Két okból is megtörténhet, hogy sohasem látjuk viszont barátainkat, kiktől egy hosszú út előtt búcsút veszünk: vagy az otthon maradókat nem találjuk már életben, vagy mi magunk nem térünk többé vissza. De azok a tengerészek, akik 1875. március 15-e reggelén a Franklin fedélzetén a kihajózás előkészületeivel foglalatoskodtak, nem nagyon gondoltak erre a lehetőségre.

A Franklin - kapitánya John Branican - e napon készült elhagyni a kaliforniai San Diego kikötőjét, hogy végighajózzon a Csendes-óceán északi vizein.

Csinos kis kilencszáz tonnás vitorlás volt ez a Franklin, háromárbocos goélette, bőséges vitorlázattal felszerelve, trapéz alakú farvitorlával, orrvitorlával, felső sudárvitorlával, az első árbocon is derékvitorlával és fősudárvitorlával.

Hátsó hídja magasra emelkedik, a hajótest csak könnyedén merül, orra rendkívül hegyes szögben hasítja a vizet, kissé döntött árbocai hajszálnyira párhuzamosak, kötélzetében a foncsorozott szálak oly szilárdak, mintha fémből volnának - legkorszerűbb típusa az elegáns klippereknek, melyeket az amerikaiak oly előnyösen alkalmaznak a világkereskedelemben, és melyek sebessége vetekszik a kereskedelmi flotta legjobb gőzösével.

A Franklint oly tökéletesre építették, és oly rettenthetetlen volt a parancsnoka, hogy legénységéből senki nem szegődött volna át másik hajóra, még magasabb bérért sem. A hosszú út előtt mindnyájuk szívét kétszeres bizalommal töltötte el a nagyszerű hajó és a nagyszerű kapitány.

A Franklin első hosszú járatú hajózására készült a San Diegó-i William H. Andrew cég szolgálatában. Amerikában gyártott árucikkeket kellett Calcuttába szállítania Singapore-on keresztül, visszafelé pedig egy indiai rakományt a kaliforniai partsáv egyik kikötőjébe.

A huszonkilenc éves John Branican kapitány vonzó, mégis határozott arca kivételes akaraterőt sugárzott; a legmagasabb fokon volt meg e fiatalemberben a fizikai erőnél annyival magasabb rendű lelkierő, ez a "hajnali kettőkor" bátorság, ahogy Napóleon nevezte, amely a legváratlanabb eseménnyel is farkasszemet tud nézni, és minden helyzetben feltalálja magát. Inkább jellegzetes, mint szép arc, rakoncátlan haj; élénk és nyílt tekintete dárdaként lövellt fekete szembogarából. Alig lehetne ilyen korú férfiban robusztusabb alkatot és arányosabb testi felépítést elképzelni. Mindez már kézszorításán is érződött, mely egyaránt árulkodott heves vérmérsékletéről és izmai erejéről. De mindenképpen azt kell hangsúlyozni, hogy ebben az acélos testben egy nemes szívű és jóságos ember lelke rejtőzött, aki embertársaiért az életét is kész feláldozni. John Branican azokra a hősi lelkekre ütött, akik higgadtan és tétovázás nélkül képesek önfeláldozó tettet végrehajtani. Erről már igen korán tanúságot is tett. Egyszer az öböl zajló jegéből, egy más alkalommal egy felfordult csónakból még gyermekfővel mentett ki gyermekeket. Felnőve sem tagadta meg sohasem az ifjúkorát jellemző áldozatos hajlamokat.

Apját és anyját már néhány éve elvesztette John Branican, mikor feleségül vette a szintén elárvult Dolly Startert, egy előkelő San Diegó-i család tagját. A lány igencsak szerény hozománya arányban állt az ifjú tengerész nem kevésbé szerény anyagi helyzetével, aki egyszerű hadnagy volt egy kereskedelmi hajón. De joggal számíthattak arra, hogy Dolly egyszer majd megörökli dúsgazdag nagybátyját, Edward Startert, aki Tennessee állam egyik félvad és igen nehezen megközelíthető vidékén gazdálkodott. De addig is meg kellett élniök kettőjüknek, sőt hármójuknak, minthogy a házasság első évében megszületett a kis Walter, becenevén Wat. Ezért John Branican nem gondolhatott arra - és ezt felesége is belátta -, hogy otthagyja tengerészfoglalkozását. Később majd eldönti, hogy mitévő legyen, ha nagy vagyont örökölnek, vagy ha sok pénzt keresett már az Andrew cég szolgálatában.

Egyébként a fiatalember máris szép pályát futott be. Mint látni fogjuk, gyorsan haladt előre, bár mindig egyenes úton járt. Hosszújáratú kapitány lett abban az életkorban, mikor társainak többsége a kereskedelmi hajókon még csak másodtiszti vagy hadnagyi fokozatig vitte. Ha képességei igazolták is a gyors előmenetelt, ez bizonyos más körülményeknek is köszönhető volt, melyek teljes joggal terelték rá a figyelmet.

John Branican valóban közmegbecsülésnek örvendett San Diegóban és a kaliforniai partvidék minden más kikötőjében. Önfeláldozó tetteivel egy csapásra magára vonta a tengerészek, sőt az üzletemberek és hajótulajdonosok érdeklődését.

Midőn néhány évvel azelőtt egy perui goélette, a Sonora megfeneklett a sekély part menti vizeken Coronado Beach előtt, a legénység ott pusztult volna, ha nem sikerül a hajó és a part között összeköttetést teremteni. De a sziklazátonyokon a horgonyzókötelet keresztülhúzni százszoros halálveszéllyel járt. John Branican mégsem habozott. Belevetette magát a háborgó hullámokba, melyek egy sziklapadra sodorták, innét viszont egy iszonyú hullámtaréj visszadobta a partra.

Életét kockáztatva ismét szembeszállt a vésszel, hiába kísérelték meg visszatartani. Nem engedett, a goélette felé indult, el is érte, és így az ő segítségével a Sonora legénysége megmenekült.

Egy évvel később, egy vihar alkalmából, mely a Csendes-óceán nyugati térségében, ötszáz mérföldnyire a parttól, a nyílt tengeren tört ki, John Branican ismét bebizonyította, hogy lehet rá számítani. Hadnagyként szolgált a Washington fedélzetén, melyről egy hatalmas hullámcsapás lesodorta a kapitányt és a fele legénységet. Tizenkét, részben sérült matróz maradt a tehetetlenül hánykolódó, kormányozhatatlan hajón. Ő átvette a Washington parancsnokságát, sikerült rendet teremtenie, szükségárbocokat állíttatott, és bevezette a hajót San Diego kikötőjébe. Ez a szinte kormányozhatatlan hajótest, mely több mint ötszázezer dollárt érő rakományt rejtett, éppen az Andrew cég tulajdonát képezte.

Micsoda ujjongás fogadta a fiatal tengerészt, mikor a hajó lehorgonyzóit San Diego kikötőjében! Minthogy a tengeren zajló események már kapitánnyá avatták, a lakosság is egyhangú szavazással ítélte meg neki ezt a rangot.

Az Andrew cég ekkor ajánlotta fel neki az éppen épülő Franklin parancsnokságát. A hadnagy igent mondott, mert képesnek érezte magát a parancsnokság ellátására. Olyan nagy volt iránta a bizalom, hogy a személyzet összeállításakor csak válogatnia kellett a temérdek jelentkezőből. Nos hát, ilyen előzmények után indulhatott első útjára a Franklin John Branican irányításával.

Az indulás az egész város számára nagy eseményt jelentett. Az Andrew cég teljes joggal számíthatta magát San Diegóban a legtekintélyesebbek közé. Közismert volt megbízható üzleti kapcsolatairól és szilárd hitelképességéről ez a cég, melyet személyesen Mister William Andrew irányított nagy hozzáértéssel. A vérbeli hajózási vállalkozót nemcsak becsülték, hanem szerették is. John Branican irányában tanúsított magatartása egyhangú méltánylást váltott ki.

Így hát nem csoda, hogy ezen a március 15-i reggelen népes nézőközönség szorongott a csendes-óceáni Partmenti Gőzhajótársaság rakpartjain - nevezhetnénk őket az ifjú kapitány ismerős és ismeretlen barátainak is -, hogy induláskor egy utolsó hurrával köszöntsék őt.

A Franklin legénysége tizenkét főből állt, a fedélzetmestert is beleszámítva. A San Diego kikötőjében lajstromozott kitűnő, kipróbált hajósok mind örömmel léptek John Branican szolgálatába. A hajó másodkapitánya Harry Felton, egy kiváló hajóstiszt volt. Bár öt-hat évvel idősebb volt a kapitánynál, nem berzenkedett az ellen, hogy parancsnoksága alatt szolgáljon. Ő is úgy vélte, John Branican kiérdemelte az előmenetelt. Már hajóztak együtt azelőtt is, és kölcsönösen becsülték egymást. Egyébként is, bárhogy intézkedett William Andrew, az úgy volt helyénvaló. Harry Felton és a matrózok szívvel-lélekkel bíztak benne. A legtöbb közülük már dolgozott is valamelyik hajóján. Tisztek és matrózok itt szinte egy családot alkottak, a vezetőségnek kedves, népes családot, mely felölelte a teljes hajózóállományt, és amely egyre szaporodott, a cég felvirágzásával párhuzamosan.

Így hát a Franklin személyzete minden szorongás nélkül, sőt mondhatjuk, teljes buzgalommal készülődött a nagy útra. Apák, anyák, rokonok mind eljöttek búcsúzni tőlük, de csak ahogy a rövidesen visszatérőktől szoktak elbúcsúzni: "Isten veletek, a közeli viszontlátásig!" Valójában hathónapos útról volt szó, egyszerű óceáni átkelésről Kalifornia és India között, San Diegótól Calcuttáig és vissza, nem valamiféle kereskedelmi vagy felfedező expedícióról, amely hosszú évekre magával ragadhat egy hajót a két félteke veszélyes vizeire. Ez a legénység már jóval nehezebb feladatokra is vállalkozott, családjuk már sokkal keservesebb búcsúzásokat is átélt.

Ezenközben az indulási előkészületek lassan véget értek. A Franklin már a kikötő közepén horgonyzott, miután kivált a többi hajó sorából - ezek nagy száma egyébként tanúskodhat San Diego tengerészeti jelentőségéről. Itt, ahol most állt, a háromárbocosnak nem is lesz már szüksége a révhajóra, hogy kijusson a kikötőből. Ha felszedi a horgonyt, csak vitorlát kell bontania, és a friss szél gyorsan kiröpíti az öbölből, anélkül hogy akár egyet is kelljen fordítania a csücsökköteleken. John Branican kapitány nem is kívánhatott volna kedvezőbb szelet, könnyebben befogható szelet itta tengeren, melyen messziről, a Coronado-szigetek felől meg-megvillantak a napsugarak.

Ekkor - vagyis délelőtt tízkor - a teljes személyzet a fedélzeten volt. A matrózok már nem léphettek partra; úgy mondhatnók, számukra már megkezdődött az utazás. A jobb oldali létra aljához akasztva egypár kikötői csónak várakozott arra a néhány személyre, aki még egy utolsó csókot váltott a rokonokkal és barátokkal. Ezek a csónakok viszik őket vissza a rakpartra, mihelyt a Franklin kibontja orrvitorláját. Bár az árapály nem erős a Csendes-óceán medencéjében, mégis jobb kievezni a kezdődő apállyal, amelynek nemsokára jelentkeznie kellett.

A látogatók közül különösképpen a kereskedelmi cég fejét illik megemlítenünk, William Andrew urat, továbbá Branicanné úrhölgyet a dajkával, aki a kicsi Watot tartotta karjában. Velük volt Len Burker és felesége, Jane Burker, Dolly unokatestvére. Harry Feltonnak, a másodkapitánynak nem volt még családja, nem is jött őt senki búcsúztatni. Természetesen neki is kijutott Mister William Andrew jókívánságaiból, és ő nem is áhítozott többre, legfeljebb még hogy John kapitány hitvese tőle is vegyen búcsút, amire egyébként jó lélekkel számíthatott is.

Harry Felton eközben az orrfedélzeten állt, ahol egy fél tucat matróz nekilátott feltekerni a horgonyláncot a dobra. Jól lehetett hallani a kallantyúk fémes zakatolását. A Franklin már megrándult a horgony vontára; a lánc csikorogva kúszott be a láncrésen. A kis zászló az Andrew cég monogramjával ott libegett már a főárboc csúcsán, míg az amerikai lobogót a hátsó árboc csonka rúdján reptette a szellő, kiterítve a sávozott szövetet és a szövetségi államok csillagainak mintázatát. A nagy vitorlák kibontva készen álltak a felvonásra, amint a hajótest felgyorsul az orrvitorlák és a kicsiny latinvitorlák erejével.

Míg az előkészületek minden részletét szemmel tartotta, John Branican a parancsnoki hídon William Andrew utolsó tanácsait hallgatta, melyek a Franklin rakományát képező áruk jellegét összefoglaló szállítólevélre, más szóval a vámnyilatkozatra vonatkoztak. Mikor ezt a hajótulajdonos átadta a fiatal kapitánynak, hozzátette:

- Ha a körülmények, John, az útvonal megváltoztatására kényszerítenek, érdekeink szem előtt tartásával cselekedjék, és küldjön hírt a legelső kikötőből, ahol partot ér. Talán a Fülöp-szigetek egyikén is kiköt a Franklin, mert gondolom, eszébe sem jut a Torres-szoroson keresztül venni útját.

- Nem bizony, Mister Andrew felelt John kapitány -, távolról sem gondolok arra, hogy a Franklint az észak-ausztráliai veszélyes vizeken kockáztassam. Az útirány csak Hawaii és a Mariana-szigetek lehet, majd Mindanao a Fülöp-szigeteken, Celebesz, a Makasari-szoros a Jáva-tengeren, egész Singapore-ig. Onnét már adott az útvonal egész Calcuttáig. Nem hiszem tehát, hogy a Csendes-óceán nyugati vizein olyan szelekre találjak, melyek letéríthetnek erről az útvonalról. Ha mégis valami fontos utasítást akar nekem táviratozni, küldje Mindanaóra, ahol esetleg kikötünk, vagy Singapore-ba, ahol biztosan állomásozni fogok.

- Rendben van, John. Ön is értesítsen engem a lehető leghamarabb a calcuttai kereskedelmi árfolyamokról. Lehetséges, hogy a pillanatnyi árfolyamok miatt változtatnom kell elképzeléseimen, már ami a Franklin visszaútbeli rakományát illeti.

- Nem fogom elmulasztani, Mister Andrew - válaszolta John Branican.

E pillanatban odajött Harry Felton, és így szólt:

- Minden kész, kapitány.

- És az apály?

- Most kezd jelentkezni.

- Készüljenek!

És William Andrew-hoz fordulva John kapitány hálatelt szívvel újra csak azt mondta:

- Még egyszer nagyon köszönöm önnek, hogy rám bízta a Franklin vezényletét. Remélem, hogy igazolni tudom majd irántam való bizalmát...

- Ebben egy percig sem kételkedem, John - válaszolta William Andrew -, hiszen jobb kezekbe nem is tehetném le a cég érdekeit.

A hajótulajdonos melegen kezet rázott a kapitánnyal, és elindult a hídon lefelé.

Mistress Branican a dajkával és a kisfiúval a férjéhez lépett, mögötte a Burker házaspár. Itt volt hát a válás pillanata. John Branican kapitánynak már csak feleségétől és családjától kellett búcsúznia.

Mint tudjuk már, Dolly még csak második éves asszony volt, kisfia alig kilenchónapos. Bár a válás szörnyen fájt neki, nem akarta ezt ki is mutatni; igyekezett visszafogni még a szívverését is. Jane, az unokahúg, ez a kis erőtlen teremtés nem tudta eltitkolni felindultságát. Nagyon szerette Dollyt, akinél gyakran talált vigasztalást, ha parancsolgató természetű és erőszakos férje megbántotta. De ha Dolly el is nyomta most aggodalmait, Jane jól tudta, micsoda háborgás dúl a lelkében. Az igaz, hogy John kapitány hat hónapon belül visszatér, de hát ez most mégiscsak elszakadás - először az esküvő óta -, így ha Dollynak volt ereje, hogy visszafojtsa könnyeit, Jane sírt helyette is. Len Burker pedig - akinek szemében sohasem csillant meg egy gyengédebb érzés visszfénye -, ez az ember száraz szemmel, zsebre tett kézzel, gondolataival ki tudja, merre kalandozva sétált fel-alá a hídon. Látni való volt, hogy semmi lelki közösséget nem érez a többi búcsúzóval, akiket a szeretet hozott ide az induló hajóra.

John kapitány megragadta az asszony mindkét kezét, magához vonta, és elfúló hangon így szólt hozzá:

- Drága Dollym, hát útnak indulok. Nem leszek sokáig távol. Néhány hónap, és újra látjuk egymást. Így tartalak majd ismét a karomban. Csak ne félj! Ezzel a hajóval, ezekkel a matrózokkal milyen veszélytől kellene félnünk a tengeren? Légy erős, ahogy egy tengerészfeleséghez illik. Mire visszajövök, a kicsi Wat már tizenöt hónapos lesz. Kész fiatalember. Már beszélni is fog, és az első szava, melyet hazaérve majd hallok...

- A te neved lesz az, John - kiáltott fel Dolly. - A te neved lesz az első szó, amit megtanítok neki. Mi ketten csak rólad fogunk beszélni szüntelenül. Kedves John, írj nekem, amikor csak lehet. Ó, mily türelmetlenül fogom várni a leveleidet! Mindent mondjál majd el, amit csak tettél, mindent, amire készülsz. Hadd érezzem, hogy ott vagyok minden gondolatodban...

- Ó, drága Dollym, persze hogy írok neked. Az utazás minden részletéről beszámolok. Olyan lesz minden levelem, mint a fedélzeti napló, megtetézve szerelmes gondolataimmal.

- John, drága, féltékeny vagyok a tengerre, mely ily messzire ragad tőlem! Mennyire irigylem azokat a szerető szíveket, akiket semmi sem választhat el soha az életben. De nem szabad... Nem szabad ilyenekre gondolnom...

- Drága kis feleségem, kérlek, gondolj inkább arra, hogy a gyermek érdekében utazom messze, teérted is... hogy mindkettőtöknek jólétet teremthessek és boldog életet. Ha a jóléttel kapcsolatos reményeink egyszer csak beteljesülnek, soha többé nem kell egymástól elszakadnunk.

Ekkor odajött Len Burker és Jane. John kapitány feléjük fordult.

- Kedves Len, önökre bízom a feleségemet, önökre bízom a fiamat is. Önökre bízom, mint egyetlen rokonaikra San Diegóban.

- Számíthat ránk, John - felelte Len Burker, és megpróbálta némileg enyhíteni hangja érdességét. - Jane is, én magam is mellettük leszünk. Dolly érezni fogja, hogy törődünk vele.

- És vigasztalunk is - tette hozzá Jane. - Tudod, mennyire szeretlek, édes Dollym. Gyakran meg foglak látogatni. Mindennap veled töltök néhány órát. És Johnról fogunk beszélgetni.

Úgy van, Jane - tört fel Branicannéból -, szüntelenül rá fogok gondolni.

Harry Felton újra feltűnt, és megzavarta a beszélgetést.

- Kapitány - szólt -, itt volna az idő...

- Helyes, Harry - felelte John Branican. - Húzassa fel a nagy orrvitorlát és a farvitorlát is.

A másodtiszt elment, hogy hozzálássanak a parancs végrehajtásához, és mindez a rögtöni indulást jelezte.

- Mister Andrew - fordult a fiatal kapitány a hajótulajdonoshoz -, a csónak visszaviszi önt a rakpartra feleségemmel és rokonaimmal együtt. Mikor óhajtja?

- Most rögtön, John - mondta William Andrew -, és még egyszer jó utat!

- Jó utat - ismételte valamennyi látogató, akik sorra elindultak lefelé, a hajó jobb oldalánál várakozó csónakokra.

- Isten vele, Len, isten vele, Jane - búcsúzott John, és mindkettőjük kezét megszorította.

- Isten vele... - felelte Burkerné.

- Neked is menned kell, drága Dollym, muszáj - folytatta John. - A Franklin mindjárt szelet fog.

És valóban, a far- és az orrvitorla máris megbillentette egy pillanatra a hajót, miközben a matrózok azt énekelték:

Íme az Egy,
Csinos kis Egy!
Ez elmegy, csak menjen,
Jön a Kettő, ez már igen!
Íme, hát Kettő!
Szép ez a Kettő!
Kettő is megy, menjen,
három jön, nohát igen...

- és így énekeltek tovább.

Eközben John kapitány a mellvéd nyílásához kísérte feleségét, és abban a pillanatban, mikor lábával a létra felső fokára akart lépni, úgy érezte, hogy képtelen egy szót is szólni hozzá, ugyanúgy, ahogy az asszony is képtelen lett volna válaszolni, így hát csak szorosan karjába zárta.

Ebben a pillanatban a kisbaba, akit Dolly átvett a dajka karjáról, kitárta karjait apja felé, nevetett, és repesett kezecskéivel, és érthető hangok szöktek fel ajkáról:

- Pa... pa...! Pa... pa...!

- Ó, drága John - kiáltott fel Dolly -, máris meghallottad első szavát, még mielőtt elváltunk volna egymástól!

Bármilyen férfias is volt az ifjú kapitány, nem tudta visszafogni szeméből a könnycseppet, mely a pici Wat arcára hullott.

- Dolly - krákogta -, isten veled, ó, isten veled! - És szinte ugyanakkor erős hangon kiáltott, hogy valahogy végét vesse a szívszorító jelenetnek: - Horgonyt felszedni!

Néhány pillanat múlva az utolsó csónak is eltávolodott a hajótól a rakpart irányába, és utasai nemsokára ki is szálltak.

John kapitány most már mindenestül az indulási manővereknek szentelte magát. A horgony elindult felfelé, a láncrés felé. Megszabadulva az utolsó béklyótól, a Franklin felfogta már a gyenge szelet a vitorlázaton, melynek dudorai csattogva repdestek. A nagy orrvitorlát most már teljesen felhúzták, és a hátsó trapézvitorla könnyedén szélbe fordította a hajót, amint meghúzták a vitorlafával. Ez a manőver lehetővé tette, hogy a Franklin egy kis félkörrel kikerülje az öböl bejárata közelében horgonyzó hajókat.

Branican kapitány újabb parancsára a középső nagy vitorlát és az előárboc fővitorláját egyetlen ütemre húzták fel, s ez a legénység izmos karjának ugyancsak becsületére vált. Ekkor a Franklin, negyed fordulattal balra térve, háromnegyed hátszéllel suhant, úgyhogy az öböl elhagyásához egyetlen csücsökkötélen sem kellett már igazítani.

A rakparton tolongók bámulattal nézték e manővereket. Van-e kecsesebb látvány, mint mikor a szél szeszélyes lökései engedelmességre késztetik ezt a karcsú vitorlást? Fordulás közben egy fél kötélhossznál is közelebb került ahhoz a mólóhoz, ahol William Andrew, Dolly, Len és Jane Burker tartózkodott.

Így történt, hogy míg arrafelé kormányozta hajóját, az ifjú kapitány még egyszer láthatta feleségét, rokonait, barátait, és még egyszer búcsút inthetett nekik.

Mindnyájan válaszoltak jól érthető szavaira, és viszonozták búcsúintegetését.

- Isten veletek! Isten veletek! - kiáltotta.

- Hurrá! - szállt a nézőseregből; a zsebkendők százszámra lobogtak.

Hiszen mindenki annyira kedvelte John Branican kapitányt. Egyike volt a város büszkeségeinek. Igenis, mindnyájan itt lesznek újra a hazatéréskor, mikor a hajó feltűnik az öböl szájában a nyílt tenger felől.

A Franklin, már egészen az öböl torkánál kénytelen volt ismét szélnek fordulni, hogy elkerülje a hosszú postahajót, melyet útban talált. A két hajó üdvözölte egymást az Amerikai Egyesült Államok csillagos-sávos lobogójával.

Kinn a mólón Mistress Branican mozdulatlanul nézte, mint enyészik el lassanként a Franklin az élénkülő északkeleti szélben. Szerette volna tekintetével követni, amíg csak az árbocok csúcsa odalátszik az Island-fokon túlról.

De a Franklin nem vesztegette az időt, hogy megkerülje a Coronado-szigeteket az öböllel szemben. A sziklafal egy szakadékán keresztül még egy pillanatra feltűnt a nagy árboc csúcsán libegő jelzőzászló... És már nyoma se volt...

- Ó, John, isten veled, az ég veled!... - suttogta Dolly.

Miféle megmagyarázhatatlan előérzet gátolta, hogy hozzá tegye: "a viszontlátásra"?

Úgy illik, hogy kissé tüzetesebben mutassuk be Mistress Branicant, aki ennek a történetnek a fordulatai révén a figyelem központjába fog kerülni.

Dolly (ez a Dorothea becézése) ekkoriban huszonegy éves volt. Amerikai családban született. De nem kellett volna a családfán túl messzire visszamenni, hogy rábukkanjunk azokra a nagyszülőkre, akik révén a spanyol, illetve inkább a mexikói embertípusra ütött - aminthogy e vidék legelőkelőbb családjai mind e népből származtak. Anyja is San Diegóban született; és San Diegót abban az időben alapították, amikor Dél-Kalifornia még Mexikóhoz tartozott. A hatalmas öblöt több mint három és fél évszázaddal ezelőtt Juan Rodriguez Cabrillo spanyol hajós fedezte fel. Először San Miguelnek nevezték, és csak 1602-ben kapta mostani nevét. Az egész tartomány 1846-ban cserélte fel a háromszínű lobogót a szövetségi sávokra és csillagokra, és azóta végérvényesen egyike az Amerikai Egyesült Államoknak.

Középmagas termet, mély tüzű fekete szemekkel csillogó arc, barnáspiros arcszín, sötétbarna, dús haj, kissé nagy láb és kéz, ahogy a spanyoloknál általában tapasztalható, határozott, mégis kecses léptek, akaraterőt, egyben jóságot sugárzó tekintet - ilyen volt Mistress Branican. Azok közé a nők közé tartozott, akikre senki sem tud közönyös tekintettel nézni; házassága előtt teljes joggal számították a legfigyelemreméltóbb lányok közé San Diegóban, ahol pedig igazán nem ritka a szép lány. Áradt belőle a komolyság, a meggondoltság, az érzelmi mélység és az okosság - ezeket a jellemvonásokat házassága minden bizonnyal csak erősítette.

Úgy bizony, Dolly, most már Branicanné bármily körülmények között, még a legsúlyosabb helyzetben is tudni fogja kötelességét. Becsületesen szembenézett az élet tényeivel, nem holmi csalóka üveglencsén át; tiszta szíve volt, és erős akarata. Férje iránt érzett szerelme csak még elszántabbá tette kötelességei teljesítésében. Szükség esetén feláldozná életét Johnért - és Mistress Branicannél ez nemcsak elcsépelt szólam - mint ahogy John is feláldozná magát őérte, és ahogy mindketten feláldoznák magukat gyermekükért. Imádták ezt a csöppséget, aki éppen akkor gügyögte először a papa szót, amikor a fiatal hajóskapitánynak el kell hagynia feleségét és gyermekét. A kis Wat máris meglepően hasonlított édesapjára, legalábbis arcvonásaiban, mert egyébként Dolly barnás arcszínét örökölte. Erős kis testalkata miatt nem kellett félteni a gyermekbetegségektől. Egyébként is, mennyi gondoskodás veszi körül! Ó, az apai és anyai álmodozás mennyi ábrándot szőtt már e kicsi lény jövőjéről, pedig alighogy csírázni kezdett benne az élet.

Bizonyára Mistress Branican lett volna a legboldogabb asszony, ha helyzetük megengedi, hogy John otthagyja tengerészpályáját, melyben még csak nem is az volt a legkellemetlenebb, hogy időről időre el kellett válniok egymástól. De hát hogyan is gondolhatott volna Dolly egy pillanatig is arra, hogy otthon tartsa férjét, amikor rábízták a Franklin vezényletét? Gondolni kellett továbbá a ház fenntartására, a család szükségleteinek fedezésére is, hiszen talán nemcsak ebből az egyetlen kicsiből fog állni a család. Dolly hozománya csak a háztartás legszűkebb igényeit elégíthette ki. John Branican természetesen számíthatott arra a vagyonra, melyet felesége fog a nagybácsitól örökölni, és a legvalószínűtlenebb körülmények összejátszása kellett volna ahhoz, hogy ez a vagyon másra szálljon, tekintve, hogy Edward Starter közel járt a hatvanhoz, és Dolly volt egyetlen örököse. Minthogy Jane Burker, az unokatestvér Dolly családjának anyai ágához tartozott, semmiféle rokonságban nem állt Dolly apai nagybátyjával. Dolly így majd gazdag lesz - de tíz, sőt húsz évbe is telhet, míg hozzájuthat ehhez az örökséghez. Ezért volt kötelessége John Branicannek, hogy a jelenre való tekintettel dolgozzon, még ha a jövő miatt nem is kellett nyugtalankodnia. Ezért szánta el magát, hogy tovább hajózik az Andrew cég alkalmazottjaként, annál is inkább, mert a Franklin révén tervezett különleges üzleti műveletekből haszonrészesedést is ajánlott fel neki a cég. Minthogy így személyében a tengerészhez az üzleti életben jártas kereskedő is párosult, minden arra utalt, hogy munkájával bizonyos vagyonra tud szert tenni addig is, amíg rájuk száll Edward Starter bácsi öröksége.

Egy szót erről az amerikairól, akinek "amerikaisága" teljesen eredeti volt.

Dolly apjának volt az öccse; következésképpen édes nagybátyja a lánynak, akiből Mistress Branican lett. Minthogy a két fiú korán árvaságra jutott, úgyszólván az öt-hat évvel idősebb báty vette át az apa szerepét. Ezért az ifjabbik Starter mindörökre nagy hálával toldotta meg bátyja iránti szeretetét. Kihasználva a kedvező körülményeket, a vagyonszerzés útjára lépett, míg bátyja olyan mellékösvényeken tévelygett, melyek ritkán vezetnek célhoz. Bár messzi földre kellett távoznia annak a kecsegtető vállalkozásnak érdekében, melyet a Tennessee államban vásárolt óriási földbirtok megművelése kívánt, Edward fenntartotta kapcsolatát bátyjával, akit munkája New York államhoz kötött. Mikor ez utóbbi megözvegyült, San Diegóban, felesége szülővárosában telepedett le, és itt is halt meg. Dolly esküvője ekkor már ki volt tűzve John Branicannel; a házasságot csak a gyászidő leteltével kötötték meg, és az ifjú házaspár összes vagyona abból a szerény örökségből állott, melyet az idősebbik Starter hagyott rájuk.

Nemsokára levél érkezett San Diegóba, melyet Edward Starter címzett Dolly Branicannek. Ez volt az első levél, melyet unokahúgának írt; feltehetőleg az utolsó is.

Ez a levél, tömören és gyakorlatias módon, az alábbiakat tartalmazta:

Bár az ifjabbik Starter messze távol él, és bár Dolly sohasem láthatta őt, nem felejtette el, hogy van egy unokahúga, bátyjának édeslánya. Ha Dolly sosem látta, ez annak köszönhető, hogy az idősebbik Starter és az ifjabbik Starter nem is találkozott egymással, mióta az előbbi megnősült, és mióta az utóbbi Nashville környékén lakik, Tennessee állam legeldugottabb csücskében. És hát túl sok száz mérföld választja el Tennesseet Kaliforniától, hogy az ifjabbik Starternek kedve legyen ekkorát ugrani. Ha pedig az ifjabbik Starter túl fárasztónak találja, hogy elutazzék unokahúgához látogatóba, legalább annyira fárasztaná őt, ha unokahúga érkeznék az ő meglátogatására; kéri is szépen, hogy ez eszébe ne jusson. Hiszen saját becses személyében egy valóságos medve lakozik. Nem afféle szürke bundájú és hatalmas karmú amerikai grizzlymedve, hanem afféle embermedve, aki ragaszkodik hozzá, hogy minden emberi kapcsolatot kirekesszen az életéből.

De ez ne nyugtalanítsa Dollyt. Unokahúga egy medvének, ez igaz, de e medvében egy igazi nagybácsi szíve lakozik, aki nem feledkezik el soha arról, mit köszönhet bátyjának, és ezért fivére lánya lesz vagyonának kizárólagos örököse.

Itt Starter bácsi megjegyezte, hogy e vagyont máris érdemes komolyan venni. Már most is ötszázezer dollárra rúg, és egyre növekszik, minthogy a szűzföldek megművelése virágzó üzlet Tennesseeben. Mivel a vagyont főként a földbirtok és a marhaállomány teszi ki, könnyű lesz értékesíteni; nagyon előnyös árat lehet elérni, és lesznek sokan, akik meg akarják vásárolni.

Ha unokahúga mindezt túl tárgyilagosnak, sőt kissé nyersnek érzi - pedig ez jellemző éppen a vérbeli amerikaiakra -, ő akkor is csak fentieket mondhatja. Vagyona Mistress Branicanre fog szállni, vagy gyermekeire, ha nevezett hölgy utódokról is gondoskodik, akik tovább éltetik a Starter nemzetséget. Ha Branicanné közvetlen utódok vagy rokonok nélkül halna el, az egész vagyon az államra száll, aki boldogan bekebelezi majd Edward Starter javait.

Továbbá:

1. Edward Starter agglegény. Nőtlen is marad. Azt az ostobaságot, amit húsz és harminc között túl sokan is elkövetnek, nem fogja épp ő hatvanévesen elkövetni - ez szó szerint így állt a levélben. Semmi sem térítheti tehát el a vagyont arról a pályavonalról, melyet kifejezett akaratával ő kijelölt; ez olyan bizonyosan el fog jutni a Branican családhoz, mint amilyen kétségbevonhatatlanul a Mexikói-öbölbe ömlik a Mississippi.

2. Edward Starter minden erővel azon lesz - akár emberfölötti erőfeszítéssel is -, hogy unokahúga csak minél később jusson a vagyon birtokába. Igyekezni fog legalább száz évet kihúzni haláláig, és nem szabad rá neheztelni, hogy ilyen megátalkodottan igyekszik nyújtani életét az emberi kor legvégső határáig.

Végül Starter bácsi arra kérte Mistress Branicant, sőt ráparancsolt, hogy ne akarjon válaszolni. Egyébként is alig van összeköttetése a városokkal annak az őserdei tájnak, melyet ő birtokol Tennessee mélyén. Ő maga sem fog több levelet írni, legfeljebb hogy halálhírét bejelentse, de már ez a levél nem saját kezétől fog származni.

Ilyen furcsa levelet kapott Mistress Branican. Hogy örökölni fog, hogy ő Starter bácsi általános örököse, az e pillanattól nem volt kétséges előtte. Egy napon övé lesz a félmillió dolláros vagyon, mely minden valószínűség szerint addig még jócskán megnövekszik az ügyes erdőirtó buzgalmából. De mivel Starter bácsi nagyon világosan kifejezte, hogy meg akarja érni a százéves kort - és tudvalévő, hogy ezek az észak-amerikaiak igen makacsok -, John Branican sok józan észről tett tanúságot, amikor nem hagyta ott a tengerészpályát. Ésszel, bátorsággal, erős akarattal semmi kétség, hogy elfogadható jólétet tud majd teremteni felesége és gyermeke számára még jóval azelőtt, hogy Starter bácsi végül is beletörődne a változtathatatlanba, és átköltözne a túlvilágra.

Ilyenképpen állt az ifjú házaspár helyzete e pillanatban, mikor a Franklin vitorlát bontott, és elindult a Csendes-óceán nyugati tájaira. És miután mindezt a történetünk során bekövetkező események jobb megértése érdekében felvázoltuk, fordítsuk figyelmünket Dolly Branican San Diegóban található egyedüli rokonaira, a Burker házaspárra.

Az amerikai származású Len Burker, aki ez időben harmincegy éves volt, csak néhány éve telepedett le Dél-Kalifornia legfontosabb városában. Ennek az Új-Angliából jött jenkinek hideg volt az arca, vonásai kemények, karjai erősek. Nagyon mozgékony, határozott, sőt elszánt ember volt, s emellett semmit sem árult el gondolataiból, nem beszélt cselekedeteiről. Természetében egy légmentesen lezárt épülethez hasonlított, amelynek ajtaja nem nyílik meg senkinek. Mindazonáltal San Diegóban nem keringett semmiféle gyanús hír erről a túlságosan is zárkózott emberről, aki Jane-nel való házassága révén John Branican sógora lett. Semmi okunk sincs tehát csodálni, hogy ez utóbbi, más rokonai nem lévén, az ő gondjaiba ajánlotta Dollyt és gyermekét. A teljes igazság szerint inkább csak Jane gondjaiba, minthogy jól tudta, milyen mélyen szereti egymást a két unokanővér.

Mindez egészen másképp történt volna, ha John kapitány sejti, milyen ember is valójában ez a Len Burker, ha tudja, milyen csalárdságot rejt áthatolhatatlan tekintete, és milyen gátlástalanul hágja át az illendőség, az önbecsülés és mások jogai tiszteletben tartásának korlátait. Jane-t is becsapta előnyös külseje, hatott rá a szinte bűvös erejű fensőbbség, mikor öt évvel ezelőtt hozzáment Bostonban, ahol addig anyjával élt. A jó asszony nem sokkal a házasságkötés után meg is halt, mielőtt még a kínos kellemetlenségek bekövetkeztek volna. Jane hozománya és édesanyja hagyatéka fedezték volna az ifjú házasok szükségleteit, ha Len Burker tisztességes utakon jár, nem afféle csavaros utakon. De nem így történt. Miután felesége vagyonának nagy részét elköltötte, és hitele Bostonban eléggé megrendült, úgy döntött, hogy elköltözik a városból. Itt, Amerika másik végén, ahová kétes hírét nem hozta magával, ezek a nemrég benépesült államok olyan új lehetőségekkel kecsegtették, melyeket Új-Angliában már nem remélhetett.

Jane, aki ezalatt már kiismerte férjét, habozás nélkül ráállt az átköltözésre. Örült, hogy otthagyhatják Bostont, ahol Len Burker ügyletei már kínos visszhangokat kezdtek kiváltani, és örült annak is, hogy egyetlen megmaradt rokona közelében élhet. A házaspár tehát San Diegóban telepedett le, ahol Dolly és Jane viszontláthatta egymást. Egyébként a három év alatt, mióta ideköltözött, Len Burker magatartása még nem váltott ki semmiféle gyanakvást, oly ügyesen tudta kétes ügyleteit leplezni.

Ilyen körülmények vezettek odáig, hogy a két unokatestvér összetalálkozhatott. Dolly akkor még nem volt Mistress Branican.

A fiatalasszony és a fiatal lány szívbéli barátnők lettek. Bár a látszat szerint Jane-nek kellett volna befolyásolnia Dollyt, ennek épp ellenkezője történt. Dolly erős jellem volt, Jane gyenge akaratú, így nemsokára éppen a fiatalasszony támaszkodott az ifjú lányra. Mikor Dolly és John esküvőjét kitűzték, Jane nagyon örült ennek a házasságnak, hiszen ez a házasság semmiben sem fog az övéhez hasonlítani! És mennyi vigaszt találhatott volna mellettük, ha rászánta volna magát, hogy titkos gyötrelmeit bevallja nekik.

Mert eközben Len Burker helyzete egyre romlott. Kezdett rosszul állni a szénája. Az a kevés is elolvadt, ami felesége vagyonából még megvolt, mikor eljöttek Bostonból. Ez az ember megszállott játékos vagy inkább spekuláns volt, aki mindent rábízott a vakszerencsére. A józan észt semmibe vette, ami csakis siralmas eredményre vezethetett, és arra is vezetett.

Amint San Diegóba érkezett, Len Burker a Fleet Streeten irodát nyitott, egy olyanféle irodát, melynek légköre inkább játékbarlangra emlékeztet, ahol jó-rossz tervekből üzletet próbálnak kicsiholni. Burker remekül értett ahhoz, hogy egy terv esélyeit felcsillantsa, az eszközökben nem válogatott, a vitában körmönfontan tudott érvelni, eközben könnyedén sajátjaként kezelte mások pénzét, és így rövid idő alatt nyakig volt húszféle ügyletben is, melyek egymás után mondtak csődöt, és saját pénzét is megcsappantották. Történetünk kezdetén Len Burker már minden forrást kimerített, és a szükség fenyegette háztartásukat. Minthogy azonban eddig titkolni tudta efféle ügyködését, még volt némi hitele, és ezt arra használta fel, hogy újabb balekokat találjon újabb üzelmeihez.

De ennek a helyzetnek végül is katasztrófába kellett torkollnia. Nem volt már messze az az idő, hogy komoly követelésekkel kelljen szembenéznie. Talán egy napon nem marad majd más kiútja ennek a kalandor jenkinek, mint itthagyni San Diegót, ahogy Bostont is ott kellett hagynia.

Pedig itt, ebben a felvilágosult szellemű városban, ahol pezseg az üzleti élet, és évről évre nő a gazdagság, itt egy értelmes és becsületes ember százféleképpen is érvényesülhetett volna. De ahhoz az kellett volna, ami hiányzott Len Burkerből: őszinte érzelmek, egyenes gondolkodás, becsületes jellem.

Nyomatékosan meg kell mondani, hogy sem John Branican, sem Mister William Andrew, se senki más nem gyanította Len Burker üzelmeit. Az ipar és kereskedelem berkeiben nem sejtették, hogy ez a kalandor - és bárcsak ne érdemelne ki ennél is rosszabb nevet - a közeli összeomlás felé rohan. És ha a katasztrófa bekövetkezne, talán akkor is csak egy szerencsétől elhagyott embert látnának benne, és nem azt a gátlástalan alakot, akinek minden eszköz jó, csak pénzhez jusson.

Így aztán, bár különösebb barátságot nem érzett iránta, John Branican egy pillanatig sem táplált iránta gyanakvást. És teljes nyugalommal számított arra, hogy távollétében Burkerék majd Dolly segítségére lesznek; ha Dolly rájuk szorul, házuk nyitva lesz előtte, és ott azt a fogadtatást remélheti, ami kijár nemcsak mint barátnőnek, hanem mint rokonnak is.

E tekintetben nem is volna helyes Jane Burker érzelmeit gyanúval illetni. Unokahúgát feltétlenül és minden önző szándék nélkül szerette. Len Burkernek sem jutott eszébe, hogy kifogásolja a két fiatalasszony őszinte és szoros baráti kapcsolatát, sőt inkább tőle telhetőleg támogatta, kétségen kívül valami zavaros reményt táplálva a jövőről és mindazon előnyökről, melyek e barátságból rájuk várnak. Biztos volt abban, hogy Jane egy szót sem fog beszélni arról, amiről nem szabad beszélnie, hogy elővigyázatosan hallgatni fog férje kárhozatos ügyeiről, ha már kénytelen tudomásul venni őket, és arról, hogy otthonuk milyen küszködések, nélkülözések közt vergődik. Jane minderről hallgatni fog; egy szó szemrehányás sem fog kicsúszni az ajkán. Újra meg kell mondanunk, hogy a tökéletesen kiszolgáltatott Jane mindenben engedelmeskedett férjének, holott látta, milyen lelkiismeretlen ember, mennyire hiányzik belőle az erkölcsi érzék, és hogy képes a leggaládabb dolgokra is. Annyi keserves csalódás után megőrizhette-e a tisztelet érzését férje iránt? Nem, csak félt tőle, nem győzzük e lényeges vonást elégszer ismételni, csak engedelmes gyermek volt a kezében, aki a legkisebb intésre követi még akkor is, ha személyes érdeke éppen azt kívánná, hogy meneküljön el tőle. És végül önérzete sem engedte, hogy bárki is megtudja fojtogató nélkülözéseiket, még Dolly sem, az unokanővér, pedig ő talán sejtett felőle valamit, csak hát Jane erről őszintén sohasem beszélhetett.

Mindezzel elég részletesen bemutattuk egyrészről John és Dolly Branican, másrészről Len és Jane Burker körülményeit, hogy a most következő események eléggé érthetőek legyenek. De hogy e körülményeket mennyire felborítják egyes váratlan fordulatok, melyek hirtelen, rövid idő alatt következnek be, azt senki sem sejthette előre.

Harminc éve Dél-Kaliforniának - ami Kalifornia állam mintegy harmadát teszi ki - nem volt több lakosa harmincötezernél. És ma már százötvenezerre lehet tenni a lakosok számát. Abban az időben ennek a Nyugat-Amerika peremén húzódó államnak a földjeit senki se művelte, mert csak állatok legeltetésére tűnt alkalmasnak. Ki sejthette volna e távoli vidék virágzását akkor, amikor az összes szárazföldi útvonal még csupán néhány szekérnyomból állott, a tengeren pedig egyetlen hajójárat volt, mely a part menti kikötőket kötötte össze.

De már ekkor is, 1769 óta létezett egy városmag néhány mérföldre a parttól, a San Diego-öböltől északra. Ezért igényelheti magának a jelenlegi város azt a dicsőséget az ország történelmében, hogy a kaliforniai táj legrégibb települése.

Az amerikai kontinenst az öreg Európához közönséges gyarmati kötelékek fűzték, és a brit birodalom igyekezett e kötelékeket makacsul szorosan tartani. Amikor a kontinens végül is megrázta magát, a bilincsek egyszerre széttörtek. Az észak-amerikai államok szövetsége a függetlenség lobogója alatt született. Anglia ezután csak a foszlányokat birtokolta, Brit-Columbiát és a kanadai domíniumot, melyek rövid időn belül bizonyára szintén az államszövetséghez fognak csatlakozni. A függetlenségi mozgalom egyébként a Közép államaiban született, ahol csak egyetlen gondolat töltötte el a polgárokat: megszabadulni mindenféle béklyótól.

Kalifornia akkoriban nem angol uralom alatt állt. Mexikóhoz tartozott, egészen 1846-ig. Ez évben szakadt el tőle, és belépett az államok konföderációjába. San Diego városa, mely tizenegy éve viselte ezt a rangot, szintén amerikai lett, ahogy az kezdettől fogva illett volna is.

San Diego tengeröble nagyszerű. Hasonlíthatjuk a nápolyi öbölhöz, de helyesebb volna a vigói vagy a Rio de Janeiró-i öbölhöz hasonlítani. Tizenkét mérföld hosszú, két mérföld széles; van elegendő hely egy teljes kereskedelmi flotta bejárásához, sőt egy hadihajóraj mozdulataihoz is, hiszen katonai kikötőként is szolgál. Tojásdad alakú, nyugat felé nyílik a keskeny öböltorok az Island-fok és a Loma- vagy Coronado-fok szorosában; így mindenfelől védett. A nyílt tenger viharai nem érik el, a Csendes-óceán hullámverése alig borzolja az öböl felszínét; a hajók könnyen kijuthatnak belőle, és legkevesebb huszonhárom láb mély vízben köthetnek ki egymás mellett. San Franciscótól délre, San Quintintől északra, az egész nyugati parton ez az egyetlen biztos és jól használható kikötő, mely hosszabb tartózkodásra is alkalmas.

Ennyi természetes előny birtokában nyilvánvaló, hogy ez a régi város hamarosan szűknek találta eredeti kiterjedését. Mihamar kaszárnyát is kellett építeni egy lovas különítmény elhelyezésére a közeli bozótos helyeken. M. Horton kezdeményezésére, aki szerencsés kézzel intézte az ügyeket, megépítették a kiegészítő épületeket is. A mai város ezekből fejlődött ki, és elfoglalta az öböl északi partján a dombhátakat is. A városbővítés az amerikaiaknál szokásos igen gyors ütemben történt. Egymillió dollárt fektettek be a telekrendezésbe, és egymás után emelkedtek a magánházak, a középületek, irodák és villák. 1885-ig San Diegónak már tizenötezer lakója volt - ma harmincötezer. Az első vasutat 1881-ben kapta. Ma pedig a Pacific Express Társaság, a Dél-Kalifornia Vasúttársaság és a Déli Vasúttársaság vonalai biztosítják a más államokkal való összeköttetést, aminthogy a Csendes-óceáni Parti Gőzhajótársaság rendszeres összeköttetést teremt San Franciscóval.

A város csinos és kényelmes. Friss szellők járják, lakóhelynek nagyon egészséges, közismerten kitűnő az éghajlata. A környékbeli földek rendkívül termékenyek. A szőlő, az olajfa, narancsfa, citromfa együtt zöldell az északi táj fáival, gyümölcseivel, zöldségféléivel. Mintha együtt volna Normandia és a Provence.

Ami pedig San Diego városát illeti, egészében kecses festőiséggel épült, szabad elrendezésben, bő egyéni képzelettel, minthogy nem kellett szorongania holmi szűkös kis parcellákon, és ez egészségügyileg is nagyon kedvező. Vannak terei, parkosított terei, széles utcái, és mindenütt árnyékadó fák, vagyis jó egészség a légköbméterek számával egyenes arányban, melyből oly bőven jutott ennek a boldog népnek.

És hol kereshetnénk a minden tekintetben fejlett életmódot, ha nem egy modern városban, kiváltképp ha nem egy amerikai városban? Gáz, telefon, távíró - a lakosoknak csak egy mozdulatba kerül, hogy kigyúljon a fény, hogy feladjanak egy táviratot, vagy közvetlenül átszóljanak egyik kerületből a másikba. Látni százötven láb magas oszlopokat, melyek villanyfényt árasztanak az utcákra. Ha ott még nem is tartanak jelenleg, hogy az Általános Tejcsarnok Vállalat vezetékein kapják a tejet, és ha még nem működnek is San Diegóban mozgójárdák, melyek óránként négymérföldes sebességgel képesek haladni, bizonyára ez sem fog sokáig váratni magára.

És e sok nagyszerűséghez még számítsuk hozzá a legkülönbözőbb intézményeket, melyekben egy város lüktető élete kibontakozik: vámhivatal, melynek napról napra növekszik jelentősége a kereskedelemben, két bankház, kereskedelmi kamara, bevándorlási hivatal, jelentős irodák, számos ügynökség, melyek óriási liszt- és faüzleteket bonyolítanak le, minden felekezetnek külön templom, három piac, színház, sportpálya, három nagy iskola a szegényebb gyerekek részére, végül egy sor intézet, ahol a tanulmányokat egész az egyetemi diploma elnyeréséig lehet folytatni - és megítélhetjük, milyen lesz a jövője ennek a még ifjú városnak, mely annyira kényes szellemi és anyagi érdekeire, és melynek falai közt a virágzás annyi feltétele halmozódott fel. Talán hiányzik az újság? Dehogyis; három napilapja van, köztük a Herald, mindegyikük kibocsát heti mellékletet is. Az utasoknak talán félniök kell, hogy nem találnak elegendő kényelmes szállást? De hiszen ha nem is számítjuk a közepes szállókat, ott áll a három ragyogó épület, a Horton-ház, a Florence-szálloda és a Gérard Hotel száz-száz szobával; az öböl túlsó partján pedig, a Coronado-fok homokpartján uralkodva ott áll csodálatos környezetben, bájos villák között az új hotel, mely több mint ötmillió dollárba került.

Akár az öreg kontinensről, akár az Újvilág bármely pontjáról érkeznek is az utasok, hogy megtekintsék Dél-Kalifornia ifjú és eleven székhelyét, kedves vendégei lesznek a nemes szívű városiaknak, és nem fogják megbánni, hogy ideutaztak, legfeljebb azt, hogy az idő túl gyorsan elszaladt.

San Diego igazán mozgalmas város, tele élénk emberekkel, de az ügyletek forgatagában is rendet tud tartani, mint általában az amerikai városok. Ha az élet főképpen a mozgásban nyilvánul meg, akkor elmondhatjuk, hogy itt a szó legteljesebb értelmében folyik az élet. Alig futja az idő az üzletek lebonyolítására. De ha ez áll mindazokra, akik természetüknél vagy szokásaiknál fogva belevetik magukat a zajló életbe, annál kevésbé áll ez azokra, akiknek élete véghetetlen tétlenségben telik. Ha megszűnik a mozgalmasság, az órák csak vánszorognak.

Így érezte ezt Mistress Branican is a Franklin eltávozása óta. Mióta férjhez ment, mindig részt vehetett férje tevékenységében. Ha épp nem a tengeren járt, az Andrew céggel való kapcsolata bő elfoglaltságot biztosított John kapitánynak. Túl azokon a kereskedelmi ügyleteken, melyekben ő is részesedett, szemmel kellett tartania a háromárbocos építkezését, mely az ő parancsnoksága alá kerül majd. Mekkora buzgalommal, mondhatnánk szenvedéllyel figyelt a legkisebb apróságra is! Annak a gazdának a szüntelen gondoskodásával, aki házat épít, hogy egész életét abban élje le. Sőt még inkább, hiszen a hajó nemcsak hajlék, nemcsak az üzleti tevékenység eszköze, erre a nagy csomó vasra és fára van bízva egy sereg ember élete. Másrészt pedig mintha a hazai föld egy darabja volna, mely időről időre elszakad és visszatér, és melynek sajnos néha másképpen alakul a sorsa, és nem a hazai kikötőben fejezi be tengeri pályafutását!

Dolly gyakran elkísérte John kapitányt a hajóépítő műhelybe. Az ívelt hajógerincre ágazódó ácsolat, a hatalmas tengeri emlős csontvázára emlékeztető hajlított gerendák, a lassan helyükre illeszkedő borítódeszkák, az egész sokrétű hajótest, a fedélzet, melyen széles ajtókat nyitottak a teheráruk be- és kirakásához, az árbocrudak, amint ott nyújtózkodtak a földön, míg helyükre nem kerülnek, a belső szerelékek és berendezés, a szolgálati állások, a hátsó híd és a kabinok - Dollyt minden érdekelte. Hiszen férje és a személyzet életét kell a Franklinnek oltalmaznia a Csendes-óceán hullámhegyei ellenében. Nem volt egyetlen deszka sem, melyet Dolly magában fel ne ruházott volna valami jótékony erővel, a műhely zajában nem volt egy kalapácsütés sem, mely visszhangot ne vert volna szívében. John beavatta a munka minden részletébe, elmagyarázta minden fa- és fémalkatrész rendeltetését, bevezette az építkezés terveibe és menetébe. Annyira megszerette ezt a hajót, melynek az ő ura lesz a szíve, Isten után egyetlen gazdája! Gyakran feltette magában a kérdést, miért ne utazhatna el ő is a kapitánnyal, illetve az miért ne vihetné magával, miért ne vállalhatná az utazás veszélyeit, hogy majd velük együtt térjen haza San Diego kikötőjébe. Igen, azt szerette volna, ha nem kell férjétől elválnia. Az, hogy egy tengerész házaspár hosszú éveken át együtt hajózzék, már régóta kialakult szokás az északi félteke népei közt, az öreg kontinensen éppen úgy, mint az Újvilágban.

De itt volt a kis Wat, akit Dolly nem hagyhatott a dajkára, megfosztva őt az anyai becézgetéstől. Nem és nem! Még kevésbé vihette magával a tengerre; még gondolatban sem tette volna ki őt a hajóút viszontagságainak. Itt marad tehát a gyermek mellett, hogy gondját viselhesse, ha egyszer életet adott neki; nem fogja egy percre sem magára hagyni, gyengéd szeretettel veszi körül, hogy virágzó egészségben mosolyogjon majd hazatérő apjára! Végül is John kapitány útja hat hónap alatt véget ér. Amint újra megrakodik Calcuttában, visszatér a hazai kikötőbe. Úgy is illik, hogy egy tengerészfeleség hozzászokjon az elkerülhetetlen elválásokhoz, még ha szíve sohasem tud is ebbe beletörődni.

Bele kellett most is nyugodni, és Dolly bele is nyugodott. De férje elutazása óta, mihelyt az életét kitöltő élénkség megszűnt körülötte, mily üresnek, egyhangúnak és vigasztalannak tűntek volna a mindennapok, ha nem merülhetett volna el kisgyermekében, nem áraszthatta volna rá szerető gondoskodását.

John Branican háza azoknak a domboknak egyik legfelső teraszán állt, melyek északról fogják körül az öblöt. Nyaralóra emlékeztetett, és egy narancs- és olajfákkal beültetett kis kert közepén állott, melyet egyszerű léckerítés övezett. A földszinten oszlopos tornác, erre nyílt a nappali szoba és az ebédlő ajtaja és ablaka, az emeleten teljes szélességben húzódó balkon, efölött már a ház orma, melyet a tetőperemek finom vonala ékesített - ilyen volt ez az egyszerű, de vonzó külsejű ház. A földszinti nappali és ebédlő bútorzata szerény volt. Az emeleten volt Mistress Branican és a gyermek szobája. A hátsó kis toldaléképület a konyhával és a személyzeti szobával tartozott még a ház belső elrendezéséhez. Minthogy a Szépkilátó ház délre nézett, a szem innét átfogta az egész várost, az öblön túl pedig a Loma-fok települését. Kétségkívül kissé távol esett az üzleti negyedtől; de ezt a csekély hátrányt bőven kárpótolta a ház remek fekvése, az üde levegő, a Csendes-óceán sós illataival terhes, simogató déli szellő.

E házban fognak lassan folydogálni Dolly számára az egyedüllét órái. A kisgyermek dajkája és egy szobalány látták el a ház körüli szolgálatot. Szinte egyetlen látogató a Burker házaspár volt; Len ritkán, Jane gyakran eljött. William Andrew is többször felkereste, ígéretéhez híven, a fiatalasszonyt, és sietve közölte vele a Franklinről kapott valamennyi hírt, akár közvetlenül, akár közvetett úton érkeztek. Mielőtt ugyanis a levelek a címzetthez jutnának, a tengerészeti közlönyök beszámolnak a hajótalálkozásokról, a kikötői tartózkodásról és minden olyan eseményről a tengeren, mely a hajótulajdonosokat érdekelheti. Dollyhoz tehát ily módon is eljuthatnak a hírek. Hozzászokva a ház magányosságához, Dolly nem törekedett a társasági életre vagy akár a szomszédi kapcsolatok ápolására. Egyetlen érzelem töltötte be életét, és ha özönével jöttek volna is látogatók, számára akkor is üres lett volna a ház, minthogy John messze járt, és hazaérkezéséig mindig is üres marad.

Az első napok különösen keservesen teltek. Dolly el sem hagyta a Szépkilátót, ahol Jane mindennap megjelent látogatóban. Mind a ketten a kis Wattal foglalatoskodtak, és John kapitányról beszélgettek. Ha egyedül volt, Dolly leggyakrabban egész idejét az erkélyen töltötte. Tekintete messzire bolyongott, túl az öblön, túl az Island-fokon, még a Coronado-szigeteken is túl... Átlépte a szemhatáron kirajzolódó keskeny csíkot a tengeren; a Franklin messze túl járt azon is. De gondolatban utolérte, fellépett a fedélzetre, és ott állt férje mellett. Ha bármilyen hajót látott a nyílt tengerről befutni és a kikötéshez készülődni, arra gondolt, hogy ugyanígy fog egy napon a Franklin is feltűnni és fokozatosan nagyobbodni, ahogy a partot megközelíti, és John ott fog állni a hídon...

A kis Wat egészsége azonban megsínylette volna, ha állandóan bezárkózva élnek a ház belsejében. Az indulás utáni második héten igen kellemesre fordult az idő, friss tengeri szél enyhítette az egyre forróbb napokat. Mistress Branican meggyőzte magát, hogy néha ki kell mozdulniok a házból. A dajka társaságában ment el, aki karján vitte a csecsemőt. Ha a séta csak a környékre korlátozódott, az Óváros házsoraiig, akkor gyalog indultak el. A gyereknek mindez hasznára vált, üde és rózsás lett az arca, és ha a dajka megállt vele, tapsikolt, és anyjára nevetett. Egy-két alkalommal hosszabb kirándulásra indultak a szomszédban bérelt csinos kis kocsival, mely mindhármukkal békésen poroszkált, sőt négyükkel, mert olykor Jane Burker is velük tartott. Egy alkalommal a kis villákkal teleszórt Knob Hill nevű dombig mentek, melynek oldalában áll a Florence Hotel, és ahonnét messze nyugatra kilátás nyílik, túl a szigeteken. Máskor a Coronado-öböl fövenypartjára vezetett útjuk, melyen a dühöngő hullámverés a mennydörgés robajával oszlik szét. Aztán meglátogatták a "kagylók ágyát", ahol a dagály árhulláma párázó vízfüggönnyel vonja be a part menti kevély sziklaszirteket. Dolly bemártotta egyik lábát az óceán vizébe, és mintha távoli térségek visszhangoztak volna benne, a messzeségek, ahol most John vitorlázik; ennek az óceánnak a tarajos hullámai ostromolják talán éppen most a Franklint sok ezer mérföldnyire innen, künn a nyílt vízen. Dolly mozdulatlanul állt ott, száguldó képzeletében megjelent az ifjú kapitány hajója, és ő John nevét mormolta magában.

Március 30-án reggel tíz óra felé Mistress Branican kint ült az erkélyen, mikor észrevette, hogy Jane a Szépkilátó felé tart. Jane szaporázta a lépteit, vidáman integetett feléje, tehát bizonyára nem kellemetlen híreket hozott magával. Dolly késedelem nélkül elébe ment, és éppen leért az ajtóhoz, mikor Jane belépett.

- Mi történt, Jane? - kérdezte.

- Drága Dollym - válaszolta Mrs. Burker -, olyasmiről fogsz most értesülni, ami biztosan kedvedre lesz. William Andrew üzeni neked, hogy a Boundary, amely ma reggel kötött ki San Diegóban, találkozott útközben a Franklinnel.

- Találkozott a Franklinnel?

- Igen, igen. William Andrew is csak éppen azelőtt kapta a hírt, hogy összefutott velem a Fleet Streeten; ide a villába csak délután tud kijönni, azért rohantam ide, hogy addig is értesítselek téged.

- És Johnról is van hír?

- Igen, Dolly.

- Mi van vele? Beszélj hát, kérlek!

- Egy héttel ezelőtt keresztezte egymást a Franklin és a Boundary útja, és a két hajóról üzenetet váltottak.

- Nem volt semmi baj a fedélzeten?

- Semmi, édes Dollym. A két kapitány elég közel volt egymáshoz, hogy jól megértsék egymást; az utolsó szó, amit a Boundary fedélzetén még hallottak, a te neved volt.

- Ó, én szegény Johnom! - kiáltott fel Mrs. Branican, és a meghatottságtól könny csordult szeméből.

- Oly boldog vagyok, Dolly - fűzte hozzá Jane -, hogy én hozhattam elsőnek a hírt.

- És én oly hálás vagyok érte - felelte Mrs. Branican. - Ha tudnád, milyen boldoggá tettél. Ó, ha mindennap jönne hír! Ó, John, ó, John!... A Boundary kapitánya tehát látta őt! Beszélt Johnnal... Mintha újabb búcsúüdvözletet küldött volna.

- Így igaz, drága Dolly, és újra mondom, hogy minden a legnagyobb rendben volt a Franklin fedélzetén.

- Jane - szólalt meg Mrs. Branican -, el kell mennem a Boundary kapitányához. Mindent el kell részletesen mondania. Hol történt a találkozás?

- Azt nem tudom - felelt Jane. - De a fedélzeti naplóból majd megtudjuk, és a Boundary kapitánya mindent el fog mesélni teljes részletességgel.

- Úgy hát, Jane, csak átöltözöm, és máris indulhatunk mind a ketten.

- Nem, nem, Dolly, ma még nem - hűtötte le Jane. - Most nem mehetünk fel a Boundaryre.

- Miért nem?

- Mert csak ma reggel érkezett, és még egészségügyi zárlat alatt áll.

- Meddig?

- Ó, legfeljebb huszonnégy óra hosszat. Ez inkább csak formaság, de addig senkivel nem érintkezhetnek.

- És akkor Mister William Andrew hogyan szerezhetett tudomást a találkozásról?

- A vámosok útján; ők adták át neki a kapitány üzenetét. Drága Dolly, csillapodjál. Mindez kétségen felül áll, majd holnap személyesen is meggyőződhetsz róla. Csak egy napig légy türelemmel, kérlek.

- Úgy hát csak holnap - adta meg magát Mrs. Branican. - Holnap reggel kilenckor már ott leszek nálatok. Ugye velem jössz a Boundary fedélzetére?

- Ezer örömmel, Dolly, kedvesem. Várlak holnap. Amint feloldják a zárlatot, máris meglátogathatjuk a kapitányt.

- Ugye, Ellis, ez a kapitány John barátja? - rebegte Mrs. Branican.

- Személyesen, Dolly, hiszen a Boundary is az Andrew cég hajói közé tartozik.

- Akkor mindenben megállapodtunk, Jane. A megbeszélt időre ott leszek. De milyen hosszú lesz még számomra ez a mai nap! Itt tudsz maradni ebédre?

- Ha akarod, édes Dollym. Mister Burker késő estig nem jön ma haza; az egész délutánt neked tudom szentelni.

- Ó, köszönöm, drága kis Jane. Majd Johnról beszélgetünk, róla és mindig csak őróla!

- És a kis Wat? Ő hogy van, a mi kis csöppségünk? - tette fel a kérdést Jane.

- Remekül válaszolt az anya. - Vidám, mint egy kismadár! Milyen boldog lesz az apja, ha viszontlátja! Jane, oly nagy kedvem volna holnap őt is a dajkával együtt magunkkal vinni. Tudod, még néhány órára sem szeretek tőle elválni. Rögtön nyugtalan vagyok, ha nincs mellettem, ha nem látom.

- Igazad van, Dolly - mondta Mrs. Burker. - Kitűnő ötlet, hogy Wat is élvezheti ezt a kis sétát. Az idő szép, az öböl csendes. Ez lesz az ő első tengeri útja. Akkor hát minden rendben?

- A legnagyobb mértékben - mondta Mrs. Branican.

Jane ott maradt a Szépkilátó házban délután öt óráig. Végül, mikor elbúcsúzott unokanővérétől, újra csak elmondta, másnap reggel kilencre várja, hogy felkereshessék a Boundaryt.

Másnap mindenki korán kelt a Szépkilátó házban. Remekszép idő volt. A reggeli szél a szárazföld felől fújt, és messze a tengerbe űzte az éjszaka megtelepedett ködöt. A dajka felöltöztette a kis Watot, míg Mrs. Branican is végzett toalettjével. A megbeszélés szerint a Burker családnál fognak ebédelni, ezért csak könnyű reggelit fogyasztott, amivel délig biztosan kitarthat, hiszen az Ellis kapitánynál tervezett látogatás valószínűleg két teljes órát is igénybe fog venni. Milyen érdekes is lesz minden, amit a derék kapitány fog mesélni!

Mrs. Branican és a dajka, karján a gyermekkel, éppen akkor hagyták el a villát, mikor San Diego órái elütötték a nyolc és felet. Gyors léptekkel haladtak lefelé a felsőváros szigorúan elkerített, kertekkel és villákkal szegélyezett széles utcáin, és Dolly már nemsokára benn járt a szorosabb házsorok és keskeny utcák sűrűjében, a város kereskedelmi negyedében.

Len Burker a Fleet Streeten lakott, nem messze a Csendes-óceáni Parti Gőzhajótársaság kikötőmólójától. Mindent egybevéve jókora út volt ez, mert végig kellett menni az egész belvároson, és kilenc óra lett, mire Jane ajtót nyithatott Mrs. Branicannek.

A lakás egyszerű volt, sőt az általában csukva tartott zsalugáterek miatt kissé gyászos hangulatú. Len Burkerhez csak néhány ügyfele járt ide, a szomszédsággal nem tartott kapcsolatot. Még itt, a Fleet Streeten is kevés ismerőse volt; elfoglaltsága arra kötelezte, hogy gyakran késő estig távol legyen. Sokat utazott is, leginkább San Franciscóba, de ottani ügyeiről egy szót sem beszélt feleségével. Most reggel sem volt itthon az irodájában, mikor Mrs. Branican megérkezett. Jane Burker kimentette férjét, hogy nem kísérheti el kettőjüket a Boundary fedélzetére, de megjegyezte, hogy mire visszajönnek, ő is itt lesz az ebédnél.

- Én indulásra készen állok, kedves Dolly - folytatta, miután megcsókolta a kisgyermeket. - De nem akarsz egy kicsit lepihenni?

- Nem vagyok fáradt - válaszolta Mrs. Branican.

- Nincs szükséged valamire?

- Nem, Jane, már alig várom, hogy ott legyünk Ellis kapitánynál. Induljunk azonnal, nagyon kérlek.

Mrs. Burker egyetlen házi alkalmazottja egy öregasszony volt, egy mulatt nő, akit férje New Yorkból hozott magával, mikor San Diegóba költöztek. Ez a No nevű mulatt asszony valamikor Len Burker dajkája volt. Minthogy mindig a család szolgálatában állott, teljes odaadással viseltetett Len Burker iránt, még ugyanúgy tegezte, mint valamikor gyerekkorában. Ez a nyers és erőszakos nő volt talán az egyetlen lény, aki némi hatással tudott lenni Len Burkerre, aki viszont a házat teljes mértékben rábízta. Mennyit kellett tűrnie Jane-nek e nő hatalmaskodása alatt, ami gyakran a teljes tiszteletlenségbe torkollt. Mégis eltűrte a mulatt asszony zsarnokságát, ahogy férje uralmát is eltűrte. Teljes belenyugvással, mely valójában gyengeség volt, mindent ráhagyott, és No ki se kérte véleményét a ház ügyeinek intézésében.

Amint Jane éppen indulni akart, a mulatt nő nyomatékosan felszólította, hogy délig legyen otthon, mert Len Burker egy percet sem fog késni, és őt nem lehet megvárakoztatni. Különben is a férfi meg akar beszélni egy fontos ügyet Mrs. Branicannel.

- Miről lehet szó? - kérdezte Dolly az unokanővérétől.

- Honnét tudnám azt én? - kesergett Mrs. Burker. - Gyere, drága Dolly, menjünk!

Nem vesztegethették az időt. Dolly és Jane, közöttük a dajka a gyerekkel, elindultak a rakpart felé, és tíz percen belül már ott is voltak.

A Boundary, melynek egészségügyi zárlatát az imént oldották fel, még nem állhatott be kirakodóhelyére, az Andrew cég által bérelt rakpartszakaszra. Az öböl bejárata közelében volt lehorgonyozva, egy kötélhosszra a Loma-foktól. Így át kellett szelniök az öblöt, ha fel akartak menni a hajóra, melyet csak később fognak átvontatni. Mintegy kétmérföldes utat jelentett ez, melyet az erre a célra szolgáló átkelő hajók - afféle gőzbárkák - óránként kétszer is megjártak.

Dolly és Jane elfoglalta helyét a kishajón, egy tucatnyi más utas társaságában. Legtöbbjük a Boundary matrózainak rokona vagy barátja volt, akik már az első percet is ki akarták használni, amint a hajóval való érintkezés újra lehetővé vált. A bárka kötelét eloldották, kifordult a mólótól, és sűrűn pöfékelve a gőzgép járásának ütemében, rézsútosan nekiindult az öblön keresztül.

A ragyogóan tiszta időben teljes szélességében tárult föl az öböl, San Diego házsorainak körpanorámájával, a város fölé magasodó dombokkal, az Island-fok és a Loma-fok között nyíló öböltorokkal, a palotaszerű, hatalmas Coronado Hotellel és a világítótoronnyal, mely napnyugta után a tengeren messzire szórja villanó fényeit.

Itt is, ott is különböző hajók horgonyoztak; a kis átkelő gőzös ügyesen kerülgette őket, akárcsak a szembejövő egyéb hajókat meg halászbárkákat, melyek szinte szél mentébe feküdtek, hogy minél kevesebbet kelljen a kormánnyal manőverezniök.

Mrs. Branican Jane mellett ült egy padon, a hajó hátsó részén. A közelben ülő dajka tartotta karjában a kisfiút. A baba nem aludt, szeme megtelt valami szép fénnyel, melyet mintha a tengeri szél szított volna fel leheletével. Mikor egy sirálypár röppent el éles rikoltással a hajó felett, tapsikolt. Sugárzott az egészség üde arcáról és pirosló ajkáról, melyen még ott gyöngyözött néhány csepp tej, hiszen a Burker-lakásból való indulás előtt még a dada keblét szívta. Anyja elérzékenyedve nézte, néha odahajolt és megcsókolta, a kisfiú pedig visszanevetett rá.

Dolly figyelmét azonban csakhamar a Boundary vonta magára. A zászlók csattogtak a napsütésben fürdő égbolton, ahogy a háromárbocos hajó kibontakozott a többi közül, és alakja tisztán kirajzolódott az öböl végén. A hullámok két oldalán futottak el, ahogy a horgonyláncon kifeszítve a hajó orra nyugatnak fordult, és szétfröcskölte a tengerár ideérkező utolsó habjait is.

Dolly lelke ott tükröződött szemében. Johnra gondolt, akit egy ugyanilyen hajó ragadott el messzire, hiszen ezt akár a Franklin ikerpárjának is lehetne nevezni. S mindkét hajó az Andrew céghez tartozik. Hát nem ugyanabban a kikötőben honosak? Nem ugyanabban a műhelyben készültek?

Dolly, akit elragadott a csalóka bűvölet, az emlékekkel táplált képzelet játéka, beleélte magát, hogy John ott áll a fedélzeten, várja őt, már észre is vette, ideint, és ő rövidesen a karjai közé repülhet. John neve tolult az ajkára, szólongatta, s mintha viszont szólították volna.

De a gyermek kis sikolya visszatérítette a valósághoz. A Boundary felé haladnak, nem a Franklin felé, melyet sok ezer mérföld választ el az amerikai partoktól.

- Egy szép napon az a hajó fog itt állni - suttogta, Jane-re pillantva.

- Bizony ám, édes Dolly - felelt Jane -, és akkor John fog várni ránk a fedélzeten.

Megérezte, hogy a fiatalasszony szívét szorongó nyugtalanság tölti el, amint a jövőt faggatja.

Eközben az átkelő hajó negyedóra alatt megtette a kétmérföldes távolságot a San Diego-part és a Loma-fok között. Az utasok a fövenypartra léptek a kikötőhídon át, Mrs. Branican is partra szállt Jane, a dajka és a gyermek társaságában. Innét kellett feljutni a Boundaryre, mely mintegy kötélhossznyira állt onnan.

Ott állt éppen a híd lábánál két matróz felügyelete alatt egy csónak, hogy a háromárbocoshoz szállítsa az embereket. Mrs. Branican megmondta a nevét, és az emberek készséggel felajánlották, hogy a hajóhoz viszik, miután biztosították arról is, hogy Ellis kapitány ott van a fedélzeten.

Csupán néhány evezőcsapásra volt szükség, és Ellis kapitány, felismerve Mrs. Branicant, máris ott állt a palánk ajtajában, míg az asszony Jane-nel a nyomában felfelé lépkedett a létrafokokon. A dajkát előzőleg megkérte, hogy jó erősen fogja a kisgyereket. A kapitány a hátsó fedélzet hídjára vezette őket, miközben a másodkapitány folytatta az előkészületet a San Diegó-i rakparthoz való indulásra.

- Ellis kapitány úr - szólalt meg Mrs. Branican -, úgy hallottam, hogy találkoztak a Franklinnel.

Úgy van, asszonyom - válaszolt a kapitány -, és tanúsíthatom, hogy tökéletesen rendben volt, ahogy már meg is üzentem Mr. William Andrew-nak.

- Látta Johnt is?

A Franklin és a Boundary nagyon közel haladt el egymáshoz, így néhány szót is váltottam Branican kapitánnyal.

- Ó, hát látta őt! - rebegte Mrs. Branican, inkább magában, mintha a Franklin képének visszfényét kutatná a kapitány szemében.

Ekkor Jane tett fel több kérdést, és bár Dolly odafigyelt, szemei a távoli szemhatáron jártak, túl az öblön, a tengeren.

- Aznap igen kedvező volt az idő - magyarázta Ellis kapitány -, a Franklin teljes vitorlázattal haladt, erős félhátszéllel. John kapitány a hátsó bástyán állt, kezében a látcsővel. Egy negyedfordulatot tett, hogy közelebb jusson a Boundaryhez; én nem módosíthattam az útvonalat, mert annyira szél mentén álltak a vitorlák, hogy szinte már csak lobogtak.

Mrs. Branican bizonyára nem értette az Ellis kapitány által használt szakszerű kifejezések pontos jelentését. Ő annyit fogott fel ebből, hogy akivel most beszél, látta Johnt, és néhány szót is váltott vele.

- Amikor éppen szembe értünk egymással - folytatta a kapitány -, kedves férje barátságosan integetett, Mrs. Branican, és átkiáltott: "Minden rendben van, Ellis. Ahogy megérkezik San Diegóba, adjon hírt rólam a feleségemnek... az én drága Dollymnak!" Aztán a két hajó már távolodott egymástól, és rövidesen elvesztettük egymást szem elől.

- És hányadikán találkoztak a Franklinnel? - kérdezte Mrs. Branican.

- Március 23-án - hangzott Ellis kapitány válasza - délelőtt tizenegy óra huszonöt perckor.

Még további apró részletek is szóba kerültek, és a kapitánynak meg kellett mutatnia a térképen pontosan azt a helyet, ahol a találkozás megtörtént. A 148-ik hosszúsági és a 20-ik szélességi fokon találkoztak, tehát ezerhétszáz mérföldnyire San Diegótól, kinn az óceánon. Ha az idő továbbra is kedvező marad - amire minden remény megvolt a tavasz és nyár beálltával -, John kapitány simán és gyorsan végighajózhat a Csendes-óceán északi vizein. Különben is, minthogy Calcuttában gyorsan berakodhat, kevés időt kell India fő kikötőjében töltenie, és hamarosan visszafelé indulhat Amerikába. Így a Franklin távolléte csupán néhány hónapra fog korlátozódni, ahogy az Andrew cégnél előre kiszámították.

Míg Ellis kapitány hol Mrs. Burker, hol Mrs. Branican kérdéseire felelgetett, ez utóbbi már-már úgy érezte, képzeletétől ismét elragadtatva, hogy a Franklin fedélzetén áll, vele szemben nem Ellis kapitány, hanem John, és ő számol be a történtekről. Mintha az ő hangját hallaná...

Ekkor a másodkapitány feljött a tetőre, és jelentette a kapitánynak, hogy az indulási előkészületek rövidesen befejeződnek. Az orrfedélzeten álló matrózok már csak a parancsot várják, és felszedik a horgonyt.

Erre Ellis kapitány felajánlotta vendégeinek, hogy partra viteti őket, ha nem akarnak a fedélzeten maradni. Ez esetben a Boundaryvel együtt kelnének át újra az öblön, és ha a kikötés megtörtént a rakparton, kiszállhatnak. Ez legfeljebb két óra hosszat fog tartani.

Mrs. Branican szívesen elfogadta volna a kapitány javaslatát. De délben ebédre várták őket. Tudta, hogy Jane nagyon nyugtalankodna, ha - a mulatt nő bejelentései után - nem érkeznének haza akkorra, mint a férje. Így arra kérte Ellis kapitányt, hogy vitesse vissza őket a kis hajóállomáshoz, hogy le ne maradjanak a legközelebbi kishajó indulásáról.

Ennek megfelelően kapta a legénység a parancsokat. Mrs. Branican és Mrs. Burker elbúcsúzott a kapitánytól, aki jobbról-balról megcsókolta a kis Wat pufók arcocskáját. Aztán mindketten beszálltak a fedélzeti csónakba, mögöttük a dajka, és visszaeveztek a kikötőhídhoz.

Míg az átkelőhajó érkezésére vártak, mely éppen most indult San Diego felől, Mrs. Branican élénk érdeklődéssel figyelte a Boundary manőverezését. A fedélzetmester hangos vezényszavaira a matrózok felhúzták a horgonyt, a háromárbocos megindult a lánc nyomán, miközben a másodkapitány felvonatta a háromszögű orrvitorlát, az előkötélvitorlát és a hátsó trapézvitorlát. Ezzel a vitorlázattal a hullám mentében könnyen átjutnak a kijelölt rakodóhelyre.

A kis gőzhajó hamar odaért. Néhányat füttyentett, jelzett az utasoknak, és néhány későn jövő futni kezdett a Coronado Hotel előtt fel a kikötőhöz.

Az átkelőhajó csak öt percet időzött a kikötőben. Mrs. Branican, Jane Burker és a dada helyet kerestek, és leültek a jobb oldali padon, míg a többi utas - mintegy húszan - jött-ment, sétált előre-hátra, oda-vissza a fedélzeten. Az utolsó fütty is elhangzott, a propeller forogni kezdett, és a hajó távolodott a parttól.

Csak fél tizenkettő volt, így idejében visszaérhetnek a Fleet Streetre, hiszen az átkelés az öblön csak negyedórát vesz igénybe. Bár egyre távolodtak, Dolly szüntelenül a Boundaryt figyelte. A horgony már kint volt a vízből, a vitorlák szélbe fordítva, a hajó lassan megindult. Ha majd a San Diego-rakpartnál újra horgonyt vet, Dolly annyiszor mehet föl látogatóba, ahányszor csak kedve tartja.

A kishajó meglehetős gyorsan haladt. A város épületei egyre nagyobbodtak az amfiteátrumszerű háttéren, melynek más-más lépcsősorát foglalták el. Már legfeljebb negyed mérföld volt a kikötőhelyig.

- Vigyázat! - kiáltotta ebben a pillanatban egy matróz, aki a hajó elején állt.

És hátrafordulva integetett a kormányosnak, aki egy kis pallón állt a kémény előtt.

A kiáltás hallatára Mrs. Branican a kikötő felé pillantott, ahol egy olyan manőverezés történt, mely a többi utas figyelmét is magára vonta. Legtöbbjük a hajó elejére tódult.

Egy nagy kétárbocos brigg éppen most szabadította ki magát a rakpart hosszában felsorakozott többi hajó közül, és az öböl elhagyására készült, orrával az Island-fok felé fordulva. Egy kis vontatóhajó volt segítségére, melynek egész az öblön túl kell vontatnia. Máris elég jó iramban haladtak.

Ez a kétárbocos brigg állta el útját a kis gőzhajónak, túl közel is értek hozzá, úgyhogy sürgősen ki kellett kerülni, méghozzá a far felé kitérve. Ezért kiáltott hátra a matróz a kormányosnak.

Az utasokat nyugtalanság fogta el, és e nyugtalanság annál indokoltabb volt, mert a kikötő teli volt itt is, ott is lehorgonyzott hajókkal. Most ösztönösen mindnyájan hátrafutottak.

Adott volt a kellő manőver: meg kell állni, helyet adni a vontatónak és a briggnek, csak aztán folytatni az utat, ha már szabaddá vált. A halászbárkák, melyek már kifutottak a széllel, szintén elzárták az utat, mert keresztben vitorláztak San Diego rakpartja előtt.

- Vigyázat! - kiáltott újra az elöl álló matróz.

- Jó, jó - válaszolt a kormányos. - Semmi ok a félelemre! Van elég szabad helyem!

De ekkor a vontatót megzavarta egy mögötte felbukkanó nagy gőzös, és hirtelen a mi gőzösünk számára váratlan manőverrel élesen balra fordult.

Mindnyájan felkiáltottak, de ugyanígy a brigg legénysége is, mely igyekezett saját kormányzásával követni és segíteni a vontató manővereit.

A vontató most legfeljebb hatlábnyira volt a kis átkelőgőzöstől.

Jane halálra rémülve felugrott. Mrs. Branican ösztönös mozdulattal kiragadta a kis Watot a dajka karjaiból, és magához szorította.

- Jobbra! Jobbra! - kiáltott gyorsan a vontató kapitánya a kishajó kormányosának, karjaival is jelezve a helyes irányt.

Ez az ember nem veszítette el hidegvérét, hirtelen átcsapta a kormányrudat, hogy kitérjen a vontató útjából, mert az nem tudott volna megállni, annál is inkább, mert a vitorlás brigg kissé félrecsúszott, és azzal veszélyeztette, hogy oldalról belészalad.

Az erőteljesen végrehajtott kormányrúdmozdulat miatt az átkelőhajó hirtelen jobbra dőlt, és az egyensúlyukat vesztett utasok is erre az oldalra zuhantak.

Újabb kiáltás tört ki, telve iszonyattal, hiszen azt hihették, hogy a túlsúly miatt felborul a hajó.

És ekkor Mrs. Branican, aki a korlát mellett állott, egyensúlyát vesztve a gyermekkel együtt lezuhant a hajóról.

A brigg szinte súrolta a kishajót, de nem lökte meg, és elmúlt az összeütközés veszélye.

- Dolly, Dolly! - sikoltott Jane, és már majdnem összeesett, mikor egy utas felfogta.

A kishajó egyik matróza ekkor habozás nélkül átvetette magát a korláton, hogy kimentse Mrs. Branicant és a kisdedet.

Dollyt egy ideig a felszínen tartotta szétterülő ruhája, a gyermeket most is szorosan fogta két kezével, de már kezdett alámerülni, mire a matróz odaért.

Minthogy a hajó rögtön megállt, az erőteljes és jól úszó matróznak nem okozott volna nehézséget, hogy Mrs. Branicant kimentse és visszaússzon. De balszerencsére, amikor éppen megragadta az asszony derekát, szegény Dolly karjai szétnyíltak, mert a fulladással küszködve csapkodni kezdett, és a kisfiú eltűnt a habokban.

Mire Dollyt kihúzták, és lefektették a fedélzeten, teljesen elvesztette eszméletét.

A bátor matróz - egy Zach Fren nevű harmincéves férfi - újra beugrott a tengerbe, többször is lemerült, átkutatta a vizet a hajó körül, de mindez hiábavaló volt. A gyereket nem találta meg; egy felszín alatti áram magával sodorhatta.

Ezenközben az utasok minden szükséges gondoskodást megtettek, amit Mrs. Branican állapota megkövetelt. Jane szinte önkívületben és a fejét vesztett dajka is élesztgették. A kishajó mozdulatlanul vesztegelt, Zach Frenre várt, míg az végleg feladta a reményt, hogy a kisfiút megtalálja.

Végül Dolly kezdett magához térni. A kis Wat nevét mormolta, lassan felnyitotta szemét, és felkiáltott:

- Ó, gyermekem!

Meglátta Zach Frent, amint éppen utoljára felmászott a hajóra. Wat nem volt a karjában.

- Kisfiam! - kiáltott megint.

Felállt, félretolta a körülötte álló embereket, és hátraszaladt.

És ha meg nem akadályozzák, átveti magát a korláton.

Úgy kellett őt szorosan lefogni, míg az átkelőhajó újra elindult a San Diegó-i rakpart felé.

Mrs. Branican feldúlt arccal, görcsbe rándult kezekkel összerogyott, és ott feküdt mozdulatlanul a fedélzeten.

Néhány perc alatt a hajó a kikötőhídhoz ért. Dollyt átszállították Jane lakásába. Len Burker éppen akkor ért haza. Utasítására a mulatt nő orvosért szaladt.

Az orvos hamarosan megérkezett, de csak hosszadalmas kezeléssel sikerült fölélesztenie Mrs. Branicant.

Dolly merev tekintettel nézett rá, és így szólt:

- Mi az? Mi történt? Ah, már tudom!

Aztán felkacagott.

- Az én Johnom, már jön is, már itt jön! - kiáltotta. - És itt találja feleségét és gyermekét! John, már itt is vagy!

Mrs. Branican elméje megháborodott.

Hogyan is lehetne leírni, milyen hatást váltott ki San Diegóban ez a kettős szerencsétlenség, a gyermek halála és az anya megtébolyodása! Tudjuk, az egész lakosság milyen szeretettel övezte a Branican családot, milyen figyelem kísérte a Franklin ifjú kapitányának minden lépését. Alig két hete indult útnak, és már többé nem apa! Szerencsétlen neje elméje elborult! Ha visszatér, üres lesz a ház, nem fogadja a kis Wat mosolygós arca, sem Dolly gyengéd csókja, hiszen talán meg sem fogja ismerni! Ha egy napon majd visszaérkezik a Franklin, már nem fogadja őt az egész város lelkes éljenzése.

De nem lehetett megvárni a hazajövetelt, hogy John Branicant értesítsék az őt ért szörnyű csapásról. Mr. William Andrew nem hagyhatta az ifjú kapitányt teljes tudatlanságban mindarról, ami történt, valamely véletlen körülményre bízva, hogy megtudja a rettenetes szerencsétlenséget. Sürgősen el kell küldeni egy sürgönyt a singapore-i megbízottnak. Így John kapitány értesülhet a borzalmas tényekről még Indiába való megérkezése előtt.

Mr. William Andrew mégsem akart rögtön sürgönyözni. Talán Dolly elméje mégsem gyógyíthatatlanul borult el. Nem lehetett még tudni, hogy a gondos ápolás révén nem nyeri-e vissza öntudatát. Miért kellene Johnt egyszerre két csapással porig sújtani - és a gyermek halála mellett az anya megtébolyodását is közölni vele, ha az asszony hamarosan meggyógyulhat?

Miután mindezt megbeszélte Jane-nel és Len Burkerrel is, William Andrew úgy döntött, hogy várni fog mindaddig, míg az orvosok véglegest tudnak közölni Dolly elmebeli állapotáról. Hiszen a hirtelen elmezavarodottságból sokkal inkább megvan a gyógyulás reménye, mint az olyan elborulásból, mely az értelmi tevékenység lassú megszűnése révén következik be. Igenis várni kell néhány napot, sőt néhány hetet is.

Eközben a városban teljes döbbenet uralkodott. Szüntelenül áradt a nép a Fleet Streetre, hogy friss híreket halljanak Mrs. Branicanről. Ugyanakkor a legaprólékosabb kutatásokat is megtették, hogy a kisfiú holttestét megtalálják, de ez sem hozott eredményt. Az ár minden bizonnyal messzire sodorta, majd elragadta az árapály. A szegény kicsikének még egy sírja sem lesz, hogy anyja meglátogathassa, ha visszanyerné öntudatát.

Az orvosok azt hamarosan meg tudták állapítani, hogy Dolly háborodottsága a csendes kedélybetegség jeleit mutatja. Nincsenek idegrohamai, esztelen dühkitörései, melyek miatt el kell zárni az elmebetegeket, sokszor mozdulatlanságra is kárhoztatva őket. Nem volt tehát szükség arra, hogy olyan kitörések ellen biztosítsák, melyek gyakran elragadják az elmebetegeket, rájuk és környezetükre is veszélyt hozva. Dolly olyan volt, mint egy test, melyből elszállt a lélek, emlékezetében nyoma sem maradt az átélt szörnyűségeknek. Szeme könnytelen volt, tekintete szinte kihunyt. Mintha nem hallott volna, mintha nem is látna. Mintha egy más világban járna. Csak testi folyamatai maradtak meg.

Ilyesféle volt Mrs. Branican állapota egy hónappal a szerencsétlenség után. Tanácskoztak abban a kérdésben, hogy nem kellene-e kórházban elhelyezni, ahol különleges ápolásban részesülhetne. William Andrew ezt az álláspontot képviselte, és így is jártak volna el, ha Len Burker javaslata nem jön közbe.

Len Burker felkereste William Andrew-t az irodájában, és azt mondta:

- Most már bizonyosak vagyunk afelől, hogy Dolly elmebetegsége nem olyan természetű, hogy el kellene zárni, és minthogy rajtunk kívül nincsenek rokonai, mi szeretnénk őt felügyelet alatt tartani. Dolly nagyon szerette feleségemet, és ki tudja, Jane ápolása nem lesz-e sokkal hatékonyabb, mint idegeneké? Ha később mégis súlyosbodna állapota, lesz rá mód megfontolni, hogy milyen újabb intézkedés volna helyénvaló. Mi a véleménye minderről, Mister Andrew?

A tiszteletre méltó vállalkozó némi habozás után tudott csak felelni, mert nem sok rokonszenvet táplált Len Burker iránt, bár nem tudott kétes ügyeiről, és nem volt oka, hogy kétségbe vonja becsületességét. Végül is Dolly és Jane egymás iránti barátsága igen mély volt, és minthogy Jane az egyetlen rokon, nyilvánvalóan helyes Dollyt az ő gondozására bízni. Az a fontos, hogy a szerencsétlen asszonyt állandóan körülvegyék azzal a szerető gondoskodással, amit állapota megkíván.

- Minthogy önök magukra óhajtják vállalni ezt a feladatot - mondta végül is Mr. William Andrew -, nem látom semmi akadályát annak, hogy Dollyt unokanővérére bízzuk, akinek odaadása kétségbevonhatatlan.

- És ennek az odaadásnak nem is fog vége szakadni - jegyezte meg sietve Len Burker.

De ezt is azon a hideg, tárgyilagos, ellenszenves hangon mondta, melytől soha nem tudott szabadulni.

- Az ön eljárása igen tiszteletreméltó - kezdte újra Mr. William Andrew. - Csupán egyetlen megjegyzést mégis. Nem tudom, hogy az önök házában, a Fleet Streeten, a zajos üzleti negyed kellős közepén a szegény Dolly olyan körülmények közt fog-e élni, melyek elősegítik gyógyulását. Neki nyugalomra, friss levegőre van szüksége.

- Éppen ezért - válaszolta Len Burker - az a szándékunk, hogy hazavisszük a Szépkilátó házba, és ott lakunk vele együtt. Megszokta a villát, és a megszokott tárgyak és környezet látványa is jótékony hatást gyakorolhat elméjére. Ott minden alkalmatlankodástól meg lehet védeni. A rét meg szinte odanyúlik a kapuig. Jane elviheti sétálni az ismerős környékre, ahol azelőtt a kisgyermekkel sétálgattak. John vajon nem helyeselné mindezt, ha itt volna? És vajon mit gondol majd, mikor újra itthon lesz, ha feleségét egy kórházban leli, fizetett alkalmazottak gondjaira bízva? Mr. Andrew, nem szabad semmit elmulasztanunk, ami szegény rokonunk elméjére jó hatással lehet!

Amit mondott, azt szemlátomást jó érzések sugallták. Akkor miért tűnt mégis úgy, hogy ennek az embernek a szavai nem tudnak bizalmat kelteni? Bárhogy is állt a dolog, jelen körülmények között ajánlatát el kellett fogadni, és Mr. William Andrew nem tehetett mást, mint hogy köszönettel elfogadja, és hozzáfűzte, hogy John kapitány is hálás lesz érte.

Április 27-én Mrs. Branicant átvitték a Szépkilátó házba. Jane és Len Burker aznap este szintén beköltözött. Ez a megoldás az egész városban helyeslést váltott ki.

Sejthető, milyen rugók mozgatták Len Burkert. A szerencsétlenség napján, emlékszünk rá, Dollyval bizonyos ügyet akart megtárgyalni. Ez az ügy éppen abban állt, hogy pénzt szeretett volna kölcsönkérni. Azóta megváltozott a helyzet. Valószínű volt, hogy Len Burkert hatalmazzák fel sógornője pénzügyeinek intézésével, esetleg gyámi minőségben, és ebbéli tevékenységében bizonyos összegekhez maga is hozzányúlhat - kétségkívül törvénytelenül, mégis ily módon időt nyerhet. Ettől tartott egyébként Jane, és amennyire boldog volt, hogy minden idejét Dollynak szentelheti, annyira félt férje tervezgetésétől, amit az emberiesség leplében akart valóra váltani.

Ilyen új feltételek közt alakult újjá az élet a Szépkilátó házban. Dollyt abban a szobában helyezték el, melyből legutóbb a félelmetes szerencsétlenség elébe menve távozott. Aki visszatért ide, már nem anya többé, már csak egy szerencsétlen, eszét vesztett lény. Az annyira kedvelt villa, a nappali szoba, ahol néhány fénykép is a messze utazóra emlékeztetett, a kert, ahol kettesben oly boldog napokat értek meg, semmi sem tudta elmúlt életére emlékeztetni. Jane a Mrs. Branican melletti szobát foglalta el, míg Len Burker a földszinten rendezkedett be egy kis szobában, melyet John kapitány dolgozószobának használt.

E naptól fogva Len Burker ismét hozzálátott szokásos foglalatosságaihoz. Minden reggel lement San Diegóba, a Fleet Streeten fekvő irodájába, ahol ügyei a szokott menetben folytak tovább. De meg lehetett figyelni, hogy minden este gondosan visszatért a Szépkilátó házba, nemsokára pedig már csak rövid időkre távozott a városból.

Természetesen a mulatt nő követte urát az új lakásba is, és odaadására Len Burker feltétlenül számíthatott. A kis Wat dajkáját elbocsátották, bár felajánlotta, hogy ott marad Mrs. Branican szolgálatára. A szobalányt egyelőre megtartották a házbeli munkákra, melyeket No egyedül nemigen tudott volna ellátni.

Egyébként senki sem érte volna fel Jane-t a szerető és kitartó gondoskodásban, melyre Dollynak ilyen állapotban nagy szüksége volt. Szeretete, ha ez lehetséges, csak növekedett a kisgyermek halála óta, mellyel magát vádolta, mint első számú felelőst. Ha ugyanis nem rohan Dollyhoz a Szépkilátó házba, ha nem ösztönzi, hogy látogassa meg a Boundary kapitányát, a gyermek ma is ott lehetne anyja mellett, és vigaszt nyújtana az egyedüllét hosszú hónapjai alatt. És Dolly esze sem zavarodott volna meg!

Len Burker terveibe kétségtelenül beleillett, hogy Jane gondoskodását mindazok kielégítőnek találják, akiknek közük van Mrs. Branican sorsához. Maga Mr. William Andrew készséggel elismerte, hogy a szegény asszony nem is lehetne jobb kezekben. Minden látogatásakor főként azt kutatta, hogy Dolly állapotában mutatkozik-e némi javulás. Még mindig abban reménykedett, hogy a John kapitánynak küldendő első sürgönyben, akár Singapore-ba, akár Indiába is kell címeznie, már nem a kettős tragédiát kell jelentenie, a gyermek halálát és felesége... Ez nem ugyanaz, mintha ő is meghalt volna? Hát nem! Nem tudta elhinni, hogy ifjúsága virágjában a kitűnő eszű, tetterős Dollynak elméje gyógyíthatatlanul elborult volna. Ez most csak olyan, mint a hamu alatt izzó parázs, egyszer egy szikra újra lángra lobbanthatja.

Sajnos azonban öt hét is eltelt már, és a tiszta értelem egyetlen sugara sem törte át az árnyak sötétjét. Ezzel a csendes, tartózkodó, bágyadt eszelősséggel szemben, melyet sohasem tört meg semmiféle lázas izgalom, az orvosok is feladtak lassan minden reményt, és nemsokára be is szüntették a viziteket. Hamarosan maga William Andrew is kezdett lemondani a gyógyulásról, és egyre ritkábban jött a villába, olyannyira kínban érezte magát a szerencsétlen asszony közönye és öntudatlansága láttán.

Ha Len Burkernek bármilyen okból egész napját házon kívül kellett töltenie, szigorúan megparancsolta a mulatt nőnek, hogy szemét tartsa Mrs. Branicanen. No vigyázott, hogy Jane-t ne zavarja az ápolás munkájában, de szinte sohasem hagyta őket magukra, és híven beszámolt gazdájának, vett-e észre valamit a beteg viselkedésében. Nagyfokú leleményességgel távolította el azt a néhány embert, aki nagy ritkán érdeklődni jött a villába: "Az orvosok nem ajánlják... tökéletes pihenésre van szüksége... a látogatás rohamot válthat ki." Egyébként maga Jane is helyeselte, hogy No elküldi az alkalmatlan látogatókat, s így ő is hozzájárult, hogy Mrs. Branican teljesen elszigetelődjék.

"Ó, szegény Dolly - gondolta Jane -, ha elmezavara dühöngéssé válna, ha kitörései volnának, akkor elvinnék innét, bezárnák egy gyógyintézetbe. Én is elveszteném őt! Ó, nem, az Isten tartsa őt meg nekem! Én mindenkinél odaadóbban fogom ápolni!"

Május harmadik hetében Jane a villa környékén egy kis sétával akart próbálkozni, úgy gondolván, hogy ez jót tesz unokanővérének. Len Burker nem ellenezte, de kikötötte, hogy No kísérje el őket. Ez az óvatosság egyébként indokolt volt. A séta, a szabad levegő újabb zavarodottságot válthatott ki Dollyból, esetleg a menekülés vágyát kelthette benne, és Jane-nek nem volna elég ereje visszafogni. Egy elmebetegnél mindenben óvatosnak kell lenni, hiszen hirtelen felindulásában saját magát is elpusztíthatja. Nem tehették ki magukat egy újabb katasztrófának.

Egy szép napon tehát Mrs. Branican Jane-be karolva sétálni indult. Akaratlan bábként hagyta, hogy vezessék akárhová, ügyet sem vetett semmire.

Az első sétákon semmi említésre méltó dolog nem történt. Mindazonáltal a mulatt nő hamarosan azt az észrevételt tette, hogy Dolly viselkedése mintha kissé megváltozna. Megszokott ernyedtségét néha szemmel látható izgatottság váltotta fel, és ez sajnálatos következményekre vezethetett. Több ízben is, amint ránézett a kisgyermekekre, akikkel útközben találkoztak, zavart és ideges lett. Arra emlékeztették vajon, akit ő vesztett el? Wat képe jelent-e meg lelkében? Bárhogy is volt, még ha fel is lehetett tételezni, hogy ezek kedvező jelek, mégis, a létrejött agyi tevékenység révén inkább súlyosbodhatott a betegség.

Az egyik napon Mrs. Burker és a mulatt asszony a Knob Hill magaslataira sétáltak fel a beteggel. Dolly leült, a végtelenbe vesző tenger felé fordult, és úgy tűnt, fejében nincs gondolat, ahogy szemei is üres tekintettel meredtek maga elé.

Egyszerre megélénkült az arca, testét remegés járta át, szeme különös fényben csillogott, és reszkető kezével a nyílt óceánon egy csillogó pontra mutatott.

- Ott! Ott! - kiáltotta.

Az ég alján egy vitorla rajzolódott ki tisztán, a ráeső napsugarat vakító fehéren verte vissza.

- Ott, ott! - szólt újra Dolly.

Hangja annyira elváltozott, mintha nem is emberi lényből fakadt volna.

Jane rémülten nézte, a mulatt asszony meg rosszallóan csóválta a fejét. Sietve megragadta Dolly karját, és rászólt:

- Jöjjön, jöjjön csak!

Dolly meg sem hallotta.

- Gyere, drága Dollym, ó, gyere már - rebegte Jane. És igyekezett arrébb húzni, elfordítani tekintetét a szemhatáron lassan mozgó vitorlástól.

Dolly ellenkezett.

- Nem, nem! - kiáltott fel.

És olyan erővel taszította félre a mulatt nőt, amit fel se tételeztek volna róla.

Mrs. Burker és No nagyon izgatott lett. Attól féltek, hogy Dolly elszalad, a John emlékét felidéző izgató látványt követve leszalad a Knob Hill meredek lejtőjén, és a tengerbe veti magát.

De az erős felindulásnak ugyanolyan hirtelen vége szakadt. A nap egy felhő mögé bújt, és a vitorlát már nem lehetett látni az óceán tükrén.

Dolly ereje elszállt, karja lehullott, tekintetében kihunyt a fény, nem tudta, hol van. Abbahagyta a zokogást, mely nemrég még keblét rázta, mintha elszállt volna belőle az élet. Jane kézen fogta. Ellenkezés nélkül hagyta magát elvezetni, és teljes nyugalommal tért vissza a Szépkilátó házba.

E naptól fogva Len Burker döntése szerint Dolly csak a ház kertjében sétálhatott. Jane is alávetette magát a rendelkezésnek.

Mr. William Andrew akkoriban határozta el, hogy a történtekről értesíti John kapitányt, minthogy Mrs. Branican betegségének javulására nem maradt semmi remény. Már nem Singapore-ba küldte a kimerítő táviratot, mert a Franklinnek a pihenőt befejezve onnét már el kellett indulnia, hanem Calcuttába, ahol John rögtön kézhez kapja, amint Indiába érkezik.

És bár ekkorra már Mr. William Andrew semmilyen reményt nem táplált, az orvosok szerint mégis elképzelhető volt Dolly elmebeli állapotának megváltozása, ha hirtelen megrázkódtatás érné, például ha egy napon férje jelenne meg előtte. Valóban ez az egyetlen esély maradt már csak, és bármily kicsiny volt is, Mr. William Andrew nem akarta elhallgatni a John Branicannek küldött táviratban. Éppen ezért felszólította a kapitányt - miután kérve kérte, hogy ne engedje át magát a kétségbeesésnek -, hogy adja át a Franklin parancsnokságát a másodtisztnek, Harry Feltonnak, és a lehető legrövidebb úton és a leggyorsabban térjen haza San Diegóba. Ez a nagyszerű ember saját legfontosabb üzleti érdekeit is feláldozta, hogy ezzel az utolsó kísérlettel megpróbálkozzanak Dolly érdekében. Arra kérte az ifjú kapitányt, hogy válaszoljon táviratilag, mit óhajt tenni.

Midőn Len Burker tudomást szerzett a sürgönyről, ugyanis Mr. William Andrew illőnek tartotta őt is tájékoztatni, helyeselte, de abbeli félelmének adott kifejezést, hogy John megjelenése talán nem idéz elő olyan nagy lelki megrázkódtatást, amitől gyógyulást lehetne remélni. De Jane nagyon is beleélte magát abba a reménybe, hogy John megpillantása visszahozhatja Dolly eszméletét, és így Len Burker is megígérte, hogy ebben az értelemben fog ő is írni a kapitánynak, vagyis hogy minél hamarább induljon San Diegóba. Ezt az ígéretét egyébként nem tartotta meg.

A következő hetekben sem állt be semmiféle változás Mrs. Branican állapotában. Bár az alapvető életfolyamatok zavartalanul működtek nála, és bár egészségi állapota egyébként nem hagyott kívánnivalót, arcának megváltozott kifejezése nagyon is érzékelhető volt. A fiatalasszonynak, aki még be sem töltötte huszonegyedik évét, vonásai megkeményedtek, napsütötte arca megsápadt, mintha a lélek tüze kialudt volna benne. Egyébként mostanában nemigen lehetett látni őt, legfeljebb a villa kertjében; egy padon ült, vagy Jane-nel sétálgatott, aki valóban fáradhatatlan odaadással törődött vele.

Június elején már két és fél hónapja múlt, hogy a Franklin kifutott San Diego kikötőjéből. A Boundaryvel történt találkozás óta nem érkezett róla újabb hír. Ekkorra már, túl a Singapore-ban töltött pihenőn, közvetlenül Calcutta előtt kellett járnia, nem számítva arra a valószínűtlen esetre, hogy valami baj érte. Sem a Csendes-óceán északi térségéről, sem az Indiai-óceánról nem jeleztek olyan rendkívüli időjárást, mely egy ilyen gyors járatú hajót késleltetett volna.

Mr. William Andrew azért némileg meglepőnek találta, hogy semmi hír nem érkezik. Érthetetlen volt, miért nem jelezték ügynökei a Franklin kikötését Singapore-ból. Fel sem lehetett tételezni, hogy a Franklin elkerülné a kikötőt, hiszen John kapitánynak erre kifejezett utasítása volt. De hát minderről biztosabbat lehet tudni néhány nap múlva, ha a Franklin megérkezik Calcuttába.

Újabb hét telt el. Június 15-én sincs semmi hír. Ekkor táviratot küldtek az Andrew cég megbízottjának, azonnali választ kérve a Franklinről és John Branicanről.

Két nap múlva ott volt a válasz.

Calcuttában nem tudnak semmit a Franklinről. Az amerikai háromárbocossal az elmúlt napokban nem találkozott senki a Bengáli-öböl vizein.

Mr. Andrew csodálkozása nyugtalanságba váltott át. Minthogy lehetetlen a táviratozást teljes titokban intézni, San Diegóban gyorsan elterjedt a hír, hogy a Franklin nem érkezett meg Calcuttába, de már Singapore-ba sem.

Így hát újabb csapás sújtotta a Branican családot? Bár ez a csapás mindazokat a családokat is éri San Diegóban, akikből a hajó személyzete összeállt.

Len Burkerre sem maradtak hatás nélkül ezek a nyugtalanító hírek. Igaz, hogy John kapitány iránti érzelmei nem voltak soha tüntetőek, és különben sem volt az az ember, akit nagyon levernek a más bajai, még ha saját rokonairól van is szó. Akárhogy is, de attól a naptól kezdve, hogy komoly ok volt a Franklin sorsáért aggódni, komorabb lett, gondterheltebb, zárkózottabb mindenkivel szemben - még üzleti ügyeiben is. Nagyon ritkán lehetett a városban látni, a Fleet Streeten, mintha be akart volna zárkózni a Szépkilátó ház falai közé.

Ami Jane-t illeti, sápadt arca, vörösre sírt szeme, mélységesen csüggedt tekintete eléggé elárulták, milyen újabb megpróbáltatásokon ment keresztül.

Ez idő tájt történt, hogy a villa személyzetében újabb változás állott be. Len Burker látható ok nélkül felmondott a szobalánynak, akit mindeddig megtartottak, és akinek munkája ellen soha nem merült fel kifogás.

Ettől kezdve egyedül a mulatt nőre hárult a háztartás gondja. Jane-en és rajta kívül senki sem lehetett Mrs. Branican közelében: Mr. William Andrew, akinek az egészsége nagyon megsínylette a balsors csapásait, kénytelen volt beszüntetni látogatásait a Szépkilátó házban. Mit mondhatott volna, mit tehetett volna még most, hogy szinte bizonyossá lett a Franklin pusztulása? Arról tudott egyébként, hogy mióta véget vetettek a külső sétáknak, Dolly visszanyerte nyugalmát, és az idegzavarok elmúltak. Abban az öntudatlansági állapotban élt, vagy inkább tengődött, mely tébolyának fő jellemzője volt; betegsége nem igényelt különleges kezelést.

William Andrew június végén újabb sürgönyt kapott Calcuttából. A hajózási ügynökségek a Franklint annak az útnak egyetlen pontján sem tudták jelezni, melyet követnie kellett volna a Fülöp-szigetek, Celebesz, a Jáva-tenger és az Indiai-óceán környékén és vizein. Így hát, mivel a hajó több mint három hónapja indult el San Diegóból, nem maradt más feltételezés, mint hogy mindenestül elpusztult egy összeütközés vagy hajótörés következtében, még mielőtt Singapore-ba érkezett volna.

A tragédiáknak az a sorozata, mely a Branican családot sújtotta, Len Burkert olyan helyzetbe hozta, aminek érdemes egy kis figyelmet szentelni.

Még nem felejtettük el, hogy bár Mrs. Branican anyagi helyzete eléggé szerény volt, ő volt egyetlen örököse gazdag nagybátyjának, Edward Starternek. Ez a különc férfiú erdő borította hatalmas birtokára visszavonulva, Tennessee állam úgyszólván legmegközelíthetetlenebb sarkában elbújva élt, és megfogadta, hogy sohasem ad hírt magáról. Minthogy csak hatvanéves múlt, az örökségre sokáig kellett még várni.

Talán változtatott volna fenti elhatározásán, ha értesül arról, hogy Mrs. Branicant, egyetlen élő rokonát őrület sújtotta gyermekének halála miatt. De nem tudott erről a kettős szerencsétlenségről; nem is nagyon tudhatta meg, hiszen állandóan azért hadakozott, hogy neki se írjanak, neki se kelljen levelet írnia. Az igaz, hogy Len Burker megtörhette volna ezt a tilalmat a Dolly állapotában bekövetkezett változásokra hivatkozva, és Jane nem is hallgatta el abbéli nézetét, hogy kötelességük volna Edward Startert mindenről értesíteni. De Len Burker hallgatást parancsolt, és őrizkedett attól, hogy Jane tanácsát kövesse.

Saját érdekei azt sugallták, hogy ne csináljon semmit ebben az ügyben; soha egy pillanatig sem habozott, ha a kötelesség és az érdek között kellett választani. Ügyei napról napra rosszabbul álltak; nem akarta elszalasztani a szerencsének talán utolsó esélyét.

A helyzet nagyon is egyszerű volt. Ha Mrs. Branican gyermek nélkül hal meg, unokahúga, Jane az egyetlen rokon, aki őutána örökölhet, így őrá szállna az örökség. Tehát a kis Wat halálával Len Burker joggal érezhette úgy, hogy feleségének megnövekedtek a jogai Edward Starter vagyonának öröklésére - vagyis az ő saját jogai.

És valóban, mintha az események éppen úgy alakultak volna, hogy neki juttassák a hatalmas vagyont. Nemcsak hogy a gyermek meghalt, nemcsak hogy Dolly megőrült, de orvosi vélemény szerint legfeljebb John kapitány hazaérkezésétől lehetne várni a gyógyulást.

És éppen a Franklin sorsa keltette a városban a legnagyobb nyugtalanságot. Ha továbbra sem jön hír a következő hetekben, ha John Branicant senki sem látta útközben, ha az Andrew cég kénytelen lesz tudomásul venni, hogy a hajó egyetlen kikötőben sem fordult meg, mindez nem jelenthetett mást, mint hogy se a Franklin, se a legénység sohasem tér már vissza San Diegóba. És akkor már csak a megháborodott Dolly áll a ráváró vagyon és Len Burker között. Reménytelen helyzetében vergődve mit meg nem tenne ez a gátlástalan ember, ha egyszer Edward Starter meghalna, és vagyona Dolly birtokába jutna?

De hogy Mrs. Branican örökölhessen, túl kell élnie a nagybácsit. Len Burker érdeke azt diktálta, hogy a szerencsétlen asszony élete eltartson addig a napig, míg a Starter-örökség rászáll. Len Burkert csak két csapás érheti: Dolly idő előtti halála vagy John kapitány hazatérte, abban az esetben, ha a hajótörésből, egy lakatlan szigetről sikerülne mégis hazatérnie. Ez utóbbi azonban a legkevésbé sem volt valószínű, a Franklin teljes pusztulását már mindenütt bizonyosnak tekintették.

Ilyen volt Len Burker helyzete, így látta jövő eshetőségeit most, amikor anyagilag már a végső romlás felé közeledett. Igazság szerint ha az ügyészség kivizsgálná ügyeit, csalárd visszaélés vétkében kellene elmarasztalnia. Azoknak az összegeknek nagy része, amelyeket óvatlan emberek bíztak rá, vagy pedig ő szedett fel másoktól tisztátalan spekulációkkal, már hiányzott a kasszából. Végül majd jönnek a reklamációk, még ha eddig meg is próbálta egyes ügyfelek pénzével a többiek követelését kielégíteni. A dolgoknak jelenlegi állapota már nem sokáig tarthatott. Közeledett a csőd és a csődnél is rosszabb becstelenség, és ami az ilyen embert még inkább érint: a letartóztatás és a súlyos vádakkal való szembesítés.

Mrs. Burker minden bizonnyal sejthette, hogy férje helyzete igen kényessé vált, de arra nem is gondolhatott, hogy a törvényszékkel is meggyűlhet a baja. Különben sem volt még érzékelhető a szükség a Szépkilátó házban.

Méghozzá az alábbiak miatt:

Minthogy Dolly elmezavarban szenvedett, férje távollétében szükséges volt számára egy gyámot kijelölni. Ki is jelölték Len Burkert erre a feladatra, minthogy rokonságban állt Mrs. Branicannel, és így ténylegesen ő kezelhette vagyonát is. Így hozzáfért ahhoz a pénzhez is, melyet John kapitány hagyott itt a háztartás kiadásaira, és saját céljaira használta fel.

Ez végeredményben nem sokat tett ki, mert a Franklin utazását legfeljebb öt-hat hónapra tervezték, de ott volt Dolly atyai öröksége, melyet hozományként vitt a házasságba, és bár csak néhány ezer dollárra rúgott, Len Burker mégis megáhította, mert a legfenyegetőbb követeléseket le tudta volna vele szerelni, ha csak időlegesen is - és számára most ez volt a legfontosabb.

Így aztán nem is soká habozott ez a becstelen ember, és visszaélt gyámi megbízatásával. Elsikkasztotta az értékpapírokat, melyekben Mrs. Branican minden vagyona feküdt, Mrs. Branicané, aki rokona és gyámoltja is volt. Az orvul szerzett pénz segítségével némi haladékhoz jutott, és rögtön újabb kétes ügyletekbe vetette magát. Ha egyszer rálépett a bűn útjára, Len Burker végig is járja, ha kell.

Egyébként John kapitány hazatérésétől egyre kevésbé kellett tartania. Egymás után teltek a hetek, és az Andrew cég nem kapott semmiféle hírt a Franklinről, melynek felbukkanását sehol se észrevételezték már hat hónap óta. Eltelt az augusztus és a szeptember is. Az ügynökségek se Singapore-ban, se Calcuttában nem bukkantak rá a legkisebb adatra sem, melyből kiderült volna, mi lett az amerikai háromárbocos sorsa. Most már teljes joggal eltűntként tartották számon, és San Diego városában általánosan meggyászolták. Vajon miként pusztult el? E kérdésben nemigen került sor véleményeltérésre, noha csak feltételezésekre hagyatkozhattak. Az volt a helyzet, hogy a Franklin indulása óta azonos rendeltetéssel már több kereskedelmi hajó is útra kelt ugyanazon az útvonalon. Minthogy ezek semmi nyomot nem találtak, csak egy igazán valószínű feltételezést lehetett elfogadni, nevezetesen azt, hogy a Franklin belekerült egy rettenetes orkánba, azoknak a szörnyű erejű tornádóknak egyikébe, melyek gyakran tombolnak a Celebesz körüli vizeken meg a Jáva-tengeren, és mindenestül elpusztult; ezért nem bukkannak rá egyetlen emberre sem, aki túlélte volna a katasztrófát. 1875. október 15-én éppen hét hónapja volt, hogy a Franklin San Diegóból útra kelt, és minden arra mutatott, hogy már sohasem tér vissza.

Ekkorra a városban mindenki erre a meggyőződésre jutott. Gyűjtést is indítottak a katasztrófa által kegyetlenül sújtott családok javára. A Franklin teljes legénysége idevaló volt San Diegóba, tisztek és matrózok egyaránt, utánuk éhségtől fenyegetett asszonyok, gyerekek, szülők maradtak árván, segíteni kellett rajtuk.

A gyűjtést az Andrew cég kezdeményezte, mely maga jelentékeny összeggel iratkozott fel. Érdektől és óvatosságtól vezetve Len Burker is hozzájárult ehhez a jótékony akcióhoz. A példát a város többi kereskedelmi cége, a vállalkozók, a kiskereskedők is követték. Végeredményként az így eltűnt legénység hozzátartozóit jelentékeny mértékben támogathatták, és ez némiképpen enyhítette a hajó katasztrófájának nyomasztó hatását.

Gondolhatjuk, hogy Mr. William Andrew azt is feladatának tekintette, hogy az értelmében megfogyatkozott Mrs. Branicannek legalább az anyagi létét biztosítsa. Tudott arról, hogy indulás előtt a kapitány hagyott otthon eleget a háztartás szükségleteire, legalábbis a hat-hét hónapra tervezett távollét idejére. Úgy vélte, ez a tartalék már kiapadóban lehet, és minthogy azt nem szerette volna, hogy Dolly anyagilag rokonaira szoruljon, meg akarta ezt tárgyalni Len Burkerrel.

Október 17-én, bár egészsége még nem állt teljesen helyre, a hajótulajdonos elindult a Szépkilátó házba, és miután megmászta a felsőváros utcáit, hamarosan ott állt a villa előtt.

A ház külseje nem változott, hacsak annyiban nem, hogy a földszinten és az emeleten az összes zsalugáter szorosan be volt csukva. Szinte lakatlannak tűnt a ház, csenddel és titokzatossággal körülvéve.

William Andrew meghúzta a csengőt, mely a kerítéslécre volt szerelve. Senki sem mutatkozott. Semmi jele sem volt, hogy meghallották vagy észrevették volna a látogatót.

Talán senki sem tartózkodott bent a házban?

A második csöngetésre ajtózörgés hallatszott, és egy oldalsó ajtó kinyílt.

A mulatt nő tűnt elő, és amint felismerte Mr. William Andrew-t, akaratlanul is bosszús mozdulatot tett, amit szerencsére a vendég nem vett észre.

Mikor a mulatt nő közeledett, William Andrew meg se várta, hogy kaput nyisson, és már a kerítésen át odaszólt:

- Mrs. Branican talán nincs idehaza?

- Elment hazulról, Mister Andrew - felelt No, furcsa tétovázással, melybe láthatóan félelem is vegyült.

- De hát hová? - kérdezett tovább William Andrew, aki szeretett volna már beljebb kerülni.

- Mrs. Burkerrel sétálnak.

- Én úgy tudtam, hogy abbahagyták ezeket a sétákat, mert idegesítően hatottak rá, és rosszullétet okoztak.

- Igen, így is volt - mondta No. - De néhány napja mégis újrakezdtük a kirándulásokat. Most mintha jót tennének Mrs. Branicannek.

- Sajnálom, hogy engem erről nem értesítettek - válaszolta Mr. William Andrew. - Mister Burker itt van a villában?

- Azt nem tudom...

- Nézze csak meg, és ha itt van, mondja meg, hogy beszélni akarok vele.

Mielőtt a mulatt nő újra megszólalhatott volna - és talán elég nagy kínban lett volna, hogy mit feleljen -, a földszinten megnyílt az ajtó. Len Burker lépett ki a tornácra, átjött a kerten, és így szólt:

- Fáradjon be, Mister Andrew. Jane távollétében, aki elment Dollyval, szíves engedelmével én fogadom.

Mindezt most nem azon a tőle megszokott unott, hideg hangon mondta, hanem enyhe zavarral.

Minthogy végül is éppen azért jött ide a Szépkilátó házba, hogy Len Burkerrel beszéljen, William Andrew belépett a kertkapun. De nem engedett az udvarias kínálásnak, hogy menjenek a földszinti fogadószobába, és kint ült le egy kerti padon.

Erre Len Burker ismét megszólalt, és megerősítette a mulatt nő közléseit. Mrs. Branican néhány napja újra eljár sétálni a villa környékére, és ez nagyon jót tesz az egészségi állapotának.

- És nem is jön meg hamarosan? - kérdezte az öreg úr.

- Nem hiszem, hogy Jane vacsora előtt visszaérkezne vele - felelte Len Burker.

William Andrew nem tudta, mitévő legyen, mert a posta érkezésekor feltétlenül az irodában kellett lennie. Len Burker egyébként sem marasztalta, hogy ott várja meg Mrs. Branicant.

- És észrevett ön valami lényeges javulást Dolly állapotában? - kérdezte most William Andrew.

- Sajnos nem, Mister Andrew, és attól félek, hogy ez olyan elmezavar, melyet sem az idő, sem az ápolás nem tud eloszlatni.

- Ki tudhatja, Mister Burker? Ami az embereknek lehetetlennek tűnik, az sokszor nem lehetetlen a természetnek.

Len Burker tagadólag ingatta a fejét, mint az olyan ember, aki nem hisz titokzatos természeti erők közbelépésében ezen a világon.

- Különösen fájdalmas - szólt Mr. Andrew -, hogy többé már nem számíthatunk John kapitány hazatérésére. Le kell tehát mondanunk arról a kedvező változásról is, melyet Dolly elmeállapotában a hazatérés okozhatott volna. Nem titok ön előtt, ugyebár, Mister Burker, hogy a Franklin viszontlátására mi már minden reményt feladtunk?

- Tudok mindent, Mister Andrew, és ez újabb és még nagyobb csapás a többi után. Mégis, anélkül hogy a gondviselésnek kellene beavatkoznia - fűzte hozzá a helyzethez nem illő iróniával -, szerintem semmi rendkívüli nem volna abban, ha John kapitány hazatérne.

- Azok után, hogy hét hónapja nincs hír a Franklinról - jegyezte meg Mr. William Andrew -, és azután, hogy az általam szervezett kutatások nem vezettek eredményre?

- De nincs rá bizonyíték, hogy a Franklin a tenger mélyébe veszett volna - mondta Len Burker. - Nem szenvedhetett-e hajótörést a számtalan sziklazátony egyikén, az útba eső tengereken? Ki tudja, hátha John kapitány a matrózaival egy lakatlan szigetre került! Ha pedig így történt, ezek az erős és elszánt emberek tudják majd, mit csináljanak, hogy visszajöhessenek! Mért ne építhetnének egy csónakot a hajó roncsaiból? Vagy miért ne vehetné észre a sziget közelében elhaladó hajó a jelzéseiket? Természetesen szükség van egy bizonyos időre, míg ezek a feltételezett eshetőségek bekövetkeznek. Nem, én nem mondtam le John visszatértéről. Talán néhány hónap, talán csak néhány hét. Van elég példa arra, hogy elveszettnek hitt hajótöröttek visszajöttek a honi kikötőbe.

Len Burker ezúttal sokkal nagyobb lendülettel beszélt, mint szokása volt. Szenvtelen arca megélénkült. Azt hihette volna az ember, hogy mikor így beszél, mikor a hajótöröttek ügyében többé-kevésbé helyes érveit kifejti, nem is Mr. William Andrew-nak replikázik, sokkal inkább önnön magának, saját kétségeinek, annak a kiirthatatlan rettegésnek, hogy egyszer csak feltűnik a tengeren San Diego magasságában, ha nem is a Franklin, de egy másik hajó, fedélzetén John kapitánnyal és a legénységgel. Ez annak a tervnek teljes csődje volna, melyre megpróbálta jövőjét felépíteni.

- Hát igen - szólt most Mr. William Andrew -, én is tudom, hogy vannak ilyen szerencsés fordulatok, szinte a csodával határos módon. Mindazt, amit most ön elmondott, én is elképzeltem magamban. Mégis képtelennek érzem a legkisebb reményt is. De bárhogy is álljon az ügy, és tulajdonképpen ezt megbeszélni jöttem önhöz, azt szeretném, hogy Dolly ne önöket terhelje.

- Ó, Mister Andrew...

- De igen, Mister Burker, bele kell egyeznie, hogy John kapitány illetményét felesége kapja meg rendszeresen, egész életében.

- Köszönöm az ő nevében - válaszolta Len Burker. - Ez a nagylelkűség...

- Úgy hiszem, csak kötelességemet teljesítem - hárította el Mr. William Andrew. - És mivel úgy vélem, hogy az az összeg, melyet John kapitány indulás előtt itthon hagyott, már nagyrészt elfogyott...

Valóban, Mister Andrew - vágott közbe Len Burker. - De Dolly nem maradt itt teljesen rokon nélkül; számunkra is kötelesség, hogy támogassuk, már csak szeretetből is...

Igen, azt tudom, hogy Mrs. Burker odaadására számíthatunk. Mégis engedje meg, hogy John kapitány feleségének, illetve özvegyének érdekében valamit én is tehessek, és biztosíthassam azt a gondtalanságot és gondoskodást, melynek az önök részéről sincs híja, ebben bizonyos vagyok.

- Legyen úgy, ahogy ön akarja, Mister Andrew.

- Magammal hoztam azt az összeget, melyet a Franklin elindulásától számítva Branican kapitány jogos követelésének tartok, és ön, mint gyám, minden hónapban felveheti pénztáramnál a további járandóságot.

- Ha ön így kívánja - mondta Len Burker.

- Ha volna kedves nyugtát adni a most átadott összegről...

- Készséggel, Mister Andrew.

Len Burker máris bement a szobájába, és kiállította a kért nyugtát.

Mikor visszajött a kertbe, Mr. William Andrew, akinek nagyon fájt, hogy Dollyt nem látta, és nem is tudja bevárni, köszönetet mondott azért az önfeláldozásért, melyet feleségével együtt tanúsít a szegény megzavarodott nő iránt. Megállapodtak, hogy Len Burker értesíteni fogja Mr. William Andrew-t, ha az asszony állapotában a legcsekélyebb változás is bekövetkezik. Ezután elbúcsúztak, Burker kikísérte a kapuig Mr. Andrew-t, aki még egyszer körülnézett, nem pillantja-e meg Dollyt, ahogy Jane-nel hazafelé közelednek. Végül is elindult lefelé a városba.

Amint alakja eltűnt, Len Burker a mulatt nőt odahívta, és azt kérdezte:

- Jane tudja, hogy Mr. Andrew itt járt a villában?

- Valószínűleg, Len. Látta, amikor jött, és látta, hogy elment.

- Ha megint jönne, bár erre egy jó ideig nem kell számítani, nem szabad Jane-nel találkoznia, még kevésbé Dollyval! Megértetted, No?

- Nyitva lesz a szemem!

- És ha Jane megpróbálná...

- Ó, ha egyszer te azt mondtad, hogy nem akarod, nem épp Jane fog szembeszállni a parancsoddal.

- Rendben, de óvakodni kell a meglepetésektől. Véletlenül is létrejöhet egy találkozás, és ebben az esetben minden veszendőbe mehet.

- Majd én itt leszek - erősködött a mulatt asszony -, nincs mitől tartanod, Len. Senki se fogja betenni a lábát a Szépkilátó házba, míg... míg az nekünk terhünkre lenne.

És valóban, a következő két hónapban a ház jobban be volt zárkózva, mint valaha. Jane és Dolly többé nem mutatkoztak, még a kertben sem. A verandán sem lehetett látni őket, az első emeleti ablakokban sem, melyek egyébként változatlanul be voltak zsaluzva. A mulatt nő csak bevásárláskor hagyta el a házat, akkor is csak rövid percekre, de ha Len Burker nem volt otthon, még ennyit sem tett, tehát Dolly egy percre sem maradt Jane-nel őrizetlenül a házban. Az is megfigyelhető volt, hogy az év utolsó hónapjaiban Len Burker nagyon ritkán ment a Fleet Streeten fekvő irodába. Voltak hetek, hogy egyszer sem jelent meg ott, mintha arra törekednék, hogy az üzleti ügyei elsorvadjanak, és ő új életet kezdhessen.

Ilyen körülmények között zárult az 1875. év, mely annyi gyászt hozott a Branican családra. John tengerbe veszett, Dolly elméje megháborodott, gyermekük San Diego tengeröblének mély vizébe fulladt.

1876 első hónapjaiban sincs hír a Franklinről. Nincs nyoma, hogy áthajózott volna a Fülöp-szigetek, Celebesz vagy Jáva térségein vagy akár az Észak-Ausztrália körüli vizeken. Egyébként fel sem lehetett tételezni, hogy John kapitány kockázatosan a Torres-szoroson akart volna átmenni. Egy ízben egy amerikai goélette a Szunda-szigetektől északra, Batáviától harminc mérföldnyire kihalászott egy darab orrtőkegerendát, magával vitte San Diegóba, és megvizsgáltatta, nem a Franklinről származik-e. De a tüzetes vizsgálat kimutatta, hogy a roncsdarab sokkal régebbi fából van, mint a Franklin építésekor használt faanyagok.

Ezenfelül ilyen roncs csak úgy keletkezhetett, hogy egy hajó sziklazátonyra futott, vagy esetleg egy másik hajóval ütközött. Ebben az utóbbi esetben viszont az ütközés nem maradt volna annyira titokban, hogy ki ne szivárgott volna a híre - csak ha mind a két hajó nyomban elsüllyed az ütközés után. Minthogy azonban tíz hónappal azelőtt senki nem jelentette, hogy egy másik hajó is eltűnt volna, az összeütközés gondolatát nyugodtan el lehetett vetni, akárcsak egy part menti hajótörés feltételezését, és így megint csak a legelső magyarázat maradt meg, vagyis hogy a Franklin egy orkán tombolásának esett áldozatul, hiszen a maláj szigetek környékén gyakran vannak forgószelek, és egyetlen hajó sem dacolhat velük.

Miután egy teljes év is eltelt a Franklin elindulása óta, véglegesen az eltűnt, illetve eltűntnek nyilvánított hajók listájára vették; a tengerészeti katasztrófák évkönyveiben túlontúl sok ilyen hajó szerepel.

1875-76 tele még itt, Alsó-Kalifornia boldog vidékein is igen szigorú volt, ahol pedig általában enyhe az éghajlat. A szokatlan hidegben, mely egészen február végéig tartott, senki sem csodálkozhatott azon, hogy Mrs. Branican nem hagyja el a házat, akár egy kis kerti séta kedvéért sem.

A bezárkózottság folytatása viszont végül is felkelthette volna a villa szomszédságában lakó polgárok gyanúját. Igaz, hogy inkább azon tanakodtak volna, nem súlyosbodott-e Mrs. Branican állapota, mintsem feltételezzék, hogy Len Burkernek van valami oka a beteg elrejtésére. Ki sem ejtették azt a szót, hogy "elzárás". Mr. William Andrew egészségi állapota miatt a tél nagy részében ki sem mozdulhatott a szobából, de égve a türelmetlenségtől, hogy személyesen győződhessen meg, milyen Dolly állapota, elhatározta, hogy amint tud, rögtön felmegy a Szépkilátó házhoz.

És íme, március első hetében Mrs. Branican Jane és a mulatt nő kíséretében újra megkezdte hosszú sétáit a Szépkilátó ház környékén.

A villában tett látogatás alkalmával hamarosan Mr. William Andrew is megállapíthatta, hogy az ifjú asszony egészségi állapota semmi okot nem ad az aggodalomra. Testi állapota a lehető legjobb volt. Elmebelileg, az igaz,