1827. október 18-án délután öt óra tájban, kis levantei hajó igyekezett előre szél mentén, hogy még az éj beállta előtt befusson a koroni öböl bejáratánál fekvő vitylói kikötőbe.

A kikötő, Homérosz hajdani Oetylosza, az ioni és az égei tenger három mély beszögellésének egyikében fekszik. Ezek a beszögellések alakítják ki azt a platánfalevelet, amelyhez találóan hasonlították Dél-Görögországot. Ezen a levélen bontakozik ki az ókori Peloponnezosz vagy Morea, ahogy az újabbkori földrajz nevezi. Az első csipkézet nyugat felől a koroni öböl, mely Messzénia és a Mani közt nyílik; a második a marathoni öböl, mely nagyot kanyarít ki a zord Lakónia partvidékéből; a harmadik Nauplia öble, melynek vizei Lakóniát Argolistól elválasztják.

A három öböl közül az elsőhöz tartozik a vitylói kikötő. Az öböl keleti partszegélyén egy szabálytalan alakú kis öböl mélyén fekszik, a Tajgetosz tengerparti előnyúlványainak lábánál. Ennek a hegységnek a folytatódása befelé a Mani-vidék földtani vázát alkotja. Biztos talaja, könnyen járható hágói és magaslatai nyújtják a lehető legjobb menedéket e parton, amelyet szüntelen ostromolnak a Földközi-tenger viharai.

A hajó, mely elég erős észak-északnyugati szélben haladt előre, még nem látszott a vitylói révpartról. Valami hat-hét tengeri mérföldre lehetett tőle.^[1] Bár igen tiszta idő volt, a legmagasabb vitorláinak szegélye is alig rajzolódott még ki a fényárban úszó szemhatár szélén.

De ami nem látszott lentről, látható volt a magasból, a város felett emelkedő hegyoromról. Vityló amphitheatrum^[2] módjára épült, meredek sziklákon, amelyet Kelapha ősi fellegvára véd. Fönt néhány ódon torony romjai emelkednek; ezek későbbi eredetűek a Szerapia templom különös maradványainál, melynek ion oszlopai és oszlopfői ma is ékesítik Vitylo templomát. E tornyok szomszédságában két-három, alig látogatott kápolnácska áll, hol barátok látják el a szolgálatot.

Illő megállnunk egy pillanatra ennél a "szolgálat" szónál, valamint a "barát" kifejezésnél, ahogyan a messzéniai partok kalugyereit^[3] hívják. Különben egyikükkel, aki az imént lépett ki a kápolnából, mindjárt meg is ismerkedhetünk.

Görögországban ebben az időben a vallás még furcsa keveréke volt a pogány legendáknak és a keresztény hitnek. Sok hívő olybá vette az ókor istennőit, akár az új vallás szentjeit. Sőt, amint Henry Belle^[4] megjegyzi, manapság is "szentekkel tévesztik össze a félisteneket, a paradicsom angyalaival az elvarázsolt völgyek manóit, s sziréneket, fúriákat úgy hívnak segítségül, akár a Szűzanyát. Innét a sok megmosolyogtató, fura hókusz-pókusz és meghökkentő ájtatosság, melynek zavaros káoszában néha maga a papság sem tud eligazodni."

Kivált századunk első negyedében - körülbelül ötven évvel ezelőtt, vagyis akkor, amikor történetünk kezdődik - még ugyancsak tudatlan volt a görög félsziget papsága, s a gondtalan, együgyű barátok, afféle "derék komák", nemigen voltak alkalmasak arra, hogy ezt a természettől babonás népséget vezessék.

De még ha csak tudatlanok lettek volna ezek a kalugyerek! Görögország egyes részeiben, kivált Mani vad területein, természetüktől meg az ínségtől hajtva, bizony kéregettek is, drachmáért koldultak, mit kegyes utazók vetettek oda nekik, s az volt egyetlen foglalatosságuk, hogy holmi hamis szentképeket csókoltattak hívőikkel, vagy egy-egy szent fülkéjének örökmécsesét gondozták, a kevés tized, gyónás, temetés, keresztelő miatt keseregve. Ezek az amúgy is alacsony sorból való szegény ördögök egyáltalán nem riadtak vissza az érkező hajókra leskelődő parti őrök már amennyire közhasznúnak mondható foglalkozásától.

Vitylo tengerészei éppen a kikötőben heverésztek, amolyan nápolyi lazzarinók módján, kiknek órák hosszat kell pihenniük, hogy néhány percnyi munkát kiheverjenek. Hanem most egyszeriben feltápászkodtak, látva, hogy egyik kalugyerük hadonászva rohan le a faluba.

Ötven-ötvenöt éves férfi lehetett; nemcsak köpcös, de jó kövér is, nyilván a naplopástól; ravaszdi arca nem sok bizalmat keltett.

- No, mi az, szentatyus? - kiáltott fel az egyik tengerész elébe futva.

A vitylói annyira orrhangon, nazálisan beszélt, hogy bátran azt hihette volna az ember: Publius Ovidius Naso^[5] volt a hellének egyik őse. Mégpedig azzal a mani tájszólással beszélt, melyben görög, török, olasz és albán ízek keveredtek, mintha csak a bábeli nyelvzavar idejéből maradt volna meg.

- Tán bizony Ibrahim katonái szállták meg a Tajgetosz tetejét? - kérdezte egy másik tengerész, nemtörődöm mozdulattal, amely nem tanúskodott mély hazafiúi érzelemről.

- Hacsak nem franciák, akikhez semmi közünk! - válaszolt az első tengerész.

- Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz - vetette közbe a harmadik.

Ebből a válaszból látnivaló volt, hogy a nagy küzdelem - mely akkor éppen a legszörnyűbb szakaszában volt - mily kevéssé érdekelte Peloponnezosz e szélső csücskének lakóit, szöges ellentétben az északi maniótákkal, akik olyan ragyogóan tüntették ki magukat a függetlenségi harcban.

Hanem a dagadt kalugyer egyiküknek sem tudott felelni. Egészen kifulladt, mialatt lerohant a sziklafal meredek lejtőjén. Asztmás melle levegő után kapkodott. Beszélni akart, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Egyik őse, a marathoni katona, mielőtt holtan rogyott össze, legalább hírt tudott adni Milthiádész győzelméről. De itt ma már szó sem volt Milthiádészről, meg az athéniek és a perzsák háborúskodásáról. Hiszen Mani e távoli csücskének vad lakói már alig voltak görögöknek mondhatók.

- No, beszélj már, atyus, beszélj már! - kiáltott rá egy Gozzo nevezetű vén tengerész, türelmetlenebbül a többinél, mintha kitalálta volna, mit akar újságolni a barát.

Ez végre nagyot lélegzett, majd karját a messzeségbe nyújtva, így szólt:

- Hajó a láthatáron!

E szóra a semmittevőknek felállni, tenyerükbe csapkodni, a kikötő fölött emelkedő sziklára felmászni - pillanat műve volt. Innen nagyobb darabon áttekinthették a nyílt tengert.

Idegen ember nyilván azt képzelhette volna, hogy olyan érdeklődésből támadt a nagy lótás-futás, aminőt minden, nyílt tengerről érkező hajó kelt az ilyesmikért rajongó tengerészekben. Éppenséggel nem; jobban mondva, ha már valami lázba ejthette e vidék lakóit, annak egészen különös oka volt.

Valóban most is, amikor e történetet írjuk - s nemcsak, amikor megesett az -, Mani még mindig különálló terület Görögország közepén, mely 1828-ban független királyság lett a drinápolyi szerződést aláíró európai nagyhatalmak határozatából. A manióták, legalábbis azok, akik az itteni öblök közt húzódó földcsíkokon élnek, félig barbárok maradtak s inkább tulajdon szabadságukkal törődnek, mintsem a hazájukéval. Alsó-Moreának ezt a végső nyúlványát emberemlékezet óta szinte lehetetlen volt kordában tartani. Sem a janicsárok, sem a görög zsandárok nem bírtak lakóival. Civakodók, bosszúállók, kiknél firól-fira száll a gyűlölködés, mit csak vér olthat ki; született fosztogatók - bár egyben vendégszeretők is -, sőt gyilkosok, ha a rablás úgy hozta magával. Ezek a vad hegyilakók mégis a spártaiak egyenes leszármazottainak mondják magukat. Azonban a Tajgetosz zegzúgai közé zárva, hol ezrével találni csaknem megközelíthetetlen, apró fellegvárakat - "pyrgos"-okat -, kényük-kedvük szerint játsszák a középkori úri haramiák szerepét, akik tőrrel, karabéllyal gyakorolták hűbéri ököljogukat.

Bizony, ha a manióták félig-meddig ma is vadak, képzelhető, milyenek lehettek ötven évvel ezelőtt. Századunk első harmadában, amikor a tengereken cirkáló gőzhajók még nem nehezítették meg garázdálkodásukat, a legvakmerőbb kalózok voltak ezek, kereskedelmi hajók rémei Levante valamennyi kikötője táján.

Vitylo kikötője, azáltal, hogy a Peloponnezosz csücskén, két tenger bejáratánál feküdt, közel a tengeri martalócoktól oly előszeretettel látogatott Cerigotto-szigethez, különösen alkalmas, könnyen hozzáférhető fészek volt mindazoknak a gézengúzoknak, akik a szigettengeren és a Földközi-tenger szomszédos partvidékein kalózkodtak. Mani e részén a lakosság központi települőhelyét akkoriban sajátosan Kakovonni földjének nevezték, s a kakovonnioták, a Matapan-hegyfokban kiszögellő földnyúlvány mindkét felén, kedvükre garázdálkodhattak. A hajókat tengeren támadták meg, vagy a szárazföldről hamis jelzésekkel csalták kelepcébe. Mindenütt fosztogatták, felégették őket. Mellékes, hogy török, máltai, egyiptomi, vagy éppen görög volt a legénység, irgalmatlanul lemészárolták vagy rabszolgának adták el a berber partokon. Ha nem akadt munka, ha a koroni vagy a marathoni öbölben Cerigo vagy a Gallo-hegyfok vizein csak elvétve tűnt föl hajó a part közelében, akkor nyilvános imák szálltak a viharok istenéhez, kegyeskednék zátonyra futtatni holmi nagy teherbírású, dús rakományú hajót. A kalugyerek hitsorsosaiknak busás hasznot kívánva, egyáltalán nem eresztették el fülük mellett ezeket a könyörgéseket.

Hanem most hetek óta pangott a kalózkodás. Egyetlen hajó sem kötött ki Mani partjain. Határtalan volt hát az öröm, mikor a barát az asztmától el-elfulladva hörögte:

- Hajó a láthatáron!

Csaknem ugyanakkor tompán kongani kezdett a simandra, afféle ezekben a tartományokban használatos, vasnyelvű faharang, amilyeneket azért használtak e tartományokban, mert ércharangot nem engedélyeznek a törökök. De ezek a baljós, szaggatott hangok elegendők voltak, hogy e prédaleső népséget, a fosztogatásra és mészárlásra egyformán kapható férfiakat, nőket, gyermekeket, a vad és rettegett kutyákat egybetereljék.

Közben a szirttetőn összesereglett vitylóiak nagy zsivaj közt vitatkoztak. Vajon miféle hajót újságolt a kalugyer?

A hajó az éj közeledtével erősebbé vált észak-északnyugati szélben szaporán szelte a vizet. Még az is megeshetett, hogy egy nekifutással megkerüli a Matapan-fokot. Iránya után ítélve Kréta felől jöhetett. A hajótest kezdett már feltünedezni a fehér barázdák fölött, melyeket maga után hagyott, de vitorlázata még csak kusza tömkelegnek látszott. Így bajosan lehetett felismerni, miféle alkotmány. Azért is hangzott el percek alatt annyi, egymásnak ellentmondó megjegyzés.

- Háromárbocos sebek^[6] - szólt az egyik tengerész. - Már látom is az előárboca négyszögű vitorláit!

- Dehogyis! - vágott közbe egy másik. - Háromárbocos pink^[7] az! Nézzétek csak emelt farát, meg duzzadt orrtőkéjét!

- Sebek vagy pink! Ugyan, ki az ördög tudná ilyen messziről megkülönböztetni őket?

- Vajon nem inkább négyszögvitorlájú polak?^[8] - jegyezte meg egy másik tengerész, félig behajlított kezéből messzelátót formálva.

- Bárcsak segítene a jóisten! - válaszolta az öreg Gozzo. - Polák, sebek vagy pink, mindenképpen háromárbocos, három árboc pedig többet ér kettőnél, mikor arról van szó, hogy busás kandiai borszállítmánnyal vagy szmirnai kelmével kössön ki egy hajó partjainkon.

E bölcs megjegyzésre még figyelmesebben nézelődtek. A hajó lassanként közeledett s mind nagyobb lett; mivel azonban igen szél mentén haladt, oldalvást nem lehetett szemügyre venni. Bajos lett volna hát megmondani, két- vagy háromárbocos-e, vagyis hogy remélhetőleg tetemes teherbírású-e vagy sem.

- Eh, a kirelejzumát! Még a devla is ellenünk paktál! - kiáltott az öreg Gozzo, több nyelv szavaiból válogatott káromkodással, külön-külön megnyomva minden szót. Még felukka^[9] lesz a végén!...

- Vagy éppen speronare!^[10] - kiáltott fel a kalugyer, éppoly csalódottan, mint hívei.

Felesleges részleteznünk, milyen keserű felkiáltások követték ezt a két megjegyzést. De bármiféle hajó volt is, azt már megállapíthatták, hogy száz-százhúsz tonnánál nem lehet nagyobb a vízkiszorítása. Egyébként mellékes, ha a rakománya nem tekintélyes, csak értékes legyen. Akadnak egyszerű felukkák, sőt speronárék is, amelyek drága borokkal, finom olajjal, vagy értékes kelmékkel vannak megrakodva. Ebben az esetben megéri a fáradságot, hogy rajtuk üssenek s csekély bajlódással busás hasznot húzzanak belőlük. Hát nem kellett még kétségbeesni. Különben is a banda régi tagjai, effélékben igen tapasztalt fickók, igen tetszetősnek találták a hajó mozgását, ami előnyére szolgált a szemükben.

Közben a nap már kezdett tünedezni az ioni tenger nyugati szemhatárán, de az októberi alkonyat elég világos volt, hogy az éj beálltáig még egy óra hosszat látni lehessen a hajó körvonalait. Egyébként a Matapan-fokot megkerülve, két tájolóvonásnyit^[11] oldalvást fordult, hogy minél könnyebben érjen a kikötő bejáratához, s így jobban szemügyre vehették.

- Szakoleva!^[12] - röppent el a szó pár pillanat múlva az öreg Gozzo szájáról.

- Szakoleva! - kiáltották társai; csalódottságuk szitkok fergetegében tört ki.

Mivel azonban tévedésről egyáltalán nem lehetett szó, nem vitáztak többé. A koroni öböl bejáratánál manőverező hajó valóban szakoleva volt. Különben a vitylóbelieknek nem volt igazuk, mikor eleve balszerencséről óbégattak. Hiszen adódhat drága rakomány a szakolevák fedélzetén is.

Így hívják az olyan középteherbírású levantei hajókat, melyeken a fedélzet hajlata a hajófar felé kissé emelkedik. Három, egy törzsből álló árboca trapéz vitorlákkal van felcsarnakolva.^[13] Középen, az erősen előredűlő főárbocon latin-, segéd-, derék- és sudárvitorla feszül. Elöl két háromszögű orrvitorla, hátul felemás árbocon két csúcsvitorla egészíti ki a vitorlázatot, miáltal a hajó szokatlanul hat. A hajótest élénk színezése, előrenyúló orrtőkéje, változatos árbocozata, szeszélyes szabású vitorlái révén egyik legritkább példánya volt azoknak a takaros hajóknak, melyek százával térülnek-fordulnak a Szigettenger szűk vizein. Mi sem szemrevalóbb egy ilyen könnyű alkotmánynál, amint tajtéktól övezve megfekszik a vizen, vagy kiemelkedik a hullámokból s könnyedén szökell, mint valami roppant nagy madár, mely szárnyaival a nap utolsó sugaraitól tündöklő tengert súrolja.

Bár erősebb szél kezdett fújni és "felhősárkányok" borították az eget - mennyboltjuk némely fellegét nevezik így a levanteiek -, a szakoleva semennyit sem csökkentett vitorlázatán. Sőt, sudárvitorláját is fennhagyta, melyet kevésbé bátor tengerész bizonyára behúzott volna. A kapitány nyilván ki akart kötni s egyáltalán nem volt kedve a máris háborgó, vihart ígérő tengeren tölteni az éjszakát.

De ha a vitylobelieknek nem is volt kétségük afelől, hogy a szakoleva az öbölbe igyekszik, az már nagy fejtörést okozott, vajon az ő kikötőjükben akar-e horgonyt vetni.

- Eh! - kiáltott fel egyikük -, szinte azt hinné az ember, azzal szórakozik, hogy a szelet vitorlájába fogja, ahelyett, hogy befutna!

- Az ördög kapaszkodna bele! - vágott közbe egy másik. - Hát egyre csak kerül-fordul, s végén majd megint nekivág a nyílt tengernek.

- Talán Koronba menne?

- Vagy Kalamata iránt?

Mind a két feltevés egyformán lehetséges volt. Koront, a mani partnak ezt a kikötőjét elég gyakran látogatják a Levante kereskedelmi hajói, s Dél-Görögország olaja igen fontos kiviteli cikk e vidékről. Ugyanez mondható az öböl mélyén fekvő Kalamatáról is, melynek bazárjai telis-tele vannak kézműáruval, szövettel vagy cserépedényekkel, Nyugat-Európa különböző országainak szállítmányaival. Lehetséges volt tehát, hogy a szakoleva rakománya az egyik vagy másik kikötőnek szólt, ami nagyon lehangolta a rablásra, fosztogatásra leső vitylobelieket.

A szakoleva, mialatt ilyen mohó tekintetek figyelték a partról, gyorsan vitorlázott előre. Egy-kettőre Vitylo előtt járt. Sorsának most már el kellett dőlnie. Ha továbbhalad az öböl közepe felé, Gozzónak és társainak még reményük sincs arra, hogy utolérjék. Valóban, még ha leggyorsabb csónakjaikba vetik is magukat, akkor sem bírják utolérni, járata olyan fölényben volt a roppant vitorlázat alatt, mely meg se kottyant neki.

- Befut!

Ez a szó csakhamar a vén tengerész szájáról hangzott el, kinek kampós keze úgy lendült a kis alkotmány felé, mintha menten meg akarná csáklyázni.

Gozzo nem csalódott. A szakoleva kormánylapátját szélnek fordítva most már Vitylónak tartott. Ugyanakkor bevonták a sudár- és a második orrvitorláját, majd a derékvitorla lendült fel húzókötélen, így vitorlázatának egy részétől megszabadulva, jobban kezeügyében volt a kormányosnak.

Már-már leszállt az éj. Csak annyi ideje volt a szakolevának, hogy átjusson a vitylói kikötő bejáratán. Itt-ott sziklák húzódtak meg a tenger alatt, amiket el kellett kerülnie, különben menthetetlenül hajótörés a vége. A révkalauzt hívó lobogót azonban mégsem vonták fel a kis alkotmány főárbocára. Úgy látszik, a kapitány töviről hegyire ismerhette ezeket a veszedelmes helyeket, mivel segítséget nem kérve merészkedett oda. Meg talán tartott is - s volt rá oka -, a vitylóiak praktikáitól, akik minden teketória nélkül zátonyra futtatják -, így már nem egy hajó pusztult el.

Egyébként ebben az időben Mani partvidékének ezen a részén, még semmiféle világítótorony nem igazította útba a hajókat. Mindössze egyszerű kikötői jelzőtűz mutatta az utat a szirtek között vezető keskeny csatornán.

A szakoleva mind közelebb került. Már csak vagy fél mérföldnyire lehetett Vitylótól. Minden további nélkül készült kikötni. Látnivaló volt, hogy gyakorlott kéz kormányozza.

Ez azonban korántsem volt ennek a zsivány népségnek ínyére. Hiszen az volt az érdekük, hogy a hajó, melyre annyira fájt a foguk, nekimenjen egy szirtnek. Ebben az esetben kész cinkostársuk lett volna a zátony. Az fogott volna bele a munkába, nekik már csak be kellett volna fejezniök. Előbb hajótörés, utána fosztogatás: ez volt a megszokott munkamenetük, így elkerülik a közelharcot, a közvetlen rajtaütést, aminek egyikük-másikuk áldozatul is eshetik. Mert nem egy ilyen hajó akadt ám, melyet elszánt legénység védett, a támadást nem hagyta megtorlatlanul.

Gozzo és társai tehát pillanatig sem vesztegeltek, hanem elhagyták megfigyelőhelyüket s lesiettek a kikötőbe. Most már nem volt hátra más, mint kelet vagy nyugat hajóroncsrablóinak szokásos cselvetéseihez folyamodni.

A csatorna szűk vizein hamis irányba terelni, zátonyra juttatni a szakolevát - mi sem volt ennél könnyebb az éjszakában, mely nem is volt még vaksötét, eléggé megnehezítette a hajó minden mozdulatát.

- A parti tűzhöz! - szólt kurtán Gozzo, kinek habozás nélkül szoktak engedelmeskedni a társai.

Mindjárt megértették a vén tengerészt. Pár perccel később a parti fényjel, egy egyszerű lámpás a kis mólón felállított alacsony árboc végén, hirtelen kialudt.

Helyette egy másik lámpást gyújtottak meg s először ugyanabba az irányba állították. Míg azonban az előbbi a mólón mozdulatlanul állt s mindvégig ugyanazt a pontot jelezte a hajónak, addig annak a másiknak változtatták a helyét s így azzal egykönnyen eltéríthették útjából a hajót, egyenest neki valamely zátonynak.

Az új lámpás világa semmiben sem különbözött a másik fényétől, csakhogy ezt egy kecske szarvához kötötték, s az állatot lassan noszogatták előre, lefelé a sziklapart első lépcsőin. Így hát a lámpás az állattal együtt változtatta helyét s téves irányba terelhette a szakolevát. Nem első ízben jártak el ily módon a vitylóiak. Ó, egyáltalában nem! Sőt igen ritkán esett, hogy bűnös vállalkozásuk kudarcot vallott volna.

Közben a szakoleva bejutott a csatornába. Miután fővitorláját bevonták, már csak a hátsó latin vitorlák s a háromszögű orrvitorla maradt fenn. E csökkentett vitorlázat elegendő volt, hogy horgonyzó helyére bejusson.

A kis alkotmány a fürkésző tengerészek ámulatára, hihetetlen biztonsággal nyomult előre a csatorna zegzugain. Szemlátomást mit sem törődött a kecske szarvához kötött mozgó lámpással. Fényes napvilágnál sem kormányozhatták volna szabályosabban. Úgy látszik, kapitánya sokszor kipróbálta már s annyira ismerte a Vitylóba vezető utakat, hogy vaksötét éjszaka is bízvást odamerészkedhetett.

Már meg is pillanthatták a vakmerő tengerészt. Körvonalai világosan rajzolódtak ki az árnyékban, a hajó orrán. Bőráncú abaposztó köpenybe burkolózott, melynek csuklyája a fejére hullt. A kapitány magatartásában semmi sem ütött azokra a jámbor partihajósokra, akik a hajó irányítása közben szüntelenül egy nagyszemű rózsafüzért morzsolgatnak, ami bizony mindennapi látvány a Szigettengeren. Egyáltalában nem! Ennek nem volt más gondja, minthogy nyugodt, mély hangon parancsokat osztogasson a hajó farán elhelyezkedő kormányosnak.

E pillanatban a sziklapart oldalán ide-oda mozgó lámpás kialudt. Mindez csöppet sem zavarta a szakolevát, rendületlenül folytatta útját. Már-már úgy látszott, hogy egy hirtelen fordulat miatt, kötélhossznyira a parttól egy veszedelmes sziklába ütközik, amely a vízszinttel egymagasságú s így a nagy sötétségben lehetetlen észrevenni. De a kormánylapát egyetlen könnyed mozdulata elegendő volt, hogy a hajó irányt váltson s elkerülje a közeli szirtet.

Ugyanilyen ügyes volt a kormányos, mikor egy másik zátony mellett kellett elhaladnia, mely igen szűk szorost hagyott a csatornán, s ahol már nem egy horgonyt vetni készülő hajó rekedt meg, akár cinkostársa volt a hajókalauz a vitylóbelieknek, akár nem.

Ezek most már semmiképpen sem számíthattak holmi előnyös hajótörésre, ami védekezés nélkül kezükre juttathatta volna a szakolevát. Pár percbe sem telik, s a hajó horgonyt vet a kikötőben. Akkor, hogy hatalmukba keríthessék, feltétlenül meg kell csáklyázniok.

A betyárok, miután összedugták a fejüket, így is határoztak, s nekiláttak a terv végrehajtásának, aminek az éjszaka sötétje különösen kedvezett.

- Csónakba! - kiáltott a vén Gozzo, kinek rendelkezéseit sohasem követte vita, kivált, ha fosztogatásra adott parancsot.

Valami harminc erős férfi, némelyik pisztollyal felfegyverkezve, nagy részük tőrrel, fejszével hadonászva, vetette magát a kőparton kikötött csónakokba, s felkerekedtek, nyilván többen, mint ahány tengerész a szakoleván volt.

E pillanatban kurta parancs hangzott fel a hajópárkányon. A szakoleva a szirtek közötti csatornából kijutva, bent volt már a kikötőben. Vitorlakötelei megereszkedtek, horgonya az imént merült alá, s a hajó veszteg maradt, miután a lánc meghúzódásától még egyet rándult.

A csónakok legfeljebb néhány hajósölre lehettek már. Máskor, ismerve a vitylóbeliek rossz hírét, minden hajó legénysége - még ha nem is volt túlzottan gyanakvó - fegyveres védelemre készült volna, ha netalán szükség lenne rá.

Itt szó sem volt erről. A szakoleva kapitánya horgonyvetés után visszament a hajó farára, mialatt emberei, ügyet sem vetve az érkező csónakokra, nagy lelki nyugalommal kezdték rendezgetni a vitorlákat, hogy a fedélzetet szabaddá tegyék.

Mindössze egy dolog tűnhetett volna fel. Ugyanis nem csavarták be sebbel-lobbal a vitorlákat, hanem rajtahagyták a köteleken, hogy újabb felkerekedés esetén csak fel kelljen húzniok őket.

Az első csónak a hajófar baloldalán ütődött a szakolevának. Csaknem ugyanakkor a többi is beleütközött. S mivel a hajópárkány alacsony volt, a támadóknak halált hozó ordítással csak át kellett ugraniok rajta, hogy a fedélzetre jussanak.

A legbőszebbek a hajó farára vetették magukat. Egyikük egy hajólámpást kapott fel s a kapitány arcához emelte.

Ez egy kézmozdulattal hátravetette csuklyáját; ábrázatát most egészen megvilágította a fény.

- Ejnye, no - mondotta -, hát a vitylóbeliek már meg sem ismerik földijüket, Nikolasz Sztarkoszt?

Így szólván, nyugodtan keresztbefonta a karját. Kevéssel azután a csónakok elhagyták a hajót és rohanvást visszatértek a kikötőbe.

Tíz perc múlva egy könnyű kis csónak hagyta el a szakolevát, s a móló alján tette le azt a magános, fegyvertelen férfit, aki elől az imént olyan lóhalálában fújtak takarodót a vitylóbeliek.

A Karyszta kapitánya - így hívták a kis alkotmányt, mely az imént vetett horgonyt a kikötőben - középtermetű férfi volt, vastag tengerészsipkája alól nagy és büszke homlok tűnt elő, zord szemében elszánt tekintet. Ajka fölött az egyenesen kétfelé sodort klefta-bajusz^[14] nem hegyben, hanem nagy csomóban végződött. Széles mellkasú, tagbaszakadt ember volt. Fekete haja fürtökben hullt vállára. Ha elmúlt is harmincöt esztendős, legfeljebb néhány hónappal. De szélbarnított orcája, kemény arckifejezése, homlokán egy mély, mintegy barázda módjára árkolt ránc, mely azonban nem vallott becsületes életről, idősebbnek mutatta koránál. Ami ruházatát illeti: nem a palikárok^[15] jellegzetes kurta zubbonya, mellénye, fusztanellája^[16] volt rajta.

Barna csuklyás, halványszínű sujtással szegett kaftánja, bőráncú, zöldes, hosszú csizmaszárba bújtatott nadrágja inkább a berber partok tengerészviseletére emlékeztetett.

Nikolasz Sztarkosz azonban mégiscsak görög származású volt, a vitylói öböl szülöttje. Itt töltötte kora ifjúságának éveit. Mint gyermek és serdülő ifjú ezek közt a sziklák közt járta ki a tengeri élet iskoláját. Ezeken a vizeken hajózgatott, áramlatok sodrában és szelek szárnyán. Nem volt olyan kis öböl, melynek mélységét, kikötőhelyét ki ne tapasztalta volna; olyan szirt, homokzátony, tenger alatt meghúzódó szikla, melynek fekvését ne ismerte volna; a csatornák olyan kanyarulata, melyen iránytű, révkalauz nélkül el ne igazodott volna, ha mégolyan zegzugos volt is az. Könnyen érthető hát, hogy földijeinek hamis jeladása ellenére olyan biztos kézzel tudta irányítani a szakolevát. Egyébként is jól tudta már, mennyire lehet bízni a vitylóiakban. Eleget látta már őket munkában. Meg aztán talán nem is vette tőlük zokon rabló hajlamukat, természetesen csak addig, ameddig saját maga kárát nem vallotta annak.

De ahogy ő ismerte őket, azok is jól ismerték Nikolasz Sztarkoszt. Apja a sok ezer között egyik áldozata volt a törökök kegyetlenségének. Halála után anyja, gyűlölettel eltelve, csak a pillanatot leste, hogy mikor vetheti magát az ozmán zsarnokság elleni első felkelés karjaiba. Maga tizennyolc éves korában elhagyta Manit, hogy a tengereket járja, főként a Szigettengert s nemcsak tengerésszé képezte ki magát, hanem kalózzá is. Rajta kívül csak a jó ég a megmondhatója, hogy életének ebben a szakában miféle hajók fedélzetén szolgált, miféle kalóz- meg martalócvezérek parancsoltak vele, miféle lobogó alatt küzdött először, mennyi vért ontott, Görögország ellenségeinek vagy védelmezőinek vérét - ugyanazt, mely a tulajdon ereiben folyt. Közben azonban néha viszontláthatták Koron öblének különböző kikötőiben. Kalóz hőstetteiről nem egy földije tudott mesélni, akikkel együtt kereskedelmi hajókat támadt meg és foglalt el, a zsákmányolt gazdag rakományokon osztozva. Mindazonáltal hírhedt alakját bizonyos titokzatosság övezte, ami Mani-szerte felkeltette az emberek érdeklődését.

Így magyarázható meg az a fogadtatás, melyben Vitylo lakosai ezt a férfit részesítették, s az is, hogy miért keltett bennük tiszteletet már a puszta megjelenésével, s hogy a szakoleva parancsnokát felismerve miért hagytak fel azzal a tervükkel, hogy kifosztják a hajót.

Mihelyt a Karyszta kapitánya valamivel a móló mögött elérte a kikötő partját, férfiak és nők odaszaladtak, hogy fogadják s tisztelettudóan sorfalat álltak az útján. Mikor kikötött, egyetlen kiáltás sem hangzott. Úgy látszik, Nikolasz Sztarkosznak volt annyi tekintélye, hogy már megjelenésével csendet parancsoljon. Megvárták, míg ő szólal meg, s ha nem beszél - ami könnyen megeshetett -, senki sem meri megszólítani.

Nikolasz Sztarkosz meghagyta a vitorláscsónakot vezető matrózainak, hogy menjenek vissza a hajóra, aztán elindult abba a beszögellésbe, melyet a rakodópart a kikötő mélyén képez. De alig tett húsz lépést arrafelé, hirtelen megállt, majd megpillantva az öreg tengerészt, aki úgy haladt mögötte, mintha parancsára várt volna, így szólt:

- Gozzo, tíz erős férfira lesz szükségem, ki kell egészítenem a legénységet!

- Megkapod, Nikolasz Sztarkosz - válaszolt Gozzo.

Ha százat akart volna a Karyszta kapitánya, annyit is kapott volna ettől a tengerész népségtől. S ezek a férfiak, anélkül, hogy megkérdezték volna, hova viszi őket, mi lesz a dolguk, kinek a részére mennek hajózni vagy harcolni, mind a százan elszántan követték volna földijüket, hogy sorsában osztozzanak, mert jól tudták, hogy bármilyen módon is, végül csak megtalálják a számításukat.

- A tíz ember egy órán belül a Karyszta fedélzetén legyen - tette hozzá a kapitány.

- Ott lesz - válaszolt Gozzo.

Nikolasz Sztarkosz egy kézmozdulattal jelezte, hogy ne kövessék és végighaladva a móló tövénél meghajló parton, eltűnt a kikötő egyik szűk utcájában.

Az öreg Gozzo, a parancshoz híven, visszatért társaihoz, s teljes odaadással nekilátott, hogy kiválassza a tíz embert, akikkel a szakoleva legénységét ki kellett egészíteni.

Ezalatt Nikolasz Sztarkosz felkapaszkodott a meredek sziklafalon, melyen Vitylo városa fekszik. Itt fenn már csak a vad ebek csaholása hallatszott, melyektől az utasembernek éppúgy tartani kellett, mint a sakáloktól és a farkasoktól; szörnyű állkapcsú, szelindek pofájú ebek ezek, bottól egyáltalán nem félnek. A levegőben néhány dolmányos sirály keringett, széles szárnyuk csapásaival éppen parti búvóhelyükre tértek vissza.

Nikolasz Sztarkosz elhagyta Vitylo utolsó házát is. Ekkor göröngyös ösvényre tért, mely Kerapha akropolisza^[17] körül fut. Elhaladt egy erősség romjai mellett, melyet egykor Ville-Hardouin^[18] emelt ezen a helyen, abban az időben, mikor keresztesek szállták meg Peloponnezosz különböző részeit; aztán kerülőt kellett csinálnia az ódon tornyok alatt, melyek ma is koronázzák a parti sziklafalat. Itt megállt és megfordult.

A szemhatáron, a Gallo-fokon innen, a holdsarló kezdett már elmerülni az ioni tenger vizeiben. A friss alkonyi széltől hajtott fellegek keskeny hasadékain át itt-ott néhány csillag villant. Olykor, a rövid szélcsendben, teljes némaság honolt a fellegvár körül. Két vagy három, alig látható kis vitorlás szelte át az öböl víztükrét, Koron felé haladva, vagy fel, Kalamatának. Az árbocuk hegyén ringó jelzőlámpás nélkül talán észre sem lehetett volna venni őket. Alant hét-nyolc tűzfény világított a partvidék különböző pontjain, a víz remegő visszfényében megkétszereződve. Vajon halászbárkák fényei voltak azok, vagy világ, mit a lakosság éjszakára gyújtott házaiban? Nem tudta volna megmondani az ember.

Nikolasz Sztarkosz szeme rég megszokta már a sötétséget, és így jól áttekintette a roppant messzeséget. Van a tengerész szemében valami átható erő, amivel ott is látni tud, ahol más képtelen. De ebben a pillanatban, úgy látszik, nem a külső világ érdekelte a Karyszta kapitányát, aki kétségtelenül egészen más jelenségekhez volt szokva. Nem, most önmagába tekintett. Szinte öntudatlanul szívta magába a szülőföld levegőjét, mely olyan, mintha az ország lélegzete volna. Veszteg állt, elgondolkozva, karját keresztbe fonva; feje, melyről most visszahullt a csuklya, meg se moccant, mintha kőből lett volna faragva.

Csaknem negyedóra telt el így. Nikolasz Sztarkosz szüntelen a napnyugatot szemlélte, melyet a tenger távoli láthatára szegélyezett. Aztán megint tett néhány lépést felfelé, rézsút a sziklafalon. Nem csak úgy találomra. Titkos gondolat vezérelte ebben; de azt mondhatta volna az ember, hogy szeme még szándékosan elkerülte azt, amiért Vitylo magaslataira jött.

Egyébként semmi sem vigasztalanabb, mint ez a part, Matapan hegyfokától az öböl legbelső zugáig. Itt nem nőttek sem narancs- meg citromfák, vadrózsabokrok, leánderek, argoliszi jázminok, fügefák, szamócabokrok, eperfák, sem mindaz, ami Görögország némely vidékét olyan gazdag és virágzó földdé teszi. Sehol egy örökzöld tölgy, platánfa vagy gránátalmafa, mely a ciprusok és cédrusok komor sorától el-elütne. Mindenütt sziklák, melyek a vulkánikus talaj váratlan földomlása következtében egy-kettőre az öböl vizeibe omolhatnak. Maninak ez a tája képtelen saját népességét táplálni. Mindenütt valami vad zordonság. Alig egy-két keszeg, torz, fura erdei fenyő, melyeknek gyantáját leszedték, úgyhogy semmi nedvük, s törzsük tele mély sebbel. Itt-ott sovány kaktuszok, valóságos tüskés bogáncsok, melyeknek levelei félig megnyúzott kis sünökre emlékeztetnek. Egyszóval sehol, sem a satnya cserjésekben, sem az inkább kavicsból, mint televényföldből való talajon semmi, ami az egyébként kevéssel beérő kecskéket valahogyan táplálná.

Alig tett húsz lépést Nikolasz Sztarkosz, már ismét megállt. Majd északkelet felé fordult, hol a Tajgetosz messze kiugró taréja élesen elütött a kevésbé sötét mennybolttól. Egy-két csillag, mely éppen most jött fel, a szemhatár alján olyan volt, mint valamiféle nagy, csillogó szentjánosbogarak.

Nikolasz Sztarkosz mozdulatlan maradt. Kis, alacsony, fából ácsolt házikóra esett a pillantása, mely valami ötven lépésnyire, a sziklafal egy kitüremlésén állott. Egyszerű, magányos házacska volt a falu fölött, néhány félig lehántott fa között, tüskekerítéssel, s csak meredek ösvényeken megközelíthető. Meglátszott rajta, hogy régóta el van hagyatva. Sövénye rossz állapotban, hol sűrűn, hol áttörve, nem adott elegendő védelmet. Az erre vetődő kóbor kutyák, sakálok nem egy ízben pusztították a maniota földnek ezt a kis zugát. A természet silány füvekkel, bozóttal adózott ezen a pusztaságon, mióta emberi kéz nem foglalatoskodott rajta.

De miért ez az elhagyatottság? Mert e darab földnek tulajdonosa már évekkel ezelőtt meghalt; mert özvegye, Andronika Sztarkosz elhagyta a vidéket, hogy azok közé a hőslelkű nők közé álljon, akik annyira kitűntek a függetlenségi harcban; mert a fiú, távozása óta, egyetlenegyszer sem tette be lábát az atyai házba.

Itt született Nikolasz Sztarkosz. Itt töltötte gyermekkorának első éveit. Atyja, hosszú és becsületes tengerész élet után, ebbe a menedékbe vonult vissza, de nem érintkezett Vitylo lakosságával, annyira megirtózott annak túlkapásaitól. Tanultabb s kissé jobbmodorú lévén, mint a kikötő népsége, felesége és gyermeke körében külön életet tudott magának biztosítani. Így éldegélt ebben az elvonultságban, ismeretlenül és békességben, míg aztán egy napon, felindultságában szembe merészelt szállani a zsarnoksággal s életével fizetett az ellenszegülésért. Mert a török ügynököktől a félsziget legtávolabbi zugában sem menekülhetett az ember.

Már nem volt apa, aki vezethette volna a fiát, az anya meg nem bírta kordában tartani. Nikolasz Sztarkosz elbúcsúzott a kapufélfától, a tengereket járta s veleszületett csodálatos tengerészösztönével, kalózkodásra adta a fejét, kalózok szolgálatába állt.

Tíz esztendeje múlt hát, hogy a fiú elhagyta a házat, hat éve az anya. Híre járt ugyan, hogy Andronika vissza-visszajött néha. Legalábbis látni vélték, de ritkán s rövid időre, anélkül, hogy Vitylo lakosai közül bárkivel érintkezett volna.

Ellenben Nikolasz Sztarkosz, bár kalandozásai közben a véletlen egyszer-kétszer visszahozta Maniba, mindmáig nem mutatott hajlandóságot, hogy viszontlássa ezt a szerény sziklaparti hajlékot. Az elhagyatott ház felől maga egyetlen szóval sem érdeklődött soha. Soha egy célzás az anyjára, hogy megtudja, vajon visszajár-e olykor a puszta otthonba. A szörnyű események folyamán azonban, melyek akkoriban vérrel áztatták Görögországot, talán hozzá is eljuthatott Andronika neve - az a név, mely bizonyára önvádként nyomná lelkiismeretét, ha nem volna olyan érzéketlen a lelke.

S mégis, ezen a napon Nikolasz Sztarkosz nemcsak azért vesztegelt a vitylói kikötőben, hogy a szakoleva legénységét tíz emberrel megerősítse. Valami vágyakozás hajtotta oda, több a vágyakozásnál: valami parancsoló ösztön, amiről talán számot se tudott adni magának. Csak azt érezte, hogy újra látnia kell, nyilván utoljára, az apai házat, még egyszer lábával érintenie kell azt a földet, ahol első lépteit próbálgatta; szívnia kell azt a levegőt, mely e falak közé van zárva, ahol első lélegzetét vette, ahol, még mint kis gyermek, legelső szavait gőgicsélte. Igen, ezért mászta meg a sziklafal bajosan járható ösvényét, ezért állt ő ebben az órában a kis háztáj kerítése előtt.

De egyszerre habozás fogta el. Nincs olyan megkeményedett szív, mely el ne szorulna olykor a visszajáró múlt látomásaitól. Bárhol is születtünk, nem maradhatunk érzéketlenek azon a helyen, ahol az anyai kéz ringatott. Lelkünk húrjai nem kophatnak el annyira, hogy ilyen emlékek érintésére legalább egy meg ne rezzenne.

Így esett Nikolasz Sztarkosszal is, amint az elhagyott, kívül-belül egyaránt komor, hallgatag és halott ház küszöbénél megállt.

- Lépjünk be!... Igen!... Lépjünk be!

Ezek voltak az első szavak, melyeket Nikolasz Sztarkosz kiejtett. De még csak mormolva, mint aki attól tart, hogy meghallhatják, s felidézi a múlt valamely kísértetét.

Belépni a "kertbe"? Mi sem volt könnyebb annál! A kerítés szétesett, a lécek a földön hevertek. Nem volt kapu sem, hogy kinyissák, retesz sem, hogy eltolják.

Nikolasz Sztarkosz belépett. Megállt a lakóház előtt, melynek esőtől félig elkorhadt eresze már csak lazultan lógott a rozsdamart vasaláson.

Ebben a pillanatban egy bagoly hallatta huhogását, s felrepült a masztix-fáról, melynek ágas-bogas gallyai a bejáratot benőtték.

Nikolasz Sztarkosz még mindig habozott. Pedig eltökélte magában, hogy újra megnézi a lakást, az utolsó szobáig. De titkon békétlenkedett is amiatt, ami most végbement benne, valami önvádféle. Érezte, hogy nemcsak meghatódott, hanem ingerült is. Úgy rémlett neki, mintha valami ellene szegzett tiltakozás támadna rá mindjárt ebből az atyai házból - egy utolsó átok!

Mielőtt tehát belépett volna, még körül akarta járni a házat. Komor éjszaka volt, nem látta senki. Fényes nappal talán el sem jött volna ide. Vaksötét éjjel bátrabbnak érezte magát, hogy emlékeivel farkasszemet nézzen.

Úgy lopakodott előre, mint valami gonosztevő, aki abban sántikál, hogy előbb kipuhatolja egy lakás környékét, melybe romlást fog hozni. Végigment a repedt falak mentén, körüljárta a sarkokat, melyeknek mállott élét moha lepte, kezével a meglazult köveket tapogatta, mintha meg akarna róla győződni, vajon maradt-e még egy szikra élet ebben a háztetemben, s végezetül hallgatózott, vajon a szíve dobog-e még. A háztája hátul még sötétebb volt. Az éppen feltűnő félhold ferde sugarai nem hatolhattak oda.

Nikolasz Sztarkosz lassan megkerülte a komor lakot, melyből nyugtalanító némaság áradt. Olyan volt, mint egy elátkozott ház, melyben kísértetek járnak.

Visszament a nyugatra néző homlokzathoz. Majd az ajtóhoz közeledett, hogy belökje, ha csak kilincs tartja már, vagy betörje, ha a nyelv még benne volna a zár ütközőjében.

De ekkor vérbeborult a szeme. "Vöröset látott", mint mondani szokás, de tűzvöröset. Nem mert többé belépni ebbe a házba, melyben még egyszer szét akart nézni. Úgy rémlett, mintha atyja, anyja kitárt karral megjelennének a küszöbön, átkozva őt, a rossz fiút, a rossz honpolgárt, családja elárulóját, a hazaárulót!

E pillanatban halkan kinyílt az ajtó. Egy asszony jelent meg a küszöbön. Manióta viseletben, pirosszegélyű fekete pamut szoknyában, sötét, testhezálló pruszlikban, fején a görög zászló színeiben játszó selyemszövettel becsavart, nagy barnás, főkötővel.

Erélyes arcú asszony volt, nagy, fekete szemében kissé vad elevenség, arca napbarnított, mint a parti halásznőké; magas, sudár termetű, bár elmúlt már hatvan éves.

Andronika Sztarkosz volt. Anya és fia, kik testben és lélekben már oly rég különváltak, most szemtől szemben álltak.

Nikolasz Sztarkosz nem volt rá elkészülve, hogy itt találja az anyját. Megrémítette ez a látvány.

Andronika, karját a fia elé tartva, tiltóan, hogy be ne merészkedjék a házba, csak ennyit mondott, s hogy ő mondta, annál rettenetesebben hangzott:

- Nikolasz Sztarkosz sohasem lépi át az apai ház küszöbét!... Soha!

S a fiú, e kemény parancs előtt meghajolva, lassanként visszatántorgott. Íme, az, aki szíve alatt hordta, most elűzi magától, mint árulót szokás. Ekkor egy lépést akart tenni előre... De egy még szigorúbb mozdulatra, az átok mozdulatára, megtorpant.

Nikolasz Sztarkosz hátrahőkölt. Szinte futva hagyta el e ház táját, a sziklafal ösvényein nagy léptekkel ment le, anélkül, hogy visszafordult volna, mintha láthatatlan kéz taszigálná.

Andronika mozdulatlanul állt a ház küszöbén, s látta, amint fia eltűnt a sötét éjszakában.

Tíz perc múlva Nikolasz Sztarkosz, felindultságát leplezve, megint ura volt önmagának; leért a kikötőbe, ott előparancsolta csónakját s tengerre kelt. A Gozzo által kiválogatott tíz férfi már ott volt a szakoleva fedélzetén.

Nikolasz Sztarkosz szó nélkül ment fel a hajó fedélzetére s jelt adott a felkészülésre.

Ez gyorsan ment végbe, csak az útrakész állapotban hagyott vitorlákat kellett felhúzni. A felkerekedő parti széllel könnyű volt elhagyni a kikötőt.

Öt perc múlva a Karyszta biztosan, csendben haladt át a kikötő kijáratán, anélkül, hogy akár a legénység tagjai, akár a vitylóbeliek egyetlen kiáltást hallattak volna.

De alig haladt a szakoleva egy mérföldet a nyílt tengeren, midőn lángoszlop világította meg a sziklapart ormát.

Andronika Sztarkosz háza volt az, mely porig égett. Az anya keze támasztotta ezt a tűzvészt. Azt akarta, hogy nyoma se maradjon annak a háznak, ahol a fia született.

A kapitány még három mérföldre sem tudott szabadulni az éjszakában lángoló tűz látványától s mindaddig rajta függött a szeme, míg végsőt nem lobbant a homályban.

Andronika megmondotta:

- Nikolasz Sztarkosz sohasem lépi át az apai ház küszöbét!... Soha!

Azokban a történelemelőtti időkben, mikor a földgolyó szilárd kérge belső, neptuni vagy plutói erők hatására lassanként kiformálódott, Görögország roppant földcsuszamlásnak köszönhette keletkezését, mely ezt a földcsúcsot a vízszint fölé dobta, míg a szárazföld egy részét elnyelte a tenger, úgyhogy nem maradt meg belőle egyéb, csak sok-sok csúcs, megannyi sziget formájában. Görögország ugyanis abba a vulkanikus vonalba esik, mely Ciprustól Toszkanáig terjed.^[19]

Meglehet, hogy országuk ingatag talaja az oka a hellének annyira élénk testi és lelki alkatának, mely a legszertelenebb hőstettekre tudja ragadni őket. De éppúgy köszönhetik velükszületett erényeiknek, törhetetlen bátorságuknak, hazafiságuknak, szabadságszeretetüknek, hogy független államot alkothattak ezekből az évszázadok óta ozmán uralom alatt nyögő tartományokból.

Görögország pelazg volt a legrégibb időkben, vagyis ázsiai néptörzsek lakták; hellén a keresztény kor előtti XVI.-XIV. századtól, a hellének feltűntétől, kiknek egyik törzsétől, a graikoi-tól kapta állítólag a nevét az argonauták, heraklidák és a trójai háború szinte mitológiai korszakában; valóban görög Lükurgosz^[20] óta, olyan nagyságokkal, mint Miltiádesz, Themisztoklesz, Arisztidesz, Leonidasz, Aiszkhülosz, Szofoklesz, Herodotosz, Tukididesz, Pitagorasz, Szokratesz, Pláton, Arisztotelesz, Hippokratesz, Phidiász, Periklesz, Alkibiádesz, Pelopidasz, Epaminondasz, Demoszthenesz; meg olyanokkal, mint Makedon Fülöp és Nagy Sándor - végezetül 146 évvel időszámításunk előtt Achaia néven római tartomány lett ez az ország és négy évszázadon át az is maradt.

Azt mondhatjuk, hogy Görögország politikai élete csaknem kétszáz évre teljesen megszűnt. A hatalmat képviselő ozmán hivatalnokok zsarnoksága határtalan volt. Be sem kebelezték, meg sem hódították, még csak le sem győzték a görögöket: egyszerűen rabszolgák voltak, s a basa botja tartotta őket féken, kinek jobbján az imám, vagyis a pap állt, balján a dzsellah, vagyis a hóhér.

Mindazonáltal volt még élet ebben a haldokló országban. Végtelen gyötrelmei közt mégiscsak megmozdult újra. 1766-ban a montenegróiak Epiruszban, 1769-ben a manióták, majd Albánia szuliótái felkeltek végre s kikiáltották függetlenségüket. De 1804-ben Tepelini Ali, Janina basája végleg elfojtotta ezeket a zendülési kísérleteket.

Elérkezett hát a közbelépés ideje, hacsak az európai nagyhatalmak nem akarták tétlenül szemlélni Görögország teljes megsemmisítését. Valóban csak a halál várhatott rá, ha magára hagyva, pusztán a tulajdon erejéből kísérli meg visszanyerni függetlenségét.

1821-ben maga Tepelini Ali lázad fel Mahmud szultán ellen, segítségül hívta a görögöket és szabadságot ígért nekik. Azok tömegesen felkeltek. A görög ügy barátai Európa minden részéből segítségükre siettek. Olaszok, lengyelek, németek, de főként franciák álltak csatasorba az elnyomók ellen. Olyan férfiak, mint Guys de Sainte-Hèlene, Gaillard, Chauvassaigne, Baleste és Jourdain kapitány. Fabvier ezredes, Regnaud de Saint-Jean d'Angély lovasszázadparancsnok, Maison tábornok, akik mellett három angolt is illő megemlítenünk, lord Cochrane-t, lord Byront és Hastings ezredest, kik hervadhatatlan emléket hagytak hátra abban az országban, melyért harcolni és meghalni mentek.

Ezekre a nevekre, melyek mindenütt ott tündököltek, ahol valami hőstettet az elnyomottakért való önfeláldozás csak sugalmazhat, Görögország a legelőkelőbb családok nevével válaszolt, minők a három hydrai, Tombazisz, Tsamadosz és Miaulisz, aztán Kolokotroni, Marce Botsarisz, Mavrakordatosz, Mavromichalisz, Konstantin Kanarisz, Konstantin és Demetriusz Ypszilantisz, Ulysszesz és még annyian. A felkelés már az elején élethalálharccá vált, fogat fogért, szemet szemért, ami mindkét részről szörnyű megtorlásokat vont maga után.

1821-ben a szulióták és Mani lakói lázadtak fel. Patraszban, kereszttel kezében, Germanosz püspök szólítja harcba a népet, Morea s a Szigettenger a függetlenség lobogója alá állnak. A görögöknek, győzelmes tengeri csata után, sikerül megvenniök Tripolitszát. A görögök első sikereire azzal válaszolnak a törökök, hogy lemészárolják Konstantinápolyban élő honfitársaikat.

1822-ben Tepelini Alit megostromolják janinai erődjében, s orvul meggyilkolják egy tanácskozáson, melyet Kursid török tábornok javasolt neki. Kevéssel azután Mavrokordatosz és a görög ügy barátai súlyos vereséget szenvednek az artai ütközetben, de megint felülkerekednek Misszolunginál, melynek első ostromával Omer-Vrione serege kénytelen felhagyni, s nem is csekély veszteséggel.

1823-ban az idegen hatalmak kezdenek hathatósabban beleavatkozni. Közvetítést ajánlanak a szultánnak. A szultán visszautasítja, s hogy elutasító magatartásának érvényt szerezzen, Euboeában tízezer ázsiai katonát vet partra. Majd hűbéresére, Mehmet Ali egyiptomi basára bízza a török sereg fővezérségét. Az ebben az esztendőben vívott harcokban esett el Marko Botsarisz, a nagy hazafi, akiről méltán elmondhatni: úgy élt, mint Arisztidesz és úgy halt meg, mint Leonidasz.^[21]

1824-ben, midőn csapás csapás után érte a függetlenségi harcot, lord Byron január 24-én partra szállt Misszolungiban s húsvét napján meghalt Lepantónál, anélkül, hogy álmát beteljesülve látta volna. Az ipszaraiakat lemészárolták a törökök, s Kandia városa, Krétában, megadta magát Mehmet Ali katonáinak. Ennyi balszerencse közt csak a tengeri sikerek vigasztalhatták a görögöket.

1825-ben Ibrahim basa, Mehmet Ali fia szállt partra Modonban, Moreában, tizenegyezer katonával. Elfoglalja Navarint s Tripolitszánál megveri Kolokotronit. Ekkor a görög kormány egy sorkatonaságból álló egész hadtestet bízott rá két franciára, Fabvier-ra és Sain-Jean-d'Angélyre; mire azonban ezeket a csapatokat felszerelhették volna, hogy Ibrahimnak ellenálljanak, az végigpusztította Messzéniát és Manit. S csupán azért hagyott fel hadműveleteivel, mert részt akart venni ama Misszolungi második ostromában, melyet Kiutadzsi tábornok nem bírt elfoglalni, bár a szultán megmondta neki: Vagy Misszolungi, vagy a fejed!

1826. január 5-én Ibrahim, miután Pyrgoszt felégette, Misszolungi alá érkezett. Három álló napig, 25-étől 28-áig nyolcezer bombával és ágyúgolyóval lőtte a várost, de három roham után sem juthatott be, pedig mindössze kétezerötszáz, az éhségtől már legyengült harcossal volt dolga. De győzelme nem maradhatott el, kivált azután, hogy az ostromlottak segítségére érkező Miauliszt és hajóraját visszaverték. Április 23-án, heves ostrom után, mely a város védelmezői közül ezerkilencszáznak életébe került, Misszolungi Ibrahim hatalmába jutott; katonái a férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt lemészárolták, csaknem mindenkit, aki a kilencezer főnyi lakosságból még életben maradt. Ugyanebben az évben a törökök, élükön Kiutadzsival, Fókiszt és Beociát végigpusztítva, július 10-én Thébába érkeztek, behatoltak Attikába, körülzárták Athént, állásba helyezkedtek, s megkezdték a másfélezer görögtől védelmezett akropolisz ostromát. Az új görög kormány Karaiszkakiszt, Misszolungi egyik védőjét és Fabvier ezredest küldte sorkatonaságával e fellegvárnak, Görögország kulcsának felmentésére. A Khaidarinál vívott csatát azonban elvesztették, s Kiutadzsi folytathatta az akropolisz ostromát. Karaiszkakisz ezalatt átkelt a Parnasszus hegyszorosain december 5-én Arasovánál megverte a törököt s háromszáz levágott főből diadaloszlopot emelt a harcmezőn. Csaknem egész Észak-Görögország felszabadult.

Sajnos, e küzdelem azzal a következménnyel járt, hogy a Szigettenger ki volt szolgáltatva a martalócoknak. Ezek a félelmetes kalózok úgy garázdálkodtak a tengereken, mint még soha. Köztük is egyik legvérszomjasabb s talán legvakmerőbb Szakratif volt; ennek már a puszta neve rémületbe ejtette Levante valamennyi kikötőjét.

Hét hónappal történetünk kezdete előtt Észak-Görögországban a törökök kénytelenek voltak egyes erődítményekbe visszahúzódni. 1827. február havában a görögök az ambraciai öböltől Attika határáig visszaszerezték függetlenségüket. Már csak Misszolungiban, Vonitsában, Naupaktoszban lengett török lobogó. Március 31-én az északi és a peloponnezoszi görögök lord Cochrane befolyására felhagytak a belső pártvillongásokkal és Trezenében összehívták a nemzet képviselőit, hogy a központi hatalmat egy idegennek, Capo d'Istria korfui születésű orosz diplomatának a kezébe tegyék le.

De Athén a török kezén volt. Fellegvára június 5-én megadta magát. Így Észak-Görögország is kénytelen volt meghódolni. Igaz viszont, hogy július 6-án Franciaország, Anglia, Oroszország és Ausztria egyezményt írtak alá, melyben elismerték ugyan a porta hűbéri jogát, de ugyanakkor a görög nemzet fennállását is. A szerződést aláíró nagyhatalmak ezenkívül egy titkos cikkelyben arra kötelezték magukat, hogy szövetkeznek a szultán ellen, ha az a békés megoldást visszautasítaná.

Ezek voltak a véres háború főbb előzményei, miket ismernie kell az olvasónak, mivel közvetlenül összefüggenek a további fejleményekkel.

Lássuk most már azokat az egyéni tetteket is, melyek elkövetése e megrázó történet már ismert alakjaihoz fűződik, valamint azokhoz, akiket ezután ismerünk meg.

Az elsők közt mindenekelőtt Andronikát, Sztarkosznak, a nagy hazafinak özvegyét kell említenünk.

A haza függetlenségéért vívott harcban nemcsak hős férfiak, de hőslelkű nők is teremtek, és az ő nevük is dicsőségesen fonódik egybe a korszak eseményeivel.

Így tűnt fel Bobolina neve, aki egy, a naupliai öböl bejáratánál fekvő kis szigeten született. 1812-ben a férje fogságba esett, Konstantinápolyba hurcolták, s a szultán rendeletére karóba húzták. Felhangzott a függetlenségi harc első riadója. Bobolina 1821-ben saját költségén három hajót szerel fel, s mint H. Belle egy öreg klefta elbeszélése alapján írja, a hajók lobogóira a spártai asszonyok jelszavát hímezi: "Ezzel vagy ezen!"; Kis-Ázsia partvidékéig tör előre, egy Tsamadosz vagy egy Kanarisz rettenthetetlenségével fogja el és gyújtja fel a török hajókat, majd hajóit az új kormánynak engedi át, részt vesz Tripolitsza ostromában, tizennégy hónapig tartó ostromzárt szervez Nauplinál, s végre megadásra kényszeríti a fellegvárat. Ennek az asszonynak, kinek egész élete valóságos legenda, holmi családi perpatvar miatt fivére tőrétől kellett elpusztulnia.

Egy másik kimagasló alakot is egy sorba kell helyeznünk ezzel a hős hydrai nővel. Ugyanazok az okok itt is ugyanazokat a követelményeket vonják maguk után. A szultán rendeletére Konstantinápolyban megfojtják a szépségre, születésre egyaránt kimagasló Modena Mavroenisz asszony apját. Modena tüstént a felkelőkhöz áll, fellázítja Mykone lakosságát, hajókat szerel fel, hajókat vezet, szabadcsapatokat szervez és irányít, Pélion szűk hágóiban feltartóztatja Szélim pasa seregét, s a ftiotiszi hegyszorosokban a törököket zaklatva ragyogóan áll helyt a háború végéig.

Meg kell még említenünk Kaidoszt, aki aknával robbantja fel Vilia falait, rettenthetetlen bátorsággal küzd Szent Veneranda kolostoránál; anyját, Moskoszt, aki férje oldalán harcol s sziklatömbökkel sújtja halálra a törököket; Despót, aki, nehogy a muzulmánok kezébe kerüljenek, lányaival, menyeivel, unokáival együtt levegőbe röpíti magát; a Szuli-i asszonyokat és azokat a nőket, akik a rájuk bízott kis hajórajjal védik a Szalamiszban megalakult új kormányt; meg Konstancia Zachariaszt, aki, miután Lakonia síkságain megadta a jelt a felkelésre, ötszáz paraszt élén Leondarira vetette magát - és még sok más nőt, akik nem sajnálták a vérüket áldozni ebben a háborúban, melynek folyamán kitűnt, mi mindenre képesek a régi hellén nők késői unokái!

Így cselekedett Sztarkosz özvegye is. Csak az Andronika nevet viselve - mivel nem tűrte magán többé a fiától meggyalázott másik nevet -, a megtorlás ellenállhatatlan vágyától és a szabadságszeretettől egyformán hajtva így sodródott bele a mozgalomba. Akárcsak Bobolina, hisz az ő férjét is azért végezték ki, mert hazája védelmére mert kelni -, akárcsak Modena és Konstancia Zachariasz -, ha már saját költségén nem tudott hajókat felszerelni, vagy önkéntes csapatokat szervezni, legalább saját személyében áldozott a nagy ügynek a felkelés drámai eseményei közepette.

1821-ben Andronika azokhoz a maniótákhoz csatlakozott, akiket a halálraítélt és az ioni szigetekre menekült Kolokotroni szólított fel csatlakozásra, midőn ebben az évben, január 18-án Skardamulánál partra szállt. Ott volt abban az első szabályszerű ütközetben, melyet Thesszáliában vívtak, midőn Kolokotroni megtámadta Phanari és Karitene lakosait, akik a Ruhia partjain a törökökhöz pártoltak. Ott volt május 17-én a valtetsziói ütközetben is, melyben Musztafa bég seregét megfutamították. Még inkább kitűnt Tripolitsza ostrománál, ahol a spártaiak "gyáva perzsáknak" csúfolták a törököket, ezek meg "Lakonia gyönge nyulainak" a görögöket. De most a nyulak kerekedtek felül. Október 5-én Peloponnezosz fővárosa, melyet a török flotta nem bírt az ostromzár alól felmenteni, kénytelen volt megadni magát. Az egyezség ellenére az ostromlók három álló napig tűzzel-vassal pusztították a várost, ami a falakon belül és kívül, korra és nemre való tekintet nélkül, vagy tízezer ozmán életébe került.

A következő évben, március 4-én, egy tengeri csatában Andronika, aki Miaulisz tengernagy parancsnoksága alatt szállt hajóra, szemtanúja volt, amint a török hajók öt órai küzdelem után megfutamodtak s menedéket kerestek Zante kikötőjében. De ekkor az egyik hajón fiát pillantotta meg, amint az ozmán hajórajt a Patrasz-öblön átvezette!... E szégyentől lesújtva még aznap hanyatt-homlok rohant oda, hol a legádázabb volt a harc, hogy a halált keresse... De ő nem kellett a halálnak.

Pedig Nikolasz Sztarkosz még tovább haladt ezen a bűnös úton! Néhány héttel később nem ő állt-e össze Kara Alival, aki Scio városát a hasonló nevű szigeten bombázta? Nem ő vett-e részt azokban az iszonyú mészárlásokban, amelyek során huszonháromezer keresztény pusztult el, nem is számítva azt a negyvenhétezret, akiket rabszolgának adtak el a szmirnai vásárokon? S az egyik ilyen hajón, amely a szerencsétlenek egy részét a berber partokra szállította, nem ő maga, Andronika fia volt-e a parancsnok - egy görög, aki a tulajdon testvéreit adta el?

A következő időszakban, mikor a görögöknek a törökök és egyiptomiak egyesült hadai ellen kellett védekezniük, Andronika egy pillanatra sem szűnt meg az imént említett hős asszonyok példáját követni.

Siralmas korszak ez, kivált Moreára nézve. Ibrahim rázúdította még az ozmánoknál is vadabb arabjait. Andronika a közt a négyezer harcos közt küzdött, akiknél többet nem volt képes maga köré gyűjteni a peloponnezoszi hadak főparancsnokának megtett Kolokotroni. De Ibrahim, miután tizenegyezer katonát vetett a messzéniai partra, előbb azzal volt elfoglalva, hogy Koront és Patraszt felszabadítsa az ostromzár alól. Utána Navarint foglalta el, melynek fellegvára biztos alapul szolgált hadműveleteihez, s kikötője jó fedezék volt hajóhada számára. Majd Argoszt gyújtotta fel s Tripolitszát vette meg, így aztán a tél beálltáig kedvére pusztíthatta a szomszédos tartományokat. Leginkább Messzénia szenvedett a rettentő dúlás miatt. Andronikának nem egy ízben Mani belsejébe kellett menekülnie, hogy arab kézre ne jusson. De pillanatig sem gondolt nyugalomra. Lehet-e megnyugodni egy elnyomott országban? Az 1825-26-i hadjáratban is ott látjuk a Verga hegyszorosaiban vívott csatában, mely után Ibrahim Polyaravoszig hátrált, ahol az északi maniótáknak sikerült még tovább is visszaszorítaniuk. Majd 1826-ban, július havában a saidari ütközetben Fabvier ezredes sorkatonaságához csatlakozott. Itt súlyosan megsebesült, s csak egy, a görögbarátok zászlaja alatt küzdő francia bátorságának köszönhette, hogy Kiutdzsi könyörtelen katonáitól megmenekült.

Andronika több hónapig élet-halál közt lebegett. Hatalmas szervezete ugyan megmentette, de eltelt az 1826-os esztendő is, s még mindig nem kapott lábra annyira, hogy újra harcolhasson.

Ilyen körülmények közt tért vissza 1827 októberében Maniba. Újra látni akarta vitylói házát. Aznap különös véletlen odavezérelte a fiát is. Már tudjuk, hogyan végződött Andronika és Nikolasz Sztarkosz találkozása, s az anya milyen szörnyű átokkal sújtotta a fiát az atyai ház küszöbén.

S most már, mivel semmi sem kötötte többé a szülőföld rögéhez, Andronika tovább fog harcolni mindaddig, amíg Görögország vissza nem nyeri függetlenségét.

Így álltak tehát a dolgok 1827. október 18-án, amikor Sztarkosz özvegye megint nekivágott Mani útjainak, hogy újra Peloponnezosz görögjei közé álljon, akik minden talpalatnyi földjükért megharcoltak Ibrahim katonáival.

Mialatt a Karyszta északnak haladt, de csak a kapitánya tudta, hová, Korfuban olyasmi történt, ami bár magántermészetű volt, ráirányította a közfigyelmet történetünk főbb szereplőire.

Tudnivaló, hogy az ioni szigetcsoport 1815-ben, az ebben az évben kötött szerződések következtében Anglia védnöksége alá került, miután 1814-ig francia védnökség alatt állt.

Az egész szigetcsoportból, mely Cerigót, Zantét, Ithakát, Kefalóniát, Leukádiát, Paxoszt és Korfut foglalja magába, ez az utolsó, a legészakibb fekvésű, a legfontosabb. A hajdani Kerkyra ez. Ez az a sziget, melynek Jázon és Medea nagylelkű vendéglátója, Alkinoosz volt a királya, ugyanaz az Alkinoosz, aki később a trójai háború után a bölcs Ulysszeszt fogadta be hajlékába. Így hát Korfu szigete joggal foglal el tekintélyes helyet az ókori világban. Miután frankokkal, bolgárokkal, szaracénokkal, nápolyiakkal háborúskodott, majd a XVI. században Barbarossa pusztította, a XVIII.-ban Schulemburg gróf vette pártfogásába; az első császárság végén Donzelot tábornok védelmezte, végül egy angol főmegbízottnak lett a székhelye.^[22]

Akkoriban Sir Frederick Adam, az ioni szigetek kormányzója volt ez a főmegbízott. A görögök és a törökök közötti harcból adódó esetleges eshetőségekre számítva, mindig volt a keze ügyében néhány fregatta, hogy ezekkel a tengereken fenntartsa a közrendet. Bizony nagyobb csatahajókra lett volna szükség ahhoz, hogy rendet teremtsenek a Szigettengeren is, mely ki volt szolgáltatva a görögöknek, törököknek, kobzási engedéllyel rendelkezőknek, nem is szólva a kalózokról, akiknek engedélyük nem, de arcátlanságuk volt ahhoz, hogy kedvükre fosztogassanak mindenfajta nemzetiségű hajót.

Volt abban az időben Korfuban egy bizonyos számú idegen, különösen olyanok, akiket három-négy esztendő óta a függetlenségi harc különböző fordulatai vonzottak oda. Egyesek Korfuban keltek hajóra, hogy a hadakhoz csatlakozzanak, mások azért szálltak meg Korfuban, mert kimerültségüket kellett egy időre kipihenniük.

Ezek között az utóbbiak között meg kell említenünk egy ifjú franciát. A nemes ügy iránti lelkesedésből öt év óta tevékenyen és dicsőségesen vett részt a görög félszigeten lejátszódó főbb eseményekben. Henry d'Albaret,^[23] a francia királyi tengerészet egyik legfiatalabb sorhajóhadnagya, jelenleg meghatározatlan időre szóló szabadságon volt s már a háború elején a görögbarát franciák zászlaja alá állt. Huszonkilenc éves volt, középtermetű, izmos testalkatú, ami alkalmassá tette, hogy bírja a tengerészettel járó sok fáradozást. A fiatal tiszt mindenkit azonnal megnyert kellemes modorával, előkelő egyéniségével, nyílt tekintetével, kedves arcával, megbízhatóságával, s aki hosszabb ideig ismerte, még inkább megkedvelte.

Henry d'Albaret gazdag párizsi családból származott. Anyját fiatalon elvesztette. Atyja körülbelül akkor halt meg, amikor Henry nagykorú lett, vagyis két-három évvel azután, hogy a haditengerészeti iskolát elhagyta. Bár elég tekintélyes vagyont örökölt, egyáltalán nem gondolt arra, hogy felhagyjon a tengerészettel. Ellenkezőleg. Tovább is megmaradt ezen a pályán, mely egyike a legszebbeknek, s már sorhajóhadnagy volt, mikor Észak-Görögországban és Peloponnezoszban a török félholddal szemben magasra emelték a görög lobogót.

Henry d'Albaret nem sokat tétovázott. Mint annyi más derék ifjút, őt is magával ragadta ez a mozgalom, s híven elkísérte azokat az önkénteseket, akiket francia tiszteknek kellett kalauzolniok a kelet-európai határokig. Ő is azok közé a görögbarátok közé tartozott, akik már a kezdet kezdetétől ontották vérüket a függetlenségért. 1822-ben ott volt az emlékezetes artai csatában, Mavrokordatosz parancsnoksága alatt a "dicső legyőzöttek" között, majd a győztesek soraiban, Misszolungi első ostrománál. Ott volt a következő esztendőben, mikor Marco Botsarisz elesett. 1824-ben nem dicstelenül vett részt a tengeri harcokban, melyekben a görögök Mehmet Ali győzelmeiért álltak bosszút. 1825-ben, Tripolitsza eleste után, a Fabvier ezredes parancsnoksága alatt küzdő sorkatonaság egy részét vezette. 1826 júliusában Charidarinál harcolt s megmentette Andronika Sztarkosz életét, akin végiggázoltak Kiutadzsi lovai - szörnyű ütközet volt ez, pótolhatatlan veszteséget szenvedtek ott a görögbarát külföldiek.

Henry d'Albaret nem akarta cserbenhagyni a parancsnokát s nemsokára követte Menthenébe.

Ekkor Gouras tábornok védte Athén akropoliszát, ezerötszáz emberével. Itt, ebben a fellegvárban húzta meg magát ötszáz nő és gyermek, akik már nem tudtak elmenekülni, mikor a törökök elfoglalták a várost. Gouras-nak volt élelmiszere, tizennégy ágyúja és három tarackja, csak lőszere volt kevés.

Fabvier ekkor elhatározta, hogy utánpótlást visz neki. Elszánt férfiakat keresett, hogy vakmerő tervében támogassák. Fölhívására ötszázharmincan jelentkeztek, köztük negyven külföldi, s ezek élén Henry d'Albaret. A merész partizánok mind egy-egy zsák lőporral látták el magukat, s Fabvier parancsnoksága alatt Menthenénél hajóra szálltak.

December 13-án csaknem az akropolisz alatt köt ki a kis csapat. A holdfény azonban elárulja, s török sortűz fogadja őket. Fabvier felkiált: "Előre!" A katonák anélkül, hogy zsák lőporukat elhagynák, amitől pedig bármely pillanatban levegőbe röpülhetnek, mind átugranak a sáncárkon, behatolnak a citadellába, melynek ajtai nyitva vannak. Az ostromlottak győzelmesen visszaszorítják a törököket. De Fabvier megsebesült, helyettese elesett, Henry d'Albaret golyótól találva rogyott le. A sorkatonaság s parancsnokai most már be voltak zárva a fellegvárba azokkal együtt, akiknek olyan vakmerően siettek segítségükre, s akik nem akarták őket többé elereszteni.

A fiatal tisztnek, kinek sebe szerencsére nem volt súlyos, osztoznia kellett az ostromlottak nyomorúságában; a végén mindössze némi árpa volt a táplálékuk. Hat hónap telt el, míg végre az akropolisznak szabad elvonulást biztosító feladása után, melyhez Kiutadzsi hozzájárult, visszanyerte szabadságát. Fabvier, önkéntesei és az ostromlottak csak 1827. június 5-én hagyhatták el Athén fellegvárát s szállhattak hajókra, melyek Szalamiszba vitték őket.

Henry d'Albaret még nagyon gyönge volt, s nem akart ebben a városban időzni, hanem Korfuba vitorlázott. Itt két hónap alatt kipihente fáradalmait, s várta a pillanatot, amikor megint elfoglalhatja helyét az elsők soraiban. Ekkor a véletlen új fordulatot adott harcokban érlelődött életének.

Volt Korfuban, a Strada Reale végén, egy igénytelen, félig görög, félig olasz jellegű, régi ház. Olyasvalaki lakott ebben a házban, aki ritkán mutatkozott az emberek előtt, akiről azonban sokat beszéltek. Elizundo bankár volt a ház lakója. A hatvanadik évét haladta-e meg vagy tán a hetvenediken is túl volt már? - senki sem tudta volna megmondani. Húsz esztendeje lakott ebben a komor épületben, s alig járt ki. De ha nem is járt ki, mindenféle nemzetiségű, rendű és rangú ember volt hozzá bejáratos - irodájának elmaradhatatlan ügyfelei. Minden bizonnyal komoly ügyleteket bonyolítottak le ebben a feltétlen jó hírnevű bankházban. Elizundo egyébként dúsgazdag embernek számított. Az ioni szigeteken, a zárai, raguzai dalmát bankárokat is beleértve, nem akadt senki, akinek akkora hitele lett volna, mint őneki. Az a váltó, amit ő egyszer elfogadott, aranyat ért. Kétségtelen, hogy nem adta oda nevét meggondolatlanul, sőt üzleti ügyekben nagyon is óvatos volt. Csak a legmegbízhatóbb ajánlások számítottak nála, s teljes kezesség; de pénztára kimeríthetetlennek látszott. Tudnivaló, hogy Elizundo csaknem mindent maga végzett, s csupán egy embert tartott a házában, akiről később esik szó, ez kezelte a nem fontos iratokat, önmagának pénztárosa és könyvelője volt egyszemélyben. Nem volt olyan kötelezvény, melyet nem maga állított volna ki, levél, melyet nem sajátkezűleg írt volna meg. Még óradíjas írnok sem ült az iroda asztalánál soha, s ez nem csekély mértékben járult hozzá, hogy üzleti dolgai titokban maradtak.

Miféle származású volt ez a bankár? Illírnek, vagy dalmátnak tartották, de e tekintetben nem tudtak róla semmi bizonyosat. Múltjáról, jelenéről hallgatva, egyáltalán nem érintkezett a korfui társasággal. Mikor a szigetcsoport francia védnökség alá került, élete már olyan volt, amilyennek megmaradt azóta is, hogy angol kormányzó gyakorolta tisztét az ioni szigeteken. Kétségkívül nem kell szó szerint venni, amit vagyonáról rebesgettek, melyet a szóbeszéd több száz millióra becsült, mindenesetre nagyon gazdag lehetett, bár életmódja, kedvtelései szerény igényű emberre vallottak.

Elizundo már akkor özvegy volt, mikor egy kétesztendős kislánnyal Korfuban letelepedett. Ez a kislány, Hadzsine, most huszonkét éves volt s csak a háztartásnak élt.

Hadzsine Elizundo bárhol, még ezekben a keleti tartományokban is, ahol elvitathatatlanul vonzóak a nők, feltűnően szépnek számíthatott. Pedig komoly, szomorkás volt az arca, de hogyan is lehetett volna ez másként abban a környezetben, melyben fiatalságát töltötte, anya nélkül, aki irányította, társ nélkül, akivel a leányévek első gondolatait kicserélhette volna? Hadzsine Elizundo középtermetű volt, de igen formás. Származásra görög volt s azokra a szép, fiatal lakoniai nőkre emlékeztetett, akik Peloponnezosz valamennyi nőjén túltesznek.

Leány és apa közt nem volt s nem is lehetett meghittebb kapcsolat. A bankár magányosan élt, hallgatag, tartózkodó volt, olyan ember, aki többnyire félrefordítja a fejét s elfedi a szemét, mintha bántaná a fény. Nem volt közlékeny sem magánéletében, sem a közéletben s még a bankháza ügyfeleinek sem nyílt meg soha. Hogyan is találhatott volna Hadzsine Elizundo valami kedvességet ebben a remeteségben, mikor a falak közt még az atyai szeretet is alig találta meg!

Szerencsére volt mellette egy áldott jó, önfeláldozó, szeretőszívű lény, aki csak ifjú úrnőjének élt, vele szomorkodott szomorúságában, s mindjárt felderült, ha mosolyogni látta. Élete egészen összeforrott Hadzsine életével. Ilyen leírás után azt hihetné az olvasó, hogy valami derék, hűséges kutyáról van szó, holmi "Emberjelölt"-ről, ahogy Michelet mondja, vagy Lamartine szavával: "alázatos szívű jóbarát"-ról. Ott volt Hadzsine születésénél, nem hagyta el soha, ringatta a bölcsőjét és szolgálta, mint serdülő leányt.

Egy Xarisz nevezetű görög ember volt ez, tejtestvére Hadzsine anyjának, vele maradt akkor is, mikor ez férjhez ment a korfui bankárhoz. Több mint húsz esztendeje volt hát a háznál, több holmi közönséges szolgánál, s még Elizundónak is segítségére volt, ha valami másolnivaló akadt.

Xarisz, mint némely fajta lakoniai, magastermetű, széles vállú, ritka erejű férfi volt, szép arcú, nyílt tekintetű, hosszú, ívelt orra alatt pompás, fekete bajusz díszelgett. Fején kis sötét gyapjúsipka, dereka körül hazájának takaros fusztanellája.

Valahányszor Hadzsine elment hazulról bevásárolni a háztartás számára, vagy a Szent Spiridion katolikus templomba, vagy hogy egy kis tengeri levegőt szívjon, amiből alig hatolt el valamennyi a Strada Reale-i házig, Xarisz mindig elkísérte. Sok korfui fiatalember láthatta így a sétatéren, sőt a Kastrades nevű külváros utcáiban is, mely a hasonló elnevezésű öböl mentén terül el. Nem egy próbálkozott már az apa közelébe férkőzni. Vajon kit ne bájolt volna el a fiatal leány szépsége, s talán az Elizundo-ház milliói is? De Hadzsine minden ilyen ajánlatra nemmel válaszolt. A bankár viszont sohasem lépett közbe, hogy elhatározását megváltoztassa. S mégis, a derék Xarisz, csakhogy fiatal úrnője boldog lehessen ezen a világon, odaadta volna érte minden túlvilági boldogságát, ami joggal kijár egy ilyen határtalanul önfeláldozó emberi lénynek.

Ilyen volt ez a rideg, szomorú, magányos ház a hajdani Kerkyra fővárosának egyik zugában; ilyen az az otthon, melybe a véletlen Henry d'Albaret-t vezérelte.

Eleinte üzleti ügyek hozták össze a bankárt és a fiatal tisztet, aki tekintélyes összegű váltókat hozott magával Párizsból, amelyek az Elizundo bankházra szóltak. Korfuba ment felvenni az összeget. Később is Korfuból kapott minden pénzt, melyre a görögországi hadjáratok alatt szüksége volt. Több ízben visszatért a szigetre s így ismerkedett meg Hadzsine Elizundóval. Megkapta a fiatal leány szépsége. Képe elkísérte a moreai és az attikai csataterekre is. Az athéni akropolisz feladása után Henry d'Albaret-nak nem volt okosabb tennivalója, mint visszatérni Korfuba. Sebesülését nem heverte ki teljesen. A roppant fáradságos ostrom aláásta az egészségét. Bár messzire lakott a bankár házától, mégis naponta része volt ott néhány órányi vendégszeretetben, ami addig még senki idegennek ki nem jutott.

Körülbelül három hónapig élt így Henry d'Albaret. Ezek a kezdetben csak anyagi ügyekre szorítkozó látogatások Elizundónál lassanként mindennap megismétlődtek s egyre meghittebbé váltak. Hadzsine nagyon tetszett a fiatal tisztnek. Hogyne vette volna észre ezt a leány, mikor az ifjú szavától, látásától elbűvölve, szinte nem is moccant el mellőle? Hadzsine viszont habozás nélkül a leggyöngédebben ápolta, amire megrongált egészsége ugyancsak rászorult. Henry d'Albaret természetesen nagyon jól érezte magát ilyen ápolás mellett.

Xarisz egyáltalán nem titkolta, mennyire megnyerte Henry d'Albaret végtelen nyílt, szeretetre méltó jelleme, s mind jobban megszerette őt.

- Igazad van, Hadzsine - mondotta gyakran a fiatal leánynak -, Görögország a hazád, mint ahogy az enyém is, s nem szabad felejtened, hogy ha szenvedett ez a fiatalember, hát azért szenvedett, mert érte harcolt!

- Szeret engem! - mondta egy nap a leány Xarisznak. Olyan természetesen mondta ezt a leány, ahogy általában beszélni szokott.

- Hát csak szeressen is! - válaszolta Xarisz - atyád öregszik, Hadzsine! Én sem leszek mindig melletted!... Hol találnál az életben jobb segítőtársat Henry d'Albaret-nál?

Hadzsine nem felelt. Azt kellett volna mondania, hogy hiszen ő is szerelmes, nemcsak őt szeretik. De hát természetes szemérmessége gátolta, hogy megvallja érzelmeit, akár Xarisz előtt is.

Nos hát, így álltak a dolgok. S ez nem is volt titok senki előtt a korfui társaságokban. Még mielőtt nyilvánosan szó esett volna róla, már úgy beszéltek Henry d'Albaret és Hadzsine Elizundo házasságáról, mint ami rég el van már döntve.

Meg kell jegyeznünk, a bankárt szemlátomást nem érintette kellemetlenül, hogy a fiatal tiszt oly állhatatosan kitartott a lánya mellett. Amint Xarisz mondta, érezte, hogy öregszik, mégpedig rohamosan. Bármilyen száraz volt is a szíve, félt, hogy Hadzsine magára marad a világban, bár tetemes vagyont fog tőle örökölni. Henry d'Albaret-t egyébként az anyagiak sohasem érdekelték. Pillanatra sem foglalkoztatta, hogy gazdag-e a bankár leánya vagy sem. Az a szerelem, amit a fiatal leány iránt érzett, nem közönséges érdekből, hanem annál sokkal emelkedettebb érzelemből fakadt. Ő a jóságáért és a szépségéért szerette Hadzsinét, s mélységes együttérzésből, hogy ilyen lehangoló környezetben él. Nemes gondolkodásáért, fennkölt életszemléletéért szerette, s lelki erejéért, mely minden bizonnyal azonnal megnyilatkoznék, mihelyt alkalom kínálkoznék rá.

Hiszen ez világosan kitűnt, valahányszor Hadzsine az elnyomott Görögországról beszélt, meg arról, hogy Görögország gyermekei milyen emberfeletti erővel harcoltak felszabadításáért. E tekintetben mindig teljes volt az összhang a fiatalok között.

El-elérzékenyülve hány meghitt órán át csevegtek mindezekről, görög nyelven, melyen úgy beszélt már Henry d'Albaret, akár az anyanyelvén! S mily nyíltan osztoztak egymás örömében, valahányszor egy-egy tengeri győzelem kárpótolt azokért a sorscsapásokért, melyeket Moreának vagy Attikának kellett elszenvednie. Henry d'Albaret-nak apróra el kellett mondania minden eseményt, melyben részt vett, felsorolnia mindazoknak a görögöknek és idegeneknek a nevét, akik e véres ütközetben kitűntek, s azokét a nőkét is, akiknek példáját Hadzsine Elizundo - ha tőle függ - oly szívesen követné. Bobolináét, Modenáét, Zachariaszét, Kaidoszét, nem feledve a bátor lelkű Andronikát sem, akit a fiatal tiszt ragadott ki a karidari vérfürdőből.

Egy napon, mikor Henry d'Albaret ennek az asszonynak a nevét említette, Elizundo, odafigyelve, olyan mozdulatot tett, ami nem kerülhette el leánya figyelmét.

- Mi az, atyám? - kérdezte Hadzsine.

- Semmi - válaszolt a bankár.

Majd a fiatal tiszthez fordulva, olyan hangon, mint aki közömbösnek akar látszani, ezt kérdezte:

- Ismerte Ön ezt az Andronikát?

- Ismertem, Elizundo úr.

- Nem tudja, mi lett vele?

- Nem tudom - felelte Henry d'Albaret. - Gondolom, a karidari csata után visszatért Maniba, de százat teszek egy ellen, hogy egy szép napon megint látni fogom valamelyik görög harcmezőn...

- Igen - tette hozzá Hadzsine - ott, ahol lennie kell!

Vajon miért tudakozódott Elizundo Andronika felől? Senki sem kérdezte tőle. Bizonyára kitérő választ adott volna. De ez mégis gondolkodóba ejtette a leányt, bár az keveset tudott a bankár kapcsolatairól. Talán mégis volna valami az apja és Andronika között, akit annyira csodált?

Egyébként, ami a függetlenségi harcot illeti, Elizundo végtelenül zárkózott volt. Bajos lett volna megmondani, melyik félhez húz: az elnyomók, vagy az elnyomottak győzelmét óhajtja-e - ha ugyan egyáltalán tudott valakiért vagy valamiért hevülni. Annyi azonban bizonyos volt, hogy futárja legalább annyi Törökországból küldött levelet hozott neki, mint amennyi görögországit.

De ismét hangoztatnunk kell, hogy bár az ifjú tiszt a görög ügynek szentelte életét, azért Elizundo nem kevésbé látta szívesen az otthonában.

Henry d'Albaret azonban már nem maradhatott tovább. Fáradalmait immár kipihenve, elhatározta, hogy végigharcolja az egész háborút, mert kötelességének tekintette. Gyakran beszélt erről a lánnyal.

- Valóban, kötelessége! - válaszolt Hadzsine. - Bármennyire fájlalom is, hogy távozik, Henry, én megértem, hogy vissza kell térnie bajtársaihoz! Igen, mindaddig, amíg Görögország vissza nem nyeri függetlenségét, harcolnia kell érte!

- Elutazom, Hadzsine! - szólt egy napon Henry d'Albaret. - De ha azzal a nyugodt érzéssel távozhatom, hogy maga úgy szeret engem, ahogy én magát...

- Henry, semmi okom rá, hogy titkoljam azokat az érzelmeket, melyeket maga ébresztett bennem - válaszolt Hadzsine. - Már nem vagyok gyermek, s koromhoz illő komolysággal kell a jövőbe néznem. Bízom magában - tette hozzá, kezét nyújtva - bízzék maga is bennem! Amilyen távozáskor voltam, olyannak talál majd, ha visszatér!

Henry d'Albaret megszorította azt a kezet, melyet érzelmei zálogául nyújtott neki Hadzsine.

- Teljes szívemből köszönöm! - válaszolta. - Igen, mi egymáséi vagyunk... máris! És ha elválásunk még olyan fájdalmas is, legalább azzal a biztos tudattal távozom, hogy maga szeret engem... De elutazásom előtt, Hadzsine, beszélnem kell az édesapjával!... Meg akarok bizonyosodni afelől, hogy helyesli szerelmünket, s nem gördít elébe akadályt...

- Jól teszi, Henry - válaszolt a fiatal leány. - Hadd bírja az ő ígéretét is, miként az enyémet!

Henry d'Albaret nem késlekedhetett vele sokat, mert feltett szándéka volt, hogy újra szolgálatba áll Fabvier parancsnoksága alatt.

Bizony, a függetlenségi harc kilátásai egyre rosszabbra fordultak. A londoni egyezmény még nem hozott semmi komoly eseményt, s joggal kérdezhette magában az ember, vajon a nagyhatalmak nem csupán félhivatalos, következésképpen pusztán elméleti észrevételekre szorítkoznak-e a szultánnal szemben.

A sikerektől elvakult törökök nemigen látszottak hajlandónak, hogy követeléseikből valamit is engedjenek. Bár két hajóraj - az egyik angol, Codrington, a másik francia, de Rigny tengernagy parancsnoksága alatt - cirkált akkoriban az Égei-tengeren, s a görög kormány Eginába költözött át, hogy nagyobb biztonságban intézkedhessék a teendők iránt, a törökök annyi jelét adták hajthatatlanságuknak, hogy rettegni kellett tőlük.

Vagy mit gondolhatott az az ember, aki látta azt a kilencvenkét ozmán, egyiptomi és tuniszi hajóból álló hajóhadat, amely szeptember 7-én befutott a tágas navarini kikötőbe. Ez a flotta roppant nagy mennyiségű utánpótlást szállított Ibrahimnak, a hydraiak ellen előkészített hadi vállalkozás céljaira.

Henry d'Albaret úgy határozott, hogy Hydrában csatlakozik az önkéntes csapatokhoz. Ez az Argolisz végén fekvő sziget egyike a Szigettenger leggazdagabb földjeinek. Miután sok-sok vért és pénzt áldozott már a görögök felszabadításáért s nagy tengerészei - Tombazisz, Miaulisz, Tsamadosz, a török kapitánbasák^[24] rémei - rendületlenül védelmezték a szent ügyet, most a legszörnyűbb megtorlás fenyegette.

Henry d'Albaret-nak haladéktalanul el kellett hagynia Korfut, ha Hydránál meg akarta előzni Ibrahim katonáit. Elutazásának idejét tehát véglegesen október 21-re tűzték ki.

Néhány nappal elutazása előtt, amint megbeszélték, a fiatal tiszt fölkereste Elizundót és megkérte a lánya kezét. Nem titkolta előtte, hogy Hadzsine boldog lenne, ha helyeselné ezt a lépését. Különben nem volt másról szó, csak hogy a beleegyezését megkapja. Az esküvőt akkor tartják meg, ha visszajött, ami pedig, Henry d'Albaret legalább úgy remélte, nem késhetik sokáig.

A bankár ismerte a fiatal tiszt életkörülményeit, vagyoni helyzetét, azt is tudta, hogy családját mennyire becsülik Franciaországban. E tekintetben tehát nem volt szükség magyarázkodásra. Ami viszont őt magát illeti, tisztessége köztudomású volt, soha a legcsekélyebb gáncs nem érte házát. Vagyonáról, mivel Henry d'Albaret ezt egy szóval sem érintette, mélységesen hallgatott. A leánykérést illetően azt válaszolta, hogy neki kedvére van. Csak örvendhet ennek a házasságnak, hiszen a leánya boldogságát jelenti.

Mindezt elég hidegen mondta, de fő, hogy kimondta. Henry d'Albaret most már szavát bírta Elizundónak, a bankárnak meg a lánya mondott forró köszönetet, amit az a tőle megszokott tartózkodással fogadott.

Így hát minden a fiatalok legnagyobb örömére történt, s tegyük hozzá, hogy Xarisz végtelen megelégedésére is. Ez a derék ember úgy sírt, mint a gyermek, s legszívesebben keblére szorította volna a fiatal tisztet.

Henry d'Albaret most már csak kevés ideig lehetett együtt Hadzsine Elizundóval. Egy levantei briggen szándékozott útrakelni, s ez a Hydrába menő kis vitorlás a hónap 21-ik napján hagyta el Korfut.

Hogyan teltek el az utolsó napok a Strada Reale-i házban, ezt minden részletezés nélkül elképzelhetik olvasóink. Henry d'Albaret és Hadzsine egy órára sem mozdultak el egymás mellől. Hosszasan elcsevegtek a szomorú ház földszintjén levő teremben. Nemes érzelmeik annyi bájjal töltötték meg ezeket a beszélgetéseket, hogy ezáltal kissé enyhült azok komoly hangulata. Elmondhatták, hogy övék a jövő, ha a jelen - hogy úgy mondjuk - még kerülgette is őket. Most tehát ezt a jelent akarták hidegvérrel szemügyre venni. Mindketten az eshetőségeket latolgatták, jót, vagy rosszat, de csüggedetlenül, kishitűség nélkül. S ahogy így beszélgettek, nem győztek rajongani a nagy ügyért, melynek Henry d'Albaret továbbra is harcosa marad.

Október 20-án, az utolsó estén, talán még nagyobb megindultsággal hányták-vetették meg ezeket a dolgokat. A fiatal tisztnek másnap kellett útrakelnie.

Hirtelen Xarisz lépett a terembe. Nem bírt szóhoz jutni. Csak lihegett. Szaladva jött, de milyen rohanvást! Izmos lába pár perc alatt röpítette ide, végig a városon, a fellegvártól a Strada Reale végéig.

- Mi az, no?... Mi bajod, Xarisz?... Miért vagy úgy felindulva?... - kérdezte Hadzsine.

- Mert egy... mert egy... hírt... nagyon fontos hírt hallottam!

- Mondja már!... Mondja már!... Xarisz! - szólalt meg most Henry d'Albaret, nem tudva, hogy örüljön-e vagy nyugtalankodjék.

- Nem bírom... Nem bírom kimondani! - válaszolt Xarisz, akit valósággal fojtogatott a nagy izgalom.

- A háborúval kapcsolatban? - kérdezte a fiatal lány, kezét megfogva.

- Igen!... Igen...

- Beszélj már!... - ismételte Hadzsine - Szólj már kedves Xariszom!... Mi történt?

- A törököket... ma... megverték... Navarinnál!...

Így tudta meg Henry d'Albaret és Hadzsine az október 20-i tengeri ütközet hírét.

A nagy zajra, amit a berohanó Xarisz támasztott, Elizundo bankár is bejött a terembe. Mikor megtudta, miről van szó, önkéntelenül összeszorította a száját, homlokát ráncolta, de nem mutatott semmi elégedettséget, sem kedvetlenséget, míg a két fiatal teremtés szabad folyást engedett túláradó örömének.

Valóban, a navarini csata híre az imént jutott el Korfuba. Alig terjedt el a városban, egy-kettőre megtudták a részleteket is, amelyeket légi készülékek útján sürgönyszerűen továbbítottak az albán partok felől.

A francia és az angol hajóraj, melyhez az orosz hajóraj is csatlakozott, huszonhét hajóval és ezerkétszázhetvenhat ágyúval keresztültört a navarini kikötőöböl bejáratán és megtámadta az ozmán flottát. A törökök, bár számra fölényben voltak, ugyanis hatvan, különböző nagyságú hajójuk volt ezerkilencszázkilencvennégy ágyúval, vereséget szenvedtek. Több hajójuk elmerült vagy felrobbant, nagyszámú tiszttel és matrózzal. Ibrahim tehát nem számíthatott rá többé, hogy a szultán tengeri hatalma Hydra elleni hadjáratában segítse.

Rendkívül fontos esemény volt ez. Valóban, új korszak kezdetét jelentette a görög kérdésben. Bár a három nagyhatalom előre elhatározta, hogy nem használja ki ezt a győzelmet arra, hogy a Portát porig alázza, bizonyosnak látszott, hogy összefogva végül is kiragadják a görögök hazáját az ozmán uralom alól, sőt előbb-utóbb az új királyság önkormányzata is létrejön.

Elizundo bankár házában így ítélték meg a helyzetet. Hadzsine, Henry d'Albaret, Xarisz tapsoltak, örömük visszhangra talált az egész városban. Hiszen Navarin ágyúi a függetlenséget biztosították Görögország fiainak.

Az egyesült nagyhatalmak győzelme, helyesebben a török tengeri hatalom veresége teljesen megváltoztatta a fiatal tiszt terveit. Hiszen Ibrahimnak le kell mondania arról a hadjáratról, melyet Hydra ellen készült indítani. Erről szó sem lehetett többé.

Ezért változtak meg Henry d'Albaret-nak október 20-a előtti tervezgetései. Most már nem volt szükséges, hogy csatlakozzék azokhoz az önkéntesekhez, akik a hydrabeliek segítségére siettek. Elhatározta hát, hogy Korfuban várja be a navarini csata után szükségszerűen bekövetkezendő eseményeket.

Bármint álltak is a dolgok, Görögország sorsa nem lehetett többé kétséges. Európa nem fogja megengedni, hogy eltiporják. A félhold hamarosan az egész görög félszigeten meghátrál a függetlenség lobogója elől. Ibrahim, aki máris Peloponnezosz közepébe és parti városaiba szorult, végül kénytelen lesz azokat kiüríteni.

Ilyen körülmények közt Henry d'Albaret vajon a félsziget melyik részébe menjen? Fabvier ezredes kétségkívül Mitylene elhagyására készül, hogy Kiosz szigetén hadat indítson a törökök ellen. De még nem fejezte be az előkészületeket, s darab ideig nem is fogja befejezni. Nem kellett hát azonnali elutazásra gondolnia.

A fiatal tiszt így ítélte meg a helyzetet. Hadzsine is így ítélte meg, vele együtt. Nem volt hát értelme, hogy húzzák-halogassák a házasságot. Elizundónak sem volt kifogása az ellen, hogy mielőbb tartsák meg az esküvőt. Ki is tűzték tíz nappal későbbre, vagyis október végére.

Milyen érzelmeket ébresztett ez a közeli menyegző a fiatal jegyespár szívében - felesleges részleteznünk. Nem kell már háborúba menni, mely d'Albaret-nak könnyen az életébe kerülhetett volna. Hadzsine nem fogja bánatos várakozásban számlálni a napokat és az órákat. Xarisz, ha lehet, még náluk is boldogabb volt. Ha a tulajdon házasságáról lett volna szó, szíve akkor sem repeshetett volna jobban. Még a bankáron is meglátszott, hűvös természete ellenére, a megelégedettség. Most már biztosítva volt a lánya jövője.

Abban állapodtak meg, hogy egyszerű lesz az esküvő, s felesleges volna az egész várost meghívniok a szertartásra. Sem Hadzsine, sem Henry d'Albaret nem volt olyan természetű, hogy sok szemtanút kívánjanak boldogságuknak. Mégis szükség volt némi előkészületekre, de ezeket is minden feltűnés nélkül tették meg.

Október 23-a volt. Már csak hét nap volt hátra a házasságkötésig. Úgy látszott, semmi akadálytól nem kell tartaniuk, sem más olyan körülménytől, ami az időpont megváltoztatását tenné szükségessé. Mégis történt valami, ami nagyon nyugtalanította volna Hadzsinét és Henry d'Albaret-t, ha történetesen tudnak róla.

Ezen a napon Elizundo egy levelet talált a reggeli postájában, melynek tartalma váratlanul lesújtotta, összegyűrte, széttépte, el is égette a levelet, ami mélységes felindultságra vallott egy olyan nagy önuralmú embernél, minő a bankár volt.

Ha közel van valaki, hallhatta volna, amint ezt suttogta:

- Miért nem jött egy héttel később ez a levél?! Átkozott legyen, aki írta!

Vitylót elhagyva, a Karyszta egész éjjel délnyugat felé haladt s rézsút szelte át a koroni öbölt. Nikolasz Sztarkosz visszament a fülkéjébe s nem mutatkozott napkeltéig.

Kedvező szél fújt - egyike a friss délkeleti szellőknek, melyek általában nyár végén, tavasz elején ezeken a tengereken uralkodnak, napfordulat táján, mikor esővé olvadnak fel a Földközi-tenger párái.

Reggel Messzénia szélső részén megkerülték a Gallo-fokot, s a Tajgetosz utolsó csúcsai, melyek szaggatott oldalait határolják, csakhamar elmerültek a kelő nap gőzében.

Midőn a Gallo-fok csúcsán túl voltak, Nikolasz Sztarkosz újra megjelent a szakoleva fedélzetén. Első pillantása kelet felé esett.

Mani földje már nem látszott. Ezen az oldalon kissé a hegyfok mögött, immár a Hagiosz Dimitriosz hatalmas nyúlványai emelkedtek.

Egy pillanatra Mani felé lendült a kapitány karja. Vajon fenyegetés volt ez? Vagy utolsó istenhozzád szülőföldjének? Ki tudná megmondani! De annyi bizonyos, hogy most semmi jót nem árult el Nikolasz Sztarkosz szikrázó tekintete.

A szakoleva, jól megfeküdve négyszögű és latin vitorlája alatt, jobbszelesen kezdett északnyugati irányt váltani. Mivel azonban szárazföldi szél fújt, a tenger mindenképpen lehetővé tette a gyors hajózást.

A Karyszta balfelől elhagyta Oenusszes, Cabrera, Sapienza és Venetico szigeteket, majd, hogy Modon alá érjen, Sapienza és a szárazföld között egyenest átvágott a szoroson.

Már feltárult előtte a messzéniai part, jellegzetesen vulkanikus hegységeinek csodálatos körképével. A görög királyság végleges alkotmánya értelmében egyike lett a tizenhárom nomosnak, vagyis kormányzóságnak, melyek az ioni szigeteket is beleértve, az új Görögországot alkotják. De ebben az időben még csak az egyik hadszíntér volt a sok közül, hol Ibrahim, hol a görögök kezén, aszerint, ahogy a fegyverek sorsa eldőlt, mint ahogy egykoron annak a három, a spártaiak ellen folytatott messzéniai háborúnak színtere volt, melyeket Arisztomenész és Epaminondász neve tett híressé.

Nikolasz Sztarkosz, a szakoleva útirányát az iránytűn ellenőrizve s az időjárást kémlelve, egyetlen szó nélkül a hajó farába ment és leült.

Ezalatt a hajó orrán szó esett egyről-másról a Karyszta legénysége és az előző napon Vitylóban hajóra kelt tíz férfi között. Mindössze vagy húsz tengerész lehetett a hajón, s egy egyszerű hajósmester - a hajó első altisztje parancsolt nekik a kapitány rendelkezéseinek megfelelően. A másodkapitány ezúttal nem volt a fedélzeten.

Érdemes meghallgatnunk, hogy miközben a kis alkotmány fölfelé haladt a görög partok mentén, miféle beszélgetés folyt a tengerészek között a hajó rendeltetéséről, útirányáról. Magától értetődik, hogy a legénység új tagjai kérdezősködtek, s a régiek felelgettek.

- Fukarul méri a szót Sztarkosz kapitány!

- Ugyancsak! De ha beszél, jól beszél, akkor aztán vakon engedelmeskedj!

- S hova megy a Karyszta?

- Azt sose tudni, hogy a Karyszta hova megy.

- Az ördögbe! Hiszen mi bizalommal csaptunk fel! Egyébként mellékes...

- Úgy van! Legyetek nyugodtak, a kapitány mindig oda visz bennünket, ahova kell!

- De csak tán nem hajtóvadászatot kockáztat a Karyszta a szigettenger kereskedelmi hajóira, azzal a két kis karronáddal^[25] ott az orrán?

- Ennek nem az a rendeltetése, hogy a tengereken kalózkodjék! Vannak Sztarkosz kapitánynak az efféle portyázásra más, jól felszerelt hajói, nagyobb legénységgel. A Karyszta amolyan kiránduló jachtja neki. Nézzétek csak, milyen jámbor képe van ennek a hajónak! Ezzel aztán egykönnyen lóvá teheti a francia, angol, görög vagy török cirkálókat!

- De hát a zsákmányból kijutó rész?...

- A zsákmány azoké, akik zsákmányolják, márpedig ti benne lesztek, mihelyt a szakoleva befejezte ezt az útját! Meglássátok, nem fogjátok lopni a napot, s ha néha szorul is a kapca, lesz haszon is!

- És most semmi tennivaló Görögország és a szigetek partvidékein?

- Semmi... Semmivel sem több, mint az Adriai-tenger vizein, már amennyiben a kapitány szeszélye oda visz bennünket. Szóval újabb rendelkezésig mi most becsületes tengerészek vagyunk egy becsületes szakoleva fedélzetén, s becsületesen hajózunk az ioni tengeren. No, de lesz ez még másként is!

- Minél hamarább, annál jobb!

Látnivaló, hogy az elmúlt napon hajóra kelt tengerészek, akár a többiek, nem olyan fából voltak faragva, hogy dohogjanak a munka miatt, bármilyen is legyen az. Aggályoskodás? Lelkifurdalás? Vagy csak egy kis előítélet? - Ilyesmit aztán egyáltalán hasztalan keresnénk alsó Maninak e tengerésznépségénél! Valóban méltók voltak parancsnokukhoz, az pedig jól tudta, hogy számíthat rájuk.

De ha ezek a vitylóbeliek ismerték is Sztarkosz kapitányt, nem ismerték másodkapitányát, aki tengerésztiszt és üzletember volt egyszemélyben - egyszóval: rossz szelleme. Egy bizonyos Szkopelo volt ez, Cerigottóból való, mely elég rosszhírű kis sziget a szigettenger déli részén, Cerigo és Kréta között. Ezért kérdezte hát az egyik új tengerész, a Karyszta altisztjéhez fordulva:

- És a másodkapitány?

- A másodkapitány nincs a hajón! - volt a válasz.

- S nem is lesz hozzá szerencsénk?

- De igen.

- Aztán mikor?

- Majd amikor eljön az ideje!

- De hol van most?

- Ahol lennie kell!

Meg kellett elégedniük ezzel a semmitmondó válasszal. Különben is e pillanatban az altiszt füttye mindenkit a fedélzetre szólított, hogy a vitorlazsinegeket kifeszítsék, így hát a hajó orrán folyó társalgás ezzel félbe is szakadt.

A parancs úgy szólt, hogy kissé jobban szél mentén, a parttól mérföldnyi távolságot tartva elhaladjanak a messzéniai partok mellett. Délfelé már Modonnál járt a Karyszta. De nem ez volt a rendeltetési helye. Nem kötött hát ki ebben a városkában, mely a hajdani Methone romjain egy szirtes csúcsát Sapienza szigetének szegző hegyfok végén épült. A sziklafal egyik fordulatánál csakhamar el is tűnt a kikötő bejáratánál épült világítótorony.

Közben jelt adtak a szakoleva fedélzetéről. A nagy vitorlarúd végére fekete jelzőzászló röppent fel, közepén piros félholddal. De a szárazföldről nem jött semmi válasz, s tovább folyt az út, észak felé.

Estére a Karyszta a navarini kikötőöböl bejáratához érkezett; afféle nagy tengeri tó ez, magas hegyektől szegélyezve. Egy óriási szikla hasadékán keresztül pillanatra feltűnt a város, s felette a fellegvár kusza tömkelege. Természetes kőgát végződik itt, ez fogja fel az északnyugati szelek dühét, melyeknek egész zuhatagát önti az Adriai-tenger roppant tömlője az ioni tengerre.

A lenyugvó nap keleten még megvilágította az utolsó magaslatok ormát, de a széles öböl már árnyba borult.

A legénység ezúttal azt hihette volna, hogy Navarinban kiköt a Karyszta. Nyílegyenest befutott ugyanis a Megalothurói csatornába, amely a keskeny, körülbelül négy kilométer hosszú Szfaktéria szigettől délre húzódik. Itt két síremlék emelkedett már, a háború legnemesebb áldozatai közül való két hősé: Mallet francia kapitányé, aki 1823-ban esett el, és egy barlang mélyén Santa-Rosa olasz grófé, aki Piemont egykori görögbarát minisztere volt. Ő is ugyanabban az esztendőben halt meg, s ugyanazért az ügyért.

Mikor a szakoleva már csak valami tíz kötélhossznyira lehetett a várostól, rézsút fordult, orrvitorlájával a szélnek. Miként az előbb a fekete jelzőzászló, ezúttal piros hajólámpás lendült a vitorlarúd végére. De a jeladásra most sem feleltek.

A Karysztának semmi dolga sem volt ezen a révparton, ahol akkor igen sok török hajó horgonyzott. Úgy kormányozták hát, hogy Kuloneszki körülbelül középütt fehérlő szigetecskéje mellett haladjon el. Maja, az első altiszt rendelkezésére könnyedén meglazultak a vitorlakivonó kötelek, a kormánylapát jobbra fordult, hogy visszakanyarodjanak Szfaktéria partszegélye felé.

A háború elején, 1821-ben, a görögök ezen a Kuloneszki szigetecskén leptek meg és internáltak több száz törököt. Itt is vesztek ezen éhen, bár arra az ígéretre adták meg magukat, hogy ozmán földre szállítják őket.

Később aztán, amikor 1825-ben Ibrahim csapatai Szfaktériát ostromolták, melyet maga Mavrokordatosz védett, megtorlásul nyolcszáz görögöt mészároltak le.

A szakoleva ekkor a szikiai csatorna felé tartott, mely kétszáz méter szélességben nyílik a szigettől északon, annak északi csúcsa és a Koryphasion-hegyfok között. Jól kellett ismernie a csatornát annak, aki oda merészkedett, mert mélyebb járatú hajó számára az csaknem hajózhatatlan.

Nikolasz Sztarkosz azonban a legtapasztaltabb révkalauzokat is megszégyenítő merészséggel elhaladt a szigetvég meredek sziklái mellett s megkerülte a Koryphasion-hegyfokot. Aztán künt a horgonyzó helyen több hajórajt pillantva meg - valami harminc francia, angol és orosz alkotmányt - nagy bölcsen kikerülte őket, az éj folyamán a szakoleva a messzéniai oldalon felosont, átsurrant a szárazföld és Prodana szigete közt, s mire reggel lett, friss délkeleti széltől hajtva a partvidék zegzugai mentén az Árkádiai öböl békés vizein járt már.

A nap felbukkant Ithone orma mögött, honnét a tekintet, a hajdani Messzéniát átfogva, egyfelől a koroni öbölnél vész el, másfelől addig a kikötőig ér, mely Árkádia várostól kapta nevét. A tengeren hosszú fénypikkelyek villództak, miket szellő borzolt a nap első sugaraiban.

Nikolasz Sztarkosz úgy irányította hajóját, hogy a lehető legközelebb haladjon el a város mellett, mely a széles, nyílt kikötővé tágult partnak egyik mélyedésében feküdt.

Tíz óra tájban az első altiszt a szakoleva farára ment, s olyan állásba merevedett a kapitány előtt, mint aki rendeletre vár.

Árkádia hegyeinek végtelen körképe bontakozott ki most keleten. A domboldalakon tömör olajfák, mandulafák és szőlők közt elvesző falvak, mirtuszbokrok és leánderek közt valamely nagyobb folyó ágyába siető patakocskák, majd minden lejtőn-hajlaton, különböző magasságban, a szélrózsa minden irányában a korinthuszi szőlők ezer meg ezer tőkéje, melyek talpalatnyi helyet sem hagynak kihasználatlanul; lejjebb, az első lépcsőzeteken a város vörös házai, melyek mint csillogó, nagy etaminkockák^[26] bontakoztak ki az ég felé törő ciprussorok hátteréből; ilyen volt Peloponnezosz egyik legfestőibb partvidékének felséges panorámája.

Közelebb jutottak Árkádiához, az ókori Cyparissziához, mely Epaminondasz idejében Messzénia fő kikötője volt, majd a keresztesháborúk után a francia Ville-Hardouin egyik hűbérbirtoka. Mily mélabús látvány a szemnek és milyen fájdalmas borongást ébreszt abban, akit az elmúlt idők emlékei nem hagynak hidegen!

Két évvel azelőtt Ibrahim feldúlta a várost, legyilkolt gyermekeket, nőket, aggastyánokat. A hajdani akropoliszon épült régi kastélya romokban; a fanatikus muzulmánok által feldúlt Szent György-templom romokban: házai, középületei szintén.

- Meglátszik, hogy egyiptomi barátaink jártak itt! - mormogta Nikolasz Sztarkosz, kinek még a szeme sem rebbent meg e pusztítás láttán.

- Most meg a törökök az urak itten! - válaszolt az altiszt.

- Azok... jó darabig... sőt remélhetőleg egyszer s mindenkorra! - tette hozzá a kapitány.

- Kiköt a Karyszta, vagy továbbmegyünk?

Nikolasz Sztarkosz a kikötőt fürkészte, melytől mindössze néhány kötélhossznyira voltak. Majd a városra esett pillantása, mely egy mérfölddel beljebb a Psykhro-hegy egyik végső nyúlványán épült. Szemlátomást habozott, vajon mi volna tanácsosabb most: kikötni a mólón, vagy nekivágni megint a nyílt tengernek?

Az altiszt még mindig várta a kapitány válaszát kérdésére.

- Adj jelt! - szólt végre Nikolasz Sztarkosz.

Az ezüstfélholdas, vörös jelzőzászló felröppent a vitorlarúd végére s kibomlott a levegőben.

Néhány perccel később hasonló jelzőzászló lengett egy árbocon, a kikötőgát csúcsán.

- Kikötni! - szólt a kapitány.

A kormánykerék fordult egyet, és a szakoleva egészen közel kanyarodott a parthoz. Mihelyt kitárult előttük a kikötőbejárat, az frissen nekilendült. Csakhamar bevonták az előtörzsvitorlákat, majd a nagy vitorlát is, s a Karyszta, far- és orrvitorlája alatt, befutott a csatornába. Elég lendület volt még benne, hogy eljusson a kikötő közepéig. Itt horgonyt vetett, a matrózok meg az ilyenkor szokásos munkálatokba fogtak.

A kapitány hamarosan beszállt a tengerre bocsátott csónakba, melyet négy evező fürgén lendített tova, s a kőpartból kivágott kis lépcsőhöz ért. Egy férfi várt rá ottan s e szavakkal üdvözölte:

- Szkopelo várja Nikolasz Sztarkosz parancsait!

A kapitány barátságosan intett neki, ez volt az egész válasza. Majd elébe vágott, s felment a meredek parton, a város első házai felé. Miután a török meg arab katonáktól ellepett utcákon át keresztülhatolt az utolsó ostrom romjain, megállt a "Minervához" címzett, csaknem sértetlen maradt fogadó előtt s társától követve belépett.

Kevéssel azután Sztarkosz kapitány és Szkopelo már asztal mellett ültek; előttük két pohár s egy flaskó raki.^[27] Szőke, illatos misszolungi dohányból cigarettát sodortak, rágyújtottak, jókat szippantottak, s azzal megeredt a beszéd. Az egyik férfi szemlátomást úgy beszélt a másikkal, mint annak legalázatosabb szolgája.

Rosszarcú, ravaszdi, közönséges, de értelmet mutató fickó volt ez a Szkopelo. Minden bizonnyal megvolt már ötven éves, sőt még korosabbnak látszott. Szakasztott olyan volt, mint valami záloghitelező. Szeme apró, sanda, de eleven; haja kurtára nyírva, orra hajlott, az ujja kampós. Lábfeje olyan hosszú, hogy ráillett az albánok lábáról való szólás: "A lábujj már Macedóniában, bár a sarok még Beóciában." Vegyük még hozzá a kerek, bajusztalan ábrázatot, az állon szürkülő szakállacskát, a kemény fejet, a tetején rövidre nyírt hajjal, s mindezt egy soványnak maradt, középtermetű testen. Ez az arab zsidó külsejű, de egyébként keresztény származású ember, nagyon egyszerű ruhát viselt: - levantei matrózinget és nadrágot, holmi malaclopóba bújva.

Szkopelo afféle üzletember volt, a szigettenger kalózainak érdekeit képviselte, igen ügyesen értékesítette a martalékot s adott túl a török vásárra hurcolt s berber partokra szállított foglyokon.

Nem nehéz kitalálni, miféle beszéd folyt Nikolasz Sztarkosz és Szkopelo között, mire vonatkozhatott az, hogyan latolgatták a most folyó háború dolgait, meg a belőle húzható hasznot.

- Hogy állunk Görögországgal? - kérdezte a kapitány.

- Kétségtelenül majdnem úgy, ahogy az ön távozásakor - felelte Szkopelo. - Lám, kerek egy hónapja, hogy a Karyszta a tripoliszi partok mentén hajózik, s erős a gyanúm, hogy amióta ön tengerre kelt, semmi újságot nem hallott onnét.

- Valóban, semmit.

- Közlöm hát önnel, kapitány, a török hajók készen állnak, hogy Ibrahimot és csapatait Hydrába szállítsák.

- Úgy van - válaszolt Nikolasz Sztarkosz. - Láttam őket az este, mikor a navarini öblön átkeltem.

- Seholsem kötött ki, mióta elhagyta Tripoliszt? - kérdezte Szkopelo.

- De igen... egy ízben! Néhány órára Vitylóban... a Karyszta legénységét megerősíteni. De amióta Mani partjait szem elől vesztettem, Árkádiába érkezésemig egyszer sem válaszoltak a jeladásomra.

- Nyilván, mert nem volt mit válaszolni.

- Mondd csak - folytatta Nikolasz Sztarkosz -, mit csinál most Miaulisz és Kanarisz?

- Odáig jutottak már, kapitány úr, hogy rajtaütésekkel próbálkoznak, de csak apróbb sikerek ezek, döntő győzelem soha! Bezzeg, amíg ők török hajókra vadásznak, a kalózoknak jó dolguk van az egész Szigettengeren.

- S emlegetik még...

- Szakratifot? - kérdezte Szkopelo kissé halkabban. - Bizony!... mindenütt... és minden alkalommal, Nikolasz Sztarkosz, s csak rajta múlik, hogy még többet beszéljenek róla!

- Majd beszélnek még!

Nikolasz Sztarkosz felállt, miután kiürítette poharát, melyet Szkopelo újra megtöltött. Le s fel járkált, majd keresztbefont karral az ablakhoz állt és elhallgatta a török katonák messziről behallatszó durva énekét.

Végül visszaült helyére, Szkopelóval szembe s hirtelen másra fordította a szót:

- Elértettem a jeladásodról, hogy fogolyszállítmányod van itt!

- Igen Nikolasz Sztarkosz, akár egy négyszáz tonnás hajóra való! Mindössze ennyi maradt a mészárlásból, a cremmydi fejveszteség után. A kutyateremtésit! Ezúttal kissé nagyon is öldököltek a törökök! Ha szabad kezet engednek nekik, egy fia fogoly sem marad a végén.

- Férfiak, nők?

- Igen, meg gyermekek... Mindenfajta, no.

- Hol vannak?

- Árkádia fellegvárában.

- Drágán vetted őket?

- Hm, a pasa nem valami méltányos árat szabott - válaszolt Szkopelo. - Úgy véli, hogy a függetlenségi harc a vége felé közeledik... sajna! Bizony, se háború, se csata többé! S ha csata nincs, razzia^[28] sincsen, ahogy ott lenn Berberiában szokás mondani, s ha nincs razzia, emberáru vagy más egyéb sincsen! De ha kevés a fogoly, ugyancsak felszökken az ára! Kárpótlásul, kapitány. Jó forrásból tudom, hogy jelenleg nagy a rabszolgahiány az afrikai vásárokon, így hát mi ezeket előnyös áron adjuk el.

- Rendben van minden s tengerre szállhatsz a Karysztán?

- Minden készen; semmi dolgom itt már.

- Jól van, Szkopelo. Az a hajó, melyet Szkarpantóból indítanak, nyolc, vagy legkésőbb tíz nap múlva fel fogja venni ezt a rakományt. Kiadják minden nehézség nélkül?

- Minden nehézség nélkül; ez már elintézett ügy - válaszolt Szkopelo -, természetesen készpénz ellenében. Előbb hát meg kell egyeznünk Elizundo bankárral, hogy fogadja el a váltóinkat. Az ő aláírása jó, s a pasa készpénznek fogja tekinteni a papírjait.

- Megírom Elizundónak, hogy hamarosan ott leszek Korfuban s elintézem ezt az ügyet.

- Ezt az ügyet... s egy másikat is, nem kevésbé fontosat, Nikolasz Sztarkosz! - tette hozzá Szkopelo.

- Talán!... - válaszolta a kapitány.

- Valóban így volna rendjén! Elizundo gazdag... dúsgazdag... amint mondják... S ugyan miből van a gazdagsága, ha nem a mi üzleteinkből?... Mi meg... könnyen ott végezhetjük egy vitorlarúd végén, az első altiszt egyetlen füttyére!... Ó, manapság nem rossz dolog a szigettengeri kalózok bankárjának lenni! Hát, egy szó mint száz, rendjén volna, Nikolasz Sztarkosz!

- Aztán mi volna rendjén? - kérdezte a kapitány, s merőn arcába nézett a másodkapitánynak.

- Ejnye, hát nem tudja? - felelte Szkopelo. - De vallja meg őszintén, csak azért kérdi, hogy századszor is hallja tőlem!

- Meglehet!

- Elizundo bankár lánya...

- Ami jogos, az meg is lesz! - válaszolta kurtán Nikolasz Sztarkosz, s felállt.

Elhagyta a "Minervához" címzett fogadót, s Szkopelótól követve visszament a kikötőbe, ahol csónakja várt rá.

- Tengerre! - mondta Szkopelónak. - Mihelyt Korfuba érkezünk, elintézzük Elizundóval ezeket a váltókat. Aztán ha túl vagyunk rajta, te visszatérsz Árkádiába s átveszed a rakományt.

- Tengerre! - válaszolt Szkopelo.

Egy óra múlva a Karyszta elhagyta az öblöt. De napnyugta előtt Nikolasz Sztarkosz távoli dörgést hallhatott, melynek visszhangja dél felől morajlott.

Az egyesült hajórajok ágyúi dörögtek, a navarini öbölben.

A szakoleva észak-északnyugati irányban haladt, így aztán útjába estek az ioni tenger festőien szétszórt szigetei, melyek közül egy sem tűnik el a szem elől anélkül, hogy már a másikat meg ne pillantaná az ember.

A Karyszta, mint afféle külsőre jóravaló levantin alkotmány, félig kiránduló jacht, félig kereskedelmi hajó, szerencséjére mit sem árult el igazi mivoltából. Máskülönben nem is lett volna tanácsos, ha a kapitány hajójával a brit erődítmények ágyúi s az Egyesült Királyság fregattái elé merészkedik.

Árkádiát mindössze valami tizenöt tengeri mérföld választja el Zante szigetétől, "Levante virágától", ahogy az olaszok költőien nevezik. Az öbölből, melyen a Karyszta áthaladt, jól látni még a Szkopsz-hegy zöldellő ormait is; oldalában a Homérosz és Vergíliusz megénekelte sűrű erdők helyén most lépcsőzetesen olaj- és narancsfaligetek sorakoznak.

Jó szél fújt, kedvező szárazföldi szellő, délkelet felől. A szakoleva, derék- meg sudárvitorlájának toldatvitorlái alatt, sebesen szelte Zante vizeit, melyek most olyan békések voltak, mint valami tóé.

Estefelé feltárult előtte a szintén Zante nevű főváros. Takaros, olasz város ez, mely Zakynthosznak, a trójai Dardanusz fiának földjén virágzott ki. A Karyszta fedélzetéről csak a fényei látszottak a városnak, mely a kerek öböl partján vagy fél mérföldnyi területen fekszik. Ezek a fények, a rakparttól egészen a velencei eredetű, háromszáz lábnyira épült kastély ormáig, különböző magasságokban elszórtan, úgy tűntek fel, mint valami roppant nagy csillagcsoport, melynek fő csillagzatai a főút reneszánsz stílusban épült palotáinak és a zakynthoszi Szent-Dénes székesegyháznak helyét jelezték.

Ezzel a zantei lakossággal, melyet a velenceiekkel, franciákkal, angolokkal és oroszokkal való érintkezés annyira átalakított, Nikolasz Sztarkosznak semmi olyan kapcsolata nem lehetett, mint aminők Peloponnezosz törökjeihez fűzték. Nem volt hát szükség rá, hogy jelt adjon a parti őröknek, sem hogy pihenőt tartson a szigeten, mely két híres költő hazája: az olasz Ugo Foscolóé, a XVIII. századból és Szalomoszé, ki az új Görögország egyik dicsősége.

A Karyszta átkelt a szűk tengerszoroson, mely Zantét Achajától és Élisztől elválasztja. A fedélzeten kétségtelenül nem egy ember fülét bántották a szellő szárnyán érkező énekek: mind megannyi, a Lidó felől szüremlő gondoladal. De hát bele kellett törődniök. A szakoleva olasz dallamok közepette siklott tovább, másnap már a mélyen kikerekedő patraszi öböl előtt járt, mely azután a lepantói öbölben folytatódik egészen a korinthuszi földszorosig.

Nikolasz Sztarkosz éppen a Karyszta orrában állt. Pillantása bejárta Akarnaniának ezt az egész partvidékét, az öböl északi szegélye mentén. Nagy, halhatatlan emlékek rajzanak fel itt, melyektől el kellett volna szorulnia Görögország gyermeke szívének, ha ez a gyermek már rég meg nem tagadta és el nem árulta volna a tulajdon édesanyját!

- Misszolungi! - szólalt meg Szkopelo, karját északkelet felé nyújtva. - Mihaszna népség! Inkább levegőbe röpítik, de nem adják meg magukat!

Valóban, két esztendővel ezelőtt itt semmi keresnivalójuk nem lett volna a foglyokkal és rabszolgákkal üzérkedőknek. Az ostrom alá fogott misszolungiak, tíz hónapi küzdelem után, halálra fáradtan, éhségtől kimerülve, inkább felrobbantották a várost és az erődöt, semhogy megadják magukat Ibrahimnak. Férfiak, nők, gyermekek, mind odavesztek, s a robbanás még a győzőket sem kímélte.

S egy évvel azelőtt, csaknem ugyanarra a helyre, ahol nemrég Marco Botsariszt, a függetlenségi harc egyik hősét elhantolták, csüggedten, kétségbeesve jött meghalni lord Byron, kinek földi maradványai a Westminsterben nyugszanak. Csupán a szíve maradt ezen a görög földön, melyet szeretett s mely csak halála után lett szabad.

Nikolasz Sztarkosz csak egy heves kézmozdulattal válaszolt Szkopelo megjegyzésére. Aztán, a patraszi öbölt gyorsan elhagyva, Kephalónia felé haladt a szakoleva.

Amilyen erős szél fújt, pár óra alatt meg lehetett járni a Kephalónia és Zante szigete közti távolságot. Egyébként a Karyszta nem Argoszoliba, Kephalónia fővárosába igyekezett, melynek, igaz, kissé sekélyvizű kikötője azért nem kevésbé alkalmas a középteherbírású hajók kikötésére. Nagy merészen azokon a szűk csatornákon haladt előre, melyek keleti partjait nyaldossák, s este fél hét óra tájban már közel járt Thiakihoz, a hajdani Ithakához.

Ennek a nyolc mérföld hosszú, másfél mérföld széles, különösen sziklás, fenséges, vad szigetnek, mely olajat és bort bőségesen ad, körülbelül tízezer lakosa van. Bár nem fűződnek hozzá történelmi események, nagy hírnévre tett szert az ókorban. Ez volt Ulysszesz és Pénelopé hazája, kiknek emléke még él az Anogi csúcsain, a Szent István-hegy barlangja mélyén, az Oetosz-hegy omladékai közt, az eumeai mezőkön, a Hollók sziklája alján, hol Arethusz forrásának poétikus vize folyhatott.

Az éjszaka közeledtével Laertesz fiának földje, valami tizenöt mérföldnyire Kephalónia végső hegyfokán túl, lassanként elveszett a homályban. Éjszakára kissé a nyílt tenger felé kanyarodott a Karyszta, hogy elkerülje a szűk szorost, mely Ithaka északi csücskét Santa-Maura déli fokától elválasztja, s legfeljebb két mérföldnyire a parttól, e sziget keleti oldala mentén haladt tovább.

A hold fényében bizonytalan körvonalakkal kirajzolódott holmi fehéres sziklapart, mely száznyolcvan lábnyira emelkedik a tenger fölé: a Leukas-szirt^[29] ez, melyet Szappho és Artemisz tettek nevezetessé. De ennek a szigetnek, melyet Leukadiának hívnak, napfelkeltekor már teljesen nyoma veszett délen, s a szakoleva, az albán partot elérve, teljes vitorlázattal tartott Korfu szigetének.

Aznap még valami húsz mérföldnyi utat kellett megtennie Nikolasz Sztarkosznak, ha az éj beállta előtt el akarja érni a sziget fővárosát.

A merész Karyszta rohanvást legyűrte ezt a húsz mérföldet; annyira nem kímélte a vitorláit, s annyira megdőlt, hogy a párkányzata majdnem a vizet súrolta. Nagyon vigyáznia kellett hát a kormányosnak, hogy baj ne essék e roppant vitorlázat alatt. Szerencsére az árbocok jó erősek voltak, a csarnokzat csaknem teljesen új, s a legjobb anyagból való. Nem fogásoltak sehol, egyetlen toldatvitorlát sem vontak be. Úgy nyargalt a szakoleva, mintha valamilyen nemzetközi futóversenyen vett volna részt.

Így haladt el a kis Paxo-sziget mellett. Északon már feltünedeztek Korfu első magaslatai. Jobbkéz felől az albán partok mögött az akrokerauni hegyek csipkézete rajzolódott ki a szemhatáron. Néhány angol vagy török hadihajó tűnt fel az ioni tengernek ezeken az eléggé látogatott partvidékein. A Karysztának eszeágában sem volt egyiket is elkerülni. Ha jelt adnak neki, hogy álljon meg, habozás nélkül megcselekszi, mivel sem olyan szállítmányt, sem olyan papírt nem találhattak a hajón, mely valódi mivoltát elárulta volna.

Délután négy órakor a szakoleva kissé szél mentén haladt, hogy bejusson abba a tengerszorosba, mely Korfu szigetét a szárazföldtől elválasztja. A vitorlakötelek megfeszültek, s a kormányos egy tájolóvonásnyival szélhez igazította a hajót, hogy mielőbb túljusson a sziget déli oldalán fekvő Bianco-hegyfokon.

A csatorna partvidékének ez az első szakasza virágzóbb az északinál; így kellemesen elüt az akkoriban még csaknem műveletlen és félvad albán parttól. Néhány mérfölddel távolabb a korfui partvidék ívelése folytán kitágul a tengerszoros. A szakoleva tehát lassított kissé, hogy rézsút átvágjon a szoroson. A sziget csak a sok és mély beszögellés miatt hatvanöt mérföld kerületű, holott légvonalban a hossza mindössze húsz mérföld, szélessége pedig sehol sem több hat mérföldnél.

Öt óra tájban a Karyszta, Ulysszesz szigetecskéjéhez közel, elhaladt a nyílás mentén, mely a Kalikiopulo-tavat, a hajdani hyllai kikötőt a tengerrel összeköti. Majd áloéval és agávékkal teleültetett, bájos vidék mentén haladt el. Ezt már javában ellepték a kocsik és a lovasok, akik kijárnak ide, egy mérföldnyire a várostól délre, hogy friss levegőt szívjanak és gyönyörködjenek az igéző panorámában, amelyet a csatorna másik oldalán a szemhatár végén az albán partvidék zár le. Aztán elsuhant a Kardakio-öböl és a fölötte emelkedő omladékok mellett az angol főmegbízott nyári palotája előtt, bal felől hagyva a Kasztradesz-öbölt, melynek partján a hasonlónevű előváros bontakozik ki, majd a Strada Marinát, mely nem annyira utca, mint inkább sétahely, a fegyházat, a régi Szalvador erődöt és a korfui főváros első házait. A Karyszta ekkor megkerülte a Sidero-hegyfokot, melyen a fellegvár - valóságos kis katonai város - emelkedik, ahol éppen annyi hely van, hogy elférjen a parancsnok székhelye, a tiszti lakónegyed, egy kórház s egy görög templom, melyből protestáns templomot csináltak az angolok. Végül nyugatnak vágott Sztarkosz kapitány, megkerülve a San-Nicoli-i földcsúcsot és miután elhajózott a partszegély mellett, hol lépcsőzetesen emelkednek a város északi részének házai, az öböltől fél hajókötélhossznyira horgonyt vetett.

Leeresztették a csónakot. Nikolasz Sztarkosz és Szkopelo beleültek, de a kapitány előbb még rövid és széles, Messzénia tartományaiban igen használatos kést dugott az övébe. Az egészségügyi hivatalnál mindketten kiszálltak, bemutatták a hajópapírokat, amelyek teljesen rendben voltak. Most már ki-ki mehetett a maga dolgára s ahová tetszett, miután még megállapodtak abban, hogy tizenegykor találkoznak s utána visszatérnek a hajóra.

Szkopelo, akinek rengeteg elintéznivalója volt a Karyszta számára, eltűnt a város kereskedelmi negyedében, keresztül-kasul járta a kis, olasz nevű, szűk és kacskaringós, árkádos boltokkal zsúfolt utcákat, egy nápolyinak beillő városnegyed egész tarkabarkaságát.

Nikolasz Sztarkosz arra szánta ezt az estét, hogy - amint mondani szokás - kinyissa mind a két fülét. Az eszplanád felé ment hát, Korfu legelőkelőbb negyedébe.

Ez az eszplanád vagy gyakorlótér, két oldalt fákkal beültetve, a város és a fellegvár közt fekszik, mely utóbbitól széles árok választja el. Idegenek és városbeliek jöttek-mentek ott szüntelenül, mint valami ünnepnapon. Futárok siettek be a palotába, melyet Maitland tábornok építtetett a tér északi részén és az épület fehér kőből való homlokzatának két oldalán nyíló Szent György és Szent Mihály kapun át távoztak, így szüntelen üzenetváltás volt a kormányzói palota és a fellegvár között, amelynek csapóhídja, Schulemburg tábornagy szobra előtt, le volt eresztve.