- Hát egyikőtöknek sincs néhány garasa, amit nekem adhatna?... Rajta, gyerekek, forgassátok ki a zsebeiteket!

- Tessék, apám! - mondta a kislány.

Gyűrött, piszkos, zöldes színű papirost húzott ki a zsebéből. A négyszögletes papíron csaknem olvashatatlan szavak, United States fractional currency fogták körbe egy méltóságos külsejű redingotos úr fejét, a hatszor ismétlődő 10-es számjeggyel együtt - ami azt jelentette, hogy a papírpénz értéke tíz cent, vagyis körülbelül ötven francia fillér.

- Hol szerezted? - kérdezte az édesanyja.

- Az utolsó keresetemből maradt - felelte a kis Napoleona.

- És neked, Sandre, neked már semennyi sincs?

- Nincs, apám!

- És neked, Jean?

- Nekem sincs.

- Mennyi hiányzik még, César?... - kérdezte Cornélia, a felesége.

- Két cent kellene még, hogy kerek összeg legyen - válaszolta César Cascabel.

- Tessék, főnök úr - szólt Szegfűszeg, s megpörgetett a levegőben egy rézpénzt, melyet zsebe mélyéből kotort elő.

- Bravó, Szegfűszeg! - kiáltott föl a kislány.

- Helyes!... Ezzel meg is van! - kiáltotta Cascabel.

És valóban "meg is volt", hogy a derék komédiás szavaival éljünk. Az összeg csaknem kétezer dollárra, vagyis tízezer frankra rúgott.

Tízezer frank, ez, ugye, már igazi kis vagyonszámba megy, ha az ember úgy jut hozzá, hogy a tehetségével bírja nagylelkűségre a közönséget.

Cornélia megcsókolta a férjét, utána a gyermekei is mind sorra csókolták.

- Most pedig - mondta Cascabel -, most pedig nyomban vásárolnunk kell egy titkos zárú pénzesládát, amiben őrizhetjük egész vagyonunkat.

- Okvetlenül szükség van rá? - aggályoskodott Cascabelné, aki félt a felesleges költségektől.

- Cornélia, erre okvetlenül szükség van!

- Talán egy ládikó is megtenné?

- Nahát, ezek az asszonyok! - tört ki Cascabel. - A ládikó ékszernek való! Pénzesláda vagy legalábbis egy kisebb páncélszekrény kell a pénznek, s minthogy hosszú útra indulunk a tízezer frankkal...

- Jó, hát vásárold meg azt a kazettát, de ügyesen alkudj! - mondta Cornélia.

A családfő kinyitotta a "pompás és célszerű" kocsi ajtaját, mely lakhelyül szolgált, mikor ide-oda utaztak a vásárokra, lement a rudakhoz rögzített vaslépcsőn, s elindult a Sacramento központja felé vezető egyik utcán.

Február havában még hideg van Kaliforniában, noha ez az állam ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint Spanyolország. De hamis nyuszttal bélelt, jó köpönyegébe burkolózva, prémsüvegét fülére húzva, César Cascabel csöppet sem félt a hidegtől, s vidáman baktatott előre. Pénzesláda! Hogy pénzesláda-tulajdonos lehessen, ez volt élete nagy álma, mely most végre megvalósul!

1867 elején történt mindez.

Tizenkilenc évvel korábban még nagy, kopár síkság terült el Sacramento helyén. A közepén egy kis erődítmény emelkedett, valami gerendaházféle, a szetterek, az első kereskedők építették, hogy könnyebben védelmezhessék táborhelyeiket a nyugat-amerikai indiánok támadásai ellen. De miután az amerikaiak Kaliforniát elhódították a mexikóiaktól, akik képtelenek voltak megtartani ezt a területet, az ország képe rendkívüli módon megváltozott. Város emelkedett az erődítmény helyén - történetünk idején az Egyesült Államok egyik legnagyobb települése, noha a tűzvészek és árvizek többször is elpusztították a születő várost.

1867-ben tehát César Cascabelnak már nem kellett rettegnie az indián törzsek betöréseitől, sem a világ különböző tájairól ide vándorolt gonosztevő bandák támadásaitól, pedig ez a gyülevész népség valósággal ellepte a vidéket 1849-ben, mikor felfedezték kissé északabbra, a Grass Valley fennsíkján levő aranybányákat, és a híres Allison Rauch lelőhelyet, melynek érce kilogrammonként egy frank értékű aranyat tartalmaz.

A mesebeli vagyonok, az iszonyatos csődök és elmondhatatlan nyomorúságok ideje bizony elmúlt. Aranykutatók már a Washington állam fölött elterülő Angol-Columbia Caribou nevű vidékén sincsenek, ahova pedig 1863 táján csak úgy özönlöttek az aranyásók. César Cascabelt tehát nem fenyegette az a veszedelem, hogy útközben elrabolják tőle vagyonkáját, melyet a szó szoros értelmében orcája verítékével keresett, s most köpönyege zsebeiben őrzött.

A pénzesláda beszerzése valójában nem volt feltétlenül szükséges, mint ahogy állította, ahhoz, hogy pénzét biztonságban tudja, mégis ragaszkodott hozzá, mert nagy útra készült, keresztül a Vadnyugat területein, melyek nem voltak olyan biztonságosak, mint Kalifornia útjai - s e hosszú utazás végcélja az volt, hogy visszakerüljön Európába.

César Cascabel nyugodtan ballagott a város széles, tiszta utcáin. Itt-ott tereken ment át, a szép fák most csak lombtalan árnyékukat vetették rájuk; bérpalotákat látott és magánházakat, melyek éppen olyan elegánsak, mint amilyen kényelmesek voltak, angolszász stílusú középületeket, sok, hatalmas templomot, melyek olyan impozánssá tették Kalifornia e nagy városát. Mindenütt a dolguk után járó emberek, kereskedők, hajóépítők, gyárosok; voltak, akik a folyami hajókra vártak, mások meg a Folson-vasút állomásánál tolongtak, ahonnan az Egyesült Államok belső vidékei felé indulnak a vonatok.

César Cascabel a High Street felé tartott, és közben egy francia katonadalt fütyörészett. Már régebben látott ebben az utcában egy üzletet, amely a híres párizsi Fichet és Huret cégnek is versenytársa lehetett volna. Sacramentóban William J. Morlan adta el kitűnő áruit, méghozzá olcsón, vagyis viszonylag olcsón, minthogy az Észak-amerikai Egyesült Államokban minden árucikk méregdrága.

William J. Morlan éppen az üzletében volt, mikor Cascabel belépett.

- Van szerencsém, Morlan úr... Egy hordozható pénzesládát szeretnék vásárolni.

William J. Morlan ismerte César Cascabelt, no de ki nem ismerte őt Sacramentóban? Hiszen már három hét óta szórakoztatta a város lakosságát! Az érdemes kereskedő így válaszolt:

- Páncélszekrényt, Cascabel uram? Kérem, fogadja szerencsekívánataimat...

- Ugyan, milyen alkalomból?

- Mert ha valaki páncélszekrényt vásárol, ez arra mutat, hogy van néhány zacskóra való dollárja, amit beletehet.

- Ahogy mondja, Morlan uram.

- Nos, kérem, válassza ezt - folytatta a kereskedő, s egy hatalmas páncélszekrényre mutatott, melynek a Rothschild fivéreknél vagy más bankároknál lett volna helye, vagyis olyan emberek irodáiban, akik általában jól állnak pénz dolgában.

- Ó!... Ó!... kisebb is megteszi! - mondta Cascabel. - Hiszen ebbe az egész családomat betelepíthetném!... A család igazi kincs, nem mondom, de most mégsem arról van szó, hogy a családomat akarnám lakat alatt őrizni!... Mondja csak, Morlan úr, mennyi pénz férne ebbe a hatalmas ládába?

- Több millió arany.

- Több millió?... Hát jó... majd visszatérek rá... később, mikor meglesz az a több millióm!... De most egy kicsi, nagyon tartós kazettára van szükségem, amit akár a hónom alatt is magammal vihetek, és betehetek a kocsimba, mikor útra indulok.

- Olyannal is szolgálhatok, Cascabel uram.

És a kereskedő elibe tett egy biztonsági zárral fölszerelt pénzesládát. A súlya nem haladta meg a húsz fontot, belülről meg pontosan olyan volt, akár a bankokban álló páncélszekrények, melyekben pénzt vagy értékpapírt tartanak.

- Ezenfelül tűzálló - tette hozzá William J. Morlan -, a gyár írásban vállal érte jótállást.

- Nagyszerű!... Nagyszerű! - mondta César Cascabel. - Ez kell nekem, ha ön felel a zár biztonságáért.

- Betűzárral van ellátva - magyarázta a kereskedő. - Négy betű... négy betűből álló szót választhat négy ábécéből, ami négyszázezer kombinációra ad lehetőséget. Amíg a tolvaj az egyetlen igazit próbálgatja, akár milliószor is lefülelhetik.

- Milliószor?! Morlan úr, ez valóban pompás!... És az ára?... Mert, ugye, mégis túlságosan drága volna egy olyan pénzesláda, ami többe kerül, mint amit az ember bele tehet.

- Igaza van, Cascabel uram! Éppen ezért hat és fél dollárért kínálom önnek ezt a kazettát.

- Hat és fél dollár! - vágott közbe Cascabel. - Nem tetszik nekem ez a hat és feles szám. Ha üzletről van szó, Morlan uram, beszéljünk mindig kereken! Mondjuk, öt dollár!

- Rendben van, de csak azért, mert ön a vevő, Cascabel úr.

Miután az alku létrejött, s a vevő fizetett, William J. Morlan fölkínálta a mutatványosnak, hogy a ládát elküldi lakókocsijához, nehogy neki magának kelljen cipelnie.

- Ugyan, Morlan úr! Nekem ajánlja ezt, nekem, az ön alázatos szolgájának, aki negyvenfontos súlyokkal játszadozik?

- Ejnye, khm... Valójában mennyit nyomnak az ön negyvenfontos súlyai, Cascabel úr? Már megbocsásson! - kérdezte nevetve Morlan.

- Pontosan tizenöt fontot, de ne mondja el senkinek! - hangzott Cascabel válasza.

A vevő és az eladó ezután egymástól kölcsönösen elbűvölve, elváltak.

A pénzesláda boldog tulajdonosa fél órával később a vásártérre ért, ahol a kocsija is állt, s ő némi önelégültséggel helyezte el benne a "Cascabel cég páncélszekrényét".

Ó, hogy megcsodálta háza népe ezt a kis ládát! S milyen boldog, milyen büszke volt az egész család! Egyre nyitogatták, csukogatták, a kis Sandre mindenáron bele akart bújni, csak úgy, játékból. De sehogy sem sikerült, Sandre nem fért a pénzesládába.

Szegfűszeg meg egész egyszerűen soha nem látott ilyen gyönyörűt, még álmában sem.

- Ezt aztán nehéz lehet kinyitni! - kiáltott föl. - Hacsak nem nagyon is könnyű, mert mondjuk, rosszul záródik!

- Okos beszéd! - válaszolt César Cascabel.

Aztán parancsoló hangon, mely nem tűr ellentmondást, és minden tétovázást kizáró mozdulat kíséretében folytatta:

- Rajta, gyerekek, egyik lábatok itt, a másik ott legyen, hozzatok valami ebédrevalót... De fejedelmit! Tessék, itt van egy dollár, elkölthetitek... Most én tartalak jól benneteket!

Ó, a derék ember! Mintha nem ő "tartotta volna jól" őket mindennap! De szerette az efféle tréfákat, amiket mindig jóízű nevetéssel kísért.

Jean, Sandre és Napoleona egy szempillantás alatt eltűnt Szegfűszeggel és egy nagy szalmakosárral együtt, hogy legyen miben hazacipelniük az ennivalót.

- És most, hogy kettesben vagyunk, Cornélia, beszélgessünk kicsit - mondta Cascabel.

- Ugyan miről, César?

- Hogy miről?... Hát meg kell beszélnünk, milyen szót választunk a pénzesládánk zárjához. Nem mintha nem bíznék a gyerekekben!... Isten őrizz! Hiszen valóságos angyalok!... Vagy akár ebben a szamár Szegfűszegben... maga a becsület... De ez a szó mégis maradjon titok.

- Válassz, ahogy akarsz - mondta Cornélia -, rád bízom. Nekem teljesen mindegy.

- Mégis, nincs olyan szó, amit szeretnél?

- Nincs.

- Rendben van, én leginkább egy tulajdonnevet szeretnék...

- Igen!... helyes... a te nevedet, César!

- Lehetetlen... túl hosszú!... Csak négy betűből állhat a név.

- Hát hagyjunk el egyet a nevedből! Mondjuk, César "r" nélkül. Elvégre azt csinálhatunk, amit akarunk!

- Bravó, Cornélia! ez jó ötlet... igazán rád vall, édes feleségem! De ha már úgy határozunk, hogy egy betűt elveszünk egy névből, jobban szeretném, ha négy betűt hagynánk el a te nevedből!

- Az én nevemből?

- Igen!... A neved végződését vennénk: élia. Ezt előkelőbbnek is találom!

- Ó!... César!

- Ugye, örülnél, ha a te nevedre nyílna a pénzesládánk?

- Igen, hiszen ez van a szívedben is - válaszolt Cornélia lelkesen és gyöngéden.

Majd boldogan megcsókolta derék férjeurát.

E kombináció tette hát lehetővé, hogy aki nem ismeri az Élia nevet, semmiképpen sem nyithatja ki a Cascabel család pénzesládáját.

Egy fél órával később a gyerekek megérkeztek az ennivalóval, hoztak sonkát s étvágygerjesztő szeletekre vágott, sózott marhahúst és néhány érdekes zöldségfélét, ami a kaliforniai növényvilág meglepetései közé tartozik: bokorszerű káposztát, dinnye nagyságú burgonyát, fél méter hosszú sárgarépát, amiről Cascabel mindig elmondta, hogy legföljebb az hasonlítható hozzá, ami csak úgy magától, vadon terem. Ami meg az italt illeti, kedvükre válogathattak mindabból, amit a természet és az ipar kínál az amerikai toroknak. Ennél az ebédnél, nem beszélve a kancsókban habzó sörről, a desszerthez mindenki kapott egy pohárka finom sherryt.

Cornélia, a mindig készségesen segédkező Szegfűszeggel, pillanatok alatt elkészítette az ebédet. Az asztalt a kocsi belső fülkéjében terítették meg, amit családi társalgónak neveztek, s amit a szomszédos fülkében fölállított tűzhely elég jól átmelegített. Ezen a napon - egyébként ez rendszerint így volt - kitűnő étvággyal evett az apa, az anya és a gyerekek is, s a körülmények igazán indokolták a jó étvágyat.

Ebéd után César Cascabel olyan ünnepélyes hangon szólalt meg, mintha a közönséghez szónokolna:

- Gyermekeim, holnap elhagyjuk Sacramento nemes városát és annak érdemes lakóit, akiket részünkről csak dicséret illethet, legyenek akár vörös, fekete vagy fehér bőrűek. De Sacramento Kaliforniában van, Kalifornia Amerikában, Amerika pedig nincs Európában. A haza pedig csak haza marad, és Európa Franciaországot jelenti, és éppen ideje, hogy annyi meg annyi éven át tartó távollét után Franciaország viszontlásson bennünket "falai között". Vagyont szereztünk? Őszintén szólva, nem! Mégis van egy kis kupac dollárunk, s pompásan fest majd a kazettánkban, ha már beváltottuk aranyra vagy francia pénzre. Ennek az összegnek egy része arra szolgál, hogy átkeljünk az Atlanti-óceánon valamelyik gyors hajón, melyen hazánk háromszínű lobogója leng, egy olyan lobogó, melyet hajdan Napóleon hordozott győzelmesen egyik fővárosból a másikba... Egészségedre, Cornélia!

Cascabelné főhajtással köszönte meg a szeretet e jelét, mellyel férje gyakran adózott előtte, mintegy köszönetül, hogy gyermekeikben valóságos Alcideseket és Herkuleseket adott neki.

Ezután így folytatta:

- Szerencsés utazásunkra is iszom! Bárcsak kedvező szelek dagasztanák vitorláinkat!

Abbahagyta a szónoklást, hogy mindenkinek töltsön egy utolsó pohárkát a kitűnő sherryből.

- De te, Szegfűszeg, te talán azt akarod mondani, hogy ha kifizettük az útiköltségünket, nem marad semmi a pénzesládánkban!

- Nem, főnök úr... hacsak a hajójegy ára a vasúti jegy árával együtt...

- Vasút! rails-roads, mint a jenkik mondják! - kiáltott föl Cascabel. - Hogyan lehet valaki ilyen együgyű, ilyen megfontolatlan! Egyáltalán nem veszünk vasúti jegyet! Meg akarom spórolni az útiköltséget Sacramentótól New Yorkig, s ezért a lakókocsiban utazunk! Néhány száz mérföldtől, úgy gondolom, nem ijed meg a Cascabel család, hiszen már megszokhatta a világjárást!

- Ez csak természetes! - mondta Jean.

- És milyen öröm lesz viszontlátni Franciaországot! - sóhajtott fel Cascabelné.

A mi Franciaországunkat - mondta César Cascabel -, ti még nem ismeritek a mi szép hazánkat, hiszen Amerikában születtetek, de most végre meglátjátok! Ó, Cornélia, húszévi távollét után milyen öröm lesz számodra Provence, a szülőfölded, nekem meg az enyém, a szép Normandia!

- Bizony, César, bizony!

- Tudod, Cornélia, ajánlhatnának most nekem szerződést akár a Barnum-társulathoz, még azt is visszautasítanám! Halogatni a visszautazásunkat? Azt már nem!... Inkább kézen járva tenném meg az utat; a honvágy fogott el bennünket, s ezt a betegséget úgy kell kezelni, hogy visszatérünk a szülőföldre! Nincs más gyógyszere.

César Cascabel igazat mondott. Feleségének és neki is csak egy gondolata volt: hazatérni Franciaországba, s milyen öröm, hogy megtehetik, hiszen megvan hozzá a pénzük.

- Holnap tehát elindulunk - mondta Cascabel.

- S talán ez lesz az utolsó utazásunk - jegyezte meg a felesége.

- Cornélia - válaszolt méltóságosan a férje -, csak egyetlen utolsó utazásról tudok, arról, amihez az Isten nem ad retúrjegyet.

- Igazad van, César, de ha majd összegyűjtöttünk egy kis vagyont, ugye pihenünk kicsit ez előtt az utolsó út előtt?

- Hogy mi pihenjünk, Cornélia? Soha! Nem akarok vagyont, ha a vagyon a tétlenséghez vezet! Vagy azt gondolod, jogodban áll parlagon hevertetni a képességeket, melyekkel a természet oly bőven fölruházott? El tudod képzelni, hogy képes lennék ölbe tett kézzel ülni, kitenni magamat a veszélynek, hogy az izmaim berozsdásodjanak? El tudod képzelni, hogy Jean abbahagyja egyensúlyozó gyakorlatait, hogy Napoleona nem táncol többé a kötélen egyensúlyzóval vagy anélkül? Hogy Sandre nem áll az emberpiramis csúcsán, vagy hogy Szegfűszeg nem kap percenként fél tucat pofont a közönség nagy derűjére? Nem, Cornélia, mondd azt, hogy az eső kioltja a napot, hogy a halak fölisszák a tengert, de ne mondd azt, hogy eljön a nap, mikor a pihenés órája üt a Cascabel család számára!

És most már csak be kellett fejezniük az előkészületeket, hogy másnap útnak indulhassanak, mihelyt a nap Sacramento láthatárára emelkedik.

Délután mindennel elkészültek. Fölösleges is mondanunk, hogy a híres-nevezetes pénzesládát biztos helyre tették, a kocsi legbelső fülkéjébe.

- Ilyen módon éjjel-nappal őrizhetjük - mondta Cascabel.

- Azt hiszem, César, valóban jó ötlet volt ez a kazettavásárlás, most már nem sajnálom érte a pénzt.

- Talán kicsit kisebb a kelleténél, de majd nagyobbat vásárolunk... ha a vagyonunk gyarapszik.

Cascabel!... Ünnepelt, sőt híres név ez az öt világrészben "és másutt", mint büszkén mondogatták e név viselői.

César Cascabel a normandiai Pontorsonban született, és kisujjában volt a normand föld lakóinak minden fortélyossága, ügyessége, ravaszsága. De akármilyen furfangos, akármilyen huncut volt is, becsületes maradt, s nem volna méltányos, ha összetévesztenénk a komédiások testületének oly gyakran gyanús tagjaival. Erényeivel feledtette el alacsony származását és a foglalkozásával járó gyarlóságokat.

Történetünk idején César Cascabel éppen annyi idős volt, amennyinek látszott: negyvenöt éves, sem több, sem kevesebb. Apja fia volt a szó minden értelmében, bölcsője az a kosár, amit az apja hordott a hátán, miközben vásárról vásárra járt Normandiában. Anyja, miután ő megszületett, hamarosan meghalt, s éppen jókor fogadta be tagjai közé az egyik komédiástársulat, mert néhány évvel később elveszítette az édesapját is. A komédiások között telt el gyermekkora, bukfenceket, grimaszokat, szaltó mortálékat, tótágast tanult. Aztán sorra volt bohóc, tornász, akrobata, vásári Herkules - míg elérkezett az idő, mikor mint három gyermek atyja, annak a kis családnak a feje lett, melyet Cascabelné, a provence-i Martignes-ban született Cornélia Vadarasse-szal alapított.

Értelmes és leleményes ember volt, nagyszerű fizikai erővel és nem mindennapi ügyességgel megáldva, erkölcsi tulajdonságai azonban semmiben sem maradtak a testiek mögött. A guruló kő persze nem mohosodik meg, de legalább fényesedik a göröngyös úton, szögletei lekopnak, kerek és fényes lesz. Így volt ez Cascabellel is: negyvenöt éven át gördült egyre tovább, s jól kicsiszolódott, sima lett és kerek, olyan ember, aki ismeri az élet minden megismerhető oldalát, aki nem csodálkozik, nem is lepődik meg semmin.

Minthogy vásárról vásárra járva bekalandozta egész Európát, és Amerikában éppen olyan otthonos volt, mint a holland vagy a spanyol gyarmatokon, csaknem minden nyelven értett, valamennyire beszélte is mindegyiket, mint mondani szokta, "még azokat is, amiket nem tudott", mert cseppet sem feszélyezte, ha gesztusokkal kellett kifejeznie magát, mikor a megfelelő szó nem jutott eszébe.

César Cascabel a közepesnél kicsit magasabb termetű, izmos törzsű, hajlékony férfi volt, az alsó állkapcsa némileg kiugró - ami az erély jele -, meglehetősen nagy fejét kemény szálú sűrű haj borította, arcbőre különböző égtájak napsütésétől, szélviharaitól cserzett, hatalmas orra alatt pödretlen bajusz, vöröses orcáin barkó, kék szemének tekintete nagyon eleven, éles és nyájas, és ha csak egy műfogat tetet a szájába, ki lett volna mind a harminckettő. A közönség előtt akár egy szélesen gesztikuláló, regényes pózokban álló és szónoki frázisokat dörgő Frédéric Lemaître, de magánéletében nagyon egyszerű, nagyon természetes, a családjáért rajongó ember volt.

Egészsége, mint a vas, és noha kora miatt már nem gyakorolhatta az akrobatamesterséget, még mindig kiváló volt az erőmutatványokban, amihez pedig "bicepsz" kell. Ezenfelül kiváló képességekkel tűnt ki a cirkuszosok művészetének egy másik ágában, a hasbeszélésben, ami pedig, ha hihetünk Eustach püspöknek, régtől fogva ismert, minthogy szerinte a híres endori jósnő sem volt más, csak hasbeszélő. César Cascabel gégéje, ha akarta, a torkából a gyomrába csúszott. Hogy vajon tudott volna-e duót énekelni?... Aligha kellett volna nagyon biztatni.

Végül, hogy portréját teljessé tegyük, még megemlítjük, hogy különös előszeretettel viseltetett a nagy hódítók - elsősorban Napóleon iránt. Igen, úgy szerette az első császárság hőseit, ahogy megvetette hóhérait, Hudson Lowe földijeit, a gyűlöletes John Bullokat. Napóleon volt "az ő embere"! Ezért aztán nem is volt hajlandó az angol királynő előtt föllépni, "noha udvarmestere révén fölkérte erre" - s ezt addig mondogatta, míg maga is elhitte.

Pedig Cascabel korántsem volt olyan nagy cirkuszigazgató, mint mondjuk Franconi, Rancy vagy Loyal, aki lovászok, lovarnők, bohócok és zsonglőrök hadát igazgatja. Nem! Ő csak egyszerű vásári mutatványos volt, aki vásártereken, szép időben a szabad ég alatt, esőben meg egy sátor védelmében tartotta előadásait. Negyedszázadon át űzte e kockázatos, a vakszerencsétől függő mesterséget, mellyel, mint tudjuk, a titkos zárú kazettában elhelyezett kerek summát kereste.

Mennyi munka, fáradalom, sőt nélkülözés gyümölcse volt ez a kis pénz! A nehezén most már túl voltak. A Cascabel család készülődött vissza Európába. Miután átutaznak az Egyesült Államokon, fölszállnak egy francia vagy amerikai hajóra - angolra semmiképpen sem!

César Cascabel egyébként semmitől sem engedte magát zavartatni. Akadályt egyszerűen nem ismert. Legföljebb nehézségeket. Kitűnően értett ahhoz, hogyan kell megbirkózni az élettel és legyűrni bajait, legszívesebben azt választotta volna jelszavául, amit Dantzig herceg, a bálványozott Napóleon egyik marsallja mondott:

- Mutassatok nekem egy rést, s átbújok rajta!

És az életben bizony sok résen átbújt.

Cascabelné született Cornélia Vadarasse, a telivér provence-i, a páratlan jósnő, a delejezők királynője, a nemének minden ékességével s a családanya minden erényével joggal büszkélkedő hölgy volt a győztese annak a női viadalnak, melyre Chicago "a világ legjobb atlétanőit hívta meg" - César Cascabel rendszerint e szavakkal mutatta be életének társát. Húsz évvel ezelőtt vette feleségül New Yorkban. Hogy megkérdezte-e az édesapját, mit szól ehhez a házassághoz? Bizony nem! Először is azért nem, mert ahogy hallotta, az apja sem kérdezte meg a nagyapját, másodszor meg azért nem, mert a derék férfiú már nem volt az élők sorában. Egész egyszerűen összeházasodtak mindazon előzetes ceremónia nélkül, melyek a vén Európában olyan kellemetlenül késleltetik két egymás számára teremtett fiatal egybekelését.

Egy este a Broadwayn César Cascabel mint néző volt jelen a Barnum-cirkusz előadásán, s elbűvölten figyelte egy fiatal francia akrobatanő, Cornélia Vadarasse kisasszony báját, hajlékonyságát és erejét a nyújtógyakorlatokban. A derék komédiásban rögtön és magától értetődően fogamzott meg az ötlet, hogy tehetségét e bájos teremtés tehetségével egyesítse, hogy kettőjük életét összefűzze, s máris feltűnt előtte a jövő: az apjukhoz és anyjukhoz méltó apró Cascabelokkal népes család képe. A szünetben fölrohanni a színpadra, bemutattatni magát Cornélia Vadarasse-nak, a legtisztességesebb szándékkal házassági ajánlatot tenni neki mint francia a franciának, majd a nézőtéren keresni egy derék papot, azt kirángatni az előcsarnokba, s megkérni, hogy áldja meg két összeillő fiatal frigyét - mindez csak az Amerikai Egyesült Államok boldog földjén volt lehetséges. És vajon kevésbé boldogok az ilyen gőzmozdony sebességgel kötött házasságok? César Cascabel és Cornélia Vadarasse frigye mindenesetre a legboldogabb házasságok közé tartozott, amit valaha is kötöttek e földön.

Történetünk kezdetén Cascabelné asszony negyvenedik évében járt. Szép, bár kissé vaskos termete volt, fekete haja, fekete szeme, mosolygós szája, s mint férjének, neki is szép volt a fogsora. Kivételes testi erejéről pedig fogalmat alkothatunk, ha az emlékezetes chicagói versenyre gondolunk, melyen "becsületkontyot" nyert. Említsük még meg, hogy Cornélia ekkor is úgy szerette férjét, mint házasságuk első napján, rendíthetetlenül bízott, feltétlenül hitt e csodálatos férfiú lángelméjében, akihez hasonlót nem sokat szült a normand föld.

A mutatványos házaspár elsőszülött gyermeke, Jean, történetünk idején tizenkilenc éves. Ha nem is örökölte szüleitől a tehetséget az erőmutatványokhoz, tornához, bohóckodáshoz és akrobatikához, annál inkább kitűnt kézügyességével és szemének biztonságával, s e tulajdonságai révén lett belőle kecses és elegáns zsonglőr, akit azonban sikerei sem tettek dölyfössé. Szelíd, csöndes fiú volt, a haja barna, akár az édesanyjáé, de a szeme kék. Szorgalmas és visszahúzódó természetű lévén, arra igyekezett, hogy mindig és mindenütt tanuljon; noha nem szégyellte szülei mesterségét, fölfogta, hogy más is van a világon, nemcsak cirkuszi mutatványok, hogy nemcsak ebben a mesterségben lehet dolgozni, és magában megfogadta, hogy fölhagy vele, mihelyt Franciaországban lesz. De minthogy mélységesen szerette apját és anyját, mélységesen hallgatott az egészről. És különben is, vajon hogyan teremthetne magának az életben valami más lehetőséget?

Bezzeg a második fiú! Az utolsó előtti gyermek, a társulat nagy tornásza, ő aztán valódi gyümölcse a Cascabelok családfájának! Tizenkét éves, fürge, mint a macska, ügyes, mint a majom, eleven, mint az angolna, három láb hat hüvelyk magasságú kis bohóc, aki szaltó mortáléval jött a világra, ha hihetünk az édesapjának; igazi gyerek az örökös huncutkodásával, tréfáival, és visszavágásra mindig kész, ugyanakkor jó természetű, aki, ha néhanapján kiérdemelte a nyaklevest, nevetve fogadta, hiszen sohasem haragból osztogatták.

Mint már tudjuk, Cascabelék idősebb fiát Jeannak hívták. Hogy miért éppen így? Az édesanyja akarta ezt a nevet, egyik nagybátyja, Jean Vadarasse marseille-i tengerész tiszteletére, akire ő nagyon büszke volt, s akit fölfaltak a caraibok. Az apa, természetesen, aki büszke volt arra, hogy őt Césarnak hívják, valami más, történelmibb nevet szeretett volna adni a fiának, a titokban olyannyira csodált valamelyik hadfi nevét. Első gyermekük születésekor azonban nem akarta megbántani a feleségét, beletörődött a Jean névbe, de megfogadta, hogy kárpótolja magát, ha még egy utódja jön a világra.

Így is történt, s a második fiát Nagy Sándor után Alexandre-nak nevezte el, bár habozott Hamilcar, Attila és Hannibál között. Alexandre-t Sandre-nak becézték a családban.

Az első és a második fiú születése után egy leánykával gyarapodott a család, akit Cascabelné asszonyság Hersillának szeretett volna keresztelni, azonban a Szent Ilona-szigeti mártír tiszteletére a kislány a Napoleona nevet kapta.

Napoleona nyolcéves volt. Aranyos gyermek, aki nagyon szépnek ígérkezett, s aki be is váltotta ezt az ígéretet. Rózsás bőrű, szőke, élénk és mozgékony, roppant kecses, nagyon ügyes kislány, aki ismerte a kötéltánc minden csínját-bínját, apró lábait olyan játékosan csúsztatta a drótkötélen, mintha szárnyai lennének a könnyed kis teremtésnek, s azok tartanák fönt a levegőben.

Magától értetődő, hogy Napoleona volt a család kedvence. Valamennyien bálványozták, s ő ezt meg is érdemelte. Édesanyja arról álmodozott, hogy ha majd eljön az ideje, kitűnően megy férjhez. A vándorkomédiások élete miért is ne hozhatna ilyen lehetőséget? Miért is ne történhetnék meg, hogy a szép nagylánnyá serdült Napoleona összetalálkozik egy herceggel, az beleszeret, és feleségül veszi?

- Mint a tündérmesékben, ugye? - mondogatta Cascabel, aki józanabb volt, mint a felesége.

- Nem, César, hanem mint az életben.

- Sajnos, Cornélia, elmúltak már azok az idők, mikor a királyok pásztorlánykákat vettek feleségül, egyébként meg korántsem biztos, hogy a mai pásztorlánykák hajlandók összeházasodni egy királlyal.

Ilyen volt hát a Cascabel család: az apa, az anya és a három gyermek. Talán jó lett volna, ha van egy negyedik gyermekük is az emberpiramishoz, amelynél a mutatványosok párosan állnak egymás vállára. De ez a negyedik gyermek csak nem született meg.

Szerencsére köztük volt Szegfűszeg, aki igazán alkalmas volt arra, hogy közreműködjék a rendkívüli mutatványoknál.

Szegfűszeg valóban jó kiegészítője volt a Cascabel családnak. A társulat volt a családja, mindenképpen hozzájuk tartozott, noha születését illetően amerikai volt, egy azok közül a rokontalan szegény ördögök közül, akikről az Isten sem tudja - de még ők maguk sem nagyon -, hogy hol születtek, akik jótékonyságból nevelődtek, kegyelemből ettek, s akikből jó emberek lesznek, ha a velük született erkölcs segítségével ellenállnak a rossz példának, s a nyomor sugallta rossz tanácsoknak. És hogyis ne érezne az ember szánalmat e szerencsétlenek iránt, ha - mint az oly gyakran történik - rossz útra kerülnek, s rosszul végzik?

Ned Harley esetében azonban nem így történt. César Cascabel tréfából nevezte el Szegfűszegnek. Hogy miért? Először is, mert sovány volt, akár a szeg, másodszor meg mert azért alkalmazták, hogy az előadások során olyan örömmel fogadja a pofonokat, mintha szegfűszeges süteményt kapna.

Két évvel korábban, mikor César Cascabel az egyesült államokbeli turnéja során összetalálkozott a boldogtalannal, Ned Harley már az éhhalál küszöbén állt, Az az akrobatatársulat ugyanis, amelyhez tartozott, szétszéledt, mert megszökött az igazgató. A társulatban mint minstrel működött. Szomorú mesterség ez, még ha úgy-ahogy meg is lehet élni belőle. Hogy valaki minden este besuvickolja, mint mondani szokás, négeresítse magát, frakkot és fekete nadrágot öltsön meg fehér mellényt, fehér nyakkendőt kössön, aztán komikus dalokat énekeljen, vagy nevetséges hegedűn cincogjon hozzá hasonló négy-öt szerencsétlen társaságában - micsoda riasztó sors ez! Ned Harleytól még ezt is megtagadta az élet, és nagyon boldog volt, mikor César Cascabel személyében magával a Gondviseléssel találkozott.

Cascabel éppen akkor bocsátotta el azt az emberét, aki a nagy jelenetekben a bohóc szerepét játszotta. Hinné-e valaki? Ez az ember amerikainak adta ki magát, holott angol volt! Egy John Bull a társulatban! Azoknak a hóhéroknak a honfitársa, akik... A többit már úgyis tudja az olvasó. Egy napon Cascabel véletlenül megtudta, milyen nemzetiségű ember furakodott közibük.

- Waldturton úr - mondta neki -, ön angol, ön tehát azonnal távozik közülünk, mert ha nem, a feneke megismerkedik a csizmám orrával, akármilyen bohóc legyen is!

És akármilyen bohóc is volt Waldturton, ha sebtében el nem kotródik, testének az a bizonyos része érintkezésbe került volna a csizma orrával.

A helyébe Szegfűszeget vették fel. A hajdani minstrel minden munkát vállalt, közreműködött a porondon, gondozta az állatokat, a konyhában foglalatoskodott, ha úgy fordult, hogy Cornéliának segítségre volt szüksége. Magától értetődő, hogy tudott franciául, bár eléggé érezhető akcentussal beszélt.

Szegfűszeg harmincöt éves korára is nagyon gyermeteg lélek maradt, vidám, mikor a közönséget csalogatta komikus szónoklatokkal, a magánéletben azonban inkább szomorkás természetű volt. A dolgoknak inkább a rossz oldalát látta meg, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen bajosan számíthatta volna magát a szerencsés halandók közé. Hegyes feje volt, hosszú, megnyúlt arca, sárgás haja, kerek, kicsit bamba tekintetű szeme, elképesztően hosszú orrára akár fél tucat okulárét is illeszthetett - ami mindig megnevettette a közönséget -, elálló füle, hosszú gólyanyaka, sovány törzse meg cingár lába ugyancsak furává tették egész külsejét. Egyébként alig panaszkodott, hacsak... - mint ahogy magát szokta helyreigazítani -, hacsak a balszerencse nem adott okot a panaszra. Ezenfelül, miután bekerült Cascabelék közé, őszintén ragaszkodott mindnyájukhoz, és a család már nem is tudott volna lemondani Szegfűszegről.

Ez volt hát a mutatványostársulat - hogy úgy mondjuk - emberi része.

Ami meg az állatvilágot illeti, azt két derék kutya képviselte, egy spániel, mely kitűnően bevált a vadászatnál, nagyon megbízható volt a guruló hajlék őrzésében; meg egy tudós és szellemes uszkár, melyet nyugodt lélekkel jelölhettek volna akadémiai tagságra, ha a kutyáknak is volna Tudományos Akadémiájuk.

A két kutya után még be kell mutatnunk az olvasónak azt a kis majmot is, amelyik versenyt bohóckodott Szegfűszeggel, méghozzá olyan sikeresen, hogy a nézőközönség gyakran nem is tudta, melyiküknek ítélje a pálmát. A társulathoz tartozott még a Jako nevű, Jáva szigeti papagáj, ez a Sandre-tól kapott leckéknek köszönhetően tizenkét órából tízet végigbeszélt, fecsegett, énekelt és hadart. Végül említsük meg a két lovat, a két derék, öreg állatot, ők húzták a kocsit s csak Isten a megmondhatója, hogy a kortól már kissé elmerevült lábaik mennyit fáradtak a végtelen mérföldeken át vezető utak közben.

Hogy mi volt a két ló neve? Az egyiket Vermuthnak hívták, mint Delamarre versenylovát, a másikat meg Gladiátornak, mint Legrange gróf paripáját. Igen, a francia turfon ünnepelt két nevet viselték, de senkinek eszébe sem jutott benevezni őket a párizsi nagydíjra.

Ami meg a két kutyát illeti, a spániel neve Wagram, az uszkáré Marengo volt, és az olvasó könnyen kitalálhatja, kire gondoltak, mikor a történelemben oly jól ismert neveket adták a kutyáknak.

A majmot John Bullnak hívták, egész egyszerűen azért, mert olyan csúf volt.

Végül is elnézhetjük César Cascabelnak ezt a rögeszméjét, melynek eredete a nagyon is megbocsátható patriotizmus volt - még az olyan időkben is, mikor az efféle rokon- vagy ellenszenvre már nincs ok.

- Hogyan is ne rajonganánk azért a férfiúért - mondogatta -, aki golyózáporban kiáltott fel így: "Kövessétek fehér tollforgómat, mindig látni fogjátok stb."

S ha valaki figyelmeztette, hogy IV. Henrik volt az, aki e szép szavakat mondotta, nyugodtan így felelt:

- Az lehet, de Napóleon is mondhatta volna.

Hány meg hány ember álmodozott már arról, hogy milyen szép volna a cirkuszosok módján, lakókocsiban tenni egy nagy utazást! Így nincs gond a szállodára, fogadóra, sem a kétes tisztaságú ágyra, sem a konyhára, mely még kétesebb, ha gyéren lakott vidékeken vagy falvakon át utazunk. Csak kevesen merészkednek ad hoc kocsival utazgatni, hosszú útra pedig csak a gazdag urak indulhatnak bármikor a mozgó otthon minden kényelmével rendelkező luxusjachtjukon. Pedig voltaképpen a kocsi is lehet mozgó otthon! Vajon mi az oka annak, hogy úgyszólván csak a vásárosok ismerik a "szárazföldi hajózás" örömeit?

A mutatványosok kocsija egyben kényelmes lakás is, szobákkal, bútorokkal, és César Cascabel mozgó otthona mindenben megfelelt a nomád élet követelményeinek.

Szép Vándor: ez volt a neve, mintha legalábbis normand hajó lett volna - s nyugodtan elhihetjük, hogy az Egyesült Államokban tett sok kószálás után kiérdemelte a nevét. Alig három éve vásárolták a család első megtakarított pénzecskéjéből, mikor megváltak a rozoga szekértől, amit csak egy ponyva fedett, s nem volt rugózása, mégis hosszú időn át szolgálta a családot. Minthogy César Cascabel már húsz éve járta az Egyesült Államokban a vásárokat és búcsúkat, magától értetődő, hogy a kocsija amerikai gyártmány volt.

A négy kerékkel, kitűnő acélrugózattal fölszerelt Szép Vándor éppen olyan könnyű, mint amilyen szilárd alkotmány volt. Mindig gondosan rendben tartották, seperték, súrolták, mosták; és élénk színekkel festett oldalfalain - ahol az aranysárga kellemesen keveredett a bíborvörössel - ott ékeskedett a már híressé vált társulat neve: César Cascabel és Családja. Hosszát illetően versenyezhetett volna azokkal a nagy szekerekkel, melyek akkoriban még a vadnyugati prériket járták, azokat a vidékeket, ahová még nem ágazott el a Great Trunk, vagyis a New Yorkot San Franciscóval összekötő vasútvonal. A két ló persze csak lépésben tudta vontatni a nehéz alkotmányt. A rakomány bizony súlyos volt. A kocsiban lakókon kívül nehezítették még a tetőn elhelyezett sátorponyvák, rudak és kötélzet, alatta pedig az ingó ponyvába rakott különböző holmik, a nagy dob, kis dob, trombita, puzon és egyéb olyan szerszámok és kellékek, melyek a mutatványosnak valójában munkaeszközei. Ezenkívül ott voltak még a család műsorán szereplő híres némajáték, A Fekete-erdő haramiáihoz szükséges jelmezek is.

A kocsi belsejének elrendezése nagyon célszerű volt, s magától értetődik, hogy kifogástalan, igazi flamand tisztaság uralkodott benne Cornélia gondosságának köszönhetően, aki ezen a téren nem ismert tréfát.

Az előrészben egy üveges tolóajtó mögött volt az első fülke, melyet a tűzhely fűtött. Ez után következett a nappali vagy ebédlő, itt folyt a jövendőmondás is; majd az első hálófülke, olyan emeletes ágyakkal, amilyenek a hajókabinokban vannak, a függönnyel kettéválasztott helyiség jobb oldali részében aludt a két fivér, baloldalt meg a húguk; a hátsó részben kapott helyet Cascabel és Cascabelné asszony hálófülkéje, melyben matracos ágy volt sokszínű takaróval, az ágy mellé állították a nevezetes pénzesládát. Minden sarokban asztalként szolgáló, lehajtható deszkalapok vagy keskeny szekrények, ezekbe zsúfolták bele a némajátékhoz szükséges kosztümöket, parókákat, álszakállakat. Két petróleumlámpa világította be az egészet, két hajólámpa, mely ide-oda ingott, mikor a kocsi hepehupás úton haladt; ezenkívül, hogy a napvilág bejuthasson a fülkékbe, hat apró, ólomkeretes ablak nyílott a kocsi oldalfalain, az ablakokon könnyű muszlinfüggönyök színes zsinórral átkötve - a Szép Vándor valóban olyan volt, akár egy könnyű holland hajó parancsnoki lakása.

A természeténél fogva oly igénytelen Szegfűszeg az első fülkében hált egy függőágyon, melyet esténként feszített ki a két oldalfal között, s leakasztotta már kora hajnalban, ahogy a nap fölbukkant.

Most már csak azt kell megemlítenünk, hogy Wagram és Marengo, úgy is mint éjjeli őrök, a kocsi fenekéhez szerelt ponyvában aludtak, s megtűrték maguk mellett John Bullt is, pedig a kis majom féktelen természetű, örökös csínytevő volt; továbbá azt, hogy Jakónak, a papagájnak a második fülkében fölakasztott kalitkában volt a helye.

Gladiátor és Vermuth, a két ló, szabadon legelészhetett a Szép Vándor körül anélkül, hogy béklyót kellett volna viselniük. Miután kedvükre lakomáztak a roppant prériken, ahol mindig készen várta őket az eledel, no meg az ágy, vagyis inkább alom, elnyúlhattak aludni a földön, mely táplálta őket.

Semmi kétség afelől, hogy az éjszaka leszálltával a Szép Vándor a legteljesebb biztonságot nyújtotta, lakóinak puskái, revolverei voltak, és a két kutya őrizte.

Most már mindenestül ismerjük a család lakókocsiját. Hogy három év óta hány meg hány mérföldet járt be az Egyesült Államokban New Yorktól Albanyig, a Niagarától Buffalóig, Saint-Louis-ig, Philadelphiáig, Bostonig, Washingtonig, a Mississippi mentén egészen Új-Orléans-ig, a Great Trunk mentében egészen a Sziklás-hegységig, a Mormonok földjéig, Kalifornia partvidékéig! Akár üdülőútnak is mondhatnánk, mert a kis csapatból soha senki sem volt beteg, kivéve John Bullt, a kis majom gyakran elrontotta a gyomrát, mert nem tudta mérsékelni elképesztő étvágyát.

És micsoda öröm lesz hazatérni a Szép Vándorral, s az Óvilág útjain kocsizni vele! Milyen barátságos kíváncsiságot kelt majd végig Franciaországban, a normand tájakon! Viszontlátni Franciaországot, "viszontlátni Normandiámat", mint Bérat híres dala mondja - César Cascabel minden gondolata, minden vágya ez volt.

Ha majd New Yorkba érnek, a kocsit szétszedik, becsomagolják, és egy Le Havre-ba induló hajóra rakják, ott majd ismét fölszerelik a kerekeit, hogy elindulhasson a főváros felé.

Mennyire szeretett volna már úton lenni Cascabel, a felesége és a gyermekei, de meg alighanem a társaik - nyugodtan mondhatjuk, négylábú barátaik is! Ezért február 15-én már kora hajnalban elindultak Sacramento főteréről; volt, aki gyalog ment, volt, aki a kocsiban - mindenki, ahogy kedve tartotta.

Még elég hűvös, de szép napos idő volt. Mondanunk sem kell, hogy nem indultak el elemózsia, vagyis különböző hús- és főzelékkonzervek nélkül. Különben meg a városokban és a falvakban mindennel elláthatták magukat. És a vadról sem kell megfeledkezni: ezeken a területeken bőségesen akad bölény, szarvas, nyúl és fogoly. És vajon Jean lemondana-e az örömről, hogy puskát foghat, s hasznosan lövöldözhet, mikor a vadnyugat roppant prérijein nem volt tilos a vadászat, de még engedélyt sem kellett hozzá szerezni! Jean ugyanis nagyon ügyes puskás volt, és ha Marengo, az uszkár nem is, Wagram, a spániel elsőrendű vadászkutya.

Sacramentót elhagyva a Szép Vándor északkeleti irányba fordult. A lehető legrövidebb úton akartak eljutni a határra, majd végig a Sierra Nevadán átvezető mintegy kétszáz kilométeres úton a Sonora-hágóig, mely a végtelen keleti síkságokra vezet.

Ez a vidék még nem tartozott az igazi Vadnyugathoz, ahol csak egymástól nagy távolságban akadnak falvak, nem a préri volt a végtelenbe vesző horizonttal s a nagy kihalt térségekkel, nomád indiánokkal, akiket a civilizáció lassanként visszaszorít Észak-Amerika kevésbé látogatott tájaira. Sacramento után úgyszólván azonnal emelkedőknek vezet az út. Már itt érezhetők a Sierra nyúlványai, melynek fekete fenyővel borított láncai és itt-ott ötezer méter magas hegycsúcsai fenséges határmezsgyeként keretezik az öreg Kaliforniát. Lombsorompó, a természet zárta el vele ezt a vidéket, ahova annyi aranyat rejtett, amit aztán az emberi kapzsiság oly hamar széthordott. Nagyvárosok is voltak a Szép Vándor útvonalában: köztük Jackson, Mocquelenne, Placerville - Eldorado és Calaveras előőrsei. César Cascabel azonban csak akkor állt meg a városokban, ha valamit vásárolni akartak, vagy ha nyugodtabb éjszakát kívántak. Azon volt, hogy mielőbb átjusson a Nevada hegyein a Nagy-Sós-tó vidékén és a Sziklás-hegység hatalmas bástyáján, ahol a lovaknak alighanem nagyon neki kell majd rugaszkodniuk. Később az Erie- és az Ontario-tó vidékén olyan úton mennek tovább, amit már kitapostak a lovak és a szekérkaravánok.

A hegyvidéken át azonban nem lehet gyorsan haladni. Az utat nagyon meghosszabbítják a kényszerű kerülők. Ráadásul, noha ez a vidék a harmincnyolcadik szélességi fokon fekszik, mint Európában Szicília és Spanyolország, harapós hideg volt ez utolsó tél végi napokon. Tudjuk, hogy a Golf-áram - a Mexikóból kiinduló meleg áramlat - ferde vonalban halad Európa felé, és elhajlása miatt Észak-Amerika éghajlata sokkal hidegebb, mint az Óvilág azonos szélességi fokán fekvő területeinek éghajlata. De már csak néhány hét, és Kalifornia ismét a legbőkezűbb, termékeny anyaföld lesz, mely százszorosan adja vissza a belé vetett magot, s mely bőségesen termi a legváltozatosabb trópusi és mérsékelt égövi növényeket, gyümölcsöket: a cukornádat, rizst, dohányt, narancsot, olajbogyót, ananászt, banánt. Nem az arany jelenti a kaliforniai anyaföld gazdagságát, hanem a belőle táplálkozó, rendkívül gazdagon termő növényzet.

- Még visszasírjuk ezt a földet! - mondta Cornélia, aki éppen nem volt közömbös a finom falatok iránt.

- Ó, te torkos! - nevetett Cascabel.

- Ugyan, hiszen nem miattam, a gyerekek miatt mondom!

Több napon át kocsiztak az erdők szélén, a zöldellő réteken át. Akármilyen rengeteg állat járja is és legelje e mezők füvét, a gyepszőnyeget nem tudják elpusztítani, a természet szüntelenül megújítja. Nem lehet eleget beszélni a kaliforniai talaj termőerejéről, nincs is párja a világon! Kalifornia a Csendes-óceán éléstára, és a termékeit exportáló kereskedelmi flották sem tudják kiüríteni. A Szép Vándor szokásos tempójában haladt, napi hat-hét mérföldet tett meg, nem többet. Így járta be a társulat Észak-Amerika minden államát, és innen van az, hogy a Cascabel név olyan kedvesen ismert lett a Mississippi torkolatától egészen Új-Angliáig. Igaz, akkoriban megálltak az Államok minden városában, hogy előadást tartsanak. Most, a nyugatról keletre tartó útjuk közben nem akarták elbűvölni a közönséget. Nem művészi turnén voltak, útjuk a vén Európa, a távoli normand tanyák felé vitte őket.

Vidám volt ez az utazás, és hány meg hány kőház irigyelhette a guruló házban megbúvó boldogságot. Nevettek, daloltak, tréfáltak, s a piszton, melyen az ifjú Sandre gyakorolt, nemegyszer riasztotta szét a madarakat, melyek éppen úgy csiviteltek, mint ez a vidám család.

Mindez nagyon kellemes volt, az utazással töltött napok azonban nem feltétlenül pihenőnapok.

- Gyerekek - mondogatta Cascabel -, azért mégse rozsdásodjunk be!

És mikor megálltak, hogy a lovak kifújják magukat, a család nem pihent. Nemegyszer köréjük sereglettek az indiánok, hogy nézhessék Jean zsonglőrmutatványainak próbáját, Napoleona néhány kecses tánclépését, Sandre gyakorlatait, aki úgy hajladozott, mintha gumiból volna, Cascabelné erőmutatványait meg Cascabel hasbeszélő tudományát, nem is szólva a kalitkájában hadaró Jakóról, az együttesen gyakorló kutyákról és a bohóckodó John Bullról.

De azért azt is érdemes megemlíteni, hogy Jean útközben sem hanyagolta el a tanulást. Újra meg újra elolvasta a Szép Vándor néhány kötetből álló könyvtárát, talált köztük földrajz- meg számtankönyvet, néhány útleírást; azonkívül ő vezette az Útinaplót, melynek lapjain nagyon kellemes stílusban számolt be az utazás eseményeiről.

- Túlságosan tanult leszel! - mondta neki néha az apja. - De hát ha kedved telik benne!

Mert Cascabel óvakodott attól, hogy útját állja elsőszülöttje tudásvágyának. Lelke mélyén a feleségével együtt nagyon büszke volt arra, hogy akad a családban egy "tudós" is.

Február 27-én délután a Sierra Nevada hegyszorosai elé ért a Szép Vándor. Tudták, hogy a hegyláncon átvezető négy-öt napos útjuk nagy fáradalmakkal jár majd. Nehéz dolga lesz embernek, állatnak egyaránt, míg az emelkedőkön felvergődnek a hegylánc derekáig. A roppant sziklatorlasz oldalaiban kanyargó keskeny utakon alighanem tolniuk is kell a kocsit. Noha a kaliforniai tavasz korán éreztette hatását, és az idő tovább enyhült, bizonyos magasságokban még mindig meglehetősen zord lesz, pedig nincs iszonyúbb, mint a zuhogó esők, hóförgetegek és tomboló szélrohamok a szorosokban, ahova úgy hatolnak be, mint valami tölcsérbe. Ráadásul a hágók felső szakasza már az örök hó zónájába esik, s nem kevesebb, mint kétezer métert kell még felfelé menniük, mielőtt leereszkednének a Mormonok földjére.

César Cascabel most is azt tervezte, amit hasonló esetekben tenni szokott: kisegítő lovakat fog bérelni a falvakban vagy a hegyi tanyákban, és indián vagy amerikai férfiakat vesz föl útikalauznak. Ez megint költségtöbbletet jelent, az igaz, de nem kerülhetik el, ha nem akarják veszélyeztetni saját lovaik épségét.

27-én este a Sonora-hágó küszöbére értek. Az eddig megtett úton csak némi emelkedővel kellett megbirkózniuk. Így Vermuth és Gladiátor nem fáradt ki túlságosan, de tovább már nem tudtak volna menni, ha valamennyien segítenek is nekik.

Egy tanya közelében álltak meg, mely valósággal megbújt a Sierra szakadékai között. Mindössze néhány ház állt itt s vagy két puskalövésnyire egy major, és Cascabel úgy határozott, hogy még az este fölkeresi ezt a majort. Lovakat akart lefoglalózni másnapra; Vermuth és Gladiátor nyilván nagy örömmel fogadja majd a segítséget.

Először is egyet s mást el kellett intézniük, hogy az éjszakát ezen a helyen tölthessék.

Mihelyt a táborozást a szokásos módon megszervezték, fölkeresték a tanya lakóit, akik készségesen adtak friss eledelt a családnak és takarmányt az állatoknak.

Ezen az estén szóba sem jöhetett a "tréning". Valamennyien kimerültek. Nehéz napjuk volt, mert az út nagy részét gyalog kellett megtenniük, hogy könnyítsenek az állatok terhén. Cascabel teljes pihenőt engedélyezett, és ez az engedély életben marad mindaddig, míg át nem kelnek a Sierrán.

Cascabel, miután a gazda szemével ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a táborhely körül, a feleségére és a gyermekeire hagyta a Szép Vándort, ő maga pedig Szegfűszeggel a major felé indult; a fák között látszott a kéményeiből fölszálló füst.

Egy kaliforniai családé volt ez a major, és a gazda szívesen fogadta a mutatványost, megígérte, hogy ad neki három lovat és két vezetőt. Az emberek egészen a kelet felé ereszkedő lejtőkig kísérik a Szép Vándort, onnan térnek majd vissza az előfogatos lovakkal együtt. Csakhogy mindez szép kis summába fog kerülni.

César Cascabel olyan ember módjára alkudozott, aki nem szívesen dobálja ki ablakon át a pénzét, s végül megegyeztek a fizetségben, mely nem volt nagyobb az e célra előirányzott összegnél.

Másnap reggel hat órakor megérkezett a két vezető, és a három lovat Vermuth és Gladiátor elé fogták a kocsiba. A Szép Vándor egy szűk hegyszorosban kapaszkodott fölfelé, melynek oldalait sűrűn benőtték a fák. Nyolc óra tájt a hegyszoros egyik kanyarulatánál Kalifornia földje - melyet a család mégiscsak némi sajnálkozással hagyott el - teljesen eltűnt a Sierra sziklái mögött.

A tanyásgazda három lova erősnek, megbízhatónak látszott. Vajon ez volt a helyzet a vezetőkkel is? Az emberek mintha kevésbé lettek volna bizalomgerjesztők.

Mind a kettő erős fickó volt, indián és angol szülők félvér fiai. Hej, ha Cascabel tudja, hogy szegről-végről angolok, de gyorsan megszabadult volna tőlük!

Cornélia szerint meglehetősen rosszképű emberek voltak. Jean az édesanyja véleményét osztotta, és Szegfűszeg is így vélekedett róluk. Cascabel mintha nem egészen jól választott volna. De végül is csak ketten vannak, és ugyancsak meggyűlne a bajuk, ha valami rosszban törnék a fejüket.

Az utasoknak nem kellett attól tartaniuk, hogy a Sierra szorosaiban kellemetlen találkozásokra kerülhet sor. Az utak ekkoriban biztonságosak voltak. Elmúltak már azok az idők, mikor a kaliforniai bányászok, vagyis azok, akiket loafereknek és rowdyknak neveztek el, a világ minden tájáról odacsődült gonosztevőkhöz csatlakoztak, hogy nekitámadjanak a tisztességes embereknek. A lincstörvény végül is észhez térítette őket.

Cascabel azonban, óvatos ember lévén, elhatározta, hogy nyitva tartja a szemét.

A majorosgazdánál felvett emberek minden bizonnyal ügyes kocsisok voltak. Így minden baj nélkül múlt el a nap, és már ez is öröm volt. Ha csak egy kerék eltörik, egy tengely megreped, a Szép Vándor lakói ugyancsak nehéz helyzetbe kerültek volna, hiszen távol voltak minden lakott helytől, és nem volt semmijük, amivel a kárt rendbe hozhatták volna.

A hágó rendkívül zord látványt nyújtott. A feketefenyőkön kívül semmi más növényzet, mint a földet borító moha. Itt-ott óriási sziklatorlaszok szaporították a kanyarulatokat, főleg a Walkner egyik mellékfolyója mentén, amely - az azonos nevű tóból elindulva - viharosan zúdul a szakadékok mélyére. A távolban, a felhők közé veszve, magaslott a Castle-Peak orma, mely a Nevada hegylánc oly festőien sorakozó más csúcsai fölé emelkedett.

Délután öt óra tájt, mikor a sötétség már kezdett felszállni a szűk szorosból, egy kanyarhoz, nagyon kemény útszakaszhoz értek. A kapaszkodó itt olyan meredek volt, hogy kénytelenek voltak a kocsit részben kiüríteni, és ideiglenesen hátrahagyni az ingó ponyvát meg a kocsitető fölött elhelyezett holmik nagyobb részét.

Mindenki munkához látott, és el kell ismernünk, hogy a két vezető dicséretes buzgalmat tanúsított. César Cascabel és a családja kezdett némileg jobb véleménnyel lenni róluk. Különben is még két nap, és elérik a hágó legmagasabb pontját, innen az út völgynek ereszkedik, az előfogatos lovak és a vezetők visszatérnek a majorba.

Mikor már kiválasztották a pihenőhelyet, míg a kocsisok lovaikkal foglalatoskodtak, Cascabel a két fiával és Szegfűszeggel visszament a kapaszkodó aljában hagyott holmikért.

Jó vacsorával fejezték be ezt a napot, és már csak a pihenésre gondoltak mindnyájan.

César Cascabel szólt a vezetőknek, hogy telepedjenek be a Szép Vándor egyik fülkéjébe, ők azonban nem fogadták el a meghívást, azt mondták, jó lesz nekik a fák alatt is. Vastag takarókba burkolóznak majd, és a szabad ég alatt maradnak, így jobban vigyázhatnak gazdájuk lovaira.

Néhány pillanattal később mély álomba merült a tábor.

Másnap pirkadattal talpon voltak mindnyájan.

Cascabel, Jean és Szegfűszeg szállt ki elsőnek a Szép Vándorból, s arra indultak, ahol Gladiátor és Vermuth töltötte az éjszakát.

Ott volt mindkét állat, de a majoros három lovának se híre, se hamva.

Minthogy nem lehettek messze, Jean a vezetőket kereste, hogy a lovak után küldje őket: a két ember sem volt sehol.

- De hát hol vannak? - kérdezte.

- Nyilván a lovakat hajszolják - válaszolta Cascabel.

- Ohé!... Ohé!... - kiáltozott Szegfűszeg éles, messzire hallatszó hangon.

Semmi válasz.

Cascabel és Jean torkaszakadtából kiáltozott, miközben visszafordultak a táborhely felé.

De a vezetők csak nem mutatkoztak.

- Lehet, hogy joggal találtuk gyanúsnak a képüket? - kiáltott föl César Cascabel.

- De hát miért hagytak volna itt bennünket? - kérdezte Jean.

- Alighanem valami gaztettet követtek el!

- Ugyan mit?

- Hogy mit?... Várj!... Mindjárt megtudjuk!

És Jeannal meg Szegfűszeggel együtt futva indult a Szép Vándor felé.

Fölugrani a lépcsőre, félrerántani az ajtót, átszaladni a fülkéken, berontani a hálófülkébe, ahova az értékes ládát helyezték - mindez egy pillanat műve volt -, és César Cascabel máris újra előbukkant kiáltozva:

- Ellopták!

- A pénzesládát? - sikoltott Cornélia.

- Azt! Ellopták a gazemberek!

- Gazemberek!

Bizony, ez a szó illett az efféle zsiványokra. De akárhogy nevezték is el őket - a család kára nem lett kisebb.

Cascabel esténként mindig utánanézett, hogy a pénzesláda rendben a helyén van-e. Előző este viszont - erre pontosan emlékezett - az egész napi kemény fáradozások után az álmosságtól már alig állt a lábán, és nem ellenőrizte, hogy ott van-e szokott helyén. Nyilvánvaló, hogy míg Jean és Szegfűszeg vele ment az átkelő aljában hagyott holmiért, a két vezető észrevétlenül besurrant a leghátsó fülkébe, kézhez kaparintotta a pénzszekrényt, s a táborhely szélén, valahol a bozótosban elrejtette. Hát ezért nem voltak hajlandók a Szép Vándor fedele alatt tölteni az éjszakát! Aztán kivárták, míg az egész család elalszik, és a majorosgazda lovaival elszöktek.

A kis csapat megtakarított pénzéből nem maradt semmi, legfeljebb néhány dollár Cascabel zsebében. És még örülhettek, hogy a két gazfickó nem vitte magával a lovaikat, Vermuthot és Gladiátort is.

A két kutya meg sem vakkant, hiszen egy álló napot töltött már a két vezetővel, mindegyik megszokta jelenlétüket, s azok könnyen végrehajthatták gaztettüket.

Hol bukkanhatnának a tolvajok nyomára, mikor azok már bevették magukat a Sierra útvesztőibe?... Hogyan szerezhetnék vissza a pénzüket?... És pénz nélkül hogyan kelhetnének át az Atlanti-óceánon?

Kétségbeesésében a család egyik része zokogott, a másik őrjöngött. Cascabel először valóságos dührohamot kapott, és a felesége meg a gyermekei sokat vesződtek vele, mire lecsillapították. De miután így szabad folyást engedett a haragjának, ismét ura lett önmagának, méltón az olyan férfiúhoz, aki idejét nem fecsérli hasztalan szitkozódásokra.

- Ó, az az átkozott kazetta! - fakadt ki a zokogó Cornélia.

- Az biztos - mondta Jean -, ha nem lett volna kazettánk, a pénzünk...

- Úgy van!... Mondhatom, okos dolog volt a saját fejemre hallgatni, s megvásárolni ezt az átkozott ládát! - tört ki Cascabel. - Az már biztos, ha az embernek van egy kazettája, akkor jár el okosan, ha nem tesz bele semmit! Sokra megyek azzal, hogy tűzbiztos, mint ahogy a kereskedő mondta, mondhatom, sokra megyek vele, ha egyszer nem tolvajbiztos.

Ami igaz, az igaz, súlyos csapás érte a családot, nem csodálkozhatunk azon, hogy elcsüggedtek. Az annyi meg annyi fáradozás árán megkeresett kétezer dollárjukat lopták el.

- Mitévők legyünk? - kérdezte Jean.

- Hogy mitévők legyünk? - dünnyögött Cascabel összepréselt fogai közül. - Igazán egyszerű!... Sőt roppant egyszerű!... Előfogatos lovak nélkül nem mehetünk tovább fölfelé a hágón... Ezért azt javaslom, térjünk vissza a majorba... ezek a zsiványok talán ott...

- Ha csak azóta odébb nem álltak! - vágott közbe Szegfűszeg.

Ez bizony nagyon valószínű volt. De akárhogy is legyen, szögezte le Cascabel, nem tehetnek egyebet, mint hogy visszafordulnak, mert tovább nem mehetnek.

Ezek után befogták Vermuthot és Gladiátort, és a kocsi lefelé ereszkedett a Sierra hegyszorosában.

Ez, fájdalom, nagyon is könnyen ment. Lejtőkön leereszkedni ugyanis mindig könnyű dolog, most mégis mindnyájan lógó orral, szótlanul mentek, ballagtak. Legföljebb Cascabel fakadt néha szitkozódásra.

A Szép Vándor délben megállt a major előtt. A majoros, mikor megtudta a történteket, éktelen haragra gerjedt, de a család veszteségével nem nagyon törődött. Hogy ellopták a pénzüket? Hát tőle meg a három lovát lopták el! Miután elszöktek a hegyekbe, a tolvajok nyilván átkeltek a szoroson. Igyekezzenek hát a nyomukba! És a dühös majoros már-már Cascabelt tette felelőssé a lovai ellopásáért.

- Hát ez már sok! - mondta Cascabel. - Miért tart ilyen gazfickókat a szolgálatában, és miért adja őket tisztességes emberek mellé?

- Honnan tudhattam volna? - vágott vissza a majoros. - Soha sem adtak okot panaszra!... Brit Columbiából jöttek...

- Angolok?

- Alighanem.

- Erre, kérem, figyelmeztetni kell az embereket, igen, figyelmeztetni! - tört ki Cascabel.

De akárhogy is volt, a lopás megtörtént, s a család nagyon nehéz helyzetbe került.

Viszont ha Cascabelné asszony nem is tudta legyőzni aggodalmait, férje a kóbor komédiásélet során szerzett jó adag filozófia segítségével máris visszanyerte hidegvérét.

És mikor összegyűltek a Szép Vándoron, egy beszélgetés kezdődött a család tagjai között - méghozzá rendkívül jelentős beszélgetés, "melyből nagy elhatározás fog születni" - mint Cascabel mondta, alaposan megropogtatva az r betűt.

- Kedveseim - mondta -, adódnak az életben olyan helyzetek, mikor a határozott embernek tudnia kell, mire szánja el magát... Még azt is megfigyeltem, hogy ilyenkor rendszerint kellemetlen helyzetekről van szó... olyanról, amilyenbe mi kerültünk e gonosztevők miatt... Angolok! Englishmen!... Nem habozhatunk, hogy milyen úton induljunk el, már csak azért sem, mert nincs több út... mindössze egy van, és annak hamarosan nekivágunk!

- Milyen útról beszélsz, papa? - érdeklődött Sandre.

- Mindjárt ismertetem veletek a tervet, mely felötlött bennem - mondta Cascabel. - De hogy biztosak lehessünk abban, hogy végre is hajtható, Jeannak elő kell vennie azt az izét, amiben a térképek vannak...

- Az atlaszomat - mondta Jean.

- Igen, az atlaszodat. Te biztosan jól tudod a földrajzot!... Hozd az atlaszodat.

- Máris, apám.

S mikor az atlasz az asztalra került, Cascabel folytatta:

- Magától értetődő, kedveseim, hogy noha ezek a gazfickó angolok - de hogyan is nem vettem észre, hogy angolok! - ellopták a pénzesládánkat - miért is jutott eszembe pénzesládát vásárolni! -, mondom, magától értetődő, mi mégsem mondunk le arról, hogy visszatérjünk Európába!

- Erről lemondani?... Soha! - kiáltotta Cascabelné asszony.

- Méltóan válaszoltál, Cornélia! Vissza akarunk térni Európába, vissza is térünk! Ismét látni akarjuk Franciaországot, látni is fogjuk. Azért, mert ezek a hitványak kiraboltak bennünket, azért még nem... Nekem mindenekelőtt a hazai levegő kell, vagy meghalok...

- Nem akarom, hogy meghalj, César! Elindulunk Európába... és akárhogyan is legyen, odaérünk...

- No de hogyan? - makacskodott Jean. - Igen, mi módon?

- Valóban, mi módon?... - visszhangozta Cascabel a homlokát vakargatva. - Ha útközben előadásokat tartunk, napról napra mindig megkeresünk annyit, hogy a Szép Vándorral eljutunk New Yorkig... De ha ott leszünk, nem lesz pénzünk hajójegyre, anélkül meg nem szállhatunk hajóra!... Hajó nélkül meg legfeljebb úszva kelhetünk át a tengeren... Márpedig, úgy vélem, ez elég nehéz ügy...

- Nagyon nehéz, főnök úr - jegyezte meg Szegfűszeg -, hacsak az embernek nincs uszonya.

- És neked van?

- Nem hinném...

- Akkor meg hallgass és figyelj!

Az idősebbik fiához fordult:

- Jean, nyisd ki az atlaszodat, és mutasd meg nekünk a térképen, pontosan hol vagyunk!

Jean kikereste Észak-Amerika térképét, és az édesapja elé tette. Valamennyien figyelték, mikor Jean ujjával a Sierra Nevadának egyik pontjára mutatott, mely Sacramentótól kissé keletebbre fekszik.

- Itt vagyunk - mondta.

- Rendben van - biccentett Cascabel. - Ezek szerint, amennyiben átjutunk a hegyen, még keresztül kell vágnunk az Egyesült Államok területén, egészen New Yorkig. Így van?

- Igen, apám.

- S ez összesen hány mérföld?

- Körülbelül ezerháromszáz.

- Jó! S aztán még át kellene kelnünk az óceánon?

- Bizony.

- Hány mérföld széles ez az óceán?

- Európáig csaknem kilencszáz mérföld.

- S ha már egyszer Franciaországba értünk, nyugodtan mondhatjuk, hogy Normandiánkban vagyunk, ugye?

- Nyugodtan mondhatjuk!

- És ez összesen?

- Kétezer-kétszáz mérföld! - kiáltotta a kis Napoleona, ujjain számolgatva.

- No, nézzétek a kislányt! - mosolygott Cascabel. - Hogy tudja a számtant! Szóval kétezer-kétszáz mérföldet mondtunk?

- Körülbelül annyi, édesapám - mondta Jean -, s azt hiszem, bőven számolva.

- Na, gyerekek, ekkorka kis távolság legföljebb ha macskaugrás a Szép Vándornak, csak hát Amerika és Európa között ott van ez a tenger, ez az átkozott tenger, ami elállja az utat! S ezen a tengeren nem kelhetünk át pénz nélkül, vagyis hogy hajó nélkül...

- Vagy uszonyok nélkül! - ismételte meg Szegfűszeg.

- Hát ez csak ragaszkodik az uszonyhoz! - vont vállat Cascabel.

- Ezek szerint világos, hogy kelet felé nem mehetünk - folytatta Jean.

- Bizony, ez lehetetlen, fiam, teljesen lehetetlen! De... esetleg nyugat felé?

- Nyugat felé?... - kiáltott fel Jean az apjára bámulva.

- Igen!... Nézd meg kicsit alaposabban a térképet, és mutasd meg, merre kellene indulnunk, hogy nyugati irányban tegyük meg az utat.

- Először is vissza kellene fordulnunk, hogy átvágjunk Kalifornián, Oregonon és a washingtoni területen, egészen az Egyesült Államok északi határáig.

- És onnan?

- Onnan?... Brit Columbia következnék...

- Fuj!... - húzta el a száját Cascabel. - És mondd, nincs valami mód arra, hogy kikerüljük ezt a Columbiát?

- Nincs, apám!

- Hát jó!... És utána?

- Columbia északi határa után Alaszka tartomány következik...

- És ez angol?

- Nem, orosz, legalábbis idáig, mert arról van szó, hogy annektálja...

- Anglia?

- Nem! Az Egyesült Államok.

- Nagyszerű!... És Alaszka után mi következik?

- A Bering-szoros, mely a két kontinenst, az amerikait és az ázsiait választja el egymástól.

- És a szorosig hány mérföldet kellene megtennünk?

- Ezerszáz mérföldet.

- Jegyezd meg jól, Napoleona, és majd a végén összeadod.

- És én? - kérdezte Sandre.

- Te is számolj.

- És mondd, Jean, milyen széles lehet ez a te tengerszorosod?

- Vagy húsz mérföld, apám.

- Ó! Húsz mérföld! - kiáltott föl Cascabelné asszony.

- Holmi kis patak, Cornélia, olybá vehetjük, mint egy kis patakot!

- Hogyan?... Patak?...

- Nem is több!... De mondd csak, Jean, télen nem fagy be ez a Bering-szoros?

- De igen, apám! Négy vagy öt hónapon át teljesen jég alatt van.

- Pompás! És át lehet menni a jégen?

- Át lehet menni, és át is mennek.

- Ó, ez a derék szoros!

- De akkor aztán már nincs több tenger, amin át kellene kelni? - kérdezte Cornélia.

- Nincs! Az ázsiai kontinens következik, mely egészen európai Oroszországig nyúlik.

- Mutasd csak meg, Jean!

És Jean kikereste az atlaszban Ázsia térképét, melyet Cascabel figyelmesen vizsgálgatott.

- Hát ez igazán biztató - mondta -, hacsak nincs sok vad vidék ebben a te Ázsiádban!

- Nincsen sok, apám!

- És hol van Európa?

- Itt - válaszolt Jean, és ujjával az Urál vonalára mutatott.

- És mekkora a távolság ettől a szorostól... ettől a Bering-pataktól számítva európai Oroszországig?

- Ezerhatszáz mérföld.

- És Franciaországig?

- Csaknem hatszáz.

- Ezzel együtt a távolság Sacramentótól?

- Háromezer-háromszázhúsz mérföld! - kiáltott fel kórusban Sandre és Napoleona.

- Dicséret mind a kettőnek! - mondta Cascabel. - Szóval kelet felől kétezer-kétszáz mérföld?

- Igen, apám.

- És nyugat felől körülbelül háromezer-háromszázhúsz?

- Igen, vagyis mintegy ezerszáz mérföldnyivel hosszabb az út.

- Tehát nyugat felé hosszabb - mondta Cascabel -, csakhogy útközben nincs tenger! Egyszóval, gyermekeim, ha az ember nem tud erre menni, akkor megy amarra, és én egész egyszerűen ezt javaslom nektek.

- Nocsak!... Utazás hátrálva! - kiáltott fel Sandre.

- Nem hátrálva!... Utazás ellenkező irányba.

- Rendben van, apám - mondta Jean -, csak hadd mondjam meg neked, hogy miután az út olyan hosszú, szó sem lehet arról, hogy még ebben az évben Franciaországban legyünk - ha nyugat felé indulunk.

- Miért nem?

- Mert ezerszáz mérföld különbség, ez már mégis valami a Szép Vándornak - és bizony megérzik a lovak is!

- No, kedveseim, ha nem érünk el Európába ebben az évben, majd odaérünk a jövő évben! És még az is eszembe jutott, ha már egyszer át kell mennünk Oroszországon, ott többször is megállunk, hiszen ott vannak azok a vásárok, amelyekről már oly sokat hallottam beszélni, megállunk majd Permben, Kazanyban, Nyizsnyij Novgorodban, és máris megígérem nektek, hogy a híres-nevezetes Cascabel család ott is dicsőséget és szép bevételt szerez!

Ugyan mit lehetne mondani egy ilyen embernek, aki úgyis mindig mindenre meg tud válaszolni.

Valóban vannak vasidegzetek. A sors ismétlődő pörölycsapásai alatt az ilyenek összehúzódnak, kovácsolódnak, ellenállóbbakká lesznek. Ez történt a mi derék mutatványosainkkal is. Kalandos és nehéz vándoréletük során már éppen elég megpróbáltatást kellett elviselniük, de ilyen nehéz helyzetben még aligha voltak: oda a megtakarított pénzük, s így lehetetlenné vált, hogy a rendes úton térjenek vissza hazájukba. Csakhogy a balsorsnak ez az utolsó csapása olyan keményen sújtott le rájuk, hogy úgy érezték, elég erejük van ahhoz, hogy ezentúl már mindennel megküzdhessenek.

Cascabelné asszony, a két fia és a lánya kórusban helyeselt a családfő tervének. Pedig, az igazat megvallva, esztelenség volt, és Cascabel alighanem teljesen bolondja lett a vágynak, hogy visszatérhessen Európába, ha már arra is eltökélte magát, hogy megvalósít egy ilyen tervet. Eh, hát számít az, hogy át kell kelni Nyugat-Amerikán és Szibérián, ha egyszer az ember tudja, hogy Franciaország felé tart!?

- Bravó!... Bravó!... - tapsolt Napoleona.

- És éljen!... Éljen!... - csatlakozott hozzá Sandre, aki hirtelenében nem talált jobb szót lelkesedésének kifejezésére.

- És mondd, papa - kérdezte Napoleona -, látjuk majd az oroszok császárját is?

- Egész biztosan, ha őfelsége, a cár, egy kis szórakozás kedvéért el szokott járni a Nyizsnyij Novgorod-i vásárra.

- És előtte is fellépünk?

- Igen!... Persze, csak ha kedve lesz hozzá.

- Juj, de szeretném megcsókolni jobbról is, balról is!

- Esetleg be kell érned az egyik arcával, kislányom! - mondta Cascabel. - De ha megcsókolod, jól vigyázz, nehogy kár essék a koronájában.

Szegfűszeg meg egész egyszerűen megnémult a főnöke és gazdája iránt érzett csodálattól. Így tehát - miután az útvonalat megállapították, a Szép Vándor visszafordul, ismét átmegy Kalifornián, Oregonon és a washingtoni területen, egészen az angol-amerikai határig. Mintegy ötvendollárnyi költőpénzük maradt szerencsére, ezt nem tették a kazettába. Minthogy azonban ilyen kevés pénzzel nem tudnák fedezni az utazás napi kiadásait, megállapodtak abban, hogy előadásokat tartanak a városokban és a falvakban. Nem kell aggodalmaskodniuk, hogy ily módon kicsit elhúzódik az utazás, hiszen úgyis meg kell várniuk, míg a Bering-szoros egész felszíne befagy, és kocsival is átkelhetnek rajta. Addig pedig eltelik vagy hat-hét hónap.

- Hacsak az ördög bele nem ártja magát - mondta befejezésül Cascabel -, alighanem szép bevételekre számíthatunk, mielőtt Amerika végére érnénk!

Az igazat megvallva "pénzt csinálni" Alaszkában, a nomád indián törzsek között, legalábbis nehéz vállalkozás lenne. Viszont az Egyesült Államok nyugati határáig, vagyis az Újvilágnak ama területén, melyet eddig még nem látogatott meg a Cascabel család, a közönség valószínűleg tolongani fog, hogy láthassa és érdeme szerint fogadja a híres-nevezetes családot.

Alaszka után Brit Columbia következik, az igaz, és noha ezen a területen már sok a város, ott nem tartanának előadást soha, de soha. Cascabel nem süllyedne le odáig, hogy shillingeket vagy pennyket kolduljon, már az is elég, sőt sok is, hogy a Szép Vándor és utasai több mint kétszáz mérföldön át lesznek kénytelenek angol gyarmat földjét taposni!

Ami meg Szibéria roppant sztyeppjeit illeti, ott alig-alig találkoznak majd néhány szamojéd vagy csukcs néptörzzsel, mert ezek csak ritkán hagyják el a partvidékeket. Ott nem reménykedhetnek bevételben, no de majd elválik, mikor odaérnek.

Miután mindent megbeszéltek, Cascabel elhatározta, hogy a Szép Vándor már másnap, napkeltével útnak indul.

Addig is jó lesz, ha megvacsoráznak. Cornélia a tőle megszokott buzgalommal munkához látott s főzés közben így szólt a körülötte buzgólkodó Szegfűszeghez:

- Mégiscsak nagyszerű ötlete támadt Cascabel úrnak, ugye?

- Bizony, asszonyság, nagyszerű ötlet ez, de hát mind nagyszerű, amit ő kifőz a fazekában... akarom mondani, kitalál az eszével.

- És aztán, tudod, Szegfűszeg, ha nyugati irányba megyünk, nem kell átkelni tengeren, nincs tengeribetegség...

- Ha csak... abban a szorosban nem hullámzik a jég!

- Elég, Szegfűszeg! Ne légy vészmadár!

Miközben a vacsora készült, Sandre néhány szaltó mortálét csinált, és az édesapja elbűvölten nézte. Napoleona pedig kecsesen táncolt, s a kutyák vidáman ugrándoztak körülötte. Most már csakugyan bele kellett jönniük a munkába, hiszen hamarosan újra kezdődnek a fellépések.

Sandre hirtelen felkiáltott:

- És az állatok! Az állatokat meg sem kérdeztük, mi a véleményük nagy utazásunkról!

Máris szaladt Vermuthhoz:

- No, öreg pacim, mit szólsz vagy háromezer mérföldnyi derekas ügetéshez?

Majd Gladiátorhoz fordult:

- És a te öreg lábaid ugyan mit szólnak hozzá?

A két ló fölnyerített, mintegy beleegyezésük jeléül. Sandre ekkor a kutyákat kérdezte meg:

- És te, Wagram, és te, Marengo, nektek vajon kedvetek lesz vidáman ugrándozni?

Élénk csaholás és sokatmondó ugrándozás volt a válasz. Semmi kétség, Wagram és Marengo gazdájuk egy intésére akár körbejárnák a világot.

A majomra került a sor, az is nyilvánítson véleményt.

- Ejnye, John Bull! - szólt rá Sandre. - Ne vágj ilyen csüggeteg képet! Világot fogsz látni, öregem! És ha majd nagyon fázol, kapsz egy jó kabátkát! és a grimaszaid?... Remélem, nem felejtetted el a grimaszokat?

Nem! John Bull nem felejtette el a grimaszokat, vágott is olyan komikus képeket, hogy mindnyájan nevettek rajta.

Most már csak a papagáj volt hátra.

Sandre kivette a kalitkájából, és a madár fejét forgatva, jobbra-balra himbálódzva sétált.

- No, Jako - szólt rá Sandre -, nem felelsz nekem? Hát nincs nyelved? Nagyon szép utazást teszünk ám! Örülsz, Jako?

Jako az artikulált hangok egész sorát bocsátotta ki torkából, közben úgy ropogtak az r-ek, mintha csak Cascabel hatalmas mellkasából törnének elő.

- Bravó! - rikkantott Sandre. - Jako is örül!... Helyesel! Igent mondott!

És Sandre kézállást csinált, majd bukfencezni kezdett, és olyan produkciókat hajtott végre, melyekért apai elismerésben részesült. E pillanatban megjelent Cornélia.

- Asztalhoz! - kiáltotta.

Egy pillanattal később valamennyien az asztal körül ültek, és a vacsorát az utolsó falatig elpusztították.

Szinte meg is feledkeztek már minden gondjukról, mikor Szegfűszeg ismét a híres-nevezetes kazettára terelte a szót, mondván:

- Én azért mégiscsak azt gondolom, főnök úr, hogy az a két gazfickó jól megjárta!

- És ugyan miért? - kérdezte Jean.

- Merthogy nem tudják a jeligét, nem is tudják soha kinyitni a kazettát!

- Így aztán biztos is vagyok abban, hogy majd visszahozzák! - mondta Cascabel harsogó nevetés közepette.

És ez a nem mindennapi ember, akit már csak új terve foglalkoztatott, el is felejtette a rablást és a rablókat.

Igen, úton Európába, de egy általánosságban alig ismert útvonalon, mely nemigen ajánlható az olyan utasoknak, akiknek sietős a dolguk.

Pedig hát a mienk is sietős - gondolta magában César Cascabel -, főként a pénz sürget!

Március másodikán reggel indultak. Vermuthot és Gladiátort már hajnalban befogták a Szép Vándor elé. Cascabelné asszony Napoleonával a kocsiban ült, míg férje és két fia gyalog ment, Szegfűszeg pedig a gyeplőt fogta. John Bull a kocsitetőre kuporodott, a két kutya meg máris előrefutott.

Szép idő volt. Az újjászülető természet friss nedvekkel duzzasztotta az első rügyeket. A kora tavasz már sejtette, milyen csodákat bontakoztat majd ki a kaliforniai ég alatt. A madarak énekeltek, az örökzöld fák, a zöld, a fehér tölgyek és a fenyőfák között, melyeknek karcsú törzse hangatenger fölött hajladozott. Itt-ott alacsony gesztenyefák álltak csoportosan, másutt meg azok az almafák, melyeknek mazanilla nevű gyümölcséből készítik az indiánok az almabort.

Jean, noha térképén állandóan figyelte, betartják-e az útirányt, nem feledkezett meg arról sem, hogy az ő dolga friss vaddal ellátni a konyhát. Egyébként Marengo úgysem hagyta volna, hogy erről megfeledkezzék. A jó vadász meg a jó kutya mindig "szót ért". Legjobban mégis ott értik meg egymást, ahol sok a vad, és errefelé igazán sok volt. Ritkán esett meg, hogy Cascabelnénak nem akadt munkája egy-egy nyúl, bóbitás fogoly vagy császármadár ízletes elkészítésével, hogy ne került volna a konyhára egy-két szép csótárú hegyifürj, melynek illatos húsa igazán kitűnő eledel. Ha a vadászat ilyen eredményes lesz az alaszkai síkságokon is, a családnak, míg a Bering-szorost eléri, valóban nem sokat kell költenie a mindennapira. Lehet, hogy később, az ázsiai kontinensen nem lesznek ilyen szerencsések. No, ez majd elválik, mikor a Szép Vándor a csukcsok földjének végtelen sztyeppjeit járja.

Így hát rendben ment minden, jobbat már nem is kívánhattak volna. Cascabel nem az az ember volt, aki elszalasztja a kedvező és örvendetes körülményeket, melyeket az idő és a hőmérséklet teremtett számukra. Olyan gyorsan haladtak, ahogy csak bírták a lovak, igyekeztek mielőbb maguk mögött hagyni azokat az utakat, melyeket egy-két hónap múlva járhatatlanná tesznek a nyári esők. Így naponként hét-nyolc mérföldet haladtak, úgyhogy délben mindig megálltak enni és pihenni, majd hat órakor tábort vertek éjszakára. A vidék nem volt olyan elhagyatott, mint gondolnánk. A mezei munkák már a földekre szólították a földműveseket, akik, e talajt művelve, olyan jómódba kerülnek, hogy azt a világ bármely részén megirigyelhetik tőlük. Ezenkívül meglehetősen gyakran került útjukba tanya, major, falu, mezőváros, sőt még város is, főként mikor a Szép Vándor a Sacramento folyó bal partján haladt, ott, ahol a leggazdagabb aranylelőhelyek voltak, melyről a vidék egyébként a sokatmondó Eldorádó nevet kapta.

A család a családfő elgondolásához híven mindenütt, ahol alkalom nyílt tehetségét gyümölcsöztetni, tartott néhány előadást. Kalifornia e részében még nem ismerték a Cascabel nevet, no de mindenütt akadnak derék emberek, akik szórakozásra vágynak. Placerville-ben, Aubryban, Marysville-ben, Tchamában és más kisebb-nagyobb városban, melynek közönsége már ráunt az időnként odalátogató Amerikai Cirkusz örökösen egyforma előadásaira, a Cascabel család éppen annyi tapsot, mint centet aratott, és ez utóbbi már néhány tucatnyi dollárra rúgott. Napoleona kisasszony kecsességét, bátorságát, Sandre úrfi csodálatos hajlékonyságát, Jean úrfi káprázatosan ügyes zsonglőrködését, Szegfűszeg bávaságát és szamárságait érdeme szerint, igazi szakértőként becsülték. Kijutott a dicsőségből a két kutyának is, John Bull-lal együtt bámulatot keltettek a közönségben. César Cascabel és neje méltónak mutatkozott hírnevéhez, a férj erőmutatványokban, a feleség birkózásban jeleskedett, sorra legyűrvén a versenyezni vágyó amatőröket.

Március tizenkettedikén a Szép Vándor a Shasta nevű városkába érkezett, mely fölé ezernégyszáz lábnyira emelkedik az azonos nevű hegy. Nyugat felől haloványan bár, de kirajzolódik a Coast-Ranges roppant tömege, melyen szerencsére nem kell átkelniük ahhoz, hogy elérjék Oregon határát. A talaj azonban rendkívül egyenetlen lévén, állandóan kerülgetniük kellett a nyugat felé húzódó kusza hegynyúlványokat, és a térkép tanulmányozása után választott, alig kitaposott úton a kocsi lassan haladt. Falvakat is egyre ritkábban láttak. Alighanem jobb lett volna, ha a partvidéken utaznak tovább, ahol jóval kevesebb a természetes akadály, ehhez azonban át kellett volna kelniük a Coast-Ranges-en, melynek szorosai úgyszólván járhatatlanok. Okosabb volt tehát északi irányban haladni, ily módon csak Oregon határában kell a hegység utolsó nyúlványait kikerülniük. Legalábbis ezt tanácsolta Jean, a kis csapat földrajztudósa, s úgy gondolták, jól teszik, ha hallgatnak rá.

Március tizenkilencedikén, mikor maguk mögött hagyták a Jones-erődöt, a Szép Vándor megállt az Yrika nevű mezőváros előtt. A lakosság kedvesen fogadta őket, s így néhány dollár bevételhez is jutottak. Ezen a vidéken most lépett föl először francia társulat, és bizony Amerika e távoli vidékein nagyon szeretik Franciahon fiait! Mindig tárt karokkal fogadják őket, és sokkal kedvesebben, mint egyik-másik szomszéd ország Európában!

A mezővárosban mérsékelt áron bérelhettek néhány lovat, hogy megkönnyítsék Vermuth és Gladiátor dolgát. A Szép Vándor így kelt át a hegylánc északi végződésén, ezúttal úgy, hogy utasait nem rabolták ki a vezetők.

- Az angyalát! - jegyezte meg Cascabel. - De ezek nem is voltak angolok!

Ha útjuk nem is volt mentes minden nehézségtől és némi késedelemtől, elővigyázatosságuknak köszönhetően baj nélkül a végére értek.

Március huszonhetedikén, miután a Sierra Nevadától kezdve mintegy négyszáz kilométeres utat tett meg, a Szép Vándor átkelt Oregon állam határán. Kelet felől a síkságot a Pitt hegy zárja le, mely, mint valami napóra óriási mutatója mered a magasba.

Embernek is, állatnak is alaposan kijutott. Jacksonville-ben egy kis pihenőt kellett tartaniuk. Aztán, majd ha átkeltek a Roques folyón, észak felé, a partvidékeken végeláthatatlan messzeségben kanyargó úton mennek tovább.

Gazdag vidék ez, és noha még hegyes-völgyes, igen alkalmas a földművelésre; mindenütt rétek és erdők, voltaképpen a kaliforniai táj folytatása. Néha kóborló saste és umpaqua indiánok bukkannak föl errefelé, de nem kell tőlük tartani.

Ekkor Jean, aki buzgón olvasgatta a kis könyvtár útleírásait - mert megfogadta, hogy gyümölcsözteti az olvasmányait -, úgy gondolta, helyesen cselekszik, ha valamire figyelmezteti a többieket, s valóban célszerűnek látszott megfogadni a tanácsát.

Jacksonville-től voltak néhány mérföldnyivel északra, roppant erdőkkel borított vidéken, melyet egy kétezer lábnyi magasságú dombtetőn épült erőd, a Lane-erőd védelmez.

- Vigyáznunk kell - mondta Jean -, mert a kígyók csak úgy hemzsegnek errefelé.

- Kígyók! - sikoltott föl Napoleona rémülten. - Kígyók!... Menjünk innen, papa!

- Nyugalom, kislány, nyugalom! - csitította Cascabel. - Ha kicsit vigyázunk, nincs mitől félnünk.

- És veszélyesek ezek az utálatos dögök? - kérdezte Cornélia.

- Nagyon veszélyesek, anyám - mondta Jean. - Ezek az úgynevezett krotálok, vagyis csörgőkígyók, valamennyi közül ez a fajta a legveszélyesebb. Ha kikerüljük őket, nem támadnak ránk, de elég, ha az ember csak megérinti vagy véletlenül belebotlik egyikbe, a kígyó rögtön fölegyenesedik, előrevágódik, harap, marása pedig csaknem mindig halálos.

- És hol bújnak meg? - kérdezősködött Sandre.

- Az avarban, ahol nem könnyű észrevenni őket - felelt Jean. - Minthogy azonban a farkuk gyűrűit mozgatva olyasféle zajt csapnak, mint a kereplő, az ember ki tudja kerülni őket.

- No, akkor hát vigyázzatok, hova léptek, hegyezzétek a fületeket! - mondta Cascabel.

Jeannak igaza volt, hogy felhívta a család figyelmét a veszélyre. Nyugat-Amerika területén valóban nagyon sok a kígyó, és nemcsak a csörgőkígyók szaporodtak el ennyire, hanem a tarantellák is, melyek csaknem olyan veszélyesek, mint a kígyók.

Felesleges is mondanunk, hogy mindnyájan nagyon óvatosak voltak, s vigyázva lépkedtek. Ezenfelül vigyázni kellett még a lovakra is és a társulat többi állatára, hiszen ők gazdáikhoz hasonlóan ki voltak téve a rovarok és a csúszómászók támadásának.

Jean úgy érezte, még azt is meg kell mondania, hogy ezeknek az átkozott kígyóknak meg pókoknak megvan az a sajnálatos szokásuk, hogy besétálnak a lakóházakba, s nyilván nem ijednek meg a lakókocsitól sem. Félő volt hát, hogy a Szép Vándor kellemetlen látogatókat kap.

Ettől való félelmükben esténként nagy gonddal végigvizsgáltak minden zeget-zugot, főként az ágyak és a bútorok alatt. Napoleona sikoltozott, mikor időközönként azt képzelte, hogy egyik vagy másik csúf állatot látja, csörgőkígyónak nézett egy összecsavart zsineget is, pedig hát annak igazán nem volt háromszögletű feje. És hogy rettegett, mikor félálomban kereplő zajt vélt hallani a hálófülkében! Az igazat megvallva, Cornélia sem volt sokkal nyugodtabb a lányánál.

- Az ördögbe! - kiáltott fel egy napon a türelmetlen férj. - Az ördögbe is ezekkel a kígyókkal, melyek riogatják az asszonyokat, meg az asszonyokkal, akik riadoznak a kígyóktól! Éva anyánk sokkal bátrabb volt, ő szíves örömest el is beszélgetett velük!

- Ó!... De ez a Paradicsomban történt! - mondta a kislány.

- És Évának éppen nem ez volt a legokosabb tette! - jegyezte meg Cascabelné asszony.

Volt is dolga Szegfűszegnek éjszakánként! Először az jutott eszébe, hogy nagy tüzeket gyújt, fa elég akad az erdőben; Jean azonban figyelmeztette, az lehet, hogy a tűz elriasztja a kígyókat, viszont odacsalja a tarantellákat.

A család nem is érezte magát igazán nyugodtnak, legfeljebb akkor, ha a Szép Vándor egyik vagy másik faluban töltötte az éjszakát, a veszély ilyenkor szinte semmivé zsugorodott.

A mezővárosok egyébként nem nagy távolságra voltak egymástól, és Cascabel némi bevételhez jutott a Cow-creek melletti Canonville-ben, Roseburgban, Rochesterben és Youcallában. A végeredményben kiderült, hogy többet vesz be, mint amennyit költ, hiszen a mező ingyen ad füvet a lovainak, az erdő ingyen adja a vadat, a folyamok a kitűnő halat - így az utazás egy fillérbe sem kerül. A pénzmag egyre gyarapodott, de fájdalom még messze volt attól, hogy ismét összegyűljön az a kétezer dollár, amit a Sierra Nevada átkelőjében loptak el tőle.

A kis társulat végül megúszta a veszélyt, nem marták meg a csörgőkígyók, nem csípték meg a tarantellák, viszont néhány nappal később ugyancsak kijutott nekik másféle gyötrelmekből, mert a nagylelkű természet ezernyi módot eszelt ki arra, hogy a szerencsétlen halandók életét megkeserítse itt e földön.

A kocsi, mely még mindig Oregon területén járt, maga mögött hagyta Eugène-Cityt. E név nagy örömöt keltett az utasokban, mert világos volt, hogy francia névről van szó. César Cascabel nem bánta volna, ha többet tud erről a honfitársáról, erről az Eugène-ről, aki nyilván a fönt említett mezőváros alapítói közé tartozott. Biztosan nagyon derék ember volt, és ha neve nem is szerepel Franciaország királyainak, a Károlyok, Lajosok, Ferencek, Henrikek és Fülöpök... és Napóleonok modern neve között, azért mégiscsak francia, méghozzá a javából!

Miután pihenőt tartott Harrisburgban, Albanyban és Jeffersonban, a Szép Vándor "lehorgonyzott" Salem, e meglehetősen jelentős település, Oregon fővárosa előtt, mely a Villamette folyó partján épült.

Április harmadikán történt.

Cascabel itt huszonnégy órás pihenőt adott a társulat tagjainak - de csak utasi minőségükben pihenhettek, mert a mezőváros főtere alkalmas színpad volt a művészek számára, s valóban szép bevétel kárpótolta őket fáradalmaikért.

Jean és Sandre közben megtudták, úgy hírlik, hogy a folyó rendkívül gazdag halban, és el is indultak nyomban, hogy élvezhessék a horgászat örömeit.

A következő éjszaka azonban az apa, az anya és a gyerekek mind olyan viszketegséget éreztek egész testükön, hogy már arra gondoltak, talán valami olyan tréfa áldozatai, ami még manapság is divatos a falusi lakodalmakban.

És hogy meglepődtek, mikor másnap reggel egymásra néztek.

- Vörös vagyok, mint egy indián asszony a Vadnyugatról! - jajdult föl Cornélia.

- Én meg dagadt, akár egy luftballon! - kiáltott Napoleona.

- Én meg tetőtől talpig tele vagyok pattanással! - csatlakozott a kórushoz Szegfűszeg.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Cascabel. - Talán bizony pestis dúl e vidéken?

- Azt hiszem, tudom, miről van szó - mondta Jean vörös foltokkal tarkított karját vizsgálgatva.

- Hát mi ez?

- Megkaptuk a jedrát, ahogy az amerikaiak mondják.

- Hogy az ördög vigye el a jedrádat! Lássuk csak! Megmondanád nekünk, mit jelent ez?

- A jedra, apám, egy növény, és elég, ha csak az ember szagolja, érinti, de még alighanem az is elég, ha csak ránéz, és máris saját bőrén ismeri meg minden kellemetlen tulajdonságát. Messziről is mérgez...

- Hogyan?... Meg vagyunk mérgezve? - vágott közbe Cascabelné. - Megmérgezve?

- Csöppet se félj, anyám - mondta gyorsan Jean. - Megússzuk egy kis viszketéssel, esetleg kicsit belázasodunk.

A magyarázat helytálló volt. A jedra bizony kellemetlen növény és rendkívül mérgező. A szél, mikor ennek a növénynek a csaknem láthatatlan, tapinthatatlan hímporát sodorja, ha csak megcsapja az embert, a bőre kipirul, kiütések, pattanások támadnak rajta. Míg a Szép Vándor a Salem környéki erdőkben haladt, a Cascabel családot nyilván megcsapta a mérgező növény virágporával terhes szél. Végül is ez a kellemetlenség, melytől mindnyájan szenvedtek, csak huszonnégy órán át tartott, igaz, ezalatt szüntelenül vakaróztak, de annyit, hogy akár John Bull is megirigyelhette volna, pedig ő szakadatlanul áldozott ennek a lényegében majomi szenvedélynek.

Április ötödikén a Szép Vándor elhagyta Salemet a villamette-i erdőkben töltött órák égető emlékével - pedig milyen szép folyónév a Villamette, s milyen kellemesen hangzik a francia fülnek!

Április hetedikén a már jelentős Canemah, Oregon City és Portland városán át a család minden baj nélkül eljutott a Columbia folyó partjához, Oregon állam határára, ami azt jelenti, hogy eddig száztizenöt mérföldet tettek meg.

Innen északra terül el Washington állam, ennek területe a Szép Vándornak, a Bering-szoros felé követendő útjától keletre eső részén már hegyvidék - a Cascade Ranges néven ismert hegylánc nyúlványai ágaznak itt szét -, s közben olyan hegyek is akadnak, mint például a kilencezer-hétszáz lábnyi magas Szent Ilona meg a tizenegyezer lábnyi Baker-csúcs és Bainer-csúcs. A természet, miután olyan bőkezűen osztogatta a síkságokat az Atlanti-óceán partvidékén, a magaslatokat teremtő egész erejét mintha csak arra tartogatta volna, hogy megalkossa azokat a hegységeket, melyek az Újvilág nyugati részén tornyosulnak. Ha Amerika tenger volna, azt mondhatnánk, hogy egyik partján nyugodt és békés ez a tenger, valósággal szendereg, míg a másik partja felőli rész viharos, háborgó, és a sok hullámtaréj megannyi hegycsúcs.

Jean mondta ezt így, és a hasonlat nagyon tetszett az édesapjának.

- Úgy van! Úgy van! - mondta. - És napsütés után vihar! De mit nekünk! Kibírja a Szép Vándor! Nem szenved hajótörést! Hajóra, kedveseim, gyerünk, szálljunk hajóra.

Úgy is tettek, és a "hajó" folytatta útját a hullámos talajon. Az igazat megvallva, ez a tenger kezdett lecsöndesedni - hogy folytassuk a hasonlatot -, s a legénység erőfeszítésének köszönhetően a Cascabel-bárkát nem érte semmi baj. Időnként ugyan kénytelen volt lassabban haladni, de így legalább elkerülte a zátonyokat.

Ezután is kedvesen és szívélyesen fogadták őket a mezővárosokban - Calmerában és Monticellóban - és az erődökben, melyek voltaképpen csak katonai állomáshelyek, hiszen az erődöt nem veszi körül bástya, legföljebb cölöpkerítés, de a bennük állomásozó helyőrség is féken tudja tartani azokat a nomád indiánokat, akik kóborlásaik közben erre a vidékre tévednek.

Így hát a Szép Vándort nem fenyegették sem a sinu, sem a mesqualli indiánok, míg átkeltek a Walla-Walla földön. Esténként, mikor az indiánok körülfogták táborhelyüket, semmiféle ellenséges szándékot nem mutattak.

Számukra John Bull volt a legnagyobb meglepetés, grimaszaival nagy derültséget váltott ki belőlük. Még sohasem láttak majmot, és alighanem azt hitték, hogy John Bull is a családtagok közé tartozik.

- Hát igen!... Ez az öcsikém! - mondta nekik Sandre, Cascabelné azonban fölháborodottan tiltakozott fia állítása ellen.

Végre megérkeztek Olympiába, a washingtoni terület fővárosába; s a francia mutatványos csoport "közkívánatra" itt még egy utolsó előadást tartott az Egyesült Államok földjén. E várostól nem messze, Amerika északnyugati részén húzódott a szövetséges államok területének végső határa.

Útvonaluk ettől kezdve a Csendes-óceán partvidékén, pontosabban a nagy Vancouver- és a Sarolta királyné-sziget után következő számtalan sound, vagyis tengerszoros szeszélyes partján vezetett tovább.

Miután áthaladtak Steklakoom városán, meg kellett kerülniük a Pagget soundokat, hogy eljuthassanak a Bettingham-erődbe, mely a szigeteket a szárazföldtől elválasztó tengerszoros mellett emelkedik.

Ezután következett Whatcome állomás, a Baker-csúcsnak a felhők közül előbukkanó ormával, majd a Georgia-Strait küszöbénél a Srimiahmoo állomás.

Végül április huszonhetedikén, miután Sacramento óta körülbelül háromszázötven mérföldet tett meg, a Szép Vándor megérkezett az 1847-es szerződésben elfogadott határra, mely ez idő szerint Brit Columbiát választotta el az Egyesült Államoktól.

César Cascabel, Anglia született és engesztelhetetlen ellensége, ezúttal teszi lábát először angol felségterületre. Saruja ezúttal tapos először brit földet, először tapad rá angolszász por. Bocsásson meg az olvasó e fellengzős szavakért, de bizony - elismerjük, némileg nevetségesen - valahogy így fogalmazódott meg a gondolat a mi derék mutatványosunk fejében, aki olyan csökönyösen kitartott hazafiúi gyűlölködésében, melyre egyébként már oka sem volt.

És Columbia nem is Európában van, nem tartozik a Nagy-Britannia néven ismert országok csoportjához, melyet Anglia, Írország és Skócia alkot. Mégis angol, ugyanazon a jogcímen, mint India, Ausztrália, Új-Zéland, s angol lévén, iszonyattal töltötte el César Cascabelt.

Az Új-Angliához tartozó Angol-Columbia az Egyesült Királyság egyik legjelentősebb tengerentúli gyarmata, hozzá tartozik Új-Skócia, Alsó- és Felső-Kanada, valamint a Hudson-öböl Társaság roppant kiterjedésű koncessziós területe. Szélességében egyik tengertől a másikig terjed, egyfelől a Csendes-óceán, másfelől az Atlanti-óceán határolja. Délen az Egyesült Államokkal közös határvonala a Washingtoni területtől a Maine állam partvidékéig húzódik.

Valóban angol terület határához értek tehát, s a Cascabel család meghatározott útvonala lehetetlenné tette, hogy ezt a területet kikerüljék. Mindent egybevetve végül is csak kétszáz mérföldet kell Columbián át megtenniük, hogy eljussanak Alaszka déli csúcsához, vagyis ahhoz a területhez, mely már a nyugat-amerikai orosz birtokok közé tartozik. Kétszáz mérföldes út "e gyűlölt földön", noha mindössze kis séta csak a hosszú vándorlásokhoz szokott Szép Vándornak, kétszázszorosan több a kelleténél Cascabel számára, aki eltökélte, hogy a lehető legrövidebb idő alatt teszi meg.

Mostantól fogva meg sem állnak, legfeljebb ebédelni és vacsorázni. Nem lesz többé tréning, tánc, birkózás. Lemondanak az angolszász közönségről, a Cascabel család megveti a királynő arcmását viselő pénzt! Inkább egy papírdollárt, mintsem ezüstshillinget vagy aranyfontot!

Így már érthető az a döntésük, hogy a Szép Vándor ezen a kétszáz mérföldön át kikerüli a városokat, s közelébe sem megy a falvaknak. Ha útközben vadászattal gondoskodhatnak a konyha szükségleteiről, úgy attól is megmenekülnek, hogy e gyűlöletes föld termelőinek áruit meg kelljen vásárolniuk.

Egy pillanatig se képzeljük, hogy César Cascabel e magatartása üres póz volt! Nem, nagyon is természetesen viselkedett. Így aztán ez a filozófus lélek, aki olyan gyorsan túltette magát a legutóbbi sorscsapásokon, akinek jókedve is hamarosan újraéledt a Sierra Nevadában esett baj után, amint átlépte Új-Anglia határát, rögtön szomorú és mogorva lett. Lehajtott fejjel, morózus képpel ballagott. Kalapját a szemére húzta, s ádáz pillantásokat vetett az útját keresztező ártalmatlan utasokra. Nem volt kedve nevetni, s erről hamarosan meggyőződhettek mindnyájan, mikor egy idétlen tréfája miatt rámordult Sandre-ra.

Sandre ugyanis vagy negyed mérföldön át a kocsi előtt ment, de háttal, és közben éktelenül fintorgott, bohóckodott.

S mikor az apja megkérdezte, miért választotta a gyaloglásnak ezt az enyhén szólva fárasztó módját, Sandre így felelt:

- Hiszen úgyis hátrálva utazunk előre!

A válasz hallatára valamennyien elnevették magukat, még Szegfűszeg is, aki úgy gondolta, nagyon szellemes ez a visszavágás... hacsak nem teljesen ostoba.

- Sandre - mondta Cascabel zordan és méltóságos képpel -, ha még egyszer megengedsz magadnak efféle tréfát, holott csöpp kedvünk sincs nevetni, úgy meghúzom a füledet, hogy a sarkadig fog érni!

- No de, papa...

- Csönd legyen!... Angol földön tilos a nevetés!

És a család még a száját sem merte félrehúzni a komor családfő jelenlétében, noha ők korántsem voltak annyira angolszászellenesek.

Brit Columbiának a Csendes-óceán partvidékével határos része nagyon hegyes-völgyes vidék. Kelet felől a Sziklás-hegység fogja be, melynek vonulata egészen a sarki régiókig, a rendkívül szaggatott Bute-partig húzódik; nyugat felől pedig - mintha csak norvég part volna - a fjordok végtelen sora, és felettük festőien nyúlnak a magasba a hegyormok. Olyan csúcsok meredeznek itt, melyekhez hasonló nem akad Európában, még az alpesi vidékeken sem, és olyan gleccserek, melyek nagyobbak és mélyebbek a legnagyobb svájci gleccsernél. A legtekintélyesebb ormok közé tartozik az 5800 méter magas Hocker hegy, mely ezer méterrel magasabb a Mont Blanc legmagasabb csúcsánál is; és a Brun-hegy, mely ugyancsak magasabb az Alpesek óriásánál.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Szép Vándor számára kijelölt út a kelet és nyugat felől húzódó hegyláncok között fekvő nagy, termékeny völgyben vezetett, ahol nyílt síkságok váltakoztak pompás erdőkkel. A völgyet keresztülszeli egy nagy folyó, a Fraser folyó medre, mely kétszáz mérföldön át hömpölyög délről északra, majd abba a szűk tengerszorosba ömlik, melyet a Bute-part, a Vancouver-sziget és a körülötte levő szigetcsoportok határolnak.

A Vancouver-sziget hossza kettőszázötven, szélessége pedig hetvenhárom földrajzi mérföld. Miután a portugálok megvásárolták és birtokba vették, 1789-ben Spanyolország kezére került. Vancouver expedíciója háromszor is földerítette a szigetet, mely akkoriban még a Nutka nevet viselte, majd az angol hajósról és Qudra kapitányról nevezték el, s a XVIII. század végén véglegesen Nagy-Britannia birtokába került.

A sziget fővárosa ez idő szerint Victoria, legnagyobb városa pedig Nanaimo. Gazdag szénlelőhelyeiről - melyeket eredetileg a Hudson-öböl Társaság termelt ki - szállították a San Francisco és a nyugati part különböző kikötői között folyó kereskedelem legfontosabb árucikkét.

A csendes-óceáni partok e részén az angol birtokok közé tartozik még a Vancouver-szigettől kissé északabbra a partközelben levő Sarolta királynő-sziget, mely e néven a legnagyobb.

Könnyen kitalálhatjuk, hogy Cascabelnak esze ágába sem jutott megnézni ezt a fővárost, mint ahogy esze ágában sem lett volna meglátogatni Adelaide-et és Melbourne-t, ha Ausztráliában jár, vagy Madrast és Kalkuttát, ha Indiába veti a sorsa. Minden igyekezetével azon volt, hogy olyan gyorsan vágjon át a Fraser völgyén, amilyen gyorsan csak bírják a lovak, és hogy a bennszülötteken kívül ne is kelljen mással szóba állnia.

A kis csapat, míg átkelt a völgyön, könnyen jutott vadhoz. A sok dámvad, nyúl, fogoly szinte hemzsegett arrafelé, és mint César Cascabel mondogatta: "Legalább tisztességes népek eledeléül szolgálnak a vadak, melyeket idősebb fiam gyors és biztos keze terít le!... Francia létünkre is nyugodt lélekkel fogyaszthatjuk el a zsákmányt, miután a vadak ereiben nem folyik angolszász vér!"

Miután maguk mögött hagyták a Langley-erődöt, már jól benn jártak a Fraser völgyében. Kocsiutat hiába is kerestek volna ezen a járatlan és vad vidéken. A folyó jobb partján a nyugati erdőkkel szomszédos roppant rétek húzódtak, a látóhatáron magas hegyek orma rajzolódott ki a rendszerint szürkés égbolton.

Meg kell még említenünk, hogy New Westminster után, mely a Bute-part egyik legnagyobb városa és a Fraser torkolata mellett fekszik, Jean előrelátóan azt ajánlotta, hogy keljenek át a víz két partja között járó kompon. Valóban bölcs elővigyázatosság volt ez, mert így a Szép Vándor, miután fölment a folyam forrásáig, azt majd egyszerűen megkerüli nyugati irányban. Ez volt a legrövidebb, egyszersmind a legkönnyebb út Alaszkának ahhoz a részéhez, mely már beszögellik a columbiai területbe.

César Cascabelnak a véletlen is kedvezett, találkozott ugyanis egy indiánnal, aki ajánlkozott, hogy elkíséri a Szép Vándort egészen az orosz területekig, és Cascabelnak nem is volt oka megbánni, hogy a becsületes bennszülött gondjaira bízta magát. Igaz ugyan, hogy ez újabb költségtöbbletet jelentett, de bölcsebb volt nem törődni néhány dolláros kiadással, ha ilyen módon gondoskodni lehetett az utasok biztonságáról és az utazás gyorsításáról.

Ro-Nónak nevezték az indián vezetőt, s az egyik olyan törzshöz tartozott, amelyiknek a tyhije, vagyis főnöke gyakran érintkezik az európaiakkal. Ezek az indiánok egészen mások, mint például a csilikottok ravasz, gyanakvó, kegyetlen és vad népe, melytől olyannyira óvakodni kell Amerika északnyugati részében. 1864-ben, vagyis néhány évvel korábban ezek a gonosztevők is részt vettek abban a mészárlásban, melynek a Bute-partra küldött útépítők voltak az áldozatai. Az ő kezüktől halt meg Wadington mérnök is, akinek halálát olyan mélységesen gyászolta az egész gyarmat. Annak idején úgy hírlett, hogy a csilikottok kitépték egyik áldozatuk szívét, és fölfalták, akár az ausztráliai emberevők.

Jean, aki Frédéric Whymper észak-amerikai útleírásában olvasta e borzalmas mészárlás történetét, úgy gondolta, jó lesz, ha figyelmezteti édesapját, milyen veszélyeket jelenthet a csilikottokkal való találkozás, a család többi tagjának azonban egy szó említést sem tett aggodalmairól, nehogy feleslegesen megijessze őket. Különben is a véres esemény óta a vörösbőrűek e törzse bölcsen félrehúzódott, minthogy jó néhányukat - a gaztett közvetlen részeseit - fölakasztották. Ugyanezt mondotta Ro-No, utasaink vezetője is, megnyugtatván őket, hogy nincs mitől félniük, míg átvágnak Brit Columbia területén.

Az idő továbbra is szép maradt, sőt déli 12 és 2 óra között már erősen föl is melegedett. A nedvdús ágakon sorra kipattantak a rügyek, a fákat hamarosan tavaszi színekkel ékesítik majd a levelek és a virágok.

A jellegzetesen északi tájak közé tartozik ez a vidék is. A Fraser völgyét erdők koszorúzták, az erdőkben nagyobbrészt északi fafajták, cédrusok, fenyők és Douglas-fenyők, köztük nem egy olyan, amelyiknek törzse tizenöt méter kerületű volt, s orma a földtől száz lábnyira hajladozott a magasban. Rengeteg vad járta az erdőket, a síkságokat, és Jean, anélkül, hogy nagyon messzire ment volna, könnyen gondoskodhatott a konyha napi hússzükségletéről.

A vidék errefelé korántsem volt kihalt. Itt is, ott is falvak, és a falvakban az indiánok meglehetősen jó egyetértésben éltek az angolszász közigazgatás embereivel. A Fraser vizén csoportosan siklottak a cédrusfa csónakok, lefelé az ár sodorta őket, a vízfolyás ellenében pedig evezők és vitorlák segítségével haladtak.

Gyakran találkoztak fehér gyapjúköpönyegbe burkolózott, dél felé vonuló vörösbőrűekkel. Rendszerint megálltak, s néhány szót váltottak Cascabellel, aki végül is jól-rosszul megértette őket, mert valami furcsa nyelvjárást beszéltek, a sinukot, melyben francia és angol szavak keverednek a bennszülöttek nyelvével.

- Pompás! - örvendezett César Cascabel. - Most már a sinuk nyelvet is tudom! Ismét egy nyelv, amit sohasem tanultam, mégis beszélem.

Ro-No aztán megmagyarázta, hogy ezt a nyugat-amerikai sinuk nyelvet több népfaj is beszéli egészen az alaszkai területekig.

Talán fölösleges is mondanunk, hogy a korán beköszöntött tavasz nyomán mindenünnen eltűnt a hó, pedig errefelé néha csak április végén olvad el. Az utazás így valóban kellemes volt. César Cascabel nagyon szerette volna mielőbb maga mögött tudni az angol columbiai területet, és amennyire csak lehetett, siettette az utat, ám ugyanakkor óvatos volt, és vigyázott, nehogy túlhajszolják a két lovat. A hőmérséklet fokozatosan emelkedett, ezzel együtt megjelentek a szúnyogok is, és hamarosan elviselhetetlenné váltak. Nehéz volt megakadályozni, hogy be ne röpüljenek a Szép Vándorba, noha gondosan ügyeltek arra, hogy a kocsiban ne világoljon lámpafény, ha leszáll az este.

- Átkozott dögök! - tört ki egyszer Cascabel, miután jó ideig eredménytelenül harcolt a kellemetlen rovarok ellen.

- Szeretném tudni, mire jók ezek az undok bogarak - jegyezte meg Sandre.

- Hát arra, hogy... megegyenek bennünket... - bölcselkedett Szegfűszeg.

- Elsősorban mégis arra, hogy megegyék a columbiai angolokat! - tette hozzá César Cascabel. - Ezért, kedveseim, szigorúan megtiltom, hogy akár egyet is elpusztítsatok közülük! Sohasem lehetnek túl sokan ahhoz, hogy kínozzák Englishman úrékat, és ez szolgáljon nekünk vigaszul!

Az útnak ezen a szakaszán a vadászat rendkívül eredményes volt. Bőven akadt zsákmány, főként dámvad, mely, hogy szomját friss vízzel oltsa, az erdőkből leereszkedett a Fraser partjára. Jean mindig Wagrammal együtt indult vadászni, és néhány dámvadat könnyen elejthetett anélkül, hogy a kocsitól túlságosan el kellett volna távolodnia, ami már csak azért sem lett volna bölcs dolog, mert az édesanyja nyugtalankodott volna. Vadászútjaira néha Sandre is elkísérte, és roppant boldog volt, hogy bátyja irányítása mellett próbálkozhatik először a vadászmesterség tudományával, s nehéz lett volna megmondani, melyik volt fürgébb, melyik gyorsabb, az ifjú vadászjelölt vagy a spánielje.

Jean zsákmánylistája azonban még csak néhány dámvaddal dicsekedhetett, mikor nagy örömére elejtett egy bölényt is. A vadászat során azonban komoly veszélyben forgott, mert az állat, melyet az első lövés csak megsebesített, neki akart támadni, és csak a fejébe eresztett második golyó mentette meg Jeant az utolsó pillanatban attól, hogy a bölény föl ne taszítsa, és halálra ne tiporja. Sejthetjük, hogy erről az eseményről nem számolt be részletesen a szüleinek. Minthogy azonban a hőstett színhelye jó néhány száz lépésnyire volt a Szép Vándortól, ki kellett fogni a lovakat, hogy a kocsihoz vontassák a roppant állatot, mely vastag sörényével leginkább oroszlánhoz hasonlított.

Tudjuk, hogy egy ilyen kérődző elejtése milyen nagy hasznot jelent a préri indiánjai számára, akik nyíllal és lándzsával vadásznak rá. A bölény bőréből készült a vigvambeli ágy, a család takarója és azok a "prémek", melyekért akár húsz piasztert is megadnak. A húsát az indiánok napon szárítják, hosszú szeletekbe vágják, és ínséges időkben ez a hús jelenti a legbecsesebb tartalékot.

Az európaiak ugyan általában a bölénynek csak a nyelvét eszik meg - s ez valóban ínyencfalat -, Cascabelék azonban nem voltak ilyen finnyásak. A fiatal gyomor különben sem válogatós. Egyébként meg Cornélia pirítva, sütve, főzve, olyan ízletesen készítette el, hogy valamennyien kitűnőnek találták a bölényhúst, mely így több napra biztosította bőséges ellátásukat. A nyelvéből azonban mindegyiküknek csak egy falatka jutott, s az volt az általános vélemény, hogy ennél finomabbat még sohasem ettek.

A Columbián át vezető útjuk első két hetében semmi említésre méltó esemény nem történt. Az időjárás azonban lassanként megváltozott, közeledett a nagy esőzések ideje, ami, ha nem is akadályozza, mindenesetre megnehezíti az utat észak felé.

Félő volt az is, hogy a Fraser megáradva kicsap a medréből. Márpedig az áradás nagyon sok nehézséget, ha ugyan nem komoly veszélyt jelentett volna a Szép Vándor utasai számára.

Szerencsére azonban az esőzések beálltával a Fraser ugyan felduzzadt, de nem csapott ki medréből. Így a síkságok nem kerültek víz alá, noha máskor egészen az erdők széléig, vagyis a hegység tövéig öntötte el az ár a vidéket. A kocsi természetesen lassabban haladt, kerekei besüppedtek a nedves talajba, de a Szép Vándor szilárd és vízhatlan teteje, mint már annyiszor, most is biztos menedéket nyújtott a Cascabel családnak a záporesők és a fergetegek ellen.

Derék Cascabel, miért is nem jöttél néhány évvel korábban Brit Columbia ama részébe, melyet majd most tapos a lábad! Vándorsorsod miért is nem vezetett ide előbb, mikor földjén még úgy hevert az arany, hogy éppen csak le kellett hajolni érte! Vajon a történet, amit Jean beszélt el apjának a rendkívüli időkről, miért is volt a múlté, miért is nem lehetett a jelen története!

- Nézd, apám, ez itt a Caribou - mondta akkor Jean -, de talán nem is tudod pontosan, mi az a Caribou?

- Sejtelmem sincs róla - válaszolta César Cascabel. - Amennyiben állat, vajon kétlábú vagy négylábú?

- Állat? - sikoltott fel Napoleona. - És vajon nagy?... És vajon gonosz?... És vajon harap?

- Szó sincs róla, nem állat - nyugtatta meg Jean. - Caribounak neveznek egy vidéket, az arany földjét, Columbia eldorádóját. Mennyi kincset rejtett e föld, és hányan meg hányan gazdagodtak meg itt...

- És ugyanakkor hányan meg hányan mentek tönkre! - vágott közbe Cascabel.

- Bizony úgy van, apám, és még azt is hozzátehetem, hogy többen voltak, akik tönkrementek. Ugyanakkor akadtak olyan bányatársaságok, amelyek naponta tizenhatezer uncia aranyat szedtek össze. A Caribou egyik völgyében, a Williem-patak környékén marokszám szedték az aranyat.

De akármilyen gazdag volt is aranyban ez a völgy, túlságosan sokan sereglettek össze e gazdagság kiaknázására. Minthogy túlságosan sok aranyásó lepte el a völgyet, s ráadásul a gyülevész népség csak úgy tódult a nyomukba, a völgyben hamarosan rendkívül nehézzé vált az élet, s elképesztővé a drágaság. Az élelmiszerek ára egyszerűen csillagászati volt, egy dollárt fizettek egy font kenyérért. Az egészségtelen környezetben járványok ütötték fel a fejüket. A Caribou völgyébe zarándokolt emberek többségének ajtaján végül is hamarosan bekopogott a nyomor, majd a halál. Néhány évvel korábban ugyanez történt Ausztráliában és Kaliforniában is.

- Papa - szólt ekkor Napoleona -, azért mégiscsak pompás volna, ha útközben találnánk egy nagy darab aranyat.

- És mit csinálnál vele, angyalkám?

- Hogy mit csinálna vele? - válaszolt Cornélia. - Hát átadná a mamájának, aki egykettőre beváltaná szép summára!

- Hát akkor keressünk - mondta Szegfűszeg -, és egész biztosan találunk is, hacsak...

- Hacsak nem tévedsz, ezt akarod mondani? - nevetett Jean. - És bizony hiába keresnénk, derék Szegfűszegem, mert a kincstár üres... de még mennyire üres.

- Jó... jó... - vágott közbe Sandre -, majd meglátjuk!

- Várjatok csak, gyerekek! - mondta nyomban César Cascabel legdrámaibb hangján. - Így meggazdagodni, egyszerűen tilos! Angol földön fölszedett aranyból... Pfuj!... Gyerünk, gyerünk gyorsan, menjünk megállás nélkül, senki le ne hajoljon még egy rögért sem, legyen akár olyan nagy, mint Szegfűszeg feje. És ha majd a határra érkezünk, ha nincs is kitéve a tábla: Szíveskedjék a lábat jól megtörülni, mi, kedveseim, bizony megtörüljük a mienket, nehogy columbiai föld maradjon rajta!

César Cascabel csak változatlan! Pedig feleslegesen idegeskedik! Valószínű, hogy egyiküknek sem lesz alkalma lehajolni egyetlen kis rögöcskéért sem!

De hiába volt César Cascabel szigorú tilalma, azért mégiscsak szüntelenül fürkésző pillantással lesték a földet. Napoleona, de még inkább Sandre a legközönségesebb kavicsot is színaranynak nézte. És miért is ne, elvégre nem Észak-Amerikában vannak a leggazdagabb aranylelőhelyek? Ausztrália, Oroszország, Venezuela és Kína csak utána következnek.

Közben megkezdődött az esős időszak. Mindennap zuhogott a zápor, és az út egyre nehezebbé vált. Az indián vezető sürgette a lovakat. Félt, hogy a Fraserbe ömlő patakok és erek, melyeknek medre eddig úgyszólván száraz volt, hirtelen megduzzadnak a sok esőtől. És vajon hogyan kelnek át a megduzzadt vizeken, ha nem találnak gázlót? A Szép Vándornak esetleg heteken át kell rostokolnia, míg véget ér az esős évszak. Sietniük kellett tehát, hogy mielőbb kikerüljenek a Fraser völgyéből.

Említettük már, hogy ezen a vidéken nem kellett félni a bennszülöttektől, mióta a csilikottokat visszaszorították kelet felé.

Ez valóban így volt, viszont komoly veszedelmet jelentettek bizonyos vadállatok - például a medve.

Sandre erről komoly tapasztalatokat is szerzett, és kevésen múlt, hogy nem kellett nagyon drágán fizetnie azért, mert nem engedelmeskedett az édesapjának.

Május tizenhetedikén délután történt. A család az egyik folyótól mintegy ötven méternyire tartott pihenőt, a lovak a még száraz medren át húzták a kocsit. Ez a rendkívül magas partok között folyó patak teljesen elzárta volna az utat, ha hirtelen támadó ár sebes vizű hegyi patakká változtatja.

Úgy állapodtak meg, hogy két órán át pihennek; Jean előbbre ment vadászni, miközben Sandre, noha ráparancsoltak, hogy ne távolodjék el a táborhelytől, észrevétlenül visszament a patakmedren át, és mintegy tíz lábnyi hosszú kötelet vitt magával a derekára csavarva.

Sandre nem csak úgy vaktában ment kóborolni: meglátott ugyanis egy sokszínű, csillogó tollú madarat, azt akarta követni, hogy megtalálja a fészkét, és a kötél segítségével a fára kapaszkodva, a fészekből elragadja.

Sandre már csak azért is oktalanságot követett el, mikor így eltávolodott a táborhelytől, mert az égbolt fenyegetően beborult. Sötét felhő szállt sebesen a zenit felé. De ugyan mi állíthatná meg azt a fiút, aki üldözőbe vett egy madarat?

Magától értetődik, hogy Sandre hamarosan eltűnt a sűrű erdőben, melynek szélső fái a patak bal partján álltak. A madár ágról ágra röpülve, mintha csak örömét találta volna abban, hogy a fiút maga után csalogatja.

Sandre vadászat közben megfeledkezett arról, hogy a Szép Vándor két órán belül ismét elindul, és húsz perccel azután, hogy elhagyta a táborhelyet, már jó fél mérföldnyire benn járt az erdő sűrűjében. Út sehol, legföljebb bozóttal benőtt keskeny ösvények a cédrusok és fenyők tövében.

A madár vidáman rikoltozva röppent egyik fáról a másikra, Sandre pedig futott, ugrált, mint valami vadmacskakölyök. De hiába igyekezett, a madár végül is eltűnt a sűrű lombok között.

- Ó, ezt elvitte az ördög! - kiáltott fel Sandre, mikor balsikerén vérig sértődve megállt.

A lombokon át ekkor megpillantotta a sűrű felhőkkel borított eget. A sötét lombsátoron át már látni lehetett a cikázó fényeket is.

Az első villámok voltak, elnyújtott morajlás követte őket.

- Éppen ideje, hogy hazamenjek, s még ráadásul mit mond majd az apám! - gondolta Sandre.

Ebben a pillanatban vett észre egy különös formájú, körülbelül fenyőtoboz nagyságú, fényes pontokkal pettyezett kavicsot.

Az csak természetes, hogy mindjárt arra gondolt, íme, egy aranyrög, mely itt felejtődött a Caribou e zugában. Örömében elrikkantotta magát, fölkapta a követ, a tenyerében méricskélte, majd zsebre vágta, miközben fogadkozott magában, hogy senkinek egy árva szót sem mesél róla.

- Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá, mikor beváltottam egy szép summa aranyra! - suttogta boldogan.

Ám alighogy zsebre vágta az értékes követ, hatalmasat dördült az ég, kitört a vihar. A dördülés még hosszan visszhangzott, mikor Sandre hirtelen üvöltést hallott.

Húsz lépésnyire tőle egy óriási grizzli medve bukkant elő a bozótból.

Akármilyen bátor volt is Sandre, most nyakába szedte a lábát, s rohant a patakpart felé. A medve nyomban üldözésére indult.

Ha Sandre eléri a patakmedret, ha átkel rajta, és eléri táborhelyüket - megmenekült. A patak bal partján már meg tudják fékezni a medvét, sőt akár le is lőhetik, s akkor ágyelő lesz a bundájából.

Az eső azonban úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, egyre sűrűbben villámlott, az ég szakadatlanul zengett. Félő volt, hogy a bőrig ázott Sandre, aki csak nehezen mozgott átnedvesedett ruhájában, esetleg elesik, és a medve prédájává válik. Valahogyan azonban mégis tartani