ELSŐ FEJEZET
A SIGMARINGENI VERSENYEN

MÁSODIK FEJEZET
A DUNA FORRÁSAINÁL

ELSŐ FEJEZET
A SIGMARINGENI VERSENYEN

1876. augusztus 5-én, egy szombati napon nagy, zsibongó tömeg töltötte meg a Halásztanyához címzett vendéglőt. Az énekszó, a kiáltozás, az összevert poharak csengése, a taps és üdvrivalgás fülsiketítő lármává folyt össze. A lármát csaknem szabályos időközönként harsogták túl azok a "Hoch!" kiáltások, melyekkel a németek szoktak hangot adni túláradó jókedvüknek.

A vendéglő ablakai közvetlenül a Dunára néztek, a bájos Sigmaringen városkának szélén. Sigmaringen a Poroszországhoz tartozó, de csaknem a nagy közép-európai folyam eredeténél fekvő hohenzollerni terület-beszögellés székhelye.

A vendéglő kapuja fölé cifra gót betűkkel festett cégér hívogató szavának eleget téve itt gyűltek össze a Dunai Ligának, a különböző Duna-völgyi nemzetiségekhez tartozó horgászok nemzetközi társaságának tagjai. Effajta vidám összejövetel nem is képzelhető el alapos ivászat nélkül. A vendégek bőségesen kortyintgatták a jó müncheni sört és a jó magyar bort. Füstöltek is jócskán, és a nagy termet teljesen betöltötte a hosszú pipákból szüntelenül gomolygó illatos füst. A társaság tagjai már alig látták egymást, de, hacsak nem voltak süketek, jól értették egymás szavát.

A horgászok, akik kedvtelésük gyakorlása közben csendesek, hallgatagok, a világ legzajosabb embereivé válnak, mihelyt félreteszik a horgászbotot. Amikor hőstetteik elbeszéléséről van szó, hát felérnek a vadászokkal, ami pedig nem kis dolog.

A Halásztanya asztalai körül összegyűlt körülbelül százfőnyi vendégsereg - jeles bajnokai a horgászbotnak, megszállottjai a pedzőnek, és szerelmesei a horognak - már az ugyancsak kiadós ebéd végén tartott. A délelőtti "munka" nyilván alaposan kiszikkasztotta torkukat, legalábbis erre vallott a tálalón felsorakozó rengeteg palack. Most csak a különféle pálinka volt soron, amellyel rendszerint a kávét szokták leöblíteni. Délután három óra lett, mire az egyre emelkedettebb hangulatban levő vendégek felálltak az asztalok mellől. Az igazat megvallva, voltak köztük, akik tántorogtak, és asztalszomszédjaik támogatása nélkül aligha jutottak volna messze. Legnagyobb részük azonban szilárdan állt a lábán, mint ahogyan ez illett is a Dunai Liga versenye alkalmából évente többször is megismétlődő, hosszú áldomások derék, elmaradhatatlan résztvevőihez.

Ezeknek a nagy érdeklődés mellett és ünnepélyes keretek között megtartott versenyeknek nagy volt ám a híre a nevezetes szőke - és nem mint ahogyan a közismert Strausskeringő mondja: kék - folyam egész mentében. Özönlöttek ide a versenyzők a badeni hercegségből, Württembergből, Bajorországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából, Szerbiából és még a bulgáriai és besszarábiai török tartományokból is.

A társaság már öt éve állott fenn. Elnökének, a magyar Miklóssinak kiváló vezetése alatt szépen felvirágzott. Állandóan gyarapodó pénzalapjai lehetővé tették, hogy minden versenyen jelentős díjakat tűzzön ki, és zászlóján ott ragyogtak azok a dicsőséges érmek, amelyeket kemény küzdelem árán hódított el a vele versenyben álló egyesületektől. A társaság választmánya, amely kitűnően ismerte a folyami halászatra vonatkozó törvényeket, tagjai védelmére kelt az állammal éppúgy, mint a magánosokkal szemben, és jogaikat, kiváltságaikat azzal a szívóssággal, mondhatni szakmai makacssággal védte, mely annyira jellemző azokra a kétlábú lényekre, akikről méltán állíthatjuk, hogy horgászösztönük révén az emberi nem egy külön, sajátságos csoportját alkotják.

A most lezajlott verseny a második volt az 1876. évben. A versenyzők már reggel öt órakor elhagyták a várost, és valamivel Sigmaringen alatt, a Duna bal partján gyülekeztek. Mindnyájan a társaság egyenruháját viselték: szabad mozgást biztosító rövid zubbonyt, vastag talpú csizmákba tűrt nadrágot és széles ellenzőjű fehér sapkát. Természetesen mindegyikük fel volt szerelve a Horgászok kiskönyvében felsorolt valamennyi kellékkel: dobóbotokkal, horognyelekkel, merítőhálókkal, dámszarvasbőr tokban elhelyezett horgászzsinórokkal, pótákkal, mélységmérő ólmokkal, különböző nagyságú ólomnehezékekkel, műlegyekkel és előkékkel. A horgászversenynek nem voltak szigorúan megszabott feltételei, vagyis bármilyen halat elfogadtak, és mindegyik horgász tetszése szerinti csalétket használhatott.

Pontban hat órakor helyén volt már mind a kilencvenhét versenyző, kezükben úszóhoroggal, hogy bármely pillanatban bevethesse azt. Kürtszó adta meg a "rajt" jelet, és a kilencvenhét zsinór szinte egyetlen mozdulattal feszült ki a folyó tükre felett.

A versenyen több díjat tűztek ki, és ezek közül a két elsőt - amelynek értéke 100-100 forint^[1] volt - annak a horgásznak szánták, aki a legtöbb, illetve a legnagyobb halat fogja ki.

Minden simán ment a második kürtszóig, amely öt perccel 11 óra előtt a verseny végét jelezte. A versenyzők ezután zsákmányukat egyenként bemutatták a Miklóssi elnökből és a Dunai Liga négy tagjából álló versenybizottságnak. Senki egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ezek a magas és tekintélyes személyiségek teljes pártatlansággal hozzák meg döntésüket, mégpedig úgy, hogy még a könnyen felfortyanó emberekből álló horgásztársadalom részéről se lehessen helye semmiféle ellenvetésnek. A versenybizottság lelkiismeretes munkája eredményének kihirdetésére azonban türelemmel várni kellett, mert a baráti együttlétben elköltött lakoma végéig titokban tartották, hogy a kifogott halak számától és súlyától függően kik kapják a különböző díjakat.

Most elérkezett ez a pillanat. A horgászok és velük együtt a Sigmaringenből érkezett érdeklődők is kényelmesen elhelyezkedve várakoztak az emelvény előtt, amelyen az elnök és a versenybizottság többi tagja foglalt helyet. A székek, padok és zsámolyok mellett nem volt hiány asztalokban sem, az asztalokon pedig ott sorakoztak a söröskancsók, a különféle pálinkásüvegek és a kisebb meg nagyobb poharak.

Miután mindenki helyet foglalt, és a pipákból még vidámabban bodorodott a füst, az elnök felemelkedett helyéről.

- Halljuk!... Halljuk!... - kiáltottak mindenfelől. Miklóssi elnök először is felhajtott egy pohár sört, amelynek dús habja végigcsepegett bajuszán.

- Kedves sporttársaim - mondotta németül, minthogy ezt a nyelvet a Dunai Liga tagjai nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül mind értették -, kedves sporttársaim, ne várjanak tőlem klasszikusan felépített beszédet, bevezetéssel, tárgyalással és befejezéssel. Nem, mi nem azért vagyunk itt, hogy hivatalos szónoklatoktól mámorosodjunk meg, és én itt csak a mi kis belső ügyeinkről akarok beszélni baráti, mondhatnám testvéri körben, amennyiben egy nemzetközi összejövetellel kapcsolatban helytállónak tartják ezt a kifejezést.

E két mondat kissé hosszúra sikerült, mint a beszédek bevezető mondatai általában, még akkor is, ha a szónok hangoztatja, hogy rövid akar lenni. Mégis egyöntetű taps fogadta, amelybe számos "Helyes!", sőt "Hoch!" kiáltás, no meg néhány csuklás is vegyült. A közönség azzal toldotta meg a helyeslést, hogy az elnökre ürítette poharát, aki maga is újból poharat emelt.

Miklóssi elnök ezután folytatta beszédét, és a horgászokról, mint az emberiség legjobbjairól szólott. Ecsetelte mindazokat a kiváló tulajdonságokat és erényeket, amelyekkel a bőkezű természet felruházta a horgászokat. Elmondotta, hogy mennyi türelemre, leleményességre, hidegvérre, felsőbbrendű értelemre van szüksége a horgásznak, hogy sikert érjen el ebben a tudományban, mert bizony a horgászat nem is annyira mesterség, mint inkább tudomány. A horgász tevékenysége szerinte magasan felette áll azoknak a hőstetteknek, melyekkel a vadászok szoktak kérkedni.

- Hát lehet a vadászatot a horgászattal összehasonlítani? - kiáltott fel.

- Nem! Nem! - válaszolt egy emberként a hallgatóság.

- Talán olyan nagy dolog lelőni egy foglyot vagy egy nyulat, amikor már lőtávolban van, és főként mikor már egy kutya felhajtotta? És különben is: van nekünk ilyen segítőtársunk?... A vadat az ember messziről megpillantja, kényelmesen célba veszi, és rengeteg söréttel leteríti, miközben a sörét nagy része kárba vész! A halat ezzel szemben nem tudjuk szemmel követni, a víz elrejti előlünk... Micsoda körmönfont fogásokra, agyafúrt csalafintaságokra, milyen agymunkára és ügyességre van szükség, míg rávesszük, hogy bekapja a horgot, hogy ez belévágódjék, és hogy a vízből kirántsuk a halat, amely vagy erőtlenül lóg a zsinór végén, vagy pedig fickándozik, mintha csak maga is örülne a horgász győzelmének!

Viharos helyeslés fogadta az elnök szavait. Miklóssi mondatai szemmel láthatóan a Dunai Liga tagjainak érzelmeit fejezték ki. Az elnök, minthogy tudta, horgásztársai semmiféle dicséretet nem sokallnak, habozás nélkül kockáztatta meg a legnagyobb túlzásokat, és a horgászok nemes kedvtelését minden egyéb fölé helyezte, a halfogászati tudomány lelkes híveit az egekig magasztalta, sőt annak a büszke istennőnek emlékét is felidézte, aki a régi Rómában a halászati szertartások alkalmából tartott versenyek védőszelleme volt.

Vajon megértette hallgatósága e szavakat? Minden bizonnyal, mert tomboló lelkesedés volt a felelet.

Miután az elnök új erőt merített, ismét leöntvén torkán egy korsó habzó sört, így folytatta:

- Végül még állapítsuk meg örömteli szívvel, hogy társaságunk egyre jobban felvirágzik, évről évre új tagokkal gyarapszik, egész Közép-Európában szilárdan megalapozott hírnévnek örvend. Társaságunk sikereiről nem is akarok külön szólni. E sikereket mindnyájan ismerik, mindnyájuknak része volt bennük. Társaságunk versenyein részt venni nagy megtiszteltetésnek számít! A német sajtó, a cseh sajtó, a román sajtó soha nem fukarkodott a megtisztelő dicséretekkel társaságunkat illetően, s hozzáteszem, hogy ez a dicséret nagyon is megérdemelt volt. Ezért poharamat emelem, és kérem, hogy tartsanak velem, azoknak az újságíróknak egészségére, akik a Dunai Liga nemzetközi jelentőségű ügyéért fáradoznak.

A hallgatóság, talán mondani sem kell, követte Miklóssi elnök példáját. A palackok tartalmát a poharakba, a poharakét pedig a torkokba öntötték, éppen olyan játszi könnyedséggel, mint ahogyan a nagy folyam és mellékfolyóinak vize a tengerbe folyik.

Ennél is maradtak volna, ha az elnöki beszéd ezzel a felköszöntővel véget ér. Ezt azonban elkerülhetetlenül követte a többi, nem kevésbé alkalomszerű felköszöntő.

Az elnök a titkár és a pénztáros között állt. Teljes magasságában kihúzta magát. Jobb kezében mindegyikük egy-egy pezsgőspoharat tartott, balját pedig szívére helyezte.

- Most pedig a Dunai Ligára iszom - jelentette ki Miklóssi, és tekintete végigjárt a hallgatóságon.

Ekkor mindenki felpattant helyéről, és pezsgőspoharát ajkához emelte. Ki padra, ki asztalra ugrott fel, és az egész hallgatóság tökéletes összhangban tett eleget Miklóssi felhívásának.

Miután a poharak kiürültek, az elnök ismét töltött az elébük helyezett, kiapadhatatlannak látszó palackok egyikéből, majd még emeltebb hangon folytatta:

- Igyunk a különböző nemzetiségekre, a badeniekre, a württembergiekre, a bajorokra, az osztrákokra, a magyarokra, a szerbekre, a havasalföldiekre, a bolgárokra, a besszarábiaiakra, mindazokra a nemzetekre, melyeknek fiai a Dunai Liga tagjai között vannak!

És a jelenlevő besszarábiaiak, bolgárok, havasalföldiek, szerbek, magyarok, osztrákok, bajorok, württembergiek, badeniek egy emberként követték felhívását, és ürítették ki poharukat.

Végül az elnök azzal a bejelentéssel fejezte be szónoklatát, hogy most a társaság minden egyes tagjának egészségére iszik. Minthogy azonban a társaságnak nem kevesebb, mint 473 tagja volt, sajna kénytelen volt egyetlen közös pohárköszöntővel beérni.

Erre a jelenlevők ezernyi "Éljen!" kiáltással válaszoltak, amíg csak bírta a torkuk. Így ért véget a program második pontja. Az első programpont befejező része a nagy áldomás volt, és most következett a harmadik: a díjak kiosztása. Mindenki érthető izgalommal várta az eredményhirdetést, mert mint mondottuk, a versenybizottság döntését mindeddig titokban tartották. De végre elérkezett a pillanat, amikor a döntést nyilvánosságra hozzák.

Miklóssi elnök tehát nekilátott a két csoportba tartozó jutalmak hivatalos listájának felolvasásához.

A társaság alapszabályainak megfelelően először a kisebb díjak nyerteseinek nevét olvasta, így az eredményhirdetés növekvő érdeklődés mellett folyt.

A mennyiségi verseny kisebb díjainak nyertesei az elnöki emelvény elé léptek. Az elnök átölelte őket, és díszoklevelet meg az elért helyezésnek megfelelő pénzjutalmat nyújtott át nekik.

A merítőhálókban olyan halak voltak, amilyeneket bármelyik horgász foghat a Dunából. Pikó, koncér, fenékjáró küllő, lepényhal, sügér, cigányhal, csuka, fejes domolykó stb. A kisebb díjak nyerteseinek névsorában románok, magyarok, badeniek, württembergiek szerepeltek. A második díjat hetvenhét kifogott halért egy Weber nevű németnek ítélték, és ezt a bejelentést lelkes üdvrivalgás fogadta. Ezt a Webert jól ismerték horgásztársai. Az előző versenyeken ugyanis már többször ért el kiváló helyezést, és általában azt várták, hogy ezen a versenyen ő nyeri el az első díjat a legtöbb kifogott hallal.

De nem így történt. Az ő hálójában csak hetvenhét hal volt, eggyel sem több, akárhányszor számolták is meg, viszont egyik, ha talán nem is ügyesebb, de mindenesetre szerencsésebb versenytársa kilencvenkilenc halat hozott hálójában.

Ekkor kihirdették a győztes mesterhorgász nevét: a magyar Borus Demeter volt.

A meglepett közönség nem tapsolt Borus Demeter nevének hallatára, mert ennek a Dunai Ligába nemrégen belépett magyarnak a neve ismeretlen volt számára.

Minthogy a nyertes nem jelent meg az elnöki asztal előtt, hogy átvegye a százforintos jutalmat, Miklóssi elnök azonnal áttért a súlyverseny eredményének kihirdetésére. A díjnyertesek itt románok, szerbek és osztrákok voltak. Amikor a második helyezett nevét olvasták fel, a közönség csakúgy tapsolt, mint az imént a német Weber nevének hallatára. Ezt a díjat Ivetozár, az elnökség egyik tagja nyerte el egy harmincöt fontos^[2] fejes domolykóval, amelyet egy kevésbé ügyes és kevésbé hidegvérű horgász nyilván nem tudott volna kirántani a vízből. Ivetozár, a társaság egyik legtekintélyesebb, legtevékenyebb és legodaadóbb tagja volt, akkoriban ő nyerte el a legtöbb jutalmat. Nevének említését egyöntetű taps fogadta.

Most már csak e csoport első díjának átadása volt hátra, és mindenki szívdobogva várta a díjnyertes nevének kihirdetését.

Mekkora volt a csodálkozás, sőt mondhatjuk megrökönyödés, amikor Miklóssi elnök, hangjában alig elfojtható remegéssel, így szólt:

- A súly szerinti csoportban első: a magyar Borus Demeter 170 fontos csukájával.

A teremre mély csend borult. A tapsra készülő tenyerek mozdulatlanok, a győztes éljenzésére készülő ajkak pedig némák maradtak. Az egész hallgatóságon feszült kíváncsiság vett erőt.

Vajon megjelenik végre Borus Demeter? Vajon Miklóssi elnök elé járul most már, hogy átvegye a két díszoklevelet és az azokkal járó kétszáz forintot?

Hirtelen morajlás futott végig a termen.

A jelenlevők egyike, aki eddig egy kicsit félrehúzódva állott, megindult az elnöki emelvény felé.

A magyar Borus Demeter volt.

Gondosan beretvált arca és dús, szénfekete haja után ítélve nem lehetett több harmincévesnél. Az átlagosnál magasabb termetű, széles vállú, jó kiállású ember, ereje bizonyára nem mindennapi. Mindenesetre meglepőnek látszott, hogy egy ilyen keménykötésű fiatalember olyan nagy örömet talál a horgászás békés kedvtelésében, hogy ebben a nehéz tudományban mesterré vált, amiről a verseny eredménye cáfolhatatlan tanúbizonyságot nyújtott.

A másik furcsaság Borus Demeterrel kapcsolatban az volt, hogy szemével nyilván valami baj lehetett, mert nagy fekete szemüveget viselt, úgyhogy szemszínét nem is lehetett megállapítani. Márpedig a látás a legbecsesebb érzékszerve azoknak, akik szenvedéllyel figyelik az úszó^[3] alig észrevehető mozgását, és ugyancsak jó szemre van szüksége annak, aki át akar látni a halak különféle ravaszságain.

De meglepetés ide, meglepetés oda, nem volt mit tenni. Minthogy a versenybizottság pártatlansága tekintetében nem merülhetett fel kétség, a verseny nyertese vitathatatlanul Borus Demeter volt, mégpedig olyan körülmények között, amilyenekre horgászemlékezet óta nem volt példa. A teremben felengedett tehát a hangulat, és elég erős taps üdvözölte a győztest, amidőn Miklóssi elnök kezéből átvette a díszokleveleket és a jutalmakat.

Ezután Borus Demeter ahelyett, hogy lelépett volna az emelvényről, pár szót váltott az elnökkel, majd a kíváncsian várakozó hallgatóság felé fordult, és egy kézmozdulattal csendet kért. A jelenlevők mintegy varázsütésre elhallgattak.

- Uraim! Kedves sporttársaim! - mondotta. - Engedjék meg, hogy néhány szót szóljak önökhöz elnökünk szíves hozzájárulásával.

Az imént még olyan zajos teremben most egy légy zümmögését is hallani lehetett volna. Vajon mi célja ennek a soron kívüli felszólalásnak?

- Mindenekelőtt - folytatta Borus Demeter - szeretném megköszönni önöknek rokonszenvük megnyilvánulását, de higgyék el nekem, hogy a kettős siker nem tesz önhitté. Jól tudom ugyanis, hogy erre sokkal méltóbb lett volna a kiváló horgászokban annyira bővelkedő Dunai Liga valamelyik régebbi tagja, és én a sikert nem is annyira saját magamnak, mint inkább a jó szerencsének köszönhetem.

E bevezető szavak szerény hangja igen kedvező hatást keltett a hallgatóságban, melynek soraiból néhányan halkan meg is jegyezték:

- Nagyon helyes!

- Erre a jó szerencsére most rá kell szolgálnom, és ezért egy tervet eszeltem ki, mely, azt hiszem, érdekelni fogja a kiváló horgászoknak ezt a gyülekezetét. Jól tudják, kedves sporttársaim, mennyire divatosak manapság a rekordok. Miért ne követnők mi is, a miénknél bizonyára alacsonyabb rendű sportok bajnokainak példáját? Miért ne állítanánk fel a horgászat csúcseredményét?

Ezt a bejelentést a helyeslés fojtott moraja fogadta. - "Ejha!", "No lám!", "Miért is ne?" kiáltások hangzottak fel, és ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően adott kifejezést érzelmeinek.

- Amikor ez a gondolat felmerült bennem - folytatta máris a szónok -, rögtön jónak találtam, és azonnal tudtam azt is, hogy milyen feltételek mellett kell megvalósítani. A problémát leegyszerűsítette az a tény, hogy a Dunai Liga tagjának vallhatom magam, és mint a Liga tagja csakis a Dunán hajthatom végre sikeresen vállalkozásomat. Azt a tervet gondoltam tehát ki, hogy lehajózok szép folyamunk forrásától egészen a Fekete-tengerig, és e háromezer kilométeres úton kizárólag azzal tartom fenn magam, amit horgászattal szerzek. A szerencse, amely ma kedvezett nekem, ha lehet, még jobban fokozta vágyamat, hogy elinduljak erre az útra, amelynek jelentőségét minden bizonnyal önök is felismerik. Éppen ezért már most bejelentem, hogy elindulásom időpontját augusztus 10-re, vagyis jövő csütörtökre tűztem ki. E napra találkozót adok önöknek azon a helyen, ahol a Duna ered.

Könnyebb elképzelni, mint leírni a lelkesedést, melyet ez a váratlan bejelentés keltett. Öt percen át megállás nélkül tartott a viharos éljenzés és a tomboló taps.

A váratlan esemény méltó befejezése még hátravolt. Miklóssi elnök is érezte ezt, és ezért, mint mindig, most is elnöki tisztéhez illően cselekedett. Kissé nehézkesen, de ismét felemelkedett a két másik elnökségi tag között elfoglalt helyéről.

- Borus Demeter sporttársunk egészségére! - kiáltotta meghatott hangon, magasra emelve pezsgőspoharát.

- Borus Demeter sporttársunkra! - visszhangozta zajosan az egész társaság, majd mélységes csend következett, miután az emberi lények egy sajnálatos fogyatékosságuk következtében képtelenek arra, hogy egyszerre kiáltozzanak és igyanak.

A csend azonban nem tartott sokáig. A pezsgő hamarosan új erőt öntött a kifáradt torkokba, és a hangos felköszöntők újabb sorát váltotta ki belőlük, egészen addig a pillanatig, míg általános jókedv közepette lezárult a híres horgászverseny, amelyet 1876. augusztus 5-én, szombaton rendezett a Dunai Liga a bájos Sigmaringen városkában.

MÁSODIK FEJEZET
A DUNA FORRÁSAINÁL

Vajon hírnévre vágyott Borus Demeter, amikor a Halásztanyán egybegyűlt sporttársainak bejelentette, hogy horgászbottal a kezében lehajózik a Dunán? Ha ez volt a célja, ezt el is érte.

A sajtó felfigyelt az eseményre, és a Duna-vidék minden újságja, kivétel nélkül, többé vagy kevésbé bő tudósítást szentelt a sigmaringeni horgászversenynek. Ezek a tudósítások mind igen hízelgőek voltak a győztes szempontjából, akinek neve kezdett nagyon népszerűvé válni.

A bécsi Neue Freie Presse már másnapi, augusztus 6-i számában a következőket írta:

A Dunai Liga legutóbbi horgászversenye tegnap ért véget Sigmaringenben, mégpedig hatalmas meglepetéssel. A verseny hőse a tegnap még teljesen ismeretlen, de egyszeriben híressé vált magyar Borus Demeter volt.

Mivel érdemelte ki Borus Demeter ezt a hirtelen jött dicsőséget? - kérdezhetik joggal olvasóink.

Ennek az ügyes horgásznak először is sikerült megszerezni a súly- és a mennyiségi verseny két első díját, messze maga mögött hagyva valamennyi versenytársát, amire, úgy hírlik, még nem volt példa, mióta ilyen versenyeket tartanak. Ez magában véve is szép dolog. De ez még nem minden.

Aki ennyi babért szerzett, és ilyen ragyogó győzelmet aratott, az bizony megérdemelné, hogy pihenjen babérain. Ez a nagyszerű magyar azonban, úgy látszik, más véleményen van, és még nagyobb meglepetéseket tartogat számunkra.

Értesüléseink szerint - és mindenki tudja, hogy hírforrásaink milyen megbízhatóak - Borus Demeter bejelentette klubtársainak, hogy horgászbottal a kezében lehajózik a Dunán a folyamnak a badeni hercegség területén levő forrásaitól egészen a folyam torkolatáig, a Fekete-tengerig, vagyis körülbelül 3000 kilométeres utat tesz meg.

Olvasóinkat állandóan tájékoztatjuk majd ennek az eredeti vállalkozásnak fejleményeiről.

Borus Demeter augusztus 10-én, tehát jövő csütörtökön indul útnak. Jó utat kívánunk neki, de egyúttal kívánjuk azt is, hogy ez a rettenthetetlen horgász legalább egy-két halat hagyjon meg mutatóba e nemzetközi folyam halállományából!

Így írt a bécsi Neue Freie Presse. A budapesti Pester Lloyd éppen ilyen meleg hangon írt, csakúgy, mint a belgrádi Srbské Noviné és a bukaresti Romanul, amelynek hasábjain a jelentés már egész nagy cikk méreteit öltötte.

Ezek az írások nagyon alkalmasak voltak arra, hogy a figyelmet felhívják Borus Demeterre, és ha a sajtó valóban hű tükre a közvéleménynek, magyarunk bizton számíthatott arra, hogy útján egyre fokozódó érdeklődés kíséri.

Az útja során érintett nagyobb városokban pedig bizonyára mindenütt akadnak majd a Dunai Ligának olyan tagjai, akik kötelességüknek tartják, hogy gyarapítsák klubtársuk dicsőségét. Szükség esetén tehát kétségtelenül számíthat az ő segítségükre.

A sajtókommentárok máris nagy hullámokat kavartak fel a horgásztársadalomban. A szakmabeliek szemében Borus Demeter vállalkozása óriási jelentőségre tett szert, és a most befejeződött versenyre Sigmaringenben egybegyűlt ligatagok közül sokan ott maradtak, hogy jelen legyenek a Dunai Liga bajnokának indulásánál.

Ha valaki, hát a Halásztanya tulajdonosa joggal örülhetett annak, hogy a horgászok tovább maradnak Sigmaringenben. Augusztus 8-án délután, két nappal az előtt, hogy a díjnyertesnek el kellett indulnia érdekes útjára, több mint harminc vendég iszogatott és mulatozott a vendéglő nagytermében, és tekintettel a válogatott közönség garatjának teljesítőképességére, a vendéglő pénztárába szokatlanul nagy összegek folytak be.

Mindamellett akármilyen közel is volt az a nap, amely miatt az érdeklődők Hohenzollern székhelyén maradtak, augusztus 8-án estefelé mégsem a nap hőséről folyt a szó a Halásztanyán. Egy másik, a nagy folyam partjain élő emberek számára még fontosabb esemény kavarta fel a kedélyeket, és erről beszélt mindenki.

Az izgalmat a helyzet komolysága teljes mértékben indokolta.

Néhány hónap óta ugyanis a Duna partvidékének nyugalmát rablók garázdálkodása zavarta meg. Se szeri, se száma a kifosztott tanyáknak, a kirabolt kastélyoknak, a feltört villáknak. Még gyilkosságok is történtek. Több ember életével fizetett azért, mert szembe mert szállni a rablókkal, akiket eddig senki sem tudott elfogni.

Nyilvánvaló volt, hogy a bűntények ilyen sorozatát nem követhette el néhány magányosan garázdálkodó bandita, hanem jól megszervezett és nagyarányú vállalkozásaik után ítélve minden bizonnyal sok tagból álló bandáról volt szó.

Különös körülményként kell megemlíteni, hogy ez a banda csakis a Duna közvetlen közelében működött. A Duna két partjától két kilométernél nagyobb távolságra nem történt egyetlen olyan bűneset sem, amelyet indokoltan a bandának lehetett volna tulajdonítani. Úgy látszott azonban, hogy a banda működési területe csak széltében korlátozott, minthogy a banditák, akiket sehol sem sikerült tetten érni, egyformán fosztogatták az osztrák, a magyar, a szerb és a román partvidéket.

A bűntény végrehajtása után eltűntek, és csak akkor hallattak ismét magukról, amikor újabb bűncselekményt követtek el, gyakran több száz kilométernyire az előző garázdálkodásuk színhelyétől. Közben pedig teljesen nyomuk veszett, mintha csak levegővé váltak volna a zsákmánnyal együtt, amely gyakran igen nehezen cipelhető holmikból állt.

Az érdekelt kormányokat végül is nyugtalanítani kezdte a kudarcok sorozata, melynek valószínűleg az volt az oka, hogy a rendfenntartó erők között hiányzott az együttműködés. Diplomáciai megbeszélések kezdődtek tehát a kérdésről, és mint éppen az augusztus 8-án reggel megjelent lapok közölték, a tárgyalások eredményeképpen a Duna egész mentében egy közös vezető irányítása alatt működő nemzetközi rendőrséget alakítottak. Ennek a vezetőnek kijelölése különben nehezen ment, de végül is megegyeztek az egész vidéken jól ismert magyar detektív, Dragos Károly személyében.

Dragos Károly valóban kitűnő rendőrtiszt volt, és ez a nehéz megbízatás nem is juthatott volna nála méltóbbnak. A negyvenöt éves, középtermetű, sovány emberben a lelkierő felülmúlta a testi erőt. Elég szívós volt azonban ahhoz, hogy elviselje a hivatásával járó fáradalmakat, és elég bátor, hogy szembenézzen minden veszéllyel. Állandó lakhelye Budapest volt, de többnyire nyomozóúton járt, hogy valami kényes természetű ügyet felderítsen. Minthogy tökéletesen ismerte a délkelet-európai nyelveket, a németet és a románt éppúgy, mint a szerb, a bolgár és a török nyelvet, nem is szólva anyanyelvéről, a magyarról, minden helyzetben feltalálta magát. Nőtlen ember lévén, nem volt félő, hogy családi gondok korlátozzák mozgási szabadságát.

Kinevezésének - mint mondani szokták - jó sajtója volt. A közvélemény egyöntetű helyesléssel fogadta. Megbízatásának hírét a Halásztanya nagytermében különösen melegen üdvözölték.

- Jobbat nem is találhattak volna - jelentette ki lámpagyújtáskor Ivetozár, a most befejeződött verseny súly szerinti kategóriájának második helyezettje. - Ismerem Dragost, ember a talpán.

- És méghozzá milyen ügyes ember! - toldotta meg Miklóssi elnök.

- Bárcsak rendet teremtene a Duna partjain! - szólt közbe egy horvát, aki az alig kiejthető Svrb névre hallgatott, és Bécs egyik külvárosában kelmefestő műhelye volt. - Ami igaz, az igaz, az élet már kezd itt tűrhetetlenné válni.

- Dragos Károly kemény fába vágta fejszéjét - jegyezte meg a német Weber fejcsóválva. - Majd meglátjuk, hogyan fog hozzá.

- Hogy hogyan fog hozzá? - kiáltott közbe Ivetozár. - Legyen nyugodt, már hozzá is fogott!

- Az ám! - helyeselt Miklóssi. - Dragos Károly nem vesztegeti az idejét! Ha, mint az újságírók írják, négy nappal ezelőtt nevezték ki, akkor már legalább három napja neki is kezdett a dolognak!

- Vajon hol lát munkához? - tette fel a kérdést a román Pistea^[4], aki már csak neve miatt is horgászatra volt hivatott.

- Én bizony nem tudom, mit csinálnék az ő helyében.

- Hát ezért nem tették magát oda, barátom - jegyezte meg tréfásan egy szerb. - Legyen csak nyugodt, hogy Dragos pontosan tudja, hogy mihez fogjon, de azt nem köti a maga orrára. Lehet, hogy Belgrádba sietett, de az is lehet, hogy Budapesten maradt... Ha ugyan nem éppen ide, Sigmaringenbe jött, és e pillanatban nem ül itt köztünk a Halásztanyában.

Nagy derültség fogadta ezt a feltevést.

- Itt köztünk?... - kiáltott fel Weber. - Jókat mesél maga itt nekünk, Mihail Mihajlovics. Mit keresne itt, ahol emberemlékezet óta nem követtek el semmiféle bűntényt?

- Nono, ki tudja! Talán éppen azért, hogy itt legyen holnapután, mikor Borus Demeter útnak indul - vágott vissza Mihail Mihajlovics. - Talán érdekli őt ez az ember... Ha ugyan Borus Demeter és Dragos Károly nem egy és ugyanaz a személy.

- Hogyhogy egy és ugyanaz a személy? - kiáltották innen is, onnan is. - Mit akar ezzel mondani?

- A kutyafáját! Ez aztán jó móka volna. A díjnyertes személyében senki nem gyanítaná a rendőrtisztet, aki így zavartalanul végigjárhatná az egész Dunát.

A többieket ugyancsak elképesztette ez a fantasztikus ötlet. - Nézd már ezt a Mihail Mihajlovicsot!... Csak neki juthat ilyesmi az eszébe!

Mihail Mihajlovics azonban nem ragaszkodott mindenáron eredeti ötletéhez.

- Hacsak... - fűzte tovább gondolatait a nála szokásos bevezetéssel.

- Hacsak?

- Hacsak Dragos Károlynak nincs más oka arra, hogy ide jöjjön! - dobott be minden átmenet nélkül egy másik képtelen feltevést.

- Milyen oka lenne?

- Tegyük fel például, gyanúsnak tűnik neki a terv, hogy valaki horgászbottal a kezében leereszkedik a Dunán.

- Gyanúsnak? Ugyan miért?

- Teringettét! Az se volna utolsó, ha egy gonosztevő horgásznak álcázná magát, mégpedig ilyen híres horgásznak! A hírnév minden álruhánál többet ér! Így aztán kénye-kedvére garázdálkodhatna, feltéve, hogy időközben szépen horgászgat, és így orránál fogva vezeti az egész világot.

- Hát igen, de a horgászathoz ugyancsak értenie kell - jegyezte meg oktató hangon Miklóssi elnök. - Erre pedig csak becsületes ember képes.

Ezt az erkölcsi tartalmú, talán kicsit merész ellenvetést tomboló tapssal fogadták a szenvedélyes horgászok. Mihail Mihajlovics ügyesen kihasználta az általános lelkesedést.

- Elnökünk egészségére! - kiáltott fel, poharát emelve.

- Elnökünk egészségére! - visszhangozták a jelenlevők, egy emberként kiürítve poharukat.

- Az elnök egészségére! - csatlakozott egy magányosan üldögélő vendég, aki egy idő óta szemlátomást élénk érdeklődéssel hallgatta a körülötte zajló vitát.

Miklóssinak szemmel láthatóan jólesett az ismeretlen kedves csatlakozása, és köszönet gyanánt feléje emelte poharát. A magányosan iszogató ember nyilván úgy vélte, hogy ez az udvarias gesztus mintegy megtörte a jeget, és most már feljogosítottnak érezte magát arra, hogy a tiszteletreméltó gyülekezetnek kifejtse nézeteit.

- Jól beszélt, igazán jól beszélt! - mondta. - Pontosan így van: a horgászat a tisztességes emberek kedvtelése.

- Talán horgászhoz van szerencsém? - kérdezte Miklóssi, az ismeretlenhez lépve.

- Ó, kérem - hangzott a szerény válasz -, legfeljebb a horgászat kedvelőjének mondhatom magam. Rajongok a szép fogásokért, de még csak gondolni sem mernék arra, hogy magam is megpróbálkozzam vele.

- Ez bizony kár, kedves...?

- Jäger a nevem.

- Szóval elég kár, kedves Jäger úr, mert ebből arra kell következtetnem, hogy soha nem lesz részünk a megtiszteltetésben, hogy magát a Dunai Liga tagjai között üdvözölhessük.

- Ki tudja? - válaszolt Jäger. - Talán egy nap én is horogra kerülök, jobban mondva kezembe veszem a horgászbotot, és akkor egész biztos a maguk sorába lépek. Persze csak úgy, ha megfelelek a felvételhez szükséges feltételeknek.

- Ettől ne féljen - kapott a szón Miklóssi elnök, aki már egy új tagot látott az ismeretlenben. - Egyszerű az egész. Mindössze négy feltételünk van. Az első az, hogy csekély évi tagdíjat fizessen. Ez a legfőbb feltétel.

- Mi sem természetesebb - bólintott Jäger nevetve.

- A második feltétel az, hogy szeresse a horgászatot. A harmadik pedig, hogy jó cimbora legyen, és úgy látom, hogy e feltételnek máris megfelel.

- Nagyon kedves magától - hálálkodott Jäger.

- A negyedik feltétel az, hogy közölje a társasággal nevét és címét. A nevét már ismerjük, most már csak a címét kellene...

- Bécs, Leipziger Strasse 45.

- No, most már csak az van hátra, hogy évente húsz koronát fizessen és kész.

A két ember jóízűen nevetett.

- És más egyébre nincs is szükség? - kérdezte Jäger.

- Semmi másra.

- Még csak személyazonossági igazolványra sem?

- Ugyan már, kedves Jäger úr! Ahhoz, hogy horgásszon? - csodálkozott Miklóssi.

- Hát igaz - biccentett Jäger -, ennek igazán nem sok értelme volna. A Dunai Liga tagjai ugyanis ismerik egymást.

- Egyáltalában nem! - helyesbített Miklóssi. - Gondoljon csak arra, hogy a liga tagjai közül egyesek itt, Sigmaringenben laknak, mások pedig a Fekete-tenger partjain. Ez éppen nem könnyíti meg a megismerkedést.

- Ez igaz.

- Itt van például a legutóbbi versenyünk kiváló győztese...

- Borus Demeter?

- Igen, ő. Lám, őt se ismeri senki.

- Ugyan!

- Pedig így van - erősítgette Miklóssi. - Igaz, hogy alig két hete tagja a ligának. Borus Demeter mindnyájunk számára meglepetés, sőt mondjuk csak nyugodtan, valóságos felfedezés volt.

- Ezt nevezik sportnyelven outsidernak.

- Úgy, ahogy mondja.

- Tulajdonképpen milyen nemzetiségű ez az outsider?

- Magyar.

- Szóval, mint ön. Mert úgy tudom, elnök úr, ön is magyar.

- Mégpedig a javából, Jäger úr. Budapesti vagyok!

- Borus Demeter hová való?

- Ő szalkai.

- Merre van ez a Szalka?

- Ez egy nagy falu, vagy mondjuk, kisebb város az Ipoly jobb partján. Ez a folyó Budapesttől valamivel északra ömlik a Dunába.

- Hát akkor Borus Demeterrel könnyen megismerkedhet közelebbről is, elnök úr! - jegyezte meg Jäger nevetve.

- A legjobb esetben két vagy három hónap múlva - válaszolta ugyancsak mosolyogva a Dunai Liga elnöke. - Ennyi ideig minden bizonnyal eltart az útja.

- Ha egyáltalában sor kerül rá - kapcsolódott fesztelenül a beszélgetésbe a tréfás kedvű szerb.

Más horgászok is közelebb léptek, úgyhogy Jägert és Miklóssit már egy egész kis csoport vette körül.

- Mit akar ezzel mondani? - szögezte neki a kérdést Miklóssi. - Nagy fantáziája van magának, Mihail Mihajlovics.

- Csak tréfálok, kedves elnököm - válaszolta a közbeszóló. - De mégis: ha Borus Demeter, mint ön mondja, sem rendőr, sem bandita, elképzelhető, hogy mint amolyan tréfacsináló ember, egyszerűen fel akar minket ültetni.

Miklóssi nem vette tréfára a dolgot.

- Maga rosszmájú ember, Mihail Mihajlovics! - vágott vissza. - Egyszer még majd alaposan pórul jár emiatt. Borus Demetert én rendes, komoly embernek nézem. Különben is tagja a Dunai Ligának, ezzel pedig mindent megmondtunk.

- Bravó! - hallatszott mindenfelől.

Mihail Mihajlovics, aki szemlátomást nem vette nagyon szívére ezt a leckéztetést, ügyesen feltalálta magát, és megragadta ezt az alkalmat újabb pohárköszöntőre.

- Akkor hát igyunk Borus Demeter egészségére! - emelte magasba korsóját.

- Borus Demeter egészségére! - zúgott kórusban a vendégsereg Jägerrel együtt, aki lelkiismeretesen az utolsó cseppig kiürítette poharát.

Mihail Mihajlovicsnak ez a tréfás ötlete azonban nem látszott olyan képtelennek, mint az előző feltevések. Borus Demeter ugyanis miután nagy hűhóval közölte tervét, nem mutatkozott többé. Senki sem hallott róla. Vajon nem volt különös, hogy így eltűnt, és vajon nem volt jogos az a feltevés, hogy túlságosan hiszékeny klubtársait be akarta ugratni? A válasz erre a kérdésre már nem késhetett soká. Még harminchat óra, és minden kiderül.

Azoknak, akiket érdekelt ez a vállalkozás, csak néhány mérföldnyire kellett Sigmaringentől felfelé menniük a Duna mentében. Itt bizonyára találkozniuk kell Borus Demeterrel, ha valóban olyan komoly ember, mint ahogyan Miklóssi elnök meggyőződéssel állította.

Volt azonban egy bökkenő. Meghatározták-e pontosan a nagy folyó forrásának helyét? Vajon a térképek pontosan tüntetik-e fel ezt a helyet? E tekintetben tisztázatlannak látszott a helyzet, mert előfordulhatott, hogy Borus Demetert az egyik helyen keresik majd, ő pedig egy másik helyen tartózkodik.

Kétségtelen, hogy a Duna, vagy ahogyan a régiek nevezték, az Ister, a badeni nagyhercegség területén ered. A földrajztudósok szerint a folyó a keleti hosszúság 6° 10'-e és az északi szélesség 47° 48'-e alatt ered. Ez a meghatározás azonban, ha egyáltalán helytálló, csak a fokpercekig pontos, de a másodpercekig már nem, ami bizonyos eltérést eredményezhet. Márpedig a terv szerint a horgot pontosan azon a helyen kell bevetni, ahol a Duna első cseppje megindul a Fekete-tenger felé.

Egy monda szerint, amelyet hosszú időn át földrajzi meghatározásként fogadtak el, a Duna egy kert - a Fürstenberg hercegek kertje - közepén ered. A folyam forrása e monda szerint abban a márványmedencében van, amelynek vizéből annyi turista tölti meg ivópoharát. Vajon e kiapadhatatlan márványmedencénél jelenik majd meg Borus Demeter augusztus 10-ének reggelén?

Nem, a nagy folyam igazi forrása nem itt van. Ma már tudjuk, hogy a Duna két patak: a Brege és a Brigach egyesüléséből születik. Ez a két patak 875 méterről csörgedezik le a Fekete-erdőn keresztül. Vizük Donaueschingennél, néhány mérfölddel Sigmaringen felett egyesül és itt kapja a Donau, magyarul a Duna nevet.

Ha a két patak közül valamelyik egyáltalán megérdemli azt, hogy a Duna kezdeti szakaszának tekintsék, az bizonyára a Brege, amely 37 kilométerrel hosszabb, mint a másik.

A tájékozottabbak azonban mindenesetre azon a véleményen voltak, hogy Borus Demeter - ha egyáltalán útnak indul - utazását Donaueschingennél kezdi meg. Így hát az érdeklődők, többségükben a Dunai Liga tagjai, Miklóssi elnök társaságában ennek megfelelően ide is mentek.

Már augusztus 10-én kora reggel lesben álltak a Brege partján, ott, ahol a két patak összefolyik. De az órák csak teltek-múltak anélkül, hogy a nap hőséről hír érkezett volna.

- Nem is fog az jönni - mondta valaki.

- Közönséges szélhámos - jegyezte meg a másik.

- Mi pedig jó nagy szamarak vagyunk - tette hozzá Mihail Mihajlovics, aki szeretett éleslátásával büszkélkedni.

Csak Miklóssi elnök védelmezte kitartóan Borus Demetert.

- Én nem tudom elképzelni, hogy a Dunai Liga egy tagjának az agyában egyáltalán megfordulhat az a gondolat, hogy klubtársait becsapja!... Bizonyára közbejött valami, azért késik Borus Demeter. Várjunk türelmesen, hamarosan itt lesz.

Miklóssi nem csalatkozott. Valamivel kilenc óra előtt kiáltás hallatszott a Brege és a Brigach összefolyásánál várakozó csoportból.

- Ott jön!... Ott jön!

És valóban, kétszáz méternyire a várakozóktól, a partszegély egyik kiszögellésénél csónak tűnt fel. A sajkát evezős hajtotta, aki a csónak hátsó részében állt. A part mentén haladt, ahol gyengébb a víz sodra. Az evezős egyedül volt a csónakban.

Borus Demeter volt, ugyanaz a magyar horgász, aki néhány nappal ezelőtt részt vett a Dunai Liga versenyén, és megnyerte a két első díjat.

Amikor a csónak elért a két patak összefolyásához, Borus Demeter abbahagyta az evezést, és egy kis horgony segítségével kikötött. Ezután kiszállt a csónakból, és az érdeklődők mind köréje gyűltek. Kicsit feszélyezettnek látszott, aligha számított ilyen nagy tömegre.

Miklóssi elnök hozzálépett, és kezét nyújtotta. Borus Demeter tisztelettudóan leemelte vidrabőr sapkáját, és kezet szorított vele.

- Borus Demeter - szólt hozzá méltóságteljesen, ahogyan az egy elnökhöz illik -, örülök, hogy ismét találkozhatom legutóbbi versenyünk győztesével.

A győztes meghajlással köszönte meg az elismerést. Az elnök ezután így folytatta:

- Abból, hogy itt, e nagy nemzetközi folyam forrásánál találkozunk, arra következtetünk, hogy valóban végrehajtja tervét, és lehajózik egészen a folyótorkolatig, úgy, hogy közben horgászással tölti idejét.

- Igenis, elnök úr - válaszolt Borus Demeter.

- Eszerint még ma megkezdi útját?

- Még ma, elnök úr.

- Hogyan akarja megtenni az utat?

- Az árra bízom magam.

- Ebben a csónakban?

- Ebben.

- Megszakítás nélkül?

- Éjjelenként pihenőt tartok.

- Tisztában van azzal, hogy háromezer kilométeres útról van szó?

- Hogyha naponta tíz mérföldet teszek meg, két hónap alatt leérek.

- Hát akkor jó utat, Borus Demeter.

- Köszönöm, elnök úr.

Még egyszer búcsút intett, majd beszállt csónakjába, miközben a parton tolongás támadt, mert mindenki látni akarta az indulást.

Magyarunk kézbe vette horgászbotját, feltette a csalit a horogra, azután a botot letette az egyik ülésre, a kis vasmacskát berántotta a csónakba, melyet egy erélyes lökéssel eltaszított a parttól, ezután leült a csónak farában, és kivetette a horgot.

Egy pillanat múlva már ki is rántotta, és a horgon egy rózsás márna ficánkolt. Ez mindenesetre jó előjelnek látszott, és amint Borus eltűnt az egyik kanyarnál, a parton állók tomboló éljenkiáltásokkal ünnepelték a Dunai Liga bajnokát.

HARMADIK FEJEZET
BORUS DEMETER UTASA

Megkezdődött hát Borus Demeter útja, le a nagy folyamon. Ez az út át fog vezetni egy hercegségen, éspedig a badeni hercegségen, két királyságon: Württembergen és Bajorországon, két birodalmon: Ausztria-Magyarországon, és Törökországon, három fejedelemségen: Hohenzollernen, Szerbián és Románián.^[5]

Jeles horgászunk több mint hétszáz mérföldes^[6] útja nem ígérkezett fáradságosnak, hiszen a Duna sodrával kényelmesen lejuthat egészen a folyamtorkolatig. Elég, ha óránként egy mérföldet tesz meg, más szóval naponta átlag mintegy ötven kilométert, így két hónap alatt útja végére ér. Feltéve, hogy semmi nem jön közbe. De miért is kellene fennakadástól tartania?

Borus Demeter csónakja körülbelül 12 láb^[7] hosszú, középen 4 lábnyi széles, lapos fenekű ladik volt. A ladik hátsó részén, de nem egész a farán emelkedő hálókalyibában akár két ember számára is volt hely. A kétoldalt elhelyezett két ládában volt az utas magával hozott kevés holmija, és ezek a ládák becsukva egyszersmind fekvőhelyül is szolgáltak. A csónak farában egy másik ládát ülőhelyül is használhatott, ebben a ládában különböző konyhaeszközök voltak. Felesleges mondani, hogy Borus Demeter magával hozta mindazt, ami hozzátartozik az igazi horgász felszereléséhez, hiszen a terv szerint, melyet a verseny napján közölt klubtársaival, az utazás alatt kizárólag abból élhet, amit kifog a Dunából, akár úgy, hogy maga fogyasztja el a kifogott halakat, akár úgy, hogy csengő aranyakért eladja, hogy így étrendjét változatosabbá tehesse, anélkül, hogy eredeti ígéretét megszegné.

Borus Demeternek az volt a terve, hogy esténként eladogatja a napközben kifogott halat. Vevőre bőven számíthatott, tekintettel a nagy feltűnésre, amit vállalkozása keltett.

Így telt el az első nap. Ha azonban egy megfigyelő állandóan szemmel tartja, láthatta volna, hogy a Dunai Liga bajnoka milyen lagymatagon horgászgat, holott különös vállalkozásának éppen a horgászat volt az egyedüli jogcíme. Valahányszor úgy gondolta, hogy senki sem figyelheti, azonnal letette a horgászbotot, megragadta a farevezőt, és teljes erővel zavarta vele a vizet, mintha csak az volna a legfontosabb, hogy minél gyorsabban haladjon. Amikor viszont kíváncsi arcok tűntek fel a parton, vagy hajóval találkozott, tüstént felkapta a horgászember fő szerszámát, és amilyen ügyes volt, hamarosan ki is fogott a vízből egy-egy szép halat a nézők nagy örömére. De mihelyt egy kanyarnál elmaradtak a kíváncsiak, Borus Demeter ismét megragadta az evezőt, és nehéz ladikját a folyamár sebességénél gyorsabban hajtotta lefelé.

Valami oka volt talán Borus Demeternek arra, hogy minél gyorsabban tegye meg az utat, amelyre egyébként senki sem kényszerítette? Akárhogy is volt, mindenesetre elég gyorsan haladt lefelé. Ladikját vitte tehát a víz sodra, amely itt, a folyam kezdeti szakaszán erősebb volt, mint lejjebb, és valahányszor kedvező alkalom kínálkozott, maga is serényen evezett, úgyhogy óránként nyolc kilométeres sebességgel vagy talán még gyorsabban haladt lefelé.

Miután elhaladt néhány jelentéktelen község mellett, maga mögött hagyta Tuttlingent is, amely már nagyobb helység volt. Útját azonban itt sem szakította meg, bár néhány bámulója a partról integetett neki, hogy kössön ki. Borus Demeter egy kézmozdulattal elhárította a hívogatást, és megállás nélkül haladt tovább.

Délután négy óra felé a kis Fridingen városkához érkezett. Eddig tehát 48 kilométeres utat tett meg. Égett a vágytól - már amennyiben a vízen égni lehet -, hogy minél előbb maga mögött tudja Fridingent is, csakúgy, mint az előző helységeket. A lelkesedés azonban itt olyan arányokat öltött, hogy ez nem sikerült. Mihelyt felbukkant, viharos éljenzés közben több csónak indult el a partról, és hamarosan körülfogták bajnokunkat.

Mit tehetett mást, beletörődött, hogy ünnepeljék. Különben is el akarta adni azokat a halakat, amelyeket kifogott a Dunából, amikor erre időt engedett magának. Hálójában rózsás márnák, dévérkeszegek, koncérok, tüskés pikók fickándoztak, nem is szólva a szép számmal kifogott paducokról. Hogy is fogyaszthatta volna el mindezt egymaga? Ez még csak szóba se jött, mert sok vásárló jelentkezett. Mihelyt ladikja kikötött, máris vagy ötven badeni tolongott körülötte, nevét kiáltozták, és körülrajongták, mint a Dunai Liga bajnokát.

- Erre, csak erre, Borus úr! Igyon velünk egy pohár finom sört, Borus úr! Majd mi megvesszük a halait, Borus úr! Húsz krajcárt adok ezért, egy forintot meg azért a másikért!

Bajnokunk azt sem tudta, kinek válaszoljon. Az eladott halakért hamarosan jó pár csengő forintot kapott. A versenyen szerzett jutalommal együtt végül is szép kerek összeg üti majd a markát, ha ez a lelkesedés így tart tovább, le egészen a folyam torkolatáig.

De miért is lohadna le a lelkesedés? Miért ne kapkodnák szét mindenütt Borus Demeter halait? Végtére is nem utolsó dolog ilyen kézből kikerült halat enni. Nem is kell mennie a vevők után, hogy eladja áruját, jönnek azok maguktól is. Ez a halárusítás igazán ragyogó ötlet volt.

Ezen az estén nemcsak hogy könnyűszerrel túladott halain, hanem meghívásokkal is elhalmozták. Borus Demeter azonban, aki szemlátomást azon volt, hogy minél ritkábban kelljen elhagynia ladikját, minden meghívást elutasított, és az elől is mereven elzárkózott, hogy bámulóival néhány pohár sörre vagy borra bemenjen valamelyik part menti vendéglőbe. Csodálói kénytelenek voltak ebbe beletörődni, és búcsút vettek a nap hősétől, s egyúttal megígérték neki, hogy reggel, mikor újból útnak indul, ismét eljönnek.

Reggelre azonban már hűlt helye volt Borus Demeternek. Még hajnalhasadás előtt felkerekedett, és kihasználva azokat a csendes, hajnali órákat, amikor még senki sincs talpon, hogy láthatná, serényen evezett a folyó közepén a két parttól egyenlő, távolságban. A víz gyors sodrától hajtva hajnali 5 órakor már Sigmaringennél haladt el, néhány méternyire a Halásztanyától. Ha kicsit később lett volna, a Dunai Liga tagjai közül egyesek már bizonyosan ott könyököltek volna a vendéglő erkélyén, hogy lessék hírneves társuk érkezését. Később hiába várnak rá, a mesterhorgász nagyon messze jár már, ha ilyen sebesen halad tovább.

Borus Demeter Sigmaringentől néhány kilométerrel lejjebb maga mögött hagyta a Duna első mellékfolyóját, a kis Lauchort patakot, amely a bal parton torkollik a Dunába.

Kihasználva azt, hogy útjának ezen a szakaszán egymástól aránylag távol esnek a lakott helyek, egész nap nagy buzgalommal evezett, és csak annyit horgászott, amennyit feltétlenül kellett. A sötétség beálltával, amikorra éppen csak annyi halat fogott ki, amennyit egymaga elfogyaszthatott, lakatlan parton kötött ki, valamivel a kis Munderkingen városka felett, amelynek lakói nem is sejtették, hogy már ilyen közel jár.

A folyamon eltöltött második napot követte a harmadik, amely körülbelül ugyanígy telt el. Borus Demeter még napkelte előtt gyorsan elsiklott Munderkingen előtt, és a nap még mindig alacsonyan járt, amikor maga mögött hagyta Ehingent, ezt a nagy mezővárost is. Négy órakor az Iller, e jelentős jobb parti mellékfolyó torkolata előtt suhant el, és még öt óra sem volt, amikor csónakja már ott ringott az ulmi rakpart egyik vaskarikájához kikötve. Elérkezett tehát a württembergi királyságnak a főváros, Stuttgart után második legnagyobb városába.

A híres mesterhorgász érkezéséről senki sem tudott, csak másnapra, a késő délutáni órákra várták. A szokásos tolongás ezúttal elmaradt. Borus Demeter nagyon örült, hogy a délutáni órákban így "rangrejtve" körülnézhet a városban.

De nem volnánk hívek az igazsághoz, ha azt állítanók, hogy a rakpart teljesen kihalt volt. Egy járókelő mégiscsak akadt, sőt minden jel arra vallott, hogy éppen Borus Demeterre várt, mert attól a pillanattól kezdve, hogy a ladik feltűnt, a part mentén haladva követte. A Dunai Liga bajnoka hát ezúttal sem kerülheti el a szokásos ünneplést?

A magányos sétáló azonban akkor is tisztes távolban maradt, mikor a csónak már kikötött a rakpartnál. Úgy viselkedett, mint aki mindent látni akar, de közben vigyáz, hogy őt magát észre ne vegyék. Középtermetű ember volt, szikár, élénk tekintetű, holott már túljárhatott negyvenedik évén. Testén magyaros ruha feszült, kezében bőrtáskát tartott.

Borus Demeter ügyet sem vetett rá, csónakját kikötötte, bezárta a hálókalyiba ajtaját, megnézte, hogy a ládák jól le vannak-e lakatolva, majd a partra ugrott, és bekanyarodott a város központja felé vezető első utcába.

Az ismeretlen tüstént nyomába szegődött, de előbb a ladikba betette a kezében levő bőrtáskát.

Ulm városa, amelyet a Duna kettészel, a bal parton Württemberghez, a jobb parton pedig Bajorországhoz tartozik, de mindkét parton egyformán jellegzetesen német város.

Borus Demeter végigsétált a régi utcákon, amelyeket üvegablakos öreg boltok szegélyeznek, ahova a vásárlók nem mennek be, hanem az üvegablak kis nyílásán át kötik meg az alkut. Amikor meg szél fúj, csak úgy csörömpölnek a boltok felett vaskarikán függő, medvét, szarvast, keresztet vagy koszorút ábrázoló nehéz cégérek.

Borus Demeter eljutott az óvárosba, és bejárta azt a városnegyedet, ahol a mészárosok, pacalosok és cserzővargák szárítóhelyiségei vannak, majd kószálás közben elérkezett a székesegyház elé. Ez a székesegyház a legmerészebben az ég felé ívelő templomok egyike Németországban. Építői azt szerették volna, hogy tornya még magasabbra emelkedjék, mint a strasburgi székesegyházé, de mint annyi más, még emberibb törekvés, úgy ez is meghiúsult, és a württembergi székesegyház tornya 337 lábnál nem lett magasabb.

Borus Demeternek, minthogy nem volt sem turista, sem hegymászó, eszébe sem jutott, hogy felkapaszkodjék a templomtoronyba, ahonnan szeme beláthatta volna az egész várost a környező vidékkel együtt. Ha azonban mégis vállalkozott volna erre, az ismeretlen bizonyára ide is követi, mert érthetetlen módon szinte árnyékául szegődött, anélkül, hogy hősünk ebből bármit is észrevett volna. Árnyéka mindenesetre a sarkában volt, amikor belépett a székesegyházba, és megcsodálta a tabernákulumot, amelyet Duruy, az ismert francia utazó egy beugrókkal és lőrésekkel kiképzett bástyához hasonlított, meg a díszes kórusüléseket, amelyeket egy XV. századbeli művész korabeli híres személyiségek alakjaival díszített.

Borus Demeter - és mögötte a kitartó ismeretlen - elhaladt a városháza, a XII. századbeli ódon épület előtt, majd ismét leballagott a folyóhoz.

Mielőtt a rakparthoz ért volna, Borus Demeter néhány pillanatra megállt, hogy szemügyre vegyen egy hosszú gólyalábakon imbolygó csoportot. Igen kedvelt sport ez Ulmban, bár az itteniek nem kényszerülnek rá, mint például Tübingen ősi egyetemi város lakói, ahol a nedves és hepehupás talaj miatt gólyaláb nélkül ma sem igen lehet járkálni.

Borus Demeter letelepedett egy kávéházban, hogy kedvére gyönyörködhessék a látványban, amelyet fiatal legények és leányok meg gyerekek egy vidám csoportja nyújtott. Elmaradhatatlan árnyéka ugyancsak leült egy közeli asztalhoz, és mindketten rendeltek egy-egy korsóval a híres bajor sörből.

Tíz perccel később már mindketten ismét a part felé tartottak, ezúttal azonban fordított sorrendben. Most az ismeretlen haladt elöl szapora léptekkel, és mire Borus Demeter, aki mit sem sejtve ballagott mögötte, leért a parthoz, már ott találta a másikat, aki úgy ült a bárkában, mintha már régóta várakoznék.

A nap még magasan járt. Borus Demeter messziről megpillantotta a hívatlan vendéget, aki kényelmesen üldögélt a bárka farában levő ládán, lábánál a sárga bőrtáska. A horgász nagyon meglepődött, és meggyorsította lépteit.

- Bocsánat, uram - mondotta, mikor beugrott a csónakba -, azt hiszem, valami tévedés lehet.

- Szó sincs róla! - válaszolt az ismeretlen. - Magával akarok beszélni.

- Velem?

- Magával, Borus Demeter úr.

- Mivel szolgálhatok?

- Üzleti ajánlatom van a maga számára.

- Üzleti ajánlat? - lepődött meg a horgász.

- S méghozzá milyen kitűnő üzletről van szó! - hangsúlyozta a hívatlan vendég, aki intett Borus Demeternek, hogy üljön le.

Ez a mozdulat kétségkívül kissé furcsa volt, hiszen sehol sem szokásos, hogy a vendég kínálja hellyel a házigazdát. Az ismeretlen ember azonban olyan határozottan és magabiztosan beszélt, hogy Borus Demeter akaratlanul is a hatása alá került. Hang nélkül engedelmeskedett a szokatlan felszólításnak, és leült.

- Mint mindenki, én is tudok a maga vállalkozásáról - szólalt meg az ismeretlen -, és így tudok arról, hogy le akar hajózni a Dunán, s közben kizárólag horgászatból élne. Én magam is szenvedélyes rajongója vagyok a horgászsportnak, és nagyon szeretném, ha valami részem lehetne ebben a vállalkozásban.

- Hogyan gondolja ezt?

- Mindjárt megmondom. Előbb azonban engedjen meg egy kérdést. Mit gondol, összesen mennyit érhet az a halmennyiség, amelyet utazása alatt kifog?

- Már hogy mennyit hozhat nekem a horgászat?

- Pontosan. Arra gondolok, hogy milyen értékben fog eladni halat, számításon kívül hagyva azt, amit maga fogyaszt majd el.

- Talán százforintnyi értékről lehet szó.

- Én ötszázat ajánlok fel magának.

- Ötszáz forintot? - álmélkodott Borus Demeter.

- Igen, ötszáz forintot készpénzben, előre fizetve.

Borus Demeter rámeredt a különös ajánlattevőre, és tekintete igen sokatmondó lehetett, mert a másik máris válaszolt a ki nem mondott gondolatra.

- Legyen nyugodt, Borus úr, észnél vagyok.

- Akkor hát mi a célja? - kérdezte a kétkedő horgászbajnok.

- Már megmondtam - magyarázta az ismeretlen. - Azt szeretném, ha részt vehetnék ebben a derekas vállalkozásban, mégpedig személyesen. Aztán meg a játékszenvedély is hajt. Ha már ötszáz forintot tettem a maga vállalkozásának szerencsés kimenetelére, szeretném látni, hogy a befektetett összeg hogyan térül meg apránként, amint minden este eladja a horgászzsákmányt.

- Minden este? - rökönyödött meg Borus Demeter. - Csak nem akar velem együtt lehajózni?

- Dehogyisnem! - válaszolt a hívatlan vendég. - De természetesen az útiköltségem még nincs benne ebben az ötszáz forintban, azért további ötszáz forintot fizetnék, vagyis összesen ezer forintot. Az egészet készpénzben és előre.

- Ezer forintot? - ismételte Borus Demeter, egyre nagyobb elképedéssel.

Az ajánlat kétségkívül csábító volt, de horgászunk minden bizonnyal nagyon ragaszkodott a magányhoz, mert kurtán így válaszolt:

- Sajnálom, uram, szó sem lehet róla!

Egy ilyen határozott és ellentmondást nem tűrő válasz hallatára nyilván senki sem makacskodott volna tovább. De nem úgy a horgászat e szenvedélyes híve, akire e merev elutasítás szemlátomást semmi hatással nem volt.

- És szabad kérdeznem, Borus úr, hogy miért nem? - szólt a legnagyobb hidegvérrel.

- Nem tartozom magyarázattal. Egyszerűen szó sem lehet róla. Azt hiszem, jogomban áll elutasítani az ön ajánlatát - válaszolt Borus Demeter, már némi ingerültséggel a hangjában...

- Ez kétségtelenül jogában áll - ismerte el teljes nyugalommal az idegen -, de nekem is jogomban áll arra kérni, hogy közölje velem: milyen okok késztetik arra, hogy elzárkózzék ajánlatom elől? Ajánlatom nem volt sértő; ellenkezőleg. Joggal várhatok rá udvarias választ.

E szavakat olyan hangon mondotta, amelyben nem volt semmi fenyegető, mégis annyi szilárdság, annyi magabiztosság érződött ki belőle, hogy Borus Demeter egészen tanácstalanná vált.

Igaz, hogy ragaszkodott az egyedülléthez, de kétségtelenül még ennél is fontosabbnak tartotta, hogy ne kerüljön sor semmi hangos vitára, és ezért nyomban elismerte, hogy az idegen megjegyzése helyénvaló volt.

- Ebben egyetértünk, uram. Mindenekelőtt azt akarnám mondani, hogy nem szeretném, ha velem olyan üzletet kötne, amire csak ráfizethet.

- Ez az én dolgom.

- De az enyém is, mert hiszen nincs szándékomban naponta egy óránál többet horgászni.

- És a többi időt mivel tölti?

- Lapátolok, hogy gyorsabban jussak előre.

- Szóval siet?

Borus Demeter az ajkába harapott.

- Akár sietek, akár nem, ez a helyzet. Ilyen körülmények között meg kell értenie, hogy meglopnám, ha elfogadnám az ötszáz forintját.

- Most már, hogy figyelmeztetett, nem beszélhet lopásról - vetette ellen az ajánlattevő, anélkül, hogy rendíthetetlen nyugalma elhagyta volna.

- De igen - hangzott Borus Demeter válasza -, hiszen arra sem vagyok hajlandó kötelezettséget vállalni, hogy naponta akárcsak egy órát is horgászom. Ezt ne is várja tőlem. Úgy akarom megtenni ezt az utat, ahogyan kedvem tartja. Szóval szabad akarok lenni.

- Velem is az lesz - jelentette ki az idegen. - Annyit és akkor fog horgászni, amennyit és amikor magának tetszik. Ettől még mulatságosabb lesz a játék. Különben elég ügyesnek tartom ahhoz, hogy két vagy három jó fogással biztosítsa hasznomat. Az üzletet még így is kitűnőnek tartom. Fenntartom tehát ajánlatomat, hogy átalányként ezer forintot kap, beleértve az útiköltséget is.

- Én pedig fenntartom, hogy erről szó sem lehet.

- Akkor hát újból felteszem a kérdést: miért nem?

Ez a nagyfokú csökönyösség már igazán udvariatlanságnak hatott, úgyannyira, hogy Borus Demeter, aki természettől igen higgadt ember volt, most kezdte elveszíteni türelmét.

- Hogy miért nem?! - emelte fel hangját. - Hát nem megmondtam? De ha ragaszkodik hozzá, megmondom azt is, hogy nem akarok senkit magammal vinni. Ki tiltja meg nekem, hogy szeressem az egyedüllétet?

- Azt bizonyára senki - bólintott az ismeretlen, aki meg sem moccant, mintha csak hozzánőtt volna az üléshez. - Velem úgy lesz, mintha egyedül volna. El sem mozdulok majd a helyemről, sőt egy szót sem fogok szólni, ha ez a kikötése.

- És éjszaka? - kérdezte Borus Demeter, akit egyre jobban elfogott a harag. - Gondolja, hogy két ember kényelmesen elfér ebben a hálókalyibában?

- Elég nagy az kettőnknek is - válaszolt az idegen. - De különben is, ezer forintért érdemes egy kis kényelmetlenséget vállalni.

- Nem tudom, megéri-e vagy sem - ellenkezett Borus Demeter egyre ingerültebben -, de én nem kérek belőle! Azt mondom tehát, hogy nem, százszor is nem, ezerszer is nem! Ez csak elég világos?

- Bizony, világos - bólintott az idegen.

- Akkor hát...! - szólt Borus Demeter, és a rakpart felé mutatott.

A másik azonban csak nem akarta megérteni ezt a mozdulatot, ami pedig nagyon érthető volt. Zsebéből pipát vett elő, és nagy gonddal tömni kezdte. Ez a magabiztosság Borus Demetert végleg kihozta sodrából.

- Azt akarja hát, hogy a partra rakjam?! - kiáltotta magánkívül.

Az idegen közben megtömte pipáját. Most anélkül, hogy hangja bármi félelmet árult volna el, így szólt:

- Azt rosszul tenné. Mégpedig három okból. Először is: ha verekedésre kerülne a sor, a rendőrség feltétlenül közbelép, mindkettőnket bekísérnek az őrszobára, hogy felvegyék személyi adatainkat, és ezernyi kérdést intéznének hozzánk. Elismerem, ez nekem sem okozna örömet, de egy ilyen kis kaland a maga útját is alaposan késleltetné, pedig szemlátomást szeretne gyorsan továbbjutni.

Vajon sokat várt ettől az érvtől a horgászatnak ez a csökönyös kedvelője? Ha igen, úgy a hatással mindenesetre elégedett lehetett. Borus Demeter egyszeriben megszelídült, és hajlandónak mutatkozott végighallgatni az ismeretlen mondókáját. A rábeszélésnek e mesterét azonban annyira elfoglalta pipájának meggyújtása, hogy még csak észre sem vette, milyen hatással voltak a másikra szavai.

Szép nyugodtan éppen folytatni akarta érvelését, amikor egy harmadik ember ugrott a bárkába, akinek közeledtét Borus Demeter a vita hevében észre sem vette. Az újonnan érkezett német csendőregyenruhát viselt.

- Borus Demeter úr? - kérdezte a karhatalom képviselője.

- Én vagyok - hangzott a válasz.

- Az iratait kérem.

A váratlan felszólítás valósággal fejbe kólintotta Borus Demetert.

- Az irataimat?... - dadogta. - Nincs semmiféle iratom, legfeljebb néhány nekem címzett boríték és a szalkai lakbérnyugtáim. Elég lesz ez?

- Ezek nem személyi iratok - válaszolt a csendőr kedvetlenül. - Keresztlevél, személyazonossági igazolvány, munkavállalási igazolvány, útlevél... ezeket fogadhatom csak el. Van valami ilyesmije?

- Az égvilágon semmi - mondta Borus Demeter csüggedten.

- Ez elég kellemetlen lesz önnek! - dörmögte a csendőr, akinek, úgy látszik, cseppet sem volt ínyére, hogy ilyen erélyesen kell fellépnie.

- Kellemetlen?!... - tiltakozott a horgász. - Én tisztességes ember vagyok, elhiheti!

- Erről én is meg vagyok győződve - hangoztatta a csendőr.

- Nincs félnivalóm senkitől sem. Különben is mindenki tudja, ki vagyok. Én nyertem meg a Dunai Liga legutóbbi horgászversenyét Sigmaringenben, és minden újság írt erről. Bizonyára lesznek itt is olyanok, akik hajlandók kezeskedni értem.

- Majd előkerítjük őket, legyen csak nyugodt - biztatta a csendőr. - De addig is kénytelen vagyok felszólítani önt, hogy kövessen az őrszobára, ahol majd megállapítják a személyazonosságát.

- Az őrszobára? - tört ki Borus Demeter. - Ugyan mivel vádolnak?

- A világon semmivel - erősítgette a csendőr. - De nekem az a parancsom, hogy szemmel tartsam a folyót, és bekísérjem mindazokat, akik nem tudnak előírásszerű igazolványt felmutatni. Ön talán nem a folyón tartózkodik? Bizony igen. Fel tudja mutatni iratait? Bizony nem. Így hát be kell kísérnem. A többi nem tartozik rám.

- De hát ez hallatlan! - tiltakozott Borus Demeter, aki a kétségbeesés határán volt.

- Mit csináljunk... - válaszolt a csendőr egykedvűen.

Az útitársjelölt, akinek mondókáját olyan hirtelen szakította félbe ez a jelenet, feszült figyelemmel kísérte a vitát, még a pipája is kialudt közben. Elérkezettnek látta a pillanatot, hogy közbelépjen.

- Nem volna elég, ha én kezességet vállalnék Borus Demeterért?

- Attól függ... - felelte a csendőr. - Ön kicsoda?

- Tessék az útlevelem - válaszolta az amatőr horgász, és átnyújtott neki egy összehajtogatott irományt.

A csendőr bepillantott az útlevélbe, és hirtelen mintha csak kicserélték volna.

- Ez már más - mondotta. Gondosan összehajtotta az irományt, és visszaadta tulajdonosának, majd kiszállt a bárkából. - Viszontlátásra, uraim! - szólt vissza, és tiszteletteljesen meghajolt az idegen felé.

A történtek miatt már amúgy is meghökkent Borus Demetert ez a váratlan megoldás teljesen elképesztette. Csak bámult a visszavonuló ellenség után.

Közben megmentője folytatta mondókáját ott, ahol az imént abbahagyta, és könyörtelenül fejtette ki érveit:

- A második ok, Borus úr, az, hogy a folyó a maga számára talán ismeretlen okokból szigorú ellenőrzés alatt áll, mint ahogyan az előbb meggyőződhetett róla. Ez az ellenőrzés lejjebb még szigorúbbá válik, és ha lehet, még ennél is fokozottabbá, amikor majd Szerbián és az oszmán birodalom bolgár tartományain, ezeken a nyugtalan országokon halad át, amelyek egyébként június elseje óta hivatalosan is háborúban állanak. Azt hiszem, hogy útja során meglepetések érhetik, és csak örülni fog, hogy szükség esetén maga mellett érezhet egy becsületes férfiút, aki ráadásul némi befolyással is rendelkezik.

Az ügyes szónok joggal meg lehetett győződve arról, hogy nem marad el ennek az érvnek a kellő hatása, hiszen helytállóságát az előbb történtek már eleve alátámasztották. Ilyen tökéletes sikerre azonban még ő sem számított. A teljesen meggyőzött Borus Demeter most már csak az elfogadható ürügyre várt, hogy beadja a derekát.

- A harmadik és utolsó érvem pedig az - folytatta az útitársjelölt -, hogy elnökének, Miklóssi úrnak a nevében fordulok magához. Miután a Dunai Liga védnöksége alatt kívánja megtenni ezt az utat, csak természetes, hogy a liga ellenőrizni kívánja a vállalkozás végrehajtását, hogy ilyen módon felelhessen a becsületes lebonyolításért. Amikor Miklóssi tudomást szerzett arról, hogy részt akarok venni ebben az utazásban, úgyszólván hivatalos megbízatást adott nekem erre. Sajnos, nem számítottam az ön érthetetlen ellenszegülésére, és visszautasítottam az önnek címzett ajánlólevelet, melyet át akart nekem adni.

Borus Demeter megkönnyebbülten lélegzett fel. Jobb ürügyet már nem is találhatott volna arra, hogy beleegyezzen, ami elől eddig olyan mereven elzárkózott.

- Miért nem mondta rögtön? - kiáltotta. - Így már egészen más! Igazán nem volna szép tőlem, ha ajánlatát még most sem fogadnám el.

- Elfogadja tehát?

- El.

- Nagyon helyes - mondta a horgászsport e rajongója, akinek most már teljesült leghőbb vágya. Zsebéből néhány bankjegyet vett elő.

- Itt az ezer forint.

- Akar nyugtát róla? - kérdezte Borus Demeter.

- Ha nem veszi rossz néven.

Borus Demeter az egyik ládából tintát, tollat és egy jegyzetfüzetet vett elő. A füzetből kiszakított egy lapot, és a nap utolsó sugarainak világánál kiállította a nyugtát, amelyet írás közben hangosan fel is olvasott: "Ezennel igazolom, hogy az útközben kifogott halak ellenértékeként és az Ulmtól a Fekete-tengerig való utazás költségeire felvettem egyezer forint átalányösszeget..."

- Szabad a nevét? - kérdezte némi nyomatékkal, tollát felemelve.

Borus útitársa éppen pipára gyújtott.

- Jäger, Bécs, Leipziger Strasse 45 - válaszolta két szippantás között.

NEGYEDIK FEJEZET
SERGE LADKO

Földünk különböző vidékei közül, amelyeket a történelmi idők kezdete óta különösen sújtott a háborúk ostora - bár e tekintetben egyetlen terület sem dicsekedhet különösebb kivételezettséggel - Dél- és Délkelet-Európa az első helyen említendő. E területek földrajzi helyzetük miatt küzdőtérré váltak - éppúgy, mint Ázsiának a Fekete-tenger és az Indus folyó között elterülő része -, ahol végzetszerűen összecsapnak az ősi kontinens egymással versengő népei.

Föníciaiak és görögök, rómaiak, perzsák és hunok, gótok, szlávok, magyarok és törökök és még annyi más nép küzdött egymással e szerencsétlen területekért vagy azok egyes részeiért. Nem is szólva azokról a hajdan még barbár hordákról, amelyek csak átvonultak ezen a területen, hogy Közép- és Nyugat-Európában telepedjenek le, ahol azután lassú történelmi folyamat során kialakították a ma ismert nemzeteket.

A törökök, akik 1356-ban törtek be Európába, 1453-ban pedig elfoglalták Konstantinápolyt, szembetalálták magukat azokkal a korábbi hódítókkal, akik őelőttük törtek be Közép-Ázsiából erre a területre. Ezek, minthogy már régen keresztényekké lettek, kezdtek összeolvadni a helyi lakossággal, és egy helyben élő, szabályszerű nemzetekké válni. Ezek az új nemzetek elszántan védelmezték azt, amit maguk is másoktól hódítottak el. Szlávok, magyarok, görögök, horvátok és germánok eleven falként álltak a török hódítás útjába, és ha ez a fal helyenként engedett is, teljesen sehol sem omlott le.

A törökök tehát még a Kárpátokon innen, a Duna vonalán megtorpantak, sőt hódításaiknak ezt a szélső határát sem voltak képesek megtartani, és amit ma^[8] keleti kérdésnek neveznek, nem más, mint évszázadok óta tartó visszavonulásuk története.

Ellentétben az előttük jött hódítókkal, akiket ki akartak szorítani, ezek az ázsiai muzulmánok nem tudták beolvasztani az uralmuk alá került népeket. Mint hódítók érkeztek, és azok is maradtak: hódítók, akik rabszolgáknak parancsolnak. Az ilyenfajta uralom, amit a valláskülönbség is súlyosbított, természetszerűleg maga után vonta a legyőzöttek örökös lázongását.

A történelem lapjai valóban telis-tele vannak a lázadásokkal, amelyek évszázadokon át tartó küzdelmek után 1875-ben Görögország, Montenegró, Románia és Szerbia többé-kevésbé teljes függetlenségéhez vezettek. Ami a többi keresztény népet illeti, ezek továbbra is Mohamed fanatikus követőinek uralmát nyögték.

Ennek az uralomnak elviselése 1875 első hónapjaiban még az eddiginél is nehezebbé és gyötrelmesebbé vált. A török császári palotában ekkor a muzulmán reakció kerekedett felül, és ennek eredményeként az Ozmán Birodalomban élő keresztényekre súlyos adókat vetettek ki, s ezerféle módon irtották, gyötörték, zaklatták őket. A visszavágás nem késett sokáig. Nyár elején Hercegovinában ismét lázadás ütötte fel a fejét.

A vidéken hazafiakból összeverődött fegyveres csoportok tűntek fel és élükön vitéz vezéreikkel, Peko Pavloviccsal és Lubibraticcsal vereséget vereség után mértek az ellenük kivezényelt reguláris csapatokra.

A lázadás tüze hamarosan átterjedt Montenegróra, Boszniára és Szerbiára. Egy újabb vereség, mely a török fegyvereket 1876 januárjában a Duga-szorosban érte, végképp felbátorította az elnyomottakat, és a nép haragja Bulgáriában is izzani kezdett. A lázadás, mint mindig, úgy most is földalatti összeesküvésekkel és nagy titokban megtartott összejövetelekkel kezdődött, melyeken részt vett a hazáját lángolóan szerető ifjúság színe-java.

E tanácskozásokon hamarosan vezérek támadtak, és nagy tekintélyre tettek szert az ott kisebb vagy nagyobb számban egybegyűlt hazafiak előtt. E vezéri tekintélyt egyesek ékesszólásuknak, mások ragyogó értelmüknek vagy izzó hazafiságuknak köszönhették. Nem sok időbe telt, és minden csoportnak, a csoportokon felül pedig minden városnak megvolt a maga vezére.

Ruszcsukban,^[9] e fontos Duna-parti bolgár városban, amely majdnem pontosan Gyurgyevo román várossal^[10] szemközt fekszik, a vezéri szerep Serge Ladko révkalauznak jutott, és azt mindenki rendjén levőnek találta. Nála méltóbbra aligha eshetett volna a választás.

Serge Ladko közel harmincéves ember volt, magas termetű és szőke, mint az északi szlávok, herkulesi erejű, rendkívül rátermett és eszes fiatal férfi. Egyszóval megvoltak benne mindazok a testi adottságok, amelyek valakit alkalmassá tesznek a parancsolásra. Mi több, megvoltak benne mindazok az erkölcsi tulajdonságok is, melyekre egy vezérnek szüksége van: határozottság a döntések meghozatalában, megfontoltság azok végrehajtásában és szenvedélyes hazaszeretet.

Serge Ladko Ruszcsukban dolgozott. Dunai révkalauz volt: hajókat és uszályokat kalauzolt fel egészen Bécsig vagy annál is feljebb, vagy le a Fekete-tengerig. Ilyenkor teljesen Ladkóra bízták az irányítást, hiszen tökéletesen ismerte a nagy folyamot. A részben folyami, részben tengeri hajóutak között maradt szabad idejét horgászással töltötte. Minthogy rendkívül rátermett volt, e tudományban nem mindennapi ügyességre tett szert. A horgászattal és a révkalauzkodással szerzett jövedelme gond nélküli életet biztosított számára.

Minthogy e kettős foglalkozása következtében életének nagy részét a folyón töltötte, az lassanként életelemévé vált. Gyerekjáték volt számára átúszni a Dunán, bár Ruszcsuknál a folyó olyan széles, mint valami tengerszoros.

Kitűnő úszó volt, és nagyon sok fuldoklót mentett ki.

Serge Ladkót becsületes és egyenes embernek ismerték, és már jóval a törökellenes zavargások előtt nagyon népszerű volt Ruszcsukban. Se szeri, se száma nem volt híveinek, akiket nem is ismert mind személyesen. Sőt - ha Iván Striga nem lett volna a világon - azt mondhatnánk, hogy az egész város egy emberként a híve volt.

Iván Striga is e vidék szülötte, de Serge Ladkónak éppen az ellentéte volt.

Külsejükben sem volt semmi hasonlóság, bár az útlevelek száraz adatai után ítélve, szinte egyformának lehetett volna képzelni őket.

Ladkóhoz hasonlóan Striga is magas, széles vállú, erőteljes, szőke hajú, szőke szakállú férfi volt. Neki is kék szeme volt. De a hasonlóság nem terjedt túl ezeken az általánosságokon. Ladko nemes vonásai szívélyességet és nyíltságot árultak el, míg Striga gonosz arckifejezése ravaszságról és hideg kegyetlenségről beszélt.

Ami pedig a lelki tulajdonságokat illeti, még nagyobb volt az ellentét kettőjük között. Míg Ladko élete nyitott könyv volt, senki sem tudta volna megmondani, hogy Striga milyen úton-módon jutott a tékozlóan költött, töméntelen aranyhoz. Minthogy senki semmi biztosat nem tudott, az emberek képzelete szabadon csapongott. Azt mondogatták, hogy Striga országa és népe árulója, az elnyomó törökök fizetett kéme. Arról is suttogtak, hogy a kémkedés mellett alkalomadtán csempészettel is foglalkozik, és hogy a vám kijátszásával sokszor és sokféle árut juttatott át a folyó román partjáról a bolgár partra vagy fordítva. De fejcsóválva még azt is mondogatták, hogy ez mind semmi, és hogy Striga közönséges rabló, aki fosztogatás útján jut a legtöbb pénzhez. Azt is suttogták... de hát mi mindenről nem szólt a fáma? Annyi bizonyos, hogy e titokzatos ember viselt dolgairól semmi pontosat nem tudtak. Ha igaz volt mindaz a rossz, amit az emberek feltételeztek róla, akkor Strigának kétségtelenül nagyon ügyes embernek kellett lennie, mert sohasem tudták rajtakapni.

Ezeket a mendemondákat mindenesetre csak bizalmasan suttogták az emberek, senki sem mert volna nyíltan rosszat mondani erről az emberről, akinek könyörtelenségétől, erőszakosságától mindenki rettegett. Striga tehát egyszerűen túltehette magát a szóbeszéden, sőt az általános megbecsülés jeleként magyarázhatta az udvariasságot, melyet sokan gyávaságból mutattak iránta. Így hát szabadon garázdálkodhatott a városban, és a legelvetemültebb emberekből összeverődött bandájával együtt háborítatlanul kavarta fel a várost féktelen tivornyáinak zajával.

Nyilvánvaló, hogy semmiféle kapcsolat nem alakulhatott ki egy ilyen ember és Ladko között, aki egészen más életet folytatott. Hosszú időn át valóban csak hírből ismerték egymást. Az ésszerű az lett volna, ha ez a későbbiekben is így marad. A sors azonban fittyet hányt az ésszerűségnek. Úgy volt megírva, hogy e két embernek egyszer mint engesztelhetetlen ellenfeleknek szembe kell kerülniök egymással.

Natsa Gregorovics, akit az egész város szépségéről ismert, akkoriban húszesztendős volt. Előbb anyjával, majd egyedül, Ladko szomszédságában lakott, és a révkalauzt kora gyermeksége óta ismerte. A Gregorovics házban már régóta nagy szükség lett volna egy férfiemberre. Natsa apját ugyanis már történetünk előtt tizenöt évvel megölték a törökök, és az elnyomott, de be nem hódolt hazafiak még ma is reszkettek a felháborodástól, valahányszor erre a gyalázatos gyilkosságra visszaemlékeztek. A minden támasz nélkül hátramaradt özvegy derekasan dolgozni kezdett. A szlávoknál a legegyszerűbb parasztnők is csipkével meg hímzéssel díszítik szerény öltözéküket, és özvegy Gregorovicsnénak, aki jól értett a hímzéshez és a csipkeveréshez, ilyen módon sikerült a maga és leánya megélhetését biztosítania.

A zavaros időket azonban leginkább az egyszerű emberek sínylik meg, és a szegény csipkekészítő asszony bizony sokszor szorult helyzetbe került volna a Bulgáriában állandósult anarchia miatt, ha Ladko tapintatosan nem segíti. Lassanként igen bensőséges barátság alakult ki a fiatal révkalauz és a két egyedülálló nő között, és a legényember szabad idejét gyakran töltötte a békés, vendégszerető házban. Ladko esténként gyakorta kopogtatott be Gregorovicsékhoz, és ilyenkor hosszan elbeszélgettek a csendesen zümmögő szamovár körül. Máskor Ladko sétálni vagy dunai halászatra hívta meg Gregorovicsnét és leányát, hogy így viszonozza a szíves vendéglátást.

Amikor Gregorovicsné erejét a szüntelen munka felőrölte, s az asszony megtért férje mellé a temetőbe, Natsa továbbra is számíthatott Ladko pártfogására. A révkalauz most még nagyobb odaadással vigyázott az árván maradt leányra, úgy, hogy Natsa egy pillanatig sem maradt védelem és támasz nélkül, miután szerencsétlen édesanyja, akinek kétszeresen is köszönhette életét, meghalt.

Így történt, hogy amint teltek-múltak a napok, szinte észrevétlenül szerelem ébredt a fiatalok szívében. Végül is Striga lett az oka annak, hogy szerelmüket meg is vallották egymásnak.

Amikor ugyanis Striga egy ízben megpillantotta Ruszcsuk szépét - ahogy Natsát most már városszerte nevezték -, zabolátlan természetének egész lobbanékonyságával és vadságával beleszeretett. Olyan ember volt, aki megszokta, hogy minden vágya, minden szeszélye azonnal teljesül, így hát felkereste a leányt, és azonmód megkérte a kezét. Most azonban - életében első ízben - leküzdhetetlen ellenállásba ütközött. Natsa nem törődött azzal, hogy ez a félelmetes ember gyűlölni fogja, és kijelentette, hogy soha, semmi körülmények között nem hajlandó hozzámenni. Striga hasztalan próbálkozott másodszor is. Mindössze annyit ért el, hogy amikor harmadszor is megjelent, a leány már be sem engedte a házba.

Striga erre éktelen haragra lobbant. Nem türtőztette magát, a legvadabb szitkokat szórta a megrettent Natsára. A leány szorultságában mi mást tehetett, minthogy átszaladt Serge Ladkóhoz, és elmondta neki, hogy milyen veszedelmes helyzetbe került. A révkalauz, amikor meghallotta a történteket, éppoly haragra gerjedt, mint az imént Striga. Nem is hallgatta végig a leányt, hanem rettentő dühvel kitört a másik férfi ellen, aki szemet mert vetni Natsára.

Amikor a leánynak végre sikerült lecsitítania Ladkót, pironkodva megvallották érzelmeiket, és most már tisztában voltak egymással. S egy óra múlva Serge és Natsa örömtől csillogó szemmel, repeső szívvel már mint jegyesek csókolták meg egymást - életükben először.

Amidőn Striga tudomást szerzett az eljegyzésről, majd megfulladt dühében. Eszeveszetten rohant Natsa házához, és szájából csak úgy dűlt a szitok és a fenyegetőzés. De amikor egy kemény kéz kilódította az ajtón, megtudta, hogy már van ura s védelmezője a háznak.

- Hát legyőzték volna? Hát emberére akadt talán, ő, Striga, aki annyira büszke volt herkulesi erejére?... Képtelen volt beletörődni a megaláztatásba, és bosszút forralt. Egyik este néhány hasonszőrű kalandorral együtt megvárta tehát Ladkót, amint felfelé jött a Duna-parton. Itt már nem közönséges verekedésről volt szó, mert a támadók gyilkos szándékkal, késsel támadtak a révkalauzra.

De ez a támadás éppúgy kudarcba fúlt, mint az előbbi. Ladkónál evező volt, és az úgy járt a kezében, mintha buzogány lett volna. Megfutamította támadóit, s a szorongatott Striga is szégyenteljes futásban keresett menedéket.

Ez a lecke, úgy látszik, elég volt Strigának, mert a gyanús fickó több ilyen támadással nem próbálkozott. 1875 elején Ladko féleségül vette Natsa Gregorovicsot, és a révkalauz kényelmes háza a boldog szerelem fészke lett.

A mézeshetekből hónapok lettek, s Ladko és Natsa szerelme egy év múlva is teljes frissességében élt, amikor 1876 elején Bulgáriában megmozdult a föld. Akármilyen mélységes szerelemmel szerette is Ladko ifjú feleségét, nem feledkezett meg arról, hogy mivel tartozik hazájának. Habozás nélkül beállt tehát azok közé, akik rögtön összefogtak, és azon tanakodtak, hogy mi módon változtathatnának hazájuk szomorú sorsán.

Mindenekelőtt fegyvert kellett szerezni. Sok fiatal bolgár hagyta el ezért hazáját, kelt át a Dunán, és széledt szét Romániában, egészen Oroszországig. Ezek között volt Serge Ladko is. Nagy szívfájdalommal, de a kötelesség hívó szavának engedelmeskedve indult útnak. Megvált imádott feleségétől, kinek most már szembe kellett néznie mindazokkal a veszélyekkel, amelyek forradalom idején egy partizánvezér hitvesére leselkednek.

Ladko nyugtalansága annál is nagyobb volt, mert eszébe jutott Striga. Ez a haramia nem használja-e majd ki győztes vetélytársának távollétét, hogy lesújtson legdrágább kincsére? Ez bizony lehetségesnek látszott. De Serge Ladko túltette magát e jogos aggodalmon. Különben is úgy látszott, hogy Striga már több hónapja nincs a vidéken, és nem is akar oda visszatérni.

Széltében-hosszában azt beszélték, hogy Striga most északabbra vonult, és ott garázdálkodik, de ezek csak egymásnak ellentmondó, kósza hírek voltak. A közhiedelem válogatás nélkül minden gaztettet Striga rovására írt, de pontosat senki sem tudott.

Annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy Striga eltávozott, és Ladkónak ez volt a fontos.

A jövő igazolta a bátor hazafit, mert távollétében Natsa biztonságát semmi nem fenyegette.

De alighogy hazaérkezett, már megint indulnia is kellett, és ezúttal hosszabb utazásra. Az eddig alkalmazott módszerekkel ugyanis nem sikerült elegendő mennyiségű fegyvert szerezniök. Az Oroszországból küldött fegyverszállítmányokat szárazföldi úton továbbították Magyarországon és Románián, vagyis olyan területeken át, ahol akkoriban még nagyon kevés vasútvonal volt. A bolgár hazafiak úgy gondolták tehát, hogy könnyebben célt érhetnek, ha egyikük felmegy Budapestre, s ide irányíttatja a vasúton jövő fegyverszállítmányokat, majd a fegyvereket uszályokra rakatja, hogy a Dunán gyorsan rendeltetési helyükre jussanak.

E kényes feladat elvégzésére Ladkót szemelték ki, és ő még aznap este útnak indult. Egy honfitársa átevezett vele a Dunán, azzal, hogy a csónakot visszahozza majd a bolgár partra, Ladko pedig Románián át továbbindul, hogy a lehető leggyorsabban eljusson Magyarország fővárosába. Átkelés közben azonban olyasvalami történt, ami nem kevés töprengést okozott az összeesküvők küldöttjének.

Ladko és honfitársa nem egészen ötvenméternyire voltak a parttól, amikor puskalövés dördült. A golyót minden bizonnyal nekik szánták, mert a fülük mellett süvített el. Ladko előtt még kevésbé volt kétséges a gyilkos szándék, mert az esti szürkületben Strigát vélte felismerni a lövöldözőben. Hát megint Ruszcsukban lenne a gyalázatos?

Ladko szívébe szörnyű nyugtalanság költözött, de szilárdságát ez sem rendítette meg. Eleve kész volt életét feláldozni hazájáért, s ha kell, életénél is ezerszerte drágább kincsét, a boldogságát is kész volt odaadni. Amikor a puskalövés eldördült, Ladko levetette magát a csónak fenekére, mintha összerogyna. De ezt csak cselből tette, hogy újabb támadás ne érje. A lövés zajának visszhangja még el sem ült, máris megragadta az evezőt, s még nagyobb erővel igyekezett a román parton fekvő Gyurgyevo városa felé, amelynek fényei már feltünedeztek az egyre sűrűbb sötétségben.

Amikor Ladko megérkezett rendeltetési helyére, serényen hozzálátott a feladat végrehajtásához.

Érintkezésbe lépett a cári kormány megbízottaival, kik közül egyesek az orosz határon voltak, mások pedig titokban Budapesten és Bécsben tartózkodtak. A fegyvereket és lőszereket több uszályra rakatta, és ezek meg is indultak lefelé a Dunán.

Közben gyakran kapott híreket Natsától, az általa megadott álnévre címzett és az éjszaka leple alatt Romániába átcsempészett levelekben. Eleinte jó, de azután egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek. Nem mintha Natsa leveleiben említés történt volna Strigáról. Ellenkezőleg, úgy látszott, hogy felesége nem is hallott arról, hogy a bandita visszaérkezett volna Bulgáriába, úgyannyira, hogy Ladko aggodalma kezdett elcsitulni. Az azonban bizonyossá vált, hogy Ladkót a török hatóságoknál feljelentették, mert otthonában a rendőrség házkutatást tartott, bár eredménytelenül. Most már nem volt szabad visszasietnie Bulgáriába, mert a hazatérés felért volna az öngyilkossággal. Szerepéről tudomást szereztek már, éjjel-nappal leselkedtek rá, és ha hazatérne, nyomban letartóztatnák. Minthogy pedig a letartóztatás a törököknél egyet jelentett a kivégzéssel, Ladkónak nem volt tanácsos mutatkoznia mindaddig, amíg nyíltan ki nem robban a felkelés, különben a legsúlyosabb bajoknak teszi ki magát és feleségét, akinek eddig még semmi bántódása nem esett.

A hazatérés pillanata hamarosan elérkezett. Bulgária népe májusban fellázadt - a révkalauz szerint, aki nem sok jót várt ettől a nagy sietségtől, kicsit elhamarkodottan.

De akármint is vélekedett erről, most már sietnie kellett haza, országa, népe megsegítésére. A vonat egészen Zomborig vitte, az utolsó Duna-parti magyar városig, ahová még elért a vasútvonal. Itt dereglyébe ül, és a víz sodra viszi majd lefelé.

Zomborban olyan hírek, vártak rá, amelyek utazásának megszakítására kényszerítették. Aggályai beigazolódtak. A bolgár forradalmat csírájában elfojtották. A törökök most jelentős csapatösszevonásokat hajtottak végre abban a nagy háromszögben, amelynek csúcspontjait Ruszcsuk, Vidin és Szofija alkotják, és az elnyomók vasökle még súlyosabban nehezedett a szerencsétlen vidékekre.

Ladkónak vissza kellett hát fordulnia, hogy abban a kis városkában várja be a kedvezőbb fejleményeket, ahol ideérkezte óta lakott.

Natsától megint hamarosan szállingózni kezdtek a levelek. Ezek meggyőzték arról, hogy másképp nem is cselekedhetett volna. Házát állandóan szemmel tartották, úgyhogy Natsa lényegében fogolynak érezte magát; őreá még jobban leselkedtek, mint azelőtt, s így közös érdekük volt, hogy tartózkodjék minden meggondolatlan lépéstől.

Ladko lélekölő tétlenségre volt tehát kárhoztatva, annál is inkább, mert a felkelés bukása és a Duna partjain történő török csapatösszevonások kezdete óta a fegyverszállítások is szüneteltek. A máris nehezen elviselhető várakozás azonban egyszerűen kibírhatatlanná vált, amikor június vége felé Natsa levelei elmaradtak.

Nem tudta mire magyarázni a dolgot, és ahogy az idő múlott, egyre kínzóbb aggodalom mardosta. Minden oka megvolt arra, hogy akár a legrosszabbra is elkészüljön. Július elsején Szerbia hivatalosan hadat üzent a szultánnak, és azóta a Duna menti területeken állandóan folyt a csapatok felvonulása, ami a legszörnyűbb túlkapásokkal járt együtt. Talán Natsa is e zavargások áldozatául esett, vagy talán a török hatóságok túszként vagy férje állítólagos bűntársaként tömlöcbe vetették?

Amikor Natsa már egy hónapja nem adott hírt magáról, Ladko nem bírta tovább, hanem elhatározta, hogy minden veszéllyel dacolva hazatér Bulgáriába, és megtudja, mi történt.

De Natsa érdeke is azt kívánta, hogy a legnagyobb körültekintéssel járjon el. Nem származott volna semmi jó abból, ha elővigyázatlansága miatt az első török őrszem kezére kerül. Hazatérésének csak akkor van értelme, ha be tud jutni Ruszcsukba, és a városban, a hatóságok éberségét kijátszva, szabadon járhat-kelhet. Azután majd a körülményektől függően eldönti, hogy mitévő legyen. A legrosszabb esetben is - vagyis ha sürgősen ismét át kell szöknie a határon - legalább szívéhez ölelheti szeretett feleségét.

Serge Ladko napokon át kereste ennek a nehéz problémának a megoldását. Végre úgy érezte, megtalálta azt, és anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, haladéktalanul hozzálátott terve végrehajtásához.

De vajon meg tudja-e valósítani? Ennek csak a jövő a megmondhatója. Ám mindenesetre vállalnia kellett a kockázatot, így történt, hogy 1876. július 28-ának reggelén a szomszédok, akik közül senki sem ismerte a révkalauz igazi nevét, kívülről elreteszelve találták a házat, amely hónapokon át Serge Ladko magányos szállása volt.

Hogy mi volt Ladko terve, milyen veszélyeknek ment elébe végrehajtása közben, s hogy a bulgáriai, különösen pedig a ruszcsuki események miként kapcsolódtak a sigmaringeni horgászversenyhez - mindezt megtudjuk, ha tovább olvassuk ezt az igaz történetet, amelynek szereplői ma is élnek a Duna partjain.

ÖTÖDIK FEJEZET
DRAGOS KÁROLY

Jäger tehát zsebre vágta a kapott nyugtát, és azonnal berendezkedett a ladikon. Miután megkérdezte, hogy melyik lesz az ő fekhelye, táskájával együtt eltűnt a kis fülkében. Tíz perc múlva ismét megjelent, de rá sem lehetett ismerni. Szabályszerű horgászöltözékében - durva ujjas, nehéz csizma és vidrabőr sapka volt rajta - szakasztott hasonmása volt Borus Demeternek.

Jäger kissé meglepődött, amikor a fülkéből kilépve látta, hogy útitársa közben elhagyta a bárkát. De nem szegte meg vállalt kötelezettségét, nem kérdezett semmit, amikor Borus Demeter fél óra múlva ismét megjelent. Hősünk azonban magától is elmondta, hogy leveleket adott fel az újságoknak, közölve velük, hogy harmadnap estére Neustadtban lesz, a rá következő napon pedig Regensburgban. Most, hogy a vállalkozásban Jäger is érdekelve volt, többé nem engedhették meg maguknak, hogy olyan kihalt rakpartokon kössenek ki, mint ahogyan Ulmban történt. Borus Demeter még azt is sajnálkozással közölte útitársával, hogy Neustadt előtt sehol sem köthet ki, még Neuburgban és Ingolstadtban sem, pedig mindkettő elég jelentős város. Ezeket az állomásokat már sajnos nem tudta beiktatni útitervébe.

Jäger szemlátomást el volt ragadtatva a számára hasznos hírveréstől és szemmel láthatóan nem bosszankodott amiatt, hogy Neuburgban és Ingolstadtban nem állhatnak meg. Ellenkezőleg, helyeselte Borus Demeter elhatározását, s ismét hangoztatta, hogy - megállapodásuknak megfelelően - semmi módon nem kívánja csökkenteni cselekvési szabadságát.

A két utas ezután a csónak egyik padkáján, egymással szemben letelepedett, és elköltötte vacsoráját. Ezt Jäger megtetézte egy pompás mainzi sonkával, amelyet feneketlen táskájából húzott elő. Borus Demeternek nagyon ízlett a sonka, és kezdett arra a belátásra jutni, hogy vendégének vannak jó tulajdonságai is.

Az éjszaka nyugodtan telt el. Borus Demeter napfelkelte előtt eloldotta a csónak kötelét, vigyázva, nehogy szeretetre méltó utasának mély álmát megzavarja.

A Duna még csak szerény kis folyó Ulmnál, ahol véget ér a kis württembergi királyság területe, és kezdődik Bajorország. A nagyobb mellékfolyók, amelyek később annyira megduzzasztják, csak lejjebb ömlenek belé, és itt még semmi sem sejteti, hogy a Duna alább már Európa egyik legnagyobb folyama lesz.

Errefelé a folyó sodra már sokkal csendesebb, és a víz óránként körülbelül egymérföldes sebességgel folyik lefelé. A folyón a legkülönbözőbb nagyságú bárkák - köztük színültig megrakott nehéz dereglyék - úsztak lefelé, s egyik-másiknak az útját északnyugati széltől dagadó széles vitorla is elősegítette. Az idő szépnek ígérkezett, s esőtől nem kellett tartani.

Mihelyt beérkeztek a Duna közepére, Borus Demeter elővette a farevezőt, és azzal lendítette előre csónakját. Akkor is javában lapátolt vele, amikor Jäger néhány órával később felébredt. Így ment ez tovább, egészen estig, kivéve a rövid ebédszünetet, mely alatt a csónak magától csorgott lefelé. Az új utas különben semmi megjegyzést nem tett, és ha meg is lepte ez a nagy sietség, meglepetésének nem adott hangot.

Napközben az útitársak nem sok szót váltottak egymással. Borus Demeter szaporán evezett, míg Jäger olyan feszült figyelemmel nézte a Dunán sikló hajókat vagy talán azokon túl a partvidéket is, hogy ez bizonyára feltűnt volna társának is, ha nem köti le annyira az evezés. A part mindkét oldalán meglehetősen alacsony volt, és a Duna szemlátomást egyre szélesebb mederben folyt. A bal part félig-meddig víz alatt volt, úgyhogy szegélyét itt már nem lehetett pontosan látni, míg a jobb parton vasúti töltés futott, s rajta vonatok közlekedtek. A pöfékelő mozdonyok füstje a levegőben összekeveredett a gőzhajók füstjével, amelyeknek kerekei nagy zajjal lapátolták a habokat.

Délután elhaladtak Offingen előtt, ahol a vasútvonal déli irányba fordul, és végleg elkanyarodik a part mellől. Mire estefelé Dillingenhez értek, már a jobb parton is csak végtelenbe nyúló mocsaras vidéket láttak.

Másnap ugyanilyen erős iramban haladtak lefelé, és éjszakára a vidéknek egy lakatlan pontján, Neuburg fölött néhány kilométerrel, kötöttek ki. Augusztus 15-ének hajnalán a csónak már megint messze, benn a Duna közepén siklott lefelé, mire a nap felkelt.

Mint Borus Demeter már korábban jelezte, estére kellett Neustadtba érkezniök. Kínos lett volna szégyenszemre üres kézzel partra szállniuk a városban. Minthogy a légköri viszonyok kedvezőek voltak, és aznap korántsem kellett olyan nagy útszakaszt megtenniök, mint az előző napokon, Borus Demeter elhatározta, hogy horgászni fog.

Már a kora reggeli órákban gondosan előkészítette horgászszerszámait, és társa, aki a ladik farában ült, szemlátomást érdeklődve figyelte bíbelődését, úgy amint az egy igazi műkedvelő horgászhoz illik. Borus Demeter munka közben készségesen elbeszélgetett vele:

- Amint látja, Jäger úr, ma horgászni akarok, de jól fel kell hozzá készülni, mert a halak bizony nagyon óvatos állatok, és sokat kell bíbelődni, míg horogra akadnak. Vannak rendkívül csalafínta halak, ilyen például a cigányhal, és ezeknek az eszén túl kell járni, hogy az ember kifoghassa őket. A cigányhalnak egyébként olyan kemény szája van, hogy könnyen eltörheti a horgot.

- Nem valami ízes hal az a cigányhal - jegyezte meg Jäger.

- Nem nagyon, mert kedveli az iszapos vizeket, és ettől gyakran rossz ízű a húsa.

- Hát a csuka?

- Az más, az kitűnő ízű - bólintott Borus Demeter -, de csak az öt-hat fontos és még nagyobb csukák húsa jó. Az ennél kisebb csupa szálka. A csuka azonban nem mondható különösebben okos, ravasz halnak.

- Igazán? - szólt Jäger. - Így hát az édesvízi cápa, mint elnevezték...

- Éppen olyan buta állat, mint a tengeri cápa, semmivel sem okosabb a sügérnél vagy az angolnánál. Csukát fogni kifizetődő dolog, de nem nagy dicsőség... Valaki, aki nagyon jól ismeri ezt a mesterséget, azt írta egyszer, hogy: "A csukát nem fogják, a csuka megfogatja magát."

Jäger nagy elismeréssel hallgatta Borus Demeter meggyőző fejtegetéseit, és figyelte aprólékos gonddal végrehajtott előkészületeit.

Mindenekelőtt kezébe vette horgászbotját, amely rugalmas volt és könnyű, s ha az ember a végénél, amennyire csak lehetett, lehajlította, ugyanolyan egyenesre ugrott ki, mint amilyen volt. A horgászbot két részből állt: alsó része ott, ahol fogták, négy centiméter vastag volt, és fokozatosan elvékonyodott, úgyhogy ott, ahol a másik, finom, hajlékony fából készült vékonyabbik része kezdődött, már csak egy centiméter vastag volt. A mogyorófavessző, amelyből a horgászbot készült, csaknem négy méter hosszú volt, úgyhogy a horgász a vízpartról elérte a mélyvízi halakat, a keszeget meg a piros szemű kelét is.

Borus Demeter megmutatta Jägernek, hogy a flórenci lószőrből készült zsinórra előke segítségével milyen horgokat erősített.

- Látja, Jäger úr - magyarázgatta neki -, ezek igen finom, tizenegyes horgok. Ami a csalétkeket illeti, a kele legjobban a főtt búzaszemet szereti, de ezt csak az egyik oldalon szabad átszúrni, és jól meg kell puhítani... No, meg is van, hozzá is láthatok, most már csak a szerencse kell.

Mialatt Jäger a ladik párkányának támaszkodva figyelte, hogy mi történik, Borus Demeter merítőhálóját maga mellé véve, leült a padkára, és a horgászbotot nagy hozzáértéssel, könnyed mozdulattal meglóbálta, és a horgokat bevetette. A horgok elmerültek a sárgás vízben, de az ólomsúly függőlegesen tartotta őket, ami minden szakértő szerint a legmegfelelőbb helyzet. A tetején ott himbálódzott az úszó, amely hattyútollból készült - ez nem szívja be a vizet, és így kitűnően megfelel a célnak.

Mondanunk sem kell, hogy e pillanattól kezdve a ladik két utasa úgyszólván lélegzetét is visszatartotta, olyan csendben maradt. A halak a legkisebb zajtól is elijednek, s különben is: komoly horgász nem engedi figyelmét üres fecsegéssel elterelni. Az úszó minden moccanását szemmel kell tartania, nehogy elszalassza azt a pillanatot, amikor a horgot be kell vágnia.

Borus Demeter elégedett lehetett a délelőtti horgászat eredményével. Kifogott vagy húsz kelét és ezenkívül tizenkét fejes domolykót meg néhány ragadozó őnt. Ha Jäger valóban olyan nagy rajongója volt a horgászsportnak, mint ahogyan állította, csodálattal kellett néznie, hogy a ladik gazdája milyen biztosan és gyorsan kapja horogra ezeket a halfajtákat, amelyeket másként nem is lehet kifogni. Amikor érezte, hogy a hal "harap", zsákmányát még nem rántotta ki azonnal a vízből, hanem hagyta, hogy lenn a víz mélyén hasztalan fickándozással kifárassza magát. Közben egy percre sem hagyta el rendíthetetlen nyugalma, amely legszebb tulajdonsága minden horgásznak, ki méltóan viseli ezt a nevet.

A horgászat déli tizenegy óra tájt ért véget. A meleg évszakban ugyanis a hal nem harap már a déli órákban, amikor a merőlegesen rávetődő napsugaraktól csillog-villog a víz felülete. A halászzsákmány különben is igen bőséges volt, sőt Borus Demeter szerint túlságosan bőséges is, hiszen Neustadt, ahol a ladik öt óra tájban kikötött, igen kis városka volt.

De nem volt oka a panaszra. A ladikot már huszonöt-harminc ember várta a parton, és kikötéskor nagy tapssal üdvözölte. Valósággal megrohanták a horgászbajnokot, és a halak pár pillanat alatt huszonhét forintért elkeltek. Ezt az összeget Borus Demeter első törlesztésként azonmód átnyújtotta Jägernek.

Jäger, aki érezte, hogy az ünneplés nem neki szól, szerényen meghúzódott a ladikban, és Borus Demeter, mihelyt lerázta magáról lelkes bámulóit, szintén beszállt. Minél előbb álomra kellett hajtaniok a fejüket, mert igen rövid éjszaka állott előttük.

Borus Demeter ugyanis másnap jó korán már Regensburgban akart lenni, és miután még hetven kilométer választotta el őket a várostól, úgy határozott, hogy hajnali egy órakor útnak indul. Így aztán arra is lesz ideje, hogy napközben, bár hosszú utat kell megtenniök, horgásszon.

A reggeli órákban Borus Demeter körülbelül harminc font halat fogott ki, úgyhogy a regensburgi rakparton tolongó kíváncsiak úgy érezhették, érdemes volt várniok rá. A közönség lelkesedése itt még nagyobb volt. A regensburgi sportrajongók a szabad ég alatt valóságos árverést rendeztek, úgyhogy a harminc fontnyi hal nem kevesebb, mint negyvenegy forintot hozott a Dunai Liga díjnyertesének.

Borus Demeter bizony nem is álmodott ekkora sikerről, és most úgy érezte, könnyen lehet, hogy Jäger végeredményben kitűnő üzletet csinált. Ez majd elválik, de addig is át kell most adnia a negyvenegy forintot jogos tulajdonosának. Erre azonban most nem kerülhetett sor, mert Jäger észrevétlenül eltávozott, és a ladikban feltűnő helyen hátrahagyott pár sorban tudatta útitársával, hogy ne várja őt vacsorára, mert csak késő este szándékszik visszatérni.

Borus Demeter természetesnek találta, hogy Jäger nem akarta elmulasztani az alkalmat, és megtekinti ezt a várost, ahol a birodalmi gyűlés ötven éven át székelt. De milyen kellemetlen meglepetésben lett volna része, ha megtudja, mi járatban volt most útitársa, és egyáltalán: hogy ki az az ember, akit az útra magával hozott?

"Jäger, Bécs, Leipziger Strasse 45." - ezt a nevet és címet írta rá annak idején a nyugtára a gyanútlan Borus Demeter, mert hívatlan vendége ezt diktálta neki. De ugyancsak zavarba jött volna az állítólagos Jäger úr, ha a mesterhorgász akkor kíváncsibb, és nyomozni kezd a másik férfi kiléte után, s most ő kéri Jägertől az iratait, mint ahogyan a kellemetlenkedő pandúr korábban tőle kérte.

Borus Demeter ezt annak idején elmulasztotta, holott tudhatta, hogy ez az elővigyázatosság igenis jogos. E mulasztásért nagy árat kell majd fizetnie.

Ki tudja, milyen nevet olvasott a német csendőr azon az útlevélen, amelyet Jäger átnyújtott neki? De ha az útlevélen jogos tulajdonosának igazi neve volt, akkor a csendőr nem olvashatott más nevet, mint ezt: Dragos Károly.

A horgászsport e szenvedélyes rajongója és a dunai rendőrség főnöke ugyanis egy és ugyanaz a személy volt. Dragos Károly, ha törik, ha szakad, fel akart jutni Borus Demeter csónakjára, de mivel szinte leküzdhetetlen ellenállásra számított, minden eshetőségre felkészült. A csendőr fellépését is előre kitervezték, megrendezték úgy, mint egy színpadi jelenetet. A további fejlemények bebizonyították, hogy Dragos Károly fején találta a szeget. Borus Demeter most már kész szerencsének tartotta, hogy a sok veszély közepette, amelyről időközben tudomást szerzett, ilyen szemmel láthatólag nagy befolyással rendelkező pártfogóra számíthat.

A siker különben olyan teljes volt, hogy még magát Dragost is gondolkozóba ejtette. Vajon miért lett olyan izgatott Borus Demeter, amikor a csendőr igazoltatni akarta? Miért félt egy újabb ilyen eshetőségtől annyira, hogy kész volt lemondani az egyedüllétről, amelyhez különben oly feltűnő, oly túlzott csökönyösséggel ragaszkodott? Egy tisztességes ember mi az ördögnek félne ennyire attól, hogy meg kell jelennie a rendőrbiztos előtt? Más baja nem lehet, mint hogy néhány órával, legrosszabb esetben néhány nappal el kell halasztania továbbutazását, és ha nem siet... De az is igaz, hogy Borus Demeter sietett, és ezen is el lehetett tűnődni.

Ezt tette Dragos Károly is, aki gyanakvó volt, mint minden jó rendőrtiszt, és egyes dolgok szöget ütöttek a fejébe. De józan esze nem engedte meg, hogy következtetéseiben tévútra jusson olyan mellékkörülmények miatt, amelyeknek magyarázata talán egészen kézenfekvő. Egyszerűen emlékezetébe véste hát ezeket az apró észrevételeket, és figyelmét az előtte álló fő feladat megoldására összpontosította.

Az a terv, amelynek végrehajtásához Dragos Károly akkor látott hozzá, amikor rákényszerítette társaságát Borus Demeterre, nem egyszerre pattant ki agyából. A terv tulajdonképpeni szerzője inkább a mit sem sejtő Mihail Mihajlovics volt. Amikor ez a tréfás kedvű szerb a Halásztanyán mókából azt a feltevést kockáztatta meg, hogy a Dunai Liga bajnoka talán nem más, mint az üldözött gonosztevő vagy éppen az üldöző rendőrtiszt, Dragos komolyan felfigyelt erre a könnyedén odavetett megjegyzésre. Persze nem vette azt szó szerint, hiszen ő aztán igazán tudhatta, hogy a mesterhorgásznak és a rendőrtisztnek semmi köze sincs egymáshoz, és ezen az alapon nagyon, de nagyon valószínűtlennek kellett tartania azt is, hogy a horgásznak bármi köze lehet az üldözött gonosztevőhöz. De ami nem igaz ma, az igaz lehet holnap. Dragos Károly rögtön úgy érezte, hogy a kedélyes szerb nem mondott ostobaságot, amikor azt állította, hogy egy nyomozótól, aki zavartalanul akar nyomozni a Duna egész hosszában, ugyancsak nem volna rossz ötlet, ha egy nagy hírű horgásznak álcázná magát. Így senki sem élhetne gyanúperrel kilétét és igazi foglalkozását illetően.

Bármilyen csábító volt is ez az ötlet, megvalósításáról le kellett tennie. A sigmaringeni verseny ugyanis befejeződött, Borus Demeter, a verseny győztese nyilvánosan bejelentette vállalkozását, és aligha lenne kedve egy ilyen személycserébe belemenni, amit nehézzé tett volna az is, hogy a bajnokot látásból már sok klubtársa ismerte.

Ha arról nem is lehetett szó, hogy Borus Demeter beleegyezésével a megkezdett utazást az ő neve alatt másvalaki folytassa, akadna talán más megoldás is, amellyel ugyanezt a célt el lehetne érni. Miután Borus Demeter helyébe nem léphetett, talán beérheti azzal, hogy útitársként hozzászegődik. Ki törődik egy olyan ember útitársával, aki útban van a hírnév felé, és így minden szem reá tekint? És még ha valakinek a tekintete a jelentéktelen útitársra tévedne is, elképzelhetetlen, hogy ezt a névtelen senkit bárminő kapcsolatba hozná a rendőrtiszttel, aki így az ismeretlenség jótékony homályában tehetne eleget megbízatásának.

Dragos Károly mindezt meghányta-vetette magában, és végül úgy találta, hogy a terv kitűnő. Elhatározta, hogy megvalósítja. Láttuk, milyen mesteri ügyességgel rendezte meg az első jelenetet, amelyet szükség esetén más hasonló jelenetek követtek volna. Készen állott arra, hogy Borus Demetert elhurcoltatja a rendőrbiztoshoz, mindenféle koholt jogcímek alapján bebörtönözteti, ráijeszt, ahogy csak lehet. Annyi bizonyos, hogy Dragos Károly semmilyen önkénytől nem riadt volna vissza, míg a megfélemlített horgász el nem jut odáig, hogy az elutasított útitársban megmentőjét lássa.

A nyomozó mégis örült, hogy a komédia első felvonásával már sikert ért el, és így nem kellett a megfélemlítés eszközeit igénybe vennie.

Most már háborítatlanul ült a helyén, és biztos volt abban, hogy ha úgy tenne, mintha távozni akarna, Borus Demeter éppolyan erélyesen igyekeznék maradásra bírni, mint ahogy annak idején visszautasította ajánlatát. Most már csak azon kell lennie, hogy helyzetét minél jobban kihasználja.

Nyugodt lélekkel rábízta hát magát a Duna sodrára. Úgy gondolta, hogy míg társa evez vagy horgászgat, ő maga jól szemmel tartja a folyamot, és éles tekintetét semmi rendkívüli nem fogja elkerülni. Útközben majd felveszi a kapcsolatot a part mentén itt is, ott is elhelyezett embereivel, és ha csak valahol bűntényről hall hírt, nyomban otthagyja Borus Demetert, és a gonosztevők után veti magát. Ugyanezt tenné, ha nem bűncselekményről volna szó, hanem csak valami gyanús jel keltené fel figyelmét.

Mindezt bölcsen kigondolta, és minél többet gondolt rá, annál büszkébb volt ötletére, mert ilyen módon "rangrejtve" pásztázhatja végig a Duna egész partvidékét, és sokkal több lehetősége van a sikeres nyomozásra.

Éppen csak a véletlen maradt ki a detektív számításaiból. Sejtelme sem lehetett arról, hogy a váratlan események sorozata néhány nap leforgása alatt egészen új irányba és szélesebb mederbe tereli a nyomozást.

HATODIK FEJEZET
A KÉK SZEMPÁR

Dragos Károly a Duna-partról a város központja felé tartott. Jól ismerte Regensburgot, és tétovázás nélkül ment végig a csendes utcákon a középkorból itt maradt őrtornyok között, amelyek itt-ott tízemeletnyi magasságban emelkednek a hajdan népes, élénk, de ma már csak 26 000 lakosú város fölé. Dragos Károlynak esze ágában sem volt megtekinteni a várost, amint Borus Demeter gondolta. Ő nem azért utazott, hogy városokat, országokat lásson. A híd közepéről tekintete egyszer csak a regensburgi csonka tornyú dómra esett, de csak futó pillantást vetett a XV. századból származó érdekes főkapura. Nyilván nem szándékozott megcsodálni a Thurn-Taxis hercegek palotáját, a gótikus kápolnát s a csúcsíves kolostort sem, amelyben a város egyik furcsa nevezetessége, a pipagyűjtemény van. Nem teszi be lábát a Rathausba sem, amely valamikor a birodalmi gyűlés palotája volt, de ma csak közönséges városháza, amelynek nagytermét régi-régi szőnyegek díszítik. A városháza gondnoka elkíséri a látogatókat a kínzókamrába is, és ott szinte büszkén mutogatja nekik a kínzószerszámokat. Dragostól ugyan egy idegenvezető sem kap "trinkgeld"-et, ahogy a németek a borravalót nevezik. Nem volt szükséges szolgálataikra, és magától eltalált a postahivatalba, ahol több levél várt rá, amelyeken címzésként csak kezdőbetűk álltak. Dragos elolvasta a leveleket, anélkül hogy egy arcizma is rándult volna. Éppen kifelé tartott, amikor a kijáratnál egy elég gondozatlan öltözetű ember lépett hozzá.

Ismerhették egymást, mert Dragos a kezével tiltó mozdulatot tett, amikor a másik meg akart szólalni. Ez a kézmozdulat szemlátomást ezt jelentette: "Ne itt!" A két férfi ekkor egy közeli tér felé indult.

- Miért nem vártál rám lenn a Duna-parton? - kérdezte Dragos, amikor úgy érezte, hogy kíváncsi fülek nem hallhatják.

- Attól féltem, hogy ott elkerülöm - válaszolt a jövevény. - Azt meg tudtam, hogy el kell jönnie a postára...

- No, fő hogy itt vagy - szakította félbe. - Semmi újság?

- Semmi.

- Még csak egy egyszerű betörés sem történt a vidéken?

- Nemcsak hogy ezen a vidéken nem, de végig a Duna mentében sehol sem.

- Mikoriak az utolsó híreid?

- Nincs két órája, hogy táviratban kaptam a budapesti központtól. Teljes nyugalom az egész vonalon.

Dragos egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt:

- Elmégy az ügyészségre, és megmondod, hogy én küldtelek. Megmondod azt is, hogy Friedrich Uhlmann-nak hívnak, és megkéred őket, hogy mindenről tájékoztassanak, ha a legcsekélyebb is történnék. Azután Bécsbe utazol.

- És mi lesz az embereinkkel?

- Az az én dolgom. Majd útközben beszélek velük. A jelszó: találkozás Bécsben, mához egy hétre.

- A Duna felső folyásának mentén nem hagy hát senkit? - kérdezte Uhlmann.

- Itt megteszik a helyi rendőri szervek is, de ha bármi előadódnék, mi is itt termünk. Annyi biztos, hogy eddig Bécs fölött semmi olyasmi nem történt, ami a hatáskörünkbe tartoznék. Nem estek a fejük lágyára ezek a fickók, hogy ily messze eltávolodjanak fő támaszpontjuktól.

- Fő támaszpontjuktól? - csodálkozott Uhlmann. - Talán közelebbi értesülései vannak?

- Mindenesetre kialakítottam magamnak egy véleményt.

- Éspedig?

- Nagyon kíváncsi vagy!... Annyit már elárulhatok, hogy Bécs és Budapest között kezdjük majd komolyabbra venni a dolgot.

- Miért épp ott?

- Mert ezen a szakaszon történt az utolsó bűntény. Tudod, hogy egy gazdálkodónak "alágyújtottak", és egészen a térdéig összeégve találtunk rá.

- Egy okkal több, hogy legközelebb máshol csapjanak le.

- De miért?

- Mert nyilván úgy gondolják, hogy azon a vidéken, ahol ezt a bűncselekményt elkövették, most nagyobb lesz az ellenőrzés. Másfelé próbálnak tehát szerencsét. Eddig is ez volt a szokásuk. Soha kétszer egymás után nem garázdálkodnak ugyanazon a környéken.

- Most azonban melléfognak a tökfilkók, és velük együtt te is, Uhlmann. Éppen arra számítok, hogy olyan tyúkeszűek. Mint te is olvashattad, a lapok mind azt írták, hogy én is így okoskodom. Mind egyöntetűen arról számoltak be, hogy eltávozom a Duna felső folyásának vidékéről, mert szerintem a banditák itt aligha mernek megint felbukkanni, és hogy Dél-Magyarország felé veszem az utamat. Ebből persze egy árva szó sem igaz, de légy nyugodt, ezeket a híreket, amelyeket én helyeztettem el a lapokban, ők is falni fogják.

- És ebből mi következik?

- Az, hogy óvatosan elkerülik Dél-Magyarországot, nehogy befussanak az utcámba.

- De a Duna hosszú - vetette ellen Uhlmann. - Ott van még Szerbia, Románia meg Törökország...

- És a háborúra nem gondolsz? Arrafelé ugyan nincs sok keresnivalójuk. No de majd meglátjuk.

Dragos egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:

- Mindenütt pontosan végrehajtották utasításaimat?

- Pontosan.

- Továbbtart az ellenőrzés a Dunán?

- Igenis, éjjel-nappal.

- És semmi gyanúsat nem észleltek?

- Semmit a világon. Minden hajónak, minden uszálynak rendben találták a papírjait. De azt is jelentenem kell, hogy a sok ellenőrzés miatt nagy a berzenkedés. A hajósoknak nincs ínyükre a dolog, és ha szabad mondanom, igazuk is van. Mi közük a hajóknak ahhoz, ami után mi nyomozunk? Hisz a bűncselekményeket nem a Dunán követik el.

Dragos szigorúan összeráncolta a homlokát.

- Nagy súlyt fektetek arra, hogy közegeink minden dereglyét, minden uszályt megállítsanak, még a legkisebb sajkákat is - mondotta ridegen. - S egyszer s mindenkorra megmondom, hogy nem szeretem, ha valaki okoskodik.

Uhlmann behúzta a nyakát és csak ennyit mondott:

- Ahogy parancsolja, uram.

Dragos így folytatta:

- Még nem tudom, mi lesz a következő lépésem. Talán egy ideig Bécsben maradok, de lehet, hogy lemegyek egészen Belgrádig... Még nem döntöttem... De minthogy feltétlenül fenn kell tartanom a kapcsolatot, mindenről adj nekem hírt írásban, mégpedig annyi példányban, hogy Regensburg és Bécs között elhelyezett embereink is megkaphassák.

- Meglesz, uram! És én hol találkozom önnel legközelebb?

- Bécsben, mához egy hétre, már mondtam - válaszolt Dragos, majd néhány pillanatnyi gondolkozás után hozzátette: - Most végeztem. De ne felejts el elmenni az ügyészségre, azután pedig az első vonattal indulj. Uhlmann már indult is, de Dragos visszahívta.

- Hallottál te valami Borus Demeterről?

- Igen. Ez az a horgász, aki elindult, hogy lehajózzék a Dunán, s közben horgászik?

- Úgy van. Nos, ha vele együtt látsz valahol, tégy úgy, mintha nem ismernél.

A két férfi ekkor elvált. Friedrich Uhlmann a város felső része felé vette útját, Dragos pedig az Arany Kereszt fogadó felé indult, ahol vacsorázni akart.

Amikor letelepedett asztalához, az étteremben már több vendég ült, és javában folyt a beszélgetés. Dragos jó étvággyal evett, társalgásba nem elegyedett senkivel, de ugyancsak figyelt, mert szerette hallani, hogy mit beszélnek körülötte. Hallotta is, amint az egyik vendég ezzel a kérdéssel fordult szomszédjához:

- Mi van azzal a hírhedt bandával, elhallgatott róla a fáma?

- Éppúgy, mint erről a híres-nevezetes Borusról - válaszolta a másik. - Mára várták Regensburgba, de még csak hír sem jött róla.

- Hát nem furcsa?

- Hacsak ez a Borus meg a bandavezér nem egy és ugyanaz a személy.

- Ugyan, ne nevettesse ki magát!

- Miért? Ki tudja...?

Dragos meglepetten kapta fel a fejét. Már másodszor hallja ugyanezt a feltevést, amely, úgy látszik, valahogy a levegőben van. De alig észrevehetően vont egyet a vállán, és szó nélkül befejezte vacsoráját. Az egész nem más, mint tréfa. Meg aztán ugyancsak jól értesült lehet ez a fecsegő vendég, ha még arról sem tud, hogy Borus Demeter megérkezett Regensburgba!

A vacsora végeztével Dragos Károly visszaballagott a rakpartra. De nem ment mindjárt a ladikhoz, hanem néhány percre megállt még a régi kőhídon, amely Regensburgot túlparti külvárosával, Stadt am Hoffal köti össze. Tekintete végigsiklott a folyón, nézte a vízen sebesen úszó pár hajót, amelyek még világossal révbe akartak érni.

Amikor így önfeledten nézelődött, egy kéz nehezedett vállára, s ismerős hang szólította meg:

- Talán csak nem érdekli ez, Jäger úr?

Dragos hátrafordult, és szemben találta magát Borus Demeterrel, aki mosolyogva nézett a szemébe.

- De bizony érdekes ez a forgalom a folyón. Napestig elnézném.

- Figyeljen rám, Jäger úr! Még érdekesebbnek fogja találni az Al-Dunán, ahol sokkal több hajó jár. Majd meglátja, amikor a Vaskapuhoz érkezünk. Járt már ott?

- Még nem - felelte Dragos.

- Azt pedig látnia kell, mert ha a Dunánál nincs szebb folyó a világon, a legszebb pontja az egész folyónak éppen a Vaskapu!

Közben egészen beesteledett. Borus Demeter órája több mint kilenc órát mutatott.

- Lenn voltam a csónakban, Jäger úr, amikor megpillantottam önt itt a hídon. Csak azért jöttem fel, hogy figyelmeztessem, holnap nagyon korán indulunk, és bizony jó volna minél korábban nyugovóra térni.

- Máris megyek, Borus úr - helyeselt Jäger.

Amikor a rakpart felé tartva lekanyarodtak a hídról, Jäger megszólalt:

- No, és hogy kelnek el a halaink, Borus úr, meg van elégedve a mai bevétellel?

- El vagyok ragadtatva tőle. Kerek negyvenegy forintot adok át önnek.

- Ez tehát az előzőleg kapott huszonhét forinttal együtt kitesz hatvannyolc forintot. Pedig még csak Regensburgban vagyunk. Látja, látja, Borus uram, talán nem is kötöttem olyan rossz üzletet!

- Magam is