Az 1860. évi március 9-ikének éjjelén, a tenger vizével egybeolvadó felhők a látókört néhány méternyire korlátozták.

A háborgó tengeren, amelynek hullámai fakó világosságot tükröztek vissza, egy könnyű hajó csaknem vitorlák nélkül hánykódott ide s tova.

A hajó száztonnás jacht vagy schooner volt, amint a goeletteket Angolországban és Amerikában nevezik.

A schooner neve Sloughi volt, de nevét hiába kereste volna valaki a hajó farán, mert a táblát, amelyre rá volt festve, valamely baleset vagy egy erősebb hullámcsapás elsodorta a hajópárkány alól.

Esti tizenegy óra volt. E szélességi fok alatt a márciusi éjszakák még rövidek. Reggeli öt óra tájban a hajnal már szürkülni kezd. De vajon a Sloughit fenyegető veszélyek csekélyebbek lesznek-e, mikor a nap kisüt? Nem marad-e a gyönge hajó akkor is a hullámok játékszere? Minden bizonnyal, és csak a hullámok lecsillapodása, a szélroham lecsöndesülése mentheti meg a legiszonyúbb sorstól - a hajótöréstől a sík tengeren, távol minden szárazföldtől, ahol az életben maradottak menhelyet találhatnának.

A Sloughi hátulján, a kormánykerék körül, három fiú állott, kik közül az egyik tizennégy, a másik kettő tizenhárom éves volt, s mellettük egy körülbelül tizenkét éves, néger hajósinas szorgoskodott. Egyesült erővel iparkodtak megakadályozni a megcsellenéseket, amelyek a hajót oldalt fordíthatták volna. Nehéz munka volt, mert az akaratuk ellenére is forgó kormánykerék könnyen átdobhatta volna őket a hajópárkányon. Sőt kevéssel éjfél előtt akkora hullám csapódott a jacht oldalához, hogy szinte a csodával volt határos, hogy az egész kormánykészüléket össze nem zúzta.

A gyermekeket ugyan a hullám a fedélzethez csapta, de azok rögtön talpra állottak.

- Dolgozik még a kormánylapát, Briant? - kérdé az egyik gyermek.

- Dolgozik, Gordon - felelé Briant, aki már ismét a helyén állt, anélkül hogy hidegvérűségét csak egy pillanatra is elvesztette volna.

Aztán a harmadik fiúhoz fordult e szókkal:

- Tartsd magadat erősen, Doniphan, és ne csüggedjünk!... Magunkon kívül még másokat is meg kell mentenünk.

E néhány szó angol nyelven ejtetett ki, noha Briant kiejtése francia származást árult el.

Végre Briant a hajósinashoz fordult:

- Nem sebesültél meg, Moko? - kérdé tőle.

- Nem, Briant úr - felelé a hajósinas. - De mindenekfelett igyekezzünk a jachtot a hullámok irányában tartani, különben menthetetlenül elsüllyedünk.

E pillanatban a schooner szalonjába vezető lépcső takarójának ajtaja hirtelen kinyílt s két kis fej jelent meg a fedélzet vonalán és velük együtt egy hangosan ugató kutyának a barátságos arca.

- Briant! ... Briant! - kiáltá egy kilencéves gyermek. - Mi baj?

- Semmi, Iverson, semmi! - viszonzá Briant. - Csak menj vissza Dole-lal együtt, mégpedig azonnal.

- De félünk ám nagyon - mondá a második fiúcska, aki valamivel fiatalabb volt.

- Hát a többiek? - kérdé Doniphan.

- A többiek is! - felelé Dole.

- No csak menjetek vissza! - mondá Briant. - Zárkózzatok be, rejtőzzetek a takaróitok alá, hunyjátok be a szemeiteket és akkor többé nem fogtok félni! Nincs semmi veszély.

- Vigyázz! Megint egy hullám! - kiáltá Moko.

Erős ütődés lóbálta meg a hajó farát. Szerencsére ezúttal a hullám nem csapott át a hajó párkányán - mert ha a víz behatolt volna a lépcsőtakaró ajtaján, a nagyon megnehezült jacht nem emelkedhetett volna fel a hullámok tarajáig.

- Menjetek le! - kiáltá Gordon -, menjetek le! Különben velem gyűlik meg a bajotok.

- Menjetek vissza, kicsinyek! - biztatá őket Briant nyájas hangon.

A két fej eltűnt ugyanabban a pillanatban, mikor egy másik fiú, aki szintén a lépcsőajtóban megjelent, így szólalt meg:

- Nincs ránk szükséged, Briant?

- Nincs, Baxter - felelé Briant. - Cross, Webb, Service, Wilcox és te, maradjatok a kicsinyeknél!... Mi négyen majd elvégezzük itt a munkát.

Baxter bezárta belülről az ajtót.

Dole azt mondta, hogy "a többiek is félnek!"

De hát csupán gyermekek voltak a schooner fedélzetén, amelyet vihar sodort el? - Igen, csupán gyermekek! - És hányan voltak? - Tizenöten, ideértve Gordont, Briant-t, Doniphant és a hajósinast! - Mily körülmények közt kerültek erre a hajóra? - Nemsokára meg fogjuk tudni.

Egyetlen férfi sem volt a jachton! Nem volt kapitány, aki parancsoljon? Matróz, aki segítsen? Kormányos, aki e viharban kormányozzon? - Nem! Senki sem volt velük!

Nem is mondhatta meg a fedélzeten senki bizonyosan, hogy a Sloughi az óceán melyik pontjain járt! És méghozzá melyik volt ez az óceán! A legnagyobb valamennyi közül. A Csendes-tenger, amely 182 millió négyszög-kilométernyi kiterjedésben terül el Ausztrália és Új-Zéland szárazföldjétől a dél-amerikai partokig.

Mi történt? - A schooner legénysége elveszett talán valamely katasztrófa következtében? Vagy kalózok kerítették őket kézre s csupán a fiatal utasokat hagyták a hajón és engedték át sorsuknak - a fiatal utasokat, akik közül a legidősebb alig volt tizennégy éves? Egy száztonnás jachton legalább egy kapitánynak, egy kormányosnak és öt vagy hat matróznak kell lennie és ebből a nélkülözhetetlen legénységből egyes-egyedül csak a hajósinas maradt volna hátra?... Végre honnét jött ez a schooner, Ausztrália melyik vidékéről, vagy Óceánia melyik szigetcsoportjáról, mióta volt úton és mi volt úti célja? E kérdésekre, amelyeket minden kapitánynak fel kellett volna vetnie, ha a Sloughival találkozik a távol tengereken, a gyermekek kétségkívül meg tudtak volna felelni; de sehol se látszott hajó, sem ama személyszállítók közül, amelyeknek útvonalai az óceánokon egymást keresztezik, sem ama kereskedelmi gőzösök vagy vitorlás hajók közül, amelyeket Európa százával küld a Csendes-tenger kikötőibe. És meg kell vallanunk, hogy még ha a gépezetük- vagy vitorlaszerkezetükkel elsőrendű hajók egyike járt is volna e vidékeken, a vihar ellen küzdve, nem lett volna módjában segítségére sietni, amelyet a tenger hullámai úgy dobáltak ide-oda, mint valamely hajóroncsot.

Briant és társai azonban őrködtek, amennyire tőlük kitelt, hogy a schooner az egyik vagy a másik oldalra meg ne csellenjen.

- Mit tegyünk? - mondá ekkor Doniphan.

- Mindent, ami lehetséges, hogy Isten segítségével megmenekülhessünk! - viszonzá Briant.

Egy tizennégy éves fiú mondá ezt, holott a legerélyesebb férfi is alig merhetett volna remélni!

Egyre fokozódott a vihar dühöngése, pedig a Sloughi már negyvennyolc óra óta csaknem egészen le volt szerelve. Főárboca a tövétől négylábnyi magasságban kettétörvén, nem lehet felvonni a nagyvitorlát, amely a kormányzást könnyítette volna. Előárboca ugyan még állt, noha a sudárárbocot letörte róla a vihar, de előre lehetett látni a percet, mikor a csarnokkötelek megtágulásával ez is le fog dőlni a fedélzetre. A hajó elején előtörzsvitorla rongyai oly robajjal csapódtak ide-oda, amelyet puskalövéshez lehetne hasonlítani. Az összes vitorlákból már csak az előárboc vitorlája maradt, de ez is az eltépetés veszélyében forgott, mert a gyermekeknek nem volt elég erejük az utolsó fogást bekötni rajta.

Ha ez megtörténik, a schooner nem lesz többé képes szél irányában maradni. A hullámok oldalt kapják, feldöntik és elsüllyesztik és vele együtt az utasok is el fognak tűnni a mélységben.

Mindeddig nem tűnt fel semmiféle sziget a látóhatáron, nem látszott semmiféle szárazföld kelet felé! Ilyen körülmények között partra vetődni iszonyú kockázat, de a gyermekek mégse féltek volna ettől annyira, mint a véghetetlen tenger dühöngésétől.

Nézelődtek is, vajon nem láthatnak-e valahol tüzet, amelynek irányába terelhették volna hajójukat. Sehol se látszott világosság a sötét éjszakában.

Egyszerre, éjféli egy óra tájban, iszonyú reccsenés harsogta túl a vihar zúgását.

- Kettétört az előárboc! - kiáltá Doniphan.

- Nem - felelé a hajósinas - csak a vitorla szakadt le a segélykötélről.

- Meg kell tőle szabadulnunk - mondá Briant -; Gordon, maradj Doniphannal a kormánykeréknél, te pedig, Moko, jer és segíts nekem.

Ha Mokónak hajósinas létére bírnia kellett némi hajózási ismeretekkel, Briant se volt e dolgokban teljesen járatlan. Mikor Európából Óceániába jött, át kellett kelnie az Atlanti- és a Csendes-tengeren, következőleg valamennyire megbarátkozott hajók kezelésével. E körülmény magyarázza meg azt, hogy a többi fiúk, akik az effélékben teljesen járatlanok voltak, kénytelenek voltak őreá és Mokóra bízni a hajó igazgatását.

Briant és a hajósinas azonnal a schooner előrésze felé indultak. Mindenáron meg kellett szabadulni az előárboc vitorlájától, amelybe a szél most már belekapaszkodhatott és ennek következtében úgy oldalt szorította a hajót, hogy a felborulástól lehetett tartani.

Ily körülmények közt Briant és Moko rendkívüli ügyességet tanúsítottak. Erősen el levén határozva annyi vitorlavásznat megtartani, amennyit csak lehet, hogy a Sloughit fenntarthassák a szél irányában, míg a vihar le nem csillapodik, sikerült megtágítaniuk a vitorlafa sodratát, aminek következtében a vitorlafa lebocsátkozott négy- vagy ötlábnyira a födélzet fölé. Ekkor az előárboc vitorlarongyait késeikkel levágták, a végeit két vitorlaszár segélyével megerősítették a hajópárkány tőkéihez és e műtétel alatt a két bátor fiú hússzor is a hullámoktól való lesodortatás veszélyében forgott.

E nagyon megfogyott vitorlázat mellett a hajó megtarthatta eddigi irányát. Hátsó része elég támaszpontot nyújtott a szélnek, hogy oly sebesen hajtsa tova, mint egy torpedónaszádot. A fő dolog az volt, hogy nagyobb gyorsasággal menekülhessen a hullámok elől és hogy a víz át ne csaphasson rajta a fedélzet egész hosszában.

Briant és Moko feladatukat teljesítvén, visszatértek Gordonhoz és Doniphanhoz, hogy a kormányzásban segítségükre legyenek.

E pillanatban a lépcsőtakaró ajtaja másodszor is kinyílt és egy gyermek dugta ki rajta a fejét. Jakab volt, Briant öccse, ennél három évvel fiatalabb.

- Mit akarsz, Jakab? - kérdé a bátyja.

- Jer!... jer!... viszonzá Jakab. - Víz van a szalonban.

- Lehetséges-e? - kiáltá Briant.

És lesietett a lépcsőkön.

A szalont homályosan világítá meg egy lámpa, amely erősen lóbálódott ide-oda. A gyér világosságnál tíz fiúcskát lehetett látni, akik a Sloughi pamlagain hevertek. A legapróbbak - voltak köztük nyolc-kilencévesek is - rémületükben egymás mellé szorongtak.

- Nincs veszély! - mondá nekik Briant, aki mindenekelőtt meg akarta őket nyugtatni. - Itt vagyunk!... Ne féljetek!

Aztán egy másik lámpa világánál megtekintette a szalon padlózatát és meggyőződhetett róla, hogy bizonyos mennyiségű víz futott a hajó egyik oldaláról a másikra.

Hol folyt be a víz? Talán a hajógerinc repedt volna meg valahol? Mindenekelőtt ezt kellett megtudni.

A szalon előtt volt a nagy hálószoba, aztán az étterem, majd a legénység őrszobája.

Briant végigment a különböző helyiségeken és konstatálta, hogy a víz nem hatolt be se a vízvonal alatt, se felette, hanem a hajó hátradőlt állása következtében szorult hátra és a hullámok egy része a hajó elején levő őrszobán keresztül a jacht belsejébe hatolt be. Ez irányban tehát nem forgott fenn semmiféle veszély.

Briant ismét végigmenvén a szalonon, megnyugtatta a társait és maga is valamivel kevesebb nyugtalansággal foglalta el újból helyét a kormánykerék mellett. A nagyon szilárd alkatú és rézzel kibélelt schooner nem bocsátotta át a vizet és oly állapotban volt, hogy a hullámok rohamainak ellenállhatott.

Ekkor éjfél utáni egy óra volt. A vihar a sötét éjszakában, amelyet a felhők még sötétebbé tettek, irtózatosan dühöngött. Úgy rémlett, mintha a nedves elemtől a jacht egészen körül volna véve, fenn és alant.

Egy órával később újabb reccsenés hallatszott a fedélzeten. Ami még az előárboc vitorlájából fennmaradt, egyszerre rongyokra szakadt és a vászonfoszlányok szétszóródtak a légben, mint megannyi óriási goelandmadár.

- Nincs többé vitorlánk! - kiáltá Doniphan -, és lehetetlen másikat felvonnunk.

- Sebaj! - viszonzá Briant. - Légy meggyőződve, hogy azért nem fogunk kevésbé gyorsan haladni.

- Nagy vigasz! - mondá Doniphan.

- Vigyázzunk a hátulról jövő hullámokra! - kiáltá Moko. - Erősen meg kell magunkat kötöznünk, különben lesodor a fedélzetről.

A hajósinas be se fejezte még szavát, mikor többtonnányi víz csapott át a hajó párkányán és Briant-t, Doniphant és Gordont a hajólépcső takarójához csapta, amelyben szerencsére megkapaszkodhattak. De a hajósinas eltűnt a víztömeggel, amely hátulról előre végigsöpörte a Sloughi fedélzetét, magával ragadván a főárboctörzs egy részét s a három ladikot, ezek pedig csak a párkányon belül voltak megerősítve; de az iránytű szekrényének egy részét is elkapta. A roppant hullám a párkányzatot is összezúzta, ekként a víz könnyen lefolyhatott s ez a körülmény mentette meg a jachtot attól, hogy a nagy túlterheltetés következtében elsüllyedjen.

- Moko!... Moko! - kiáltá Briant, mihelyt beszélni bírt.

- Vajon a tengerbe zuhant volna? - kérdé Doniphan.

- Nem... sehol se látom... semmit se hallani - felelé Gordon, aki kihajolt a fedélzet alól.

- Meg kell őt mentenünk... kötelet kell utána dobnunk! - kiáltá Briant.

És a vihar egy pillanatnyi szünetelése alatt ismét erős, harsány hangon kiáltá:

- Moko!... Moko!...

- Segítség!... Segítség!... - felelé a hajósinas.

- Nem zuhant a tengerbe! - mondá Gordon. - Hangja a schooner előrészéről hallatszik.

- Meg fogom menteni! - kiáltá Briant.

És ezzel elkezdett végigmászni a fedélzeten, lehetőleg igyekezvén elkerülni a félig megtágult kötélzetről aláfüggő és egymásba ütődő hengercsigákat és tőle telhetőleg óvakodván az eleséstől, amelyet a hajó ide-oda himbálódása csaknem elkerülhetetlenné tett a síkos fedélzeten.

A hajósinas segélykiáltása még egyszer hallatszott, aztán minden elcsöndesült.

Briant-nak a legnagyobb erőfeszítések árán sikerült eljutnia az őrszoba lépcsőjének burkolatához.

Moko nevét kiáltá.

Senki se felelt.

Vajon egy újabb hullám sodorta volna le a szegény fiút a legutolsó segélykiáltása óta? Ez esetben a szerencsétlen gyermek már messze elmaradhatott mögöttük, mert a hullámok nem ragadhatták volna őt oly gyorsan tova, mint a hajót. És akkor veszve lenne...

Nem! Briant egy sokkal gyöngébb kiáltást hallott és a csigatalp felé rohant, amelynek száraiba a hajóormány töve bele volt illesztve.

Itt kezei vergődő testet érintettek...

A hajósinas volt, aki beleszorult a hajó előrészén egyesülő párkányzat közé. Egy kötélsodrat, amely a gyermek vergődése következtében mindinkább megfeszült, a torkát szorongatta. Miután ugyanez a kötélsodrat tartotta őt fenn abban a pillanatban, mikor a hullám elsodorta, vajon most megfojtás következtében kell-e elvesznie?

Briant elővette a kését és nagy üggyel-bajjal sikerült szétvágnia a kötelet.

Aztán Mokót a hajó hátuljára vezette vissza és mihelyt a szegény fiú beszélni bírt, legelső szavai ezek voltak:

- Köszönöm, Briant úr, köszönöm!

Ezzel ismét elfoglalta helyét a kormánykerék mellett és mind a négyen megkötözték magukat, hogy ellenállhassanak a roppant hullámoknak, amelyek hátulról csapdosták a Sloughit.

Az előárboc-vitorla elvesztése után a jacht sebessége csökkent valamivel, s ez a körülmény újabb veszélyt képezett. A hullámok a hajónál gyorsabban haladván, hátulról átcsaphattak rajta és megtölthették vízzel. De mit lehetett az ellen tenni? A legkisebb vitorlát se lehetett kifeszíteni.

A Föld déli félgömbjén március hónap az északi félgömb szeptember havának felel meg és az éjszakák csak közepes hosszúak. Reggel ötödfél óra tájban már némi világosság lopózott fel a zenitig. Szerencsétlenségre a köd miatt még mindig nem lehetett messzebb látni egy negyed tengeri mérföldnyinél. A vihar semmit se vesztett erejéből, és a schooner majd egy hullámtaraj tetején, majd a mélységben volt és hússzor is felborult volna, ha a szél oldalt kapja.

A fiatal gyermekek érezték, hogy helyzetük kétségbeesetté lesz, ha a vihar még tovább őrjöng. Ekkor történt, hogy Moko felkiáltott:

- Föld! Föld!...

A hajósinas egy ködhasadékon keresztül egy part körvonalait vélte látni. Vajon nem csalódott-e? Hátha csak a felhők szegélyét látta?

- Föld?... - kérdé Briant.

- Az? - viszonzá Moko. - Keleti irányban.

És ujjával a láthatár egy pontja felé mutatott, amelyet e pillanatban a párák tömege takart el.

- Bizonyos vagy felőle?... - kérdé Doniphan.

- Igen, igen... bizonyos vagyok! - felelé a hajósinas. - Ha a köd még egyszer szétfoszlik egy kissé, nézzenek arra figyelmesen, kissé jobbra az előárboctól... Ott... ott!...

A szakadozott párák magasabb légrétegekbe kezdtek felemelkedni s néhány pillanattal később már néhány tengeri mérföldnyire lehetett az óceánon végiglátni a jacht előtt.

- Úgy van!... Csakugyan föld!... - kiáltá Briant.

- Mégpedig nagyon alacsony és sík föld! - tevé utána Gordon, aki nagy figyelemmel nézte a jelzett partot.

Ezúttal nem volt többé kétség. A szárazföldnek vagy valamely szigetnek hosszú partvonala tűnt fel a látóhatáron. A Sloughinak abban az irányban, amelyben haladt és amelyről a szélroham nem engedte letérni, nem egészen egy óra alatt ki kellett vetődnie a partra. Attól lehetett félni, hogy porrá zúzódik, mielőtt kiköthetne, főleg, ha előbb szirtekhez ütődnék. De a fiatal gyermekek erre még csak nem is gondoltak. E parton, amely ily váratlanul jelent meg előttük, nem láttak és nem láthattak egyebet a menekvésnél.

E percben a szél megint nagyobb erővel kezdett dühöngeni. A Sloughit pehely gyanánt hajtotta a part felé, amely oly élesen levált az égboltozat fakó hátteréről, mint egy fekete vonal. Hátrább egy parti szirt emelkedett, amelynek magassága nem haladhatta meg a száz vagy a százötven lábat. Elöl sárgás sík part terült el, amelyet jobbról erdőnek látszó sötétebb tömegek szegélyeztek.

Ah! Ha a Sloughi e homokos partra érhetne, anélkül, hogy sziklás zátonyt találna az útjában, ha valamely folyó torkolata menhelyet nyújtana neki, a fiatal utasok talán szerencsésen és minden baj nélkül megmenekülnének.

Mialatt Doniphan, Gordon és Moko a kormánykerék mellett maradtak, Briant a hajó előrészére ment, s a szemlátomást közeledő szárazföldet nézte.

De hasztalan keresett a jacht kikötésére kedvező helyet. Sehol se látszott, folyam- vagy pataktorkolat vagy akár csak homokos földnyelv is, amelyre egyszerre ki lehessen vetődni. A parton innét egy sor szirt fekete csúcsa emelkedett ki a vízből és e szirtekről az óriási hullámok folyvást visszaverődtek. Itt a Sloughi a legelső ütődés után ezer darabra fog törni.

Briant-nak ekkor az jutott eszébe, hogy célszerűbb volna, ha valamennyi társa együtt lenne a fedélzeten a végzetes pillanatban. Kinyitotta tehát a lépcsőburkolat ajtaját és lekiáltott:

- Jertek fel valamennyien!

A kutya azonnal kirohant és nyomon követte az állatot tíz gyermek, akik a hajó hátuljára másztak.

A legkisebbek a hullámok láttára, amelyeket a víz csekély mélysége még magasabbra felduzzasztott, rémületükben felsikoltottak.

Valamivel hat óra előtt a Sloughi a szirtek elé ért.

- Fogódzatok meg jól!... Fogódzatok meg jól! - kiáltá Briant. És félig levetkőzve készen állt, hogy segítségére siethessen azoknak, akiket a hullám visszaverődése netalán elsodorna, mert valószínű volt, hogy a jacht a szirten fog megfenekleni.

Egyszerre erős rázkódást éreztek. A Sloughi hátulja földet ért, de noha az egész hajótest megrengett, a víz nem hatolt be oldalán.

Ekkor egy másik hullám kapta fel és mintegy ötvenlábnyival előbbre vitte anélkül, hogy a jacht csak érintette volna is a szirteket, amelyeknek csúcsai számtalan helyen kiemelkedtek a vízből, majd a bal oldalára fordulva, mozdulatlanul maradt a hullámtörés zúgásának közepette.

Habár nem is volt többé a sík tengeren, mégis egy negyed tengeri mérföldnyire volt a parttól.

E percben a köd szétoszolván, nagy területen lehetett végiglátni a schooner körül. A felhők még mindig rendkívül gyorsan száguldtak és a vihar semmit se vesztett erejéből. Meglehet azonban, hogy a Csendes-tenger ez ismeretlen vidékein most adta ki végső dühét.

E reménybe kellett kapaszkodni, mert a helyzet éppoly veszélyes volt, mint a múlt éjjel, mikor a Sloughi még a sík tengeren hányódott ide-oda. A gyermekeknek, akik egymás mellett szorongtak, azt kellett hinniük, hogy veszve vannak, valahányszor egy-egy hullám felcsapott a fedélzetre s tajtékával elborította őket. A schooner a szirtek csúcsai közé beékelve bár mozdulatlanul feküdt, de mindannyiszor minden ízében megrendült. Briant és Gordon lementek a szobákba és meggyőződtek róla, hogy a víz sehol se hatolt a hajó belsejébe.

Tőlük telhetőleg megnyugtatták tehát társaikat, főleg a kicsinyeket.

- Ne féljetek - ismétlé Briant folyvást. - A jacht erős... A part nincs messze... Várjunk, majd később kijutunk a szárazföldre.

- És miért várjunk? - kérdé Doniphan.

- Úgy van... miért? - kérdé egy Wilcox nevű, körülbelül tizenkét éves gyermek. - Doniphannak igaza van... Miért várjunk?

- Mert a tenger még nagyon háborog és a sziklákhoz csapna bennünket! - felelé Briant.

- És ha a jacht széthull!? - kiáltá egy harmadik fiú, akit Webbnek hívtak s körülbelül egykorú volt Wilcox-szal.

- Nem hiszem, hogy ilyesmitől tartani lehessen, legalább addig nem, míg az apály tart. Mihelyt a tenger annyira visszahúzódott, amennyire a szél engedi, azonnal a meneküléshez látunk.

Briant-nak igaza volt. Noha az apály és dagály a Csendes-tengeren aránylag nem jelentékeny, mégis eléggé tetemes különbséget idézhet elő a magas és alacsonyabb vízállás közt. Előnyös dolog volt tehát néhány óráig várni, főleg, ha a szél csillapulna. Lehet, hogy az apály alatt a szirtsor egy részéről a tenger visszavonul. Ez esetben kevés veszéllyel járna a schooner elhagyása és könnyebben megtehetnék azt a negyed tengeri mérföldnyi utat, amely őket a parttól elválasztotta.

Mindazonáltal, bármily helyes volt is e tanács, Doniphan két vagy három társával nem látszott hajlandónak azt követni. A hajó előrészére mentek és halk hangon tanácskoztak. Máris nyilvánvaló dolog volt, hogy Doniphan, Wilcox, Webb és egy Cross nevű fiú nemigen akart Briant-nal egyetérteni. Ha a sík tengeren engedelmeskedtek neki, ez csak azért volt, mert mint említők, Briant bírt némi hajózási ismeretekkel. De mindig csak azzal a hátsó gondolattal engedelmeskedtek, hogy mihelyt partra jutnak, azonnal visszaveszik cselekvési szabadságukat - főleg Doniphan, aki értelem és műveltség tekintetében különbnek hitte magát Briant-nál és többi társánál. Egyébiránt Doniphan irigykedése Briant ellenében már régi keletű volt, és maga ama tény, hogy Briant francia volt, nemigen tette az angol fiúkat hajlandókká arra, hogy a fölényét elismerjék. Attól lehetett tehát félni, hogy e hangulat még komolyabbá teheti a már anélkül is nyugtalanító helyzetet.

Eközben Doniphan, Wilcox, Cross és Webb ezt az örvényekkel elborított, áramlatoktól átvágott, tajtékzó vizet nézték, amelyen az átkelés nagyon veszélyesnek látszott. A legügyesebb úszó se bírt volna ellenállni az apály hullám-visszaverődésének, amelyet a szél az ellenkező oldalról korbácsolt fel. Tehát igazolva volt, hogy néhány óráig várjanak. Doniphan és társai is kényszerülve látták magukat belényugodni, és végre is visszatértek többi társaikhoz a hajó hátuljára.

Briant ekkor Gordonhoz és a körülötte állókhoz így szólt:

- Mindenekfelett ne váljunk el egymástól, különben veszve volnánk.

- Remélem, te nem akarsz itt nekünk törvényt szabni! - kiáltá Doniphan, aki e szókat meghallotta.

- Én semmit sem akarok - felelé Briant -, csupán azt, hogy egyetértőleg járjunk el, mindnyájunk javára.

- Briant-nak igaza van - mondá Gordon, ki komoly és hidegvérű fiú volt és aki sohase beszélt anélkül, hogy jól meg ne gondolta volna, amiket mondott.

- Igen!... Igen!... - kiálták ketten vagy hárman a kicsinyek közül, akiket valamely titkos ösztön Briant-hoz vonzott.

Doniphan nem felelt, de társaival együtt félrehúzódott és duzzogva várta a partra kelési kísérlet idejét.

De milyen föld volt is ez itt előttük? A Csendes-tenger valamelyik szigetéhez tartozott-e vagy a szárazföldhöz? Nem lehetett eldönteni, mert a Sloughi sokkal közelebb volt a parthoz, hogysem annak vidékét az utasok kellő messzeségre szemügyre vehették volna.

Azon esetre, ha e föld csakugyan sziget volt, hogyan fogják azt elhagyhatni, amennyiben nem sikerülne kiszabadítani a schoonert, amelyet nyilván addig fog a dagály a szirtekhez csapdosni, míg darabokra nem törik? És ha e sziget lakatlan volna - van ilyen akárhány a Csendes-tengeren - vajon a magukra hagyatott gyermekek, akiknek nem lesz egyéb élelmiszerük annál, amit a jacht készletéből megmenthetnek, hogyan fognak megküzdhetni az élet szükségleteivel?

A szárazföldön ellenben a menekülés esélyei hasonlíthatatlanul nagyobbak voltak, mert a szárazföld nem lehetne más, mint Dél-Amerika. Itt, a chilei vagy a bolíviai területen segélyt találnának, ha nem is mindjárt, legalább a partraszállás után pár napra. Igaz, hogy e területeken a pampák szomszédsága veszélyes, de e pillanatban a fő kérdés a partra kelés volt.

Az idő elég világos volt, hogy a part minden részletét meg lehessen látni. Tisztán megkülönböztették a sík partot, a mögötte emelkedő parti szirtet és az alatta levő facsoportokat. Sőt Briant a part jobb oldalán egy patak torkolatát is észrevette, házat avagy kunyhót azonban hiába keresett.

- Legcsekélyebb füstöt se látok! - mondá Briant levévén szeme elől a távcsőt.

- És egyetlen csónak sincs a parton - jegyzé meg Moko.

- Hogyan is volna, mikor általában kikötő sincs - mondá Doniphan.

- A kikötő nem feltétlenül szükséges - viszonzá Gordon. - A halászbárkák menedékhelyet találhatnak egy folyó torkolata előtt és lehetséges, hogy tulajdonosaik a vihar miatt kénytelenek voltak beljebb vonulni.

A megjegyzés helyes volt. De bármint legyen is, tény az, hogy a partvidéknek ez a része teljesen lakatlannak látszott.

Eközben a dagály mindinkább visszavonult; s a szél is némileg csillapodni és északnyugatra kezdett átkanyarodni. Fontos dolog volt tehát teljesen felkészülve várni a pillanatot, mikor a szirtsor az átkelést lehetővé teszi.

Az idő hét óra körül járhatott. Mindenki sietett felhordani a fedélzetre a legszükségesebb tárgyakat, azzal az utógondolattal, hogy a többit majd kihalásszák, ha a víz kiveti a partra. Kicsinyek és nagyok egyaránt munkához láttak. A hajón elég nagy készlet volt konzervekből, kétszersültből, besózott és füstölt húsból... Ezeket csomagokba kötözték. Majd a nagyobb fiúk a partra segítik át.

De ez csak úgy történhetett meg, ha a szirtsorról a víz teljesen visszavonul. Vajon be fog-e ez következni és oly nagy lesz-e az apály, hogy a sík partig a szirtek teljesen szárazra jutnak?

Briant és Gordon figyelmesen vizsgálták a tengert. A szél kanyarodásával a csillapulás is érezhetőbbé vált és a hullámtörés is csöndesülni kezdett. Ezért a kiemelkedő szirtek hosszában könnyebb volt a vizek apadását észlelni. A schooner is megérezte az apadás hatását és mindinkább balra hajolt. Sőt attól lehetett félni, hogy ha a hajlás még tovább tart, egészen oldalt fog dőlni, mert a hajótő igen magas és a hajótest igen öblös volt, amint a sebes járású jachtokat építik. Ez esetben, ha a víz ellepné a fedélzetet, mielőtt az utasok azt elhagyhatták volna, a helyzet nagyon komollyá válnék.

A vihar elsodorta a csónakokat. Ha ez nem történik, Briant és társai most már a parton lehetnének. Aztán mily könnyű volna a part és a schooner közt az összeköttetést fönntartani és átszállítani annyi hasznos tárgyat, amelyet most a hajón kell hagyni! És ha a következő éjjel a Sloughi darabokra törik, vajon mit fognak érni a roncsai, amelyeket a hullámok a szirteken át fognak sodorni? Vajon lehet-e majd még hasznukat venni? Nem romlanak-e meg teljesen a hátrahagyott élelmi készletek? Nem lesznek-e a hajótörést szenvedettek egyes-egyedül az ismeretlen föld segélyforrásaira utalva?

Valóban nagy baj volt, hogy csónak nem állt többé rendelkezésükre!

Egyszerre a hajó előrészéről kiáltások hallatszottak. Baxter fontos felfedezést tett.

A schooner ladikja, amelyet elveszettnek hittek, megakadt a hajóormány kötélzete közt. Igaz, hogy a ladikon nem volt hely több, mint öt vagy hat ember számára, de minthogy sértetlen maradt - mindenesetre használandó lesz, ha a tenger állása miatt nem kelhetnének át száraz lábbal a szirtsoron. Be kellett tehát várni, míg az apály eléri tetőpontját, mindazonáltal e körülmény is éles szóvitára adott alkalmat, amelyben Briant és Doniphan megint szemben álltak egymással.

Doniphan, Wilcox, Webb és Cross, a ladikot a kezükbe kerítették, és éppen le akarták bocsátani a tengerre, mikor Briant közbelépett.

- Mit akartok tenni? - kérdé Briant.

- Ami nekünk tetszik - felelé Wilcox.

- A csónakra akartok szállni, ugyebár?

- Úgy van - felelé Doniphan -, és nem te vagy az, aki minket ebben meg fog akadályozni.

- De én vagyok - viszonzá Briant -, én és mindazok, akiket magukra akartok hagyni.

- Magatokra hagyni?... Ki mondta azt neked? - kérdé Doniphan hetykén. - Én senkit sem akarok magára hagyni, értetted?... Mihelyt a partra jutottunk, egyikünk visszahozza a ladikot...

- És ha a ladikkal nem tud visszatérni? - kiáltá Briant, aki alig bírt magán uralkodni. - Ha darabokra törik a szirteken?...

- A ladikba! A ladikba! - kiáltá Webb és félrelökte Brian-t.

Aztán Wilcox és Cross segélyével felemelte a ladikot, hogy lebocsássa a tengerbe.

Briant megfogta a csónak egyik végét.

- Nem fogjátok lebocsátani! - mondá.

- Azt majd meglátjuk! - viszonzá Doniphan.

- Nem fogjátok lebocsátani! - ismétlé Briant, aki el volt határozva, hogy mindnyájuk érdekében ellent fog állni. - A ladikon mindenekelőtt a kicsinyeket kell elszállítani, ha a legnagyobb apály pillanatában is oly magas lenne a víz, hogy gyalog nem lehetne a partra jutni.

- Hagyj bennünket békében! - kiáltá Doniphan, akin a harag vett erőt. - Ismétlem, Briant, te nem fogsz bennünket megakadályozni.

- És én ismétlem, Doniphan, hogy igen! - kiáltá Briant. A két fiú azon a ponton állt, hogy egymásra rohanjon. Előre látszott, hogy e küzdelemben Wilcox, Webb és Cross Doniphan pártján lesz, míg Baxter, Service és Garnett Briant oldalára fog állni.

Sajnos következmények fejlődhettek volna ebből, ha Gordon közbe nem lép.

Gordon, aki Briant után a legidősebb volt és leginkább tudott magán uralkodni, belátván a civakodás beállható következményeit, józanul Briant pártjára állt.

- Türelem, türelem, Doniphan! - mondá. - Láthatod, hogy a tenger nagyon háborog. Ladikunkat kockáztatnád.

- Nem akarom, hogy Briant szabjon nekünk törvényt, ahogy egy idő óta tenni szokta.

- Nem!... nem!... - kiálták Cross és Webb.

- Én senkinek sem akarok törvényt szabni - viszonzá Briant -, de másrészt senkinek se fogom megengedni, hogy törvényt szabjon, mikor mindnyájunk java forog a kockán.

- Nekünk is éppen annyi gondunk van rá, mint neked! - kiáltá Doniphan -, és most, mikor partra jutottunk.

- Szerencsétlenségre még nem - viszonzá Gordon. - Ne makacskodjál, Doniphan. Várjunk alkalmas pillanatot, hogy a ladikot használhassuk.

Gordon nagyon alkalmas pillanatban vette át a közvetítő szerepét Briant és Doniphan közt, amit már több ízben is tett és társai most is elfogadták tanácsát.

A tenger akkor már kétlábnyival apadt. Vajon volt-e valamely csatorna a szirtek közt? - ezt nagyon hasznos dolog lett volna konstatálni.

Briant azt hivén, hogy jobban tájékozhatja magát a sziklák fekvése iránt, ha azokat az előárboc tetejéről szemléli meg, a jacht előrészére ment, megfogta a jobb oldalon levő árbockötelet, és kézcsuklói erejével felmászott a vitorlafékig.

A szirtsoron keresztül átjáró mutatkozott, amelynek irányát a vízből mindkét oldalon felmerülő sziklacsúcsok jelezték. Ezen az átjárón kell behatolniuk, ha a ladikot akarják használni, hogy partra jussanak. De e percben még igen sok volt az örvény és igen nagy volt a hullám-visszaverődés arra, hogy sikerrel használhassák a ladikot, amelyet a hullámok okvetlenül valamely szirthez csaptak volna, amelyen ezer darabra törik.

Különben is jobb volt várni, míg majd a tenger állása kényelmesebb átkelést enged.

Briant a vitorlarúdról, amelyen a lábát átvetette, tüzetesen szemügyre vette a partvidéket is. Távcsövét végigjártatta a sík parton, a szirtek tövéig. A part a két hegyfok közt teljesen lakatlannak látszott, amelyet e két, mintegy nyolc vagy kilenc angol mérföldnyi távolság választott el egymástól.

Briant körülbelül fél óráig maradt az árbocvitorla fáján, aztán leszállt és elmondta társainak, amit látott. Doniphan, Wilcox, Webb és Cross tüntetőleg tartózkodtak bármily megjegyzést tenni, Gordon azonban e kérdést intézte hozzá:

- Ugyebár Briant, körülbelül reggeli hat óra volt, mikor a Sloughi ide kivetődött?

- Úgy van - felelé Briant.

- És mennyi idő kell az apály beállásához?

- Úgy hiszem, öt óra. Ugyebár Moko?

- Igen... valamivel több öt óránál.

- Eszerint tizenegy órakor következnék be a legalkalmasabb pillanat a partraszállás megkísérlésére? - folytatá Gordon.

- Én is így számítottam - viszonzá Briant.

- Nos hát, készüljünk elő e pillanatra és vegyünk magunkhoz némi eleséget - mondá Gordon. - Ha kénytelenek leszünk is úszni, ez legalább csak néhány órával az étkezés után fog történni.

Az csak ennek az előrelátó fiúnak juthatott eszébe.

Hozzáláttak tehát az első reggelihez, amely konzervekből és kétszersültből állt. Briant különösen a kicsinyekre ügyelt. Jenkins, Iverson, Dole, Coster a gyermekkor természetes gondatlanságával már csaknem teljesen megnyugodtak és talán mértéken túlfalatoztak volna, ha Briant nem vet véget falánkságuknak. De így minden jól végződött s néhány csepp vízzel vegyített égettbor felüdítette őket.

Briant aztán visszatért és a hajópárkányra dőlve vizsgálta a szirteket.

Mily borzasztó lassan apadt a tenger! Pedig a színvonala kétségtelenül csökkent, miután a hajó mindinkább oldalt feküdt. Moko egy kötelet, amelynek a végére óndarab volt kötve, lebocsátott a tengerbe, és meggyőződött róla, hogy még legalább nyolclábnyi magas víz volt a zátonyon. Remélhető volt-e a tenger oly nagyfokú apadása, hogy a zátony szárazon maradjon? Moko nem hitte és kötelességének tartotta ezt Briant-nel persze titokban közölni, hogy senkit se rémítsen el.

Briant aztán Gordonnal is közölte a dolgot. Mindketten belátták, hogy a szél, noha kissé éjszaknak fordult, nem engedte a tengert annyira leapadni, mint különben csöndes időben apadt volna.

- Mit tegyünk? - kérdé Gordon.

- Nem tudom!... Nem tudom! - felelé Briant. - Mily szerencsétlenség, hogy járatlanok vagyunk... hogy csak gyermekek vagyunk, mikor férfiakra volna szükség!

- A szükség majd megtanít bennünket! - viszonzá Gordon. - Ne essünk kétségbe, Briant, és cselekedjünk eszélyesen.

- Úgy van, Gordon, cselekedjünk! Ha nem hagyjuk el a Sloughit a dagály visszatérése előtt, ha még egy éjszakát kell a hajón töltenünk, akkor veszve vagyunk.

- Ez kétségtelen, mert a jacht darabokra fog törni. El is kell hagynunk, mindenáron.

- Úgy van, Gordon, mindenáron.

- Nem volna-e célszerű, valamely talpformát összetákolni?

- Már én is gondoltam erre - felelé Briant. - Szerencsétlenségre a vihar lesodort a hajóról minden fadarabot. Arra pedig nincs időnk, hogy letördeljük a hajópárkányt és abból igyekezzünk valamely kompfélét összetákolni! Nincs tehát egyebünk a ladiknál, azt pedig nem használhatjuk, mert a tenger nagyon háborog. Nem! Csupán azt lehetne megkísérelni, hogy egy kötelet vigyünk át a szirtszoroson és a végét egy kiálló sziklacsúcshoz kötözzük. Talán ilyen módon sikerülne elvontatnunk magunkat a part közelébe.

- Ki fogja kivinni ezt a kötelet?

- Én - felelé Briant.

- Segítsek?

- Nem, én egyedül elvégzem azt.

- Használd a ladikot.

- Ezzel kockáztatnám, hogy elveszítjük, Gordon. Célszerű azt megtartani a végső szükség esetére.

Mindazonáltal Briant, mielőtt, a veszélyes tervet végrehajtaná, egy hasznos óvó intézkedést akart tenni, hogy minden eshetőséggel szembeszállhasson.

Volt a hajón néhány úszóöv. Ezeket azonnal felkötötte a kicsinyek derekára. Azon esetre, ha a jacht elhagyásakor a víz még mélyebb volna, hogy meglábolhassák, ezek a készülékek fenn fogják őket tartani és a nagyok meg fogják kísérelni őket előresegíteni, mialatt ők maguk megkapaszkodnak a kötélben.

Ekkor egy negyed volt tizenegyre. Negyvenöt perc múlva az apály eléri legmagasabb fokát. Briant megtette intézkedését. Volt a hajón több olyan százlábnyi hosszú kötél, amelyeket vontatásra szoktak használni. Briant kiválasztott közülük egy közepes vastagságút és a derekára kötötte, miután levetkőzött volna.

- Fiúk! fiúk! - kiáltá Gordon -, jertek ide és segítsetek Briant után bocsátani a kötelet. Jertek ide a hajó elejére!

Doniphan, Wilcox, Cross és Webb nem tagadhatták meg segítségüket. Tudták, hogy életkérdés rájuk nézve, hogy Briant vállalkozása sikert érjen. Bármilyenek is voltak tehát érzelmeik, mégis nekiálltak, hogy segítsék lebocsátani a kötelet, amelyet kissé tágra kellett ereszteni Briant erejének kímélése miatt.

Ama pillanatban, mikor az utóbbi a vízbe akart ugrani, az öccse odament hozzá és felkiáltott:

- Bátyám!... bátyám!...

- Ne félj, Jakab... ne félts engem - felelé a bátyja.

A legközelebbi pillanatban már a víz tükrén lehetett őt látni, amint erőteljesen úszott, mialatt a kötél lebocsátkozott mögötte.

A vállalkozás még csöndes időben is nehéz lett volna, mert a hullámtörés folyvást erősen csapdosta a hosszú sziklasort, az áramlatok és ellenáramlatok nem engedték, hogy a merész fiú egyenes irányt tartson, és mikor megragadták, nagy küzdelmébe került, hogy kivergődjék belőle.

Mindazonáltal Briant mégis a part felé közeledett, mialatt társai lassanként utána bocsátották a kötelet. De máris látni lehetett, hogy ereje kezd kimerülni, noha ötvenlépésnyinél alig volt messzebb a schoonertől. Előtte örvényféle kanyargott, amelyet két ellentétes áramlat találkozása okozott. Ha sikerül ezt megkerülnie, akkor talán célt érhet, mert túl rajta a tenger nyugodtabb volt. Nagy erőfeszítéssel tehát balra kezdett úszni. De kísérlete sikertelen volt. Az áramlat megragadta és ellenállhatatlan erővel sodorta az örvény közepe felé.

- Segítség! ... Vontassatok ki! - kiáltá, mielőtt eltűnt volna.

A jacht fedélzetén a rémület tetőpontra hágott.

- Húzzátok fel a kötelet - vezénylé Gordon hidegen.

Társai siettek felhúzni a kötelet, hogy Briant-t visszavontassák a hajóra, mielőtt a víz alatt megfúlna.

Nem került egy percbe, míg Briant ismét a fedélzeten volt; igaz ugyan, hogy eszméletlenül, de öccse karjai közt csakhamar magához tért.

A kísérlet tehát, amelynek célja volt a kötelet kifeszíteni a szirtsor hosszában, teljesen meghiúsult. Senki se kezdhette volna meg újra a sikerre való kilátással. A szerencsétlen gyermekek tehát ismét kénytelenek voltak várni... Mit várni?... Segélyt? Honnét, kitől jöhetett volna segély?

Ekkor már dél elmúlt. A dagály érezhetővé vált. A hullámvisszaverődés is fokozódott. Sőt e napon újhold lévén, még erősebb áramlat volt várható, mint a múlt napon volt. Ha a szél megint nyugatra fordul, a víz a schoonert sziklás medréből fel fogja emelni... S újra meg fog fenekleni, csakhogy ezúttal nem kavicsos talajon, hanem a szirteken... És nem lehetett tenni semmit! semmit!

Mindnyájan a hajó hátulján voltak; a nagyobbak körülvették a kicsinyeket és mindnyájan a tengert nézték, amely folyvást dagadt és egymásután borította el a sziklákat. Szerencsétlenségre a szél csakugyan nyugatra fordult, mint a múlt éjjel és erősen dühöngött. Mihelyt a víz mélyebb lett, a hullámok tajtékkal boríták el a Sloughit és nemsokára nyilván fel fognak csapódni a fedélzetre. Most már a hajótörést szenvedetteken egyedül csak az Isten segíthetett. Imáik jajveszékeléseikkel vegyültek össze.

Valamivel két óra előtt, a dagály által fölemelt hajó nem dőlt többé a bal oldalára, de a hintálás következtében az előrésze a tenger fenekét súrolta, míg a fartőkéje beékelve maradt a sziklák közt. Nemsokára a hánykódás oly erőssé lett, hogy a gyermekeknek egymásba kellett fogózniuk, nehogy a fedélzetről lezuhanjanak. E percben egy tajtékzó hullámhegy emelkedett föl két fonálnyira a jacht mögött. Az ember iszonyú árdagály hullámának vélhette volna, amelynek magassága felülmúlta a húszlábnyit. Óriási sebességgel közeledett, teljesen ellepte a szirteket, fölemelte a Sloughit, s keresztülsodorta a sziklákon anélkül, hogy a szirtek csak horzsolták volna is a hajó fenekét.

Nem került egy percbe, hogy a Sloughi e víztömeg iszonyú háborgása közepette kivetődött a síkpart közepén egy magasabb fövenyzátonyra, kétszáz lépésnyire a parti szirt tövében levő fák előtt. És itt mozdulatlanul maradt - ezúttal a szárazföldön, mialatt az óriási hullám visszavonult s szárazon hagyta az egész partot.

Elbeszélésünk idején a Chairman nevelőintézet egyike volt a legtekintélyesebbeknek Aucklandban, Új-Zéland fővárosában, a Csendes-tengernek e nevezetes angol gyarmatán; mintegy száz növendéket neveltek benne, az ország legjobb családjainak gyermekeit. A nevelés, amelyben részesültek, nagyon gondos és hasonló volt ahhoz, amelyben az Egyesült Királyság egyenrangú intézeteinek a növendékei részesülnek.

Új-Zéland szigetcsoport két fő szigetből áll: az északinak neve: Ika-Na-Mawi, vagyis a Halak szigete; a délié: Tawai-Ponamu, vagy a Nephrit földje. Az Ika-Na-Mawi sziget északnyugati elhajlásának tövében fekszik Auckland város, oly ponton, ahol a sziget szélessége alig néhány mérföldnyi. A város fekvése tehát olyan, mint a görögországi Korinthoszé s éppen azért nevezik a déli félgömb Korinthoszának. Két kikötője közül az egyik nyugat, a másik kelet felé nyílik. Az utóbbi, amely a Hauraki-öbölben van - nem lévén eléggé mély -, mólókkal van ellátva, hogy a közepes tonnateher-tartalmú hajók is kiköthessenek. E mólók közt egyik legjelentékenyebb a Commercial-pier, a város egyik főutcája, a Queens-street végén van.

A Chairman-féle nevelőintézet ezen utca közepe táján állt. 1860. február 15-én a nevezett intézetből mintegy száz fiú jött ki szülőik kíséretében derült arccal, víg kedéllyel, mint megannyi madár, akik előtt kinyitották kalitkájuk ajtaját.

A szünidő kezdődött. Két hónapi szabadság vár reájuk. Sőt néhány növendéknek még egy tengeri utazásra is nyílt kilátása, melyről régóta beszéltek a Chairman-féle intézetben. Szükségtelen mondanunk, mennyire fölébresztették maguk iránt a közirigységet azok, akiknek jó szerencséjük megengedte, hogy részt vehessenek e kirándulásban a Sloughi nevű jachton, amely Új-Zéland partjait megkerülendő volt.

A növendékek szülői által kibérelt csinos schooner hat hétig tartó kirándulásra tett előkészületeket. A hajó tulajdonosa Garnett H. Vilmos volt, a kereskedelmi tengerészet egykori hajós kapitánya és teljesen meg lehetett benne bízni. A családok aláírás útján gyűjtötték egybe az utazás költségeit, amelynél épp annyi figyelem fordíttatott a biztonságra, mint a kényelemre. Nagy volt tehát az öröm a fiúk közt és bizonyos, hogy bajos lett volna a vakációból néhány hetet hasznosabban eltölteni.

A növendékek, akik a Sloughi kirándulásában részt veendők voltak, a Chairman intézet különböző osztályaihoz tartoztak. Az olvasó, elbeszélésünk első fejezetéből láthatta, hogy voltak köztük mindenféle életkorúak, nyolcévesektől tizennégy évesekig. És e tizenöt fiút, a hajósinast is ideértve, borzasztó kalandjaik messzire és hosszú időre kiragadták családjaik köréből.

Szükségesnek látjuk megismertetni neveiket, korukat, képességeiket, jellemüket, családjaik helyzetét és viszonyukat egymás irányában, amelyek közt ezen intézetben éltek, amelyet a szokásos vakáció kezdetén elhagytak.

A francia Briant testvérek és az amerikai származású Gordon kivételével mindnyájan angol eredetűek voltak.

Doniphan és Cross gazdag földbirtokosok gyermekei, és családjaik a legelső helyet foglalják el Új-Zéland társadalmában. Különben unokatestvérek, néhány hónappal meghaladták tizenharmadik évüket, és mindketten az ötödik osztályba jártak.

A külsejére sokat tartó Doniphan mindenesetre az intézet legelegánsabb növendéke volt. Értelmes és szorgalmas fiú létére igyekezett mindig a legelső lenni, részint azért, mert csakugyan szeret tanulni, részint pedig, mert a társait óhajtja felülmúlni. Bizonyos arisztokratikus gőgje miatt "Lord Doniphan"-nak nevezték, és uralkodni vágyó jelleménél fogva mindenütt tényleg uralkodni is akart. Innét ered közte és Briant közt az a versengés, amely már régibb keletű, és főleg azóta lett élesebbé, mióta a körülmények fokozták ama befolyást, amelyet Briant a társaira gyakorolt. Cross meglehetősen középszerű növendék, de állhatatos bámulója mindennek, amit Doniphan unokatestvére gondolt, mondott vagy cselekedett.

Baxter ugyanabba az osztályba tartozik; tizenhárom éves, hideg, meggondolt, munkás, leleményes és igen ügyes fiú. Az atyja meglehetősen szerény vagyonnal bíró kereskedő.

Webb és Wilcox tizenharmadfél évesek, és a negyedik osztályt végezték. Közepes értelmiségűek, meglehetősen önkényes és civakodó természetűek. Családjaik gazdagok és magas rangot foglalnak el a sziget hivatalnoki osztályában.

Garnett, aki Service társával együtt a harmadik osztályba tartozik, éppúgy, mint az utóbbi, tizenkét éves. Az egyiknek atyja nyugalmazott tengerészkapitány, a másiké vagyonos ültetvényes Nort-Shore-ban, a Waitemate kikötő északi partján. E két család bizalmas viszonyban él egymással és e bizalmasság következtében Garnett és Service is csaknem elválhatatlan társakká lettek. Jószívű fiúk, nem nagyon szeretnek dolgozni és ha arról volt szó, hogy abbahagyják a munkát, sohase szokták magukat kéretni. Garnett - fájdalom - szenvedélyesen szereti az akkordeon nevű hangszert, amely oly nagy népszerűségnek örvend az angol tengerészetben. Tengerésztiszt fia létére szabad perceiben szokott is játszani és kedves hangszerét magával vitte a Sloughi fedélzetére is. Service bizonyára a társaság legvirgoncabb, legvígabb tagja, az intézet bohóca, aki csak úti kalandokról ábrándozik és kedves olvasmányául Crusoe Robinsont és a svájci Robinsont választotta.

Most két fiúról kell megemlékeznünk, akik közül az egyik kilenc-, a másik tízéves. Az első Jenkins, a New-Seeland-Royal-Society nevű tudományos társulat igazgatójának, a második Iverson, a Szent Pálról címzett székesegyház lelkészének fia. A harmadik, illetőleg a negyedik osztályban, az intézet jó növendékei közt emlegetik őket.

Ezután két gyermek következik, Dole kilencedfél-, Costar pedig nyolcéves. Mindkettőnek atyja a zélandi angol hadseregben szolgál mint tiszt, és az Aucklandtól hatmérföldnyire fekvő Uchunga városkában lakik, a Manuhan-öböl partján. E két fiú a "kicsinyek" közé tartozik; nem is lehet róluk egyebet mondanunk, minthogy Dole nagyon makacs és Costar nagyon nyúlánk. Az első osztályban ugyan nem ragyognak nagyon különösen, de mégis igen előrehaladottaknak tartják magukat, mert olvasni és írni tudnak, amivel az ő korukban már nincs mit dicsekedni.

Amint látjuk, mindannyian tisztességes családokból származtak, amelyek Új-Zélandon már régóta megtelepedtek.

Az amerikai Gordon tizennégy éves. Arcán és egész alakján máris meglátszik a "jenki" érdesség jellege. Noha kissé félszeg és nehézkes, mégis kétségkívül ő az ötödik osztálybeli növendékek közül a leghiggadtabb. Ha nem is válik ki külseje által annyira, mint iskolatársa, Doniphan, érezni lehet, hogy egyenes elme, gyakorlati érzék lakik benne, amelynek sok tanújelét adta. Megfigyelő jellemű, hidegvéralkatú és az aprólékosságig rendszeres fiú létére, előszeretettel viseltetik a komoly dolgok iránt, és a legcsekélyebb eszméket is úgy osztályozza az elméjében, mint a legcsekélyebb tárgyakat az íróasztalán, ahol minden számozva, megjelölve és lajstromozva van. Egészben véve társai becsülik, elismerik jó tulajdonságait és mindig szívesen látják, jóllehet nem angol származású. Gordon Bostonban született, de szülei meghalván, nincs más rokona a gyámjánál, egy volt konzulsági ügynöknél, aki vagyont szerezvén, Új-Zélandon telepedett meg, és ama csinos nyaralók egyikében lakik, amelyek a Mount Saint John falut környező magaslatokon épültek.

A két fiatal francia, Briant és Jakab, egy kiváló mérnök fiai, aki ezelőtt harmadfél évvel vette át az Ika-Na-Mawi mocsarak kiszárítási munkálatainak vezetését. Az idősebbik tizenhárom éves. Nemigen szeret dolgozni, noha nagyon értelmes fiú, ennélfogva gyakran megesik rajta, hogy az ötödik osztályban az utolsók közé kerül. De elsajátítási képessége és nevezetes emlékezőtehetsége segélyével, amikor akar, ismét felkerül az első sorba és éppen ezt irigyli tőle Doniphan. Nem is tudott Briant-nal soha egyetérteni, már a Chairman-féle intézetben sem, és e meghasonlás következményeit láttuk a Sloughi fedélzetén. Aztán Briant merész, vállalkozó; a testgyakorlatokban ügyes, gyorsan tud visszavágni, ezenkívül szolgálatkész, jó fiú, nincs benne semmi Doniphan gőgjéből, kissé hanyag a külsejére és a magatartásában - szóval egészen francia és ennélfogva nagyon különbözik angol tanulótársaitól. A nagyok visszaélései ellen gyakran védelmezte a gyöngébbeket, és ami őt magát illeti, sohasem rendelte magát alá a cimboraság követelményeinek. Ebből ellentétek, küzdelmek, csaták keletkeztek, mikben erejénél és bátorságánál fogva leggyakrabban ő volt a győztes. Szeretik is őt általában és mikor arról volt a szó, hogy ki vegye át a Sloughi parancsnokságát, társai - néhány kivétellel - nem is haboztak neki engedelmeskedni, annál kevésbé, mivel - mint tudjuk - Európából Új-Zélandba való átkelése alatt sikerült némi hajózási ismereteket elsajátítania. Ami öccsét, a kis Jakabot illeti, őt eddig az egész harmadik osztály, sőt az egész Chairman-féle intézet legvirgoncabb növendékének tartották, ebben még Service-t is felülmúlta. Jakab folyvást új tréfákat gondolt ki, mindenféle csínyeket követett el társaival és egészen fölöslegesen vont magára büntetéseket. De amint látni fogjuk, a jacht elindulása óta e jelleme teljesen megváltozott, anélkül hogy tudni lehetett volna, miért.

Ezek voltak azok a fiúk, akiket a vihar a Csendes-tenger szárazföldeinek egyikére kivetett.

Ez utazás alatt az új-zélandi partok körül a Sloughit a tulajdonosának, Garnett atyjának kellett volna vezényelni, aki Ausztrália vizeiben a legmerészebb jachtparancsnokok egyikéül ismertek. Hányszor jelent meg ez a schooner már Új-Kaledónia és Új-Holland partjain a Torres-szorostól Tasmánia déli csúcsáig, sőt a Molukka-, a Fülöp-szigetek és a Celebesz vizéig, amelyek néha még a legnagyobb tonna teherképességű hajókra nézve is annyira veszélyesek! De a jacht erős szerkezetű volt, és még viharos időben is kitűnően állta a tengert, mint mondani szokás.

A legénység egy vitorlamesterből, hat matrózból, egy szakácsból és a hajósinasból állt. Ez az utóbbi Moko volt, a tizenkét éves szerecsen fiú, akinek családja már régóta szolgált egy új-zélandi telepítvényesnél. Meg kell még említenünk a Phann nevű amerikai fajú vadászebet is, amely Gordon tulajdona volt, és sohase hagyta el a gazdáját.

Az indulás napja február 15-ikére volt kitűzve. A Sloughi a kereskedelmi rakpart legvégén, következőleg jó mélyen benn a kikötőben, a faránál fogva volt megkötözve.

A legénység nem volt a fedélzetén, mikor 14-én este a fiatal utasok hajóra szálltak. Garnett parancsnok csak az indulás percében volt megérkezendő. Csupán a vitorlamester és a hajósinas fogadta Gordont és társait. A matrózok elmentek még egy pohárka whiskyt üríteni. Mikor már a gyermekek valamennyien elhelyezkedtek és lefeküdtek, a vitorlamester is elindult az embereit felkeresni a kikötő körüli csapszékek egyikébe, és azt a megbocsáthatatlan hibát követte el, hogy meglehetős késő éjjel óráig elmaradt. A hajósinas a legénység szobájába vonult vissza és ott elaludt.

Mi történt ekkor? Ez valószínűleg sohasem fog kitudódni. Annyi bizonyos, hogy a jacht köteleit eloldták, hanyagságból vagy rosszakaratból... Senki sem vette észre a hajón.

Sötét éjszaka borult a kikötőre és a Hauraki-öbölre. A szél erősen fújt a szárazföld felől és az apály áramlata a schoonert a sík tenger felé ragadta.

Mikor a hajósinas felébredt, a Sloughi úgy hánykódott, mintha nagy hullámok ringatták volna, amelyeket nem lehetett összetéveszteni a kikötőben tapasztalható hullámtöréssel... Moko a fedélzetre sietett... A jacht a sík tengeren úszott.

A hajósinas kiáltásainak hallatára Gordon, Briant, Doniphan és még néhány fiú kiugrott az ágyból és felszaladt a lépcsőn. Hiába kiáltoztak segélyért! Már a város vagy a kikötő egyetlen lámpáját se láthatták. A schooner már az öbölben járt, a parttól hárommérföldnyire.

A fiatal fiúk Briant tanácsára, amelyhez a hajósinas is csatlakozott, mindenekelőtt egy vitorlát akartak kifeszíteni, hogy rézsút ismét a partok felé közeledhessenek. De a vitorlával, amely sokkal nehezebb volt, hogysem kellőleg lehetett volna irányozni, nem értek el egyebet, mint hogy a nyugati szél még messzebb vitte őket. A Sloughi megkerülte a Colville-fokot, áthaladt a szoroson, amely azt a Nagy-Gát-szigetétől elválasztja és csakhamar néhány mérföldnyire eltávozott Új-Zélandtól.

E helyzet komoly volta könnyen érthető. Briant és társai nem várhattak többé semmiféle segélyt a szárazföldről. Azon esetre, ha valamely hajó a kikötőből elindulna a keresésükre, néhány óra múlnék el, mielőtt feltalálhatná őket, még ha föltételezzük is, hogy sikerülne föltalálnia a schoonert a mély sötétség közepette. De még nappal is, hogyan lehetne észrevenni ily kis hajót a sík tengeren? Másfelől hogyan menekülhetnének a gyermekek a bajból a saját erejük segélyével? Ha a szél meg nem fordul, le kell mondaniuk a szárazföld felé való visszatérhetés reményéről.

Igaz, hogy még fennmarad az az esély, hogy valamely hajóval találkozhatnak, amely Új-Zéland valamelyik kikötője felé tart. Bármily csekély volt is ez az esély, Moko sietett felvonni egy lámpát az előárbocra. Ezután nem maradt egyéb teendő, mint bevárni a reggelt.

Miután a kicsinyek a nagy zajra nem ébredtek fel, célszerűnek látszott őket tovább hagyni aludni. Rémületük csak rendetlenséget okozhatott volna a fedélzeten.

Azonban mégis több kísérletet tettek a Sloughit szél ellen irányozni. De a hajó azonnal megfordult és gyorsan haladt tovább kelet felé.

Egyszerre lámpafényt pillantottak meg, két vagy három tengeri mérföldnyi távolságban. Fehér fény volt, egy árboc tetején, amely az úton levő gőzösök ismertetőjele. Nemsokára a két - vörös és zöld - oldalmécs is előtűnt s miután mind a kettőt egyszerre lehetett látni, kétségtelen volt, hogy a gőzös egyenesen a jacht felé tart.

A fiúk hasztalan kiáltoztak segélyért. A hullámok zúgása, a hajó szellentyűiből kitóduló gőz sivítása, a folyvást erősbülő szél, minden egyesült, hogy hangjukat elnyomja.

De ha az őrségen levő matrózok nem is hallják meg a hangjukat, vajon nem fogják-e megpillantani a Sloughi lámpáját? Ez volt a legutolsó eshetőség.

Szerencsétlenségre e pillanatban a hajó egy erősebb hánykódásától a lámpa zsinegje elszakadt; a lámpa a tengerbe esett és most már semmi sem jelezte a Sloughi jelenlétét, pedig a hajó óránként tizenkét tengeri mérföldnyi sebességgel közeledett felé.

Néhány másodperc múlva súrolta a jachtot, amely azonnal elsüllyedt volna, ha a gőzös oldalt kapja; de az összeütközés csupán a Sloughi hátulját érte és csakis a hajó tatcímerének (tableu) egy részét sodorta le, anélkül hogy a hajótestet érintette volna.

Az összeütközés általában oly csekély volt, hogy a gőzös tovább haladt, otthagyván a Sloughit a közelgő vihar prédájául.

Ekkor a gyermekek, kiket a vihar magával ragadott, veszve hitték magukat. Mikor a reggel megjelent, a végtelen vízmező teljesen néptelen volt.

Egyetlen hajó sem jelent meg a jacht látókörében. Az éj beállt, és az idő mind rosszabbra fordult; ha a szélrohamok néha csillapultak is, a szél szüntelen nyugat felől fújt.

Se Briant, se társai nem tudták csak hozzávetőleg sem, hogy meddig tarthat ez az átkelés? Hiába igyekeztek a schoonert visszairányozni az új-zélandi vizekbe, nem sikerült. Nem kevésbé hiányoztak ismereteik a hajó irányzásában, mint erejük a vitorlák kifeszítéséhez.

Ily körülmények közt történt, hogy Briant, aki korát messze fölülmúló erélyt tanúsított, oly befolyást kezdett gyakorolni társaira, amely alól még Doniphan se bírta magát kivonni. Noha Moko segélyével se sikerült a hajót visszaterelnie a nyugati vizekbe, legalább csekély hajózási ismereteit arra fordította, hogy a jachtot meglehetősen használható állapotban tartsa meg. Nem kímélte magát, éjjel-nappal őrködött és szemeit állhatatosan végigjártatta a látóhatáron, ha talán mégis találhatna módot a menekülésre! Egyúttal a tengerbe dobatott több palackot, amelyek a Sloughira vonatkozó értesítéseket tartalmaztak. Ez is kétségkívül kevéssel biztatott, de ezt sem akarta elmulasztani.

Eközben a nyugati szél a Csendes-tengeren folyvást tovább kergette a hajót, anélkül hogy irányát megváltoztatni, vagy akár csak a sebességét mérsékelni lehetett volna.

Tudjuk már, hogy mi történt. Néhány nappal ezután, hogy a nyugati szél a schoonert kisodorta a Hauraki-öböl átjáróiból, vihar kerekedett, amely két hétig rendkívüli erővel dühöngött. A Sloughi, miután százszor is abban a veszélyben forgott, hogy az óriási hullámok szertezúzzák, ami múlhatatlanul meg is történt volna, ha nincs oly kitűnően és szilárdul építve, végre partra vetődött a Csendes-tenger egy ismeretlen szárazföldjén.

És most milyen sors vár a hajótörést szenvedett gyermekekre, akik ezernyolcszáz mérföldnyire elsodortattak Új-Zélandtól?

Családjaiknak mindenesetre elég okuk volt azt hinni, hogy a tenger elnyelte őket hajójukkal együtt.

Megmondjuk miért.

Mikor Aucklandban, még a február 14-ike és 15-ike közti éjjel konstatálták a Sloughi eltűnését, azonnal értesítették róla Garnett parancsnokot és a szerencsétlen gyermekek családjait. Szükségtelen leírnunk, mily benyomást tett ez az eset a városban, ahol a rémület általános volt.

De ha a hajó kötele felbomlott, vagy el is szakadt, talán az apály áramlata nem sodorta ki a schoonert az öbölből? Talán még lehetséges lesz föltalálni, noha a folyvást erősbülő nyugati szél elég okot adott a legnagyobb aggodalmakra...

A kikötő parancsnoka haladéktalanul intézkedett is a jachtnak nyújtandó segély iránt. Két kis gőzös több mérföldnyire ment a keresésére a Hauraki-öblön kívül. Egész éjjel cirkáltak a vizeken, ahol a tenger már nagyon háborgott. És mikor reggel visszatértek, kénytelenek voltak az iszonyú katasztrófa által lesújtott családokat az utolsó reményüktől is megfosztani.

A gőzösök, ha nem is találták meg a Sloughit, de a tengerből kihalászták a roncsait. E roncsokat a hajócímer darabjai képezték, amelyeket az összeütközés alkalmával a Quito nevű perui gőzös szakított le - amely összeütközésről azonban a gőzös legénységének legcsekélyebb tudomása se volt.

E darabokon még három vagy négy betű volt olvasható a Sloughi nevéből. Bizonyosnak látszott tehát, hogy a jachtot a hullámok szertezúzták és hogy az körülbelül tizenkét tengeri mérföldnyi távolságban Új-Zélandtól keletnek, mindenestől elmerült.

A schooner már egy óra óta hevert a part fövenyén anélkül, hogy egyetlen bennszülött mutatkozott volna. Egyetlen ház, kunyhó vagy viskó se látszott, sem a parti szirt tetején emelkedő fák alatt, sem a dagály vizeitől felduzzadt patak partjain. Még csak emberi lábnyomot se vettek észre a fövenyen, amelyet a hullámok által kidobott hínár szegélyezett. A kis patak torkolatán egyetlen halászbárka sem állt kikötve. Az öböl azon egész részén, amely a déli és északi hegyfokok közt feküdt, sehol se gomolygott füst a levegőben.

- Végre szárazföldön vagyunk és már ez is valami - mondá Gordon. - De vajon melyik szárazföld lehet ez, amely teljesen lakatlannak látszik?...

- A fő dolog az, hogy ne legyen lakhatatlan - viszonzá Briant - Bizonyos időre el vagyunk látva élelmi- és lőszerekkel!... Csak lakásunk hiányzik és menedékhelyet mindenesetre találnunk kell, legalább a kicsinyek számára... Most ők a legelsők.

- Igazad van! - mondá Gordon.

- Ami pedig azt illeti, hogy megtudjuk hol vagyunk, lesz időnk ezzel foglalkozni akkor is, ha a legszükségesebbről már gondoskodtunk! Ha valósággal szárazföldön vagyunk, akkor nem lehetetlen, hogy segélyt is fogunk találni! Ha ellenben szigeten... lakatlan szigeten vagyunk... nos hát akkor majd meglátjuk, mit kell tennünk!... Jer Gordon, induljunk el a felfedezési útra!

Mind a ketten csakhamar elérkeztek ama facsoport széléhez, amely rézsút három- vagy négyszáz lépésnyire a torkolat felé terült el a parti szirt és a patak jobb partja közt.

Ebben az erdőben semmiféle emberi nyomot se találtak, ösvényt, se átjárót. A földön kidűlt, korhadt vén fatörzsek hevertek. Briant és Gordon térdig lesüppedtek a száraz falevelek vastag rétegébe. Mindazonáltal a madarak félénken röpködtek, mintha már az embertől való félelmet megtanulták volna. Valószínű tehát, hogy e partot, ha mindjárt lakatlan is, koronkint meglátogatják a szomszédos területek bennszülöttei.

A két fiú tíz perc alatt átment ezen az erdőn, amely mind sűrűbbé lett a sziklás szirt szomszédságában; e szirt pedig mint egy meredek fal emelkedett fel, száznyolcvan lábnyi középmagasságban. Nagyon óhajtandó lett volna, hogy a tövében valamely üreget vagy bemélyedést találjanak, amely menedékhelyül szolgálhatna. Szerencsétlenségre Briant és Gordon e sziklafalon, amely oly egyenes volt mint egy vár bástyája, nem találtak se barlangot, de még csak kiszögelléseket se, amelyeken fel lehetett volna mászni a szirt tetejére. A terület belsejébe valószínűleg csak úgy lehet eljutni, ha megkerülik a parti szirtet, amelynek fekvése iránt Briant tájékozta magát akkor, midőn a Sloughiról szemügyre vette a gát sziklasorát.

Körülbelül fél óráig haladtak dél felé a sziklafal tövében. Ekkor a patak jobb partjára értek, amely tekervényesen nyúlt el keleti irányban. Az innenső partot szép fák szegélyezték, ellenben a túlsó lapos és növényzet nélküli part egészen másféle látványt nyújtott. Az ember terjedelmes mocsárvidéknek tarthatta volna, amely elterjedt a déli láthatárig.

Briant és Gordon visszatértek a Sloughi felé, miután meghiúsult az a reményük, hogy feljuthassanak a szirt tetejére, ahonnét kétségkívül megláthatták volna a szárazföld jelentékeny részét.

Doniphan néhány fiúval a sziklákon járt-kelt, míg Jenkins, Iverson, Dole és Costar kagylószedéssel mulatták magukat.

Briant és Gordon a nagyokkal rögtön közölték szemleútjuk eredményét, s kijelentették, hogy egyelőre nem lehet elhagyni a schoonert. Noha a feneke nagyon meg volt rongálva és a bal oldalán jelentékeny hasadás mutatkozott, mégis ideiglenes lakhely gyanánt használható volt, ugyanazon a helyen, ahova a tenger kivetette. A fedélzet az előrészen, az őrszoba felett ugyan kettévált, de a szalon és a hátulsó szobák legalább elégséges menedékhelyet nyújtottak a szélrohamok ellen. A konyha nem szenvedett a sziklák horzsolásától a kicsinyek nagy örömére, akiket a reggelik és az ebédek kérdése rendkívül érdekelt.

Valóban nagy szerencse volt, hogy a fiatal gyermekek nem voltak kénytelenek az elhelyezkedésükhöz nélkülözhetetlen tárgyakat a partra kihordani. Ha ez sikerült is volna, mennyi nehézséggel, mennyi fáradsággal kellene megküzdeniük! Hogyan menthették volna meg az ingóságukat, ha a Sloughi a hullámtörés által hozzáférhető helyen vetődik a partra? Nem pusztította volna-e el a tenger csakhamar a jachtot és a fövenyen szétszórt élelmiszerekből, fegyverekből, lőszerekből, ruhákból, ágyneműből és egyéb tárgyakból, amelyek a kis társaságra nézve annyira szükségesek voltak, vajon mit lehetne megmenteni? Szerencsére a dagályár átsodorta a Sloughit a szirtsoron. Noha a hajózásra örökre alkalmatlanná vált, legalább lakható volt, miután a felső része ellenállt előbb a viharnak, majd a sziklákkal való összeütődésnek és most már semmi se tudta volna kisodorni ebből az iszapos fövenyből, amelybe befészkelte magát.

A legjobb volt tehát ideiglenesen a Sloughin maradni és elhelyezkedni, ami még ugyanaznap meg is történt. A hajó jobb oldalán megerősített kötélhágcsó segélyével a nagyok úgy, mint a kicsinyek bármikor feljuthattak a fedélzetre. Moko, aki hajósinas létére kissé értett a főzéshez is, Service segítségével a reggeli elkészítéséhez fogott. Valamennyiüknek jó étvágyuk volt, sőt Jenkins, Iverson, Costar és Dole eléggé vígaknak is látszottak. Csupán Briant, Jakab, egykor az intézet legpajkosabb növendéke vonult félre. A változás jellemében és szokásaiban valóban meglepő volt, Jakab azonban hallgatott és soha se felelt a kérdésekre, amelyeket társai ez iránt hozzá intéztek.

Végre annyi nap és annyi éjszaka után, amelyeket a vihar ezer veszélyei közt töltöttek, valamennyien csakis az alvásra gondoltak. A kicsinyek szétoszlottak a jacht szobáiban, ahol a nagyok is csakhamar megjelentek. Mindazonáltal Briant, Gordon s Doniphan felváltva virrasztani akart. Nem lehetett-e egy csapat vadállat vagy egy csoport bennszülött megjelenésétől tartani, akik talán nem kevésbé lettek volna félelmesek amazoknál? Nem történt semmi. Az éjszaka riadalom nélkül múlt el és mikor a nap felkelt, a fiúk imádkoztak és munkához láttak.

Mindenekelőtt leltározni kellett a jachton található élelmiszereket, majd az egyéb ingóságokat, fegyvereket, műszereket, ruhákat, szerszámokat stb. Az élelmezés kérdése volt a legfontosabb, mert a part teljesen lakatlannak látszott. Összes segélyforrásaik a halászatra és vadászatra fognak szorítkozni, ha ugyan van itt vad.

Megállapíttatott, hogy ide nem értve a kétszersültet, amelyből tetemes készlet találtatott, a konzervek, sonkák, besózott hús, főzelék stb. készlete, még azon esetre se fog két hónapnál tovább tarthatni, ha a legnagyobb takarékossággal bánnak vele.

Ennélfogva mindjárt kezdetben igénybe kell venni a helybeli segélyforrásokat, hogy a hajón talált élelmiszerek megmaradjanak azon esetre, ha netalán szükséges volna néhány száz angol mérföldnyi utat tenniük, hogy eljuthassanak a partvidék valamelyik kikötőjébe vagy valamely beljebb fekvő városba.

- Csak a konzervek egy része meg ne romlott volna! - jegyzé meg Baxter -, mert mikor a szirtek közt megakadtunk, a tenger víz behatolhatott ám a hajóba.

- Ezt azonnal meg fogjuk tudni, ha megvizsgáljuk a dobozokat - viszonzá Gordon. - A legrosszabb esetben még egyszer megfőzzük a tartalmukat.

- Ezt magamra vállalom - mondá Moko.

- És ne késlekedjél vele - mondá Briant -, mert az első napok alatt kénytelenek leszünk a Sloughi készleteiből élni.

- Miért ne látogatnánk meg mindjárt ma a sziget északi részén levő sziklákat és miért ne szedhetnénk össze a megehető tojásokat? - kérdé Wilcox.

- Igen! igen! - kiáltá Dole és Costar.

- És miért ne halásznánk? - kérdé Webb. - Nincsenek-e horgok a hajón és halak a tengerben? Ki akar halászni menni?

- Én!... én! - kiálták a kicsinyek.

- Jól van!... jól van! - viszonzá Briant. - De nem játékról van ám szó és csak a komoly halászoknak fogunk horgot adni.

- Légy nyugodt, Briant - viszonzá Iverson. - Olyan lelkiismeretesen fogjuk elvégezni a dolgunkat, mintha iskolai feladat volna.

- Helyes, de mindenekelőtt leltározzuk a jachtunk tartalmát - jegyzé meg Gordon. - Nemcsak az evésre kell gondolni.

- De mégis lehetne osztrigákat keresni a reggelihez - mondá Service.

- Ám legyen - felelé Gordon. - Menjetek kicsinyek, hárman vagy négyen. Moko, kísérd el őket.

- Értem, Gordon úr.

- És jól vigyázz rájuk! - tevé utána Briant.

- Ne féljen semmitől, Briant úr.

A hajósinasban meg lehetett bízni. Szolgálatkész, ügyes, bátor fiú volt, ki még nagy szolgálatokat tehetett a hajótörést szenvedetteknek. Különösen Briant-hoz ragaszkodott, aki nem is titkolta rokonszenvét Moko iránt, de angolszász társai kétségkívül szégyellték volna magukat, ha a szeretet érzése támadna bennük egy szerecsen iránt.

- Induljunk! - kiáltá Jenkins.

- Jakab, te nem akarsz velük menni? - kérdé Briant az öccsétől.

Jakab tagadólag felelt.

Jenkins, Dole, Costar és Iverson elindultak tehát Moko vezetése alatt és végigmentek a szirtsor hosszában, amely az apály következtében szárazra került. A sziklák közt talán osztrigákat és egyéb ehető kagylókat találnak, amelyek akár nyers, akár főtt állapotban igen jók reggelire. A gyermekek ugrándozva távoztak, és e kis kirándulást inkább mulatságnak tekintették. Így illett ez a korukhoz. Már alig emlékeztek vissza az átélt megpróbáltatásokra, és a veszélyekre nem is gondoltak, amelyekkel a jövő fenyegette őket.

Mihelyt a kis csapat eltávozott, a nagyok a hajót vizsgálták meg. Egyfelől Doniphan, Cross, Wilcox és Webb leltározták a fegyvereket, lőszereket, ruhákat, ágyneműket, műszereket és a szerszámokat, másfelől Briant, Gordon, Baxter és Service megszámlálták a hajó fenekén különböző nagyságú hordókban levő bort, sört, égettbort, whiskyt és gint. Gordon az egyes megvizsgált tárgyakat följegyezte zsebkönyvébe, amely egyébiránt tele volt a schooner rakományára vonatkozó jegyzetekkel. A rendszeres amerikai - aki valóban kezelési hivatalnoknak született - máris elkészítette a készletben levő anyag részletes jegyzékét, és úgy látszott, mintha ezúttal csak az egyes tételek helyességéről kellene magának meggyőződést szereznie.

Mindenekelőtt megállapították, hogy a vitorla, kötél, sodrony és egyéb felszerelési kellékből teljes pótkészlet létezik. Ha a jacht még használható állapotban lett volna, semmi se hiányzott volna másodszori felszereléséhez. De ha ezeket a legelső minőségű vitorlákat, ezeket az új köteleket nem lehetett többé a hajó felszerelésére használni, mindenesetre értékesíthetni fogják a jövendő berendezésnél. A halászati eszközök, kézi hálók, horgok stb. szintén szerepeltek a leltárban és valóban becses tulajdont képeztek azon esetre, ha az öböl halban bővelkedett.

Fegyverek és lőszerek tekintetében Gordon a következő tételeket jegyezte föl a zsebkönyvébe: nyolc vadászpuska, egy messzire hordó kacsapuska, tizenkét revolver, háromszáz töltény hátultöltő puskák számára, két lőporos hordó huszonöt fontnyi tartalommal és meglehetős mennyiségű sörét, szatyma és golyó áll rendelkezésre. Ezek a lőszerek, amelyek vadászati célokra voltak szánva, a Sloughi megállapodásai alkalmával Új-Zéland partjain: most e partokon hasznosabb módon fognak az élelmezés biztosításaira értékesíttetni - adja az ég, hogy az élet megvédelmezésére ne kelljen használni! Volt még ezenkívül bizonyos számú röppentyű is éjjeli jeladásokra és mintegy harminc töltény a jacht két kis ágyúja számára, amelyeket remélhetőleg nem lesznek kénytelenek a bennszülöttek támadásainak visszaverésére használni.

Ruhák és konyhaeszközök dolgában a hajótörést szenvedettek jól el voltak látva, még azon esetre is, ha huzamosabban itt kellene maradniuk. Az edények egy része ugyan eltört, mikor a Sloughi a szirtekhez ütődött, de még mindig elég maradt az asztali és konyhai használatra. Különben ezek nem is voltak feltétlenül szükséges tárgyak. Sokkal lényegesebb volt, hogy a flanel-, posztó-, gyapot- és vászonöltönyökből elégséges készlet legyen arra, hogy az évszakok szerint lehessen változtatni a ruhát. Mert ha e sziget vagy szárazföld ugyanazon szélességi fok alatt feküdt, mint Új-Zéland - ami valószínű volt, mivel a schoonert Aucklandból való elindulása óta folyvást a nyugati szél hajtotta előre -, akkor nyáron nagy melegre és télen nagy hidegre készülhettek. Szerencsére nagy mennyiségben találtattak a hajón ama ruhadarabok, amelyek egy több hétre terjedő kirándulásnál nélkülözhetetlenek, mert e tekintetben a tengeren az ember sohase lehet elég óvatos. Ezenfelül a legénység ládáiban gyapotnadrágokat, zubbonyokat, viaszos vászonból készült köpenyeket, szövött gyapotujjasokat találtak, amelyeket könnyű lesz átalakítani a nagyok- és kicsinyeknek. Ily módon a szigorú téllel is szembe lehet majd szállani. Természetes, hogy ha a körülmények a schooner elhagyását és biztosabb lakhellyel való felcserélését követelnék, mindenki magával fogja vinni teljes ágyneműit, miután a hajó ágyai jól föl voltak szerelve derékaljakkal, lepedőkkel, vánkosokkal, takarókkal és e tárgyak, kellő gondozás mellett, sokáig eltarthatnak...

Sokáig!... Ez a szó talán azt jelentette, hogy: életfogytig! A műszereket illetőleg Gordon a következőket jegyezte fel zsebkönyvébe: két aneroid légmérő, egy alkohollal töltött hőmérő, két tengeri óra, több rézből készült szócső, amilyeneket ködös időben szoktak használni és amelyek nagy távolságra elviszik a hangot; három darab kisebb és nagyobb messzeségre használható látcső, egy nagyobb és két kisebb iránytű, egy viharjelzőkészülék, végre több angol nemzeti lobogó, ide nem értvén a jelző lobogókat, amelyek két hajónak egymással való közlekedésére használtatnak volt a schoonereken. Ezeken kívül volt még egy kaucsukból készült Halkett-féle ladik is, amelyet össze lehetett hajtogatni és amelyet patakon vagy tavon való átkelés céljára bátran használhattak.

Ami a szerszámokat illeti, a hajóasztalos ládája meglehetősen teljes készletet tartalmazott, nem is említve a sok szöget, srófot és egyéb eszközt, amely a hajón előfordulható apróbb kijavításokhoz szükséges, sőt még gombok, tűk és cérnák se hiányoztak, mert az anyák a ruhajavítás esetleg előfordulható szükségére való tekintettel, e kellékekről is gondoskodtak. Az a veszély se fenyegette a fiúkat, hogy tüzet ne gyújthassanak; a sok gyufa kanóc és egyéb tűzi szerszám sokáig eltarthat és e részben nyugodtak lehettek.

Találtak ezenkívül a hajó könyvtárában nagy méretű földabroszokat, jó angol és francia útleírásokat és néhány tudományos könyvet, nem is említve a két híres Robinsont, amelyeket Service okvetlenül megmentett volna, amint Garnett is megmentette harmonikáját, amely szerencsésen és baj nélkül élte túl a viharos utazás viszontagságait. Végre találtatott nagy mennyiségű írószer, toll, irón, papiros, tinta, valamint egy 1860-iki naptár is. Baxter bízatott meg azzal a feladattal, hogy egymásután törüljön ki belőle minden elmúlt napot.

- Március 10-én történt - mondá Baxter -, hogy a tenger kivetette a partra a szegény Sloughit!... kitörlöm tehát március 10-ét, valamint az 1860-ik év összes megelőző napjait.

Megemlítendő még azon ötszáz fontnyi összeg éspedig aranyban, amelyet a fiúk a jacht pénztárában találtak. Talán hasznát fogják venni a hajótörést szenvedettek, ha sikerül eljutniuk valamely kikötőbe, ahonnét hajóra szállhatnak, mely az édes, óhajtott otthonba viszi őket.

Gordon ezután pontosan számba vette a hajó fenekén elhelyezett hordókat. Több hordó, amely égettbort, sört vagy bort tartalmazott, széthullott, mikor a hajó a szirtekhez ütődött és a folyadék kiömlött a hajógerinc hasadékain. Ez pótolhatatlan veszteség volt és annál inkább kellett takarékoskodni azzal, ami megmaradt.

A hajó fenekén összesen megmaradt száz gallonra való vörösbor és sherry, ötven gallon gin, égettbor és whisky, negyven hordó sör, egyenként huszonöt gallon tartalommal - ezenkívül mint egy harminc palackra való különféle likőr, amelyek jól be lévén szalmába csavarva, ellenállhattak a viharnak, mely össze-vissza dobta azokat.

Eszerint a Sloughi tizenöt utasa, legalább bizonyos ideig elmondhatta magáról, hogy megélhetése biztosítva van. Majd később kiderül, vajon nyújt-e mostani tartózkodási helyük annyi segélyforrást, hogy a készletekkel gazdálkodni lehessen.

Déltájban a kicsinyek, Moko vezetése alatt visszatértek a Sloughira. Komolyan hozzáláttak a munkához és sikerült magukat hasznosakká tenniük. Meglehetős mennyiségű kagylót hoztak magukkal és Moko azonnal az elkészítésükhöz fogott. Ami a tojásokat illeti, ezekből is nagy mennyiségre lehetett számítani, mert Moko számtalan sziklagalambot látott a parti szirtek magasan levő kiszögellésein.

- Jól van - mondá Briant -, majd legközelebb egy reggelen vadászatot rendezünk, amely úgy látszik, sikerrel biztató.

- Mindenesetre - viszonzá Moko - három-négy lövéssel tucatszámra lehet galambot ledurrantani. Ami pedig a fészkeiket illeti, ezekhez se lesz nehéz hozzáférni, ha valaki kötélen lebocsátkozik.

- Úgy lesz - mondá Gordon. - Addig is, ha talán Doniphan holnap reggel el akar menni vadászni...

- Nagyon szívesen - viszonzá Doniphan -, Webb, Cross és Wilcox velem fognak jönni.

- A legnagyobb örömmel! - kiáltá a három fiú, akik egészen el voltak ragadtatva a gondolatra, hogy töméntelen szárnyasok közé durranthatnak.

- Csak azt ajánlom - jegyzé meg Briant -, hogy ne lőjetek nagyon sok galambot! Mindannyiszor rájuk fogunk találni, valahányszor szükségünk lesz. Fő dolog az, hogy ne tékozoljuk a lőport haszontalanul.

- Jól van, jól van! - viszonzá Doniphan, aki nemigen tűrhette a megjegyzéseket és különösen ha Briant szólt. - Nem most leszünk először vadászaton és nincs szükségünk a jó tanácsokra.

Egy órával később Moko jelentette, hogy a reggeli készen van. Mindnyájan a hajóra siettek és az ebédlőben foglaltak helyet. A jacht meglehetősen rézsútosan feküdt, következőleg az ebédlőasztal is érezhetően balra hajolt. De ez nem zavarta a fiúkat, akik már megszokták a hajó hánykódásait. A kagylókat egyhangúlag kitűnőeknek nyilvánították, csupán az elkészítési módot lehetett kissé kifogásolni, de hiszen fiatal korban az étvágy a legjobb szakács. A kétszersült, egy darab besózott marhahús és néhány csöpp égettborral vegyített víz, amelyet a patakból apály idején merítettek, nehogy iszapos íze legyen, egészben véve igen elfogadható reggelit szolgáltatott.

A délután berendezkedési munkák és a leltározott tárgyak elrakosgatása közt múlt el. Ez alatt Jenkins és kis társai a patakban halásztak, amely hemzsegett a sok mindenféle haltól. Vacsora után mindnyájan nyugodni mentek, Baxter és Wilcox kivételével, akik hajnalig virrasztottak.

Így múlt el a második éjszaka a Csendes-tenger szárazföldjén.

Sziget-e, avagy szárazföld? Ez a komoly kérdés foglalkoztatta folyvást Briant-t, Gordont és Doniphant, akik jellemüknél és értelmiségüknél fogva csakugyan e kis világ főnökei voltak. Mindenesetre, akár sziget volt e föld, akár nem, annyi bizonyos, hogy nem a térítők égöve alatt fekszik. Meglátszott ez a növényzeten, a tölgyeken, bükkfákon, füzeken, a különböző fajú fenyőkön, amelyek a Csendes-tenger középrégióiban nem találhatók fel. Sőt úgy látszott, mintha a terület valamivel magasabb szélesség fok alatt feküdnék, mint Új-Zéland, következőleg közelebb volna a déli sarkhoz. Félni lehetett tehát attól, hogy a telek itt nagyon szigorúak lesznek. A földet, a parti szirtek alatt elterülő erdőben máris a lehullott falevelek vastag szőnyege borította. Csupán a tűlevelű fák tartották még lombjukat, amely minden évszakban újra kiújul, mielőtt még a régi lomb lehullana.

- Éppen azért tartom igen szükségesnek, hogy ne telepedjünk le véglegesen a part ezen oldalán - mondá Gordon egy nappal azután, hogy a Sloughit állandó lakhelyül berendezték.

- Ez az én véleményem is - mondá Doniphan. - Ha bevárjuk a kedvezőtlen évszakot, késő lesz eljutnunk valamely lakható helyre, mert könnyen meglehet, hogy száz angol mérföldnyi utat is meg kell tennünk, mielőtt ilyent találnánk.

- Türelem - viszonzá Briant. - Hiszen még csak március derekán vagyunk.

- Nos - mondá Doniphan - a jó idő eltarthat április végéig és hat hét alatt hosszú utat lehet megtenni.

- Ha út van - felelé Briant.

- És miért ne volna?

- Kétségkívül - viszonzá Gordon. - De ha van is, tudjuk-e, hogy hova vezet?

- Én csak egyet tudok - mondá Doniphan -, azt, hogy képtelenség el nem hagynunk a schoonert a fagyos és esős évszak előtt, és hogy ezt tehessük, nem kell minden lépten-nyomon nehézségeket látni.

- Jobb a nehézségeket meglátni - viszonzá Briant - mint bolondfővel egy ismeretlen országnak nekimenni.

- Könnyű dolog bolondoknak kijelenteni azokat, akik más véleményen vannak - mondá Doniphan csípősen.

- A feleselés semmit se használ. Értsük meg egymást, ha célt akarunk érni. Doniphannak igaza van, mikor azt mondja, hogy ha oly vidék szomszédságában vagyunk, ahol emberek laknak, igyekeznünk kell oda eljutni haladék nélkül. De Briant azt az ellenvetést teszi, hogy lehetséges-e az? És neki is igaza van - szólt közbe Gordon.

- Az ördögbe, Gordon! - kiáltá Doniphan -, ha elindulunk akár észak, akár dél, akár kelet felé, valaha csak oda kell érnünk.

- Igen, ha szárazföldön vagyunk - viszonzá Briant -, de nem, ha szigeten vagyunk és ha ez a sziget lakatlan.

- Éppen ezért kell mindenekelőtt megtudnunk, hogy szárazföldön vagyunk-e avagy szigeten - viszonzá Gordon. - Ami pedig azt illeti, hogy elhagyjuk a Sloughit anélkül, hogy tudnánk, van-e kelet felé tenger avagy nincs...

- A Sloughi fog bennünket elhagyni! - kiáltá Doniphan, aki mindig makacsul ragaszkodott eszméihez. - Nem lesz képes ellenállni a viharoknak, amelyeknek a rossz évszakban ezen a parton uralkodniuk kell.

- Ezt elismerem - viszonzá Gordon -, de mégis mielőtt elindulnánk a terület belseje felé, tudnunk kell, hogy hova megyünk.

Gordonnak olyannyira igaza volt, hogy Doniphannak akarva nem akarva, meg kellett magát adnia.

- Sajnos - jegyzé meg Briant -, hogy nincs oly magas domb, amelynek tetejéről a területen végig lehetne tekinteni, valószínű azonban, hogy az öböl északi részének hegyfokáról messzire lehetne ellátni...

- Éppen erre gondoltam én is - viszonzá Gordon. - Igen! ez a hegyfok kétszázötven vagy háromszáz lábnyi magas lehet, következőleg magasabb a parti szirteknél.

Valóban, az öböl legvégső éjszaki csúcsán egy sziklacsoport emelkedett, amely egyik oldalon meredeken nyúlt alá a tengerbe, a másikon pedig a parti szirtekkel látszott összekötve lenni. A Sloughitól e hegyfokig a távolság nem volt nagyobb hét vagy nyolc angol mérföldnél, a part kanyarulatát is ideértve, és legföljebb öt angol mérföldnyinél toronyirányt. Gordon aligha csalódott, mikor a hegyfok magasságát kétszáz méternyire becsülte a tenger színe felett. Célszerű dolog volt tehát elmenni az öböl végére és felkapaszkodni erre a sziklára. Ha kelet felé szárazföld terül el, remélhető volt, hogy a szem több mérföldnyi kiterjedés területén fog végigtekinthetni.

Elhatároztatott tehát, hogy az északi fokhoz kirándulnak s a Sloughit nem fogják elhagyni mindaddig, míg nem tudják teljes bizonyossággal, vajon a jacht szigeten vagy szárazföldön vetődött-e partra, amely utóbbi esetben ez csak az amerikai szárazföld lehetett.

Mindazonáltal öt napig szó sem lehetett a kirándulásról. Az idő megint ködössé vált és koronkint permeteg eső esett.

E néhány nap azonban nem veszett kárba, hanem különféle munkákra fordíttatott. Briant a kicsinyekkel foglalkozott, akik felett folyvást őrködött, állandóan gondoskodott arról, hogy körülményekhez képest jó ápolásban részesüljenek; ennélfogva miután a hőmérséklet csökkent, melegebb ruhába öltöztette őket, amelyeket a matrózok számára való készletek közt talált és a kicsinyek számára átalakított. Valóságos szabómunkát végzett, amelynél az ollónak több dolga volt, mint a tűnek és amelynél Moko, aki hajósinas létére a varráshoz is értett, nagyon leleményesnek mutatta magát. Valóban nem lehetne azt állítani, hogy Costar, Dole, Jenkins és Iverson elegánsul voltak öltözve a túlságosan bő és erősen megkurtított ujjú és lábszárú matrózzubbonyokban és nadrágokban. De sebaj! Legalább nem fognak fázni és ha kell, ruhát is változtathatnak. A kicsinyek új öltözetükbe csakhamar beleszoktak.

Ezenfelül ők se maradtak tétlenül. Garnett vagy Baxter vezetése alatt apály idején gyakran elmentek kagylókat szedni vagy horgászni a patakban. Ez rájuk nézve mulatság és mindnyájukra nézve hasznos volt. Ekképp el levén foglalva oly munkával, amely rájuk nézve szórakoztató is volt, nem is gondoltak a helyzetükre, amelynek komolyságát különben is alig bírták volna megérteni. Kétségkívül az otthonra, szülőikre való emlékezés éppen úgy elszomorította őket, mint társaikat, de az a gondolat, hogy kedveseiket sohase fogják látni, elméjükben meg se fordult.

Gordon és Briant úgyszólván állandóan a Sloughin tartózkodtak, amelynek jó karban való tartását magukra vállalták. Service is náluk maradt néha, és amellett, hogy mindig jó kedvű volt, nagyon hasznosnak is bizonyult. Szerette Briant-t, és sohase csatlakozott társai közül azokhoz, akik inkább Doniphannal tartottak. Briant is nagy vonzalmat érzett iránta.

- Megy a dolog!... megy! - ismétlé Service gyakran. - Valóban, a mi Sloughinkat éppen a kellő pillanatban dobta ki a partra egy szíves hullám, amely nem sok kárt ejtett rajta! Ilyen szerencsében nem részesült se Crusoe Robinson, sem a svájci Robinson.

És Briant Jakab?... Nos hát, Briant Jakab ha részt vett is a különféle házimunkákban, a hozzá intézett kérdésekre alig felelt, s a szemét rögtön másfelé fordítá, mihelyt valaki egyenesen az arcába nézett.

Briant komolyan nyugtalankodott öccsének magaviselete miatt. Négy évvel idősebb lévén Jakabnál, mindig nagy befolyást gyakorolt reá. De, mint már említettük, a schooner elindulása óta Jakabot kétségkívül lelkiismereti furdalások gyötörték. Vajon valamely súlyos vétséggel kellett-e magát vádolnia, olyannal, amelyet még a bátyjának se mert megvallani? Annyi bizonyos, hogy kivörösült szemei sokszor elárulták, hogy sírt.

Vajon nincs-e Jakab egészsége megingatva? Efölött tűnődött bátyja. Milyen ápolásban részesíthetné ezt a gyermeket, ha megbetegednék? E súlyos gondtól gyötörtetve ismételten megkérdezte az öccsét, hogy mi baja van, és e kérdésére Jakab mindig csak azt felelte, hogy:

- Semmi bajom nincs... éppen semmi.

Egyéb feleletet nem lehetett tőle kicsikarni.

Március 11-től 15-ig Doniphan, Wilcox, Webb és Cross a sziklák közt tanyázó madarakra vadásztak. Mindig együtt jártak és szembeötlőleg elkülönözték magukat. Gordont ez a magaviselet némileg nyugtalanította. Valahányszor alkalom kínálkozott, figyelmeztette is az egyiket is, a másikat is, iparkodott velük megértetni, hogy az egyetértés mennyire szükséges. De főleg Doniphan oly hidegen fogadta e figyelmeztetéseket, hogy Gordon célszerűnek látta, nem is beszélni többé e tárgyról. Mindazonáltal remélte, hogy sikerülni fog kiirtania a viszály e csíráit, amelyek végzetesekké lehetnek, s bízott abban, hogy az események kölcsönös rokonszenvet teremtenek, amit tanácsaitól maga többé nem várt.

E ködös napok alatt, amelyek az öböl északi részén levő hegyfokra tervezett kirándulást megakadályozták, a vadászatok eléggé eredményesek voltak. Doniphan, aki a sport minden nemét szenvedélyesen szerette, a puskával is igen ügyesen tudott bánni. Ügyességére rendkívül - sőt nagyon is túlságosan - büszke lévén, megvetéssel tekintett le az egyéb vadászati eszközökre, hálóra, csaptatóra stb., amelyek iránt Wilcox viseltetett különös előszeretettel. Webb jól lőtt, de Doniphannak a nyomába se léphetett. Crossban nem lobogott a szent lelkesedés tüze, nem is tett egyebet, csupán az unokatestvére hősi tetteinek tapsolt. Említést érdemel Phann is, a vadászeb, amely a vadászatok alkalmával kitüntette magát és nem habozott a hullámok közé rohanni és kihozni a vízből a vadat, amely túl a szirteken esett le.

Március 15-én végre kedvező fordulatot vett az időjárás. Éjjel az égboltozat megtisztult a páráktól, amelyeket a megelőző napok alatt uralkodott szélcsönd összehalmozott. A keleti szél néhány óra alatt eloszlatta a ködöt. A parti szirtek taraját fényes napsugarak aranyozták meg. Remélni lehetett, hogy délután a rózsás napsugarak világításában tisztán kivehető lesz a keleti látóhatár, és éppen ezt kellett szemügyre venni.

Ha ezen az oldalon is a tenger terül el, akkor kétségtelenné lesz, hogy szigetre jutottak és csakis a véletlenül e vidékre vetődő hajóktól remélhetnek segélyt.

Az olvasó nem feledte el, hogy az öböl északi részére teendő kirándulás eszméje Briant-tól eredt, aki el is határozta magában hogy ezt egyedül fogja végrehajtani. Kétségkívül szívesen vette volna, ha Gordon is elkíséri. De nagyon nyugtalan lett volna, ha társai egyedül maradnának, anélkül hogy az "amerikai" felügyeljen rájuk.

15-én este Briant, miután meggyőződött, hogy a légsúlymérő folyvást emelkedik, értesíté Gordont, hogy másnap hajnalban útnak indul. Tizennégy-tizenöt angol mérföldnyi út, ide-oda, nem riasztotta vissza az erőteljes fiút, aki nem törődött a fáradtsággal. Egy nap alatt könnyen megjárhatja az utat, és Gordon nyugodt lehet afelől, hogy az éj beállta előtt megint itthon lesz.

Briant tehát hajnalkor elindult anélkül, hogy a többiek tudomással bírtak volna eltávozásáról. Csak egy bottal és egy revolverrel volt felfegyverkezve, azon esetre, ha valamely ragadozó állattal találkozik, noha az ifjú vadászok eddig sehol sem akadtak az ilyenek nyomára.

E védelmi fegyvereken kívül Briant műszert vitt magával, amely jelentékenyen előmozdíthatta a feladata megoldását, ha egyszer a hegyfok tetején lesz. E műszer kitűnő és rendkívül éles távcső volt. Tarsollyal is ellátta magát, amely kétszersültet, besózott húst, és némi kevés égettbort, szóval annyi élelmiszert tartalmazott, amennyi éppen elég volt a reggelire és az ebédre is, ha netalán valamely váratlan eset a hajóra való visszatérését késleltetné.

Briant a part kanyarulata mellett meglehetős gyors léptekkel haladt tova. A sziklákon belül a legutolsó dagálytól még nedvesen maradt tengeri növények hosszú fonala jelzette ezt az utat. Egy óra múlva elhagyta azt a helyet, ameddig Doniphan társai eljutottak, mikor a sziklai galambokra vadásztak. E szárnyasoknak nem volt okuk e pillanatban tőle félni. Nem akart késedelmeskedni, hogy mielőbb a hegyfok tövéhez érhessen. Az idő világos, a légkör teljesen ködmentes volt, a szerencsés körülményt ki kellett aknázni. Ha a párák délután ismét összesűrűsödnek a keleti láthatáron, a kémszemle eredménye semmivé lesz.

Az első órában Briant eléggé gyorsan haladhatott és megtehette csaknem az egész út felét. Úgy remélte, hogy reggeli nyolc óráig, ha semmiféle akadályba sem ütközik, elérheti a hegyfokot. De minél közelebb kanyarodtak a parti szirtek a tengerhez, a parton annál nehezebben lehetett előrehaladni. A fövenycsík mind keskenyebbé lett. A hullámtörés mind beljebb hatolt. Ama ruganyos és mégis szilárd talaj helyett, amely az erdő és a tenger közt terült el, Briant itt kénytelen volt nedves, síkos sziklákon mászkálni, pocsolyák közt, amelyeket meg kellett kerülnie, ingó darabok közt, amelyeken nem talált kellő támaszpontot. E kedvezőtlen körülmények útját nagyon fáradságossá tették, és - ami még sajnosabb volt - teljes kétórai késedelmet okoztak.

- Csak legalább a hegyfokhoz érhessek a dagály beállta előtt! - mondá magában Briant. - A part e része a legutóbbi dagály alkalmával víz alatt volt és kétségkívül a legközelebbi dagály is el fogja borítani a parti szirtek tövéig. Ha kénytelen leszek visszatérni, vagy valamely sziklára menekülni, okvetlenül későn érkezem. Próbáljunk meg tehát odáig hatolni mindenáron, mielőtt az áramlat a partot elborítja.

És a bátor fiú, fáradtsággal nem törődve, a legrövidebb irányban igyekezett előrehaladni. Sok helyen kénytelen volt levetni cipőit és harisnyáit, hogy egyes mélyedéseken bokán jóval felérő vízben átgázolhasson; mikor aztán ismét szirtekre került, megint csak továbbment, számtalanszor kockáztatván az elsiklást és elesést, amelyet csakis erejének és ügyességének segélyével sikerült elkerülnie.

Úgy tapasztalta, hogy éppen a part e részén mutatkozik vízi vad a legbővebben. A vidék hemzsegett a sziklai galamboktól, ludaktól, rucáktól. Két vagy három pár fóka is mulatott a meredek szirteken.

Ezek az okos állatok semmiféle rémületet sem árultak el és nem siettek a víz alá menekülni. Ebből azt kellett következtetnie, hogy nem is féltek tőle és hogy legalábbis sok év óta semmiféle fókavadász se vette őket üldözőbe.

Mindazonáltal Briant jól megfontolván a dolgot, a fókák jelenlétéből azt is következtette, hogy a part még magasabb szélességi fok alatt fekszik, mint eddig hitte, következőleg, hogy közelebb van a déli sarkkörhöz, mint az új-zélandi szigettenger.

E véleményében még inkább megerősödött, mikor a hegyfok tövében megpillantott egy óriási csapat pingvint, a Déli-sarkvidék rendes vendégeit. Százszámra ültek a szirteken és félszegen verdesték a szárnyaikat, amelyeket inkább úszásra, mint repülésre használnak; különben olajos és vasízű húsukat semmire se lehet használni.

Reggeli tíz óra volt. Ebből látható, mennyi időbe került, míg Briant megtehette az utolsó pár mérföldnyi utat. Kimerült és éhes lévén, célszerűnek látta kissé megpihenni és valami keveset falatozni, mielőtt megmászná a hegyfokot, amelynek teteje kétszáz méternyire emelkedett ki a tenger színe fölött.

Briant tehát leült egy sziklára, ahova el nem juthatott a dagály, amely már a parti föveny előtt létező szirtsorig ért. Egy órával később bizonnyal nem osonhatott volna el többé a hullámtörés és a parti szirtek töve közt anélkül, hogy a dagály minden oldalról körül ne fogta volna. De emiatt most már nem kellett aggódnia, és délután, mikor az apály mindezeket a vizeket visszavonja a tenger felé, az átjárást ezen a helyen is szabadon fogja találni.

Egy darab hús, néhány korty égettbor lecsillapította éhségét és szomját, míg fáradt tagjainak egyórai pihenést engedett. Ennek elmúltával fölvette és a vállára dobta tarsolyát és elkezdett a legelső sziklákon felmászni.

Az öböl végén kiemelkedő és éles csúcsban végződő hegyfok meglehetősen különös geológiai alakzatot mutatott. Az ember a vulkáni erők működése következtében képződött kristályosodásnak tarthatta volna. A szikla nem volt összekapcsolva a parti szirtekkel, amint távolról látszott. Egyébiránt természeténél fogva azoktól teljesen különbözött is, amennyiben nem mészkőből, hanem gránitkőzetből állott s körülbelül százlábnyival meghaladta az összes körüle levő magaslatokat.

A felmászás eléggé kínos volt. Az egyik szikláról a másikra kellett felkapaszkodni, és a sziklák helyenkint oly magasak voltak, hogy Briant alig bírta elérni a felső párkányukat. De miután a fiúk azon részéhez tartozott, akiket a fa- és hegymászók osztályába lehetne sorozni, miután továbbá zsenge gyermekkora óta nagy előszeretetet tanúsított a mászkálás iránt és nem mindennapi bátorságot, ügyességet és mozgékonyságot sajátított el, végre felért a hegy csúcsára.

Briant távcsövét mindenekelőtt kelet felé irányozta.

E vidék lapályos, itt-ott erdős volt a látóhatár végső pontjáig, amelynek távolsága mintegy tíz angol mérföldnyi lehetett. Nem látszott, hogy a területet ezen az oldalon tenger kerítené körül és azon kérdés eldöntésére, vajon a hajótörést szenvedettek szárazföldre jutottak-e, avagy szigetre, nyilván kelet felé hosszabb szemleút esetén dönthető el.

Valóban, Briant észak felé nem látta a part végét, amely hét vagy nyolc angol mérföldnyire nyúlt el egyenes irányban. Azután egy nagyon hosszan elnyúló fok után a partvidék ismét nagy kanyarulatot tett befelé és fövennyel ellepett terjedelmes sivatagnak látszott.

Dél felé, az öböl végén levő fokon túl, a part északkelet-délnyugati irányt vett és tágas, mocsaras vidéket alkotott, éles ellentétben a homokos északi parttal.

Briant e nagy félkör minden pontján figyelmesen végigjártatta a távcsövét. Még most se tudta volna megmondani, vajon sziget volt-e, avagy szárazföld? Csupán az látszott kétségtelennek, hogy ha sziget volt is - mindenesetre nagy kiterjedésűnek kellett lennie.

Aztán nyugat felé fordult. A látóhatár felé a tenger a lassan leáldozó nap sugaraitól csillogott.

Egyszerre Briant gyorsan a szeme elé illeszté a távcsövét és egyenesen nyugat felé irányozta.

- Hajók! - kiáltá. - Hajók!

Valóban, három fekete pont jelent meg a csillogó vizek felett, oly távolságban, amely nem lehetett csekélyebb tizenöt angol mérföldnyinél.

Mily izgalom vett erőt Briant-en! Nem káprázat volt-e ez? Csakugyan három hajót látott-e?

Briant megtörülte a távcső üvegét, amely a lélegzetétől elhomályosult és még egyszer arra felé nézett, de bármeddig nézett is, azok a pontok nem mozdultak s így csakhamar belátta, hogy az a három pont a tengerparttól nyugat felé három kis sziget.

A Sloughi bizonyosan elhaladt mellettük, mikor a vihar a part felé kergette, csakhogy a köd közepette nem vették észre.

Ez nagy csalódás volt!

Az idő két óra felé járt. A tenger kezdett visszavonulni, a part hosszában szárazon hagyván a szirtsort, s Briant-nek a visszatérésre kellett gondolnia.

Mindazonáltal még egyszer végig akart nézni a keleti látóhatáron. A nap rézsútosabb állása következtében talán megpillanthatja a terület valamelyik más pontját, amelyet eddig nem láthatott.

Figyelmesen nézett tehát még egyszer ezen irányban, és nem volt oka megbánni ezt az óvatosságot.

A látóhatár végső pontján, az erdők legutolsó lombfüggönyén túl tisztán láthatott egy kékes vonalat, amely több mérföldnyi hosszúságban terjedt el északról délnek és amelynek két vége eltűnt a fák homályos tömegei közt.

Mi lehet ez? - kérdé magában.

Még figyelmesebben nézett oda.

- A tenger!... Igen... a tenger!

És a távcsövét csaknem kiejtette a kezéből.

Miután kelet felé is a tenger látszott, kétség se lehetett többé afelől, hogy a Sloughi szigetre vetődött, egy magányos szigetre a Csendes-tenger végtelenségében, egy szigetre, amelyről menekülni lehetetlen.

Egy negyedórával később Briant ismét lenn volt a tengerparton és elindulván azon az úton, amelyen reggel ide jött, öt órakor a Sloughihoz érkezett, ahol társai türelmetlenül várták.

Ugyanazon este, vacsora után, Briant közölte a nagyokkal a kirándulás eredményeit. Gordon és a többiek eleinte élénk meghatottsággal fogadták társuk kijelentését. Hogyan? Szigetre jutottak és nincs mód innét menekülni! Le kell mondaniuk ama tervükről, hogy kelet felé keressék az utat, amely egy szárazföld belsejébe vezet! Kénytelenek lesznek várni, míg valamely hajó elhalad a partok előtt? Csakugyan ez lenne az egyetlen mód az esetleges menekülésre?

- De nem tévedhetett-e Briant? - kérdé Doniphan.

- Valóban, Briant - tevé utána Cross -, hátha felhőket néztél tengernek?

- Nem - felelé Briant - bizonyos vagyok felőle, hogy nem tévedtem. Amit a látóhatáron megpillantottam, csakugyan víz volt.

- Milyen messze lehetett? - kérdé Wilcox.

- A hegyfoktól körülbelül hat angol mérföldnyire.

- És azontúl nem láttál hegyeket, magaslatokat? - kérdé Webb.

- Semmit, csupán az égboltozatot.

Briant olyan határozottan beszélt, hogy esztelenség lett volna a szavaiban legkevésbé is kételkedni.

De Doniphan makacsul ragaszkodott a saját eszméjéhez, ami szokása volt, mikor Briant-nel vitatkozott.

- Én pedig ismétlem - mondá -, hogy Briant tévedhetett, és mindaddig, míg nem láttuk a saját szemeinkkel...

- Az is meg fog történni - felelé Gordon -, mert tudnunk kell, hogy mihez tartsuk magunkat.

- És én hozzáteszem, hogy egy elvesztegetnivaló napunk sincs - mondá Baxter -, ha el akarunk indulni a rossz évszak előtt, feltéve, hogy mégis az amerikai szárazföldön volnánk.

- Azon esetre, ha az időjárás megengedi - mondá Gordon -, Doniphan és Briant kísértsék meg már holnap a kirándulást és két társunk menjen el velük.

- Én megyek - mondá Wilcox.

- És én! - mondá Service.

- Ám legyen - válaszolá Gordon. - Négyen elegen lesztek. Ha visszaérkezéstek nagyon sokáig késnék, néhányan közülünk elétek mehetnek, míg a többiek a hajón maradnak. Ne feledjétek hogy ez a mi tanyánk, a mi házunk, a mi otthonunk, amelyet nem szabad elhagynunk, míg meg nem győződtünk róla, hogy szárazföldön vagyunk.

- Szigeten vagyunk! - viszonzá Briant. - Még egyszer határozottan állítom, hogy szigeten vagyunk.

- Majd meglátjuk! - mondá Doniphan.

Gordon bölcs tanácsai vetettek véget a heves vérű fiúk vitájának, Valóban szükséges volt - amint azt Briant is belátta - kirándulást tenni az erdőkön keresztül, és szemügyre venni a vizet, amelyet ő a hegyfokról megpillantott.

Azonban bármennyire sietteté is Doniphan és Briant az indulást, az időjárás megváltozása kényszeríté őket, hogy azt elhalasszák. Másnap hajnaltól kezdve több ízben hideg eső eredt meg. A légsúlymérő folytonos csökkenése zivataros időt jelentett, amelynek tartamát nem lehetett előre látni. Nagy vakmerőség lett volna ily kedvezőtlen viszonyok közt útnak indulni, s meg kellett barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy a fagyos évadot a Sloughin fogják tölteni.

Gordon mindenekelőtt azt igyekezett megtudni, hogy az óceán melyik részén történt a hajótörés. Stieler atlasza, melyet a jacht könyvtárában találtak, a Csendes-tenger több abroszát tartalmazta. Midőn megkísérlé megállapítani azon irányt, amelyben Aucklandtól a dél-amerikai partokig haladhattak észak felé, a Pomotu-szigetcsoporton túl csak a "Húsvét"-szigetet és a "Juan Fernandez"-szigetet találta, amely utóbbin Selkirk - ez a valódi Robinson - életének egy részét töltötte. Dél felé sehol sem látszott föld a déli-sarkköri tenger végtelenségéig. Kelet felé nem volt más sziget a Chilvek vagy Madre de Dios csoportjánál, amely Patagónia határán emelkedik ki a tengerből, és még alantabb látszottak a Magellán-szoros és a Tűzföld szigetei, amelyeken a Horn-fok borzasztó vizei törnek meg.

Ha tehát a jacht ama lakatlan szigetek egyikére vetődött ki, amelyek a patagóniai pampák szomszédságában vannak, száz meg száz mérföldnyi utat kellene megtenniük, mielőtt eljuthatnának Chile, Peru vagy az Argentínai Köztársaság tartományaiba. És milyen segélyt remélhetnének a végtelen magányokban, ahol annyi veszély fenyegeti az utazót?

Ily eshetőségekkel szemben a legnagyobb óvatossággal kellett eljárniuk, nehogy ama veszélynek tegyék ki magukat, hogy nyomorultul vesszenek el ismeretlen tájakon.

Így gondolkozott Gordon. Briant és Baxter osztották nézetét. Kétségkívül Doniphan és a többiek is hozzá fognak járulni.

Mindazonáltal nem ejtették el azt a tervet, hogy a kelet felé megpillantott tengert szemügyre vegyék. Csakhogy a következő tizenöt nap alatt e terv megvalósítása lehetetlen volt. Az időjárás a legrosszabbra fordult, reggeltől estig esett az eső, a vihar borzasztó hévvel dühöngött. Lehetetlen lett volna átmenni az erdőkön. El kellett tehát napolni a kémszemlét, bármennyire égtek is a vágytól megtudni, vajon "szárazföld avagy sziget", amelyre a vihar kidobta őket.

E hosszú zivataros napok alatt Gordon és társai a hajón maradtak, de nem töltötték tétlenül az időt. A készletben levő tárgyakat gondozni kellett, aztán folyvást tatarozták is a jachtjukat, amelyet az időjárás nagyon megrongált. A hajótest felső része kezdett szétválni, és a fedélzet sem volt többé vízhatlan; a hasadékokon a levegő és a víz behatolt, a hajó teste tehát alapos javítást igényelt. Gordon az egész hajótestet a készletben levő pótvitorlákkal szívesen beborította volna, ha nem sajnálta volna feláldozni a sűrű és kitűnő vásznat, amelyből sátort lehetett készíteni azon esetre, ha kénytelenek lennének a szabad ég alatt tábort ütni. Mindössze tehát arra szorítkoztak, hogy a fedélzetre kátrányos vitorlavásznat terítettek ki.

Egyúttal a hajórakományt egyes csomagokba osztották fel, hogy azokat sürgős szükség esetén gyorsabban el lehessen majd szállítani a fák alá.

Mikor az idő néhány órára lecsillapult, Doniphan, Webb és Wilcox elmentek a sziklagalambokra vadászni, amelyeket Moko kisebb-nagyobb szerencsével különféleképpen készített el. Másfelől Garnett, Service, Cross a kicsinyekkel - akikhez néha, mikor a bátyja határozottan követelte, Jakab is csatlakozott, halászattal foglalkoztak. Az öbölben a szirtekhez tapadt tengerifű közt meglehetősen nagy tőkehalakat lehetett találni. Az időnként négyszáz lábnyi óriási fucusok ágai közt pedig annyira hemzsegett a sok apróhal, hogy szabad kézzel is meg lehetett fogni.

Szinte öröm volt hallani a kis halászok kiáltozásait, mikor a hálóikat vagy horgaikat kihúzták a szirtekre.

- Gyönyörűeket fogtam! - kiáltá Jenkins. - Ó, milyen nagyok!

- Az enyémek még nagyobbak! - kiáltá Iverson is, aki Dole-t hívta segítségül.

- El fognak szökni! - kiáltá Costar.

- Fogd meg jó erősen... fogd meg jó erősen! - mondá Garnet vagy Service, az egyiktől a másikhoz sietve -, és főleg gyorsan húzd ki a hálót.

- Nem bírom!... nem bírom! - ismétlé Costar, aki csakugyan nem bírt megbirkózni a háló terhével.

Aztán valamennyiük egyesült erőlködésének mégis sikerült kivontatni a hálót a szárazra.

Március 27-én nevezetesebb fogást ejtettek, amely mulatságos jelenetre adott alkalmat.

Délután, mikor az eső elállt, a kicsinyek a patak felé mentek halászeszközeikkel.

Egyszerre kiáltásaik hallatszottak - éspedig örömkiáltásaik - mellyel segítséget hívtak.

Gordon, Briant, Service és Moko, akik a hajó fedélzetén dolgoztak, abbahagyták a munkát és csakhamar a helyszínére értek, mely öt-hatszáz lépésnyire lehetett.

- Jertek... .jertek! - kiáltá Jenkins.

- Jertek, nézzétek meg Costart és a paripáját.

- Gyorsabban, Briant, gyorsabban, mert elszökik! - ismétlé Jenkins.

- Elég!... elég!... Vegyetek le!... Félek!... - kiáltá Costar kétségbeesett mozdulatokkal. - Gyí te! Gyí te! - kiáltá Dole, aki Costar háta mögött ült egy mozgó tömegen.

Ez a tömeg nem volt egyéb, mint egyike azon óriás teknősbékáknak, amelyeket a tenger felszínén a leggyakrabban alvó állapotban lehet találni.

Ezúttal a parton csípetvén el, igyekezett természetes elemébe visszamenekülni.

A gyermekek, miután egy kötelet dobtak a nyaka köré, amely hosszan előnyúlt a teknője alól, hiába igyekeztek feltartóztatni az erős állatot, amely folyvást tovább mászott, és habár nem haladt is gyorsan, mégis ellenállhatatlan erővel vonszolta maga után az egész gyermekcsapatot. Jenkins tréfából felültette Costart a béka hátára, és Dole mögéje felkapaszkodván, fogta a kisgyermeket, aki nem szűnt meg rémületében annál élesebben sikoltozni, minél közelebb ért a teknősbéka a tengerhez.

- Bátorság, Costar... bátorság! - kiáltá Gordon.

- És vigyázz, hogy a paripád meg ne szökjék veled! - kiáltá Service. Briant meg nem állhatta, hogy ne nevessen, mert veszélyről szó sem lehetett. De fő dolog volt az állatot hatalmukba keríteni.

- Csak egyetlen mód van - mondá Gordon. - Hanyatt kell fordítanunk.

- De hogyan? - kérdé Service. - Ez az állat legalább három mázsát nyom, és erre sohase volnánk képesek.

- Rudakat, rudakat ide! - kiáltá Briant. És Mokóval gyorsan a Sloughi felé szaladt.

A béka már csak mintegy harminclépésnyire lehetett a tengertől, Gordon sietett is lesegíteni Costart és Dole-t, akik a teknő szélében kapaszkodtak meg. Aztán megfogták a kötelet és húzni kezdték, anélkül azonban, hogy képesek lettek volna feltartóztatni az állatot, amely oly, erős volt, hogy elvonszolta volna az egész Chairman nevelőintézetet összes hallgatóival.

Szerencsére Briant és Moko visszaérkeztek, mielőtt még a teknősbéka elérte volna a tengert.

Ekkor két rudat dugtak alája és ezen emeltyűk segélyével sikerült nagy fáradság közt hanyatt fordítaniuk az állatot. Ekkor aztán véglegesen rabbá lett, mert nem bírt többé hasra fordulni.

Ezenfelül abban a percben, mikor a fejét be akarta húzni, Briant oly helyesen irányzott fejszecsapást mért rá