MÁSODIK RÉSZ

Itt kezdődik a tenger alatti utazás második része. Első része a koralltemetőben lejátszódott megrendítő jelenettel végződött, s ez mély nyomot hagyott a lelkemben. Most láttam csak, hogy Nemo kapitány egész élete valóban itt folyik le a végtelen tenger ölén, a feneketlen mélységben gondoskodott a sírjáról is. Ott az óceán szörnyű állatai nem zavarják meg a Nautilus lakóinak utolsó álmát, s a barátok, akiknek életét örökre egymáshoz kötözte a sors, egymás mellett nyugodhatnak holtukban is. "Ott lent emberek sem bántják őket" - mondta akkor a kapitány.

Mindig ez az engesztelhetetlen gyűlölet, s ez a sötét gyanakvás az emberek iránt!

Már nem érhetem be azzal a feltevéssel, amelyet Conseil teljesen megnyugtató magyarázatként elfogadott. A derék fiú a Nautilus parancsnokában most is a félreismert tudóst látja, aki világmegvetéssel viszonozza az emberek közönyét! Conseil a kapitányt ma is meg nem értett lángésznek tartja, aki belefáradt a csalódásokba, és a földről e megközelíthetetlen környezetbe menekült, ahol szabadon élhet hajlamainak. De, nézetem szerint, ez a feltevés Nemo kapitány egyéniségének csupán egyik oldalát magyarázza meg.

Az elmúlt éj titokzatos eseményei, bebörtönzésünk és elkábításunk, a kapitány óvatossága, az a heves mozdulat, ahogy kitépte kezemből a messzelátót, amikor a látóhatárt készültem kémlelni, emberének a titokzatos összeütközésnél történt sebesülése - mindez új megvilágításban tüntette fel számomra a dolgokat. Nem! Nemo kapitány nem éri be annyival, hogy messze elkerüli az embereket! Félelmes tengeralattjárója nemcsak arra jó neki, hogy kiélje szabadságvágyát, hanem talán valami szörnyű megtorlás céljaira is felhasználja hajóját!

E percben még semmit sem tudok bizonyosan, csak dereng bennem valami, s csupán annak a leírására szorítkozhatom, amit, hogy úgy mondjam, az események diktálnak.

Egyébként semmi sem köt bennünket Nemo kapitányhoz. Ő nagyon jól tudja, hogy a Nautilusról megszöknünk lehetetlen. Még csak az adott szó sem köt bennünket börtönünkhöz. Semmilyen becsületbeli kötelezettséget nem vállaltunk. Foglyok vagyunk csak, közönséges rabok, akik a rabtartó színlelt udvariasságából vendégként szerepelhetnek a Nautiluson. Ned Land azonban nem adta fel a reményt, hogy visszaszerzi szabadságát. Biztos, hogy az első adandó alkalmat felhasználja, s menekül a hajóról. Magam is valószínűleg ezt teszem majd. Bár, az igazat megvallva, mégiscsak sajnálattal válnék meg a Nautilustól, és vágyakozva gondolok majd vissza a csodás, titokzatos élményekre, amelyekben a kapitány nagylelkűsége folytán részem lehetett. Gyűlölnöm kell-e voltaképpen ezt az embert... vagy bámuljam-e őt? Áldozat-e ez az ember, avagy hóhér? S hogy őszinte legyek, mégiscsak szeretném, igen, mégiscsak szeretném, mielőtt örökre megválnék a kapitánytól, a föld körüli utat megjárni a tenger alatt - hiszen olyan nagyszerűen indult az utazásunk! Szeretném a föld tengereinek mélyén felhalmozott csodák teljességét megfigyelni, szeretném meglátni, amit ember szeme még nem látott, még ha életemmel fizetnék is olthatatlan tudásszomjamért! Mit is fedeztem én fel mostanáig? Semmit jóformán semmit, hiszen mindössze pár ezer mérföldet futottunk be a Csendes-óceán alatt!

Jól tudom, hogy a Nautilus most lakott tájak felé közeledik, s ha valami alkalom adódnék a menekülésre, lelketlenség volna tőlem, ha az ismeretlen iránt táplált szenvedélyes érdeklődésemnek feláldoznám társaimat. Követnem kellene őket, sőt, nekem kellene vállalnom a vezetést. De vajon adódik-e valaha is ilyen alkalom? Ellentmondó érzések viaskodnak bennem: a szabad cselekvőképességétől megfosztott ember áhítja az alkalmat, hogy menekülhessen a Nautilusról - de a mindenre kíváncsi tudós retteg tőle.

E napon, 1868. január 21-én a másodkapitány délben lemérte a napmagasságot. Felmentem a tetőre, szivarra gyújtottam, és néztem a mérést. Azt kell hinnem, hogy ez az ember nem ért franciául, mert több ízben is hangos megjegyzéseket tettem, s erre akaratlanul is felfigyelt volna, ha megérti. De egy arcizma sem rándult, s mindvégig néma maradt.

Amíg a másodkapitány a szögmérő segítségével megfigyeléseit folytatta, a Nautilus egyik matróza - az a tagbaszakadt férfi, aki a Crespo-szigetre való első tenger alatti kirándulásunkon elkísért bennünket - a fényszórófülke üvegeit kezdte tisztogatni. Most alaposan megnéztem a készüléket. A villanylámpa úgy van megszerkesztve, hogy fényét a körben elhelyezett lencsék, a világítótorony berendezéséhez hasonlóan, százszoros erősségre fokozzák, és sugarait a fényerő teljes kihasználásával mindenkor a kívánt területre veti. A fény itt légüres térben keletkezik, s ez biztosítja az egyenletes, rendkívül erős világítást. A légüres térben a grafitcsúcsok, amelyek között az ívfény keletkezik, kevéssé használódnak el; ez a megtakarítás pedig igen fontos, mert Nemo kapitány nehezen tudná a grafitot pótolni. Ilyen berendezés mellett azonban a szénpálca fogyása elenyészően csekély.

A Nautilus ismét előkészületeket tett a lemerüléshez; lementem hát a szalonba. Az ablakok fedőlemezei bezárultak, s a hajó egyenesen nyugatnak fordult.

Az Indiai-óceán hullámait szeltük most, ezt az ötszázötven millió hektár^[1] kiterjedésű vízterületet. Tükre oly átlátszó, hogy beleszédül, aki föléje hajol. A Nautilus általában 100-120 méter mélységben haladt, így folyt ez öt napon át. Bárki más hosszúnak és egyhangúnak találta volna ezeket a napokat, de én oly szenvedélyesen megszerettem a tengert, hogy mindennapos sétáim a tetőn - ilyenkor fürödtem az óceán üdítő levegőjében -, a szalon ablakain át elém táruló változatos és mozgalmas kép szemlélése, az olvasgatás a könyvtárban, a naplóírás napjaimat betöltötte. Egy pillanatig sem unatkoztam.

Egészségünk kifogástalan volt. Kitűnően táplálkoztunk: a hajón felszolgált ételek pompásak voltak. Én a magam részéről nem is kívántam több változatosságot, de Ned Land, csupa ellentmondási kedvből, egyre azon ügyeskedett, hogy a magával hozott készletekből új ételekkel gazdagítsa az étlapot. Az egyenletes hőmérsékletben még csak náthától sem kellett tartanunk. Különben is, a "dendrophyllea" elnevezésű madreporából, amelyet Provence-ban "tengeri kapor" néven ismernek, volt a hajón némi készlet; e polip húsa ugyanis kitűnő szer köhögés ellen.

Pár napig rengeteg vízimadarat láttunk: úszómadarakat, halászmadarakat és dolmányos sirályokat. Le is lőttünk néhányat: ezeket a konyhán ügyesen elkészítették, s elég jóízű pecsenye került belőlük az asztalra. Gyönyörű albatroszokat is láttam; ezek a hatalmas madarak a világ minden tája felől, nagy távolságból jöttek, s a vízre leereszkedve pihenték ki a hosszú út fáradalmait. Hangjuk olyan fülsértő, mint a szamárordítás.

A Nautilus hálói mindenféle tengeri teknőcöt fogtak ki; voltak köztük domborhátú álcserepes teknőcök is; teknőjük igen értékes. Ezek a kétéltűek órák hosszat is víz alatt tudnak maradni. Orrcsatornájuk külső nyílásán egy húsos szelep van, s ha a vízbe merülnek, elzárják ezt a szelepet. Némelyik a páncéljába behúzódva, biztos védettségben aludt még akkor is, amikor kifogták. A teknőc húsa általában nem sokat ér, de tojásai igen ízletesek.

Nem győztük bámulni a nyitott ablakon át a halakat s örültünk, ha alkalmunk volt ellesni vízi életük titkait. Láttam egypár olyan fajtát is, amely eddig még nem került a szemem elé.

Ezek közül elsősorban említem meg a kagyló formájú halat; ez a Vörös-tengerben, az Indiai-óceánban s az Atlanti-óceánnak azon a részén honos, amely Amerika egyenlítői partjait mossa. Ezeket a halakat a teknőchöz és a tengeri sünhöz hasonlóan páncél fedi, mégpedig sem mész-, sem kőpáncél, hanem valódi csontképződmény, amely egyeseknél háromszögletes, másoknál négyszögletes alakú. A háromszögletes páncélúak közül láttam öt centiméter hosszú halakat, ezeknek kitűnő az íze; ajánlatos volna őket édesvízben is meghonosítani, aminek nincsen semmi akadálya, mert egyes tengeri halak könnyen hozzászoknak az édesvízhez.

Conseil mester naponta feljegyezte érdekes megfigyeléseinket; valóban, a legszebb, legérdekesebb halakat láttuk, de puszta felsorolásukhoz is hosszú oldalakra volna szükségem.

Január 21-től 23-ig a Nautilus naponta ötszázharminc mérföldet tett meg, tehát óránként huszonkét mérföld sebességgel haladt. Mégis felismertük a hajó közelében úszó, különféle fajtájú halakat: a villanyfény csalta őket oda. De nem sokáig tudtak kísérni bennünket; a legtöbb hamar elmaradt a gyors hajó mögött, csak egyeseknek sikerült ideig-óráig a Nautilus mellett maradniok.

21-én reggel a déli szélesség 12° 5'-e s a hosszúság 94° 33'-e alatt megpillantottuk Keeling szigetét. Ezen a pompás, zöldellő kókuszpálmákkal borított, madrepora-eredetű kiemelkedésen Darwin^[2] és Fitz Roy kapitány szállt egykor partra. A Nautilus csekély távolságban hajózott el a lakatlan sziget sziklapartjai előtt. A fenékhálók gazdag zsákmányt takarítottak be: polipokat, tüskésbőrűeket és a puhányok ágazatához tartozó érdekes páncélosokat.

Nemo kapitány gyűjteményébe néhány érdekes példány került; én egy pettyezett virágállatot is csatoltam a ritkaságokhoz: ez az élősdi polip többnyire kagylóra tapad.

A Keeling-sziget csakhamar eltűnt a látóhatáron, és most északnyugatra haladtunk, az Indiai-félsziget csúcsa felé.

- Civilizált országok felé megyünk - mondta nekem Ned Land ezen a napon. - Ez már inkább kedvem szerint lesz, mint az új-guineai szigetek, ahol több vademberrel találkoztam, mint vaddal! India földjén utak vannak, tanár úr, és vasutak, angol, francia meg indus városok. Öt mérföldet sem kell mennünk, és már honfitársakkal találkozunk. Nos, mit gondol? Azt hiszem, itt az idő, hogy szépen faképnél hagyjuk a kapitányt!

- Nem, Ned, nem, nem - feleltem igen határozottan. - Ússzunk csak egyelőre az árral, mint azt maguk, tengerészek mondják. A Nautilus lakott földrészek felé közeledik. Visszatér Európába, hát csak vigyen el előbb oda bennünket. Ha majd a hazai tengerekre érkezünk, meglátjuk, mit tanácsol a józan ész. Különben sem hiszem, hogy Nemo kapitány engedélyt adjon vadászgatni Malabaar vagy Coromandel partján, mint ahogy azt Új-Guinea partjain megtehettük.

- No és aztán? Hát akkor majd engedély nélkül megyünk, tanár úr.

Nem feleltem a kanadainak. Nem akartam vele vitába szállni. Eltökélt szándékom volt, hogy mindvégig kitartok a hajón, ha már a véletlen sors idevetett, s a végső percig kihasználom e páratlan utazási lehetőséget.

A Keeling-sziget után általában lassabban haladtunk. A hajó szeszélyes útja során nagy mélységekbe ragadott bennünket. Többször is sor került a magassági kormány használatára, amelyet ilyenkor a hajó belsejében levő emeltyűk ferde szögbe állítottak a vízvonalhoz. Néha két-három kilométer mélységbe is leszálltunk anélkül, hogy az Indiai-óceán mélységét megállapítottuk volna, ahol a tizenháromezer méterre lehatoló mélységmérők sem érik el a tengerfenéket. A mély vízrétegekben a hőmérő változatlanul fagypont feletti négy fokot mutatott. Annyit figyeltem csak meg, hogy a víz a sekélyebb helyeken mindig hidegebb volt, mint a nyílt tengeren.

Január 25-én az óceán pusztaságában semmi sem mutatkozott, s így a Nautilus az egész napot a felszínen töltötte. Magasan szökött fel körülötte a víz, amint a hatalmas csavar a hullámokat csapkodta. Ki ne nézte volna most valamilyen óriási cetnek a távolból? A nap nagy részét a tetőn töltöttem. Néztem a tengert. Semmi sem tűnt fel a látóhatáron, csak délután négy óra felé pillantottam meg egy hosszú testű gőzöst, amely a Nautilusszal párhuzamosan haladt nyugat felé. Egy pillanatra feltűntek az árbocok, de a gőzös nem vette észre a vízből alig kiemelkedő Nautilust. Úgy gondolom, ez a gőzhajó a György-fok^[3] és Melbourne érintésével Ceylon szigete és Sidney között közlekedik.

Délután öt órakor, a nappalt és az éjszakát összekötő rövid trópusi alkony előtt, Conseiljel együtt csodálatos látványban gyönyörködhettem.

Van ugyanis egy bájos kis állat, a régiek azt tartották, hogy a vele való találkozás szerencsét hoz. Arisztotelész, Athenaiosz, Plinius és Oppianos^[4] tanulmányozták a sajátságait, és elmondtak róla mindent, amit a görög és itáliai tudósok költői tudománya elmondhatott. Nautilusnak és pompiliusnak nevezték el a kis állatot. De a modern tudomány nem szentesítette a régi elnevezést: a puhány ma "argonauta" néven ismeretes.

S íme, egy egész csapat argonauta úszott most felénk! Százan meg százan! A kecses puhányok mozgatótömlőjük segítségével hátrafelé úsznak, s tömlőjükből lövellik ki a beszívott vizet. Nyolc csápjuk közül hat hosszú, keskeny csáp a vízen lebeg, két kerek, tenyér alakú csáp pedig, mint valami könnyű kis vitorla feszül a levegőben a szélnek. Tisztán láttam csiga formájú, recés kagylójukat, melyet Cuvier^[5] igen találóan kecses vonalú naszádhoz hasonlított. Valóban, olyanok, mint a hajó. Viszik az állatot, amely azonban nem tapad hozzá a váladékból épült héjához.

- Az argonauta nincs összenőve a kagylójával, de sosem válik meg tőle - mondtam Conseilnek.

- Akárcsak Nemo kapitány - felelte Conseil találóan. - Helyesebb lett volna, ha Argonautának nevezi el a hajóját.

A Nautilus vagy egy óra hosszat úszott a tömérdek puhány között. Aztán, nem tudom, miért, az argonauták szörnyen megijedtek. Mintegy jelre, egyszerre bevonták a vitorlákat, a csápok összehúzódtak, testük összezsugorodott, s a kagylók felfelé fordultak; ezzel megváltozott a súlypontjuk, s az egész kis flotta a víz alá merült. Pillanatok műve volt az egész - nincs az a hajóraj, amely egységesebben tudna végrehajtani egy hadmozdulatot.

Hirtelen leszállt az éj, s a könnyű szélben a hosszú hullámok lágyan ringatták a Nautilust.

Másnap, január 26-án, a nyolcvankettedik délkörön átszeltük az egyenlítőt, s ismét az északi féltekére kerültünk.

Ezen a napon egy félelmetes cápacsapat kísérte hajónkat. Csak úgy hemzsegnek itt ezek a rettenetes, igen veszélyes állatok. Förtelmes szájukban kilenc sorban nőnek a fogak. Az óriási állatok dühödt erővel ütődtek neki többször is a szalon ablakának. Ned Landdel ilyenkor nem lehetett bírni. Mindenáron fel akart menni a felszínre, hogy megszigonyozza az öt méter hosszú szörnyeket. Erre azonban nem került sor, mert a Nautilus fokozta sebességét, s hamarosan maga mögött hagyta a leggyorsabban úszó cápát is.

Január 27-én, a hatalmas Bengáli-öbölben, a nyílt tengeren - mily irtózatos látvány! - holttestek úsztak a víz színén. Az indiai városok halottai voltak ezek, s a Gangesz vize sodorta ki őket a nyílt tengerre; a keselyűk, amelyek Indiában egyedül végzik a halottak eltakarítását, még nem falták fel teljesen a tetemeket - de volt elég cápa, hogy förtelmes munkájukban segédkezzen.

Este hét óra felé a Nautilus, félig a víz alá merülve, valóságos tejtengerben úszott. Ameddig csak a szem ellátott, mintha tejjé vált volna az óceán. A holdfény hatása volt ez? De nem, az alig kétnapos újhold még nem jött fel az égre. A csillagfényes égbolt feketének tűnt a tejfehér víz fölött.

Conseil alig hitt a szemének, s megkérdezett engem, mi lehet a magyarázata e különös tüneménynek. Szerencsére meg tudtam adni a felvilágosítást.

- Ezt a jelenséget tejtengernek nevezik - mondtam. - Óriási kiterjedésű, fehér vízfelület; gyakran látni az Amboina-sziget partjain és a Molukki-tengeren.^[6]

- Meg tudná-e nekem mondani a tanár úr, hogy mi idézi elő ezt a jelenséget? - kérdezte Conseil. - Úgy gondolom, a tenger nem változott tejjé?

- Nem, fiam, a tenger fehér színe milliárdnyi ázalékállatka jelenlététől ered. Ezek a kocsonyás, színtelen, apró világítóállatok hajszálnyi vastagságúak, hosszuk a milliméter egyötöd részét sem éri el. Az állatkák néha mérföldekre terjedő darabon tapadnak egymáshoz.

- Mérföldekre terjedően? - kiáltott fel Conseil meglepetten.

- Úgy van, fiam, s meg se próbáld kiszámítani, hogy hány ilyen ázalag van a tejtengerben! Számukat még csak hozzávetőlegesen sem lehet felbecsülni: ha nem csal az emlékezetem, megtörtént már, hogy a hajósok több mint negyven mérföldnyi utat tettek meg a tejtengerben.

Nem tudom, megfogadta-e Conseil a tanácsomat, csak annyit láttam, hogy a derék fiú mély gondolatokba merül: bizonyára azt számolgatta, hogy a milliméter egyötöd része hányszor van meg a negyven mérföldben... Én pedig tovább figyeltem ezt a rendkívül érdekes jelenséget. A Nautilus még órák hosszat szelte a fehér hullámokat, s észrevettem, hogy olyan nesztelenül siklik a szappanos vízben, mintha azt a zavaros tajtékot vágná át, amely olykor az öblök áramlatai s ellenáramlatai találkozásánál keletkezik.

Éjféltájt a tenger egyszerre csak visszanyerte természetes színét, de mögöttünk, egész a látóhatár széléig, az ég még soká tükrözte a fehér hullámokat, mintha északi fény derengene a távolban.

Január 28-án, az északi szélesség 90° 4'-e alatt, a Nautilus délben ismét felszállt a felszínre, s nyugat felé, nyolc mérföldnyire, föld tűnt fel a szemünk előtt. Először csak körülbelül kétezer láb magas, szeszélyes alakzatú hegycsoportot láttam. Amikor a másodkapitány megállapította helyzetünket, lementem a szalonba, s amint azt a térképre is rávezette, rögtön láttam, hogy Ceylon szigete előtt járunk, amely mint gyöngyszem függ az indiai félsziget alsó karéján.

Átmentem a könyvtárba, hogy kikeressek néhány könyvet, amely erről a szigetről, a föld legtermékenyebb tájáról szól. Éppen H. C. Sirr "Ceylon és a szingalézek" című könyve akadt a kezembe. A könyvvel együtt visszatértem a szalonba, s először is a sziget földrajzi adatait néztem meg. Az ókorban sokféle néven nevezték ezt a földet, amely az északi szélesség 5° 55'-e és 5° 49'-e, a greenwichi délkörtől számított keleti hosszúság 79° 42'-e és a 82° 4'-e között terül el; hosszúsága 275 mérföld, legnagyobb szélessége pedig 150 mérföld. Kerülete 900 mérföld, tehát valamivel kisebb Írországnál.

Nemo kapitány a másodkapitány kíséretében belépett ekkor a szalonba.

A parancsnok egy pillantást vetett a térképre, majd hozzám fordult:

- Ceylon szigete gyöngyhalászatáról híres. Volna-e kedve, Aronnax úr, megtekinteni az egyik halásztelepet?

- Nagy kedvem volna, kapitány úr.

- Jól van. Mi sem könnyebb ennél. De csak a halásztelepet, halászokat nem látunk. Még nem kezdődött meg ugyanis a halászati évad. No de sebaj. Parancsot adok, hogy a Manaar-öbölbe fussunk be; éjjelre odaérkezünk.

A kapitány pár szót szólt a helyetteséhez; ez azonnal kiment. A Nautilus csakhamar leszállt a vízbe; a feszmérő jelezte, hogy harminc láb mélységben haladunk.

Az előttem levő térképen megkerestem a Manaar-öbölt. A kilencedik délkörön találtam meg, Ceylon északnyugati partján. A kis Manaar-sziget vonulata keríti be. Teljesen meg kell kerülnünk Ceylon nyugati partját, hogy eljussunk az öbölbe.

- Professzor úr - szólt hozzám most a kapitány -, gyöngyöt a Bengáli-öbölben, az Indiai-tengerben, a kínai és japán tengerben, Dél-Amerika tengerein, a Panama-öbölben és a Kaliforniai-öbölben is halásznak, de a legszebb példányokat Ceylonban találják. Igaz, kissé korán érkeztünk ide. A halászok csak márciusban gyülekeznek a Manaar-öbölben, és akkor harminc napon át háromszáz bárka hozza felszínre a tenger kincseit, s ez igen hasznot hajtó foglalkozás. Minden bárkán tíz evezős és tíz halász foglal helyet. Ezek két csapatra oszlanak és felváltva merülnek a vízbe. Tizenkét méter mélységbe ereszkednek le, mégpedig úgy, hogy egy nehéz követ tartanak a lábuk között, amely hosszú kötéllel a bárkához van erősítve.

- Hogyan? Még mindig ez a barbár módszer van itt szokásban? - kérdeztem.

- Még mindig - felelte a kapitány. - Pedig a halászat a földkerekség legügyesebb népének, az angoloknak a kezében van. A halászati jogot az amiens-i békekötés 1802-ben engedményezte rájuk.

- Pedig a búváröltözet, amelyet ön is használ, azt hiszem, nagyon alkalmas lenne ennél a munkánál.

- Úgy is van, mert szegény halászok nem sokáig bírják ki a víz alatt. Egy angol utazó, bizonyos Perceval, Ceylonról szóló útleírásában megemlít ugyan egy kaffert, aki öt percig bírt egyfolytában megmaradni a víz alatt. Csakhogy ezt én nem hiszem el. Tudomásom van róla, hogy némely búvár ötvenhét másodpercig is kibírja, a nagyon ügyesek pedig nyolcvanhétig, de ez egészen ritka, s amikor a szerencsétlen emberek visszakerülnek a hajóra, orrukból, fülükből ömlik a véres víz. Gondolom, az átlagos idő, amelyet a halászok kibírnak, harminc másodperc: ezalatt kis hálójukkal sebtiben összeszednek minden gyöngykagylót, amelyhez hozzáférnek. Csakhogy a halászok általában fiatalon halnak meg; gyengül a látásuk, szemükön fekély képződik, testük kisebesedik, s gyakran megtörténik, hogy a víz alatt szívszélhűdés éri őket.

- Igen - mondtam -, milyen keserves, nehéz foglalkozás ez, s mire jó? Hogy némelyek szeszélyét kielégítse. De mondja csak, kapitány úr, hány gyöngykagylót halászhat egy bárka napjában?

- Negyven-ötvenezret. Sőt, azt mondják, hogy 1814-ben, amikor az angol kormány saját kezelésében végeztette a halászatot, a búvárok húsz munkanap alatt hetvenmillió kagylót hoztak fel.

- Legalább jól megfizetik őket?

- Nyomorúságosan fizetik őket, professzor úr. Panamában a keresetük heti egy dollár. Egy solt kapnak rendszerint minden kagylóért, amelyben gyöngyszem van, de hány kagylót hoznak fel, amelyben semmi sincs!

- Egy solt kapnak a szegény ördögök, s az urak az ő bőrükön meggazdagodnak! Gyalázat!

- Tehát, professzor úr - mondta a kapitány -, ön társaival most megtekinti a manaari partot, s ha véletlenül valami korai halászt találunk ott, akkor látni fogjuk, hogyan dolgozik.

- Megyünk, kapitány úr.

- De mondja csak, professzor úr, nem fél ön a cápáktól?

- A cápáktól? - kiáltottam.

Ez a kérdés roppant feleslegesnek tűnt.

- Nos? - unszolt a kapitány.

- Bevallom, még nemigen barátkoztam meg velük.

- Mi már megszoktuk őket - felelte a kapitány. - S idővel majd ön is megszokja. Egyébként fegyvert viszünk magunkkal, s útközben tálán el is ejthetünk egy-két cápát. Nagyon érdekes vadászat lesz. Tehát a holnapi viszontlátásra, professzor úr. Kora reggel indulunk.

E könnyedén odavetett szavak után a kapitány kiment a szalonból.

Meghívnak medvevadászatra a svájci hegyekbe - mit szólhat az ember ilyenkor? "Jól van hát, megyünk holnap medvevadászatra." Meghívják oroszlánvadászatra az Atlasz^[7] síkságaira, vagy tigrisvadászatra az indiai dzsungelbe, s ilyenkor mit mondhat? "Áh! Áh! Szóval holnap tigrisvadászatra vagy oroszlánvadászatra megyünk?" De ha az embert víz alatti cápavadászatra hívják, talán előbb mégis meggondolja a dolgot, mielőtt elfogadná a meghívást.

Végigvontam a kezem homlokomon; hideg izzadságcseppek gyöngyöztek rajta.

Gondoljuk csak meg a dolgot szép nyugodtan. Vidrára vadászni a tenger alatti erdőben, mint ahogy Crespo-sziget erdeiben tettük, ez még csak megjárja. De a tengerfenéket járni, amikor szinte biztosra vehetjük, hogy cápákkal találkozunk - ez mégiscsak más! Tudom én, hogy egyes országokban, különösen az Andaman-szigeteken^[8] a négerek egyik kezükben tőrrel, hurokkal a másikban, közvetlen közelből támadnak a cápára, de azt is tudom, hogy azok közül, akik szembeszállnak e rettenetes állatokkal, sokan ott is hagyják a fogukat! Különben sem vagyok andaman-szigeti néger, de még ha néger volnék is, akkor is helyénvaló lenne részemről némi habozás...

S már rémlátomásaim voltak, cápákat láttam, amint óriási állkapcsukból kimeredező szörnyű fogsorukkal egyetlen harapással kettéroppantanak egy embert... Derekamban már metsző fájdalmat éreztem... Egyébként sem volt ínyemre ez a fesztelen hang, ahogyan a kapitány ezt a kellemetlen meghívást tette. Az ember azt hihetné, valami ártalmatlan rókavadászatra hív a közeli erdőbe...

No jó - gondoltam -, Conseil úgysem lesz hajlandó elmenni, s akkor én is kibújhatok a meghívás alól...

De bevallom, Ned Land józan eszére már nem számítottam ilyen biztosan. Ned Land harcias természetű ember, kedveli a veszélyt, még a legnagyobbat is.

Kezembe vettem ismét Sirr könyvét, de csak gépiesen forgattam a lapokat. A sorok között mindegyre óriási tátott szájakat láttam.

Conseil meg a kanadai lépett be ekkor a szalonba. Nyugodtak, jókedvűek mindketten. Nem tudják, mi vár rájuk.

- No hát, tanár úr, a maga barátja, a kapitány, hogy vinné el az ördög - igen kedves ajánlatot tett nekünk - mondta Ned Land.

- Ó! - kiáltottam fel - szóval már tudják...

- Ha nincs ellenére a tanár úrnak - felelte Conseil -, a Nautilus parancsnoka meghívott minket, hogy a tanár úr társaságában nézzük meg holnap a nagyszerű ceyloni gyöngyhalászatot. Roppant előzékeny volt, igazi úriemberként viselkedett.

- Többet nem mondott?

- Nem, semmit - felelte a kanadai. - Csak megemlítette, hogy magának is szólt már erről a kis sétáról.

- Úgy van - mondtam. - De közelebbit nem mondott, hogy...

- Semmi mást nem mondott. Maga velünk tart, ugyebár, tanár úr?

- Mármint, hogy én... hát persze! Látom, magának nagyon tetszik a dolog, Land mester.

- Tetszik bizony! Nagyon érdekes lesz, nagyon érdekes!

- De talán veszélyes! - célozgattam óvatosan.

- Már miért lenne veszélyes ez az egyszerű kis kirándulás a kagylótelepre? - mondta Ned Land.

Nemo kapitány, úgy látszik, nem tartotta szükségesnek, hogy társaimat a cápákkal megriassza. Könnybelábadt szemmel tekintettem rájuk, mintha máris hiányozna valamelyik testrészük. Figyelmeztessem-e őket? Igen, mindenesetre szólnom kell, csak nemigen tudom, hogy hát hogyan is fogjak hozzá?

- Megkérhetném a tanár urat, hogy méltóztassék egy kicsit beszélni nekünk a gyöngyhalászatról? - fordult hozzám Conseil.

- Magáról a halászatról, vagy arról, hogy mi minden történhetik...

- A halászatról - felelte a kanadai. - Mielőtt az ember belemegy valamibe, jobb azt előre ismerni.

- No jó! Hát akkor üljenek le mellém, barátaim, s elmondok maguknak mindent, amit épp most olvastam egy angol könyvben.

Ned és Conseil leült a pamlagra, s legelőbb is a kanadai fordult hozzám kérdéssel.

- Tanár úr, a gyöngy tulajdonképpen micsoda?

- Kedves barátom - feleltem -, a gyöngy a költő számára a tenger könnye, a keleti ember számára megkövült harmatcsepp, a hölgyek számára hosszúkás alakú, üveges fényű, gyöngyházanyagból való ékszer, amelyet az ujjukon, a nyakukon vagy a fülükben viselnek; a vegyész számára foszfát és szénsavas mész keveréke egy kis kocsonyával, a természettudósok számára pedig némely gyöngyházat termelő kétteknős kagyló beteges váladéka.

- Puhányok ágazata, fejnélküliek osztálya, mészhéjúak rendje - vetette közbe Conseil.

- Pontosan így van, tudós barátom. Nos, a mészhéjúak közül a tengeri fül, a tigriscsiga, a tridacna, a tengeri gyöngykagyló, egyszóval mindazok, amelyek a teknőik belsejét bélelő kék, kékes színű, lila vagy fehér, gyöngyháznak nevezett anyagot választják ki, hajlamosak gyöngyöt termelni.

- Az ehető kagylók is? - kérdezte a kanadai.

- Azok is! A Skócia, Wales, Írország, Csehország, Szászország és Franciaország egyes patakjaiban élő ehető kagylók is.

- No, jó, ezentúl majd ügyelek rá - mondta a kanadai.

- Csakhogy - mondottam - a gyöngyöt elsősorban az értékes gyöngykagyló, a meleagrina margaritifera választja ki. A gyöngy nem más, mint gömb alakban növekedő, megkeményedett gyöngyház, amely vagy a kagyló héjához tapad, vagy pedig az állat testének redői közé ékelődik. A gyöngy a teknővel össze van nőve, a húsban azonban szabad. A belsejében mindig van egy kis mag, egy kis kemény test, valamely meddő pete vagy homokszemcse, amely körül a gyöngyházanyag az évek során át fokozatosan, vékony, gömbölyű rétegekben lerakódik.

- Több gyöngyöt is találni egy kagylóban? - kérdezte Conseil.

- Igen, fiam. Vannak gyöngykagylók, amelyek felérnek egy kis ékszerdobozzal. Említést tettek olyan kagylóról is - bár én ebben kételkedni bátorkodom -, amely százötven cápát tartalmazott.

- Százötven cápát? - kiáltott fel Ned Land.

- Cápát mondottam? - tiltakoztam élénken. - Százötven gyöngyöt akartam mondani. Cápának itt semmi értelme.

- Valóban - hagyta rám Conseil. - Volna-e szíves most a tanár úr elmondani, hogyan szedik ki a gyöngyöket?

- Erre különféle módszerek vannak. Ha a gyöngy a kagylóhoz tapad, a halász sokszor csipesszel tépi ki. De gyakoribb eljárás az, hogy a gyöngykagylókat a parton gyékényen szétteregetik. A friss levegőn az állatok elhalnak, és tíz nap múlva már eléggé előrehaladott a bomlás. Akkor nagy, tengervízzel telített tartályokba kerülnek, majd felnyitják és kimossák őket. Most a válogatás kettős munkája következik. Előbb leválasztják a gyöngyházlemezeket; ezek a kereskedelemben ezüst gyöngyház, fehérgyöngyház és feketegyöngyház elnevezéssel, százhuszonöt-százötven kilós ládákban kerülnek forgalomba. Azután kifejtik a kagylók testét, kifőzik, szitán átnyomják, hogy a legkisebb gyöngyszem se menjen veszendőbe.

- A gyöngy ára a nagyságától függ? - kérdezte Conseil.

- Nemcsak a nagyságától - feleltem -, hanem a színétől, a lágy szivárványos fényétől is, amely oly kellemesen hat a szemre. A legszebb nagy gyöngyöket szűzgyöngyöknek nevezik, ezek magánosan képződnek a puhány szövetében, és fehérek, többnyire áttetszők, opálosan átlátszók, a leggyakrabban gömbölyűek vagy körte alakúak. A gömbölyűeket felfűzik, a körte alakúakból fülönfüggőt készítenek. Ezek a legértékesebbek, s darabszámra adják el őket. A kagyló héjához hozzánőtt gyöngyök nem ilyen szabályosak; súly szerint kerülnek eladásra. Gyengébb minőségűnek osztályozzák az apró gyöngyöket, ezeket méret szerint adják el, és főleg az egyházi díszruhák hímzésére használják.

- De hát nagyság szerint osztályozni gyöngyöket nagyon hosszadalmas és nehéz munka lehet - mondta a kanadai.

- Dehogyis, kedves barátom. Ezt a munkát tizenegy, változó számú lyukkal ellátott szitával vagy rostával végzik. A huszonnégy lyukas szitában megmaradó gyöngyök elsőrendűek. A száz-nyolcszáz lyukkal bíró szitában visszamaradt gyöngyök pedig másodrendűek. A kilencszáz-ezer lyukkal ellátott rostában vannak az apró gyöngyök.

- Ez nagyon ügyes dolog - mondta Conseil. - Látom, a gyöngyök leválasztása és osztályozása gépesítve van. Meg tudná-e mondani a tanár úr, hogy a gyöngykagylótelepek kitermelése mit jövedelmez?

- Sirr könyve szerint a ceyloni gyöngyhalászat évi hárommillió cápáért van bérbeadva.

- Cápáért? Talán frankért? - mondta Conseil.

- Igen, frankért! Hárommillió frankért - ismételtem. - De én azt hiszem, a gyöngyhalászat ma már nem olyan jövedelmező, mint régente volt. Ugyanezt mondhatjuk az amerikai gyöngyhalászatról is: háromszáz év előtt V. Károly császárnak négymillió frankot jövedelmezett, napjainkban azonban ez az összeg kétharmadára csökkent. A világ gyöngyhalászatának hozamát kilencmillió frankra lehet becsülni.

- De hiszen emlegetnek híres gyöngyöket is: azok nagy áron keltek el? - kérdezte Conseil.

- Igen, fiam. Azt mondják, hogy Julius Caesar egy olyan gyöngyszemet ajándékozott Serviliának,^[9] amelynek a mai pénzünkben százhúszezer frank volt az értéke.

- Azt is hallottam - mondta a kanadai -, hogy egy ókori hölgy gyöngyöt ivott ecetben.

- Kleopátra^[10] volt az illető - vágta rá Conseil.

- Pocsék íze lehetett - tette hozzá a kanadai.

- Undorító volt, öregem - mondta Conseil. - De képzeld csak, egy pohárka ecet, ami százötvenezer frankba került - egész szép ár egy kis itókáért!

- Bánom, hogy nem vettem el feleségül a hölgyet - mondta a kanadai, s arcizmai megrándultak.

- Ejha! Ned Land mint Kleopátra férje! Nem rossz.

- Bizony, Conseil, éppen nősülés előtt állottam - felelte a kanadai komolyan. - Nem rajtam múlott, hogy a dolgom nem sikerült. Egy gyöngysort is vettem a menyasszonyomnak, de ő mégis máshoz ment. Na, hát az a nyakék nekem csak másfél dolláromba került, de elhiheti, tanár úr, a gyöngyök a húszlyukas szitán sem mentek volna át!

- Édes barátom - feleltem nevetve -, műgyöngy volt, közönséges üveggolyók, belül halezüsttel bevonva.

- Ó, de az a halezüst biztosan nagyon drága - mondta a kanadai.

- Semmibe se kerül jóformán! Tudja, mi az? A fehér keszeg ezüstös pikkelye. A vízből szedik ki, és szalmiákban elteszik. Semmi értéke sincs.

- Talán ezért ment máshoz feleségül - mondta Ned Land elgondolkodva.

- De, hogy visszatérjünk a drága igazgyöngyökhöz - folytattam -, nem hinném, hogy bármelyik fejedelem birtokában becsesebb igazgyöngy volna, mint Nemo kapitány gyöngye.

- Mint ez itt, ni - mutatott Conseil az üvegszekrényben pompázó gyönyörű ékszerre.

- Nem hiszem, hogy tévedek, ha kétmillió...

- Frankra?! - mondta gyorsan Conseil.

- Igen, kétmillió frankra becsülöm az értékét. És a kapitánynak mindössze annyiba került, hogy felszedte.

- Ejha! - kiáltott fel Ned Land. - Ki tudja, talán a holnapi sétán mi is valami hasonlóra bukkanunk!

- Ugyan már! - legyintett Conseil.

- Miért ne?

- Mit kezdenél itt a Nautiluson a millióiddal?

- Itt semmit - mondta Ned Land -, de... majd máshol.

- Ó! Máshol! - rázta Conseil a fejét.

- Land mesternek voltaképpen igaza van - mondtam. - Ha egypár millió értékű gyöngyöt vinnénk magunkkal Amerikába vagy Európába, ez mindenesetre nagy mértékben hitelesítené beszámolónkat átélt kalandjainkról. És nagy árat is kapnánk érte.

- Meghiszem azt - mondta a kanadai.

- Hát aztán veszélyes-e az a gyöngyhalászat? - kérdezte Conseil, akit mindig a dolgok tanulságos része érdekelt.

- Nem veszélyes - vágtam rá gyorsan -, kivált, ha megfelelő óvatossággal jár el az ember.

- Mit kockáztat az ember ennél a munkánál? - mondta Ned Land. - Legfeljebb egy kis sós vizet nyel.

- Úgy van, Ned. Különben - tettem hozzá, Nemo kapitány könnyed hangját mímelve - maga, ugye, nem fél, kedves barátom, a cápáktól?

- Mármint hogy én? - mondta Ned. - Én hivatásos szigonyos vagyok! Cicázok velük, hiszen ez a mesterségem!

- Nem arról van szó - kezdtem -, hogy a cápákat szigonnyal kihalásszuk, felhúzzuk a hajóra, baltával leüssük a farkukat, felvágjuk a hasukat, kitépjük a szívüket, s beledobjuk a tengerbe!

- Hanem? Szóval arról van szó, hogy?...

- Igen. Arról van szó.

- A vízben?

- A vízben.

- Hát aztán? Egy jó szigonnyal! Tudja, tanár úr, ezeknek a cápáknak elég szerencsétlen a testalkatuk. Előbb a hátukra kell fordulniuk, úgy tudják csak az embert bekapni. Ezalatt pedig...

Ned Land olyan hangon mondta azt a szót: "bekapni", hogy a hátamon végigfutott a hideg.

- Nos, Conseil, neked mi a véleményed a cápákról?

- Nekem? Őszintén megmondom a tanár úrnak...

- Helyes - gondoltam.

- Ha a tanár úr nekimegy a cápáknak - mondta Conseil -, nem látom be, hogy akkor hűséges inasa miért ne legyen mellette!

Leszállt az éj, s én nyugovóra tértem. Elég rosszul aludtam. A cápák nagy szerepet játszottak álmomban. Valami gyászinduló hangjaira riadtam fel néhányszor. Persze, ez is csak álom volt.

Másnap hajnalban négy órakor a steward ébresztett fel, akit Nemo kapitány az én személyes szolgálatomra rendelt. Gyorsan felkeltem, felöltöztem, s átmentem a szalonba.

Nemo kapitány már várt rám.

- Elkészült, Aronnax úr? - mondta. - Indulhatunk?

- Indulhatunk.

- Akkor szíveskedjék követni.

- És a társaim, kapitány úr?

- Már várnak bennünket.

- Nem öltözünk be a búvárruhába?

- Még nem. A Nautilus nem közelíti meg a partot, s így elég távol vagyunk még a manaari teleptől. De felszereltettem a csónakot, s az pontosan oda visz el bennünket, ahol majd kiszállunk - ezzel jókora utat takarítunk meg. A csónak viszi a búvárkészülékeket, s csak akkor öltözünk be, amikor a tenger alá szállunk.

Nemo kapitány a tetőre vezető lépcsőhöz kísért. Ned és Conseil már fent voltak, s már előre örültek a "kellemes kirándulásnak". A hajóhoz kötött csónakban a Nautilus öt matróza ült, útrakész evezőkkel.

Még sötét éjszaka volt. Az eget felhő borította, alig kandikált ki néhány csillag. A föld irányába tekintettem, de csak egy elmosódó vonalat láttam a messzeségben, amely délnyugattól északnyugatig a látóhatár háromnegyedét lezárta. A Nautilus éjjel végighaladt Ceylon nyugati partja mentén, s most a szárazföld és a Manaar-sziget által határolt öböltől nyugatra vesztegelt. Itt, az öböl sötét vize alatt terül el a húsz mérföldnél hosszabb, kimeríthetetlen gazdagságú gyöngykagylótelep.

Nemo kapitány, Conseil, Ned Land és én elhelyezkedtünk a csónak farában. A kormányos a kormányhoz állt, négy társa megragadta az evezőket, a kötelet eloldották, s máris indultunk.

A csónak déli irányban haladt. Az evezősök nyugodtan dolgoztak. Megfigyeltem, hogy a haditengerészek szokása szerint eveznek, s tíz-tíz másodpercenként követik egymást az erőteljes csapások. Míg a csónak a kapott lendülettől szabadon fut, a lehulló vízcseppek oly keményen csobbannak a fekete vízen, mintha olvasztott ólmot fecskendeznének rá. A nyílt tenger felől érkező szellő könnyedén himbálta a csónakot; néha egy-egy tarajos hullámot csapott az orrára.

Szótlanul ültünk a csónakban. Vajon mire gondolhat Nemo kapitány? A földre, melyhez most közeledünk, s amelyet máris túlságosan közelinek tart? Nem úgy, mint a kanadai: Ned Land számára még nagyon messze volt a part. Conseil csupán kíváncsi szemlélőként figyelte az eseményeket.

Fél hat óra tájt a derengő hajnal fényében előtünedezett a partvonulat. Keleten majdnem sík, dél felé kissé emelkedik. Öt mérföld választott még el tőle; a partszegély egybefolyt a ködös vízzel. A tenger odáig kietlen pusztaság volt. Sem hajót, sem búvárt nem láttunk. A gyöngyhalászok e találkozóhelye most teljesen elhagyatott volt. Amint Nemo kapitány már jelezte, egy hónappal a halászidény beállta előtt érkeztünk.

Hat órakor egyszerre világos nappal lett; minden átmenet nélkül váltotta fel a nappal az éjszakát, mert a forró égöv alatt nincs sem hajnal, sem alkonyat. A sugarak áttörték a keleti eget borító felhőkárpitot, s a ragyogó nap gyorsan felszállt az égre.

Most már tisztán láttam a földet s a parton imitt-amott elszórt néhány fát.

Csónakunk a dél felé kanyarodó Manaar-sziget felé haladt. Nemo kapitány felállt a csónakban, s a tengert nézte.

Jelt adott, s erre kivetették a horgonyt. A lánc alig futott a csigán, mert a fenék egy méter mély sem volt; ez volt a gyöngykagylótelep egyik legsekélyebb pontja. A tengerfenék felé húzódó apály sodrában a csónak mindjárt forogni kezdett a horgony körül.

- Megérkeztünk, Aronnax úr - mondta Nemo kapitány. - Nézze ezt a keskeny öblöt; egy hónap múlva itt gyülekezik a sok halászbárka, s a vakmerő búvárok ezt a területet fogják átfürkészni. Ez az öböl igen kedvező hely a gyöngyhalászok számára. Védve van az erős szelektől, a tenger itt sosem háborog erősen, s ez a búvárok munkáját nagyon megkönnyíti. Most pedig öltsük fel búvárruhánkat, s induljunk sétára.

Nem feleltem semmit, s tekintetemet a gyanús vízre függesztve, a matrózok segítségével belebújtam a nehéz öltözékbe. Nemo kapitány és két társam is beöltözött. A Nautilus személyzetéből ezúttal senki sem szegődött mellénk.

Csakhamar nyakig bele voltunk szorítva a búvárruhába; vállszíjjal hátunkra erősítették a légzőkészüléket. A világítókészülék elő sem került. Mielőtt bedugtam volna fejem a rézgömbbe, meg is jegyeztem ezt Nemo kapitánynak.

- Világításra most semmi szükség - felelte. - Nem szállunk le nagy mélységbe, utunkat a napsugár kellőképp megvilágítja. Különben sem ajánlatos ide villanylámpát hozni. Az erős fény esetleg még idecsalná a tengeri tájak veszedelmes lakóit.

A kapitány e szavaira Conseil meg Ned felé tekintettem. De az én derék barátaim fejüket addigra már beleillesztették a fémgömbbe, nem is hallhatták a kapitány megjegyzését, s nem is felelhettek rá.

Még egy utolsó kérdésem volt a kapitányhoz:

- És a fegyverek? - mondtam. - Hol vannak a puskák?

- A puskák? Mire jók azok itt? Az önök hegyi népe is tőrrel a kézben támad a medvére. A jó acél megbízhatóbb az ólomnál. Tessék, fogja ezt az erős kést. Dugja az övébe - és most indulás!

Társaimra néztem. Ők is ugyanúgy fel voltak fegyverezve, mint mi. Ned Land még egy hatalmas szigonyt is vitt. Indulás előtt tette be a csónakba.

Ezek után a kapitány példáját követve én is beleillesztettem a fejem a nehéz réztokba: légzőkészülékeink azonnal működésbe léptek.

Pillanat múlva a matrózok sorjában beeresztettek bennünket a vízbe. Másfél méteres mélységben, finom homokon értünk talajt. Nemo kapitány intett kezével. Nyomban követtük őt, s az enyhe lejtőn hamarosan eltűntünk a vízben.

Egyszerre mintha csak elfújták volna kínzó gondolataimat. Bámulatos nyugodt lettem. Könnyen mozogtam, s ez növelte bátorságomat, képzeletemet pedig teljesen lekötötte a körülöttem feltáruló különös látvány.

A napsugarak már jól megvilágították lent a vizet. Láthatóvá lettek a legkisebb tárgyak is. Tízpercnyi gyaloglás után öt méter mélységben jártunk, csaknem sík talajon.

Lépteink az apró halak egész seregét riasztották fel, mintha csak sárszalonkák rebbentek volna a lápon. A nap egyre magasabbra hágott, s sugarai mind erősebben világították meg a víz mélyét. A talaj fokozatosan megváltozott. Nem jártunk most már finom homokon, hanem gömbölyű köveken tapostunk, mint valami kikövezett úton, s ezt az utat a puhányok és virágállatok tarka szőnyege borította.

Az eleven virágok között, a tengeri növények lombkoronája alatt temérdek idétlen formájú rák futkározott. Többször is utamba került egy förtelmes, óriási rák, amelyet Darwin is leírt. Ezt az erős állatot külön ösztöne arra hajtja, hogy kókuszdióval táplálkozzék: felmászik a parton a fára, lelöki a kókuszdiót, ez leesik a földre, héja megreped, s akkor a rák hatalmas ollójával szétfeszíti. Bent, a vízben ez az állat hihetetlen gyorsasággal mozog, míg a Malabaar-sziget partjain élő teknősök a meglazult sziklák között lassan másznak.

Hét óra felé végre a gyöngytelepre értünk, ahol milliószámra tenyésznek a gyöngykagylók. Ezek az értékes puhányok oly erősen tapadnak a sziklához, hogy helyükről el sem tudnak mozdulni.

Nemo kapitány kezével mutatta nekem az óriási kagylótömeget, s ekkor láttam, micsoda kimeríthetetlen kincsesbánya ez a telep.

Ned Land magával hozott egy hálót, s sebtiben bele is söpört néhány gyönyörű kagylót. De nem vesztegelhettünk egy percre sem, követnünk kellett Nemo kapitányt, aki szemlátomást egy általa ismert úton haladt tovább. A talaj most erősen emelkedett; ha kinyújtottam a karomat, ujjaim már kint voltak a vízből. A zátony azután csakhamar ismét lejtősödni kezdett. Most cukorsüveg alakú, magas, hegyes sziklákat kerülgettünk. A sziklák sötét üregeiben hosszú lábú óriási rákok ágaskodtak, mint megannyi ostromgép, s ránk meresztették ijesztő szemüket.

A tenger alatti növények szőnyegével borított festői sziklacsoportozatban ekkor egy óriási barlang tárult fel előttünk. Eleinte teljesen sötétnek tűnt, mintha fokozatosan kialudt volna a napsugár, s a derengő félhomályt elnyelte volna az éjszaka.

Nemo kapitány belépett a barlangba. Mi nyomon követtük. Szemem csakhamar megszokta a viszonylagos sötétséget. A szeszélyes vonalú boltozat természetes pilléreken nyugodott, s ezek, akár a toszkánai^[11] építészet nehéz kőoszlopai, szélesen terpeszkedtek gránittalapzatukon. Miért vezetett minket ide ez a rejtélyes ember? Mit keresünk e tenger alatti kriptában? Nemsokára választ kaptam a bennem felrajzó nyugtalanító kérdésekre.

Leszálltunk egy meglehetősen meredek lejtőn, s valami kerek tárna mélyére kerültünk. Nemo kapitány megállt, s kezével egy tárgyra mutatott, amelyet csak most vettem észre.

Hatalmas méretű kagyló volt előttem, egy óriási tridacna,^[12] úgynevezett "szenteltvíztartó", amely akár egy tónyi szenteltvizet is befogadott volna; a medence átmérője két méternél nagyobb volt, tehát a Nautilus szalonját díszítő tridacna méretét is meghaladta.

Odaléptem e tüneményes puhány elé. Egy gránitlaphoz tapadt, s teljesen elkülönülve fejlődött itt a barlang csendes vizében. A tridacna súlyát háromszáz kilogrammra becsültem. Ekkora nagy kagylónak legalább tizenöt kilogramm a húsa - s csak valami Gargantua^[13] volna képes egy tucatot ebből az "osztrigából" elfogyasztani.

Nemo kapitány kétségtelenül tudott már e kétteknős kagyló létezéséről.

Nem először járt itt, s azt gondoltam, hogy csak azért vezetett bennünket a barlangba, hogy megmutassa nekünk e természeti csodát. De nem! Nemo kapitánynak különös érdeke fűződött ahhoz, hogy a tridacna mindenkori állapotáról meggyőződjék.

A puhány teknői félig nyitva voltak. A kapitány odalépett, s tőrét betolta a kagylóhéjak közé, hogy össze ne csukódhassanak, azután kezével felemelte a puhány köpönyegét; egy fodrozott szélű bőrhártyát.

A test redői között megpillantottam egy kókuszdió nagyságú, szabadon fekvő gyöngyöt. S micsoda gyöngy volt! Formája tökéletesen gömbölyű, színe teljesen tiszta, fénye bámulatosan szép - mérhetetlen értékű kincs! Mohó kíváncsisággal nyújtottam ki érte a kezem, hogy méregessem, megtapogassam! De a kapitány nem engedte, nemet intett, s gyors mozdulattal kihúzta a tőrét a kagylóhéjak közül, mire a kagyló hirtelen összecsukódott.

Most értettem csak meg, miért jött ide a kapitány. Bennhagyta a gyöngyöt a tridacna köpönyegében, s ez lassan, folytonosan növekedett. A puhány váladékából így évről évre újabb réteg rakódott le a gyöngyre. A kapitányon kívül senkinek sem volt tudomása a barlangról, ahol a természet csodálatos "gyümölcse" érlelődött; úgyszólván ő nevelte nagyra a gyöngyöt, hogy egy napon majd elhelyezze kincsét a múzeumában. Sőt, talán a kínaiak s az indiaiak módjára a gyöngy képződését is ő maga idézte elő: talán egy darabka üveget vagy fémet helyezett el a puhány testének redői közé, s erre aztán lassanként rárakódott a gyöngyház. Összehasonlítva ezt a gyöngyöt a már általam ismert darabokkal, a kapitány gyűjteményében elhelyezett ragyogó példányokkal, legalább tízmillió frankra becsültem az értékét. Pompás természeti tünemény ez a gyöngy, s nem fényűző ékszer, mert nincs az a nő, aki fülében ekkora gyöngyöt viselhetne.

A hatalmas tridacnánál tett látogatás véget ért. Nemo kapitány kivezetett bennünket a barlangból, s mi visszamentünk megint a gyöngykagylótelepre, a kristálytiszta tengerbe, amelyet nem kavartak még fel a szorgos búvárok.

Külön-külön ballagtunk a vízben, igazi sétálók módjára, s ki-ki kedve szerint megállhatott, elmaradozhatott a többiektől. Minden félelmem elmúlt, nem gondoltam a veszéllyel, s már beláttam, hogy képzeletem azt nevetségesen felnagyította. A tengerfenék egyre emelkedett, s fejem nemsokára már egy méterrel kimagaslott a vízből. Conseil odajött mellém, vastag kobakját az enyém mellé tolta, s barátságosan rám kacsintott. De az emelkedés csak néhány ölnyi hosszú volt, s nemsokára ismét a saját elemünkben jártunk: úgy gondolom, most már joggal nevezhetem így az óceánt.

Tíz percig mentünk a vízben, amikor Nemo kapitány hirtelen megállt. Azt hittem, vissza akar fordulni. De nem. Egy kézmozdulattal maga mellé intett bennünket, s meg kellett húzódnunk a talaj széles bemélyedésében. Kezével egy pontra mutatott a vízen, s én figyelmesen odanéztem.

Egy árnyék jelent meg, öt méter távolságban, s leszállt a fenékre. Rémület fogott el, azt hittem, cápák jönnek. De tévedtem, ezúttal még nem kerültünk szembe az óceán szörnyeivel.

Ember volt, eleven ember, egy indus, fekete bőrű halász, szegény ördög, aki bizonyára aratás előtt jött ide tallózni. Lehorgonyzott csónakja pár lábnyira a feje fölött himbálódzott. Onnan bukott alá, s oda is tért vissza, valahányszor elmerült. Lába között cukorsüveg alakúra csiszolt követ szorongatott, amely kötéllel volt a csónakhoz hozzákötve, s így gyorsan lemerülhetett a tengerbe. Ez volt minden szerszáma. Amint öt méter mélységben feneket ért, térdre esett, s besöpörte zsákjába a keze ügyébe eső kagylókat. Aztán megint felszállt, kiürítette a zsákot, felhúzta a követ, s elölről kezdte megint a mindössze harminc másodpercig tartó műveletet.

A búvár nem látott minket. A szikla árnyéka eltakart bennünket a szeme elől. De hogyan is képzelhette volna szegény ördög, hogy a víz alatt emberek vannak, olyan emberek, mint ő, s lesik minden mozdulatát, pontosan megfigyelik, hogyan dolgozik!

Többször felszállt a csónakba, s ismét lemerült. Sohasem vitt fel többet vagy egy tucatnyi kagylónál, mert le is kellett tépni őket a telepről, amelyben erősen megkapaszkodtak. S vajon hány üres kagylót vitt fel, valahányszor életét kockáztatva elmerült a gyöngyökért!

Feszült figyelemmel kísértem minden mozdulatát. Rendszeresen dolgozott, s egy fél óráig úgy tűnt, hogy a halászt nem fenyegeti semmilyen veszély. Már egészen jól megismerkedtem az érdekes halászat minden részletével, amikor egyszerre csak láttam, hogy a fenéken térdelő indus rémült mozdulatot tesz, feláll, s erőteljes lendülettel a felszínre igyekszik.

S már én is láttam, mitől rettent meg. Óriási árnyék jelent meg a szegény búvár felett. Villogó szemű, tátott szájú, hatalmas nagy cápa közeledett feléje.

Megkövültem a borzalomtól. Egyetlen lépést sem bírtam tenni. A falánk állat hatalmasat csapott uszonyával, s rávetette magát az indusra. Ez félrehajolt, így a cápa nem bírt beleharapni, de úgy mellbe vágta a farkával, hogy a szerencsétlen elterült a tengerfenéken.

Néhány másodpercig tartott csak ez az egész jelenet. A cápa visszatért, hátára fordult, s már éppen azon volt, hogy kettéharapja az indust, amikor a mellettem guggoló Nemo kapitány hirtelen felugrott. Marokra fogta a tőrt, s egyenesen a szörnyeteg elé ment, hogy szemtől szembe megbirkózzék vele.

Abban a másodpercben, amikor a cápa be akarta kapni a szegény halászt, észrevette, hogy új ellenfele támadt, ismét a hasára feküdt, s szélsebesen nekirontott a kapitánynak.

Most is magam előtt látom Nemo kapitányt. Ugrásra készen, bámulatos hidegvérrel várta a félelmes cápa támadását. Amikor ez rávetette magát, a kapitány hihetetlen gyorsan félreugrott, s beledöfte tőrét az állat hasába. Csakhogy ezzel a dolog korántsem volt még elintézve. Irtózatos küzdelem kezdődött.

A cápa - hogy úgy mondjam - felordított. Sebéből patakzott a vér... vörösre festette a tengert úgy, hogy a zavaros vízben semmit sem láttam.

Semmit sem láttam mindaddig, míg egyszerre csak egy tiszta hullámban meg nem pillantottam megint a vakmerő kapitányt, aki az állat uszonyában megkapaszkodva, közelharcot vívott a szörnyeteggel. Beledöfködte tőrét a hasába, de nem sikerült halálos szúrást ejtenie: a szíve kellős közepébe döfni a tőrt. A cápa dühödten vergődött, ádázul csapkodta a vizet, s a felkavart hullámok engem is majdnem feldöntöttek.

A kapitány segítségére akartam sietni. De úgy erőt vett rajtam az iszonyat, hogy mozdulni sem bírtam.

Rémülettől tágra nyílt szemmel bámultam a küzdelmet. Az erőviszonyok megváltoztak. A kapitányt az óriási állat a földre nyomta, s teljes súlyával ránehezedett. A cápa feltátotta száját, mint valami óriási lemezollót, s kapitány a következő pillanatban eltűnt volna a torkában, ha Ned Land ebben a szemvillanásban oda nem ugrik a szigonyával, s bele nem döfi a cápába rettenetes fegyverét.

A tengert újra vörösre festette a kiömlő vér. A dühödten vergődő cápa hatalmas hullámokat kavart a vízben. Ned Land célba talált. Szíven szúrta a szörnyeteget, s ez haláltusában hörögve, oly iszonyatosan rángatódzott, hogy a vízlökés feldöntötte Conseilt.

Ned Land most kiszabadította a kapitányt: ez sebesülés nélkül került ki a küzdelemből. Felállt, s egyenesen az indushoz ment, elvágta a kötelet, amely a kőhöz kötötte, karjába vette az eszméletlen embert, s erőteljes rúgással a felszínre emelkedett.

Mindhárman követtük a kapitányt. Csoda folytán megmenekültünk, s most pár perc alatt a halász csónakjához értünk.

A kapitány első dolga az volt, hogy életre térítse a szerencsétlent. Kétséges volt, hogy a mentési kísérlet sikerül-e. Én bizakodtam, hiszen szegény ördög nem sokáig volt a vízben. De lehet, hogy a cápa agyoncsapta a farkával.

Szerencsére nem így történt: a kapitány és Conseil erőteljesen dörzsölték a halász testét, s ez lassan-lassan eszméletre tért. Felnyitotta szemét. Mennyire csodálkozhatott, sőt, hogy megrettenhetett, amikor a föléje hajló négy vaskos rézgömböt megpillantotta!

De mit gondolhatott akkor a szegény halász, midőn a kapitány ruhája zsebéből kihúzott egy zacskó gyöngyöt, s a halász kezébe nyomta? A szegény ceyloni indus reszkető kézzel vette el a vízi ember nagylelkű ajándékát. Rémült tekintete azonban elárulta, hogy nem tudja, miféle rendkívüli lényeknek köszönheti az életét meg a szerencséjét.

A kapitány intett, s mi megfordultunk, s visszatértünk a gyöngykagylótelepre; a már ismert úton haladva fél óra alatt elértük a lehorgonyzott csónakot.

Beszálltunk a járműbe, s a matrózok segítségével mindenki megszabadult a nehéz rézsisaktól.

Nemo kapitány első szava a kanadainak szólt:

- Köszönöm, Land mester - mondotta.

- Csak viszontszolgálat volt - felelte Ned Land. - Tartoztam vele, kapitány úr.

A kapitány ajka körül halvány mosoly jelent meg, s ezzel a dolog be volt fejezve.

- A Nautilushoz! - rendelkezett.

A csónak sebesen siklott a hullámokon. Pár perccel később a cápa teteme úszott el mellettünk a vízben. Huszonöt méternél is hosszabb volt. Testének egyharmadát hasította fel az óriási száj. Teljesen kifejlett példány volt, amit az állkapocsból kinövő kilencsoros fogazatáról állapítottam meg.

Conseil merőben tudományos érdeklődéssel szemlélte a borzalmas állatot, s meg vagyok győződve arról, hogy igen helyesen a porcos halak osztályába, a rögzített kopoltyúsok rendjébe és a cápafélék családjába osztályozta.

S míg a hatalmas állat tetemét nézegettem, egyszerre csak egy tucat cápa jelent meg a csónak körül. De a falánk állatok ügyet sem vetettek ránk, nekiestek a tetemnek, és szétmarcangolták.

Fél kilenckor ismét a Nautilus fedélzetén voltunk.

S itt gondolkozni kezdtem a Manaar-öbölbe tett kirándulásunk eseményein. Két megfigyelésem domborodott ki határozottan a történtekből. Az egyik Nemo kapitány rettenthetetlen bátorságára vonatkozott, a másik egy emberi lény iránt tanúsított önfeláldozó odaadására. A kapitány a tenger alá merült, hogy ne kelljen többé embert látnia - s mégis kész életét áldozni egy ismeretlen embertársáért. Bármit mondjon is ez a különös férfiú, a szívéből azért mégsem sikerült kiölnie minden érzést.

Amikor ezt megemlítettem neki, kissé meghatott hangon válaszolta:

- Az az indus, professzor úr, az elnyomottak országából való, s én az elnyomottak oldalán állok. Minden elnyomott a testvérem volt, s az is marad, az utolsó leheletemig!

Január 29-én Ceylon szigete eltűnt a látóhatáron, s a Nautilus óránként húsz mérföld sebességgel siklott át a Maledivákat a Lakkadiváktól^[14] elválasztó csatornák útvesztőjén. Elhaladt a madrepora eredetű Kittan-sziget mellett, melyet Vasco da Gama^[15] 1499-ben fedezett fel; ez a sziget az északi szélesség 10° 14'30"-én és a keleti hosszúság 69°-a és 50° 72'-e között fekszik, s egyike a szigettenger tizenkilenc legfontosabb szigetének.

16 200 mérföldet tettünk meg, amióta a japán tengeren útra keltünk.

Másnap - január 30-án -, amikor a Nautilus ismét a felszínre jött, semerre sem láttunk már földet. Hajónk észak-északnyugati irányban haladt a Perzsa-öböl bejárata, az Arábia és az India-félsziget közé mélyedő Arab-tenger felé.

Valóságos zsákutcába jutottunk; semerre sincs kivezető út. Hová visz bennünket Nemo kapitány? Nem tudtam volna megmondani. Ez a felelet azonban nem elégítette ki a kanadait, aki aznap megkérdezte tőlem, hogy hová megyünk.

- Oda megyünk, Ned mester, ahová a kapitány szeszélye visz bennünket.

- Messzire nem jutunk vele - felelte a kanadai. - A Perzsa-öbölnek nincs kijárata, s ha behajózunk oda, hamarosan vissza is fordulunk.

- Hát akkor visszafordulunk, kedves barátom. S ha a Nautilus a Vörös-tengerre is el akar látogatni, ott a Bab-el-Mandeb-szoros, azon keresztülmehet.

- Énnekem kell felvilágosítani magát, tanár úr? - zsörtölődött Ned Land. - Nagyon jól tudja, hogy a Vörös-tenger éppúgy el van zárva, mint a Perzsa-öböl, minthogy a szuezi földszorost még nem vágták át teljesen, de ha már át is volna vágva, a mi titokzatos hajónk úgysem merészkedik be egy zsilipekkel megszakított csatornába. A Vörös-tengeren át semmi esetre sem vezethet az utunk Európába.

- Egy szóval sem mondtam, hogy Európába megyünk.

- Hát mit gondol, hová megyünk?

- Azt gondolom, hogy a Nautilus előbb ellátogat Arábia és Egyiptom érdekes tájaira, s azután visszatér az Indiai-óceánba, talán a Mozambique-csatornán^[16] át, vagy talán a Maszkarényák mellett, s így jut el a Jóreménység fokához.^[17]

- És ha a Jóreménység fokánál leszünk? - unszolt a kanadai türelmetlenül.

- Nos, akkor majd behajózunk az Atlanti-óceánba, azt még nem ismerjük. Ejnye, kedves Ned barátom, maga talán belefáradt a tenger alatti utazásba? Csak nem unta meg? Hiszen örökösen változik a látvány, mindennap újabb csodával találkozunk a víz alatt! Én bizony sajnálnám, ha utazásunk már véget érne, hiszen kevés embernek van része ilyen ritka élményben.

- De tudja-e, tanár úr, hogy idestova három hónapja vagyunk már bebörtönözve a Nautiluson!

- Nem, nem tudom, nem is akarom tudni, kedves barátom, és nem számolom sem a napokat, sem az órákat.

- De mi lesz ennek a vége?

- Azt majd megmutatja a jövő. Egyébként, helyzetünkön úgysem tudunk változtatni, s csak hiába vitatkozunk. Ha maga egy nap majd azzal jön hozzám, kedves barátom: "Itt az alkalom, megszökhetünk!", akkor én azt megbeszélem magával. De e pillanatban szóba sem jöhet ilyesmi, s őszintén megmondom, nem hiszem, hogy Nemo kapitány valaha is az európai tengerekre merészkedjék.

Amint e rövid párbeszédből kitűnik, annyira bolondja voltam a Nautilusnak, hogy úgy beszéltem, úgy gondolkodtam, mintha nem is a magam, hanem a parancsnokának bőrében volnék.

Beszélgetésünket Ned Land ezekkel a szavakkal fejezte be:

- Ez mind nagyon szép és nagyon jó, de szerintem a kényszer megöli az élvezetet.

A Nautilus négy napon át, február 3-ig, az Oman-öbölben járt, változó sebességgel és különböző mélységekben. Úgy tűnt, mintha cél nélkül bolyongana, s tétovázna, milyen úton haladjon - de a Ráktérítőt egyszer sem keresztezte.

Midőn e tengert elhagytuk, egy pillanatra feltűnt előttünk Maszkát, az Oman-föld legjelentősebb városa. Megbámultam ezt a különös várost: a fekete sziklák tövében épült hófehér házakat és erődöket, a mecsetek kerek kupoláit, a kecses, hegyes minareteket s az üde zöld, lépcsőzetes hegyoldalt. De a város képe egy villanásnyi látomás volt csupán, mert a Nautilus ismét alámerült a sötét habokba.

Hajónk ezután hat mérföld távolságban az arab partokat követte, a parton végigvonuló hegyláncon feltűnt néhány ősrégi rom. Február 5-én végre az Adeni-öbölbe értünk: ennek szűk tölcsérén át ömlik az Indiai-óceán vize a Bab-el-Mandeb-szorosba, s onnan a Vörös-tengerbe.

Február 6-án a Nautilus elhaladt Aden előtt; a város hegyfokon épült, s keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel. Az arab Gibraltár^[18] bevehetetlen: az angolok 1893-ban kerítették hatalmukba ezt a fontos pontot, s helyrehozták az erődítéseket. Feltűntek a város nyolcszögletű minaretjei. Edrizi arab történetíró szerint az egész partvonalon ez volt hajdan a legélénkebb kereskedelmet űző s leggazdagabb város.

Meg voltam győződve arról, hogy Nemo kapitány, miután e pontig eljutott, most visszafordul. De tévedtem; legnagyobb ámulatomra nem ez történt.

Másnap, február 7-én befordultunk a Bab-el-Mandeb tengerszorosba. Arab neve azt jelenti: könnyek kapuja. Negyven kilométer széles és csak ötvenkét kilométer hosszú, s a teljes sebességgel haladó Nautilus alig egy óra alatt keresztülszelte. De semmit sem láttam, még a Perm-szigetet sem, amelyet az angolok azért foglaltak el, hogy megerősítsék Aden helyzetét a tengeren. Számos, Szuezből Bombaybe, Calcuttába, Melbourne-be, a Mauritius- és a Bourbon-szigetek felé igyekvő angol és francia gőzhajó haladt a keskeny szorosban, a Nautilus tehát nem kockáztathatta meg, hogy mutatkozzék, hanem óvatosan a víz alatt haladt.

Délben végre a Vörös-tenger hullámait szelte hajónk!

A Vörös-tenger! A bibliai történetek híres tengerét sohasem frissíti eső! Egyetlen jelentékeny folyó sem ömlik bele! Vizét állandóan apasztja az erős párolgás, úgyhogy évente másfél méter magas vízréteget veszít. Ez a csodálatos öböl csaknem úgy körül van zárva, mint valami tó, s egykor talán teljesen kiszárad; e szempontból helyzete hátrányosabb a Kaszpi-tengernél és a Holt-tengernél; ezek felszíne csak olyan mértékben apad, hogy a beléjük ömlő víz pontosan kiegyenlíti a párolgást.

A Vörös-tenger 2600 mérföld hosszú és átlag 240 mérföld széles. A Ptolemaeusok^[19] és a római császárok idején a kereskedelem fő közlekedési útvonala volt; a szuezi földszoros átvágásával visszanyeri régi jelentőségét; fontossága a szuezi vasútvonal megépítése óta máris növekedett.

Nem sokat törtem a fejem, hogy miféle szeszély indította Nemo kapitányt, hogy bennünket a Vörös-tengerre vezessen, de mindenképp helyeseltem a parancsnok elhatározását. A Nautilus közepes sebességgel haladt; majd a felszínen jártunk, majd alámerültünk, hogy elkerüljük valamely hajóval a találkozást, s így alkalmam volt kívül-belül megfigyelni ezt a különös tengert.

Február 8-án, a kora hajnali órákban megpillantottuk Mekkát; ez a város ma már romba dőlt, falai az ágyúdörgésre is összeomlanak, s néhány datolyapálma zöldell csak térségén. Hajdanában nevezetes város volt, hat piactérrel, huszonhat mecsettel; a három kilométer hosszú városfalat tizennégy erőd védte.

A Nautilus ezután az afrikai parthoz közeledett, ahol a tenger sokkal mélyebb. Felnyíltak a szalon ablakai előtt a fedőlemezek, s a kristálytiszta vízben csodaszép, élénk színű korallbokrokat és pompás, zöld moszattal borított, óriási sziklafalakat láttunk. Páratlanul szép látvány tárult elénk, amint az afrikai partot szegélyező sziklazátonyok és vulkanikus képződmények előtt elhaladtunk. De a legszebb korallbokrok akkor tűntek fel, amidőn a Nautilus az arábiai part felé fordult.

Gyönyörű órákat töltöttem a szalon ablaka előtt! Nem győztem gyönyörködni a tenger alatti növénytakaró és állatvilág újabb meg újabb jelenségeiben, amint feltünedeztek a fényszóróval megvilágított vízben. Szenvedélyes érdeklődéssel figyeltem az ezernyi meg ezernyi közönséges szivacsot is: első ízben láttam őket most a tengerben.

A szivacs nem a növényvilágba tartozik, hanem a korallnál is fejlettebb puhány. Ma már kétségtelen, hogy a szivacs: állat, bár a természettudósok eltérő nézeteket vallanak arról, hogy milyen a szivacs szervezete. Egyesek szerint madreporatelep, mások szerint pedig magában élő egyedi lény.

A szivacsállatok osztályához közel háromszáz fajta tartozik. Leginkább a Földközi-tengerben, a görög szigettengerben, Szíria partjain s a Vörös-tengerben él. Ezekben a tengerekben nőnek és szaporodnak azok a finom, puha szivacsok, melyek százötven frankos árat is elérnek. Minthogy nem remélhettem, hogy ezeket a virágállatokat a levantei kikötőben tanulmányozhassam, ahonnan az áthatolhatatlan szuezi földnyelv választ el bennünket, be kellett érnem a Vörös-tengerben élő példányok megfigyelésével.

A Nautilus nyolc-kilenc méter átlagos mélységben haladt a keleti part gyönyörű sziklái alatt. Magamhoz hívtam tehát most Conseilt.

A legkülönbözőbb formájú szivacsok nőttek itt. Félfolyékony, kocsonyás anyaggal átitatott, rostos szövetükből vékony vízerecskék csordogáltak állandóan; az életet adó víz minden sejthez elhatol, azután a szivacs összehúzódik, s kilöki magából a vizet. Ha a szivacs elhal, eltűnik belőle az ammóniákot fejlesztő, rothadó, kocsonyás anyag, csak a rostos szövet marad meg, s rőt színű lesz. A szivacsot rugalmassági foka és felszívóképessége szerint különböző célokra használják.

A szivacsok a sziklákhoz, a puhányok teknőihez, sőt a vízinövények száraihoz is hozzátapadnak. Elmagyaráztam Conseilnek, hogy kétféleképpen halásszák őket: hálóval vagy pedig kézzel. Az utóbbi munkát búvárok végzik; ez a módszer célravezetőbb, mert a sértetlen szövetű szivacsok sokkal értékesebbek.

A spongyatelepek mellett mindenféle más virágállat is burjánzott, rengeteg halat is láttunk.

Február 9-én a Nautilus a Vörös-tenger legszélesebb részén haladt; a nyugati parton fekvő Szuakin s a keleti parti Jemen között; a tenger szélessége itt 190 mérföld.

Ezen a napon, délben, miután meghatározták a hajó helyzetét, Nemo kapitány feljött a fedélzetre.

Én is éppen ott tartózkodtam.

Elhatároztam magamban, hogy addig nem tágítok mellőle, amíg ki nem puhatolom további terveit. Amint meglátott, mindjárt odajött hozzám; barátságosan megkínált egy szivarral, és azt mondta:

- Nos, professzor úr, hogy tetszik önnek a Vörös-tenger? Jól megfigyelte már csodálatos halait, virágállatait, a szivacstelepeket s a korallerdőket? Megnézte partján a városokat is?

- Mindent megnéztem, kapitány úr - feleltem. - S a Nautiluson remek alkalom van ilyen tanulmányokat folytatni. Ó, micsoda értelmes hajó ez!

- Igen, professzor úr, értelmes, merész és sebezhetetlen! Nincs mit félnie a Vörös-tenger szörnyű viharaitól, az áramlatoktól és a sziklazátonyoktól.

- Valóban - mondtam -, a Vörös-tengert úgy emlegetik, hogy itt a legrosszabb a tenger. S ha nem tévedek, már az ókorban gyalázatosan rossz híre volt.

- Bizony. A görög és a latin történetírók nem mondanak róla semmi jót. Strabo^[20] pedig azt írja, hogy különösen a hathetes nyári északi szelek és az esős időszak alatt háborog. Az arab Edrizi, aki Kolzumi-öböl néven írt róla, elmondja, hogy a homokzátonyokon számos hajó pusztult el, és hogy éjnek idején senki sem merészel itt hajózni. Ezen a tengeren, mint mondja, rettenetes szélviharok dúlnak, s barátságtalan szigetek merednek ki belőle, "semmi jó sem várható tőle", sem a felszínen, sem a mélyben. Ugyanígy ír róla Arrianosz, Agatharkhosz és Artemidorosz.

- Nem csoda, hiszen ezek a történészek nem a Nautiluson utaztak - mondtam.

- Úgy van - felelte a kapitány mosolyogva -, de ebben a tekintetben a modernek sem jutottak tovább a régieknél. Századokra volt szükség, míg felismerték a gőz hajtóerejét! Ki tudja, elég-e száz év, hogy egy újabb Nautilus szülessék?! A világ nagyon lassan halad, Aronnax úr.^[21]

- Ez igaz - mondtam. - Az ön hajója valóban egy évszázaddal, vagy annál is többel megelőzte korát. Milyen kár, hogy a Nautilusnak feltalálójával s titkával együtt egy napon nyomtalanul el kell pusztulnia!

Nemo kapitány nem felelt szavaimra. Pár percnyi hallgatás után ezzel fordult hozzám:

- Ön az előbb arról beszélt, hogyan vélekedtek az ókori történészek a Vörös-tengeren való hajózás veszélyéről.

- Úgy van - mondtam -, de nem voltak-e túlzottak ezek az aggodalmak?

- Igen is, meg nem is, Aronnax úr - felelte a kapitány. Úgy látszik, igen alaposan ismeri "az ő kedves Vörös-tengerét". - A jól felszerelt, szilárdan épült, az engedelmes gőz által biztosan vezetett modern hajó sok mindennel meg tud küzdeni, ami a régi hajók számára nagy veszélyt jelentett. Képzelje csak el az első hajósokat: pálmafarostból font kötéllel összeerősítettek deszkákat, s ilyen bárkákon kalandoztak a tengeren; bárkáik eresztékeit porrá tört gyantával tömítették és delfinzsírral vonták be. Még csak műszereik sem voltak az irány megállapítására, találomra jártak az általuk alig ismert áramlatok sodrában. Ilyen körülmények között igen gyakori volt a hajótörés. De manapság a Szuez és a déli tengerek között járó gőzhajók, a kellemetlen monszun-szelek^[22] ellenére is, kockázat nélkül járnak a háborgó öbölben.

A kapitány és az utasok nem mutatnak be engesztelő áldozatot indulás előtt, s visszaérkezésük után sem mennek el, virágfüzérrel s arany szalaggal felékesítve, a legközelebbi templomba, hogy szerencsés visszatértükért hálát adjanak az isteneknek.

- Ebben egyetértünk - mondottam. - Valóban, a gőz kiölte a tengerészek szívéből a hálaérzetet. Úgy látom, kapitány úr, ön a Vörös-tengert igen behatóan tanulmányozta: nem tudná-e megmondani nekem, honnan ered a neve?

- Erre sokféle magyarázat van. Érdekli, mit mondott róla egy XIV. századbeli krónikás?

- De mennyire!

- Ez az élénk képzeletű költő azt állítja, hogy a Vörös-tenger akkor kapta a nevét, midőn a zsidók előtt szétvált, s amikor Mózes parancsára a habok ismét összecsaptak, és a fáraó belefulladt:

- Költői magyarázat, de engem nem elégít ki, kapitány úr - mondottam. - Kíváncsi vagyok, mi az ön véleménye.

- Megmondom. Szerintem a Vörös-tenger elnevezésében a héber "edrom" szó fordítását kell keresni; az ókoriak a víz különös színe miatt adták neki ezt a nevet.

- Én eddig úgy láttam, hogy a Vörös-tenger vize kristálytiszta, semmi különös árnyalata nincs.

- Helyesen figyelte meg, Aronnax úr, de ha majd az öböl végéhez közeledünk, ezt a különös színt is megfigyelheti. Emlékszem, a Tor-öbölben egyszer egészen vörösnek láttam, mintha nem is víz, hanem vér hullámzott volna.

- Ezt a színt ön valamely mikroszkopikus moszat jelenlétének tulajdonítja?

- Úgy van. Apró növénykék választják ki a nyálkás, bíborszínű anyagot. E növények oly aprók, hogy egy négyzetmilliméter területen negyvenezer fér el belőlük. Ha majd Torhoz érünk, talán ön is megláthatja.

- Ön tehát nem most jár először a Nautilusszal a Vörös-tengeren?

- Nem. Akkor jártam itt, amikor a Szuezi-csatornát építeni kezdték.

- Az imént a zsidók átkeléséről beszélt a Vörös-tengeren s az egyiptomiak pusztulásáról. Érdekelne, hogy megtalálta-e a víz alatt e nagy történelmi esemény nyomát?

- Nem találtam meg, Aronnax úr, s ennek oka volt.

- Mégpedig?

- Az a hely ugyanis, ahol Mózes a hagyomány szerint átkelt népével, ma már annyira elhomokosodott, hogy a tevéknek térdig sem ér a víz. Megérti tehát, hogy az én Nautilusom számára ott nincs elég víz.

- És az a hely?... - kérdeztem várakozva.

- A hely valamivel Szuez fölött van, a keskeny tengerszorosban, amely egykor, midőn a Vörös-tenger még a sós tavakig terjedt, mély öblöt képezett. Mármost, hogy az átkelés megtörtént-e vagy sem, más kérdés, de az bizonyos, ha megtörtént, akkor a zsidók valóban ezen a helyen keltek át, hogy az ígéret földjére jussanak, s a fáraó serege is ezen a helyen pusztult el. Ha ott a homokban ásatásokat végeznének, alighanem igen sok egyiptomi eredetű fegyver és szerszám kerülne napvilágra.

- Kétségtelenül - mondtam. - Reméljük a régészek érdekében, hogy az ásatásokra előbb-utóbb sor kerül, ha majd a Szuezi-csatorna megépítése után új városok keletkeznek ezen a földszoroson. A Nautilus persze nem sok hasznát látja ennek a csatornának!

- Nem, de az egész világ számára igen hasznos lesz - mondta Nemo kapitány. - Már az ókorban is felismerték, mennyire hasznos volna a kereskedelem számára összeköttetést létesíteni a Földközi-tenger és a Vörös-tenger között, de arra nem gondoltak, hogy egyenes csatornát ássanak, hanem a Níluson bonyolították le a forgalmat. Valószínű, hogy a Nílust a tengerrel összekötő csatorna építését Sesostris^[23] alatt kezdték meg - ha ugyan hihetünk a hagyománynak. De az bizonyos, hogy Nekosz, időszámításunk előtt 615-ben, megkezdte egy csatorna munkálatait. E csatorna vizét a Nílus táplálta, folyása az Arábiával szembe néző egyiptomi sivatagon át vezetett. Négy nap alatt végig lehetett hajózni, s olyan széles volt, hogy két háromevezős gálya egymás mellett haladhatott benne. A csatornaépítést Dárius,^[24] Histaspés fia folytatta, s valószínűleg II. Ptolemaios fejezte be. Strabo látta, hogy hajózásra használják; de a csatorna csekély lejtése miatt csupán az év néhány hónapjában volt hajózható. A csatornát az Antoniusok századáig^[25] kereskedelmi útvonalnak használták; azután nem törődtek vele, elhomokosodott, majd Omár kalifának, a mohamedánok uralkodójának rendeletére, vagy talán Al Mansor kalifa parancsára, aki meg akarta akadályozni, hogy az ellene fellázadt Mohamed ben Abdullah élelmiszer-szállítmányokat kapjon, a csatornát örökre betemették. Az önök Bonaparte tábornoka egyiptomi hadjárata folyamán megtalálta e munkálatok nyomát a szuezi sivatagban, s néhány órával Hadzsarothba érkezése előtt a meglepetésszerű dagályban kis híján életét vesztette, ugyanazon a helyen, ahol Mózes háromezer évvel azelőtt táborozhatott.

- Nos, kapitány úr, amire az ókorban nem mertek vállalkozni, azt Lesseps Ferdinánd, a kiváló francia tervező megteremtette: összekötötte a két tengert, s ezáltal az utat a Gibraltári-szoros előtt fekvő Cadizból Indiába kilencezer kilométerrel megrövidítette, úgyhogy az afrikai földrészből rövidesen óriási sziget lesz.

- Úgy van, Aronnax úr, s ön joggal lehet büszke honfitársára. Lesseps Ferdinánd nagyobb dicsőséget szerzett hazájának, mint a legnagyobb hadvezérek! Ő is ugyanúgy kezdte, mint annyi más, eleinte sok bosszúság és mellőzés érte, de a lángész akaraterejével győzedelmeskedett a nehézségeken. De milyen elszomorító arra gondolni, hogy ez a nagy mű, amelyet nemzetközi együttműködéssel kellett volna megalkotni, s dicsőségére válhatott volna egy egész korszaknak, egyetlen ember hatalmas energiája folytán jöhetett csupán létre. S ezért: tisztelet és becsület Lesseps Ferdinándnak!

- Igen, tisztelet és becsület a nagy franciának! - mondtam. Nemo kapitány meleg hangja nagyon meglepett.

- Sajnos - folytatta -, a Szuezi-csatornát nem tudom önnek megmutatni. De holnapután már megpillantja Port Said hosszú mólóit. Addigra a Földközi-tengeren leszünk.

- Hogyan? A Földközi-tengeren? - kiáltottam.

- Igen, professzor úr. S ez meglepi?

- Az lep meg, hogy már holnapután ott leszünk.

- Igazán?

- Igen, kapitány úr, ez nagyon meglepő, noha már megszokhattam volna, hogy az ön hajóján semmin se csodálkozzam.

- De miért csodálkozik ezen?

- Csodálkozom, hogy micsoda óriási sebességgel kell majd a Nautilusnak futnia, hogy Afrika és a Jóreménység foka megkerülésével holnaputánra a Földközi-tenger kellős közepén lehessen.

- Ki mondta, hogy a Nautilus megkerüli Afrikát, professzor úr? Ki beszél arról, hogy megkerüljük a Jóreménység fokát?

- Hacsak a Nautilus nem a szárazföldön hajózik, s át nem úszik a földszoros felett...

- Alatta fog átúszni, professzor úr.

- Alatta?

- Természetesen - felelte a kapitány nyugodtan. - A természet e földnyelv alatt régen elvégezte azt a munkát, amit az emberek most a felületen folytatnak.

- Hogyan? Átjáró van itt?

- Igen, van egy föld alatti átjáró, amelyet én Arab Alagútnak neveztem el. Szuez alatt kezdődik, s a Port Said-i öbölben végződik.^[26]

- De hiszen a földszoroson csak futóhomok van!

- Csak egy bizonyos mélységig. Ötven méternél már szilárd sziklatalaj kezdődik.

- Véletlenül fedezte fel ön az átjárót? - kérdeztem, egyre jobban ámulva.

- Részben véletlenül, részben következtetés útján, sőt a következtetésnek nagyobb szerepe volt benne, mint a véletlennek.

- Beszéljen, kapitány úr - ámbár nem akarok hinni a fülemnek!

- Ó, professzor úr! Aures habent et non audiunt! - fülük van és nem hallanak ez a mondás örökérvényű. Nemcsak hogy létezik az átjáró, de több ízben használtam is. Különben nem hajóztam volna be a Vörös-tengerbe, hiszen zsákutcába jutottam volna.

- Kíváncsiságnak veszi, ha megkérdezem, hogyan fedezte fel ön ezt az alagutat?

- Professzor úr - mondta a kapitány -, emberek között, akik nem válhatnak el többé egymástól, nem lehet titok.

Nem vettem tudomást a célzásról, vártam, hogy a kapitány beszélni kezdjen.

- Professzor úr - kezdte -, ezt az átjárót rajtam kívül senki sem ismeri, s egészen egyszerű természetrajzi megfigyelés vezetett a felfedezésére. Észrevettem, hogy mind a Vörös-tengerben, mind a Földközi-tengerben több, teljesen azonos fajtájú hal él: szivárványhalak, halászhalak, repülőhalak és még mások. Midőn ezt a tényt megállapítottam, felmerült bennem a kérdés, nincs-e vajon a két tenger között valahol összeköttetés? Ha van, úgy az áramlatnak a Vörös-tengerből a Földközi-tengerbe kell haladnia, mert a szárazföldnek arra van lejtése. Összefogdostam tehát Szuez közelében egy nagy csomó halat, rézkarikát fűztem a farkukba, s visszadobtam őket a tengerbe. Néhány hónappal később Szíria partjain sikerült az én, gyűrűvel ellátott halaim közül néhányat ismét kihalásznom. Megvolt tehát a bizonyíték, hogy a két tenger között összeköttetés van. Megkerestem Nautilusommal az átjáró nyílását, meg is találtam, behatoltam a föld alatti csatornába... Professzor úr, rövidesen önt is végigvezetem az én Arab Alagutamon!

Még aznap beszámoltam Conseilnek és Ned Landnek a kapitánnyal való beszélgetésemnek arról a részéről, amely közvetlenül érdekelte őket. Amikor közöltem velük, hogy két nap múlva már a Földközi-tengeren hajózunk, Conseil örömében tapsolni kezdett. De a kanadai csak vállat vont.

- Föld alatti alagút? - hitetlenkedett. - Már hogy összeköttetés volna a két tenger között? Ki hallott már ilyet?

- Édes öregem - mondta neki Conseil -, hát a Nautilusnak hallottad-e valaha a hírét? Ugye soha? És mégis létezik. Ne vonogasd olyan nagyon a vállad, és ne tagadj valamit azzal a kifogással, hogy te még nem hallottál róla.

- No, majd kiderül! - felelte Ned Land, fejét rázva. - Én örülnék legjobban, ha hinnem lehetne a kapitány átjárójában. Adja az ég, hogy igazán átvezessen bennünket a Földközi-tengerre!

Aznap este a Nautilus a 21° 30' északi szélességen, a felszínen haladva, az arab part felé közeledett. Megpillantottam Hedzsászt, Egyiptom, Szíria, Törökország és India jelentős kereskedelmi gócpontját. Tisztán láttam az épületeket, a hosszú rakodópartok mentén kikötött hajókat s a kikötőben horgonyzó mélyjáratú hajókat. A város hófehér házai szikráztak a lenyugvó nap fényében. Néhány fából, nádból összetákolt viskó jelezte a beduin-negyedet.

Hedzsász csakhamar eltűnt a leszálló estben, s a Nautilus az enyhén villódzó víz mélyére szállt.

Másnap, február 10-én több hajó tűnt fel a látóhatáron, amelyek szembe futottak velünk. A Nautilus ismét lemerült a vízbe, de délben, a földrajzi helyzet meghatározása idején, a tenger puszta volt, s hajónk merülési vonaláig emelkedett ki megint a habokból.

Conseil és Ned társaságában kiültem a tetőre. A keleti part elmosódó vonalként látszott csupán a távol párás ködében.

A csónak oldalának dőlve beszélgettünk mindenféléről, amikor Ned Land egyszerre csak a tengerre mutatott:

- Lát ott valamit, tanár úr?

- Nem látok semmit, de tudja, az én szemem nem olyan éles, mint a magáé.

- Nézzen csak jól oda, jobbra, körülbelül a fényszórófülke magasságában! Nem látja, mintha mozogna ott valami?

- Csakugyan - mondtam hosszú vizsgálódás után -, valami hosszú, feketés színű test mozog a vízben.

- Egy másik Nautilus? - kérdezte Conseil.

- Nem - felelte a kanadai. - Hacsak nem káprázik a szemem, valami tengeri állat.

- Hát a Vörös-tengerben is vannak bálnák? - kérdezte Conseil.

- Vannak, fiam - feleltem -, errefelé is megfordulnak néha.

- Csakhogy ez nem bálna - mondta Ned Land, aki le nem vette szemét a tengerről. - A bálnákkal régi jó ismeretségben vagyok, rögtön felismerem őket a mozgásukról.

- Várjunk csak türelemmel - mondta erre Conseil. - A Nautilus arrafelé tart, hamarosan megtudjuk, hogy micsoda.

A feketés színű test rövidesen már csak egy mérföldnyi távolságban volt tőlünk. Olybá tűnt, mintha valami zátony emelkednék ki a tenger kellős közepéből. Mi lehet vajon? Nem tudtam volna megmondani.

- Nézzék csak! Úszik! Alámerült! - kiáltotta Ned Land. - Ördög vigye el, miféle állat lehet ez? A farka nem kétágú, mint a bálnáé és az ámbrásceté, az uszonyai olyanok, mint a csonka végtagok.

- Hát akkor?... - kérdeztem.

- No tessék! - mondta a kanadai. - Most a hátára fekszik, s az emlői a levegőbe merednek!

- Szirén! - kiáltott fel Conseil. - Igazi szirén, ha nincs ellenére a tanár úrnak.

A "szirén" szó nyomra vezetett, s már láttam, hogy az állat a szirénfélék rendjéhez tartozik; belőlük alkotta a görögség regéiben a sziréneknek nevezett hableányokat, ezeket a félig női, félig haltestű képzeletbeli lényeket.

- Nem, tévedsz - mondtam Conseilnek -, ez nem szirén, hanem egy igen különös állat, néhány példány van már csak belőle a Vörös-tengerben. Dugongnak hívják.

- Szirének rendje, halalakúak csoportja, egyméhűek alosztálya, emlősök osztálya, gerincesek ágazata - vágta rá Conseil.

Conseil nyilatkozatával ez a kérdés teljesen tisztázva volt.

Ned Land még mindig a vizet figyelte. Szeme mohón tapadt az állatra. Már fogta volna a szigonyát, hogy belédöfje. Mintha csak azt a pillanatot várná, mikor ugorjon a tengerbe, hogy ott küzdjön meg vele a vízben.

- Hej, tanár úr - mondta izgalomtól remegő hangon -, ilyen "micsodát" én még nem ejtettem.

Ízig-vérig szigonyos volt, s valósággal lázba hozta az az állat.

Nemo kapitány jött most fel a fedélzetre. Rögtön észrevette, hogy mi motoszkál a szigonyos fejében, s e szavakkal fordult hozzá:

- Nem bizsereg a tenyere, Land mester? Szívesen ragadna szigonyt?

- De még mennyire!

- Hát volna-e kedve egy napra visszatérni a halászmesterséghez, és elejteni, annyi más után, még ezt a cetfélét is?

- Bizony, nagy kedvem volna.

- Hát akkor próbálja meg.

- Köszönöm - mondta Ned felcsillanó szemmel.

- De figyelmeztetem, mégpedig a saját érdekében, hogy el ne hibázza a döfést - mondta a kapitány.

- Veszélyes dolog megtámadni az ilyen dugongot? - kérdeztem, a kanadai vállvonogatása ellenére.

- Igen, néha veszélyes is lehet - felelte a kapitány. - Az állat ráveti magát a támadóra, és felborítja a csónakot. Land mester esetében nem kell veszélytől tartani. Szeme gyors, karja biztos. Csak azért ajánlom, hogy el ne szalassza ezt az állatot, mert azt mondják, nagyon finom a húsa, s tudom, Land mester nem veti meg a jó falatot.

- Ohó! - kiáltott fel Ned Land. - Ennek az állatnak még ízletes húsa is van? Hát akkor kétszeresen örülök, hogy találkoztunk.

- Úgy van, Land mester. Igazi húsa, s igen jó húsa van, s épp ezért nagyon becses: Malájföldön csak a hercegek asztalára kerül. Olyan szenvedélyesen vadásszák, hogy egyre ritkább lesz, akárcsak fajtestvére, a lamantin.

- Kapitány úr - tiltakozott erre Conseil -, ez az állat talán a legutolsó példány a fajtájából. Nem volna-e helyesebb, ha megkímélnők - a tudomány érdekében?

- Talán igen - mondta a kanadai. - De a konyha érdeke amellett szól, hogy ejtsük el.

- Lásson csak munkához, Land mester - felelte a kapitány.

Hét matróz jött fel ekkor a fedélzetre; most is némák voltak, mint mindig, s az arcuk kifürkészhetetlen. Szigonyt hoztak fel meg egy kötelet, amilyent a bálnavadászok használnak. Kiemelték a csónakot, s lebocsátották a tengerre. Hat matróz az evezőkhöz ült, a hajómester a kormányhoz állt. Ned, Conseil meg én a farban helyezkedtünk el.

- Ön nem tart velünk, kapitány úr? - kérdeztem.

- Nem, tanár úr. De sok szerencsét kívánok a vadászathoz.

A csónak elindult, s a hat evezős gyorsan repített bennünket a dugong felé. Két mérföldnyi távolságban úszott most a Nautilustól.

Mikor már néhány kötélhossznyira megközelítettük a cetet, a csónak lassított; az evezők nesztelenül merültek a sima vízbe. Ned Land fogta a szigonyát, s felállt a csónak orrába. A bálnavadászatnál használt szigony rendszerint igen hosszú kötélhez van hozzáerősítve, amely dobjáról könnyen lecsavarodik, amint a sebzett állat magával húzza. Ez a kötél azonban nem volt hosszabb tíz ölnél, és a vége csak kis hordóhoz volt erősítve, amely a felszínen himbálódzva jelzi a cet víz alatti útját.

Én is felálltam, s jól szemügyre vettem a kanadai veszedelmes ellenfelét. A dugongot tengeri tehénnek is nevezik: nagyon hasonlít a lamantin nevű cetféléhez. Farokban végződő hosszú testén az oldaluszonyok valóságos ujjakban végződnek. A lamantintól abban különbözik, hogy felső állkapcsából kétoldalt, szétálló agyar gyanánt, egy-egy hosszú, hegyes fog nyúlik ki.

Ez a dugong, amelyet most Ned Land el akart ejteni, óriási méretű volt; hét méter lehetett a hossza. Mozdulatlanul feküdt a vízen, mintha aludna: gondolom, így könnyebb lesz végezni vele.

Ned Land óvatosan megközelítette, már csak háromölnyire volt tőle. Az evezők mozdulatlanul nyúltak ki a villákból. Izgalmamban én is felálltam. Ned Land kissé hátrahajolt, s biztos kézzel elhajította a szigonyt.

Csattanás hallatszott, s a dugong hirtelen eltűnt. A nagy lendülettel elhajított szigony nyilván csak a vizet érte.

- Ördög vigye el! - kiáltott fel dühösen a kanadai. - Elhibáztam!

- Nem a! - mondtam. - A cet megsebesült, hiszen véres a víz. De a szigony nem maradt benne a testében.

- A szigonyomat! A szigonyomat! - ordította Ned Land.

A matrózok meghúzták az evezőket s a hajómester az úszó hordócska felé kormányozta a csónakot. Kihalásztuk a szigonyt, s a csónak most a dugong üldözésére indult.

Ez időnként felbukkant a víz színén, s lélegzetet vett. A sérülés cseppet sem gyengítette el, bámulatos gyorsan menekült előlünk. A matrózok erőteljes evezőcsapásokkal repítették nyomába a csónakot. Néhányszor alig pár ölnyire meg is közelítettük, a kanadai karja megfeszült, hogy elhajítsa a szigonyt, de a dugong mindannyiszor hirtelen alámerült, s a vízben lehetetlen volt elérni.

Gondolhatja az olvasó, hogy a türelmetlen természetű Ned Landben már forrt a düh. A legválogatottabb angol szitkokat szórta szegény állatra. Jómagam is kissé bosszankodtam már, hogy a dugong ilyen soká packázhat velünk.

Egy teljes óra hosszat üldöztük szakadatlanul, s már kételkedtem, hogy sikerül-e elfognunk - s ekkor a dugongnak nyilván az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy bosszút áll üldözőin. Ugyanis egyszerre csak megfordult, s a csónak felé úszott. Most ő támadott.

A kanadai rögtön észrevette, mire készül.

- Vigyázz! - kiáltotta el magát.

A kormányos néhány szót mondott azon a különös nyelven: bizonyára figyelmeztette embereit, hogy most résen legyenek.

A dugong húszlábnyira volt a csónaktól, s ekkor egyszerre megállt. A pofája felső részén levő óriási orrlikaival gyorsan levegőt szívott be, majd nekigyürkőzött, s ránk vetette magát.

A csónak nem kerülhette ki a lökést, oldalra billent, s egy-két hordónyi víz került belé, amit ki kellett merni; a kormányos ügyességének köszönhettük csak, hogy nem oldalról, hanem rézsútosan kaptuk a lökést, s hogy fel nem borultunk. Ned Land megkapaszkodott az orrtőkében, s szigonyát gyors egymásutánban többször beledöfte az óriási állatba. Ez a csónak körül futó habvédőbe vájta fogait, s mint oroszlán az őzikét, felemelte a vízről a csónakot. Ahányan voltunk, mind egymásnak estünk, s nem tudom, hogyan végződött volna a kaland, ha a feldühödött kanadai ekkor végre szíven nem döfi a bestiát.

A dugong fogai megcsikordultak az acéllemezen, s az állat elmerült, és vele együtt a szigony is. De a hordócska hamarosan megint felszínre került, s pár pillanat múlva felbukkant a hátára fordult dugong is. A csónak utána evezett, vontatókötélre vette, s visszatért a Nautilushoz.

Erős emelőcsigákra volt szükség, hogy a dugongot felhúzhassuk a tetőre. Ötezer kilogrammot nyomott. Feldarabolása a kanadai jelenlétében történt, mert Ned Land végig akarta nézni az egész műveletet. Aznap este a steward a hajószakács által kitűnően elkészített szeleteket tálalt nekem vacsorára a dugong húsából. Roppant ízletesnek találtam, a borjúhúsnál, sőt a marhahúsnál is különb volt.

Másnap, február 11-én a hajókonyhára ismét kitűnő vad került. Egy csapat tengeri fecske szállt le a Nautilusra. Az Egyiptomban otthonos sterna nilotica egyik fajtája volt: csőre fekete, feje szürke, pettyezett, szeme fehér pontokkal van körülvéve, szárnya, farka szürkés színű, hasa, nyaka fehér, lába piros. Pár tucat nílusi kacsát is összefogdostunk; e madár fehér nyaka és feje foltokkal van tarkítva; húsa erősen vadízű.

A Nautilus most mérsékelt gyorsasággal haladt. Mondhatnám, kényelmesen sétált a vízen. Megfigyeltem, hogy amint Szuez felé közeledünk, a Vörös-tenger vizének egyre csökken a sótartalma.

Délután öt óra tájt északon megpillantottuk a Ras Mohamed-fokot, Köves-Arábia partjainak legészakibb csúcsát, a Szuezi-öböl és az Akabah-öböl között.

A Nautilus a Szuezi-öbölhöz vezető Jubal-szorosba fordult. Tisztán láttam a két öböl között a Ras Mohamed fölé emelkedő magas hegyet.

Ez volt a Horeb hegye, a Sínai hegy; a Biblia szerint ennek az ormán látta Mózes szemtől szembe az Istent; most is úgy képzeljük el, hogy mindig villámok cikáznak körülötte.

Hat órakor a Nautilus hol a felszínen, hol a víz alatt haladva, elhajózott Tor előtt, amely egy öböl mélyén fekszik. Mint ahogy azt Nemo kapitány már megfigyelte, az öbölben a víz színe olyan volt, mintha vörösre volna festve. Azután nemsokára leszállt az éj, s a mélységes csendet csak egy-egy éjjeli madár s a pelikán rikoltása törte meg, vagy a sziklának csapódó hullámtörés s itt-ott egy távoli gőzös dohogása, amint lapátkerekével kavarta a vizet.

Nyolc és kilenc óra között a Nautilus néhány méter mélységben haladt a víz alatt. Számításom szerint már egészen közel lehettünk Szuezhez. A szalon ablakain át láttam a villanyfényben ragyogó sziklás tengerfenéket. Úgy tűnt, mintha a szoros elkeskenyedne.

Negyed tízkor a hajó ismét a felszínre emelkedett, s én felmentem a fedélzetre. Türelmetlenül vártam, mikor kelünk át Nemo kapitány alagútján, nem bírtam már egy helyben maradni; gondoltam, jót tesz a friss éjszakai levegő.

A sötétben nemsokára bágyadt fénysugarat pillantottam meg a könnyű ködben. A fényforrás egy mérföldnyire lehetett tőlünk.

- Úszó világítótorony - szólalt meg valaki a közelemben.

A hang irányába fordultam, s felismertem a kapitányt.

- Ez a szuezi úszó világítótorony - mondta. - Nemsokára az alagút bejáratához érünk.

- Bizonyára nem lesz könnyű dolog keresztüljutni?

- Igen, az átjáró elég veszélyes. Ezen az útszakaszon mindig magam állok a kormányhoz, személyesen irányítom a műveleteket. Most legyen szíves, professzor úr, és fáradjon le; a Nautilus mindjárt alámerül, s csak akkor száll ismét a felszínre, ha már áthaladtunk az Arab Alagúton.

A kapitány a lépcsőhöz ment, s én követtem. A hajónyílás bezárult, a tartályok megteltek vízzel, s a hajó tíz méter mélységbe szállt le.

Szobámba akartam menni, de a kapitány megállított.

- Professzor úr - kérdezte -, volna-e kedve velem jönni a kormányosfülkébe?

- Nem mertem erre megkérni - feleltem.

- Jöjjön csak. Onnan mindent figyelemmel kísérhet, ami csak e föld és víz alatti útból látható.

Nemo kapitány a központi lépcsőhöz vezetett. A középen kinyitott egy ajtót, s a felső folyosókon át a kormányfülkéhez mentünk, amely, mint tudjuk, kiemelkedik a tetőből.

Most láttam csak belülről a fülkét. Minden oldala hat láb hosszú: olyan, mint a Mississippin meg a Hudsonön járó hajók kormányosfülkéje. Középen áll a vízszintes síkban elhelyezett kormánykerék, amely a Nautilus farához futó kormányláncba kapaszkodik.

A fülke falába süllyesztett, lencseüveggel ellátott négy kerek ablakon át a kormányos minden irányban kitekinthet.

A fülke sötét volt, de szemem gyorsan megszokta a sötétséget, s megláttam a kormánykerék mellett az izmos kormányost. A tető túlsó végén elhelyezett fényszóró élesen megvilágította a vizet.

- Most pedig keressük meg az átjárót - mondta Nemo kapitány.

A kormányfülkét villanyvezeték kötötte össze a gépházzal, s Nemo kapitány a kormánykerék mellől egyidejűleg szabhatta meg az irányt és a sebességet. Megnyomott egy fémgombot, s erre a csavar forgása hirtelen meglassult.

Magas, szinte függőleges sziklafal mellett haladtunk; ezen a megingathatatlan alapon nyugszik tehát a parti homokréteg. Némán tekintettem ki az ablakon. Alig néhány méternyire meredt a sziklafal, már egy órája haladtunk mellette. Nemo kapitány le nem vette szemét a Cardan-módra^[27] felfüggesztett iránytűről. Néma intésére a kormányos minduntalan változtatta a Nautilus irányát.

A bal oldali kerek ablak elé álltam. Gyönyörű korallalakzatokat láttam most; a sziklákra virágállatok, moszatok tapadtak, s a mélyedésekben óriási rákok mozgatták a vízbe kinyúló lábaikat.

Negyed tizenegykor a kapitány maga vette át a kormányt. Széles, sötét, mély folyosó bejárata tárult fel előttünk.

A Nautilus merészen behatolt az alagútba. Szokatlan zúgás hallatszott mindkét oldalról. A Vörös-tenger vize zúdult az erős lejtésű alagúton át a Földközi-tengerbe. A Nautilus nyílsebesen repült élőre az árral; a gépek hasztalanul hajtották ellenkező irányba a csavart, nem bírták fékezni az őrületes iramot.

Az alagút fényszóróval megvilágított szűk falain csak fényes csíkokat, egyenes vonalakat, tűzbarázdákat láttam a szédítő rohanás közben. Szívem olyan hangosan vert, hogy kezemet mellemre kellett szorítanom. Tíz óra harmincöt perckor a kapitány átadta a kormányt, s így szólt hozzám:

- A Földközi-tenger!

Az őrületes sebességű áramlás sodrában a Nautilus nem is egész húsz perc alatt haladt át a szuezi földszoros alatt.

Másnap, február 12-én, napfelkeltekor, a Nautilus ismét a tenger felszínére szállt. Felrohantam a fedélzetre. Délen, három mérföldnyi távolságban, Peluzium homályos körvonalai rajzolódtak a láthatárra. A vízár egyik tengerből a másikba vitt át bennünket. Az alagúton lejtő irányban még csak könnyen átjutottunk, de ellenkező, emelkedő irányban lehetetlen volna ugyanezt az utat megtenni.

Hét óra tájt Ned és Conseil is feljött a fedélzetre. A két elválhatatlan cimbora édesdeden átaludta az egész éjszakát; a Nautilus hősies vállalkozása nem izgatta őket különösen.

- Nos, természetrajztudós úr - kezdte a kanadai kissé csúfondárosan -, mi van a Földközi-tengerrel?

- Azon hajózunk, kedves barátom.

- Hogyhogy? - mondta Conseil. - Hát még az éjjel?...

- Úgy bizony, még az éjjel néhány perc alatt áthaladtunk az áthatolhatatlan földszoroson.

- Ezt már nem hiszem el - csattant fel a kanadai.

- Rosszul teszi, Ned mester - mondtam. - Az a dél felé kanyarodó alacsony sáv ott az egyiptomi part.

- Engem ugyan nem tesz lóvá - makacskodott a kanadai.

- Ha a tanár úr azt mondja, hát akkor el kell hinnem a tanár úrnak - mondta Conseil.

- Egyébként, kedves barátom, a dolog úgy történt, hogy a kapitány megtisztelő meghívása folytán mellette álltam a kormányfülkében, mialatt a keskeny alagúton ő maga vezette át a Nautilust.

- Hallottad? - fordult Conseil a barátjához.

- Magának kitűnő a szeme, Ned, könnyen meggyőződhet róla, hogy nem csapom be. Még láthatja a tengerbe messze kinyúló Port Szaid-i mólókat.

A kanadai figyelmesen vizsgálta a déli látóhatárt.

- Csakugyan. Igaza van, tanár úr - szólalt meg hosszú szemlélődés után. - S ez a Nemo kapitány derekasan érti a mesterségét. Valóban a Földközi-tengeren vagyunk. No jó. Hát akkor most beszélgessünk kérem a mi saját külön ügyünkről, de úgy, hogy senki ki ne hallgathasson bennünket.

Sejtettem, hogy a kanadai mire akar kilyukadni. Gondoltam, legokosabb lesz, ha megbeszélem vele a dolgot, ha már olyan nagyon ragaszkodik hozzá, s mindhárman leültünk a fényszóró mellé, hogy kevesebbet kapjunk a hajóhoz csapódó hullámok permetegéből.

- Beszéljen hát, Ned - fordultam hozzá. - Van valami közölnivalója?

- Az én mondanivalóm nagyon egyszerű - felelte a kanadai. - Európában vagyunk, s mielőtt a kapitány szeszélyei folytán a sarktenger vagy az ausztráliai szigettenger fenekére kerülnénk, távozni óhajtok a Nautilus fedélzetéről.

Bevallom, a kanadaival való vitatkozás mindig zavarba hozott. Semmiképp se szerettem volna meggátolni társaim szabad mozgását, de magam semmi kedvet sem éreztem ahhoz, hogy megváljak Nemo kapitánytól. Hiszen oly sokat köszönhetek neki! Nap nap után tanulmányozhatom hajóján a tengerfenék életét, s kiegészíthetem korábbi kutatásaimat; már meg is kezdtem itt, a helyszínen, az óceán mélyén, könyvem gyökeres átdolgozását. Adódik-e számomra valaha ilyen alkalom, hogy az óceán csodáit közvetlen közelből megfigyelhessem? Nem, soha! Sehogyan sem tudtam tehát megbarátkozni a gondolattal, hogy kutatóutunk befejezése előtt elhagyjam a hajót.

- Kedves barátom - fordultam Nedhez -, válaszoljon őszintén a kérdésemre. Unatkozik maga itt a hajón? Megbánta talán, hogy a sors magát Nemo kapitány hajójára vetette?

A kanadai pár pillanatig szótlanul nézett maga elé. Majd keresztbe fonva mellén a karját, így felelt:

- Őszintén megvallva, nem bánom, hogy ezt a tenger alatti utat megtettem. Örömmel gondolok majd vissza az utazásra. De majd csak akkor, ha véget ért. Ez az én felfogásom.

- Véget ér, Ned.

- De hol? És mikor?

- Hogy hol? Azt nem tudom. Hogy mikor? Ezt sem tudnám megmondani, de úgy gondolom, ha már a tengerek semmi újat sem tárhatnak fel előttünk, utazásunk véget ér. A világon minden dolognak kezdete is van, vége is.

- Én ugyanúgy gondolkozom, mint a tanár úr - mondta Conseil. - Nagyon könnyen lehetséges, hogy a kapitány mindhármunkat szárnyra bocsát, ha már bejárta az összes tengereket.

- Szárnyra bocsát - kiáltott fel a kanadai. - Mondjuk inkább: kirepít innen!

- Ne túlozzunk, Land mester - mondtam. - Meggyőződésem, hogy semmi okunk sincs félni a kapitánytól, de azért Conseil elképzelésével sem értek egyet. Mi tudomást szereztünk a Nautilus minden titkáról, s én egy percig sem reménykedem, hogy a parancsnok szabadon enged bennünket, azzal a kockázattal, hogy a világban szétkürtöljük a titkait.

- Hát akkor miben reménykedik, tanár úr?

- Hogy előbb-utóbb olyan körülmények adódnak, amelyeket kihasználhatunk a menekülésre, sőt, mindenképpen ki is kell használnunk. Lehet, hogy ez fél év múlva következik be, lehet, hogy jóval előbb.

- Az ám! - mondta Ned Land. - De hol leszünk mi kérem fél év múlva, tanár úr?

- Talán megint ott, ahol vagyunk, talán Kínában. Hiszen tudja, a Nautilus igen gyorsan jár. Olyan gyorsan szeli át az óceánokat, mint a fecske a levegőt, mint a gyorsvonat a szárazföldet. És a sűrűn járt tengereket sem kerüli el. Ki mondja, hogy nem kerül majd Franciaország, Anglia vagy Amerika partjai közelébe is? Ott pedig éppoly kedvező alkalom kínálkozhat a szökésre, mint itt, a Földközi-tengeren.

- Tanár úr - felelte a kanadai -, a maga okoskodása alapvetően hibás. Maga jövő időben beszél: "Ha majd ott leszünk! Ha majd itt leszünk!" Én pedig jelen időben beszélek: "Most itt vagyunk, s ragadjuk meg a kedvező alkalmat."

Ned Land józan érveivel sarokba szorított: vereséget szenvedtem. Nem tudtam, milyen érvekkel hozakodjak elő, hogy a magam álláspontját megvédjem.

- Tanár úr - folytatta Ned Land -, tegyük fel azt a lehetetlen esetet, hogy Nemo kapitány most azonnal felajánlja magának: szabadon elmehet. Elmenne?

- Nem tudom - feleltem.

- És ha azt mondaná, hogy ajánlatát többé nem ismétli meg? Akkor elmenne?

Nem válaszoltam.

- Hát az én Conseil barátom mint vélekedik erről? - kérdezte Ned Land.

- A te Conseil barátodnak nincs semmi mondanivalója - felelte nyugodtan a derék fiú. - Teljesen érdektelen ebben a kérdésben. A te Conseil barátod, csakúgy, mint a gazdája meg a cimborája, Ned, agglegény. Nem várja őt otthon se feleség, se gyerek, se szülők. A te barátod a tanár úr szolgálatában áll, úgy gondolkodik, mint a tanár úr, úgy beszél, mint a tanár úr, és sajnálattal kell közölnie, hogy őrá ne számíts, ha többséget akarsz alakítani a tanár úrral szemben. Itt két személy van jelen mindössze: egyik oldalon a tanár úr, másik oldalon Ned Land. S most, hogy a te Conseil barátod ezt megmondta, hallgat is már. És majd számolja a gólokat.

Mosolyognom kellett azon, hogy Conseil teljesen feladja az egyéniségét. A kanadai alapjában véve örülhet, hogy a fiú határozottan nem foglalt állást ellene.

- Hát akkor, tanár úr - mondta Ned Land -, minthogy Conseil nem létezik, vitassuk meg mi ketten a dolgot. Én megmondtam a véleményemet, hadd hallom most a válaszát.

Be kellett fejezni a meddő vitát. S méltatlan dolog lett volna ürügyekkel előhozakodnom.

- Kedves barátom - mondtam -, íme, a válaszom: magának teljesen igaza van, és a maga érveivel szemben az én érveim nem állják meg a helyüket. Nemo kapitány jóindulatára nem számíthatunk. Ha csak egy csepp józan esze van, nem enged szabadon bennünket. Viszont a józan ész nekünk azt parancsolja, hogy használjuk fel a legelső alkalmat, és hagyjuk el a Nautilust.

- Rendben van, tanár úr, ez már okos beszéd.

- Csakhogy - folytattam - egyetlenegy megjegyzésem van még a dologhoz. Nagyon kedvező alkalomnak kell jönnie. Már az első szökési kísérletnek okvetlenül sikerülnie kell, mert ha kudarcot vallunk vele, többé nem lesz alkalmunk újból megkísérelni a szökést. Nemo kapitány soha nem bocsát meg nekünk.

- Nagyon helyes - felelte a kanadai. - De a maga megjegyzése általában minden szökési kísérletre vonatkozik, akár két év múlva, akár két nap múlva próbálkoznánk meg vele. A kérdés lényege tehát ez: ha valami kedvező alkalom kínálkozik, azt nyomban meg kell ragadnunk.

- Úgy van. De nem mondaná meg nekem, Ned, mit ért maga kedvező alkalmon?

- Azt, ha a Nautilus egy sötét éjszakán valamelyik európai part közelében jár.

- És maga úszva próbálna menekülni?

- Igen, ha a parthoz elég közel leszünk, s a hajó a felszínen jár. Ha messze leszünk a parttól, és a víz alatt hajózunk, akkor nem.

- Akkor mit tenne?

- Akkor megszerezném valahogy a csónakot. Hiszen tudom már, hogyan kell kezelni. A szokott módon beülünk, eltávolítjuk a csapszegeket, felszállunk a felszínre: a kormányos észre se veszi, hogy megszöktünk.

- Jól van, Ned. Lesse ki az alkalmat, de el ne feledje, hogy balsiker esetén veszve vagyunk.

- Nem felejtem el, tanár úr.

- De megmondjam-e egész őszintén, hogy mit gondolok a tervéről?

- Mondja, tanár úr.

- Én azt gondolom - nem remélem, csak gondolom -, hogy ily kedvező alkalom soha nem kínálkozik majd a számunkra.

- Miért gondolja?

- Mert Nemo kapitány nagyon is tisztában van a helyzettel. Nem áltathatja magát, hogy mi belenyugodtunk a rabságba. A kapitány résen lesz, különösen az európai tengereken s a partok közelében.

- Magam is azt gondolom, amit a tanár úr - mondta Conseil.

- Majd meglátjuk - felelte Ned Land, dacos fejmozdulattal.

- Talán ennyiben maradunk - zártam le a vitát. - És erről most már egy szót se többet, Ned mester. Azon a napon, amikor maga elkészült, közli velünk, s mi követjük magát. Mindent magára bízok.

Így végződött ez a beszélgetés: akkor még nem sejtettem, milyen komoly következményei lesznek. S itt el kell mondanom, hogy a kanadai nagy kétségbeesésére, a tények engem igazoltak. Gyanakodott-e ránk a kapitány, most, hogy a sűrűn járt vizeken hajóztunk, vagy csak a Földközi-tenger vizeit szelő, mindenféle nemzet lobogóját viselő hajók elől bujkált? Nem tudom, de többnyire a víz alatt járt, s mindig nagy távolságra a parttól. Ha a felszínre emelkedtünk, akkor is csak a kormányfülke látszott ki a vízből. Igen nagy mélységre szálltunk le: a görög szigettenger és Kisázsia között még kétezer méteren sem értük el a tengerfenéket.

Másnap, február 14-én elhatároztam, hogy néhány órát a szigettenger halainak tanulmányozására fordítok; de valamilyen ok miatt az ablak fedőlemezei zárva maradtak. Megállapítottam a Nautilus irányát, s láttam, hogy Kréta szigete felé halad. Azokban a napokban, amikor én a Nautilust üldöző Abraham Lincolnra szálltam, az egész sziget fellázadt a török önkényuralom^[28] ellen. De hogy mi lett a felkelés sorsa, arról semmit sem tudtam; Nemo kapitány mondhatta volna meg a legkevésbé, hiszen semmiféle kapcsolata sincs a világgal.

Este kettesben voltam vele a szalonban, de nem hoztam szóba a krétai eseményeket. Különben is, úgy vettem észre, hogy a kapitánynak valami gondja van, hallgatag. Azután, szokása ellenére, parancsot adott, hogy nyissák ki a szalonablak fedőlemezeit. S most a kapitány hol az egyik ablakhoz ment, hol a másikhoz, s feszült figyelemmel vizsgálta a vizet. Mi oka lehetett rá? Még csak nem is sejtettem. Jómagam arra használtam fel az időt, hogy az ablak előtt elsuhanó halakat tanulmányozzam.

A temérdek hal közül feltűnt nekem az Arisztotelész által megemlített géb, amely leginkább a Nílus deltája szomszédságában levő sós vizekben található. A gébek mellett gyengén foszforeszkáló rózsaszínű durbincsok úsztak; a régi egyiptomiak szent állatnak tekintették, s vallásos szertartásokkal ünnepelték megjelenésüket a Nílus vizében, ami a folyó hamarosan várható megtermékenyítő áradását jelezte. Harminc centiméter hosszú ajakhalakat is láttam; e csontos halak átlátszó pikkelyekkel vannak borítva, szürke testüket vörös foltok tarkítják. Főleg tengeri növényekkel táplálkoznak, s húsuk ezért nagyon ízletes. A régi Rómában az ínyencek nagyon kedvelték a durbincsot; belső részeit, murénafejjel és pávavelővel elkészítve, isteni fogásnak tartották, amelytől Vitellius^[29] annyira el volt ragadtatva.

A Vörös-tengernek egy másik lakója: a gályatartó bojtorjánhal keltette most fel figyelmemet, s a klasszikus ókor emlékeit idézte fel bennem. Ez a hal a cápák hasára tapadva utazik a vízben. Az ókori szerzők állítása szerint ez a kis hal megállíthatja a hajót, ha rátapad a gerincére. Az actiumi csata alatt egy ilyen bojtorjánhal állította meg a hagyomány szerint Antonius hajóját is, s ezzel elősegítette Augustus győzelmét. Milyen csekélységeken múlik néha a nemzetek sorsa!

Gyönyörű szép antheákat, a régi görögök e szent halait is megfigyeltem; azt tartotta róluk a hit, hogy el tudják a vizekből űzni a tengeri szörnyeket. Nevük azt jelenti: virág; s az elnevezés illik is rájuk. Selymesen csillogó testük a piros szín minden árnyalatában pompázik, a halovány rózsaszíntől a tüzes rubinpirosig. Nem bírtam levenni a szemem e csodálatos látványról, amikor egyszerre csak váratlan jelenségre lettem figyelmes.

Egy ember bukkant fel a vízben! Derekára bőrzacskó volt kötve. Eleven ember volt, búvár, nem valami sodródó holttest az árban. Erőteljes karcsapásokkal úszott, s időnként eltűnt a szemem elől: ilyenkor felszállt a levegőre, lélegzetet vett s utána ismét elmerült.

A kapitányhoz fordultam, s izgatottan kiáltottam:

- Egy ember! Hajótörött! Mindenáron meg kell mentenünk!

A kapitány nem felelt; az ablakhoz lépett, s a párkányra könyökölt.

Az ember a hajóhoz ért, az üvegre tapasztotta arcát, s az ablakon át nézett bennünket.

Ámulva láttam, hogy a kapitány jelt ad neki. A búvár egy kézmozdulattal felelt, a felszínre ment, s nem láttuk többé.

- Ne nyugtalankodjék - mondta a kapitány. - Nicolas volt, a Matapan-foki híres búvár. Úgy úszik, mint a hal. A Kikládokon^[30] mindenki ismeri őt. Vakmerő, merész búvár! A víz az ő igazi eleme. Többet tartózkodik benn a vízben, mint a szárazon; állandóan járja a szigeteket, egészen Krétáig.

- Ön ismeri őt, kapitány úr?

- Miért ne, tanár úr?

Nemo kapitány most a bal oldali ablak mellett álló szekrényhez lépett. A szekrény mellett vaspántos láda állt, fedelén a réztábla a Nautilus kezdőbetűjét s jelmondatát viselte: Mobilis in mobili.

A kapitány most, mit sem törődve velem, felnyitotta a páncélszekrényhez hasonló berendezési tárgyat. Nagy halom rövid rúd volt benne.

Aranyrudak voltak. Hol szerezte a kapitány az óriási értékű nemesfémet? Hol gyűjtötte az aranyat, s mit csinál vele?

Nem szóltam egy szót se, csak néztem. Nemo kapitány egyenként kivette a szekrényből az aranyrudakat, s rendesen egymás mellé rakosgatva, megtöltötte velük az egész ládát. Számításom szerint több mint ezer kilogramm volt benne, vagyis közel ötmillió frank.

A kapitány most gondosan lezárta a ládát, s fedelére ráírta a címet. Úgy gondolom, görög betűkkel.

Amint ezzel elkészült, megnyomott egy gombot, amely a legénység szállásával kötötte össze. Négy ember lépett be a szalonba, s nagy nehezen kitolták a ládát. Hallottam, amint az emelőcsigákkal felhúzzák a vaslépcsőn.

Nemo kapitány most felém fordult:

- Hogy mondta, professzor úr? - kérdezte.

- Nem szóltam semmit, kapitány úr.

- Akkor engedje meg, hogy most jó éjszakát kívánjak.

Ezzel a kapitány kiment a szalonból.

Visszatértem a szobámba; elképzelheti az olvasó, hogy furkált a kíváncsiság. Sehogy se jött álom a szememre. Azon töprengtem: miféle összefüggés lehet a búvár megjelenése és az arannyal teli láda között. A hajó himbáló, bukdácsoló mozgásából csakhamar megéreztem, hogy a Nautilus a mély vízből a felszínre szállt.

Majd lépteket hallottam a fedélzeten. S most kiemelik a csónakot, s lebocsátják a tengerbe! Egyszer nekiütődött a Nautilus oldalának, aztán megszűnt minden nesz.

Két órával később megint zajt hallottam. Megismétlődött az előbbi járás-kelés. Felhúzták a csónakot, visszaeresztették az ágyába, s a Nautilus ismét elmerült.

Ezek szerint a milliókat rendeltetési helyére szállították! Vajon a világ melyik pontjára? Kivel áll összeköttetésben a kapitány?

Másnap elmondtam Conseilnek és a kanadainak az éjszaka eseményeit, melyek valósággal felkorbácsolták kíváncsiságomat. Társaim is roppantul meglepődtek.

- De hát honnan veszi ezeket a milliókat?

Erre lehetetlen volt választ adni. Ebéd után visszatértem a szalonba, s munkámba merültem. Délután öt óráig jegyzeteimet rendezgettem. Egyszerre csak olyan forróságot éreztem, hogy kagylóselyem ruhámat le kellett vetnem. Nem tudom, egyéni érzékenység okozta-e rosszullétemet? Érthetetlen, hiszen most nem járunk forró égövi tájon, s a víz mélyén haladó Nautiluson nem érezzük meg a külső hőmérséklet emelkedését. A manométerre néztem. Hatvan láb mélységet jelzett. A fenti hőmérséklet nem befolyásolhatja tehát a szalon levegőjét.

Tovább dolgoztam, de a forróság elviselhetetlenné vált.

- Tűz tört volna ki a hajón? - merült fel bennem a kérdés.

Ki akartam menni, hogy körülnézzek, s éppen ekkor lépett be a kapitány a szalonba. A hőmérőhöz ment, megnézte, s e szavakkal fordult hozzám:

- Negyvenkét fok.

- Érzem, kapitány úr - feleltem -, s ha a forróság tovább fokozódik, nem bírjuk ki.

- A hőség csak akkor fokozódik, professzor úr, ha mi is úgy akarjuk.

- Hogyan? Ön tetszése szerint szabályozhatja a hőmérsékletet?

- Azt nem. De távolodhatok a hőforrástól.

- Kívülről jön a meleg?

- Természetesen. Forró vízben járunk.

- Lehetséges ez?

- Nézzen csak ki.

A redőnyök megnyíltak: a Nautilus körül valóban fehér volt a tenger. A víz úgy forrt, mintha katlanban melegítenék, s kéngőzös füst gomolygott a vízben. Kezem az ablakhoz tapasztottam, de vissza kellett rántanom, az üveg olyan forró volt.

- Hol vagyunk?

- Szantorin-sziget közelében, professzor úr - felelte a kapitány. - Pontosan abban a csatornában, amely Nea Kamennit Palea Kamennitől elválasztja. Meg akartam mutatni önnek egy érdekes tenger alatti vulkanikus kitörést.

- Én azt hittem, hogy a vulkanikus eredetű szigetek képződése már befejeződött - feleltem.

- A vulkanikus tájakon sosem fejeződik be semmi - mondta a kapitány. - A föld belsejében szakadatlanul dolgozik a tűz. Időszámításunk tizenkilencedik évében, Cassiodorus^[31] és Plinius szerint, új sziget jelent meg. Theia, vagyis görögül "az isteni", azon a helyen, ahol nemrég ezek a kis szigetecskék képződtek. Azután az a sziget megint elmerült a tengerben, majd ismét kiemelkedett a vízből, majd újból elmerült. Pluto^[32] munkája azóta - egészen napjainkig - szünetelt. De 1866. február 6-án, kéngőz közepette, új szigetecske bukkant ki Nea Kamenni közelében. A szigetecske a György-sziget nevet kapta. S aztán ugyanazon hó 6-án összeforrt Nea Kamennivel. Egy hétre rá, február 13-án keletkezett a kis Aphroessa-sziget, amelyet csak tíz méter széles csatorna választott el Nea Kamennitől. Éppen ezen a vízen jártam, amikor ez a természeti tünemény lefolyt, s minden mozzanatát megfigyelhettem. A kerek Aphroessa-szigetecske harminc láb magas volt, az átmérője pedig háromszáz láb. Anyaga fekete, üveges földpát törmelékkel kevert láva. Március 10-én azután egy még kisebb sziget képződött Nea Kamenni közelében, azóta pedig ez a három szigetecske összeolvadt, s most egyetlen nagyobb szigetet alkot.

- S a csatorna, amelyen most járunk? - kérdeztem.

- Itt van - mutatott egy pontra a kapitány a szigettenger térképén. - Mint látja, a térképbe belerajzoltam az újonnan keletkezett szigeteket.

- Ez a csatorna idővel bizonyára feltöltődik?

- Valószínűleg, Aronnax úr, mert 1866 óta nyolc kis lávaszigetecske bukkant ki a Szent Miklós-öböl és Palea Kamenni között. Kétségtelennek látszik, hogy a Nea és a Palea nem is nagyon sok idő múlva egyesül. A Csendes-óceánban az ázalékállatok hozzák létre a szárazföldeket, itt pedig a vulkanikus kitörések. Nézze, professzor úr, milyen munka folyik most is a tenger alatt.

Ismét az ablakhoz léptem. A Nautilus megállt. Elviselhetetlenné vált a hőség. A tenger fehér színe most a vastartalmú só jelenléte folytán vörösre változott. A légmentesen elzárt szalonban fojtogató kénszag támadt, vörös lángokat láttam, izzó fényük elhomályosította a villanyvilágítást.

Csorgott rólam az izzadság, fuldokoltam, azt hittem, megsülök. Igen, majd megsültem már, olyan forróság volt!

- Nem maradhatunk tovább itt, a forró vízben - mondtam a kapitánynak.

- Nem, nem is volna okos dolog - felelte ez egykedvűen.

S kiadta a parancsot. A Nautilus megfordult, hogy kikerüljön ebből az izzó kemencéből - nem dacolhatott tovább büntetlenül a természet erőivel. Negyedóra múlva már ismét a fedélzeten szívhattuk a friss levegőt.

Felötlött bennem a gondolat: ha Ned Land ezen a tájon kísérelte volna meg a szökést, nem kerültünk volna ki elevenen a tűztengerből.

Másnap, február 16-án elhagytuk a Rhodos és Alexandria között elterülő, háromezer méter mély medencét, s Cerigo szigete előtt elhaladva, a Matapan-fok megkerülésével kihajóztunk a görög szigettengerből.

A Földközi-tenger a legkékebb tenger. A zsidók "nagytengernek", a görögök "tengernek", a rómaiak "mare nostrum"-nak, a "mi tengerünk"-nek nevezték; sziklás hegyekkel szegélyezett partjain narancsfák, aloék, kaktuszok, píneák, balzsamos illatú mirtuszok virulnak, levegője átlátszóan tiszta, de ezen a gyönyörű tájon folytonosan forrong a föld belseje: valóságos csatatér, ahol Neptun és Pluto, vagyis a víz és a tűz még a mai nap is küzd egymással a világ uralmáért. A Földközi-tenger partján és vizein, a világ legzsongítóbb éghajlatában új erőre kap az ember - mondta Michelet, a történész.

A Földközi-tenger gyönyörű medencéjét - melynek kétmillió négyzetkilométer a területe - sajnos, csak sebtiben, felületesen láttam. Nemo kapitány sem fűszerezte magyarázatokkal a nagy sebességgel megtett utat, ugyanis a titokzatos ember egész idő alatt egyetlenegyszer sem mutatkozott. A Nautilus több mint ezer mérföldet tett meg a Földközi-tengeren, mégpedig kétszer huszonnégy óra alatt. Február 16-án reggel indultunk Görögország vizeiből, s 18-án napfelkeltekor már áthaladtunk a Gibraltári-szoroson.

Úgy gondolom, Nemo kapitány nem szívesen tartózkodott a két szárazföld közé ékelt Földközi-tengeren - hiszen éppen a szárazföld közelségéből menekül. A kék ég, a szél, a hullámok talán fájó, bánatos emlékeket ébresztenek benne? Itt már nem járt olyan szabadon, nem mozgott olyan függetlenül, mint az óceánon; a Nautilust szinte szorongatták Afrika s Európa közeli partjai.

S éppen ezért óránként huszonöt mérföldes sebességgel haladtunk. Ned Land, óriási bosszúságára, kénytelen volt tehát lemondani a szökési tervéről. Minthogy tizenkét-tizenhárom méterrel ragadott minket előre másodpercenként a hajó, nem használhatta a csónakot. Olyan könnyelműség lett volna ilyen körülmények között csónakba szállni, mint egy robogó gyorsvonatból kiugrani. Hajónk különben is csak éjjel szállt a felszínre, hogy friss levegőt vegyen, s menetét mindenkor csak az iránytű és a sebességmérő szabályozta.

Annyit láttam csak a Földközi-tenger mélyéből, mint a gyorsvonaton robogó utas a szeme előtt elfutó tájból: a távoli vizeket figyelhettem csak, míg az előtér villanásszerűen tűnt el szemem elől. Conseil meg én mégis megfigyeltünk néhány földközi-tengeri halat, amikor hatalmas uszonyaikkal pár másodpercig a Nautilus közelében úsztak. Lesben álltunk a szalon ablakában, s jegyzeteim alapján felvázoltam a Földközi-tenger halvilágát.

Egyes halakat jól láttam, másokat éppen csak egy pillanatra, s nem is beszélek azokról, amelyeket a Nautilus gyors járása miatt észre se vehettem. Engedje meg hát az olvasó, hogy csak ötletszerűen sorolom fel őket hevenyészett feljegyzéseimből.

Egyméteres orsóhalak kígyóztak át a villanyfény sugárkévéjében: ezek a halak csaknem minden tájékon otthonosak. Tizenkét láb hosszú kutyacápák, a búvárok rettegett ellenségei iramodtak tova gyorsan a vízben; nyolc láb hosszú, rendkívül finom szaglású farkascápák, mint megannyi nagy kék árnyék suhant el előttünk. Ezüstöskék ruhájú aranydurbincsok tűntek fel - s némelyik egy méter harminc centiméter hosszúságot is elért. Szemüket aranyos színű szemöldök keretezi; értékes fajta, amely az édesvizet és a sós vizet egyaránt kedveli. Folyókban, tavakban s az óceánban él, minden éghajlat alatt, minden hőmérsékletet kibír. Kilenc-tíz méteres, gyors járású, pompás tokok kék színű háta villant fel előttünk egy pillanatra, amint hatalmas farkukkal megcsapták a szalonablak üvegét. Hasonlítanak a cápához, de korántsem olyan erősek, minden tengerben találhatók, s tavasszal felvándorolnak a nagy folyamok medrébe is, megküzdenek a Volga, a Duna, a Pó, a Rajna, a Loire s az Odera sodrával; heringgel, makrahallal, lazaccal és tőkehallal táplálkoznak. Noha a porcogós halakhoz tartoznak, húsuk akár frissen, akár szárítva vagy pácolva, nagyon ízletes, s az ókorban Lucullus^[33] asztalára is ritka csemegeként tálalták. A Földközi-tenger rengeteg sokféle hala közül legjobban a makréla-tont figyelhettem meg, amikor a Nautilus közvetlenül a felszín alatt haladt. A makréla-ton a csontos halakhoz tartozik; háta aranyos csillogású csíkokkal tarkított, kékesfekete színű, hasa ezüstös. Azt tartják róla, hogy a hajókat követi, s azok árnyékában keres menedéket a trópusi nap forró sugarai elől. S valóban, ezek a halak éppoly kitartóan követték a Nautilust, mint egykor La Pérouse hajóit. Hosszú órákon át versenyeztek a mi járművünkkel. Elragadtatva gyönyörködtem bennük: alakjuk valósággal úszóversenyre termett. Fejük kicsi, sima testük orsó alakú, egyesek három méternél is hosszabbak, melluszonyaik roppant erősek, farkuk villa alakú. Egyes vándormadarak repüléséhez hasonlóan, ék alakban úsznak - ezért mondták róluk az ókorban, hogy "jártasak a mértanban és a harcászatban". Gyorsaságuk ellenére a provence-i halászok nagy tömegben halásszák őket, s náluk is éppoly becses zsákmánynak számítanak, mint hajdan a márvány-tengeri s itáliai halászoknál; ezek az értékes halak vakon, kótyagosan vetik be magukat a marseille-i halászok hálóiba, s ezerszámra pusztulnak ott el.

Emlékezetből sorolok fel még néhány földközi-tengeri halat, amelyeket Conseil vagy jómagam csak futólag láttunk. Így a fehéres színű villamos angolnákat, melyek futó hab gyanánt tűntek el szemünk elől: a háromméteres, zölddel, kékkel, sárgával tarkázott muréna-angolnát, a három láb hosszú, sárga tőkehalat, amelynek a mája kitűnő étel, végül a rajokban úszó csodaszép vörösmárnát, az óceán paradicsommadarát, amelynek darabjáért a régi rómaiak tízezer sestertiust is fizettek; a lakomákon ezeket a halakat az asztalon ölték meg, s a vendégek kegyetlen gyönyörűséggel nézték a márna színelváltozását a cinóbervörösből a halotti fehérig. A szédítő sebességgel rohanó Nautilusról rengeteg halfajtát nem is volt alkalmam megfigyelni.

A tengeri emlősök közül két vagy három ámbráscetet s néhány delfint láttam; ez utóbbinak azt a fajtáját, amely csak a Földközi-tengerben él. Fejüket elöl kis világos vonalak tarkítják. Láttam vagy egy tucat fekete szőrű, fehér hasú barátfókát is; az ember valóban valami három méterre megnőtt domonkosrendi szerzetesnek nézné őket.

Conseil azt állítja, hogy látott egy hat láb hosszú teknősbékát. Nagyon sajnálom, hogy én magam nem láttam, mert Conseil leírásából egy ritka fajtát, a kérges teknőst véltem felismerni.

16-án este a Nautilus meglepően lelassította a menetét. Elmondom, hogy ennek mi volt az oka.

Szicília és a tuniszi part között haladtunk. A Bon-fok és a Messinai-szoros közötti keskeny térségben a tengerfenék hirtelen emelkedik. Valóságos taréj képződött itt, amely csak tizenhét méternyire van a felszíntől, míg a taréj két oldalán százhetven méter mély a tenger. A Nautilusnak óvatosan kellett kormányoznia, hogy a tenger alatti falnak neki ne ütközzék.

Megmutattam Conseilnek a térképen a zátony helyzetét.

- Ha nincs ellenére a tanár úrnak - jegyezte meg Conseil -, ez olyan, mintha földszoros kötné össze Európát Afrikával.

- Úgy van, fiam - feleltem. - Ez a gerinc elválasztja az egész szicíliai tengerszorost. Smith kutatásai azt mutatják, hogy az Audar-fok és Marsala között Európát és Afrikát valaha földsáv kötötte össze.

- El is hiszem - mondta Conseil.

- Hadd mondjam még el azt is, hogy Gibraltár és Ceuta között is van ilyen taréj, amely a föld őskorában teljesen elzárta a Földközi-tengert.

- Ejha! - kiáltott fel Conseil. - És ha valamilyen vulkanikus kitörés egy napon a víz felszíne fölé emelné a két falat?

- Ez nagyon valószínűtlen, fiam.

- Ha megengedi a tanár úr, hát végigmondom: ha ez netalán mégis bekövetkeznék, úgy az Lesseps úrra nézve igen kellemetlen volna, hiszen annyit vesződött már a Szuezi-csatorna átfúrásával!

- Belátom, ez valóban igen kellemetlen volna Lesseps számára, de megnyugtathatlak, fiam: nem fog bekövetkezni. A vulkanikus erők működése a föld alatt egyre gyengül. A föld keletkezésének idején sok tűzhányó lassanként kialudt, a föld belsejében csökken a hőség; a felső rétegek hőmérséklete évszázadonként észrevehetően alacsonyabb lesz; ez a jelenség nagyon hátrányos a földre, mert a melegség az életet jelenti a számára.

- De hát a nap?...

- A nap nem elegendő az élethez, Conseil. Életre keltheti-e a napsugár a holttestet?

- Tudtommal nem.

- Nos hát, fiam, a föld egykor ilyen kihűlt hulla lesz. Lakhatatlanná válik, s lakhatatlan is lesz, mint a hold, amely már régen elvesztette éltető melegét.

- Hány évszázad múlva fog ez bekövetkezni? - kérdezte Conseil.

- Sok százezer év múlva, fiam.

- Nos, akkor még lesz időnk az utazásunkat befejezni - hacsak Ned nem okvetetlenkedik nekünk.

És Conseil megnyugodva kezdte megint vizsgálgatni a tengerfeneket, amelyet csaknem súrolt már a mérsékelt sebességgel haladó Nautilus.

Ezen a vulkanikus, sziklás talajon a virágállatok eleven növénytakarója burjánzott: szivacsok, tengeri ugorkák, gyengén foszforeszkáló üvegnereidák, kucsmamedúzák, a napsugarak fénytörésében fürdő, egy méter hosszú, vándorló, rózsaszínű tengeri liliomok, amelyeknek bíbora vörösre festette a vizet; gyönyörű szép ágas-bogas euryalusok, hosszú szárú pávatollak, rengeteg, különféle fajtákhoz tartozó, ehető tengeri sünök, szürke törzsű, zöld tengeri kökörcsinek, amelyek szinte elvesztek olajbarna, kígyózó csápjaik között.

A Nautilus közben áthaladt a líbiai szoros sekély vizein, s azután már nagyobb mélységben, a szokásos sebességgel folytatta útját. Nem láttunk már virágállatokat, néhány nagy testű hal suhant csak el futó árnyék gyanánt az ablak előtt.

Február 16-ról 17-re virradó éjjel befutottunk a Földközi-tenger második nagy medencéjébe, ahol a legnagyobb mélység háromezer méter. A Nautilus teljes erővel működő hajócsavarral, ferdére állított kormánya segítségével lesiklott a tenger legalsó vízrétegébe.

Itt már nem voltak se növények, se állatok, de nem egy megrendítő látványt tárt fel szemem előtt a víz. A Földközi-tengernek azon a részén jártunk, ahol leggyakoribb a hajótörés. Hányan szenvedtek hajótörést az algíri part és Provence között! Hány hajó tűnt el nyomtalanul! A Földközi-tenger az óceán hatalmas víztömegéhez arányítva tónak tűnik csupán - de milyen szeszélyes ez a tó! A tenger itt folyton változik: az idő ma kedvező, a hullámok lágyan simogatják a törékeny halászbárkát, amely szinte lebegni látszik a víz és az ég mély kéksége között s holnap már haragvó, már tombol, szelek korbácsolják fel, s az ágaskodó, kurta hullámok gyors csapásai a legerősebb hajót is összeroppantják!

Miközben hajónk gyorsan szelte a víz mélyét, tömérdek roncsot láttam a tengerfenéken. Egy részüket már szinte ellepte a korallok meszes lerakódása, de másokat csak a rozsda vont be; horgonyokat láttam, ágyúkat, ágyúgolyókat, sodronyköteleket, hajócsavarszárnyakat, hajógéprészeket, törött hengereket, lyukas kazánokat s hajótesteket, melyek egyenesen állva vagy oldalt dőlve lebegtek a vízben.

E hajótörést szenvedett járművek úgy pusztultak el, hogy ráfutottak egy gránitzátonyra, vagy összeütköztek egy másik hajóval. Volt, amelyik egyenesen álló árbocokkal süllyedt el, s vitorlázatát megduzzasztotta a víz. Úgy tűnt, mintha óriási, nyílt kikötőben vesztegelne lehorgonyozva, s csak az indulás pillanatát várná. Amint a Nautilus elhaladt egy-egy ilyen hajótest mellett, s villanyos fénypászmái megvilágították, szinte azt képzelhettem, hogy mindjárt felvonja a lobogót, üdvözli hajónkat, s jelzi a rendszámát! De nem... a katasztrófák színhelyén halálos csend és mozdulatlanság honolt!

Észrevettem, hogy mentől közelebb érünk a Gibraltári-szoroshoz, a tengerfenéken annál több a roncs. Afrika és Európa között itt összeszűkül a tenger, és ezen a keskeny úton gyakori az összeütközés. Számos vasburkolatú hajótestet láttam, gőzösök ijesztően különös roncsait; némelyik a tengerfenéken feküdt, némelyik függőlegesen állt, mint valami óriási állat. Az egyik hajó oldala nyitva tátongott, kéménye elgörbült, kerekeiből csak a szerelvény látszott, kormánya leszakadt a fartőkéről, csak egy lánc tartotta már, névtábláját lemarta a só - irtózatos látvány volt! Hány emberélet pusztult el, amikor ez a gőzös elmerült! Utasai közül hányan fulladtak a tengerbe! Vajon volt-e matróz, aki megmenekült, s hozott-e hírt, hogyan történt a rettenetes szerencsétlenség? Vagy e borzalmas titkot örökre eltemette a tenger? Nem tudom, miért, de az a gondolatom támadt, hogy ez a hajó talán az Atlas lehet, amely húsz év előtt mindenestől nyom nélkül eltűnt, s azóta sem érkezett róla semmi hír! Ó, milyen gyászos történetet lehetne írni a Földközi-tenger fenekéről!... Óriási temető ez a tengerfenék, mennyi kincs veszett el itt, s hány ember lelte itt halálát!

A Nautilus közönyösen, sebesen, teljes gőzzel futott el a roncsok mellett. Február 18-án, reggel három óra tájt a Gibraltári-szoros bejáratához ért.

A szorosban a tengernek két áramlata van; a felszíni, amelyet régóta ismernek, ez az Atlanti-óceán vizét viszi a Földközi-tenger medencéjébe, s van egy alsó ellenáramlat is, amelynek létezését napjainkban fedezték fel, mégpedig következtetés útján. Az Atlanti-óceán folytonosan beáramló vizének s a beléje ömlő folyamoknak évente észrevehető mennyiségben kellene emelniök a Földközi-tenger szintjét, mert a párolgás itt nem elegendő az egyensúlyi helyzet megtartására. Csakhogy nem ez történik, s így természetesen feltételezni kellett egy alsó áramlat létezését, amely a Gibraltári-szoroson át a túltelített Földközi-tenger vizét átömleszti az Atlanti-óceánba.

A következtetés valóban helyesnek bizonyult. A Nautilus az ellenáramlat sodrára bízta magát, s villámsebesen haladt át a keskeny szoroson. Egy pillanatra megláttam a hajdani Herkules-templom csodálatos romjait: Plinius és Avienus^[34] szerint a templom az alacsony szigettel együtt süllyedt el, amelyen épült. Néhány perccel később hajónk már az Atlanti-óceán vizét szelte.

Az Atlanti-óceán! Ez az óriási kiterjedésű víz huszonötmillió négyzetmérföld területet foglal el: hossza kilencezer, szélessége pedig átlagban kétezer-hétszáz mérföld. E nagy fontosságú tengert a régiek jóformán nem is ismerték, kivéve talán a karthágóiakat, akik az ókorban a hollandusok szerepét töltötték be, s kereskedő vándorútjaik során Európa és Afrika nyugati partjai mentén hajóztak. Az Atlanti-óceánt határoló partok párhuzamosan kanyarognak, a tenger kerülete óriási, a világ legnagyobb folyamai ömlenek belé; a Szent Lőrinc-folyam, a Mississippi, az Amazon, a La Plata, az Orinoko, a Niger, a Szenegál, az Elba, a Loire, a Rajna - s ezek a folyamok a legcivilizáltabb s a legvadabb tájak vizét szállítják hatalmas medencéjébe! Pompás tükrén szakadatlanul járnak a hajók, a világ összes nemzeteinek hajói, mindenféle lobogó védelme alatt - s ez az óriási tenger, két csúcsán a hajósok rémével, a rettegett Horn-fokkal és a Jóreménység fokával végződik!

Az Atlanti-óceán habjait szelő Nautilus eddig csaknem negyvenezer kilométert tett meg három és fél hónap alatt: nagyobb utat, mint amennyi a föld valamelyik nagy délkörének a hosszúsága. Hová megyünk most, s mit tartogat számunkra a jövő?

A Nautilus kifutott a Gibraltári-szorosból, s a nyílt tengerre ért. Ismét a felszínre szállt, s így megint mindennap sétálgathattunk a tetőn.

Ned Landdel és Conseiljel mindjárt fel is mentem. A Szent Vince-fok - a spanyol félsziget délnyugati csúcsa - tizenkét mérföld távolságban, homályosan rajzolódott a látóhatárra. Kemény déli szél fújt. A tenger háborgott. A Nautilus erősen himbálózott a lökésszerűen érkező hullámokon. Szinte lehetetlen volt megmaradni a tetőn, mert percenként nekicsattant egy-egy óriási hullám. Miután teleszívtuk tüdőnket a friss tengeri levegővel, ismét lementünk.

Visszatértem a szobámba. Conseil a kabinjába ment, de a kanadai komor arccal, engem követett. A Földközi-tengeren a gyors átkelés alatt nem tudta megvalósítani tervét, s most cseppet sem leplezte, hogy keserves csalódás érte.

Betette maga mögött az ajtót, leült, s némán az arcomba nézett.

- Kedves barátom - mondtam -, nagyon jól megértem magát. De higgye el, nem tehet magának szemrehányást. Őrültség lett volna olyan körülmények között a Nautilusról távozni!

Ned Land hallgatott. Keményen összeszorította száját, összevonta szemöldökét: s ez azt mutatta, hogy valami rögeszme kerítette hatalmába ezt az embert.

- Nézze csak - mondtam -, semmi sincs még veszve. Portugália partjain haladunk. Franciaország, Anglia sincs messze, ott könnyen menedéket találunk. Igen! Ha a Nautilus a Gibraltári-szorosból kijövet délnek fordult volna, ha olyan tájakra ragadott volna bennünket, ahol nincsen szárazföld, én is magával együtt nyugtalankodnám. De mi most már tudjuk, hogy a kapitány nem kerüli el a civilizált országok tengereit, s azt gondolom, néhány nap múlva némiképp biztonságosabb lesz rátérni a cselekvés útjára.

Ned Land mereven nézett rám, aztán végre megszólalt:

- Ma este megszökünk - mondotta.

Felugrottam, mintha darázs csípett volna meg. Bevallom, erre a hírre nem voltam elkészülve. Felelni akartam a kanadainak, de egyetlen szó sem jött az ajkamra.

- Abban egyeztünk meg, hogy kivárjuk a kedvező alkalmat - kezdte Ned Land. - Most itt az alkalom. Ma este pár mérföldnyire leszünk csak a spanyol parttól. Az éjszaka sötét. A tenger felől fúj a szél. Tanár úr, maga a szavát adta, számítok magára.

Minthogy még mindig hallgattam, a kanadai felállt, s odalépett elém:

- Tehát ma este kilenc órakor - mondta. - Conseilnek már szóltam. Nemo kapitány addigra bezárkózik a szobájába, s valószínűleg ágyban lesz. Se a gépészek, se a matrózok nem láthatnak meg bennünket. Conseil meg én a középső lépcsőhöz megyünk. Maga, tanár úr, beül a könyvtárba, kétlépésnyire lesz tőlünk, és várja, mikor adok jelt. Az evezők, az árboc és a vitorla benn van már a csónakban. Némi élelmiszert is sikerült becsempésznem. Szereztem egy franciakulcsot, azzal fogjuk az anyacsavarokat meglazítani, amelyek a csónakot a Nautilus testéhez erősítik. Minden kész. Tehát ma este!

- A tenger viharos - mondtam.

- Úgy van - felelte a kanadai. - Ennyi kockázatot vállalnunk kell. A szabadságnak ára van. A csónak erős, s néhány mérföldet megtenni hátszélben igazán nem nagy eset. Ki tudja, holnap hol leszünk? Talán száz mérföldnyire, kint, a nyílt tengeren! Ha szerencsénk lesz, tíz és tizenegy óra közt már kiköthetünk valahol a szárazföldön - vagy meghalunk. Tehát - a ma esti viszontlátásra!

A kanadai ezzel magamra hagyott. El voltam képedve. Zúgott a fejem. Úgy képzeltem a dolgot, ha Ned Land valóban előhozakodik valami tervvel, lesz időm meggondolni, vitatkozni vele. De az én konok természetű társam ezt nem hagyta. De hát mit is mondhattam volna neki? Ned Landnek százszor is igaza van. Az alkalom kedvezőnek látszik, s fel akarja használni. Megszeghetem-e szavamat, vállalhatom-e a felelősséget azért, hogy az én személyes érdekeim miatt tönkreteszem a társaim jövőjét? Nem történhetik meg, hogy holnap a kapitány a nyílt tengerre ragad bennünket, és soha többé nem látunk szárazföldet?

E pillanatban erős zubogást hallottam: a szivattyúk megindultak, a tartályok megteltek vízzel, s a Nautilus leszállt az Atlanti-óceán vizébe.

Szobámban maradtam. Nem akartam találkozni a kapitánnyal, attól féltem, leolvassa arcomról izgatottságomat. Szomorúan telt el a nap: két vágy között vergődve, szerettem volna visszanyerni mozgási szabadságomat, s ugyanakkor sajnáltam, hogy nem maradhatok még tovább a csodálatos Nautiluson - úgy szerettem volna befejezni tenger alatti kutatásaimat! Búcsút kell vennem az óceántól - "az én Atlanti-óceánomtól", ahogyan kedvtelve neveztem - anélkül, hogy kifürkészhettem volna mélységeit, hogy ellestem volna titkait - miután az Indiai- s a Csendes-óceánt megismerhettem! Életem nagy regénye az első kötetnél megszakad, a legszebb pillanatban röppen el gyönyörű álmom!

Kínos órákat éltem át, hol a földön képzeltem el magam, társaimmal, biztonságban, hol meg a józan ész ellenére azt kívántam, bárha valamely váratlan körülmény meghiúsítaná Ned Land tervének megvalósítását.

Kétszer is átmentem a szalonba. Meg akartam nézni az iránytűt. Látni akartam, hogy a Nautilus valóban a parthoz közeledik-e, vagy mégis eltávolodik tőle. De nem. A Nautilus még mindig a portugál vizeken haladt. Északnak tartva, állandóan a part mentén futott.

Bele kell hát törődnöm, s készülődnöm kell a szökésre. Könnyű poggyásszal távozom. Csak a jegyzeteimet viszem magammal, semmi mást.

De mit gondol majd szökésünkről a kapitány? Ki tudja, mennyi nyugtalanságot, sőt, mennyi bajt okozunk neki? S mit tesz vajon, ha sikerül a szökés? És ha nem sikerül? Semmi okom sincs panaszkodnom rá - ellenkezőleg. Őszinte, igazi vendégszeretettel fogadott hajóján. De mégsem vádolhat hálátlansággal, ha most itt hagyom. Eskü, ígéret nem köt hozzá bennünket. A kapitány csak a körülmények kényszerítő erejében bízik, ha azt hiszi, hogy örökre hozzá vagyunk kötve - mi nem adtuk a szavunkat, hogy vele maradunk. Ő nyíltan hangoztatta, hogy foglyai vagyunk a hajón, azok is maradunk - tehát jogunk van megszökni.

Mióta a Szantorin-sziget forró katlanjából kikerültünk, színét sem láttam a kapitánynak. Vajon találkozom-e még vele, mielőtt távozunk a hajójáról? Kívántam is a találkozást, és féltem is tőle. Hallgatóztam, nem járkál-e a mellettem levő szobában? A legkisebb neszt sem hallottam. Úgy látszik, nincs a szobájában.

S most az a gondolatom támadt, hogy a különös ember talán nincs is a hajón. Attól fogva, hogy egyik éjszaka a csónaknak az a bizonyos titokzatos útja volt, kissé más színben látom a kapitányt. Beszélhet akármit, én mégis azt hiszem, hogy vannak kapcsolatai a földdel. S a hajóról csakugyan sosem távozna el? Hetek telnek el gyakran, és nem találkozom vele. Mit művel ilyenkor? S amikor én azt hittem, hogy rátört az embergyűlölet, s visszavonult a teljes magányba - talán nem is volt a hajón, hanem valahol távol titokban véghez vitt valamit. De hogy mik lehetnek ezek a titokzatos cselekedetek, arra még nem tudtam rájönni.

Ezen töprengtem, s még ezer más gondolat is felmerült bennem. A mi különös helyzetünkben végtelenül sokféle fordulat állhat be. Elviselhetetlen nyugtalanság vett rajtam erőt. Az volt az érzésem, ez a nap, a várakozás soha nem ér véget. Türelmetlenségemben lassan másztak az órák.

Vacsorámat, mint mindig, most is a szobámban szolgálták fel. Túlságosan izgatott voltam, alig bírtam enni valamit. Hét órakor felkeltem az asztal mellől. Számoltam a perceket. Még százhúsz perc - s Ned Land megadja a jelt. Egyre izgatottabb voltam. Rettenetesen dobogott a szívem. Nem tudtam egy helyben megmaradni. Fel-alá járkáltam a szobámban, reméltem, a testmozgás lecsillapítja belső nyugtalanságomat. Az volt a legkisebb gondom, hogy a vakmerő vállalkozás esetleg nem sikerül; de arra a gondolatra, hogy szökési tervünket még az indulás előtt felfedezik, s engem a kapitány elé visznek, aki dühös lesz rám, vagy ami még ennél is rosszabb, elszomorodik, ha megtudja, hogy el akartam hagyni - erre a gondolatra megremegett a szívem.

Még egyszer körül akartam nézni a szalonban. Végigmentem a folyosón, s beléptem a múzeumba. Hány kellemes és hasznos órát töltöttem itt! Úgy néztem meg még egyszer e drága kincseket, mint valaki, aki örök száműzetésbe indul, s úgy megy el, hogy soha többé vissza nem tér ide. Örökre megválok a természet e ritka alkotásaitól s a gyönyörű műkincsektől - s hány hete, hónapja már, hogy a múzeum jelentette számomra az élet teljességét! Még egyszer ki akartam tekinteni az ablakon, de a redőnyök zárva voltak: acéllemez takarta el előlem az Atlanti-óceánt, s ezt az óceánt én még nem ismertem.

Körüljártam a szalont, s a kapitány szobájába nyíló ajtó elé értem. Elcsodálkoztam: az ajtó félig nyitva volt. Ösztönösen meghátráltam. Ha a kapitány bent van a szobájában, megláthat engem. De semmi neszt sem hallottam, s ismét az ajtóhoz léptem. A szobában nem volt senki. Beléptem a cellaszerűen egyszerű, rideg szobába.

Meghökkenve vettem észre ekkor a falon néhány metszetet, amelyek első látogatásomkor elkerülték a figyelmemet. Arcképek voltak, a történelem nagyjainak arcképei: csupa olyan férfiúé, aki egész életét valamely nagy eszme szolgálatába állította. Kit ábrázoltak e metszetek? Kosciuszkót, a lengyel szabadságharcost, aki a Finis Poloniae^[35] fájdalmas kiáltásával bukott el, Botzarist, a modern Görögország Leonidasát,^[36] O'Connelt, Írország védelmezőjét, Washingtont, az Amerikai Egyesült Államok megalapítóját, Manint, az olasz hazafit, Lincolnt, akit egy rabszolgatartó golyója ölt meg, és az akasztófán lógó John Brownt, a négerfelszabadítás vértanúját, ahogy Victor Hugó félelmetes ceruzarajza ábrázolta.

Mi fűzte Nemo kapitányt e hősi lelkekhez? Talán ezek az arcképek világot vetnek végre a kapitány titokzatos életére? Az elnyomott népek ügyének harcosa volna tehát Nemo kapitány? A rabszolgaságban élő népek felszabadításáért küzd? Talán részt vett a századunkban folyó politikai és társadalmi harcokban, az utóbbi évek valamelyik forradalmában? Talán a borzalmas, sajnálatos és örökké dicsőséges amerikai háborúnak volt az egyik hőse?...

Az óra ekkor elütötte a nyolcat. Az első ütés felriasztott álmodozásomból. Összerezzentem, mintha egy láthatatlan tekintet legtitkosabb gondolataimban olvasott volna, s kirohantam a kapitány szobájából.

A küszöbön pillantásom az iránytűre esett. Még mindig észak felé haladunk. A sebességmérő közepes sebességet jelzett, a feszmérő azt mutatta, hogy körülbelül hatvan láb mélységben járunk. A körülmények tehát kedveztek a kanadai tervének.

Visszatértem a szobámba. Meleg holmiba öltöztem; vízhatlan csizmát vettem fel, vidraprém kucsmát, fókabőrrel bélelt kagylóselyem kabátot. Teljesen felkészültem az útra, s várakoztam. A hajón mélységes csend volt, csak a csavar zúgása hallatszott. Figyeltem, hallgatóztam. Hátha valami kiáltozás támad, s kiderül, hogy Ned Landet leleplezték. Halálos félelem fogott el. Hiába igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.

Kilenc óra előtt néhány perccel fülemet a kapitány ajtajára tapasztottam. Semmi nesz. Kimentem a szobámból, s visszatértem a szalonba. Félhomály volt a teremben. Itt sem volt senki.

Kinyitottam a könyvtárba vezető ajtót. Itt is homályos volt a világítás, senkit sem találtam benn. A középső lépcsőre nyíló ajtó mellé álltam. Vártam a jelt.

A hajócsavar zúgása ekkor lehalkult, majd egyszerre csak megszűnt. Miért változtatta meg menetét a Nautilus? Vajon előnyös lesz-e Ned Land számára, hogy a hajó megállt? Vagy rosszabb így? Ki tudja?

A beállott csendben csak a szívem dobogását hallottam.

Egyszerre csak könnyű lökést éreztem. Tudtam, ez azt jelenti, hogy a Nautilus megállt a tengerfenéken. Rettenetes izgalom fogott el. A kanadai még mindig nem adta meg a jelt. Szerettem volna kimenni hozzá, hogy rábeszéljem, halassza el a szökést. Az volt az érzésem, hogy a hajó valamely okból megváltoztatta szokásos menetét...

Ebben a pillanatban megnyílt a nagyterem ajtaja, és én szemben találtam magam Nemo kapitánnyal. Rám nézett, s minden bevezetés nélkül ezzel fordult hozzám:

- Á, ön itt van, professzor úr? Kerestem önt - kezdte szívélyesen. - Ismeri ön Spanyolország történetét?

E hazámmal szomszédos ország történetét elég jól ismerem, de teljesen meg voltam zavarodva, s ebben az állapotban egy kukkot sem tudtam mondani róla.

- Nos? - kérdezte Nemo kapitány. - Ismeri a spanyol történelmet?

- Rosszul - feleltem a kapitánynak.

- No lám, ilyenek a tudósok - mondta a kapitány. - Nem tudnak semmit. Hát akkor üljön le - folytatta -, s elmondok önnek a spanyol történelemből egy nagyon érdekes esetet.

A kapitány leheveredett az egyik díványra, s én gépiesen leültem mellé a félhomályban.

- Professzor úr - kezdte. - Jól figyeljen rám. Ez a történet bizonyos szempontból nagyon érdekelni fogja önt, mert feleletet ad egy kérdésre, amelyre ön, úgy gondolom, nem találta meg a választ.

- Figyelek, kapitány úr - mondtam. Fogalmam sem volt, mire akar a házigazda kilyukadni, s attól tartottam, hogy ez a történet talán kapcsolatban van a tervezett szökésünkkel.

- Professzor úr - kezdte a kapitány -, engedje meg, hogy történetemet 1702-ben kezdjem. Ismeretes, hogy ez idő tájt XIV. Lajos, a francia király abban a hitben ringatta magát, hogy az ő puszta zsarnoki akarata elégséges lesz a Pireneusi-félsziget leigázására, s unokáját, Anjou herceget ültette a spanyol trónra. Ez a herceg, V. Fülöp néven, elég rosszul uralkodott, s külföldön is erős ellenállásra talált.

1701-ben ugyanis a holland, az osztrák és az angol királyi ház Hágában szövetséget kötött, azzal a céllal, hogy V. Fülöpöt megfosszák a spanyol tróntól, s a spanyol koronát egy főherceg fejére tegyék, akit oktalan sietséggel el is neveztek már III. Károlynak.

Spanyolország azonban szembeszállt a szövetkezett hatalmakkal, noha jóformán sem katonája, sem tengerésze nem volt. Pénze ugyan lett volna, ha az Amerikából ezüstöt és aranyat szállító vitorlásai befuthatnak a spanyol kikötőbe. Spanyolország 1702-ben az év végére várt éppen egy gazdag szállítmányt, amelyet a francia kormány Chateau-Renaud tengernagy parancsnoksága alatt egy huszonhárom hajóból álló flottával kísért, mert a szövetségesek hajói ekkor az Atlanti-óceánon jártak.

A tömérdek arannyal és ezüsttel megrakott vitorlásoknak Cadiznál kellett volna kikötniök, de a tengernagy közben arról értesült, hogy az angol hajóraj ezen a tájékon cirkál, s ezért úgy határozott, hogy egy francia kikötőbe vezeti a vitorlásokat.

A spanyol parancsnokok tiltakoztak e határozat ellen. Spanyol kikötőbe akartak befutni, ha nem lehet Cadizba, akkor a Pireneusi-félsziget északnyugati részén levő Vigói-öbölbe, amely nem volt körülzárva.

Chateau-Renaud tengernagy gyengeségében engedett a spanyolok követelésének, s az arannyal megrakott hajók csakugyan a Vigói-öbölbe futottak be.

Ez az öböl azonban minden oldalán nyitott, nem lehet megvédeni. Gyorsan ki kellett tehát rakni a szállítmányt, mielőtt a szövetséges hajóraj odaérkezik. S erre lett is volna elég idő, ha kicsinyes széthúzás nem üti fel fejét a spanyolok között.

- Figyel, professzor úr? - kérdezte Nemo kapitány.

- Figyelek, kapitány úr - feleltem. Még mindig nem tudtam, mi célból tartja nekem ezt a történelmi előadást.

- Folytatom tehát, hiszen az események most kezdenek izgalmas fordulatot venni. A cadizi kereskedők ugyanis azzal a kiváltsággal bírtak, hogy az ottani kikötőben kell minden, Kelet-Indiából érkező áruszállítmányt kihajózni. Kiváltságos jogukat sértette, hogy az aranyrudakat nem Cadizban, hanem a vigói kikötőben rakták ki. Panaszt is tettek Madridban, s kieszközölték a gyenge V. Fülöpnél, hogy a szállítmány az ellenséges hajók távozásáig kirakodás nélkül zár alá vétessék a vigói kikötőben.

Az intézkedés elrendelése még folyamatban volt, amikor az angol hajók 1702. október 22-én megjelentek a Vigói-öbölben. Chateau-Renaud tengernagy hősiesen küzdött, noha az angolok túlerőben voltak. Amikor látta, hogy az aranyszállítmány rövidesen az ellenség kezére kerül, parancsot adott, hogy gyújtsák fel a vitorlásokat, léket üttetett a hajókon, s azok az óriási kinccsel együtt elsüllyedtek.

A kapitány elhallgatott. Bevallom, most sem tudtam, mi érdekessége lehet számomra ennek a történetnek.

- No és? - kérdeztem.

- Professzor úr - felelte a kapitány -, a Vigói-öbölben vagyunk, s ha érdekli önt, most megláthatja, milyen titok van eltemetve az öbölben, a tengerfenéken.

A kapitány erre felállt, s kért, hogy kövessem. Közben összeszedtem magamat, s engedelmeskedtem a felszólításnak. A szalon sötét volt, de az átlátszó ablakon át láttam, hogy fényárban csillog a tenger. S kitekintettem.

A Nautilus körül másfél mérföld körzetben villanyfényárban tündökölt a víz. A homokos, sík tengerfenék élesen meg volt világítva. Búvárruhába bújt embereket láttam, akik félig elkorhadt hordókat, felhasított ládákat emeltek ki a megfeketedett roncsok közül. A ládákból meg a hordókból arany- és ezüstrudak hullottak ki, ömlött belőlük a temérdek drágakő, s egészen elborította a homokot. Azután az emberek, kincsekkel megrakodva, visszatértek a Nautilushoz, felrakták a hajóra terhüket, s folytatták tovább az arany- és ezüsthalászatot.

Mindent értettem már. Az 1702. október 22-i tengeri csata színhelyén voltunk. Itt süllyedtek el a spanyol kormány aranyszállítmányai. És Nemo kapitány itt vette fel hajójára, szükséglete szerint, a milliókat. Az ő számára szállította tehát egyes-egyedül Amerika annak idején az aranyat - ő lett az inkák^[37] kincsének örököse, az ő kezébe került, amit Fernando Cortez^[38] a leigázott őslakóktól elrabolt!

- Tudta-e ön, professzor úr, hogy a tenger ekkora kincset rejteget? - kérdezte mosolyogva.

- Annyit tudtam csak, hogy a tengerben elsüllyedt rakományt kétmillió tonnára^[39] becsülik - feleltem.

- Úgy van. De a kincs kiemelése nagyobb költséggel járna, mint amekkora haszonnal. Én azonban csak egyszerűen felszedem azt a sok pénzt, amit az emberek elvesztettek. De nemcsak a Vigói-öbölben szedem össze, hanem száz meg száz helyen, ahol hajótörés történt. A tengerfenékről készült térképemen ezek a helyek mind fel vannak tüntetve. Megérti már, hogy milliárdokra rúg a vagyonom?

- Megértem, kapitány úr. De engedjen meg egy megjegyzést: ön a Vigói-öböl kiaknázásával megelőzte egy versenytársnak, egy részvénytársaságnak a munkálatait.

- Miféle részvénytársaságét?

- A spanyol kormány ugyanis szabadalmat adott egy részvénytársaságnak az elsüllyedt vitorlások felkutatására. A nyereségvágy rengeteg embert csábított, hogy pénzével részt vegyen ebben a vállalkozásban, minthogy szédítő haszonnal kecsegtették őket. A tengerfenékre süllyedt kincset ugyanis ötszázmillióra becsülik.

- Ötszázmillióra? A számítás helyes. Csakhogy ez a kincs nincs már a tengerfenéken - mondta a kapitány.

- Úgy van - feleltem. - Irgalmas cselekedet lenne tehát figyelmeztetni erre a részvényeseket. Különben, ki tudja, örülnének-e a figyelmeztetésnek? A szerencsejátékosok rendszerint nem is a pénzüket sajnálják, hanem balga reményeik meghiúsulása fáj nekik. Nem is őket sajnálom voltaképpen, hanem azt a sok szerencsétlen embert, aki valami úton-módon hasznát látta volna, ha ez a tömérdek kincs ismét forgalomba kerül - míg így számukra ez a sok pénz örökre elveszett!

Elhallgattam. S máris láttam, hogy szavaimmal megsértettem a kapitányt.

- Miért veszett volna el számukra ez a pénz? - tiltakozott hevesen. - Azt hiszi netalán, professzor úr, ha én összeszedem e kincset, akkor az számukra elveszett? Ön azt gondolja, hogy én magamnak gyűjtöm a tömérdek kincset? Honnan gondolja, hogy nem a legjobb célra használom fel a pénzt? Azt hiszi ön, hogy én nem tudom, mennyi szenvedő ember él a földön, hány elnyomott nép van még és hány szerencsétlen, ínséges ember, akinek könnyíteni kell a sorsán, s hány áldozat vére kiált bosszúért?! Hát még mindig nem érti ön...?

Nemo kapitány hirtelen elhallgatott. Talán megbánta, hogy ennyit is beszélt. De én sejtettem, hogy mit akart mondani. Bármi ok is kényszerítette arra, hogy a tenger alatt keresse a függetlenséget, mégis és mindenekfelett ember maradt! Szíve ma is a szenvedő emberiségért dobog, s végtelen irgalommal fordul a rabszolgaságban sínylődő népek és minden elnyomott ember felé!

Most már azt is tudom, kinek küldte Nemo kapitány a milliókat, mikor a zsarnokság ellen fellázadt Kréta szigete vizeiben hajózott!

Másnap reggel, február 19-én, a kanadai benyitott a szobámba. Vártam már ezt a látogatást. Ned Land nagyon le volt hangolva.

- Nos, uram? - fordult hozzám.

- Nem volt szerencsénk - mondottam.

- Nem bizony! Ez az átkozott kapitány éppen akkor állt meg hajójával, amikor szökni akartunk.

- Hja, egy kis dolga akadt a bankárjánál.

- A bankárjánál?

- Helyesebben: a bankházában. Az óceánt értem ezen, nincs az az állam pénztár, ahol nagyobb biztonságban volnának a kincsei, mint itt, a tengerfenéken.

Elmondottam Nednek az előző este eseményeit. Titkon abban reménykedtem, hogy ezzel más belátásra bírom őt, hogy ezek után mégsem akar már megválni a kapitánytól. De elbeszélésemnek az volt csupán az eredménye, hogy Ned felette sajnálkozott, miért is nem indult tegnap a saját szakállára egy kis sétára a vigói csata színhelyén.

- Üsse kő! - mondta. - Azért nincs minden veszve! A szigonyom ezúttal célt tévesztett - ennyi az egész. Másodszor majd csak sikerül. Lehet, hogy még ma este...

- Milyen irányban halad a Nautilus? - kérdeztem.

- Nem tudom - felelte Ned.

- Nos, délben majd meglátjuk a mérésnél.

A kanadai visszatért Conseilhez. Felöltöztem, s átmentem a szalonba. Az iránytű semmi jóval sem kecsegtetett. A Nautilus dél-délnyugat felé haladt. Hátat fordítottunk Európának.

Türelmetlenül vártam, hogy helyzetünket rávezessék a térképre. Fél tizenkettőkor kiürítették a tartályokat, s hajónk a felszínre szállt. Felrohantam a tetőre. Ned Land már megelőzött. Semerre sem láttunk földet. A végtelen óceán pusztasága terült el szemünk előtt. Néhány vitorla fehérlett csak a láthatáron, ezek egészen a San Roque-fokig hajóznak ki, hogy ott elfogják a Jóreménység foka megkerülésére a kedvező szelet. Az ég beborult. Szélvihar volt készülőben.

Ned dühöngött, s egyre a ködös látóhatárt fürkészte tekintetével. Még mindig reménykedett, hogy a köd mögött van valahol a hőn áhított föld...

Délben egy pillanatra kisütött a nap. A másodkapitány kihasználta a világos perceket, s lemérte a napmagasságot. A tenger már erősen háborgott, nem maradhattunk tovább a tetőn. Lementünk, s a hajónyílás rögtön becsukódott mögöttünk.

Egy órával később megnéztem a térképet; a Nautilus helyzete már be volt jelölve. A hosszúság 16 fok 17 percén s a szélesség 33 fok 22 percén haladtunk, százötven mérföldnyire a legközelebbi parttól. Szökésre már gondolni sem lehetett. Elképzelheti az olvasó, hogy dühöngött a kanadai, amikor közöltem vele helyzetünket.

Jómagam, bevallom, nem voltam túlságosan kétségbeesve. Sőt, úgy éreztem, mintha valami nagy nyomástól szabadultam volna meg. Szinte könnyű szívvel láttam neki mindennapi munkámnak.

Este tizenegy óra tájt váratlan látogatást kaptam. Nemo kapitány bejött hozzám, s igen kedvesen megkérdezett, nem vagyok-e fáradt, hiszen előző este későn tértem nyugovóra. Nemmel feleltem a kérdésre.

- Akkor hát egy nagyon érdekes kirándulást ajánlanék önnek, Aronnax úr.

- Szívesen tartok önnel, kapitány úr.

- Ön eddig csak nappal és nagy fényben járt a tengerfenéken. Volna-e kedve a mélységet sötét éjjel is megtekinteni?

- De még mennyire.

- Figyelmeztetem, fárasztó séta lesz. Messzire kell mennünk, felkapaszkodunk egy hegyre. És az utak bizony nincsenek jól karbantartva.

- Mindez még csak fokozza a kíváncsiságomat, kapitány úr. Szívesen tartok önnel.

- Akkor hát jöjjön, professzor úr, felvesszük a búvárruhát.

Az öltözőben láttam csak, hogy társaim ezúttal nem jönnek velünk, és a legénységből sem kísér el bennünket senki erre a kirándulásra. Nemo kapitány meg sem kérdezett, hogy magammal akarom-e vinni Nedet vagy Conseilt.

Pillanatok alatt magunkra öltöttük a búvárruhát. Hátunkra tették a bőven megtöltött légzőkészüléket, de a villanylámpák ezúttal ki sem voltak készítve. Szóvá is tettem ezt a kapitánynak.

- Nem használhatjuk most a lámpákat! - felelte.

Azt hittem, rosszul hallottam, de nem ismételhettem meg a kérdésemet, mert a kapitány feje már eltűnt a rézburában. Amikor én is teljesen elkészültem, éreztem, hogy valaki egy szöges botot nyom a kezembe. Néhány perc múlva, a szokásos művelet után, már megvetettük lábunkat az Atlanti-óceán fenekén, háromszáz méter mélységben.

Éjfélre járt az idő. A víz vaksötét volt. Nemo kapitány egy vörös pontra mutatott a távolban. Az erős fényforrás két mérföldnyire lehetett a Nautilustól. Hogy milyen anyag táplálta a távoli tüzet, hogyan lehet, hogy a víz kellős közepén nem alszik ki - rejtély volt számomra. A tűz homályosan világította csak meg az utat, de szemem csakhamar megszokta a különös borongást, s beláttam, hogy ilyenformán csakugyan nem volt szükségünk a világítókészülékre.

Egymás mellett haladtunk, egyenesen a fény irányába tartottunk. A sík talaj alig észrevehetően emelkedni kezdett. Nagy léptekkel igyekeztünk előre a botok segítségével, de csak lassan jutottunk tovább, mert lábunk minduntalan valami ázalagos, ragacsos iszapba süppedt, s helyenként lapos köveken csúsztunk meg.

Fejem fölött különös susogó hangot hallottam. A zaj időnként erősebb lett, mint amikor esőcseppek kopognak az ember feje fölött a tetőn.

Hamarosan rájöttem, honnan ered a zaj. Zuhogó eső verdeste a tenger tükrét. Ösztönszerűen átfutott fejemen a gondolat; ejnye, alaposan megázom! Csuromvizes leszek, itt a víz kellős közepén! Nevetnem kellett ezen a fura gondolaton. De hogy is mondjam csak? A vastag búvárruha alatt az ember nem érzi, hogy vízben jár, úgy képzeli, hogy a föld légkörénél valamivel sűrűbb levegőben jár csupán - ennyi az egész!

Félórás gyaloglás után sziklás talajra értünk. Medúzák, parányi héjasállatok, tengeri tollak enyhe villódzása derengett a tengerfenéken. Milliónyi virágállattal és moszattal borított kőhalmazokat láttam. Lábam minduntalan megcsúszott a nyálkás szőnyegen, s ha nem támaszkodhattam volna szöges végű botomra, nemegyszer orra buktam volna. Ha hátratekintettem, még láttam a Nautilus fehéres fénykévéjét, amint egyre halványodott a messzeségben.

A kőhalmazok, amelyekről az imént beszéltem, bizonyos szabályos alakzatokban feküdtek az óceán fenekén, s ezt sehogy sem értettem. Óriási barázdákban vonultak a messzeségbe, mígnem elnyelte őket a sötétség, s így fel sem becsülhettem hosszukat. Még valami furcsa dolgot vettem észre, ami nagyon meghökkentett. Az volt az érzésem, mintha csontok ropognának nehéz ólomtalpaim alatt. Mi ez a nagy síkság? Hol járunk? Szerettem volna megkérdezni a kapitányt, de nem tudtam, mert nem ismertem még a jelbeszédet, amellyel társaival tenger alatti kirándulásain társalog.

Amint előrehaladtunk az úton, a vörös fény egyre nőtt, s már szinte lángba borította a látóhatárt. Nem tudtam elképzelni, micsoda fényforrás lehet ez itt a víz mélyén. Elektromos kisugárzás? Valamilyen még fel nem fedezett természeti tünemény felé közeledünk? Vagy talán - futott át agyamon a gondolat - emberi kéz szítja ezt a vörös izzást? Az éleszti a tüzet? Talán Nemo kapitány társaival találkozom itt a tengerfenéken, akik ugyanazt a különös életmódot folytatják, mint ő? Talán a barátait megy meglátogatni? Talán önkéntes száműzöttek telepére érkezünk - ezek az emberek is belefáradtak talán a földi nyomorúságba, s ők is a tengerfenéken keresték s találták meg a függetlenséget? Egymást űzte agyamban a sok bolond, lehetetlen gondolat, s ebben a hangulatban, amikor a szemem előtt folytonosan feltáruló újabb meg újabb csodák már a végletekig felajzották képzeletemet, azon se csodálkoztam volna, ha az óceánban mindjárt egy afféle tenger alatti városra bukkanok, amilyenről Nemo kapitány álmodozott!

Utunk egyre válságosabb lett. A vöröslő fény egy nyolcszáz láb magas hegy tetejéről sugárzott. De ez csak a kristálytiszta vízréteg által tükrözött visszfény volt. Maga az érthetetlen eredetű fényforrás a hegy túlsó lejtőjén izzott.

Nemo kapitány biztos léptekkel haladt előre a tengerfenék köves útvesztőjében. Ismernie kellett már régebbről ezt az utat. Sokszor járhatott már erre, nem tévedhetett el. S én rendületlen bizalommal követtem. Előttem járt, s olyannak tűnt nekem, mint az óceán szelleme; bámulattal függesztettem tekintetem a ragyogó háttérre feketén rajzolódó szálas alakjára.

Hajnali egy óra volt. A hegy lábához, az első kapaszkodóhoz értünk. Erdőrengeteg meredek ösvényei vezettek innen a magasba.

Igen, erdőben jártunk! Levél nélküli, halott fák között: az ágakban nem keringett éltető nedv, a fák megkövültek a vízben. Imitt-amott óriási fenyők törzse emelkedett ki a sűrűből. Olyan volt ez az erdő, mint egy lábon álló kőszénbánya: gyökereivel megkapaszkodott a besüppedt talajba, az ágak finom szövevénye, mintha fekete papírból lenne kivágva, élesen rajzolódott ki a ránk boruló víz kárpitjára. Képzeljünk el egy erdőt a Harz-hegységben, egy erdőt, amely a hegyoldallal együtt a tengerfenékre süllyedt... Az ösvényeket ázalagok és moszatok lepték el, s tömérdek rák nyüzsgött közöttük. Én csak mentem előre, sziklákon kapaszkodtam fel, kidőlt fatörzseken léptem át, széttépve a fák közt himbálózó tengeri liánokat; lépteim nyomán ágról ágra suhantak a felriasztott halak. Fáradhatatlan vezetőm nyomában haladtam mindegyre, s én sem éreztem fáradtságot.

Micsoda látvány! Hogyan is tudnám én ezt leírni! Hogyan adjak képet a víz közepén terjeszkedő erdőről, a sziklákról! A szirtek lába vak sötétségbe burkolódzott, a tetejük pedig a víz tükröződésében kétszeres erővel visszavert fény vörös árnyalataiban fürdött. Sziklákat másztunk meg, amelyeknek oldalfala azután levált, s lavinaszerű robajjal omlott össze. Jobbról-balról végeláthatatlan sötét folyosók tátongtak. Hatalmas tisztások szakították meg az erdőt, mintha emberi kéz munkája végezte volna az irtást, s már vártam, mikor jelenik meg előttem a víz alatti tájék valamelyik lakója.

Nemo kapitány feljebb és feljebb kapaszkodott. Nem akartam elmaradni mögötte. Bátran követtem a nehéz úton, s a szöges bot most jó szolgálatot tett. A szakadékok szélén vezető szűk ösvényen egyetlen hibás lépés végzetes lett volna. De én biztosan, nyugodtan lépdeltem, a mélység felett sem fogott el szédülés. Tátongó hasadékokon ugrottam át; a földön az ilyen mély szakadék előtt meghátráltam volna. Majd valamely kidőlt fa ingó törzsén mentem végig egy katlan felett, s nem néztem, mi van a lábam alatt, csak a rettentő, vad tájban gyönyörködtem. Óriási sziklák lebegtek szabálytalan alapzatukon, megcáfolva az egyensúly törvényeit. Kiszögelléseik alatt karcsú fák serkentek a magasba, mint megannyi magasra szökő vízsugár; mintha ezek támogatták volna a sziklát, amelybe megkapaszkodtak. Hatalmas szirtek emelkedtek mindenfelé, mint megannyi bástyatorony, s oly meredek szögben dőltek meg, hogy a föld felületén ezt a nehézkedési törvény lehetetlenné tette volna.

Én magam is éreztem a víz sűrűségének hatását; nehéz ruhámban, rézburába bújtatott fejemmel könnyedén kapaszkodtam fel ólomtalpaimon, mint a zerge, a meredek, megmászhatatlannak tűnő lejtőkön!

Érzem, hogy e víz alatti kirándulásomról szóló beszámolóm valószínűtlennek tűnhet az olvasónak! Pedig csak azt írom le, amit saját szememmel láttam, tapasztaltam, s ha még oly lehetetlennek véli is, amit leírok: ez a kétségtelen valóság. Nem álmodtam!

Két órával azután, hogy a Nautilust elhagytuk, túljutottunk a fák határvonalán, s fejünk felett száz méterrel emelkedett a hegycsúcs, amely feketén rajzolódott rá a hegy túlsó lejtője felől áradó fényességre. Megkövült cserjék húzódtak imitt-amott, torz, zegzugos vonalban. Léptünk elől seregestül menekültek a halak, mint a magas fűben felriasztott madarak. A sziklafalba tekervényes, sötét barlangok mélyedtek, megannyi feneketlen üreg, s hallottam, hogy mélyükön szörnyű lények mozognak. Meghűlt bennem a vér; óriási csáp nyúlt ki elém, s elállta az utat, majd valami rák rémítő nagy ollója csattant hirtelen össze egy üregben. Ezer meg ezer fényes pont csillogott a sötétben. Az odúikban kushadó óriási rákok szeme villogott felénk; hatalmas homárok^[40] ágaskodtak előttem, mint megannyi alabárdos, s amint lábukat mozgatták, az úgy csörömpölt, mint a vas; hatalmas rákok szegezték rám szemüket, mintha ágyúk tüzes torka irányulna felém; rémítő polipok karjai tekeregtek a sötétben, mint valami eleven kígyófészek.

Micsoda ijesztő méretű, ismeretlen világ ez? Melyik rendhez tartoznak ezek az ízelttestűek? Sziklaodújuk mintegy második héjként veszi körül testüket. Miféle természeti törvények szabályozzák titokzatos életüket? Hány évszázad óta élnek az Atlanti-óceán mélységeiben?

De nem állhattam meg mellettük egy pillanatra sem. Nemo kapitány ügyet sem vetett e rettenetes állatokra, bizonyára ismerősek voltak a számára. Felértünk a hegy első fennsíkjára, s itt újabb meglepetés ért. Festői romokat láttam, csakhogy ez már nem a természet, hanem az ember kezének műve volt. Kastélyok, templomok nyomát ismertem fel a hatalmas kőomladékokban; a romokat teljesen ellepték a tarka virágállatok, az ázalagok és a moszatok, melyek úgy elborítottak mindent, mint a repkény.

Melyik része lehet ez vajon a földnek? S mikor, a földrétegek milyen felfordulása nyelte el ezt a tájat? Ki építette fel a történelem előtti idők dolmenjeihez^[41] hasonlatos sziklákat és köveket? Hol vagyok? Hová ragadott el engem Nemo kapitány szeszélyes kedve?

Szerettem volna mindezt megkérdezni tőle. S minthogy nem szólhattam hozzá, megállítottam s megragadtam a karját. De ő csak a fejét rázta, s a hegy legmagasabb csúcsára mutatott, mintha azt mondaná:

- Gyere! Gyere csak tovább! Tovább kell mennünk!

Összeszedtem minden erőmet, s követtem. Pár perc múlva elértük a sziklák tömkelegéből jó tíz méterre kimagasló hegycsúcsot.

Most visszapillantottam a hegyoldalra, amelyen az imént felkapaszkodtunk. A hegy csupán hét-nyolcszáz lábnyira emelkedett ki a síkságból, de a túlsó lejtője még egyszer akkora mélységbe vezetett. Szemem messzire eltekintett; vakító fényárban úszó óriási térség terült el előttem. S most láttam csak: tűzhányón állok. Ötvenlábnyira a csúcs alatt, a széles kráter - kő- és salakeső közepette - lávafolyamot okádott, s a kilövellt láva tüzes zuhatag gyanánt permetezett alá a vízbe. A tűzhányó, mint valami óriási fáklya, a látóhatár legtávolabbi pontjáig megvilágította az alatta elterülő síkságot.

Mondom, a tenger alatti kráter lávát lövellt ki, de láng nem csapott fel belőle, mert a lángot csak a levegő oxigénje táplálja, s a víz alatt nem loboghat fel. De az izzásig hevült, tüzes lávafolyam győztesen kerül ki a folyékony elemmel, a vízzel való küzdelemből, s párává változtatja, amint érintkezésbe kerül vele. Sebes áramlásban terjedtek szét a kiszabadult gázok, a lávafolyam a hegy lábáig csúszott le, mint a Vezúvból kiömlő láva Torre del Grecón.

S ekkor egy elpusztult, összeomlott város romjait pillantottam meg lent a mélyben. Beomlott tetőket, ledöntött templomokat láttam; széttört boltívek, leroskadt oszlopok hevertek a földön, de romjaikban is felismerhetők voltak a toszkánai építészetre emlékeztető világos arányok. Távolabb egy óriási vízvezeték megmaradt ívei látszottak, emitt a széttöredezett fellegvár s rajta a Parthenon-szerű^[42] templom inkább csak sejthető alakzata. Amott, távolabb, kikötő nyomai látszanak, mintha az eltűnt óceán partján, ősrégi időkben, kalmárok hajóinak s hadigályáknak szolgáltak volna biztos révül. S még messzebb összeomlott falakat láttam, széles, kihalt utcák hosszú sorát... Nemo kapitány egy víz alá temetett Pompéjit támasztott fel szemem előtt!

Hol vagyok? Hol vagyok? Meg kell tudnom mindenáron! Beszélnem kell! S le akartam tépni fejemről a rézburát.

De Nemo kapitány hozzám lépett, s egy mozdulattal megállított. Felvett egy darab krétatartalmú követ, egy fekete bazaltszikla mellé állt, s csak ezt az egy szót írta rá:

ATLANTIS

Mint mikor villanyfény cikázik át a fekete éjszakán, egyszerre megvilágosodott bennem minden! Atlantis! Platón^[43] Atlantisa! Az elsüllyedt földrész, amelynek Origenes, Porphyros, Iamblicos, D'Anville, Malte-Brun és Humboldt tagadta a létezését, s az eltűnt földrészt a legendák és mesék körébe utalta de Posidonius, Plinius, Ammienus, Marcellinus, Tertullianus, Engel, Scherer, Tournefort, Buffon és D'Avezac hitt a létezésében!^[44] S most itt terült el szemem előtt, végpusztulása kétségtelen jeleivel!

Az elmerült ország, amely Európán, Ázsián, Líbián túl, Herkules oszlopai^[45] mögött terült el; itt élt az atlantidák hatalmas népe, akik ellen a régi Görögország első háborúit viselte.

E hősi idők dicső eseményeinek Platón volt a krónikása. Timon és Kritias dialógusának megírásához az ihletet voltaképpen Szolóntól, a költőtől és törvényhozótól kapta.

Szolón egy napon a saisi bölcs vénekkel beszélgetett; városa, Sais, a templomainak szent falaiba vésett feljegyzések tanúsága szerint, akkor nyolcszáz éves volt. Az egyik vén elmondotta Szolónnak egy még régebbi város történetét. Az atlantidák megtámadták az athéniek első, akkor kilencszáz éves városát, és részben elpusztították. A hagyomány szerint az atlantidáknak óriási földrész volt a birtokukban, amely nagyobb volt, mint Afrika és Ázsia együttvéve. Az atlantidák uralma Egyiptomra is kiterjedt. Görögországot is meg akarták hódítani, de a hellének keményen ellenálltak, s meg kellett előttük hátrálniok.

Századok teltek el. S ekkor bekövetkezett a világkatasztrófa. Árvizek jöttek, rengett a föld. Atlantis egy éjszaka még egy nap folyamán eltűnt a föld színéről. Manapság már csak legmagasabb pontjai emelkednek ki a tengerből: Madeira, az Azori-, Kanári- és a Zöldfoki-szigetek.^[46]

Ezeket a történelmi emlékeket idézte fel bennem Nemo kapitány sziklára írt szava. Mily különös is a sors! Minő véletlen vezetett el engem ide, az eltűnt földrész egyik hegyének ormára! Sok évezredes romokat tapinthatok a kezemmel, ezek a romok egyidősek a föld ókorával! Ott járok, ahol valaha az első ember kortársai jártak! Ólomtalpam a mondák korában élt állatok csontjain tapodik; ezek az állatok itt éltek valamikor, a megkövesedett fák zöld lombjának árnyékában!

Ó, miért nem időzhetek itt tovább? Szerettem volna leszállni a hegy meredek oldalán, szívesen bejártam volna ezt az óriási földrészt, amely valószínűleg Afrikát kötötte össze Amerikával! Szerettem volna felkeresni az elsüllyedt nagy városokat! Talán épp itt terültek el, ezen a helyen, ahová most lelátok, Atlantis nagy városai, melyeknek óriás termetű lakói, a monda szerint, százéves kort értek, és oly erősek voltak, hogy hatalmas sziklákból építették meg városaikat - s épületeiket ma sem mállasztotta szét teljesen a víz. Egy napon, talán valamely hatalmas földrengés a tenger színe fölé emeli ismét az elsüllyedt romokat! A hajósok számos tenger alatti tűzhányót jeleztek az Atlanti-óceán e részén, számos hajó érzett különös lökéseket, amikor a háborgó tengerfenék felett elhaladt. Egyesek tompa morajlást is hallottak, a mélyben küzdő elemek robaját, mások vulkanikus eredetű hamut fogtak fel, amelyek a tengerből lövelltek a magasba. A földnek ezen a részén, egészen az egyenlítőig, még ma is folyik a plutói erők munkája. Ki tudja, a föld méhéből feltörő vulkanikus anyag, az egymásra rakódó lávarétegek idővel talán annyira feltöltik ezt a földet, hogy egy távoli korban tűzhányók csúcsai emelkednek majd ki az Atlanti-óceán tükréből!

Így álmodoztam, s igyekeztem emlékezetemben e lenyűgöző táj minden részletét megrögzíteni. Nemo kapitány pedig egy mohalepte sírkőpillérre könyökölve, mozdulatlanul, szinte megkövülten állt néma elragadtatásában. Vajon e letűnt nemzedék sorsán töpreng-e a kapitány? Tőlük vár-e feleletet a kérdésre, hogy milyen sors vár az emberiségre? Azért jött-e ide e különös férfiú, akinek nem kell a modern idők élete, hogy elmerüljön a történelmi emlékekben, s átélje a régi korok életét? Mit nem adtam volna, ha olvashatok gondolataiban, ha osztozhatok érzéseiben, ha megérthettem volna őt!

Egy teljes órát időztünk ezen a helyen, s a láva fénye mellett gyönyörködtünk a végtelen síkságban. A fény időnként meglepően felerősödött. A földkéreg forrongó belseje minduntalan megremegtette lábunk alatt a talajt. A mélységből feltörő morajlás jól hallhatóan terjedt a vízben, s a visszhang fenséges, széles hullámban érkezett vissza hozzánk.

S ekkor a víz felett egy pillanatra feltűnt a hold, s az elsüllyedt földrészre vetette halavány sugarát. Tovasuhanó, tündéri pillanat! A kapitány kiegyenesedett, még egy utolsó pillantást vetett a végtelen síkságra, majd intett a kezével, hogy kövessem.

Gyorsan haladtunk lefelé a hegyoldalon. S amikor túljutottunk a megkövült erdőn, feltűnt előttem, mint egy ragyogó csillag, a Nautilus jelzőlámpája. A kapitány egyenesen a fénypont irányában haladt előre, s amidőn a hajnal első sugarai sápadt-fehérre festették az óceánt, mi ismét a hajón voltunk.

Másnap, február 20-án nagyon későn ébredtem. A fárasztó éjszakai kirándulás után sokáig tartott az álmom, s tizenegy óra volt, amikor kinyitottam a szemem. Gyorsan felöltözködtem. Türelmetlenül vártam már, hogy megállapíthassam a Nautilus irányát. A műszerek szerint húsz mérföldnyi sebességgel haladt, egyre délnek, száz méter mélységben.

Conseil belépett a szalonba. Elmeséltem neki az éjszakai kirándulást. Minthogy az ablaktáblák nyitva voltak, ő is láthatott még valamit az elmerült földrészből.

A Nautilus tíz méterrel a tengerfenék felett, nyílsebesen szelte át az Atlantis síkságát. Hajónk úgy repült, mint a földön, a mezők felett a széltől kergetett léggömb, de igazság szerint úgy ültünk itt, ebben a szalonban, mintha gyorsvonati fülkében ülnénk.

Szeszélyes alakzatú sziklák suhantak el az előtérben, s ágas-bogas korallerdők mozdulatlan, torz körvonala meredezett felénk a vízből. Tengeri rózsák szőnyegével borított kőtömböket láttunk, amelyekből függőlegesen eredtek felfelé a hosszú vízinövények. Furcsán tekeredő lávafolyamok tanúskodtak arról, hogy ez a föld valaha heves vulkanikus kitörések színhelye volt.

S míg hajónk nyílsebesen siklott tova a villanyfényben fürdő, különös tájon, elmeséltem Conseilnek az atlantidák történetét, amely Baillynek, a XVIII. századbeli csillagász-írónak képzeletét oly bájos lapok megírására ihlette. Beszéltem a derék fiúnak e hősi nép harcairól, felvetettem előtte az Atlantis-kérdést, s kifejtettem, hogy ennek az elsüllyedt földrésznek a létezésében nem kételkedhetem. De Conseil szórakozott volt, alig figyelt szavaimra. Csakhamar rájöttem, miért nem érdekli őt ez a történelmi kérdés.

Conseil tekintetét a szalonablak előtt elsuhanó halak vonták magukra, s amikor ő elmerül a vég nélküli osztályozásban, a valóságos világ megszűnik a számára. Mi egyebet tehettem hát? Követtem példáját, s én is a halak tanulmányozásának szenteltem minden figyelmemet.

Az Atlanti-óceán halai nem sokban különböznek az eddig már megfigyelt példányoktól. Hatalmas testű, öt méter hosszú rájákat láttunk, melyek oly izmosak, hogy fel tudnak szökni a víz tükre fölé; láttunk különböző fajtájú cápákat, többi között egy tizenöt láb hosszú, háromszögű fogazatú kékcápát, amely oly átlátszó, hogy szinte láthatatlanná válik a vízben; láttunk hasáb alakú, gumós bőrpáncéllal borított disznócápát, a Földközi-tengerben élő fajtához hasonló tokot, másfél láb hosszú, fog és nyelv nélküli, sárgásbarna, apró, szürke uszonyos tűhalakat, melyek oly könnyedén siklanak a vízben, mint megannyi vékony kis kígyó.

A csontos halak közül Conseil feljegyezte az élénk színű viperahalat, amelyet Arisztotelész korában tengeri sárkány néven ismertek; ezeket a halakat a hátuszonyukból kimeredő tüskék miatt nagyon nehéz megfogni; Conseil feljegyezte még a kis kék csíkokkal tarkított, aranyos sávval keretezett, barna hátú aranymakrélát, a szép aranydurbincsokat, a csapatban járó, nyolc méter hosszú kardhalat. E merész állatok sárgás uszonya sarló alakú, inkább növénnyel, mint hallal táplálkoznak; a hímek - jól nevelt férjek módjára - nőstényeik legkisebb jeladására azonnal engedelmeskednek.

A tengeri állatvilág ez érdekes példányainak megfigyelése mellett fáradhatatlanul fürkésztem az Atlantis tágas síkságait is. A talaj szeszélyes alakulatai miatt a Nautilus sokszor kénytelen volt lassítani menetét, s ilyenkor, mint a delfin, ügyesen siklott át a dombok átjárói között. S ha a dombok közötti keskeny átjárók útvesztőjében már nem juthatott tovább, mint valami léggömb, hirtelen felemelkedett, s túljutva az akadályon, ismét leszállt, s a tengerfenék fölött néhány méternyi magasságban száguldott tovább. Csodálatos kellemes hajókázás! Mintha léghajón tennénk sétát - éppen csak azzal a különbséggel, hogy a Nautilus a kormányos feltétlenül engedelmes eszköze.

A nagyrészt iszapréteggel borított talaj, amelyből megkövült ágak meredeztek ki, délután négy óra felé lassanként megváltozott, elsziklásodott. Mindenfelé bazalttufa-tömbök emelkedtek ki belőle, itt-ott pedig egy-egy lávanyelv és kénes obszidián^[47] türemlett közéjük. Gondoltam, hogy a nagy síkságra hamarosan hegyes vidék következik, s valóban, a Nautilus tekervényes fordulatai közben a déli látóhatáron feltűnt előttem egy magas hegyfal, amely szemlátomást elzárta előttünk az utat. A hegység csúcsa bizonyára a tengerből is kiemelkedik. Szárazföldhöz vagy legalábbis szigethez közeledünk: a Kanári- vagy a Zöldfoki-szigetek valamelyikéhez. Minthogy a hajó helyzetét - talán szándékosan - nem határozták meg, fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. Ez a magas hegylánc zárja le, úgy látszik, az Atlantist, amelynek még csak egy kis részét futottuk be.

Leszállt az éj, de ez nem akadályozott, hogy tovább folytassam megfigyeléseimet. Conseil visszatért kabinjába, egyedül voltam. A Nautilus lassabban haladt, hol a hegyes-dombos talaj fölött röpdösött, cikázott, szinte súrolta a tengerfenéket, mintha mindjárt megtelepedne rajta, hol szeszélyesen ismét a felszínre emelkedett. Ragyogó csillagzatok fénye csillámlott át a kristálytiszta vízen, s éppen az állatöv öt vagy hat csillagát láttam, az Orion^[48] farka mögött.

Sokáig elüldögéltem volna még az ablak előtt, néztem volna a gyönyörű vizet és az eget, de a redőnyök bezárultak. A Nautilus most a magas hegylánc tövéhez ért. El sem képzelhettem, hogyan halad majd tovább. Szobámba mentem. A Nautilus nem mozdult. Aludni tértem, de keményen elhatároztam magamban, hogy pár óra alvás után felkelek.

De nyolc óra volt, mire másnap megint a szalonba mentem. Megnéztem a feszmérőt, s rögtön láttam, hogy az óceán tükrén úszunk. Lépéseket hallottam fent a tetőn. De a legcsekélyebb himbálózás sem árulta el a tengerszín hullámainak játékát.

A fedélzetnyíláshoz mentem. Nyitva volt. Azt hittem, most mindjárt kilépek a nappali fénybe; de nem, koromfekete éjszaka vett körül.

Hol vagyunk? Elnéztem talán az időt? Éjszaka volna még? Nem, dehogy, hiszen egyetlen csillagot sem látok - és éjszaka sincs kint ilyen vak sötétség.

Nem tudtam, mit gondoljak, s ekkor egyszerre csak egy hang ütötte meg a fülemet:

- Ön az, professzor úr?

- Á, kapitány úr! Hol vagyunk? - kérdeztem.

- A föld alatt, professzor úr.

- A föld alatt? - kiáltottam. - Hiszen a Nautilus még a vízen lebeg!

- Úgy van, a vízen lebeg.

- Nem értem...

- Várjon csak még egypár percig. Mindjárt kigyullad a fényszóró, akkor világosan látja a helyzetet.

Kiléptem a tetőre, és vártam. Oly sötét volt, hogy a kapitány alakját sem láttam. De amikor felnéztem a magasba, úgy rémlett, mintha pontosan a fejem felett valami halvány fényt látnék, mintha fejem fölött egy nagy kerek nyílás volna, s derengő világosság hatolna be rajta. Ekkor hirtelen kigyulladt az ívlámpa, s éles fénye elnyelte a fent derengő félhomályt.

A fénykéve elkápráztatott, egy pillanatra lehunytam a szemem. S azután körülnéztem.

A Nautilus egy helyben állt. Öbölszerűen bemélyedő part előtt lebegett a vízen. Egy sziklafalak közé zárt tó vize ringatta. A tó átmérője két mérföld, kerülete pedig hat; felszíne - mint ahogy a feszmérő is mutatta - azonos volt a kinti víz felszínével; a tó és a tenger között tehát összeköttetésnek kell lennie. Öt- vagy hatszáz méter magas sziklafalak borultak össze boltozatszerűen a tó fölött, mint valami óriási, megfordított tölcsér. S a csúcsok találkozásánál nyíló kerek hasadékon át az imént látott halvány fény derengett; bizonyára a nappali világosság tünedezett át rajta.

Mielőtt figyelmesebben megvizsgáltam volna az óriási barlang belső alakulatát, s azon tűnődtem volna, hogy természetes képződmény-e vagy pedig emberi kéz műve, Nemo kapitányhoz fordultam:

- Hol vagyunk? - kérdeztem.

- Egy kialudt tűzhányó belsejében - felelte a kapitány. - A tenger valamely földrengés következtében elöntötte a tűzhányó belsejét. Míg ön aludt, professzor úr, a Nautilus tíz méter mélységben, az óceán felszíne alatt behatolt egy természetes csatornán keresztül a tó vizébe. A Nautilus "illetőségi kikötőjében" vagyunk, biztonságos, kényelmes, titkos, minden széltől védett kikötőben! Nincs az egész világon még egy kikötő, amely ezzel felérne! Hajóm itt mindenkor biztos révet lel a tomboló viharok elől!

- Ön itt valóban tökéletes biztonságban van, kapitány úr - mondtam. - Ki bukkanhat rá önre egy tűzhányó belsejében? De mintha valamilyen nyílást látnék odafent?

- Igen, bent vagyunk a tűzhányó kráterében. A kráterben valamikor láva, gőz fortyogott, lángot okádott, s most a száján át fentről, éltető, friss levegő hatol be hozzánk.

- Miféle tűzhányó ez? - kérdeztem.

- Egyike a számtalan sok apró szigetnek, amellyel tele van hintve az óceán. A hajók számára ez a sziget csak úgy mutatkozik, mintha sziklazátony volna - mi pedig egy hatalmas nagy barlangban kötöttünk ki itt. Véletlen folytán fedeztem fel a kráter belsejét, s ez a felfedezés számomra igen hasznosnak bizonyult.

- Nem lehet a nyíláson át a kráter mélyébe behatolni?

- Nem, ez teljességgel lehetetlen. Én sem tudok felkapaszkodni a nyílás peremére. A hegy belső fala százlábnyi magasságig megmászható, de azon túl a sziklafalak boltozatban hajlanak befelé, s ott nem lehet sem felhágni az emelkedőn, sem leereszkedni rajta.

- Úgy látom, kapitány úr, a természet mindig és mindenütt a kezére jár. Ön ezen a tavon biztonságban van, ide senki be nem hatolhat. De mire jó önnek ez a búvóhely? A Nautilusnak nincs szüksége kikötőre.

- Nem, professzor úr, kikötőre a Nautilusnak valóban nincs szüksége, de szüksége van villamosságra, hogy mozoghasson, telepekre, hogy elektromosságot fejlesszen, nátriumra, hogy a telepeket táplálja, szénre, hogy nátriumot állítson elő és szénbányára, hogy kibányászhassa az ehhez szükséges szenet.^[49] A tenger alatt óriási erdőség terül el ezen a helyen. Ez az erdő a föld őskorában merült el: aztán elásványosodott, kőszénné vált, s kimeríthetetlen kincsét ma én aknázom ki.

- S az ön emberei fejtik ki a szenet?

- Úgy van, professzor úr. Ez a bánya benyúlik a tenger alá, mint a newcastle-i kőszénbánya. Én a szárazföldi bányák szenéből nem kérek. Embereim búvárruhában, csákánnyal, kőfejtővel felszerelve leszállnak a tenger alatti bányába, s onnan fejtik ki a szenet. A nátriumgyártásnál elégetem a szenet, s amikor a füst felszáll a kráteren, kívülről úgy látszik, mintha a tűzhányó még működésben volna.

- Láthatjuk majd munka közben az ön társait?

- Nem, ezúttal nem, mert sietek, mihamarabb folytatni szeretném föld körüli utunkat a tenger alatt. Most csupán az itt tartalékolt nátriumkészletemből merítek. Annyi ideig veszteglünk csupán a kikötőben, míg a nátriumot behajózzuk, tehát egy napig, s máris folytatjuk utunkat. Ha kedve van önnek bejárni ezt a barlangot vagy körülhajózni a tavat, úgy használja ki ezt a napot, Aronnax úr.

Megköszöntem a kapitány szívességét, azután nyomban a társaimért mentem, mert még nem jöttek ki a kabinból. Hívtam őket, tartsanak velem, de nem árultam el nekik, hol vagyunk.

Felmentünk a fedélzetre. Conseil, aki soha semmin sem lepődik meg, a világ legtermészetesebb dolgának vette, hogy előző este még a víz alatt aludt el, s másnap reggel már egy hegy gyomrában ébredt... Ned Landet azonban most is csak az érdekelte, hogy van-e a barlangnak valahol kijárata.

Megreggeliztünk, s tíz óra felé partra szálltunk.

- No, tessék, a földön vagyunk megint - mondta Conseil.

- Én ezt nem nevezem "földnek" - felelte a kanadai. - De nem is a földön vagyunk, hanem a föld alatt.

A hegyfalak tövében ötszáz lábnyi széles, homokos partsáv vette körül a tó vizét. A fövenyen kényelmesen körülsétálhattuk a tavat. De a magas sziklafalak tövében a talaj már szaggatott volt: vulkanikus sziklatömbök és óriási habkövek halmozódtak egymásra festői összevisszaságban. A föld alatti tűz zománcréteggel vonta be a szétmálló köveket, s ezek csak úgy tündököltek az elektromos fénykévében. Lépteink nyomán a part csillámos pora szikrázva szállt a levegőbe.

Eltávolodtunk a vízparttól, s a talaj máris erősen emelkedni kezdett.

Csakhamar hosszú, kanyargó kaptatóhoz - valóságos meredek ösvényhez - értünk, s ezen elég kényelmesen kapaszkodtunk felfelé. De óvatosságra volt szükség, mert a törmelékes kőzeteket semmiféle kötőanyag nem tartotta össze, s lábunk könnyen megcsúszott a földpát- és kvarckristályokból képződött üveges trachiton.^[50]

Lépten-nyomon megbizonyosodhattunk, hogy ez az óriási üreg vulkanikus eredetű. Figyelmeztettem is erre a társaimat.

- Képzeljék csak el, milyen lehetett ez a tölcsér, amikor megtelt fortyogó lávával, s az izzó anyag szintje a kráter pereméig ért, mint valami kohóban a megolvadt érc.

- Egészen jól el tudom képzelni - felelte Conseil. - De meg tudná-e mondani a tanár úr, hogy miért maradt abba ebben a kohóban a munka? S hogyan kerülhetett a kohó helyére csendes vizű tó?

- Úgy került ide valószínűleg, édes fiam, hogy az óceán színe alatt, vulkanikus rázkódtatás következtében, a hegy falában hasadás keletkezett az a nyílás, amelyen át a Nautilus behajózott a tóra. Az Atlanti-óceán vize ezen a hasadékon át bezúdult a hegy belsejébe. Rettentő küzdelem kezdődött a két elem, a tűz és a víz között, s a víz lett a győztes. De hát ez sok-sok évezred előtt történt, s az elárasztott tűzhányóból azóta csendes barlang lett.

- Nagyon helyes - mondta Ned Land. - Elfogadom ezt a magyarázatot. Csak azt sajnálom, hogy az a nyílás, amelyről a tanár úr beszél, nem a tenger színe felett keletkezett.

- Ejnye, Ned barátom - felelte Conseil -, ha az átjáró nem a tenger alatt keletkezett volna, a Nautilus nem hajózhatott volna be erre a tóra!

- S hadd tegyem még hozzá, Land mester, hogy a tengervíz akkor nem hatolt volna be a hegy alá, és a tűzhányó még most is működne. Sose bánkódjék emiatt!

Tovább kaptattunk felfelé. A kapaszkodó egyre meredekebb lett, az ösvény egyre keskenyebb. A sziklafalban helyenként mély üregek tátongtak, ezeket át kellett ugranunk. Fáradságosan kerülgettük az utunkat elálló kőtömböket. Hol térden csúsztunk előre, hol hason másztunk. De hála Conseil ügyességének és Ned Land erejének, legyőztünk az úton minden akadályt.

Harmincméternyi magasságban a talaj megváltozott, de itt sem lett könnyebb a járás. A konglomerátok^[51] s a trachitok után fekete bazalt^[52] következett. Néhol széles, csomós, hólyagos rétegben terült el, máshol meg szabályos hasábokba rendeződött, s ezek a bazaltoszlopok támogatták a kráter óriási boltozatát. Mily bámulatos építészeti remeket alkotott itt a természet!

A bazaltoszlopok között hosszú, megdermedt lávafolyók kanyarogtak, a lávába bitumenes^[53] sávok ékelődtek, s helyenként nagy foltokban csapódott le rájuk a kén. A kráter nyílásán át beszűrődő nappali világosság derengő fénnyel öntötte el a vulkanikus képződményeket, amelyek immár örökre el voltak temetve a kihunyt tűzhányó gyomrában.

Vagy kétszázötven lábnyi magasságba kapaszkodtunk fel, s innen már nem volt tovább... Áthághatatlan akadály állt előttünk. A hegy belső boltozata itt már olyan erősen ívelt a mélység fölé, hogy nem kapaszkodhattunk feljebb. A tó körül folytattuk tehát sétánkat. Lejjebb a növényvilág megkezdte a harcot az ásványvilággal. Néhány bokor, sőt néhány fa vert már gyökeret a sziklafal mélyedéseiben. Kutyatejet láttam, maró nedv szivárgott a szárából. Színét vesztett napfüve lógatta búsan virágos fürtjeit. Igen kevéssé szolgált rá nevére: illata elszállt, mert sohasem érte napsugár. Hosszú levelű, kókadt, beteg áloék tövében imitt-amott néhány szerény krizantém virágzott. De a megkövült lávafolyamok medrében enyhe illatú kis ibolyát is találtam, s bevallom, gyönyörűséggel szívtam be illatát. Az illat a növény lelke. A tenger virágainak, a gyönyörű tengeri növényeknek nincsen lelkük, mert nincsen illatuk!

Egy magányos facsoporthoz értünk. Sárkányfák voltak. Ezek a fák izmos gyökereikkel szétfeszítik a sziklákat. Ned Land egyszerre csak felkiáltott:

- Nézze csak, tanár úr! Méhek!

- Micsoda? Méhek? - kérdeztem hitetlenül.

- Úgy bizony! Méhek! - ismételte meg a kanadai. - Csak úgy rajzanak ott a fák körül!

Odamentem a fához, s magam is meggyőződtem, hogy a kanadainak igaza van. Az egyik odvas fa üregében ezer meg ezer méh rajzott. A Kanári-szigeteken mindenfelé otthonosak ezek a munkás, találékony rovarok, s a lakosság különös becsben tartja őket.

A kanadai természetesen el akarta magát látni mézzel, s nagyon rossz néven vette volna tőlem, ha én ezt ellenzem. Össze is kotort néhány száraz levelet, ként kevert közé, tűzszerszámával szikrát csiholt, a levélkupac lángra lobbant, s a kanadai kifüstölte a méheket. Lassan-lassan megszűnt a zümmögés, s a fa felhasított odvából Ned Land pár font illatos lépesmézet rakott a tarisznyájába.

- A mézet összekeverem a kenyérfa-tésztával - mondta -, és meglátják, micsoda finom süteményt készítek belőle!

- Az ám - mondta Conseil. - Mézeskalácsot!

- No jó, hát csak süssön nekünk mézeskalácsot - mondtam -, de most gyerünk, s folytassuk az érdekes sétát.

Az ösvény egyes kanyarulatainál most már egész terjedelmében láttuk magunk alatt a tavat. A fényszóró bevilágította az egész víztükröt; a csendes tavat egyetlen hullám se fodrozta. A Nautilus mozdulatlanul feküdt a vízen. Fekete árnyékok mozogtak a tündöklő fényárban: a tetőn és a csónaknál sürgölődő matrózok alakjai.

A boltozatot alátámasztó sziklák nyergén jártuk most körül a tavat. Most láttam csak, hogy nemcsak méhek, hanem más állatok is élnek a tűzhányó belsejében. Ragadozómadarak keringtek fejünk felett az árnyékban, némelyik a sziklacsúcs tetején gubbasztó fészkébe menekült. Fehér hasú karvalyok és rikácsoló vörös vércsék voltak. Hosszú lábú, szép, kövér túzokok iramodtak el sebesen közeledtünkre. Képzelheti az olvasó, hogy az ízletes vadmadár micsoda gerjedelmeket ébresztett a kanadaiban. Ned barátunk nagyon megbánta, hogy nem hozott magával puskát. Golyók helyett kőzáport zúdított hát a madarakra, s többszörös, sikertelen kísérlet után csakugyan eltalált egy gyönyörű túzokot. Színigazság, hogy hússzor is kockáztatta életét, míg megkaparintotta a madarát, de olyan ügyes volt, hogy a túzok végül mégiscsak belekerült a lépesméz mellé a kanadai iszákjába.

A hegygerinc itt már járhatatlanná vált; lefelé kellett ismét ereszkednünk. A fejünk fölött tátongó kráter olyan volt, mint egy széles kútszáj. Az eget innen elég jól láttuk; a nyugati szél foszladozó felhőket kergetett az égboltozaton, s egy-egy ködös felhőrongy a hegy csúcsáig ereszkedett alá, ami arra mutat, hogy a felhők közepes magasságban járnak, minthogy a tűzhányó alig nyolcszáz lábnyira emelkedik csak az óceán színe fölé.

Félórával azután, hogy a kanadai elejtette a túzokot, leérkeztünk ismét a belső partszegélyre. Nagy, virágos szőnyeg terült el lábunk előtt. A növényvilágot itt a parton a tengeri édeskömény képviselte. Ebből az apró, ernyős virágú növényből, amelyet vízikapornak vagy ánizsnak is neveznek, kitűnő befőtt készül.

Conseil szedett belőle egy bokrétával.

Az állatvilág a parton igen népes volt. Ezer meg ezer, különféle fajtájú héjasokat láttunk, homárokat, pogácsarákot, garnélát, mysist, kaszáspókot, remeterákot és rengeteg sok kagylót; porcelánkagylókat, bíborcsigát meg csészecsigát.

Egy helyen csodaszép barlang nyílt előttünk. Gyönyörűséggel heveredtem le társaimmal a bársonyos homokra. A barlang csillámporral hintett falaira fényes, sima zománcot olvasztott a tűz.

Ned Land rögtön végigtapogatta a falakat, kémlelte, milyen vastagok lehetnek vajon. El kellett mosolyodnom. A beszélgetés ekkor a kanadai örökösen ébren tartott szökési tervére fordult s én, anélkül hogy túlságosan vérmes reményeket keltettem volna benne, most ezzel biztattam: Nemo kapitány bizonyára csak azért futott le ilyen messze délre az óceánon, hogy hajójára újabb nátriumkészletet vegyen fel. Éppen ezért most abban reménykedem, hogy ezután ismét Európa és Amerika partjai felé veszi útját, s akkor Ned Land újból megkísérelheti a szökést - ezúttal talán több sikerrel.

Egy órája heverésztünk már a szép barlangban. Az élénk beszélgetés egyszerre ellanyhult. Álmosság vett rajtunk erőt. S miután semmi okom sem volt, hogy leküzdjem az álmosságot, csakhamar mély álomba merültem. Azt álmodtam - az ember nem maga választja meg az álmait -, hogy puhány lett belőlem, s az egyszerű puhányok életét élem. Az volt az érzésem, mintha ez a szép barlang a kagylóm két teknője volna...

Conseil hangja riasztott fel az álmomból.

- Talpra! Talpra! - kiáltotta a derék fiú.

- Mi történt? - kérdeztem felkönyökölve.

- Elönt bennünket a víz!

Erre talpra ugrottam. A tenger hatalmas zuhatagban ömlött be a barlangba. Minthogy a valóságban mi nem vagyunk puhányok, menekülnünk kellett.

Pár perc múlva már biztonságban voltunk, mégpedig a barlang tetején.

- Mi ez már megint? - kérdezte Conseil. - Valami új természeti tünemény?

- Nem, kedves barátom - feleltem -, ez a dagály! A dagály és semmi más! Odakint az óceán vize megduzzadt, s a közlekedő edények természeti törvénye^[54] következtében most a tó vízének felszíne is emelkedik. Nem történt semmi baj. Egy kis fürdővel sikerült megúsznunk a dolgot... Induljunk hát, a Nautiluson majd átöltözünk.

Háromnegyed óra múlva befejeztük körsétánkat, s visszatértünk a hajóra. A legénység éppen elkészült a berakodással. A Nautilus máris indulhatott volna.

De Nemo kapitány nem adott parancsot az indulásra. Be akarja várni az éjt, hogy titokban fusson ki a tenger alatti átjárón? Könnyen meglehet.

Nem tudom, mi volt a késlekedés oka, de a Nautilus valóban csak éjjel hagyta el "illetőségi kikötőjét".

Hajónk másnap már kint járt a nyílt tengeren. Minden földtől távol, néhány méter mélységben haladt az Atlanti-óceán tükre alatt.

A Nautilus nem változtatta meg irányát. Le kellett tehát egyelőre mondanunk a reményről, hogy rövidesen megint az európai tengerek felé veszi útját. Nemo kapitány egyenesen délnek irányította a hajót. Hová visz bennünket? Még elképzelni se mertem.

A Nautilus ezen a napon az Atlanti-óceán egy különös táján haladt át. Mindenki tudja, hogy az Atlanti-óceánnak van egy nagy, meleg áramlata, amelyet Golf-áramnak neveznek. A Golf-áram a floridai csatornákból indul ki, s a Spitzbergák^[55] felé halad. Miután elhagyta a Mexikói-öbölt, az északi szélesség 44°-a körül két ágra oszlik: a főág Írország és Norvégia partjai felé halad, a másik ág pedig elkanyarodik az Azori-szigetek magasságában dél felé, s az afrikai partokat érintve, hosszú oválist ír le, s ismét visszatér az Antillák^[56] felé.

Ez a másik ág - amely inkább megnyúlt karikához hasonlítható - körülöleli meleg vízgyűrűjével a hideg, csendes, mozdulatlan óceánnak azt a részét, amelyet Sargasso-tengernek neveznek. Valóságos tó ez az Atlanti-óceán kellős közepén: három esztendő alatt kerüli meg a nagy áramlat vize.

A Sargasso-tenger voltaképpen az elmerült Atlantist borítja el. Egyes szerzők azt állították, hogy a vizet ellepő rengeteg tengeri fű a régi szárazföld rétjeiről szakadt fel. Valószínűbb azonban, hogy a tengeri füveket, hínárokat és moszatokat a Golf-áram sodorja ide az európai és amerikai partokról. Ebből a jelenségből annak idején Kolumbus Kristóf is egy ismeretlen földrész létezésére következtetett. Amikor a bátor fölfedező hajói a Sargasso-tengerre értek, a legnagyobb nehézségek közepette tudtak csak a hínárban előrehaladni; egészen belegabalyodtak a tengeri füvekbe. A legénység rémüldözött. Három hosszú hétig tartott, míg a hajók átvergődtek a hínáros vízen.

Ezen a tájékon járt most a Nautilus; igazi buja réten, a moszatok, úszó hínárok sűrű szőnyegén. A hajó vágósarkantyújával nagy nehezen át tudott volna vágni rajta. Nemo kapitánynak azonban nem volt kedvére, hogy a hajócsavar belegabalyodjék a hínárszövedékbe, s ezért most néhány méterrel alámerültünk.

A Sargasso-név a spanyol "sargaza" szóból ered, ami hólyagmoszatot jelent. Főként ebből a moszatból, az úgynevezett "hajónyűg"-ből áll ugyanis ez az óriási hínártelep. A tudós Maury, a "Leíró földrajz" című könyv szerzője következőképpen adja okát, hogy miért van a rengeteg vízinövény az Atlanti-óceán e csendes medencéjében:

"Ez a jelenség egy általánosan ismert kísérlettel magyarázható meg. Ha egy edénybe dugódarabkákat, vagy más úszó testeket helyezünk, s a benne levő víznek körirányú mozgást adunk, azt tapasztaljuk, hogy a szétszórt dugódarabkák egy csoportba gyűlnek össze a folyadék közepén, ahol a legcsendesebb a víz."

A szóban forgó jelenségnél az edény nem más, mint az Atlanti-óceán, a Golf-áram a körben kavargó víz, a Sargasso-tenger pedig a középpont, ahol a víz felszínén úszó testek összegyűlnek.

Jómagam is osztom Maury véleményét, s e jelenséget most különleges környezetben tanulmányozhattam, ahol hajó csak egész ritkán jár. Felettünk, a barnás színű tengeri fű között, a legkülönbözőbb eredetű testek úsztak: az Andesek vagy a Sziklás-hegység erdeiből kitépett fatörzsek, amelyeket az Amazonas vagy a Mississippi árja sodort az óceánba, számtalan roncs, kormányrudak, hajógerincek töredékei, beszakított hajótestek, melyek úgy elnehezültek a sok kagylótól, hogy nem szállhattak fel az óceán felszínére.

Maury egy másik nézetét is igazolja majd az idő: a századok folyamán összegyűlt hordalékanyag a víz vegyi hatása alatt el fog ásványosodni, s kimeríthetetlenül gazdag szénforrássá változik.

Így készül a természetben az értékes széntartalék, arra az időre, amikor az ember a szárazföldi szénbányákat már kimerítette.^[57]

A tengeri füvek és moszatok tömkelegében bájos, rózsaszínű alcyone-csillagokat láttam, továbbá hosszú, bozontos csápú tengeri kökörcsineket, zöld, vörös és kék medúzákat, s különösen érdekesek voltak a villával szegélyezett, kékes ernyőjű, nagy gyökérszájú medúzák.

Február 22-én a Sargasso-tengeren telt el az egész nap, ahol a tengeri növénnyel táplálkozó halak és héjasok bőséges eledelre lelnek. Másnapra azonban az óceán már a megszokott képét mutatta.

Ettől fogva, tehát február 23-tól március 13-ig, tizenkilenc napon át a Nautilus állandóan napi száz mérföldes sebességgel ragadott tova bennünket. Nemo kapitány, úgy látszik, végig akarja futni tervezett tenger alatti útját. Biztosra vettem, hogy a Horn-fokot megkerülve ismét visszatér a Csendes-óceán déli vizeibe.

Ned Land aggodalmai mégis alaposak voltak. A végtelen óceánon itt már szigetek sem voltak, gondolnunk sem lehetett arra, hogy a hajóról eltávozzunk. Arra sem volt mód, hogy szembeszálljunk a kapitánnyal. Nem kínálkozott más választásunk: alá kellett vetni magunkat a parancsnok akaratának.

Jólesett azonban arra gondolnunk, hogy amit erőszakkal és furfanggal nem érhettünk el, azt meggyőzéssel talán majd mégis elérjük. Ha utunk egy napon véget ér, Nemo kapitány talán mégiscsak szabadon enged bennünket, ha fogadalmat teszünk: soha senkinek sem beszélünk róla. Ezt becsületszóra megígérjük, és álljuk is adott szavunkat.

Hanem ezt a kényes kérdést meg is kellene tárgyalni a kapitánnyal. De nem veszi-e majd zokon tőlem, hogy a szabadságomat követelem? Hiszen mindjárt kezdetben határozottan kijelentette: örökre a Nautilus foglyai maradunk, mert élete titkát mindenáron meg akarja őrizni! Négy hónap óta hallgatok - nem tűnhet-e ez hallgatólagos beleegyezésnek? Ha ismét firtatni kezdeni ezt a kérdést, nem fog-e gyanút a kapitány, s nem ártok-e ezzel magamnak? Nem kockáztatom-e egyszer s mindenkorra a szökési terv sikerét? Elvégre lehetséges, hogy később majd úgy alakulnak a dolgok, hogy ismét megkísérelhetjük a szökést.

Mérlegeltem ezeket az érveket, töprengtem rajtuk, megbeszéltem a dolgot Conseiljel, de ő is éppoly tanácstalan volt, mint jómagam. Nem csüggedek el egykönnyen, be kellett mégis látnom: napról napra csökken a valószínűsége, hogy valaha is visszatérhetek az emberek közé. Különösen azóta valószínűtlen ez, amióta a vakmerő kapitány az Atlanti-óceán déli vizei felé fut.

Az említett tizenkilenc nap alatt az úton semmi különös esemény nem történt. A kapitányt ritkán láttam. Dolgozott. Gyakran találtam a könyvtárban valamelyik asztalon nyitva maradt könyveit: főként természetrajzi munkákat tanulmányozott. A mély tengerfenékről szóló könyvemet is forgatta; a lapok széle tele volt írva megjegyzésekkel, melyek helyenként elvetették mind az elméletemet, mind a módszeremet. A kapitány ilyenformán teljesen átfésülte könyvemet, de csak egészen ritka alkalmakkor bocsátkozott vitába velem. Néha hallottam, amint mélabús futamok hangja kél az orgonán. Nemo kapitány sok érzéssel játszott, de csak éjszaka ült a hangszer elé, a víz sötét, titkos mélyén, amikor a Nautilus elpihent az óceán végtelen pusztaságában.

Utazásunk e szakaszán sokszor napokon át az óceán felszínén úsztunk. A tenger szinte teljesen puszta volt, és elhagyatott. Néha egy-egy vitorlás tűnt fel a távolban, egyike azon hajóknak, amelyek a Jóreménység fokának érintésével India felé haladnak.

Egyik napon bálnavadász-csónakok vettek üldözőbe minket; alighanem óriási nagy, roppant értékes bálnának nézték a Nautilust. Nemo kapitány nem akarta, hogy a derék halászok hiába vesztegessenek időt és fáradságot, s hogy véget vessen a vadászatnak, a tenger alá merült. Kalandunk szemlátomást nagyon izgatta Ned Landet. Nem hinném, hogy tévedek, ha azt mondom: a kanadai örült volna, ha a halászok halálos sebet ejtenek szigonyukkal a mi acélbálnánkon.

A halak, amelyeket Conseil meg én utunk e szakaszán megfigyeltünk, nem sokban különböztek a más tájakon már tanulmányozott halaktól. Főként a porcos halaknak abból a csoportjából láttunk néhány rettentő példányt, amely fajta három alfajra oszlik; a három alfajhoz viszont nem kevesebb, mint harminckét család tartozik. Az általunk megfigyelt állatok öt méter hosszú csíkos cápák voltak; lapos fejük szélesebb a testüknél, farkuszonyuk kerek, hátukat hét széles, fekete hosszanti sáv csíkozza. Láttunk hamuszürke színű cápákat is; ezeknek hét kopoltyúnyílásuk van, egyetlen hátuszonyukat pedig testük közepe táján hordják.

Óriási farkascápák is úsztak el az ablak előtt. Ezek állítólag igen falánk állatok. Joggal kételkedhetünk azonban a halászok elbeszéléseiben. Beszélik, hogy egyszer egy ilyen farkascápa gyomrában egy egész bivalyfejet meg borjúfejet találtak, egy másik cápa gyomrában pedig két tonhalat meg egy egyenruhás matrózt; de akadt olyan farkascápa is, amelyikben egy katonát találtak kardostul - egy másikban pedig egy huszárt lovastul. A Nautilus hálóiba egyetlen farkascápa se sétált be, s így nem volt módomban ellenőrizni, hogy valóban ilyen falánk-e ez az állat.

Na követett bennünket egy-egy csapat kecses, játékos delfin. Ötösével-hatosával jártak, falkában vadásztak, mint falun a farkasok. Ha elhihetem, amit egy koppenhágai professzor állít, hogy tizenhárom barnadelfint és tizenöt fókát szedett ki egyetlen delfin gyomrából, úgy a delfin még a farkascápán is túltesz étvágy dolgában. Igaz, hogy az a bizonyos delfin az ismert legnagyobb fajtához, a gyakran huszonnégy lábnál is hosszabb kardosdelfinekhez tartozott. A delfinfélék e családja tíz nemre oszlik; az általam látott állatok a csőrösdelfinek neméhez tartoztak, amelyek a koponyájuknál négyszer hosszabb, igen keskeny pofájukról nevezetesek. Testük három méter hosszú, hátuk fekete, rózsásfehér hasukat néhány elszórt kis petty tarkítja.

Megemlítem még, hogy ezen a tengeren a tüskésszárnyúak rendjéhez és az árnyékhalak osztályához tartozó különös példányokat is láttam. Egyes szerzők - költői hajlamú természettudósok - azt állítják, hogy ezek a halak dallamos hangon énekelnek, és ha csapatostul vannak együtt, olyan hangversenyt rendeznek, hogy túltesznek az embereken. Én ezt nem tagadom, csak annyit állapítok meg, hogy utunk alatt az árnyékhalak minekünk bizony egyetlenegyszer sem adtak éjjeli zenét, amit eléggé sajnálok.

Conseil végül még rengeteg sok repülőhalat is osztályozott. Roppant érdekes látvány volt, amikor a delfinek vadásztak rájuk. Bámulatos pontossággal dolgoztak. Bármily magasra repült is, bármekkora ívet írt le - még ha a Nautilus fölé szökött is -, a szerencsétlen hal egyenest a delfin tátott szájába pottyant. Világítószájú halak voltak: mint megannyi hulló csillag, tüzes csóvákat írtak éjjel a levegőbe, majd alábuktak ismét az óceán sötét vizébe.

Ilyen körülmények között hajóztunk március 13-ig. Ezen a napon a Nautilus roppant érdekes mélységmérési kísérleteket végzett.

A Csendes-óceánról való elindulásunk óta közel tizenháromezer mérföldet tettünk meg, s most a déli szélesség 45° 37'-e s a nyugati hosszúság 37° 53'-e keresztezésén haladtunk át, ugyanott, ahol a Herald parancsnoka, Denham kapitány tizennégyezer méterre eresztette le a mérőónt, de az még mindig nem érte el az óceán fenekét. A Congress nevű amerikai fregatt parancsnoka, Parker sorhajóhadnagy, ugyanitt tizenötezer-száznegyven méter mélységben sem érte el mérőónjával az óceán fenekét.

Nemo kapitány elhatározta, hogy leszáll a Nautilusszal a legmélyebb tengerfenékre, és ellenőrzi a különböző méréseket. Felkészültem tehát, hogy a kísérlet minden mozzanatát feljegyzem. A szalon ablakait fedő redőnyök szétnyíltak, s megindultak a műveletek, hogy hajónk leszállhasson az óceán csodálatos, távoli mélységeibe.

Mondanom sem kell, hogy a leszállást ezúttal nem a tartályok megtelítésével hajtottuk végre. Ezzel talán nem is tudták volna kellőképp növelni a Nautilus súlyát. Közbejátszhatott az is, hogy a felszállásnál ismét ki kellett volna üríteni a holtsúlyt jelentő vizet, márpedig a szivattyúk valószínűleg nem bizonyultak volna elég erősnek, hogy legyőzzék a külső víznyomást.

Nemo kapitány hosszú átlós vonalban akart leérkezni az óceán fenekére, mégpedig úgy, hogy a magassági kormányt negyvenöt fokos szögben állította a Nautilus merülési vonalára. A hajócsavar forgása elérte a legnagyobb gyorsaságot; a négy lapát hatalmas erővel csapkodta a vizet.

A Nautilus teste remegett, mint valami megfeszített húr, és szabályosan merült alá az óceánban. A kapitány meg én a szalonban a feszmérő sebesen helyét változtató mutatóját figyeltük. Csakhamar túljutottunk a halak által legsűrűbben lakott rétegen.

Egyes halak csak a tenger vagy a folyók felszínén élnek meg, mások, s ezek kevesebben vannak, meglehetősen nagy mélységekben tartózkodnak. Ez utóbbiak közül megfigyeltem a hatsipókás farkascápákat, amelyeknek hat légzőnyílásuk van; láttam óriás szemű teleszkóphalat, szürke melluszonyos villásorrú morgóhalat, amelynek halványvörös csontpikkelyét fekete mellvért védi; s láttam ezerkétszáz méter mélységben élő, százhúsz atmoszféra nyomást elviselő gránátoshalat is.

Megkérdeztem Nemo kapitányt, látott-e ennél nagyobb mélységben is halakat.

- Nagyon ritkán - felelte. - S hogyan vélekedik erről ma a tudomány? Mit feltételeznek? Mit tudnak biztosan?

- Megmondom, kapitány úr. Tudjuk, hogy az óceán alsó rétegei felé haladva a növényi élet hamarabb tűnik el, mint az állati. Tudjuk, hogy ott, ahol még mindig vannak élőlények, már csak egyetlenegy vízinövény tengődik. Tudjuk, hogy a fésűskagyló meg az osztriga kétezer méter mély vízben is megél, és hogy MacClintock, a hős sarkutazó kétezer-ötszáz méter mélységből fogott ki egy élő tengeri csillagot. Tudjuk, hogy az angol flottához tartozó Bulldog legénysége kétezer-hatszázhúsz ölnyi mélységből halászott ki egy tengeri csillagot. De ön, kapitány úr, erre talán azt válaszolhatja, hogy semmit sem tudunk.

- Nem leszek ennyire udvariatlan, professzor úr - felelte Nemo kapitány. - Csak azt szeretném megkérdezni öntől, mivel magyarázza, hogy ekkora mélységben is megélhetnek még az élőlények?

- Két oka van ennek - feleltem. - Az első az, hogy a vízrétegek különböző sótartalma és sűrűsége folytán létrejött függőleges áramlás mozgást idéz elő, amely elegendő a tengeri liliomok és a csillagállatok kezdetleges élete fenntartásához.

- Helyes - mondta a kapitány.

- A másik okát a következőkben látom: az élet alapja az oxigén. Tudjuk, hogy a tengervíz oxigéntartalma a mélység arányában nemhogy csökkenne, hanem nő, s hogy a mély vízrétegekben a nyomás összesajtolja az oxigént.

- Ó, hát ez is ismeretes már? - kérdezte kissé meglepetten a kapitány. - Nos, professzor úr, ezt helyesen tudják, minthogy ez a való igazság. Még hozzáteszem, hogy a víz felszínén hálóba kerülő halak úszóhólyagja több nitrogént tartalmaz, mint oxigént, viszont a nagy mélységekből kihalászott halak vízhólyagjában több az oxigén, mint a nitrogén. Ez a jelenség az ön elméletét igazolja. No de folytassuk a megfigyeléseket.

A feszmérőre pillantottam megint. A készülék hatezer méter mélységet jelzett. Egy óra óta süllyedünk lefelé. A Nautilus ferdén beállított magassági kormányával egyre mélyebbre siklott le a kihalt, csodálatosan átlátszó, csendes, tiszta vízbe. S egy órával később már tizenháromezer méter mélységben jártunk, s még mindig nem tünedezett elő a tengerfenék.

Tizennégyezer méter mélységben egyszerre csak fekete szirteket láttam kimeredezni a vízből. Lehetséges, hogy ezek a sziklák a Himalája-hegységnél vagy a Mont Blanc-nál is magasabb hegylánchoz tartoznak. Még hozzávetőlegesen sem sejthettük, hogy mekkora lehet itt a tengerfenék mélysége.

S a Nautilus, dacolva a hatalmas nyomással, egyre mélyebbre szállt alá. Éreztem, mint remeg meg eresztékeiben az acélborítás, a rudak meggörbültek, nyögtek a falak, a szalon ablaka horpadozni látszott a víz nyomása alatt. S az erős gépezet bizonyára össze is roppant volna, ha nem bírt volna - mint ahogy a kapitány mondotta - egyetlen szilárd tömbként a nyomásnak ellenállni.

Amint a sziklák lejtője mellett haladtunk, még néhány kagylót, serpulát, eleven tüskéscsigát s egyes csillagállatokat is láttam.

Azután az állatvilág utolsó képviselői is eltűntek, s tizenötezer méter mélységbe érve a Nautilus túlhaladt a tenger alatti élet végső határán, mint a léggömb, amikor a légzésre alkalmas levegőrétegek fölé emelkedik. Hamarosan tizenhatezer méter mélységbe jutottunk le már; a Nautilus oldalaira ekkor ezerhatszáz atmoszféra nyomás, vagyis felületének minden négyzetcentiméterére ezerhatszáz kilogramm nehezedett!

- Micsoda érdekes helyzet! - kiáltottam fel. - Olyan mélységben járunk, ahol ember még sosem járt! Nézze csak, kapitány úr, nézze csak ezeket a pompás sziklákat! Nézze csak ezeket a lakatlan barlangokat! A föld legmélyebb fekvésű üregei ezek, itt már nem lehetséges semmilyen élet! Ismeretlen, csodás tájak! Milyen kár, hogy csak emlékezetünkben őrizhetjük meg a képét!

- Szeretné, ha a puszta emlékképnél többet vinne magával e tájból? - kérdezte tőlem Nemo kapitány.

- Mit akar ön ezzel mondani?

- Csak azt, hogy mi sem könnyebb, mint lefényképezni a tenger alatti tájat!

Arra sem volt időm, hogy megmondjam a kapitánynak, mennyire meglep ez az újabb ötlete, mert hívására máris felhoztak egy fényképezőgépet a szalonba. A villanyfénnyel megvilágított víz egészen tisztán, élesen látszott az ablakon át. A mesterséges világítás nem vetett árnyékot, sehol sem voltak homályos részek. A napfény sem lehetett volna előnyösebb a felvételhez. A Nautilus a hajócsavar és a lefelé hajló magassági kormány együttes hatására most megállt. A fényképezőgép lencséje a tengerfenékre irányult - s pár pillanat múlva már meg is kaptuk a felvétel rendkívül éles negatívját.

A föld őskorából való sziklák láthatók rajta; e sziklákat sohasem érte napfény. Ez a legmélyebb gránitréteg képezi a föld alapjait. A kősziklában mély üregek tátonganak. A szirtek bámulatosan éles, fekete körvonallal rajzolódnak ki a felvételen, mintha valamely flamand festő ecsetje festette volna. A szirtek fölött csodálatosan lágy hegyvonulat adja meg a táj hátterét. Tollam gyenge ahhoz, hogy leírjam a sima, fekete, csupasz sziklákat - még csak egy kis moha, egy kis foltocska sincs rajtuk sehol; különös kemény formáik szeszélyes-merészen rajzolódnak ki a villanyfényben villogó homokszőnyegen.

Nemo kapitány a felvétel elkészülte után így szólt hozzám:

- Szálljunk fel ismét a felszínre, professzor úr. Ne feszítsük túl a húrt, nem szabad a Nautilust túlságosan sokáig ekkora nyomásnak kitennem.

- Igen, szálljunk fel! - feleltem.

- Kapaszkodjék meg jó erősen!

Fel sem foghattam még, mire jó ez a figyelmeztetés, s máris a szőnyegre buktam.

A kapitány az imént jelt adott, mire hirtelen meggyorsították a hajócsavar járását, a magassági kormányt pedig függőlegesre állították, s a Nautilus, mint az elszabadult léggömb, szédületes gyorsasággal emelkedett a magasba. Harsogva, remegve szelte át hajónk a víztömeget. Minden összefolyt a szemem előtt. Négy perc alatt tette meg a Nautilus a tizenhat kilométert az óceán felszínéig, s mint valami repülő hal, felszökött a habokból, majd ismét alámerült, hatalmas hullámokat csapva fel maga körül.

2. Nagy angol természettudós (1809-1882). Művei főként az ember származására vonatkozóak, korszakalkotók ^[VISSZA]

6. Az Amboina-sziget a Celebes és Új-Guinea között fekvő Molukki-szigetek egyike. Molukki-tengernek hívják az óceánnak Celebes és a Molukki-szigetek közötti területét ^[VISSZA]

9. Marcus Brutus római államférfinak, Caesar megölőjének anyja (i. e. I. század) ^[VISSZA]

10. Egyiptomi királynő (i. e. 69-30) ^[VISSZA]

13. Rabelais nagy francia szatirikus író (1494-1553) nagyétkű regényalakja ^[VISSZA]

15. Portugál felfedező (1469-1524). Portugália egykori indiai gyarmatainak alapítója ^[VISSZA]

18. Spanyolország legdélibb foka, a Földközi-tenger bejárata. Angol birtok. Magas szikláira az angolok hatalmas erődrendszert építettek. Az Arab-félsziget déli csücskén fekvő s a Vörös-tenger bejárata felett uralkodó Adent szintén erőddé építették ki ^[VISSZA]

21. Nemo kapitány nagyon borúlátónak bizonyult. Gőzhajtású tengeralattjárókkal már a múlt század nyolcvanas éveiben kezdtek kísérletezni. Villanyhajtású tengeralattjárókat pedig a század elején szerkesztettek először. Ma már ezer és ezer "Nautilus" szeli az óceánok hullámait ^[VISSZA]

22. Télen a tenger felé, nyáron a tenger felől fújó szél. Bizonyos területeken nyáron nagy esőzéseket okoz ^[VISSZA]

23. Egyiptomi uralkodó (fáraó). Valószínűleg i. e. 1300 táján élt ^[VISSZA]

25. Az i. e. I. század. (A köznépi eredetű Antonius család sarjai ebben az évszázadban a római birodalom sorsát irányító közéleti tényezők sorába emelkedtek) ^[VISSZA]

27. Hajóóra (kronométer), iránytű, lámpa stb. olyan felfüggesztési módja, amely mellett ezek a hajó ingásaiban nem vesznek részt. Nevét feltalálójáról, Cardano (franciául Cardan) olasz matematikusról (1501-1576) kapta ^[VISSZA]

32. Pluto a görög hitregében az alvilág istene, "Plutó munkája": a föld alatti tűz munkája ^[VISSZA]

33. Római hadvezér (i. e. I. század). Miután a katonai pályáról visszavonult, mérhetetlen vagyonából Rómában rendkívül fényűző életet élt. Lakomáinak hírét megőrizte a történelem ^[VISSZA]

34. Avienus római költő és földrajzi író (i. sz. IV. század) ^[VISSZA]

37. Peru őslakossága. Igen magas műveltségi fokon éltek, királyaik, főembereik rendkívül gazdagok voltak. A spanyol hódítók csaknem az egész népet kiirtották ^[VISSZA]

41. Sziklatömbökből rakott síremlék a történelem előtti korból ^[VISSZA]

43. Görög bölcselő (i. e. 427-347). Műveit párbeszédes formában írta. Az alább említett dialógus is egyik párbeszédes műve ^[VISSZA]

45. A Gibraltári-szoros ókori eredetű elnevezése ^[VISSZA]

46. Atlantis mondája az ókorból származik, de a tudomány nem igazolta az elsüllyedt világrész történetét. Verne itt csupán a mondára támaszkodik, és azt fűzi tovább a maga képzelőerejével ^[VISSZA]

47. Vulkáni eredetű, üvegszerű ásvány ^[VISSZA]

48. Az égbolt legékesebb csillagképe. Több mint száz csillagból áll, ezek ködszerűen elnyújtott alakzatba rendeződnek. Népies neve: Kaszás ^[VISSZA]

49. Téves Vernének az a feltevése, hogy szénből nátriumot, az utóbbiból pedig villamosságot lehet előállítani ^[VISSZA]

50. Vulkáni eredetű kristályos kőzet ^[VISSZA]

51. Törmelékekből összeragadt, vegyes összetételű vulkáni kőzetek ^[VISSZA]

52. Földpát és magnetit tartalmú vulkáni kőzet ^[VISSZA]

53. Kátrányszerű, folyékony halmazállapotú, a földből előszivárgó szénhidrogén. Ilyen pl. az aszfalt is ^[VISSZA]

54. Az alsó részükön nyitott, egymással közlekedő edényekbe töltött egynemű folyadék valamennyi edényben ugyanegy szinten áll, tekintet nélkül az edények alakjára ^[VISSZA]

55. Florida: félsziget az Egyesült Államok délkeleti részén. Spitzbergák: szigetcsoport az északi sarkvidéken ^[VISSZA]

56. Szigetcsoport Közép-Amerika keleti oldalán ^[VISSZA]

57. Elavult feltevés, ma már tudománytalan ^[VISSZA]

---