HÓDÍTÓ ROBUR

ELSŐ FEJEZET
melyben a tudós és a tudatlan világ egyként tanácstalan

Durr!... Durr!... A két pisztolylövés csaknem egy időben csattant. Egy ötvenlépésnyire legelésző tehén golyót kapott a szügyébe. Pedig igazán semmi köze nem volt az ügyhöz.

Sem egyik, sem másik ellenfelet nem érte találat.

Ki volt a két lövöldöző gentleman? Nem tudjuk, noha kétségkívül ez lett volna az alkalmas pillanat, hogy nevüket feljegyezzük az utókor számára. Mindössze annyit mondhatunk, hogy az idősebbik angol, a fiatalabbik amerikai volt. Ezzel szemben igazán könnyen meghatározhatjuk a helyet, ahol a békés kérődző lenyelte a fűcsomót, mely életében az utolsó volt. A Niagara jobb partján történt, nem messze a függőhídtól, mely az amerikai partot összeköti a kanadaival, hárommérföldnyire a vízesésektől, lefelé.

Az angol úr az amerikai felé lépett.

- Továbbra is kitartok amellett, hogy igenis a Rule Britannia volt! - mondta.

- Nem, a Yankee Doodle! - vágta rá a másik.

A vita elölről kezdődött volna, mikor az egyik szemtanú - nyilván az állatállomány védelmében - közbelépett:

- Mondjuk, hogy a Rule Doodle meg a Yankee Britannia volt, és gyerünk ebédelni!

Az Amerika és Nagy-Britannia himnusza közötti eme kompromisszum a felek általános megelégedésére szolgált. Az amerikaiak és angolok, miután felbaktattak a Niagara bal partján, a két vízesés között fekvő semleges területen a Goat-Island fogadóban asztalhoz telepedtek. A hagyományos sonka-tojás, az erősen fűszerezett salátákkal körített hideg marhasült, valamint a tea láttán, mely utóbbinak árja akár a híres vízeséssel is vetekedhetett volna, végképp háttérbe szorult a nemzeti himnuszok kérdése. Történetünk során többet aligha hallunk e hőseinkről.

Vajon az angol vagy az amerikai gentlemannek volt-e igaza? Nehéz volna megmondani. Csak annyi bizonyos: ez a vita megmutatta, hogy nemcsak az Új-, hanem az Óvilágban is micsoda szenvedélyeket kelt bizonyos megmagyarázhatatlan jelenség, mely körülbelül egy hónap óta megzavart minden józan elmét.

... Os sublime dedit coelumque tueri^[1] - mondotta Ovidius az emberi nem legnagyobb dicsőségéről. Valóban, mióta ember jelent meg a földtekén, ily kitartóan még nem figyelte az égboltot.

Ugyanis éppen az előző éjszakán rezes hangú trombita harsogása töltötte be a levegőeget Kanadának ama része fölött, mely az Ontario- és az Erie-tó között fekszik. Egyesek a Yankee Doodle-t, mások a Rule Britanniát hallották. Ebből eredt aztán az angolszászok vitája, mely a Goat-Islandben elköltött ebéddel végződött. Valójában talán nem volt sem emez, sem amaz a himnusz. Azt azonban senki sem vitatta, hogy mégiscsak különös volt e hang, mely mintha egyenest az égből szállt volna a földre.

Esetleg valami mennyei harsonát emelt ajkához egy angyal avagy arkangyal? Vagy talán inkább jókedvű léghajósok fújtak e messze zengő hangszerbe, mellyel a hír istennője szokott nagy zenebonát kelteni?

Nem! Az égbolton nem szállt át egyetlen léggömb, egyetlen léghajós sem. Valami rendkívüli jelenség zajlott le a magasabb régiókban, de senki sem tudta meghatározni e jelenség eredetét, jellegét. Ma Amerika fölött hallották, negyvennyolc órával később Európa, majd nyolc nappal később már Ázsia, a kínai birodalom fölött zengett a kürtszó. Ha nem az utolsó ítélet közeledtét jelezte, akkor hát mi volt az a harsonaszó, mely a titokzatos jelenség útját kísérte?

Innen eredt a földkerekség minden országában, királyságában és köztársaságában tapasztalható nyugtalanság, melyet jó lett volna lecsillapítani. Ha az ember furcsa és megmagyarázhatatlan zajokat hall a házában, ugye, igyekszik mielőbb kideríteni, mi okozza, és ha a kutatás eredménytelen marad, elhagyja a házát, hogy másik otthont keressen. Bizony, így van! Csakhogy példánkban az otthon a földgolyóbis. Nem hagyhatjuk el azzal, hogy a Holdban, a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren vagy a Naprendszer más bolygóján majd jobb lesz. Ki kellett hát deríteni, mi történik nem a világűrben, hanem az atmoszféra bizonyos rétegeiben. A világűrben ugyanis, minthogy nincs levegő, nincs hang sem, s mivel hangot mégiscsak hallottak - azt a híres-nevezetes harsonaszót -, ez arra vall, hogy a jelenség a légrétegekben zajlik le, mely állandóan csökkenő sűrűséggel legfeljebb kétmérföldnyi vastagságban veszi körül a Földet.

Természetesen az újságok ezrei foglalkoztak a problémával, különböző formában tárgyalták, megvilágították vagy elködösítették, közöltek valóságos és hamis tényeket, megnyugtatták vagy megriasztották olvasóikat - aszerint, hogy mitől fogyott jobban az újság -, s végül is alaposan felizgatták a riadt tömegeket. A politika egyszerre senkit sem érdekelt, és ebből az emberiségnek semmi kára nem lett. De voltaképpen miről volt szó?

Megkérdezték a világ minden csillagvizsgáló intézetét. Vajon mire jók, ha még válaszolni sem tudnak? Ha a csillagászok, akik ezermilliárd mérföld távolságból tudják, hogy egy csillag páros vagy hármas csillag, képtelenek kideríteni a mindössze néhány kilométernyi magasságban lezajló kozmikus jelenség eredetét, akkor ők voltaképpen mire jók?

Így aztán bajos volna megmondani, hány meg hány messzelátó, távcső, szemüveg, monokli, katonai látcső meg hány pápaszem szegeződött az égboltra e szép nyári éjszakákon. De bízvást mondhatjuk, hogy százezrek figyelték az eget. Tízszer-hússzor annyian, mint ahány csillagot szabad szemmel megfigyelhettünk az égen. Még soha egyetlen napfogyatkozást sem bámultak meg így a földteke különböző pontjain egyszerre.

A csillagvizsgálók válaszoltak, de válaszuk nem volt kielégítő. Mindegyik elmondta véleményét, de a vélemények különbözők voltak. Ebből származott a szakértők április utolsó és május első heteiben fellángolt belháborúja.

A párizsi csillagvizsgáló roppant tartózkodónak bizonyult. Egyetlen szakosztálya sem nyilatkozott. A matematikai csillagászat szakértői még csak megfigyelésekre sem voltak hajlandók, a meridiánvonalakkal foglalkozó csoport semmi újat sem fedezett fel, a fizikusok semmit sem észleltek, a geodéták figyelmét semmi sem keltette fel, a meteorológusoknak semmi jelentenivalójuk nem volt, s végül a mérési szakosztály mit sem látott. De ezek az urak legalább őszintén beszéltek. Ugyanez az őszinteség nyilvánult meg a montsouris-i csillagvizsgáló és a Saint-Maur parki mágnességkutató állomás részéről is. Az igazmondás ugyanilyen tisztelete volt tapasztalható a párizsi Matematikai és Csillagászati Intézet köreiben is. A franciák valóban akkurátusan ragaszkodnak az igazsághoz.

A vidék kissé magabiztosabb volt. Alighanem a május 6-áról 7-ére virradó éjszaka történt, hogy mintegy húsz másodpercen át villamos eredetű fényt láttak az égbolton. A Pic du Midin este kilenc-tíz óra között észlelték a fényt. A Puy de Dôme-i meteorológiai állomás éjszaka egy és két óra között, a provence-i Mont Ventoux-ban kettő és három óra között, Nizzában hajnali három-négy óra között látták felvillanni a fényt, s végül Semnoz-Alpes-ban - Annecy, a Bourget-i és a Genfi-tó között - éppen abban a pillanatban, mikor a hajnali derengés fehérleni kezdett a zeniten.

E megfigyeléseket nyilvánvalóan nem szabad minden további nélkül figyelmen kívül hagyni. Kétségtelen, hogy e fényjelenséget néhány órás időközzel sorra megfigyelték különböző állomások. Vagy a légkörön átfutó különböző fényforrások villanását látták, vagy ha egyazon fényforrásról volt szó, ez csaknem kétszáz kilométeres óránkénti sebességgel szelte át a levegőeget.

S vajon napközben észleltek-e valami rendkívülit az égbolton?

Egyetlenegyszer sem.

Vagy legalább hallották-e a harsonazengést a levegőégből?

Nem, napkeltétől napnyugtáig nem zendült meg a kürt.

Az Egyesült Királyságban nagy volt a zavar. A megfigyelőállomások nem tudtak egyetértésre jutni. Greenwich nem értett egyet Oxforddal, noha egyik is, másik is állította, hogy "semmi sem történt".

- Optikai csalódás^[2] - hangoztatta az egyik.

- Akusztikai csalódás^[3] - nyilatkozott a másik.

Ezen aztán elvitatkozgattak. Abban mindenesetre egyetértettek, hogy valami csalódás.

A berlini és a bécsi megfigyelőállomás vitája már-már diplomáciai bonyodalmakra vezetett. Oroszország csillagvizsgáló intézete azonban - a pulkovói központ igazgatója közbeléptével - bebizonyította, hogy mindkettőnek igaza van: attól függ az egész, hogy az ember milyen szempontból akarja meghatározni az elméletben lehetetlen, a gyakorlatban viszont nagyon is elképzelhető jelenség természetét. Svájcban az Appenzell kantonbeli saütisi obszervatórium, a Szent Gotthárd-i, rigi, és gäbrisi, továbbá a Tiroli-Alpokban működő Sankt Bernard-i, julier-i, simploni, zürichi, somblicki megfigyelőállomások nagyon is érthető módon tartózkodóan kezelték a tényt, melyet soha senki sem tudott konstatálni.

Olaszországban azonban a Vezúvon berendezett meteorológiai állomások, a hajdani Casa Inglesében működő etnai központ, a Monte Cavó-i állomás tudósai minden habozás nélkül fogadták el a jelenség valóságos voltát, minthogy saját szemükkel győződhettek meg róla, egyszer napfénynél látták, mikor is gomolygó párának tűnt, egyszer pedig éjszaka, mikor futó csillagnak látszott. De hogy valójában mi volt, arról ők sem tudtak semmit.

A tudományos világ emberei az igazat megvallva már kezdtek belefáradni e rejtélybe, mely továbbra is szenvedélyes érdeklődést, mi több, rémületet keltett az egyszerű és tudatlan emberekben. A csillagászok és a meteorológusok nem is törődtek volna tovább a rejtélyes jelenséggel, ha a május 26-áról 27-ére virradó éjszaka a norvégiai kantokeinói, majd a Spitzbergákon működő isfjordi csillagvizsgáló intézet nem adott volna teljesen egybehangzó jelentést. A norvégok és a svédek megfigyelése szerint ugyanis északi fénytől övezve hatalmas madár, valóságos égi szörny jelent meg az égbolton. Formáját ugyan nem tudták közelebbről meghatározni, az azonban bizonyos, hogy apró testecskéket lövellt magából, melyek, mint megannyi bomba, robbantak. A norvég és a svéd állomás megfigyelésének helyességét Európában senki egy pillanatig sem vonta kétségbe, inkább az volt a meglepő, hogy a svédek és a norvégok valamiben is egyetértettek.^[4]

A dél-amerikai államok megfigyelőállomásai Brazíliától Peruig és La Platáig, valamint az ausztráliai csillagvizsgálók Sydneyben, Adelaide-ben és Melbourne-ben egyaránt csak nevettek ezen az állítólagos észleleten. Márpedig az ausztrál nevetés nagyon ragadós.

Röviden: egyetlenegy meteorológiai állomás vezetője vette komolyan az ügyet, mit sem törődve azzal, hogy állásfoglalása gúny tárgyává válhatik. Egy kínai, mégpedig a Zi Ka-vej-i megfigyelőállomás igazgatója volt ez a tudós. A vezetése alatt dolgozó állomás hatalmas síkság közepén, a tengertől jó tízmérföldnyire épült, s tiszta időben tornyaiból szinte a végtelenséget is beláthatták.

- Lehetséges - jelentette ki az igazgató -, hogy a szóban forgó tárgy egész egyszerűen holmi légi alkalmatosság, valami repülő szerkezet.

Remek tréfa!

Ha az ellentmondások ily hevesek voltak az Óvilágban, elképzelhetjük, milyenek lehettek az Újvilágnak ama területén, amelynek legnagyobb részét az Egyesült Államok foglalja el.

Mint tudjuk, a jenki sohasem próbál ki egyszerre több utat. Habozás nélkül választ, mégpedig rendszerint azt az utat, amelyik egyenest vezet a célhoz. Így aztán az amerikai államszövetség megfigyelői alaposan megmondták egymásnak a magukét. Nem vágták ugyan egymás fejéhez a távcsöveiket, de csak azért nem, mert hirtelenében nem tudták volna másikkal pótolni akkor, mikor arra a legnagyobb szükség lehetett.

Ebben az oly sokat vitatott kérdésben a New Jersey-i Washington és az Illinois állambeli Cambridge megfigyelői szöges ellentétben álltak a connecticuti Dortmouth College és a michigani Ann Arbor tudósaival. Nem a megfigyelés tárgyának jellegéről, hanem a megfigyelés pontos idejéről vitatkoztak, ugyanis valamennyien azt állították, hogy ugyanazon az éjszakán, ugyanabban az órában, ugyanabban a percben, sőt ugyanabban a másodpercben látták, márpedig a titokzatos gépezet mozgási pályája nem sokkal a láthatár fölött húzódott. Pedig Connecticuttól Michiganig, Illinoistól New Jerseyig oly nagy a távolság, hogy az egy időben történő megfigyelés a teljes képtelenséggel volt határos. A New York állambeli Albanyben Dudley, valamint a West Point-i katonai akadémia tudósai cáfolták kollégáikat, s feljegyzéseikre hivatkoztak, melyben pontosan lerögzítették a megfigyelt test feltűnésének és eltűnésének idejét.

Később azonban kiderült, hogy tévedtek a megfigyelt tárgyat illetően, hogy ezek a tudósok mindössze meteort láttak, mely a levegőég középső rétegeit szelte át.

Ez a meteor pedig semmiképpen sem lehetett azonos a sokat vitatott tárggyal. És egyébként is: ugyan miként trombitálhatna egy meteor?

Ami a trombitaszót illeti, erőteljes zengését hiába is próbálták a hallucinációk közé sorolni. Az emberi fül ez esetben éppen olyan jól működött, mint a szem: biztos volt a hallás, biztos a látás is. A május 12-éről 13-ára virradó - egyébként meglehetősen borús - éjszakán a sheffieldi Yale College természettudományi karán dolgozó megfigyelőknek sikerült feljegyezniük egy négynegyedes ütemű, D-dúrban hangzó zenei mondat néhány töredékét, mely hangról hangra egyezett a Chant du Départ^[5] refrénjének dallamával.

- Rendben van - mondták erre a tréfás kedélyűek -, egy francia katonazenekar játszik a felsőbb régiókban.

- Csakhogy tréfával nem lehet mindent elintézni - jegyezte meg a bostoni csillagvizsgáló, melyet az Atlantic Iron Works Society^[6] alapított, s melynek állásfoglalása a csillagászati és meteorológiai kérdésekben kezdett perdöntővé válni a tudományos világ szemében.

Ekkor nyilatkozott a cincinnati csillagvizsgáló intézet, melyet 1870-ben létesítettek a Lookout-hegyen, hála Mr. Kilgor bőkezűségének, s mely máris közismert volt a páros csillagokra vonatkozóan végzett mikrometrikus számításairól. Az intézet igazgatója a legnagyobb jóhiszeműséggel kijelentette, hogy a levegőég különböző pontjain aránylag rövid időközökben valóban mutatkozott valami, valami mozgó tárgy, melynek azonban sem jellegéről, sem méreteiről, sem mozgássebességéről, sem mozgáspályájáról semmit sem lehetett biztonsággal megállapítani.

Ekkor történt, hogy a hatalmas olvasótábornak örvendő New York Herald című napilap egy magát megnevezni nem akaró olvasója a következő közleményt küldte a szerkesztőségbe:

Még él az emlékezetünkben, hogy a ragginahrai bégum két örököse, a francia Sarrasin doktor és a német Schultze mérnök között milyen heves vita tört ki. Tudjuk azt is, hogy a francia doktor Francevilleben, a német mérnök pedig Stahlstadtban lakik, s hogy mindkét város az egyesült államokbeli Oregon déli részében fekszik.

Azt sem felejthettük el, hogy Schultze mérnök egy iszonyatos erejű bombát lőtt ki a francia városra azzal a céllal, hogy azt egy pillanat alatt a föld színével egyenlővé tegye.

Még kevésbé szabad elfelejtenünk, hogy a bomba, melynek kezdősebességét - vagyis az ágyú óriási torkából való kilövési sebességét - a német mérnök hibásan számította ki, s így a bomba az eddig ismert lövedékek átlagsebességénél, vagyis az óránkénti 150 mérföldnél tizenhatszorta gyorsabban repült, nem zuhant le a Földre, hanem Föld körüli pályára tért, és mint bolygó kering mindörökre.

Vajon ez a bolygóként keringő lövedék, melynek létezése tagadhatatlan, miért ne lehetne azonos az égbolton feltűnt titokzatos valamivel?

Roppant leleményes ember lehetett a New York Herald előfizetője. No de a kürtszó? Herr Schultze nem épített a lövedékébe kürtöt!

A névtelen előfizető magyarázata tehát nem magyarázott meg semmit, vajmi keveset ért a megfigyelők minden megfigyelése.

Maradt volna tehát a Zi Ka-vej-i megfigyelőállomás igazgatójának feltevése. No de mit számít egy kínai véleménye?!...

Egy pillanatra se higgyük azt, hogy az Ó- és az Újvilág népei beleuntak a találgatásokba. Nem, a vita folyt tovább, de egyetértésre nem jutottak. Pedig volt némi nyugalmi időszak. Eltelt ugyanis néhány hét anélkül, hogy az égbolton meteor vagy bármi egyéb feltűnt volna, és a levegőégből sem hallottak harsonaszót. Vajon a meteor vagy rakétalövedék lezuhant valahol a földkerekség olyan pontján, ahol alig bukkanhatnak a nyomára - például a tengerbe? Esetleg az Atlanti-óceán, a Csendes-óceán vagy talán az Indiai-óceán mélyén hever? Ki tudná ezt megmondani?

Csakhogy június 2-a és 9-e között újabb események olyan sorozata következett, melyet lehetetlenség volt pusztán valamely kozmikus jelenséggel magyarázni.

Nyolc nap leforgása alatt a hamburgiak a Szent Mihály-torony csúcsán, a törökök a Hagia Sophia legmagasabb minaretjén, a roueniak a város katedrálisának érctornyán, a strasbourgiak a Münster-székesegyház legmagasabb pontján, az amerikaiak a Hudson torkolata előtt álló Szabadság-szobor tetején és a bostoni Washington-emlékmű csúcsán, a kínaiak az Ötszáz Szellem templomának ormán, Kantonban, a hinduk a Tanjur-templom piramisának tizenhatodik emeletén, az olaszok a római Szent Péter-bazilika keresztjén, az angolok a londoni Szent Pál-székesegyház keresztjén, az egyiptomiak a gizehi nagypiramis csúcsán, a párizsiak az 1889. évi világkiállításra épült háromszáz méteres vastorony villámhárítóján pillantottak meg egy zászlót, mely ezeken az ugyancsak nehezen megközelíthető pontokon lobogott.

Fekete szövetből készült ez a zászló, rajta csillagok, közepén arannyal hímzett nap.

- És az első, aki az ellenkezőjét mondja...

- Ez már sok! De még mennyire mondjuk, ha itt lesz az ideje!

- Akárhogy fenyegetőznek is...

- Vigyázzon, mit beszél, Bat Fyn!

- De maga is, Uncle Prudent!

- Állítom, hogy a légcsavar csak hátul lehet!

- Mi is azt mondjuk! Mi is! - vágta rá ötven hang kórusban.

- Nem! Elöl a helye! - kiáltotta Phil Evans.

- Elöl! - visszhangozta ötven másik hang éppolyan harsogó kórusban, mint az előbbi.

- Sohasem osztjuk ezt a nézetet!

- Soha! Soha!

- Akkor minek vitatkozunk?

- Ez nem vita! Ez megbeszélés!

Ezt bizony nehezen hitte volna az, aki hallja a nagy üléstermet negyedórája betöltő heves szócsatát, a szemrehányásokat, a szitkokat.

A terem a Weldon Club kétségtelenül legnagyobb terme volt, s a klub valamennyi klub között a leghíresebb; épülete az Egyesült Államok Pennsylvania nevű államának fővárosában, Philadelphiában, a Walnut Streeten állt. Az előző napon egy gázlámpa-gyújtogatói poszt betöltése miatt tüntetések, zajos tömeggyűlések voltak a városban, s közben verekedésre is sor került. Az előző napi hév még nem csitult le, s talán ez okozta azt az izgatott türelmetlenséget, mely a Weldon Club tagjainak viselkedését jellemezte. Pedig csak a "ballonisták" közönséges összejöveteléről volt szó, melyen a léggömbök irányíthatóságának ekkor még izgalmas problémája volt a vita tárgya.

S mindez az Egyesült Államok egy olyan városában történt, mely a gyors fejlődésben maga mögött hagyta New Yorkot, Chicagót, Cincinnatit, San Franciscót, holott nem kikötőváros, nem is szén- vagy olajközpont, nem ipari település középpontja, nem is vasúti csomópontnál épült, mégis nagyobb, mint Berlin, Manchester, Edinburgh, Liverpool, Bécs, Pétervár vagy Dublin; egy olyan városban, melynek egyetlen parkjába beleférne Anglia fővárosának mind a hét parkja, olyan városban, mely ekkor 1 200 000 lakost számlált, s London, Párizs és New York után a világ legnagyobb városa volt.

Philadelphia úgyszólván csaknem márványból épült, márványból építették nagy, méltóságteljes lakóházait s középületeit, melyeknek nincs párja a világon. Az Újvilág legjelentősebb egyeteme, a Girard Egyetem is Philadelphiában van. A földkerekség legszélesebb vashídja a Schuylkill River fölött ível, természetesen Philadelphiában. A szabadkőművesek legszebb temploma ugyancsak Philadelphiában épült. S végül a léghajózás szakértőinek legnagyobb klubja ugyancsak Philadelphiában alakult. S akinek június 12-én kedve támadt ellátogatni a klubba, megállapíthatta, hogy érdemes volt idefáradni.

A hatalmas teremben mindenki mozgolódott, jött-ment, hadonászott, beszélt, vitázott; veszekedett vagy száz léghajózási szakértő, a titkár és a pénztáros által támogatott elnök legmagasabb irányítása mellett - és valamennyi kalappal a fején. Korántsem voltak hivatásos szakemberek. Nem, ami az aerostatikát^[7] illeti, valamennyien egyszerű amatőrök voltak, de dühödt amatőrök, s roppant ellenséges érzelmeket tápláltak mindazok iránt, akik a léghajóval szemben nagyobb jövőt jósoltak "a levegőnél nehezebb" alkalmatosságoknak, a repülő gépezeteknek vagy bármi hasonlónak. Elképzelhető, hogy ezek a derék emberek valamikor majd rájönnek, miként lehet irányítani a ballont; az elnöküknek most mindenesetre éppen elég baja volt azzal, hogy őket irányítsa.

Az elnök nem volt más, mint a Philadelphiában közismert, híres Uncle Prudent - Prudent a vezetékneve volt, ami meg az Uncle megjelölést illeti, nincs ezen semmi meglepő, Amerikában nem kell sem unokahúg, sem unokaöcs ahhoz, hogy az embert Uncle-nak, nagybácsinak szólítsák. Amerikában úgy osztogatják az "Uncle" megszólítást, mint ahogy a világ más tájain apónak, apámnak, öregapámnak szólítanak olyan idősebb embert, aki soha senkinek sem volt az apja.

Uncle Prudent jelentős személyiség volt, s noha családneve "óvatost" jelent, merészségéről volt híres. Nagyon gazdag volt, ami még az Egyesült Államokban sem árt. Hogyisne lett volna gazdag, mikor a Niagara-részvények egy hatalmas kötege az övé volt? Ekkoriban alakult ugyanis Buffalóban egy részvénytársaság a vízesések hasznosítására. A részvénytársaság kitűnő üzletnek bizonyult. A másodpercenként lezuhogó hétezer-ötszáz köbméter víz hétmillió lóerőt termelt. Ez a roppant energiamennyiség, melyet ötszáz kilométeres körzetben különböző üzemek között osztottak szét, évi ezerötszázmillió hasznot hozott, melynek egy része a részvénytársaság kasszájába, onnan meg elsősorban Uncle Prudent zsebébe vándorolt. Uncle Prudent agglegény volt, egyszerűen élt, nem tartott személyzetet, csak egy Frycollin nevű inast, aki nem volt méltó arra, hogy ilyen vakmerő gazdát szolgáljon. Vannak az életben efféle visszásságok.

Hogy Uncle Prudentnak voltak barátai, ez természetes, hiszen gazdag volt; de klubelnök lévén, voltak ellenségei is, többek között azok, akik irigyelték tőle e tisztséget. A legádázabbak között kell említenünk a Weldon Club titkárát.

Phil Evans volt ez a titkár, jómaga is nagyon gazdag, övé volt a Walton Watch Company nevű nagy óragyár, mely naponként ötszáz, a legjobb svájci gyártmányokkal vetekedő órát állított elő. Phil Evanst tehát a világ, sőt mi több, az Egyesült Államok egyik legszerencsésebb emberének mondhatták volna, ha nincs Uncle Prudent. Ő is, mint ellenfele, negyvenöt éves volt, vasegészségű, vitathatatlanul roppant bátor ember, és akár a másik, ő sem nagyon igyekezett az agglegénység biztos előnyeit elcserélni a házasság vitatható előnyeivel. Mintha csak azért születtek volna, hogy megértsék egymást, de másként fordult a dolog. Ráadásul mindkettő roppant erőszakos természetű volt, viszont míg Uncle Prudent szabad folyást engedett a haragjának, Phil Evans rendszerint magába fojtotta.

Min múlott, hogy nem Phil Evans lett a klub elnöke? A szavazatok egyik felét Uncle Prudent, másik felét meg ő kapta. Egymás után hússzor szavaztak, mind a hússzor mindketten egyforma számú szavazatot kaptak. Képtelen helyzet, mely tarthatott volna még akkor is, mikor a két elnökjelölt már eltávozott az élők sorából.

Az egyik klubtag ekkor javaslatot tett a szavazatok megosztására. Jem Cip, a Weldon Club pénztárosa állt elő a javaslattal. Jem Cip meggyőződéses vegetáriánus volt, afféle növényevő, aki megvetett minden állati eredetű táplálékot, minden erjesztett italt; afféle félig brahman, félig muzulmán, az ártalmatlan bolondoknak ezt a szektáját fémjelző Niewmanok, Pitmanok, Wardok, Davyk versenytársa.

Jem Cip javaslatát támogatta a klub egy másik tagja is, William T. Forbes, egy nagy gyár igazgatója, akinek üzemében glukózét állítottak elő kénsavval kezelt rongyból - ami egyúttal lehetővé teszi, hogy ócska lepedőkből cukrot gyártsanak. Higgadt úr volt ez a William T. Forbes, egyébként két aranyos vénlány atyja. Miss Dorothy és Miss Martha - becézve Doll és Mat - voltak a legjobb philadelphiai társaság hangadói.

Így történt, hogy elfogadták Jem Cip javaslatát, melyet William T. Forbes és még néhányan mások támogattak, úgy döntöttek, hogy a "felezőpontos" módszerrel választanak elnököt.

Az igazat megvallva, okos volna ezt a módszert alkalmazni minden olyan esetben, mikor az elsőbbségre leginkább méltót kell kiválasztani: és a legjózanabb amerikaiaknak már nemegyszer megfordult a fejében, hogy ily módon kellene megválasztani az Amerikai Egyesült Államok elnökét is.

Fogtak hát két egyforma, fehér deszkalapot, s mindegyiknek a közepén húztak egy vízszintes fekete vonalat. A két fekete vonal hossza matematikai pontossággal egyforma volt, olyan gonddal vonták meg, mintha egy háromszögelés során az első háromszög alapjáról lett volna szó. Miután ez megtörtént, a két deszkalapot felállították az üres terem közepén, a két jelölt magához vett egy-egy vékony tűt, és megindultak egyszerre ki-ki a saját táblája felé. Amelyikük a vonal felezőpontjához legközelebb szúrja be a tűjét, az lesz a Weldon Club elnöke.

Talán mondanunk sem kell, hogy a tűt minden tapogatózás, minden habozás nélkül, egyetlen kézmozdulattal kell a táblába szúrni, a versenyzőket csak a biztos szemmérték segítheti. De ha valakinek a szeme jó - mint a közmondás tartja -, akkor már nagy baj nem lehet.

Uncle Prudent és Phil Evans egyszerre vágta be a tűt a deszkalapba. Aztán lemérték, hogy a vetélytársak közül melyiknek a tűje került a vonal felezőpontjához a legközelebb.

- Csodák csodája! - a klubtársak, akik a mérést végrehajtották, mindössze ennyit tudtak mondani, mert mind a két tű egyformán közel volt a felezőponthoz. Ha nem is találták el matematikai pontossággal a vonal közepét, a parányi eltérés szabad szemmel egyformának tűnt. Elképzelhetjük, ezek után mily tanácstalanok voltak a gyűlés részvevői.

Még szerencse, hogy Truk Milnor, az egyik klubtárs kijelentette, hogy a mérést meg kell ismételni egy olyan vonalzóval, melyet Perreaux mikrométeres készülékével jelöltek be, s amelyen a milliméterek is ezerötszáz részre vannak osztva. E gyémántéllel bejelölt hosszmértékkel mérték le, hogy melyik tű milyen távolságra van a vonal felezőpontjától, majd mikroszkóppal leolvasták az eredményt, mely a következőképpen alakult:

Uncle Prudent tűje a felezőponttól hat ezerötszázad milliméternyire, Phil Evansé pedig kilenc ezerötszázad milliméternyire fúródott a deszkába.

Így történt, hogy Phil Evans csak titkár lett a Weldon Clubban, mely Uncle Prudentet elnökévé választotta.

A milliméter ezerötszázad részének mindössze háromszorosa, egy jottányival sem több okozta azt, hogy Phil Evans néma, de annál engesztelhetetlenebb gyűlöletet táplált Uncle Prudent irányában.

Akkoriban már némi előrehaladás történt az irányítható léggömbök kérdésének megoldása felé, hiszen a XIX. század utolsó negyedében végzett kísérletek eredményeit vehették alapul.

A hajócsavarral felszerelt ballonkosár, melyet 1852-ben Henry Giffard, 1872-ben Dupuy de Lome, 1883-ban a Tissandier fivérek, 1884-ben pedig Krebs és Renard kapitány akasztott szív alakú léggömbjéhez, már bizonyos figyelmen kívül nem hagyható eredményekkel járt. Noha e légcsavarral hajtott alkalmatosságok a náluk nehezebb közegben lavírozni tudtak a szél irányában, sőt enyhe széllel szemben vissza tudtak térni kiindulópontjukra - s így valójában irányíthatóak voltak -, csak rendkívül kedvező körülmények között váltak be. Hatalmas, zárt, fedett csarnokokban pompásan lavíroztak! Nyugodt légköri viszonyok mellett egészen jól. Enyhe, másodpercenként öt-hat méter sebességű szélnél is még csak-csak! De gyakorlati eredményt voltaképpen nem lehetett velük elérni, mert ha kissé erősebb szél fújt - másodpercenként nyolc méter -, a léghajó szél ellen úgyszólván meg sem tudott moccanni, ha pedig még fokozottabb volt a szélerő - másodpercenként húsz-harminc méter -, a ballon hátrafelé szállt. A másodpercenként húsz-harminc méter sebességű viharos szél meg mint a pihét ragadta volna el; ha meg orkánba került, melynek másodpercenkénti sebessége negyvenöt méter, alighanem cafatokra szakad; ha pedig másodpercenként százméteres sebességgel száguldó ciklon kapja el, aligha találták volna meg egy darabkáját is.

Így tehát Krebs és Renard kapitány nagy port felvert kísérletei után sem változott sokat a helyzet, mert noha az irányítható léggömbök most már gyorsabban haladtak, továbbra is elragadta őket a szél, még akkor is, ha enyhe volt. Éppen ezért a léghajózás e módszerének mindeddig vajmi kevés gyakorlati hasznát vették.

Noha a léghajók irányíthatóságának kérdése, vagyis az a kérdés, hogy milyen módszerek segítségével adhatnak a léghajóknak saját sebességet, még korántsem oldódott meg, a hajtóerő problémájának megoldásában messze előbbre jártak. Henry Giffard gőzgépét vagy a Dupuy de Lome alkalmazta izomerőt lassanként az elektromosság erejével helyettesítették. A Tissandier fivérek akkumulátorként működő káliumbikromát-elemek segítségével négyméteres másodpercenkénti sebességet tudtak elérni. Krebs és Renard kapitány tizenkét lóerőt fejlesztő elektromos dinamógépeivel hat és fél méteres átlagsebességet ért el.

A hajtóerő-kutatásban ekkor a mérnökök és a villamossági szakértők egyaránt arra törekedtek, hogy közelebb jussanak annak az eszményi motorfajtának a megvalósításához, melyet "óratokba zárt lóerő"-nek nevezhetnek majd.

Így a galvánelemek jelentősége - melyeknek titkát Krebs és Renard kapitány mindvégig a magukénak tartották meg - lassanként elhalványult, s a léghajósok olyan motorokat használhattak, melyeknek könnyűsége s hajtóereje egyidejűleg nőtt.

A léghajózás ama barátainak, akik szentül hittek az irányítható léggömb használhatóságában, volt tehát miben reménykedniük. Pedig hány meg hány józan elme kételkedett! Ez utóbbiak azzal érveltek, hogy bármely kiálló rész legyen is a léghajón, a szél erejének - minthogy a léghajót minden oldalról levegő veszi körül - ez is támadási pontul szolgálhat. Ilyen körülmények között a léghajó, bármily nagy erejű legyen is hajtószerkezete, bajosan küzdhet meg akár csak közepes erejű széllel is.

Ez volt a megoldatlan kérdés, de az irányítható léggömb hívei azt remélték, hogy nagyméretű ballonok alkalmazásával a probléma magától megoldódik.

A szakértők egymással versenyezve próbáltak minél nagyobb hajtóerővel bíró s minél könnyebb motorokat szerkeszteni; s a versengésben az amerikaiak közelítették meg leginkább az óhajtott célt. Egy újfajta elektromos dinamógépet vásároltak egy addig ismeretlen nevű feltalálótól, egy bostoni vegyésztől. Az elektromos dinamó olyan akkumulátorral működött, melynek összetételét egyelőre titokban tartották. A nagy gonddal végzett számítások, a lehető legnagyobb pontossággal készített grafikonok azt mutatták, hogy e készülékkel, mely megfelelő méretű légcsavart hoz működésbe, tizennyolc-húsz méteres másodpercenkénti sebesség is elérhető.

Ez aztán bámulatos lenne!

- S ráadásul nem is drága! - tette hozzá Uncle Prudent, mikor a formájában és tartalmában megfelelő elismervény ellenében átnyújtotta a feltalálónak a találmányáért járó százezer dollár utolsó kötegét.

A Weldon Club azonnal munkához látott. Mikor gyakorlati haszonnal kecsegtető kísérletről van szó, az amerikai pénztárca szívesen kinyílik. Özönlött a tőke, még csak részvénytársaság alapítására sem volt szükség. Az első felhívásra háromszázezer dollár, vagyis másfélmillió frank folyt be a klub pénztárába. A munkálatok az Egyesült Államok leghíresebb léghajósának, Harry W. Tindernek az irányítása alatt kezdődtek meg, aki sok felszállása közül hárommal tette nevét halhatatlanná: az egyik felszállása során tizenkétezer méter magasra emelkedett, magasabbra, mint Gay-Lussac, Coxwell, Sivel, Croce-Spinelli, Tissandier vagy Glaisher; második híres felszállása az volt, mikor átrepülte egész Amerikát New Yorktól San Franciscóig, s így több száz mérfölddel hosszabb utat tett meg, mint Nadar, Godard és még sokan mások, nem is beszélve John Wise-ről, aki ezerszázötven mérföldön^[8] át repült Saint Louis-tól Jefferson tartományig; s végül emlékezetes maradt harmadik fölszállása, melynek végén ezerötszáz lábnyi^[9] magasból zuhant le, s mindössze jobb csuklója ficamodott ki, míg a kevésbé szerencsés Pilâtre de Rozier - noha csak hétszáz láb magasból zuhant - szörnyethalt.

Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy történetünk kezdetekor a Weldon Club már nagy lendülettel dolgozott. A philadelphiai Turner Művekben már elkészült egy hatalmas léghajó, ellenállóképességét is megvizsgálták, kipróbálták, a szilárdsági próbákat is végrehajtották már, ideértve az erős légnyomással szembeni ellenállóképességét. A ballon valóban rászolgált a légi óriás névre.

Mert mekkora is volt Nadar Géant-ja? Hatezer köbméter. És John Wise léghajója? Húszezer köbméter. És Giffard-nak az 1878. évi világkiállításon ismertté vált léggömbje? Huszonötezer köbméter, tizennyolc méteres átmérővel. Ha e három ballont összehasonlítjuk a Weldon Club óriásával - ezzel a negyvenezer köbméteres léghajóval -, megértjük, hogy Uncle Prudent és barátai joggal büszkélkedtek az eredménnyel.

A léghajót nem arra szánták, hogy magasabb régiókat járjon be, nem Excelsiorra^[10] keresztelték, mert ez az amerikaiak felfogása szerint hivalkodó elnevezés. Nem, Go ahead lett a léghajó neve. Ez azt jelenti: Rajta, s most már csak az volt hátra, hogy a légi óriás meg is feleljen nevének, s engedelmeskedjék vezetője akaratának. A Weldon Club által vásárolt szabadalomnak megfelelően tervezett elektromos dinamó ekkor már csaknem teljesen elkészült. Az érdekeltek úgy számították, hogy hat héten belül a Rajta megkezdheti útját a levegőégen át.

Tudjuk azonban, hogy még nem sikerült minden technikai nehézséget megoldani. Sok ülésen át vitatkoztak, nem a légcsavar méretéről vagy formájáról, hanem arról, hogy a léghajó hátsó részére szereljék-e, mint a Tissandier fivérek, vagy az elejére, mint Krebs és Renard kapitány. Felesleges is mondanunk, hogy a két elgondolás hívei még ökölre is mentek a viták során. Az előre pártiak ugyanannyian voltak, mint a hátra hívei. Uncle Prudent, akinek állásfoglalása eldöntötte volna a vitát, alighanem Buridan professzor leckéin nevelődött, mert ez esetben nem volt hajlandó nyilatkozni.

Miután egyetértésre nem jutottak, a légcsavart nem szerelhették fel. Még jó ideig eltarthatott volna ez a helyzet, ha ugyan a kormány bele nem avatkozik. Csakhogy az Egyesült Államokban, mint tudjuk, az állam nem szívesen avatkozik magánügyekbe, nem keveredik olyasmibe, ami nem rá tartozik. Milyen igaza van!

Így álltak az ügyek azon a bizonyos június 13-i ülésen, mely úgy látszott, csak nem akar véget érni, vagy ha igen, hát a legnagyobb felfordulással - a részvevők először csak szitkozódtak, a szitkok után dolgozni kezdtek az öklök, az öklök után a botok, de este fél kilenckor bizonyos okból más irányba fordultak az események.

A Weldon Club ajtónállója kimérten, nyugodtan, ahogy egy rendőr lépdelne viharos népgyűlés részvevői között, az elnöki asztal felé közeledett, majd átnyújtott az elnöknek egy névjegyet. Azután várta, miként rendelkezik Uncle Prudent.

Uncle Prudent megszólaltatta a gőztrombitát, mely elnöki csengőül szolgált, de most itt még a Kreml harangja is gyöngének bizonyult volna... A zenebona még hangosabb lett. Az elnök ekkor levette kalapját, s minthogy e "végső eszközhöz" folyamodott, a terem menten elcsendesült.

- Bejelentést szeretnék tenni - szólalt meg Uncle Prudent, miután jócskán szippantott elmaradhatatlan tubákosszelencéjéből.

- Halljuk! Halljuk! - harsogták kilencvenkilencen, ezúttal tökéletes egyetértésben.

- Kedves barátaim, egy ismeretlen kéri, hogy beléphessen az ülésterembe.

- Soha! - hangzott kórusban a válasz.

- Úgy látom, be akarja nekünk bizonyítani - folytatta Uncle Prudent -, hogy képtelen utópiában hisz az, aki hisz a léghajó irányítható voltában.

Általános felhördülés fogadta e szavakat.

- Lássuk! Jöjjön be!

- Hogy hívják azt a csodabogarat? - kérdezte Phil Evans, a titkár.

- Robur - válaszolta Uncle Prudent.

- Robur! Robur! Robur! - harsogták a gyűlés részvevői.

S hogy ilyen szép egyetértés alakult ki egy pillanat alatt, az csak annak köszönhető, hogy a Weldon Club azon az emberen akarta kitölteni haragját, aki miatt túlcsordult a keserűség kelyhe.

A vihar tehát egy pillanatra lecsillapult, legalábbis látszatra. De valójában miként ülhetne el a vihar egy olyan országban, mely fergeteg formájában havonta kettőt-hármat is zúdít Európára?

- Amerikai Egyesült Államok polgárai! Robur a nevem. Méltó vagyok e névre.^[11] Noha harmincnál nem látszom többnek, negyvenéves vagyok, a szervezetem vasból, az egészségem rendíthetetlen, roppant erős vagyok, a gyomrom meg olyan, hogy a strucc is megirigyelhetné. Ennyit a testi mivoltomról.

A gyülekezet csöndben hallgatta. Igen, a legzajosabbak is elnémultak ettől a váratlan pro facie sua^[12] nyilatkozattól. Bolond ez az ember vagy szélhámos? Akármi is volt, értett ahhoz, hogyan kell figyelmet kelteni, s keltett is. Az előbb még oly viharos gyülekezetben most mukkanás sem hallatszott. Orkán után szélcsend.

Robur ráadásul valóban olyannak látszott, amilyennek mondotta magát. Középmagas, oly széles vállú, hogy termete szabályos trapézra emlékeztetett, melynek két párhuzamos oldala közül a hosszabbikat a két váll alkotta. Az egyenes vállak fölött izmos nyakon ült a csaknem kereknek mondható fej. Ugyan melyik állat fejéhez hasonlítsuk, ha mindenáron hasonlítani akarjuk valamihez? Talán egy bikáéhoz, de egy értelmes képű bikáéhoz. A tekintetén látszott, hogy a legkisebb indulatra is parázslani kezd a szempár; roppant akaraterőt árult el az összehúzott szemöldök. Mintha csak vasforgácsból lett volna a rövidre vágott, kissé göndör, fémesen csillogó haj. A széles mellkas úgy emelkedett és süllyedt, mint a kovács fújtatója. A kéz, a comb, a láb méltó volt a törzshöz.

Nem viselt sem bajuszt, sem barkót, csak amerikai tengerészszakállt, így semmi sem takarta az állkapcsot, mely körül kötélként feszültek az izmok. Kiszámították - mert ugyan mit nem számítanak ki manapság? -, hogy egy átlagos nagyságú krokodil állkapcsának a szorítása négyszáz atmoszféra nyomással egyenlő, míg egy jól megtermett vadászkutyánál ez az izomerő mindössze száz atmoszféra. Sőt, ezen adatok ismeretében még egy furcsa képletet is állítottak fel: ha egy kilogramm kutya nyolc kilogramm rágóerőt fejt ki, egy kilogrammnyi krokodil tizenkét kilogramm rágóerő kifejtésére képes. Nos, hát a fent bemutatott Robur alighanem legkevesebb tíz kilogramm ilyen erőt tudott kifejteni, vagyis állkapcsát illetően a kutya és a krokodil közé volt sorolható.

Honnan, mely országból került elő ez a nem mindennapi jelenség, nehéz lett volna megmondani. Annyi bizonyos, hogy folyékonyan, tökéletes kiejtéssel beszélt angolul, nem húzta a szavakat, mint Új-Anglia polgárai, a jenkik, akik kiejtésükről is felismerhetők.

- Most pedig, tiszteletre méltó polgártársak - folytatta -, nézzük, ki vagyok erkölcsileg. Egy mérnök áll önök előtt, aki erkölcsiekben is ér annyit, mint testiekben. Nem félek senkitől, semmitől. Olyan akaraterővel bírok, mely soha, semmi elől meg nem hátrál. Ha kitűztem magam elé egy célt, hiába fog össze egész Amerika vagy akár az egész világ, hogy utamat állja. Ha van egy elgondolásom, megvalósításában mellém szegődhetnek, de nem tűröm, hogy utamat állják. Fontosnak tartom, igen tisztelt polgártársak, e részletek hangsúlyozását, mert azt akarom, hogy egész mivoltomban ismerjenek. Lehet, önök úgy gondolják, hogy túl sokat beszélek magamról. Nem bánom. Most csak azt kérem, gondolkozzanak, mielőtt félbeszakítanak, mert azért jöttem, hogy olyan dolgokat közöljek önökkel, amelyek talán nem nyerik meg tetszésüket.

Az ülésterem első sorai felmorajlottak, jelezvén, hogy hamarosan kitör a vihar.

- Folytassa, igen tisztelt jövevény - most csak ennyit mondott Uncle Prudent, aki már nehezen fékezte magát.

És Robur folytatta, ahogy elkezdte, mit sem törődve hallgatói érzelmeivel.

- Igen! Tudom! egy évszázadon át folytatott eredménytelen kísérletek, kudarcba fulladt próbálkozások után még mindig akadnak gyermeteg elmék, akik makacsul tovább hisznek a léghajó irányíthatóságában. Azt képzelik, hogy villamos vagy akármilyen más motort kapcsolhatnak a híres ballonjukhoz, mely útjában minduntalan a levegő ellenállásába ütközik. Azt beszélik be maguknak, hogy a léghajót éppúgy lehet irányítani a levegőben, mint a hajót a tengeren. Azért, mert néhány feltaláló csöndes vagy legalábbis csaknem szélmentes időben valahogy ellavírozott a szélirányban, esetleg könnyű fuvallattal szemben is, azt hiszik, a gyakorlatban is megvalósítható a levegőnél könnyebb légi alkalmatosság irányítása. Ugyan! Itt ülnek önök vagy százan, akik ábrándokat kergetve hajigálják dollárjaikat egyenesen a levegőégbe! Nos, vegyék tudomásul, hogy az elérhetetlen után futnak!

Meglepő, de a Weldon Club tagjai e kijelentés hallatára sem moccantak. Talán türelmesek és süketek lettek hirtelenében? Vagy úgy döntöttek, hogy megvárják, meddig merészkedik terveik elszánt ellenzője?

Robur folytatta:

- Hogyisne, léghajó!... Ha önsúlyát csak egy kilogrammal is akarjuk könnyíteni, egy köbméter levegőre van szükség! Még hogy egy ballon pusztán a hajtómotor segítségével megbirkózhatnék a légnyomással, a széllel, mikor nagyobb szél esetén egy hajó vitorlája is négyszáz lóerős ellenállásba ütközik, mikor tudjuk, hogy a Tay-híd katasztrófájánál az orkán 440 kilogramm nyomást gyakorolt a híd egy négyzetméternyi területére? Léghajóról álmodoznak, holott a természet soha egyetlen repülő lényt sem alkotott e módszer szerint, akár a szárnyakkal repülő madarakat nézzük, akár a hártyák segítségével repülő halfajtákat vagy bizonyos emlősöket...

- Emlősöket?... - kiáltott fel az egyik klubtag.

- Igen! A denevér, ha nem csalódom, mégiscsak repül! Vagy talán a közbeszóló nem tudja, hogy ez a repülni tudó állat igenis emlős, avagy talán evett már denevértojásból készült rántottát?

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a közbeszóló minden további kísérletről lemondjon, s Robur lankadatlan hévvel folytatta:

- Mindez talán azt jelentené, hogy az embernek le kell mondania a levegő meghódításáról, arról, hogy a nagyszerű légi közlekedés révén megváltoztassa az öreg világ polgári és politikai felfogását? Nem és nem! Ahogy az ember a hajó, az evező, a vitorla, a hajtókerék vagy a propeller segítségével meghódította a tengert, meg fogja hódítani a levegőt is, a levegőnél nehezebb gépezetekkel, mert igenis, a léghajónak a levegőnél nehezebbnek kell lennie, mert csak így győzheti le a levegőeget.

A gyülekezet most már kitört. A dühödt tiltakozások, mint megannyi puska- vagy ágyúcsőből csattanó golyó, vágódtak Robur felé. De lehetett volna másként válaszolni a ballonisták képébe vágott hadüzenetre? hiszen háború kezdődött a "levegőnél könnyebb" és a "levegőnél nehezebb" pártiak között!

Robur meg sem rezzent, karját összefonva rendületlenül várta, hogy a vihar elcsituljon.

Uncle Prudent egy kézmozdulattal tüzet szüntesst jelzett.

- Igen - folytatta Robur -, a jövő a repülő masináké. A levegő szilárd támaszpont. Hozzuk felfelé irányuló mozgásba ezt a fluidumot, s ha egy oszlopban a mozgás sebessége másodpercenként eléri a negyvenöt métert, úgy az oszlop felső részén akár megállhat egy ember, ha cipőtalpának mérete nem kisebb, mint egynyolcad négyzetméter. És ha a levegőoszlop felfelé irányuló sebességét kilencven méterre fokozzuk, úgy mezítláb járkálhat az oszlop tetején. Nos hát, ha egy légcsavar karjai ugyanakkora sebességgel kavarják és terelik a levegőt, ugyanezt az eredményt érjük el!

Amit Robur most mondott, nem volt új, elmondotta már előtte a repülés minden szakértője és kutatója, akinek munkája lassan, de biztosan a probléma megoldása felé vezetett. Ponton d'Amécourt, La Landelle, Nadar, de Luzy, de Louvrié, Liais Béléguic, Moreau, Richard fivérek, Babinet, Jobert, Temple, Salives, Penaud, de Villeneuve, Gauchot és Tatin, Michel Loup, Edison, Planavergne és még sok más kutatót illet a dicsőség, hogy ezeket az oly egyszerű elméleteket vallották és ismertették. Majd eljön a nap, mikor győzedelmeskednek ezek az oly sokszor elvetett, majd újra meg újra fontolóra vett elgondolások.

Vajon a repülés ellenfelei, akik azt állítják, hogy a madár csak azért tudja magát fenntartani, mert felmelegíti s így könnyebbé teszi a levegőt, melyet felszívott, még mindig érvekre várnak? Hát nem bizonyították be, hogy a sasnak, ha súlya öt kilogramm, legalább ötven köbméter meleg levegővel kellene feltöltekeznie csak ahhoz, hogy a levegőben tarthassa magát?

A körülötte dúló éktelen zenebonában éppen ezt mutatta ki Robur kérlelhetetlen logikával. S végkövetkeztetésként még a ballonisták fejéhez vágta:

- A léggömbjeik mit sem érnek, nem mennek velük semmire, nem szállhatnak szembe semmivel! A legrettenthetetlenebb léghajós, John Wise, noha ezerkétszáz mérföldet tett meg az amerikai kontinens légiterében, kénytelen volt lemondani arról a tervről, hogy átrepüljön az Atlanti-óceán fölött! S azóta egy lépéssel, de egyetleneggyel sem jutottak előbbre ezen az úton.

- Uram - szólalt meg ekkor az elnök, aki hiába próbálta fékezni magát -, ön megfeledkezik arról, mit mondott dicső emlékű Franklin elnökünk, mikor az első léghajó megszületőben volt! "Gyermek még, de sokra viszi!" - és növekedett...

- Nem, elnök úr, nem növekedett... csak dagadt, s ez nem ugyanaz!

Ez már nyílt támadás volt a Weldon Club tervei ellen, hiszen a klub határozta el, támogatta és pénzelte az óriás léghajó megépítését. Így aztán hamarosan megnyugtatónak alig mondható indítványoktól harsogott a terem:

- Ki vele!

- Hajítsuk ki a tolakodót!

- Bizonyítsuk be neki, hogy nehezebb, mint a levegő!

De megmaradtak a szavaknál, nem váltották be a fenyegetéseket. Robur rendületlenül állt, s harsogva folytatta:

- A jövő, tisztelt ballonista polgártársak, nem a léghajóé, hanem a repülő gépezeteké! A madár repül, repül, mert nem ballon, hanem repülő mechanizmus!

- Igen, repül - üvöltötte a heves természetű Bat T. Fyn -, de a mechanika minden szabálya ellenére!

- No és! - vont vállat Robur, majd így folytatta: - A kis és nagy állatok röptének tanulmányozása roppant egyszerű tanulságot hozott: utánozni kell a természetet, mely tévedhetetlen. Az albatrosz percenként tíz szárnycsapással, a pelikán hetvennel repül...

- Hetveneggyel! - kiáltott valaki gúnyosan.

- A méh másodpercenként százkilencvenkettővel...

- Százkilencvenhárommal! - kiáltozták nevetve.

- A házi légy háromszázharminc...

- Háromszázharminc és fél!

- És a szúnyog, mely milliónyi...

- Nem, milliárdnyi!

De a minduntalan félbeszakított Robur nem szakította félbe az érvek felsorolását.

- E különböző erőkifejtések, különböző számok között igenis megtalálhatjuk a gyakorlati megoldást. Azon a napon, amikor Lucy rájött, hogy a szarvasbogár, ez a két gramm súlyú rovar, négyszáz grammnyi, vagyis önsúlyánál kétszázszorta nagyobb súly megemelésére képes, a repülés problémája voltaképpen megoldódott. Egyébként is a kutatások bebizonyították, hogy a szárnyfelület olyan arányban csökken, amilyen arányban nő az állat mérete és súlya, tehát a nagyobb madárnak viszonylag kisebb a szárnya. Ebből a megállapításból kiindulva megtervezhettek, sőt meg is szerkeszthettek több mint hatvan gépezetet...

- Melyek soha nem tudtak repülni! - kiáltotta Phil Evans, a titkár.

- Amelyek röpültek, és röpülni fognak - vágott vissza Robur zavartalanul. - És akár csavart szárnyúnak, akár egyenes szárnyúnak, akár légcsavaros masinának, akár a levegő hajójának nevezzék is, mindenképpen arról a repülő gépezetről van szó, melynek létrehozása a levegőég urává teszi az embert.

- Ó! Légcsavar! - vágott vissza Phil Evans. - Csakhogy a madár nem légcsavarral röpül... jó lesz, ha ezt nem felejtjük el!

- De bizony azzal röpül! - válaszolt Robur. - Mint ezt már Penaud is bebizonyította: a madár röptében valóságos légcsavarként használja szárnyait, röpte tehát csavarvonalú. És a jövő hajtóereje a légcsavar...

Hej, koma, micsoda égi taliga!
Hogy az isten csudájába került az oda...

zendített rá az ülés egyik részvevője, majd pillanatok alatt az egész ülésterem vele harsogta a nótát.

Mikor aztán a nótaszót is túlharsogta a vad lárma, Uncle Prudent a pillanatnyi viharszünetet kihasználva, nagy bölcsen így szólott:

- Ismeretlen polgártárs, mindeddig nem zavartuk szavaiban...

A Weldon Club elnöke szerint a sok közbeszólás, kiáltozás, hangos terefere ugyanis nem zavarás, hanem egyszerűen az ellenérvek felsorolása volt.

- Most már azonban figyelmeztetem, hogy a repülő gép eszméje halva született idea, s mind az amerikai, mind a külföldi szakértők többsége el is vetette. A repülő gépezetekkel való kísérletezés terhére írandó a Repülő Szaracén halála Konstantinápolyban, Voador lisszaboni szerzetes pusztulása, Letour 1852-ben, Groof 1864-ben bekövetkezett halála, nem beszélve az áldozatokról, akiknek neve most nem jut eszembe, hogy csak a mitológiai Ikaroszt...

- A repülő gépezetekkel való kísérletezés semmivel sem bűnösebb, mint a léggömbökkel végzett próbálkozások, melyeknek olyan vértanúi vannak, mint a Calais-ban lezuhant Pilâtre de Rosier, a párizsi Blanchard asszony meg Donaldson és Grimwood, aki a Michigan-tóba zuhant, továbbá Sivel, Croce-Spinelli, Eloy és még sokan mások, akiket semmiképpen sem szabad elfelejteni!

Ez volt ám a jó vívóhoz méltó riposzt!

- De egyébként is - folytatta Robur -, bármily kitűnőek legyenek is az önök léghajói, valóban gyakorlati hasznú sebességet soha el nem érnek velük. Tíz év kellene ahhoz, hogy egy léghajó körülrepülhesse a világot, repülő gépezettel pedig nyolc nap elegendő.

Jó három percen át zúgott a tiltakozások, az ellenvetések új kórusa, míg Phil Evans végre szóhoz jutott.

- Repülő gépezetes uram - mondotta -, ön, aki a repülő masina áldásairól zeng dicshimnuszt, ön vajon repült-e már valaha?

- Repültem!

- És ugyebár, meghódította a levegőeget?

- Nincs kizárva, uram!

- Éljen Hódító Robur! - kiáltott valaki gúnyosan.

- Helyes! Úgy van! Hódító Robur! Elfogadom ezt a nevet, viselni fogom, mert rászolgáltam!

- Hát ezt már alig hisszük! - tört ki Jem Cip.

- Uraim - folytatta Robur szemöldökét összevonva -, ha komolyan akarok komoly dolgokról beszélni, vitatkozni, nem tűröm a kétkedést, s örülnék, ha tudnám, ki volt a közbeszóló...

- Jem Cip a nevem, és vegetáriánus vagyok.

- Jem Cip uram - hangzott Robur szava -, tudom, hogy a vegetáriánusnak hosszabb a bele, mint más halandóé, jó lábnyival hosszabb! Sok ám ez... Ne kötelezzen arra, hogy még jobban megnyújtsam az önét... a fülénél kezdve!

- Ki innen!

- Rakják ki a szűrét!

- Törjék össze a csontjait!

- Kötélre vele!

- Csavarjuk csigavonalba!

A ballonisták dühe tetőpontra hágott. Felpattantak a helyükről, körbefogták a szónoki emelvényt. Robur eltűnt a körülötte fenyegetőzve hadonászó öklök erdejében. A gőztrombita hiába harsogott a gyülekezet fülébe. Philadelphia népe ezen az estén nyilván azt hitte, olyan tűz pusztítja a város valamelyik negyedét, hogy a Schuylkill River minden vize sem lesz elegendő az oltásra.

A zajongó ballonisták hirtelen visszahőköltek. Robur kirántotta két öklét a zsebéből, s a hozzá legközelebb acsarkodók felé nyújtotta.

Mindkét kezében bokszert tartott, mely egyúttal revolver is, afféle kis zsebgolyószóró, mely egyetlen nyomásra eldördül.

Kihasználva azt, hogy támadói hátrálnak, méghozzá némán hátrálnak, Robur ismét megszólalt:

- Alighanem mégis igaz, hogy nem Amerigo Vespucci fedezte fel az Újvilágot, hanem John Cabot!^[13] Önök, ballonista polgártársak, nem is amerikaiak, hanem kabócák!

E pillanatban négy-öt pisztolylövés dörrent, Robur a levegőbe lőtt, a golyók nem sebesítettek meg senkit, de a feltaláló eltűnt a gomolygó füstben, s mire az eloszlott, már nyomát sem találták. Hódító Robur elszállt, mintha valami repülő gépezet ragadta volna fel a levegőbe.

Annyi bizonyos: nem először történt, hogy viharos vita után az üléstermet elhagyva, a Weldon Club tagjai fellármázták a Walnut Streetet és mellékutcáit. A környék lakói sem most panaszkodtak először, éspedig joggal a viták zajos befejezése miatt, mely még otthonukban sem hagyta őket nyugodni. Nemegyszer a rendőrségnek kellett közbelépnie, hogy szabaddá tegye az utat a járókelők számára, akiket vajmi kevéssé érdekelt a léghajózás égető problémája. De a zenebona még sohasem volt akkora, a panaszok soha nem voltak oly jogosultak, a rendőrség közbelépése még soha nem volt olyan indokolt, mint e viharos ülés estéjén.

Pedig a Weldon Club viselkedésére ezen az estén volt is némi mentség. Elvégre saját falaik között merészeltek rájuk támadni. A "levegőnél könnyebb" párt dühödt híveinek abszolút kellemetlen dolgokat mondott a "levegőnél nehezebb" elméletét hasonlóképp dühödten valló idegen. S mikor meg akarták neki adni, amire rászolgált, egyszerűen eltűnt a szemük elől.

Ez bosszúért kiáltott. Nem is amerikai vér folyik annak ereiben, aki ilyen sértést megtorlatlanul hagy. Még hogy Amerika fiait kabócának nevezze valaki! Ez már csak azért is megbocsáthatatlan gyalázkodás, mert véletlenül a történelem ad hozzá némi alapot.

A klub tagjai először a Walnut Streeten verődtek lármás csapatokba, aztán a szomszédos utcákban, majd keresztül-kasul az egész környéken. Fölverték az alvókat, rávették őket, hogy engedjék átkutatni otthonukat, megígérvén, hogy a későbbiekben elégtételt kapnak a magánélet szentségén esett sérelemért, melyet az angolszász népek oly mélységesen tisztelnek. De hiába kutattak, hiába kellemetlenkedtek, Roburt sehol sem találták, még nyomára sem bukkantak. Alaposabban akkor sem tűnhetett volna el, ha a Rajtával, a Weldon Club óriás léghajójával távozik.

Egyórás hajsza után le kellett mondani további kereséséről. A klubtársak elváltak, előbb azonban megesküdtek, hogy az Újvilág mindkét Amerikáját tűvé teszik érte.

Tizenegy óra tájt ismét csaknem teljes békesség honolt a környéken. Philadelphia már-már elmerült újra a jóízű álomban - azoknak a szerencsés városoknak kiváltsága ez, melyeket elkerült az ipari fejlődés. A klubtársak már csak a hazatérésre gondoltak. Hogy csak néhány urat említsünk a legfontosabbak közül: William T. Forbes hatalmas cukorgyára felé indult, ahol Miss Doll és Miss Mat saját gyártmányú glukózéval édesített esti teájával várta; Truk Milnor pedig a legtávolibb külváros felé igyekezett, ahol üzemének fújtatója zihált éjjel-nappal. Jem Cip, a pénztáros, akit nyilvánosság előtt ért az inzultus, hogy belei egylábnyival hosszabbak, mint bármely más földi halandóé, visszatért ebédlőjébe, ahol már készen várta vegetáriánus vacsorája.

A két legfontosabb ballonista - de csupán ez a kettő -, úgy látszik, még csak nem is gondolt arra, hogy otthonába térjen. Kihasználták az alkalmat, hogy a szokottnál is csípősebb hangon elbeszélgessenek. Az egymással meg nem békélő Uncle Prudent és Phil Evans, a Weldon Club elnöke és titkára volt ez a két fontos személyiség.

A klub kapujában Frycollin inas várt urára, Uncle Prudentra.

Mikor gazdája kilépett a kapun, a nyomába szegődött, mit sem törődve azzal, hogy az urak min civódnak.

"Beszélgetés", ez persze túl szép kifejezés arra, amit a klub elnöke és titkára egyformán ingerülten művelt. Valójában veszekedtek, mégpedig olyan tűzzel, melynek forrása régi vetélkedésükben rejlett.

- Nem, uram, ezerszer is nem! - hajtogatta Phil Evans. - Ha engem ért volna a szerencse, hogy a Weldon Club elnöke legyek, soha, vegye tudomásul, soha nem kerülhetett volna sor ilyen botrányra!

- S ugyan mit tett volna, ha önt éri ez a szerencse? - kérdezte Uncle Prudent.

- Belefojtottam volna a szót abba a nyilvánosság előtt pimaszkodó fráterba, még mielőtt kinyithatta volna a száját!

- Úgy vélem, mielőtt belefojthatjuk a szót valakibe, legalább hagyni kell szóhoz jutni.

- De nem Amerikában, uram, de nem ám!

S most, hogy ismét belekeveredtek a szelídnek éppen nem mondható eszmecserébe, a két úr vaktában járta az utcákat, egyre távolabbra kerültek otthonuktól, olyan városrészekbe jutottak, ahonnan csak nagy kerülővel érhettek volna haza.

Frycollin egyre a nyomukban járt, s csöppet sem hatott rá megnyugtatóan, hogy gazdája egyre elhagyatottabb utcákon vág át. Frycollin, az inas, bizony nem szerette az ilyen vidékeket, főként nem éjfél előtt pár perccel. A városra sűrű sötétség borult, az újhold alighogy megkezdte négyhetes szolgálati idejét.

Frycollin nézett jobbra, nézett balra, vajon nem leselkednek-e gyanús árnyak. Mintha öt vagy hat jól megtermett fickót látott volna a nyomukban settenkedni.

Ösztönösen közelebb lépett gazdájához, de a világért sem merte volna megszakítani az emelkedett társalgást, mert könnyen megtörténhetett volna, hogy végül az ő hátán csattan az ostor.

A véletlen úgy hozta, hogy a Weldon Club elnöke és titkára, anélkül, hogy észrevette volna, a Fairmont Park felé közeledett. Mikor vitájuk a leghevesebben tombolt, éppen a Schuylkill River fölött ívelő híres vashídon keltek át, ahol csak néhány elkésett járókelővel találkoztak, majd a folyón túl a roppant parkba jutottak, ott sötétlettek előttük a messzeségbe nyúló rétek, a mezők, melyekre a világszerte híres, páratlan szép fák árnyéka borult.

Frycollin inason itt már végképp erőt vett a rettegés, már csak azért is, mert az előbb megpillantott árnyékok a hídon át is a nyomukban maradtak. Pupillája a rémülettől úgy kitágult, hogy a szivárványhártyából már-már semmi sem látszott. Ugyanakkor minden porcikája elgyengült, Frycollin összezsugorodott, mintha a természet őt is megajándékozta volna a puhányok és bizonyos ízelttestűek összehúzódó képességével.

Frycollin inas ugyanis példásan gyáva volt. Tipikus dél-karolinai néger, nyápic testen bamba fej. Történetünk idején éppen huszonegy éves, vagyis soha nem volt rabszolga, szabad embernek született, mégis igazi szolgalélek volt, kényeskedő, falánk, lusta és főként párját ritkítóan gyáva. Már három éve Uncle Prudent szolgálatában állt. Gazdája már százszor azon a ponton volt, hogy kihajítja, aztán mégiscsak megtartotta, gondolván, hogy hátha még rosszabb jön utána.

Minthogy olyan úrral kellett együtt élnie, aki vakmerő kalandokra mindig készen állt, Frycollin mást sem csinált, mint egyvégtében reszketett, hogy nyúlszívét mikor milyen megpróbáltatás sújtja. Hej, Frycollin, ha tudtad volna, mi vár rád!

Miért is nem maradt Frycollin Bostonban, Sneffeléknél, akik éppen indulás előtt mondtak le svájci utazásukról, mert eszükbe jutott, hogy ott néha földomlások vannak. Ehhez a családhoz illett Frycollin, és nem Uncle Prudenthoz, akinek házában örökös vendég volt a vakmerőség.

De hát Uncle Prudenthoz került, és gazdája végül is megszokta a hibáit. Persze volt egy jó tulajdonsága is: noha néger volt, szépen beszélte az angol nyelvet, ami nem kicsiség.

Egyszóval Frycollin gyáva volt, olyan gyáva, hogy ráillett a mondás: gyáva, mint a hold.

Csakhogy ez esetben tiltakoznunk kell az összehasonlítás ellen, mely sérti a szőke Phoibét, a szelíd Szelénét, a sugaras Apollón szűzi nővérét. Ugyan mi jogon vádol bárki is gyávasággal egy égitestet, mely mióta a világ világ, mindig szembenézett a Földdel, soha nem fordított neki hátat?

Akármint is legyen, a megrágalmazott szőke félhold ebben az órában - éjfél előtt néhány perccel - eltűnőben volt nyugat felé, a park legmagasabb fáinak orma mögött. A lombok között átvilágító sugarai itt-ott világos foltokat vetettek a földre. A fák alatt így mintha kevésbé lett volna sötét az éjszaka. Frycollin itt élesebb tekintettel fürkészhetett körül.

"Brrr... - rettent meg. - Még mindig itt vannak a gazfickók! Igen, felénk közelednek!"

Nem állhatta tovább, gazdájához lépett.

- Master Uncle - szólította, így nevezte ugyanis, mert a Weldon Club elnöke így kívánta.

A két vetélytárs vitája e pillanatban ért tetőfokára. Minthogy éppen a pokolba küldték egymást, Frycollint kereken felszólították, vegyen részt e kirándulásban.

S miközben egymás képébe kiabálva folytatták a vitát, Uncle Prudent egyre beljebb és beljebb hatolt a Fairmont Park rétjeire boruló sötétségbe, s egyre jobban távolodott a Schuylkill Rivertől és a hídtól, melyen ismét át kellett volna menniük, hogy visszatérjenek a városba.

Ekkor mindhárman egy magas szálfákból álló erdőcske közepébe értek, a fák ormán búcsúzó holdsugarak ezüstje csillant. Az erdőcske szélén ovális formájú hatalmas tisztás - kitűnő lovaspálya - terült el. A sima talajon sehol egyetlen árok vagy hepehupa, mely nehezítené a lovak vágtáját, sehol egyetlen fa, mely zavarná a kör alakban több mérföldön húzódó nézőtérről a kilátást.

Mégis, ha Uncle Prudent és Phil Evans nincs úgy elmerülve a vitában, ha kicsit is figyelmesen körülnéznek, észrevették volna, hogy a tisztás képe valahogy megváltozott. Talán malom épült itt az utóbbi napokban? Valóban, az ember azt mondhatta volna, hogy szélmalmokat lát, melyeknek mozdulatlan szárnyai fenyegetően meredtek a sötétségbe. Csakhogy sem a klub elnöke, sem a titkára nem vette észre azt a furcsa változást a Fairmont Parkban, és Frycollin sem látott meg belőle semmit. Félelmében csak azt látta, hogy a körülöttük ólálkodók egyre közelebb kerülnek, bekerítik őket, mintha valami rosszban törnék a fejüket. A félelem a torkát szorongatta, keze-lába valósággal megbénult, minden hajaszála az égnek meredt - egyszóval majd szörnyethalt, úgy rettegett.

Mégis - noha már a térde is reszketett - maradék erejét összeszedve, még egyszer próbálkozott gazdájánál:

- Master Uncle!... Master Uncle!

- Ej, hát mi lel már? - förmedt rá Uncle Prudent.

Sem Phil Evans, sem ő maga nem bánta volna, ha mérgükön kicsit könnyíthetnek azzal, hogy alaposan helybenhagyják a boldogtalan inast. De erre már nem volt idejük, mint ahogy Frycollinnak sem volt ideje arra, hogy urának válaszoljon.

A fák alól füttyszó hallatszott. Ugyanakkor csillag alakzatú elektromos égő gyúlt ki a tisztás közepén.

Nyilván jeladás volt: itt az alkalmas pillanat valami gaztett elkövetésére.

A szálerdőből egy szempillantás alatt hat ember ugrott elő, kettő Uncle Prudentra, kettő Phil Evansra, kettő meg Frycollinra vetette magát - ez az utóbbi kettő persze fölösleges volt, mert a gyáva inas egyszerűen képtelen volt a védekezésre.

A Weldon Club elnöke és titkára, noha meglepetésszerűen érte őket a támadás, védekezni próbált, de ehhez sem idejük, sem erejük nem maradt. Néhány pillanat alatt egy szájpecek megnémította, egy kendő megvakította őket, aztán leteperték, megkötözték őket, s mindhármójukat a tisztás közepe felé vonszolták. Közben ugyan mi másra gondolhattak volna, mint arra, hogy holmi banditanépséggel akadt dolguk, akik az erdők sűrűjében gondolkozás nélkül kirabolják a megkésett kirándulókat. Pedig erről szó sem volt. Még csak át sem kutatták őket, noha Uncle Prudentnál szokása szerint most is volt pár ezer dollár.

Röviden: egy perccel a támadás után, anélkül, hogy a támadók egy szót is váltottak volna egymással, Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin azt érezte, hogy óvatos kézzel leteszik őket, de nem a tisztás füvére, hanem valami deszkaféleségre, mely megnyikordult a súlyuk alatt. Sorban egymás mellé kerültek, aztán egy ajtó csukódott, retesz csikordult, s ebből tudták, hogy foglyok.

Ezután zúgást hallottak, mely valami berregésfélével kezdődött, ez később folyamatos zúgásba ment át, ezenkívül semmi más hang nem törte meg az éjszaka csöndjét.

Hogy megdöbbent Philadelphia másnap! A város már kora reggel értesült arról, hogyan folyt le a Weldon Club előző esti ülése, mindenki tudott a titokzatos férfiú, ama bizonyos Robur - sőt, Hódító Robur - nevű feltaláló megjelenéséről s arról, hogy miután nyilván bele akart kötni a ballonistákba, megmagyarázhatatlan módon eltűnt.

S mindez nem volt elég! Philadelphia lakói később arról értesültek, hogy a klub elnöke és titkára is eltűnt a június 12-éről 13-ára virradó éjszakán.

Micsoda kutatások folytak a városban és a környéken! Persze eredménytelenül. A philadelphiai újságok, majd a pennsylvaniaiak s végül az egész amerikai sajtó foglalkozott a történtekkel, százféleképpen magyarázták, s nyilván egyik magyarázat sem volt helytálló. Hirdetmények, falragaszok jelentek meg, tekintélyes összegeket ajánlva nemcsak annak, aki megtalálja a köztiszteletnek örvendő eltűnteket, hanem bárkinek, aki a leghalványabb nyomra vezet. Semmi eredmény. Ha a föld nyelte volna el őket, a Weldon Club elnöke és titkára akkor sem tűnhetett volna el nyomtalanabbul a földtekéről.

A kormánypárti lapok az ügyről írva azt követelték, hogy jelentős mértékben növeljék a rendőrség létszámát, minthogy az Egyesült Államok legjobb polgárai ellen bármikor sor kerülhet hasonló merényletekre... és igazuk volt!

Persze ugyanakkor az ellenzéki lapok követelték, hogy a rendőröket - minthogy semmi haszon belőlük - eresszék szélnek, hiszen hasonló merényletekre bármikor sor kerülhet anélkül, hogy a tettesek nyomára bukkannának - s aligha tévedtek!

Végül a rendőrség maradt, ahogy volt, s ahogy mindig is lesz a világok legjobbikában, mely ugyan nem tökéletes, és nem is lehet azzá.

Bekötött szemmel, felpöckölt szájjal, megkötözött kézzel, gúzsba kötött lábbal nem láthat, nem szólhat, nem moccanhat az ember. Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin, az inas helyzete bizony éppen nem volt kellemes. Ráadásul még csak nem is sejtették, kik voltak a szerzői az emberrablásnak, hova kerültek, mikor behajították őket valahova, mint holmi csomagot a postakocsiba; nem tudták, mi sorsot szánnak nekik - ilyen körülmények között még a legtürelmesebb birka is nekikeseredett volna, márpedig tudjuk, hogy a Weldon Club egyik tagja sem volt a türelem bárányszelíd mintaképe. Könnyen elképzelhetjük, hogy a heves természetű Uncle Prudent hogyan érezte magát.

Azt mindenesetre sejthette ő is meg Phil Evans is, hogy bajosan jelenhetnek meg a másnap esti ülésen a klub nagytermében.

Ami meg Frycollint illeti, az inas bekötött szemmel, fölpeckelt szájjal csak hevert. Nem tudott az semmire sem gondolni, nem volt se holt, se eleven.

A foglyok helyzete egy órán át mit sem változott. Senki rájuk sem nézett, nem jött senki, hogy kioldja kötelékeiket, kivegye a pecket a szájukból, pedig nagyon fontos lett volna számukra, hogy mozoghassanak, szólhassanak. Így aztán a szájpecken át legfeljebb egy-egy fojtott "haj"-t tudtak kipréselni magukból, és dobálhatták magukat, mint a partra vetődött potyka. Csupán így tudták kifejezni néma haragjukat, elfojtott, azaz inkább elkötözött dühüket. Az eredménytelen erőfeszítések után aztán kis ideig tehetetlenül hevertek, s minthogy a szemüket nem használhatták, a fülüket hegyezték, talán így megtudnak valami közelebbit nyugtalanító helyzetükről. De hiába igyekeztek, nem hallottak mást, mint szakadatlan és megmagyarázhatatlan búgást, melytől szinte vibrált körülöttük a levegő.

Aztán mégis történt valami. Phil Evans higgadt próbálkozásai sikerre vezettek: sikerült meglazítani a csuklójára szoruló hurkot. Lassanként lazította a csomót, majd ujjait egyenként kihúzta a hurokból, s végül szabaddá vált a két keze. Erélyesen dörzsölte zsibbadt csuklóit, hogy a vérkeringés bennük helyreálljon. Egy perccel később Phil Evans leoldotta a szemét takaró kendőt, kivette a pecket a szájából, és bowieknife-jának^[14] éles pengéjével elvágta a lábára hurkolt köteleket. Az az amerikai ugyanis, aki nem hordja magánál állandóan bowieknife-ját, nem is igazi amerikai.

Így aztán Phil Evans mozoghatott, beszélhetett, de ez volt minden. A szemének most sem vette sok hasznát - legalábbis pillanatnyilag. Vaksötét volt a cella. A falba hat-hét láb magasan vágott, lőrésre emlékeztető ablaknyíláson át mégis némi világosság szűrődött be.

Gondolhatjuk, hogy Phil Evans akárhogy is érzett vetélytársa iránt, percnyi habozás nélkül megszabadította kötelékeitől. Bowieknife-jával egykettőre elnyisszantotta a kezére-hátára hurkolt köteleket. Uncle Prudent azon nyomban feltérdelt, lerántotta a szeméről a kendőt, kitépte a szájából a pecket, aztán dühtől fuldokolva mondta:

- Köszönöm.

- Ugyan... nincs mit - hangzott a válasz.

- Phil Evans uram!

- Mit óhajt, elnök uram?

- Itt nincsen elnök, sem titkár, sem vetélytárs!

- Igaza van - válaszolt Phil Evans. - Két férfiú van itt, ki bosszút akar állni egy harmadikon, akinek eljárása szigorú megtorlást követel. S ez a harmadik nem más, mint...

- Robur!

- Igen, Robur!

A hajdani vetélytársak között egy ponton máris teljes volt az egyetértés. Nem is kellett attól félniök, hogy valaha is hajba kapnak e kérdésen.

- És az inasa? - mutatott Phil Evans Frycollinra, aki szuszogott, mint valami fóka. - Ki kellene őt is oldozni.

- Még nem - válaszolt Uncle Prudent. - Telesírná a fülünket, márpedig most más dolgunk van, mint az ő panaszait hallgatni.

- Mi dolgunk, Uncle Prudent uram?

- Menekülni, ha lehet.

- És ha nem lehet, akkor is.

- Igaza van, Phil Evans uram, akkor is, ha lehetetlen!

Az elnöknek és klubtársának egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elrablásuk mögött valaki más állna, mint Robur. Ha nem Roburral, hanem egyszerű, derék rablókkal akadtak volna össze, azok, miután megfosztják őket az órájuktól, gyűrűiktől, pénztárcájuktól, levéltárcájuktól, minden további nélkül kést vágtak volna a torkukba, s behajítják mindhármójukat a Schuylkill Riverbe, s most nem lennének rabok ebben a... Miben? - Valóban nehéz kérdés, de valamiképpen tisztába kell jönniük vele, mielőtt némi reménnyel hozzákezdhetnek a szökés előkészítéséhez.

- Phil Evans uram - elmélkedett fennhangon Uncle Prudent -, jobb lett volna, ha az ülésről kijövet kicsit körülnézünk ahelyett, hogy ama bizonyos dolgokról vitatkoztunk, melyekre most nem volna helyes visszatérni. Ha a városban maradunk, az utcán sétálunk, mindez nem történt volna meg. Ez a Robur nyilván sejtette, hogy távozása után mi történik a klubban, előre tudta, hogy kihívó viselkedése milyen haragot kelt, ezért aztán néhány cinkosának meghagyta, álljanak lesbe a klub kapujában. Mikor elhagytuk a Walnut Streetet, ezek a banditák meglestek bennünket, a nyomunkba szegődtek, mikor meg oktalanul a Fairmont Park sétányain folytattuk utunkat, nekik már nyert ügyük volt.

- Úgy van - válaszolt Phil Evans. - Bizony, nagy hibát követtünk el azzal, hogy nem mentünk egyenesen haza.

- Az ember mikor téved, mindig hibázik.

E pillanatban nehéz sóhaj hallatszott a cella legsötétebb zugából.

- Ki az? - kérdezte Phil Evans.

- Semmi!... Frycollin álmodik - mondta Uncle Prudent, majd így folytatta: - Attól a pillanattól kezdve, hogy a tisztástól néhány lépésnyire ránk támadtak, legfeljebb két perc telt el addig, míg ebbe a lyukba zártak bennünket. Világos, hogy ezek a fickók nem hurcoltak el bennünket a Fairmont Parkból.

- Mert ha ezt teszik, éreztük volna, amint visznek bennünket.

- Úgy van - biccentett Uncle Prudent. - Így hát nyilván kocsifülkébe vagyunk zárva, esetleg valami hosszú prériszekérfélébe vagy cirkuszi kocsiba...

- Természetesen! Mert ha a Schuylkill River partján, egy ott horgonyzó hajóban lennénk, éreznénk, amint a hajót jobbról-balról verdesik, ringatják a hullámok.

- Úgy van! Ismét csak úgy van! - bizonygatta Uncle Prudent. - S úgy gondolom, hogy miután még a tisztáson vagyunk, meg kell kísérelnünk a szökést, most vagy soha! Roburral meg majd később leszámolunk.

- És drágán fizettetjük meg vele az Amerikai Egyesült Államok két polgárának szabadsága ellen elkövetett merényletet.

- Drágán! Nagyon drágán!

- Voltaképpen ki is lehet ez az ember? Honnan jön? Vajon angol, német, francia?...

- Nyomorult fickó, érjük be ennyivel - válaszolt Uncle Prudent. - És most munkára!

Kezüket előrenyújtva, ujjukkal tapogatták mindketten a cella falát, hogy valami eresztéket vagy hasadékot találjanak rajta. Semmi. Az ajtó körül megint csak semmi. Hermetikusan volt becsukva, a zárat semmiképpen sem tudták volna kiverni a helyéből. Lyukat kell tehát fúrniuk, hogy ezen át próbálkozzanak. De vajon boldogulnak-e a bowieknife-okkal, vajon a penge nem csorbul-e ki, nem törik-e össze a falon?

- Ugyan mi okozhatja ezt a szakadatlan vibrálást? - kérdezte Phil Evans, aki egyre csodálkozott a folyamatos zúgás hallatán.

- Minden bizonnyal a szél - válaszolta Uncle Prudent.

- A szél?... Én bizony úgy vettem észre, hogy egész éjfélig csöndes volt az idő.

- Hát persze, Phil Evans, csöndes volt. De ha nem a szél, akkor ugyan mi más volna?

Phil Evans kése legjobb pengéjével próbálta kikezdeni a falat az ajtó mellett, talán elég lesz - gondolta -, ha lyukat fúr, s azon át kívülről próbálják kinyitni az ajtót, ha ugyan nincs lelakatolva, és ha a kulcs a zárban van. A perceken át tartó munka eredménye mindössze az volt, hogy kicsorbultak a bowieknife pengéi, letört a hegyük, az élük meg ezerfogú fűrésszé változott.

- Nem fogja, Phil Evans?

- Nem.

- Talán bádoglemezből vannak a falak?

- Nem, ha az ember megkoccantja, nem ad fémes hangot.

- Talán nagyon kemény fából?

- Nem, sem fémből, sem fából.

- Akkor vajon miből?

- Nem tudnám megmondani, de annyi bizonyos, hogy olyan anyagból, amit nem fog az acél.

Uncle Prudent dührohamot kapott. Káromkodott, hangosan dobogott a padlón, közben egy képzeletbeli Robur után tapogatózott, hogy megfojtsa.

- Nyugalom, Uncle Prudent uram - intette Phil Evans. - Most próbálkozzék maga.

Uncle Prudent engedelmeskedett, de bowieknife-ja nem bírt a fallal, mintha kristályból lett volna, a legjobb pengéjével sem tudta még csak megkarcolni sem.

Így hát nem szökhetnek meg, hiszen tervüket arra alapították, hogy az ajtót valahogy kinyitják.

Pillanatnyilag bele kellett törődniük az adott helyzetbe, márpedig beletörődésre alig képes a jenki; csak a jó szerencsére számíthattak, amitől viszolyog a mindig gyakorlatias amerikai ész. Így hát a beletörődést ugyancsak heves kifakadások, hízelgőnek éppen nem mondható kifejezések, szidalmak kísérték - s mindez ama bizonyos Robur címére, aki aligha volt ijedős ember; legalábbis nem hihette ijedősnek az, aki a Weldon Clubban látta.

Közben Frycollin kezdte félreérthetetlenül kimutatni, hogy kellemetlenül érzi magát. Vagy a gyomrába, vagy a lábába állhatott görcs, annyi bizonyos, hogy szánalmasan dobálta magát.

Uncle Prudent úgy látta, kötelessége véget vetni a tornamutatványoknak, s elvágta a néger kötelékeit.

Alighanem hamarosan megbánta, mert az inas azonnal rázendített a halálfélelem és gyötrelmes éhség végeérhetetlen sirámaira. Frycollint ugyanis egyszerre kínozta nyúlszíve meg éhes bendője, s nehéz lett volna megmondani, melyik volt bűnösebb a sok szenvedésben.

- Frycollin! - kiáltott rá Uncle Prudent.

- Master Uncle!... Master Uncle!... - nyögte az inas két gyászos jaj között.

- Könnyen lehetséges, hogy éhhalálra szánnak bennünket. Mi azonban elhatároztuk, hogy nem adjuk fel a reményt, míg bármi ehető marad a közelünkben, bármi, amivel meghosszabbíthatjuk napjainkat, akár...

- Engem! Engem megenni?! - borzadt meg Frycollin.

- Mint ahogy hasonló esetekben mindig ez a négerek sorsa! Így hát, Frycollin, ne edd magad...

- Majd megeszünk mi! - tette hozzá Phil Evans.

S Frycollin mélységesen félt attól, hogy két, az övénél nyilván becsesebb élet meghosszabbítására fogják felhasználni. Ezután arra szorítkozott, hogy magában nyögdécseljen.

Közben múlt az idő, s eredménytelen maradt minden próbálkozás, hogy kifeszítsék az ajtót, vagy lyukat vágjanak a falba. Hogy miből volt a fal, arra képtelenek voltak rájönni. Annyi bizonyos, hogy nem volt sem fémből, sem fából, sem kőből. Különben alighanem ugyanabból az anyagból készült a cella padlója is. Ha sarkukkal megdöngették, különös hangot adott, amit Uncle Prudent bajosan tudott volna besorolni az ismert hangok valamely csoportjába. S még valami: mintha űr kopogott volna a padló alatt, mintha nem közvetlenül a tisztás földjén lett volna. Igen, mintha ez az érthetetlen zúgás, suhogás simogatta volna alulról is a cellájukat. Meglehetősen nyugtalanító volt mindez.

- Uncle Prudent!

- Mit óhajt, Phil Evans?

- Nem gondolja, hogy cellánkat odább vitték?

- Semmiképpen.

- Pedig fogságunk első pillanataiban világosan éreztem a fű friss illatát s a park fáinak gyantás szagát. Most hiába szaglászok, mintha minden illat eltűnt volna...

- Valóban.

- Mi lehet ennek a magyarázata?

- Mindegy, mivel magyarázzuk, Phil Evans uram, de azzal semmiképpen sem magyarázhatjuk, hogy börtönünk helyet változtatott. Ismétlem, ha kocsin vagy hajón szállítanának bennünket, éreznénk vagy a rázkódást, vagy a ringást.

Frycollin ekkor olyan hosszan sóhajtott, hogy végsóhajának képzelhették volna, ha az elsőt nem követte volna még sok másik sóhaj.

- Nem bánnám, ha ez a Robur hamarosan maga elé hívatna bennünket - töprengett Phil Evans.

- Remélem, hogy így lesz! - tüzelt Uncle Prudent. - Akkor aztán megmondhatom neki...

- Vajon mit?

- Hogy mint szemtelen tolakodó kezdte, s mint gazfickó végezte.

E pillanatban Phil Evans észrevette, hogy a nap felkelőben van. Tétova fény szűrődött be a fal felső részében, az ajtóval szemben vágott keskeny nyíláson át. Eszerint tehát hajnali négy óra felé lehetett, minthogy e szélességi fokon júniusban Philadelphia egén ez idő tájt fénylenek fel a nap első sugarai.

Uncle Prudent azonban hiába szólaltatta meg ismétlőóráját, ezt a kis remeket, mely magának Phil Evansnak az üzeméből került ki - a kis csengő csak háromnegyed hármat jelzett, pedig az óra nem állt meg.

- Furcsa - jegyezte meg Phil Evans -, háromnegyed háromkor még sötétnek kellene lenni.

- Úgy látszik, késik az órám... - válaszolt Uncle Prudent.

- A Walton Watch Company órája? - méltatlankodott Phil Evans.

Akárhogy is történt, a nap bizony felkelőben volt. A cella vaksötétjéből lassanként fehéren bontakozott ki a falba vágott nyílás. Noha a hajnal korábban fénylett fel, mint az a negyvenedik szélességi fokon lehetséges - Philadelphia ugyanis itt fekszik -, a nap nem kelt fel olyan gyorsan, mint egyébként szokott az alacsonyabb szélességi fokokon.

Ezt Uncle Prudent állapította meg - ismét valami, amire nincs magyarázat.

- Talán felkapaszkodhatnánk a résig - jegyezte meg Phil Evans -, onnan esetleg jobban látjuk, hol vagyunk.

- Megpróbálhatjuk - válaszolt Uncle Prudent, majd Frycollinhoz fordult: - Gyerünk, Frycollin, talpra!

Az inas felállt.

- Támaszd a hátadat a falnak - folytatta Uncle Prudent. - Ön meg, Phil Evans, szíveskedjék felállni a legény vállára, én majd ügyelek, hogy le ne essen.

- Szívesen - válaszolt Phil Evans.

Egy pillanattal később már Frycollin vállán térdelt, szemben a nyílással. A nyílás azonban zárva volt, de nem vastag üveg zárta el, mint a hajók ablakait, hanem csak egyszerű ablaküveg. Noha nem volt vastag, zavarta a kilátást, s Phil Evans hiába igyekezett, alig látott valamit.

- Ej, hát törje be azt az üveget - türelmetlenkedett Uncle Prudent -, akkor jobban lát!

Phil Evans bowieknife-ja markolatával erélyesen az üvegre csapott, fémes hang hallatszott, de az üveg nem tört össze.

Még egy, most még hevesebb ütés. Az eredmény ugyanaz.

- Na tessék! - kiáltotta Phil Evans. - Törhetetlen üveg!

Valóban, csak olyan üvegből készülhetett ez az ablak, amit Siemens feltaláló módszerét utánozva edzettek, mert többszöri próbálkozás után is ép maradt.

Ekkorra azonban a levegőég elég világos volt ahhoz, hogy a tekintet messzebb hatolhasson, már amekkora látótér a falba vágott résen át nyílt.

- Mit lát? - kérdezte Uncle Prudent.

- Semmit.

- Hogyhogy? Fákat például?

- Azt sem.

- Még a fák ormát sem?

- Még azt sem.

- Ezek szerint már nem vagyunk a tisztás közepén?

- Sem a tisztáson, sem a parkban.

- Lát legalább háztetőket vagy tornyokat? - folytatta a kérdezősködést Uncle Prudent, akiben egyre erősebb lett a haraggal vegyes csalódottság.

- Sem tetőket, sem tornyokat.

- Hogyhogy? Még egy zászlórudat, egy templomtornyot, még egy gyárkéményt sem?

- Semmit, csak a levegőeget.

E pillanatban kinyílt a cella ajtaja. A küszöbön egy férfi állt.

Robur volt.

- Tisztelt ballonista uraim - szólalt meg komolyan. - Most már szabadon jöhetnek-mehetnek.

- Szabadon! - kiáltotta Uncle Prudent.

- Igen... Szabadon az Albatroson.

Uncle Prudent és Phil Evans kirohant a cellából.

S mit láttak?

Ezerkétszáz-ezerháromszáz méterrel alattuk a föld, de hogy melyik tája, azt nem tudták megállapítani.

"Vajon mikor érkezik el a korszak, midőn az ember abbahagyja a csúszó-mászó létet e lapos földön, hogy az égbolt tiszta azúrjában, békéjében éljen?"

Camille Flammarion e kérdésére könnyű a válasz: akkor érkezik el e korszak, mikor a technika fejlődése lehetővé teszi a repülés problémájának megoldását. S amint az néhány év óta előrelátható volt, a villamosság gyakorlati felhasználása szükségszerűen a probléma megoldásához vezetett.

1783-ban, még mielőtt a Montgolfier fivérek megszerkesztették volna az első léggömböt, és Charles fizikus megalkotta volna első ballonját, néhány vállalkozó szellem már a levegőég gépi szerkezetek segítségével történő meghódításáról álmodozott. Az első feltalálók tehát nem gondoltak a levegőnél könnyebb szerkezetekre - hiszen a fizika tudományának akkori állása mellett nem is álmodhattak ilyesféle megoldásról. A madár röptét utánzó s a levegőnél nehezebb repülő gépezettől várták a légi közlekedés eszméjének gyakorlati megoldását.

Pontosan ennek az elvnek megfelelően cselekedett Daidalos fia, a megszállott Ikarosz is, akinek viasszal felragasztott szárnyai - mikor napközelbe ért - leolvadtak, s ő a mélységbe zuhant.

De nem kell a mitológiai időkben keresgélni példák után, s akár ne is említsük Archytas de Tarentont, már Dante de Pérouse, Leonardo da Vinci és Guidotti elgondolásaiban is megtaláljuk az olyan szerkezetek tervét, melyeket a repülés eszméinek előfutárai a levegőben való közlekedésre szántak. Őutánuk két és fél évszázaddal egyre több feltaláló foglalkozik a repülés eszméjével. 1742-ben Bacqueville márki készített egy szárnyrendszert, ki is próbálta a Szajna felett, lezuhant, s a karját törte. 1768-ban Paucton készíti el egy két légcsavaros készülék tervét - az egyik légcsavar a gépezet fennmaradását, a másik a hajtóerőt volt hivatott biztosítani. 1781-ben Meerwein, a badeni uralkodó herceg építésze csavarrepülésű gépezetet szerkeszt, s az akkoriban feltalált léghajók irányíthatósága ellen érvel. 1784-ben Launoy és Bienvenu működésbe hoz egy rugókkal mozgatott helikoptert. 1808-ban az osztrák Jakob Degen repüléspróbákat hajt végre. 1810-ben Nantes-ban megjelenik Denieau könyvecskéje, melyben lefekteti a "levegőnél nehezebb" elvet. Majd 1811-től 1840-ig sorra jelennek meg Berblinger, Vigual, Sarti, Dubochet, Cagniard és Latour tanulmányai és találmányai. 1842-ben ismeri meg a tudományos világ az angol Henson elvét, valamint találmányát, melynek alapja: lejtős síkok és gőzzel hajtott légcsavarok, 1845-ben Cossus-t és felhajtó vagy függesztő légcsavarokkal ellátott gépezetét, 1847-ben Camille Vert-t és tollszárnyas helikopterét, 1852-ben Letourt és az irányítható ejtőernyő elméletét, melynek kikísérletezése a feltaláló életébe került, s még ugyanebben az évben vált ismertté Michel Loup terve: a négy forgószárnnyal ellátott lejtős sík. 1853-ban ismerte meg a világ Béléguic nevét, aki feltalálta a vontató légcsavarokkal felszerelt aeroplánt; továbbá Vaussin-Chardannes-t és szabadon szálló irányítható sárkányát, Georges Cauleyt és repülő gépezetek szerkesztésére kidolgozott terveit, amely gépezetekre gázmotort tervezett. 1854 és 1863 között vált ismertté Joseph Pline munkássága, aki több repülő szerkezetet szabadalmaztatott; továbbá Réant, Carlingford, Le Bris, Du Temple, Bright tervei, amelyekben a fölhajtó légcsavarok ellentétes irányban forognak. Smythies, Panafieu, Crosnier és még sok más feltalálóról is ezekben az években hallottak először. Végül 1863-ban Nadar működésének eredményeként Párizsban megalakult a Levegőnél Nehezebb Repülő Szerkezetek Barátainak Társulata. A feltalálók a társulat segítségével kikísérletezhették szerkezeteiket, amelyek közül többet szabadalmaztattak is. Így például Ponton d'Amécourt szabadalmaztatta gőzzel hajtott helikopterét, La Landelle a lejtős síkok, légcsavarok és ejtőernyők kombinációjával készült szerkezetét, Louvrié aeroscaphe-ját, Esterno az általa tervezett gépmadarat, Groof pedig az emelőkkel mozgatott szárnyakkal felszerelt gépezetét. A lendület megvolt, a feltalálók feltaláltak, a kalkulátorok kikalkulálták mindazt, ami a légi közlekedés tervét közelebb viszi a gyakorlati megvalósításhoz. Bourcart, Le Bris, Kaufmann, Smyth, Stringfellow, Prigent, Danjard, Pomes és Le Pauze, Moy, Pénaud, Jobert, Hureau de Villeneuve, Achenbach, Garapon, Duchesne, Danduran, Parisel, Dieuaide, Melkisff, Forlanini, Brearey, Tatin, Dandrieux, Edison - az egyik szárnyakkal, a másik légcsavarokkal, a harmadik lejtős síkokkal képzelte el a jövő repülő szerkezetét, mindnyájan dolgoztak, terveztek, szerkesztettek, tökéletesítették a repülő gépezetet, amely majd működni is fog azon a napon, amikor a feltalálók jelentős hatóerejű és roppant könnyű hajtómotort tudnak rászerelni.

Bocsássa meg nekünk az olvasó ezt a kissé talán hosszúra nyúlt felsorolást. Úgy véljük, helyes volt megmutatnunk, a légi közlekedés terve milyen fokozatokon át jutott el arra a csúcsra, melyen most megjelent Hódító Robur. Elődeinek tapogatózásai, kísérletei nélkül vajon megszerkeszthetett volna-e ily tökéletes gépezetet? Nem! És ha csak megvetést érzett azok iránt, akik makacsul még mindig a ballonokban keresték a megoldást, nagyra becsülte a "levegőnél nehezebb" elméletének minden hívét, az angolokat, amerikaiakat, olaszokat, osztrákokat, franciákat - legfőképpen a franciákat, kiknek általa tökéletesített tervei tették lehetővé, hogy elgondoljon, majd megszerkesszen egy olyan repülő gépezetet, mint az Albatros, majd útnak indítsa a levegőégen át.

- Repülj, galamb! - kiáltotta a repülés egyik legbuzgóbb híve.

- Úgy fogjuk taposni a levegőt, akár a földet! - válaszolt e kiáltásra a repülés egyik fanatikusa.

- Lokomotív, aeromotív! - adta ki a jelszót a repülés egyik hangoskodó híve, aki megfújta a reklám trombitáit, hogy riassza az Ó- és Újvilágot.

Valóban kétségbevonhatatlan tény, melyet kísérletek és számítások bizonyítottak be, hogy tudniillik a levegő szilárd támaszpont lehet. Az egyméteres átmérőjű ejtőernyő nemcsak hogy lassíthatja a levegőben való leszállást, hanem izokronná^[15] is teheti. Nos hát ezt már mindenki tudta.

Az is köztudott, hogy mikor az előrehaladás sebessége nagy, a nehézkedési erő csaknem a sebesség négyzetével egyenlő arányban csökken, s úgyszólván jelentéktelenné válik.

Az is tudott, hogy minél nagyobb a repülő madár súlya, a levegőben való fennmaradáshoz szükséges szárnyfelület arányosan csökken, noha a mozdulatok, melyeket a repülés közben végez, sokkal lassúbbak.

Repülő gépezetet kell tehát szerkeszteni, mégpedig a természeti törvények szem előtt tartásával, a madarakat kell utánozni, "a légi közlekedés e csodálatos példáit", mint ahogyan Marey doktor, a Francia Tudományos Akadémia tagja mondotta.

Ezek szerint a probléma megoldásához segítő szerkezetek három csoportba sorolhatók:

1. Helikopterek vagy spiraliferek, mely szerkezetek voltaképpen nem mások, mint vertikális tengelyű légcsavarok.

2. Orthopterek, mely készülékek a madarak természetes röptét akarják utánozni.

3. Aeroplánok, melyek tulajdonképpen lejtős síkokból tevődnek össze, mint például a játék sárkány, de horizontális légcsavarok szolgáltatják a hajtó- vagy vontatóerőt.

Mindhárom rendszernek megvoltak, sőt megvannak a maga elszánt hívei, akik elméleteiken egy jottányit sem hajlandók változtatni.

Roburt igen sok meggondolás késztette a két első rendszer elvetésére.

Az orthopternek, ennek a gépmadárnak kétségkívül vannak bizonyos előnyei. Ezt bizonyították Renard 1884-ben végzett kutatásai és kísérletei. De helyesen figyelmeztették őt arra, hogy a természetet nem szabad szolgaian utánozni. A lokomotívot nem a nyúlról, a gőzhajókat nem a halról másolták. A lokomotívnak kerekei vannak, s a kerék nem azonos a lábbal, a gőzhajónak propellerei, s ez nem azonos az uszonnyal. S azért éppenséggel nem járnak rosszul. Ellenkezőleg. Egyébként meg ki tudná megmondani, mi történik a madár nagyon bonyolult mozdulatokból összetevődő röpte közben? Hiszen már Marey doktor is figyelmeztetett arra, hogy a szárnytollak a szárny emelése közben szétnyílnak, hogy átmehessen köztük a levegő. Márpedig ezt a mozgást ugyancsak nehéz lenne gépi szerkezettel utánozni!

Másrészt nem kétséges, hogy az aeroplánokkal folytatott kísérletek jó eredménnyel jártak. A légcsavarok ferde síkban feküdtek a levegőnek, így felhajtóerőt fejtettek ki, és a kis készülékek próbái során bebizonyosodott, hogy a megterhelhetőség, vagyis a készülék önsúlyán felüli súly a sebesség négyzetével növekszik. Ez roppant nagy előny, bizonyítottan nagyobb, mint a mozgásban levő léggömb ilyen irányú képessége.

Robur mégis úgy gondolta: a legegyszerűbb megoldás mindig a legjobb. Így a légcsavarok - azok a bizonyos légcsavarok, melyeknek emlegetését a Weldon Club tagjai olyannyira zokon vették - a repülő szerkezet minden erőszükségletét elláthatják. Az egyik a levegőben tartja, a másik pedig a sebesség és biztonság roppant kedvező körülményei között hajtja a készüléket.

Elméletileg ugyanis egy kellőképpen kicsi csavarodású, de meglehetősen nagy felszínű légcsavar révén, mint Victor Tatin megfogalmazta, "túlozva persze, de azt is mondhatjuk, korlátlan súlyt emelhetünk a legminimálisabb erővel".

Ha a madarak egyenes szárnycsapásokkal emelkednek fel, miközben a levegőre támaszkodnak, a helikopter légcsavarjainak rézsútos csapásaival száll fel, mintha lejtős síkon emelkednék fölfelé. Ezek a szárnyak ugyanis valójában csavarszárnyak, és nem lapátszárnyak. A légcsavar szükségképpen tengelyének irányában jár. Vertikális a tengely? A mozgás vertikális irányú lesz. Horizontális a tengely? Mozgásának iránya is horizontális lesz.

Robur mérnök repülő szerkezetei e két működési elv alapján készültek.

És most nézzük a pontos leírást, mely az alkotóelemek szerint három részből áll: fedélzet, a fennmaradást és a hajtóerőt biztosító szerkezetek, gépi felszerelés.

A fedélzet. - Harminc méter hosszú, négy méter széles gerendaváz, valóságos hajófedélzet, sarkantyú formájában kiképzett orral. Alatta domborodik a repülő erősen bordázott törzse, melyben a hajtóerőt szolgáltató gépek, a lőszeres ládák, a különböző készülékek, szerszámok, az összes tartalékok - ideértve a vízellátmányt is - kapnak helyet. A fedélzet körül dróthálóval összekötött könnyű bordázat tartja a korláttal ellátott mellvédet. A fedélzeten három nagyobb, kajütökre osztott helyiség, a kajütök egy része a személyzet hálóhelyéül szolgál, másik részében a gépek kapnak helyet. A középső helyiségben működik a gép, mely a lebegéshez szükséges erőt termelő szerkezeteket hajtja; az előtte levő teremben az előrehajtó, a mögötte levőben pedig a hátrahajtó szerkezet működik - minthogy e három gép beindítása különböző módon történik. Az orrtőke felől az első helyiségben van a szakácsfülke, a konyha és a soros őrszem őrhelye. A far felől az első teremben több fülke van, többek között a mérnök kajütje, az ebédlő; fölötte pedig egy üvegezett fülkében tartózkodik a kormányos, aki hatalmas kormányrúd segítségével irányítja a repülőt. A különböző helyiségek kajütablakon át kapják a világítást, a különleges eljárással készült üvegek ellenálló képessége tízszer nagyobb, mint a közönséges ablaküvegeké. A törzs alatt a hajlékony rugók egész rendszerét szerelték fel azzal a céllal, hogy a rugók csökkentsék az ütődés erejét, noha a leszállás, minthogy a mérnök feltétlen ura a repülőnek, rendkívül simán, lassan történik.

A fenntartó- és meghajtóerőt termelő gépezetek. - A fedélzet felett harminchét vertikális tengely van, tizenöt-tizenöt elöl, kétoldalt, hét pedig középen, magasabban. Akár harminchét árbocos hajónak mondaná az ember, csakhogy ezek az árbocrudak nem vitorlát tartanak, mindegyiken két horizontális, meglehetősen kis csavarodású és átmérőjű légcsavar van elhelyezve, amelyeket azonban káprázatosan gyors forgó mozgásba lehet hozni. Mindegyik tengely a többitől függetlenül mozog, egyébként pedig minden második tengely ellentétes irányban forog, mert csak ily módon kerülhető el, hogy ne lendüljön körmozgásba az egész gépezet. A légcsavarok, miközben a vertikális légoszlopon egyre feljebb kapaszkodnak, a horizontális ellenállással szemben kiegyensúlyozzák egymást. A szerkezet el van látva hetvennégy függesztő légcsavarral, melyeknek három ágát kívülről egy fémkarika támasztja alá, mely repülő funkciót végezvén, hajtóerőt takarít meg. Elöl és hátul a horizontális tengelyekre szerelve két négyágú, erősen csavart, különböző irányban forgatható hajtó légcsavar forog, és viszi előre a hajót. Ezek a légcsavarok, melyek nagyobb átmérőjűek, mint a fenntartóerőt szolgáltatók, ugyancsak roppant gyors forgásra képesek.

Ez a gépezet tehát a Cossus, La Landelle és a Ponton d'Amécourt által javasolt szisztémák mindegyikével rokon, de Robur mérnök tökéletesítette valamennyiük elgondolását. Mégis elsősorban a hajtóerő megválasztása és alkalmazásának módja jogosít fel bennünket arra, hogy Roburt feltalálónak tekintsük.

Gépi felszerelés. - Sem víz, sem más folyadék gőze, sem sűrített levegő vagy más rugalmas légnemű anyag, sem nem mechanikai akciót kiváltó robbanó keverék az, amit Robur repülő szerkezetének levegőbe emeléséhez és mozgásban tartásához energiaforrásként használt. Az elektromosságot használta fel, azt az energiát, mely egy napon az ipari élet lelke lesz. Egyébként semmi elektromosságfejlesztő gépet nem használt az energiatermeléshez, csupán telepeket és akkumulátorokat. De hogy miféle elemek alkották a telepeket, miféle savak hozták működésbe - az Robur titka volt. Ugyanez volt a helyzet az akkumulátorokkal is. Hogy miből álltak a pozitív és miből a negatív lemezek, ezt rajta kívül senki sem tudta. A feltaláló érthetően óvakodott attól, hogy találmányát szabadalmaztassa. Mindent egybevetve, az eredmény kétségbevonhatatlan volt: az elemek teljesítménye rendkívüli, a savak úgyszólván tökéletes ellenállást tanúsítottak a párolgással és a csomósodással szemben, az akkumulátorok messze maguk mögött hagyták a Faure-Sellon-Volckmar-féléket s az áramerősség amperszáma addig ismeretlen magasságot ért el. Így aztán szinte korlátlan mennyiségű villamos energia tartotta működésben a légcsavarokat, melyek a repülő szerkezetnek minden elképzelhető körülmények között bőven biztosították a szükséges fenntartó- és hajtóerőt.

Mindez azonban - s ezt ismét le kell szögeznünk - Robur feltaláló titka volt. Titkáról mélységesen hallgatott. Ha a Weldon Club elnökének és titkárának nem sikerül rájönnie e titokra, úgy az valószínűleg mindörökre elvész az emberiség számára.

Magától értetődik, hogy a súlypont megfelelő elhelyezésének köszönhetően a szerkezet stabilitása is teljesen kielégítő. Nem kell attól tartani, hogy veszélyesen megdől, nem fenyegeti a felborulás veszélye.

Most már csak azt kell tudnunk, hogy Robur vajon milyen anyagokat használt gépe készítéséhez - mert az Albatrost igazán joggal nevezhetjük repülő gépnek. Vajon mi volt az az oly kemény anyag, amit Phil Evans bowieknife-ja sem tudott kikezdeni, s melynek mibenlétét Uncle Prudent sehogy sem tudta felfogni. Ez az anyag egész egyszerűen papiros volt.

Már jó néhány éve, hogy gyártása komoly fejlődésnek indult. Enyv nélküli papiros ez, az egyes lapokat dextrinnel és keményítővel impregnálják, majd hidraulikus présbe kerülnek, ahol acélkemény anyaggá sajtolódnak össze. Csigákat, síneket, vagonkerekeket készítenek belőle, s ezek keményebbek a fémkerekeknél, ugyanakkor jóval könnyebbek. Ilyen szilárd, ilyen könnyű anyagot keresett Robur légi járműve építéséhez. A törzs, a fedélzet, a gépterem, a kajütök mind ilyen papirosanyagból készültek, mely nyomás alatt acélszilárddá vált, sőt, éghetetlenné, ami igazán nem elhanyagolható szempont, miután nagy magasságban járó repülő gépről van szó. A fennlebegést és a hajtóerőt szolgáltató gépezetek különböző alkatrészeinél, a tengelyeknél vagy a légcsavarkerekeknél a zselatinnal bevont rostok biztosították mind az ellenálló képességet, mind a hajlékonyságot. Ez a minden formálásra alkalmas anyag, mely közömbös a legtöbb gázzal és folyadékkal, savakkal és alkoholokkal szemben - hogy szigetelőképességét ne is említsük -, rendkívül hasznosnak bizonyult az Albatros villamos berendezésének építésénél is.

Robur mérnök, továbbá Tom Turner, a helyettese, egy gépész és két segédgépész, két kormányos és egy szakács - vagyis mindössze nyolc ember - jelentette a repülő gép legénységét, s nyolcan bőségesen el tudták látni a légi jármű irányításának munkáját. Vadász- és katonai fegyverek, halászkészségek, villamos jelzőlámpák, megfigyelőkészülékek, iránytűk és szextánsok a tájékozódáshoz, hőmérő a hőmérséklet megfigyeléséhez, különböző barométerek, részben az elért magasság méréséhez, részben az atmoszféranyomás változásainak jelzéséhez, egy viharjelző készülék, egy kis könyvszekrény, kis kézinyomda, a fedélzet közepén forgó talapzatra szerelt hátultöltő ágyú, mely hat centiméteres lövedéket lőtt ki, lőporkészlet, puskagolyók, dinamittöltények, az akkumulátorok energiájával fűtött tűzhely, az alkalmi konyhában fölhalmozott hús- és főzelékkonzervek, néhány palack brandy, whisky és gin - hogy akár hónapokig se kelljen leszállni -, ebből állt a léghajó felszerelése és élelmiszerkészlete, nem beszélve a híres-nevezetes trombitáról.

Ezenkívül volt még a fedélzeten egy könnyű és elmerülhetetlen gumicsónak, melyben akár folyó, tó vagy csöndes tenger vizén kényelmesen elfért nyolc ember.

Vajon gondoskodott-e Robur arról, hogy katasztrófa esetén ejtőernyők álljanak az utasok rendelkezésére? Nem. Egyszerűen nem hitt a katasztrófa lehetőségében. A légcsavarok egymástól függetlenül működtek, ha az egyik le is állt, a többi zavartalanul működhetett. Az Albatrost a légcsavaregyüttes fele is fenntarthatta volna természetes közegében, a levegőben.

És Hódító Robur hamarosan elmondhatta újonnan érkezett, igaz, botcsinálta vendégeinek e büszke szavakat:

- Az Albatrosszal ura vagyok e hetedik világrésznek, mely nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika és Európa, ura vagyok Ikáriának, e légi birodalomnak, melyet egykoron az ikáriaiak ezrei és ezrei népesítenek majd be!

A Weldon Club elnöke megdöbbent, titkára pedig elkábult. De sem egyik, sem másik nem akarta, hogy meglássék rajta ez az oly természetes elképedés.

Frycollin inas azonban nem leplezte, mennyire megrémült, mikor azon vette észre magát, hogy holmi repülő gépezet ukmukfukk a magas levegőégbe ragadta.

A függesztő légcsavarok közben sebesen forogtak fejük felett. Noha e rotációs sebesség roppant nagy volt, háromszorosára lehetett volna fokozni, amennyiben az Albatros magasabb légrétegekbe akart volna emelkedni.

A két hajtó légcsavar mérsékelt sebességgel dolgozott, mindössze húsz kilométeres óránkénti sebességgel hajtotta a gépezetet.

Az Albatros utasai a fedélzetről kihajolva valami folyó kanyargó vonalait látták, hegyes-völgyes vidéket szelt át a csillogva kígyózó szalag, körülötte apró tavacskák szikráztak a ferdén rájuk hulló nap sugaraiban. Folyam volt ez a csillogó szalag, a vidék egyik legnagyobb folyama. Bal partján hegylánc sötétlett, vége a messzeségbe tűnt.

- Megmondaná, hol járunk? - kérdezte Uncle Prudent haragtól reszkető hangon.

- Nem tartom fontosnak, hogy tudják - válaszolt Robur.

- S megmondaná, hova megyünk? - folytatta Phil Evans a kérdezősködést.

- Át a levegőégen.

- S meddig tart utunk?

- Míg be nem fejezzük.

- Talán bizony föld körüli útról van szó? - kérdezte gúnyosan Phil Evans.

- Többről - hangzott Robur válasza.

- S ha mi nem óhajtjuk ezt az utat?! - heveskedett Uncle Prudent.

- Óhajtják vagy nem óhajtják, meg kell tenniük!

Ízelítőül ennyit abból a viszonyból, mely az Albatros ura és vendégei, hogy ne mondjuk, foglyai között kialakulóban volt; Robur azonban nyilvánvalóan mindenekelőtt időt akart adni nekik, hogy kissé magukhoz térjenek, hogy megbámulhassák a csodálatos szerkezetet, mely a levegőbe ragadta őket, s talán azért is, hogy elismerésüket fejezhessék ki a feltalálójának. Föl-alá sétált a fedélzeten, magukra hagyta őket, hogy szemügyre vehessék a gépezetet, a repülő gép szerkezetét, formáját; vagy ha úgy kívánják, elnézhessék az alattuk kibontakozó tájat.

- Uncle Prudent - kezdte a beszélgetést Phil Evans -, ha nem csalódom, kanadai felségterület felett, úgy a közepe tájt járhatunk. Az alant északnyugat felé kanyargó víz a Szent Lőrinc-folyó. A város, melyet magunk mögött hagytunk, Quebec.

Valóban, Champlain ősi városának bádogtetői csillantak reflektorként a napfényben. Az Albatros tehát egészen a 46. északi szélességi övig emelkedett - ez magyarázza a korai pirkadatot s a meglepően hosszan tartó hajnalt.

- Igen - folytatta Phil Evans -, bizony ott van a félkörben épült város, a szikladomb, rajta az erődítmény. Íme, Észak-Amerika Gibraltárja! S lám, ott van az angol meg a francia templom! Amott meg a vámhivatal! Tornyán ott leng az angol zászló!

Phil Evans még be sem fejezte, s Kanada fővárosa máris a messzeségbe tűnt. A repülő gép felhők közé ért, melyek lassanként elrejtették előlük a földet.

Robur, mikor látta, hogy a Weldon Club elnöke és titkára az Albatros külső szerkezetét kezdi szemügyre venni, melléjük lépett, s így szólt:

- Nos, uraim, hisznek-e már abban, hogy a levegőnél nehezebb gépezetekkel igenis lehet közlekedni a levegőben?

E kérdésre bizony nehéz lett volna nemmel válaszolni. Uncle Prudent és Phil Evans egy hanggal sem felelt.

- Hallgatnak? - folytatta a feltaláló. - Nyilván oly éhesek, hogy szólni sem tudnak!... No de ha arra vállalkoztam is, hogy a levegőben utaztatom önöket, ne tartsanak attól, hogy ezzel az oly kevéssé tápláló elemmel akarom vendégeimet jóllakatni! Kérem, fáradjanak asztalhoz!

Uncle Prudent és Phil Evans, minthogy mindkettőjüket sarkantyúzta az éhség, úgy gondolták, ez nem alkalmas pillanat arra, hogy kéressék magukat. Egy étkezés még nem kötelez semmire, s majd mikor Robur leteszi őket az anyaföldön, teljesen szabad emberként állhatnak vele szemben.

A hátsó nagy kabin felé kísérték őket, egy kis ebédlőbe, ahol rendesen terített külön asztal várt rájuk, egész útjuk alatt itt étkezhettek. Különböző konzerveket kaptak, többek közt egy kétszersültfélét, mely felerészt lisztből, felerészt porított húsból készült, kevés szalonnával ízesítve, kitűnő leves készült belőle; utána sült sonka és tea került az asztalra.

Frycollinról sem feledkeztek meg. Őt a fedélzet elejére kísérték, ott kapott jó adag levest, ugyanolyat, mint gazdája. Ugyancsak éhes lehetett a derék fickó, mert kiadósan evett, pedig állkapcsa úgy reszketett félelmében, hogy majdnem fölmondta a szolgálatot.

- Jaj, ha összetörik... Mi lesz, ha összetörik?... - hajtogatta szegény feje.

Mert ettől rettegett szüntelenül. Gondoljuk csak meg! Lezuhanni ezerötszáz méter magasságból... palacsinta lenne az emberből!

Egy órával később Uncle Prudent és Phil Evans ismét megjelent a fedélzeten. Robur már nem volt ott. A fedélzet hátsó részében, üvegezett kalitkájában állt a kormányos, tekintete az iránytűre szögezve rendületlenül, tétovázás nélkül követte a feltaláló által előírt útvonalat.

A személyzet többi tagja nyilván ebédelt a legénységi szállásul szolgáló fülkében, csak egy segédgépész, akinek feladata a gépek működésének ellenőrzése volt, sétált fel-alá a fedélzeten.

A repülő gép ugyan rendkívül sebesen szállt, a Weldon Club két tagja azonban csak halovány képet tudott magának alkotni e sebességről, noha az Albatros már kijutott a felhők közül, s ezerötszáz méternyi mélységben látszott a föld is.

- Hihetetlen - jegyezte meg Phil Evans.

- Ne is higgyük! - válaszolt Uncle Prudent.

A fedélzet elejére sétáltak, s a nyugati látóhatárt nézegették.

- Még egy város! - mondta Phil Evans.

- Ráismer?

- Igen! Azt hiszem, Montreal!

- Montreal?!... De hiszen legföljebb két órája, hogy Quebec fölött voltunk!

- Ami azt bizonyítja, hogy e gépezet sebessége legalább huszonöt mérföld óránként!

Az Albatros valóban ekkora sebességgel szállt, s az utasok csak azért bírták zavartalanul ezt a sebességet, mert szélirányban haladt. Szélcsöndben nehezen viselték volna el ezt a sebességet, hiszen csaknem olyan iramban száguldottak, mint egy expressz; ellenszélben pedig egyszerűen elviselhetetlen lett volna.

Phil Evans nem tévedett. Az Albatros alatt feltűnt Montreal, világosan látszott a Victoria Bridge, a csőhíd, mely úgy ível a Szent Lőrinc-folyó fölött, mint a velencei lagúna felett a vasúti híd. Látni lehetett a széles utcákat, a hatalmas áruházak, bankok épületeit, a templomokat, a római Szent Péter-bazilika mintájára nemrégiben épült székesegyházat, s végül a városra letekintő Mont Royalt, melyet csodaszép parkká képeztek ki.

Szerencse, hogy Phil Evans már régebben ellátogatott Kanada nagyobb városaiba. Így egyik-másikra ráismert, s nem kellett Roburnál kérdezősködnie. Estefelé, Montreal után mintegy másfél órával Ottawa fölött repültek el, vízesései felülről egyetlen hatalmas katlannak tűntek, melyből káprázatos erővel, látványosan csap ki a lobogó víz.

- Ott van a parlament! - s Phil Evans egy dombtetőn emelkedő épületre mutatott, mely a magasból játékszerre emlékeztetett. Ez a színes, változatos stílusban épült játékszer úgy hasonlít a londoni parlamenthez, mint a montreali székesegyház a római Szent Péter-templomhoz. De kétségtelenül Ottawát látták!

Hamarosan ez a város is eltűnt a látóhatáron, csak mint fényes folt csillogott alant, a földön.

Csaknem két óra volt, mikor Robur ismét megjelent a fedélzeten, segédje, Tom Turner társaságában. Mindössze három szót mondott neki, amit Tom Turner a fedélzet első és hátsó részében tartózkodó két gépésznek továbbított. Egy jel a kormányos felé, s az Albatros máris két fokkal irányt változtatott, és délnyugati irányba fordult. Uncle Prudent és Phil Evans ugyanakkor azt is megállapíthatta, hogy a repülő gép propellerjei nagyobb sebességgel forognak.

A sebességet valójában még kétszeresére lehetett volna fokozni, s ezzel túlszárnyalni minden eddigi sebességet, amit földi jármű valaha is elért.

Nézzük meg közelebbről. A nagyobb hajók huszonkét csomó, vagyis negyven kilométer óránkénti sebességre képesek; a francia és az angol vasút száz kilométeres sebességgel halad, a jégtalpas hajók az Egyesült Államok befagyott folyamán száztizenöttel; a Patterson Művek üzemeiben készült fogaskerekű jármű százharminc kilométer óránkénti sebességgel közlekedik az Erie-tó mentén futó vasútvonalon, a Trenton és Jersey közötti vonat sebessége pedig százharminchét kilométer óránként.

Az Albatros, amennyiben légcsavarjai teljes erővel dolgoztak volna, óránként kétszáz kilométert tehetett volna meg, vagyis másodpercenként több mint ötven métert.

Ilyen sebességgel száguld az orkán, mely fákat tép ki, s amely például 1881. szeptember 21-én Cahors felett süvöltött el. Ez az átlagsebessége a postagalamb röptének, melynél gyorsabban csak a fecske (másodpercenként hatvanhét méter) vagy a sarlós fecske repül (másodpercenként nyolcvanhét méter).

Egyszóval: úgy, ahogy Robur már mondotta, az Albatros, amennyiben légcsavarjai teljes erővel működnek, kétszáz óra, vagyis alig több mint egy hét alatt körül tudta volna röpülni a Földet!

Hogy a földtekét ekkoriban négyszázötvenezer kilométer hosszúságú vasútvonal hálózta be - vagyis tizenegyszer hosszabb, mint amekkora a Föld kerülete az Egyenlítőnél -, ugyan mit számított! Hiszen e repülő szerkezet számára támaszpontul szolgált az egész levegőég!

Vajon akad még valaki, aki nem tudja, hogy az a titokzatos jelenség, melynek felbukkanása oly nagy mértékben fölkeltette az Ó- és az Újvilág figyelmét, nem volt más, mint a feltaláló léghajója? A levegőben zengő trombitaszó pedig Tom Turner kürtjéből szállt. Az Európa, Ázsia és Amerika szobrain, tornyain lengő zászló pedig Hódító Robur és Albatrosának zászlaja volt.

S ha a feltaláló eddig némi gondot fordított arra, hogy ne ismerjék föl, ha szívesebben repült éjszakánként csak úgy, hogy néha-néha világította meg gépét az elektromos lámpákkal, és ha nappalonként eltűnt a felhőréteg fölött, most már - úgy tűnt - diadalát aligha akarja titokban tartani. S nyilván azért ment Philadelphiába, nyilván azért jelent meg a Weldon Club üléstermében, hogy beszéljen csodálatos találmányáról, hogy ipso facto^[16] győzze meg a leghitetlenebbeket.

Tudjuk, milyen fogadtatásban részesült, s most megtudjuk, milyen megtorlásra készült a fent említett klub elnökével és titkárával szemben.

Robur a két úr felé közeledett. Azok úgy tettek, mintha cseppet sem lepné meg őket, amit látnak, amit ha tetszik, ha nem, tapasztalniuk kell. E két angolszász koponyában olyan makacsság lakozott, amit alig lehetett könnyűszerrel kiirtani.

Robur meg úgy tett, mintha mit sem venne észre, mintha csak folytatni akarná azt a beszélgetést, ami két órával előbb félbeszakadt.

- Uraim - mondotta -, önök most kétségkívül azon töprengenek, hogy ez a gépezet, mely oly bámulatosan alkalmas a légi közlekedésre, vajon képes-e nagyobb sebességre. Nos, nem volna méltó a levegőég meghódítására, ha nem száguldana benne kénye-kedve szerint. Azt akartam, hogy a levegő szilárd támaszpontul szolgáljon számomra, s így történt. Tisztában voltam azzal, hogy a széllel csak olyasvalami tud megbirkózni, ami nála nagyobb erőt képvisel; nos, gépezetem erősebb! Nincs szükségem szárnyakra, hogy repítsenek, sem evezőkre, sem kerekekre, hogy előbbre jussak, sem sínekre, hogy gyorsabban haladjak. Levegő kell, semmi több. Levegő, mely körülfog, ahogy a víz körülfogja a tengeralattjárót; levegő, melyben légcsavarjaim úgy foroghatnak, mint egy hajó propellerjei. Nos, így oldottam meg a repülés problémáját. Íme, ez az, amire nem lesz képes soha, semmiféle ballon, semmiféle olyan alkalmatosság, mely a levegőnél könnyebb.

A két klubtag mélyen hallgatott - ez azonban cseppet sem zavarta a feltalálót. Éppen csak elmosolyodott, aztán kérdő hangsúllyal folytatta:

- Önök talán azon is elgondolkoznak, vajon az Albatros, mely ily könnyen halad vízszintes irányban, ilyen erősnek bizonyul-e, ha függőleges irányban kell mozognia; röviden: fel tudja-e venni a versenyt egy léghajóval, ha arról van szó, hogy a levegőég felsőbb rétegeibe akarunk eljutni vele? Nos, uraim, nem kívánom önöktől, hogy Rajta nevű léghajójuk képességeit összemérjék az Albatros erejével.

A két klubtag vállat vont. A feltaláló talán éppen erre várt.

Intett, s a hajtócsavarok leálltak.