I.
AZ ERDEI KAPITÁNY

e b g e é u r á q q d c x b d e i y x b q s i d y m c s ü e v k x y a r r n g z u h h l n j o x t s v k o x l á h r b q y u c g m e x ü c p j v j u r p a x s p d p n h l j a o m o s o d y á é a p v j u x j p g p x d p q j o é ö ö z j u s o g v j i e y p g ö e d g q ü z á n s d ö b ö ö y c n o u m l c b y b k y c o é o y p k c q b ö v c l z j ö y g n j m m é v v n á q i ö h s á k c h ö f ö x ö g ü á m h y p á u n s v x o z u m x b v j v i o r ö é m l g p k o a s o v é n d d c n o t d o d v p é c i ö ö j m v q r g z j n d p d l x b v é z c q é ü t ü l z é p i b v r é k s u v j h d -

Egy férfi tartotta a kezében azt az okmányt, amelynek az utolsó bekezdése is ezekből az értelmetlenül sorakozó betűkből állt. Figyelmesen ismét átolvasta, majd kis ideig gondolkodva nézett maga elé.

A papiroson vagy százsornyi, még csak szóalakokra sem bontott betű feketéllett. Alighanem sok-sok évvel ezelőtt íródtak ezek a hieroglifák, a vastag okmánypapirost már megsárgította az idő.

Vajon miféle szabály szerint követték egymást a betűk? Ezt csak az a férfiú tudta volna megmondani, aki kezében tartotta az okmányt. Olyanféle rejtjeles írás volt ez, mint a modern páncélszekrények zárja: ehhez is nehéz, sőt szinte lehetetlenség megtalálni a kulcsot. Végtelenül sok a lehetséges kombinációk száma, egy számolóművész élete sem volna elég a felsorolásukhoz. Ismerni kell azt a bizonyos "szót", ha valaki ki akarja nyitni a páncélszekrényt, és ismerni kell a kulcsszámot ahhoz, hogy valaki megfejthesse az efféle titkosírást. És mint a későbbiekben majd látni fogjuk, ennek a titkosírásnak a kulcsát a legkörmönfontabb próbálkozások árán is alig-alig tudták megtalálni, pedig igazán életbevágóan fontos volt, hogy megismerhessék az írás tartalmát.

Az okmányt olvasó férfi afféle egyszerű erdei kapitány volt.

Brazíliában ugyanis capitães do matónak, vagyis erdei kapitánynak nevezik azokat a kopókat, akiket a szökött néger rabszolgák elfogásáért fizetnek. Maga az intézmény 1722-ben alakult. A rabszolgaság ellen ekkoriban még csak néhány emberbaráti szív és elme tiltakozott. Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a civilizált népek is magukénak vallják, és meg is valósítsák ezeket az emberbaráti eszméket. Pedig az embernek természetes joga, sőt minden joga között a legelső az, hogy szabad legyen, hogy maga rendelkezhessék önszemélye felől, mégis évezredeknek kellett eltelnie, mire néhány nemzet megfogalmazta és meghirdette ezt a nemes gondolatot.

1852-ben - történetünk idején Brazíliában még voltak rabszolgák, voltak tehát erdei kapitányok is, hogy vadásszanak rájuk. Bizonyos gazdaságpolitikai okok késleltették az általános rabszolga-felszabadítást, ám a négereknek akkoriban már joguk volt ahhoz, hogy kiváltsák magukat, és gyermekeik már szabadnak születtek. Közelgett az ideje annak, hogy ebben a tízmillió lakost számláló országban - melynek területén elférne Európa háromnegyed része - többé ne akadjon egyetlen rabszolga sem.

Leáldozóban volt tehát az erdei kapitányság intézménye, és a szökött rabszolgák elfogása akkoriban már jóval kevesebbet jövedelmezett. Hosszú-hosszú éveken át, mikor még szépen hozott ez a mesterség, az erdei kapitányok jobbára kalandorokból verődtek össze, hajdani mihaszna rabszolgákból, katonaszökevényekből; történetünk idején azonban már szinte kizárólag a társadalom söpredékéből. Így tehát valószínű, hogy ez az okmányt olvasgató ember sem volt különb, mint az erdei kapitányok díszes testületének többi tagja.

Torres - mert ez volt a neve - nem volt sem félvér, sem indián, sem néger, mint kollégáinak többsége, brazíliai születésű fehér ember volt. Ifjúságában többet tanult, mint amennyire jelen foglalkozásában szüksége lett volna. Voltaképpen nem volt más, mint afféle lecsúszott egzisztencia, amilyen sok akad az Újvilág távoli vidékein, és ha abban a korban, mikor a brazíliai törvények még megtiltották, hogy mulattok vagy más félvérek betölthessenek bizonyos állásokat, Torresra ez a tilalom nem származása, hanem személyének méltatlansága miatt vonatkozott volna.

Torres egyébként jelenleg nem tartózkodott Brazíliában. Nemrégiben lépte át a határt, és néhány nap óta itt csavargott Peru erdeiben, melyeknek közepén a Felső-Amazonas vize hullámzik.

Torres harminc év körüli, jó kötésű férfi volt, aki ellenállóképességének, vasegészségének köszönhette, hogy ugyancsak hányt-vetett élete sem hagyott rajta semmi nyomot.

Középtermetű volt, széles vállú, vonásai szabályosak, járása magabiztos, a trópusok izzó napsütésétől cserzett arcát dús fekete szakáll keretezte. Összenőtt szemöldöke alatt vizsla, de szúrós és pimasz tekintetű szem bújt meg. Nyilván akkoriban sem pirult könnyen, mikor még nem volt így lesülve; ha indulatos volt, alighanem inkább megrándult az arca.

Torres roppant egyszerűen volt öltözve, mint az erdőjárók általában. Ruháján látszott, hogy régóta viseli; fején széles karimájú, félrecsapott bőrkalapot viselt; durva gyapjúnadrágja vastag csizmaszárba volt betűrve, ez a csizma volt öltözéke legjobb állapotban levő darabja; vállára színehagyott sárgás punchót, valami köpönyegfélét borított, mely eltakarta a zekéjét és mellényét is.

Ha Torres erdei kapitány volt is, ezt a mesterséget - legalábbis jelen körülményei között - aligha gyakorolhatta. Ez abból is látszott, hogy nem voltak nála a rabszolgák üldözéséhez szükséges támadó- vagy védelmi fegyverek, mindössze az övében viselt valami fegyverféleséget, ami inkább kardhoz, mint vadászkéshez hasonlított, s amit errefelé manchettának neveznek. Ezenkívül volt nála egy enchada, mely leginkább kapára emlékeztetett, s melyet a Felső-Amazonas erdeiben, ahol nagyobb vadtól nem kell tartani, a tömegesen itt élő tatuk és aranynyulak vadászatánál használnak.

Mindenesetre ezen a napon, vagyis 1852. május 4-én a kalandor Torres rendkívül elmélyedt a kezében tartott okmány olvasásában, vagy talán már nagyon megszokta a Dél-Amerika erdeiben való csavargást, mert teljesen hidegen hagyta a táj szépsége. Az okmányon kívül semmi sem tudta felkelteni az érdeklődését, sem az üvöltő majmok elnyújtott kiáltása - amelyet Saint Hilaire joggal hasonlított a fára lecsapó fejsze hangjához -, sem a voltaképpen békés, de rendkívül veszélyes mérgű csörgőkígyó gyűrűinek zörgése, sem a világ legcsúnyább hüllőjének, a szarvasbékának éles hangja.

Torres mit sem hallott e hangokból, mely mintegy az Újvilág erdeinek kórusa volt. Egy gyönyörű fa tövében fekve eszébe sem jutott megcsodálni ennek a sötét kérgű, tömör pao ferrónak, vagyis vasfának a magas lombkoronáját; ez a fa oly kemény, mint az érc, melyet a vad bennszülöttek fegyverében vagy szerszámaiban helyettesít. Nem! Gondolataiba mélyen elmerülve, az erdei kapitány csak forgatta a kezében ezt a különös okmányt. A kulccsal, melyet ismert, minden egyes betűnek megadta valódi jelentését; olvasta, összegezte ezeknek a mindenki más számára érthetetlen soroknak az értelmét, és közben rosszindulatúan mosolygott.

Majd csendben suttogni kezdett; suttogását senki sem hallhatta a perui erdő ezen eldugott helyén, és különben sem értette volna meg senki.

- Igen - mondta -, íme, mintegy száz olvashatóan írt sor, ami valakinek a számára, és tudom is, hogy kinek, annyira fontos, hogy nem is sejtheti! Ez a valaki gazdag! És az élete függ ettől az írástól! Az ilyesmiért mindenütt jól fizetnek ám!

Kapzsi tekintete az okmányra tapadt, és tovább dünnyögött:

- Ha csak egymillió reist számítok ennek az utolsó mondatnak minden egyes szaváért, már az is szép kis summa! Mert sokat ér ám ez a mondat! Benne van az egész írás! Néven nevezi a szereplőket! De ha valaki meg akarja érteni, először is meg kellene számolnia, hány szó van ezen a papiroson, de ha ezzel boldogulna is, még mindig nem találná a szavak értelmét!

Ezután Torres számolni kezdett magában.

- Ötvennyolc szó! - ujjongott. - Vagyis ötvennyolcmillió reis! Ebből már eléldegélhet az ember, akár Brazíliában, Amerikában vagy ahol éppen kedve tartja, és még csak az ujját sem kell mozdítania! Hát ha még minden szót így fizetnének! Akkor aztán száz- meg százmillió reist remélhetnék! Az ördögbe is, ha most nem fogom meg a szerencse lábát, akkor én vagyok a hülyék királya!

Torres keze, mintha máris pénzt érezne, görcsösen markolta a képzeletbeli aranyakat.

Gondolatai azonban hirtelen más irányba fordultak.

- Közel vagyok a célhoz! - kiáltotta. - És aligha bánom meg, hogy az Atlanti-óceán partjaitól egészen idáig, a Felső-Amazonas vidékéig jöttem! Mert ez az ember azóta akár el is mehetett volna Amerikából, most messze, a tengeren túl lehetne, akkor aztán hogyan értem volna utol? De itt maradt, és ha fölmászok valamelyik fa tetejére, még meg is láthatom a ház tetejét, ahol a családjával együtt lakik!

Aztán izgatottan hadonászni kezdett a papirossal.

- Még ma találkozom vele! - mondta. - Mielőtt a nap lenyugszik, tudni fogja, hogy a becsülete, az élete függ ettől a papirostól! És ha ismerni akarja majd ennek az írásnak a kulcsát, hát tessék, megismerheti, csak fizessen érte! És ha nekem úgy tetszik, fizetni fog az utolsó garasával, hiszen rááldozná utolsó csepp vérét is! Ördög és pokol! Az a derék kapitánytársam, aki nekem adta ezt az értékes okmányt, aki fölfedte nekem a titkot, aki elárulta, hogy hol találom hajdani ismerősét, meg azt is, hogy mely néven bujkál annyi meg annyi év óta, ez az én derék kapitánytársam aligha sejthette, hogy tálcán hozza nekem a sült galambot!

Torres még egy pillantást vetett a megsárgult papirosra, majd gondosan összehajtogatta, és beletette egy erős réztokba, melyet pénztárcaként is használt.

Ami igaz, az igaz, ha Torres valamennyi vagyona benne volt ebben a szivartartó nagyságú tokban, úgy a világ egyetlen országában sem számított volna gazdag embernek. A szomszédos államok valamennyi pénzneméből akadt a tokban valamicske: két kolumbiai arany, összesen vagy kétszáz frank értékben, ugyanennyit érő venezuelai bolivár, perui sol, néhány chilei escudo, vagy ötven frank értékben, meg más egyéb aprópénz. De az összes is alig tett ki ötszáz frankot, és Torres vajmi nehezen tudta volna megmondani, hogy és mint jutott ehhez a pénzhez.

Csak annyi bizonyos, hogy néhány hónappal ezelőtt, miután hirtelenében fölhagyott az erdei kapitányok mesterségével, melyet Pará vidékén folytatott, Torres az Amazonas völgyében fölfelé vette az útját, és átlépte a határt, hogy perui földre jusson.

Ennek a kalandornak persze vajmi kevésre volt szüksége az élethez. Mert ugyan mire is költött volna? Sem a lakása, sem az öltözködése nem került pénzbe. Az erdő ellátta élelemmel, az elkészítéséhez sem kellett pénz, az erdőjárók módján evett. Néhány reisből tudott magának dohányt vásárolni a missziósoknál vagy a falvakban, és néhány reisért kulacsát is meg tudta tölteni pálinkával. Kevéssel is messzire jutott.

Mikor az okmány visszakerült a légmentesen záródó réztokba, Torres, ahelyett, hogy a tokot visszatette volna zekéjének a zsebébe, túlzott elővigyázatosságból maga mellé tette a fa gyökerének odújába, melynek tövében elnyújtózott.

Majdnem ráfizetett erre a meggondolatlanságra!

Tikkasztó, levegőtlen meleg volt. Ha a legközelebbi falu templomának tornyán lett volna óra, ez most ütötte volna el a délután két órát, és a szél biztosan Torresig hozta volna a hangját, hiszen mindössze kétmérföldnyire volt a falutól.

De Torres aligha törődött azzal, hány óra. Megszokta már, hogy a nap járásához igazodjék, így megközelítő pontossággal tudta, hány óra, és a magafajta kóborló mégsem oszthatja be katonás pontossággal a napját. Akkor ebédelt meg vacsorázott, mikor kedve tartotta, vagy mikor éppen hozzájutott. Ott és akkor aludt, amikor elfogta az álom. Ha terített asztal nem is várta mindig, az ágyat mindig megtalálta egy fa tövében, a bozótban, az erdő kellős közepén. Torres nem sokat adott a kényelemre. És minthogy majdnem egész délelőtt gyalogolt, és most evett is valamicskét, kezdett elbágyadni. Két- vagy háromórás pihenő után megint könnyűszerrel folytathatja az utat. Amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett hát a fűben, és várta az álmot.

Torres azonban nem tartozott azok közé, akik minden további nélkül elalszanak. Előbb kortyolt valami erős italt, majd elszívott egy pipát. A pálinka serkenti az agyműködést, a dohányfüst meg olyan jól keveredik az álmok füstjével. Ő legalábbis így gondolta.

Torres tehát a szájához emelte a derekán hordott kulacsot, melyben a Peruban chica, a Felső-Amazonas vidéken pedig caysuma néven ismert pálinka kotyogott. Az édes maniókagyökérből párolják ezt az italt, mesterségesen erjesztik. Az erdei kapitány nem érte be ennek az italnak az erejével, és mint az olyan emberhez illik, akinek a nyelve már megedződött, még egy jó adag taffiát is öntött hozzá.

Torres, miután ivott néhány kortyot, megrázta a kulacsot, és sajnálkozva állapította meg, hogy már csaknem kiürült.

- Meg kell tölteni! - jegyezte meg.

Aztán elővette kurta gyökérpipáját, megtömte torokkaparó, durva brazil dohánnyal, amely még ahhoz az ősi dohányfajtához tartozott, amit Nico hozott be Franciaországba.

Ez a dohány vajmi kevéssé hasonlított a francia gyárak kitűnő minőségű pipadohányához, Torres azonban, mint más egyébben, ebben sem volt válogatós. Tüzet csiholt, és pipára gyújtott.

A tizedik szippantásnál lecsukódott a szeme, a pipa kicsúszott a kezéből, és elaludt, pontosabban elbóbiskolt, de ez nem volt igazi alvás.

Torres mintegy fél órája aludt, mikor egyszerre csak zaj hallatszott a fák közül. Könnyű léptek nesze volt, mintha valaki mezítláb járkálna, ügyelve, nehogy meghallják. Ha a mi csavargónk ébren lett volna, menten felfülel minden gyanús közeledésre, csakhogy erre a zajra nem ébredt fel, és ami feléje közelgett, már csak vagy tízlépésnyire volt attól a fától, amelynek tövében Torres elnyújtózott.

Nem ember volt, hanem egy guariba.

A Felső-Amazonas erdeiben élő hosszú farkú majmok közül kétségtelenül ez a legeredetibb fajta, pedig itt élnek a kecses sahui-, a szarvas saju-, a szürke irhájú mono- és a sagouin-majmok, melyek mintha álarcot viselnének fintorgó pofájukon. A guariba barátkozó természetű, csöppet sem félénk állat, szereti a társaságot, és rendszerint csapatokba verődve járja az erdőt. A guaribák közeledtét már messziről jelzi a csapat monoton zsivaja, mely leginkább a zsolozsmázó papok kórusára emlékeztet. Noha a guariba nem gonosz természetű, azért mégsem volna ajánlatos könnyelműen megtámadni. És mint majd látni fogjuk, a guariba akkor is veszélyes lehet, ha védekezésre képtelen, alvó ember akad az útjába.

A guaribát barbadónak, azaz szakállas majomnak is nevezik Brazíliában.

A Torres felé közeledő barbado jól megtermett állat volt, végtagjai hajlékonyak és izmosak, látszott rajta, hogy éppen olyan ügyesen harcol a földön, mint amilyen ügyesen ugrándozik az óriás fák roppant ágain.

Most óvatosan, apró léptekkel közeledett. Farkával csapkodva jobbra-balra pillantgatott. A természet, mikor ezt az állatfajtát teremtette, igazán nagylelkű volt, mert valójában nem négy végtaggal, hanem öttel áldotta meg, minthogy a farkát éppolyan ügyesen használja, mint a kezét vagy a lábát.

A guariba nesztelenül közeledett, s közben egy vaskos fütykössel hadonászott, mely alkalomadtán veszélyes fegyverré válhat a kezében. Nyilván már percekkel előbb észrevette a fa tövében fekvő embert, és az alvó mozdulatlansága alighanem kíváncsiságot ébresztett benne, s közelebbről is meg akarta nézni. Közeledett hát hozzá, bár kicsit tétovázva, majd háromlépésnyivel odébb megállt.

Szakállas pofája elvicsorodott, kivillantak hegyes, hófehér fogai, és a fütykössel fenyegetően hadonászott az erdei kapitány felé.

Torres, úgy látszik, nem éppen jóindulatú érzelmeket ébresztett a szakállas majomban. Talán volt valami különös oka arra, hogy haragudjék az emberi nem ezen díszpéldányára, melyet a véletlen így, védtelenül kiszolgáltatott neki? Lehetséges! Hiszen tudjuk, hogy az állatok néha milyen haragtartóak, nem felejtik el, ha rosszul bántak velük. Lehet, hogy ebben a szakállas majomban is felgyülemlett valami harag az erdőjárók ellen.

A bennszülöttek ugyanis nagyon értékes vadnak tartják a majmot, és bármelyik fajhoz tartozzék is, Nimród buzgalmával vadásznak rá, de nemcsak pusztán a vadászat kedvéért: szívesen fogyasztják a húsát.

A guariba, ha nem is szándékozott megfordítani a szerepeket, ha nem is feledkezett meg arról, hogy a természet őt egyszerű növényevőnek teremtette, s ha nem is gondolt arra, hogy az erdei kapitányt fölfalja, mindenesetre úgy látszott, eltökélte, hogy elpusztítja egyik ősi ellenfelét.

Miután néhány percen át figyelte az alvót, elindult, hogy megkerülje a fát. Lassan, lélegzet-visszafojtva lépdelt, és egyre közelebb került hozzá. A pofáján vad fenyegetés. Mi sem lett volna könnyebb, mint hogy egyetlen csapással halálra sújtsa a mozdulatlan embert, s Torres élete e pillanatban bizony csak hajszálon függött.

A guariba ugyanis másodszor is megállt, most a fához egészen közel, az alvó fejénél, fütykösét fölemelte, hogy lesújtson vele.

Torres ugyan könnyelműséget követett el, mikor a fa gyökerei között rejtette el az okmányt és a pénzét tartalmazó réztokot, de éppen ez a könnyelműség mentette meg az életét.

Az ágak között átszűrődő napsugár a tokra esett, a sima fém mint tükör villant meg. A majmok, mint tudjuk, játékos és kíváncsi természetűek - a guariba máris a csillogó tokot figyelte. Gondolatai - már amennyire egy állatnak vannak gondolatai - rögtön más irányba terelődtek. Lehajolt, fölkapta a réztokot, néhány lépést hátrált, majd a szeméhez emelve nézte, csillogtatta. Aztán még jobban meglepődött, mikor a tokban levő aranypénz is csörögni kezdett. Ez a hang egyszerűen elbűvölte. Úgy rázta a tokot, mint egy gyerek a csörgőt. Aztán a szájába tette, foga megcsikordult a fémen, de persze nem tudott beleharapni.

A guariba nyilván azt hitte, hogy valami eddig ismeretlen gyümölcsöt talált, hatalmas, csillogó mandulát, melynek a bele mozog és muzsikál. És ha hamarosan rá is jött tévedésére, azért csak nem dobta el a réztokot, sőt még szorosabban fogta bal mancsában, és elejtette a fütyköst, mely egy száraz ágra esett.

Erre a neszre Torres felébredt, és fürgén, mint az örökösen résen levő emberek, akik a legmélyebb álomból is könnyen térnek magukhoz, nyomban talpra szökött és fölkiáltott:

- Guariba!

S hogy védekezzék, felkapta a maga mellé tett manchettát.

A majom megrémült, hátrált, s minthogy csak az alvóval szemben volt bátor, egy hatalmas ugrással a fák közé menekült.

- Még jó, hogy felébredtem! - kiáltott Torres. - Ez a nyavalyás egyszerűen leütött volna!

Ám ebben a pillanatban meglátta a majom mancsában az értékes tokot. Az állat vagy húszlépésnyivel odébb állt, és mintha gúnyt akarna űzni belőle, csúnyán fintorgott feléje.

- Ó, a nyomorult! Ha nem is ölt meg, majdhogy még gonoszabbat követett el ellenem, meglopott az átkozott!

Először még csak eszébe sem jutott, hogy a tokban van a pénze is. Az hozta ki a sodrából, hogy benne van az okmány, melynek elvesztése reménységeinek pusztulását jelentené.

- Hogy a mennydörgős mennykő!

És Torres, aki mindenáron vissza akarta szerezni a réztokot, a guariba után vetette magát.

Tisztában volt azzal, hogy nem könnyű dologra vállalkozott, mikor a mozgékony állat üldözésére indult. A földön sokkal gyorsabban, a lombok között sokkal magasabban menekül, semhogy elérhetné. Legföljebb egy jól irányzott puskalövéssel tudná megállítani a menekülő tolvajt. Torresnak azonban nem volt puskája. A manchettával meg a kapával nem sokra megy, hacsak valamelyikkel fejbe nem tudja verni a guaribát.

Torres is hamarosan rájött, hogy csak valami furfang segítségével tudja beérni a ravasz állatot. Nem tehet mást, mint hogy megbújik az egyik fatörzs mögött, ahol elrejti a bozót, akkor a guariba talán megáll, esetleg vissza is jön. Így is történt. Ám valahányszor Torres eltűnt a bozótban, a majom szépen kivárta, míg újra előbukkan, s így Torres csak annyit ért el a ravaszkodással, hogy jól kifárasztotta magát.

- Átkozott guaribája! - dühöngött. - Hiszen így sohasem érem utol, s végül még elcsalogat a brazíliai határig! Legalább dobná el a réztokot! De nem! Tetszik neki a pénzcsörgés! Megállj, tolvaj, csak kerülj egyszer a kezem közé!...

Torres ismét a majom után lendült, az állat meg friss erővel továbbszaladt.

Egy óra telt el az eredménytelen kergetőzéssel. Torres nagyon is érthető makacssággal hajszolta a guaribát. Ha az okmányt elveszti, miből csinálhatna pénzt?

Éktelen düh fogta el. Káromkodott, toporzékolt, fenyegette a guaribát, az állat azonban csak csúfondáros röhögéssel válaszolt, amitől Torres végképp elvesztette a fejét.

Ekkor aztán rohanni kezdett a majom után. Lélekszakadva futott, s közben bele-belekeveredett a magas fűbe, a sűrű bozótba, az összefonódott liánokba, melyek között a guariba olyan könnyedén ugrált, mint egy jó paripa az akadályokon át. Itt-ott vastag, göcsörtös gyökerek szelték át az ösvényt, Torres elvágódott bennük, újra fölállt, futott tovább, s végül rajtakapta magát, hogy kiáltozik: "Segítség! Segítség! Tolvaj!" - mintha bizony bárki is hallhatta volna.

Aztán ereje fogytán zihálva megállt.

- Hej, nyomorúság! Akkor sem kínlódtam ennyit, mikor szökött rabszolgákat hajszoltam az erdőkben! De megfogom ezt az átkozott majmot, megyek, futok utána, míg a lábam bírja, aztán majd meglátjuk!

A guariba, mikor látta, hogy a csavargó abbahagyta az üldözést, szintén megállt. Ő is kifújta magát, noha korántsem fáradt el annyira, mint Torres, aki már mozdulni is alig tudott.

Vagy tíz percig álldogált, közben gyökereket rágcsált, s időnként meg-megrázta a réztokot, hogy hallja a pénzcsörgést.

Torres dühében köveket hajigált, de a majom olyan messze volt tőle, hogy nem sokra ment a hajigálással.

Valamire mégis el kell határoznia magát. Csakhogy, noha értelmetlenség volna tovább üldözni a majmot, mikor alig-alig remélheti, hogy utoléri, ha beletörődik abba, amit a komisz véletlen művelt, úgy beletörődik abba, hogy legyőzte, becsapta, kifosztotta egy esztelen állat - s ez a gondolat éktelenül földühítette.

Közben tisztában volt azzal, hogy a sötétség beálltával a tolvaj ugyancsak könnyen eltűnik a szeme elől, s még jó, ha ő nagy üggyel-bajjal utat talál a rengeteg sűrűjében. A hajsza közben ugyanis jó néhány mérföldnyire távolodott a folyóparttól, és máris nehezen találna vissza.

Torres tétovázott, megpróbálta összeszedni a gondolatait, s miután még egy nagyot káromkodott, már-már abbahagyta a fejtörést, hogy miként szerezhetné vissza a réztokot, ám megint csak eszébe jutott az okmány meg az, hogy az okmány fölhasználásával akarta biztosítani egész jövendő életét, s ekkor elhatározta, hogy utoljára megpróbálkozik még valamivel.

Fölállt.

A guariba is fölállt.

Néhány lépést tett előre.

A guariba ugyanannyit lépett hátra, most azonban nem hatolt mélyebbre a sűrűbe, hanem megállt egy óriás fikusz tövében, melyből mindenféle fajta akad a Felső-Amazonas vidékén.

Négy mancsával megragadni a fa törzsét, egy cirkuszi majom ügyességével fölkúszni a fára s farkával megkapaszkodni a vagy negyvenlábnyi magasságban kinyúló egyik ágban, majd fölhúzódzkodni a csúcsára, ahol az ágak már meghajoltak alatta - az ügyes guariba számára mindössze néhány pillanatig tartó játék volt ez az egész.

A fa ormán aztán kényelmesen letelepedett, majd folytatta az előbb abbahagyott táplálkozást: szedegette a keze ügyébe eső friss gyümölcsöt. Persze Torresnak is jólesett volna, ha ehetik-ihatik valamicskét, de erről szó sem lehetett. A tarisznyája lapos volt, a kulacsa üres.

Mégsem fordult vissza, a fa felé indult, noha a majom által választott harci állás még reménytelenebbé tette Torres ügyét. Még csak nem is gondolhatott arra, hogy fölkapaszkodjék a fügefa ágaira, hiszen a guariba akkor ugrik át egy másikra, amikor kedve tartja.

S közben állandóan rázza a réztokot!

Esztelen dühében Torres szidta, átkozta a guaribát, s lehetetlen elmondani, mi mindennek nem nevezte. Azt üvöltözte feléje, hogy félvér, ami egy fehér bőrű brazíliai szájából meglehetősen nagy durvaság; de még curibocának, vagyis néger-indián keveréknek is lehordta, ami errefelé, Brazíliában, a legnagyobb sértés, amivel ember embert illethet.

A majom azonban - egyszerű négylábú lévén - mit sem törődött a szitkokkal, melyek az emberi nem bármelyik tagját vérig sértették volna.

Torres ismét dobálni kezdte kövekkel, gyökérdarabokkal, amit éppen ért. Talán azt remélte, hogy súlyosan megsebesítheti a majmot? Nem! Már azt sem tudta, mit csinál. A tehetetlen düh elvette a maradék eszét is. Talán azt remélte, hogy a majom, miközben egyik ágról a másikra ugrik, elejti vagy esetleg, hogy üldözőjét elkergesse, egyenesen a fejéhez vágja a réztokot? De nem, a guariba ragaszkodott a zsákmányához, s míg egy mancsával szorongatta, még mindig hárommal tudott kapaszkodni az ágakban.

A reményvesztett Torres már kész volt arra, hogy föladja a küzdelmet, s visszatérjen a folyampartra, mikor egyszerre csak hangokat hallott. Igen! Emberi hangokat!

A beszélgetők mintegy húszlépésnyivel odébb lehettek.

Torres nagy sietve elrejtőzött a sűrű bozótban. Óvatos ember lévén, nem akart mutatkozni addig, míg nem tudta, kivel, kikkel van dolga.

Izgatottan, nagyon kíváncsian, a fülét hegyezve várt, mikor egyszerre csak puskalövés dörrent.

Aztán egy üvöltés: a halálra sebzett majom nehéz puffanással zuhant a földre, s még ekkor is szorongatta a réztokot.

- Az angyalát! Ez a lövés aztán igazán kapóra jött! - rikkantott Torres, s már mit sem törődve azzal, hogy meglátják, előbújt a bozótból. A fák közül két ifjú bukkant elő. Brazilok voltak, vadászruhát viseltek, bőrcsizmát, pálmarostból font könnyű kalapot s derékhoz simuló kabátot, vagyis inkább zekét, mely kényelmesebb, mint a nemzeti viselet, a puncho. Arcvonásaik, bőrük színe nyomban elárulta, hogy portugál vér kering az ereikben.

Mindegyiküknél spanyol gyártmányú, hosszú csövű puska volt, mely kissé hasonlít a messzire hordó, meglehetősen pontos arab fegyverekhez, s mellyel a Felső-Amazonas vidékének erdőjárói ugyancsak ügyesen bánnak.

Az imént történtek is ezt bizonyították. Több mint nyolcvanlépésnyi távolságból, rézsútos irányból, egyetlen lövéssel terítették le a majmot, az állatot a fején találta a golyó.

A fiatalemberek egyébként nemcsak puskával voltak fölfegyverkezve, az övükben a Brazíliában foca néven ismert vadászkést hordták, mellyel, ha sor kerül rá, habozás nélkül megtámadják a környék erdeiben nyüzsgő nem éppen félelmetes vadakat.

Torresnak nem volt miért tartania e találkozástól, s rohant is a majom teteme felé. Az ifjak azonban, minthogy közelebb voltak hozzá, hamarabb odaértek, s néhány lépés után szemtől szemben álltak Torresszal.

A csavargó ekkorra már visszanyerte lélekjelenlétét.

- Végtelenül köszönöm, uraim! - mondta vidáman, s megemelte a kalapját. - Igazán nagy szolgálatot tettek nekem, mikor leterítették ezt a komisz dögöt!

A két vadász összenézett, nem értették, minek köszönhetik a nagy hálálkodást.

Torres néhány szóval ismertette velük a helyzetei.

- Önök, ugye, azt hiszik, hogy csak egy majmot pusztítottak el, holott valójában egy tolvajt lőttek le!

- Ha szolgálatára lehettünk - mondta a fiatalabbik vadász -, úgy ez tudtunkon kívül történt, azonban így is örülünk, ha valamiben segíthettünk önnek.

Hátralépett, a guariba fölé hajolt, kiszedte a mancsából a réztokot, ami nem is volt olyan egyszerű, mert az állat még holtában is görcsösen szorongatta zsákmányát.

- Tessék, uram, ez nyilván az öné - mondta.

- Bizony, az enyém! - mondta Torres, s az öröm önkéntelen sóhajával kapott a réztok után. - Ha szabad kérdeznem, az urak közül kinek tartozom köszönettel?

- Manoel barátomnak, aki ezredorvos a brazil hadseregben - mondta a fiatalabbik vadász.

- Igaz, hogy én lőttem le a majmot, de te hívtad fel rá a figyelmemet, kedves Benito.

- Eszerint kettőjüknek tartozom hálával, Manoel úrnak és...

- Benito Garralnak hívják a barátomat.

Az erdei kapitánynak ugyancsak fegyelmeznie kellett magát, hogy össze ne rezzenjen e név hallatára, főként mikor a fiatalember még hozzátette:

- Apámnak, Joam Garralnak a farmja mindössze hárommérföldnyire van innen. Legyen szerencsénk...

- Torres a nevem!

- Legyen szerencsénk, Torres úr, szívesen látjuk!

- Nem tudom, eleget tehetek-e a kedves meghívásnak - mondta Torres, akit ugyancsak meglepett ez a valóban váratlan találkozás, s nem tudta, mit határozzon. - Félek, hogy nem élhetek vele... Sok időt elvett tőlem ez a história a guaribával... Sietnem kell vissza az Amazonas partjára... Ugyanis le akarok menni egészen Paráig...

- Nos, Torres úr, akkor valószínűleg találkozunk útközben, mert egy hónapon belül apámmal meg az egész családdal együtt szintén nekivágunk ennek az útnak.

- Ó! - lepődött meg Torres. - Atyjaura át akarja lépni a brazil határt?

- Igen, néhány hónapos utazásra indulunk. Legalábbis reméljük, hogy rá tudjuk beszélni, apámat, ugye, Manoel? - hangzott Benito válasza.

Manoel bólintott.

- Akkor hát, uraim, valóban lehetséges, hogy útközben viszontlátjuk egymást - mondta Torres. - Meghívásukat azonban most, sajnos, nem fogadhatom el. Ám szívből köszönöm, s kétszeresen is adósuknak érzem magamat.

Torres ezek után elbúcsúzott a két fiatalembertől, s azok elindultak a farm felé. Torres hosszan nézett utánuk. Mikor aztán eltűntek a szeme elől, így dünnyögött:

- Úgy, szóval átlépi a határt! Hát csak lépje! Így még jobban kiszolgáltatja magát nekem! Szerencsés utat, Joam Garral!

Az erdei kapitány ezután délnek fordult, hogy a lehető legrövidebb úton érjen a folyam bal partjára, s hamarosan eltűnt az erdő sűrűjében.

Iquitos falva az Amazonas bal partján fekszik, egészen közel a 74. délkörhöz, vagyis a nagy folyamnak azon a vidékén, ahol az Amazonasnak még Marañón a neve, s a folyammeder a brazil határtól nyugatra húzódva ötven mérföldön át egyszersmind határvonal Peru és Ecuador között.

Iquitost is a hittérítők alapították, csakúgy, mint az Amazonas medencéjében levő többi, kalibákból, kunyhókból, tanyákból álló településeket.

A század első tizenhét évében az iquito indiánok - ekkoriban kizárólag ők alkották a falu lakosságát - a vidék belsőbb részére vonultak, a folyamtól meglehetősen távol. Egy napon azonban a földjeiken a források egy vulkáni kitörés után kiszáradtak, s ekkor kényszerűségből a Marañón bal partján telepedtek meg. Az iquitók törzse ezután a part menti ticuna és omagua indiánokkal keveredett, s történetünk idején a faluban rajtuk kívül még néhány spanyol és két-három félvér család élt.

Vagy negyven, meglehetősen nyomorúságos, szalmafedeles kunyhó - ennyiből állt az egész falu, ám ezek a viskók festőien sorakoztak a folyam fölé vagy hatvanlábnyira magasló kis fennsíkon. Egymás fölé rakott fatörzsekből képzett lépcső vezet a faluba, melyet az utasember nem is láthat meg addig, míg föl nem ér. Fönt aztán fákból és cserjékből álló, liánnal összefűzött és védelemre nem nagyon alkalmas körfal elé kerül, mely fölé itt is, ott is banánfák és karcsú pálmák magaslanak.

Az iquito indiánok ekkoriban úgyszólván teljesen mezítelenül jártak, s messze volt még az az idő, mikor a divat befolyására változtattak kezdetleges öltözködésükön. Csak a spanyolok és a félvérek - akik szívből lenézték a falujukbeli bennszülötteket - hordtak inget, könnyű gyapotnadrágot meg szalmakalapot. A falu valamennyi lakója eléggé nyomorúságosan élt, egymást alig-alig látogatták, csak néhanapján jöttek össze, mikor a misszió harangja a templomul szolgáló düledező házikóba szólította őket.

Ha azonban Iquitosban, mint a Felső-Amazonas mentén levő települések többségében, nagyon kezdetleges körülmények között éltek is az emberek, még egy mérföldet sem kellett tenni a folyón lefelé annak, aki ugyanezen a parton egy másik, gazdag települést akart látni, olyat, ahol megvolt a kényelmes élet minden feltétele.

Joam Garral farmja volt ez, oda igyekezett a két ifjú, miután elváltak az erdei kapitánytól.

Ott, az egyik folyamkanyarban, az ötszáz lábnyi széles Nanay folyó torkolatánál alapították sok-sok évvel ezelőtt ezt a most oly virágzó farmot vagy majort, vagyis fazendát, ahogyan errefelé nevezik az ilyen gazdaságokat. Észak felől a Nanay jobb partja szegélyezte vagy egymérföldnyi vonalon, kelet felől pedig ugyanekkora darabon a nagy folyam határolta. Nyugatról a Nanay mellékfolyói és néhány kisebb lagúna választotta el a szavannától és az állatállomány legeltetésére szolgáló mezőségektől.

1826-ban, huszonhat évvel történetünk kezdete előtt itt tért be Joam Garral a fazenda tulajdonosához, egy Magalhães nevű portugálhoz, aki csak fakitermeléssel foglalkozott, és nemrégiben alapított fazendája mindössze félmérföldnyi területen húzódott a folyamparton.

Magalhães, mint minden törzsökös portugál, vendégszerető ember volt; a leányával, Yaquitával élt a birtokon, aki édesapja halála óta vezette a házat. Szorgalmas, fáradhatatlan ember volt Magalhães, de tanulatlan. Noha jól irányította néhány rabszolgáját meg a tíz-tizenkét főnyi indián napszámosát, sokkal kevésbé boldogult a fakitermelés üzleti részével. Így aztán, hozzáértés híján, az iquitosi fazenda nem volt jövedelmező, s Magalhães kissé szorult helyzetbe került.

Így álltak a dolgok, mikor a huszonhét éves Joam Garral összetalálkozott Magalhãesszal. Ereje és pénze már alig-alig volt, mikor oda érkezett. Magalhães akkor talált rá az erdőben, mikor már se holt, se eleven nem volt az éhségtől és fáradtságtól. Derék ember volt ez a portugál. Nem kérdezte az ismeretlen ifjútól, hogy honnan jött, mi járatban van, csak az érdekelte, hogy mire van szüksége. Joam Garral kimerültségében is nemes és büszke arca fölkeltette a rokonszenvét. Befogadta, s otthont kínált neki - igaz, kezdetben csak néhány napra, ám ez a vendégszeretet végül is egy egész életre szólt.

Így került Joam Garral az iquitosi birtokra.

Brazíliai születésű, családtalan, vagyontalan ember volt. Mint mondta, a bánat kényszerítette arra, hogy hazáját elhagyja, s még csak ne is foglalkozzék a visszatérés gondolatával. Házigazdáját arra kérte, ne kérdezze őt a múlt bajai felől, ő úgy érzi, nem szolgált rá e súlyos csapásokra. Csak egyre törekszik, csak egyet óhajt: új életet akar kezdeni, új, munkás életet. Vaktában vágott neki a nagyvilágnak, abban bizakodva, hogy megtelepedhetik valamelyik fazendán. Művelt volt és értelmes. Egész magatartása a határozott és egyenes ember őszinteségét tükrözte. Magalhães szívét teljesen megnyerte az idegen fiatalember, felkínálta neki, hogy maradjon végleg a farmon, ahol úgyis éppen ilyen emberre van szükség.

Joam Garral habozás nélkül elfogadta az ajánlatot. Úgyis az volt a szándéka, hogy elszegődik egy gumiültetvényre, ahol ekkoriban tisztességesen kerestek a jó munkások; ha szerencsésen alakulnak a dolgok, még önállósíthatja is magát. Magalhães azonban figyelmeztette, hogy a gumiültetvények munkásai jól keresnek ugyan, de csak néhány hónapon át, s ez nem felelhet meg olyan embernek, aki állandó és biztos kenyérkereseti lehetőséget szeretne.

Magalhãesnak igaza volt. Joam Garral ezt nyomban megértette, beállt dolgozni a fazendára, s eltökélte, hogy minden erejét a birtok fölvirágoztatásának szenteli.

Magalhãesnak később sem volt oka megbánni irgalmasságát. Anyagi helyzete rendbe jött, s a fakitermelés Joam Garral avatott vezetésének eredményeként jelentős mértékben föllendült, az Amazonas vizén egészen Paráig szállítottak árut. A fazenda is ennek megfelelően növekedett, s a folyamparttól hamarosan a Nanay torkolatáig terjeszkedett. A lakóházat is kiszépítették, emeletet húztak rá, a körbefutó verandát gyönyörű fák, mimóza- és fügebokrok, bauhiniák, paulliniák árnyékolták, törzsüket át- meg átfonta a skarlátvörös virágú bromélia és a zöld lián szeszélyes szövedéke.

Távolabb az óriás bokrok árnyékában bújtak meg a fazenda munkásainak a lakóépületei, a négerek kunyhói és az indiánok lombsátrai. A náddal és vízinövényekkel szegélyezett folyópartról azonban csak az erdei lakot lehetett látni.

A lagúnák mentén húzódó, gondosan ápolt mezőkön kitűnő legelőre találtak az állatok. A fazenda állatállománya jelentősen megnövekedett, és a birtok számára komoly jövedelmet jelentett ezen a gazdag vidéken, ahol az állatállomány négy év alatt duplájára szaporodik, s csak a levágott állatok fölösleges húsának és bőrének az eladása is tízszázalékos jövedelmet hozott. Az irtásokon manióka- és kávéültetvényeket létesítettek. A cukornádültetvények hasznosítása céljából hamarosan malmot is kellett építeniük, ahol a cukornádat összezúzzák, hogy melaszt, taffiát és rumot készítsenek belőle. Egyszóval tíz évvel azután, hogy Joam Garral oda érkezett, a Felső-Amazonas vidékének egyik legjövedelmezőbb birtokává fejlődött Magalhães iquitosi fazendája. És a fiatal intéző olyan kitűnően irányította a gazdasági munkákat és az üzleti ügyeket, hogy a birtok jövedelmezősége szinte napról napra nőtt.

A portugál hamarosan világosan látta, mit köszönhet Joam Garralnak. Hogy érdeme szerint jutalmazza, először részesedést adott neki a jövedelemből, majd négy évvel azután, hogy oda érkezett, s munkába kezdett, a birtok tulajdonjogát is megosztotta vele, s Joam Garral az iquitosi fazenda egyenjogú társtulajdonosává lett.

Magalhães azonban ennél is többről álmodott. Yaquita, a lánya is meglátta e hallgatag, önmagával oly szigorú, másokkal oly türelmes ifjú kiváló tulajdonságait és képességeit. Megszerette, de Joam, talán büszkeségből, talán tartózkodásból, mintha nem is gondolt volna arra, hogy feleségül kérheti, noha korántsem hagyta érzéketlenül a derék lány szépsége, jósága.

A kibontakozást egy szerencsétlenség mozdította elő.

Magalhães egy erdőrész irtását irányította, mikor egy kidőlő fa halálosan megsebesítette. Alig volt benne élet, mikor visszahozták a fazendára, s minthogy érezte a közelgő halált, megfogta a mellette zokogó Yaquita kezét, s Joam Garral kezébe tette, megesketvén az ifjú embert, hogy feleségül veszi a lányát.

- Neked köszönhetem a vagyonomat - mondta -, s akkor hunyom le nyugodtan a szememet, ha tudom, hogy lányom jövője biztosítva lesz e házassággal.

Joam Garral először döbbenten hallgatott, majd így szólt:

- Ha nem is veszem feleségül Yaquitát, mellette maradhatok mint odaadó barátja, testvére, gyámolítója! Magának köszönhetek mindent, Magalhães, és erről sohasem fogok megfeledkezni, ám az a viszonzás, amit maga akar nekem nyújtani a munkámért, fölülmúlja az érdemeimet.

Magalhães kitartott elgondolása mellett. A halál sürgette, s ő könyörgött Joam Garral szaváért, ígéretéért, mely végül el is hangzott.

Yaquita ekkor huszonkét éves volt, Joam pedig huszonhat. Szerették egymást, s néhány órával Magalhães halála előtt összeházasodtak. Az apának már csak annyi ereje maradt, hogy megáldja frigyüket.

Így lett Joam Garral 1830-ban az iquitosi fazenda ura, s a birtok munkásai egy emberként szerették új gazdájukat.

A birtok a két egymást szerető fiatal vezetése alatt tovább virágzott, gazdagodott.

Házasságuk után egy évvel Yaquita fiúgyermeknek adott életet, majd újabb egy év elteltével kislánya született. Benito és Minha, az elhunyt portugál két kis unokája méltó volt a nagyapához s a derék szülőkhöz. Minhából szép nagylány lett, a fazendát sohasem hagyta el, anyja keze alatt ott nevelődött a fazenda egészséges, tiszta légkörében, a szép trópusi tájon, ahol az édesapja oktatta, hogy a tudományokban is járatos legyen. Miért is adták volna a belémi vagy manausi apácák keze alá? Ott sem tanulhatott volna többet, ott sem láthatott volna szebb, jobb példát maga előtt, mint amilyet szülei élete nyújtott. Szívét és szellemét az atyai ház formálhatta a legjobban. Ha az élet más sorsot tartogat neki, ha ő nem az édesanyja nyomdokaiban fog járni, s nem a fazenda úrnője lesz, nevelése akkor is képessé teszi bármely más asszonyi hivatás betöltésére.

Benitóval már más volt a helyzet. Édesapja azt kívánta - érthető módon -, hogy olyan alapos és mindenre kiterjedő oktatásban legyen része, aminőt akkoriban Brazília nagy városaiban egyáltalán nyújthattak a fiataloknak. A gazdag birtokosnak nem kellett semmit megtagadnia a fiától: Benitónak volt kellő tehetsége, jó eszű, jó felfogóképességű fiúnak bizonyult, és lelki tulajdonságai mindenben méltóak voltak a szellemiekhez. Tizenkét éves korában Parába, Belémbe küldték, és ott kiváló professzoroktól kapta meg a tudás és a nevelés alapjait, melyek később lehetővé tették, hogy művelt, derék ifjú legyen, aki egyaránt járatos az irodalomban, a tudományban és a művészetben is. Benito olyan szorgalmasan tanult, mintha apja vagyona nem is tenné lehetővé a tétlen életet. Nem tartozott azok közé, akik azt képzelik, hogy a vagyon az embert fölmenti a munkától; ő azok közé a derék, határozott és egyenes emberek közé tartozott, akiknek az a meggyőződésük, hogy ember voltához csak az maradhat méltó, aki nem vonja ki magát az ember természetes kötelezettsége, a munka alól.

Belémi tartózkodásának első éveiben ismerkedett meg Manoel Valdezzal, aki egy parái kereskedő fia volt, s abban a kollégiumban tanult, ahol Benito. Jellemük és hajlamaik azonossága tette, hogy hamarosan jó pajtások, majd elválaszthatatlan barátok lettek.

Manoel 1832-ben született, egy évvel volt idősebb Benitónál. Már csak az édesanyja élt, aki a férjétől örökölt szerény vagyonkából neveltette a fiát. Középiskoláinak elvégzése után Manoel orvosi tanulmányokat folytatott, szenvedélyesen érdekelte ez a nemes hivatás, s azt tervezte, hogy a hadsereg kötelékében fogja folytatni, minthogy vonzódott a katonaélethez.

Manoel Valdez már elnyerte első katonai rangfokozatát, mikor Benito barátja társaságában a fazendára érkezett, hogy ott töltse néhány hónapi szabadságát, ahol iskolai szünidőre mindig hivatalos volt.

Joam és Yaquita második fiukként szerették a jó külsejű, finom arcú Manoelt, akinek viselkedését tiszta, ifjúi büszkeség jellemezte. Benitóval testvérként szerették egymást, Minha és Manoel között pedig hamarosan szorosabb érzelmi szálak szövődtek, erősebbek annál, mint ami fivért fűz a nővérhez.

1852-ben - melynek ötödik hónapjában történetünk kezdődik - Joam Garral már negyvennyolc éves volt. Józan mértékletességének, fegyelmezett életmódjának köszönhette, hogy még e gyilkos klíma alatt is, mely oly gyorsan őrli fel az ember életerejét, meg tudta őrizni testi-lelki erőinek épségét. Kurtára vágott haja, dús szakálla fehérbe hajlott már, s ez patriarchális vonást kölcsönzött egész megjelenésének. A brazíliai ültetvényesek és kereskedők közmondásos becsületessége tükröződött Joam Garral nyílt arcáról is. Nyugodt természetű volt ugyan, környezete mégis úgy érezte, hogy valami kegyetlen tűz emészti, melynek kínját csak erős akarattal tudja rejteni. Határozott tekintetében helytállásra és tettre mindig kész bátorság és erő tüzelt.

És mégis volt valami mélyen lappangó szomorúság ebben az emberben, akinek pedig szemmel láthatóan minden sikerült az életben; s ezt a szomorúságot még Yaquita szeretete sem tudta legyőzni.

Vajon miért nem sugárzott ez a tiszta szívű és mindenkitől becsült ember, akinek pedig kijutott minden, ami embert boldoggá tehet? Vajon miért nem örült saját maga szerencsés életének, vajon miért csak a mások örömének visszfénye látszott rajta? Valami titkos bánat őrölte talán? Feleségének ez volt szüntelen gondja.

Yaquita ekkoriban negyvennégy éves volt. E trópusi éghajlat alatt a nők öregasszonyok már harmincéves korukban, rajta azonban nem fogott a klíma káros hatása. Vonásai kissé élesebbek lettek, de így is szép maradt ez a jellegzetesen portugál arc, melyen a szépség és a lélek nemessége oly természetesen egyesült.

Benito és Minha határtalan és állandó szeretettel viszonozta a szülők szeretetét.

Az ekkor huszonegy éves Benito élénk, bátor, rokonszenves és könnyen barátkozó ifjú volt, s ez utóbbi tulajdonságában különbözött is a nála komolyabb, meggondoltabb Manoeltól. Benitót nagyon boldoggá tette, hogy Belémben, a fazendától távol töltött hosszú év után barátjával együtt visszatérhetett az apai házba, viszontláthatta szüleit és testvérét, s hogy szenvedélyes vadász lévén, ismét itt lehetett a Felső-Amazonas vidékének fenséges erdeiben, melynek valamennyi titkát még az eljövendő századok sem tudják megfejteni.

Minha ekkor húszéves volt, szép, barna lány, kék szemeiben ott tükröződött tiszta, nyílt lelke. Középtermetű volt, kecses alakja Yaquitára emlékeztetett. Kicsit komolyabb volt a fivérénél, derék, jószívű, jóindulatú lány, akit mindenki szeretett, s akiről, ha megkérdezik, a fazenda legalacsonyabb beosztású munkása is kedvesen nyilatkozott volna. De Manoel Valdezt például nem lett volna célszerű kérdezni afelől, hogy "milyennek tartja Minhát" - ő túlságosan is érdekelt fél volt, s részrehajlón válaszolt volna.

A Garral családról adott rajz nem volna teljes, ha nem egészítenénk ki egy-két vonással: ha nem beszélnénk a fazenda személyzetéről.

Először is Cybelét kell említenünk, a hatvanéves öreg néger asszonyt, akit gazdája felszabadított ugyan, s aki szeretetből mégis a család rabszolgája maradt. Ő volt Yaquita dajkája, s valóban családtagnak számított. Tegezte az anyát is, a lányát is. A derék öreg egész élete itt telt el a folyamparton, a messzi láthatárig nyúló szép erdők között. Gyermek volt még, mikor Iquitosba érkezett, mikor még javában folyt a rabszolgakereskedelem; nem hagyta el soha a falut, itt ment férjhez, itt jutott korai özvegységre, egyetlen fiát is elvesztette, s így ott maradt a Magalhães család körében. Az Amazonasból csak azt a kis szakaszt ismerte, mely ott folyt a szemei előtt.

Vele együtt meg kell még említenünk azt a szép és vidám fiatal mulatt lányt, aki elsősorban Minhát szolgálta odaadó hűséggel. Lina, a mulatt lány, úrnőjével egykorú, kedves, kicsit elkényeztetett teremtés volt, akinek sokat megengedtek, aki viszont imádta úrnőit. Élénkség, hízelkedés, kedveskedés, tréfa - Linának minden szabad volt a házban.

Mintegy száz indián dolgozott mint fizetett munkás a fazendán, s vagy kétszáz néger rabszolga, akiknek a gyermekei már szabadnak születtek.

Ebben az országban a Benguelából, Kongóból és az Aranypartról ide vándorolt négerekkel egyébként is sokkal kíméletesebben bántak, mint bárhol másutt, az iquitosi fazendán meg éppen nem fordultak elő olyan gyalázatos kegyetlenkedések, melyekre bőven akadt példa az idegen ültetvényeken.

Manoel szerelmes volt barátja nővérébe, s a fiatal lány viszonozta az ifjú érzelmeit. Kölcsönösen becsülték egymást, s valóban méltók voltak egymáshoz.

Manoel, mikor tisztába jött önmagával s Minha iránti érzelmeivel, először Benitónak tárta fel a szívét.

- Manoel barátom - ujjongott a lelkes ifjú -, hej, de okosan teszed, ha feleségül veszed a húgomat! Bízd csak rám az egészet! Először majd anyánkkal beszélek, s nyugodt lehetsz, hamarosan beleegyezését adja.

Fél óra múlva beigazolódtak Benito szavai. Yaquita számára nem volt meglepetés az, amit a fia mondott, előbb olvasott a két fiatal szívében, mint ők maguk.

Tíz perccel később Benito Minha elé állt. Ami igaz, az igaz, nem kellett ékesszólással fárasztania magát, hogy meggyőzze a húgát. A kedves fiatal lány már az első szavak hallatára bátyja vállára hajtotta a fejét, s fölsóhajtott: "Ó, de boldog vagyok!"

A kérdést tehát csaknem megelőzte a félreérthetetlen, cseppnyi magyarázatra sem szoruló válasz, s Benito ennyivel be is érte.

Attól sem kellett tartaniuk, hogy Joam Garral nem adja meg hozzájárulását, ám Yaquita és a gyermekei egyelőre mégsem szóltak neki e házasság tervéről, mert ezzel együtt akartak megbeszélni egy másik és esetleg sokkal kényesebb kérdést, azt tudniillik, hogy hol kössék meg a házasságot.

Mert hol is tarthatnák meg a szertartást? Talán az iquitosi templomul szolgáló düledező kunyhóban? Miért ne? Hiszen Joam és Yaquita frigyét is ott áldotta meg Passanha atya, aki akkor az iquitosi egyházkerület plébánosa volt. Akkoriban, csakúgy, mint történetünk idején, nem volt külön egyházi és külön polgári esküvő, a misszió anyakönyveibe vezették be a házasságokat, nem volt szükség külön állami anyakönyvezésre.

Joam Garral nyilván azt kívánta volna, hogy Iquitosban tartsák meg a fényes esküvőt, hívják meg a fazenda egész személyzetét, de erős ellenállásba ütközött volna, ha kimondja ezt az óhaját.

- Manoel - szólt Minha a vőlegényéhez -, ha rajtam múlna, én azt szeretném, ha nem itt, Iquitosban, hanem Parában lenne az esküvőnk. Gyengélkedő édesanyád nem vállalkozhatna arra, hogy Iquitosba jöjjön, és én úgy szeretnék találkozni, megismerkedni vele, mielőtt a lányává leszek! Anyám is egyetért velem ebben. Szeretnénk rábeszélni apámat, hogy vigyen el bennünket Belémbe édesanyádhoz, akit hamarosan én is anyámnak szólíthatok. Te is jónak látod így?

Manoel megszorította Minha kezét, ez volt a válasza. Neki is az volt a leghőbb vágya, hogy édesanyja ott lehessen az esküvőjükön. Benito is fenntartás nélkül lelkesedett, már csak Joam Garral hozzájárulása kellene a tervhez.

S a két fiatalember ezen a napon azért indult vadászútra az erdőbe, hogy Yaquita magára maradjon a férjével.

Délután ott voltak kettesben a ház nagy nappalijában.

Joam Garral, aki ekkor érkezett haza, elnyúlt egy finom fonatú bambusznád heverőn, s a kissé izgatott Yaquita melléje telepedett.

Nem az okozott gondot Yaquitának, hogy miként adja férje tudtára a fiatalok érzelmeit, hiszen Minha boldogságát csak ez a házasság biztosíthatta, és Joam örömmel ölelné magához új fiát, akinek kiváló tulajdonságait régtől ismeri és értékeli. Ám Yaquita érezte, hogy nehéz fába vágja a fejszéjét, mikor arra akarja rábeszélni férjét, hogy utazzék el a fazendáról.

Joam Garral ugyanis attól a naptól fogva, hogy még fiatalon ide érkezett, soha, egy napra sem hagyta el a fazendát. Ott hömpölygött előtte az Amazonas vize, ám keletnek tartó árja nem csábította, nem érzett kísértést akkor sem, mikor fával megrakott tutajokat indított minden évben Manaus, Belém és a parái partvidék felé, s nem vágyódott el a fazendáról akkor sem, eszébe sem jutott elkísérni a fiát, mikor Benito a szünidő végével ismét visszatért a városba, hogy folytassa tanulmányait. A földbirtok, az erdő és a kaszálók termékeit Joam Garral mindig helyben adta el.

Az ember azt hihette volna, hogy még csak gondolatban sem akarja átlépni ennek a földi paradicsomnak a határait, melyek között az élete folyt.

Joam Garral tehát huszonöt éve nem lépett Brazília földjére, a felesége meg a lánya pedig még sohasem járt ott. Pedig mennyire szerették volna megismerni azt a szép országot, melyről már olyan sokat hallottak Benitótól! Yaquita néhányszor szóba is hozta ezt a vágyukat, de ilyenkor mindig azt kellett látnia, hogy férje homloka elborul már a gondolatra is, hogy akár csak néhány hétre elhagyják a fazendát. Joam Garral tekintete ilyenkor megtört, s hangjában gyöngéd szemrehányással szólt:

- Miért hagynánk el otthonunkat? Hát nem vagyunk itt boldogok?

És Yaquita, akit olyan boldoggá tett férjének jósága, rendíthetetlen gyöngédsége, nem akarta őt makacskodással megbántani.

Most azonban komoly okok késztették arra, hogy ismét kérlelje a férjét. Minha házassága magától értetődő alkalom arra, hogy Belémbe menjenek a lányukkal, ahol az majd élni fog a férjével.

Belémben megismerheti, megszeretheti a vőlegénye édesanyját. Hogyan is tétovázhatna Joam Garral, ha ilyen jogos kéréssel fordulnak hozzá? Miért ne értené meg, hogy ő maga is szeretné megismerni azt az asszonyt, aki második anyja lesz a lányának, miért ne osztoznék ő maga is ebben a vágyában?

Yaquita megfogta a férje kezét, s azon az édes hangján, mely e keményen dolgozó ember számára az élet egyetlen zenéje volt, így szólt hozzá:

- Joam, egy olyan tervről szeretnék most beszélni veled, melynek a megvalósulását szívből óhajtjuk mindnyájan, s mely neked is éppúgy örömödre szolgál, mint gyermekeinknek és nekem.

- Miről van szó, Yaquita?

- Manoel szereti a lányunkat, s ez a szerelem kölcsönös, s házasságuk mindkettőjük számára a boldogságot jelenti...

Yaquita első szavait hallva Joam Garral felugrott a helyéről. Majd hirtelen mozdulata után lesütötte a szemét, mintha kerülni akarta volna felesége tekintetét.

- Mi van veled, Joam? - csodálkozott Yaquita.

- Minha... férjhez menne?... - suttogta Joam Garral.

- Kedvesem - szólalt meg Yaquita, s a szíve elszorult -, talán van valami kifogásod e házasság ellen? Hát nem vetted már régen észre, hogy Manoel milyen érzelmeket táplál a leányunk iránt?

- De igen!... Már egy éve...

Aztán anélkül, hogy befejezte volna, visszaült a helyére. Akaraterejének megfeszítésével úrrá lett önmagán. Már eloszlott az az érthetetlen reakció, mely a felesége szavai nyomán támadt benne. Tekintete már Yaquita tekintetét kereste, s hosszan, elgondolkozva nézte őt.

Yaquita ismét megfogta a kezét.

- Mondd, kedves Joam, tévedtem volna? Neked nem jutott volna soha eszedbe, hogy erre a házasságra sor kerül, s hogy leányunk élete ily módon boldog révbe ér?

- De igen... Így van!... Egész biztosan így van... Csakhogy, Yaquita, ez a házasság... Hogyan gondolod, mikor lenne ez a házasságkötés, melyet mindnyájan helyeslünk?... Mostanában?

- Akkor lesz, amikor te jónak látod, Joam.

- És az esküvőt... itt tartanánk meg? Itt, Iquitosban?

Ez a kérdés módot adott Yaquitának arra, hogy beszélni kezdjen arról a másik dologról, melyet úgy a szívén viselt. Ám érthető módon mégiscsak habozva kezdett bele.

- Joam - mondta némi tétovázás után -, hallgass rám! Az esküvőre vonatkozóan is szeretnék valamit mondani, amivel te, remélem, egyetértesz. Az elmúlt húsz év alatt kétszer vagy háromszor kértelek, hogy Minhával együtt vigyél el bennünket, hadd lássuk meg egyszer az Alsó-Amazonas és Pará vidékét. Nem teljesíthetted a kérésünket, lefoglalt a munka, állandóan itt kellett lenned a fazendán. Még néhány napos szünidőt sem engedtél meg magadnak. Most azonban, hogy minden reményünket túlszárnyalóan boldogultunk, ha még nem is jött el az ideje a teljes pihenésnek, néhány hétre mégis fölmenthetnéd magad az örökös munka alól, hogy kicsit szórakozz is!

Joam Garral nem válaszolt, de Yaquita érezte, hogy keze megremeg az ő kezében, mintha hirtelen fájdalom érte volna. Az ajkán azonban halovány mosoly játszott: mintha így biztatná a feleségét, hogy mondja végig a mondandóját.

- Látod, Joam - folytatta Yaquita -, még egy ilyen alkalom nem kínálkozik az életünkben. Minha férjhez megy, messzire kerül tőlünk. Életünkben először fogunk bánkódni Minha miatt, s összeszorul a szívem, ha csak eszembe jut ez az oly közeli elválás! Igazán örülnék, ha elkísérhetném őt egészen Belémig! És különben is, nem gondolod, hogy illendő volna megismerni leendő férje édesanyját, azt, akire a lányunkat bízzuk, aki majd az én helyemet tölti be Minha mellett? És tudod, Minha semmiképpen sem szeretne fájdalmat okozni Valdezné asszonynak azzal, hogy tőle távol, nélküle tartjuk meg az esküvőt. Ha az édesanyád élt volna, édes Joamom, amikor mi összeházasodtunk, ugye, te is azt kívántad volna, hogy az édesanyád ott legyen az esküvődön?

Yaquita e szavaira Joam Garral keze ismét megrándult.

- És én úgy szeretném a két fiunk, a lányunk és a te társaságodban látni a mi szép Brazíliánkat, leereszkedni végig ezen a fenséges folyamon, látni a partvidék minden pontját! Úgy érzem, hogy az út végén mégsem volna olyan fájdalmas a válás Minhától. Visszafelé meg legalább magam elé tudom képzelni, hiszen már láttam egyszer azt az otthont, ahová második anyja várja a lányomat. El tudnám képzelni, hol, merre van, mit csinál.

Joam Garral hosszan, merően nézte a feleségét, de még mindig nem válaszolt.

Vajon mi ment végbe benne? Vajon miért habozott eleget tenni egy ennyire érthető kérésnek, miért habozott kimondani azt az igent, mellyel nyilván nagy örömöt szerzett volna övéinek? A munkája semmiképpen sem jelenthetett elháríthatatlan akadályt. Néhány hetes távollétével nem veszélyeztetheti a fazenda ügyeit, hiszen ennyi ideig az intézője mindenben tudja helyettesíteni. És ő csak tovább tétovázott.

Yaquita keze még gyöngédebben szorította férje kezét.

- Édes Joamom, nem hiú szeszélyből kérlellek! Ó, nem! Sokáig gondolkoztam, mielőtt hozzád fordultam volna, s a leghőbb óhajom valósul meg, ha igent mondasz. Gyermekeink tudják, hogy most erről beszélek veled. Minha, Benito és Manoel is arra kérnek, szerezd meg nekik az örömet, hogy mind a ketten elkísérjük őket. És még azt is meg kell mondanom, mi jobban szeretnénk, ha az esküvőt Belémben és nem Iquitosban ünnepelnénk meg. A lányunk beleilleszkedését a belémi társaságba ugyancsak megkönnyítené, ha az ottaniak látnák, hogy a családjával érkezik, s így legalább kevésbé lesz idegen abban a városban, ahol majd élete nagyobb részét tölti.

Joam Garral felkönyökölt a fekhelyén. Tenyerébe temette az arcát, mint aki össze akarja szedni a gondolatait, mielőtt válaszolna. Szemmel láthatóan küszködött magával, valami kétség gyötörte, s a felesége ezt semmiképp sem értette. Yaquita nyugtalan lett, s már-már megbánta, hogy előállt kérésével. Mindenesetre eltökélte, hogy belenyugszik, legyen úgy, ahogy a férje dönt. Ha annyira kedve ellenére van ez az út, hát ő is lemond róla, soha többé nem hozza szóba azt, hogy mozduljanak ki a fazendáról, és soha nem fogja megkérdezni ennek az érthetetlen vonakodásnak az okát.

Eltelt néhány perc. Joam Garral fölállt. Egyenesen az ajtóhoz ment, s nézett kifelé. Mintha utolsó pillantásokat vetett volna erre a szépséges tájra, a világnak erre a kedves zugára, ahol több mint húsz éven át rejtegethette élete minden örömét.

Aztán lassú léptekkel a felesége felé indult. Arckifejezése most egészen más volt, elárulta, hogy rendkívüli döntésre jutott, hogy vége minden tétovázásnak.

- Igazad van - szólt szilárd hangon Yaquitához. - Ez az utazás valóban szükséges. Mikorra tervezed az indulást?

- Ó, Joam, édes Joam! - kiáltotta Yaquita boldogan. - Köszönöm, köszönöm... és az ő nevükben is!

És az elérzékenyülés könnyei szöktek szemébe, mikor a férje magához ölelte.

E pillanatban vidám zajongás hallatszott kívülről, a ház kapujából.

Egy pillanattal később Manoel és Benito jelent meg az ajtóban, Minha pedig éppen akkor lépett ki a szobája ajtaján.

- Gyermekeim! - kiáltott feléjük Yaquita. - Édesapátok beleegyezett! Valamennyien megyünk Belémbe!

Joam Garral mosolytalanul, szótlanul fogadta fia ölelését, leánya csókjait.

- S mikorra tűzzük ki az esküvőt, édesapám? - kérdezte Benito.

- Hogy mikorra?... - hangzott a válasz. - Mikorra?... Majd meglátjuk!... Majd Belémben eldöntjük!

- Ó, de boldog vagyok, ó, de boldog vagyok! - mondogatta Minha most is, akár azon a napon, mikor Manoel megkérte a kezét.

- Megláthatjuk hát az Amazonast teljes fenségében és végig az egész brazil partvidéket! Édesapám, nagyon köszönöm!

És a fellelkesült fiatal lány, akinek képzelete máris a jövőben csapongott, most bátyjához és Manoelhez fordult.

- Menjünk a könyvtárunkba! Szedjük elő valamennyi könyvet meg térképet, ami ezzel a csodálatos folyamvölggyel foglalkozik! Ne csak úgy vaktában utazgassunk! Mindent meg akarok nézni, és mindent tudni akarok a folyamok királynőjéről!

- A világ legnagyobb folyama - mondta másnap Benito a barátjának, Manoel Valdeznak.

Kettesben üldögéltek a fazenda déli végében, a folyamparton, s nézték, amint az Andok roppant hegyláncából elindult víztömeg méltósággal hömpölygött tova, hogy aztán nyolcszáz mérföldnyivel távolabb beleömöljön az Atlanti-óceánba.

- S ez a folyam viszi a legnagyobb víztömeget a tengerbe! - tette hozzá Manoel.

- Akkorát, hogy a torkolatától még meglehetősen nagy távolságban is édesvizű a tenger, s a parttól nyolcvanmérföldnyire is megtáncoltatja a hajókat.

- És széles medre több mint harminc délkört szel át!

- A medence meg huszonöt fokot észak-déli irányban!

- Medence?! - nevetett Benito. - Jókora kis medence ez a roppant terület, melyet az Amazonas keresztülszel! Hiszen szinte a végtelenségbe nyúlik ez a szavanna, és sehol egy domb, mely megtörné az ereszkedőt, sehol egy hegy, mely elzárná a látóhatárt.

- És egész mentében mint óriási polip csápjai kanyarognak az északról meg délről beléömlő kétszáz mellékfolyónak a vizei, melyeket meg ki tudja, hány és hány névtelen, kisebb mellékfolyó táplál, s melyekhez képest Európa nagy folyamai legföljebb jelentéktelen patakok.

- Egyszóval ez a világ legcsodálatosabb, legnagyobb vízrendszere!

A két fiatalember valóban féktelen lelkesedéssel beszélt a páratlan folyamról. Hiszen mindketten annak a tájnak a fiai voltak, ahol a nagy folyam a hozzá méltó mellékfolyókkal együtt olyan utakat alkot, melyek átvezetnek Bolívián, Perun, Ecuadoron, Új-Granadán, Venezuelán és Angol, Francia, Holland és Brazil Guayanán.

Sok nép, sok faj eredete vész el a régmúlt idők homályában. Így van ez a földkerekség nagy folyamaival is. Valódi forrásuk után eddig hiába kutattak a tudós elmék. Az Amazonas sem mentes e törvényszerű sors alól: Peru, Ecuador és Kolumbia között hosszú időn át folyt a versengés, mind a három állam azt állította, hogy az ő területén van az Amazonas eredetvidéke.

Ma már aligha vitatható, hogy az Amazonas Peru Huaraci nevű kerületének tarmai járásában ered, s a 11. és 12. délkör között levő Lauricocha-tóból ömlik ki.

Voltak, akik azt állították, hogy a folyam Brazíliában ered, a titicacai hegyek közül szakad ki, ám ha ez így volna, akkor a Paro és az Apurimac egyesüléséből származó folyó, az Ucayali lenne az Amazonas, s ez mégiscsak képtelenség.

A Lauricocha-tóból való kiszakadása után ötszázhatvan mérföldön át északkeleti irányban folyik, majd a Pante nevű mellékfolyójának torkolata után határozottan keletnek tart. A folyam kezdeti szakaszának neve Marañón, pontosabban Maranhão, mert az előbbi név csak ez utóbbinak portugálból franciásított változata. A brazil határtól Manausig, ahol beleszakad a fenséges Rio Negro, Solimões a neve: ez az elnevezés a solimao indiánok emlékét örökíti meg, akikből már csak elszórtan akad egy-két ember a partvidéki területeken. És végül annak a szakasznak, mely Manaustól a tengerig hömpölyög, Amazonas a neve, vagyis az Amazonok folyama. Ezt a nevet a spanyolok adták a nagy folyamnak; a kalandos kedvű Orellana utódai, akiknek nem mindig hitelt érdemlő, ám érdekfeszítő beszámolói szerint a folyam egyik mellékfolyója, a Nhamunda partján valaha harcias nők törzse élt.

Az Amazonasnak már a kezdeti szakaszán is látható, hogy amint továbbhömpölyög, fenséges folyammá válik. Sehol egy vízzáró vagy egyéb akadály nem állja útját forrásától egészen odáig, ahol két festői hegylánc között, kissé összeszűkült medrében festőien kanyarog tova. Egyenletes hömpölygését csak ott törik meg vízesések, ahol keletnek térve átszeli az Andok közbülső láncolatát. Ha ezek a vízesések nem volnának, úgy az Amazonas a forrásától egészen a torkolatáig hajózható lenne. Még így is - mint Humboldt megállapította - a folyam öthatodát járhatják a hajók.

A földkerekség gyönyörű vidékeit átszelő páratlan folyamról, melynek medre úgyszólván mindenütt néhány fokkal az Egyenlítő-vonal alatt vezet, még azt is el kell mondanunk, hogy van egy sajátossága, mellyel nem dicsekedhetik sem a Nílus, sem a Mississippi, sem a Livingstone, a hajdani Congó-Zaire-Lualaba. Szemben ugyanis azzal, amit a nyilván rosszul tájékozott utazók hangoztattak, az Amazonas Dél-Amerikának nagyon egészséges vidékeit szeli át. Völgyét állandóan járják a jó nyugati szelek, hiszen nem magas hegyek közé zárt völgykatlan ez, hanem roppant síkság, mely északról délre háromszázötven mérföldön át húzódik úgy, hogy lejtését alig bontják meg halmok és dombok, tehát szabadon járhatják a légáramlatok.

Manapság már jól felszerelt, kényelmes gőzhajók járják az Amazonast torkolatától egészen Manausig, s a rendszeres hajójáratoknak csatlakozásuk van a Liverpoolból induló hajókhoz; más járatok végállomása meg Iquitosban van; ismét mások a Tapajoson, a Madeirán, a Rio Negrón és a Purúson át visznek egészen Peru és Bolívia szívéig.

Könnyen elképzelhetjük, hogy fellendül majd a kereskedelem e hatalmas és gazdag folyammedencében, melyhez hasonló sem akad az egész világon.

Csakhogy az éremnek másik oldala is van. A haladás csak a bennszülött fajok rovására valósulhat meg. A Felső-Amazonas vidékéről már ekkoriban eltűnt több indián faj.

A haladás törvényeinek szomorú velejárója ez. Eltűnnek az indiánok.

Ausztrália és Tasmania őslakói kihaltak az angolszászok behatolása után. A Vadnyugat hódítóinak léptei nyomán kivesztek Észak-Amerika indiánjai. És talán eljön a nap, mikor a francia gyarmatosítás eredményeként kihalnak az arabok.

De térjünk csak vissza 1852-re. Akkor még nem könnyítették meg az utasember dolgát a menetrendszerű hajójáratok, és Joam Garralnak számolnia kellett azzal, hogy útja nem kevesebb mint négy hónapot vesz igénybe, főként ha úgy akarnak utazni, ahogy tervezték.

Erre gondolva mondta Benito, amikor barátjával együtt az alant hömpölygő folyam árját figyelte:

- Manoel barátom, minthogy Belémbe érkezésünk után hamarosan üt a válásunk órája, az időt nyilván nem érzed hosszúnak.

- Igazad van, Benito. De ha arra gondolok, hogy Minhát csak az utunk végén vehetem feleségül, hát mégiscsak hosszúnak tűnik.

Vidám napok köszöntöttek Joam Garral családjára. Csodálatosan szépnek ígérkezett utazásuk az Amazonason. És nemcsak a fazenda tulajdonosa és a családja indul a néhány hónapos útra, hanem, mint majd látni fogjuk, elkíséri őket a fazenda személyzetének több tagja is.

Joam Garral a körülötte élők örömét látva, mintha megfeledkezett volna a békességét zavaró titkos gondokról. Attól a naptól fogva, hogy végleg döntött, mintha kicserélték volna, s az utazás előkészületeivel foglalkozva megint a hajdani lankadatlan munkakedv lobogott benne. Családja boldogan figyelte ezt a változást. Erkölcsi ereje mindennél nagyobb súllyal esett a latba, s Joam Garral ismét az lett, aki a fazendán töltött első években volt: erős, munkabíró férfi, aki az erdők, mezők és folyamok frissítő levegőjében élt és dolgozott kezdettől fogva.

Az utazást megelőző hetekben ráadásul sok tennivaló is akadt.

Mint már korábban mondottuk, az Amazonas vizeit még nem járták a gőzhajók, melyekről a különböző hajótársaságok ekkoriban még csak terveket szőttek. A folyamon magánemberek tulajdonában levő vízi járművek közlekedtek, s többnyire a part menti kereskedelmi vállalatok forgalmát bonyolították le.

E vízi alkalmatosságok között volt úgynevezett uba, mely leginkább a pirogra hasonlít, egyetlen fatörzsdarabból munkálják meg szekercével és tűzzel, orra elkeskenyedő és könnyű, hátul pedig kerek és nehéz, egytől tizenkét evezős, három-négy tonnányi rakomány számára van benne hely. Az egaritea durvábban munkált, szélesebb hajó volt, a közepén lombsátor állt, de úgy, hogy mellette maradt hely az evezősök számára. Az uba és az egaritea mellett még jangadák járták a vizet. A jangada nem más, mint nagyobb tutajféle, rajta háromszögletű vitorla meg nádkunyhó, mely utazás közben lakóházul szolgál az indiánnak és családjának.

E háromfajta vízi jármű segítségével bonyolították le a forgalmat az Amazonason, ám egyik fajta sem volt alkalmas sok ember vagy nagyobb mennyiségű áru szállítására.

Akadtak ugyan nagyobb hajók is, például a vörös vitorlával hajózó, háromárbocos vigilinga, melynek nyolc-tíz tonna volt a befogadóképessége, s melyet szélcsendes időben négy hosszú evezővel ugyancsak nehezen hajtottak az ár ellen, meg a coberta, mely akár húsztonnás űrtartalmú is lehetett. Leginkább dzsunkára emlékeztetett ez az alkalmatosság, melynek a farában hajóhíd volt és zárt kabin, két árbocán különböző méretű négyszög alakú vitorlák, ha meg a szél gyönge volt vagy ellenirányú, úgy tíz evezővel hajtották a cobertát, melynek indiánjai a fedélzet elején elhelyezkedve dolgoztak a hosszú evezőkkel.

Ezek közül a hajófajták közül azonban egyik sem felelt meg Joam Garralnak. Amikor elhatározta, hogy a családjával együtt lehajózik az Amazonason, arra is gondolt, hogy ezt az utazást egybeköti annak a roppant mennyiségű árunak a szállításával, melyre már vártak is Parában. A szállítmány szempontjából közömbös volt, hogy mennyi ideig tart az út. Joam Garral e tervét - ha szavazásra kerül sor - valamennyien támogatták volna, kivéve talán Manoelt, aki érthető módon annak örült volna, ha gyorsjáratú gőzhajón tehetik meg az utat.

Ám akármilyen kezdetleges legyen is a Joam Garral által elképzelt vízi alkalmatosság, az biztos, hogy sokan elférnek majd rajta, s kényelemben, biztonságban ereszkedhetnek le a folyó hullámain.

Mikor majd elindulnak, mintha az iquitosi fazenda szakadna le a partról, s úszna el az Amazonas vizén a fazenda lakóival, annak uraival és szolgáival a saját házuk, viskójuk, lombkunyhójuk fedele alatt.

Az iquitosi birtok területén volt néhány olyan pompás erdő is, melyek Dél-Amerikának ezen a középső vidékén úgyszólván kimeríthetetlen kincsesbányát jelentenek.

Joam Garral nagyszerűen értett az erdőgazdálkodáshoz, és minden évben jelentős jövedelemre tett szert a bútor- és a hajó- meg az építőipar céljaira oly kiválóan alkalmas, változatos és értékes fajtájú fák eladásából.

A birtok határában ott folyt az Amazonas, s még ha lett is volna vasút, a kitermelt fát biztonságosabban és olcsóbban szállíthatták a folyamon. Joam Garral minden évben ki is vágatott néhány száz fát, s vastag deszkák, gerendák és gömbfák formájában indította el Parába, olyan ügyes hajósokra bízva a szállítmány gondját, akik pontosan ismerték a folyam különböző pontjainak mélységét és a víz áramlásait.

Joam Garral ebben az évben is a bevált gyakorlatnak megfelelően akart eljárni, ám úgy tervezte, hogy - miután a szállítmányt összeállították - a jelentős kereskedelmi ügylet üzleti részének lebonyolítását teljesen Benitóra bízza. Az idő azonban sürgetett. Faúsztatásra ugyanis június eleje volt a legalkalmasabb, minthogy a vízállás ilyenkor a legmagasabb, ettől fogva egész október hónapig fokozatosan csökken.

A munkát tehát haladéktalanul meg kellett kezdeniük, mert ezúttal rendkívül nagy mennyiségű fát akartak leúsztatni a folyamon. Vagy ötszáz négyszögmérföldnyi erdőt, a fazenda egyik partvidéki sarkát akarták kidönteni a Nanay torkolatánál levő részen, hogy aztán a fákból összeácsolják az úszó sziget nagyságú jangadát, vagyis egy rendkívüli méretű tutajt.

Joam Garral ugyanis a minden egyéb vízi járműnél biztonságosabb, száz egariteánál vagy vigilingánál is hatalmasabb jangadán akarta megtenni az utat az Amazonason a családjával, a fazenda személyzetével és árurakományával együtt.

- Pompás ötlet! - kiáltott Minha, s tapsolt örömében, mikor meghallotta, mit tervez édesapja.

- Igen, így veszedelem és nagyobb fáradalom nélkül tehetjük meg az utat egészen Belémig - bólintott Yaquita.

- És valahányszor lehorgonyzunk, vadászhatunk a parti erdőkben! - tette hozzá Benito.

- Félek, hogy így kicsit sokáig tart az út - jegyezte meg Manoel. - Nem volna jobb, ha valami gyorsabb úton-módon hajóznánk le az Amazonason?

Hosszú lesz az út, az bizonyos, ám a fiatal orvos ellenvetésére csak mosoly volt a válasz.

Joam Garral ekkor magához hívatta a fazenda indián főintézőjét.

- A jangadának egy hónap múlva indulásra készen kell állnia - mondta.

- Még ma munkába kezdünk, Garral úr - válaszolta a főintéző.

Hatalmas munkára vállalkoztak. Május első felében a fazenda vagy száz indián és néger munkása valóságos csodát művelt. Érző szívű emberek, akik nem láttak még ilyet, talán elszomorodva nézték volna a százados faóriások tömeges irtását, amint a favágók fejszéi alatt két-három órán belül kidőlnek; de annyi volt belőlük a folyam partján meg a szigeteken, hogy az erdőirtás nyoma úgyszólván alig-alig látszott.

Az intéző és az emberei - miután Garral megadta az utasításokat - az irtásra kijelölt helyet először is megszabadították a liánoktól, bozóttól, magas fűtől, cserjétől. Mielőtt fűrészt és fejszét fogtak volna, először gallyazókéssel dolgoztak; nélkülözhetetlen szerszáma ez annak, aki az Amazonas-vidéki erdők mélyére akar hatolni. Széles, lapos, kissé ívben görbülő, két-három lábnyi hosszú ez a famarkolatba illesztett szerszám, melyet a bennszülöttek rendkívül ügyesen forgatnak. Néhány óra alatt megtisztították a talajt, kivágták az aljnövényzetet, széles utakat nyitottak a legsűrűbb bozótban. A százados törzsek megszabadultak a liánból, kaktuszból, páfrányból, mohából és broméliaindákból rájuk fonódott takaróktól. Csupasz kéreggel várták a fejszét.

Munkások serege kúszott föl a fák koronájáig, lefűrészelték a vastag villás ágakat, melyeket mindig itt, a fazendán használtak föl. A munkások elől csapatostul menekültek a majmok, de fürgeségben talán még ezek az ugyancsak fürge jószágok sem versenyezhettek volna a buzgó favágókkal. Az irtásra kijelölt erdőrészen hamarosan már csak koronájuktól megfosztott tar fatörzsek meredeztek, s máris friss levegő meg napsütés özönlötte el a nyirkos talajt, ahova eddig soha nem jutott el a nap világa.

A hatalmas fák között nem akadt egyetlenegy olyan, amelyik ne lett volna alkalmas arra, hogy erős, vastag gerendákat vagy deszkákat faragjanak belőle.

Három héttel azután, hogy a munkák megkezdődtek, már egyetlen fa sem maradt állva a Nanay és az Amazonas vize által befogott szögben. Az irtás valóban teljes volt. És Joam Garralnak még csak azzal sem kellett törődnie, nő-e vajon új erdő ezen a helyen, ahol húsz-harminc év múlva akár ismét szálfák szökhettek volna a magasba. Irtás közben nem ügyeltek arra, hogy épségben maradjanak a csemeték, hogy kíméljék az öreg kérgeket, melyekből új hajtás fakadhatna, nem vertek le egyetlen szögletfát sem, hogy körülhatárolják az irtás területét, minden törzset a tövénél döntöttek ki, azzal, hogy majd később kiemelik a gyökereket is, mert különben az eljövendő tavasz zöld zsengével borítaná ismét az egész területet.

A fél négyszögmérföldes irtás helyét, melyet a nagy folyam és mellékfolyójának medre határol, föl fogják törni, fölszántják, megmunkálják, beültetik és bevetik, s majd a jövő esztendőben manióka, kávé, cukornád, kukorica és földimogyoró terem a birtoknak azon a részén, melyet eddig az erdő ősi fái árnyékoltak.

Még nem köszöntött rájuk május utolsó hete, s a kidöntött törzsek már az Amazonas partján várakoztak, gondosan szétválogatva fajták és úsztathatóság szerint. Ugyanis itt, az Amazonas partján fogják összeácsolni a hatalmas jangadát, mely a különböző lakóhelyekkel meg a személyzet szállásával a hátán valóságos kis úszó falu lesz. Az alkalmas órában a dagályban megduzzadó folyam hullámai fölemelik, és majd viszik száz meg száz mérföldön át, egészen az Atlanti-óceán partvidékéig.

Ezekben a hetekben nagyon elfoglalt ember volt Joam Garral. Maga irányította a munkálatokat: először az irtásra kijelölt részen, majd a birtok határában, azon a széles homokparton, melyen az épülő jangada alkatrészei sorakoztak.

Yaquita is az utazás előkészítésével foglalatoskodott, Cybele, az öreg néger asszony készségesen segített ugyan neki, de csak nem tudta megérteni, miért akarnak elmenni innen, ahol mindnyájan jól megvannak.

- Sok olyan szépet fogsz látni, amilyet még soha életedben nem láttál - magyarázgatta neki Yaquita.

- Nem tudom, fölérnek-e azzal, amit már megszokott a szemünk - válaszolta mindig egyformán Cybele.

Minha és Lina elsősorban a saját dolgaikkal foglalatoskodtak. Ők nem csupán utazásra készülődtek, ők véglegesen távoznak, gondolniuk kellett tehát millió aprósággal, hiszen majd egy másik országban folytatják az életüket, s a fiatal mulatt lány ott is gyöngéden szeretett úrnője mellett marad. Minha kicsit nehéz szívvel készülődött, a vidám Lina azonban nem csinált magának nagy gondot abból, hogy elhagyja Iquitost. Minha Valdez mellett éppen olyan szép lesz az élet, mint Minha Garral mellett volt. Kedvét csak az szegte volna, ha el kell szakadnia úrnőjétől, ez a gondolat azonban még csak föl sem merült senkiben.

Benito minden munkában buzgón segédkezett az édesapjának. Így tanult bele a fazendatulajdonos mesterségébe, hiszen egy napon talán az lesz belőle; a birtok vezetésének kereskedelmi részét pedig megtanulja, mikor a folyamon úsztatott árukat kíséri és eladja.

Manoel pedig megosztotta az idejét a ház és az irtásterület között; a házban Yaquita és a leánya szorgoskodott szüntelenül, Benito meg többször is csalogatta magához az irtásterületre, mintsem a fiatalembernek kedve lett volna oda menni. No de Manoel mégsem egyformán osztotta meg az idejét a két hely között - és ez igazán érthető.

Egyik vasárnap - május 26-án - a fiatalok elhatározták, hogy elmennek egy kicsit szórakozni. Nagyszerű, igazán kirándulásra való idő volt, a Kordillerák felől fúvó friss szellő enyhítette a forróságot.

Benito és Manoel tehát azt javasolták Minhának: tartson velük az Amazonas jobb partján, a fazendával szemben húzódó erdőségen át vezető útjukban.

Ezzel a sétával mintegy elbúcsúzhatnak Iquitos szépséges vidékétől. A két fiatalember voltaképpen vadászútra indult, ám hogy a fiatal lányokat - mert természetesen az úrnőjétől elválaszthatatlan Lina is velük megy - vadászat közben nem fogják magukra hagyni, arra Manoel puszta jelenléte is biztosíték volt. És ezek a lányok nem olyan fából voltak faragva, hogy megijedtek volna két-három mérföldes sétától.

Sem Joam Garralnak, sem Yaquitának nem volt ideje arra, hogy a fiatalokkal tartson. Még a jangada terve sem volt egészen kész, pedig nem lett volna jó, ha építésével megkésnek. Ezenfelül Yaquitának és Cybelének, noha a fazenda minden asszonya-lánya segített nekik, nem volt egy perc veszteni való ideje sem.

Minha örömmel kapott bátyja és vőlegénye javaslatán. Így délelőtt tizenegy óra tájt, miután már megebédeltek, a négy fiatal elsétált a magas folyampartra, oda, ahol a két folyam találkozik. Egyik négerük is velük tartott. Valamennyien beszálltak a birtokhoz tartozó s a folyamparton kikötött ubába, s miután átkeltek az Iquitos- és a Parianta-sziget között, eljutottak az Amazonas jobb partjára.

Az uba egy gyönyörű, vagy harminclábnyi magas páfránylugas alatt kötött ki, csipkézett levelű, bársonyzöld lombok alkottak tetőzetet a természetes lugas felett.

- És most, Manoel - szólt Minha -, az erdő nevében én üdvözlöm itt, az Amazonas vidékén, ahol maga mégiscsak vendég! Itt mi itthon vagyunk, engedje meg tehát, hogy ellássam a ház úrnőjére háruló kötelességeket!

- Kedves Minhám - hangzott a válasz -, az én otthonomban is úrnője lesz a háznak, csakúgy, mint az iquitosi fazendán, és itt is meg ott is...

- Ej - nevetett Benito -, talán mégsem azért jöttetek ide, hogy szépeket mondjatok egymásnak!... Próbáljátok meg néhány órára elfelejteni, hogy jegyesek vagytok!

- Egyetlen órára, egyetlen percre sem akarom ezt elfelejteni! - mondta Manoel.

- De ha például Minha kívánná ezt?

- Minha ilyet nem kíván tőlem!

- Ki tudja? - vágott közbe nevetve Lina.

- Linának igaza van! - mondta Minha, s kezét nyújtotta Manoelnak. - Próbáljuk elfelejteni!... Felejtsük el!... A bátyám kéri ezt... Mindennek vége! Mindennek! Míg ez a séta tart, nem vagyunk jegyesek. És Benito nővére sem vagyok. És maga nem barátja neki...

- Még mit nem! - kiáltott közbe Benito.

- Helyes! Helyes! - tapsolt Lina. - Mindnyájan idegenek vagyunk egymás számára.

- Idegenek, akik most találkoznak először, és üdvözlik egymást...

- Kisasszony... - hajolt meg Manoel Minha előtt.

- Kihez van szerencsém, uram? - kérdezte Minha nagy komolyan.

- Manoel Valdez vagyok, s nagyon boldog lennék, ha bátyjaura bemutatna...

- Ó, az ördögbe ezekkel az ócska ceremóniákkal!... Inkább legyetek jegyesek! Legyetek, amik csak akartok, ha úgy tetszik, akár örökre!

- Örökre! - mondta Minha magától értetődően, mire Lina még vidámabban nevetett.

Manoel hálás pillantással köszönte meg menyasszonyának a szót, mely olyan önkéntelenül csúszott ki a fiatal lány száján.

- Ha kicsit kilépnénk, kevesebbet beszélnénk! - kiáltotta Benito, hogy segítsen zavarba jutott nővérén.

Minhának azonban nem volt sietős.

- Egy pillanat, kedves bátyám, egy pillanat! Látod, hajlandó vagyok engedelmeskedni neked. Azt akartad, hogy Manoel meg én feledkezzünk meg a jegyességünkről, nehogy elrontsuk a kirándulásodat. Most én kérek tőled valamit: te se rontsd el az én örömömet! Ígérd meg nekem, Benito, légy olyan jó, és ígérd meg, hogy elfelejted...

- Mit kellene elfelejtenem?

- Hogy annyira szereted a vadászatot!

- Hogyhogy? Meg akarod nekem tiltani...

- Igen, megtiltom, hogy rálőj az erdőben boldogan repdeső szépséges kis madarakra! Ugyanez a tilalom védi az apróvadakat is, melyekkel amúgy sem tudnánk mit kezdeni. Ha viszont jaguár vagy más vadállat túlságosan közel merészkedne hozzánk, hát jó, nem bánom, lőj rá!

- De...

- Ha nem engedelmeskedsz, hát megfogom Manoel kezét, elszaladok vele, eltévedünk, aztán kereshetsz bennünket!

- Szeretnéd, ha megtagadnám az engedelmességet, ugye? - kérdezte Benito nagy nevetve Manoelt.

- Azt meghiszem! - bólintott a barátja.

- Hát nem! Engedelmeskedni fogok. Engedelmeskedni fogok Minhának, már csak azért is, hogy téged bosszantsalak! Gyerünk!

S ezzel valamennyien elindultak a gyönyörű fák között, melyeknek dús lombozata sehol sem engedte, hogy a napsugár keresztülsüssön rajtuk.

Az Amazonas jobb partjának e részénél szebb tájat alig lehet elképzelni.

A vidám társaság hol magas fűben, hol cserjésen, hol sűrű bozóton át ment, derűsen beszélgetve, nevetgélve. Legelöl a fiatalokat kísérő néger haladt, sarabolókésével vágott utat ott, ahol a bozót áthatolhatatlanul sűrű volt. Lépteik zajára csapatostul röppentek föl a madarak.

Minhának igaza volt, mikor védelmébe vette a lombok között repdeső madarakat. A trópusi madárvilág legszebb fajtái voltak itt képviselve. Az ember azt hihette volna, hogy a roppant fák termették mint gyümölcsöt az ágaikon himbálózó zöld papagájokat meg búbos rikkancsokat. A kolibrik ezernyi fajtája meg, mint szélhordta tarka virág, lebbent ágról ágra.

Minha boldogan hívta föl Manoel figyelmét a természet e szép csodáira, melyek a maguk eredeti mivoltában már nem találhatók a keleti vidékek civilizáltabb tájain. Manoel inkább tekintetével, mint fülével figyelt a fiatal lányra, a millió madár rikoltozása, csicsergése különben is olyan hangzavarral töltötte be az erdőt, hogy alig érthették egymás szavát.

Csak Lina vidám nevetésének csengése tudta túlharsogni az ezerfajta csicsergést, huhogást, csivitelést, károgást, füttyöt és turbékolást.

- Ó, mennyi szépség! - lelkendezett Minha.

- Te, Minha, itt itthon vagy, legalábbis azt mondtad, s lám, hogy dicsekszel kincseiddel! - nevetett Benito.

- Jó, csak csúfolj! Ugye, Manoel, ennyi szépség láttán mégiscsak szabad lelkesednem? Különben is, a természet alkotta mindezt a gyönyörűséget, és valamennyiünk, az egész világ kincsei!

- Hadd csúfolódjék csak Benito! - mondta Manoel. - Titkolja ugyan, de szabad idejében ő is csak költő, s a természet szépségeit éppen úgy csodálja, mint mi valamennyien. Csak mikor puska van a vállán, hát fuccs a költészetnek!

- Légy inkább most is költő, kedves Benitóm! - kérlelte Minha.

- Jó, költő vagyok! Ó, természet, ó, dicső természet...

Ami igaz, az igaz, Minha nagy áldozatot követelt a bátyjától, mikor arra kérte, ne használja vadászfegyverét. Az erdőben bőségesen akadt volna vadászzsákmány, s Benitónak néhányszor ugyancsak szép lövésekről kellett lemondania.

A kevésbé sűrű erdőrészekben, ott, ahol tágas tisztások nyíltak, elő-előbukkant egy-két struccpár a négy-öt lábnyi magasra nőtt nanduk fajtájából. Nyomukban mindenütt a seriemák, a struccok elválaszthatatlan kísérői; ezek a pulykákra emlékeztető szárnyasok a konyhában sokkal nagyobb becsületnek örvendenek, mint a hatalmas madarak, melyeket olyan buzgón kísérnek.

- Nekem aztán sokba kerül ez a nyavalyás ígéretem! - dünnyögött Benito, s visszaakasztotta a puskáját, melyet szinte ösztönösen már lekapott a válláról.

- Kímélni kell a seriemákat - mondta Manoel -, hiszen ők pusztítják a legtöbb kígyót!

- És kímélni kell a kígyókat, mert azok meg a kártékony rovarokat eszik, és a kártékony rovarokat is kímélni kell, mert ezek a még kártékonyabb bolhával táplálkoznak! - mondta csúfolódva Benito. - Ezzel az erővel akár semmire se vadásszunk!

Ám Benito vadászszenvedélye később ennél jóval keményebb próbára volt téve. Olyan erdőrészbe értek, ahol valósággal nyüzsgött a vad. Fürge szarvasok, kecses őzek ugrottak ki a fák alól, s egy jól irányzott golyó biztosan megállította volna futásukat. Itt-ott kávészínű vadpulykák bukkantak elő, meg pekarik, vagyis brazíliai vadmalacok, melyet oly nagy becsben tartanak azok, akik szeretik a vadpecsenyét; majd agutik serege vágott át előttük, ezek Dél-Amerika vadnyulaihoz hasonlítanak, utánuk meg pikkelyes hátú, foghíjas tatuk bújtak ki a fák közül.

Az ifjú Benitót ugyancsak fűtötte a vadászszenvedély, ám hű maradt ígéretéhez, s nem nyúlt a fegyvere után.

- Persze jó dolog sétálni - jegyezte meg Benito, mikor egy pillanatra megálltak -, no de csak úgy, minden cél nélkül sétálni...

- Cél nélkül?! - kiáltott föl Minha. - De hiszen van célunk: látni, ámuldozni akarunk, mielőtt elmennénk, még egyszer meg akarjuk nézni, búcsút akarunk mondani Közép-Amerika e csodálatos erdeinek, melyeket Parában már nem láthatunk!

- Hopp! Eszembe jutott valami! - kiáltott föl Lina.

- Linának csak bolondság juthat eszébe! - mondta Benito, fejét csóválva.

- Igazán nem szép tőled, bátyám, hogy kicsúfolod Linát, mikor ő éppen azt akarja, hogy célja legyen a sétánknak, melyet te így, cél nélkül értelmetlennek tartasz - mondta Minha szemrehányóan.

- Már csak azért se csúfolódjék, Benito úr, mert biztos vagyok abban, hogy az ötletem tetszeni fog magának - nevetett Lina.

- És mi ez az ötlet? - kérdezte Minha.

- Nézzék csak meg ezt a liánt!

És Lina egy cipo-liánra mutatott, az inda egy óriási mimózára csavarodott, melynek pehelykönnyű levelei a legkisebb neszre is összecsukódnak.

- És mit akarsz ezzel a liánnal? - kérdezte Benito.

- Azt javasolom - mondta Lina -, hogy kövessük ezt a liánt, míg csak meg nem találjuk a végét!

- Ez aztán az ötlet, ez aztán a cél! - kiáltott fel Benito. - Követni a liánt árkon-bokron, bozóton, sziklán, patakon, vízesésen át, nem riadni vissza semmi akadálytól, nem megtorpanni...

- Alighanem mégiscsak igazad van, bátyám! - mondta Minha nevetve. - Lina egy kis bolond!

- Úgy?! Inkább rám hagyod, hogy Lina bolond, csak hogy ne kelljen azt mondanod, hogy Benito a bolond, aki helyesli Lina javaslatát!

- Jó, hát legyünk valamennyien bolondok, ha kedvetek van hozzá! - mondta Minha. - Kövessük a liánt!

- Nem kell attól tartanunk, hogy...? - kezdte rá Manoel.

- Már megint aggályoskodsz! - kiáltott föl Benito. - Persze eszedbe sem jutna gáncsoskodni, sőt máris mennél, ha a lián végén Minha várna rád!

- Egy szót sem szóltam! - adta be a derekát Manoel. - Hallgatok és engedelmeskedem. Kövessük a lián útját!

És máris elindultak, vidáman, mint a vakációzó gyerekek.

Messzire csalogathatja őket ez a hosszú inda, ha követik - Minósz király örökösének fonala kifelé vezetett a labirintusból, ez a lián azonban egyre beljebb fog vinni a rengeteg sűrűjébe.

Ez a cipo-lián ugyanis, melyet Brazíliában inkább vörös japicanga néven emlegetnek, néha több mérföld hosszúságú indákat növel. No de elvégre nem esik folt a becsületükön, ha útközben meggondolják magukat és visszafordulnak.

A lián egyik fáról a másikra kúszott folyamatosan, hol a fa törzsére csavarodott, hol meg füzérként csüngött a lombok közül.

De hányszor meg hányszor álltak meg, s hányszor sóhajtott föl csalódottan az egyébként olyan vidám társaság, mikor azt hitték, hogy szem elől tévesztették a liánt! Mindenáron meg akarták keresni, türelmesen kutattak, bogozgatták az aljnövényzetet, hogy a vezető inda nyomára akadjanak.

- Ott! Ott van! Látom! - kiáltott Lina.

- Tévedsz - válaszolt Minha -, ez nem a mi liánunk, ez egy egész más fajtához tartozik.

- Dehogyis! Linának igaza van - állapította meg Benito.

- Nem! Lina téved! - szólt közbe magától értetődően Manoel.

Ilyenkor aztán roppant komoly viták támadtak, és sem egyik, sem a másik fél nem akart engedni.

Nem volt más megoldás, Benito és a néger fölkapaszkodtak a fára, megkeresték a lombok között bujkáló cipot, hogy lássák, merre is vezet tovább.

És csöppet sem volt könnyű kibogozni a liánt az aljnövényzet sűrűjéből sem, hiszen volt úgy, hogy tövises karatabroméliák meg hatalmas rózsaszín orchideabokrok és oncidiumok között tűnt el, s ezek kuszábbak voltak, mint egy pamutgombolyag, amit játékos kedvű kismacska tépett meg.

Hát még mikor a lián a talajon kúszva eltűnt a lycopodiumbokrok, a nagy levelű heliconiák, a rózsaszín bóbitájú calliandrák meg a vesszőkaktuszok között, ami úgy csavarodott rá, mint drót a tekercsre; mikor eltakarták a fehér jalaparepkény kusza csomói, a vanília húsos indái, a rengeteg levél, ágacska, venyige!

S micsoda örömujjongás volt, valahányszor újra megtalálták a liánt, és ismét folytathatták a megszakított sétát!

Már egy órája szórakozott így a vidám társaság, de még semmi jele sem volt annak, hogy elérik a híres-nevezetes célt. Erélyesen meg-megrázogatták a liánt, ám az nem engedett, közben a zajra százával röppentek fel a madarak, a majmok meg, mintegy az utat mutatva, csapatostul menekültek egyik fáról a másikra.

Ha áthatolhatatlanul sűrű bozót állta útjukat, a néger sarabolókése ösvényt nyitott nekik, s az egész társaság vígan nyomult előre; ha meg zöld mohával lepett sziklára tekergett föl a lián, hát valamennyien fölkapaszkodtak rá, és túljutottak az akadályon.

Hamarosan tágas tisztáshoz értek. Itt, ahol szabadon járt a levegő, melyre éppúgy szüksége van, mint a nap fényére, ott állt magánosan a legjellegzetesebb trópusi fa, a forró égöv lakójának nagy táplálója, egy árva banánfa, mely Humboldt szerint "társa volt az embernek civilizációja bölcsőjétől kezdve". A cipo hosszú indája a tisztás szélétől a banánfa magas ágaira csavarodva futott át a másik szélére, majd onnan ismét az erdő sűrűjébe vezetett.

- Megállunk végre? - kérdezte Manoel.

- Nem, szó sem lehet róla! - kiáltotta Benito. - Nem állunk meg, míg a lián végét meg nem találtuk!

- Csakhogy lassanként már gondolnunk kell arra is, hogy hazamenjünk! - jegyezte meg Minha.

- Ó, édes úrnőm, menjünk még! Menjünk tovább! - esengett Lina.

- Menjünk, menjünk csak! - erősködött Benito.

És nagy könnyelműen továbbmentek az erdőbe, mely itt ritkásabb volt, és így gyorsabban jutottak előre.

A lián egyébként most északnak, a folyam felé vezette őket, így hát nyugodtabban követték, hiszen egyre közelebb kerülnek a jobb parthoz, ahonnan könnyen hazamehetnek.

Negyedórával később útjukat szegte az Amazonas egyik kis mellékvize, mely mély szakadékban csobogott. A szakadék fölött azonban beju-cosból és ágacskákból összefonódott bürü vezetett át, a két ágra vált lián meg karfaként futott a bürü mellett a szakadék túloldalára.

Benito, aki mindig elöl járt, máris a növényekből fonódott lengedező hidacskán termett.

Manoel vissza akarta tartani menyasszonyát.

- Maradjon itt, maradjon, Minha! Benito menjen tovább, ha kedve van hozzá, mi majd itt megvárjuk.

- Nem! Jöjjön velünk, édes úrnőm, jöjjön velünk! - könyörgött Lina. - Ne féljen! Már vékonyodik a lián! Mégiscsak kifogunk rajta, mégis a végére érünk!

És a fiatal mulatt lány nagy bátran Benito nyomába szegődött.

- Milyen nagy gyerekek ezek! - mosolygott Minha. - Jöjjön, kedves Manoelom! Velük kell tartanunk!

És mindnyájan átkeltek a szakadék felett hintaként lengő bürün, és ismét a nagy fák lombsátra alatt jártak.

Alig mentek tíz percet, északi irányban követve a végeérhetetlen liánt, amikor valamennyien megtorpantak - és volt is miért.

- Mégiscsak itt lesz már valahol a vége? - kérdezte Minha.

- Nem - válaszolt Benito -, de jó lesz, ha óvatosan megyünk tovább! Nézzétek csak!... - És Benito a liánra mutatott, mely egy magas fikusz ágai között tűnt el, ám láthatták, hogy a lombok közül valami erősen rángatja.

- Mi lehet ez? - kérdezte Manoel.

- Talán valami állat lapul ott, jó lesz, ha vigyázunk!

És Benito puskáját vállához emelve intett a többieknek, hogy várjanak, míg ő maga vagy tíz lépést tett előre.

Manoel, a két lány és a néger mozdulatlanul várakoztak.

Egyszer csak Benito kiáltása hallatszott, azt látták, hogy rohan a fa felé. Valamennyien utánairamodtak.

Váratlan és szívderítőnek éppen nem mondható látvány tárult a szemük elé.

Egy ember vergődött a nyakánál fogva a liánra akasztva, amely itt hajlékony volt, akár a vékony kenderkötél, s könnyű volt belőle hurkot kötni. A lián az akasztott ember végvonaglása miatt rángatódzott olyan erősen.

Benito előrántotta a vadászkését, és elvágta a liánt.

Az akasztott ember a földre zuhant. Manoel fölébe hajolt, hogy életre térítse, ha még nem késő.

- Ó, a szerencsétlen! - suttogta Minha.

- Manoel úr, Manoel úr! - lelkendezett Lina. - Nézze, még lélegzik! Ver a szíve! Meg kell menteni!

- Úgy van - mondta Manoel -, de azt hiszem, igazán az utolsó percben érkeztünk.

Harminc év körüli fehér ember volt a szerencsétlen, rosszul öltözött, nagyon sovány, és megkínzott arca sok szenvedésről beszélt.

A lábánál üres kulacs hevert a földön, meg egy pálmafából faragott bilboquet - afféle golyófogó játék, melyhez pálmarost erősítette a teknősbékafej golyót.

- Hogy valaki felakassza magát, meg akarjon halni ilyen fiatalon! - mondta Lina. - Vajon mi vitte rá a szerencsétlent?

Manoel orvosi munkája eredményeként magához tért a szegény ördög, kinyitotta a szemét, aztán olyan váratlanul erélyesen nyögött fel, hogy Lina rémülten felsikoltott.

- Kicsoda maga, barátom? - kérdezte Benito.

- Ahogy nézem, egy hajdani akasztott vagyok!

- No de hogy hívják?

- Várjunk csak, rögtön eszembe jut - mondta az idegen, és végigsimította a homlokát. - Fragosónak hívnak, szolgálatjára, ha ugyan még alkalmas vagyok arra, hogy megfésüljem és megborotváljam uraságodat mesterségem szabályai szerint. Borbély volnék ugyanis, minden figarók közül a legboldogtalanabb!

- És hogy szánta el magát erre...

- Hát mit mondjak, kedves uram?! - válaszolt mosolyogva Fragoso. - Egy kétségbeesett pillanatomban, amit nyilván megbántam volna, amennyiben a túlvilágon is van megbánás. No de csöppet sem vigasztaló gondolat, hogy az embernek még nyolcszáz mérföldet kell megtennie úgy, hogy közben egy fitying sincs a zsebében! Persze hogy elcsüggedtem!

Voltaképpen jó és kellemes arcú ember volt ez a Fragoso. Ahogy magához tért, látták rajta, hogy vidám természetű lehet. Vándorborbély volt, azok közé tartozott, akik a Felső-Amazonas partján járnak faluról falura, és szolgálataikat nagyon megbecsülik.

Ám ez a boldogtalan magányos és nincstelen figaró már negyven órája egy falatot sem evett, elkeveredett az erdőben, és egy kétségbeesett pillanatban elvesztette a fejét... a többit már tudjuk.

- Ide hallgasson, barátom - mondta neki Benito -, most szépen eljön velünk az iquitosi fazendára.

- Azt aztán boldogan! - válaszolt Fragoso. - Minthogy leakasztott engem, önhöz tartozom, uram. Ha nem kellek, kár volt leakasztani.

- Ugye, kedves úrnőm, ugye, milyen jól tettük, hogy követtük a liánt? - ujjongott Lina.

- Azt meghiszem! - válaszolt a fiatal lány.

- Hát bizony, sohasem hittem volna, hogy a liánunk végén egy embert találunk! - mondta Benito.

- És főleg nem, hogy egy bajba jutott, akasztott borbélyt, ugye? - szólt közbe Fragoso.

A nekividámodott borbélynak elmondták, hogy voltaképpen mi is történt. Fragoso meleg szavakkal mondott köszönetet Linának a kitűnő ötletért, hogy kövessék a liánt. Valamennyien a fazenda felé indultak, ahol Fragosót úgy fogadták, hogy egyhamar ne legyen kedve ismét elszánni magát ilyen kétségbeesett tettre.

Fél négyszögmérföldnyi területen döntötték ki az erdőt. Most már az ácsokon volt a sor, hogy tutajt készítsenek a homokparton sorakozó évszázados fák törzséből.

Ez a munka már korántsem volt nehéz. A fazenda rendkívül ügyes indiánjai Joam Garral vezetésével nagyszerű munkát végeztek, ezek a bennszülöttek ugyanis csodálatra méltó munkások akár ház-, akár hajóépítésről legyen szó. Nincs más szerszámuk, mint a fejsze és a fűrész, s olyan kemény fát kell megdolgozniuk, hogy szerszámuk éle állandóan kicsorbul, ügyes, türelmes és természettől tehetséges kezük alól mégis olyan gyorsan kerülnek ki a pompásabbnál pompásabb gömbfák, gerendák és deszkák, hogy az egy gépesített üzemnek is a becsületére válnék.

A kivágott törzseket nem bocsátották rögtön vízre, Joam Garral másként szokta irányítani a tutajépítést. A roppant mennyiségű fatörzset sorba rakatta az előzőleg lejtősre kiképzett széles homokparton, melyet a Nanay és az Amazonas vize fog be. Itt készül el a jangada, s alkalmas időben majd innen bocsátják az Amazonas hullámaira, hogy elinduljon a célja felé.

Itt egy különleges természeti jelenséggel kapcsolatban néhány szót kell szólnunk a roppant folyam geográfiai helyzetéről.

Annak a két óriási folyamnak a medre, mely talán nagyobb, mint az Amazonas brazíliai szakasza, vagyis a Nílusnak és a Missouri-Mississippinek a medre az Egyenlítőre merőleges, az egyik dél-északi irányban vágja át az afrikai kontinenst, a másik pedig északról délre szeli át Észak-Amerikát. Rendkívül változatos tájakon, több délkörön át, tehát nagyon különböző éghajlatok alatt hömpölyög mindkét folyam vize.

Az Amazonas medre viszont - legalábbis attól a ponttól kezdve, ahol Kolumbia és Peru határán egyenesen keletnek fordul - mindvégig a 4. és a 2. délkör közötti területeket szeli át, így partja mentén azonos éghajlat uralkodik.

Ebből kifolyólag az Amazonas partjának lakói két évszakot ismernek, az esőzések ideje között pontosan hat hónap telik el. Észak-Brazíliában szeptemberben köszönt be az esős időszak, Dél-Brazíliában pedig márciusban. Így aztán a jobb és bal parti mellékfolyók és folyamok vize féléves szünetekkel árad, tehát az Amazonas vize, miután júniusban tetőzik, októberig fokozatosan apad.

Joam Garral tapasztalatból ismerte ezt a természeti jelenséget, melyet hasznosítani akart a jangada vízre bocsátásánál, miután az annak rendje-módja szerint elkészült a folyamparton. Az Amazonas ezek szerint maximálisan negyvenlábnyira emelkedhetik, és minimálisan harminclábnyira apadhat átlagszintje fölé, illetve alá. Ez a pontosan ismert vízszintkülönbség megkönnyítette Joam Garral dolgát.

Haladék nélkül nekifogtak a jangada építésének. A széles partsávon vastagság és úsztathatóság szerint rendezték el a fatörzseket. A nehéz és kemény fajtájú törzsek között ugyanis akadtak olyanok, melyeknek fajsúlya csaknem azonos a víz fajsúlyával.

A tutaj alsó rétegének kiképzéséhez nem rakták szorosan egymás mellé a fatörzseket, az egyes darabok között széles hézagot hagytak, és keresztgerendákkal kötötték őket össze, hogy biztosítsák az építmény szilárdságát. Az egyes gerendákat még paçabával is egymáshoz rögzítették. A kenderkötélhez hasonlóan erős paçaba nem más, mint egy bizonyos, a partvidéken bőven termő pálmafa rostja, melyet errefelé kötél gyanánt használnak, mert a paçaba vízhatlan, olcsó, úgyhogy ekkoriban már nemcsak Amerikában volt ismert és használt, Európában is kezdték vásárolni és használni ezt a természet adta, értékes anyagot.

A hosszanti és a keresztgerendák együttesére kerültek rá a jangadának a merülésvonal fölött harminchüvelyknyire levő padozatát alkotó vastag pallók és deszkák. A tutaj építésének ez a része már nagy munkát igényelt, hiszen a jangada teljes hossza ezer-, a szélessége pedig hatvanlábnyi, vagyis összesen hatvanezer négyszögláb lesz a teljes felszíne. Valóságos erdő fog tehát elindulni az Amazonas hullámain.

A tutajépítést teljes egészében Joam Garral irányította, mikor azonban ez a munka befejeződött, és a berendezésről, a felszerelésről esett szó, meghallgatták a tutaj leendő összes utasának a véleményét, még a derék Fragosóét is.

A borbély legboldogabb napja volt ez, mióta a vendégszerető család befogadta. Joam Garral felajánlotta neki, hogy elviszi Parába, hiszen oda tartott, mikor az a lián "nyakon csípte, és nem engedte tovább". Fragoso hálás köszönetet mondott a nagylelkű ajánlatért, és azon volt, hogy az indulásig is minden módon hasznossá tegye magát. Különben is nagyon értelmes ember volt, rendkívül ügyes kezű, minden munkához jól nyúlt hozzá. Éppen olyan vidám természetű volt, mint Lina, mindig dalolt, tréfára mindig kész volt, s mindnyájan hamarosan megszerették.

Fragoso azonban egyre azt mondogatta, hogy Linának tartozik a legnagyobb hálával.

- Igazán pompás ötlet volt Lina kisasszony részéről, mikor azt javasolta, hogy játékból, szórakozásból kövessék mindvégig a lián útját! Nagyszerű ötlet volt, bár az is igaz, hogy az ember a liánok végén nem mindig talál egy boldogtalan borbélyt.

- Merő véletlen volt az egész - mondta Lina nevetve -, és biztosíthatom, hogy nem tartozik nekem semmivel.

- Hogyhogy semmivel? Hiszen magának köszönhetem, kisasszony, az életemet, és bárcsak még száz évig tartana, hogy hálámat leróhassam! Mert tudja, nem vagyok én született öngyilkos. Megpróbáltam, de csak azért, mert rákényszerített a szükség. Inkább ezt választottam, mint hogy éhen haljak, s mielőtt egészen meghalnék, vadállatok eledelévé váljak. Az az iszalag szalag lett, mely összefűz bennünket, és maga, kisasszony, hiába mondja...

A beszélgetés rendszerint ilyen vidám hangon folytatódott, Fragoso azonban hiába tréfálkozott, szíve mélyéig hálás volt a fiatal mulatt lánynak, hogy játékos kezdeményezésével megmentette az életét; Linát pedig igazán nem hagyta hidegen a nyílt, őszinte, jóképű és vidám legény hálálkodása. Barátságuk fölött már tréfálkoztak is a fazenda lakói: Benito, az öreg Cybele meg a többiek.

Ami meg a jangadát illeti, miután meghallgatták az érdekeltek véleményét, megállapodtak abban, hogy a hajó fölszerelése és berendezése a lehető legkényelmesebb lesz, hiszen az utazás hónapokig fog tartani. A jangadán külön hajlékot építenek a Garral család: az apa, az anya, Minha, Benito, Manoel meg kedvenc szolgálóik, Cybele és Lina számára. Ezenfelül a jangada utasai között lesz még negyven indián, negyven néger, Fragoso és a jangada kormányosa is.

A nagyszámú személyzetnek mindig lesz dolga, hiszen a folyam vizén ide-oda kell kanyarogniuk a szigetek és szigetecskék között, és ha az Amazonas árja pótolja is a hajómotort, ám a kormányzást, a jangada irányítását mégiscsak embererővel kell ellátniuk. A nyolcvan ember erős karjára nagy szükség lesz, mikor majd a hosszú csáklyákkal kell dolgozni, melyeknek segítségével a jangadát egyenlő távolságban tartják a két parttól.

Mindenekelőtt nekifogtak, hogy a jangada tatjában megépítsék a gazda és a családja lakóhelyét, öt hálószobából és egy nagy, közös nappali szobából állt ez a hajlék.

Mikor a munka dandárjával Joam Garral tervei szerint elkészültek, Minha egy kéréssel állt elő.

- Édesapám - mondta -, most, mikor tudjuk már, hogy a te jóvoltodból tető lesz a fejünk felett, légy olyan jó, és engedd meg, hogy úti hajlékunkat kedvünk szerint rendezzük be! A ház a te gondod volt, a berendezése legyen a miénk! Édesanyám meg én azt szeretnénk, hogy olyan legyen az a kis ház, mintha a birtokon levő házunk is velünk utazna, legalább te is úgy érezheted majd magad, mintha el sem hagytad volna Iquitost.

- Legyen a kedved szerint, Minha - mondta Joam Garral azzal a szomorkás mosolyával, mely néha-néha most is megjelent az arcán.

- Majd meglátod, milyen szép lesz!

- Megbízom az ízlésedben, kedves lányom.

- És becsületünkre fog válni! Úti hajlékunk méltó lesz a mi szép országunkhoz, amit a jangada átszel majd, s ahova te annyi meg annyi év után visszatérsz!

- Igen, Minha, igen - bólintott Joam Garral. - Kicsit olyan, mintha száműzetésből, önkéntes száműzetésből térnénk vissza. Csináld hát, lányom, ahogy jónak látod! Előre is hozzájárulok ahhoz, amit tervezel.

Így hát Minha gondja lesz a ház kiszépítése, de természetesen nyomban akadtak önkéntes segítőtársai Manoel, Lina és Fragoso személyében. Némi fantáziával és jó ízléssel valóban szépen berendezhetik ideiglenes hajlékukat.

A berendezés munkájával néhány nap alatt elkészültek, s minden olyan szépen a helyén volt, hogy valamennyien otthonosan érezhették magukat. Néhány szép nagy fa alatt, a folyam partján még végleges otthonnak is jó lett volna ez a kedves házikó, mely nem lesz méltatlan a festői tájakhoz, melyek között elsiklik.

Talán felesleges is mondanom, hogy Yaquita, a lánya és Lina nagyon boldog volt.

- Ha kedvetek van hozzá - mondta Benito -, fákat is ültetünk el a jangadán.

- Még hogy fákat! - nevetett Minha.

- Miért ne? - szólt közbe Manoel. - Ha jó földbe ültetjük el ezen a pompás hajón, biztosan megmaradnak, hiszen nem kerülnek más időjárási viszonyok közé, minthogy az Amazonas mindig ugyanazon a szélességi övön át folyik.

- Különben is - mondta Benito -, a saját szemünkkel láthatjuk, hogy a folyam hullámai egészen kis zöldellő szigeteket sodornak magukkal, melyeket az ár a partról szakított le. Ezeken a szigetecskéken is megmaradnak a fák, a bokrok, a sziklák meg a rétek, a folyamon utaznak nyolcszáz mérföldön át, hogy aztán az Atlanti-óceánba érjenek. Mi is nyugodtan átalakíthatnánk a jangadánkat ilyen kis úszó kertté.

- Akarja, Lina kisasszony, hogy egy erdővel együtt utazzunk? - kérdezte a gyanútlan Fragoso.

- Igen, erdővel, benne madarakkal, majmokkal! - kiáltott boldogan Lina.

- Meg kígyókkal és jaguárokkal! - vágott közbe Benito.

- Meg indiánokkal és nomád törzsekkel! - folytatta Manoel.

- Meg emberevőkkel!

- Hova megy, Fragoso?! - kiáltott fel Minha, mikor látta, hogy a fürge borbély szalad a parton fölfelé.

- Hozom az erdőt! - válaszolt Fragoso.

- Ne fárassza magát, barátom! - mondta Minha mosolyogva. - Manoeltől egy csokrot kaptam, és azzal be is érem. Igaz - tette hozzá, a virágok között megbújt házra mutatva -, igaz, akkorát, hogy a házunk is elrejtőzhetik ez alatt az eljegyzési csokor alatt!

Míg a gazda és családjának hajléka épült, Joam Garral a "melléképületek", tehát a konyha és az éléstárak fölállításával foglalkozott, minthogy az útra nagyon sokféle fajta élelmiszert kell magukkal vinniük.

Mindenekelőtt rendkívül nagy mennyiségű maniókagyökeret hordtak föl a jangadára, hiszen a manióka a forró égövön élő ember egyik fő tápláléka. A hat-tíz lábnyira növő bokor gyökere leginkább a fekete retekhez hasonlít, és csomóstul terem, akár a burgonya. Az afrikai vidékeken termő manióka egyáltalán nem tartalmaz mérget, de a Dél-Amerikában termő fajtában van valami rendkívül ártalmas méreg, melyet fölhasználása előtt ki kell préselni a maniókagyökérből. A préselés után lisztté őrlik a gyökereket, a lisztet aztán tetszés szerint használhatják föl bármilyen étel készítéséhez.

A húsellátással sem lesz baj útközben, mert nem beszélve arról, hogy a jangada orrában e célra épült aklokban sok juhot visznek magukkal, az éléskamrákat megrakták kitűnő minőségű presuntóval, vagyis perui sonkával; no és útközben meg a vadászatban jeleskedő néhány indián majd gondoskodik friss pecsenyéről, hiszen vadban nyilván nem lesz hiány sem a szigeteken, sem az Amazonas-parti erdőkben.

A folyam egyébként bőségesen el fogja látni őket rákkal és különböző halakkal, bőven fognak majd tambagut, mely az Amazonas legfinomabb hala, még a lazacnál is jobb ízű, aztán vörös pikkelyű pira-rucut, mely akkora, mint a tokhal, s besózva jelentős mennyiségeket szállítanak belőle Brazília minden vidékére, és candirut, melyet ugyan veszélyes halászni, de annál kellemesebb elfogyasztani, és vörös csíkos, harminchüvelyknyi hosszú piranhát, más néven ördöghalat, s végül kedvükre ehetnek teknősbékát, mely egyébként a bennszülöttek egyik kedvenc eledele; egyszóval a folyam gondoskodni fog arról, hogy a gazda és a szolganép asztala el legyen látva finomabbnál finomabb falatokkal.

Hacsak mód lesz rá, mindennap halásznak és vadásznak majd.

Különböző italokról is gondoskodtak, jókora caysuma- vagy mint Brazíliában mondják, machachera-készletet vittek a jangadára; ezt a kellemes, kissé savanykás ízű italt az édes maniókagyökérből párolják. Ezenkívül visznek magukkal beijut, ez a pálinkaféleség a brazilok nemzeti italának számít, meg perui chicát, továbbá banánból préselt és erjesztett mazatot meg guaranát, mely a paullinia sorbillis kettős magvából préselt anyag, színét illetően meg éppen olyan, mint a csokoládé; ha porrá törik, és vízzel fölengedik, kitűnő italt nyernek belőle.

S ez még nem minden! Termelnek ezen a környéken egy sötétlila borféleséget, melyet az assaipálmából erjesztenek, s különös zamatáért a brazilok nagyon kedvelik. Így aztán jó néhány palackkal hordtak föl belőle a jangadára, a palackok nyilván kiürülnek, mire az utasok Parába érnek.

Az italkészletek felügyeletének megtisztelő feladata egyébként Benitóra hárult. Néhány palack xeresi, setubali és portói bor idézte Dél-Amerika első hódítóinak emlékét. Az ifjú pincemester ezenfelül fölvitetett a jangadára néhány demizson taffiát is, ami voltaképpen cukorból készült és a nemzeti beijuval ízesített pálinka.

A füstölnivalóról sem feledkeztek meg, de nem azzal a durva kapadohánnyal látták el a hajót, amit az Amazonas vidékének bennszülött lakói általában szívnak, hanem egyenesen Villa Bella da Imperatrizból hozatták a megfelelő mennyiségű készletet, onnan, ahol a legfinomabb közép-amerikai dohányfajták teremnek.

A jangada tatjában tehát a fő lakóépület és a melléképületek álltak, vagyis a konyha, az éléstárak, a borospince, ez az egész rész a Garral család és a hozzájuk tartozó szolgák és szolgálók rendelkezésére állt.

Előbbre, a jangada közepe táján húzták föl az indiánok és a négerek barakkjait. Ők is éppen úgy élnek majd a hajón, ahogy a fazendán éltek, s úgy helyezkednek majd el, hogy a kormányos parancsait követve, mindig a megfelelő irányban tarthassák a jangadát.

Természetesen több hajlékot kellett építeniük, hogy fedél legyen a sok ember feje fölött. Így aztán a jangada valóságos kis úszó falunak látszott, viszont az is igaz, hogy ezek a hajlékok szilárdabban épültek, és sokkal lakályosabbak voltak, mint a Felső-Amazonas vidékének sok kunyhója.

Az indiánok számára oldalfal nélküli lombkunyhókat emeltetett Joam Garral, vékony gömbfák tartották a könnyű lombtetőt, mely alatt szabadon járt a szél, s lágyan ingatta a kunyhókban fölaggatott függőágyakat. Ezekben a lombkunyhókban az indiánok - három-négy család is volt köztük, asszonyokkal, gyerekekkel - úgy élnek majd, ahogy a fazendán megszokták.

A jangadán a négerek is megtalálták a maguk megszokott helyét. Kunyhóik annyiban különböztek az indiánok kunyhóitól, hogy mind a négy oldalról zártak voltak, csak az egyik falba vágtak ajtónyílást, a szabad levegőhöz szokott indiánok sohasem tudták volna megszokni a néger kunyhók zártságát, amit a feketék annyira szeretnek.

Végül a jangada elejében voltak a raktárak, telizsúfolva mindazzal az áruval, amit Joam Garral Belémbe szállított, éppúgy, mint a kidöntött fákat.

A raktárakban Benito felügyelete alatt olyan gondosan helyezték el az árukat, mintha azok valami hajó rakodóterébe kerültek volna.

A rakomány legértékesebb része a hétezer arób gumi volt, a nyersgumit akkoriban fontonként három-négy frankkal fizették. Ötven mázsa szárcsagyökeret is szállított a jangada, a szárcsagyökér az Amazonas völgyének egyik legfontosabb exportcikke, azonban egyre kevesebb terem belőle, mert szedésekor a bennszülöttek nem kímélik a növény hajtásait. Visznek ezenkívül egy rakomány óriás babot, melyet Brazíliában inkább cumaru néven ismernek, és igen kelendő olajakat préselnek belőle; továbbá a sebbalzsam készítéséhez szükséges szasszafrászt, több köteg festőnövényt, ládaszám a különböző mézgákat; végül különböző fajtájú, rendkívül értékes faanyag egészítette ki a jangada szállítmányát, melyet majd könnyen és jövedelmezően értékesíthetnek Parában.

Az olvasóban felmerülhet a kérdés: vajon miért csak annyi négert és indiánt vittek magukkal, amennyire a jangadán végzendő munkákhoz szükség volt; vajon nem lett volna-e célszerű, ha - számolva az Amazonas-parti törzsek esetleges támadásával - több embert visznek magukkal, hogy védekezni tudjanak?

Felesleges lett volna erre gondolniuk. Közép-Amerika bennszülöttjeitől nem kell tartani, már régen elmúltak azok az idők, mikor az utasembernek fel kellett készülnie, hogy kivédhesse esetleges támadásaikat. A part menti indiánok békés törzsekbe verődve élnek, a harcos kedvű törzsek pedig visszahúzódtak a folyam és mellékvizei partján mindjobban terjedő civilizáció elől. Legföljebb a szökött néger rabszolgákból meg a brazil, angol, holland és francia fegyenctelepekről szökött raboktól kellett tartaniuk. Ezek a szökevények azonban elszigetelt, mindössze néhány emberből álló csapatokba verődve kóborolnak az erdőkön és a szavannákon át, és esetleges támadásaikat a jangada utasai könnyen visszaverhetnék.

Az Amazonas partján egyébként egymást követik a katonai őrállások, városok, falvak és missziós telepek; nem pusztaságot, hanem szinte szemlátomást beépülő folyamvölgyet szel át az Amazonas medre. Utasainak tehát nem kell támadástól félniük.

Hogy a jangada leírása teljes legyen, már csak két vagy három, nagyon különböző jellegű építményéről kell beszélnünk, melyek nagymértékben fokozták a hatalmas tutaj festőiségét.

A jangada orrában emelkedett a kormányos fülkéje. Igen, elöl, és nem hátul, ahol általában a hajók kormányosfülkéje van. Az adott körülmények között ugyanis semmi hasznát nem vették volna a