Ez a história nem fantasztikus, csupán romantikus. Vajon ebből arra kell-e következtetni, hogy nem igaz, mivel valószínűtlen? Ez tévedés volna. Olyan időket élünk, amikor minden megtörténhet - szinte jogunk van azt mondani, hogy már minden meg is történt. Ha elbeszélésünk ma egyáltalán nem valószínű, holnap az lehet, azon tudományos lehetőségek révén, amelyeket a jövő tartogat, és senki sem merné a legendák közé sorolni. Különben is e gyakorlatias és pozitív XIX. század alkonyán már nem születnek legendák, sem Bretagne-ban, a zord korriganos vidékén, sem Skótországban, a brownie-k és a gnómok földjén, sem Norvégiában, az ázok, elfek, tündérek és valkűrök hazájában, sőt még Erdélyben sem, ahol a Kárpátok oly természetes keretként kínálkoznak bármiféle szellemidézéshez. Mégis meg kell jegyezni, hogy az erdélyi lakosság még nagyon ragaszkodik a régmúlt századok babonáihoz.

Európa e szélső tartományait leírta De Gérando, Elisée Reclus pedig meglátogatta. De egyikük sem szólt semmit arról a különös históriáról, amelyre ez a regény épül. Tudomásuk volt-e róla? Talán igen, de bizonyára nem akartak hitelt adni neki. Ez sajnálatos, mivel az egyik a krónikás pontosságával mesélte volna el, a másik pedig az útleírásait jellemző ösztönös költészettel.

Minthogy sem az egyik, sem a másik nem tette, most én kísérlem meg elmondani helyettük.

Ez év május 29-én egy pásztor őrizte a nyáját a Retyezát lábánál zöldellő fennsík szélén; ez a hegy egyenes törzsű fákkal szegélyezett, és gondosan művelt földekben bővelkedő termékeny völgy fölött emelkedik. A magas, fedetlen, nyílt fennsíkot télen úgy leborotválja a nemere, nyugati-északnyugati szél, akár a borbély kése. Ilyenkor azt mondják róla a vidéken, hogy meg van borotválva - mégpedig olyankor egészen simára.

Ennek a pásztornak az öltözetében nem volt semmi árkádiai, sem a viselkedésében semmi bukolikus. Nem volt Daphnisz, Amüntász, Titürosz, Lükidász vagy Meliboiosz. Otromba facipőbe bújtatott lába előtt egyáltalán nem a Lignon csörgedezett, hanem a havasalföldi Zsil, melynek friss és pásztori vize méltó lett volna arra, hogy a Astrea regényének tekervényes kanyarulatain csordogáljon végig.

Frik, a veresdi Frik - ez volt az egyszerű pásztor neve - éppoly gondozatlan külsejű volt, akár állatai. Ugyanabban a faluszéli odúban élt, ahol juhai és disznói tanyáztak.

A nyáj tehát az említett Frik felügyelete alatt legelt. A pásztor most egy füves buckán feküdt, fél szemmel aludt, a másikkal éberen figyelt, nagy pipája a szájában. Olykor füttyentett a kutyáinak, ha valamelyik birka elkalandozott a legelőről. Ha belefújt kürtjébe, hangját sokszorosan visszaverték a hegyek.

Délután négy óra volt. A nap hanyatlani kezdett. Keleten néhány hegy csúcsa derengett, de lábuk már belemerült a lebegő párába. Délnyugat felől, a hegylánc két hasadékán keresztül, két ferde napsugárnyaláb hatolt be, mint a félig nyitott ajtón beszűrődő fénysugár.

Ez a hegyrendszer Erdély legzordabb részéhez tartozott, amelyet a Hunyad megye elnevezéssel jelölnek.

Erdély az Osztrák-Magyar Monarchia érdekes darabkája. Maga e név magyarul "erdővidék"-et jelent, északnyugaton Magyarország, délen Havasalföld, keleten Moldva határolja. Területe hatvanezer négyzetkilométer, vagyis hatmillió hektár - körülbelül Franciaország egykilenced része -, amolyan Svájc-féle, csak felével nagyobb a helvét földnél, de lakossága nem több. Erdélyt, a szépen művelt fennsíkok, dús legelők, szeszélyes futású völgyek és égbe nyúló csúcsok földjét a Kárpátok eruptív eredetű elágazásai csíkozzák, és számos folyóvíz barázdálja, ezek azután a Tiszát és a büszke Dunát duzzasztják, s ennek Vaskapu nevű szurdoka - néhány mérfölddel délebbre - a Balkán hegység szorosát zárja le Magyarország és az oszmán birodalom határán.

Ilyen a dákoknak ez a régi országa, melyet időszámításunk első évszázadában Traianus meghódított. Függetlensége, amelyet Zápolya János és utódai idején, egész 1699-ig élvezett, véget ért I. Lipóttal; ő ezt a területet Ausztriához csatolta. De bármilyen volt is politikai alkotmánya, Erdély különböző népfajok közös lakóhelye maradt, amelyek egymás mellett éltek itt, de nem olvadtak össze - a románok, a magyarok, a cigányok, a székelyek és a szászok is, akiket az idő és a körülmények végül majd "elmagyarosítanak", az erdélyi egység javára.

Vajon melyik népfajhoz tartozott Frik pásztor? A régi dákok elkorcsosult ivadéka volt? Erről nehezen lehetett volna nyilatkozni borzas haja, piszkos arca, torzonborz szakálla, sűrű szemöldöke - két vöröses szőrű kefe - meg zöldeskék szeme láttán, amelynek nedves könnyzacskóját öreges karika vette körül. Hatvanöt éves lévén legalább ennyinek lehetett tartani. De magas, szikár volt, szálegyenes a sárga subájában, amelynél csak a mellkasa bozontosabb, és egy festő sem átallotta volna lekapni a körvonalait, amint szalmacsutakra formázó gyékénykalapjában, hollócsőr alakú botjára támaszkodva, mozdulatlanul állt, akár a szikla.

Amikor a napsugarak behatoltak a nyugati hasadékon, Frik megfordult; majd kezéből látcsövet formált - ahogy szócsövet csinál az ember, hogy messziről is hallják -, és kutatóan meredt a messzeségbe.

A látóhatár derült csíkján, jó néhány mérföldre, de a távolságtól igencsak összezsugorodva, egy vár körvonalai rajzolódtak ki. Az ódon kastély a Vulkán-szoros elszigetelt hegyhátán, egy Orgall nevű fennsík felső részén helyezkedett el. A ragyogó napfény villódzása közepett körvonalai olyan élesen rajzolódtak ki, mint a sztereoszkopikus képeken. De a pásztornak is ugyancsak éles szeme lehetett, ha képes volt bármilyen részletet megkülönböztetni a távoli tömegen.

Egyszerre csak fejét csóválva felkiáltott:

- Vén kastély!... Vén vár... Hiába terpeszkedsz azon a szirten!... Még három év, és akkor véged, mert a bükkfádnak már csak három ága van!

Ez a bükkfa a vár egyik bástyájának a legszélén állt, és feketén simult az ég mezejéhez, mint valami finom papírkivágás, és olyan messziről aligha láthatta volna bárki más, Friket kivéve. A pásztor szavait a kastély legendája sugallta; erről majd később, a maga idejében magyarázattal szolgálunk.

- Igen! - ismételte Frik - három ága... Tegnap még négy volt, de a negyedik ma éjszaka letört... Csak a csonkja maradt... Már csak hármat látok. Ott a szétágazásnál... Csak hármat, vén vár... csak hármat!

Amikor valaki eszményi oldaláról vizsgál egy pásztort, képzelete szívesen varázsolja ábrándos és szemlélődő lénnyé, aki a bolygókkal tárgyal, a csillagokkal társalog, olvasni tud az égen. Valójában többnyire együgyű és faragatlan tuskó, de az általános hiszékenység mégis könnyűszerrel ruházza fel természetfölötti képességgel; ért a rontáshoz; kedve szerint idéz fel rontó erőket, és hárítja az emberekre és állatokra - ami ez esetben egy és ugyanaz; gyógyító porokat árul; bájitalt és varázsigéket vásárolnak tőle. Vajon nem teszi-e még a barázdákat is terméketlenné, elvarázsolt köveket dobálva közéjük, vagy juhokat meddővé, pusztán a bal szeme pillantásával? Ezek a babonák mindenkor, minden országban léteznek. Még a legcivilizáltabb vidékeken sem lehet elmenni egy pásztor mellett anélkül, hogy az ember néhány baráti szót, sokatmondó köszönést ne intézzen hozzá, s "pásztor" néven üdvözölje, amihez az ragaszkodik. A kalapemelés elhárítja a gonosz igézetet, és az erdélyi utakon ezt éppoly kevéssé mellőzik, mint másutt.

Friket boszorkánymesternek és fantasztikus szellemek idézőjének tartották. Egyesek szerint vámpírok és boszorkányok engedelmeskedtek neki; mások szerint sötét éjszakákon - a hold utolsó negyedekor - látni lehetett őt, akár más vidékeken a nagy varázslót, amint a malmok zsilipjén lovagol, s a farkasokkal beszélget vagy a csillagokról ábrándozik.

A pásztor pedig hagyta, hadd beszéljenek, és hasznot húzott belőle. Igézőszereket és ellenszereket árult. De - meg kell jegyezni - maga éppoly hiszékeny volt, mint vásárlói; nem hitt ugyan a saját varázslataiban, a vidéken keringő legendáknak azonban ő is hitelt adott.

Nem lehet csodálkozni tehát, hogy az iménti jóslatot vonta le a vén várkastély közeli eltűnéséről, a három ágúvá csonkult bükkfa láttán, és azon sem, hogy sietett a rossz hírrel Veresdre.

Teli tüdőből belefújt hosszú, fehér fakürtjébe, és elindult nyájával visszafelé a faluba. Kutyái követték és terelték az állatokat - a két harapós és vad korcs kuvasz inkább a juhok széttépésére, mintsem megőrzésére látszott alkalmasnak. Vagy száz juh volt a nyájban, közöttük egy tucatnyi egyéves bárány, a többi pedig három- és négyesztendős, vagyis négy- és hatfogú.

A nyáj Kolc veresdi bíróé volt, aki a községnek jókora összeget fizetett a legeltetésért, és nagyra becsülte juhászát, Friket; tudta róla, hogy nagyon ügyes a nyírásban, és jól ért a betegségek, a szájpenész, a görvélykór, a kergekór, a májmétely s ficam, a patafájás, a lábvég-gyulladás és egyéb juhnyavalyák gyógyításához.

A nyáj sűrű tömegben ballagott, legelöl a vezérürü, s a kolomp szüntelenül szólt a bégetés közepette.

A legelőt elhagyva Frik a tágas mezők szegélyén haladó széles ösvényre tért. Itt igen magas szárú, nagyon hosszú kalászú búza hullámzott; néhány kukoricatábla is húzódott erre. Az út fenyves szélén vezetett, az erdei- és jegenyefenyők alja hűs és sötét volt. Lejjebb a Zsil fényes habjai siklottak, vizét tisztára szűrte a mederfenék kavicsa, hátán pedig a fentebbi fűrésztelepekről bedobott farönkök úsztak.

A kutyák és a juhok megálltak a folyó jobb partján, és mohón inni kezdtek a magas partról, megrezgetve a sűrű nádast.

Veresd innen már csak három puskalövésnyire esett, a sűrű füzesen túl, amely egészséges fákból állt, nem pedig olyasféle csenevész, alsó ágaiktól megfosztott törzsekből, amelyek néhány lábbal gyökereik fölött elsatnyulnak. Ez a füzes egészen a Vulkán-hágó lejtőig terjedt, a hasonló nevű falu pedig a Kopasz-hegy oldalán levő kiugráson terült el.

A vidék már kihalt volt ilyenkor. A mezei munkából napszálltakor visszatérnek otthonukba az emberek, és Frik útközben senkit sem üdvözölhetett. Ahogy nyája szomját oltotta, a völgy hajlatai felé vette útját - ekkor azonban a Zsil kanyarulatánál, vagy ötven lépéssel lejjebb, egy ember bukkant fel.

- Hé, barátom! - kiáltotta a pásztornak.

Olyasféle vándorárus volt, akik a megye vásárait járják. A városokban, a mezővárosokban, sőt még a legszerényebb falvakban is találkozni lehet velük. Nem jönnek zavarba, ha meg akarják értetni magukat: minden nyelven beszélnek. Vajon ez olasz, szász vagy román lehetett-e? Ezt bizony senki sem tudta volna megmondani. De az bizonyos, hogy zsidó volt, magas, sovány férfi, sasorrú, hegyes szakállú, domború homlokú, igen élénk szemű.

Ez a házaló messzelátót, hőmérőt, barométert és kis órákat árult. Ami nem fért bele az erős vállszíjon lógó batyujába, a nyakában és az övén csüngött: valóságos csecsebecsereklám volt, holmi két lábon járó kirakat.

Az árus valószínűleg tiszteletet és talán üdvös félelmet is érzett, már amilyet a pásztorok szoktak kiváltani. Mindjárt kezet is szorított Frikkel. Azután megkérdezte románul - ez a nyelv a latin és a szláv keveréke -, de idegenes kiejtéssel:

- Jól vagyunk, barátom?

- Igen... már amilyen az idő - felelte Frik.

- Akkor ma jól van, mert szép az idő.

- De holnap már esni fog.

- Esni fog?!... - kiáltott fel a házaló. - Hát errefelé felhő nélkül is elered az eső?

- Ma éjjel felhők jönnek... odaátrul... a hegység komiszabbik feléről.

- Miből látja ezt?

- A juhaim gyapjából. Olyan érdes és száraz, akár a cserzett bőr.

- Az bizony baj azoknak, akik az országutakat róják...

- És jó azoknak, akik otthon őrzik a házuk ajtaját.

- Ehhez ház is kell, pásztor.

- Vannak gyermekei? - kérdezte Frik.

- Nincsenek.

- Házas?

- Nem.

Errefelé szokás ilyesmiről érdeklődni, ha két ember találkozik. Frik így folytatta:

- Honnan jön, kalmár uram?

- Nagyszebenből.

Nagyszeben Erdély egyik legfontosabb városkája. Onnan az utas nyugatra fordulva a Zsil völgyébe ér, amely egészen Petrozsényig ereszkedik alá.

- És hová megy?

- Kolozsvárra.

Aki Kolozsvárra akar eljutni, annak csupán fölfelé kell tartani a Maros völgyében; majd Gyulafehérváron keresztül, a Bihar-hegység első nyúlványait követve lehet elérni a megye székhelyét. Legfeljebb százötven kilométeres út.

Ezek a hőmérő-, barométer- és limlomárusok mindig különleges, titokzatos lénynek látszanak, s kissé szokatlan módon viselkednek. Ez a foglalkozásukból ered. Ugyanis az időt árulják, mindenféle formában: a most pergő időt, a mai és a holnapi időjárást, miként más házalók a kosarat, kötött ruhát vagy pamutkelmét. Azt mondhatnánk, hogy ezek a Saturnus és Társa cég kereskedelmi utazói, amelynek cégére az arany homokóra lehetne. Kétségtelenül ilyen hatást tett a házaló zsidó is Frikre, aki némi csodálkozással nézegette a kirakatát; e tárgyak újak voltak számára, azt sem tudta, mire valók.

- Hé, kalmár uram! - kérdezte, és kinyújtotta a karját. - Mire való ez a kacat, amely úgy csattog az övében, akár egy akasztott vénember csontja?

- Ezek értékes holmik - felelte az árus -, és mindenkinek nagyon hasznosak.

- Mindenkinek! - kiáltott fel Erik, és sokatmondóan hunyorított. Még a pásztornak is?

- Még annak is.

- Hát ez a masina?

- Ez a masina - válaszolt a kereskedő, és egy hőmérőt táncoltatott a keze között - közli, hogy meleg van-e vagy hideg.

- Eh, barátom! Hiszen ezt úgyis tudom, mikor izzadok ingben, vagy vacogok a subámban is.

Ez kétségtelenül elég egy pásztor számára, aki nemigen törődik a tudomány miértjeivel.

- Hát ez a nagy vacak azzal a mutatóval? - folytatta Frik, és egy aneroid barométerre mutatott.

- Ez egyáltalán nem vacak, hanem olyan eszköz, amely megmondja, hogy holnap szép idő lesz-e, vagy esik...

- Igazán?

- Igazán.

- Pompás! - vágott vissza Frik. - Nekem aztán nem kéne, még ha csak egy krajcárba kerülne is. Hiszen ha csak elnézem a hegyek között vonuló vagy a legmagasabb csúcsok fölött vágtató felhőket - nem tudom-e az időt már egy teljes nappal előbb. Nézze csak azt a ködöt! Szinte a földből száll fel... Nos hát, én megmondom, hogy holnap abból eső lesz.

Frik pásztor, az időjárás nagy megfigyelője, valóban meglehetett barométer nélkül.

- Akkor azt már nem is kérdezem, hogy órára szüksége van-e - folytatta a házaló.

- Órára?... Van nekem egy, amely magától jár, és a fejem fölött lebeg. A nap, odafönt. Látja, barátom, amikor az megáll a Roduk csúcs fölött, akkor dél van, amikor pedig az Egelt hasadékán keresztül néz ki, akkor este hat óra. Ezt a juhaim éppoly jól tudják, mint jómagam, a kutyáim pedig, akár a juhaim. Tartsa meg hát a limlomjait.

- Nohát - folytatta a házaló, ha nem volnának más vásárlóim, pásztorokból nehezen tudnék meggazdagodni! Tehát semmire sincs szüksége?

- Az égvilágon semmire.

Ez az egész olcsó portéka különben mind meglehetősen közepes készítmény volt, a légsúlymérők nem mutatták pontosan a változékony vagy az állandó szép időt, az órák mutatói túlságosan hosszú órákat vagy nagyon is rövid perceket jeleztek - egyszóval csupa vásári holmi. A pásztor talán sejtette ezt, s nemigen hajlott rá, hogy vevőnek csapjon fel. Mégis, amikor már-már a kezébe vette a botját, hirtelen megrázott egy csőfélét, amely a házaló hevederén lógott, s megkérdezte:

- Hát ez a lyukas vas itt mire való?

- Ez nem lyukas vas.

- Akkor mordály?

A pásztor ezen afféle kiöblösödő ócska pisztolyt értett.

- Nem - felelte a házaló -, messzelátó.

Közönséges távcső volt, amely ötszörös-hatszorosra nagyítja meg a tárgyakat, vagyis éppen annyival hozza közelebb. Frik lekapcsolta a szerszámot, nézegette, tapogatta, ide-oda forgatta, hengereit egymásba csúsztatta.

Azután fejét csóválta.

- Messzelátó? - kérdezte.

- Igen, mégpedig a javából. Alaposan meghosszabbítja a látását.

- Ó, nekem jó a szemem, barátom. Amikor tiszta az idő, a legutolsó sziklákat is látom egészen a Retyezát csúcsáig, a legutolsó fákat is a Vulkán-szoros mélyén.

- És nem is hunyorog?

- Nem is hunyorgok. A harmat teszi ezt, amikor estétől reggelig szabad ég alatt hálok. Ez aztán derekasan kitisztítja az ember látókáját.

- Hogyhogy... a harmat? - csodálkozott a házaló. - Hiszen az inkább megvakít.

- De nem a pásztort.

- Ám legyen! De ha jó is a szeme, az enyém még jobb, amikor a messzelátót ráillesztem.

- Szeretném látni.

- Hát lássa úgy, hogy a saját szemét illeszti oda...

- Az enyémet?

- Próbálja meg.

- És nem kerül semmibe? - kérdezte Frik, aki természettől fogva igen bizalmatlan volt.

- Semmibe... hacsak rá nem szánja magát, hogy megveszi tőlem ezt a masinát.

Frik, miután e tekintetben teljesen megnyugodott, fogta a messzelátót, amelynek csöveit a házaló beigazította. A pásztor lehunyta bal szemét, és a szemlencsét a jobb szemére tapasztotta.

Legelőször a Vulkán-szoros felé nézett, s felfelé haladt a Kopaszhegy irányában. Ezután leengedte a szerszámot, és Veresd falura szegezte.

- Ej, ej! Hát mégis igaz... - mondta. - Messzebbre lát, mint a szemem... Ott a főutca... Felismertem az embereket... Lám, Deck Miklós, az erdész, ott jön vissza a körútjáról, hátán a bőrtáskája, vállán a puskája...

- Hiszen megmondtam! - jegyezte meg a házaló.

- Igen... igen... valóban Miklós! - folytatta a pásztor. - És ki az a lány, aki kilép Kolc bíró házából, vörös szoknyában meg fekete pruszlikban, mintha elébe akarna menni?

- Nézze csak jól, és ugyanúgy ráismer a lányra is, mint a legényre...

- Hát igen!... Miriota... a szép Miriota!... Ó, a szerelmesek... a szerelmesek!... Most aztán vigyázzatok, mert én itt tartalak titeket a cső hegyén, egyetlen szót se szalasztok el!

- Nos, mit szól a masinámhoz?

- Ej, ej... hát hogy messzire lehet látni vele!

Mivel Friknek eddig sohasem volt módja távcsövön keresztül nézni, Veresd joggal megérdemelte, hogy Hunyad megye legelmaradottabb falvai közé sorolják. És az is volt, mint hamarosan látni fogjuk.

- Rajta, pásztor - folytatta az árus -, mustráljon csak még vele... és messzebbre Veresdnél... A falu túlságosan közel van hozzánk... Nézzen túl rajta, sokkal tovább, ha mondom!

- És az se kerül többe?

- Az se.

- Jól van!... Akkor a Zsil mentén keresgélek!... Igen... Ott a livádiai harangtorony... Megismerem a keresztjéről, az egyik ága csonka... Távolabb, a völgyben, a fenyők között pedig látom a petrozsénni templomtornyot a bádogkakasával, a csőre nyitva van, mintha a csibéit hívogatná!... Meg odaát az a torony, amelyik a fák között meredezik... Ez biztosan a petrillai torony. De most jut eszembe, várjon csak, kalmár uram, ha még ez is ugyanannyiba kerül...

- Ugyanannyiba.

Frik az Orgall-fennsík felé fordult; azután a messzelátó hegyével végigkövette a Kopasz-hegy oldalán sötétlő erdők függönyét, és a tárgylencse látómezejében megjelentek a vár távoli körvonalai.

- Igen! - kiáltott fel. - A negyedik ág a földön hever... Jól láttam! És senki se megy oda felvenni, hogy szép Szent Iván-éji tüzet rakjon belőle... Senki, bizony... még én sem!... Az ember kockára tenné a testét-lelkét... De annyi baj legyen... Van valaki, aki érti a módját, hogy ezen az éjszakán bedobja a pokoli tűzbe... A Csort!

Csortnak nevezik az ördögöt ezen a vidéken, amikor beszélgetés közben felidézik.

A házaló talán éppen magyarázatot akart volna kérni e szavakra, melyek érthetetlennek tűntek a nem veresdiek számára - ekkor azonban Frik, rémülettel vegyes meglepetéssel, így kiáltott fel:

- De micsoda pára száll fel az őrtoronyból?... Valóban köd van?... Azt lehetne hinni, hogy füst... De hát ez lehetetlen!... A várkastély kéményei már sok-sok év óta nem füstölnek!

- Ha füstöt lát odaát, pásztor, akkor az füst.

- Nem... házaló barátom, nem! A maga masinájának az üvege homályos.

- Törölje meg!

- És ha megtörlöm...

Frik megfordította a távcsövet, subája ujjával megdörzsölte az üveget, és újra a szeméhez tette.

Valóban füst kígyózott az őrtorony csúcsán. Egyenesen szállt fel a szélcsendes levegőben, a magasban egybekeveredett párával.

A pásztor mozdulatlanul állt, s egyetlen szót sem szólt többé. Egész figyelme a várra összpontosult, amelyet az emelkedő árnyék lassan elborított az Orgall-fennsík szintjéig.

Frik hirtelen leeresztette a messzelátót, és a subája alatt lógó tarisznyához nyúlt.

- Mit kóstál a masinája? - kérdezte.

- Másfél forint - válaszolt a házaló.

Még egy forintért is odaadta volna a távcsövet, ha Frik a legcsekélyebb alkudozási szándékot tanúsítja. De a pásztor meg sem moccant. Szemlátomást az éppoly hirtelen, mint megmagyarázhatatlan döbbenet hatása alatt kezét tarisznyája legmélyére dugta, és előszedte a pénzt.

- Saját magának veszi a messzelátót? - kérdezte a házaló.

- Nem... a gazdámnak, Kolc bírónak.

- Hát akkor majd ő megtéríti...

- Igen... a két forintot, amit nekem kóstált...

- Hogyhogy... két forintot?

- Hát persze!... No, akkor jó estét, barátom!

- Jó estét, pásztor!

Frik füttyentett a kutyáinak, elindította a nyáját, és gyorsan továbbindult Veresd felé.

A kereskedő utánanézett, s megcsóválta a fejét, mintha bolonddal lett volna dolga.

- Ha ezt tudom - dünnyögte -, drágábbra tartom a távcsövemet!

Azután megigazította övén és vállán a kirakatot, és a Zsil jobb partja mentén lefelé haladva, Gyulafehérvár felé vette útját. Hová igyekszik? Nem fontos. Éppen csak felbukkant ebben a történetben. Többé úgysem találkozunk vele.

Akár azokról a sziklákról van szó, amelyeket a természet a talaj utolsó megrázkódtatásai után, a geológiai korszakokban egymásra halmozott, vagy emberkéz alkotta építményekről, amelyek fölött átsuhant az idő szele - a látvány körülbelül egyforma, amint néhány mérföld távolságból figyeljük. A terméskő és a faragott építőkő könnyűszerrel összetéveszthető. Messziről ugyanolyan színű, ugyanolyan alakú, falaikat a távlat ugyanúgy torzítja el, s egyforma a színárnyalatuk is a századok szürkés patinája alatt.

Így volt ez a várnál - más szóval a kárpáti várkastélynál is. Lehetetlen felismerni elmosódó alakját ezen az Orgall-fennsíkon, amelyet a kastély, a Vulkán-szorostól balra, valósággal megkoronáz. Egyáltalán nem emelkedik ki a hegyek hátteréből. Amit az ember őrtoronynak tartana, talán csak kőhalom. A néző azt hiszi, hogy bástyafal lőréseit látja, pedig ott talán csak sziklás gerinc van. Az egész összkép homályos, imbolygó, bizonytalan. Számos utazó ezért azt is állítja, hogy a kárpáti várkastély csupán a megye lakosságának képzeletében létezik. A legegyszerűbb mód erről megbizonyosodni az volna, hogy az ember megalkuszik egy vulkáni vagy veresdi vezetővel, felmegy a szorosba, felkapaszkodik a hátságra, s végigjárja ezeket a képződményeket. Csakhogy kalauzt találni itt még kevésbé könnyű, mint meglelni a várhoz vezető utat. A két Zsil e vidékén senki sem volna hajlandó - óriási díj fejében sem - a kárpáti kastélyhoz elvezetni az utast.

Bármint áll is a dolog, egy olyan távcső látómezejében, amely nagyobb teljesítményű és pontosabban irányítható, mint a most vásárolt silány műszer, ebből az ősi hajlékból a következőt lehetne észrevenni:

Nyolc-kilencszáz lábnyira a Vulkán-szoros mögött egy kúszónövények szövevényétől borított, homokkő színű erődfalat, amely négy-ötszáz ölnyi kerületben fut körbe, s követi a fennsík szintkülönbségeit: mindegyik végén egy-egy saroktornyot, a jobb oldalit pedig, ahol a híres bükkfa nőtt, még egy hegyes tetejű, karcsú, kiugró őrtoronyféle is koronázza; balra néhány, áttört támpillérekkel megtámasztott falsíkot, melyen egy kápolna harangtornya nyugszik, repedt harangját a heves szélviharok megkongatták, olykor a vidék népének nagy rémületére; végül a középen egy lőrésekkel ellátott, lapos tetejű, zömök őrtornyot, melyen három ólomrácsos ablaksor van, az első emeletet pedig körbefutó terasz övezi; a lapos tetőn hosszú fémrudat, rajta hűbérúri szélvitorla, amolyan rozsdalepte szélkakas ékeskedik, melyet a nemere legutóbbi rohama délkeleti irányban rögzített.

Mi rejtőzött e sok helyütt kitöredezett várfalon belül? Volt-e bármilyen lakható épület odabent? A felvonóhídon vagy az árokfolyosó-kapun be lehetett-e jutni? E kérdésekre jó néhány éve senki sem tud válaszolni. A kárpáti várkastély ugyan jobb állapotban volt, mint amilyennek látszott, valójában azonban ma már a babonával tetézett, ragályos rémület védelmezte, mint hajdanában a sugárágyúk, a bombavetők, a csatakígyók és a régmúlt századok egyéb tüzérségi szerszámai.

A kárpáti várkastély mégis megérdemelte volna, hogy a turisták és régiségkedvelők látogassák. Fekvése az Orgall-fennsík ormán kivételesen szép; az őrtorony legfelső, lapos tetejéről egészen a hegyek legszéléig nyílik kilátás. Hátul a szeszélyes nyúlványokat bocsátó, magas hegylánc hullámzik: ez Erdély határa. Elöl a kanyargós Vulkán-szoros tátong, a szomszédos tartományok közti egyetlen járható útvonal. A két Zsil völgyén túl Mezőlivádia, Lónya, Petrozsény, Petrilla községek emelkednek, amelyek a gazdag szénmedence kiaknázására szolgáló tárnák nyílásánál tömörülnek. Azután leghátul, csodálatosan egymásra torlódnak az erdős aljú, zöldellő oldalú, kopár csúcsú bércek, amelyeken a Retyezát és a Páring meredek csúcsai uralkodnak. Végül a Hátszegi-völgyön és a Maros folyásán túl az Erdélyi-érchegység ködpárába vesző, távoli körvonalai derengtek.

E katlan mélyén a talaj horpadása hajdan tavat alkotott, s ebbe ömlött a két Zsil, mielőtt utat talált a hegyláncon keresztül. Ez a horpadás most nem más, mint egyetlen szénbánya, hátrányaival és előnyeivel, a magas téglakémények elvegyülnek a nyárfák, a fenyők és a bükkök koronái közé: a feketés füst megmérgezi a hajdan gyümölcsfáktól és virágoktól illatozó levegőt. Abban a korban, amikor e történet játszódik, ez a bányavidék, bár az ipar vasmarka szorongatta, még nem veszített semmit természetes vadságából.

A kárpáti kastély a XII. vagy a XIII. századból származik. Akkoriban, a vezérek vagy a vajdák uralma alatt, a kolostorokat, a templomokat, a palotákat, a kastélyokat ugyanolyan gondosan megerősítették, akár a mezővárosokat vagy a falvakat. A hűbéruraknak és a parasztoknak egyaránt biztosítaniuk kellett magukat mindenféle támadás ellen. Ez a helyzet magyarázatot nyújt arra, hogy a vár ódon fala, bástyái és őrtornya miért keltik egy védelemre berendezkedett hűbéri építmény benyomását. Vajon mely építész emelte ezen a fennsíkon, ilyen magasan? Ezt nem tudni, és a merész művész neve ismeretlen, hacsak nem a román Manoli mester volt, akit olyan sokra tartanak a havasalföldi legendák, s aki Curtla de Arges-ben "Fekete Rudolf" híres várát emelte.

Ha az építész személye kétséges is, a kastélyt birtokló család egyáltalán nem az. A Gortz bárók emberemlékezet óta a vidék urai voltak. Belekeveredtek valamennyi háborúba, amely vérbe borította az erdélyi tartományokat; harcoltak a magyarok, a szászok, a székelyek ellen, nevük szerepel a "kantátákban", a "dojnákban", amelyek megörökítik a vészes időszakok emlékét; jelmondatuk a híres román közmondás volt: "Da pe mearte", "Adj mindhalálig!" - és ők adtak, a függetlenség ügyéért ők vérüket ontották.

A XIX. század közepe táján az ősi Gortz család utolsó képviselője Rudolf báró volt. A kárpáti várkastélyban született, s kora ifjúságában egész családja sorra halt ki mellőle. Huszonkét esztendősen egyet maradt a világon. Övéi úgy hullottak évről évre, akár a százados bükkfa ágai, amelyhez a népi babona a kastély fennállását kapcsolta. Rokonok, sőt úgyszólván barátok híján vajon mit tehetett Rudolf báró, hogy kitöltse szabad idejét az egyhangú magánosság közepett, amelyet a halál teremtett körülötte? Milyen volt ízlése, milyenek ösztönei, hajlamai? Ilyesmiről nemigen tudtak nála, hacsak nem arról, hogy ellenállhatatlan szenvedély fűtötte a zene, főként kora nagy művészeinek éneke iránt. Egy napon aztán a már erősen rogyadozó kastélyt néhány vén szolga gondjára bízta, és eltűnt. Mint később ismeretessé vált, meglehetősen tekintélyes vagyonát annak szentelte, hogy végigjárja az európai énekművészet fő központjait, a német, francia, olasz színházakat, ahol kielégíthette telhetetlen műkedvelő szeszélyeit. Vajon különc volt-e, hogy ne mondjuk, rögeszmés? Fura életmódja okot ad arra, hogy ezt higgyük.

A szülőföld emléke mégis mély nyomot hagyott az ifjú Gortz báró szívében. Messzi külföldi bolyongásai alatt sem felejtette el erdélyi hazáját. Egyszer vissza is tért, hogy részt vegyen a román parasztok egyik elkeseredett lázadásában. Az ősi dákok ivadékait azonban legyőzték, s e vereség következtében hagyta el Rudolf báró végképp a kárpáti várkastélyt, amelynek egyes részei már omladoztak. A halál pedig hamarosan megfosztotta a várat utolsó szolgáitól, s az teljesen elhagyatottá vált. Ami pedig Gortz bárót illeti, róla az a hír járta, hogy egy híres betyárhoz csatlakozott, de aztán kettévált az útjuk.

A megye lakói körében azonban az a változat talált általános hitelre, hogy Rudolf báró elesett egy híres betyár és a fináncok összecsapása során. A hír alaptalan volt. Mivel azonban Gortz báró ettől fogva sohasem mutatkozott többé a várban, halálában senki sem kételkedett. De persze ésszerűbb dolog fenntartással fogadni a hiszékeny népség szóbeszédeit.

Az elhagyatott kastélyt kísértetek járják, látomások töltik be. Az élénk és tüzes képzelet hamarosan fantomokkal népesíti be, hazajáró lelkek jelennek meg, szellemek kísértenek az éjszakai órákban. Európa elmaradottabb, babonás vidékein még előfordul ilyesmi, és Erdély a babonás helyek között is az elsőség rangjára pályázhat.

Különben hogyan is vethette volna el Veresd falu a természetfölöttiben való hiedelmeket? Hiszen a pópa és a tanító - az előbbi a hívek vallási életének irányítója, az utóbbi a gyermekek nevelője - már csak azért is őszintén tanították ezeket a meséket, mivel ők maguk is feltétlenül hittek bennük. "Bizonyítékok alapján" állították, hogy a mezőn farkasemberek kószálnak, hogy a vámpírok, amelyeket vészjósló kiáltozásukról ludvérceknek is neveznek, embervért isznak, hogy a romok között "stafi"-k bolyonganak, és kárt tehetnek az emberben, ha esténként nem visz nekik ételt és italt. Vannak tündérek, "babá"-k, amelyeket kedden vagy pénteken kerülni kell, mert ez a hét két legrosszabb napja. Csak merészkedjék bárki a megye erdőségeibe. Ezek elvarázsolt erdők, "balauri"-k, óriási sárkányok rejtőznek bennük. Állkapcsukat egészen a felhőkig tátják. Meg hatalmas szárnyú "zmei"-k, amelyek elrabolják a királyi vérből való leányokat, sőt a legalacsonyabb származásúakat is, ha szépek! Íme látszólag egész sereg félelmetes szörny - de hol a jó szellem, amelyet a nép képzelete velük szembeállít? Egy van csak, a "serpi de casa", a házi tűzhely kígyója, amely meghitten éldegél a kemence mögött, s amelynek üdvös befolyását a paraszt úgy vásárolhatja meg, ha friss tejjel táplálja.

Ha vár valaha is alkalmas lehetett arra, hogy menedékül szolgálja a román mondavilág alakjainak, vajon nem épp a kárpáti várkastély-e az? Ezen az elszigetelt fekvésű, és csak bal felől, a Vulkán-szoros irányából járható fennsíkon mi más tanyázhatott, mint sárkány, tündér, vámpír, esetleg a Gortz bárók néhány visszajáró családi kísértete is. Innen eredt a vár rossz híre, és mint mondták, teljes joggal. Senkinek eszébe sem jutott, hogy odamerészkedjék. A vár ragályos rémületet terjesztett maga körül, mint dögletes kigőzölgést az egészségtelen mocsár. Aki csak negyed mérföldre megközelítette, kockára tette életét ezen a földön és üdvösségét a túlvilágon. Mindezt betéve tudták a tanulók Hermod mester iskolájában.

Ez az állapot azonban csak addig tarthat, míg fennmarad a Gortz bárók ódon erődje, vagy legalábbis a kövei. És itt lépett közbe a legenda.

A legszavahihetőbb veresdiek szerint a vár léte a vén bükkfáétól függött, amelynek koronája a várfal jobb oldalán levő sarokbástya fölött meredezett.

Gortz Rudolf végleges távozása óta a falusiak - különösen Frik, a pásztor - megfigyelték, hogy ez a bükk minden esztendőben elveszíti egyik fő ágát. Tizennyolcat számoltak össze a fatörzs szétágazásánál; amikor Rudolf bárót utoljára látták az őrtorony lapos tetején, s most már csak három maradt a fán. Márpedig minden lehulló ág egy teljes évvel megrövidítette a vár életét. Az utolsó lehullása végső pusztulását okozná. És ekkor majd hiába keresnék az Orgall-fennsíkon a kárpáti várkastély maradványait.

Mindez valójában csak egyike volt a legendáknak, amelyek olyan könnyen szárnyra kelnek a nép képzeletében. Először is: valóban minden évben elhullatta egyik ágát a vén bükk? Ez egyáltalán nem volt bizonyos, bár Frik nem habozott ezt állítani: ő nem tévesztette szem elől a fát, miközben nyája a Zsil menti legelőkön tépegette a füvet. Bár Frik szavához férhetett kétség, mégis Veresd legutolsó parasztja, legelső tisztségviselője egyaránt bizonyosra vette, hogy a vár életéből csak három esztendő van hátra, mivel az "őrző bükk" már csupán három ágat számlál.

A pásztor tehát visszaindult a faluba, hogy megvigye a fontos hírt, amikor a messzelátó esete közbejött.

Fontos hír, valóban nagyon fontos hír! Füst jelent meg az őrtorony csúcsa fölött... Amit Frik a saját szemével nem vehetett észre, azt a házaló műszerével világosan látta... Egyáltalán nem holmi pára az, hanem füst, csak egybekeveredik a felhőkkel... Pedig a vár elhagyatott... Hosszú ideje senki sem haladt át az árokfolyosó kapuján, amely kétségtelenül zárva van, sem pedig a felvonóhídon, melyet bizonyára felhúztak. Ha lakik ott valaki, akkor csakis természetfölötti lény lehet... De vajon miért raktak volna tüzet a szellemek az őrtorony egyik helyiségében?...Valamelyik szobában ég, vagy a konyhában?... Ez aztán valóban megmagyarázhatatlan.

Frik sietve hajtotta állatait az istálló felé. Hangja hallatára kutyái lármásan zavarták a nyájat az emelkedő úton, amelynek porát lecsapta az este nedvessége.

A későn hazatérő parasztok sorra köszöntötték, amikor elmentek mellette, ő azonban alig viszonozta udvariasságukat; ez aztán valóban aggasztó volt, mert ha valaki el akarja kerülni a rontást, nem elég ráköszönnie a pásztorra, hanem annak viszonoznia is kell a köszöntést. Frik azonban riadt szemével, különös viselkedésével, kusza mozdulataival nemigen látszott erre hajlandónak. Ha juhainak felét farkasok és medvék ragadják el, akkor sem tűnhetett volna feldúltabbnak. Ugyan milyen rossz hírt hozhat?

Elsőnek Kolc bíró tudta meg. Mihelyt Frik megpillantotta, messziről odakiáltott:

- Tűz van a várban, bíró uram!

- Mit beszélsz, Frik?

- Csak azt, ami van.

- Megbolondultál?

Csakugyan, hogy támadhatott tűz a vén kőhalmazban? Éppúgy lehetett volna feltételezni, hogy a Negojt, a Kárpátok legmagasabb csúcsát lángok nyaldossák, az sem lett volna nagyobb képtelenség.

- Azt mondod, Frik? Azt mondod, hogy a vár ég? - ismételte Kolc bíró.

- Ha nem is ég, de füstölni füstöl.

- Valami pára lehet...

- Az bizony füst... Jöjjön, és nézze meg!

A falu főutcájának közepe felé indultak, a szoros vízmosásai fölé emelkedő töltés szélére, ahonnan jól lehetett látni a kastélyt.

Amint odaértek, Frik átnyújtotta a messzelátót Kolc bírónak.

Persze az éppoly kevéssé értett a műszer használatához, mint a pásztora.

- Mi ez? - kérdezte.

- Ezt a masinát két forintért vásároltam kegyelmednek, bíró uram, de biztosan négyet is megér!

- Kitől?

- Egy házalótól.

- És mivégre?

- Illessze a szeméhez, szegezze rá egyenest a várra, nézzen bele, és akkor meglátja.

A bíró a távcsövet a kastély felé irányította, és hosszasan vizsgálta.

Igen! Valóban füst szállt az őrtorony egyik kéményéből. Ebben a pillanatban a hegyoldalon kúszott fölfelé, mert a szellő eltérítette irányától.

- Füst! - ismételte elképedve a bíró.

Eközben csatlakozott hozzájuk Miriota és Deck Miklós, az erdész; ők néhány perccel ezelőtt értek haza.

- Mire szolgál ez? - kérdezte a fiatalember, s kezébe vette a messzelátót.

- Arra, hogy messzire lásson - felelte a pásztor.

- Tréfál, Frik?

- Annyira nem tréfálok, erdész úr, hogy alig egy órája felismertem, ahogy lefelé jött az úton, Veresdbe, és magácskát is...

Nem fejezte be a mondatát, Miriota elpirult, és szép szemét lesütötte. Pedig hát nem tilalmas dolog, hogy egy tisztességes lány a vőlegénye elébe menjen.

A lány és a fiatalember egymás után kézbe vette a nevezetes messzelátót, s a várra irányította.

Eközben féltucatnyi szomszéd csődült oda a töltésre megérdeklődni, hogy mi történt, majd sorjában kipróbálták a műszert.

- Füst! Füst van a várban! - mondta egyik.

- Talán ménkű csapott az őrtoronyba? - jegyezte meg egy másik.

- Dörgött az ég? - kérdezte Friktől Kolc mester.

- Egyszer se, egy hét óta - válaszolt a pásztor.

Ezek a derék emberek akkor sem döbbentek volna meg jobban, ha azt közlik velük, hogy a Retyezát csúcsán kráter nyílt, utat engedve a föld mélyén feszülő gőzöknek.

Veresd falucska oly kevéssé jelentős, hogy helyét a legtöbb térkép egyáltalán fel sem tünteti. A közigazgatási rangsorban még a szomszéd községnek is alá van rendelve: ennek neve Vulkán, s azt a Kopasz-hegy e része után kapta, amelyen mind a két helység oly festőien húzódik meg.

A bányamedence kiaknázása mostanában nagyot lendített Petrozsény, Mezőlivádia és a többi, néhány mérföldnyire fekvő városka helyzetén. De sem Vulkán, sem Veresd a legcsekélyebb előnyét sem élvezte a nagy ipari központ közelségének; ezek a falvak már ötven éve ilyenek, s nem változnak újabb fél évszázad múlva sem. Elisée Reclus szerint Vulkán lakosságának jó felerészét "a határ felügyeletével megbízott hivatalnokok, vámőrök, csendőrök, fináncok és a járvány esetére szervezett vesztegzári szolgálat ápolói alkotják". Ha elhagyjuk a csendőröket és a fináncokat, és hozzáteszünk valamivel nagyobb számú földművest - akkor megkapjuk Veresd lakosságát, vagyis négy-ötszáz lelket.

Ez a falu egyetlen utca, egyetlen széles utca csupán, s ennek meredek lejtőjén meglehetősen fáradságos akár felkapaszkodni, akár pedig leereszkedni. Az utca természetes útvonalul szolgál a Havasalföld és Erdély határa között. Itt haladnak át a gulyák, juhnyájak és disznócsordák, a hús-, a gyümölcs- és gabonakereskedők meg az a néhány utas, aki megkockáztatja az átkelést a szoroson, és nem a kolozsvári vonattal utazik vagy a Maros völgyén keresztül megy.

A természet bőkezűen megajándékozta a Bihar-hegység, a Retyezát és a Páring között fekvő medencét. Nemcsak a talaj termékenysége teszi gazdaggá, hanem a földje mélyén rejlő kincsek is: a tordai kősóbányák évi hozama meghaladja a húszezer tonnát, és a parajdi hegy, amelynek boltozata hét kilométer kerületű, kizárólag nátriumkloridból áll; a torockói bányák ólmot, galenitet, higanyt és elsősorban vasat termelnek, ez utóbbi lelőhelyeit a X. század óta aknázzák ki; a vajdahunyadi ércből kitűnő minőségű acél készül; könnyen kiaknázható szénbányák vannak e tavakban gazdag völgyek felső rétegeiben, Hátszeg, Mezőlivádia, Petrozsény körzetében, e roppant kőszéntelep tartalmát kétszázötven millió tonnára becsülik; végül az aranyosbányai, topánfalvai aranybányák és az aranymosók vidéke, ahol temérdek, igen kezdetleges felszerelésű malom dolgozza fel a Veres-patak, az "erdélyi Paktalosz" aranytartalmú homokját, s ahonnan évente kétmillió frank értékben szállítanak el ebből a nemesfémből.

Ez a körzet látszólag a természet kegyeltje, gazdagsága azonban nemigen segíti elő lakossága jólétét. A fontosabb központokban, Torockón, Petrozsényben, Lónyán akad ugyan egypár, a modern ipar kényelmének megfelelő berendezés, vannak mérnöki tervek szerint készült épületek, csarnokok, üzletek, igazi munkástelepek, s jó néhány erkélyes és verandás ház is látható - ilyesmit azonban Vulkán vagy Veresd falucskában hiába keresnénk.

Legfeljebb hatvan ház tornyosul egymás hegyén-hátán az egyetlen utcán, szeszélyes formájú tetejük orma kinyúlik a vályogfalak fölé, homlokzatuk a kertre néz, emeletként a tetőablakos padlás szolgál, melléképület a düledező csűr; zsúptetős, megvetemedett istálló, itt-ott kút, melynek gémjéről vödör lóg, két-három, viharok alkalmával "kiáradó" pocsolya, néhány erecske, amelynek pályáját a zegzugos kerékvágások határozzák meg - így fest az utca két oldalán, a hegyszoros ferde lejtői között épült Veresd falu. Mindez azonban üde és vonzó; a kapukban és az ablakokban virágok, a falakat zöld futónövények függönye takarja, a zsúptető óaranyába kusza fű vegyül, nyárfák, szilfák, bükkfák, fenyők és juharok nyújtóznak a házak fölé, "amilyen magasra csak nyújtózni tudnak". Ezen túl a hegylánc közbenső nyúlványainak lépcsői, leghátul pedig a messzeségtől kéklő hegyek roppant orma olvad össze az égbolt azúrjával.

Veresden sem németül, sem magyarul nem beszélnek, ahogyan más helységben Erdélynek e részében, hanem románul - még a cigány családok is, amelyek inkább megtelepedve, mintsem táborokban laknak a megye különböző falvaiban. Ezek az idegenek átveszik a vidék nyelvét, akárcsak a vallását. A veresdi cigányok valamiféle kis törzset alkotnak, a vajda vezetésével; hegyes tetejű kunyhókban, "barakas"-okban laknak, ahol gyermekek serege nyüzsög; és szokásaik, szabályos életmódjuk révén jelentősen különböznek Európán keresztül-kasul vándorló fajtestvéreiktől. Szintén a görögkeleti vallást követik, alkalmazkodnak azoknak a keresztényeknek a hitéhez, akik között letelepedtek. Veresd egyházi vezetője a Vulkánban székelő pópa, aki az egymástól csupán fél mérföldnyire eső két község lakóinak lelki gondozását látja el.

A civilizáció olyan, akár a levegő vagy a víz. Mindenütt, ahol út, - akár csak rés - nyílik számára, behatol, és megváltoztatja a vidék arculatát. Tagadhatatlan viszont, hogy a Kárpátok e déli részén még semmiféle rés sem támadt a civilizáció számára. Mivel Elisée Reclus azt mondhatta Vulkánról, hogy "ez a civilizáció utolsó állomása a havasalföldi Zsil völgyében", nem csodálkozhatunk azon, hogy Veresd Hunyad megye egyik legelmaradottabb faluja volt. Hogyan is lehetne másként ezeken a helyeken, ahol az emberek megszületnek, felnőnek és meghalnak anélkül, hogy valaha is kitették volna a lábukat a falujukból!

Megkockáztathatnánk az ellenvetést, hogy hiszen iskolamester és bíró is van Veresdben! Igen, kétségtelenül van. Csak hát Hermod mester csupán annyit képes megtanítani, amit maga is tud, vagyis egy keveset olvasni, egy keveset írni, egy keveset számolni. Saját műveltsége nem terjed túl ezen. Ami a tudományt, a történelmet, a földrajzot, az irodalmat illeti - ő csak a népdalokat és a környék legendáit ismeri. E tekintetben aztán ritka bőséggel működik a memóriája! A fantáziája is igen kitűnő, és néhány falusi iskolásgyerek nagy hasznát veszi az óráinak.

Ami pedig a bírót illeti, helyénvaló, ha bővebben foglalkozunk Veresd első köztisztviselőjének hivatali ténykedésével.

Kolc mester ötvenöt-hatvan esztendős, apró ember, román származású, rövidre nyírt haja őszbe csavarodik, bajusza még fekete, szeme inkább szelíd, mintsem élénk; testalkata izmos, mint a hegylakóké. Fején nagy karimájú posztókalapot visel, hasán cifra csatos, széles övet; felsőtestét ujjatlan zeke borítja, rövid és kissé buggyos nadrágja bőrcsizmája magas szárába tűrve. Inkább polgármester volt, mint bíró, s bár hivatali teendői a falusi lakosok sokféle ügyes-bajos dolgának intézésére kötelezték, ő főként azzal foglalkozott, hogy önkényesen igazgatta faluját, amiből az erszénye számára is csurrant-cseppent valami. Valóban, mindenféle ügylet, adásvétel után illetéket szedett - nem beszélve azokról a vámdíjakról, amelyeket a külföldiek - akár átutazó emberek, akár kereskedők - sietve a zsebébe csúsztattak.

Ez az előnyös helyzet bizonyos jólétet biztosított Kolc bíró számára. Míg a megyében élő parasztok többsége az uzsora hálójában vergődött, s lassanként pénzkölcsönzők váltak a föld igazi tulajdonosaivá - a bíró értette a módját, hogy elkerülje kapzsiságukat. Birtoka mentes volt a jelzálogtól - a "betáblázástól", mint ezen a vidéken mondani szokás -, ő nem tartozott senkinek. Inkább adhatott, mintsem kért kölcsönt. Több legelője, dús rétje volt a nyájai számára, eléggé gondosan művelt földjei, és bár ellenezte az újfajta módszereket, még szőlője is jogos büszkeséggel töltötte el, ha végigsétált a fürtöktől roskadozó tőkék mellett; ezeknek a termését szép haszonnal adta el - kivéve azt a jelentős hányadot, amelyet saját maga fogyasztott el.

Magától értetődik, hogy Kolc bíró háza a legszebb a faluban: a hosszú, felfelé kapaszkodó utcát átszelő földhányás sarkán áll. Kőháznak mondható, homlokzata befelé néz, a kertre, ajtaja a harmadik és a negyedik ablak között van, az ereszcsatornát lombfüzérek szegélyezik összefonódó kusza ágaikkal, a két bükkfa olyan magas, hogy koronájuk a zsúptető fölött ágazik el. Hátul szép gyümölcsöskert, ahol palánták sakktáblaszerű szabályossággal húzódnak, a gyümölcsfák sorai pedig elborítják a szoros lejtőjét. A házban igen takaros, szép szobák, tarkára festett bútorok, asztalok, ágyak, padok és zsámolyok, a pohárszékeken fazekak és tálak ragyognak, a mennyezet mestergerendáiról pántlikákkal díszített vázák és élénk színű kelmék lógnak alá, a takarókkal és terítőkkel borított, súlyos ládák ruhásszekrényül szolgálnak; a fehérre meszelt falakon pedig román történelmi hősök élénken kiszínezett képmásai függnek. Így tartják itt számon a törökverő Hunyadi Jánost is.

Barátságos otthon - egyetlen ember számára mégis túlságosan nagy lett volna. Kolc mester azonban nem élt egyedül. Vagy tíz éve özvegysorra jutott, de volt egy leánya, a szépséges Miriota, akinek Veresdtől egészen Vulkánig, sőt azon túl is, a csodájára jártak. Hallgathatott volna valamilyen fura pogány névre is, mint Florica, Daina, Dauritia, amelyek nagy becsben állnak a havasalföldi családoknál. De nem! Ő Miriota volt, vagyis "bárányka". A bárányka azonban időközben megnőtt; bájos húszéves lány lett, szőke hajú, barna szemű, szelíd tekintetű; arcvonásai szépek, megjelenése kellemes. Valóban minden ok megvolt rá, hogy igen csábítónak tessék a gallérnál, a csuklónál és a vállon vörös fonállal kihímzett ingében, az ezüstcsatos övvel leszorított "katringá"-jában, a derekán megkötött, kék-piros csíkos, háziszőttes kötényében, amelyhez rövid szárú sárga bőrcsizmát, fején pedig könnyű kendőt viselt, és szabadon lengő hosszú hajának dús fonatát szalag vagy kis fémpénz ékesítette.

Igen! Miriota szép lány, és - ami egyáltalán nem baj - gazdag is, ennek a Kárpátok mélyén eldugott falucskának mértékével mérve. Jó háziasszony?... Kétségtelenül az, hiszen okosan vezeti apjának háztartását. Tanult?... Nos hát, Hermod mester iskolájában elsajátította az olvasást, az írást, a számolást; helyesen számol, ír és olvas, de többre nem vihette - s ezt nem is lehet csodálni. Viszont igen jártas az erdélyi mesékben és mondákban. Ezeket ugyanolyan jól ismeri, mint a tanítómestere. Ismeri a Leánykő legendáját, amely a tatárok üldözése elől menekülő, kissé fantasztikus hercegkisasszonyról szól; a Királyhágó völgyi sárkánybarlang regéjét; "a tündérek idején épült" dévai erőd meséjét; a Detunata, "a villámtól sújtott" legendáját; a híres bazalthegy óriási kőhegedűhöz hasonlít, s viharos éjszakákon az ördög játszik rajta; a Retyezát legendáját, mely hegynek csúcsát egy boszorkány borotválta le; a tordai szorosét, ezt Szent László király egyetlen kardvágással hasította szét. Bevalljuk, Miriota hitelt adott ezeknek a képzeletszüleményeknek, mégis bájos és szeretetre méltó teremtés volt.

Sok legény vetett rá szemet a környéken, csupán szépsége miatt. Nem is nagyon gondoltak arra, hogy Miriota Kolc bírónak, Veresd első hivatalnokának egyetlen örököse. Különben is céltalan lett volna neki udvarolni. Hiszen a lány már jegyben járt Deck Miklóssal.

Ez a Deck Miklós délceg román fiatalember volt: huszonöt esztendős, magas termetű, izmos testalkatú; fejtartása büszke, fekete haját eltakarta a fehér kalpag; tekintete nyílt, mozgása fesztelen, járásából, mozdulataiból határozottság sugárzott. Hímzett báránybőr zekét viselt, és szilárdan állt karcsú szarvaslábain. Foglalkozására nézve erdész volt, vagyis csaknem annyira katona, mint civil. Mivel némi földje is akadt Veresd környékén, tetszett a leány apjának, és szeretetre méltó és daliás ifjú létére igencsak megkedveltette magát a lánnyal, akit senki sem hódíthatott el tőle, sőt attól kezdve rá sem nézhetett. No ilyesmi eszébe sem jutott senkinek.

Deck Miklós és Kolc Miriota esküvőjét a következő hónap közepére tervezték - vagyis úgy két hét utánra. Erre az alkalomra a falu ünneplőbe öltözik. A leány apja illendően elrendez mindent. Egyáltalán nem volt ő fösvény; ha szerette is a pénzt, alkalomadtán elkölteni sem sajnálta. Az esküvő után Deck Miklós beköltözik a családi házba, amely a bíró után majd rászáll; s ha majd Miriota maga mellett érzi őt, talán nem riad fel többé a hosszú téli éjszakákon az ajtó nyikorgására vagy bútor roppanására, nem fél a kísértettől.

A veresdi előkelőségek névsorának kiegészítéséül még két, nem kevésbé fontos nevet kell bemutatni - az iskolamesterét és az orvosét.

Hermod mester ötvenöt éves, kövér, szemüveges ember volt, porcelán csutorájú pipáját állandóan fogai között szorongatta, ritkás haja égnek állt lapos koponyáján, arca szőrtelen volt, bal orcája idege rángatózott. Fontos teendője volt, hogy maga metszette tanítványainak a lúdtollat, az acéltoll használatát ugyanis nem engedte meg, méghozzá elvből. És milyen hosszúra faragta a hegyüket a jól kiélesített vén zsebkésével! Milyen pontossággal, szemhunyorítva végezte el az utolsó metszést, amellyel a végüket kettészelte! A szép írás a legelső; erre irányult minden erőfeszítése, erre kellett tanítványait ösztökélnie a hivatástudattól eltelt tanítónak. Az oktatás csak másodrendű volt - és mindenki tisztában volt azzal, hogy mire tanítja Hermod mester iskolájában a fiúk és a lányok nemzedékeit.

Most pedig Patak orvos van soron.

Hogyhogy? Veresden orvos is volt, és a falu mégis hitt a természetfölötti dolgokban?

Igen, de szükséges, hogy tisztázzuk Patak doktor címhasználatát, akárcsak Kolc bíró voltát.

Patak, ez a negyvenöt éves, hegyes pocakú, kövér és tömzsi emberke, igen feltűnő módon általános orvosi gyakorlatot folytatott Veresden és környékén. Háborítatlan nyugalmával és szédítő bőbeszédűségével nem kisebb bizalmat keltett, mint Frik, a pásztor - ez pedig nem csekélység. Orvosi tanácsai és gyógyszerei ártalmatlanok voltak, nem súlyosbították pácienseinek apró-cseprő bajait, amelyek maguktól is meggyógyultak volna. Különben is, a Vulkán-szorosban egészségesek az emberek; a levegő itt kiváló, a járványos betegségek úgyszólván ismeretlenek, s ha valaki meghal, hát csak azért ér véget élete, mert még Erdélynek e kiváltságos zugában is meg kell egyszer halni. Ami Patak doktort illeti - igen! doktornak nevezték -, bár elfogadták orvosnak, semmiféle képzettsége nem volt sem az orvostudományban, sem a gyógyszertanban, semmiben. Egyszerűen vesztegzári ápoló volt valamikor, és szerepe arra szorítkozott, hogy az előírt időig, az egészségügyi bizonyítvány kiadásáig, megfigyelés alatt tartsa a határon az utasokat. Semmi több. Ez azonban elegendőnek látszott a nem akadékoskodó veresdieknek. Hozzá kell tenni - ami nem meglepő, - hogy Patak doktor szabadgondolkodó volt, mint ez illik mindazokhoz, akik felebarátaik gondozásával foglalkoznak. Ezért nem is hitt el semmiféle babonát, amely a Kárpátok e vidékén dívott, még a várról szólókat sem. Nevetett, gúnyolódott rajtuk; s amikor azt mondta valaki előtte, hogy emberemlékezet óta senki sem merészkedett a várkastély közelébe, ő így felelt:

- Engem ugyan nem kellene biztatni, hogy ellátogassak a ti vén bagolyváratokba! - És ezt ismételgette boldog-boldogtalannak, aki hajlandó volt véleményét meghallgatni.

Mivel azonban senki sem biztatta, mert még ettől is óvakodtak - Patak doktor nem ment fel a várba, és így a hiszékenység jóvoltából a kárpáti várkastélyt még mindig a titokzatosság áthatolhatatlan leple borította.

A hír néhány perc alatt elterjedt a faluban. A bíró, kezében a becses messzelátóval, az imént ment a házba, s Deck Miklós és Miriota követte. Ebben a pillanatban már csak Frik volt a földhányáson; vagy húszan sereglettek köréje, férfiak, nők és gyermekek, és néhány cigány is csatlakozott hozzájuk, akik éppoly izgatottnak látszottak, mint a veresdi lakosok. Körülfogták Friket, kérdésekkel ostromolták, és a juhász a tudós ember büszke fontoskodásával válaszolt, mint aki valami egészen rendkívülit látott.

- Igen! - ismételgette. - A vár füstölt, még most is füstöl, és füstölni fog mindig, amíg csak kő kövön marad belőle!

- De ki gyújthatott tüzet odafenn? - kérdezte egy öregasszony, és összekulcsolta a kezét.

- A Csort - felelte Frik, a vidéken szokásos nevén említve az ördögöt -, hiszen ez az agyafúrt kópé jobban ért a tűz szításához, mint az oltásához!

Erre a válaszra mindenki igyekezett észrevenni a füstöt az őrtorony csúcsán. A többség állította is, hogy tisztán látja, bár ilyen messziről az teljességgel észrevehetetlen volt.

A különleges tünemény hatása felülmúlt mindenféle képzeletet. Szükséges, hogy kiemeljük ezt a körülményt. Az olvasó próbálja beleélni magát a veresdiek hangulatába - és akkor nem csodálkozik majd a később elbeszélt eseményeken. Nem kívánom, hogy természetfölötti dolgokban higgyen, de gondoljon arra, hogy ezek az egyszerű emberek fenntartás nélkül hittek benne. A bizalmatlanságot, amelyet a kárpáti várkastély elhagyatottságával keltett, most még a rémület is tetézte. A kastély lakottnak tűnt - és miféle lények lakhatnak ott, nagy Isten!

Akadt Veresden is gyülekezőhely az italkedvelőknek, s még azok is jártak ide, akik ugyan nem ittak, de szívesen elbeszélgettek a napi munka után ügyes-bajos dolgaikról - ez utóbbiak száma természetesen csekélyebb volt. Ez a mindenki előtt nyitva álló helyiség a falu első számú, helyesebben szólva egyetlen vendégfogadója.

Ki volt ennek a tulajdonosa? Egy Jónás nevezetű zsidó ember, körülbelül hatvanesztendős, megnyerő ábrázatú, derék férfi, aki fekete szemével, hajlott orrával, széles ívű szájával, sima hajával és hagyományos kis szakállával a sémi fajta jellegzetességeit mutatta. Ez az alázatos modorú és lekötelező ember szívesen kölcsönzött kisebb összegeket boldog-boldogtalannak, és nem volt követelőző a biztosítékot illetően, sem túlságosan uzsorás a kamat dolgában, azt azonban elvárta, hogy pénzét az elfogadott határidőre megkapja. Vajha az erdélyi vidék pénzkölcsönzői mind ilyen türelmesek lennének, mint a veresdi fogadós!

A Mátyás Király fogadó - ez volt a neve - a veresdi főutca által átszelt földhányás egyik sarkán, a bíró házával szemközt állt. Régi hodály volt, félig fából, félig kőből épült, néhol erősen toldozott-foldozott, de dúsan elborította a zöld repkény, s igen csábító külsejűnek látszott. A földszintes épület üvegajtaja teraszra nyílt. A belépő vendég előbb egy nagy terembe jutott, ahol asztalok álltak a poharak és padok az ivók számára, valamint egy szúette tölgyfa pohárszék, amelyen tálak, edények és palackok csillogtak. Jónás egy megfeketedett fapult mögül szolgálta ki vendégeit.

A helyiségbe négy ablakon hatolt be a világosság: kettő a terasz felől volt a homlokzatfalon, két másik pedig szemközt, a hátsó falon. Ezek közül az egyik, amelyet kívülről a kúszó vagy csüngő növények sűrű függönye takart, el volt zárva, s alig-alig eresztett át némi világosságot. A másik ablak azonban, amikor kinyitották, lehetővé tette az álmélkodó tekintet számára, hogy végigsuhanjon a Vulkán-szoros egész alsó völgyén. Néhány lábbal az ablakmélyedés alatt a Nyád kavargó vize zúgott. Ez a hegyi patak az Orgall-fennsíknak a vár omladozó tömegével koronázott magaslatain eredt, és a völgy lejtőin ereszkedett alá; mivel pedig állandóan, még nyár idején is bőséges táplálékot kapott a hegyi erektől, zúgva rohant a havasalföldi Zsil medre felé.

Jobbra, a nagyterem mellett, a féltucatnyi kis szoba elegendő volt azoknak a ritkán jelentkező utasoknak az elhelyezésére, akik a határ átlépése előtt meg akartak pihenni a Mátyás Királyban. Bizonyosak lehettek abban, hogy a figyelmes és szolgálatkész kocsmárosnál szíves fogadtatásban részesülnek, jutányos áron. Jónás mindig el volt látva jóféle dohánnyal - ezt a környék legjobb "trafikjaiból" szerezte be. A vendéglős hálószobája egy keskeny manzárdkamra volt, melynek kétágú tetőablaka a zsúpfedélbe vágva a teraszra nyílt.

Ebben a fogadóban gyűltek össze még aznap, május 29-én este, a veresdi nagyfejűek: Kolc bíró, Hermod tanító, Deck Miklós erdész, egy tucatnyian a tekintélyesebb lakosok közül, valamint Frik, a pásztor, aki - különösen mai felfedezése óta - nem számított jelentéktelennek e személyiségek között. Csak Patak doktor hiányzott az előkelőségek gyülekezetéből. Sürgősen hívatta ugyanis egy öreg páciense, aki az ő szolgálataira várt, hogy átköltözzék a másvilágra, de a doktor megígérte, hogy tüstént visszajön, mihelyt páciensének már nem lesz szüksége orvosi segítségre.

Miközben az exápolót várták, a nap fontos eseményéről beszélgettek, de közben falatoztak és iddogáltak. Jónás az étkezőket a mamaliga néven ismert kukoricamáléval traktálta, amely frissen fejt tejjel átitatva elég kellemes eledel; az inni kívánóknak meg kis pohárkákban erős szeszt szolgált fel. A pálinka pohárja néhány garasba kerül, különösen az erős sligovica fogy jelentős mennyiségben a Kárpátok vidékén.

Meg kell említeni, hogy Jónás kocsmáros - így volt szokás a fogadókban - csakis az "ülőket", vagyis az asztaloknál helyet foglaló vendégeket szolgálta ki. Tudott dolog, hogy az ülővendégek mindig bőségesebben rendelnek, mint az állók. Ezen az estén pedig busásnak ígérkezett a bevétel, a vendégek szinte versengtek a padokért. Jónás ezért a kancsóval asztaltól asztalra járt, és sorra töltögette a sűrűn ürülő poharakat.

Este fél kilenc volt. Már alkony óta szakadatlanul vitáztak, de sehogy sem jutottak megegyezésre, hogy mi a teendő. Ezek az emberek csak egy dologban értettek egyet: ha a kastélyt ismeretlen egyének lakják, ez éppoly veszélyes lehet Veresd számára, mint egy lőporraktár a városkapunál.

- Nehéz eset! - mondta a bíró.

- Nehéz eset! - tódította a tanító, elmaradhatatlan pipájából pöfékelve.

- Nehéz eset! - ismételték szó szerint a jelenlevők.

- Ne felejtsék - vetette közbe Jónás -, hogy a várkastély rossz híre eddig is nagy kárt okozott az egész környéknek...

- És ezentúl még cifrább lesz! - kiáltott közbe Hermod mester.

- Ritkán jár erre idegen... - sóhajtotta Kolc bíró.

- Most pedig egyáltalán nem jönnek többé! - fűzte hozzá Jónás, és egyszerre sóhajtott a bíróval.

- Sokan már arra gondolnak, hogy elköltöznek innen! - jegyezte meg az egyik ivó vendég.

- Én leszek az első - felelt egy környékbeli paraszt -, és már megyek is, mihelyt eladtam a szőlőmet...

- Ha ugyan talál rá vevőt, barátom! - vágott vissza a kocsmáros. Látni való, hová jutottak beszélgetésük során ezek a derék falusi előkelőségek. A kárpáti várkastély okozta személyes rémületen keresztül feltámadt a sajnálatos módon megsértett közös érdekek tudata. Nincs több utas, és ezt megsínylette Jónás fogadója. Nem akadt idegen, és így a bíró elesett a vámtól, amelynek összege fokozatosan csökkent. Nincsenek vevők a Vulkán-szoros környéki földekre, és a tulajdonosok még potom áron sem tudják eladni. Így ment ez évek óta, és most az a veszély fenyegetett, hogy ez a sajnálatos helyzet még súlyosabbra fordul.

Így állt a dolog, amikor még a vár szellemei nyugodtan viselkedtek, szinte észre sem lehetett venni őket. Mi lesz most, ha jelenlétüket már szemmel láthatóan nyilvánítják ki?

Frik, a pásztor - meglehetősen tétova hangon - így vélekedett:

- Talán el kéne...

- Micsoda? - kérdezte gazdája, a bíró.

- ...menni oda, és megnézni, uram.

Valamennyien egymásra néztek, azután lesütötték a szemüket, s a kérdés válaszolatlanul maradt.

Jónás törte meg a csendet: a bíróhoz intézte szavait.

- A kegyelmed pásztora - jelentette ki határozottan - ráhibázott: ez az egyetlen lehetőség.

- A várba menni?...

- Igen, kedves barátaim - felelte a fogadós. - Ha füst száll fel az őrtorony kéményéből, akkor ott tűz van, ha pedig tűz van, akkor valakinek a keze gyújtotta azt...

- Valakinek a keze... hacsak nem karom az! - válaszolt az öreg paraszt, fejét csóválva.

- Kéz vagy karom, egyre megy! - mondta a fogadós. - Azt kell tudni, hogy mit jelent. Először fordul elő, hogy füst száll fel a kastély kéményéből, mióta Gortz Rudolf báró eltávozott...

- De az is lehet, hogy már régebben is volt füst, csak senki sem vette észre - vélekedett Kolc bíró.

- Ezt aztán sohasem hinném el - kiáltott fel hevesen Hermod mester.

- Pedig nagyon is hihető - jegyezte meg a bíró -, hisz nem volt messzelátónk, amellyel megállapíthattuk volna, hogy mi történik a várban.

Helyes megjegyzés volt. A jelenség régóta előfordulhatott, s még a kitűnő szemű pásztor figyelmét is elkerülhette. Akárhogyan legyen is, új keletű a jelenség, akár nem - az kétségtelennek látszott, hogy most emberi lények költöztek a várkastélyba. Ez pedig rendkívül nyugtalanító szomszédságot jelentett Vulkán és Veresd lakosai számára.

Hermod mester szükségesnek vélte, hogy hiedelmének támogatására ellenvetést tegyen:

- Emberi lények, barátaim?... Engedelmükkel, én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Ugyan miért jutna emberi lények eszébe olyasmi, hogy a várba meneküljenek, milyen szándékkal tennék, és miként kerülhettek volna oda?

- Hát akkor kik ezek a betolakodók?! - kiáltott fel Kolc bíró.

- Természetfölötti lények - felelte nyomatékosan a tanító. - Miért ne lehetnének szellemek, kísértetek, manók, sőt talán veszedelmes gyermekfaló szörnyek, akik szép nők alakját öltik fel.

E felsorolás közben minden szem a Mátyás Király tágas ivójának ajtajára, ablakaira és kandallójára szegeződött. S valóban azon tűnődött mindenki, vajon nem pillantja-e meg mindjárt egyiket-másikat az emlegetett rémalakok közül.

- Mégis, barátaim - kockáztatta meg Jónás -, ha ezek a lények szellemek, akkor képtelen vagyok megérteni, miért gyújtottak volna tüzet, hiszen nincs mit főzniük...

- Hát a boszorkánykonyhájuk?... - felelt a pásztor. - Elfelejti, hogy ahhoz tűz kell?

- Tiszta sor! - fűzte hozzá az iskolamester ellentmondást nem tűrő hangon.

Ezt a bölcs megállapítást vita nélkül elfogadták; általános vélemény szerint tehát kétségtelenül természetfölötti, nem pedig emberi lények választották üzelmeik színhelyéül a várkastélyt.

Deck Miklós eddig nem vett részt a beszélgetésben. Az erdész beérte azzal, hogy figyelmesen hallgatott. A vén vár, titokzatos falai, eredete, középkori külseje mindig kíváncsisággal vegyes tiszteletet keltettek benne. Sőt, mivel igen bátor férfi volt - noha éppoly hiszékeny, mint akármelyik veresdi lakos -, több ízben kijelentette, hogy kedve volna szétnézni a várfalon belül.

Képzelhető, hogy Miriota milyen makacsul utasított volna el egy ennyire kalandos tervet! Ha még akkor támadtak volna Miklós ilyen ötletei, amikor szabadon cselekedhetett, a maga kedvére - ám legyen! A vőlegény azonban már nem a maga ura, s ilyen kalandokba bocsátkozni - őrültség vagy felelőtlenség lenne. A szép leány, bármennyit könyörgött is, egyre attól félt, hogy az erdész valóra váltja tervét. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy Deck Miklós nem jelentette ki határozottan, hogy a várba megy, mert akkor senkinek, még neki sem lett volna hatalma visszatartani a fiatalembert. A leány tudta, hogy jegyese makacs és elszánt legény, aki sohasem másítja meg adott szavát. Amit mond - azt meg is teszi. Ezért Miriota ugyancsak megrémült volna, ha sejti, miféle gondolatokat forgat fejében Miklós ebben a pillanatban.

Deck Miklós szerencsére hallgatásba burkolózott, s ebből az következett, hogy Frik javaslatát senki sem vette komolyan. Felmenni a várkastélyba éppen most, amikor kísértet jár fent, ugyan ki merészelne ép ésszel ilyet tenni?... Ki-ki talált magában nyomós okot rá, hogy még a gondolatát is elvesse... A bíró már nem volt abban a korban, hogy ilyen nehéz útra vállalkozzék... A tanítómesternek az iskolájára kellett vigyáznia, Jónásnak a fogadójára ügyelnie, Friknek a juhait legeltetnie, a többi paraszt pedig az állataival meg a szénájával volt elfoglalva.

Nem! Senki sem volt hajlandó feláldozni magát, s mind ezt hajtogatta magában:

"Aki olyan vakmerő, hogy felmegy a várba, az könnyen ott is maradhat!"

Ebben a pillanatban - a jelenlévők nagy ijedelmére - kivágódott a fogadó ajtaja.

De csak Patak doktor volt, őt pedig nehezen lehetett volna gyermekrabló tündérnek tartani.

Miután páciense meghalt - ez orvosi éleslátásának becsületére vált, ha szakértelmének nem is -, Patak doktor a Mátyás Király-beli összejövetelre sietett.

- Végre itt van! - kiáltott fel a bíró.

Patak doktor olyan sietve szorított kezet mindenkivel, mintha orvosságait osztogatta volna - és meglehetősen gúnyos hangon kiáltotta:

- Nos, barátaim, még mindig az a vár... a Csort vára miatt fáj a fejük... Ó, milyen gyávák... De ha füstölni akar ez a vén kastély, hát csak füstöljön!... Vajon a mi tudós Hermodunk nem füstöl, ráadásul naphosszat?... Úgy látom, mindenki holtsápadt az ijedelemtől!... Betegeim is mind erről beszéltek... Talán kísértetek raktak tüzet ott?... Hát miért ne, ha náthásak!... Májusban aligha lehet meleg az őrtorony helyiségeiben. De lehet, hogy kenyeret sütnek a túlvilágiak számára!... Bizony, jól kell táplálkozni odafönt, ha igaz, hogy feltámadnak!... Talán az égi pékek állítottak be, kenyeret sütni...

Végezetül egy sor tréfa következett; a veresdiek rendkívül kevéssé méltányolták, Patak doktor azonban hihetetlen nagyképűséggel adta elő őket.

Hagyták, hadd beszéljen.

Azután a bíró megkérdezte:

- Tehát semmi jelentőséget nem tulajdonít annak, doktor, ami a várban történik?

- Semmit, uram.

- Azt mondta, hogy hajlandó volna odamenni? És ha ezt mások kétségbe vonnák?

- Én...? - csodálkozott a hajdani ápoló. Hangja némi bosszúságot árult el amiatt, hogy szavaira emlékeztették.

- Ugyan... Hát nem mondta, nem ismételgette? - erősködött az iskolamester is.

- Mondtam... bizonyára... valóban... és ha csak arról van szó, akár meg is ismételhetem.

- Arról van szó, hogy meg is tegye - jelentette ki Hermod.

- Hogy felmenjek?

- Igen... mi nem vonjuk kétségbe a bátorságát... megelégszünk azzal, hogy megkérjük rá - fűzte hozzá Kolc bíró.

- De értsék meg... barátaim... természetesen... egy ilyen ajánlat...

- Nos hát, mivel habozik, nem kérjük meg rá... De akkor joggal kétségbe is vonjuk, hogy meg meri tenni!

- Kétségbe vonják?...

- Igen, doktor!

- Jónás, maga túlságosan messzire megy - fűzte a szót a bíró. - Patak doktornak nincs szüksége ilyen biztatásra... Tudjuk, hogy szavatartó ember. És amit ígért, azt meg is teszi... már csak azért is, hogy szolgálatot tegyen a falunak és az egész környéknek.

- Hogyhogy, hát komoly a dolog?... Azt akarják, hogy felmenjek a várkastélyba? - kérdezte a doktor, és pirospozsgás arca halottsápadtra vált.

- Nem tagadhatja meg - válaszolta határozottan a bíró.

- Kérem... derék barátaim... kérem... fontoljuk meg a dolgot, kérném szépen!

- Mindent megfontoltunk - felelt Jónás.

- Legyenek hát belátással... Ugyan mire volna jó nekem, hogy felmenjek oda... és mit találnék ott?... Néhány derék embert, aki a várba menekült... és aki a légynek sem árt...

- Nos hát - válaszolt Hermod mester -, ha ezek úgyis derék emberek, akkor semmitől sem kell tartania, s alkalma lenne rá, hogy felajánlja nekik szolgálatait.

- Ha szükségük volna rá - felelt Patak doktor -, ha hívatnának, akkor nem is haboznék... mérget vehetnek rá... hogy a kastélyba menjek. De hívatlanul bizony nem megyek, és ingyen nem vizitálok senkit...

- Megkapja a fizetséget a fáradságáért - szólt Kolc mester - és az idejéért is.

- És ki fizeti meg?

- Én... mi... annyit, amennyit kíván! - válaszolt Jónás vendégeinek többsége.

A doktor, állandó hetvenkedése ellenére, szemlátomást ugyanolyan gyáva volt, mint falubelijei. Miután szabadelvűnek adta ki magát, és kigúnyolta a helybeli legendákat, most nagyon kényelmetlen lett volna megtagadnia a kért szolgálatot. Mégsem volt semmiképp ínyére felmenni a várkastélyba, még ha kárpótolják is fáradságáért. Azzal próbált hát érvelni, hogy ez a látogatás semmilyen eredménnyel nem járhat, s a falu csak nevetségessé teszi magát, ha kiküldi őt a vár felderítésére... Érvelése azonban kudarcot vallott.

- Ugyan, doktor, én azt hiszem, hogy az égvilágon semmit sem kockáztat - szólt Hermod mester -, mivel ön különben sem hisz a szellemekben.

- Nem... én nem hiszek bennük.

- Márpedig ha azok ott a kastélyban nem hazajáró lelkek, nem szellemek, akkor emberi lények, akik ott rendezkedtek be - és megismerkedhet velük.

Az iskolamester okoskodása logikusan hangzott, nehéz volt megcáfolni.

- Rendben van, Hermod - felelt Patak doktor -, de esetleg visszatartanak a várban...

- Ez arra vallana, hogy szívesen látják - válaszolt Jónás.

- Kétségtelenül. De ha távollétem elhúzódnék, s a faluban valakinek szüksége lenne rám...

- Mindnyájan kitűnő egészségnek örvendünk - felelte Kolc bíró; egyetlen beteg sincs Veresden, mióta utolsó páciense jobblétre szenderült.

- Mondja meg őszintén... elszánta magát az indulásra? - kérdezte a fogadós.

- Én ugyan nem - csattant fel az orvos -, de egyáltalán nem azért, mintha félnék... Hiszen jól tudják, hogy nem hiszek az efféle boszorkányságokban... Az igazság az, hogy az egészet képtelenségnek tartom, és ismétlem, nevetségesnek... Azért, mert az őrtorony kéményéből füst száll... amely talán nem is füst... Hát nem!... Nem megyek fel a kastélyba...

- Majd én elmegyek!

Deck Miklós, az erdész avatkozott bele e szavakkal a beszélgetésbe.

- Te... Miklós?! - kiáltott fel a bíró.

- Én... de van egy feltételem: Patak doktor kísérjen el.

Ez egyenesen az orvosnak szólt, s az felugrott, hogy lerázza magáról a terhes megbízatást.

- Hová gondolsz? - rivallt az erdészre. - Hogy én... elkísérjelek?... Bizonyára kellemes séta volna... így kettesben... ha valami haszna lenne... és ha oda lehetne merészkedni... Hiszen jól tudod, hogy még út sem vezet a várhoz... Nem is juthatnánk fel...

- Én megmondtam, hogy felmegyek a várba - jelentette ki Miklós -, és mivel megmondtam, fel is megyek.

- De én... én nem mondtam!... - kiáltott fel a doktor, s úgy kapálózott, mintha valaki nyakon ragadta volna.

- De bizony hogy mondta! - emlékeztette Jónás.

- Igen!... Igen! - válaszolták egy emberként a jelenlevők.

A hajdani ápolót mindenfelől szorongatták, s ő nem tudta, hogy szabaduljon. Ó, mennyire sajnálta most, hogy ilyen elővigyázatlanul elkötelezte magát a hetvenkedésével! Sohasem képzelte volna; hogy komolyan veszik, sem pedig, hogy egyszer felszólítják, vigye a bőrét a vásárra... Most már nem térhetett ki előle, hacsak nem akart Veresd csúfja lenni, hisz Vulkán egész vidéke könyörtelenül kigúnyolná. Így hát elhatározta, hogy megembereli magát ebben a balszerencsében.

- Nos hát... ha annyira akarják - mondta -, én elkísérem Deck Miklóst, bár felesleges!

- Helyes, helyes, Patak doktor! - kiáltották a Mátyás Király vendégei.

- És mikor indulunk, erdész? - kérdezte Patak doktor, közömbösséget színlelve, amely azonban alig leplezhette gyávaságát.

- Holnap reggel - válaszolt Deck Miklós.

E szavakra meglehetősen hosszú csend következett. Ez mutatta, mennyire őszinte volt Kolc bíró és a többiek izgalma. A poharak kiürültek, a kancsók is, mégsem állt fel senki, mégsem gondolt senki a távozásra. Jónás ezért alkalmasnak tartotta a pillanatot arra, hogy még egy-egy pohárka pálinkát szolgáljon fel.

Ekkor, az általános csendesség közepette, hirtelen tisztán felcsendült egy hang, s lassan, tagoltan a következőt mondta:

Ki szólt?... Honnan jött ez a hang, melyet senki sem ismert, s amely szinte egy láthatatlan szájból hallatszott?... Csakis kísértet hangja, természetfölötti hang, túlvilági hang lehetett.

A rémület tetőfokra hágott. A vendégek nem mertek egymásra sem nézni, nem mertek egyetlen szót sem kiejteni...

A legbátrabb - természetesen Deck Miklós - mégis tudni akarta, mihez tartsa magát. Az bizonyos, hogy ezeket a szavakat ott a teremben ejtette ki valaki ilyen értetően. Elsőnek az erdész szánta rá magát, hogy megmozduljon. Odament a polcos szekrényhez, és kinyitotta.

Üres volt.

Elindult, hogy megvizsgálja az ivóból nyíló földszinti szobákat.

Sehol senki.

Kitárta a kocsma ajtaját, kilépett és végighaladt a földhányáson, egészen a főutcáig.

Sehol senki.

Néhány pillanattal később Kolc bíró, Hermod iskolamester, Patak doktor, Deck Miklós, Frik, a pásztor és a többiek eltávoztak a kocsmából, s magára hagyták Jónást; az pedig sietve becsukta az ajtót, kétszer is ráfordította a kulcsot.

Ezen az éjszakán Veresd lakosai különösen nagy gonddal zárkóztak be házukba, mintha kísértet fenyegetné őket...

Rémület uralkodott az egész faluban.

Deck Miklós és Patak doktor másnap kilenc óra tájt szándékozott útnak indulni. Az erdész terve az volt, hogy felmennek a Vulkán-szorosban, s a legrövidebb úton igyekeznek a gyanús vár felé.

Az őrtoronyból szálló füst és a Mátyás Király ivójában hallott hang tüneménye után nem lehetett csodálkozni azon, hogy az egész lakosság valósággal eszét vesztette. Néhány cigány család már azt fontolgatta, hogy elköltözik a vidékről. Családi körben másról sem beszéltek, csak erről - de csakis suttogva. Próbálja meg kétségbe vonni bárki, hogy maga az ördög, a Csort fenyegette meg az ifjú erdészt. Hiszen Jónás fogadójában vagy tizenöt - mégpedig igen szavahihető - helybeli lakos hallotta a különös szavakat. Képtelenség lett volna azt állítani, hogy valamennyien holmi érzéki csalódás áldozatául estek. E tekintetben nem lehetett kétség; Deck Miklóst név szerint figyelmeztették, hogy szerencsétlenül jár, ha makacsul ragaszkodik tervéhez, és átkutatja a várkastélyt.

A fiatal erdész mégis útra készült, holott senki sem kényszerítette. Bármennyire hasznos lett volna Kolc bíró számára, ha felderíti a várkastély titkát, és akármilyen fontos is a falunak, hogy megtudják, mi történik ott - a falubeliek mindent elkövettek, hogy Deck Miklóst eltérítsék szándékától. Miriota sírva-ríva, kétségbeesetten, könnybe úszó szemmel kérlelte, ne ragaszkodjék makacsul ehhez a kalandhoz. Hiszen ez már a hang intelme előtt is veszélyes volt, most pedig egyenesen őrültség! És lám, Deck Miklós, esküvője küszöbén, kockára akarja tenni életét egy efféle kísérlettel, s jegyese térden állva sem tudja visszatartani...

Sem jó barátai ellenzése, sem Miriota könnyei nem tudták eltántorítani az erdészt. Ez egyébként senkit sem lepett meg. Ismerték Miklós hajthatatlan jellemét, szívósságát, mondhatni konokságát. Kijelentette, hogy elmegy a kárpáti várkastélyba, és ebben semmi sem gátolhatja meg - még a közvetlenül hozzá intézett fenyegetés sem. Igen! Ő elmegy a várba, még ha soha vissza nem tér is!

Elérkezett az indulás órája. Deck Miklós utoljára szívére szorította Miriotát, szegény leány pedig három ujjal keresztet vetett magára - pravoszláv szokás szerint ez a Szentháromság előtti hódolat jelképe.

És Patak doktor?... Nos hát, miután felszólították, hogy kísérje el az erdészt, megpróbált kibújni, de sikertelenül. Már mindent elmondott, amit csak mondhatott. Minden elképzelhető ellenvetést megtett! Végül a tisztán hallott, határozott parancs mögé próbálta elsáncolni magát, amely megtiltotta a kastélyba menést...

Deck Miklós erre csupán ennyit válaszolt:

- Ez a fenyegetés csak rám vonatkozik.

- És ha szerencsétlenség ér, erdész - felelte Patak doktor -, akkor én vajon ép bőrrel megúszhatom-e?

- Ép bőrrel vagy sem, megígérte, hogy eljön velem a kastélyba, és el is fog jönni, mivel én indulok.

A veresdiek belátták, hogy az erdészt semmi sem akadályozhatja meg ígéretének teljesítésében, igazat adtak hát neki. Hiszen helyesebb volt, ha Deck Miklós nem egyedül merészkedik erre a kalandra. A doktor pedig nagy bosszúsággal beletörődött a dologba - érezte ugyanis, hogy már nem visszakozhat, ez megingatná helyzetét a faluban, és hencegése miatt a gúny céltáblája lenne. Beletörődött, de lelke rémülettel volt tele. Különben szilárdan eltökélte: az első legcsekélyebb akadályt is felhasználja, hogy társát visszafordulásra kényszerítse.

Deck Miklós és Patak doktor tehát elindult, Kolc bíró, Hermod iskolamester, Frik és Jónás pedig elkísérte őket egészen az országút kanyarulatáig.

Erről a helyről Kolc bíró még utoljára a várra szegezte messzelátóját, a műszertől ugyanis nem vált meg többé. Az őrtorony kéményén most semmiféle füst nem látszott, pedig könnyen észre lehetett volna venni az igen tiszta látóhatár szegélyén, a szép tavaszi reggelben. Vajon arra kellett következtetni ebből, hogy a kastély természetes vagy természetfölötti vendégei elillantak, amikor látták, hogy az erdész nem is hederít a fenyegetéseikre? Egyesek így gondolkodtak, és ez döntő körülmény volt ahhoz, hogy a feladatot teljes nyugalommal véghezvigyék.

Kezet szorítottak, és Deck Miklós, a doktort magával vonva, eltűnt a hágó kanyarulata mögött.

Az ifjú erdész szolgálati öltözetében volt, paszománnyal szegélyezett, széles ellenzőjű sapkát viselt, kabátjának övében széles kés lógott tokban, buggyos nadrág volt rajta, vasalt csizma, derekán tölténytáska, vállán hosszú puska. Ügyes céllövő megérdemelt hírében állt, s mivel ha kísértetekkel nem is, de a határvidéken járkáló csavargókkal találkozhattak, vagy ha nem is csavargókkal, néhány dühödt medvével - bizony jogos elővigyázatosság volt a védekezésre így berendezkedni.

Ami a doktort illeti, ő kötelességének vélte felszerelkezni kovás pisztolyával, még ha öt lövés közül hármat elhibáz is. Fejsze is volt nála, ezt társa arra az esetre adta oda, ha netalán a Kopasz-hegy sűrű erdőségén keresztül kell majd utat törniük. Patak fején a falusiak széles karimájú kalapja volt, s begombolkozott vastag úti köpenyébe; lábán erősen vasalt csizma; ez a súlyos felszerelés azonban bizonyára nem akadályozta volna meg abban, hogy alkalomadtán kereket oldjon.

Az erdész és az orvos egyaránt némi elemózsiát vitt tarisznyájában, hogy szükség esetén hosszabb ideig folytathassák a kutatást.

Túljutva az út kanyarulatán, néhány száz lépésig a Nyád mentén haladtak, a jobb parton fölfelé. Ha a hegygömb vízmosásain keresztülhaladó utat követik, túlságosan nyugat felé kerültek volna. Előnyösebbnek látszott a hegyi patak medre mellett menni tovább, ez egyharmaddal megrövidítette volna a távolságot, mivel a Nyád az Orgall-fennsík redői között ered. A meredek part azonban később járhatatlannak bizonyult, mélyen alá volt mosva, és magas sziklák torlaszolták el úgy, hogy még gyalogszerrel sem lehetett átjutni rajtuk. Ezért rézsút bal felé kellett átvágniuk, hogy mihelyt túljutnak a Kopasz-hegy erdőségeinek alsó övezetén, visszakanyarodhassanak a kastély irányába.

Ez volt különben az egyetlen útféle, ahonnan a várat meg lehetett közelíteni. Abban az időben, amikor Gortz Rudolf báró fent lakott Veresd község, a Vulkán-szoros és a havasalföldi Zsil völgye között a közlekedés egy errefelé vágott keskeny csapáson keresztül bonyolódott le. De miután húsz éven át elburjánzott itt a növényzet, és a bozót áthatolhatatlan szövevénye egészen eltorlaszolta az egykori ösvény vagy kanyargós út nyomát, most már hiába is keresték volna.

Amikor el kellett hagyniuk a Nyád mélyen bevágódó medrét, amelyben bömbölve tajtékzott a víz, az erdész megállt, hogy tájékozódjék. A kastély már nem látszott innen. Csak a hegység alacsony lejtőin lépcsőzetesen emelkedő erdők függönyén túl tűnik majd újra elő - az efféle elrendezés a Kárpátok egész hegyrendszerére jellemző. Csak a csúcsnál ritkul az erdő, a legtetejéről kapta a hegy a Kopasz nevet. Támpontok híján tehát nehéz volt meghatározni a helyes irányt. Csak a nap állásából lehetett helyzetüket megállapítani, a nap sugarai akkor éppen a délkelet felé húzódó, távoli hegygerinceket súrolták.

- Látod, erdész - szólt az orvos -, látod!... Még út sincs... illetve nincs többé.

- Majd lesz - válaszolt az.

- Mondani könnyű, Miklós...

- Cselekednünk kell, Patak doktor.

- Tehát még mindig kitartasz?

Az erdész beérte egy igenlő bólintással, s nekiindult a fák között.

E pillanatban a doktor roppant kívánságot érzett a visszaforduláshoz; társa azonban olyan elszánt pillantással nézett rá vissza, hogy nem mert elmaradozni.

Patak doktornak az volt az utolsó reménye, hogy Deck Miklós hamarosan eltéved az erdők útvesztőjében, hiszen bármennyire megszokta az erdőt, szolgálata során errefelé sohasem kellett járnia. De az orvos nem vette számításba a csodálatos emberi szimatot, az erdész szakmai ösztönét, ezt a szinte "állati" készséget, amely lehetővé teszi, hogy valaki a legcsekélyebb jelek alapján is tájékozódjék - mint az ágak ilyen vagy olyan irányú vetődése, a terep szintkülönbsége, a kéreg színe, a déli vagy az északi szélnek kitett moha különböző árnyalata. Deck Miklós nagyon jól értette mesterségét, és sokkal eszesebben gyakorolta, semhogy valaha is eltévedt volna - még ismeretlen helyen sem. Méltó vetélytársa lett volna Sólyomszemnek vagy akár Csingacsguknak Cooper erdőiben.

Mégis nehézségekkel járt az átjutás ezen az erdőövezeten. Legelöl szil és bükk emelkedett meg néhány "hamis platán"-nak nevezett jávorfa és fenséges tölgy, egészen a hágótól balra levő magasabb hegyhátakon tömörülő nyírek, erdei- és jegenyefenyők szintjéig. Fenségesek voltak ezek a fák hatalmas törzsükkel, friss nedvtől meleg ágaikkal. Sűrű lombkoronájuk egymásba fonódott és zöld tetőt alkotott, amelyen a napsugarak nem tudtak áttörni.

A továbbjutás az erdőben viszonylag könnyű lett volna, ha az alacsonyan csüngő ágak alatt osonhatnak át. De micsoda akadályok voltak a talaj színén, és mekkora fáradságba került volna kiirtani a csalánt és a tüskebokrokat, védekezni a tövisek ezrei ellen, amelyek a legkönnyebb érintésre rájuk ragadtak. Deck Miklós különben nem olyan ember volt, aki törődik az ilyesmivel, és ha átjuthatott az erdőn, bizony ügyet sem vetett néhány karcolásra. Ilyen körülmények között azonban csak igen lassan haladhattak - bosszantó akadály, hiszen fontos, hogy délutánig feljussanak a várba. Akkor még eléggé világos lenne ahhoz, hogy megvizsgálják, és még az éj beállta előtt visszatérhetnének Veresdbe.

Az erdész ezért fejszével vágott utat magának a sűrű tövisbozót közepette, amelyből növényi szuronyok meredeztek; lábuk egyenetlen, göröngyös talajt tapodott, amelyen gyökerek vagy tuskók dudorodtak, s ezekbe belebotlott, hacsak alá nem süppedt az avar nedves rétegébe, melyet itt a szél sohasem sepert el. A temérdek becő úgy ropogott, akár a durranó borsó, a doktor nagy rémületére, aki e sortüzek hallatára felugrált, jobbra-balra nézelődött, vagy ijedten visszafordult, ha vadszőlő akadt a kabátjába, mintha karom akarná visszatartani. Szegény doktor bizony egyáltalán nem érezte biztonságban magát. Most azonban már nem mert egyedül visszafordulni, inkább azon iparkodott, hogy ne maradjon el messzire hajthatatlan társa mögött.

Az erdőben néha szeszélyes alakú tisztások tűntek fel. Valóságos fényzuhatagok törtek be ezekbe. A magányukban megzavart feketególya-párok felrebbentek a magas ágakról, s nagy szárnycsapásokkal szálltak odébb. A tisztásokon még keservesebb volt átvergődni. Itt aztán valóban egymásra halmozódtak - akár roppant pálcikajáték- a vihartól kidöntött vagy a vénségtől kidőlt fák, mintha óriás favágó fejszéje mért volna rájuk halálos csapást. Hatalmas törzsek korhadtak itt, szerszám soha nem aprítja őket rönkökké, szekér soha nem szállítja el a havasalföldi Zsil medréhez. E nehezen leküzdhető és néha ki sem kerülhető akadályokkal Deck Miklósnak és társának sok baja volt. De míg a fürge, hajlékony és izmos fiatal erdésznek sikerült megbirkóznia velük, a kurta lábú, pocakos, lihegő és minduntalan kifulladó Patak doktor bizony nem úszta meg néhány esés nélkül, s ilyenkor az erdész volt kénytelen talpra segíteni.

- Meglásd, Miklós, végül még eltöröm valamimet! - hajtogatta az orvos.

- Akkor saját magának mindjárt helyre is igazítja.

- Ugyan már, légy észnél... Nem szabad makacsul a lehetetlenre törekedni!

De hát Deck Miklós már messze elöl járt, és a doktor, nem jutván zöldágra vele, sietett utolérni.

Vajon az eddig követett irány valóban a várkastély felé vezette őket? Ezt egyelőre bajos lett volna megállapítani. Mivel azonban a terep szüntelenül emelkedett, az erdőszél felé kellett fölfelé kapaszkodni, és ezt délután három órakor el is érték.

Ezen túl, egészen az Orgall-fennsíkig, zöld fák függönye terült el, egyre ritkulva, ahogyan a hegylánc lejtője magasodott.

A Nyád itt újra előbukkant a sziklák közül, talán mert északnyugatnak kanyarodott, vagy mivel Deck Miklós rézsútosan feléje tért. Ez a körülmény meggyőzte a fiatal erdészt, hogy jó úton haladt: a patak nyilván az Orgall-fennsík mélyéről fakadt.

Deck Miklós nem tagadhatott meg az orvostól egyórai pihenőt a hegyi patak partján. Gyomruk is éppoly parancsolóan követelte a magáét, mint a lábuk. Tarisznyájuk alaposan meg volt tömve, a kulacs pedig, mindkettőjüké, nyakig töltve jóféle pálinkával. Ráadásul néhány lépésnyire kristálytiszta, friss víz folyt, amelyet megszűrt a fenék kavicsrétege. Lehet-e többet kívánni? Sok erőt pazaroltak el, és a hiányt pótolni kellett.

Indulásuk óta a doktornak nemigen volt módja beszélgetni az erdésszel, hisz az megállás nélkül járt előtte. De mihelyt letelepedtek a Nyád meredek partján, Patak nyomban kárpótolta magát. Az egyik kevés beszédű volt, a másik nagy fecsegő. Így hát nem csoda, hogy a kérdések nagyon terjengősek voltak, a válaszok viszont igen kurták.

- Beszéljünk egy keveset, erdész barátom, mégpedig komolyan - kezdte az orvos.

- Hallgatom - felelte Deck Miklós.

- Most ugyebár azért tartunk itt pihenőt, hogy erőt gyűjtsünk...

- Eltalálta.

- Mielőtt visszatérünk Veresdbe...

- Nem... Mielőtt felérünk a várba.

- Ugyan már, Miklós! Hiszen hat órája gyalogolunk, és félúton ha vagyunk...

- Vagyis: nincs vesztegetni való időnk.

- De éjszaka lesz, mire a kastélyhoz érünk, és mivel feltételezem, hogy nem leszel bolond a sötétben kockára tenni az életedet, meg kell várnunk a reggelt...

- Meg is várjuk.

- Tehát nem vagy hajlandó lemondani erről az esztelen tervről?

- Nem.

- Hogyhogy? Végképp kimerültünk, egy jó asztalra lenne szükségünk meg jó ágyra egy kényelmes szobában, és te szabad ég alatt akarod tölteni az éjszakát?

- Igen, ha valamilyen akadály miatt nem tudnánk behatolni a kastélyba.

- És ha nincs akadály?

- Akkor az őrtorony valamelyik helyiségében hálunk.

- Az őrtorony helyiségében! - hördült fel Patak doktor. - Azt hiszed, erdész, én hajlandó leszek egy egész éjszakát ebben az átkozott várban tölteni?

- Kétségtelenül, hacsak nem akar inkább odakint hálni - egyedül.

- Egyedül!... Egyáltalán nem így egyeztünk meg, és ha el kell válnunk, akkor inkább most azonnal, hogy visszatérhessek a faluba.

- Úgy egyeztünk meg, Patak doktor, hogy követ mindenüvé, ahová én megyek.

- Nappal igen... De éjjel nem!

- Akkor hát távozhat, de vigyázzon, nehogy eltévedjen az erdőben.

Eltévedni - éppen ez aggasztotta a doktort. Úgy érezte, hogy magára hagyatva - mivel nem ismerte a kopasz-hegyi erdőkön keresztül vezető roppantul kanyargós ösvényeket - képtelen lenne visszatalálni a veresdi útra. És egyedül maradni, amikor majd leszáll az éjszaka - amely talán nagyon sötét lesz -, és úgy lebotorkálni a hegyszoros lejtőjén, esetleg lezuhanni egy vízmosás aljára - ez aztán végképp nem volt ínyére. Bár feltette magában, hogy napnyugta után nem mászik fel a bástyafalra, akármilyen makacsul ragaszkodnék hozzá az erdész - mégis helyesebbnek vélte követni őt egészen a fal tövéig. De még egy utolsó kísérletet tett, hogy megállítsa társát.

- Jól tudod, kedves Miklós barátom - szólt -, én sohasem lennék hajlandó elválni tőled... Mivel ragaszkodsz hozzá, hogy eljuss a kastélyba, én nem hagylak egyedül odamenni.

- Helyes a beszéd, Patak doktor, s remélem, ki is tart emellett.

- Nem... még egy szót, Miklós. Ha éjszaka lesz, mire odaérünk, ígérd meg, hogy nem próbálsz bejutni a várba.

- Azt ígérem, doktor, hogy a lehetetlent is elkövetem a bejutásra, vagyis egyetlen tapodtat sem hátrálok, amíg ki nem derítem, hogy mi történik fent.

- Mi történik, erdész! - kiáltott fel Patak doktor, s vállat vont. - De hát ugyan mi történnék?

- Fogalmam sincs, de mert elhatároztam, hogy megtudom, hát meg is fogom tudni.

- Előbb oda kell jutnunk ahhoz az átkozott várkastélyhoz! - válaszolt az orvos kifogyva az érvekből. - Márpedig ha az eddigi nehézségekből ítélünk és abból, hogy mennyi időnkbe telt átvergődni a kopasz-hegyi erdőkön, akkor igencsak esteledik, mielőtt megpillanthatjuk a várat...

- Nekem más a véleményem - felelte Deck Miklós. - A hegylánc magaslatain a fenyves nem annyira bozótos, mint ezek a szilfából, juharból és bükkből álló erdők.

- De ott meredekebb lesz!

- Mit számít az, ha csak nem járhatatlan az út.

- De azt hallottam, hogy az Orgall-fennsík környékén medvékkel lehet találkozni.

- Van puskám, és magának is van pisztolya, doktor, megvédheti magát.

- De ha leszáll az éjszaka, könnyen eltévedhetünk a sötétben!

- Nem, mert most már van kalauzunk, és remélem, többé nem hagy el bennünket.

- Kalauzunk?! - kiáltott a doktor. Felugrott, és nyugtalanul pillantott körül.

- Igen - felelte Deck Miklós -, és ez a kalauz a Nyád patak. Elég, ha követjük felfelé a jobb partját, s eljutunk a fennsík gerincére, ahol ered. Úgy vélem tehát, hogy két órán belül a várkapunál leszünk, ha megállás nélkül megyünk.

- Két óra múlva! Csak hat ne legyen belőle!

- Gyerünk! Készen áll?

- Máris, Miklós, máris!... Hiszen alig néhány percet pihentünk.

- Ez a néhány perc jó félóra. Utoljára kérdem: készen áll az indulásra?

- Készen állok!... Amikor a lábam olyan nehéz, akár az ólom... Hiszen tudod, Miklós, hogy én nem vagyok olyan jó gyalogló, mint egy erdész!... Megdagadt a lábam, és kegyetlenség ilyen lábbal arra kényszeríteni, hogy kövesselek...

- Unom már, Patak doktor! Ha úgy tetszik, fel is út, le is út! Minden jót!

Deck Miklós felkelt.

- Az isten szerelmére, erdész! - kiáltotta Patak doktor. - Hallgass meg hát!

- Hallgassam az ostobaságait?

- Hiszen már későre jár, miért ne maradnánk itt, és ütnénk tábor itt, e fák védelmében?... Holnap hajnalban aztán tovább indulnánk, és az egész délelőtt rendelkezésünkre állna, hogy eljussunk a fennsíkra...

- Doktor - válaszolt Deck Miklós -, ismétlem: én az éjszakát a várban akarom tölteni.

- Nem! - kiáltott fel az orvos. - Nem... ezt nem teszed, Miklós!... Meg tudlak ám akadályozni!

- Hogyan?

- Beléd kapaszkodom... Visszahúzlak!... Megverlek, ha kell...

A szerencsétlen Patak már azt sem tudta, mit beszél.

Deck Miklós még csak nem is felelt; puskáját a vállszíjra akasztotta, és néhány lépést tett a Nyád meredek partja felé.

- Várj... Várj!... - rimánkodott az orvos. - Micsoda átkozott fickó!... Még egy pillanatig!... Elzsibbadt a lábam... nem hajlanak az ízületeim...

Mégis mindjárt hajlani kezdtek, mert a hajdani ápoló kénytelen volt szaporán szedni kurta lábát, hogy utolérje az erdészt, aki még csak hátra sem fordult.

Négy óra volt. A napsugarak a Kopasz-hegy gerincét súrolták, amely nyomban elfogta őket, s így a fény ferde nyalábban világította a fenyves felső ágait. Deck Miklósnak nagyon is igaza volt, hogy sietett, mert alkonyatkor az erdő alja néhány pillanat alatt sötétbe borul.

Érdekes, különös látványt nyújtanak ezek az erdők, ahol az igénytelen, magashegyi fafajták sorakoznak. Girbegurba, torz fák helyett téres közökben álló, gyökereiktől kezdve egészen ötven-hatvan láb magasságig csupasz, egyenes száltörzsek emelkednek, csomók nélkül, és örökzöld tűleveleiket sátorként tárják szét. Tövüknél kevés bozót vagy kusza fű. A föld színén hosszú kúszógyökerek, hidegtől megdermedt kígyókhoz hasonlók. A talajt rövid szálú, sárgás moha borítja, amelyet száraz gallyak tarkítanak és tavalyi tobozok hintenek teli - ropognak a láb alatt. A meredek lejtőt kristályos sziklák barázdálják, hegyes élük a legvastagabb bőrt is felsérti. Nehéz is volt átjutni ezen a fenyvesen, jó negyed mérföldnyi szakaszon. A kőtömbökre felmászni - ehhez bizony olyan hajlékony derék, erős láb, biztos mozgás kellett, amivel Patak doktor már nem dicsekedhetett. Deck Miklósnak csak egy órájába telt volna, ha egyedül van, s most háromba került koloncként hurcolt útitársa miatt, mert minduntalan meg kellett állnia, hogy bevárja vagy felsegítse őt valamelyik, kurta lába számára túlságosan magas sziklára. A doktor már csak egyvalamitől félt, de attól borzalmasan: hogy egyedül marad e zord magányosságban.

Eközben, míg a lejtők egyre nyaktörőbbé lettek, a Kopasz-hegy csúcsa felé a fák ritkulni kezdtek. Már csak kisebb elszigetelt csoportokat alkottak. E csoportok között elő-előbukkant a távoli hegyeknek az esti párán át kirajzolódó körvonala.

A Nyád hegyi patak, amelynek vonalát az erdész pillanatra sem hagyta el, itt már csermellyé vékonyodott, bizonyára valahol a közelben van a forrása. Néhány száz lábnyira a terep utolsó gyűrődései fölött az Orgall-fennsík domborodott, a vár épületeitől koronázva.

Miklós végül feljutott a fennsíkra, egy utolsó erőfeszítés árán - ez az erőfeszítés azonban a doktort tehetetlen tömeggé silányította. A szerencsétlennek annyi ereje sem maradt, hogy még húsz lépést vánszorogjon, lerogyott, akár az ökör a mészáros taglójától.

Az erdészen alig látszott a fáradtsága meredek kaptató után. Mozdulatlanul állt, és tekintetével szinte falta a híres kárpáti várkastélyt, amelyhez még sohasem jutott ennyire közel.

Szeme elé tárult a csipkézett várfal: mély árok védte, egyetlen vonóhídja pedig az árokfolyosó kőpárkánnyal keretezett kapuja előtt emelkedett a magasba.

A bástyafal körül az Orgall-fennsíkon magány és csend honolt.

A lenyugvó nap fényénél még végig lehetett tekinteni az egész épülettömbön, de már homályosan beleveszett az est árnyaiba. Teremtett lélek sem látszott a bástyafal mellvédjén, sem az őrtorony felső, lapos tetején, sem az első emeleti körbefutó teraszon. Egyetlen füstcsík sem gomolygott az évszázados rozsdától mart, különös alakú szélkakas körül.

- Nos hát, erdész - kérdezte Patak doktor -, elismered-e, hogy lehetetlen átkelni ezen az árkon, leengedni ezt a felvonóhidat, és kinyitni ezt a kaput?

Deck Miklós nem válaszolt.

Belátta, hogy pihenőt kell tartania a kastély falának tövében, a sötétben hogyan is bocsátkozhatna le az árok mélyére, és kapaszkodhatna fel a sáncárok oldalán, hogy a körfalon belülre jusson? Legokosabb nyilván az volt, ha megvárja a hajnalt, hogy fényes nappal láthasson a kutatáshoz.

Így is döntöttek, az erdész nagy elégedetlenségére, de a doktornak annál nagyobb örömére.

Az ezüstsarló karcsúságú újhold napnyugta után csaknem azonnal eltűnt. A nyugatról gyülekező felhők sorra kioltották az alkony utolsó fénysugarait. Az alacsonyabban fekvő övezetekből emelkedő árnyék fokozatosan elborította az egész tájat. A hegykoszorú homállyal telt meg, s a várkastély körvonalai hamarosan eltűntek az éj fátyla alatt.

Az éjszaka ugyan igen sötétnek ígérkezett, de semmi sem vallott arra, hogy valamilyen légköri jelenség, zivatar, eső vagy vihar zavarná meg. Deck Miklós és társa szerencséjére, akik a szabad ég alatt készültek táborozni.

A kietlen Orgall-fennsíkon egyetlen fa sem nőtt, csupán a föld színén kúszó néhány bokor, ez azonban semmiféle védelmet sem nyújthatott az éjszaka hűvössége ellen. Szikla viszont bőven akadt, az egyik félig a talajba mélyedt, a másik szinte billegett, hogy egyetlen lökéssel a fenyvesig lehetett volna taszítani.

Az egyetlen növény, amely valóban dúsan tenyészett ezen a köves talajon, az "orosztövis"-nek nevezett bogáncs volt, amelynek magvai, Elisée Reclus állítása szerint, a muszka lovak szőrén kerültek ide.

Az utasoknak nem maradt más hátra, mint valamilyen alkalmas helyet találni, ahol megvárhatják a reggelt, és védelmet lelhetnek az éjszaka hidege elől; ilyen magasságban a lehűlés eléggé jelentős.

- Bőséges választékunk van. Egyik rosszabb a másiknál! - dünnyögte Patak doktor.

- Csak panaszkodjék! - válaszolta Deck Miklós.

- Persze hogy panaszkodom! Remek hely ahhoz, hogy felszedjek valami jóféle náthát vagy derekas reumát, amelyet azután hiába kúrálok!

Ez a vallomás őszintén csengett a hajdani vesztegzári ápoló szájából. Ó, hogy siratta most kényelmes kis veresdi házát, jól védett szobáját meg párnával és paplannal bélelt meleg ágyát!

Az Orgall-fennsíkon szanaszét heverő kőtömbök közül olyat kellett kiválasztaniuk, amelynek helyzete a legjobb védelmet nyújtotta az egyre csípősebb délnyugati szél ellen. Az erdész így is tett, s az orvos nemsokára letelepedett melléje egy széles szikla mögött, amelynek felső része lapos volt, akár egy asztal.

Ez a szikla egyike volt azoknak az ördögszemmel és kőtörőfűvel borított kőpadoknak, amelyek az erdélyi vidékeken sűrűn találhatók az utak kanyarulatainál. Az utas nemcsak melléjük telepedhet, de szomját is olthatja a tetejükön álló korsóból, amelynek tartalmát naponta megújítják a környék lakói. Amíg Gortz Rudolf báró a kastélyban lakott, ezen a kőpadon is állt egy vizesedény, s a személyzetnek gondja volt rá, hogy soha ki ne ürüljön. Jelenleg azonban a sziklán törmelék éktelenkedett, és zöldes moha lepte be.

A kőpad egyik végén gránitoszlop emelkedett, régi kereszt maradványa, két karja helyét már csak elmosódott rovátka jelezte a függőleges száron. Patak doktor szabadgondolkodó létére nem ismerhette el, hogy ez a kereszt védelmet nyújthat a természetfölötti jelenségekkel szemben. Mégis, a hitetlenek jó részére jellemző furcsa módon, egy kissé hitt az ördögben. És most úgy vélte, hogy a Csort nem lehet messze, ő kísért a várban, és sem az árokátjáró zárt kapuja, sem a felhúzott felvonóhíd, sem a meredek bástyafal, sem a mély árok nem tarthatná vissza, ha épp arra támadna kedve, hogy kitekerje a nyakukat.

Arra a gondolatra, hogy az egész éjszakát ilyen körülmények köz kell töltenie, a doktor megborzongott a rémülettől. Hát nem! Ez több volt, mint amennyit egy jámbor lélektől követelni lehet, a legbátrabbak sem tudtak volna itt helytállni.

Majd pedig, kissé megkésve, eszébe jutott valami - valami, ami fel sem ötlött benne, amikor elindult Veresdről. Hiszen kedd este volt, s ezen a napon a környékbeliek napnyugta után óvakodnak elhagyni a házukat! A kedd köztudomásúan a rontás napja. A hagyomány szerint, aki ilyenkor kimerészkedik, az bizony holmi gonosz szellemmel találkozhat. Ezért kedden napszállta után senki se jár az utcákon, utakon. S ő nemcsak elhagyta házát, hanem egy varázslat alatt álló kastély szomszédságában tanyázik, két-három mérföldnyire a falutól! És itt lesz kénytelen megvárni a hajnalt... ha egyáltalán megéri! Mi ez, ha nem az ördög megidézése?

Az efféle gondolatokba merült doktor arra figyelt fel, hogy az erdész jókorát kortyol a kulacsából, és nyugodtan elővesz tarisznyájából egy darab hideg húst. Patak jobbnak vélte utánozni őt, s így is tett. Egy libacomb, jókora karéj kenyér, a kulacsból megöntözve - több nem is kellett ereje helyreállításához. De ha éhségét sikerült is csillapítania, félelmét annál kevésbé.

- Most pedig aludjunk! - mondta Deck Miklós, mihelyt elhelyezte tarisznyáját a szikla tövében.

- Aludjunk?!

- Jó éjszakát, doktor!

- Jó éjszakát kívánni könnyű, csakhogy én attól félek, ez az éjszaka rosszul végződik.

Az erdész nem válaszolt: nemigen volt kedve társalogni. Mivel foglalkozása révén megszokta az erdőben alvást, a lehető legkényelmesebben nekitámaszkodott a kőpadnak, és nyomban mély álomba merült. A doktor csak a foga között szitkozódhatott, útitársa szabályos lélegzését hallva.

Ő bezzeg képtelen volt akár csak néhány percre is elzsongítani halló- és látóérzékét! Fáradtsága dacára szüntelenül figyelt, szüntelenül fülelt. Agya azoknak a különös látomásoknak esett prédájául, amelyek az álmatlanság zavaraiból születnek. Vajon mit fürkészett az árnyék sűrűjében? Mindent és semmit, a környező tárgyak bizonytalan körvonalait, az égen a csapzott felhőket, a várkastély alig kivehető tömegét. Azután úgy rémlett, hogy az Orgall-fennsík sziklái valamilyen pokoli táncot lejtenek. És ha meginognak alapjaikban, végigzúdulnak a lejtőn, rágurulnak a két meggondolatlanra, és szétzúzzák őket e kastély kapuja előtt, ahová tilos belépniük?

A szerencsétlen orvos felkelt, és hallgatta a neszeket, amelyekhez hasonlók gyakran járják a magas fennsíkokat, ezeket a nyugtalanító zúgásokat, amelyek zizegésből, nyögésből és sóhajtozásból vegyülnek össze. Hallotta továbbá a sziklákat bősz szárnycsapásaikkal súroló éjjeli baglyokat, a portyájukra induló denevéreket és a néhány gyászos macskabagolypárt, amelynek huhogása úgy csengett, akár a jajszó. Ilyenkor izmai összerándultak, és jeges verejtékben úszó teste megremegett.

Így teltek a hosszú órák egészen éjfélig. Ha beszélgethet, ha hébe-korba néhány szót válthat valakivel, ha szabad folyást engedhet méltatlankodásának - Patak doktor kevésbé félt volna. Társa azonban aludt, mint a tej.

Éjfél - a legrémítőbb óra valamennyi közül, a látomások, a boszorkányok órája!

Mi történt hát itt?

A doktor feltápászkodott, és nem tudta, ébren van-e vagy lidérces álmot lát.

Odafönt tényleg látni vélt - nem! valóságosan látott - kísérteties fénytől megvilágított, különös alakokat, amint a látóhatár egyik végétől a másikig suhantak, felemelkedtek, lesüllyedtek, a felhőkkel együtt aláereszkedtek. Szörnyeknek, kígyófarkú sárkányoknak, terebélyes szárnyú griffeknek, óriási polipoknak, roppant vámpíroknak tűntek, amelyek le akarnak csapni rá, hogy megragadják vagy elnyeljék.

Azután úgy rémlett, az Orgall-fennsíkon minden mozog: a sziklák, az erdőszélen emelkedő fák. És sűrű időközökben, igen tisztán, kongás szűrődött a fülébe.

- A harang... - mormolta Patak. - A vár harangja!

Igen! Ez valóban a vén kápolna harangja volt, nem pedig a vulkáni templomé, hisz az utóbbinak hangját a szél az ellenkező irányba sodorta volna.

És most a kongás meggyorsult... A kéz, amely a harangot lóbálja, nem halottat búcsúztat... Nem! Ez vészharang, ziháló szava visszhangokat riaszt az erdélyi határvidéken!

E gyászos zengés hallatára Patak doktort görcsös félelem, leküzdhetetlen aggodalom, ellenállhatatlan rémület fogja el, amelytől hideg borzongás fut végig az ember egész testén.

A harang ijesztő futamai felverik álmából az erdészt. Deck Miklós felemelkedik, Patak doktor viszont szemlátomást magába roskad.

Az erdész fülét hegyezi, szeme igyekszik áthatolni a várkastélyt borító sűrű sötétségen.

- Ez a harang!... Ez a harang!... - ismétli Patak doktor. - A Csort harangoz!

A végképp megháborodott doktor kétségtelenül jobban hitt az ördögben, mint valaha!

Az erdész mozdulatlanul figyelt, s nem válaszolt.

Hirtelen örvénylő hullámokban csapott fel egy üvöltés - olyasféle, amilyet a hajókürtök hallatnak a kikötő bejáratánál. Fülsiketítő harsogása széltében-hosszában megreszkettette a környéket.

Azután fény lobbant fel a központi őrtoronyban, erős fény, és vakítóan éles sugarak, vakító ragyogás tört elő belőle. Vajon milyen forrásból eredt ez a roppant világosság, melynek sugarai hosszú nyalábokban pásztázták az Orgall-fennsík tetejét? Vajon milyen kohóból szökött ki ez a fény, amely valósággal lángra gyújtotta a sziklákat, ugyanakkor pedig furcsa, halotti szürkeségbe borította őket?

- Miklós!... Miklós!... - kiáltott fel az orvos. - Nézz rám!... Én is már csak hulla vagyok, mint te?

Az erdész és az orvos valóban hullához hasonlított: arcuk sápadt volt, szemük kihunyt, szemgödrük sötét üreg lett; orcájuk zöldes, szürke foltos, hajuk pedig mint a moha, amely a néphit szerint az akasztott emberek koponyáján nő.

Deck Miklóst elképesztette, amit látott és hallott. Patak doktor pedig a rémület tetőfokára jutott, izmai görcsbe rándultak, haja égnek állt, pupillája kitágult, egész teste merevgörcsbe torzult. Miként Vidor Hugo, az Elmélkedések költője mondja: ez az ember "iszonyatot lehelt"!

E rettenetes tünemény egy percig - legfeljebb egy percig - tartott. Akkor a különös fény fokozatosan elhalványult, a bömbölés elcsitult, és az Orgall-fennsík újra csendbe és sötétségbe borult.

Egyik utas sem próbált már elaludni: az orvos a döbbenettől letaglózva, az erdész pedig a kőpad előtt állva várta a hajnalt.

Vajon mire gondolt Deck Miklós e jelenségek láttán, amelyek számára nyilván természetfölöttinek tűntek? Nem volt-e elég mindez, hogy megingassa elhatározását? Vajon ezek után is makacsul ragaszkodni fog a vakmerő kaland folytatásához? Igaz, megfogadta, hogy behatol a várba, átkutatja az őrtornyot... De nem tett már eleget azzal is, hogy eljutott az áthághatatlan fal tövébe, hogy magára vonta a szellemek haragját, és felidézte az elemek háborgását? Vádolhatják-e ígéretének megszegésével, ha most visszatér a faluba, és nem vetemedik arra a végső őrültségre, hogy be is merészkedjék ebbe az ördögi kastélyba?

Az orvos hirtelen odarohant hozzá, megragadta a kezét, igyekezett magával vonszolni, s tompa hangon ismételgette:

- Gyere!... Gyere!

- Nem! - válaszolta Deck Miklós.

És visszatartotta Patak doktort, aki e végső erőfeszítés után már-már összeroskadt.

Végre-valahára elmúlt az éjszaka; mindketten olyan lelkiállapotban voltak, hogy sem az erdész, sem az orvos nem érzékelte a napkeltéig eltelt időt. Emlékezetükben semmi sem maradt meg a hajnalhasadtát megelőző órákról.

E pillanatban rózsaszín csík tűnt fel a keleti látóhatáron, a két Zsil völgyén túl, a Páring gerince fölött. Könnyed fehérség terjedt a zebrabőrszerűen csíkozott égbolt alján.

Deck Miklós a várkastély felé fordult. A körvonalak fokozatosan kirajzolódtak, az őrtorony kibontakozott a Vulkán-szorosba aláereszkedő vastag ködből, a kápolna, a folyosók, a bástyafal előbukkantak az éjszakai párából, végül a sarokbástyán előtűnt a bükkfa, amelynek lombját a keleti szellő zúgatta.

A várkastély megszokott külsején semmiféle változás nem látszott. A harang is ugyanolyan mozdulatlan volt, akár a hűbéri korból való, vén szélkakas. Az őrtorony kéményeit a legapróbb füstgomoly sem cifrázta, rácsos ablakai makacsul zárva voltak.

A terasz fölött néhány madár röpködött kurta, éles kiáltásokat hallatva.

Deck Miklós a várkastély főbejárata felé fordította tekintetét. A magasba emelt felvonóhíd elzárta az árokfolyosó kapuját a Gortz bárók címereivel díszített két kőpillér között.

Az erdész, úgy látszik, eltökélte magát, hogy a végsőkig folyta ezt a kalandos vállalkozást, s elhatározását egyáltalán nem ingatta meg az éjszaka eseményei. A szót a tett kövesse - köztudomásúan volt a jelszava. Sem a titokzatos hang, amely személy szerint fenyeget meg a Mátyás Király ivójában, sem azok a megmagyarázhatatlan hang- és fénytünemények, amelyeknek az imént volt tanúja, nem akadályozhatták meg abban, hogy áthatoljon a vár falán. Úgy gondolt egy óra elegendő lesz a folyosók végigjárására, az őrtorony megvizsgálására - és akkor, miután ígéretét megtartotta, visszaindul Veresdbe, s még dél előtt hazaérkezhet.

Ami Patak doktort illeti, ő már csupán holmi tehetetlen gép volt, ellenálló erő és akarat nélkül, amely oda megy, ahová tuszkolják, ha elesik, nem tud többé talpra állni. Az éjszaka rémségeitől teljes meghibbant, és semmiféle ellenvetést nem tett, amikor az erdész kastélyra mutatott, s így szólt:

- Induljunk!

Pedig már kivilágosodott, s a doktor visszatérhetett volna Veresdbe, nem kellett attól félnie, hogy eltéved a kopasz-hegyi erdőségben. Még sem tekinthetjük érdeméül, hogy Deck Miklóssal maradt. Azért nem hagyta ott útitársát, s nem indult vissza a faluba, mert már nem volt képes számot vetni a helyzettel, mert már csupán lélek nélküli test volt. Így hát nem is ellenkezett, amikor az erdész a sáncárok külső lejtője felé vonszolta.

Már most lehetséges volt-e másként behatolni a várba, mint az árok átjáró ajtaján keresztül?

Deck Miklós elsősorban ezt akarta felderíteni.

A bástyán egyetlen rés, egyetlen omlás, egyetlen repedés sem látszott, ahol be lehetett volna jutni a várövezet belsejébe. Szinte meglepő volt, hogy a régi falak ilyen jó állapotban maradtak - ez bizonyára a vastagságuknak köszönhető. A falakat koronázó lőrések vonaláig felkapaszkodni lehetetlennek tűnt, mivel ezek mintegy negyven lábnyi magasságban emelkedtek az árok fölött. Úgy látszott hát, hogy az erdész, alighogy eljutott a kárpáti várkastélyhoz, mindjárt leküzdhetetlen akadályba ütközött.

Szerencséjére azonban - vagy inkább szerencsétlenségére - az árokfolyosó ajtaja fölött volt egy lőrésféle, vagy inkább nyílás, ahol hajdanában csatakígyó terpeszkedett. A felvonóhíd egyik, földig csüngő láncán egy fürge és erőteljes ember eléggé könnyen felmászhat eddig a nyílásig. Ez eléggé szélesnek látszott ahhoz, hogy a vállalkozó bejuthasson, és hacsak belülről nincs ráccsal elzárva, Deck Miklósnak bizonyára sikerül így behatolnia a várudvarba.

Az erdész első pillantásra rájött, hogy más megoldás nincs, és ezért egy ferde, meredek ösvényen lebocsátkozott a sáncárok belső oldalán, a doktor pedig szinte öntudatlanul követte.

Mind a ketten hamarosan lejutottak az árok fenekére, amelyet kövek borítottak, a vadon burjánzó növények szövevénye között. Az ember nemigen tudhatta, hová lépjen, azt sem, vajon nem hemzsegnek-e garmadával mérges csúszómászók ebben a nyirkos gödörben.

Az árok közepén, a bástyafallal párhuzamosan, egy majdnem teljesen kiszáradt, régi kis csatorna medre mélyedt, amelyet egyetlen jókora lépéssel át lehetett ugrani.

Deck Miklós, akinek testi és lelki ereje csorbítatlan volt, hidegvérrel haladt, a doktor pedig gépiesen követte, mint a kötélen vonszolt állat.

Az erdész, miután túljutott a csatornán, vagy húsz lépést a várfal töve mentén haladt, s megállt az árokfolyosó kapuja alatt, ahol a lánc vége lecsüngött. Kézzel-lábbal kapaszkodva, ezen könnyűszerrel elérhette a nyílás alatt kiszögellő kőpárkányt.

Deck Miklós szemlátomást nem igyekezett Patak doktort arra kényszeríteni, hogy vele együtt kísérelje meg a felkapaszkodást. A magafajta súlyos alak ilyesmire úgyis képtelen lett volna. Az erdész tehát beérte azzal, hogy erősen megrázza a doktort, s így adja értésére szándékát; majd lelkére kötötte, hogy el ne mozduljon az árok fenekéről.

Azután az erdész elkezdett fölfelé mászni a láncon; hegylakóizmai számára ez szinte gyerekjáték volt.

Amikor azonban az orvos ráeszmélt, hogy egyedül maradt, bizonyos mértékig felismerte a helyzetet. Megértette, körülnézett, látta, hogy társa már vagy tizenkét lábnyira lóg a talaj fölött, s akkor a rémülettől elszorult hangon, így kiáltott fel:

- Állj meg... Miklós... állj meg!

Az erdész nem is hederített rá.

- Gyere le... gyere le... különben elmegyek! - nyöszörgött a doktor, akinek sikerült újra lábra állnia.

- Menj csak! - válaszolta Deck Miklós.

Lassan tovább kapaszkodott fölfelé a felvonóhíd láncán.

Patak doktor - a rémület tetőfokán - vissza akart térni a sánc meredek ösvényéhez, hogy feljusson az Orgall-fennsík peremér inaszakadtából rohanjon haza Veresdre.

Ekkor azonban olyan csoda történt, amelyhez képest elhomályosult mindaz, ami a múlt éjjel annyira feldúlta! Nos, mozdulni sem tudott... Mindkét lába megbénult, mintha satu pofái közé szorult volna... Vajon tud-e lépni velük?... Bizony nem!... Lába a csizmája sarkával, talpával odatapadt a földhöz... A doktor tehát csapda rugói közé esett?... Sokkal rémültebb volt, semhogy felismerhette volna helyzetét... Valószínűbb, hogy lábbelijének szegei akadtak bele a talajba.

Bárhogyan volt is, a szegény ember úgy állt, mint a sóbálvány... Földbe gyökerezett a lába... Még annyi ereje sem volt, hogy kiáltson, csak kétségbeesetten kinyújtotta a kezét... Azt lehetett gondolni, hogy valamilyen szörny szorításából akarja kitépni magát, amelynek torka a föld méhéből bukkant föl.

Deck Miklós eközben feljutott az árokfolyosó kapujáig, s keze éppen az egyik vasalásra tette, amelybe a felvonóhíd sarokpántja illeszkedett.

Ekkor fájdalmas kiáltás hagyta el ajkát; majd hátrabukott, mintha villámcsapás sújtotta volna, végigsiklott a láncon, amelyet végső ösztönével újra megragadott, s legurult az árok fenekére.

- Igaza volt a hangnak: baj fog érni! - suttogta, és elveszítette eszméletét.

Miként írhatnánk le azt az aggodalmat, amely Veresd lakosságát emésztette, mióta a fiatal erdész és Patak doktor útra kelt? Ez csak szüntelenül fokozódott, ahogyan teltek-múltak a végtelen hosszúnak tetsző órák.

Kolc bíró, Jónás fogadós, Hermod iskolamester és még néhányan állandóan a földhányás tetején őrködtek. Mindegyikük kitartóan figyelte a vár távoli tömegét, azt leste, nem mutatkozik-e újra füstcsík az őrtorony fölött. De füst nem látszott - ezt megállapíthatták a szakadatlanul ebbe az irányba szegezett messzelátó segítségével. A műszerért kiadott két forint valóban nem volt kárba veszett pénz. A bíró, aki nagyon is haszonleső és igen zsugori ember volt, sohasem sajnálhatott kevésbé költséget, mint ezt az oly alkalmasan felhasznált pénzt.

Délben fél egykor, amikor Frik megjött a legelőről, mohón vallatóra fogták. Van-e újság, valami rendkívüli, természetfölötti dolog?

Frik azt felelte, hogy végigment a Zsil völgyén, de semmi gyanúsat nem tapasztalt.

Ebéd után, két óra tájt, ki-ki visszatért megfigyelőhelyére. Senkinek sem jutott eszébe otthon maradni, főként nem a Mátyás Királyba betérni, ahol azok a fenyegető szavak elhangzottak. Hogy a falaknak füle van, ez még hagyján, a köznyelvben használatos szólás is ezt tartja - de hogy szájuk is legyen!

A derék kocsmáros joggal félhetett attól, hogy vendéglője bojkott alá kerül, s ez mégiscsak módfelett aggasztotta. Vajon nem lesz-e kénytelen bezárni a boltját, és, vendégek híján, maga meginni a pálinkakészletet? Pedig a veresdiek megnyugtatására ő már töviről hegyire átkutatta a Mátyás Királyt, megvizsgálta a szobákat, még az ágyak alját is, felforgatta a polcos szekrényeket és a pohárszéket, tűvé tette az ivó, a pince és a padlás minden zegét-zugát, ahol valamilyen ízetlen tréfálkozó ezt az érzéki káprázatot megrendezhette volna. Semmit sem talált! Éppígy nem talált semmit az épületnek a Nyád fölé emelkedő oldalán sem. Az ablakok túlságosan magasan voltak, semhogy fel lehetett volna kapaszkodni a nyílásukig a függőleges fal hátán, amelynek alja a hegyi patak vad árjába merült. Hiába! A félelem nem okoskodik, és kétségtelenül hosszú időbe telik majd, amíg Jónás törzsvendégei visszanyerik bizalmukat a fogadója, a pálinkája meg egyéb italai iránt.

Hosszú időbe?... Tévedés, és mint majd meglátjuk, ez a kellemetlen jóslat egyáltalán nem igazolódott.

Valójában úgy történt, hogy egy teljesen előre nem látott esemény folytán a falu előkelőségei néhány nap múlva ismét a Mátyás Király asztalai mellett folytatták mindennapos tanácskozásaikat, derekas italozás kíséretében.

Most azonban térjünk vissza a fiatal erdészhez és útitársához, Patak doktorhoz.

Az olvasó emlékszik rá, hogy amikor Deck Miklós elindult Veresdről, megígérte a nekibúsult Miriotának, hogy nem időzik sokáig a kárpáti várkastélyban. Ha nem éri baj, ha a rá szórt fenyegetés nem válik valóra, akkor úgy számította, kora estére otthon lesz. Várták tehát, mégpedig türelmetlenül! Különben sem a lány, sem az apja, sem az iskolamester nem sejthette, hogy a nehéz út miatt az erdész csak az éj leszálltakor érhette el az Orgall-fennsík peremét.

Érthető hát, hogy a nyugtalanság, amely már napközben is igen heves volt, minden mértéket felülmúlt, amikor a vulkáni harang nyolcat ütött - ezt Veresden tisztán lehetett hallani. Vajon mi történhetett, hogy Deck Miklós és a doktor egész napi távollét után sem jelent meg? Senkinek sem jutott eszébe hazamenni, amíg vissza nem érnek. Minden pillanatban felbukkanni vélték őket a szoroshoz vezető út kanyarulatában.

Kolc bíró és leánya az utca végébe ment, oda, ahová előzőleg pásztort küldték őrködni. Többször már azt hitték, hogy árnyak rajzolódnak ki a messzeségben, a fák közötti tisztáson túl... De merő káprázat volt! A s