Negyvenhat évvel azután, hogy Nagy-Britannia elfoglalta Új-Zélandot, 1885 táján, az aranyláz még javában dühöngött ebben a tartományban. Bár a hirtelen meggazdagodás mohó vágyával járó zavargások ezt a gyarmatot se kímélték meg, a személy- és vagyonbiztonság aránylag mégis állandóbb és szilárdabb volt ott, mint Ausztráliának többi aranytermő vidékein.

Ám azért a szerencsevadászok tömegesen özönlettek Új-Zélandba is. És nem csupán az ausztráliai gyarmatosok meg a kínaiak csaptak le a gazdag aranyterületekre, mint a ragadozó madarak, hanem Európából és Amerikából is hajószámra érkeztek egyre új kalandorok. Nem csoda, ha az aranymezők aranytermelésének értéke 1864 és 1889 között százhúsz millió koronára emelkedett.

Természetes, hogy a mesés szerencsék, az egyik napról a másikra meggazdagodott kalandorok egymást érték s még természetesebb, hogy azoknak a kereskedelmi-hajóknak a legénysége, melyeknek Auckland, Wellington, Invercargill vagy Dunedin kikötőjében volt dolguk, nem igen bírtak ellenállni az arany csábító hatalmának s mihelyt tehették, megszöktek a hajókról s beálltak aranyásóknak. A nagyobb fizetés, a jutalmak, ígéretek, szép szó és fenyegetés mit sem használt; hiába segített a politikai hatóság is a kapitányoknak: a «dezertált» hajóslegények száma napról-napra növekedett s a kikötők lassanként megteltek oly hajókkal, melyek legénység hiányában nem kelhettek útra.

Ilyen hajó volt a James Cook angol brigg is, mely Dunedin kikötőjében vesztegelt.

A tizenkét főnyi legénységből hat megszökött s egyenesen a gyarmat belsejébe ment, ahol nyomtalanul eltűnt az aranyásók veszedelmes tengerében. A James Cook pedig két hét óta rostokolt már a kikötőben, minden áruja a hajón: de indulni nem indulhatott, mert nem volt elegendő matróza. A kapitány fűhöz-fához fordult: a tengerészeti hatóságtól a rendőrséghez, onnan a kormányzóhoz futott... de hiába. Senki sem tudott segíteni rajta, még Flig Balt sem, a vitorlamester, aki éjjel-nappal a kikötő matrózcsapszékeit bújta, hogy hátha mégis akad egy-két matróz, aki kötélnek áll.

Dunedin az új-zélandi kettős sziget déli felén fekszik; rohamosan fejlődő iparos és kereskedő város - 1839-ben még nyoma sem volt - vasúti csomópont, lakosainak száma 50000; kevesebb ugyan, mint Aucklandé, mely az éjszaki szigeten épült, de több mint Wellingtoné, az új-zélandi gyarmat hivatalos fővárosáé, ahol a kormányzóság székel.

A város aljában fekszik voltaképpen a kikötő, mely zegzugosan, lépcsőzetesen terjed a lejtős dombon. Ebben a városrészben egymást éri a sok piszkos lebuj és csapszék, melyek közt szinte hírhedt lett a Három szarkához címzett korcsma, ahol a bicskázások és verekedések napirenden voltak. Adam Fry, a csapláros, tagbaszakadt, roppant erős ember volt, egy csöppet sem különb, mint rendes törzsvendégei, akik egytől-egyig a kalandorok iszákos, elzüllött söpredékéből kerültek ki.

Azon az estén két magában ülő vendég húzódott meg az ivó egyik sarkában, lassan iszogatva a pint pálinkát, amelynek fele már lecsúszott a torkukon. A James Cook két matróza volt: Flig Balt, a fedélzetmester és Vin Mod, a kormányos.

- Hát még mindig szomjas vagy, Mod? - kérdezte Flig Balt és színig töltötte a kormányos poharát.

- Mindig én! - felelte a matróz -, mert az italtól megjön az ész, jobban hall a fül és élesebben lát a szem.

Ez a kormányos zömök termetű, harmincöt éves férfi volt; sovány, de csupa izom: két szeme, mint a hiúzé, fürkészve járt ide-oda, hegyes orra igazi rókaforma kifejezést adott arcának, mely értelmes, de furfangos is volt egyúttal. Kész volt minden gazságra, ha hasznot remélt belőle és cimborája, aki tudta ezt, egy szikrányival sem volt jobb nála.

- Ideje volna, hogy végezzünk! - kiáltott föl Flig Balt s nagyot ütött öklével az asztalra.

- Csak választani kell! - felelte Vin Mod s a körülöttük dőzsölő csőcselékre mutatott. - Annyi itt a mákvirág, hogy...

Flig Balt, a fedélzetmester, lehetett vagy harmincnyolc éves. Hatalmas atléta alakját, nagy fejét, amerikaiasan nyírott vörös szakállát, éles, szinte szúró szemét nem igen feledte el, aki egyszer látta. Gyűlölködő, irigy, bosszúálló ember volt, de a dolgát, kötelességeit szigorúan, pontosan végezte s bár csak fedélzetmester volt a James Cookon, voltaképpen a hadnagy tisztét viselte és Gibson kapitány föltétlenül megbízott benne.

Pedig ez a Flig Balt tőről metszett gazember volt s mivel az agyafúrt Vin Mod hamar kiismerte följebbvalójának alávaló természetét, a két akasztófavirág csakhamar összeszűrte a levet, s vakmerő, bűnös tervet kovácsolt. Csak még a cinkosok hiányoztak a véghezvitelre: de a Három szarkához címzett csapszékben talán őket is megtalálják.

- Mondom, uram - ismételte a kormányos -, hogy itt meg találjuk az embereinket. Csak választani kell! Adam Fry vendégeiben csukott szemmel megbízhatunk.

Ebben igaza volt Vin Modnak. Ha a rendőrség véletlenül betoppan s az összes vendégeket kivétel nélkül letartóztatja is, bizonyos, hogy egyetlen egy sem akad köztük, aki a börtönt meg nem érdemelte.

A nagy szobában meglehetősen gyér világosságot árasztott néhány füstölgő petróleumlámpás; de nagyobb világosságra nem is igen volt szükség, hisz inni lehet sötétben is: a pohár megtalálja a szomjas ajkat.

Húsz-huszonöt matróz iddogált a csapszékben, mindenféle nemzetbeli: angolok, amerikaiak, németek, hollandusok, írek és franciák, valamennyi szökött matróz; egy részük az aranyásó helyekre készült, más részük meg onnan jött és tele marokkal szórta a könnyen szerzett aranyat. Ki beszélgetett, ki énekelt, azaz helyesebben torka szakadtából ordított, úgy, hogy a bábeli zűr-zavarban még a revolver dörrenése is elveszett volna. Legalább a felük ittas volt; egyik-másik fölállt az asztaltól, lépett egyet-kettőt, aztán elbukott. Ezeket Adam Fry, a korcsmáros szépen a sarokba hurcolta csaposlegénye segítségével: hadd aludják ki a pálinka mámorát.

Közben az ajtó egyre-másra nyílt: jöttek-mentek a vendégek, s ha egyik-másik ismerősre bukkant, volt nagy ujjongás a viszontlátás örömére s a pintes üvegek egymást érték az asztalon. Itt-ott heves szóváltás, vad káromkodás is hangzott s valószínű volt, hogy ez az este sem múlik el holmi késelés nélkül, amihez különben a Három szarka vendéglőse már éppúgy hozzászokott, mint a vendégei.

Flig Balt és Vin Mod kíváncsian nézték a szilajon dőzsölő csőcseléket s csak az alkalmat lesték, hogy szóba állhassanak egyik vagy másik matrózzal.

- Nem kell búsulni, fedélzetmester - mondta a kormányos. - Azt a négy-öt embert, akire szükségünk van, bizonyára megtaláljuk ebben a csapszékben... Vigyen el az ördög, ha akár egész tucat is nem akad, aki szívesen kalózkodik a Csendes-óceánon... mert azt hiszem, hogy ez a szándékunk még szilárdan áll...

- Akár csak a Sion hegye! - felelte Flig Balt.

- Számítsunk tehát - folytatta Vin Mod. - Elég lesz, ha négy hű cimborát toborzunk itt. Négy, meg mi ketten és Koa, a szakács, az hét: több mint elég a kapitány, a hajósinas és a másik matróz ellen... Egy reggel Gibson kapitány nincsen sehol... A három matrózt lesöpörte a vihar a fedélzetről... A James Cook nem jelenik meg többé semmiféle kikötőben... Mindenestől elveszett a tengeren!... Ellenben a Little Girl szigetről-szigetre jár a Csendes-óceánon s ennek a becsületes kereskedelmi-hajónak Flig Balt lesz a kapitánya, Vin Mod a fedélzetmestere... Az első kikötőben kiegészítjük a legénységet négy-öt oly cimborával, aki szereti a becsületes, kényelmes életet és ha dolgozik, hát magának dolgozik...

- Jól van, jól - vágott közbe Flig Balt türelmetlenül -, de mi lesz, ha Wellingtonban hajóra száll a tulajdonos is, meg a kapitány fia is?... akkor kevesen leszünk!

- Dehogy leszünk! Dehogy leszünk! - kiáltott föl Vin Mod dühösen. - Még «bát» se mondhatnak s máris a tengerbe löktük őket... Az ily szerencsétlenség a legszebb időben is megesik. Most az a fő, hogy megtaláljuk a négy cimborát.

- Hát keresd a módját! - hagyta rá Flig Balt. - De vigyázz, hogy el ne járjon a szád: előre nem szabad elárulnod senkinek, hogy mi a szándékunk!

A kormányos műértő szemmel mustrálta a csapszékben ivókat és csakhamar talált is négy-öt oly tökéletes gazemberpofát, hogy szinte még a Három szarkában is ritkaságszámba ment. Már éppen föl akart kelni, hogy oda megy hozzájuk, midőn az ajtó kinyílt és egy torzonborz szakállú, marcona férfi lépett be az ivóba.

- Hé cimbora! - szólította meg Vin Mod -, nem koccintanánk egyet?

- Akár kettőt is! - felelte az újonnan jött.

Len Cannon - mert ez volt a neve, vagy legalább így hivatta magát -, teketória nélkül odaült a két matróz mellé, fenékig megitta az elébetolt pálinkát és élesen szemébe nézve Vin Modnak, rekedt hangon kérdezte:

- Hát aztán?

Vin Mod megmagyarázta a dolgot: a James Cook indulni szeretne, de nincs elég legénysége... jó fizetés, jó koszt, pálinka amennyi kell, rövid utazás, csak Hobarttownig... a kapitány helyettese Flig Balt, aki itt jelen van s igen jól bánik a legénységgel... Szóval fényes ajánlat, mert azt sem kérdik az embertől, hogy kicsoda és honnan jön, mi volt azelőtt és hol dolgozott?

Len Cannon némán hallgatta az ajánlatot; most már maga töltött magának, fölvette a poharat s mikor ezt is kiitta egy hajtásra, csak ezzel az egy szóval felelt:

- Nem!

Hiába kérte Flig Balt is: Len Cannon hallani sem akart a dologról; megivott még egy pohár pálinkát s aztán odább állt.

- Sebaj! - vigasztalta Vin Mod a fedélzetmestert -, van itt több is! Azok majd kötélnek állnak.

- Csak legalább a pálinkánkat meg ne itta volna - dörmögte Flig Balt bosszúsan.

Vin Mod fölkelt, odament az egyik asztalhoz, s ott már mindjárt előrukkolt a szándékával. De csúfosan fölsült vele. Az egyik, akinek Kyle volt a neve, azt mondta, hogy keressen magának más bolondot; két másik pedig, az ír Sexton és az amerikai Bryce kijelentette, hogy inkább gyalog kutyagol haza, semhogy hajóra szegődjék, még ha magát az angol királyt kellene is szolgálnia.

Mikor a kormányos visszament cimborájához s elmondta neki, hogy mily eredménnyel, vagyis inkább mily sikertelenül fáradt, Flig Balt irtózatosan rácsapott az asztalra és szörnyen elkáromkodta magát.

- Hát füstbe megy a szépen kieszelt terv?... s nem lesz belőlem a James Cook kapitánya?

- Nézzünk szét valami más csapszékben! - mondta végre fogcsikorgatva.

- Ha itt nem találunk, ott sem találunk - felelte Vin Mod vállat vonva. - Úgy látszik, valamennyit elszédítette az arany.

Flig Balt már éppen fizetni akart, mikor az ivó túlsó végében veszedelmes zaj támadt. Sexton és Bryce alighanem többet ittak, mint amennyit meg bírtak fizetni, Adam Fry pedig nem volt hajlandó hitelezni... Amit megittak, fizessék meg, különben rendőröket hivat és lecsukatja őket.

A «rendőr» szó olyan volt itt a csőcselék közt, mint az égő csóva a puskaporos hordóban. Hárman-négyen mindjárt fölugrottak s elállták az ajtót, hogy a csaposlegény ki ne mehessen a rendőrökért.

A csapláros ekkor a hátulsó ajtón akart kiszaladni, de már ott is elállták az útját.

Len Cannon és Kyle pártját fogták Sextonnak és Brycenak, akit különben még négy-öt csavargó is védelmezett, míg a csaplárost öt-hat bikanyakú ír pártolta, akik a jövendő hitel reményében védték Adam Fry érdekeit.

- Menjünk innen, mert elvernek bennünket is! - mondta Flig Balt bosszúsan.

- Ha lehetne! - felelte Vin Mod -, hisz a gazemberek elállták az ajtót!... Jobb, ha meghúzódunk itt az asztal alatt.

Irtózatos verekedés támadt. Eleinte csak az öklök dolgoztak, egy-egy koponya tompa reccsenéssel szakadt be, az egyiknek a bordáit, a másiknak a fejét törték be, a pintes üvegek, poharak röpdöstek a levegőben, egyik lámpást a másik után verték le, aztán fölkapták a székeket, a leütött vagy letepert emberek egymást fojtogatták, s félni lehetett, hogy nemsokára dolga akad a késnek is, a revolvernek is...

A szörnyű zaj, a káromkodások, az éktelen ordítás azonban fölverték az egész utcát s valaki rögtön szaladt a rendőrséghez, hogy a Három Szarkában ismét egymást ölik... Tíz perc múlva már ott voltak a rendőrök, betörtek az ivóba és végét vetették a verekedésnek.

Mindenekelőtt a négy legszilajabbat akarták lefülelni, akiket már különben is ismertek, de Len Cannon, Sexton, Kyle és Bryce, mihelyt a pecsenyeszagot megérezték, rögtön menekülni igyekeztek... De hová?... Ha most kijutnak is innen, hol rejtőzzenek el a rendőrség elől, mely úgyis rováson tartja őket?

Len Cannon hirtelen oda fordult Vin Modhoz:

- Mikor indul a hajód, hé?

- Holnap hajnalhasadáskor.

- Gyerünk, cimborák! - szólt Len Cannon a társaihoz. - Éljen a James Cook!

S mialatt a rendőrök a többi verekedőkkel vesződtek, a hátulsó ajtón át szépen kisurrantak az utcára.

Félóra múlva mind a négyen fönt voltak a fedélzeten és Vin Mod meg Flig Balt elégedetten dörzsölték a kezüket.

A kétszázötven tonnás hajó a legjobbak közül való volt, amit az utolsó negyedszázadban építettek. Karcsú, erős, gyorsjárású brigg volt, mely a legnagyobb viharban is könnyedén táncolt a habokon és jó szélben játszva tett meg óránként 11 tengeri mérföldet. Hobarttownban építették, Tasmania fővárosában, s már tíz év óta járta a Csendes-óceánt Ausztrália, Új-Zéland és a Filippini-szigetek közt, mégpedig nagy haszonnal, mert a kapitány éppoly ügyes kereskedő, mint tapasztalt tengerész volt.

Harry Gibson, a kapitány, ötven éves lehetett ezidőtájt s mióta a brigget tengerre bocsájtották, egy percre sem vált meg tőle. A James Cook negyedrésze az övé volt, a másik háromnegyed része pedig Hawkins úré, aki Hobarttownban lakott.

A kapitány és a hajótulajdonos családját régi barátság fűzte egymáshoz. Közel laktak egymáshoz Hobarttownban, s mindennap együtt voltak. Hawkinséknak nem volt gyermekük, Gibsonéknak pedig csak egy fiúk volt, a huszonegy éves Nat Gibson, aki kereskedőnek készült. Most éppen Wellingtonban volt Hawkins úrral, mert fióküzletet akartak ott nyitni és várták Gibson kapitányt, hogy majd vele mennek haza Hobarttownba a James Cook fedélzetén.

A fedélzetmestert és Vin Modot már ismerjük. Semmiben sem hasonlítottak Hobbes, Wickley és Burnes társaikhoz, akik tetőtől-talpig becsületes, derék tengerészek voltak és szerették kapitányukat. Rajtuk kívül, mivel a többiek megszöktek, még csak a hajósinas és a szakács volt a hajón.

Jim, a hajósinas tizennégy éves fiú volt. Szülői becsületes munkásemberek voltak Hobarttownban és sok jóságával éltek Gibson kapitánynak, akit a fiú a rajongásig szeretett. A kapitány is úgy bánt vele, mint a fiával és többször megakadályozta, hogy Flig Balt, aki ösztönszerűen gyűlölte a fiút, holmi csekély mulasztásokért megbüntesse.

Koa, a szakács, új-zélandi bennszülött volt, közepes termetű, színre mint a mulattok, izmos, hajlékony testű férfi, de fölötte gonosz, bosszúálló természetű és lusta, amiért Gibson kapitány el is határozta, hogy mihelyt Hobarttownba érkeznek, azonnal kiteszi a szűrét. Koa, aki tudta ezt, többször fenyegetőzött, hogy majd bosszút áll a kapitányon, Vin Modnak tehát könnyű volt őt megnyernie a maga és Flig Balt tervének.

Eszerint a fedélzetmester, Vin Mod és a szakács, meg a négy korcsmabeli verekedő matróz összesen heten voltak, szemben a kapitánnyal, a hajósinassal és a többi három matrózzal. Igaz ugyan, hogy Wellingtonban Hawkins úr, a hajótulajdonos és Nat Gibson, a kapitány fia is fölszállnak a briggre s akkor változik az arány; de lehetséges volt, hogy Flig Balt még előbb hatalmába kerítheti a hajót, bár a tengeri út Dunedintől Wellingtonig csak két napig tart. Bizonyos, hogy Vin Mod résen lesz és nem mulasztja el a kedvező alkalmat.

Képzelhető, hogy a dunedini veszteglés mennyire bosszantotta Gibson kapitányt is, Hawkins urat is. Egymást érték a sürgönyök Dunedin és Wellington közt, s Gibson igazán megörült, mikor Flig Balt megjött a Három szarkából és négy matrózt hozott a hajóra.

De midőn Flig Balt elmondta, hogy mily körülmények közt toborozta ezt a legénységet, a kapitány aggodalmasan csóválta a fejét.

- Nem szeretem a garázda embereket, Balt. Aztán meg félek, hogy úgyis megszöknek.

- Ma éjszakára lecsukattam őket a hajófenékre, hadd aludják ki a pálinkát - felelte Flig Balt. Onnan pedig nem szökhetnek meg.

- De hát holnap?

- Holnap is eszükbe fog jutni a mai verekedés, s ők maguk fognak könyörögni, hogy ne tegyük partra őket.

- Várjunk hát holnapig - hagyta helyben a kapitány.

A négy matróznak eszébe sem jutott a szökés: részegen hortyogtak a hajófenékben, s a fedélzetmester másnap reggel sokáig rázta, míg talpra állíthatta őket.

Ám, mikor aztán fölballagtak a hídra, hogy megmutassák magukat, Gibson kapitány meghökkent egy kicsit: négy ilyen szemen szedett mákvirágot keresve sem lehetett volna találni. Azt, hogy semmiféle írásuk, igazoló okmányuk nem volt, még csak elnézte volna a kapitány: hisz tudta, mily körülmények közt került a négy ember a hajóra: de az már mégis sok volt egy kicsit, hogy egyiknek sem volt tisztességes ruhája.

Azért, mikor a négy cimbora visszament a hajó orrába, Gibson kapitány fejcsóválva mondta a fedélzetmesternek:

- Nemigen tetszik nekem ez a csőcselék... Azt hiszem, Balt mester, rossz vásárt csináltunk.

- Hátha a tengeren megjavulnak?

- Lehet, lehet... de jól a körmükre kell ám nézned, mert én bizony semmi jót sem várok tőlük. Egyelőre úgy oszd be őket, hogy ne mind a négy legyen egyszerre szolgálatban, hanem kettő-kettő fölváltva a többivel.

- Úgy lesz, kapitány úr. S ha Wellingtonba érünk, majd vigyázok rájuk, hogy kereket ne oldjanak. Itt most nincs mitől félnünk, mert a rendőrségtől jobban félnek, mint a tengertől.

- Ha pedig Wellingtonba érünk, mihelyt lehet, kicseréljük őket - fejezte be a kapitány.

Gibson kapitány ezzel a hajó hátuljára ment, a kormányos mellé, Flig Balt pedig a hajó orrára sietett, hogy fölhúzassa a vasmacskát. A többi tengerészek ezalatt fölszaladtak az árbocokra s kioldozták a vitorlákat, hogy a kellő pillanatban a hajó megindulhasson.

Len Cannon és társai serényen dolgoztak a többiekkel. Látszott, hogy értik a mesterségüket s ugyancsak derék hajósok, ha rákerül a sor, mert szinte előre tudták és várták a parancsokat.

Vin Mod, aki együtt dolgozott a fedélzetmesterrel a vasmacskánál, halkan odaszólt feljebbvalójának:

- Úgy látszik, hogy embereink értik a mesterségüket.

- Nagyon is, Mod!

- Még három ily derék fickó, s akkor aztán éljen Flig Balt kapitány!

A fedélzetmester kissé meghökkenve nézett szét, hogy nem hallja-e valaki ezeket a gyanús szavakat, s szemrehányóan szólt:

- Neked mindig eljár a szád! A kapitánynak nem tetszenek ezek az emberek és Wellingtonban szélnek akarja bocsájtani őket.

- Hm, de előbb Wellingtonba kellene ám érni! - felelte Vin Mod gúnyosan. - Csakhogy attól félek, hogy mi sohasem jutunk el odáig.

A James Cook lassan-lassan mozogni kezdett. Vasmacskája már nem fogta a feneket, s a vitorlák duzzadni kezdtek a friss hajnali szélben. A brigg nekilódult és csöndesen közeledett a szűk csatorna felé, mely a kikötőből a nyílt tengerre vezet. A mólónak a város felöli oldalán kis csoport kíváncsi ember leste, nézte a hajó indulását és Flig Balt, akinek jó szeme volt, észrevette, hogy a csoportban négy-öt rendőr élénken beszélget és a hajót nézi.

- Ezek megszimatolták, hogy a verekedők ide menekültek - súgta oda Vin Modnak.

Ezzel rögtön a hajó farára szaladt s jelentette a kapitánynak, hogy baj van.

Gibson kapitány nem habozhatott; ha folytatni akarja útját, akkor szüksége van a négy matrózra; de ha a rendőrök meglátják őket a fedélzeten, akkor megállítják a hajót, hogy elfoghassák a garázda verekedőket. Pedig mindjárt oda érnek a fordulóhoz, ahol alig egy kődobásnyira lesznek a parttól, s akkor a rendőrök kényelmesen ráismerhetnek a szökevényekre.

- Vidd le őket a hajófenékbe, míg kiérünk a kikötőből! - parancsolta Flig Baltnak.

A fedélzetmester mindjárt futott a parancsot teljesíteni.

- Menjetek le, gyorsan! - mondta Len Cannonnak és társainak.

A négy mákvirág körülnézett, s meglátván a parton a rendőröket, azonnal tisztában voltak a helyzettel. Mind a négyen lesomfordáltak a hajófenékbe, s mikor a James Cook elhaladt a rendőrök mellett, egyetlen gyanús alak se ténfergett a fedélzeten.

És még nyolc óra sem volt, mikor a brigg már kint bukdácsolt a nyílt tengeren, dél felé hagyván el az otagói világítótornyot és a Saunders-fokot.

A távolság Dunedin és Wellington közt, azon a szűk szoroson át, mely a két szigetet elválasztja, alig négyszáz tengeri mérföld. Ha az északnyugati szél állandó marad, a James Cook harmadnap reggelre Wellingtonban lehet.

Sikerül-e Flig Baltnak e rövid utazás alatt hatalmába keríteni a hajót, eltenni láb alól a kapitányt és a hozzá hű, derék matrózokat?

Tudjuk, mily módon akart Vin Mod célt érni: orozva meglepi Mr. Gibsont meg a hozzá hű legénységet, s aztán a hajókorláton át belehajigálja őket a tengerbe, még mielőtt védhetnék magukat. Mindenekelőtt azonban szükséges volt beavatni e tervbe Len Cannont és cimboráit, akiknek segítségében egyébként Vin Mod egy percig sem kételkedett.

Vesztegetni való ideje azonban nem volt, mert a brigg negyvennyolc óra alatt Wellingtonba ér, ahol Mr. Hawkins és Nat Gibson is a hajóra szállnak; akkor pedig aligha fog menni a dolog. Tehát a mai, vagy legkésőbb a holnapi éjszakán kell munkához látni, mert ehhez hasonló kedvező alkalom később aligha kínálkozik.

A part, melynek mentében a brigg vitorlázott, nagyon tépett és szaggatott volt; roppant sziklák meredeztek ki mindenütt a vízből, s a hullámok viharos játéka bizarr, fantasztikus formákra tördelte a sziklapartot. Jaj lenne a hajónak, melyet a szél a sziklákhoz verne: dióhéjként törnék darabokra a szirteken. Szerencsére akár keletről, akár nyugatról hajtaná erre a vihar, mindenképpen megkerülhetné Új-Zéland legszélső hegyfokait, s biztos révekbe menekülhetne mind a Cook-szoroson, mind a Foveaux-szoroson át.

A James Cook néha oly közel járt a partokhoz, hogy tisztán lehetett hallani a madarak dallamos énekét, amelybe belevegyült a tarka papagályok rikácsolása, meg a víz fölött röpdöső tengeri madarak sikongatása. Lent a vízben pedig egymást kergették a pajkos delfinek, gyors szökkenéssel térve ki a habokat szelő hajó elől; odább, a messze szemhatáron magasra lövellő vízsugarak jelezték a cetek ottlétét, míg a lapos parti sziklákon egymás hátán heverésztek a lomha fókák.

Az idő szép volt és a kedvező szél gyorsan hajtotta a brigget. Tizenegy óra felé föltűnt a Herbert-hegység, melynek legmagasabb csúcsa ötezer lábnyira emelkedik a tengerszint fölé.

Vin Mod egész délelőtt kereste az alkalmat, hogy szóba állhasson Len Cannonnal, akit a legértelmesebbnek ítélt cimborái közt, de nem találkozhatott vele, mert a kapitány rendeletéből a négy új embert úgy osztották be, hogy kettő-kettő más és más őrségbe került és Len Cannon éppen akkor állott szolgálatba, mikor Vin Mod aludni tért.

Végre délben, amikor a legénységnek mind a két fele fönt volt a fedélzeten, hogy egymást fölváltsa, megjött a kedvező pillanat. Flig Balt a hajó elején sétált föl s alá, szemmel tartva matrózait; Koa, a szakács, akit a kölcsönös elvetemültség rejtélyes varázsa vonzott Len Cannon cimboráihoz. Sexton és Kyle társaságában lopta a napot, mutogatván nekik a testére tetovált utálatos rajzokat; Vin Mod pedig odasomfordált Len Cannonhoz és megveregetve a vállát barátságosan vigyorogva megszólította:

- No, öreg hát itt vagy a hajón, mi?

- Itt ám - felelte a másik egykedvűen.

- Tudom, örülsz is neki! - folytatta Vin Mod behízelgően. - Nem mindennap találsz ilyen derék hajót, amelyik tizenkét mérföldet megfut óránként, s a teher, amit visz, egész vagyont ér!

- Ennek legföljebb csak a gazdája örülhet.

- Úgy van, a gazdája... A mostani gazdája vagy az, aki megszerzi tőle...

- Bánom is én, akárkié lesz - felelte Len Cannon vállat vonva.

- Annyi bizonyos, hogy én rögtön faképnél hagyom, mihelyt partot ér.

- Rosszul tennéd, ha megtennéd, barátom - csóválta Vin Mod a fejét. - Mert van-e szebb élet, mint a hajós élete, aki szabad, mint az ég madarai és mehet, ahová neki tetszik?

- Vagyis inkább oda, ahova viszik - felelte Len Cannon meggyőződéssel.

- Ugyan, ugyan!... Hát ez a hála? Tudod-e, hol lennél most, ha mi föl nem veszünk a hajóra?

- Alighanem a Három szarkához címzett csapszékben.

- Az ám!... a rendőrség börtönében - felelte Vin Mod halkabban. - Mind a négyőtöket elfogtak volna, s bizonyára ingyen szállást is kaptatok volna pár hónapra Dunedinben.

- A börtön csak börtön, akár a városban üljük le a büntetést, akár ezen az átkozott hajón, ahonnan nincsen szabadulás, hacsak meg nem szökünk - viszonzá Len Cannon meglehetős bosszúsan.

- Hogy mondhatsz ilyet, tengerész létedre?! - kiáltott föl Vin Mod álmélkodva.

- Nekem eszemágában sem volt hajóra szállni - felelte Len Cannon. - Ha nincs az a bolond verekedés, akkor ma már útban lettünk volna Otago felé.

- És mentetek volna a nyomorba, veszedelembe, éhen halni...

- Vagy meggazdagodni!

- Meggazdagodni... az aranymezőkön? Na, ezt ugyan eltaláltad! - felelte Vin Mod gúnyosan. - Nincs ott ma már semmi, barátom! Csupa kavics, értéktelen kődarab! Százan meg ezren jönnek vissza naponként, szidva önmagukat, hogy miért mentek oda.

- Én meg tudok olyanokat, akik ugyancsak nem bánták meg, hogy megszöktek a hajóról.

- Én is tudok négy derék fickót - felelte Vin Mod ravaszul kacsintva -, akik nem bánták meg, hogy a sors a James Cook fedélzetére hozta őket... az aranymezők helyett!

- S ez a négy fickó... talán mi vagyunk? - kérdezte Len Cannon kételkedve.

- Úgy van, ti vagytok!

- Tán csak nem akarod elhitetni velem, hogy a matróz meggazdagodhat abból a nyomorúságos bérből, amit az élete örökös kockáztatásáért kap?

- Nem ám, ha másnak dolgozik!

- No és te kinek dolgozol? Talán tied ez a hajó?

- Nem az, de az lehet - felelte Vin Mod rejtélyesen.

- Hát annyi pénzed van a dunedini bankban, hogy hajót is vehetsz rajta? - kérdezte Len Cannon gúnyosan.

- Pénzem, az nincs... de tegyük föl, hogy a kapitányt valami szerencsétlenség érné... Véletlenül beleesnék a tengerbe... Hiszen már annyi kapitánnyal megtörtént! Éjszaka észre se veszi az ilyesmit az ember - és reggelre hűlt helye van a kapitánynak...

Len Cannon élesen szemébe nézett a gazembernek, azon tűnődve, hogy jól hallotta-e, amit hallott, Vin Mod pedig suttogva folytatta:

- Nos, mi történnék akkor? Helyettesíteni kellene a kapitányt, s a parancsnokság a másodkapitányra szállna; ahol nincs másodkapitány, ott a hadnagy venné át a hajó vezetését...

- Ahol pedig hadnagy sincs - vágott közbe Len Cannon halkan -, ott a fedélzetmester lenne a hajó ura.

- Eltaláltad, barátom - bólintott Vin Mod -, s az oly fedélzetmesterrel, aminő Flig Balt, jó messzire lehet menni...

- De nem oda, ahová kellene!

- Nem, hanem oda, ahová a legénység akarná, ahol vígan és szabadon élhetnénk mindannyian, mert a Little Girl...

- Miféle Little Girl?

- Hát ez lenne a neve a briggnek. Mindenesetre szebb, mint a James Cook, a mostani neve!

A névvel nem sokat törődött Len Cannon. Az volt a fő, hogy ez az «ügylet», amit Vin Mod ajánlt neki, nem volt éppen megvetendő. De mielőtt fölcsapott volna a kalandos vállalkozás segítőjének, tudni akart mindent; ezért, körülnézve, hogy nem hallgatózik-e valaki, halkan így szólt:

- Értem. De tálalj ki mindent!

Vin Mod aztán ki is tálalt mindent, amit ő, meg Flig Balt közösen kifőztek. Len Cannonnak tetszett a terv és habozás nélkül vállalkozott a gaztettre... Elteszik a kapitányt láb alól, megváltoztatják a brigg nevét, aztán nekivágnak a tenger végtelenjének, a maguk szakállára... Mindamellett biztosítékot kívánt arra nézve, hogy a fedélzetmester is csakugyan egyetért-e Vin Moddal a dologban.

- Ma éjjel nyolc óra után, ha majd te leszel a kormánynál, Flig Balt odamegy hozzád, Len - mondta Vin Mod - és jól nyisd ki a füled...

- Aztán ő lenne a hajó kapitánya? - kérdezte Len Cannon, akinek jobban tetszett volna, ha senki sem parancsol neki.

- Hát persze, hogy ő! - felelte Vin Mod. - Kapitány nélkül nem lehet a hajó. De mit tesz az, ha te meg én és a többiek leszünk a hajó tulajdonosai!

- Jól van, Mod, én már a pártodon vagyok. Mihelyt egyedül leszek Sextonnal, Bryce-szal és Kyle-lel, mindjárt beszélek velük.

- Csakhogy sürgős ám a dolog!

- Sürgős? Hogy-hogy?

- Úgy, hogy még ma éjjel kellene...

És Vin Mod elmondta, hogy holnapután reggel Wellingtonba érnek, ahol Mr. Hawkins és Gibson kapitány fia is a hajóra szállnak. Akkor két emberrel több lesz, akit el kéne tenni láb alól, ez pedig megnehezíti a dolgot. Ezért kellene ma éjjel, vagy legkésőbb holnap éjjel végbe vinni.

Len Cannon megértette, hogy Vin Modnak igaza van, Megígérte hát, hogy mihelyt bealkonyodik, azonnal beszél cimboráival, akiért egyébként jót állt, mint önmagáért. De előbb még Flig Balttal akar tisztába jönni... két szó elég lesz; két szó meg egy kézszorítás, mely megpecsételi az alkut.

A két cinkos elégedetten vált el és mindegyik a dolgára ment. Este nyolc órakor, midőn a fölváltás órája ütött, Len Cannon odament a kormánykerékhez és átvette a hajó vezetését. Flig Balt pedig hátra ballagott a hajó farára, ahol a kapitány üldögélt, hogy megkapja parancsait az éjszakára.

Az idő szép volt, s az északnyugati szél egyre fújt, bár napszállta óta kissé csökkent az ereje. Mivel a tenger is csöndes volt, nem kellett félni semmi veszedelemtől, s legfeljebb csak az történhetett, hogy szél szüntével megáll a hajó. Egyelőre azonban szó se volt erről és Harry Gibson, hogy éjszakára ne legyen nagyon közel a parthoz, kissé oldalt fordíttatta a vitorlákat, s egyenesen a Christchurch-szoros felé tartott, ahová, úgy remélte, hajnaltájban érkezik.

Végrehajtatván e parancsait, a kapitány tíz óráig a hídon maradt, Flig Balt végtelen bosszúságára. A fedélzetmestert a guta környékezte: bármennyire szeretett volna szóba elegyedni Len Cannonnal, nem tehette, mert Harry Gibson közvetlenül a kormányos közelében ült, vagy ha fölkelt is sétálni, alig pár lépésnyire járt föl s alá.

A hajón minden rendben volt. A briggnek csak hajnali három-négy órakor kellett majd irányt változtatnia, mikor Akoroa-kikötőt megpillantják. Gibson kapitány tehát még egyszer végigtekintve a tengeren és a vitorlákon, jó éjszakát mondott a fedélzetmesternek és lement kabinjába.

Most aztán Flig Balt pár szót váltott Len Cannonnal. El kell tenni a kapitányt láb alól, s vele együtt Hobbes, Wickley és Burnes matrózokat is, akik vele tartanak.

- És mikor? - kérdezte Len Cannon.

- Még ma éjjel! - vágott közbe Vin Mod, aki szintén ott volt.

- Hány órakor?

- Tizenegy óra és éjfél közt - felelte Flig Balt. - Akkor Hobbes és Sexton lesznek az őrségen, Wickley pedig a kormánynál. Egyelőre ezektől szabaduljunk meg. Holnap reggel aztán végzünk a többiekkel.

- Úgy lesz! - felelte Len Cannon bólintva.

S átadván a kormányt Vin Modnak, egyenesen a hajó orrába ment, hogy meghányja-vesse a dolgot cimboráival és fölkeltse Kyle-t, aki nem volt szolgálatban és aludt.

De se Sextont, se Bryce-t nem találta, bár ott kellett volna állniuk az őrségen, s mikor Wickleytől megkérdezte, hogy nem látta-e őket, ez csak vállat vont.

- Hol vannak hát? - kérdezte Len Cannon másodszor is.

- Ott bent hortyognak... holt részeg mind a kettő!

- A nyomorultak! - csikorgatta fogát Len Cannon dühében.

- Elitták az eszüket: ma éjjel nem foghatunk semmihez!

Mégis bement a hajószobába, hogy megnézze őket. Valóban holt részeg volt mind a kettő: hiába rázta, rugdalta, szólítgatta őket, azok csak morogtak, egyet fordultak fektükben és hortyogtak tovább.

Len Cannon átlátta, hogy nem számíthat rájuk és bosszúsan ment vissza a fedélzetre. Flig Balt is egészen oda volt dühében, mikor meghallotta ezt a nem várt akadályt és Vin Mod alig bírta lecsillapítani. Utóvégre - így vigasztalta a fedélzetmestert - e mai éjszakával még nem veszett el minden. Holnap majd jobban vigyázunk arra a két akasztófavirágra, hogy le ne ihassák magukat. De Flig Baltnak nem szabad följelentenie őket, mert akkor a kapitány lecsukatná mind a kettőt és Wellingtonig ki sem bocsátana őket.

Az éjszaka tehát nyugodtan telt el, s midőn Harry Gibson másnap kora hajnalban a fedélzetre jött, a brigg már vígan szelte a Christchurch-szoros tajtékos habjait.

- Mi újság? - kérdezte Gibson a fedélzetmestertől, aki kevéssel előbb kelt föl nála.

- Semmi, kapitány - felelte Flig Balt jó reggelt köszönve.

- Ki van a kormánynál?

- Len Cannon matróz.

- Nincs semmi panaszod az új legénység ellen?

- Még eddig nincsen, kapitány, s azt hiszem, nem is lesz. Ezek az emberek alighanem jobbak, mint aminőknek látszanak.

- Annál jobb - felelte Harry Gibson a kezeit dörzsölve -, akkor megtartjuk őket. Mert azt hiszem, hogy Wellingtonban éppoly szűkében leszünk matrózoknak, mint Dunedinben voltunk.

- Mindenesetre, kapitány, ha ezek beválnak, nem kell törnünk a fejünket, hogy honnan veszünk helyettük másokat.

A James Cook gyorsan futott a kedvező szélben, s egész délelőtt a part mentén vitorlázott. Ebéd után azonban mintha csökkent volna a szél ereje: a hajó futása meglassúdott, s alig volt remélhető, hogy alkonyatig elérhetik a Cook-szoros torkolatát. Akkor pedig kint kell tölteniök az éjszakát a nyílt tengeren, és csak másnap vethetnek horgonyt Wellingtonban.

Flig Balt és Vin Mod elégedetten kacsintgattak egymásra: most már mi sem állt útjába gaz tervük végrehajtásának. Sexton és Bryce, miután kialudták a tegnapi mámort, kész örömmel beleegyeztek a zendülésbe és Len Cannon már csak a jeladást várta.

A közös megállapodás szerint Vin Mod és Len Cannon éjfél és egy óra közt leosonnak a kapitány szobájába, megkötözik, betömik a száját, s még mielőtt kiálthatna, belehajítják a tengerbe. Ugyanekkor Hobbest és Burnest, akik őrségen lesznek, Kyle, Sexton és Bryce teszik el láb alól; Wickleyt, aki a kormánynál lesz, Koa és Flig Balt könnyen megkötözhetik, s aztán a hajósinassal együtt szintén a tengerbe vetik. A James Cook pedig legott megfordul s kelet felé nekivág a Csendes-óceánnak.

A gyalázatos összeesküvés sikere, úgy látszott, bizonyos immár.

A brigg még napfölkelte előtt messze lesz innen, az orgyilkos Flig Balt parancsnoksága alatt.

Körülbelül esti hét óra lehetett, mikor északkeleten föltűnt a Campbell-fok, mely a Cook-szoros bejáratának déli határát jelzi. A szél ugyan már annyira csökkent, hogy a brigg minden vitorláját kifeszítették, s még így is csak lassan bukdácsoltak, de egy tengeráramlat mégis a kívánt irányba hajtotta a hajót és növelte sebességét.

A kapitánynak nyolc órakor kellett volna lefeküdnie, s ettől a pillanattól kezdve Flig Balt lett volna úr a fedélzeten. Ámde kevéssel nyolc óra előtt vékony füstoszlop támadt a brigg háta mögött, s nemsokára feltűnt egy gőzös is, mely éppen akkor kerülte meg a Campbell-fokot.

Vin Mod és Flig Balt nem sokat törődtek a gőzössel. Mivel gyorsan ment, azt hitték, hogy csakhamar utoléri s el is hagyja őket.

A gőzösön meglátszott, hogy hadihajó; kisebbfajta cirkáló volt, de még nem húzta föl a lobogóját. E pillanatban azonban lövés dördült el fedélzetén, s egyidejűleg középső árbocára felszökkent Nagy-Britannia lobogója.

Harry Gibson ottmaradt a fedélzeten, mert úgy látszott, hogy érdekli a kis gőzös. Csak az volt a kérdés, meddig marad ott. Addig-e, ameddig csak látni lehet ezt a gőzöst, amely valószínűleg szintén Wellingtonba igyekszik, vagy már előbb megunja a dolgot és lemegy aludni?

Ezen tűnődtek az összeesküvők, éspedig tele aggodalommal, mert már alig várták, hogy egyedül lehessenek a fedélzeten.

Elmúlt egy óra, és Gibson kapitánynak eszébe sem jutott, hogy lemenjen. Néha egy-egy szót váltott Hobes-szal, aki a kormánynál állt, közben pedig folyton a kis hadigőzöst nézte, amely alig volt egy mérföldnyire a briggtől.

Flig Balt és cinkosai fogukat csikorgatták tehetetlen dühükben. Az angol gőzös lassan jött utánuk, s látszott, hogy csak félgőzzel halad. De miért? Talán valami baj érte a gépét? Vagy nem akart éjszaka bemenni Wellington kikötőjébe, melynek bejárata szirtes és veszedelmes?

Akármi volt is az oka lassúságának, annyi bizonyos, hogy egész éjszaka ott fog kullogni a James Cook sarkában s meghiúsítja az összeesküvés végrehajtását.

Len Cannon és társai eleinte még azt is hitték, hogy a gőzöst Dunedinből küldték az ő üldözésükre, és nagyon megijedtek. De Flig Balt csakhamar megnyugtatta őket e tekintetben: ostobaság volt föltenni, hogy kedvükért hadihajót mozgósítanak, mikor sokkal egyszerűbb volt, ha a rendőrség sürgönyöz Wellingtonba, hogy akkor fogják el őket, mikor a James Cook kiköt. Különben is, a kis gőzös nem iparkodott érintkezésbe lépni a briggel, és csónakot sem bocsátott le, hogy átvizsgálja.

E részben tehát nyugodtak lehettek a Három Szarka garázda verekedői: de annál jobban dühöngtek magukban amiatt, hogy a hadigőzös közelsége megakadályozta az éjszakai orgyilkosságot, holnap pedig már Wellingtonba ér a brigg.

Gondoltak ugyan arra, hogy mégis végrehajtják tervüket, de csakhamar átlátták, hogy ez lehetetlen. A kapitány s a hozzá hű matrózok bizonyára kiabálni fognak és védelmezik magukat, ennek zaját pedig okvetlenül meghallják a hadigőzösön, mely alig volt három-négy kődobásnyira a briggtől, s pár pillanat alatt melléje érkezett volna.

- Átkozott véletlen! - hörgött Vin Mod elkeseredve. - Nem csinálhatunk semmit!

- Holnap pedig - tette hozzá Flig Balt fogcsikorgatva - Nat Gibson és a hajó gazdája is a fedélzeten lesznek!

El kellett volna távozniuk a hadihajótól, s a fedélzetmester talán meg is tette volna, de a kapitány ahelyett, hogy aludni ment volna, az éjszaka javarészét a fedélzeten töltötte. Nem lehetett hát megszökni, és le kellett mondani a tervezett orgyilkosság végrehajtásáról.

Másnap korán hajnalodott. A James Cook megkerülte a Nicholson-fokot, mely a Wellington-öböl bejáratát védi, és reggeli hét órakor befordult a kikötőbe, ahol az angol hadigőzössel egyidejűleg vetett horgonyt.

Új-Zéland szigetét 1642-ben fedezte föl Tasman hollandiai hajós, aki sok viszontagságot élt át ott. Négy emberét vesztette el ezeken a partokon, akiket a kannibálok faltak föl, és száz évvel később az angol James Cook, a világ első körülhajózója a partra küldött csónak teljes legénységét kénytelen volt föláldozni az emberevőknek, két évre rá pedig Marion du Fréne francia kapitányt tizenhat emberével együtt a legvadabb kegyetlenséggel koncolták föl és falták föl a sziget kannibáljai.

Most már, az angolok fennhatósága alatt, teljes személy- és vagyonbiztonság uralkodik a kettős szigeten, melynek északi felén épült Wellington, a főváros. A New-Zeland Land-Company 1849. januárban küldte ide az első gyarmatosokat az Aurora hajón, s ma már a két sziget lakosságának száma közel egymillió, Wellingtonban, a gyarmat fővárosában pedig negyvenezer lélek lakik.

A James Cook, mint mondtuk, az öböl közepén vetett horgonyt, mégpedig azért, hogy elejét vegye a legénység szökésének, mert az aranyláz éppúgy dühöngött Wellingtonban is, mint Dunedinben s általában Új-Zéland valamennyi kikötőjében. Gibson kapitánynak tehát, bár csak huszonnégy óráig szándékozott Wellingtonban időzni, érdekében állt, hogy még erre a rövid időre is megnehezítse legénységének esetleges szökési szándékát.

Az elsők, akiket a kapitány meglátogatott, Hawkins úr és Nat Gibson voltak. Éppen nyolc órát ütött, midőn betoppant Hawkins úr irodájába, mely a kikötőre torkolló utcák egyikének a sarkán volt.

- Apám!

- Barátom!

Az apa szeretettel ölelte meg fiát, majd Hawkins urat is, akik már alig várták megérkeztét.

Hawkins úr már szürkülő, de erőteljes, zömök férfi volt, csupa jóság és becsületesség, amellett nagyon éles szemű, szorgalmas üzletember, aki nem kapzsiságból dolgozott, mert hisz elég gazdag volt már, hanem csak azért, mert munka nélkül nem bírt élni. Most is, hogy minél jobban kiterjeszthesse munkakörét, abban fáradt, hogy fióküzletet alapít Balfour úr társaságában itt, Wellingtonban, s ennek az irodának a vezetését Nat Gibsonra akarta bízni.

Ez a fiatalember huszonegy éves volt; éles eszű, elszánt és szorgalmas, korához képest fölötte komoly ifjú, aki szülein kívül fölöttébb szerette Hawkins urat, apjának legrégibb és legjobb barátját. Egyetlen megbocsátható szenvedélye volt: a fotografálás; bármerre járt, mindenhová elvitte a gépét is, amelynek lépten-nyomon akadt dolga azon a festői, egzotikus vidéken, ahol lakott.

Miután Hawkins úr bemutatta Gibson kapitányt Balfour úrnak, az apa és fiú, Hawkins úrral együtt, bementek az iroda belső szobájába, és mindenekelőtt családi ügyekről beszélgettek. Mrs. Hawkins tegnap este írt férjének Hobarttownból, és Gibson kapitánynak is több levele volt ott a feleségétől: mindnyájan egészségesek voltak, s már előre örültek a viszontlátásnak.

- Úgy van - mondta Hawkins úr -, még csak öt-hat hét, s aztán valamennyien együtt leszünk Hobarttownban.

- Ó, valamivel tovább tart az út - jegyezte meg Gibson kapitány. - Először is az út Port-Praslinig...

- Körülbelül három hét - vágott közbe Nat Gibson.

- Aztán a kirakodás, az új teher berakása, az út Karaverába, s ott is ki- és berakodás...

- Ez megint három hét.

- S aztán Karaverából haza Tasmániába...

- Nos? - kérdezte Hawkins úr -, mennyi ideig tart ez az út?

- Legalább egy hónapig.

- Összesen tehát harmadfél hónap - bólintott Hawkins úr. - De sebaj: ez is gyorsan múlik, ha együtt leszünk!

- Sőt, már ma is együtt ebédelünk, apám! - szólt most Nat Gibson. - Hawkins úr már meg is hívta tiszteletedre Balfour urat.

- Föltéve, hogy nincs dolgod a városban - jegyezte meg Hawkins úr.

- A városban nincs - felelte a kapitány -, csak majd a hajóra kell visszamennem, hogy Flig Baltnak egynémely utasítást adjak, mit vegyen a legénység számára eleségnek.

- Meg vagy elégedve a fedélzetmesterrel?

- Nagyon! Igazán pontos és kötelességtudó ember: soha sem volt ellene egyetlen kifogásom sem.

- Hát a többi legénység?

- Az is jó. Csak azzal a négy emberrel nem vagyok még tisztában, akiket kénytelenségből vettem föl a hajóra Dunedinben. De hát nem volt más! Ha ló nincs, jó a szamár is.

- Eszerint minden rendben van és indulhatunk?

- Hogyne! Sőt, mindjárt holnap indulunk, mert nem szeretném, ha itt is az a baj érne, ami Dunedinben: egyszerre négy matrózom szökött meg.

- Csoda, hogy Flig Balt nem volt köztük - jegyezte meg Hawkins úr. - Emlékszel, hogy ez az ember sohasem tetszett nekem: már akkor sem, mikor Hobarttownban megfogadtad?

- Emlékszem, Hawkins: de most az egyszer tévedtél és igazságtalan vagy Flig Balt iránt. Ismétlem, hogy igen derék, kötelességtudó ember, és érti is a dolgát.

- Annál jobb, Gibson, annál jobb - felelte Hawkins úr. - Utóvégre is ez a te dolgod, s ha meg vagy elégedve vele, én csak örülhetek ennek.

Így beszélgettek még egy darabig s végre elhatározták, hogy mind a hárman fölmennek a James Cookra, ahol Flig Balt fogadta őket.

Hawkins úr, a kapitány dicséretei után, kissé barátságosabb volt Flig Balthoz, mint rendesen, s aztán egyenesen a kis Jimhez, a hajósinashoz sietett, akit szeretettel megölelt.

- No, fiú - mondta neki - édesanyád csókoltat és reméli, hogy a kapitány meg van veled elégedve!

- Mindenesetre - felelt Gibson kapitány a piruló Jim helyett.

- Azt látom - folytatta Hawkins úr -, hogy jó dolgod van: az orcád majd kicsattan az egészségtől...

- És hogy örömet szerezzek anyádnak - tette hozzá Nat Gibson -, mindjárt le is fényképezlek: hadd lássa, milyen derék fia van.

Mialatt Nat Gibson csakugyan lefényképezte a túl boldog fiút, Hawkins úr körüljárt a hajón és jól szemügyre vette a négy új matrózt. Sehogy sem tetszett neki a négy haramia visszataszító ábrázata, de egyelőre mit sem tehetett; azt azonban elhatározta, hogy mihelyt Hobarttownba érnek, azonnal partra teszi és világgá bocsátja őket.

Vagy egy óráig maradt még a hajón, s ezalatt Gibson kapitánnyal együtt átvizsgálta a hajó számadásait. Aztán mind a hárman ismét kimentek a szárazföldre, ahonnan csak este szándékoztak végleg visszatérni a hajóra.

- Holnap tehát indulunk - mondta a kapitány Flig Baltnak búcsúzáskor. - Ha tehát meg akarod nézni a várost...

- Nem, kapitány - felelte a fedélzetmester -, inkább itthon maradok és vigyázok a legénységre. Az eleséget, ami kell, majd megveszi Koa; elküldöm vele Hobbest: őt nem kell félteni; bizonyos, hogy nem szökik meg.

- Jobb is szeretem így - hagyta helyben a kapitány.

Balfour úr már várta őket az irodában, s mivel az idő már délre járt, mindjárt el is mentek ebédelni. Víg beszélgetés és poharazgatás közben ebédeltek, s mikor a gyümölcsöt behozták, Nat Gibson ünnepélyesen így szólt:

- Most pedig, apám, akár akarod, akár nem, téged is lefényképezlek.

- Valóságos mániád ez a mesterség! - kacagott a kapitány. - Legalább száz arcképem van már otthon, s neked mégsem elég?

- Ez lesz a százegyedik! - felelte Nat Gibson, s még mielőtt apja felelhetett volna, a kis gép egyet csettent... és készen volt a felvétel.

Ebéd után Hawkins úr és Nat Gibson együtt mentek el, hogy megvegyenek mindent, amire a harmadfél hónapig tartó tengeri úton szükségük lehet. Gibson kapitány pedig elvégezte hivatalos dolgait a kikötőparancsnokságnál. Aztán ismét találkoztak, s mivel már reggelig, amikor a hajó indulni fog, semmi dolguk sem volt, sétálgattak a városban.

Az utcákon lépten-nyomon találkoztak bennszülött maorikkal. A férfiak derék, marcona alakok, arcukról lerí az elszántság és bátorság; csupa erő és izom mindegyik. A nők már sokkal hitványabbak, kevesebbet adnak magukra, mint a férfiak, és sokkal szenvedélyesebben pipáznak, még a nyilvános helyeken is.

Mint Ausztrália őslakosai általában, úgy a maorik is kihalófélben vannak. Pusztulásuk első és fő oka a tüdővész, mely a bevándorló európaiak révén tört be a szigetre, és valósággal tizedeli a bennszülötteket. A másik, ezzel majdnem egyenrangú baj az, hogy a maorik hihetetlenül részegesek, és különös, hogy ez az undok szenvedély jobban elharapózott a nők, mint a férfiak közt...

Hat óra tájban Hawkins úr, a kapitány és Nat Gibson megvacsoráztak, aztán elbúcsúztak Balfour úrtól, csónakra ültek és fölvitették magukat a hajóra, melynek másnap reggel, hajnalhasadáskor kellett indulnia.

Másnap reggel hat órakor a James Cook, minden vitorláját kifeszítve, lassan szelte keresztbe a Wellington-öblöt, s megkerülvén a Nicholson-fokot, kedvező széllel vágott neki a nyílt tengernek. Mivel a Van-Diemen-fok, amerre igyekezett, vagy száz mérföldnyire volt, három nap alatt könnyen odaérhettek, ha a szél állandóan kedvező marad.

Az első nap kellemesen telt el. A legénység egyharmada a rendes őrséget és szolgálatot végezte, második harmada aludt, a harmadik pedig a hajó farán halászott, ami azért volt lehetséges, mert a hajó futása aránylag lassú volt. Délig aztán össze is fogtak 30-40 jókora halat, amiből Koa, az új-zélandi szakács, pompás ebédet főzött.

E vizekben egyébként gyakori a cethal is, melynek vadászata oly nagy haszonnal jár. A brigg körül jobbra is, balra is föl-fölbukkant egy-egy ily óriás; Hawkins úr el-elnézte őket, amint roppant farkukkal lomhán paskolták a vizet vagy magasra lövellték a szétporló vízsugarat és azt mondta:

- Mindig forró vágyam volt egy cetvadászhajóval útnak indulni ezen a tengeren, mert azt hiszem, hogy épp oly jó üzletet csinálhatnánk ezzel is, mint az áruszállítással.

- Wellingtonban azt beszélik - jegyezte meg Nat Gibson -, hogy ezen a vidéken sokkal könnyebb a bálnákat elejteni, mint bárhol másutt.

- Ez igaz - felelte a kapitány -, mert az itt elterjedt bálnafajnak sokkal rosszabb a hallása, mint a többieknek. Könnyű hát közelférkőzni hozzájuk, mert nem hallják a csónak közeledését.

- Eggyel több ok - szólt közbe Hawkins úr -, hogy legközelebb fölszereljünk egy cetvadászhajót.

- Ha ez oly könnyen menne! - felelte a kapitány nevetve. - Csakhogy a cetvadászatnak ezer csínja-bínja van ám, amit tanulni kell, aztán meg roppant költséges is az ily hajó fölszerelése - fél tucat csónak, harminc-negyven ember, szigonyosok, kovácsok, orvos, három tiszt, s mit tudom én, még micsoda -, nem is említve, hogy a vadászat néha két évig is eltart, s a hajó örökös veszedelemben forog, mert éppen e tájon gyakoriak a ciklonok és a hirtelen zivatarok, melyek oly rohamosan támadnak, hogy szinte védekezni sem lehet ellenük.

- Szóval nem nekünk való üzlet? - kérdezte Hawkins úr sajnálkozva.

- Nem bizony, barátom! - felelte a kapitány. - Mindenki maradjon a mestersége mellett: a mi mesterségünk az áruszállítás és a kereskedés: ha jól jövedelmez, ne fogjunk másba!

Délután hat óra tájban néhány felhő szállt föl a szemhatáron, mire a kapitány mindjárt bevonatta a felső vitorlákat, nehogy a hirtelen zivatar meglepje a hajót és kárt tegyen benne. A szél egyre erősödött az éjszaka folyamán és a James Cook ugyancsak táncolt, bukdácsolt a fölkorbácsolt habokon. Néha egy-egy hullám egész hosszában végigsöpörte a fedélzetét, de a brigg föl se vette: mint a szilaj csikó, nagy szökéssel bukott föl a víz alól és továbblódult a tajtékos vizen.

Mióta a James Cook elhagyta Wellingtont, az összeesküvők reménye nagyon megcsappant. Flig Balt és Vin Mod egyre tanácskoztak, de nem sok eredménnyel, mert most már ők voltak kevesebben, s a tervezett zendülés könnyen a vesztüket okozhatja.

- Mindennek az az átkozott hadigőzös az oka! - káromkodott Vin Mod elkeseredve. - Ha utunkba nem hozza az ördög, most már mienk a brigg, s valahol a Csendes-óceánon járhatnánk vele!

- Ezen már túl vagyunk - felelte Flig Balt vállat vonva. - Most csak az a fő, hogy eldöntsük: abbahagyjuk-e a vállalkozást, mivel Hawkins úr és Nat Gibson is a hajón vannak?

- Szó sincs róla! - kiáltott föl Vin Mod hevesen. - Sem én nem akarom, sem a többiek... Len Cannon és a cimborái csak azért nem oldottak kereket Wellingtonban, mert még mindig szilárd elhatározásuk kézre keríteni a hajót.

- Nem arról van szó, hogy mi az ő szándékuk - felelte a fedélzetmester bosszúsan -, hanem arról, hogy kínálkozik-e még egyszer kedvező alkalom...

- Persze, hogy kínálkozik - tüzeskedett Vin Mod -, s légy meggyőződve, hogy nem is fogjuk az alkalmat elszalasztani... Tegyük föl, hogy a szigettengerben a kapitány meg a fia és Hawkins úr meg két-három matróz - már tudniillik azok, akiket te kiválasztasz - kirándulnak valamelyik szigetre és... estére nem térnek vissza... Mi történik akkor?...

- A brigg fölszedi horgonyát és továbbmegy - felelte Flig Balt gyorsan, mert rögtön megértette cimborája gonosz szándékát.

- Na, csakhogy eszedre tértél, az áldóját! - kiáltott föl Vin Mod ujjongva.

E pillanatban jött fel a kapitány s meghallotta Vin Mod félig ujjongó, félig káromkodó kiáltását.

- Mi a baj? - kérdezte.

- Semmi, kapitány - felelte Flig Balt gyorsan. - Egy hullámcsapás majd kicsavarta Vin Mod kezéből a kormányt; ez az egész.

- Azt hittem, hogy beleránt a tengerbe - tette hozzá Vin Mod.

- No csak vigyázz - intette őt a kapitány -, egyelőre pedig igyekezzél kifelé: nagyon is közel járunk a parthoz, s ekkora széllel jobb, ha minél távolabb vagyunk a szikláktól.

Vin Mod morgott valamit, és kijjebb kormányozta a hajót, mialatt Gibson kapitány ismét lement.

- Bárcsak sose jönnél föl többé! - dörmögött utána Vin Mod bosszúsan.

Aznap semmi különös nem történt. A délután folyamán föltűnt a szemhatáron Auckland kikötője, ahol a James Cook biztos menedéket találhatott volna, ha esetleg a vihar szorítaná. De nem volt szükség a menekülésre, s Gibson kapitány legföljebb csak azért vethetett volna horgonyt az Auckland-öbölben, hogy kiegészítse legénységét, illetőleg a Dunedinben fogadott négy matróz helyett újakat szedjen össze. Ám ez is szükségtelennek látszott, mert Flig Balt annyira feldicsérte cinkosait, hogy a kapitánynak eszébe sem jutott kicserélni őket.

Másnap, november 2-án, a szél jelentékenyen csökkent és a tenger sem hullámzott oly nagyon, harmadnapra pedig egészen szép idő lett. A brigg gyorsan folytatta útját a part mentén, s még estének előtte megkerülte a Van-Diemen-fokot, amelyen túl már a nyílt tenger következett.

Most már csak északnyugatnak kellett fordítani a hajó orrát, egyenesen Új-Guinea felé, amely még ezerkilencszáz mérföldnyire volt. Hogy ezt az utat mennyi idő alatt teszik meg, attól függött, lesz-e kedvező szelük: mert a tengernek e részében gyakori a szélcsend, úgyhogy a hajók néha két hétig is vesztegelnek, vitorláik pedig petyhüdten lógnak a mozdulatlan levegőben.

Úgy látszott, hogy ez a sors éri a James Cookot is, mert alig értek ki a nyílt tengerre, a szél annyira csökkent, hogy a brigg csak ímmel-ámmal haladt a vízen.

- Nem hiszem, hogy sokáig tartson ez a szélcsend - szólt a kapitány Hawkins úrhoz, a szemhatárt vizsgálva.

- És miért nem hiszed?

- Mert amott, nyugaton ködös a szemhatár... a köd fölszáll és felhő lesz belőle: a felhő pedig mindig szelet jelent.

- Hát a légsúlymérő mit mond? - kérdezte Hawkins úr.

- Úgy látom, hogy lassan süllyed - felelte Nat Gibson, miután megnézte.

- Hát csak hadd süllyedjen - mondta a kapitány. - A fő az, hogy ne hirtelen szálljon alá a higany, mert akkor félő, hogy ciklont jelent... az pedig talán még irtózatosabb, mint a szélcsend.

- Annyi bizonyos - jegyezte meg Hawkins úr -, hogy nem ártana, ha lenne a hajónkon egy kis gőzgép, mely az ilyen esetekben pótolná a szelet.

- Ej, ha eddig meg voltunk nélküle, ezután is csak megleszünk a vitorláinkkal - felelte a kapitány. - Különben is a tapasztalat azt mutatja, hogy a hajó csak akkor jó, ha vagy pusztán vitorlák, vagy kizárólag csak gőz hajtja. A kettő együtt sohasem válik előnyére a hajónak.

- Meglehet, apám, hogy igazad van - szólt közbe Nat Gibson -, de amott látok valami füstoszlopot, s e percben nem bánnám, ha a mi hajónkról szállna föl...

Az északnyugati szemhatáron valóban vékony füstoszlop szállott fölfelé: egy gőzös kéménye ontotta, mely gyorsan közeledett a brigg felé, és sebességéből ítélve egy óra múlva el is halad mellette.

A kapitány rögtön elővette messzelátóját, s miután jól megnézte a hajót, kijelentette, hogy francia gőzös. Nem is csalatkozott, mert a gőzös, midőn már csak két mérföldnyire volt a briggtől, hirtelen fölhúzta a háromszínű francia zászlót. A James Cook legott viszonozta a köszöntést és fölvonta hátulsó árbocára az Egyesült Államok csillagos lobogóját.

Féltizenkettő tájban a gőzös már alig volt félmérföldnyire a briggtől, s mivel még egyre közeledett, nyilvánvaló volt az a szándéka, hogy "beszélgetni" akar.

Ennél mi sem volt könnyebb, mert a tenger oly sima volt, mint a tükör, és teljes szélcsend uralkodott.

Elsőnek a francia hajóról kiáltottak át szócsövön, megkérdezvén a brigg nevét és kapitányát, mire Gibson így felelt:

- James Cook, Hobarttownból... a kapitánya Gibson... Hát önök?...

- Assomption, Nantesből... a kapitánya Foucault.

- Hová mennek?

- Sydneybe, Ausztráliába... Hát önök?...

- Port Praslinbe, Új-Írországba...

- Talán Aucklandból?

- Nem, Wellingtonból... És önök?...

- Amboineből, a Molukki-szigetekről...

- Jó útjuk volt?...

- Nagyon jó!... Még egyet!... Amboineban nagyon aggódnak egy rotterdami goletta, a Wilhelmina sorsán, mely Aucklandból indult el, s már egy hónapja meg kellett volna érkeznie... Nem tudnak róla semmit?...

- Semmit!

- Nem is találkoztak vele?

- Nem - felelte Gibson kapitány.

- Ha útjukban nyomára akadnának, segítsenek rajta... Meglehet, hogy a vihar valamelyik szigetre vetette...

- Ha csak lehet, utána nézünk és segítünk rajta.

- Köszönöm!... Most pedig szerencsés utat, Gibson kapitány!

- Szerencsés utat, Foucault kapitány!

Egy órával később a James Cook elvesztette szem elől a gőzöst, és lassan folytatta útját a Norfolk-sziget felé.

A kis Norfolk-sziget kerülete alig hat mérföld, de mint a Csendes-óceánnak valamennyi szigetét, ezt is hatalmas korallzátony veszi körül, s úgy védi, mint ahogy a kőfal védi az erős várakat. A tenger hullámai sohasem érik a kis szigetet, melynek sárga kréta-földjét viaszként mosnák el, mert megtörnek a tömör korallgyűrűn, s a sziget partjához érve már nincs erejük.

Ugyancsak e korallzátony miatt, fölötte nehéz és veszedelmes is a szigetet megközelíteni. Szűk, kanyargós szorosokon lehet csak odáig jutni, s a tenger alatt megbúvó korallok minden percben betörhetik a hajó fenekét, vagy a hullámok is rávethetik az éles korallszirtre.

A szó szoros értelmében vett kikötő nincs is a Norfolk-szigeten. Csak déli partján, a Sydney-öbölben, alapítottak fegyencgyarmatot: s bizonyos, hogy elszigetelt helyzete, a szökésnek majdnem lehetetlensége miatt ez a sziget elsősorban és kiváltképpen csak börtönnek volt alkalmas.

Mindamellett igen becses darab föld az angol gyarmatok sorában. Midőn Cook kapitány 1774-ben ráakadt, mindjárt meglepte a sziget buja növényzete; olyan volt ez a kis darab föld, mint a leggyönyörűbb virágkosár, melynek kedvéért a Teremtő egész Új-Zéland virágos kertjeit megrabolta.

Az angol kormány mindjárt a XIX. század elején fegyencgyarmatot alapított rajta, s a szerencsétlen rabok munkája csakhamar második Kánaánná tette a kis szigetet Ausztrália és Új-Zéland között.

Ez volt az oka, hogy az angol kormány is máshová telepítette át fegyenceit, s a termékeny sziget vagy negyedszázadig lakatlan volt. 1842-ben azonban másodszor és kétségtelenül utoljára, Anglia ismét megkísérelte fegyencekkel benépesíteni a szigetet; ám ez a második kísérlet sem sikerült, s azóta senki sem törődött a szigettel.

Négy nappal azután, hogy a James Cook elvesztette szem elől Új-Zéland végső hegyfokait, az őrt álló matróz megpillantotta a Pitt-Mountot, mely ezernégyszáz lábnyira emelkedik a tenger színe fölé Norfolk szigetén. Ez déltájban történt, s este öt órakor a brigg már ott állt a sziget északkeleti csúcsával szemben.

A szél eközben csaknem teljesen megszűnt, s a hajó lomhán himbálózott a csöndes vízen, alig két tengeri mérföldnyire a szigettől.

- Na, most már igazán megrekedtünk - mondta Gibson kapitány a fejét csóválva -, és semmi jel sem mutatja, hogy ismét szelet kapunk.

- Szerencse, hogy elmúlt az az idő, amikor a Norfolk-sziget tele volt banditákkal - felelte Hawkins úr. - Mert akkor nemigen lett volna tanácsos ily közel vesztegelni hozzá.

- Gyerekkoromban én is sokat hallottam róluk - mondta Gibson kapitány. - A legveszedelmesebb fegyenceket hozták ide, akikkel sehol sem boldogultak, mert szilajságukat, vadságukat semmi sem fékezhette meg.

- De itt megszelídültek? - kérdezte Nat Gibson.

- Szó sincs róla! A zendülések és szökések napirenden voltak. A leghihetetlenebb és legvakmerőbb eszközöktől sem rettentek vissza ezek az elvadult gonosztevők, hogy a szabadságukat visszanyerjék... Hitvány fakéregből, növényindákkal tákoltak össze csónakokat s ezeken vágtak neki az óceánnak...

- Vagy a biztos halálnak - szólt közbe Nat Gibson.

- És néha mégis sikerült a hajmeresztő vállalkozás... Ha aztán a nyílt tengeren összetalálkoztak valami kereskedőhajóval, amely könyörületből fölszedte őket, azt vélvén, hogy hajótöröttek, akkor lemészárolták a legénységet, elfoglalták a hajót és kalózkodásra adták magukat...

Igaz, hogy ezek az idők elmúltak, s a James Cooknak nem kellett félnie a Norfolk-sziget kalózaitól - de nem ugyanaz a veszély fenyegette-e Flig Balt és cinkosai részéről?...

Persze, erről senki sem tudott semmit a gazfickókon kívül, s ezért Nat Gibson is gondtalanul mondta:

- Mivel ez a veszedelem nem fenyegeti a hajót, engedd meg apám, hogy lebocsássuk a csónakot.

- Minek, fiam?

- Kimegyek horgászni a sziklák tövébe... A nap még legalább két óráig nem áldozik le s mihelyt sötétedik, rögtön visszajövök. Különben is mindig itt leszek a szemetek előtt.

Ebben a kívánságban nem volt semmi veszedelmes és a kapitány meg is engedte a kirándulást. Hobbes és Wickley - ez két becsületes matróz volt, akiben a kapitány föltétlenül megbízhatott - beültek hát a csónakba és pár perc múlva gyorsan vitték Nat Gibsont a korállgyűrű felé, melyen túl, a tükörsima tengeren megálltak és pipára gyújtottak, mialatt Nat Gibson bevetette horgait a vízbe.

Hátuk mögött feküdt a buja, termékeny sziget, dús növényzetének tarka pompájában - de az árnyas fák, sűrű bokrok közt sehol semmi nyoma egy kunyhónak, emberi lakásnak, vagy fölszálló füstfelhőnek... ellenben a szárazföldi és vízimadarak ezrei valósággal fülsértő hangversenyt csaptak rajta.

Ha Nat Gibson elhozta volna a puskáját, tucatszámra lőhettek volna a szárnyasok közül; de mivel legtöbbnek a húsa úgy sem volt ehető, nemigen törődött velük s inkább csak azon volt, hogy minél több halat fogjon.

Ez a törekvése nem is maradt sikertelen, s egy órai horgászás után már annyi hal volt a csónakban, hogy két napra beérhette vele a hajó egész legénysége. Ez nem is volt csoda, mert a világnak talán egyetlenegy vize vagy tengere sem oly haldús, mint a Csendes-óceán, melynek habjait még aránylag rövid idő, csak alig másfél század óta szántják a hajók.

Hét óra volt s a lehanyatló nap utolsó sugarai bíboros fénnyel öntötték el a Pitt-Mount fantasztikus gerincét.

- Nat úr - kérdezte Wickley -, nem lenne ideje visszamenni a hajóra?

- Lehet, hogy napnyugta után szél is támad - tette hozzá Hobbes -, s akkor nem lenne tanácsos várakoztatni a brigget, mely bizonnyal folytatná az útját.

- Mindjárt mehetünk - felelte Nat Gibson -, csak fölhúzom a horgaimat...

Mikor összeszedte minden holmiját, fölállt és végignézett a szigeten, melyre már kezdett ráborulni az esthomály árnyéka. A két matróz az evezőkkel foglalatoskodott és háttal fordult a szigetnek... Egyszer csak úgy tetszett Nat Gibsonnak, hogy a part kiugró szikláinak egyikén emberi alak jelenik meg... Látni vélte homályos körvonalait, sőt úgy rémlett neki, hogy az alak integet a karjaival...

- Nézzetek oda! - kiáltott a két matrózra.

Wickley és Hobbes hirtelen fölugrottak és visszafordultak... De a Pitt-Mount fekete árnyéka éppen e pillanatban födte el azt a kiugró sziklát, s a homályos alak eltűnt...

- Én nem látok semmit - mondta Wickley.

- Én sem - szólt Hobbes, kimeresztve a szemeit.

- Én pedig esküdni mernék, hogy nem csalódtam - erősködött Nat Gibson. - Egy ember állt ott... éppen most...

- Ott... azon a sziklán... sőt integetett is... Talán kiáltott is, de a hangját nem hallhattuk, mert nagyon messze volt.

- Hát laknak ezen a szigeten? - kérdezte Hobbes.

- Lakni nem laknak - felelte Nat Gibson -, de meglehet, hogy valami szerencsétlen hajótörött menekült ide...

- Vagy még inkább lehet, hogy fóka volt - jegyezte meg Wickley. - Ezek szoktak fölmászni a sziklákra, s ha föltápászkodnak, messziről egészen olyanok, mint az ember.

- Igazad lehet, Wickley - hagyta helyben Nat Gibson. - Hátha csakugyan fóka volt?... Mindenesetre menjünk haza, s ha a brigg holnap is itt lesz, majd messzelátóval fogjuk megvizsgálni a sziget partjait.

Húsz perccel később Nat Gibson a fedélzeten volt és pontosan elmondta apjának és Hawkins úrnak, hogy mi történt. Flig Balt, aki szintén jelen volt, megjegyezte, hogy bizonyosan halászok kötöttek ki a szigeten, s Nat Gibson ezek egyikét látta.

- Flig Baltnak igaza lehet - mondta Hawkins úr -, most van a fóka- és a cetvadászat ideje.

- Láttál-e valahol csónakot a part mentén? - kérdezte a kapitány a fiától.

- Nem, apám.

- Akkor azt hiszem, hogy Nat úr csalódott, vagy fókát látott - mondta Flig Balt. - És ha szelet kapunk az éjjel, azt tanácsolnám, hogy menjünk tovább.

Érthető volt, hogy Flig Balt, akinek terveit már Hawkins úr és Nat Gibson jelenléte is keresztezte, nem szerette volna, ha a brigg legénysége megszaporodik, mert ebben az esetben végképp le kellett volna mondania gaz tervének végrehajtásáról. Azon volt tehát, hogy mindenáron még az éjszaka tovább vitorlázzanak.

- De ha Nat nem csalódott - szólt a kapitány -, akkor meglehet, hogy hajótöröttek menekültek a szigetre... s miért ne lehetnének a Wilhelmina hajótöröttjei?... Mindenesetre segítenünk kell rajtuk, s nem hagyhatjuk itt őket.

- Igazad van Gibson - hagyta helyben Hawkins úr is. - Valószínű, hogy hajótöröttek, ha ugyan Natnak nem káprázott a szeme...

- Nem, nem!... Világosan láttam! - erősködött a fiatalember.

- Akkor hát megvárjuk a holnapot - mondta a kapitány - és csónakkal fogjuk megvizsgálni a partokat...

- De hátha szelet kapunk az éjjel? - szólt közbe a fedélzetmester. - Ismétlem, kapitány, kár volna ezért az agyrémért elszalasztani a kedvező szelet...

- Akár agyrém, akár nem: a James Cook nem mozdul holnapig - felelte a kapitány határozottan. - Kötelességem, úgy is mint embernek, úgy is mint hajósnak, hogy tisztába jöjjek ezzel a dologgal.

- Igazad van, Gibson - szólt most Hawkins úr is. - Ne is beszéljünk róla többé, holnap reggelig nem mozdulunk.

Flig Balt dühösen káromkodott magában, mialatt a fedélzet elejére ballagott. Vin Mod szintén bosszús volt, de azzal vigasztalta magát, meg a fedélzetmestert, hogy hátha Nat Gibson csakugyan csalódott és nem embert, hanem fókát látott...

Újhold lévén, az éjszaka nagyon sötét volt, s a szigetet alig lehetett látni. Kilenc óra tájban hűvös szellőcske támadt, s egészen megfordította a James Cookot horgonylánca körül. A szél iránya kedvező volt, s azonnal indulhattak volna, de Gibson kapitány hallani sem akart erről.

Fiával és Hawkins úrral beszélgetve üldögélt a hajó farán, élvezve a hűs esti szellőt, midőn úgy féltíz tájban Nat Gibson fölkelt, a sziget felé fordult és hirtelen, izgatottan kiáltott föl:

- Tűz ég a szigeten!

- Tűz?... Tűz? - kiáltott Hawkins úr és Gibson kapitány. - Hol van?... Merre ég?...

- Ugyanabban az irányban, ahol este az embert láttam - felelte Nat Gibson diadalmasan. - Tehát mégsem csalódtam!...

Valóban, a sziget északkeleti partján hatalmas máglya lobogott, s a tüzes lángnyelvek magasra csaptak föl a sötét éjszakában... Akár hajótöröttek voltak, akár nem, bizonyos volt, hogy emberek és segítséget kérnek. Meg kellett hát nyugtatni őket, mert ki tudja, mily roppant aggodalmak gyötörhették szegényeket, hogy vajon észreveszik-e a jeladást a hajón?

- Hamar, Nat, hozd föl a puskádat - mondta a kapitány - és felelj a szerencsétleneknek.

A fiatalember leszaladt a puskáért, s pár pillanat múlva három lövés dördült el, melyeket a parti sziklák tompán vertek vissza. Ugyanakkor Hobbes háromszor fölhúzta és megint leeresztette a hajólámpát a főárbocon, annak jeléül, hogy látták a tüzet.

Most már csak a reggelt kellett megvárni, hogy a James Cook segítségére siethessen Norfolk-sziget lakóinak.

Hajnalhasadáskor elég sűrű köd borult a látóhatárra, úgy hogy a Norfolk-szigetből csak alig lehetett látni valamit. Gibson kapitány meg akarta várni, míg a köd szétfoszlik, s mivel friss szellő kerekedett délkelet felől, remélhető volt, hogy nemsokára leereszthetik a csónakot, mellyel a hajótörötteket a brigg födélzetére akarták szállítani.

Egyidejűleg, fel akarván használni a kedvező szelet, a kapitány parancsot adott, hogy a legénység készülődjék az utazásra. Az volt ugyanis a szándéka, hogy mihelyt a hajótörötteket a fedélzetre hozzák, azonnal indul tovább.

Valamivel hét óra előtt oszladozni kezdett a köd, s a sziget sziklás partjának körvonalai egymásután előtünedeztek. Nat Gibson, aki fölmászott az árbóckosárba, messzelátójával vizsgálta a szigetet, s egyszerre csak izgatottan fölkiáltott:

- Ott van!... Azaz hogy ketten vannak!... Látom őket!

- Többen vannak? - kérdezte Hawkins úr.

- Ketten... Kettőt látok.

Hawkins úr, aki a hajóhídon volt, szintén fölkapta a messzelátót s a sziget kiugró hegyfokát vizsgálván, így szólt:

- Úgy van!... ketten vannak ott... és integetnek!

Eközben végképp eltisztult a köd, s most már szabad szemmel is jól lehetett látni a két szerencsétlent; valami botra kötött vászondarabbal integettek.

- Eresszétek le a nagy csónakot! - parancsolta a kapitány. Egyidejűleg Flig Balt fölhúzatta az angol lobogót a hajó hátulsó árbocára.

Közben a nagy csónak már lent ringott a vizen. A kapitány, a fia, meg négy matróz - köztük a dühös Vin Mod - ültek bele. Ez a gazfickó nagyon el volt keseredve; ha most ismét megszaporodik a legénység két-három emberrel, akkor ő meg a cimborái újra kisebbségben lesznek és nem kísérelhetik meg vakmerő tervük megvalósítását.

A csónak gyorsan közeledett a korallzátony felé, ahol tegnap Nat Gibson halászott; óvatosan kerestek átjárót a veszedelmes korallgyűrűn, mely erős bástyaként fogta körül a szigetet, s mikor megtalálták, alig voltak négy-öt kötéldobásnyira a szirtfoktól, melyen a két hajótörött szorongva várta szabadítóit.

Vin Mod, aki a csónak orrában ült, minduntalan megfordult, mert gyötörte a kíváncsiság, hogy lássa a hajótörötteket. Ezzel azonban nemcsak az evezést vétette el, hanem a csónakot is úgy megingatta, hogy majd neki mentek egy korallszirtnek.

- Az eveződre vigyázz, Vin Mod, a rézangyalát! - rivallt rá a kapitány hevesen. - Ráérsz megnézni őket, ha kiszállunk a partra!

A csónak alig volt ötven lépésnyire a szirtfoktól, s a kapitány fürkészve nézte a két szerencsétlen embert. Egymás kezét fogták, némán és mozdulatlanul álltak ott, egy percre sem vevén le szemüket a közelgő csónakról. Az egyik harminc, a másik harmincöt éves lehetett. A ruhájuk rongyos volt, a fejük födetlen, hajuk, szakálluk kócos, gondozatlan, s annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy az első tekintetre is meglátszott rajtuk, hogy testvérek.

Amint a csónak oldalt fordult, hogy a sziklát megkerülvén, kikössön a szigeten, az idősebbik előrehajolt és angolul, de idegen kiejtéssel lekiáltott a csónakba:

- Köszönöm, hogy segítségünkre jöttek... köszönjük!

- Kik vagytok? - kérdezte a kapitány, amint közelebb értek.

- Hollandusok.

- Hajótöröttek?

- Azok... A Wilhelmina goletta legénységéből.

- Csak egyedül menekültetek meg?

- Azt hisszük... legalábbis ezen a parton nincs rajtunk kívül senki sem.

A csónak kikötött s midőn a kapitány partra szállt, a két hajótörött tisztelettel közeledett feléje.

- Hol vagyunk? - kérdezte az idősebbik.

- Norfolk-szigetén - felelte a kapitány.

Csak most tudták meg, hogy voltaképpen hová dobta ki őket a tenger a Wilhelmina hajótörése után.

A goletta pusztulásáról azonban ők maguk sem sokat tudtak mondani. Gibson kapitány kérelmére mégis elbeszélték a hajótörés részleteit:

... «Két héttel ezelőtt, mondta az idősebbik, vagy három-négy mérföldnyire a Norfolk-szigettől, egy gőzössel összeütközött a hajó. Sötét éjszaka volt, s amint a léket kapott hajó féloldalt dőlt, őt is, meg öccsét is egyszerre söpörték le a hullámok a fedélzetről. Szerencsére nem hagyták el egymást, s még nagyobb szerencsére, egy tyúkketrec sodródott útjukba, ebbe kapaszkodtak meg, s ötórai hányattatás után végre ide hajtotta őket a tenger áramlata»...

- Eszerint hát két hét óta vannak a szigeten? - kérdezte Gibson kapitány.

- Két hét óta, uram.

- És nem találkoztak senkivel?

- Senkivel - viszonzá a fiatalabbik. - Sőt azt hisszük, hogy az egész sziget lakatlan: legalább is partjának ezt a részét, ahol mi voltunk, sohase látogatta ember.

- Nem jutott eszükbe, hogy átkutassák a sziget belsejét? - kérdezte Nat Gibson.

- De bizony gondoltunk rá - felelte az idősebbik testvér -, de nem mertünk belefogni, mert féltünk, hogy eltévedünk a sűrű őserdőben. Aztán meg miből éltünk volna ott?

- És nem is szívesen távoztunk volna el a parttól - folytatta a fiatalabbik. - Itt mégis remélhettük, hogy téved erre hajó...

- Aminthogy be is teljesedett ez a remény - fejezte be az idősebbik.

- Ebben igazuk volt - bólintott Gibson kapitány is.

- És miféle hajó ez? - kérdezte most az idősebbik. - Mi a neve?...

- "James Cook"... angol brigg.

- Hát a kapitánya?

- Az én vagyok... Gibson...

- Nos, kapitány úr - felelte az idősebbik hálásan: - lássa, mégiscsak jól cselekedtünk, hogy itt vártuk és reméltük a szabadulást!

- De miből és hogyan éltek eddig, minden szerszám, eszköz és fegyver nélkül? - kérdezte Nat Gibson.

- Amit találtunk és ehető volt, mindent megettünk - felelte a fiatalabbik. - Sok araucaria van itt: annak a gyümölcse olyan, mint az alma, aztán találtunk madártojásokat, kókuszpálmát... sőt halat is foghattunk volna, ha horgunk van, mert a szikla aljában hemzsegnek a halak...

- Hát a tüzet hol szerezték?... Miből csináltak tüzet?

- Eleinte bizony nem volt tüzünk... Néhány napig tűz nélkül voltunk, de szerencsére amarra, észak felé, van néhány kéntelep, amely ég... Onnan szereztünk tüzet, s azóta megsüthettük az édes banána gyökeret, amely szintén nagyon bőven terem a szigeten...

- Ekkor jöttek önök folytatta a fiatalabbik. - De mikor a brigg horgonyt vetett a sziget előtt, mi nem voltunk a parton, mert eleség után jártunk. Csak akkor értünk ide, mikor a csónak távozni készült a korallzátonytól... Már esteledett... tele torokból kiabáltunk, de senki sem felelt... Aztán leszállt az éjszaka, s egyúttal friss szellő kerekedett... Halálra ijedtünk, hogy a brigg fölhasználja a kedvező szelet s még az éjszaka továbbmegy... Gyorsan nagy máglyát raktunk és meggyújtottuk... Önök meglátták és puskalövésekkel feleltek rá... De ideje is volt, mert azt hittük, megőrülünk izgatottságunkban...

- Szegény emberek! - szánakozott rajtuk Nat Gibson.

- Most pedig menjünk a fedélzetre - szólt közbe a kapitány. - Tudom, hogy önök éhesek és ruhájuk sincs... Csak bátorság: majd meglátjuk, hogy mit tehetünk.

Gibson kapitány látta, hogy a két hajótörött nem közönséges, műveletlen ember: sejtette, hogy nem egyszerű hajóslegények, s hogy jól sejtette, kiderült a két testvér történetéből, melyet a hajón beszéltek el neki Hawkins úr jelenlétében.

A két testvér, miután csillapította éhségét és Hawkins úr jóvoltából tiszta ruhát kapott, hálás szívvel köszönte meg a kapitány jóságát. Gröningából való hollandusok voltak: a nevük Kip Károly és Péter volt. Károly, az idősebbik, diplomás tengerésztiszt volt, s már több esztendő óta, mint másodkapitány hajózott a hazájabeli hajókon. Péter, az öccse, a gröningai Kip-kereskedőház cégvezetője volt Amboinán, mely a Molukki-szigetek egyike.

Apjuk, aki pár esztendő óta özvegy ember volt, öt hónappal előbb halt meg. Károly ugyanakkor szintén Amboinában volt, ahová egy rotterdami hajón érkezett, melynek másodkapitánya volt. A két testvér hosszasan tanácskozott e lesújtó hírre, s azt határozták, hogy mindenekelőtt hazamennek Gröningába, ahol Péter átveszi a kereskedőcég vezetését, Károly pedig a cég számlájára tovább hajózik a Csendes-óceánon.

Nem lévén a kikötőben más hajó, mint a Wilhelmina, erre szálltak, éspedig szerencsétlenségükre. Mert az október 19-ről 20-ra virradó éjszakán irtózatos lökésre ébredtek... Amint a fedélzetre fölszaladtak, még láthatták a távozó gőzös lámpásának fényét, hallhatták csavarjának a zaját, de a következő percben már nyomtalanul eltűnt a sötét, ködös éjszakában... Lelketlenül veszni hagyta bűnös gondatlanságának áldozatait, hogy kibújhasson az anyagi felelősség és kártérítés terhei alól!... Közben a Wilhelmina egyre süllyedt, kapitány és legénység fejvesztve szaladgált a fedélzeten: mindnyájan menekülni akartak, de mindenki csak a maga bőrére gondolt, s felebarátaival törődni sem akart.

Az általános zűrzavarban Károly és Péter egy pillanatra sem hagyták el egymást, még akkor sem eresztették el egymás kezét, midőn a hullám lesöpörte őket a fedélzetről, s így történt, hogy mikor a szerencsés véletlen útjukba sodorta a mentő tyúkketrecet, együtt menekültek meg rajta és jutottak partra a Norfolk-szigeten...

- Barátaim - szólt Hawkins úr meghatva, miután a történetet végighallgatta -, szívesen látjuk önöket a James Cook fedélzetén mint vendégeket; de fájdalom, Európába nem szállíthatjuk önöket.

- Köszönöm, uram - felelte Károly hálásan -, akárhová visznek is bennünket, mindenesetre jobb lesz, mint azon az átkozott szigeten, ahonnan megszabadítottak.

- Különben Hobart-Townban, ahová megyünk - tette hozzá Gibson kapitány -, találnak majd hajót, amelyen hazautazhatnak Európába.

- A James Cook tehát oda megy? - kérdezte Péter.

- Oda - felelte a kapitány. - Megáll ugyan Port-Praslinban is, Új-Írország kikötőjében, de onnan nincs összeköttetés Európával.

- Mindegy - fejezte be Kip Károly -, menjünk tehát Hobart-Townba. A fő az, hogy Norfolk-szigetéről megszabadultunk.

Fél órával később a James Cook már északkeletnek fordította orrát, s nekivágott annak az ezernégyszáz mérföldnek, mely a Norfolk-szigetet Új-Írországtól elválasztja. Úgy számították, hogy ha jó szelük lesz, öt napig tart, míg ismét földet láthatnak, s ez a föld Új-Kaledónia, a franciák fegyencgyarmata lesz.

Flig Balt és az összeesküvők végtelenül el voltak keseredve. Mióta a két Kip testvér is a hajón volt, nem is gondolhattak arra, hogy erőszakkal foglalják el a hajót. De Vin Mod, aki sehogy sem tudott belenyugodni álmainak meghiúsulásába, ismét pokoli tervet koholt, melyet sietett közölni Flig Balt cimborával.

- Arról van szó - magyarázgatta rejtélyesen -, hogy valami véletlen szerencsétlenség megfosztja a brigget kapitányától... Tegyük föl, hogy valamelyik sötét, viharos éjszakán Gibson úr belefordul a tengerbe... Ki lesz az utódja?... a James Cook kapitánya?... Mindenesetre Balt mester... A hajótulajdonos és Nat Gibson annyit értenek a tengerészethez, mint a hajdú a harangöntéshez... És akkor, ahelyett, hogy Flig Balt kapitány Hobarttownba vinné a hajót... Szóval... azt hiszem, erről lehet beszélni, vagy mi?...

S látván, hogy Flig Balt hallgat, nagyot káromkodva folytatta:

- Más módját nem látom... Ezekkel az átkozott hollandusokkal együtt nyolcan vannak... nyolc kötél a nyakukra... Meg kell hát fosztanunk őket a kapitánytól, hogy könnyebben elbánhassunk velük.

Ezzel szemben Len Cannonnak az volt a véleménye, hogy hat elszánt ember könnyen végezhet nyolc ellenféllel, ha váratlanul ütnek rajtuk... Elég, ha kettőt titokban eltesznek láb alól: akkor ők is csak hatan lesznek... Aztán így végezte beszédét:

- Holnap éjjel meg kell kísérelni a dolgot... Balt mester szóljon, hogy beleegyezik-e, s akkor holnapután már ura lesz a briggnek.

- Nos, Balt: mit felelsz? - unszolta őt Vin Mod.

Mielőtt Balt, aki még habozott, felelhetett volna, a kapitány lekiáltott érte a hajóhídról, hogy menjen föl hozzá.

Len Cannon nagyon dühbe jött a fedélzetmester pipogyaságán, és határozottan kijelentette Vin Modnak, hogy ha Port-Praslinig nem történik valami, ő és társai megszöknek a briggről, mert semmi kedvük nyavalyogni a tengeren.

Ezzel faképnél hagyta Vin Modot, aki maga is nagyon aggódott tervei miatt, mivel ismerte Flig Balt habozó, aggodalmaskodó természetét.

Mindamellett egyre leste a kedvező alkalmat, hogy a kapitányt valamilyen módon eltehesse láb alól. De ez lehetetlen volt. A gyönyörű estéket Hawkins úr, Nat Gibson, a két Kip testvér fönt töltötték a fedélzeten Gibson kapitány társaságában, s mikor úgy éjféltájban lementek aludni, velük ment a kapitány is, úgyhogy a megtámadásáról szó sem lehetett.

Közben a brigg elhaladt Új-Kaledónia mellett, melyet a korallszigetek és zátonyok úgy körülfognak minden oldalról, hogy úgyszólván csak egyetlen megközelítő pontja van: Nouméa-kikötő, amely egyszersmind a fegyencgyarmat fővárosa is.

- Mennyi derék ember sanyarog ott! - sóhajtott Len Cannon, a sziget felé pislogva. - Ha csak tízet kaphatnék magam mellé...

- Hamar végeznénk a kapitánnyal, mi? - vágott közbe Vin Mod, aki mellette állt.

A tenger, melynek habjait a James Cook szántotta, valamennyi hajós tapasztalata és állítása szerint, a legveszedelmesebb a földkerekség összes vizei között. Körülbelül két szélességi foknyi területen a korallszirtek és zátonyok szeszélyes, folyton váltakozó sokasága lappang az örökké tajtékos és hullámzó tenger alatt, és a sok, nem eléggé ismert, szabálytalan tengeráramlat csak még veszedelmesebbé teszi a hajózást ezen a koralltengeren.

Szerencsére Gibson kapitány nem először járt erre, s óvatosságból lehetőleg távol tartotta a hajót attól a veszedelmes zónától, amelyben a korallszirtek és zátonyok egymást érik.

November 9-ike délutánján Nat Gibson a fedélzeten sétált, s unalmában messzelátójával vizsgálgatta a szemhatárt. Egyszer csak meglepetve fölkiáltott, s apjához sietett, aki fönt a hajóhídon beszélgetett a két Kip testvérrel és Hawkins úrral.

- Nézzék csak, mi az ott! - szólt kelet felé mutatva, ahol vagy két mérföldnyire, valami sötét tömeg libegett a vízen.

- Annyi bizonyos, hogy nem zátony - mondta Kip Károly, miután hosszasan megnézte a messzelátón át.

- Ezt én sem hiszem - felelte a kapitány. - A térkép ezen a vidéken nem tud zátonyról.

- Nekem úgy tetszik, hogy úszik és libeg - szólt Péter, akinek legjobb szeme volt mindnyájuk közt.

- Akkor meglehet, hogy hajóroncs! - kockáztatta meg Hawkins úr a föltevést.

- Halló, Hobbes! - kiáltott oda Gibson kapitány a kormányosnak -, kerülj csak közelebb ahhoz a valamihez!

Fél óra múlva világos volt, hogy az az úszó holmi csakugyan hajóroncs; féloldalt dőlt hajó volt - s mivel a két Kip testvér valószínűnek tartotta, hogy a Wilhelmina lehet, mely csak három héttel ezelőtt ütközött össze a gőzössel, Gibson kapitány elhatározta, hogy megnézi az elpusztult hajót.

Keresztbe feszítették hát a brigg vitorláit, lebocsátották a nagy csónakot, amelybe három matróz ült evezni, továbbá a két Kip testvér és Nat Gibson.

A hajóroncs valóban a Wilhelmina volt.

Féloldalt hevert a vízben, az eleje egészen víz alatt volt, és csak a fara állt ki a tengerből, de már a hajószobában is térdig ért a víz.

Nat Gibson, a két Kip testvér és Vin Mod fölkapaszkodtak a fedélzetre, mely e pillanatban száraz volt, mivel a tenger oly sima volt, hogy még fodrokat is alig vetett.

Mindenekelőtt azt keresték, hogy nincs-e élő ember a fedélzeten?... De nem volt, azon a rémes éjszakán mindnyájan csak menekülni óhajtottak, s a két Kip testvéren kívül egy lábig el is vesztek: holott ha a golettán maradnak, valamennyien megmenekülhettek volna!...

A két testvér mindenekelőtt az okmányait és egyéb vagyonát kereste; de szerencsétlenségükre a kabin, melyben laktak, nagyon közel volt a lékhez, mit a gőzös ütött a golettán, úgyhogy félig megtelt vízzel, s a hullámok mindent kimostak belőle...

Vin Mod azonban, aki szemesebb volt a többieknél, mégis talált valamit: egy maláj tőrkést, aminek krisz a neve, és Péteré volt, aki mint érdekes fegyvert, gyűjteménye számára vette meg. Ez a gyilok, leesvén a földre, beszorult két deszka közé, s Vin Mod is úgy akadt rá, hogy megbotlott benne a víz alatt. Önkéntelenül az inge alá dugta - csupa tolvajösztönből, maga se tudta, hogy miért...

Nem lévén egyéb dolguk a hajóroncson, lekúsztak róla a csónakba, mely gyorsan visszavitte őket a brigg fedélzetére. Minden, amit magukkal hoztak, néhány ruhadarab, fehérnemű és egyéb apróság volt, amely éppen megmaradt Kip Károly vízmentes bőrzsákjában.

A Louisiada-szigetcsoportnak, ahová most ért a James Cook, igen rossz híre van a hajózás történetében. Háromszáz esztendeje fedezte föl a portugál Serano, aztán a holland Shouten is ott járt 1610-ben, de mind a kettőjüket oly nyílzáporral fogadták a bennszülöttek, hogy partra sem szállhattak. Végre 1827-ben, a francia Dumont d'Urville kartácstűzzel tört magának utat a vadak kenuraja közt, s csak életveszedelemmel szabadulhatott meg tőlük...

- Az még semmi! - szólt közbe Nat Gibson, midőn apja elvégezte ezt a rövid bevezetést és ismertetést -, a civilizáció azóta sem honosodott meg a Salamon-szigetek és Új-Guinea közt. Elég elolvasni Carteret, Hunter és az amerikai Morell utazásait, aki majdhogy el nem veszett egész hajósnépével együtt!... A szigetcsoportok egyikének Massarene a neve, ami annyit jelent, hogy "mészárlás", de a többi is mind megérdemelné ezt a jellemző melléknevet.

- Ej, nekünk nincs mit félnünk tőlük - felelte Gibson kapitány vállat vonva. - Először is nem megyünk közel a parthoz, másodszor pedig van elég fegyverünk, sőt egy tizenöt fontos sugárágyúnk is, amellyel tisztes távolban tarthatjuk a bennszülötteket.

Ezek a bennszülöttek, a pápuák vagy negritók, afféle középfaj a malájok és a szerecsenek közt. Sem nem földművelők, sem nem pásztorok és apróbb törzsekre szakadva élnek, főnökeik vezetése alatt. Legtöbbjük még emberevő és fölötte vad; a szegény misszionáriusok közül ritkán kerül haza élve egy-egy, s az is borzalmas dolgokat tud beszélni e vadak erkölcseiről és szokásairól.

A James Cook éjszakára bevonta vitorláinak kétharmad részét, és lehetőleg távol lavírozott a partoktól, már csak azért is, mert a Csendes-óceánnak ez a része tele van zátonyokkal és korallszirtekkel.

A legénység fele talpon volt a sötét éjszakában és éber szemmel vigyázott. A Rodney-fokon túl, az egész part hosszában több nagy pásztortűz lobogott, de a tenger köröskörül csöndes volt... Csak éjféltájban rémlett úgy az őrt álló matrózoknak, hogy néhány kenu siklik tova nesztelenül a hajó mellett, de erre nem mertek volna megesküdni...

Semmi egyéb nem zavarta meg az éjszaka csöndjét, de másnap reggel, az addig elég friss szellő hirtelen elállt... A hajó vitorlái petyhüdten estek össze: a brigg mozdulatlanul vesztegelt a vizen.

Valamivel déli tizenkét óra előtt az őrt álló matróz jelentette, hogy egy piróga közeledik... Kip Károly szemügyre vette a csónakot messzelátójával, és így szólt:

- Egyenesen felénk tart... Két embert látok benne.

- Csak kettőt? - kérdezte Hawkins úr. - Nos, ha csak ketten vannak, akkor talán föl is ereszthetjük őket a hajóra.

- Annál is inkább - vágott közbe élénken Nat Gibson -, mert szeretném lefotografálni őket...

- Hát csak hadd jöjjenek - mondta Gibson kapitány vállat vonva -, ha rosszban járnak, majd elbánunk velük.

A fakéregből készült kis piróga gyorsan közeledett, s midőn vagy ötven lépésnyire volt a hajótól, az egyik pápua fölállt és hangosan odakiáltott a hajóra:

- Ebura!... ebura!...

- Ez annyit jelent, hogy "madár", ha jól tudom - mondta Gibson kapitány. - Lehet, hogy valami madarat hoztak.

Valóban úgy is volt: a pápua fölkapott a csónak fenekéről egy csodaszép paradicsommadarat és fölmutatta a hajóra.

Ez a madár talán a leggyönyörűbb valamennyi rokona közt; a tollazata bársonyos vörösbarna, a feje részben narancs színű, a szeme körül nagy fekete folt, a nyakán ragyogó aranyos öv villogó vörösréz alapon, a hasa hófehér, szárnytollainak a vége smaragd színű, farkában pedig a legváltozatosabb színpompával keverednek a sárga, vörös, fehér, zöld és aranyszínű tollak...

- Na, ezt a madarat igazán szeretném! - kiáltott föl Hawkins úr elragadtatva.

Gibson kapitány intésére Vin Mod lebocsátotta a kötélhágcsót, s a pápua, kezében a paradicsommadárral, majomügyességgel kúszott föl rajta, s a fedélzetre toppanva hangosan ismételte:

- Ebura... ebura...

Társa lent maradt a pirógában, s rá sem hederítve a matrózokra, akik jelekkel akartak vele beszélgetni, egyre a hajót vizsgálta.

A madaras pápua közepes termetű, széles vállú, izmos férfi volt, az orra kissé lapos, az ajkai duzzadtak és kifelé fordulók, a haja durva és fölálló, bőrének színe fényes sárgásbarna, arcának kifejezése nem értelem nélkül való, de határozottan alattomos és ravasz...

Meglátván Hawkins úr szemében a csodálkozás és a vágy kifejezését, egyenesen odament hozzá, s feléje nyújtván a madarat, így szólt:

- Vobba... vobba...

- Inni akar - mondta Gibson kapitány, s mindjárt fölhozatott egy üveg rumot.

A madaras pápua jól megnézegette az üveget, hogy tele van-e, aztán a hóna alá csapta, a madarat odaadta Hawkins úrnak, ő maga pedig elkezdett föl s alá botorkálni a fedélzeten, látszólag csak úgy találomra, voltaképpen élesen szemügyre véve mindent.

- Állítsd csak meg, apám - kérte Nat Gibson -, hadd kapom le hamar!

De a pápua nem akart kötélnek állni. Ámbár nem tudta, miről van szó, semmiképpen sem akart egy helyben és nyugodtan állni... mégis, mikor Nat Gibson bedugta fejét a gép kamrájába, ez annyira meglepte, hogy egy pillanatig mozdulatlanul maradt bámulatában - s ez az egy perc éppen elég volt, hogy Nat Gibson megcsinálhassa róla a felvételt.

Most már Gibson kapitány is eleresztette a pápuát, aki ekkor rögtön indult vissza a pirógájába... de mentében eltévedt, s először is bekukkantott a hajófenékbe, amely éppen nyitva volt, aztán pedig fölszaladt a hajó orrára, ahol megpillantotta a sugárágyút.

- Mera!... mera! - kiáltott föl hirtelen.

Ami azt jelentette, hogy "dörgés" - tehát jele volt annak, hogy a pápua jól ismeri ezt a félelmetes fegyvert. Ugyanekkor gyűlöletes, szilaj láng villant föl a szemében, de ez csak egy pillanatig tartott, aztán egykedvűen megfordult, gyorsan lement a pirógába, s a következő percben már versenyt evezett másik társával...

- Látták, hogy szemügyre vette ez a haramia a hajót? - kérdezte Kip Károly, mikor a csónak eltávozott.

- Nekem is föltűnt - felelte Hawkins úr.

- Na, efelől ugyan nyugodtan alhatunk - szólt Gibson kapitány. - Fogadok, hogy egy óra múlva holtrészeg lesz, mert ameddig a rum tart, ugyan föl nem kel mellőle.

Délután beborult az ég és finom eső kezdett szitálni. Ha ez így tart, akkor még az éjjel sem várhatnak szelet, s itt kell rostokolniuk. Az összeesküvők, akiknek malmukra hajtotta volna a vizet, ha horgonyt vetnek - mert akkor csak Gibson kapitány maga őrködik, a két Kip testvér pedig bizonyára aludni megy a többiekkel -, ki is főzték az éjszakai gaztettet ily módon:

... Midőn éjfélkor Len Cannon, Sexton, Kyle és Brice fölváltják többi társaikat, az alkalmas pillanatban megrohanják Gibson kapitányt és elteszik láb alól... Ha végeztek vele, akkor megfontolhatják, hogy mindjárt folytassák-e a munkát alvó társaikon és Hawkins úron meg a többieken is... Egyelőre elég lesz, ha a kapitánytól megszabadulnak, a többi magától következik...

Ámde az eső már hat óra tájban elállt, s a távolban cikázó villámok jelezték, hogy vihar közeledik... A kapitány tehát nem vethetett horgonyt, s viszont a felhős ég alatt oly rekkenő lett a hőség, hogy senki sem gondolt a lefekvésre.

Az összeesküvők a fogukat csikorgatták tehetetlen dühükben, látván, hogy az urak mind a hajó farán ülnek és beszélgetnek... Tíz óra lehetett... Egyszerre, amint ez a legélénkebb társalgásban is megesik, hirtelen csönd lett... Csaknem egyidejűleg Jim, a kis hajósinas, aki csupa mulatságból szellőzni mászott föl a középső árboc tetejére, ijedten sikoltott föl:

- Pirógák jönnek!...

Rögtön talpra ugrottak valamennyien, s a hajókorláthoz rohantak... Az éjszaka koromsötét volt, látni alig lehetett, kivált a lámpás fényétől káprázó szemmel, de nem messze a hajótól valami halk csobogás hallatszott - a közelgő pirógák evezőcsapásai!

- Ott jönnek... hátul! - kiáltott föl Nat Gibson.

Az egyik matróz hirtelen arra fordította a lámpást, és amint a fénykéve végigszántotta a tenger tükrét, mindnyájan megdöbbenve látták, hogy egész csomó piróga tart a hajó felé, s már alig van tőle harminc lépésnyire!

- Fegyverre! - kiáltott föl Gibson kapitány.

Egy szempillantás alatt mindenki fölkapta a puskát, revolvert, a töltényeket, amiket már a délután folyamán kiosztott köztük a kapitány, s a következő pillanatban már mind ott álltak a hajókorlátnál, várván a támadást.

Ez nem is késett sokáig. A pápuák fölordítottak, s valóságos nyíl- és kőzáporral árasztották el a hajót. Sokan lehettek, legalább hatvanan, a kapitánynak pedig csak tizenöt embere volt, beleértve Jimet, a hajósinast.

- Tüzet! - parancsolta a kapitány.

A fegyverek ropogva dördültek el, s a lövések nyomán fölhangzó jajgatás, sikoltozás mutatta, hogy néhány golyó jó helyre talált. A pirógák viszont második kő- és nyílzáport zúdítottak a hajóra.

- Vigyázz! - kiáltott most Gibson kapitány. - Csak akkor lőjetek, ha már kapaszkodnak fölfelé a hajóra!

Erre sem kellett soká várniuk. A pirógák hangos koppanással ütődtek a hajó oldalához, s a következő percben a pápuák gyorsan kapaszkodtak fölfelé a köteleken, egyik kezükben tartván a parangának nevezett tőrt, amellyel kitűnően tudnak bánni.

A legénység puskatussal lökte vissza a fölkapaszkodókat, vagy közvetlen közelből lőtte le őket, mihelyt a korlát fölé emelkedtek. De a támadók száma egyre szaporodott, a töltények fogytak, a sötétben nem minden lövés talált, és a sugárágyúnak sem vehették hasznát, mert a pirógák közvetlenül a hajótest alatt voltak, ahová nem lőhettek vele...

A pápuák dühe és ereje mintha megtízszereződött volna. Most egyszerre öten-hatan vad ordítozással vetették föl magukat a korlátra, melyen úgy ültek, mint a lovon, s be akartak ugrani a fedélzetre... De a legénység érezvén, hogy a bőréről van szó, a kétségbeesés roppant erőfeszítésével rohant rájuk, s a revolverek és kések csakhamar visszaverték ezt a második támadást is... A vízbe hullók közt Gibson kapitány megismerte azt, aki reggel a paradicsommadarat hozta eladni.

Ám a hajón is voltak már sebesültek: Kip Péternek a karját, egy matróznak pedig a vállát szúrták át a parangával, de szerencsére ezek a sebek nem tették őket harcképtelenné.

A harc már tíz perce tarthatott, s a pápuák még mindig nem bírtak följutni a hajóra, körülbelül tizenöt-húsz emberük már elesett vagy súlyos sebet kapott.

Egyszerre csak a madaras pápua és még két társa vad szökéssel lódította föl magát a hajókorlátra, s mielőtt a meglepett legénység meggátolhatta volna, beugrott a fedélzetre. Szilaj ordítással követték a többiek, míg négy-öt piróga gyorsan megfordult, és szinte repült a hajó hátulja felé, hogy ott kíséreljék meg a fölkúszást, ahol senki sem védte a brigget...

Kip Károly, akit a beugró főnök majd levert a lábáról, két golyóval leterítette a vadat, aztán fölnyalábolta s roppant erővel hajította a pirógák közé. A másik kettővel ugyanígy végzett Gibson kapitány és Hawkins úr, míg Nat Gibson, észrevévén a hajó fara felé sikló pirógákat, revolverének mind a hat töltényét kilőtte rájuk, s a vad sikoltozás mutatta, hogy nem eredménytelenül.

Midőn a pápuák látták, hogy főnökük elesett, elvesztették minden bátorságukat. Még egy támadást kockáztattak, de már ezt is csak lanyhán, s midőn a legénység negyedszer is véres fejjel űzte vissza őket, lélekszakadva menekülni igyekeztek.

Még féltizenegy sem volt, mikor megkezdték a visszavonulást, s a legénység még egyre lődözött rájuk, ameddig csak látta őket.

E lövöldözés közben, bizonyára egész véletlenül - aminek oka a nagy sötétség lehetett -, egy golyó horzsolta Gibson kapitány fejét, s kalapját is leütötte...

A kapitány mit sem törődött ezzel az "ügyetlenséggel", mely kis híján az életébe került, hanem a hajó orrára rohant, a kis sugárágyúhoz.

A pirógák már kődobásnyira lehettek a hajótól, és Hobbes matróz rájuk irányította a lámpás fényét...

Gibson kapitány célzott... Az ágyú eldördült, s a lövésre velőtrázó sikoltozás felelt - ki tudja, hány pápuát ölt meg a kartács!

Az ágyút rögtön újra megtöltötték, nem azért, hogy lőjenek vele, hanem, hogy ismét készen legyen, ha esetleg szükség lenne rá.

De köröskörül csöndes és nyugodt volt minden, úgy látszik, a pápuáknak elég volt ez az egy lövés, másodszor már nem volt kedvük megkóstolni a James Cook ólomgolyóit...

Mikor Flig Balt és Vin Mod éjféltájban egyedül voltak a hajóhídon, a matróz elkeseredve csikorgatta a fogait.

- Hát elhibáztam! - hörögte fojtott hangon. - De nem is láttam jól ebben a pokoli sötétben!... Hanem esküszöm, hogy ha még egyszer módomban lesz, tudom, jobban célzok!...

Alig kezdett pirkadni, mindnyájan azt nézték, hogy hol vannak. A James Cook még mindig mozdulatlanul állott ugyanazon a helyen, ahol a szél tegnap este cserben hagyta, körülbelül három mérföldnyire a szigettől, mintha csak horgonyt vetett volna.

A tenger sima volt, mint a tükör, még csak szellő sem bodrozta a víz felszínét. Köröskörül nyoma sem volt a pirógáknak, csak annak az egynek a darabjait ringatták a habok, melyet a sugárágyú fenékbe lőtt az éjjel.

Úgy látszott hát, hogy semmi veszély sem fenyegeti őket, legalábbis egyelőre; mindamellett tanácsos volt menekülni, mihelyt szél támad, mert nem volt lehetetlen, hogy a pápuák ismét összeszedik magukat, s most már nagyobb számban rohanják meg a hajót.

Gibson kapitány messzelátójával vizsgálta a partokat, ahol a hullámok mintha fodrozódtak volna egy kissé. Ebből azt következtette, hogy a szél nem sokáig várat magára, és Kip Károlynak is ez volt a véleménye.

Mivel újabb támadástól nem kellett tartaniuk, a puskákat és revolvereket ismét visszavitték a kapitány szobájába. Ez alkalommal Gibson kapitány megemlítette, hogy az éjszakai viadalban majdhogy őt is agyon nem lőtték...

- Micsoda?! - kiáltott föl Hawkins úr megdöbbenve. - Talán csak nem?...

- Bizony, barátom - felelte Gibson kapitány -, ha a golyó fél hüvelykkel lejjebb röpül, egyenesen halántékon talál.

- Ez szörnyűség! - mondta Kip Péter. - De talán nem is golyó volt, hanem nyíl vagy lándzsa?...

- Szó sincs róla! - szólt most közbe Nat Gibson. - Itt van apám kalapja: látni rajta a lyukat, ahol a golyó keresztül ment.

Mind kézbe vették a kalapot és megvizsgálták. Kétségtelen volt, hogy a két szemközt álló lyukat csakis golyó üthette rajta. De könnyen megeshetett, hogy a sötét éjszakában, a verekedés közben sült el az a revolver, melynek eltévedt golyója majdnem kioltotta Gibson kapitány életét.

Ebben aztán megnyugodtak, és nem is bolygatták tovább a dolgot. Közben fölkelt a nap, s úgy hét óra tájban már a szél is annyira megerősödött, hogy az indulásra gondolhattak. Azonnal vitorlát bontottak, s húsz órai veszteglés után a James Cook ismét északnyugatnak fordította az orrát.

Előbb azonban Nat Gibson odaállt a hajókorláthoz és hirtelen lefényképezte a szigetet, melynek partjain az emlékezetes támadást visszaverték.

- Minek az? - kérdezte Hawkins úr.

- Hogy eszünkbe jusson róla ez a mai éjszaka.

A nap és az éjszaka minden nevezetesebb esemény nélkül telt el. A szél állandó maradt, sőt ereje még növekedett is, úgyhogy óránként körülbelül tíz mérföldnyi sebességgel szaladt.

Ily körülmények közt a bűnös alkalom, melyet a gaz cinkosok oly sóvárogva vártak, sehogy sem kínálkozott a James Cook elfoglalására. Gibson kapitány, Hawkins úr, Nat Gibson és a két Kip testvér mindig együtt voltak, s késő éjfélig a fedélzeten beszélgettek az enyhe levegőben, úgyhogy nem lehetett őket orozva megrohanni.

Flig Balt és cinkosai hiába átkozódtak magukban: a sors, úgy látszik egészen ellenük esküdött. Len Cannon lassanként már le is mondott a vállalkozásról, s elhatározta magában, hogy a legelső kikötőben partra száll és otthagyja a hajót, s ha másként nem lehet, hát megszökik róla.

Új-Írországot, amely felé a James Cook tartott, Van Shouten, egy holland kapitány fedezte föl a XVII. század elején, de majdnem otthagyta a fogát, mert a pápuák orozva rajtaütöttek, s legénysége egy részét lemészárolták. Ez idő szerint az angoloké a sziget, melynek főpiaca és legelső kikötője Port-Praslin, élénk forgalmú kereskedőváros.

Harmadnapra a brigg pár órára elvesztette az eddigi jó szelet. Bár az ég derült, a tenger pedig csöndes volt, a szél hirtelen elállt, mintha csak elvágták volna, a James Cook vitorlái kettőt-hármat libbentek, s aztán petyhüdten lógtak alá.

Ez a hirtelen változás nem történt ok nélkül, minthogy a természetben mindennek megvan a maga oka és magyarázata, és Gibson kapitány sokkal tapasztaltabb tengerész volt, semhogy ne sejtette volna az időjárás megváltozását.

Kip Károly, aki épp mellette állt e pillanatban a fedélzeten, a nyugati szemhatárra mutatott, ahol mintha füst gomolygott volna.

- Látom - felelte a kapitány -, vihart kapunk.

A füstgomoly rohamosan gyarapodott, hirtelen fölszállt a szemhatár fölé, szétterjedt a levegőben és szemlátomást növekedve szállt a hajó felé.

- Forgószelet kapunk - mondta Kip Károly.

- De szerencsére nem tart soká - felelte a kapitány.

Ezzel rögtön behúzatta a felső vitorlákat, s az alsók közül is csak az előárboc latin vitorláját, s a főárboc két alsó vitorláját hagyta meg.

A legénység még jóformán be sem kötötte a vitorlákat, mikor a forgószél már lecsapott a hajóra. A tenger körös-körül buzogva forrt, a kötelek közt vadul fütyült a szél, s a sötét felhőből úgy ömlött a víz, mintha sajtárból öntötték volna.

A hajó valósággal táncot járt a vihartól felkorbácsolt hullámokon, s némelykor úgy oldalt bukott, hogy árbocainak a vége szinte barázdát szántott a körülötte tornyosodó hullámhegyek taraján.

E veszedelmes állapotban maga Gibson kapitány fogta meg a kormánykereket, s a Kip testvérek kétoldalt álltak mellette, hogy segítsenek neki, ha a szél ereje oly heves lenne, hogy a kapitány egymaga nem bírna fordítani a kormányon.

A vihar természetesen kiverte a brigget eredeti irányából, és gyorsan hajtotta a Salamon-szigetek felé. Csak az volt a kérdés, hogy elég soká tart-e, és lesz-e elég ereje, hogy egész odáig kergesse a hajót?...

Flig Balt és Vin Mod nagyon szerették volna ezt, mert a Salamon-szigetek környéke fölötte alkalmas lett volna arra, hogy a tervezett gyilkosságot végrehajtsák. Ezen a vidéken mindig sok az elszánt, lelkiismeretlen kalandor, és szinte bizonyos volt, hogy akármelyik szigetre veti őket a vihar, találnak rajta segítőtársakat a hajó elfoglalására.

Flig Balt tehát reménykedve örült a viharnak, és magában könyörgött, bár sokáig tartana s minél beljebb verné őket a Salamon-szigetek közé, amelyek számítása szerint nemigen lehettek távolabb 40-50 mérföldnél...

De nem úgy történt. A forgószél, mely szédítő gyorsasággal száguldott végig a tengeren, elhagyta a hajót és tovább rohant, de a felkorbácsolt hullámok ott maradtak és szilaj rohamokkal ostromolták a brigget.

Ennek a helyzete most még talán veszedelmesebb volt, mint az imént, a forgószél viharában. Mert akkor, mivel a szél nekifeküdt vitorláinak és előre vitte, legalább úgy-ahogy lehetett kormányozni; most azonban, hogy a szél elrohant, a rá következő teljes szélcsöndben tehetetlen, mozdulatlan kolosszus lett, melyet a roppant habok gyönge játékszerként dobáltak ide-oda.

Gibson kapitány kimerülten adta át a kormányt Kip Károlynak, aki nagy ügyességgel és hidegvérrel igyekezett legalább azt elérni, hogy a hullámok minduntalan el ne árasszák a fedélzetet. Ez sikerült is, s a brigg, bár szél hiányában előre menni nem tudott, a szörnyű hányattatás közben is mindig fönt táncolt a hullámhegyek tetején és nem zuhant le a hullámvölgyekbe, ami esetleg vesztét okozhatta volna, ha a körülötte zajló hullámhegyek mind egyszerre zuhannak rá és agyonzúzzák roppant tömegükkel...

Félórai szélcsend után lassanként ismét föltámadt a szél, s a brigg újra visszatérhetett eredeti irányába. A tenger még egyre forrt és háborgott ugyan, de a hullámok kezdtek elsimulni, s mire bealkonyodott, nyoma sem maradt már a délelőtti nagy viharnak.

Másnap reggel bejutottak a Szent György-csatornába, ahol a szél ereje kissé lankadt. Ez azért is jó volt, mert nagyon vigyázniuk kellett a korallzátonyok közt, melyek nagy számban lepik el a tengert, s nem egy hajónak okozták már a vesztét.

Negyednap reggel, gyönyörű időben a James Cook lassan bevitorlázott Port-Praslin kikötőjébe, ahol kilenc óra tájban vetett horgonyt.

Első látogató a hajón Zieger úr volt, a Hawkins-ház régi üzleti barátja és Hawkins úrnak meg Gibson kapitánynak személyes ismerőse.

- Kedves Hawkins - így kezdte -, mutassa meg a poggyászát, hogy azonnal haza vitethessem, mert a mai naptól fogva ön az én vendégem, Gibson kapitánnyal és Nat barátommal együtt...

- Arról szó sincs! - nevetett Gibson kapitány. - Hawkinssal meg a fiammal tehet amit akar, de én nem hagyhatom itt a hajót.

- Ezt mindjárt gondoltam - felelte tréfásan Zieger úr. - Ön már oly megrögzött rabja a kötelességének, hogy a kényelmét szinte öntudatlanul áldozza föl érte. De másik két barátomhoz ragaszkodom... Semmi áron nem engedem meg, hogy itt maradjanak a hajón.

Miután ebben megegyeztek, a kapitány bemutatta Zieger úrnak a két Kip testvért, s a derék kereskedő megígérte, hogy gondoskodni fog róluk, ha helyre lesz szükségük, de a két testvér kijelentette, hogy egyelőre a hajón óhajt maradni, mert az a szándékuk, hogy Hobarttownba érve, onnan haza vitorláznak Európába.

- És mi - kérdezte Gibson kapitány Zieger úrtól - ugyan meddig veszteglünk itt, Port-Praslinban?

- Legföljebb három hétig - felelte Zieger úr. - Ennyi épp elég arra, hogy kirakják a terhet s újból megrakodjanak.

- Ezt már szeretem - örült Gibson kapitány. - Ma november 20-ika van, tehát legkésőbb december közepén indulhatunk...

- Addig pedig megnézhetik Port-Praslin környékét - felelte Zieger úr -, ámbár nem sok nézni való akad rajta.

Ezzel, még néhány jelentéktelen kérdés tisztázása után, mindjárt magával vitte Hawkins urat és Nat Gibsont, a kapitánnyal pedig megígértette, hogy ebédre szintén utánuk jön és elhozza a két Kip testvért.

Zieger úr lakóháza körülbelül egy angol mérföldnyire volt nyugat felé a kikötőtől, irodája azonban a rakparton volt, a többi kereskedőház tőszomszédságában.

Wilhelmshaf, ahol a Zieger úr háza is volt, sűrű, árnyas erdő közepén épült; az út mindenütt fák és bokrok közt vezetett odáig s néhol oly keskeny volt, hogy ketten sem fértek el egymás mellett. A százados faóriások egynémelyike olyan vastag volt, hogy öt-hat ember sem igen érte volna át a törzsét, s egyik másiknak a földből kinőtt gyökerei valóságos természetes kunyhókat alkottak, melyek alatt féltucat ember is meghúzhatta magát szükség esetén.

Zieger úr neje nagyon szívesen fogadta férje barátait, s mindjárt meg is mutatta a nekik szánt csinos vendégszobákat. Négy óra tájban megjött Gibson kapitány is, s a két Kip testvért is elhozta magával. Ziegerné szívesen látta őket, és nagyon megindult a szíve, mikor szerencsétlenségüket megtudta.

Gibson kapitánynak ebéd után vissza kellett mennie a hajóra. Barátjai ugyan nem szívesen eresztették el, de ő nem tudott nyugton lenni a hajótól távol, mert aggódott, hogy esetleg megszökik valaki a legénységből, s akkor itt kell vesztegelnie.

Hátha még azt is tudta volna, ami ezalatt a hajón történt!

Len Cannon és cimborái, miután nem sikerült a kapitányt láb alól eltenniük, föltett szándékukhoz híven partra akartak szállni a kikötőben. Vin Mod elkeseredetten könyörgött nekik, hogy ne tegyék ezt... hogy várjanak addig, míg Hobarttownba indul a hajó...

- Ej, mi nem akarunk oda menni! - szólt bosszúsan Len Cannon.

- De várjatok legalább az indulásig - sürgette őket Vin Mod. - Ki tudja, mi történhetik még addig!...

E pillanatban Jim, aki gyanúsnak találta ezt a folytonos sutorászást, közeledett a tanakodó csoporthoz. De Flig Balt észrevette és haragosan rárivallt:

- Mi dolgod van itt?...

- Ebédelni megyek...

- Még ráérsz... Nincs semmi dolgod?

- Fogadok - szólt közbe Vin Mod -, hogy a Kip testvérek szobáját még nem takarítottad ki!...

Ezzel Vin Mod jelentősen rákacsintott Flig Baltra, aki elvigyorodott. Jim pedig, aki mindebből semmit sem látott, csakugyan lement a Kip testvérek kabinjába.

Az első dolog, ami a szemébe ötlött, az a maláji tőr volt, melyet Vin Mod a Wilhelmináról lopott el, s amelyről a két testvér nem is tudta, hogy megvan... Miért volt itt ez a krisz?... Vin Mod bizonyára nem ok nélkül csempészte ide, a két testvér távollétében?

Jim kezébe vette az éles tőrt, melynek furcsa, szokatlan alakja neki is föltűnt; de miután megnézte és megpróbálta a pengéjét, visszatette a kis asztalra, s nem törődvén vele tovább, elvégezte a dolgát.

Eközben a fedélzeten Vin Modnak sikerült rávennie Len Cannont és cimboráit, hogy legalább addig ne szökjenek meg a hajóról, míg Hobarttownba indulnak...

- Miért éppen addig? - kérdezte Len Cannon.

- Mert addig még sok minden történhet - felelte Vin Mod. És rejtélyesen mosolygott, de többet egy szót sem szólt.

A következő napokban a hajó terhének kirakásán dolgoztak, s Len Cannon és társai oly serényen végezték a nehéz munkát, hogy Gibson kapitány lassankint egészen megbarátkozott velük.

Jim nem szólt a Kip testvéreknek arról a furcsa maláji tőrről, melyet a szobájukban látott, mert azt hitte, hogy az övék, Vin Mod pedig, aki titokban oda csempészte, még ugyanaznap visszalopta. Neki elég volt, hogy Jim látta a kriszt a Kip testvérek birtokában. Hogy mi volt a szándéka tovább, azt talán Flig Balton kívül csak ő maga tudta.

Mialatt Gibson kapitány fölügyelt a hajó terhének kirakására, Nat Gibson, Hawkins úr, a két Kip testvér és Zieger úr több kirándulást tettek Praslin-kikötő környékén, s e kirándulásokon Nat Gibson több, igen szép tájat fényképezett le.

Végre november 25-ikén délután a James Cook egész hajóterhe kint volt a parton, ahonnan már csak Zieger úr raktáraiba kellett beszállítani. Most már csak az volt hátra, hogy berakja új terhét, melyet Hobarttownba kell szállítania. E rakomány egy részét Zieger úr adta, de a másik részéért, körülbelül egyharmadáért, a szomszédos Keravara-szigetre kellett menni, ahol Hamburg úr, egy másik német kereskedő, raktárában volt az áru.

Vin Mod és Flig Balt arra számítottak, hogy e rövid útra csak Gibson kapitány megy velük, és Nat Gibson, Hawkins úr meg a két Kip testvér itt várják meg őket, míg visszatérnek. De ismét csalatkoztak, mert a többiekhez most még Zieger úr is csatlakozott, hogy elmegy a hajóval Keravarába, mivel már rég nem látta barátját, Hamburg urat.

Ez volt a kegyelemdöfés az összeesküvők terveinek, ha Gibson kapitány csak egyedül vezette volna a hajót Keravarába, az úton bizonyára eltették volna láb alól, de most már, hogy az eddigi ellenségek még eggyel megszaporodtak, őrültség lett volna csak gondolni is szándékuk megvalósítására.

Az indulást november 29-ikére tűzték ki. Az út csak 24 óráig tarthatott, három nap alatt berakják a terhet, s ötödnapra ismét otthon lehetnek Port-Praslinban. Így számította ki Gibson kapitány.

És csakugyan, 30-ikán már kora hajnalban megpillantották a keskeny, kígyó-alakú Keravara-szigetet, s déltájban már horgonyt is vetettek biztos, szelektől védett kikötőjében.

Hamburg úr azonnal a hajóra jött és nagyon megörült Zieger úr látogatásának, akit nem is várt. Mivel a rakomány készen állt raktáraiban, a hajó még aznap délután megkezdhette és meg is kezdte a berakodást.

A derék kereskedő másnap ebédre hívta Hawkins urat, a kapitányt és Nat Gibsont, valamint a két Kip testvért is; ezek azonban, nem akarván elfogadni oly szívességet, melyet viszonozni úgy sem tudtak volna, udvariasan megköszönték a meghívást és azt mondták, hogy inkább majd sétálnak egyet este a kikötőben.

A legénység arra kérte a kapitányt, hogy engedje meg, hogy azon az estén ők is kimehessenek a városba szétnézni. Mivel itt nem kellett attól félni, hogy bármelyikük is megszökik, a kapitá