JULES VERNE

Florida 1819-ben csatlakozott a nagy amerikai államszövetséghez, de csak néhány évvel utóbb vált teljes jogú tagállammá. Csatlakozása hatvanhétezer négyzetmérfölddel^[1] növelte a köztársaság területét. De a harminchét csillag között, amely az Észak-Amerikai Egyesült Államok zászlaját díszíti,^[2] Florida csillaga mégsem tartozik a legfényesebbek közé.

Florida egyetlen keskeny, lapályos földnyelv. Nem elég nagy kiterjedésű ahhoz, hogy folyói - a Saint John kivételével - széles medret vájjanak földjébe. Domborzata szegényes; nincsenek rajta meredek lejtők, amelyek meggyorsíthatnák a vizek folyását. Egyetlen hegy sem emelkedik az egész félszigeten. Itt-ott egy-egy dombvonulat: füzérszerűen egymásba nyúló halmok, úgynevezett bluffok sora, amilyennel gyakran találkozunk az Egyesült Államok középső és északi tájain. A floridai félsziget alakja olyan, mintha egy bolyhos hódfarok nyúlna a tengerbe; keleti oldalát az Atlanti-óceán, nyugati partját a Mexikói-öböl hullámai mossák.

Floridának tehát egyetlen szomszédja van, mégpedig északi határán: Georgia, az Egyesült Államok délkeleti tagállama. Közös határuk az a földszoros, amely a félszigetet az amerikai szárazföldhöz kapcsolja.

Különös, sőt különleges táj ez a Florida. Lakossága felerészt spanyol, felerészt amerikai: az itt élő indiánok a szeminol törzsekhez tartoznak, és erősen különböznek nyugati vérrokonaiktól. A félsziget déli része terméketlen, homokos pusztaság. Csaknem körös-körül az Atlanti-óceán hordalékából lassan felhalmozódott homokbucka-vonulat szegélyezi. Északi része viszont csodálatosan termékeny alföld. Nem hazudtolja meg nevét.^[3] Növényzete - flórája - gazdag, változatos, buján tenyésző.

A Saint John folyó bőven öntözi a félszigetnek ezt a részét, nyilván azért ilyen termékeny. Szélesen hömpölyög a folyó, dél-észak irányban. Hossza kétszázötven mérföld, s ebből százhét mérföld: a tengertől a George-tóig terjedő szakasz könnyen hajózható. A keresztirányú folyók természetesen rövidek, hiszen maga a félsziget is keskeny, a Saint John azonban hosszanti irányban kanyarog.

Vizét sok kis mellékfolyó táplálja, s ezek a két partot csipkéző apró öblökbe torkollnak. A Saint John tehát a vidék legfontosabb közlekedési útvonala. Egyben éltetője is: vize, mint a friss vér árad szét a föld ereiben.

1862. február 7-én a Shannon gőzös lefelé úszott a Saint Johnon. A folyó felső szakaszán a hajóállomásokon, valamint a Saint Jean járás és a Putnam járás erődítményei előtt utasokat vett fel, majd további néhány mérföld után elérte a Duval járás határát. Ez a járás északi irányban a Nassau járásig terjed, ennek határa pedig a Nassau folyó. A gőzösnek, a menetrend szerint, délután négy órakor kellett kikötnie Picolata városkában.

Picolata maga nem túlságosan fontos település, környékén azonban gazdag gyapot- és rizsföldek, indigó-, cukornád- és ciprusültetvények húzódnak. Az egész környék sűrűn lakott, s a kikötő, fekvése révén, aránylag nagy személy- és teherforgalmat bonyolít le. Ez a folyami kikötője Saint-Augustine-nak, Kelet-Florida egyik legnagyobb városának. Saint-Augustine innen mintegy tizenhét mérföldre fekszik, egy tengerparti öbölben, amelynek bejáratát a hosszúkás Anastasia-sziget védi. A tengerparti városból csaknem nyílegyenes út vezet Picolatába.

Ezen a napon a picolatai kikötőben a szokottnál is több utas várta a hajót. Saint-Augustine-ból érkeztek, nyolcszemélyes gyorskocsikon. Postakocsinak nevezik itt az ilyen járműveket; négy vagy hat öszvér robog velük vad vágtában az egyenes úton, az ingoványok között.

Aki a folyó alsó szakaszán fekvő kisebb vagy nagyobb városba, erődbe vagy faluba igyekszik, annak nem szabad lekésnie a gőzhajót, mert ez legalább negyvennyolc órás késedelmet jelentene. A Shannon nem mindennap tette meg az utat a Saint Johnon, márpedig ez idő tájt a személyszállítást ez az egy hajó bonyolította le a folyón. Mire a kikötés ideje elérkezett, az utasoknak már Picolatában kellett várniuk a hajót.

A kocsik be is robogtak kellő időben, s egy órával a hajó érkezése előtt lerakták utasaikat.

Vagy ötvenen álldogáltak a picolatai hajóhídon. Lesték a hajót, és kissé izgatottan beszélgettek. A várakozók szemmel láthatóan két csoportra oszlottak, ezt könnyű volt észrevenni. A két csoport nem közeledett egymáshoz. Vajon komoly üzleti ügy vitte ezeket az utasokat Saint-Augustine-ba, vagy talán valamiféle politikai vetélkedés? Annyi bizonyos, hogy nem volt köztük egyetértés. Ellenségként érkeztek, ellenségként indultak vissza. Meglátszott ez haragvó pillantásaikon, a két csoport elkülönülésén, és kitudódott abból a néhány odavetett sértő megjegyzésből, amelyről mindenki érezte, hogy kihívásnak szánták.

De közben már felhangzottak az ár ellenében közeledő hajó éles sípjelei. A jobb parton, az egyik kanyarban, vagy fél mérföldre Picolata fölött, hamarosan feltűnt a Shannon. Két kéményéből vastag füstoszlop szállt fel, és gomolyogva terjedt szét a túlsó parton, a tengeri szélben hajladozó, magasba nyúló fák fölött. A közeledő hajó egyre nagyobbnak látszott. A tengerjárás éppen megfordult. A dagály mindeddig három-négy órán át felfelé tartott, és fékezte a hajó sebességét. Most viszont az árhullám a torkolat felé fordult, és az apály gyorsította a hajó leereszkedését a folyón.

Végre megszólalt a hajóharang. A kerekek hátrafelé forogtak. A Shannon megállt, a kidobott kötelek megfeszültek, s a gőzös a hajóhídhoz simult.

A beszállás - meglehetős sietséggel - azonnal megkezdődött. Az egyik csoport hamarosan felszállt a hajóra. A másik csoport nem is próbált elébe vágni. Még várhatott valakit - nyilván egy megkésett utast -, mert ketten-hárman kiváltak a csoportból, és lementek a rakpartra, egészen a Saint-Augustine-ba vezető út kereszteződéséig, és türelmetlenül kémlelték a terepet kelet felé.

Minden okuk megvolt arra, hogy türelmetlenek legyenek. A Shannon kapitánya a parancsnoki hídról már kiabált is feléjük:

- Beszállás! Tessék beszállni!

- Néhány percig várjanak még! - kérlelte egy férfi, aki a második csoporthoz tartozott, és a hajóhídon állt.

- Nem várhatunk tovább.

- Csak néhány percig!

- Egy percig sem!

- Egy pillanatig még!

- Lehetetlen! Az apály megkezdődött. Ha várunk, megtörténhetik, hogy az alacsony vízállás miatt nem jutunk át a jacksonville-i zsilipeken.

- Különben is - tette hozzá az egyik utas -, miért engedjünk a késve érkezők szeszélyének!

Az utas, aki ezt a megjegyzést tette, az első csoporttal szállt a hajóra.

Társai már elhelyezkedtek a hátsó fedélzeten.

- Ezt mondom én is, Burbank úr - felelte a kapitány. - Első a kötelesség... Gyerünk, uraim, szálljanak be, vagy parancsot adok az indulásra.

A matrózok már készen álltak, hogy ellökjék a gőzöst a hajóhídtól; a gőzsíp éles füttyjeleket hallatott.

Harsány kiáltás szakította félbe az előkészületet:

- Itt van Texar!... Itt van Texar!

A rakparton, a fordulóban, őrült iramban robogó kocsi kanyarodott be. A négy vágtató öszvér megállt a hajóhíd feljáratánál.

A kocsiból egy férfi ugrott ki. Társai, akik az útkereszteződésnél lesték, elébe futottak. Aztán valamennyien sietve felszálltak a hajóra.

- Ha még egy percet késel, Texar, lemaradsz! Ez nagyon kínos lett volna! - mondta az egyik.

- Bizony! Legkorábban holnapután érhettél volna vissza... hová is? No, majd megtudjuk, ha jónak látod - fűzte hozzá egy másik.

- Ha a kapitány erre a pimasz James Burbankre hallgat - folytatta egy harmadik -, a Shannon már jó negyed mérfölddel Picolata alatt úsznék!

Texar, barátai kíséretében, felment az elülső fedélzetre.

A két csoportot csupán a parancsnoki híd választotta el egymástól. Texar végigmérte James Burbanket. Egy szót sem szólt, de pillantásából bárki kiolvashatta az engesztelhetetlen gyűlöletet.

James Burbank a szemébe nézett Texarnak, majd sarkon fordult, s leült a fedélzet ellenkező oldalán, társai közé.

- A mi derék Burbankünk, úgy látszik, nincs valami jó hangulatban! - mondta Texar egyik cimborája. - Nem is csodálom. Hiába hazudozott, a recorder^[4] egykettőre végzett az egész hamis tanúvallomással...

- De nem végzett ővele magával - felelte Texar. - Ez még hátravan! És ezt magamra vállalom!

A köteleket közben eloldották, és felhúzták a gőzösre. A gőzöst hosszú csáklyával ellökték a hajóhídtól, s most orrával a folyó irányába fordult. A két óriási kerék megindult, s a hajó, amelyet immár az apály is segített, sebesen siklott a Saint John két partja között.

Az amerikai folyókon ebben az időben nagyméretű gőzhajók bonyolították le a személyforgalmat. Egy-egy gőzös olyan volt, mint valami többemeletes ház, tágas tetőteraszokkal. A fedélzeti sétány belső szegélyén két nagy kémény nyúlt a magasba, előtte és mögötte zászlóárbocok, a sátorlapok tartóköteleivel.

A Hudson folyón vagy a Mississippin akkoriban valóságos úszó paloták közlekedtek; valami kisebb mezőváros lakossága kényelmesen elfért volna egy-egy ilyen gőzösön. A floridai települések forgalmát azonban a Saint John folyón kisebb hajó is elláthatta. A Shannon mindössze afféle úszó ház volt, noha berendezését és felszerelését tekintve alig különbözött a Kentucky vagy a Dean Richmond nevű nagy gőzösöktől.

Gyönyörű idő volt. A füstgomolyag parányi foltokra szakadozva lebegett a tündöklő égen. Az Újvilágban az északi szélesség harmincadik fokán a februári hőmérséklet nagyjából olyan, mint az Óvilágnak a Szaharával határos vidékein. Csakhogy itt enyhe tengeri szél fújt, s ezért a hőség nem volt elviselhetetlen. A Shannon legtöbb utasa a fedélzeten maradt, és élvezte a friss illatokat, amelyeket a parti erdőkből hajtott oda a szél.

A mennyezetesen kifeszített ponyvák megvédtek az utasokat a ferdén beeső napsugarak tüze elől. A hajó gyors mozgásától a sátorlapok úgy táncoltak, mint a pankák, a mozgó baldachinok,^[5] amelyek alatt a hinduk hűsölnek.

Texar, öt-hat társával együtt, behúzódott az étterembe. Elhelyezkedtek az egyik páholyban, az asztal körül. S az amerikai kocsmák erős pálinkáihoz szokott igazi nagyivók módjára, pohárszámra hörpintgették a tömény gint,^[6] a keserű pálinkát és a Bourbon-szigeti whiskyt.^[7] Tulajdonképpen durva, neveletlen, mocskos szájú emberek voltak; bőrkabátot, bőrnadrágot viseltek, vászon vagy szövet alig volt a ruházatukon; megszokták, hogy inkább az erdők mélyén éljenek, mint a floridai városokban.

Texarnak mintha bizonyos kiváltságai lettek volna a többiekkel szemben. Ezt részben talán erélyes jellemének, részben előkelőbb társadalmi helyzetének vagy pedig vagyonának köszönhette. Fölénye most is megnyilvánult. Hallgatott, s ezért cimborái is csendben ültek, és beszéd helyett ivással ütötték agyon az időt.

Az asztalokon néhány újság hevert.

Texar szórakozottan átfutotta az egyiket, majd félrelökte, és azt mondta:

- Hiszen ennek már szakálla van!

- De még mekkora! - felelte az egyik társa. - Háromnapos!

- Pedig most, hogy a harc itt folyik a portánk előtt, három nap alatt sok minden történhetik! - szólt közbe egy másik.

- Hogy áll a háború? - kérdezte Texar.

- Bennünket egy dolog érdekel különösképpen, Texar, s ez a következő: azt mondják, hogy a washingtoni kormány hadműveleteket tervez Florida ellen. Számíthatunk arra, hogy az északiak rövid időn belül partra szállnak.

- Bizonyos ez?

- Nem tudom. A hírt Savannah-ban hallottam, de Saint-Augustine-ban is megerősítették.

- Hát csak jöjjenek az északiak, ha mindenáron le akarnak igázni bennünket! - harsogta Texar, s hogy fenyegető hangjának nagyobb hitele legyen, öklével az asztalra csapott. Több pohár és üveg felborult. - Rajta! Csak jöjjenek! Majd meglátják, milyen választ adnak a floridai rabszolga-tulajdonosok ezeknek a négerpárti bitangoknak, akik ki akarnak fosztani bennünket!

Ha valaki nem ismerte volna az eseményeket, amelyek ebben az időben Amerika földjén lejátszódtak, két dolgot Texar válaszából is megtudhatott volna.

Először is azt, hogy a régóta folyó polgárháború - amelynek a Sumter-erődre 1861. április 11-én leadott ágyúlövés volt a hadüzenete - ez idő tájt már döntő szakaszába lépett, mert immár csaknem elérte a déli államok legtávolabbi határát.

Másodszor pedig, hogy Texar a rabszolgatartás híve, s mint ilyen, a rabszolgatartó területek lakosságának nagy többségével van egy véleményen.

A Shannon fedélzetén mind a két pártnak számos híve utazott. Hogy a hosszú háború alatt használatos valamennyi elnevezést felsoroljuk, egyrészt északiak, azaz rabszolgaság-ellenesek vagy szövetségiek voltak itt, másrészt: déliek, azaz rabszolgatartók vagy szakadárok (a szecesszió hívei), akik szövetkezetteknek is mondták magukat.^[8]

Jó óra telt el, s közben Texar és társai kellőképpen leitták magukat. Ekkor felkerekedtek, és ismét felmentek a fedélzetre. A Shannon már elhaladt a jobb parton betüremlő Trent-öböl és a Hatmérföld-öböl előtt. A messzire nyúló két keskeny öböl közül az előbbi egy sűrű cipruserdőig, az utóbbi a Tizenkétmérföld-lápig vezette el a folyó vizét; a láp neve egyben területét is megjelölte.

Azon a szakaszon, ahol a gőzös haladt, a partot gyönyörű erdők szegélyezték; tulipánfák és magnóliák, fenyők és ciprusok, örökzöld tölgyek és jukkák. S közöttük sok más pompás sudár fa: törzsük szinte eltűnt az azalea és a kígyókonty kusza bozótjában.

A hajó keskeny, lagúnaszerű^[9] öblök előtt húzott el. Ezek a sok mérföld mélységbe benyúló öblök kanyargós utat írtak le az erdőkben, s természetes csatornák módjára vezették el a folyó vizét a Saint Jean és a Duval járások ingoványos alföldjeire.

Az öblök bejárata felől időnként kellemetlen pézsmaszagot hozott a folyó felé a szél. A növényzet rendkívül erősen illatozik ezen az éghajlati övezeten, de a gőzhajó utasai mégsem ezt érezték, hanem a Shannon kerekeinek zúgására felriadt, s a magas fűben menekülő alligátorok átható szagát.

Madarak rebbentek fel: harkályok, gémek, verébfélék, szárcsák, bóbitás galambok, rigók, sok száz fajta különféle alakú és tollazatú szárnyas. Köztük az a kolibriféle is, amely egy hasbeszélőt megszégyenítő ügyességgel utánoz minden hangot, még a csombókos kakas kukorékolását, ezt a trombitaharsogásra emlékeztető, négy-öt mérföldre elhallatszó rikoltást is.

Texar felért a fedélzetre. Csaknem belebotlott egy nőbe, aki éppen lefelé indult, a társalgóba. A nő visszahőkölt, amikor az előtte álló férfit észrevette. Félvér lány volt: fehér és néger keverék, a Burbank család szolgálója. Amint így váratlanul szembekerült gazdája esküdt ellenségével, már első mozdulata kifejezte a leküzdhetetlen undort. Mintha észre sem vette volna Texar gonosz pillantását, kissé félreállt az útból.

A férfi vállát vonogatva fordult vissza társai felé, és hangosan mondta:

- Ez Zermah. Rabszolga, James Burbank tulajdona. A gazdája meg közben egyre a rabszolgatartás ellen papol.

Zermah nem válaszolt. Mihelyt az út szabad volt, lement a nagy társalgóba. Mintha meg sem hallotta volna az iménti megjegyzést.

Texar viszont a gőzös orra felé tartott. Ott megállt, szivarra gyújtott. Társai egyre a nyomában voltak, de ő már ügyet sem vetett rájuk. A folyó bal partját figyelte, fürkésző pillantással. A partnak ez a szakasza Putnam járás határa volt.

A Shannon hátsó fedélzetén eközben szintén a háborúról folyt a szó. Zermah távoztával James Burbank egyedül maradt barátaival, akik Saint-Augustine-ba kísérték. Az egyik a sógora volt, Edward Carrol, a másik pedig a floridai származású Walter Stannard, aki Jacksonville-ben lakott. Ők is meglehetősen szenvedélyes hangon beszéltek a véres háborúról, hiszen ennek a harcnak a kimenetele élet-halál kérdése volt az Egyesült Államok számára.

Csakhogy - mint látni fogjuk - James Burbank más véleményen volt, és más reményeket fűzött a polgárháborúhoz, mint Texar.

- Alig várom már, hogy ismét Camdless-Bayben legyek. Két napja vagyunk úton. Talán újabb hírek érkeztek azóta a hadműveletekről. Az sincs kizárva, hogy Dupont és Sherman már bevették Port Royal kikötőjét, és megszállták a dél-karolinai szigeteket.

- Annyi bizonyos, hogy minderre hamarosan sor kerül - felelte Edward Carrol -, sőt Lincoln elnök nyilván már azzal a tervvel foglalkozik, hogy Floridára is kiterjeszti a háborút.

- Itt az ideje! - szólalt meg ismét James Burbank. - Igen! Itt az ideje, hogy a kormány végre érvényesítse erejét a Georgiában és Floridában garázdálkodó déliekkel szemben. Amúgy is azt képzelik, hogy túlságosan messze vannak, és ezért nem csíphetik nyakon őket. Láthatta, mire vetemednek az ilyen lelkiismeretlen alakok, mint ez a jöttment Texar! Ellenünk, az északiak hívei ellen uszítja az itteni rabszolgatartókat, akiknek támogatását élvezi. A mi helyzetünk pedig egyre nehezebb lesz, mert a háború minden eseményének visszahatását saját bőrünkön érezzük!

- Igazad van, James - mondta Edward Carrol. - A legfontosabb, hogy Floridában minél előbb a washingtoni kormány legyen az úr. Alig várom már a napot, amikor az északi hadsereg megérkezik, és rendet teremt. Hiszen ha sokáig késik, kénytelenek leszünk elhagyni ültetvényeinket.

- Higgye el, kedves Burbank, csak napokról lehet szó - felelte Walter Stannard. - Tegnapelőtt, amikor Jacksonville-ből útra keltem, már érezhető volt a nyugtalanság. Az emberek attól féltek, hogy Dupont tengernagy hajói átkelnek a Saint John szorosain. De ez a hír is jó volt ürügynek, hogy megint fenyegetően lépjenek fel mindazokkal szemben, akik nem hívei a rabszolgaságnak. Bármikor lázadás törhet ki. Ez pedig megbuktatná a város jelenlegi kormányzatát, és a hatalom a legelvetemültebb gazfickók kezébe kerülne.

- Ez sem lenne meglepő - felelte James Burbank. - Az északi hadsereg közeledtével súlyos megpróbáltatások várnak ránk! De mindez elkerülhetetlen.

- Mit is tehetnénk? - szólalt meg ismét Walter Stannard. - Jacksonville-ben és Florida más vidékein akad ugyan néhány derék ültetvényes, aki a rabszolgaság kérdésében egy véleményen van velünk, de annyira mégsem vagyunk, hogy a szakadárok garázdálkodását megfékezhessük. Egyetlen reményünk, hogy az északi csapatok partra szállnak. Biztonságot csak ez adhat nekünk. Hanem kívánatos lenne, hogy a hadműveleteket, ha egyszer elhatározták, minél gyorsabban végre is hajtsák.

- Úgy van!... Bárcsak itt volnának már az északiak - mondta hangosan James Burbank -, és megszabadítanának bennünket ezektől a bitangoktól!

Így beszéltek ezek az északiakhoz húzó férfiak, akik családjuk vagy vagyonuk miatt kénytelenek voltak a rabszolgatartók környezetében élni, és a déli államok viszonyaihoz alkalmazkodni.

Hamarosan meglátjuk, valóban indokolt volt-e, amit mondottak, és valóban volt-e okuk a félelemre.

James Burbank és barátai helyesen ítélték meg a háború kilátásait. Az északi kormány új hadműveletet készített elő, azzal a céllal, hogy Floridát is meghódolásra kényszerítse. A feladat nem éppen a félsziget elfoglalása vagy katonai megszállása volt. Az északiaknak csupán az volt a fontos, hogy a kikötőket és a partvidéket ellenőrizzék, és így megakadályozzák a csempészetet. A csempészhajók ugyanis rendszeresen áttörték a tengerzárat, hogy külföldi piacokra szállítsák Florida termékeit, s ennek ellenében fegyvert és hadianyagot vigyenek a déli államoknak.

A Shannon sem kockáztatta meg, hogy útját a georgiai vizeken folytassa, hiszen a dél-georgiai partvidék már az északi tábornokok kezébe került. Óvatosságból kikötött a határon. A gőzös végállomása Fernandina kikötője volt, valamelyest a Saint John torkolata fölött, de még a georgiai határ előtt, az Amelia-sziget északi részén. Erről a vidékről indult ki a Cedar Key-i vasútvonal, amely a Mexikói-öbölig rézsút irányban szelte át a floridai félszigetet.

A Shannon óvatossága teljesen érthető volt. Amelia szigete és a Saint Mary torkolata fölött, a partvidéken cirkáló északi hajók már bekeríthették, és foglyul ejthették volna.

A gőzös utasainak nagy része tehát olyan floridaiakból állt, akiket ügyeik nem szólítottak a floridai határon túlra. Saint John-vidéki városokban, mezővárosokban vagy falvakban laktak, legtöbbjük saint-augustine-i vagy jacksonville-i volt. Az utasok bármely város vagy falu közelében kiszállhattak, ha a gőzös beállt a cölöpökre vert kikötőhídhoz vagy kikötőgáthoz. Ezek az angol mintára készült mólószerű faépítmények lehetővé teszik a kiszállást olyan helyen is, amely kikötésre nem alkalmas; még csónakot sem kell igénybe venni.

Az egyik utas azonban éppen arra készülődött, hogy a folyó közepén hagyja el a hajót. Nem a legközelebbi menetrendszerű kikötőhelyen szándékozott kiszállni, hanem a partnak egy olyan szakaszán, ahol sem falu, sem magányos ház, de még csak egy vadász- vagy halászkunyhó sem látszott.

Ez az utas Texar volt.

Este hat óra körül a Shannon három éles füttyjelet hallatott; a kerekek csaknem azonnal megálltak, és a hajót csupán a víz sodra ringatta lefelé, amely ezen a szakaszon meglehetősen lassú. Mindez a Fekete-öböl magasságában történt.

A Fekete-öböl a bal part egyik mély beszögellése. Ide ömlik a Saint John egyik kis mellékfolyója, egy névtelen patak, amely a putnami és a duvali járás határának közelében kanyarog, és a Heilman-erőd alatt folyik el. Keskeny torkolatát teljes egészében eltakarja a faágak bolthajtásszerű sűrű bozótja, a lombok szinte úgy fonódnak egymásba ott, mint a szálak valami sűrű szőttesen.

Ezt a sötét lagúnát még a környék lakosai is alig ismerték. Soha senki sem próbált behatolni oda, és senki sem gyanította, hogy ez Texar rejtekhelye.

Nem is meglepő, hogy ez a zegzugos vízi út ennyire ismeretlen maradt. A folyó felől ugyanis nem venni észre, hogy a part szegélye a Fekete-öbölnél megszakad. Meg azután tapasztalt hajós legyen, és jól ismerje ezt a sötét lagúnát az, aki alkonyat után eligazodik benne.

A Shannon sípjelére valahonnan kiáltás felelt, hármas kiáltás a hármas füttyre. A magas parti fűben fény csillant meg. A fénylő pont imbolyogva megindult. A partról csónak közeledett a gőzös felé.

Egyszerű szkiff volt, fatörzsből kivájt keskeny csónak, amelyen egyetlen kéttollú lapát elegendő az evezéshez is meg a kormányzáshoz is.

Amikor a csónak fél kötélhosszúságnyira^[10] megközelítette a hajót, Texar, aki a hajó orrában tartózkodott, a külső lépcső lejáratához sietett, és kezéből tölcsért formált:

- Hahó! - kiáltotta.

- Hahó! - hangzott a válasz.

- Squambo, te vagy?

- Én vagyok, uram!

- Evezz a hajó mellé.

A csónak a gőzös oldalához simult.

A szkiff felkunkorodó orrán jelzőlámpa függött, és valamelyest megvilágította az evezőst. Bozontos, fekete hajú indián ült a keskeny csónakban; meztelen felsőteste jól megtermett, izmos férfit sejtetett.

Texar ekkor társai felé fordult, s kezet szorított velük.

- Viszontlátásra! - mondta jelentőségteljesen.

Még egy fenyegető pillantást vetett Burbank felé, majd leereszkedett a bal oldali kerékházra szerelt lépcsőn, és elhelyezkedett Squambo csónakjában.

A kerekek ismét megindultak.

Néhány fordulat, és a hatalmas gőzös lassan eltávolodott a szkifftől.

A fedélzeten senki sem gyaníthatta, hogy a könnyű kis csónak rövidesen a sötét parti bozótban tűnik el.

- Legalább egy gazemberrel kevesebb van a hajón! - mondta Edward Caroll, aki ügyet sem vetett arra, hogy szavait Texar cimborái is hallják.

- Úgy van! - felelte James Burbank. - Ez az ember veszedelmes gonosztevő. Csepp kétségem sincs efelől, noha a nyomorult fráter mindig kibújik a felelősségre vonás alól. Egészen érthetetlenül, mindig sikerült alibit^[11] igazolnia.

- Ha ma éjszaka valamiféle bűntényt követnének el Jacksonville környékén - mondta Stannard -, Texart senki sem vádolhatná vele, hiszen már itt kiszállt a hajóból!

- Ki tudja! - szólalt meg ismét James Burbank. - Azon sem csodálkoznék, ha valaki holnap azt tanúsítaná, hogy látta, amint Texar, éppen ebben a pillanatban, ötven mérföldre innen, valahol Észak-Floridában rablást vagy gyilkosságot követett el. De persze, mindazok után, ami történt, az sem lepne meg, ha Texar viszont bebizonyítaná, hogy e bűntényben sem volt semmi része. No de kár az ilyen emberre ennyi szót vesztegetni. Maga, Stannard, visszatér Jacksonville-be?

- Még ma este.

- Leánya ott várja?

- Igen, és szeretném minél előbb viszontlátni.

- Ez érthető is - felelte James Burbank. - De mik a további tervei? Mikor látjuk ismét Camdless-Bayben?

- Néhány nap múlva.

- Jöjjön minél előbb, kedves Stannard, ha lehet. Tudja, hogy igen komoly események küszöbén állunk, és az északi csapatok közeledése csak súlyosbítja helyzetünket. Egyébként azt hiszem, hogy leányával, Alice-szel együtt nagyobb biztonságban lenne nálunk, a Castle-House-ban, mint a városban, ahol a déliek bármikor erőszakos lépésekre vetemedhetnek.

- Igaz, igaz, ámbár tulajdonképpen magam is déli vagyok, kedves Burbank.

- Származásra nézve igen, de felfogása és tettei után ítélve, ön, kedves Stannard, mégiscsak igazi északi!

A folyó sodródása egyre sebesebbé vált, amint a hajó a torkolat felé közeledett. A Shannon most gyorsabban úszott. Egy óra múlva egy zöld domb tetején épült kis település: Mandarin falu előtt haladt el. Öt-hat mérfölddel a falu alatt, a gőzös megállt a jobb parton. A folyó itt elég mély volt, a hajók odaállhattak a kiépített rakparthoz, hogy szállítmányukat felvegyék.

A gőzös túlhaladt a rakparton, és valamivel lejjebb, két vashuzalra felfüggesztett kicsi, de igen kecses, fából ácsolt kikötőhídhoz úszott. Ez volt Camdless-Bay hajóállomása.

A kikötőhídon két néger várakozott, kezükben lámpás, mert közben teljesen beesteledett.

James Burbank elbúcsúzott Stannardtól, és Edward Carrollal együtt kiszállt a hajóból.

Zermah, a félvér leány követte őket. Messziről egy gyermek kiáltása hallatszott. Zermah felelt reá:

- Itt vagyok, Dy!... Itt vagyok!

- És apa?

- Ő is megjött!

A lámpák eltávolodtak a parttól, a Shannon kerekei ismét megindultak, s a gőzös, rézsút irányban átvágva a bal part felé, folytatta útját. Hárommérföldnyire Camdless-Baytől kikötött a bal parton levő jacksonville-i hajóállomáson. Az utasok egy része ott szállt ki.

A kiszállók között volt Walter Stannard is. Ugyancsak ott hagyta el a hajót az a három vagy négy férfi, akitől Texar vagy másfél órával azelőtt vált el, amikor az indián csónakjába szállt.

Mindössze hat-nyolc utas maradt a gőzös fedélzetén. Néhányan Pablóba utaztak, egy kis városkába, amely a Saint John torkolatában emelkedő világítótorony közelében épült. Mások a Talbot-szigeten szándékoztak kiszállni. Ez a sziget a nyílt tengeren fekszik, a Talbot-szoros bejáratánál.

Végül volt olyan utas is, aki Fernandina kikötőjébe készült.

A Shannon tehát folytatta útját. Minden zavar nélkül áthaladt a zsilipeken. Egy órával utóbb eltűnt a Traut-öböl kanyarodójában, ahol a Saint John folyó vize már az óceán haragos hullámaival egyesül.

Camdless-Bay - így nevezték James Burbank birtokát. Itt élt a gazdag ültetvényes, egész családjával. A birtok a Saint John folyó egyik öbléről, a Camdless-öbölről kapta a nevét. (Az angol nyelvben a "bay" szó öblöt jelent.) Ennek partján terült el Burbank ültetvénye Jacksonville fölött, a folyó túlsó partján. Mindössze három mérföldre feküdt ettől a fontos floridai várostól; az összeköttetés Jacksonville és az ültetvény között tehát igen egyszerű volt. Egy jó csónak, kedvező északi vagy déli széllel, menet az apály, jövet a dagály segítségével egy óra alatt megtette az utat Camdless-Baytől a duvali járás székhelyéig.

James Burbank Florida egyik legszebb ültetvényének tulajdonosa volt. Jelentékeny vagyont örökölt, s azt maga is gyarapította. A New York állammal határos New Jersey államban is nagy kiterjedésű birtokai voltak.

Az ültetvény szerencsés helyen feküdt. Ez a terület, a Saint John jobb partján, minden szempontból alkalmasnak bizonyult egy értékes gazdaság kifejlesztésére. Éppen csak ki kellett aknázni a természet adta kitűnő lehetőségeket. A földdarab a nagyüzemi gazdálkodás minden feltételének megfelelt. Minthogy a birtokot egy művelt, határozott, nagy munkabírású férfi vezette, aki megfelelő munkatársakkal és tekintélyes tőkével rendelkezett, a camdless-bayi ültetvény valóban felvirágzott.

Az ültetvény négyezer angol holdon terült el, kerülete tizenkét mérföld lehetett. Ha voltak is ennél nagyobb birtokok a déli államokban, jobban kezelt ültetvény aligha akadt. Ésszerűen és gazdaságosan építettek meg itt mindent: a lakóházakat, a melléképületeket, a lóistállókat, a marhaistállókat, a rabszolgaszállásokat, a csűröket, a magtárakat, a feldolgozó üzemeket, a műhelyeket, az utakat és a birtok legtávolabbi pontjától a kis kikötőig épült vasútvonalat.

Már az első pillantásra is meglátszott, hogy aki ezeket az építkezéseket tervezte és irányította: észak-amerikai volt. A camdless-bayi uradalommal csak a legjobb virginiai vagy karolinai birtokok versenyezhettek.

Az ültetvény értékét növelte a talaj változatossága. A magas fekvésű részek inkább a gabonaneműeknek kedveztek, a mélyebben fekvő földeken kávé- és kakaócserje termett, a sókban gazdag síkságokon a rizs és cukornád talált alkalmas talajra.

A hosszú szálú és kitűnő minőségű georgiai és floridai gyapot, mint tudjuk, nagyon keresett cikk az európai és az amerikai piacokon. A Burbank-ültetvény egyik legfontosabb terméke a gyapot volt. Egyenletes távolságban, szabályos sorokban húzódtak a mályvára emlékeztető, halványsárga virágot termő, világoszöld levelű cserjék a gyapotmezőkön.

Gyapotszedés idején az egy-másfél holdas mezőkre kunyhókat ácsoltak. Ezekben laktak ilyenkor a kirendelt rabszolgák, férfiak, nők, gyermekek. Ők végezték a gyapotszedést, ami nagy figyelmet igénylő, igen aprólékos munka: a felpattant tokból ki kell húzni a gyapotpamacsokat ügyes mozdulattal, nehogy a rostok megrongálódjanak. Az összegyűjtött gyapotot napon megszárítják, majd a szálacskákról fogaskerekek és hengerek segítségével eltávolítják a reájuk tapadt magvakat; az így megtisztított anyagot vízi sajtóval bálákba préselik, összeabroncsozzák, és szállításra készen elraktározzák. A vitorlások és gőzhajók közvetlenül Camdless-Bay kikötőjében rakodhattak meg a kész bálákkal.

A Burbank-ültetvénynek a gyapoton kívül fontos terméke volt a kávé és a cukornád is. A kávét ezer-ezerkétszáz cserjével beültetett parcellákon termelték. A kávébokor virága a spanyol jázminra emlékeztet, termése pedig akkora, mint egy kisebb cseresznye. A termésekben két mag van, ezt kell kiszedni és megszárítani.

A birtok ingoványos síkságain kilenc-tizennyolc láb^[12] magas nádszálak erdeje ringott, felnyúló buzogányuk úgy hullámzott a levegőben, mint a nyargaló huszárok sisakforgója. Ez volt a cukornád. Camdless-Bayben a cukornád termesztésére különös gondot fordítottak. A folyékony nyerscukrot a déli államok fejlett cukorfinomító üzemei dolgozták fel. De feldolgozták a cukorszirupot másképpen is: ebből készült a melaszpálinka: a rum, vagy ananászlé és narancsnedv hozzáadásával: a nádibor. A cukornád is jövedelmező üzletágnak bizonyult, ámbár a gyapotterméstől messze elmaradt.

Busás hasznot hajtott James Burbanknek ezenkívül a kakaó, a kukorica, a burgonyához hasonló batáta, az édesrépa, az indiai búza, a dohány, valamint a két-háromszáz holdon termelt rizs is.

De volt a birtoknak még egy kincse, amelynek hozama feltétlenül elérte, sőt talán meg is haladta a gyapotból származó jövedelmet: a szinte kimeríthetetlen erdőség. A fahéjat adó cimetfa, a borscserje, a narancsfa, a citromfa, az olajfa, a fügefa, a mangófa, a kenyérfa mellett dúsan termettek a floridai félszigeten nagyszerűen meghonosítható európai gyümölcsfák is.

A birtokon levő erdőkben rendszeresen folyt a fakitermelés. Gazdagon tenyészett itt a börzsönfa, az olyannyira keresett mexikói szilfa, a majomkenyérfa, a vérvörös indákon vörös virágot nyitó korallfa, a fekete diófa, egy sárga virágú gesztenyefaféle, az örökzöld tölgy, a hajóépítéshez, különösen a váz fa alkatrészeinek készítéséhez, valamint árbocfának használatos ausztráliai fenyő, és még egy különleges fenyőféle, amelynek termései petárdaként durrogtak a déli napsütésben, azután az ernyős koronájú fenyő, a tulipánfa, a jegenyefenyő, a cédrus és főként a Floridában annyira elterjedt ciprus, amely hatvan-száz mérföld hosszúságú erdőket alkot a félszigeten.

James Burbank az ültetvény több pontján nagy teljesítményű fűrésztelepet létesített. A birtokán átvezető patakokon, a Saint John mellékfolyócskáin gátakat építtetett, hogy vízesések szakítsák meg a patak csendes folyását. A vízesések bőséges hajtóerőt szolgáltattak a fűrésztelepeknek. Ezek pedig egy év alatt annyi gerendát, deszkát és pallót készítettek, amennyivel akár száz teherszállító hajót is színültig lehetett volna megrakni.

S ne feledkezzünk meg a nagy kiterjedésű, kövér rétekről, amelyeken lovak, öszvérek és szarvasmarhák legeltek. Az istállótrágya a birtok minden szükségletét fedezte.

A szárnyasok világa az egész félszigeten igen változatos volt. Nemcsak felsorolni, de még elképzelni is igen nehéz volna azt a sokféle szárnyast és madarat, amely Camdless-Bayt (és egész Floridát) benépesítette. A fák felett fehér fejű óriás sasok terjesztették ki szárnyukat; éles rikoltásuk úgy hangzott, mint valami repedt trombita hangja. Az erdőben vérengző keselyűk és szuronyszerűen hegyes csőrű óriásgémek repdestek.

A folyó mellett, a parti nádasok között, a félelmetes bambuszok árnyékában nádi- és vízimadarak nyüzsögtek: rózsaszínű és skarlátvörös flamingók, hófehér íbiszek, amelyek mintha valami ősi egyiptomi oszlopokról szálltak volna alá; óriásira nőtt pelikánok, tengeri csérek, megszámlálhatatlan változatban; bóbitás és zöld prémes rákászok, bíbor tollú, barna pihés, fehér pettyes kolimadarak, aranyos színekben csillogó jégmadarak, búvármadarak, vízityúkok, sipító vadkacsák, rucák, lilék; nem is beszélve a viharmadarakról, az ollócsőrűekről, a hollófélékről, a sirályokról, amelyeket egy-egy szélroham olykor a Saint John folyóig kergetett. De akadt itt néha még úgynevezett repülőhal is, az ínyencek kedvenc csemegéje.

A réteken csak úgy nyüzsgött a sok sárjáró, a mocsári szalonka, a repülő festőpalettához hasonló piros, kék, zöld, sárga, fehér tollú gyöngytyúk, csombókos kakas, fogoly meg fehér tollú, piros lábú galamb.

Akadtak a birtokon ehető húsú, vadon élő négylábúak is; a mezőkön egy hosszú farkú nyúlfajta élt: átmenet az európai vadnyúl és a házinyúl között, az erdőkben pedig dámvadfalkák tenyésztek.

S végül volt itt mosómedve, teknősbéka, faraómacska, és sajnos: nagyon sok mérges kígyó is.

Ezek a fajták képviselték az állatvilágot a gyönyörű camdless-bayi birtokon, nem számítva a rabszolgákat: az ültetvényeken dolgozó néger férfiakat és nőket - mert vajon a rabszolgaság szörnyű intézménye nem süllyesztette-e állati sorba azokat az emberi lényeket, akiket adni-venni lehetett, mint a barmot?

Hogyan lehetséges, hogy James Burbank, a rabszolga-felszabadítás híve, még nem szabadította fel ültetvénye rabszolgáit? Hogyan lehetséges ez, amikor maga is az északiak pártján volt, és az északiak győzelmében reménykedett? Visszariadna-e rabszolgáinak felszabadításától, amennyiben ezt a körülmények lehetővé tennék? Nem, semmiképpen sem! Pedig ez már csak hetek, sőt talán napok kérdése volt. Hiszen az északi hadsereg a félszigettel határos állam több fontos pontját már elfoglalta, és megkezdte a floridai hadműveletek előkészítését.

James Burbank egyébként már eddig is minden lehetőt megtett, hogy emberi életet biztosítson a camdless-bayi rabszolgáknak. Az ültetvényen mintegy hétszáz néger dolgozott, férfiak és nők. Tágas, tiszta faépítményekben laktak, megfelelő ellátásban részesültek, s ki-ki korához és erejéhez mért munkát végzett. A jószágigazgató és a gazdatisztek utasítást kaptak, hogy igazságosan és emberségesen bánjanak a rabszolgákkal. A négerek jobban is dolgoztak, mint másutt, pedig a testi fenyítés Camdless-Bayben nem volt divatos.

Burbank szomszédai ellenséges szemmel nézték ezt a rendszert, amely szöges ellentétben állt a legtöbb floridai ültetvény szokásaival. Érthető tehát, hogy Burbank nehéz helyzetben volt, főként ebben az időszakban, amikor a rabszolgaság kérdését a fegyvereknek kellett eldönteniük.

Az ültetvényen sokan dolgoztak. A személyzet egészséges és kényelmes faházakban lakott. Ezek a faházak ötvenes csoportokban épültek, folyók és patakok mentén, s az egész birtokon mintegy tíz-tizenkét tanyát vagy telepet alkottak. Itt éltek a négerek, családostul. Egy-egy család valamennyi tagja a lehetőség szerint ugyanegy munkahelyen dolgozott, a földeken, erdőkben vagy üzemekben. A családoknak tehát munkaidő alatt sem kellett szétszóródniuk.

Minden tanya élén egy-egy gazdatiszt állt. Ő vezette a maga kis községét, afféle igazgatói, ha így tetszik: polgármesteri hatáskörrel, az ültetvények központjából kapott rendelkezések szerint. Ez a központ a camdless-bayi uradalmi birtok volt. Területét védőfalnak is beillő, sűrűn levert, magas cölöpökből álló kerítés övezte, amelyet csaknem eltakart a buja floridai növényzet. Itt emelkedett a Burbank család háza.

Félig lakóház, félig kastély, amelyet joggal neveztek "Castle-House"-nak, minthogy az angol nyelvben a castle szó kastélyt, a house szó pedig lakóházat jelent.

Camdless-Bay hosszú évtizedek óta a Burbank család birtoka volt. A főépületet várszerűen megerősítették még azokban az időkben, amikor a birtokosok joggal félhettek indián támadástól. Hiszen Jessup tábornok nemrég még kemény harcban védelmezte Floridát a szeminolok ellen. Ezek a nomád törzsek - amelyek a telepesektől régebben elszenvedett bántalmazásokért a maguk módján álltak bosszút - hosszú időn át rengeteg gyötrelmet okoztak az ültetvényeseknek. Előbb kifosztották, aztán kegyetlenül legyilkolták őket, végül felperzselték otthonaikat. Gyakran még a városokat is megtámadták és kirabolták. Sok helyütt ma is láthatók a romok, a vérengző indiánok vándorútjának nyomai. Camdless-Baytől alig tizenöt mérföldre, a Mandarin-tanya közelében, ma is ott áll a "véres ház", ahol egy Motte nevű ültetvényest feleségével és három leányával együtt megskalpoltak, és lemészároltak az indiánok.

A fehérbőrűeknek és vörösbőrűeknek ez a pusztító háborúja azonban immár véget ért. A legyőzött szeminolok visszahúzódtak a Mississippi nyugati partjaira. Ez idő tájt már alig lehetett hallani róluk. Csak egy-egy elszigetelt banda bolyongott Dél-Florida ingoványai között. A félszigetnek már nem kellett félnie a vérengző indiánoktól.

Mindez megmagyarázza, hogy miért építettek valaha várszerű lakóházakat az ültetvényesek. Ha az indiánok váratlanul megtámadtak egy birtokot, az épületnek kellett védelmet nyújtania mindaddig, amíg a szomszédos városokban vagy falvakban szervezett önkéntes egységek megérkeztek. Ezt tartották szem előtt a Castle-House építésekor is.

A Castle-House a Saint John folyótól délre néhány száz méternyire emelkedő kis dombon épült, háromholdas, bekerített park közepén. Mély víziárok és magas védőfal övezte. Egyetlen bejárata volt: a körbefutó víziárok fölé vert híd.

A domb mögött, a lejtőkön, gyönyörű facsoportok álltak, lombjaik dúsan zöldellő keretet fontak a park köré. Camdless-Bay hajóállomásától fiatal bambuszfasor vezetett a kert felé; az ágak összeértek, csúcsíves boltozatba fonódtak, s így a kikötőtől a pázsit széléig valóságos fedett sétány húzódott. Bent a parkban, a fák között, a zöld gyepszőnyeget fehér korláttal szegélyezett utak keresztezték. Valamennyi sétány a Castle-House főbejáratához vezetett, ahol is tágas, homokkal felszórt térségbe torkollt.

A kastély meglehetősen szabálytalan és szokatlan épület volt, szeszélyesen furcsa részletekkel. De a lényeg az, hogy lakói néhány órán át minden külső segítség nélkül megvédelmezhették, még akkor is, ha a támadók netán áttörnék a cölöpkerítést, s közvetlenül az épületet fognák ostrom alá. Földszinti ablakait vasrács védte. A homlokzati főbejárat szilárd volt, akár egy várkapu. A ház fala márványkőből épült. Egyes pontjain kiugró tornyok könnyítették meg a védők dolgát. Ezekből az őrtornyokból ugyanis a fegyveresek oldalirányból is tüzelhettek a támadókra.

Az épületen csak annyi ablak és ajtó volt, amennyi feltétlenül szükséges; a középső torony magasan kiemelkedett, csúcsán az Észak-Amerikai Egyesült Államok csillagos zászlója lengett; a falakba lőréseket vágtak; a falak alsó részét homorú lejtéssel építették; fent csipkés oromzat húzódott, a vastag falat átjárók törték meg; az épületet magas tető fedte. A Castle-House inkább várkastélyhoz hasonlított, mintsem vidéki lakóházhoz vagy nyaralóhoz.

Ezt kívánta lakóinak biztonsága abban a korban, amikor vad indián törzsek kalandoztak Florida földjén. Még föld alatti alagút is vezetett a Castle-House-ból a cölöpfal és a vízárok alatt a Saint John egyik kisebb öbléig, a Marino-öbölig. Végveszély esetében a ház lakói titokban elmenekülhettek a föld alatti alagúton át.

A szeminol törzsektől már nem kellett tartani. Kiszorultak a félszigetről, mintegy húsz esztendővel ezelőtt. De ki tudja, mit hoz a jövő? S ha az indián támadás veszélye elmúlt, nem kellett-e James Burbanknek most attól rettegnie, hogy honfitársai támadnak rá? Hiszen az északiak pártján volt, magányosan és elszigetelten a déliek világában, védtelen a polgárháború minden fordulatával szemben. Pedig ebben a háborúban bizony gyakran került sor véres és kegyetlen megtorlásra.

A nélkülözhetetlen védelmi berendezés a vár belső kényelmét nem érintette. A tágas szobákat, a pompás lakosztályokat gazdagon és ízlésesen rendezték be. A Burbank család olyan jólétet és nyugalmat élvezhetett ezen a gyönyörű vidéken, amilyent vagyon csak akkor biztosít, ha birtoklása fejlett szépérzékkel párosul.

A kastély mögött, a parkban, színpompás virágágyak húzódtak, egészen a cölöpkerítésig. Az indák és futónövények felkúsztak a cölöpökön, és ellepték a palánkot, a bokrok között ezer meg ezer kolibri repdesett. A park virágszőnyegein ott pompázott a trópusi éghajlat minden virága, növénye, amely illatával és színével gyönyörűséget szerezhet a sétálónak: narancs-, füge- és olajligetek, gránátalmák, magnóliák, illatot árasztó elefántcsontszínű kelyhükkel, az enyhe szélben hajladozó törpepálmák, violaszín árnyalatú kobeafüzérek, zöld tupearózsák, éles, zörgő kardlevelű, rózsaszín rododendron- és mirtuszbokrok, valamint óriási citrom-narancs, úgynevezett grapefruit-fák.

A kerítés mellett, a nagy ciprusok és baobabfák valóságos lombsátort vontak a gazdasági épületek fölé. Itt voltak az istállók, a kocsiszínek, az ólak; itt rendezték be a tehenészetet és a baromfiudvart. Még a forró déli nap sugarai sem hatoltak át a sűrű lombokon, s így a háziállatok nem sínylették meg a rekkenő nyári hőséget. A szomszédos patakokból elágazó csermelyek keresztül-kasul szeldelték a birtoknak ezt a részét; vizük egészséges, üdítő hűvösséget terjesztett.

A camdless-bayi uradalmi park és a hozzá tartozó kis gazdaság tehát pompásan kezelt része volt James Burbank nagy kiterjedésű birtokának. Cölöpkerítésén nem hatolt át a gyapottisztító gépek zakatolása, a fűrészmalmok zúgása vagy a favágó szekercék csattogása, semmiféle zaj ebből a hatalmas gazdaságból.

Csak a floridai állatvilág fáról fára szálló madarai juthattak át a kerítésen. Tarkabarka tollazatuk méltó versenytársa volt az égöv színpompás virágainak. A kerítés mögött éppen olyan szívesen fogadták ezeket a repdeső énekeseket, mint a közeli rétek és erdők szellőszárnyon érkező illatát.

Ilyen volt Camdless-Bay, James Burbank birtoka, Kelet-Florida egyik leggazdagabb ültetvénye.

Mi is volt az az amerikai polgárháború, amelynek eseményeivel történetünk szorosan egybefonódik?

Mindenekelőtt idéznünk kell egy gondolatot MacClellan tábornok egykori hadsegédének, Párizs grófjának kiváló művéből. A könyv címe: Az amerikai polgárháború története, s szerzője joggal állapítja meg, hogy az ellenségeskedést nem a vámok kérdése robbantotta ki. De nem lehetett a háború oka Észak és Dél lakosságának származásbeli különbsége sem. Hiszen az Egyesült Államok egész területén, mind Északon, mind Délen az angolszászok uralkodtak. A kereskedelem kérdése pedig sohasem játszott szerepet e szörnyű testvérháborúban. "A köztársaság egyik felében virágzott a rabszolgaság, a másik felében már eltörölték. Ez szakította Amerikát két ellenséges társadalomra. A kormányzat látszólag változatlan maradt, de a rabszolgaság, ott, ahol érvényben volt, megváltoztatta az erkölcsöket és a szokásokat. A rabszolgatartás tehát nem holmi ürügy vagy alkalom volt, hanem az ellentétek egyedüli oka. Ezek az ellentétek elkerülhetetlenül polgárháborúban robbantak ki."

A rabszolgatartó államok társadalma három csoportra bomlott. Az alsó osztályba négymillió néger, tehát a lakosság egyharmada tartozott, a felsőt a földbirtokosok alkották; a valójában műveletlen, gőgös gazdagok, akik nem tűrték, hogy kívülük bárki is beleszóljon a közügyek vezetésébe. A kettő között lebegett a kisemberek csoportja. Dologtalan, máról holnapra tengődő fehérek tartoztak ide; minden valószínűség ellenére a rabszolgatartás buzgó hívei voltak, pusztán azért, mert féltek, hogy a felszabadított négerek velük egy rangsorba kerülhetnek.

Így tehát nemcsak a gazdag földbirtokosok fordultak szembe az északiakkal, hanem a fehér kisemberek is, akik főként a falvakban, a rabszolgák között éltek.

A harc kíméletlen volt.

Családtagok fordultak egymás ellen, s gyakran két testvér közül az egyik az északiak, másik a déliek zászlaja alatt harcolt. De a rabszolgaságot meg kellett semmisíteni, gyökerestül ki kellett irtani, s ennek érdekében a nemzet semmiféle áldozattól sem riadhatott vissza.

A nagy Franklin^[13] már a múlt században követelte a rabszolgaság eltörlését. Jefferson pedig 1807-ben javasolta a kongresszusnak, hogy "tiltsa meg a rabszolgakereskedelmet, amelynek eltörlését az erkölcs, a becsület és a haza legszentebb érdekei már régóta szükségessé teszik". Amikor tehát az északiak harcba indultak, hogy megtörjék Dél ellenállását - az igazság az ő oldalukon volt.

Egyébként, joggal számítottak arra is, hogy győzelmük szorosra kovácsolja a köztársaság államainak egységét, és szertefoszlat egy veszedelmes és ártalmas tévhitet, nevezetesen azt, hogy minden állampolgár először saját államának tartozik engedelmességgel, s csak másodsorban lehet alárendelve az amerikai államszövetségnek, az Egyesült Államok kormányzatának. A harc a rabszolgatartás körül éppen Floridában robbant ki először. A század elején bizonyos Osceola nevű indián törzsfőnök, egy félvér, feleségül vett egy szökött rabszolganőt, aki Everglades környékén, Florida mocsaras vidékén született. Egy napon az asszonyt mint szökött rabszolgát elfogták, és erőszakkal elhurcolták. Osceola ekkor harcba szólította az indiánokat, és hadjáratot szervezett a rabszolgatartók ellen. Az egyik ütközetben fogságba esett, és börtönben halt meg. A háború azonban folytatódott, s mint Thomas Higginson történetíró mondja: "háromszor annyi pénzt emésztett fel, mint amennyit az Egyesült Államok egykor egész Floridáért fizetett a spanyol kormánynak."

Most pedig lássuk, hogyan is kezdődött a polgárháború, és milyen volt a hadihelyzet 1862 februárjában. James Burbankre és családjára ebben az időszakban szörnyű megpróbáltatás várt. Ennek érdekes történetét beszéljük el ebben a könyvben.

1859. október 16-án John Brown kapitány, egy szökött rabszolgákból összeverődött csapat élén, halálmegvető bátorsággal elfoglalja a virginiai Harpers-Ferry-erődöt. Célja a feketék felszabadítása, s ezt nyíltan hirdeti. A kivezényelt csendőralakulatok legyőzik a felkelőket, Brown kapitányt fogságba vetik, majd 1859. december 2-án Charlestonban, hat társával együtt, felakasztják.

1860. december 20-án Dél-Karolinában országgyűlés ül össze, amely nagy lelkesedéssel kimondja, hogy Dél-Karolina elszakad az Egyesült Államoktól.

1861. március 4-én Abraham Lincolnt megválasztják az Egyesült Államok elnökévé. A déli államok úgy látják, hogy Lincoln megválasztása közvetlenül fenyegeti a rabszolgatartás intézményét.

1861. április 11-én a Beauregard tábornok parancsnoksága alatt álló déli csapatok elfoglalják a Sumter-erődöt, a charlestoni kikötő védelmi övezetének egyik láncszemét. Észak-Karolina, Virginia, Arkansas és Tennessee államok azonnal csatlakoznak Dél-Karolinához, és kimondják az elszakadást.

Az északi kormány megindítja a toborzást: hetvenötezer önkéntes jelentkezik. Mindenekelőtt Washingtont, az Egyesült Államok fővárosát kell biztosítani a déliek támadása ellen. Fegyverre és lőszerre van szükség. Az északi fegyverraktárak ugyanis üresen állnak, míg a déli raktárakat Buchanan elnökségének éveiben színültig megtöltötték. Az északiak rendkívüli erőfeszítéssel megszerzik a szükséges hadianyagot. S ekkor Abraham Lincoln ostromzár alá helyezi a déli kikötőket.

Az első háborús események színtere Virginia. MacClellan nyugat felé szorítja vissza a zendülőket. Július 21-én azonban a MacDowel vezénylete alatt egyesült északi csapatok Bull-Runn-nál vereséget szenvednek, megfutamodnak, és Washingtonig vonulnak vissza. A déliek fővárosát, Richmondot immár nem fenyegeti veszély, de annál válságosabb helyzetbe kerül Washington, a köztársaság fővárosa.

Néhány hónap múlva az északiakat újabb vereség érte, Bell's Bluffnál. E kudarcokért azonban hamarosan több győzelmes hadművelet kárpótolta az északi tábornokokat: elfoglalták a Hatteras-erődöt, valamint Port Royal kikötőjét. A déliek többé már nem is tudták visszahódítani ezt a két fontos erősséget. 1861 végén Georges MacClellan vezérőrnagy átvette az északi csapatok főparancsnokságát.

Csakhogy még ugyanebben az esztendőben a rabszolgatartók kalózhajói megjelentek az óceánon, az Óvilág és Újvilág tengerein. Franciaország, Anglia, Spanyolország és Portugália kikötői megnyíltak előttük. S ez súlyos hiba volt. Hiszen ezek az országok a délieket hadviselő félként ismerték el; ezzel olajat öntöttek a tűzre, és meghosszabbították a polgárháborút.

A háború átterjedt az óceánra. A tengeri ütközeteknek világszerte óriási visszhangjuk volt. Először a Sumter hadihajónak és parancsnokának, Semmes kapitánynak a nevét ismerte meg a világ. Azután a Manassas cirkáló haditettei következtek, majd az október 12-i tengeri csata a Mississippi torkolatában. November 8-a: az északiak feltartóztatják a Trent angol gőzöst, és Wilkes kapitány foglyul ejti a hajó fedélzetén tartózkodó déli megbízottakat. Ez csaknem háborúra vezet Anglia és az Egyesült Államok között.

A rabszolgaság-ellenes és a rabszolgatartó erők eközben, változó szerencsével, véres harcot vívnak a szárazföldön. A hadszíntér egészen Missouri államig terjed ki. Lyon tábornok, az északiak egyik legfőbb parancsnoka harc közben elesik, csapatai Rolláig vonulnak vissza. A déli csapatok ezt kihasználják, és Price vezényletével előrenyomulnak. Október 24-én Frederictownnál, október 25-én már Springfieldnél folyik a harc. Október 27-én Fremont alakulatai csatát nyernek, és az északiak bevonulnak Springfieldbe. December 19-én a belmonti ütközetben Grant északi tábornok méri össze erejét Polk déli tábornokkal; egyik félnek sem sikerül kierőszakolnia a döntést. Végül is beköszönt az Amerika északi vidékén megszokott zord és kemény tél, s ez véget vet a hadműveleteknek.

Az 1862. év első hónapjaiban mindkét fél páratlan erőfeszítéseket tesz, hogy erejét növelje. Északon a parlament ötszázezer főnyi önkéntes hadsereg felállítását szavazza meg (a háború végére ez a szám eléri az egymilliót) és a költségek fedezésére ötszázmillió dolláros államkölcsönt bocsát ki.

Erős hadseregeket szerveznek, legnagyobb ezek között a Potomac folyó vidékén állomásozó sereg. Tábornokaik, hogy csak néhányat említsünk: Banks, Butler, Grant,^[14] Sherman,^[15] MacClellan, Meade, Thomas, Kearney, Halleck. Valamennyi fegyvernem helyet kap az újonnan szervezett hadseregben. A gyalogság, a lovasság, a tüzérség és a műszaki csapatok szervezetét lehetőség szerint egybehangolják, egységesítik.

Megkezdődik a fegyverek és a hadianyagok tömeggyártása. Nagy mennyiségben gyártanak Minié- és Colt-rendszerű puskákat, Parrot- és Rodman-rendszerű vontcsövű ágyúkat, Dhalgren-féle sima csövű ágyúkat, tarackokat, revolverágyúkat, kartácsvetőket és ostromlövegeket. Távíróvonalakat állítanak fel, megszervezik a katonai léghajózást; a frontokon megjelennek a nagy lapok haditudósítói; a szállítást fogatolt alakulatok biztosítják, húszezer szekérrel, nyolcvannégyezer öszvérrel. Az utánpótlás minden fajtáját a gazdasági parancsnokság kezében összpontosítják. Új csatahajók épülnek, az Ellet őrnagy tervezte cirkálók és Foote sorhajóhadnagy ágyúnaszádjai. Mindkét típus először szerepel tengeri ütközetekben.

Lelkesen folyt a készülődés a déli államokban is. A New Orleans-i és a memphisi ágyúöntők és a Richmond közelében épült tredogari öntödék teljes üzemmel gyártották a Parrot-ágyúkat és Rodman-lövegeket. De mindez kevésnek bizonyult.

A déli kormány Európához fordul. A belgiumi Liège és az angol Birmingham nagy gyárai hajószámra indítják útnak a különféle fegyvereket, köztük Armstrong- és Witworth-típusú ágyúkat.

Európai hajók surrannak át a tengerzáron, hogy olcsón felvásárolják a gyapotot a déli kikötőkben. Csakhogy a gyapotot Délen most nem pénzért árulják, hanem hadianyagért.

Megalakul a déliek szervezett hadserege. Tábornokai: Johnston, Lee, Beauregard, Jackson, Critenden, Floyd és Pilow. A szakadár államok parlamentje augusztus 8-án felhatalmazást ad Jefferson Davis elnöknek, hogy négyszázezer főnyi önkéntes hadsereget szervezzen legalább egyéves és legfeljebb hároméves szolgálati idővel. Ehhez járulnak még a szabadcsapatok: a nemzetőrség és a guerilla-egységek.

Még folyt a készülődés, de a harc már újult erővel robbant ki az első háborús tél második felében. Az északi kormány a rabszolgatartó államok területéből csupán Marylandet, Nyugat-Virginiát, Kentucky egyes vidékeit, valamint Missouri nagy részét hódította meg, és néhány tengerparti támaszpontot foglalt el.

Először Kentucky keleti vidékén lobbant fel ismét az ellenségeskedés. Január 7-én Garfield csapatai Middle-Creeknél szétverik az északiakat, majd 20-án újabb győzelmet aratnak valahol Logan-Cross vagy Mill-Spring mellett.

Február 2-án Grant tábornok igénybe veszi a Tennessee folyón közlekedő nagyobb gőzösöket, két hadosztályt behajóz; a hadműveletet Foote páncélos hajóraja támogatja. Február 6-án elfoglalja a Henry-erődöt, ezzel áttöri a védelmi övezetet, mégpedig azon a ponton, amelyre - mint a történetíró mondja - "ellenfelének, Johnstonnak egész védelmi rendszere épült".

Az északi csapatok most már közvetlenül fenyegetik Cumberland vidékét és Tennessee állam fővárosát. Johnston sietve összevonja a rendelkezésére álló egységeket a Donelson-erődben, s ott próbálja kiépíteni védelmi rendszerének új, szilárdabb pillérét.

A támadás ezzel egyidejűleg egy másik ponton is megkezdődik. Burnside parancsnoksága alatt egy tizenhatezer főből álló hadosztály indul el, ötven szállítóhajón, huszonnégy páncélozott gőzös kíséretében. A kis flotta leereszkedik a Chesapeakeen, és január 12-én megáll a Delaware-félsziget csúcsán fekvő Hampton-Roadban, üzemanyagot vesz fel. Dühöngő vihar közepette hatol be január 24-én a Pimlico-öbölbe, hogy megostromolja Roanoke-szigetet, és megadásra kényszerítse az észak-karolinai partvidéket.

A szigetet azonban a déliek megerősítették. Nyugat felől elsüllyesztett hajók torlasza zárja el a csatornát. A sáncokkal védett partról ágyútűz fogadja a közeledő hajókat. Öt-hatezer főnyi védősereg és hét ágyúnaszád áll készenlétben, hogy az esetleges partraszállási kísérleteket megakadályozza.

A védősereg keményen küzd, de mégis alulmarad. A február 7-ről 8-ra virradó éjszaka Burnside csapatai elfoglalják a szigetet. Kétezer foglyot ejtenek, és húsz ágyút zsákmányolnak. Másnap az északiak megszállják Elizabeth Cityt és az Albemarle-öböl partjait, tehát ennek a kis beltengernek az északi oldalát.

Végül, a február hatodika előtti események ismertetése során szólni kell még a déliek egyik tábornokáról, Jacksonról, a volt vegytanprofesszorról. Amióta a richmondi kormány Lee-t visszahívta, ez a puritán katona volt a hadsereg főparancsnoka, s ő irányította Virginia védelmét.

Január 1-én indul el Winchesterből tízezer főnyi seregével, átkel az Allegheny-hegységen. Bath városát, az Ohio-vasút egyik csomópontját akarja elfoglalni. Az időjárással azonban nem tud megküzdeni, a hóvihar megállítja, a hadművelet célpontját nem éri el, kénytelen visszavonulni Winchesterbe.

A déli partokon, a Karolinától Floridáig terjedő szakaszon ebben az időszakban a következő volt a hadihelyzet:

Az 1861. év második felében az északiaknak elegendő gyorsjáratú hajójuk volt ahhoz, hogy ezeket a parti szakaszokat ellenőrizzék. A nevezetes Sumtert azonban nem tudták kézre keríteni. Ez a hajó 1872 januárjában befutott Gibraltár kikötőjébe, hogy felvegyen egy európai szállítmányt. A délieknek egy másik hajója, a Jefferson Davis, az északi egységek elől a floridai Saint-Augustine kikötőbe akart menekülni, de a szűk csatorna torkában elsüllyedt. Csaknem ezzel egyidejűleg a floridai partokat ellenőrző Anderson cirkáló elfogta a kalózkodó Beauregard naszádot.

Angliában eközben új hajókat szerelnek fel a tengerzár áttörésére.

Ekkor jelenik meg Abraham Lincoln kiáltványa, amely kiterjeszti a tengerzárat Virginia és Észak-Karolina partvidékére. Sőt Lincoln bejelenti a teljes tengerzárat is. Ez már képzeletbeli rendelkezés, papiros blokád, hiszen 4500 kilométer hosszú parti övezetet kellene ellenőrizni. Márpedig az északiaknak mindehhez csupán két hajórajuk van: az egyiknek az atlanti partvidéken, a másiknak a Mexikói-öbölben kell biztosítani a tengerzárat. A déli hajóhad október 12-én tesz először kísérletet a Mississippi torkolatának megtisztítására. A hadműveletben a Manassas csatahajó, a polgárháború első, páncélzattal felszerelt hajója és egy gyújtóhajókból álló raj vett részt.

A vállalkozás végeredményben nem sikerült. A Richmond nevű északi korvett^[16] december 29-én sértetlenül elmenekül az üldözők elől, de a Sea-Bird, a déliek egyik kisebb gőzöse, a Monroe-erőd közelében foglyul ejt egy északi kétárbocost.

Az Atlanti-óceánon cirkáló északi hajóknak azonban hadműveleti támaszpontra van szükségük. A washingtoni kormány elhatározza tehát a Hatteras-erőd ostromát.

Ez az erőd a Hatteras-szoros kulcsa, márpedig a tengerzáron áttörő hajók igen gyakran kelnek át ezen a szoroson. Az erőd ostroma, bizony, nehéz feladat. Pillére, a négyszögletű Clark-sánc védelmét ezerfőnyi helyőrség és az észak-karolinai 7. ezred látja el.

Ez sem lehet akadály. Az északi hajóraj augusztus 27-én horgonyt vet a szoros bejáratánál. Az ostromlók ereje: két fregatt,^[17] három korvett, egy jelzőhajó, két nagy gőzös. Stringham tengernagy és Butler tábornok megindítja a támadást. A sáncot elfoglalják. A Hatteras-erőd védői, meglehetősen hosszú ellenállás után, kitűzik a fehér zászlót. A fontos hadműveleti támaszpontot az északiak a háború egész tartamára megszerezték.

Novemberben, a Mexikói-öbölben, Pensacolától keletre, a déliek hiába próbálják megvédeni Santa Rosát, a floridai partvidék egyik szigetét. Ez a támaszpont is az északiak kezébe kerül.

A Hatteras-erőd meghódítása Azonban még nem biztosítja a későbbi hadműveletek sikerét. A dél-karolinai, georgiai és floridai partokon további megerősített pontokat kell elfoglalni. Az északiak tehát Dupont tengernagy parancsnoksága alatt, igen nagy erőket vonnak össze. A Wabash és a Susquehanah gőzerejű fregattokon kívül három vitorlás fregatt, öt korvett, hat ágyúnaszád, több jelzőhajó és huszonöt megrakott szénszállító hajó vesz részt a hadműveletekben. Harminckét gőzös, összesen tizenötezer-hatszáz katonát szállít; ezeknek parancsnoka Sherman tábornok, a hajórajé Dupont tengernagy.

A hajóraj október 25-én szedi fel a horgonyt a Monroe-erőd előtt. A Hatteras-fok közelében, nyílt tengeren, pusztító viharba kerül, de mégis sikerül elérnie a Charleston és Savannah között húzódó Hilton-Head tengerszorost. Innen nyílik a Port Royal-öböl, az Egyesült Államok egyik legfontosabb kikötője.

A kikötőt megszállva tartó déli erők parancsnoka Ripley tábornok. Az öböl bejáratát az egymástól négy kilométerre fekvő Walker- és Beauregard-erődök védik. Nyolc déli gőzös cirkál az öböl előtt; csaknem áttörhetetlen védőgát zárja el a támadó hajóraj útját.

November 5-én az északiak tűz alá veszik az öböl bejáratát. Az ostromlók és a védők ágyúi egyaránt megszólalnak. Dupont flottája behatol az öbölbe, de Sherman csapatainak mégsem sikerül a partraszállás.

November 7-én délelőtt az északiak támadást indítanak előbb a Walker-erőd, majd a Beauregard-erőd ellen. Dupont valóságos záportüzet nyittat, a legnagyobb lövedékekkel rombolja a két erőd falát. A déliek kénytelenek mindkettőt kiüríteni. Az északiak ezután szinte harc nélkül veszik be az erődöket, és Sherman csapatai megszállják a későbbi hadműveleteknek ezt a döntő támaszpontját.

Az északiak e győzelme súlyos csapást mért a rabszolgatartó államokra. A washingtoni kormány csapatai sorra foglalják el a szomszédos szigeteket, még a Tybee-szigetet és a Savannah folyó kulcsát, a Pulaski-erődöt is.

Az év végén Dupont tengernagy hajói korlátlan urai az öt nagy öbölnek - a North Edisto, a Saint Helena, a Port Royal, a Tybee- és a Warsaw-öblöknek -, valamint a karolinai és a georgiai partot füzérként övező kisebb szigeteknek. Végül, 1862. január 1-én, az északiak újabb győzelmet aratnak; megadásra kényszerítik a Coosaw folyó két partján védekező déli erődítményeket.

Ez volt tehát a hadihelyzet 1862 február elején. Eddig jutott el az északi előnyomulás Dél felé, amikor Dupont tengernagy hajói és Sherman tábornok csapatai a floridai partokat veszélyeztették.

A Castle-House főbejárata, a Saint John felőli oldalon, tágas tornácról nyílik. James Burbank és Edward Carrol hét óra után néhány perccel sietve ment fel a tornác lépcsőjén. Nyomukban Zermah lépdelt a kislánnyal, akit kézen fogva vezetett. Valamennyien a nagy, kupolaszerűen kiépített előcsarnokba mentek, ahonnan kétágú lépcső vezetett az emeletekre.

Burbankné és Perry, az ültetvény jószágigazgatója a csarnokban várta az érkezőket.

- Mi hír Jacksonville-ben?

- Semmi újság, kedves barátom.

- Gilberttől sem érkezett semmi?

- De igen... Egy levél!

- Hála istennek!

Ezek voltak az első kérdések, amelyekkel Burbank a feleségéhez fordult, és ezeket a feleleteket kapta tőle.

Megcsókolta feleségét és a kis Dyt, majd felnyitotta a levelet, amelyet felesége időközben átnyújtott neki.

Burbank távollétében ugyanis senki sem bontotta fel a borítékot. Burbankné ragaszkodott ahhoz, hogy a levelet elsőnek férje ismerje meg, tekintettel Floridában élő családjuk és a levélíró helyzetére.

- A levél nyilván nem postán érkezett - szólt James Burbank.

- Persze hogy nem! - felelte Perry. - Gilbert úr sokkal óvatosabb, semhogy ilyet tegyen.

- Ki hozta?

- Egy georgiai. A mi ifjú hadnagy urunk, úgy látszik, megbízott a hűségében.

- Mikor érkezett a levél?

- Tegnap.

- Hol van az ember, aki hozta?...

- Még tegnap este útnak indult.

- Kellő jutalmat kapott?

- Igen, de nem tőlünk, hanem Gilberttől - felelte Burbankné. - Tőlünk semmit sem akart elfogadni.

A csarnokban egy márványasztal állt, mögötte széles kerevet, az asztalon két égő lámpa. James Burbank az asztalhoz ült. Felesége és leánya a közelébe húzódott.

Edward Carrol kezet szorított nővérével, majd az egyik karosszékbe ült. Zermah és Perry a lépcsőfeljáratnál állt. Mindkettőjüket a családhoz tartozónak tekintették, így hát Burbank nyugodtan beszélhetett a jelenlétükben.

James Burbank kivette a levelet a borítékból.

- Február 3-án írta.

- Tehát négy nappal ezelőtt - mondta Edward Carrol. - Négy nap nagy idő ilyen körülmények között.

- Olvasd már, apa, olvasd már! - kiáltott a kislány türelmetlenül, s ez érthető, hiszen gyermek volt.

A levél így hangzott:

A Wabash fedélzetén, Edisto közelében.
1862. február 3.

Édesapám,
mindenekelőtt csókollak benneteket, téged, anyámat és kishúgomat. Carrol bátyámról sem feledkezem meg, s hogy senki se maradjon ki a levélből, mondjátok meg kedves Zermahunknak, hogy férje, az én derék és hűséges Marsom szeretettel üdvözli. Mindketten jól vagyunk, s bizony nagyon szeretnénk már köztetek lenni! Ez hamarosan be is fog következni, bárhogy prüszköljön is Perry. A derék jószágigazgató, mint a rabszolgatartás csökönyös híve, nyilván éktelenül szitkozódik, amikor az északiak előnyomulásáról értesül!

- No, ezt jól megkapta, Perry - szólt közbe Edward Carrol.

- Erről a kérdésről mindenkinek megvannak a maga nézetei! - mondta Perry, olyan ember lévén, aki szemernyit sem hajlandó feláldozni az elveiből.

James Burbank folytatta a levél olvasását:

Kipróbált ember viszi e sorokat, megbízhattok benne. Bizonyára tudjátok már, hogy Dupont tengernagy hajóraja elfoglalta a Port Royal-öblöt és a szomszédos szigeteket. Az északiak tehát lépésről lépésre visszaszorítják a délieket. Az északi kormány valószínűleg kísérletet fog tenni arra, hogy megszállja Florida nagyobb kikötőit. Azt beszélik, hogy Dupont és Sherman e hó végén megindítja a hadműveleteket. Ebben az esetben elsőnek valószínűleg a Saint Andrews-öblöt foglaljuk el. Akkor pedig már csak egy ugrásra vagyunk Floridától. Alig várom azt az órát, amikor győzelmes hajórajunk eléri a floridai partot, és én ismét közöttetek lehetek, édesapám! Szüntelenül aggódom, hogy mi lesz veletek a rabszolgatartók világában. De közel van már az a pillanat, amikor végre nyíltan hirdethetjük elveinket, amelyeket a camdless-bayi ültetvényen mindig is érvényesítettünk.

Ó! mennyire szeretnék hazalátogatni innen, akárcsak egyetlen napra is! De nem tehetem. Veszedelmes út lenne, és veszedelembe sodorhatnálak benneteket is. Inkább várok, türelmesen. Még néhány hét és mindannyian ismét együtt leszünk a Castle-House-ban!

Befejezésül még egyszer végiggondolom, nem feledkeztem-e meg valakiről. De bizony, megfeledkeztem Stannard úrról és az én bájos Alice-emről, pedig mennyire szeretném már viszontlátni! Apját meleg barátsággal, őt magát annál is melegebben üdvözlöm!...

Tisztelettel és szeretettel ölel fiad

Gilbert Burbank

Amint James Burbank befejezte az olvasást, Burbankné az asztalon fekvő levél után nyúlt, s lassan ajkához emelte a papírt. Majd a kis Dy következett, fogta, és cuppanós csókot nyomott bátyjának aláírására.

- Derék fiú! - mondta Edward Carrol.

- És derék ember a mi Marsunk is! - tette hozzá Burbankné, és Zermah-ra tekintett, aki éppen megölelte a kislányt.

- Értesítenünk kell Alice-t, hogy Gilberttől levél érkezett - folytatta Burbankné.

- Feltétlenül megírom neki - felelte James Burbank. - Egyébként néhány nap múlva Jacksonville-be utazom, és felkeresem Stannard barátomat. Mióta Gilbert megírta ezt a levelet, újabb hírek érkezhettek a tervbe vett hadműveletekről. Csak itt volnának már a barátaink, az északiak, csak visszatérne már Florida az Egyesült Államok zászlaja alá! Hiszen itt hovatovább tarthatatlanná válik a helyzetünk!

Való igaz, mióta a háború Dél felé terjedt, Floridában megváltozott a lakosság véleménye arról a kérdésről, amely két ellenséges táborra osztotta az államokat.

Az egykori spanyol gyarmaton a rabszolgatartás sokkal kevésbé honosodott meg, mint a többi déli államban. Így azután Floridában a szakadár mozgalom sem volt olyan erőteljes, mint Virginiában vagy Karolinában. Hamarosan felbukkantak azonban a zavart keltők, és ezek álltak a rabszolgatartás híveinek élére. Ezek az elemek zendülésre készültek, a zavarosban akartak halászni. A csőcselék mögöttük állt, s ennek segítségével befolyást gyakoroltak Saint-Augustine, és főként Jacksonville város vezető szerveire. James Burbank tehát egyik napról a másikra igen veszélyes helyzetbe kerülhetett, hiszen mindenki tudta, honnan származik és milyen eszmék híve.

James Burbank mintegy húsz évvel ezelőtt hagyta el New Jerseyt, ahol szintén földjei voltak, és feleségével, valamint akkor négyéves fiával Camdless-Baybe költözött.

Burbank hozzáértő, szorgalmas gazdálkodása, és sógorának, Edward Carrolnak segítsége, meghozta a maga eredményét. Az ültetvény, mint tudjuk, virágzott. De Burbank mélységesen ragaszkodott is ehhez az elődeitől örökségbe kapott hatalmas gazdasághoz. Itt született második gyermeke, a kis Dy, tizenöt évvel azután, hogy James Burbank megtelepedett Camdless-Bayben.

James Burbank negyvenhat éves volt. Erős testalkatú, munkában edzett, fáradhatatlan férfi. Határozott, erélyes embernek ismerték. Elveihez törhetetlenül ragaszkodott, és sohasem félt nyíltan kimondani véleményét. Magas termetével, alig őszülő hajával, kissé talán szigorú, de mindig nyílt tekintetével bizalmat ébresztett az emberekben. Állát, az akkori észak-amerikai divat szerint, kurta szakáll övezte; oldalszakállt és bajuszt nem viselt, megjelenésével valóságos mintapéldánya volt az újangliai yankee-nek.^[18]

Az ültetvényen szerették jó szívéért, és engedelmeskedtek neki, mert igazságos volt. A birtokán dolgozó négerek őszintén ragaszkodtak hozzá, Burbank pedig türelmetlenül várta a napot, amikor végre a körülmények lehetővé teszik, hogy felszabadítsa rabszolgáit.

Sógora, Edward Carrol, nagyjából egykorú volt vele. Ő vezette Camdless-Bayben a számadásokat; ez volt a legfőbb munkája. Mindenben egyetértett Burbankkel, és a rabszolgaság kérdésében is osztozott véleményében.

Ebben a camdless-bayi kis világban csupán Perry jószágigazgató vallott ellentétes nézeteket. Azt ne gondoljuk azonban, hogy a derék ember bármi módon is bántalmazta a rabszolgákat. Éppen ellenkezőleg: ő maga is arra törekedett, hogy a négerek, már amennyire helyzetük megengedte, boldogan élhessenek.

- Vannak a forró égövi országokban olyan vidékek - magyarázta -, ahol a mezei munkát csak négerek tudják ellátni. Márpedig a néger csak addig néger, amíg rabszolga.

Ez volt a jószágigazgató elmélete, s ezért az elméletért minden lehetséges alkalommal síkraszállt. Camdless-Bayben soha senki sem fogadta el, de mindenki elnézte neki ezt a gondolatmenetet. Most viszont, mióta a hadiszerencse a rabszolgaságellenes erőknek kedvezett, Perry megszakítás nélkül dühöngött, és ezt hajtogatta:

- Mondhatom, szép világ kezdődik majd Camdless-Bayben, ha Burbank úr egyszer felszabadítja a négereit!

De azért Perry kitűnő ember, bátor férfi volt. S ezt be is bizonyította. James Burbank és Edward Carrol annak idején nemzetőrséget szervezett, az úgynevezett "minute-men"-ek - a minden percben indulásra kész férfiak - alakulatát, s Perry önként csatlakozott az utolsó szeminol bandák ellen harcoló rohamcsapathoz.

Burbankné már elmúlt negyvenéves, de kora nem látszott meg rajta. Még mindig nagyon szép asszony volt: alighanem ilyen lesz egyszer a kis Dy is. Mindenkor gyengéd, melegszívű élettársként állt férje mellett. James Burbank nagyrészt neki köszönhette élete boldogságát. Ez a nemes szívű asszony csak a férjének és gyermekeinek élt. Rajongva szerette gyermekeit, s most, hogy a polgárháború Florida küszöbére ért, mélységesen aggódott értük. Diana, helyesebben Dy (mert családi körben csak így nevezték), ez a hatesztendős, eleven, behízelgő modorú, életvidám leányka, ott élt a Castle-House-ban, édesanyja mellett. De Gilbert már messze járt. Burbankné szünet nélkül aggódott érte, s gyakran nem is tudta palástolni nyugtalanságát.

Gilbert ekkor huszonnégy éves volt, testben és lélekben apjára hasonlított, ámbár közlékenyebb természetűnek ismerték, megjelenése pedig kecsesebb, vonzóbb volt. A bátor, edzett fiú minden sportágban otthonosan mozgott: lovaglásban, vitorlakezelésben, vadászatban egyaránt megállta a helyét. Eleget aggódott anyja, amikor a fiú a duvali járás sűrű erdeit és lapos mezőit járta, vagy csónakon hatolt be a Saint John folyó keskeny öbleibe és szorosaiba, le, egészen a Pablo torkolatáig.

Edzett szervezete most is könnyen viselte el a katonaélet minden fáradalmát. Amint a polgárháború első puskalövése eldördült, Gilbert megértette, hogy az északi hadseregben a helye. Nem is habozott, hanem arra kérte szüleit, hogy engedjék útjára. Bármilyen fájdalmat okozott is a fiú távozása az anyának, s bármilyen veszélyt zúdíthatott is ez a jelentkezés a családra, James Burbank nem próbálta szándékától eltéríteni fiát. Ő is azon a nézeten volt, hogy fia csak a kötelességét teljesíti, márpedig a kötelességet mindennél előbbre valónak tekintette.

Gilbert tehát a legnagyobb titokban útra kelt Észak felé. Ha Jacksonville-ben megtudták volna, hogy James Burbank fia beállt az északi hadseregbe, valószínűleg azonnal bosszút állnak az egész camdless-bayi ültetvényen.

A fiatalember New Jersey államba utazott, s megfelelő ajánlólevelekkel ellátva, felkereste apjának régi barátait.

A tenger mindig is vonzotta, s jóakarói most könnyen elintézték, hogy beosztást kapjon az északi flottához. Az előléptetés gyorsan ment ebben az időben, Gilbert törekvő katona volt, gyorsan haladt előre a ranglétrán. A washingtoni kormány szemmel kísérte ezt az ifjút, aki - noha családja Délen élt - nem félt felajánlani szolgálatait az északiaknak.

Gilbert már a Sumter-erőd ostromakor kitüntette magát. Ott volt a Richmond fedélzetén, amikor a Manassas a Mississippi torkolatában megtámadta az északi korvettet. Az ifjú Burbanknek is jelentős érdeme volt abban, hogy a Richmond megmenekült, és ismét az északiak kezére került. Az ütközet után zászlóssá léptették elő, noha nem végezte el az annapolisi haditengerészeti iskolát. Igaz, hogy ebben az időben az északi flottában sok volt a kereskedelmi hajókról toborzott "újsütetű" tiszt.

A fiatal zászlóst Dupont tengernagy hajórajához osztották be. Részt vett a Hatteras-erőd ostromában, ebben a ragyogó hadműveletben, majd a Seas-szigetek elfoglalásában. Hamarosan hadnaggyá lépett elő, s most néhány hete Dupont tengernagy egyik ágyúnaszádján teljesített szolgálatot. Dupont hajórajának feladata volt, hogy áttörje a Saint John torkolatának védőzárát.

Az ifjú Burbank is alig várta, hogy a véres háború minél előbb véget érjen! Szerelmes volt, és tudta, hogy viszontszeretik. Amint levetheti az egyenruhát, visszatér Camdless-Baybe, és feleségül veszi apja egyik legbensőbb barátja, Walter Stannard leányát.

Stannard nem tartozott a floridai földbirtokosok közé. Mióta felesége meghalt, szűkös vagyonából élt, s minden idejét leánya nevelésére fordította.

Jacksonville-ben lakott, ahonnan bármikor átrándulhatott Camdless-Baybe, alig három-négy mérföldes utat kellett megtennie, csónakon, a folyón felfelé. Tizenöt év óta minden héten átlátogatott a Burbank családhoz.

Gilbert és Alice Stannard tehát szinte együtt nevelkedett. A két család régen tervezte, nemrégen pedig végleg elhatározta, hogy a fiatalokból egy pár lesz. Tudták, hogy ezzel mindkettőjüket boldoggá teszik.

Floridában is akadtak olyan hazafiak, akik déli származásúak voltak ugyan, mégis a rabszolgaság ellen törtek lándzsát. Walter Stannard is közéjük tartozott.

Csakhogy a rabszolga-felszabadítás e maroknyi floridai híve nem szállhatott szembe az ültetvényesek nagy többségével, vagy akár a jacksonville-i közhangulattal. Jacksonville-ben ugyanis egyre inkább felülkerekedtek a szakadárok.

A nagyhangúak, a járás főkolomposai, rossz szemmel néztek minden becsületesen gondolkodó embert. Márpedig a fehér kisemberek nagy része és a minden szertelenségre hajló csőcselék a nagyhangúakat követte.

Walter Stannard New Orleans-i amerikai családból származott. Fiatalon elhunyt felesége viszont francia volt. Alice az anyjára hasonlított, benne is megvoltak a francia asszony nemes jellemvonásai. Amikor Gilbert útra kelt, a leánynak elegendő lelkiereje volt ahhoz, hogy vigasztalja és erősítse Burbanknét. Egész szívével szerette Gilbertet - éppúgy, ahogy a fiú szerette őt -, mégis újra meg újra elmondta Burbanknének, hogy Gilbert a kötelességét teljesítette, amikor katonának jelentkezett, hiszen egy emberfaj felszabadításáért, végeredményben tehát a szabadságért harcol.

Alice ekkor tizenkilenc esztendős volt, szőke, csaknem fekete szemű, karcsú, finom, arcú leány. Talán túlságosan komoly, de melegszínű, szép, eleven arcát gyorsan átformálta a mosoly.

Hiányos volna azonban képünk a Burbank családról és hű barátairól, ha nem mutatnók be Marsot és Zermah-t is, a család szolgáját és szolgálóját.

Gilbert nem egyedül indult útnak, kitűnik ez leveléből is. Kísérője Mars volt, Zermah férje. Az ifjú Burbank keresve sem találhatott volna önfeláldozóbb útitársat, mint ezt a camdless-bayi rabszolgát, aki szabad emberré vált, mihelyt az északi államok földjére lépett. De Mars továbbra is ifjú gazdájának tekintette Gilbertet, nem is gondolt arra, hogy elváljon tőle, noha beléphetett volna az északi kormány egyik újonnan felállított néger zászlóaljába.

Mars és Zermah, származását tekintve, nem néger, hanem félvér volt. Zermah bátyja, Robert Small, ez a hős rabszolga, négy hónappal a háború kitörése után megkaparintott egy kis kétágyús déli gőzöst, ott helyben, a charlestoni öbölben, és azzal áthajózott az északiakhoz. Zermah-nak is, Marsnak is ő volt a példaképe.

A két félvér boldog házasságban élt, noha évekig fejük felett lebegett a gyűlöletes rabszolgakereskedelem szörnyű fenyegetése: bármely pillanatban erőszakkal elválaszthatják őket egymástól. A camdless-bayi ültetvény személyzetének sorába is egy ilyen válságos órában kerültek, amikor a rabszolgaárverés kiszámíthatatlan véletlene már csaknem elszakította őket egymástól.

Ez pedig így történt:

Zermah és Mars hét évvel ezelőtt kötött házasságot; a nő akkor huszonnégy, a férfi huszonnyolc éves volt, mindkettő egy Tickborn nevű ültetvényes tulajdona. Tickborn birtoka mintegy húszmérföldnyire Camdless-Bay fölött terült el, a Saint John folyó partján. Ez az ültetvényes akkor már több esztendeje szoros kapcsolatban állt Texarral. Texar gyakran vendégeskedett a birtokon, és mindenkor szíves fogadtatásra talált. S ez érthető is, hiszen Tickborn maga is rossz hírű ember volt. A gazdasághoz nem sokat értett, az ültetvény keveset jövedelmezett, s ezért kénytelen volt rabszolgáinak egy részét elárvereztetni.

A Tickborn-ültetvényen kegyetlenül bántak a rabszolgákkal, köztük Zermah-val is. A fiatalasszonyt éppen ez idő tájt vetették börtönbe, olyan bűnért, amelyet soha el nem követett. Gyermeke született; csaknem mindjárt elszakították tőle. A szerencsétlen kis poronty ott pusztult el apja karjai közt. Könnyű elképzelni Zermah fájdalmát és Mars haragját. De hát mit tehettek gazdájukkal szemben? Elevenen vagy holtan: övé volt a testük, hiszen megvásárolta mindkettőjüket.

S a fiatal rabszolga-házaspárt újabb, hasonlóan szörnyű szerencsétlenség fenyegette. A gyermekük halálát követő napon Marsot és Zermah-t árverésre vitték. Árverésen pedig - még ebben sem bizakodhattak - nemigen vette meg ugyanaz a rabszolgatartó a férjet is, a feleséget is. Erőszakosan szétválasztják őket - ez a veszedelem lebegett a fejük felett.

Akadt is vevő. Zermah-t akarta megvenni, egyedül Zermah-t. Nem volt ültetvényes, puszta szeszélyből vásárolta volna meg a rabszolganőt. Ez a vevő Texar volt. Barátja, Tickborn már-már megkötötte vele az alkut, amikor új vevő jelentkezett, és az utolsó pillanatban magasabb árat ígért.

Az új vevő James Burbank volt.

Végignézte Tickborn rabszolgáinak nyilvános árverését, és hallotta, mint könyörög a szerencsétlen félvér nő, hogy ne válasszák el férjétől. Zermah sorsa, hasztalan esdeklése, mélyen meghatotta az ültetvényest.

James Burbank éppen dajkát keresett kislányának. Megtudta, hogy Tickborn egyik rabszolganője nemrég veszítette el újszülött gyermekét; elhatározta, hogy megvásárolja dajkának. Zermah kétségbeesett könnyei azonban arra indították, hogy a férjet is megvegye. Mindkettőjükért nagyobb árat ajánlott, mint az addigi árverezők.

Texar jól ismerte James Burbanket. Ismerhette is, hiszen a camdless-bayi ültetvényes már nemegyszer kergette ki birtokáról ezt a gyanús hírben álló, jöttment alakot.

Ezért is gyűlölte Texar már hosszú idő óta az egész Burbank családot.

Most is meg akart küzdeni dúsgazdag vetélytársával, de hasztalanul kísérletezett. Csakhogy Texar makacs volt. Már a kétszeresét ígérte a félvér nőért és férjéért annak az árnak, amit Tickborn kért. Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy James Burbanknek még nagyobb árat kellett fizetnie a két rabszolgáért. Végül is a házaspárt Burbanknek ítélte oda az árverésvezető.

Így történt, hogy Mars és Zermah együtt maradhatott, sőt mi több: Florida legemberségesebb ültetvényesének szolgálatába állhatott. A sok balszerencse után sorsuk jobbra fordult, és bizakodással tekinthettek a jövő elébe.

Hat év múlt el. A félvér Zermah még mindig virágzó szépségű nő volt, határozott jellemű, hűséges szívű teremtés. Gazdáihoz mélységesen ragaszkodott; ezt már eddig is sokszor bebizonyította, és alighanem a jövőben is gyakran fogja bebizonyítani.

Mars méltó társa volt az asszonynak. Most, hogy James Burbank emberséges szíve megmentette őket, bizonyos, hogy soha semmi el nem szakíthatja feleségétől.

Valóságos mintája volt azoknak a remek afrikai emberpéldányoknak, akiknek vérébe bőséges kreol vér keveredett, magas termetű, rettenthetetlenül bátor férfi. Alkalomadtán sok jó szolgálatot tehetett új gazdájának.

A félvér házaspár egyébként az ültetvény belső személyzetéhez tartozott. Senkinek sem jutott eszébe, hogy rabszolgaként kezelje őket. Jólelkűségüket és józan eszüket hamarosan felismerték és megbecsülték. Mars különösen az ifjú Gilbert Burbanket szolgálta nagy igyekezettel; Zermah a kis Diana dajkája volt. E munkájuk révén, természetesen, bizalmas kapcsolatba kerültek a Burbank családdal.

Zermah meleg anyai szeretettel gondozta a leánykát, korán elpusztult gyermekéért talált kárpótlást benne. Dy is ragaszkodott dajkájához, gyermeki vonzalma éppen olyan mély és őszinte volt, mint a félvér nő anyai gondossága. Burbankné jól tudta ezt, és hálával, barátsággal viszonozta Zermah buzgalmát.

Hasonlóan szeretetteljes kapcsolat alakult ki Gilbert és Mars között is. A ruganyos testű, izmos félvér kitűnő edzőtársnak bizonyult, s a legkülönfélébb sportágakban fejlesztette ifjú gazdájának erejét és ügyességét. James Burbank hamarosan meggyőződhetett arról, hogy jól választott, amikor Marsot rendelte fia szolgálatára.

A félvér házaspár tehát jobb helyzetbe került, mint valaha: Tickborntól is megszabadult, és elkerülte azt a veszélyt is, hogy Zermah Texar karmaiba kerüljön.

Sohasem felejtették el, hogy kinek köszönhetik mindezt.

Másnap, kora hajnalban, a Fekete-öböl kanyargós lagúnájának mélyén, az egyik rejtett kis sziget partján, egy férfi sétálgatott. Texar volt. Néhány lépésre tőle csónak siklott a parthoz.

Ez a csónak ment érte előző este a Shannon gőzöshöz. Most is Squambo, az indián ült benne.

Texar még egy ideig fel-alá járkált, majd megállt egy magnóliafa előtt, egyik alacsony ágát magához húzta, és szárastul leszakított róla egy levelet. Tárcájából egy piciny papírlapot húzott elő; néhány tintával írott szó állt rajta. A papírlapból apró tekercset csavart, ezt becsúsztatta a levél üreges szárába. Ügyesen végezte a kényes műveletet, a magnólialevél látszólag változatlan maradt.

- Squambo! - szólalt meg Texar.

- Mit parancsol, uram?

- Tudod, hová kell menned, indulj!

Squambo átvette a magnólialevelet, elrejtette a csónak orrába, majd maga is elhelyezkedett a hátsó ülésen, és vízbe merítette kéttollú evezőjét. Megkerülte s sziget csúcsát, és behatolt az egyik keskeny, kanyargós ágba, amely fölé boltozatos sátrat vont a fák sűrű lombozata.

A lagúna valóságos útvesztő volt; kígyózó, egymást keresztező csatornák, keskeny árkok. A víz sötéten, csaknem feketén áramlott, mint Európában az úgynevezett "bolgárkertészetek" csatornahálózatában. Csak olyan ember tájékozódhatott ezen a mély vizű torkolatvidéken, aki alaposan kiismerte magát a Saint John folyó mellékágainak zegzugos világában.

Squambo teljes biztonsággal haladt a lagúnán. Bátran nekivágott csónakjával a sűrű növényzetnek, olyan pontokon is, ahol senki sem sejtett volna átjárót. Időnként kezével tolta félre az alacsony ágakat. Ezek mindjárt visszahajlottak, és ismét összezárultak mögötte. Néhány másodperc múlva már senki sem gondolta volna, hogy csónak haladt át a sűrű bozóton.

Hosszú, kacskaringós árkokon küzdötte magát végig ily módon az indián. Némelyik alig volt szélesebb, mint a szántóföldeken vágott vízleeresztő csatornák.

A csónak közeledtére sűrű rajokban rebbentek fel a vízimadarak. Sikamlós testű kígyók surrantak a víz felett lebegő gyökerek közé. Squambo nem félt a hüllőktől. Még a parti iszapágyukban szundikáló alligátorok sem rémítették meg, pedig az áthaladó csónak könnyen felébreszthette volna őket, ha történetesen beleütközik valamelyikbe. Folytatta útját, s ha a csatorna már annyira elkeskenyedett, hogy evezni sem lehetett benne, lapátját csáklyaként használva tolta előre a csónakot.

Vajon megvirradt-e már? Vajon szétfoszlatták-e a nap első sugarai a sűrű éjjeli párát? A szövevényes lombmennyezeten keresztül ezt képtelenség volt megállapítani. Még a déli nap sem tört át a levelek függönyén. Egyébként a fekete mocsári víz mélyében hemzsegő víziállatoknak, vagy a víz felszínét ellepő ezerféle, vízinövénynek nem is volt fényre szükségük; félhomályban élő fajták tenyésztek itt. Squambo csónakja már vagy fél órája haladt szigetről szigetre. Végül megállt az öböl egyik legtávolabbi zugában.

Itt végződött a lagúna mocsaras része. A parton már ritkábban álltak a fák, lombozatuk is kevésbé buján nőtt, s ágaik között végre áthatolt a napfény. A fák mögött erdővel övezett hatalmas, lapályos rét terült el, a Saint John szintjénél alig magasabban.

A part közelében öt-hat különálló fa meredt az égnek. Körötte süppedő, iszapos talaj. Aki itt járt, úgy érezte, mintha ruganyos derékaljon lépkedne. Ösztövér levelű, lila bogyós szaszafrabokrok húzódtak a réten, szeszélyes, zegzugos vonalban.

Squambo egy tönkhöz kötötte csónakját, és kiugrott a partra. Az éjszaka párái már szétfoszlóban voltak. A kihalt mező fölött lassan felszakadozott a köd. Az öt-hat különálló fa körvonalai homályosan bontakoztak ki belőle. Egy közepes nagyságú magnóliafa is állt közöttük.

Az indián egyenesen ehhez a fához tartott. Nem volt messze, egy-két perc alatt elérte. - Felnyúlt, lehúzta a fa egyik ágát, s az ág végéhez erősítette a falevelet, amelyet Texartól kapott.

Aztán elengedte az ágat; az ismét visszacsapódott, és a magnólialevél eltűnt a többi között.

Squambo ekkor visszasietett csónakjához, és ismét elindult a sziget felé, ahol gazdája várta.

A Fekete-öböl világa öt-hatszáz hold kiterjedésű terület volt. Nevét sötét színéről kapta. Vizét a Saint John folyó táplálta. Valóságos szigettenger volt ez. Csak az hatolhatott át rajta, aki jól ismerte a csatornák számtalan tekervényét.

Vagy száz kis sziget emelkedett ki az öböl vizéből. A szigeteket sem híd, sem töltés nem kötötte össze egymással. Csak hosszú, kötélszerű indák nyúltak át egyik partról a másikra, és itt-ott faágak fonódtak egybe a magasban, a szigeteket elválasztó csatornák felett. Ez volt minden, ez azonban korántsem biztosíthatta a közlekedést a lagúna távol eső partjai között.

Az öböl legnagyobb, legjelentékenyebb szigete nagyjából a szigettenger közepén terült el. Kiterjedése mintegy húsz hold lehetett, s a Saint John vízállásának átlagos szintjénél öt-hat lábbal feküdt magasabban.

Évtizedekkel ezelőtt ezen a szigeten erődítés állt, helyesebben: afféle gerendákból ácsolt őrház. Az épület ma már - legalábbis katonai vonatkozásban - elhagyott volt. Félig korhadt palánkjai még ott húzódtak a magnóliák, ciprusok, örökzöld tölgyek, fekete diófák, ausztráliai fenyők és a többi óriásfa alatt, oszlopaikat átfonták a kobea hosszú lombfüzérei és a végeláthatatlan indák.

A kerítésen belül, a sűrű zöld lombozat mögül végül is előtűnt a mértani arányok szerint összeszerkesztett erődnek, helyesebben: megfigyelőállomásnak szolgáló épület. Kis ház volt, hiszen annak idején legfeljebb húsz főből álló szakasz állomásozott itt. Ácsolt falain lőrések nyíltak. Tetőzetére gyepet ültettek, így hát valóságos földpáncél fedte az őrházat.

Alig néhány szoba volt az épületben, valamennyi helyiség egyetlen folyosóról nyílt, az élelmiszer és lőszer elraktározására egy nagyobb hombár szolgált.

A kerítés keskeny folyosószerű kapuzata az udvarra szolgált, amelyet néhány magányos fa árnyékolt. Majd facölöpökre épített tízfokú lépcső következett. A látogatónak ezen kellett felkapaszkodnia, míg végre eljutott az őrház egyetlen ajtajához, amely, az igazat megvallva, csak afféle ajtóvá alakított nagyobbacska lőrés volt.

Leggyakrabban itt húzódott meg Texar.

Búvóhelyét, néhány bizalmas emberén kívül, senki sem ismerte. Itt élt, elrejtőzve az emberek elől, Squambo társaságában. Ez az indián hűségesen ragaszkodott gazdájához, akinél semmivel sem volt különb. Volt ott még öt vagy hat rabszolga is; ezek viszont semmivel sem voltak jobbak az indiánnál.

Bizony, nagy különbség volt a Fekete-öböl szigete és a folyó két oldalán virágzó gazdag ültetvények között. Az öböl szigetvilága még Texar és néhány társa számára sem biztosította a megélhetést, holott egyik sem volt valami válogatós. Néhány háziállat legelészett a szigeten. A művelt földterület legfeljebb öt-hat hold lehetett. Burgonya, batáta és uborka termett rajta. Állt ott vagy húsz gyümölcsfa is, de csaknem vadontermő állapotban, hiszen senki sem gondozta őket. Ez volt minden. No meg a környező erdők vadállománya és a halak a lagúna sós vizű árterületén. Vad és hal minden évszakban akadt.

A Fekete-öböl lakóinak azonban nyilván egyéb élelmiszerforrásaik is voltak: erről viszont csak Texar és Squambo tudott.

Maga a lakóház teljes biztonságot nyújtott, hiszen már a sziget is áthatolhatatlan rejtekhely közepén feküdt. De különben is, kinek jutott volna eszébe, hogy megtámadja az elhagyott őrházat? Mi oka lehetett volna erre? A sziget lakói mindenesetre két kutyát is tartottak, a Kis-Antillák valamelyik szigetéről származó vérebeket. Ilyen kutyákkal vadásztak valamikor a négerekre a spanyolok. A két kutya minden bizonnyal jó előre ugatással jelezte volna minden idegen közeledését.

Ez volt tehát Texar otthona, és ez az otthon illett is hozzá. És most lássuk, milyen volt maga Texar.

Ebben az időben harmincöt éves lehetett. Középtermetű, izmos férfi, szívós természetét a szabad levegő és a folytonos kalandok edzették meg. Spanyolországban született, s ez a külsején is meglátszott. Dús haja és sűrű szemöldöke egyaránt fekete volt, arcát zöld szem, tompa orr és vadállatiasan tág cimpák tették jellegzetessé; hosszú, keskeny és mindig összeszorított ajkát mintha egyetlen egyenes kardvágás hasította volna az arca közepébe.

Arcvonásai is elárulták, hogy alattomos és erőszakos ember. Régebben körszakállt viselt, de két évvel ezelőtt, nem tudni, milyen körülmények között, fél szakálla leperzselődött. Azóta borotválkozott, s így ezáltal még inkább kiütköztek durva vonásai.

Mintegy tizenkét éve annak, hogy ez a kalandor feltűnt Floridában. Birtokba vette az elhagyott őrházat. Tulajdonjogát senki sem firtatta. Honnan jött? - senki sem tudta, jómaga pedig nem beszélt múltjáról. Egész előéletét homály fedte. Azt suttogták - s ez bizony igaz is volt -, hogy régebben rabszolgakereskedéssel foglalkozott, és hajórakományszámra adta-vette a négereket Georgia és a két Karolina kikötőiben. Vajon meggazdagodott-e ezen a gyalázatos üzleten? Nem úgy festett a dolog.

Annyi biztos, hogy kevés becsülete volt még ezen a vidéken is, ahol pedig az ilyenféle kétes alakok éppenséggel nem mentek ritkaságszámba.

Sokan ismerték, s ámbár rossz híre volt az egész járásban, különösen pedig Jacksonville-ben, jelentős befolyásra tett szert. Igaz, leginkább a járási székhely lakosságának szedett-vedett elemei csoportosultak köré. Gyakran tűnt fel a városban; ilyenkor valamiféle titkos ügyekben járkált, sok barátot szerzett a fehér kisemberek és a dologtalan söpredéknépség soraiból. Emlékezzünk csak arra, hogy Saint-Augustine-ból visszajövet is öt-hat gyanús külsejű alak kísérte.

Befolyása alá került a Saint John vidék néhány ültetvényese is. Gyakran meg is látogatta ültetvényes barátait. Azok sohasem viszonozták a látogatását, hiszen Texar búvóhelyét, a Fekete-öböl szigetét, senki sem ismerte, de ő maga szívesen látott vendég volt a két part számos ültetvényén. Ürügy is akadt: a vadászat, amely könnyen fűzi össze az egyívásúakat, a hasonló ízlésűeket.

Texar befolyása egyébként néhány esztendő óta még növekedett is, különösen azért, mert a spanyol mindenáron azon volt, hogy bizonyos nézetek szenvedélyes védelmezőjének hírébe jusson. Amint a rabszolgaság kérdése két táborra szakította az Egyesült Államokat, a spanyol azonnal a rabszolgatartás elszánt és makacs védelmezőjeként lépett fel. Sokan azt gondolhatták volna, hogy álláspontja csaknem önzetlen, hiszen jómagának legfeljebb hat-nyolc rabszolgája volt. Egyre azt hirdette, hogy elvi okokból pártolja a rabszolgatartás intézményét.

De nézzük csak meg, milyen eszközökkel védelmezte ezt az elvet?

A csőcselék kapzsiságát, a legaljasabb szenvedélyeket igyekezett felszítani, és rablásra, gyújtogatásra, sőt gyilkosságra bujtogatott az északiak pártján álló városok és ültetvényesek ellen.

Most pedig ez a veszedelmes kalandor éppenséggel arra törekedett, hogy megbuktassa a város vezető embereit, és a mérsékelt elveket valló, tisztességes és megbecsült városi tisztviselők helyébe mindenre kapható cinkosait ültesse.

S ha egyszer a lázadás uralomra segíti a járásban, végre szabadon kielégítheti személyes bosszúvágyát.

Érthető hát, hogy James Burbank és több más ültetvényes megpróbált átlátni ennek a veszedelmes embernek az üzelmein. Indokolt volt ez, hiszen gonosz hajlamai amúgy is gyanússá tették Texart.

Így állt szemben két csoport: az egyiket a gyűlölködés, a másikat a bizalmatlanság vezette. S a bekövetkező események csak fokozták ezt az ellentétet.

Hozzájárult a bizalmatlansághoz Texar egész előélete, legalábbis amennyit erről tudni véltek az emberek. Sok gyanús mozzanat merült fel azóta is, hogy a rabszolgakereskedéssel felhagyott. Minden arra vallott, hogy a szeminol indiánok utolsó betörésekor titkos összeköttetésben állt a támadókkal. Talán alattomban értesítette őket, hogy melyik ültetvény védtelen? Sőt talán a fortélyos csapdákhoz és kelepcékhez is segítséget nyújtott?

Bizonyos körülményei mindezt igen valószínűvé tették, és a szeminolok utolsó támadása után az ügyészség kénytelen volt vádat emelni a spanyol ellen. Letartóztatták, és bíróság elé állították.

Csakhogy Texar alibit igazolt, aminthogy később is gyakran mászott ki így a csávából. A vád az volt, hogy részt vett egy rablótámadásban. Ő azonban bebizonyította, hogy a bűncselekmény elkövetésekor nem is lehetett a kérdéses helyen; a támadás idején nem volt Floridában, hanem negyven mérfölddel északabbra, a Georgia államban fekvő Savannah városban tartózkodott, márpedig a megtámadott ültetvény a floridai Duval járásban feküdt.

Az ezt követő években több nagy bűncselekményt követtek el Floridában: az ültetvényeken rablók garázdálkodtak, az országutakon utasokat raboltak ki a banditák. Vajon nem Texar volt a vezetője ezeknek a támadásoknak, vagy legalábbis nem volt-e a tettesek cinkosa? A gyanú mindenesetre felmerült ellene, de bizonyítékok hiányában megint csak felmentették.

Legutóbb azonban úgy látszott, hogy végre rajtakapták a gonosztevőt, s ezúttal nem menekül meg az igazságszolgáltatás elől. Ebben az ügyben idézte be a minap a saint-augustine-i bíróság.

Nyolc nappal az itt leírt események előtt James Burbank, Edward Carrol és Walter Stannard éppen egy szomszédos ültetvényről tért vissza Camdless-Baybe. Napnyugtakor, este hét óra felé, kétségbeesett segélykiáltásokat hallottak. Futva indultak a hang irányába, és hamarosan egy magányos majorság épülettömbje elé érkeztek.

Az épülettömb lángban állt. Az öt-hat tagú támadócsoport kirabolta, és felgyújtotta a majorságot, majd kereket oldott. A bűncselekmény elkövetői nem lehettek messze. Az érkezők még látták, amint két bandita az erdőn át menekül.

James Burbank és barátai bátor emberek voltak. Üldözőbe vették a gonosztevőket, akik egyébként éppen Camdless-Bay irányában menekültek. Az üldözés, eredménytelen maradt. A két gyújtogatónak sikerült az erdőn át egérutat nyernie. Burbank, Carrol és Stannard azonban mégis felismerte az egyik menekülőt: a spanyol volt.

De ennél különb bizonyíték is akadt. A menekülő férfi ugyanis, amikor Camdless-Bay határában eltűnt egy útkanyarodóban az üldözők szeme elől, csaknem beleütközött az éppen arra sétáló Zermah-ba. A félvér nő szintén azt állította, hogy a férfi Texar volt.

Képzelhető, hogy a hír mekkora izgalmat keltett a vidéken. Rablótámadás és gyújtogatás - ettől a bűntettől féltek leginkább a nagy területen egymástól igen messze lakó ültetvényesek és majorosok.

James Burbank habozás nélkül vádat emelt hát Texar ellen. A hatóságok a feljelentés alapján megindították a vizsgálatot.

Az ügyész Saint-Augustine-be idézte a spanyolt, és elrendelte a tanúkkal való szembesítését. James Burbank, Walter Stannard, Edward Carrol és Zermah azt vallotta, hogy a felgyújtott majorságból menekülő férfiban felismerte Texart. Bizonyosak voltak abban, hogy nem tévedtek. Texar részt vett a rablótámadásban.

A spanyol számos tanú megidézését kérte. Ezek meg is jelentek Saint-Augustine-ban. Valamennyien határozottan állították, hogy a merénylet napján, az esti órákban, Texar társaságában egy rossz hírű jacksonville-i lebujban, a Torillo kocsmában tartózkodtak. Texar egész este velük volt. Döntő bizonyítéknak tekintették, hogy a spanyol a rablótámadás órájában összezördült a kocsma egyik vendégével; fenyegetések hangzottak el, dulakodásra is sor került, s bizonyosra vehető, hogy a sértett feljelentést fog tenni a spanyol ellen.

E vallomások igazságát nehéz tett volna kétségbe vonni, hiszen a tanúk Texartól távol álló személyek voltak. A saint-augustine-i ügyész sem tehetett egyebet: elejtette a vádat, és megszüntette a vizsgálatot Texar ellen.

A spanyolnak tehát ezúttal is sikerült teljes alibit igazolnia.

A saint-augustine-i tárgyalásról tért vissza Texar, mentő tanúinak kíséretében, február 7-én este. Tudjuk, hogyan viselkedett a Shannon fedélzetén, miközben a gőzös lefelé haladt a Saint John folyón. Tudjuk, hogy az indián Squambo csónakján tért vissza az elhagyott őrházba, ahová nehezen követhette volna bárki is.

És Squambo? Ez az eszes, ravasz szeminol indián Texar bizalmas embere volt. Az utolsó szeminol támadás alkalmával került a spanyol szolgálatába. Ezzel a támadással kapcsolatban is Texar nevét emlegették, egyébként teljes joggal.

A spanyol elszánt gyűlölettel gondolt Burbankre. Egyre azon töprengett, hogyan állhatna bosszút a camdless-bayi ültetvényesen.

Márpedig a háború eseményei naponta új helyzetet teremthetnek.

Ha Texarnak valahogy sikerül megbuktatnia a jacksonville-i városi vezetőséget, akkor Camdless-Bayt komoly veszedelem fenyegeti.

Annyi bizonyos, hogy James Burbank nem félt ettől az alaktól. Felesége azonban, nem ok nélkül, féltette tőle férjét és családját.

Sőt, ez a becsületes család "állandó rettegésben élt volna, ha megtudja, hogy Texar gyanítja titkukat. Pedig a spanyol megsejtette, hogy Gilbert Burbank az északi seregben harcol. Hogyan szerzett tudomást erről? Hiszen Gilbert teljes titokban kelt útra! Kémek vezethették nyomra, s látni fogjuk: mindenkor akadtak buzgó kémei.

Texar azt is sejtette, hogy James Burbank fia az északiak oldalán álló flotta egyik hajóján teljesít szolgálatot, Dupont tengernagy parancsnoksága alatt. Feltehető volt tehát, hogy kelepcét állít az ifjú hadnagynak. Igen! Mi történik, ha sikerülne Gilbertet floridai területre csalnia, kézre kerítenie? Képzelhető, milyen sors várna rá az északiak hadisikereitől amúgy is felbőszült déliek kezében.

Ez volt tehát a helyzet történetünk kezdetén. Láttuk az északi haderő helyzetét: a washingtoniak hajóhada már elérte a floridai vizeket. Megismertük a Duval járás kellős közepén élő Burbank család körülményeit. Láttuk Texarnak nemcsak Jacksonville-re, hanem a rabszolgatartók kezében levő egész területre kiterjedő befolyását. Ha a spanyolnak sikerül célját megvalósítania, ha hívei megbuktatják a városi hatóságokat, Texar ráuszíthatja majd a camdless-bayi ültetvényre a rabszolga-felszabadítók ellen fellázított csőcseléket.

Squambo körülbelül egy óra hosszat maradt távol. Visszaérve belépett az őrház udvarára, majd felment a lépcsőn.

- Végrehajtottad a megbízást? - kérdezte Texar.

- Végrehajtottam, uram!

- És... semmi?...

- Semmi.

- Bizony, így van az, Zermah. Te is rabszolgaságra születtél - hajtogatta kedvenc mondókáját a jószágigazgató.

- Nekem más a véleményem - felelte Zermah. Higgadtan, minden izgalom nélkül beszélt, hiszen nem először vitatkozott erről a camdless-bayi jószágigazgatóval.

- Elhiszem, Zermah. De egyszer majd te is belátod, hogy józan ésszel nem képzelhető egyenlőség fehérek és feketék között.

- Ez az egyenlőség máris fennáll, Perry úr. És a természet rendje szerint mindig is egyenlőek voltak az emberek.

- De nagyot tévedsz te, Zermah! Gondolj csak arra, hiszen ez már egymagában is elég bizonyíték, hogy Amerikában tízszerte, hússzorta, talán százszorta több fehér él, mint néger.

- Ezért is kényszeríthették rabszolgasorsra a négereket - felelte Zermah. - Erősebbek voltak, visszaéltek az erejükkel. De ha a négerek volnának többségben, bizony, a fehérek dolgoznának rabszolgaként!... De nem, mégsem! A négerek nem volnának képesek ekkora igazságtalanságra, s főként ennyi kegyetlenségre!

Ez a beszélgetés inkább csak afféle évődés volt, és semmiképpen sem zavarta meg Zermah és a jószágigazgató békés egyetértését. E pillanatban semmi dolguk sem volt, hát elbeszélgettek egy kicsit. Persze, beszélhettek volna ennél hasznosabb kérdésekről is, csakhogy a jószágigazgatónak ez volt a vesszőparipája: folyvást a rabszolgaság kérdéséről vitázott mindenkivel.

Perry és Zermah az egyik camdless-bayi bárkában ült. Az ültetvény négy evezőse forgatta a lapátokat. Rézsút irányban vágtak át a folyón, Jacksonville felé, kihasználták az apályt. A jószágigazgatónak különféle ügyeket kellett elintéznie James Burbank megbízásából, Zermah pedig azért ment a városba, hogy ruhaneműt vásároljon a kis Dynak.

Február tizedike volt. Három nap telt el azóta, hogy a saint-augustine-i tárgyalás részvevői hazatértek - James Burbank a Castle-House-ba, Texar a Fekete-öböl szigetére.

Camdless-Bayből természetesen már a Burbank érkezését követő napon üzenet ment Stannardnek és leányának: rövid tájékoztatás Gilbert leveléről. E hírek végre megnyugtatták Alice-t. Erre bizony szükség volt, hiszen állandó szorongásban élt, mióta Észak és Dél elkeseredett háborúja kirobbant.

A háromszögletű vitorlát megfeszítette a szél, s a bárka gyorsan siklott lefelé a folyón. Negyedóra sem telik bele, s megérkeznek a jacksonville-i kikötőbe. A jószágigazgatónak tehát már csak kevés idő áll rendelkezésére. Tíz-tizenöt perc alatt kellett kifejtenie kedvenc gondolatát. Sietett hát kihasználni az időt.

- Nem úgy van az, Zermah - folytatta mondókáját. - Nem bizony! Hiába élne Amerikában több néger, mint fehér. A dolgokon ez sem változtatna. Sőt, azt mondom, hogy akárhogyan végződik is ez a háború, a világ megint csak visszatér majd a rabszolgatartáshoz, mert az ültetvényeket csak rabszolgákkal lehet megművelni.

- Burbank úrnak nem ez a véleménye - felelte Zermah -, ezt maga is tudja.

- Tudom, tudom! De bármennyire tisztelem is Burbank urat, meg kell mondanom, hogy ebben a kérdésben téved. A négerek éppen úgy hozzátartoznak az ültetvényhez, mint az igavonó állatok vagy a mezőgazdasági eszközök. Ha egy ló akkor tekeregne el, amikor akar, ha egy eke egyszerűen oda gördülhetne egy másik gazdához, akkor az ültetvényes gazdálkodás egyszerűen lehetetlenné válnék. Csak szabadítsa fel Burbank úr a rabszolgáit! Majd meglátja, mi lesz Camdless-Bayből!

- Régen megtette volna, ha a körülmények engedik - felelte Zermah. - Hiszen ezt maga is tudja, Perry úr. S mit gondol, mi történnék Camdless-Bayben, ha a rabszolgákat felszabadítanák? Egyetlen néger sem hagyná el az ültetvényt. Semmi sem változnék, legfeljebb az a jog szűnnék meg, hogy a négerekkel úgy bánjanak, mint holmi igásállatokkal. De minthogy maga amúgy sem élt ezzel a joggal, Perry úr, hát Camdless-Bay a rabszolga-felszabadítás után is ugyanaz maradna, ami azelőtt volt.

- Remélem, Zermah, nem képzeled, hogy meggyőztél? - kérdezte a jószágigazgató.

- Eszem ágában sincs, Perry úr. Egyébként ez felesleges is volna. Mégpedig igen egyszerű oknál fogva.

- Éspedig?

- Azért, mert végeredményben maga is éppúgy gondolkodik, mint Burbank úr vagy Carrol úr, vagy Stannard úr: mint minden nemes lelkű és igazságszerető ember.

- Nem, Zermah. Sohasem fogok egyetérteni velük. Sőt, ki kell jelentenem, hogy az én felfogásom a négerek érdekét is szolgálja! Ha teljes szabadságot kapnak, elpusztulnak, és a fekete faj hamarosan, kivesz.

- Bármint vélekedjék is erről, Perry úr, én ezt nem hiszem. De annyi bizonyos, hogy inkább vesszen ki minden néger, semmint hogy örök rabszolgaságban sínylődjék!

A jószágigazgató szívesen felelt volna, mert nyilván nem fogyott még ki az érvekből. De a vitorlát már bevonták, és a bárka a fából ácsolt kikötőhídhoz simult, hogy ott várja meg Zermah-t és a jószágigazgatót. Azok rögtön kiszálltak, és elindultak a városba.

Jacksonville a Saint John folyó bal partján fekszik, tágas, lapályos medence szélén. Körötte pompás örökzöld erdők zárják le a látóhatárt. Az erdőktől a folyóig terjedő síkság egy részén, főként a víz mentén, kukorica-, cukornád- és rizsföldek húzódnak.

Tíz esztendővel azelőtt Jacksonville még csak amolyan nagyobbacska falu volt. A falu végén sorakozó vályogkunyhókban és nádviskókban csak négerek laktak. A polgárháborút megelőző években azonban a falu már lassan várossá fejlődött: az utcákat rendezték, és jó karban tartották, lakályos házak épültek, a lakosság száma pedig megkétszereződött.

A polgárháború idején még jobban megnövekedett a városnak mint a duvali járás székhelyének jelentősége; megépült a Tallahassee-be, Florida fővárosába vezető vasútvonal.

A jószágigazgatónak és Zermah-nak azonnal feltűnt, hogy az utcák szokatlanul élénkek. A kikötőben több száz főnyi tömeg várta egy gőzhajó érkezését; a tömeg részben a déliekhez szító amerikaiakból, részben pedig spanyol keveredésű mulattokból és meszticekből állott.

A torkolat irányából már feltűnt a gőzös füstoszlopa egy lapályos földnyelv fölött. Néhányan a kikötőben veszteglő csónakokba ugrottak, hogy hamarabb érjék el a gőzöst, a többiek a jacksonville-i folyamszakaszokon használatos egyárbocos dereglyékre kapaszkodtak fel.

Előző nap nyugtalanító hírek érkeztek a hadműveleti területről. A Gilbert Burbank levelében említett tervről részben már a városban is tudtak. Sejtették, hogy Dupont tengernagy hajóraja hamarosan támadásra indul, Sherman tábornok csapatai pedig megkísérlik a partraszállást.

A támadás célját, persze, nem ismerték pontosan, de minden arra vallott, hogy az északi haderő a Saint John torkolatát és a floridai partvidéket szándékozik megtámadni. Georgia után tehát Floridát is közvetlenül fenyegette a megrohanás veszélye.

A gőzös végre kikötött a jacksonville-i hajóhídnál. Fernandinából érkezett, és utasai megerősítették, sőt kiegészítették a szállongó híreket. Dupont hajóraja valószínűleg a Saint Andrews-öbölben fog lehorgonyozni, s ott várja meg a kedvező pillanatot, amikor átkelhet az Amelia-szigetet és a torkolatöblöt elválasztó szoroson, és behatolhat a Saint John torkolatába.

A rakpartról zajongó csoportok indultak a város felé. Az urubuk, ezek a hulladékon élő, hatalmas hollókeselyűk - amelyek mintha magukra vállalták volna a városi szemét eltakarítását - riadtan rebbentek fel közeledtükre. A tömeg hadonászott, ordítozott:

- Ellenállunk!

- Halál az északiakra!

Így lazították. Texar hívei a már amúgy is izgatott lakosságot.

Tüntettek a főtéren, tüntettek a törvényszék épülete - a Court-House - előtt, sőt még a székesegyházban is. A nyugtalanság lecsillapítása a városi hatóság feladata volt. Ez a feladat nem ígérkezett valami könnyűnek, noha a jacksonville-i lakosság, mint már mondottuk, legalábbis a rabszolgatartás kérdésében, két pártra oszlott. Csakhogy az efféle zavaros helyzetekben rendszerint azok kerekednek felül, akik a leghangosabbak és a legerőszakosabbak; menthetetlenül legyűrik a mérsékelteket.

Különösen a kocsmák voltak hangosak. A csapszéki hadvezérek részegre itták magukat erős pálinkával, csak úgy dőlt belőlük a szó. Mindegyiknek megvolt a maga haditerve, mindegyik azt fejtegette, hogyan lehet a legbiztosabban megállítani az északi támadást.

- Önkéntes alakulatokat kell küldeni Fernandinába - mondta az egyik.

- Elsüllyesztett hajóroncsokkal kell eltorlaszolni a Saint Johnhoz vezető szorosokat - tódította egy másik.

- Építsünk földsáncot a város körül, és vontassunk ágyúkat a sáncokra! - így a harmadik.

- Kérjünk segítséget a Fernandina Key vasútvonalon!

- El kell oltani a pablói világítótorony tüzet! Akkor a hajóraj éjszaka nem hatolhat be a torkolatba.

- Aknásítani kell a folyó medrét!

Az akna még meglehetősen új fegyver volt a polgárháborúban. A csapszéki hadvezérek éppen csak rebesgetni hallottak róla, sejtelmük sem volt arról, hogyan működik; mi sem volt hát természetesebb, mint az, hogy mindenáron fel akarták használni a város védelmére.

Ekkor a Torillo kocsma egyik legdühödtebb izgatója szólalt meg:

- Mindenekelőtt: börtönbe minden északival! És börtönbe azokkal a déliekkel is, akik egy követ fújnak velük!

Bizony, meglepő lett volna, ha éppen itt nem hangzik el ez a javaslat, hiszen a túlzók és türelmetlenek végül mindenütt erre lyukadnak ki. Menten meg is éljenezték. De bármennyire népszerű volt is ez a követelés, valószínűnek látszott, hogy a városi hatóságok egyelőre vonakodni fognak a teljesítésétől. S ez volt a szerencséjük a jacksonville-i becsületes embereknek.

Zermah jártában-keltében gondosan figyelte az utcákon lejátszódó eseményeket, hogy beszámolhasson majd gazdájának, hiszen ez a mozgolódás James Burbanket is közvetlenül fenyegette. Ha egyszer a csőcselék erőszakos eszközökhöz folyamodik, az erőszak nem áll meg a város határánál, hanem alighanem kiterjed a járás ültetvényeire is. És ebben az esetben Camdless-Bayre igen hamarosan sor kerülhet.

A félvér nő éppen azért részletes és pontos értesüléseket akart szerezni gazdája számára. Walter Stannardhez sietett tehát, aki a város külső negyedében lakott.

Stannard háza kedves és kényelmes villa volt, körötte afféle oázisként, zöldellő facsoport. Ezen a tájékon ugyanis mindössze ezt a részt kímélte meg a vadont irtó telepesek fejszéje.

Alice gondoskodott arról, hogy a ház körül és a házban egyaránt példás rend legyen. Anyja régen meghalt; a leány már egészen fiatal kora óta egymaga vezette Walter Stannard háztartását, és valóban okos és kötelességtudó háziasszonynak bizonyult.

Alice meleg szeretettel fogadta Zermah-t. Mindenekelőtt Gilbert leveléről folyt köztük a szó. Zermah csaknem szó szerint emlékezett a levél egyes részeire, s azokat most elismételte.

- Hát igen - mondta Alice -, Gilbert itt van a közelünkben. De ki tudja, hogyan léphet ismét Florida földjére! Ki tudja, milyen veszélyek leselkednek még rá a hadjárat végéig!

- Légy nyugodt, Alice, Gilbertet semmiféle veszély sem fenyegeti! - felelte Stannard. - Nagyobb veszedelmekkel kellett szembenéznie a georgiai partraszálláskor, s főként a Port Royal-öböl ostromában. A floridaiak, azt hiszem, nem képesek erős vagy tartós ellenállásra. A Saint Johnt nem zárhatják el. Márpedig ha az ágyúnaszádok egyszer bejutottak a folyóra, nyitva áll előttük az út egészen a félsziget szívéig. A védekezés szinte lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz.

- Bár igaza volna, édesapám! - sóhajtott Alice. - Csak vége volna már ennek a véres háborúnak!

- Ez a háború, leányom, csak a déliek teljes vereségével végződhetik - folytatta Stannard. - De azért bizony, alighanem sokáig elhúzódik még. Attól tartok, hogy Jefferson Davis és tábornokai, Lee, Johnston, Beauregard, hosszú ellenállásra rendezkedhetnek be a tengerparttól távolabb fekvő államokban. A washingtoniak nem egykönnyen kényszeríthetik végső megadásra a délieket. De ami Floridát illeti, azzal gyorsan boldogulnak. Hanem Florida megszállása, sajnos, még nem biztosíthatja számunkra a végső győzelmet.

- Csak Gilbert ne kövessen el valami meggondolatlanságot! - mondta Alice, és összekulcsolta kezét. - Mennyire vágyódhatik arra, hogy legalább néhány órára viszontlássa az övéit... s ha arra határozná magát, hogy most, amikor olyan közel van a családjához...

- A családjához és magához, Alice kisasszony! - szólt közbe Zermah. - Hát maga talán nem tartozik a Burbank családhoz?

- Szívem szerint odatartozom, Zermah!

- Ne félj, Alice - szólalt meg ismét Stannard -, Gilbert sokkal megfontoltabb, semhogy ilyen veszélynek tegye ki magát, főként most, amikor Dupont tengernagy néhány nap alatt megszállhatja Floridát. Megbocsáthatatlan vakmerőség lenne, ha megkockáztatná ezt az utat, amíg az északiak nem tartják kezükben a félszigetet...

- Különösen mostanában, amikor az emberek még hajlamosabbak az erőszakra, mint régente - mondta Zermah.

- Az bizony igaz. A városban reggel óta puskaporos a levegő - felelte Stannard. - Magam is láttam a főkolomposokat, hallottam, mit beszélnek! Texar vagy nyolc-tíz napja mindig közöttük van. Bujtogatja, izgatja őket. Ezek a gonosztevők végül is fellázítják a csőcseléket, mégpedig nemcsak a város vezetősége, hanem mindenki ellen, aki nem az ő nézeteiket vallja.

- Nem lenne jó, Stannard úr, ha legalább egy kis időre elhagyná Jacksonville-t? - kérdezte Zermah. - Ráér visszajönni akkor, amikor az északiak már Floridában vannak. Az óvatosság nem árthat. Burbank úr lelkemre kötö