Egyedül volt az éjszakában. Úgy lopódzott tova, mint valami farkas a hosszú, hideg télben a jégtorlaszok között. Vastag, bélelt nadrágja, tehénbőrből cserzett durva kaftánja, fülére húzott sipkája, nem védte meg őt eléggé a csípős szél támadásai ellen. Ajka és keze fájdalmasan ki volt cserepesedve. Ujjai hegyét megdermesztette az éles hideg. Teljes sötétségben haladt a mélyre ereszkedett égbolt alatt, amelynek fellegei hóviharral fenyegették, április elején járt már az idő, csakhogy fenn, a magas északon; az ötvennyolcadik szélességi fokon. Meg nem állt volna a világért sem. Lehet, hogy ha megáll pihenni, nem lett volna képes folytatni az útját.

Éjjeli tizenegy óra tájban végre mégis csak megállt a vándor. Nem mintha lába nem bírta volna már tovább, vagy elakadt volna a lélegzete, vagy mintha úrrá lett volna rajta a kimerültség. Testi ereje fölért lelke erejével. S a hazaszeretet leírhatatlan szenvedélyével hangjában, így kiáltott:

- Végre... a határ... a livóniai határ... hazám határa!

Kitárta karját, mintha magához akarná ölelni a szeme előtt nyugat felé elnyúló tájékot. Határozott léptekkel tapodta a föld fehér takaróját, mintha bele akarná vésni lábanyomát ott, az utolsó szakaszon.

Messziről jött, nagyon messziről - sok ezer kilométernyi távolságból, veszedelmek között, amelyeken bátorságával, eszével, akaratával és konok kitartásával egytől-egyig diadalmaskodott. Szökevény volt. Két álló hónap óta törtetett szakadatlanul nyugat felé. Járhatatlan sivatagokon keresztül, gyötrelmes kerülő utakra kényszeredve, hogy elkerülje a kozák őrszemeket, magas hegyek meredek, tekervényes szorosain át, ide merészkedett az orosz birodalom középső tartományaiba, ahol a rendőrség hallatlan éberséggel ügyel! S végül, miután szinte csodaszerűen sikerült kisiklania oly találkozások elől, amelyekben könnyen életét veszthette volna, így kiáltott föl:

- A livóniai határ... a határ!

Talán ez az a baráti föld, ahol annyi év múltán visszatérvén, nincs már mitől félnie? A szülőföld, ahol nyugalma biztosítva van? Ahol barátai várják? Ahol családja fogadja tárt karokkal? Ahol felesége, gyermekei lesik visszaérkezését? Vagy akiknek éppen váratlan betoppanásával szeretne örömet szerezni?

Nem! Ezen a földön csak mint szökevény akart keresztülvágni. Csak a legközelebbi kikötőbe akart rajta keresztül eljutni. Hajóra akart szállni anélkül, hogy gyanút ébresszen. Biztonságban csak akkor lesz, amikor a livóniai partvidék a távol ködébe vész már mögötte.

- A határ! - kiáltotta a férfi. De hol volt hát ez a határ, amelyet sem folyó medre, sem hegylánc, sem erdő nem jelzett? Szerződés szabta meg csak e határ vonalát, minden földrajzi jellegzetesség nélkül?...

Nos, ez a határ választotta el az orosz birodalomtól a "balti tartományok" gyűjtőnéven ismert három kormányzóságot: Estlandot, Livóniát és Kurlandot. S e helyütt ez a határvonal ketté osztja délről-északra a Peipusz-tónak télen szilárd, nyáron folyékony tükrét.

Ki volt ez a szökevény? Ez a körülbelül harmincnégy esztendős, erős testalkatú, szélesvállú, izmos keblű, tagbaszakadt, elszánt férfiú? Mélyen szemébe húzott csuklyája alól sűrű, szőke szakáll látszott ki, s mikor a szél föl-fölkapta a csuklyát, két eleven szem ragyogott ki alóla, amelyeknek fényét a dermesztő szél sem olthatta ki; derekát széles derékszíj övezte, egy kis bőrerszényt rejtegetve, összes pénzével, amely néhány papír rubelre olvadt le, s hosszabb utazásra már nem lenne elég. Fölszerelését egy hatlövetű revolver egészítette ki, egy bőrtokba dugott kés, egy iszák, némi elemózsiával, egy pálinkával félig telt butykos és egy vaskos bot. Az iszákot, a butykost, sőt az erszényt is kevesebbre becsülte fegyvereinél, el is volt szánva, hogy fenevadak vagy rendőrügynökök támadása esetén használja is ez utóbbiakat. Csupán éjszakánként utazott, folyton abban reménykedve, hogy ekképpen észrevétlenül eljuthat majd a Balti-tenger, vagy a Finn-öböl valamelyik kikötőjébe.

Idáig, bármily veszedelmes volt is az útja, nagyobb baj nélkül eljutott, még ha nem is volt a katonai hatóságoktól igazolványa, amelynek felmutatását megkövetelhette tőle az orosz birodalom minden egyes postamestere. De vajon ez így lesz a partvidék közelében is, ahol sokkal szigorúbb a felügyelet?... Bizonyos, hogy szökését már jelezték, s hogy akár közönséges gonosztevő, akár politikai bűnös, egyforma buzgalommal fogják keresni, egyforma bosszúvággyal fogják hajszolni őt. S ha a szerencse, amely eddig híven kitartott mellette a livóniai határon elpártolna tőle, valóban a révben szenvedne hajótörést.

A Peipusz-tavon, amelynek hossza körülbelül százhúsz, szélessége 60 verszta, nyaranta nyüzsögnek a halászok, mert a tó vizében igen sok a hal. A közlekedés jóformán alig faragott fatönkökből, rosszul gyalult deszkákból durván összerótt, esetlen bárkákon zajlott, amelyek a víz sodrától hajtva gabonát, lent és kendert szállítottak a szomszéd piacokra, olykor le egészen a Rigai-öbölbe. De az évnek ebben a szakában, e szélességi fok alatt, ahol a tavasz oly későn áll be, a Peipusz-tó nem alkalmas a hajózásra, s a kemény tél idején befagyott tükre elbírna akár egy egész tüzérvonatot is. Nagy, fehér sivatag volt a tó tükre, középütt telve jégtömbökkel, s ott, ahol a folyók torkollnak belé, hatalmas jégtorlaszok emelkedtek rajta.

Ilyen volt az a félelmetes pusztaság, amelyen biztos léptekkel haladt a szökevény, könnyedén tájékozódva. Jól ismerte ezt a vidéket s gyorsan lépdelt, hogy napkelte előtt elérje a tó nyugati partját.

- Még csak éjjel két óra van, - gondolta. - Körülbelül húsz versztányi utat kell még megtennem, s akkor bizonyára találok majd a parton valami elhagyott halászkunyhót, ahol estig megpihenhetek... Ezen a földön már nem megyek találomra!

Mintha megfeledkezett volna az átélt fáradalmakról! Mintha visszatért volna önbizalma. Ha balvégzete úgy akarná, hogy a rendőrügynökök újra nyomába jussanak, bizonyosan ki tudna siklani a kezeik közül.

A szökevény attól félvén, hogy a pitymallat elárulja, mielőtt eljutna a Peipusz-tó túlsó partjára, még nagyobb erőfeszítéssel törtetett előre. Jót húzott a pálinkás butykosból, hogy új erőt merítsen belőle, s azután meggyorsította lépteit, anélkül, hogy csak egy percre is megállt volna.

Reggel négy óra felé néhány csenevész fát látott a távolban elmosódva, dértől fehérlő fenyőket, s egy csoport nyírt és jávorfát.

Íme ott volt előtte a part. De megnőtt ott a veszedelem is. Habár a livóniai határ középütt szelte ketté a Peipusz-tavat, érthető, hogy a vámőrségeket nem e vonal mentén állították föl. A közigazgatási hatóság a tó nyugati partján helyezte el őket, ahol a bárkák nyaranta ki szoktak kötni.

A szökevény tudta ezt, s éppenséggel nem volt meglepődve, amikor világosságot vett észre a távolban, mintha sárgás lyukat ütött volna a sűrű köd függönyén.

- Mozog ez a világosság vagy nem mozog? - kérdezte magában, megállván a körülötte tornyosuló jégtömbök egyikénél.

Ha a fény változtatja a helyét, akkor kézi lámpástól ered, amellyel valószínűleg a vámőrök éjjeli őrjárata igyekszik megvilágítani a Peipusz-tónak ezt a részét, s ez esetben óvakodnia kell, hogy az őrök útjába ne kerüljön.

Ha nem változtatja helyét a fény, akkor bizonyos, hogy valamelyik partmenti állomás belsejéből ered, mert a halászok ilyenkor még nem térnek vissza kunyhóikba, mivel be szokták várni a jégzajlást, amely április második fele előtt nemigen szokott megkezdődni. Mindenesetre az ésszerűség azt tanácsolta, hogy térjen ki vagy balra, vagy jobbra, nehogy az őrhely közelébe tévedjen.

A szökevény balra kanyarodott. Bal felől ugyanis, amennyire a reggeli szellőben oszladozó ködön keresztül láthatta, sűrűbben álltak a fák egymás mellett. Ha üldözni kezdik, talán könnyebben lel a fák között búvóhelyet s könnyebben menekülhet.

Körülbelül ötven lépésnyit haladhatott, amikor jobb felől felcsattant a kiáltás: - Állj! Ki vagy?

Ez a németes kiejtéssel elhangzott kiáltás rendkívül kellemetlenül lepte meg vándorunkat. A német nyelv egyébként a legelterjedtebb a balti tartományokban, ha a parasztok közt nem is, legalább a városi polgárság körében.

A szökevény egy szót sem felelt erre az "állj, ki vagy?"-ra... Hirtelen hasra vágódott a jégen s nagyon jól tette. Nyomban rá dördülés hallatszott, s ha nem lett volna elővigyázatos, a mellébe fúródik a puskagolyó. De vajon végleg megmenekült az őrjárattól? A vámőrök kétségtelenül észrevették... Bizonyság volt rá az "állj, ki vagy?!" és a puskalövés... De persze az is lehetséges, hogy a ködös homályban azt hiszik, hogy csak a szemük káprázott.

S valóban a szökevény nem ok nélkül következtethetett erre abból a beszélgetésből, amelyet a vámőrök folytattak egymással, amint feléje közeledtek.

Partmenti vámőrök voltak, afféle szegény ördögök, sárgára fakult zöld egyenruhában, akik könnyen nyújtják a kezüket egy kis borravalóért, oly soványka fizetést juttat nekik az orosz vámhatóság. Ketten voltak, már visszatérőben az őrhelyükre, mikor azt hitték, hogy valami emberi alak árnyékát látják a jégtömbök között.

- Bizonyos vagy benne, hogy láttad? - szólt az egyik.

- Láttam, - felelt a másik; - holmi csempész lehetett, aki Livóniába próbált átszökni...

- Nem az első ezen a télen, s nem is az utolsó és azt hiszem, hogy elillant, mert sehol sincs nyoma!

- Eh! - felelt a másik, az aki lőtt, - ki a manó tudna ilyen ködben célozni? Különben sajnálom, hogy nem találtam el emberünket... A csempészfélének mindig tele van a butykosa... Testvériesen megosztoztunk volna rajta...

- Nincs is jobb egy kis gyomorerősítőnél - tette hozzá a másik.

A vámőrök tovább folytatták szemleútjukat, s kétségtelenül jobban lelkesítette őket az a gondolat, hogy egy jó korty pálinka vagy vodka mellett felmelegszenek, mint az, hogy hurokra kerítenek egy csempészt. Kárbaveszett fáradság volna.

A szökevény, - mihelyt azt hitte, hogy a vámőrök elég messze járnak már, - folytatta útját a part felé, s napfölkelte előtt talált is egy elhagyott kunyhót, három kilométernyire dél felé az állomástól, ahol meghúzta magát a szalmában.

Bizonyos, hogy az ésszerűség azt kívánná, hogy ezen a napon virrasszon, minden gyanús közeledést azonnal észrevegyen, hogyha a vámőrök a kunyhó felé találnának kerülni, idejekorán odébb állhasson. De bármilyen kitartó volt is vándorunk egyébként, annyira kimerült, hogy nem tudta leküzdeni fáradtságát. Elnyújtózkodott az egyik sarokban, kaftánjába burkolózott s mély álomba merült. A nap jól előre haladt már, amikor fölébredt.

Délután három óra volt. A vámőrök szerencsére nem bújtak elő őrhelyükről, ahol folyton az éjszakai lövésről beszélgettek s nagyon valószínűnek tartották, hogy káprázat játszott velük. A szökevény szerencsésnek vallhatta magát, hogy megmenekült az első veszedelemtől, amikor átlépte hazája határát.

Alig, hogy fölébredt üdítő álmából, éhségét kellett csillapítania. Iszákjának tartalma körülbelül kétszerre volt még elegendő. De a legközelebbi pihenő helyén föltétlenül gondoskodnia kellett újabb eleségről, s meg kellett töltetnie pálinkával a butykosát is, amelyet az utolsó csöppig kiürített.

- A parasztok sohase utasítottak el, - gondolta magában, - a livóniai nép még kevésbé fog elutasítani egy közülük való oroszt.

Igaza volt; de nem kellett egyéb, csak az, hogy balszerencséje valami német származású kocsmároshoz vezesse, amilyen bőven akad ezekben a tartományokban. S ők bizony nem fogadják olyan szívesen az orosz embert, mint az orosz birodalomban a parasztok.

Egyébként a szökevény egyelőre nem szorult még mások jótékonyságára útja közben. Volt még néhány rubelje, éppen elegendő, hogy szükségleteit fedezhesse, legalább addig minden bizonnyal, amíg Livóniában jár. Igaz, hogy a tengeri út költségeire nem tellett a pénzéből... De ez a jövő gondja. Egyelőre arról van szó, hogy mielőbb eljusson, - anélkül, hogy elcsípjék, - valamelyik tengerparti kikötőbe, akár a Finn-öbölben, akár a Balti-tengeren; s erre kellett fordítania minden erejét.

Mihelyt eléggé besötétedett, - este hét óra tájban, - rendbe hozta a revolverét és kilépett a kunyhóból. A szél napközben irányt változtatott, és délről fújdogált. A hőmérséklet nulla fokra emelkedett, s a hótakaró, amelyet sötétlő pontok tarkítottak, már-már olvadozni kezdett.

A táj egyhangú síkság volt mindenütt; csak északnyugat felé látszott rajta néhány száz-százötven méteres magaslat. Az ilyen végtelen síkságon könnyűszerrel haladhat a gyalogos, hacsak a hirtelen olvadás váratlanul járhatatlanná nem teszi a talajt. S vándorunknak volt oka ettől félni. Mielőbb a kikötőbe kellett jutnia, s ha a zajlás az idén korábban megkezdődnék, mint máskor, még jó is volna: legalább hamarább megindulna a hajóközlekedés is.

A Peipusz-tótól körülbelül 15 versztára volt Ecks falu, ahová a szökevény reggel hat óra tájban érkezett. De volt rá gondja, hogy elkerülje. Mert különben megkockáztatta volna azt, hogy a rendőrügynökök az igazolványát kérik, ami nagy zavarba hozná őt. Búvóhelyet sem bent a faluban keresett. Ezt a napot a falutól egy kilométernyire egy elhagyott omladékos házban töltötte el, ahonnan este hat óra felé bújt elő, hogy délnyugat felé folytassa útját, az Embach folyó irányában, amelyhez 11 versztányi gyaloglás után jutott el. Az Embach a Vatzjero-tóba ömlik, a tó északi csúcsánál.

E helyütt nem a part sűrű égerfái és jávorfái közé hatolt be a szökevény, hanem célszerűbbnek találta, hogy a tó jegén folytassa útját, amelynek szilárdsága még nem rendült meg.

A magasba emelkedett felhőkből meglehetős nagy eső szakadt alá, elolvasztván a hótakarót. Minden jel arra vallott, hogy az olvadás már nincs messze. Közeledett a nap, amikor a tájék vízfelületeit borító jég zajlásnak indul.

A szökevény gyors léptekkel haladt, hogy elérje a tó csücskét, még pirkadat előtt. Huszonöt versztányi utat kell még megtennie ma éjjel. Nagy út ez egy már amúgy is fáradt embernek, - a leghosszabb, amelyet kitűzött maga elé. Hiszen ezzel együtt még 50 versztányira, ha úgy tetszik tíz mérföldnyire volt kitűzött céljától. A következő napi tíz órás pihenést alaposan ki fogja érdemelni.

Baj volt, hogy az idő esősre fordult. Száraz hidegben könnyebben és gyorsabban lehet gyalogolni. Igaz, hogy az Embach szilárd jegén jobb az út, mint a part mentén, amelyet sárba merített már az olvadás. Csakhogy a tompa reccsenések s itt-ott egy repedés arra vallottak, hogy a zajlás nem várat már sokáig magára. S akkor bizony a gyalogló nehezen tud átkelni a folyón, hacsak el nem szánja magát az úszásra is. Mindenesetre meg kellett hosszabbítani az útszakaszokat.

Utasunk jól tudta ezt és emberfeletti erőfeszítéseket tett. Szorosan összehúzott kaftánja megvédte őt a szélrohamok ellen. Csizmáját nemrégiben rendbehozatta, talpát nagy fémszögekkel verette ki, amelyek biztossá tették lépteit a síkos jég hátán, s bár vaksötét volt, nem kellett attól tartania, hogy eltéved, mivel az Embach toronyiránt mutatta útját a célja felé.

Reggel három órára húsz versztányi utat tett meg. Két órája volt még hajnalig, addigra pihenőhelyhez jut. Ez alkalommal sem volt rá szükség, hogy valamelyik faluba merészkedjék vagy fogadóban keressen menedéket, mert elesége bőven elég még egy napra. Jó lesz bárminő hely, amely estig biztonságot nyújthat neki. Az erdőségben, amely a Vatzjero északi csücskén a partot borítja, akad nem egy favágókunyhó, amely telente lakatlan. Van ezekben a kunyhókban egy kis szén, s ezzel, meg a fákról lehullt száraz ágakkal könnyen éleszthet tüzet az ember, amelynek melegére szüksége volt vándorunk testének-lelkének egyaránt, s attól sem kell félnie, hogy a tűzhely füstje árulója talál lenni e rengeteg pusztában.

Bizonyos, hogy a tél kemény volt; de éppen a tél dermesztő hidegének köszönhetett a szökevény sok mindent, amióta betette a lábát az orosz birodalom területére.

Aztán meg nem barátja-e a tél az oroszoknak? A közmondásuk azt tartja, hogy zord barátjuk...

Egyszerre csak vad üvöltés harsant föl az Embach balpartja felől. A hang kizárt minden tévedést: állati üvöltés volt, néhány száz lépésnyiről. Közeledett vagy távozóban volt az állat?... A sötétségben nem tudta megállapítani.

A férfi megállt egy pillanatra és feszülten figyelt. Résen kellett lennie, nehogy meglepetés érje.

Az üvöltés többször ismétlődött, mégpedig egyre erősebben. Újabb meg újabb üvöltés felelt rá.

Semmi kétség, farkas-falka jön felfelé az Embach partján és lehet, hogy a fenevadak megérezték már, hogy ember van a közelükben.

Csakhamar olyan erővel harsant föl a gyászos ordítás, hogy a szökevény azt hitte, nyomban rátámadnak.

- Farkasok, - szólt a szökevény - s a falka nincs már messze.

A veszedelem óriási volt. Ezek a fenevadak, amelyeket a kemény tél kiéheztetett, valóban félelmetesek. Egy farkastól nincs mit tartania annak, aki bátor és hidegvérű ember, még ha nincs is más fegyvere, csak botja. De öt-hat ilyen fenevadat nehéz elriasztani revolverrel is, hacsak minden lövés nem talál.

Arra gondolni sem lehetett, hogy a szökevény búvóhelyet találjon, ahol a támadást elkerülheti. Az Embachnak alacsony és csupasz volt a partja. Egyetlen fának sem volt nyoma, amelynek ágaira felkapaszkodhatna. A falka nem lehetett távolabb ötven lépésnél, akár a jég hátán rohant előre, akár a síkon át.

Vándorunk okosabbat nem tehetett, minthogy minden erejével futásnak eredjen, bár sok reménye nem igen lehetett, hogy a fenevadak elől elmenekülhet; a kellő pillanatban aztán meg kell állnia és szembe kell szállania a támadással. Így is tett; de csakhamar érezte, hogy a farkasok a sarkában vannak. Ordításuk alig húsz lépésnyiről hangzott a háta mögött. Megállt s úgy rémlett neki, hogy a homályban ragyogó pontok villognak, mint az izzó parázs.

A farkasok szeme volt, a lesoványodott, mély horpaszú, koplalástól megvadult farkasoké, amelyek mohón lesték a zsákmányt s úgy érezték, hogy mindjárt beleharaphatnak.

A szökevény megfordult, egyik kezében revolverét, a másikban botját szorongatva. Jobb szerette volna, ha csak a botját kell használnia, mert ha esetleg rendőrök portyáznak a közelben, a lövésekkel magára vonná a figyelmüket.

A vándor szilárdan megvetette a lábát, miután karját kiszabadította kaftánja bő ráncai közül. Botját gyorsan körben forgatva megállította azokat a fenevadakat, amelyek legközelebbről szorongatták. Az egyik a torkának ugrott, de ezt egy ütéssel leterítette.

De mivel fél tucatnyi farkas volt a falkában, vagyis sokan voltak ahhoz, hogy megriadjanak és ahhoz is, hogy egymás után végezhetne velük úgy, hogy revolverét ne használná. Különben is, miután újból egy súlyos csapást mért a második farkas fejére, botja, amellyel oly félelmetesen tudott bánni, kettétört a kezében.

A férfi újra futásnak eredt, de mikor a fenevadak utána iramodtak, újra megállt és négyszer közéjük lőtt.

Két farkas halálosan találva, elterült a jégen, amelyet a kiomló vér pirosra festett; de a másik két lövés nem talált, mivel két farkas mintegy húsz lépésnyire tőle félreugrott.

A szökevény nem ért rá újra tölteni. A falka újra összeverődött, megint utána iramodott. Kétszáz lépéssel odébb sarkában voltak már a fenevadak s kaftánja lebernyegét mardosták, ki-kitépve belőle egy-egy foszlányt. Ha megbotlik, menthetetlenül vége van. Többé nem tud felállni s a dühöngő fenevadak szétmarcangolják.

Ütött volna hát csakugyan utolsó órája?... Annyi megpróbáltatás, annyi veszedelem után, elérkezett a szülőföldjére, és a végén se híre, se pora nem marad...

A hajnal első sugaraiban látszott már a tó széle.

Az eső elállt és könnyű köd ült az egész tájon. A farkasok rávetették magukat áldozatukra, aki a revolver agyával verte vissza őket. A fenevadak mardosva, karmolva folytatták a támadást.

Egyszerre csak a férfi nekiment egy lajtorjának... Mihez volt vajon odatámasztva ez a lajtorja?... Mit számít az? Ha sikerül felkapaszkodnia rá, a farkasok nem követhetik, s egyelőre biztonságban van.

A lajtorja ferdén emelkedett fölfelé s a lába, - furamód, - nem érte a földet, mintha a levegőben lógna. A ködben nem látszott, mihez támaszkodik a teteje.

A szökevény megragadta a lajtorját s néhány fokán felszaladt, abban a pillanatban, amikor a farkasok utoljára ugrottak rá. Belekaptak a csizmájába, amelynek széttépték a bőrét.

A lajtorja recsegett a férfi súlya alatt és inogni kezdett. Le fog törni alatta? Akkor széttépik, elevenen felfalják...

De nem tört le, s a szökevény olyan ügyesen kúszott föl a lajtorja legfelső fokára, mint matróz a kötélzetre.

Ott egy gerenda, olyasmi mint egy kerékagy emelkedett ki a lajtorja fölött. Megragadta s föléje húzódzkodva ráült, szétvetett lábbal, mintha lovon ülne.

A szökevény megmenekült a farkasok torkából, s a fenevadak a lajtorja lába körül ugrándozva, rémes üvöltésekkel adták ki dühüket.

A szökevény egyelőre biztonságban volt. A farkasok nem mászhatnak fel utána úgy, ahogy megtehették volna a medvék, amelyek szintén nagy számban élnek a livóniai erdőkben s nem kevésbé veszedelmesek. De a magasból le nem szállhatott, amíg az utolsó fenevad is el nem tűnik, aminek napfölkeltekor bizonyosan be kell következnie.

De miért volt a lajtorja ezen a helyen és hová volt erősítve a felső vége?...

Egy gerendához, amely mint mondottuk, kerékagy volt s amelyből még három hasonló lajtorja nőtt ki - voltaképpen négy szárny, egy malomnak a négy szárnya, amely egy kis dombon emelkedett, nem messze onnan, ahol az Embach találkozik a tóval. Szerencsés véletlen folytán a malom nem működött abban a pillanatban, amikor a szökevény - már-már az utolsó percben - fölkapaszkodhatott az egyik szárnyon.

De könnyen megtörténhet, hogy a szerkezet megindul majd reggel, ha a szél kedvező lesz. Ez esetben bajos lesz a forgásban lévő kerék agyán maradni. Meg aztán a molnár is észreveszi a kerékagyon lovagló idegent, ha reggel el talál jönni, hogy kifeszítse a vitorlákat és beállítsa a külső emelőrudat. De vajon lemerészkedhet-e a szökevény a földre?... A farkasok még mindig a domb tövében tanyáznak, üvöltözve, ordítozva, s bizonyára hamarosan fölriasztják a szomszédos házak lakóit!...

Nem tehetett egyebet, minthogy behúzódik a malom belsejébe, ott bújik meg egész nap, ha ugyan a molnár nem lakik a malomban, - ami aligha valószínű, - s ott várja be az estét, amikor tovább folytathatja útját.

Odébb csúszott tehát a malom tetejéig, s a padlásablakhoz ért, amelyen át kinyúlt az indítókar, tengelyével a földre támaszkodva.

A malomnak, úgy ahogy arrafelé rendesen, fordított hajótesthez vagy ellenző nélküli sapkához hasonló teteje volt, amelyet belülről egy sor görgőn a szél irányába lehetett fordítani. A malom faalapépítménye a földből emelkedett ki, ellentétben a hollandiakkal, amelyek többsége egyetlen nagy központi csapon forgott, s ennek itt két bejárata volt, szemben egymással.

A szökevény, miután a padlásablakhoz ért, minden nagyobb nehézség és nesz nélkül átkúszott az ablak szűk nyílásán. Egy kis padlásszobafélébe jutott, amelynek padlóján keresztül a malom alsó részén elhelyezett malomkő tengelye nyúlt le függőlegesen, a vízszintes hajtótengelyhez fogaskerekekkel csatlakozva.

A hely néma és sötét volt. Bizonyosnak tetszett, hogy ez idő szerint egy lélek sincs a malom földszintjén. A deszkafalon körbe-körbe meredek lépcső vezetett le a padlásról a földszintre, amelynek padlata a dombtető volt. De az ésszerűség azt tanácsolta, hogy a szökevény ne merészkedjék lejjebb a padlásszobából. Először éhségét kellett csillapítania, azután pihennie kellett haladéktalanul, e parancsoló szükségletek kielégítése nem várhatott tovább.

Elfogyasztotta tehát elemózsiájának utolsó morzsáját is. Nem maradt egy falat harapnivalója sem, úgyhogy a következő napon gondoskodnia kell pótlásról. Hol és hogyan?... Az majd elválik.

Reggel félnyolc felé, amikor a köd felszállt, könnyű volt szemügyre venni a malom környékét. Kihajolt a padlásablakon, hogy körülnézzen. Jobbra síkság terült el, amelynek hótakarója pocsolyává olvadt. Végtelenbe vesző út kanyargott a síkon keresztül nyugat felé, valami ingoványon át, amely fölött vízi szárnyasok röpdöstek. Balra a tó terült el, amelynek jég borította még a tükrét, azt a pontot kivéve, ahol az Embach ered.

Itt-ott néhány sötét koronájú fenyő ágaskodott a csupasz éger- és jávorfák között.

A szökevény megállapította, hogy a farkasok, amelyeknek egy óra óta nem hallotta már az üvöltését, elmentek a malom mellől.

- Igen ám, - gondolta magában, - csakhogy a vámőrök és a rendőrök veszedelmesebbek ezeknél a fenevadaknál! - Minél közelebb jutok a tengerparthoz, annál nehezebb lesz tévútra vezetnem őket... Összeesem, olyan álmos vagyok... Pedig mielőtt elalszom, tájékozódnom kell, hogyan tudok elmenekülni innen szükség esetén.

Az eső elállt. A hőmérséklet emelkedett néhány fokkal, mert nyugati szél lengedezett. De vajon ez a szél, amely elég vidoran fújdogált, nem bírja rá a malom gazdáját arra, hogy megindítsa a malmát?...

A padlásablakból körülbelül fél versztányira néhány magányos házikó is látszott, itt-ott fehérfoltos zsúptetővel. A házikókból több helyütt keskeny reggeli füstszalag szállt a magasba.

Bizonyára ott lakik valamelyik házban a molnár is, és így a szökevénynek volt oka szemmel tartani a tanyát.

Rászánta magát, hogy lemerészkedik a meredek belső lépcsőn, lement egészen a malomkövet tartó állványig. Alatta gabonászsákok sorakoztak. Tehát a malom nem volt elhagyatott és működött, amikor a szél ereje mozgásba hozhatta a vitorlát. Minden percben itt teremhetett tehát a molnár, hogy munkához lásson.

Az adott körülmények közt oktalanság lenne ott maradni, s legokosabb visszamenni a padlásra és aludni néhány óra hosszat. A földszinten nagyon könnyen meglephetnék. A malom két bejáratának ajtaja csak kilincsre járt, úgyhogy bárki betévedhetett a malomba, hogy meghúzódjék, ha újra megered az eső. A szél is élénkebb lett, és a molnár valószínűleg nemsokára betoppan.

A szökevény, miután még egyszer kikémlelt a réseken, fölmászott a falépcsőn újra a padlásszobába s ott csakhamar elnyomta a fáradság, úgyhogy mély álomba merült.

Hány óra lehetett vajon, mikor fölébredt?... Körülbelül délután négy óra. Javában állt a nap; de a malom még mindig pihent.

A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy a szökevény, amikor fölegyenesedett, - bár félig meg volt gémberedve a hidegtől, - csak óvatosan és nesztelenül mozgott és nyújtózkodott. Különben nagy veszedelem fenyegette volna.

Valóban csakhamar hangokat hallott a malom földszintjéről, mintha többen beszéltek volna, mégpedig nem minden indulatosság nélkül. Ébredése előtt fél órával léptek be a malomba a beszélgetők, és a szökevényt minden bizonnyal fölfedezik, ha felmásznak a padlásra is.

A szökevény meg se moccant.

A padlón elnyúlva figyelt arra, amit lent beszéltek.

Az első pár szóból kitalálta, kik azok, akik a malomban vannak. Rögtön megértette, milyen veszedelemtől menekült meg, - ha ugyan megmenekült, - jobban mondva, ha sikerül észrevétlenül távoznia a malomból, akár mielőtt odébb állnak, akár, ha már távoztak azok, akik a molnárral beszélgettek.

Három rendőr volt, egy kapitány és két kísérője.

Ez idő tájt a balti tartományok közigazgatásának az oroszosítása még csak kezdődőfélben volt, s a szlávok még nem szorították ki nagyon a germánokat. A rendőrségen sok volt még a német. Kivált közülük Eck kapitány, aki sokkal szigorúbban teljesítette hivatását, ha livóniai oroszokról volt szó, mintha német származású polgártársai voltak a bűnösök. Egyébként nagyon buzgó, nagyon éleseszű ember volt; szerették a feljebbvalói is, mert valósággal konok hévvel igyekezett felderíteni a rábízott bűnügyeket. Büszke volt arra, hogy minden sikerül neki, s a kudarcot nem bírta elviselni. Ez idő szerint egy fontos nyomozáson fáradozott, mégpedig annál is több eréllyel és ügyességgel, mert arról volt szó, hogy kézrekerítsen egy szibériai szökevényt, aki livóniai orosz volt...

Mialatt a szökevény aludt, a molnár kijött a malmába azzal a szándékkal, hogy egész álló nap dolgozni fog. Kilenc óra tájban a szél kedvezőnek látszott, s ha a malom vitorlái megindultak volna, a szökevény az első zajra fölébred mély álmából. De finom eső kezdett permetezni, és a szél ellanyhult.

A molnár éppen az ajtaja küszöbén álldogált, amikor Eck és kísérői meglátták és betoppantak hozzá, hogy kérdezősködjenek.

E pillanatban Eck így szólt:

- Nem láttál egy körülbelül harminc-harmincöt esztendős férfit partra szállni a tó csücskénél?

- Nem én, egy lelket se, - felelt a molnár. - Ilyenkor nemigen vetődik a tanyánkra senki emberfia... Idegen emberről van szó?

- Idegenről?... Nem. Orosz ember. Orosz a balti tartományokból.

- Á! Orosz? - ismételte a molnár.

- Az... egy gazember, akit dicsőség lesz kézrekerítenem!

A rendőrök gazembernek tartanak minden szökevényt, akár politikai bűnös, akár közönséges gonosztevő.

- És a nyomában vannak? - kérdezte a molnár.

- Huszonnégy órája jelentették, hogy a tartományok határán jár.

- Tudják, hová iparkodik? - kérdezte a molnár, aki természeténél fogva kíváncsi ember volt.

- Magad is kitalálhatnád, - felelt Eck. - Oda iparkodik, ahol hajóra szállhat, ha megolvad a jég. Valószínűleg inkább Revelbe, mint Rigába.

A kapitány nem ok nélkül említette ezt a régi orosz városkát, ahol a birodalom északi részének tengeri közlekedése összpontosult. Revelt vasúti vonal kötötte össze Szentpétervárral, a kurlandi partok mentén. A szökevénynek érdekében állhatott, hogy Revelbe jusson, amely fürdőhely volt, vagy ha nem Revelbe, akkor legalább a szomszédos Balliskibe, amely az öböl csúcspontjánál feküdt, mert e helyütt indul meg először az olvadás után a hajóközlekedés.

Igaz, hogy Revel, ez a régi Hanza város, amelynek lakói egyharmadrészt németek, egyharmadrészt észtek, Észtország őslakói, száznegyven versztára volt a malomtól. S ez a távolság négy hosszú szakaszra osztható.

- Miért iparkodna Revelbe? - kérdezte a molnár. - Sokkal okosabban tenné az a gazember, ha Pärnuba igyekeznék!

Valóban Pärnu csak száz versztányira volt Riga felé, amely kétszer oly távol volt, mint Pärnu, fölösleges lenne arrafelé folytatni a nyomozást.

Természetes, hogy a szökevény, aki lélegzetét visszafojtva, mozdulatlanul fülelt a padláson, feszülten figyelte ezt a beszélgetést, mert nagy hasznát vehette annak, amit hallott.

- Hát persze, hogy Pärnuba is mehet, a falleni szakaszokat - szólt a kapitány - már értesítettük, résen állnak. De az a legvalószínűbb, hogy a szökevény Revel felé igyekszik, ahol a leggyorsabban hajóra szállhat.

Legalábbis így vélekedett Verder őrnagy, a livóniai tartomány rendőrségének a feje, Roganov ezredes főparancsnoksága alatt. Ha Roganov ezredes, aki orosz ember volt, nem osztozott is Verder őrnagy ellenszenvében és rokonszenvében, a német származású Verder őrnagy e tekintetben teljesen egyetértett beosztottjával Eck kapitánnyal.

Féken tartani valamennyiüket és békét tartani köztük Gurko tábornoknak volt a dolga, aki mint a balti tartományok kormányzója, mindannyiuk feljebbvalója volt.

Ez a magas állású személyiség a kormány elgondolásához igazodott, amely, mint már említettük, arra törekedett, hogy fokról-fokra oroszosítsa a tartományok közigazgatását.

Lent a malomban még néhány percig tartott a beszélgetés. A kapitány leírta a szökevényt, úgy, ahogy a hozzáérkezett személyleírás jellemezte, amelyet szétküldtek a környékbeli összes kerületekbe. A közepesnél magasabb termet, izmos, karcsú alak; körülbelül harmincötesztendős; sűrű, szőke szakáll; amikor átlépett a határon, durva, barnás kaftán volt rajta.

- Még egyszer mondom, - szólt a molnár - hogy ez az ember - mit is mondott, hogy orosz?...

- Úgy van, orosz!

- Szóval, azt mondom, hogy ez az ember nem járt a tanyánkon, s nem találják nyomát egyik házban sem errefelé.

- Azt tudod, ugye, - szólt a kapitány, - hogy aki menedéket nyújt neki, azt kockáztatja, hogy letartóztatják és bűntársának tekintik?

- A jó Isten oltalmazzon, - szólt a molnár. - Tudom, és nem is merném megkockáztatni!

- Igazad van, - szólt Eck, - és nem tanácsos Verder őrnaggyal összeütközésbe kerülni.

- Isten mentsen, kapitány uram.

Eck ezután távozni készült, ismételvén, hogy embereivel együtt tovább folytatja a nyomozást Pärnu és Revel közt, ahol az összes rendőrszakasz megkapta már az utasítást, hogy tartsa az összeköttetést.

- A szél délnyugatra fordult, kapitány uram, - szólt a molnár. - Erősödik. Nem volnának szívesek az emberei segíteni, hogy megindíthassam a malmomat? Akkor nem kellene visszamennem a tanyára és itt maradhatnék egész éjszaka.

Eck szívesen vállalkozott a segítségre. Emberei kimentek a szemközt levő bejáráson s a tetőzet nagy emelőrúdját megragadva, szél iránt fordították a malom tetejét. A vitorlákat kifeszítették, miután a fogaskerekek egymásba kapaszkodtak, a malom szabályos kerepeléssel megindult.

A kapitány embereivel együtt eltávozott, délnyugati irányban...

A szökevény minden szavát hallotta ennek a beszélgetésnek. Megtudta, hogy viszontagságos útja végén igen nagy veszedelmek fenyegetik. Jelezték már a szökését és körözték... A rendőrség a nyomában van... Mindent el fognak követni, hogy kézrekerítsék... Vajon megpróbáljon mégis eljutni Revelbe? Nem, gondolta magában. Jobb lesz, ha Pärnuba igyekszik, ahová hamarabb eljuthat... Tekintettel a hőmérséklet emelkedésére, a zajlás nem késhet már sokáig, sem a Balti-tengerben, sem a Finn-öbölben.

Miután határozott, azon kellett lennie, hogy észrevétlenül elillanhasson a malomból, mihelyt beáll a sötétség.

De hogy' meneküljön anélkül, hogy a molnár meg ne neszelje? A szél tartósnak ígérkezett s ha a malom működik, a molnár bizonyára ott marad egész éjszakára. Arra nem is gondolhatott, hogy lemerészkedik a malom alsó részébe, s ott távozik vagy az egyik, vagy a másik kijáraton...

Vajon lehetséges, hogy a padlásablakon kibújva, elkússzon a tető forgatására szolgáló nagy emelőrúdig és leereszkedjék rajta a földre?...

Egy ügyes és bátor embernek meg kell kockáztatnia, noha a vitorla forgott s az embert könnyen bekaphatták a kerék fogai. Könnyen az lehet a vége, hogy halálra zúzódik; de meg kell próbálnia.

Egy órába beletelhet még, amíg elég sötét lesz. S ha időközben feljön a molnár a padlásra, ha dolga akad ott, vajon remélheti a szökevény, hogy észrevétlenül maradhat?... Ha még nappal lesz, akkor azért nem, ha már besötétedett, akkor azért nem, mert a molnár minden bizonnyal lámpással fog járni.

Mindegy! Ha fel találna jönni a molnár a padlásra és fölfedezné a rejtőzködőt, a szökevény rávetné magát, legyűrné és elhallgattatná. Ha a molnár ellenállna, ha megpróbálna védekezni, ha kiáltásaival fölverné a tanya lakóit, az az ő baja volna... A szökevény késével torkára forrasztaná a szót. Nem azért jött oly messziről, annyi veszedelmen keresztül, hogy visszariadjon bármitől is szabadulása érdekében.

Mindazonáltal azt remélte, hogy mégsem kell vért ontania avégből, hogy továbbállhasson... Mért is jönne fel a molnár a padlásra?... Nem kell vajon szüntelenül a malomkövekre vigyáznia, amelyeket teljes sebességgel forgat a hatalmas vitorla.

Egy óra telt el a szerkezet egyhangú kerepelése, a fogaskerekek csikorgása, a szél zúgása és a magvak recsegése közepett. Az árnyék kezdett úrrá lenni a szürkületen, amely elég sokáig eltart ott fönn a magas északon. A padlás belsejében sűrű sötét lett. Közeledett a cselekvés pillanata. Éjszaka fárasztó utat kell megtennie, legalább negyven versztát, és fontos, hogy ne halogassa az indulást, csak addig, ameddig okvetlenül szükséges.

A szökevény megpróbálta, könnyen jár-e az övén lógó kés a tokban. Revolverének dobjába hat golyót tett, mert a farkasokra kilőtte mind a hatot.

A szökevény óvatosan a padlásablak felé kúszott, mikor egyszerre csak a malom zakatolásán keresztül is elég tisztán hallható zajra lett figyelmes.

Valaki súlyos léptekkel közeledett, recsegtek alatta a lajtorjafokok. A molnár jött fölfelé a padlásra, kezében lámpással.

Fel is bukkant abban a pillanatban, mikor a szökevény, markában a revolverrel, talpra ugrott, hogy szükség esetén rávesse magát.

De a molnár, mihelyt törzsével már kiemelkedett a padlás nyílásából, így szólt:

- Bátyuska, menned kell... Ne késlekedjél... Gyere le... az ajtó nyitva van.

A szökevény elképedésében nem tudott mit felelni. A derék molnár tudta, hogy ő a padláson van?... Látta talán, mikor bemenekült a malomba?... Persze! A molnár fönt járt a padláson, miközben a szökevény aludt, észrevette őt, de nem ébresztette föl. Vajon éppúgy orosz, mint ő?... Az oroszok könnyen egymásra ismernek... Hallotta, hogy a livóniai rendőrség üldözi ezt az embert... Miért?... Az mindegy volt neki. Nem akarta tudni, éppúgy, ahogy kiszolgáltatni sem akarta őt Eck kapitánynak és embereinek.

- Gyere le, - ismételte a molnár nyájasan.

A szökevény, akinek az izgalomtól hevesen vert a szíve, leereszkedett a malom alsó részébe, ahol az egyik ajtó nyitva volt.

- Itt van egy kis elemózsia, - szólt a molnár, miközben kenyeret és húst tömött a szökevény iszákjába... Láttam, hogy üres, és a butykosod is üres... Töltsd meg, azután eredj tovább.

- De... ha a rendőrség megtudja...

- Azon légy, hogy kijátszd őket; velem pedig ne gondolj... Nem kérdem, ki vagy... Csak azt tudom, hogy orosz vagy, s nincs olyan orosz, aki kiadna egy másik oroszt a német rendőröknek.

- Köszönöm... Köszönöm! - kiáltott a szökevény.

- Eredj, bátyuska!... Az Isten vezéreljen és bocsásson meg neked, ha van mit megbocsátania.

Az éjszaka vaksötét volt, s az úton, amely a domb tövében haladt tova, egy lélek sem volt. A szökevény még egy utolsó Istenhozzádot intett a molnárnak, azután eltűnt.

Új útiterve értelmében az volt a szándéka, hogy aznap éjjel eljusson Fallenbe, s valahol a városka környékén pihenje végig a következő napot. Negyven versztányi utat kell megtennie... akkor aztán csak hatvan versztára lesz Pärnutól, úgyhogy még két éjszaka, s ha balvégzete nem gördít elébe akadályt, április 11-én éjfélre elérkezik Pärnuba! Ott elrejtőzik majd addig, amíg szert nem tesz annyi pénzre, hogy hajóra szállhasson, mert lesz elég induló hajó, mihelyt a zajlás szabaddá teszi a Balti-tengert.

A szökevény gyors léptekkel haladt előre, hol síkságon át, hol sötét fenyőerdők és nyíresek mentén. Néha egy-egy domb tövében kellett tovább törtetnie, keskeny szorosokon, a gránitsziklás partok közt félig befagyott folyókon kelt át. A talaj nem volt olyan terméketlen, mint a Peipusz-tó környékén, ahol a sárgás homokos földön teng csak a növényzet. Hosszú időközönként feltűnt egy-egy álomba merült falu, sík, egyhangú mezőségek közepette, amelyeket hamarosan felszánt az eke a tatárka-, rozs-, len- és kender-vetéshez.

A hőmérséklet észrevehetően emelkedett. A félig olvadt hó pocsétákat alkotott. Ebben az esztendőben korán fog olvadni.

Öt óra tájban, - már Fallen közelében, - fölfedezett a szökevény egy elhagyott viskót, amelyben meghúzódhatott anélkül, hogy valakivel találkozzék. A molnár elemózsiájának egy része s utána az alvás új erőt öntött a szökevénybe. Este hat órakor indult tovább, miután zavartalanul pihent egész nap. Ha a tizedikére virradó éjszaka megteheti Pärnu felé a hatvan versztányi útnak a felét, akkor az a szakasz lesz az utolsó előtti.

Így is történt. Napkeltekor meg kellett állnia a szökevénynek, ez alkalommal - jobb búvóhely híján, - egy fenyőerdő mélyében, félversztányira az országúttól. Ez sokkal okosabb volt, mint hogyha bement volna szállást kérni valami majorba vagy fogadóba. Az ember nem mindig akad olyan szállásadóra, amilyen a tóparti molnár volt.

Déltájban a szökevény, aki a sűrűben rejtőzködött, látta, hogy egy csapat rendőr vonul az országúton Pärnu felé. Egy pillanatra megálltak, mintha át akarnák fésülni a fenyőerdőt. De kisvártatva tovább folytatták útjukat az országúton.

Este hat óra tájban újra útnak eredt a szökevény. Az égbolt felhőtlen volt. A csaknem teli hold ragyogó fénnyel árasztotta el a tájat. Reggel három óra tájban a Pärnu folyó balpartja mentén kezdett felfelé haladni, egyenesen Pärnu felé, amely öt versztányira lehetett még.

A folyó mentén folytatva útját, eljutott Pärnu külvárosába, ahol úgy tervezte, hogy megszáll egy szerény fogadóban s ott marad addig, amíg hajóra nem szállhat.

Nagyon megörült, amikor észrevette, hogy a zajlás az öböl felé sodorja már a Pärnu jégtábláit. Még néhány nap s vége a mérhetetlen vándorlásnak, a kemény menetelésnek, a fáradalmaknak és veszedelmeknek.

Legalább is ő úgy gondolta...

Egyszerre csak kiáltás harsant föl. Ugyanolyan, amilyen a Peipusz-tó mellett a livóniai határon köszöntötte őt, fülébe harsogva németes kiejtéssel az "Állj, ki vagy?!"-ot.

Most azonban nem vámőr volt az, aki rákiáltott.

Egy csapat rendőr bukkant föl Eck kapitány vezetésével - négy ember, akik Pärnu alatt az országútra ügyeltek.

A szökevény megállt egy pillanatra, azután rohanni kezdett lefelé a meredek parton.

- Ő az! - ordított az egyik rendőr.

A hold, - a szökevény szerencsétlenségére, - oly átható világosságot terjesztett, hogy nem menekülhetett észrevétlenül. Eck és emberei a szökevény után vetették magukat. Ez utóbbi, mivel a hosszú út nagyon kimerítette már, nem tudott nekiiramodni, mint korábban. Nem sok reménye van, hogy elmenekülhet a rendőrök elől, akiknek a lábát nem gyötörte el tíz órai gyaloglás.

- Inkább meghalok, semhogy elfogassam magam! - gondolta a szökevény.

Ebben a pillanatban egy jégtábla siklott tova lefelé a folyón, öt-hat lábnyira a parttól. A szökevény nyaktörő módon a jégtáblára ugrott.

- Tűz! - kiáltott Eck az embereire.

Négy dördülés hallatszott; de a revolverek golyói célt tévesztve csapódtak a zajló jégárba.

Az a jégtábla, amelyre a szökevény ráugrott, elég sebesen úszott, mert a Pärnu vize valósággal rohan az olvadás első napjaiban.

Eck és emberei a part mentén iparkodtak követni a tovasikló jégtáblát; de arra nem sok reményük lehetett, hogy a zajló jégtömbök között jól célba vehetik a szökevényt. Követniük kellene a szökevény példáját, utána ugrani a jégtáblára, vagy egy másik jégdarabra, hogy nyomában maradhassanak a zajláson keresztül.

Élükön Eckkel meg is próbálták, amikor egyszerre csak szörnyű recsegés-ropogás hallatszott. A jégtábla egymásra torlódó jégtömbök közé szorult azon a helyen, rendkívül éles szögben jobbra kanyarodva. A mélybe fordult, újra föltűnt, megint a mélybe fordult és végül eltűnt a jégtömbök között, amelyek egymásra halmozódva elzárták az utat.

Itt megállt a zajlás. A rendőrök a jégmezőre ugrottak, bejárták, még egy óra hosszat folytatták a keresést.

A szökevénynek nyoma sem volt. Bizonyára elpusztult a veszedelemben.

- Jobb lett volna elcsípni, - szólt az egyik kopó.

- Minden bizonnyal, - felelt Eck kapitány. - De ha már élve nem foghattuk el, próbáljuk meg legalább holtan kézrekeríteni.

Egy nappal később, - április 12-ikén - hárman beszélgettek - egy negyedikre várva - este hét és nyolc óra közt, az oroszok kedvelt rigai kertvárosában, az egyik ház ebédlőjében. A szerény külsejű ház téglából épült, és ez ritkaságszámba ment ott a külváros szélén, ahol rendszerint faházakban laknak az emberek. A szoba beugrójába rakott kandalló, amelyben reggel óta égett a tűz, tizenöt-tizenhat fok meleget tartott a szobában, amely teljesen elegendő volt, mert a kint elhelyezett hőmérő plusz öt vagy hat fokot mutatott.

A kis petróleumlámpa, - amelyre ellenző borult, - gyéren világította meg középen az ebédlőasztalt. Egy oldalt álló tálaló márvány tetején a szamovárban forrt a víz. Négy csésze állt az asztalon, a csészealjakra helyezve, s ez is arra vallott, hogy négyen szándékoznak teázni.

De a negyedik még nem volt sehol, bár már negyven perce vártak rá.

- Dimitrij késik, - szólt az egyik vendég, az egyik dupla táblás ablakhoz lépve, amely az utcára nyílt.

Az aki így szólt, körülbelül ötven esztendős férfi volt. Hamine doktor, a család egyik leghűbb barátja. Huszonöt éve volt gyakorló orvos Rigában, ahol ügyességéért nagyon keresték, nyílt jelleméért nagyra becsülték, s orvostársai nagyon irigykedtek rá. S hogy a szakmai irigység mennyire le tud aljasítani bárkit - Oroszországban csakúgy, mint máshol, - azt nagyon jól tudjuk.

- Úgy van, mindjárt nyolc óra lesz - mondotta a másik vendég, a két ablak közt lógó ingaórára tekintve. - De Nyikolev úrnak megbocsátható egy negyedórás késés, ahogy Franciaországban szoktuk mondani, s ez a negyedóra rendszerint több, mint tizenöt percből áll.

Az, aki így szólt, Delaporte úr volt, a rigai francia konzul. A negyven esztendős férfi tíz éve élt már Rigában, ahol finom modoráért és szolgálatkészségéért rendkívül nagy volt a tekintélye.

- Atyám a város túlsó végén adott ma órát, - szólt a harmadik személy a jelenlévők közül. - Az út hosszú és kellemetlen ebben a viharos havas esőben. Bőrig ázik szegény apus...

- Nos! - kiáltott Hamine doktor, - a kandalló úgy duruzsol, mint valami városi tanácsos a tárgyalásokon! - Meleg van idebenn... A szamovár versenyez a kandallóval... Egy-két csésze tea, és Dimitrijnek tökéletesen felmelegszik teste-lelke!... Ne féljen semmit, kedves Ilkám!... Aztán meg, ha orvosra van szüksége édesapjának, kéznél van az is, mégpedig az egyik legjobb barátja...

- Tudjuk, kedves doktor! - felelt mosolyogva a fiatal lány.

Ilka Nyikolevna, ez a huszonnégy esztendős fiatal lány, a legtisztább orosz típus volt. Mennyire különbözött a német származású rigaiaktól! Ezektől a rózsás arcszínű, kékszemű, kifejezéstelen tekintetű, lustaságra hajló német lányoktól! Ilka barna volt. Sugárzó volt az arca, de nem piros. Termete sudár, vonásai nemesek, arca kissé szigorú, amelyet végtelen gyöngéd tekintete meglágyított, különösen, ha éppen nem árnyékolta be valamilyen gond. Komoly, megfontolt teremtés volt, nem törődött a divattal, egyszerűen, de ízlésesen öltözött. Mintaképe volt az orosz eredetű fiatal livóniai lánynak.

Ilka nem egyetlen gyermeke volt Dimitrij Nyikolevnek, aki tíz esztendő óta özvegy volt már. Volt egy fivére is, Jean aki nemrég lett tizennyolc esztendős, és most a dorpati egyetemen folytatta tanulmányait. Jeannak, amíg gyermek volt, Ilka pótolta az édesanyját, és anyja halála után ugyan kitől kaphatott volna több odaadást, jóságot és áldozatkészséget? Hála a fiatal lány takarékosságának, az ifjú diák az atyai háztól távol folytathatta elég költséges tanulmányait.

Dimitrij Nyikolevnek annyi jövedelme volt csak, amennyit a lakásán vagy a városban leckeadásból megkereshetett. A matematika és fizika tudós, nagyrabecsült tanáráról köztudomású volt, hogy nincs vagyona. Ez a foglalkozás nem alkalmas vagyonszerzésre. Oroszországban még kevésbé, mint máshol. Ha a közmegbecsülés alapján mérnék a vagyont, Dimitrij Nyikolev milliomos lenne, Riga egyik leggazdagabb embere, - ahol annyira becsülték, hogy az első ember volt polgártársai között, - természetesen csak az orosz lakosság körében. Hogy ne legyen e tekintetben semmi kétségünk, nem kell egyebet tennünk, mint meghallgatni Hamine doktor és a konzul beszélgetését, mialatt a tanár hazaérkezését várják.

Ez a beszélgetés orosz nyelven folyt, amelyet Delaporte épp oly kifogástalanul beszélt, mint a művelt oroszok a francia nyelvet.

- Úgy látom, doktor, - szólt a konzul, - hogy oly mozgalom van keletkezőben, amelynek könnyen az lehet az eredménye, hogy a politikai állapotok gyökeresen megváltoznak Livóniában és Kurlandban. Az észt újságok hangja erre vall!...

- A fejlődés fokozatos lesz, - felelt a doktor, - nem egyik napról a másikra veszik ki a közigazgatást, az elöljáróságokat, a német korporációk kezéből! Nem hallatlan képtelenség-e, hogy németek a politikai vezetők a mi tartományainkban?...

- És ha nem lesz az ő kezükben a közigazgatás, - szólt közbe Ilka, - akkor is, vajon nem az övék lesz a hatalom? Hiszen az övék a pénz, az övék a föld csaknem kizárólagosan, s az övék minden hivatal...

- Ami a hivatalokat illeti, - szólt Delaporte úr, - ezekből könnyű lesz őket elmozdítani... Ami azonban a földet illeti, attól bajos lesz őket megfosztani, sőt, hogy úgy mondjam, teljesen lehetetlen!... Egyedül Livóniában, csaknem négyszázezer hektár az övék, a földbirtokok túlnyomó része.

Ez való igaz volt. A balti tartományokban a nemesek, és az iparos és kereskedő polgárok csaknem kizárólagosan német eredetűek. De igaz az is, hogy a németek, előbb katolikus, majd protestáns hitre térítették a népet, németesíteni azért sosem tudták. Az észtek, akik a finnek rokonai, és a lettek, akik csaknem mind letelepült földmívelők, nem is titkolják ellenszenvüket e faj ellen, amelyhez urai tartoznak, s Revelben, Dorpatban és Szentpétervárott számos újság védi szakadatlanul a benszülöttek jogait.

A konzul tovább beszélt:

- Ha a szláv eredetű és a német eredetű oroszok között kenyértörésre kerülne a dolog, igazán nem tudom, ki fog győzni.

- Bízzuk ezt a cárra, - szólt Hamine doktor. - Az ő ereiben tiszta szláv vér folyik, és ő majd módját leli annak, hogy csökkentse az idegenek számát tartományainkban.

- Adja Isten, hogy úgy legyen! - szólt a fiatal lány ünnepélyesen. - Hétszáz esztendő óta, parasztjaink, munkatársaink ellenálltak a hódítók elnyomásának, akik nem is jöttek be az országba!

- És édesapád, kedves Ilkám, - szólt a doktor, - vitézen harcol ügyünkért!... Joggal tekintik őt a szláv párt fejének.

- De félelmetes ellenségeket is szerzett magának! - szólt közbe Delaporte úr.

- A többi közt, - felelt a doktor, - a Johausen testvéreket, ezeket a gazdag bankárokat, akik meg fognak pukkadni dühükben aznap, amikor Dimitrij Nyikolev kicsavarja kezükből a rigai elöljáróság vezetését!... Egyébként városunkban csak negyvennégyezer német van huszonhatezer orosszal és huszonnégyezer lettel szemben... A szlávok többségben vannak, s ez a többség Nyikolevnek kedvez.

- Az édesapámban nincs ilyen becsvágy, - felelt Ilka. - Csak az a fontos, hogy a szlávok győzzenek és ők legyenek az urak a saját hazájukban...

- Győzni fognak a legközelebbi választáson, Ilka kisasszony, - szólt Delaporte úr, - és ha Dimitrij Nyikolev hajlandó lenne indulni...

- Nagy teher volna ez édesapámnak, aki igen szegény viszonyok között él, - felelt a fiatal lány. - Aztán meg jól tudjuk, kedves doktor úr, hogy - a számok ellenére is, - Riga inkább német, mint orosz város!

- Sok víz lefolyik még addig a Dvinán! - kiáltott a doktor. - A régi szokásokat elhordja az alvíz, és a forrás új eszméket hoz... S ha itt lesz az ideje, az én derék Dimitrij barátomat ellenállhatatlanul magukkal sodorják!

- Köszönöm doktor, és önnek is, Delaporte úr, hogy oly jó barátai az édesapámnak; csakhogy résen kell lennünk... Nem vették észre, hogy atyám napról napra szomorúbb lesz? Ami nagyon nyugtalanít engem!

A barátai is észrevették ezt. Egy idő óta mintha súlyos gondok gyötörték volna Dimitrij Nyikolevet. De mivel nagyon zárkózott, szűkszavú ember volt, nem tárta fel lelkét senki előtt, még gyermekei, sőt régi meghitt barátja, Hamine doktor előtt sem. A munkába menekült, szívósan dolgozott, minden bizonnyal azért, hogy elfelejtse gondjait. És Riga városának szláv lakossága mégis benne látta érdekei képviselőjét, az új elöljáróság élén.

1876-ot írtak. A balti tartományok oroszosításának gondolata már száz esztendő óta kísértett. Második Katalin cárnő gondolt először erre a nemzeti reformra. A kormány eltávolítani készült a városok és falvak közigazgatásából a német korporációkat. A tanácsok választását azokra a polgárokra akarta bízni, akik kellő iskolázottsággal és cenzussal rendelkeztek. A balti tartományokban, amelyeknek összlakossága nagyjából 1.986.000 főre rúgott, és az Észt-földön élő 326.000, a livóniai 1.000.000 és Kurlandban 660,000 fővel szemben a németeket csak 14.000 nemes, 7000 kereskedő és 95.000 polgár képviselte, továbbá 150.000 zsidó, úgyhogy a kormányzó pártfogásával könnyen érvényesülhetett a szláv többség.

A harc a jelenlegi elöljáróság ellen folyt, amelynek legbefolyásosabb tagjai azok a Johausen bankárok voltak, akik fontos szerepet fognak játszani e megrázó történet során.

Megemlítjük, hogy Riga külvárosában, ahol a Nyikolev család szerény háza állt, amelyben ott lakott már Dimitrij Nyikolevnek az atyja is, annak idején a tudós tanár köztiszteletnek örvendett.

E külvárosban sok orosz lakott, nem kevesebb, mint 8000 ember.

Azt mindenki tudta, hogy Dimitrij Nyikolev szerény anyagi körülmények között él, habár annyira szerénynek senki sem gondolta a helyzetét, amilyen valójában volt. Vajon ez volt az oka annak, hogy Ilka nem ment még férjhez, noha betöltötte már a huszonnegyedik esztendejét?... Úgy van ez vajon Livóniában is, mint máshol, hogy akinek a szépség az egyedüli hozománya, nehezen kerül főkötő alá, még ha olyan erényes is, mint amilyen szép?... Nem! Különösen a balti tartományok szláv társadalmában nem a pénz játssza a főszerepet a házasságkötésnél.

Ne csodálkozzunk azon, hogy Ilka Nyikolevna kezét már többen megkérték; de azon csodálkozhatunk, hogy Dimitrij és leánya mindig kikosarazták a kérőket, még akkor is, ha semmi kifogásuk sem lehetett volna a házasság ellen.

Jó okuk volt rá. Ilka néhány esztendeje menyasszonya volt Dimitrij Nyikolev barátja, a szláv Mihail Janov egyetlen fiának. Mind a két család Riga külvárosában lakott. Vlagyimir Janov, aki ez idő tájt harminckét esztendős lehetett, tehetséges ügyvéd volt. A két gyermek, a korkülönbség ellenére is, úgyszólván együtt nőtt fel. 1872-ben, négy évvel történetünk kezdete előtt a két család elhatározta Vlagyimir Janov és Ilka egybekelését. A fiatal ügyvéd akkor huszonnyolc, a lányka pedig húszesztendős volt.

Még abban az évben meg is akarták tartani az esküvőt; de addig is mind a két család annyira titkolta a dolgot, hogy még a barátaik sem tudtak róla. Már éppen be akarták avatni őket, amikor hirtelen füstbe ment a terv.

Vlagyimir Janov tagja volt az egyik titkos szervezetnek azok közül, amelyek Oroszországban a cár kényuralma ellen küzdenek. De nem tartozott a nihilisták közé, akik akkoriban kezdtek a tettek mezejére lépni a szellemi harc helyett.

A gyanakvó orosz közigazgatás azonban ilyen csekély különbségre nem ad. Rövid úton bánt el velük, törvényes eljárás nélkül, a bevett formula szerint azért, hogy megakadályozzon bárminemű veszedelmes törekvést. Napirenden voltak az elfogatások a birodalom nagyobb városaiban, így Rigában is. Vlagyimir Janovot is erőszakosan elhurcolták a lakásából és egy minuszinszki bányába száműzték, Szibéria keleti részébe. Visszatér-e vajon valaha?... Ki merné remélni?...

Rettentő csapás volt ez mind a két családra nézve, és együtt érzett velük Riga egész szláv lakossága. Ilka bele is halt volna, ha nem meríthet erőt magából a szerelemből. Elhatározta, hogy követi jegyesét, mihelyt megengedik neki, s megosztja vele a keserves száműzetést, ott a messze távolban. De hiába várta a hírt, mi történt Vlagyimirral, hová száműzték? Négy esztendeje semmit sem hallott felőle.

Egy félévvel fia elfogatása után Mihail Janov úgy érezte, közeleg a halála. Pénzzé tette mindenét - nem sok volt, körülbelül húszezer rubel papírban. Ezt a pénzt átadta Dimitrij Nyikolevnek azzal a megbízással, hogy őrizze meg, mint letétet, fia számára.

Nyikolev átvette a letétet; de annyira titokban tartotta, hogy még Ilka sem tudott soha felőle. Úgy őrizte a pénzt, ahogy kapta.

Bizonyos, hogy ha a hűséget száműznék e világból, Livóniában találna menedéket. Akadnak itt olyan szerető szívek, amelyek huszonöt évig várnak egymásra. Többnyire azért, mert nincs meg a módjuk családalapításra, ahogy illenék.

De Vlagyimir és Ilka között szó sem volt ilyesmiről. Anyagi akadály nem választotta el őket. A lánynak nem volt ugyan vagyona; de tudta, hogy a fiatal ügyvéd, aki atyja hagyatékáról sem tudott, nem is számít semmire. Azonban tehetséges, művelt fiatalember volt, akit nem riasztott a jövő, ha feleségére, magára és jövendő családjára gondolt.

Mikor Vlagyimirt száműzték, Ilka bizonyos volt benne, hogy nem felejtik el egymást. Ez a föld a hű szerelmesek világa, akik gyakran nem lehettek egymáséi, ha Isten nem kegyes szerelmük iránt. De soha el nem szakadtak egymástól, az öröklétben egyesültek, ha itt e földön nem tehették.

Ilka várt, várt, és szívvel-lélekkel a száműzött mellett volt. Várta, bár alig remélhette, hogy a sors kegye visszaadja neki szerelmesét. Várta, hátha megengedik neki, hogy megossza vele száműzetését. Már nem csupán a jegyese volt, a hitvesének tekintette magát. De ha ő távozik, mi lesz atyjával, mi lesz az atyai házból, amelynek ő a lelke, s amelyben - hála az ő rendszeretetének és takarékosságának! - még mindig némi jólét uralkodott.

Azonban Ilka nem tudta, mi okozza a legtöbb nehézséget helyzetükben. Atyja soha be nem vallotta ezt, bár csak becsületére válhatott a dolog. De hogyan is vallhatta volna be? Mért tetézte volna a jelen aggodalmát a jövendőével? Úgyis nemsokára kitudódik a dolog, mert közeleg a lejárat ideje.

Dimitrij Nyikolevnek az atyja, aki nagykereskedő volt Rigában, rendezetlen viszonyok között halt meg. A cég felszámolása után még 25.000 rubel adósság maradt. Dimitrij, aki szeplőtlenül akarta megőrizni atyja nevét, elhatározta, hogy kifizeti az adósságot. Pénzzé téve mindenét, csak annyit ért el, hogy néhány ezer rubelt kifizethetett, a többire halasztást kapott és évről évre félretett annyit szerény jövedelméből, hogy egy-egy részletet törleszthetett a hitelezőnek. Ez a hitelező a Johausen testvérek bankháza volt. Ez idő szerint, Dimitrij Nyikolev, aki magára vállalta atyja adósságát, még tizennyolcezer rubellel, - az ő viszonyaihoz képest óriási összeggel - tartozott.

És ami még súlyosabbá, sőt valósággal ijesztővé tette a helyzetet, az volt, hogy ez az összeg öt hét múlva, május 15-ikén vált esedékessé.

Remélhette-e Dimitrij Nyikolev, hogy a Johausen testvérektől halasztást kap? Hogy a kölcsön megújításába beleegyeznek?... Nem! Hisz nemcsak a bankárral, nemcsak az üzletemberrel állt szemben, hanem a politikai ellenféllel is! A közvélemény Nyikolevet tette meg versenytársául a kezdődő németellenes mozgalomban. Frank Johausen, a bankház főnöke kezében tartotta őt eme adósság, eme utolsó, de legnagyobb részlet révén.

Irgalmatlan lesz!

A doktor, a konzul és Ilka még egy félóráig beszélgettek. A leány már nagyon nyugtalankodott a késedelem miatt, mikor atyja megjelent az ajtóban.

Dimitrij Nyikolev, bár csak negyvenhét esztendős férfi volt, tíz esztendővel idősebbnek tetszett. Erős testalkatú, a közepesnél valamivel magasabb termetű, őszülő szakállú férfi volt. Homlokráncai oly barázdákhoz hasonlítottak, amelyekből csak szomorú gondolatok és nyomasztó gondok sarjadnak ki. Egyébként szívósnak látszott a szervezete.

De még ifjúkorából megőrizte erélyes tekintetét és - mint Jean-Jacques^[1] mondta -, szívhez szóló, szenvedélyes hangját.

Dimitrij Nyikolev levetette átázott köpönyegét; a kalapját egy karosszékre tette; leányához sietett, akit homlokon csókolt, és kezet szorított két barátjával.

- Megkéstél, apa, - szólt Ilka.

- Nem jöhettem előbb, - szólt Dimitrij, - elhúzódott az óra...

- Lássunk a teához, - szólt a leány.

- Ha ugyan nem vagy túlságosan fáradt, - jegyezte meg Hamine doktor. - Ne restelkedjél. Nem tetszik az arcod. Pihenned kellene.

- Igen, igen, - felelt Nyikolev, - nincs semmi baj... Az éjszakai pihenés majd helyre hoz... Lássunk a teához, barátaim. Máris sokáig várakoztattalak benneteket, és ha megengeditek, korán lefekszem...

- Mi bajod, apa? - kérdezte Ilka, atyja szeme közé nézve.

- Semmi, drágám, ha mondom. Ha még tovább nyugtalankodsz, Hamine még majd rám fog valami képzelt betegséget, csakhogy meggyógyíthasson.

- A te betegséged nem gyógyítható, - szólt a doktor, fejét csóválva.

- Nem hallott semmi újat, Nyikolev úr? - kérdezte a konzul.

- Semmit... ha csak azt nem, hogy Gurko főkormányzó, aki eddig Szentpétervárott volt, visszajön Rigába.

- Helyes! - kiáltott a doktor. - Fogadni mernék, hogy a Johausen testvérek, akiket nem jó szemmel néznek a fővárosban, nagyon megörülnének Gurkónak.

Dimitrij Nyikolev homlokán még komorabb redők szaladtak össze. Ez a név eszébe juttatta a végzetes határidőt, amely kiszolgáltatja őt a német bankár kényének-kedvének.

A tea készen lévén, Ilka megtöltötte a csészéket. - Jó tea volt, - bár nem került százhatvan frankba fontja, mint a gazdagoké. Szerencsére bőséges választék van belőle, hiszen a tea tipikusan orosz ital, s még a legszegényebb emberek is fogyasztják.

A tea mellé vajas zsemlye volt, amelyet maga Ilka készített. S a három jó barát még egy félóráig együtt maradt és beszélgetett. Arról volt szó, hogy milyen a hangulat Rigában, amely különben megegyezett a balti tartományok többi nagy városainak a hangulatával. A németek és szlávok küzdelme lázba hozta a legközönyösebbeket is.

Előre látható volt, hogy a politikai erők hangsúlyozódásával a harc mind hevesebb lesz, különösen Rigában, ahol a két nemzetiség közvetlenebb érintkezésben volt.

Dimitrij, akinek szemmelláthatóan más gondja volt, alig vett részt a társalgásban, ámbár ő is gyakran szóbakerült. Másutt járt az esze, mint mondani szokás... Hol?... Csak ő tudta volna megmondani. De ha kérdezték, csak kitérő válaszokat adott, amelyek a doktort nem elégítették ki.

- Enyje, Dimitrij, - próbálkozott újra, - úgy ülsz itt, mintha valahol Kurlandban volnál, pedig Rigában vagyunk... Csak nem akarsz meghátrálni a küzdelem elől?... A közvélemény melletted van, a felsőbb hatóságok melletted vannak... Azt akarod, hogy megint a Johauseneké legyen a diadal?...

Ismét ez a név! Amely úgy hatott a gazdag bankház boldogtalan adósára, mintha arculcsapták volna.

- Sokkal hatalmasabbak ők, mintsem gondolnád, Hamine, - felelt Dimitrij.

- De nem oly hatalmasak, amilyeneknek képzelik magukat. Majd meglátjuk! - szólt a doktor.

Fél kilencet ütött az óra. Ideje volt, hogy távozzanak. A doktor és Delaporte úr felállt, hogy elbúcsúzzon a háziaktól.

Igen csúf idő volt. A szél meg-megrázta az ablakokat, süvített kint az utcasarkokon, és néha a kéménybe csapva, visszahajtotta a kályha füstjét.

- Micsoda vihar! - szólt a konzul.

- Olyan idő, hogy még az orvosnak is otthon a helye - szólt a doktor. - Menjünk, Delaporte úr, szívesen látom a kocsimban... Az apostolok lovai húzzák és nincs kereke.

A doktor megölelte Ilkát, régi szokása szerint; aztán ő is, Delaporte úr is, melegen kezet szorítottak Dimitrij Nyikolevvel, ki a küszöbig kísérte őket. Majd mind a ketten eltűntek a sötétségben, a dühöngő viharban.

Ilka atyjához lépett, hogy mint rendesen, megpuszilja. Dimitrij Nyikolev karjába szorította leányát, talán gyöngédebben, mint máskor.

- Most jut eszembe, apa, - szólt a lány, - nem láttam az újságot... Nem hozta meg a postás?...

- De igen, kedves gyermekem. Most este útközben találkoztam vele és ideadta.

- Nincs levelünk? - kérdezte Ilka.

- Nincs, gyermekem. Nem jött levél.

Négy hosszú éve minden nap így volt. Nem jött levél, - azaz hogy nem jött levél Szibériából, nem jött levél, melyen Ilka könnyel áztathatta volna Vlagyimir Janov aláírását.

- Jó éjt, apa, - szólt a lány.

- Jó éjt, gyermekem!

Ebben az időben két alkalmatossága volt a közlekedésnek a balti tartományok végtelen síkjain, hacsak nem gyalog vagy lóháton járt az utas. Vasútvonal egy volt csak, az, amely Észtföld partmellékén haladt, megkerülve a Finn-öblöt. Habár Revelt vasút kötötte már össze Szentpétervárral, Livónia és Kurland székhelyének, Rigának és Mittaunak nem volt vasúti összeköttetése az orosz birodalom fővárosával. Postakocsi vagy szekér: más alkalmatosság nem állt az utazók rendelkezésére.

Az alacsony orosz szekeret nem szög és nem vasalás tartja össze. Alkotórészeit kötelek erősítik egymáshoz. Ülőhelyül egy zsák rőzse vagy egyszerűen a málha szolgál. S jó, ha az ember leszíjazza magát, ha nem akarja, hogy a rázós úton ki találjon pottyanni a szekérből.

A postakocsi nem volt ilyen kezdetleges alkotmány. Nem szekér, hanem kocsi volt. Kényelem szempontjából sok kifogást lehetett tenni ez ellen is: de annyi bizonyos, hogy a szél és az eső ellen megvédte az utast. Négy hely volt csak benne, s az a postakocsi, amely akkor Riga és Revel között járt, hetenként kétszer tette meg az utat.

Természetesen télen sem postakocsi, sem szekér, sem egyéb kerekes jármű nem közlekedhetett a jeges országúton. Télen szánok helyettesítették a rendes kocsikat, s a lovak gyorsan röpítették a szánokat a balti tartományok hómezőin át.

E nap reggelén, április 13-ikán, a Revelbe induló postakocsira csak egy utas váltott jegyet, az előtte való nap estéjén. Körülbelül ötvenesztendős ember lehetett, aki az induláskor jelentkezett is, kedélyes, derűs képű, mosolygós férfi. Vastag felöltő borult meleg posztóruhája fölé, s a hóna alatt egy irattáskát szorongatott erősen.

Mikor belépett a postaállomás irodájába, a kocsivezető így szólította meg:

- Ej ni, Poch! Hát te váltottál helyet a kocsira?...

- Én ám, Broks.

- Talán szekéren nem is utazhatnál?... Kocsi kell három jó lóval?

- És olyan derék postakocsissal, amilyen te vagy, öreg barátom...

- A mindenit, bátyuska. Látom, fütyülsz a költségre...

- De mennyire, hisz nem az én pénzem bánja!

- Hát ki másé?

- A gazdámé... Frank Johausen úré.

- Á! - kiáltott a postakocsis. - Ő aztán kibérelhetné akár az egész kocsit is, ha kedve tartja...

- Igazad van, Broks; de mivel én csak egy helyet váltottam, remélem, hogy akad útitársam! Legalább nem fogok úgy unatkozni az úton...

- Hm! szegény Poch barátom, sajnállak, de nem lesz társad. Ritkán esik meg ugyan, de ma megesik... Te vagy az egyetlen utas.

- Micsoda... Senki sem jön?

- Senki, s ha csak útközben föl nem szedünk valami gyalogjárót, be kell érned velem... De nem baj azért... Tudod, hogy én is szeretek beszélgetni.

- Úgy mint én, Broks.

- És hová utazol?

- Revelbe, Johausen úrék képviselőjéhez, - szólt Poch, a hóna alatt szorongatott irattáskára pislantva, amelyet keskeny kézlánc erősített a derekára.

- Vigyázz, bátyuska! - szólt Broks, - ne fecsegj!... Már nem vagyunk egyedül!

Valóban egy utas, aki észrevehette a bankhivatalnok mozdulatát, lépett be e pillanatban az irodába.

Úgy látszott, hogy ez az utas arra törekszik, hogy ne ismerjenek rá. Téli köpenyébe burkolózva, fejére húzta a köpeny csuklyáját úgy, hogy arcának egy részét eltakarta.

A postakocsishoz közeledve így szólt:

- Van még szabad hely a postakocsiban?

- Még három szabad hely van, - felelt Broks.

- Elég lesz egy.

- Revelbe?

- Igen... Revelbe, - felelt az utas, némi tétovázás után.

S így szólván, papírrubelben kifizette a jegy árát Revelig, vagyis kétszáznegyven versztányi távolságra.

Majd kurtán azt kérdezte:

- Mikor indulunk?

- Tíz perc múlva.

- Meddig megyünk ma este?

- Pärnuig, ha az idő nem fordul túlságosan ellenünk. De ezekkel a viharokkal az ember sose tudhatja...

- Előfordulhat, hogy késni találunk? - kérdezte a bankhivatalnok.

- Hm, - szólt Broks, - nem tetszik az ég! A felhők rohamosan gyülekeznek... Még ha csak eső lenne... De ha havazni fog...

- Majd elválik, Broks. Ha nem sajnáljuk a pálinkát a hajtóktól, akkor holnap este Revelben leszünk.

- Bár úgy volna! Harminchatórányi út, rendesen ennyi ideig tart.

- Rajta, - szólt Poch, - induljunk, és ne lopjuk az időt!

- A lovak már be vannak fogva, - felelte Broks. - Nem jön már senki sem... Az indulásra, Poch... pálinkát vagy vodkát?...

- Pálinkát, - felelt a bankhivatalnok.

Átmentek a szemközt lévő csapszékbe, miután intettek a kocsisnak, hogy kövesse őket. Két perc múlva ott álltak a postakocsi mellett, ahol az ismeretlen utas már elhelyezkedett. Poch melléje ült, s a kocsi elindult.

A kocsi elé fogott három ló akkora volt csak, mint egy-egy szamár. Vörösesbarna, lompos, keményszőrű állatok voltak. A sovány, izmos állatok tüzesen mozogtak. A kocsis füttyszavára vígan, egyenletesen ügettek.

Poch évek óta alkalmazottja volt már a Johausen testvérek bankházának. Gyermekkorában került oda, s ott akart maradni náluk, amíg nyugalomba nem vonul. Mivel kenyéradó gazdái teljesen megbíztak benne, gyakran nagy pénzösszegeket bíztak rá, hogy vigye el a bank képviselőinek Revelbe, Pärnuba, Mittauba vagy Dorpatba, mert esztelenség lett volna postán küldeni. Ez alkalommal tizenötezer rubel értékű bankjegy volt a táskájában, gondosan elzárva. Revelbe vitte a bank képviselőjének, s azután rögtön vissza kellett térnie Rigába.

Nem ok nélkül sietett vissza. Hogy mi volt az oka?... Meg fogjuk tudni, ha meghallgatjuk, miről beszélget Broksszal.

A kocsis gyorsan hajtott, a gyeplőt orosz módra tartotta, előrenyújtott karral. Miután keresztülvágtattak a város északi külvárosán, nekivágott a széles országútnak. Riga közelében sok a szántóföld, ahol a mezei munka nemsokára megkezdődik.

De tíz-tizenkét versztával távolabb véget nem érő pusztaságba vész bele a tekintet, s a síkság egyhangúságát, - mivel a balti tartományokban ritka még a domb is - nem zavarja semmi egyéb, csak itt-ott egy-egy sűrű erdő.

Ahogy Broks említette, az idő nemigen volt biztató. Heves szélrohamok kavarogtak, s a vihar egyre erősebb lett, amint a nap a szemhatár fölé emelkedett. Szerencsére délnyugatról fújt a szél.

Húsz versztánként pihenőállomások voltak, ahol lovat és hajtót váltottak.

Ez a jól szervezett hálózat lehetővé tette a rendszeres és elég gyors utasszállítást.

Poch nagy bánatára, mindjárt az elindulás után észrevette, hogy útitársával nemigen lesz módjában beszélgetésbe elegyedni.

Ez utóbbi egy sarokba húzódva, fején a csuklyával, amely arcát is eltakarta, aludt vagy alvást színlelt. A bankhivatalnok több ízben tett sikertelen kísérletet arra, hogy társalgásba bocsátkozzék vele.

Így aztán, mivel nagyon beszédes természetű ember volt, Broksszal beszélgetett, aki a hajtó mellett ült a bakon, amely fölé bőrkas borult védelmezőn. De ha az ablakot, amely a kocsit a baktól elválasztotta, letolta az ember, kényelmesen lehetett beszélgetni. S mivel a kocsis is szeretett csevegni, éppúgy, mint a bankhivatalnok, egyiknek sem pihent a nyelve.

- Azt hiszed, Broks, - szólt Poch, most már negyedszer intézve a postakocsishoz ugyanezt a kérdést az elindulás óta, - azt hiszed, hogy holnap este Revelben leszünk?

- Úgy van, Poch, ha a rossz idő nem késleltet, és főleg, ha éjjel is nyugodtan folytathatjuk az utat.

- S ha ott leszünk Revelben, a kocsi huszonnégy óra múlva indul visszafelé?

- Huszonnégy óra múlva, - felelt Broks. - Ez a menetrend.

- Te hozol vissza Rigába?

- Én magam, Poch.

- Szent Mihályra mondom, nagyon szeretném már, ha visszafelé jönnénk... természetesen veled együtt.

- Velem együtt, Poch?... Köszönöm, hogy rám is gondolsz!... De mért sietsz ennyire?

- Mert téged is meg akarlak hívni valahová, Broks.

- Engem?

- Téged, mégpedig olyan helyre, ahová szívesen eljössz, ha szeretsz jót enni és inni jó társaságban.

- Ejha! - szólt Broks, megnyalva a szája szélét, - saját magamnak az ellensége volnék, ha nem szeretném az ilyesmit!... Valami lakomáról van szó?

- Több egyszerű lakománál! Igazi lakodalom!

- Lakodalom?... - kiáltott a kocsis. - Hát aztán, hogy lehetnék én lakodalomba hivatalos?

- Mivel a vőlegény személyes ismerősöd.

- Személyes ismerősöm?

- És a menyasszony is!

- Akkor hát nem bánom, - felelt Broks, - bárha sejtelmem sincs róla, kik a jegyesek.

- Majd megmondom.

- Mielőtt megmondanád, Poch, azt mondd meg, hogy derék emberek-e?

- De még milyen derék emberek! Én magam vagyok a vőlegény!

- Te, Poch?

- Én ám, s a menyasszony a kedves, jó Zinaida Parensova.

- Á! Nagyszerű teremtés!... Ejnye, ezt igazán nem hittem volna...

- Csodálkozol?

- Nem. És jól összeilletek, mivel te ötvenesztendős vagy, Poch...

- Zinaida pedig negyvenötesztendős, Broks. Mit csináljunk? Nem leszünk olyan sokáig boldogok egymással! Hej! Pajtás, az ember akármikor lehet szerelmes, de házasodni csak akkor tud, ha módja van rá. Én huszonötéves voltam, amikor szerelmes lettem, Zinaida pedig húszesztendős. De kettőnknek együtt nem volt száz rubelünk. Bölcsen várnunk kellett. Megegyeztünk, hogy ha lesz egy kis megtakarított pénzem, s őneki is lesz körülbelül ugyanannyi hozománya, akkor megtartjuk az esküvőt... Ma már megvan a pénz a ládafiában! Ugye gyakran előfordul ez Livóniában a magunkfajta szegény ördögökkel?... Különben annyi esztendei reménykedéstől csak nő a szerelem s a jövőtől nincs mit aggódni.

- Igazad van, Poch.

- Nekem szép állásom van a Johausen testvérek bankjánál, évi ötszáz rubel a fizetésem, s a gazdáim emelni fogják a házasságom napján. Zinaida ugyanannyit megkeres. Gazdagok vagyunk tehát... már persze a magunk módján!... Bizonyos, hogy negyedannyink sincs, amennyi pénzt itt cipelek a táskámban...

Poch elhallgatott, bizalmatlan pillantást vetve útitársára, aki meg se moccant, s úgy látszott, hogy még mindig alszik. Talán sokat is talált mondani... Majd így folytatta:

- Úgyám, kedves Broks, gazdagok vagyunk a magunk módján! Azt hiszem, hogy a pénzecskén Zinaida vesz majd egy kis szatócsboltot... Éppen eladó egy a kikötő közelében...

- Én megígérem, hogy gondoskodom nektek vevőkről, Poch barátom! - kiáltott a kalauz.

- Köszönöm Broks, köszönöm előre is! Megteheted viszonzásul azért a helyért, amelyet a lakodalomban szánok neked.

- Miféle helyet?

- A menyasszony szomszédságában! S meglátod, milyen szép lesz Zinaida menyasszonyi ruhájában, mirtuszkoszorúval a fején s azzal a nyaklánccal, amelyet Johausenné ad neki.

- Meghiszem azt, Poch, meghiszem!... A jó asszony mindig szép is... Mikor lesz az esküvő?

- Néhány nap múlva, Broks, e hónap tizenhatodikán. Látod, ezért mondom, hogy siettesd a hajtókat!... Nem sajnálom tőlük a pálinkát!... De el ne aludjanak a lovak a rúd mellett!... Vőlegényt visz a kocsid és nem volna jó, ha túlságosan megöregednék útközben!

- Az ám! Zinaida még majd faképnél hagy! - felelt nevetve a jókedvű kocsis.

- Ó! Mit nem mondasz!... Ha húsz évvel idősebb volnék, akkor is szeretne!

Így aztán a bankhivatalnok bizalmas közlése következtében a hajtók, kik pálinkában sem szenvedtek hiányt, sebesen hajtották a lovakat, s a rigai postakocsi még sohasem járt ily gyorsan az országúton.

A tájék még mindig olyan volt, mint kezdetben, nagy síkság, amely nyáron a kender erős illatával lesz terhes. Az országutak, amelyeket főleg a kocsik és szekerek tapostak ki, bizony eléggé elhanyagoltak voltak. Néha nagy erdők mentén haladtak el; ezek jávor-, nyír- és égererdők voltak, és rengeteg fenyvesek, amelyek zúgva hajlongtak a szélben. Egy lélek sem volt az utakon, sem a mezőn. Ilyen kemény télben nemigen járkálnak az emberek ott a magas északon, így haladt a postakocsi faluról-falura, tanyáról-tanyára, lóváltástól lóváltásig, egy percnyi időt sem vesztve, hála Broks biztatásának. Késedelemtől nem volt ok tartani, s a vihartól sem, amennyiben a szél a hátukba fújt.

Miközben kifogták és befogták a lovakat, a bankhivatalnok és a kocsis kiszállt a kocsiból. De az ismeretlen utazó sohasem hagyta el a helyét. Mikor egyedül maradt, csak annyit tett, hogy kitekintett egy pillanatra a kocsiból.

- Nem sok vizet zavar az útitársam! - szólt Poch.

- Ki se nyitja a száját! - szólt Broks.

- Nem tudod, kicsoda?

- Nem... azt sem tudom, hány szeme van!

- Azt hiszem, ebéd közben nem kerülheti el, hogy megmutassa az ábrázatát...

- Persze az is lehet, hogy nem eszik többet, mint amennyit beszél! - felelt Broks.

Mielőtt elérték volna azt a városkát, ahol a postakocsi ebédre megállt, hány nyomorult tanya mellett hajtottak el az úton! Alig lakható kunyhók, szegényes faviskók mellett, mindig zárt zsaluval, amelyek hasadékain vígan fütyörészhetett a tél hideg szele! S mégis, milyen erősek Livóniában a parasztok: a durva, borzas hajú férfiak, a rongyokba burkolódzott asszonyok, a csupasz lábú gyermekek, akiknek keze-lába olyan sáros, mint elhanyagolt istállóban az állatoké. Szerencsétlen muzsikok! És mit kell szenvedniük odúikban a nyár melegétől, a tél hidegétől, esőben, hóban, táplálékukról nem is szólva, amely fekete, száraz, ragacsos kéregkenyér, megmártva egy kis lenolajban, rozs- és zabpép, és nagyon ritkán egypár falat szalonna vagy sózott marhahús! Micsoda élet! S mégis beérik vele és nem tudnak panaszkodni. De vajon mi haszna lenne?

Szerencsére déli egy óra tájban a postakocsi egy nagyobb faluban állt meg pihenőre, ahol az utasok egy elég tisztességes fogadóban jó és ízletes ebédet találtak: malachúslevest, egy tál kovászos uborkát, nagy karéj "savanyúkenyeret", mert hiszen a fehér kenyér mégiscsak túlzott kívánság lett volna, továbbá a Dvinából kifogott lazacot, friss zöldséges szalonnát, kaviárral, gyömbérrel, tormával és páratlan zamatú erdei áfonyaízzel. Inni teát kaptak, olyan bőségesen, hogy elég lett volna a balti tartományok egy egész folyócskájának a táplálására. A pompás ebéd Broksot és Pocht nagyszerű hangulatba ringatta, mielőtt tovább folytatták az utazást.

Az idegen utason nemigen látszott, hogy ilyen boldogító hatással lett volna rá az ebéd. A terem egyik homályos sarkában fogyasztotta el az ételt. Alig emelte föl csuklyáját, úgyhogy csak őszülő szakállának a vége látszott.

A bankhivatalnok és a kocsis hiába akarta megpillantani az arcát. Gyorsan evett, szomorúan, és társainál sokkal előbb visszaült a helyére a kocsiban.

Ez utóbbiak sehogy sem tudtak belenyugodni a helyzetbe, főképp Poch nem, akit nagyon bosszantott, hogy az egész úton egy szót sem volt képes kicsalni hallgatag útitársából.

- Hát csak nem fogjuk megtudni, ki légyen ez az ember? - kérdezte Poch.

- Én megmondom, ha éppen akarod, - felelte Broks.

- Ismered?

- Hogyne! Egy úriember, aki megfizette a helyét. Ez éppen elég nekem.

Pár perccel két óra előtt indultak és a postakocsi gyorsan haladt tovább az úton. A lovak, amelyeket galambocskáinak, fecskéinek becézgetett a hajtó, vígan ügettek tovább.

Poch valószínűleg kifogyott a szóból, kimerítette hírkészletét, mert a postakocsissal folytatott beszélgetésének árja lassan elapadt. Kissé el is kábult a pompás lakoma következtében, agyában a pálinka gőzölgött, s egyszerre csak bóbiskolni kezdett és ide-oda ingott a feje. Egy negyedóra múlva mélyen elaludt, s kétségkívül Zinaida Parensova édes alakja jelent meg előtte álmaiban.

Eközben azonban az idő rosszabbra fordult. A felhők lejjebb szálltak. A postakocsinak posványos síkon kellett keresztültörtetnie, amely kocsiút építésére nem éppen alkalmas. A süppedékeny talajt Livóniának eme északi vidékén kivágott, de alig faragott, és az úton keresztbe rakott fatörzsekkel igyekeztek szilárdabbá tenni az emberek. Gyalogember is üggyel-bajjal járhatott csak arra. Hát még lovaskocsi? E gyarlón egyberótt gerendák, amelyeknek a vége hol meg volt támasztva, hol nem, inogtak a kocsi kerekei alatt, amelynek ócska vasalása panaszosan nyikorgott.

Ilyen körülmények között a hajtónak eszébe sem juthatott a lovait hajszolni. Lassan baktatott, visszafogta a lovait, amelyek lépten-nyomon megbotlottak. Ilyen módon minden baj nélkül tovább jutottak néhány állomással. De az állatok halálfáradtan érkeztek meg minden újabb váltáshoz, s többet nem is lehetett volna kívánni tőlük.

Habár a szél elűzte a fellegeket, este öt óra tájban sötétedni kezdett már. Rendkívüli óvatosságra volt szükség, hogy le ne tévedjenek az országútról a süppedékekbe. A lovak, mivel minduntalan attól féltek, hogy kisiklik lábuk alól a biztos talaj, ágaskodtak és rugdalóztak.

- Lépésben, lépésben, mert baj lesz! - kiáltott Broks. - Inkább érjünk egy órával később Pärnuba, semhogy itt rekedjünk valahol...

- Egy órával később! - kiáltott Poch, akit a sok döccenés felrázott álmából.

- Ez a legokosabb! - felelte a hajtó, aki kénytelen volt többször leszállni a bakról, hogy kötőféken vezesse a lovait.

Az idegen utas mozgolódni kezdett, nyújtogatta a nyakát, s ki akart nézni a kocsi ablakán. De a sötétségben nem láthatott semmit. Oly nagy volt már akkor a sötétség, hogy mindent elnyelt. A postakocsi lámpásai két fénysávot vetettek az útra, de alig ártottak a sötétségnek.

- Hol vagyunk?... - kérdezte Poch.

- Húsz versztányira Pärnutól, - felelt Broks, - s ha megint váltáshoz érünk, azt hiszem legjobb, ha ott maradunk holnap reggelig...

- Ördög vigye ezt a vihart, amely tizenkét órai késedelmet okoz nekünk! - kiáltott a bankhivatalnok.

Tovább haladtak. Olykor-olykor olyan heves szélroham kerekedett, hogy félő volt: a kocsi ráfut a lovakra és felborul. A lovak horkanva ágaskodtak. A helyzet kétségbeejtővé vált. Poch és Broks azt indítványozták, hogy tegyék meg gyalog az utat Pärnuig. Ez volna tán a legcélszerűbb, mert ha kocsiban maradnak, nagyobb a veszély.

Az idegennek azonban nemigen volt kedve leszállni a kocsiból. A leghidegvérűbb angol sem lehetett volna közömbösebb mindazzal szemben, ami történt. Esze ágában sincs gyalog utazni, mikor ő megváltotta a helyét a postakocsira s a postakocsinak kötelessége, hogy elszállítsa útja céljáig.

Fél hétkor, a leghevesebb szélviharban, rettentő lökést éreztek.

Az egyik első kerék belecsúszott egy mély kátyúba, és a szaporán megostorozott lovak hiába erőlködtek, a kerék kitört.

A postakocsi nagyot zökkent s elvesztvén az egyensúlyát, bal oldalára dőlt.

Fájdalmas jajgatás hallatszott. Poch, aki zúzódást szenvedett a lábán, megrémült, hogy az értékes táska lánca leszakadt az övéről. De a táska megvolt, s ő mégjobban a hóna alá szorította, mikor végre sikerült a kocsiból kiszállnia.

Broksnak és az idegen utasnak semmi nagyobb bajuk nem esett, néhány jelentéktelen horzsoláson kívül, és a hajtó leugorva a bakról visszarántotta az első lovat kötőfékje segítségével.

Elhagyott helyen voltak - balról sűrű erdő sötétlett a síkon.

- Most mi lesz velünk? - kiáltott Poch.

- A kocsit nem használhatjuk tovább, - felelte Broks.

- El tudsz gyalogolni Pärnuig? - kérdezte Broks a bankhivatalnoktól.

- Tizenöt versztára? - kiáltott Poch, - a meghúzódott lábammal?

- Na és lóháton?

- Lóháton! Pár lépés után a földön hevernék!

Mást nem tehettek: menedéket kell keresniök valami fogadóban, ha ugyan van a közelben, s ott kell tölteniök az éjszakát, Pochnak és az idegennek mindenképpen. Broks meg a kocsis, miután kifogják a lovakat, lóháton Pärnuba sietnek s holnap visszatérnek a kocsihoz egy kerékgyártóval, hogy rendbe hozza.

A bankhivatalnok, ha nem lett volna annyi pénz nála, kétségtelenül pompásnak találja ezt a tanácsot...

De tizenötezer rubellel a táskájában...

De van-e egyáltalában valami major, fogadó vagy korcsma a közelben, ahol az utasok reggelig megszállhatnak? Ezt a kérdést akarta Poch tisztázni először.

- Van... amott... minden bizonnyal! - felelt az ismeretlen útitárs.

S kezével a gyönge világosság felé mutatott, amely balfelé, körülbelül kétszáz lépésnyire pislogott a sötétben alig látható erdő szélén. Csakhogy fogadó lámpása az vagy egy favágó tüze netán?...

A hajtó, akit megkérdeztek, így felelt:

- A Kroff korcsmája.

- Kroff korcsmája? - ismételte Poch.

- Az... fogadó a Kidőlt Kereszthez.

- Nos, - szólt Broks, társaihoz fordulva, - ha itt akarnak maradni ebben a fogadóban, holnap korán reggel újra itt leszünk.

Az indítvány, úgy látszott, tetszik az idegennek. Voltaképpen ennél okosabbat nem is igen csinálhattak. A vihar félelmetes volt, nyilvánvaló, hogy hamarosan elered az eső.

A kocsis meg a hajtó csak nagy üggyel-bajjal érhet el Pärnuba lóháton.

- Nem bánom, - szólt Poch, akinek sajgott egy kissé a zúzódott lába, - itt maradok. Holnap, ha jól kipihentem magam, majd tovább utazunk. Számítok rád, Broks...

- Itt leszek, amikorra mondtam, - felelt a kocsis.

A lovakat eközben kifogták, de az oldalt dőlt postakocsit ott kellett hagyni az úton. Ezen az éjszakán aligha fog kocsi vagy szekér arra hajtani.

Poch, miután kezet szorított barátjával, zúzódott lábával sántikálva, az erdő felé indult, ahonnan kivillant a fény, amely a korcsmát jelezte.

Mivel a bankhivatalnok csak nagy kínnal haladhatott, az idegen karját ajánlotta neki, hogy támogassa. Poch elfogadta és megköszönte az idegen szívességét, aki egészben véve sokkal nyájasabbnak látszott, mint útközben, Rigától idáig viselkedéséből hihette volna az ember.

A kétszáz lépést baj nélkül megtették, az országút mentén, ahol a fogadó állt.

Bejáratára akasztva egy kis petróleumlámpa pislogott. A ház sarkán hosszú rúd ágaskodott, amelynek az volt a rendeltetése, hogy napközben magára vonja az erre járók figyelmét. Az ablaktáblák hasadékain keresztül fény szűrődött ki a kocsma belsejéből, pohárcsöngés zaja és beszédhangok hallatszottak. A főkapu fölött durván festett cégér volt, amelynek feliratát a lámpafényben el lehetett olvasni: Fogadó a Kidőlt Kereszthez.

A Kidőlt Kereszthez címzett fogadó nevét a homlokzatra festett rajz igazolta: egy kettős orosz kereszt, amely kidöntve a földön hevert. Bizonyára valami régi, ködbe vesző legenda fűződött hozzá a képrombolás idejéből.

A korcsma gazdája Kroff volt, germán eredetű, özvegy, negyven-negyvenötesztendős ember. Előtte atyjáé volt a fogadó, ebben az elhagyott zugban, Riga és Pärnu között, az országúton. Két-három versztányira nem volt a közelében sem ház, sem tanya, úgyhogy valósággal el volt szigetelve a világtól.

Kroff futó vendégei kósza utasok voltak, akik kénytelenek voltak itt megállni, törzsvendége meg az a tíz-tizenkét paraszt, aki a környéken a földet művelte, néhány favágó és szénégető, akik a közeli erdőkben dolgozgattak.

S a fogadósnak jól ment-e a dolga?... Panaszkodni sohasem panaszkodott. Egyáltalában nem beszélt soha a maga dolgairól. A korcsma harminc éve ott állt már a helyén, előbb atyja mérte benne az italt - aki vadorzásból és csempészetből gyűjtött vagyont, - később a fia lett az utódja. A környék rossz nyelvű alakjai azt rebesgették, hogy pénznek soha sem volt híja a csárdában. De ehhez nem volt senkinek köze.

Kroff, aki zárkózott természetű ember volt, nagyon visszavonultan élt. Nagy ritkán távozott csak a korcsmából, hébe-korba ment csak Pärnuba, s amikor nem volt vendége, rendesen kint dolgozott a kertjében. Nem volt sem szolgája, sem cselédje, aki segítségére lett volna. Erős ember volt, vöröses képű, sűrű szakállú és hajú, szúrós tekintetű. Soha nem kérdezett senkitől semmit s ha beszéltek hozzá, csak kurtán felelgetett.

A ház, amely mögött a kert terült el, földszintes volt, egyszárnyú nagyajtóval.

Az ivóba jutott először a belépő, amelybe hátulról egy ablakon szűrődött be a világosság. Jobbra és balra két-két szoba volt, az országútra néző ablakokkal. Kroff szobájából hátul ki lehetett jutni a veteményes kertbe.

A fogadó ajtaja és ablaktáblái igen szilárdak voltak. Belülről kapcsok és reteszek is erősítették valamennyit. A gazda szürkületkor valamennyit be szokta zárni, mert a tájék nemigen volt biztonságos. Az ivó ajtaja azonban tíz óráig nyitva maradt. E pillanatban hat vendég volt benne, akiket a vodka és a pálinka jó kedvre derített.

A félholdnyi kertet élő sövény szegte körül. A kert a fenyőerdőbe nyúlt bele, amely az országút mögött húzódott. Közönséges zöldséget termesztett a kertben Kroff, s szépen pénzelt is belőle. A gyümölcsfákat a természet kedvére bízta. Néhány csekély hozamú cseresznyefa, nemesebb almafa és egypár bokor szagos málna volt a kertben.

Aznap este a szomszédos tanyákról három-négy paraszt és körülbelül ugyanannyi favágó iszogatott és beszélgetett az asztalok körül. A pálinka, amely poharanként két kopekba került, naponként odacsalta őket, mielőtt hazatértek majorjukba, vagy kunyhójukba, három-négy versztára a korcsmától. Egyikük sem szándékozott az éjszakát a fogadóban tölteni. Utasok is ritkán szálltak meg ott éjszakára. De a hajtók, a postakocsisok meg a szekerezők rendesen meg-megálltak a korcsma előtt, hogy igyanak egyet, mielőtt tovább indulnak Pärnuba.

A napi vendégeken kívül két más vendég is ült az ivóban, külön a többiektől, halkan beszélgetve egy asztal mellett a többiek arcát vizsgálgatva. Eck rendőrkapitány és egyik embere volt. Miután tovább folytatták nyomozó útjukat a Pärnu folyó mentén, hogy átkutassák azt a vidéket, amelyen több gonosztevő nyomát jelezték nekik, érintkezésben maradtak a többi rendőrcsapattal, amelyeknek az volt a megbízatásuk, hogy szemmel tartsák a tartomány északi részében levő falvakat és tanyákat.

Eck sehogy sem volt megelégedve utolsó vállalkozásával. Annak a szökevénynek, akit elevenen szeretett volna kézrekeríteni és Verder őrnagy elé vezetni, a holttestét sem találták meg a zajló Pärnuban.

Hiúsága nagyon meg volt bántva.

S a kapitány így szólt társához:

- Minden jel arra vall, hogy az a gazember ott veszett a zajlásban...

- Bizonyos, - felelt a kísérője.

- Eh! Bizonyosnak éppenséggel nem bizonyos, nincs rá semmiféle kézzel fogható bizonyítékunk!... Egyébként ha a holttestét kihalásztuk volna, egy hullát mégsem lehet letartóztatni!... Nem! Elevenen kellett volna kézrekeríteni, ez az ügy nemigen válik a rendőrség dicsőségére.

- Majd máskor több szerencsénk lesz, Eck úr, - felelt a rendőr, aki bölcs nyugalommal fogta fel hivatása kudarcait.

A kapitány a fejét csóválta, nem titkolván bosszúságát.

A vihar elmondhatatlan hevességgel dühöngött. A nagyajtót majd kivetette sarkából. A nagy kályha el-elfulladt, majd új erőre kapva, pöfögött.

Behallatszott a fenyves fáinak a recsegése. A vihar ereje egész ágakat tört le és sodort a korcsma tetejére, úgy oda-oda vágva őket, hogy majd beszakadt a tető.

- Na tessék! Elvégzi a szél a favágók munkáját! - szólt az egyik paraszt. - Csak össze kell szedniük az ágakat...

- Pompás idő ez a gazembereknek és a csempészeknek!... - szólt a rendőr.

- Azám... pompás idő - felelt Eck. - De azért nem szabad hagynunk, hogy garázdálkodjanak!... Bizonyos, hogy egy egész banda garázdálkodik errefelé... Tarvartból egy lopást jeleztek, Karkusból pedig egy gyilkossági kísérletet!... Szent igaz, hogy Riga és Pärnu közt nem biztonságos az út... A gonosztettek szaporodnak s a gazemberek nagy része kicsúszik a kezünk közül... Voltaképpen mit is kockáztatnak, ha elfogjuk őket?... Mehetnek sót bányászni Szibériába!... Ezzel pedig nem sokat törődnek... Ha az akasztófán kellene táncolniuk, akkor jobban meggondolnák a dolgot!... Csakhogy az akasztófák úgy kidőltek, mint Kroff mesternek a keresztje...

- Majd visszatérünk hozzájuk, - felelt a rendőr.

Hogyan is törődhetett bele egy rendőrtiszt, hogy a politikaiakra most is kiszabható halálos ítélet, a köztörvényesekre viszont nem? Nem tudta ésszel felérni, de sokan azok közül a jótét lelkek közül sem, akiknek semmi közük a rendőrséghez.

- Sose lesz késő, - szólt Eck.

- De induljunk - folytatta azután és távozni készült. - Találkoznom kell az ötödik csapat kapitányával Pärnuban, és nem szabad megvárakoztatnom.

De mielőtt fölállt volna, az asztalra ütött.

Kroff rögtön megjelent.

- Mit fizetek, Kroff? - kérdezte Eck, néhány pénzdarabot vett ki a zsebéből.

- Mint máskor, kapitány, - felelt a korcsmáros. - Mindenkinek egy az ára...

- Azoknak is, akik beállítanak hozzád, mert tudják, hogy nem kéred sem az igazolványukat, sem a nevüket?...

- Nem vagyok rendőr! - szólt Kroff nyersen.

- Eh! Ha minden korcsmáros rendőr volna, nyugodtabb volna az ország! - felelt a kapitány. - Vigyázz, Kroff, hogy egy szép napon be ne csukják a fogadódat... Mert ez lesz a vége, ha te magad be nem csukod a vadorzók és talán egyéb, még veszedelmesebb vendégeid előtt!...

- Azoknak adok italt, akik megfizetnek érte, - szólt a fogadós. - Aztán nem törődöm velük, hová mennek, úgy ahogy azt se bánom, honnan jöttek!

- No mindegy, Kroff! Ne tettesd magad süketnek, mikor hozzád beszélek, vagy nem állok jót a füledért!... Itt a pénzed! Jó estét! Viszontlátásra!

Eck kapitány felállt, fizetett és az ajtó felé indult, a rendőrrel együtt. A többi vendég követte példáját, mert bár cudar idő volt, nem volt kedve egyiknek sem arra, hogy a korcsmában töltse az éjszakát.

E pillanatban nyílt az ajtó, s a vihar nagy csattanással mindjárt be is csapta.

Két ember lépett be az ivóba; az egyik támogatta a másikat, aki bicegett.

Poch volt és útitársa, akikkel a postakocsi úgy kibabrált az országúton.

Az utazó még mindig nagyon be volt burkolózva köpönyegébe, amelynek a csuklyája is le volt húzva, úgyhogy az arca nem volt látható.

Ő beszélt s így szólt a fogadóshoz:

- A kocsink összetört, kétszáz lépésnyire innen... A kocsis meg a hajtó Pärnuba ment lóháton... Holnap reggel eljönnek majd értünk... Addig is, tudsz nekünk két szobát adni éjszakára?

- Tudok, - felelt Kroff.

- Az egyik szobára nekem van szükségem, - szólt Poch. - És ha lehet, jó ágy legyen benne!

- Meglesz, - felelt Kroff. - Megsebesültél, bátyuska?

- Megzúzódott a lábam, - felelt Poch. - De nem nagy baj.

- A másik szobát én kérem, - felelt az utazó.

Amíg beszélt, Ecknek úgy rémlett, hogy ráismer a hangjára.

- Ejnye, - szólt magában, - meg mernék esküdni, hogy...

Nem volt bizonyos a dolgában, de rendőr létére, - szinte ösztönszerűen - jónak látta, hogy megbizonyosodjék, nem téved-e.

Eközben Poch leült az egyik asztal mellé, amelyre rátette a táskáját, amely még mindig az övéhez volt láncolva.

- A szoba... rendben volna, - szólt oda Poch a korcsmárosnak. - De ez a karcolás nem akadályozza meg azt, hogy ne egyem és éhes vagyok.

- Mindjárt szolgálok vacsorával, - felelt a korcsmáros.

- Minél gyorsabban, - szólt Poch.

A rendőrkapitány közelebb lépett hozzá.

- Igazán szerencse, Poch úr, - szólt, - hogy nem sebesült meg súlyosabban.

- Nini! - kiáltott a bankhivatalnok, - Eck úr!... Jó napot, Eck úr, vagy inkább jó estét!

- Jó estét, Poch úr!

- Erre van dolga?

- Amint látja. Csakugyan nem veszedelmes a sebe?

- Holnapra nyoma sem lesz.

Kroff kenyeret tett az asztalra, hideg húst és teás csészét. Azután odafordult az utazóhoz:

- Én nem vagyok éhes, - felelt emez. - Mutassa meg a szobámat... Szeretnék mielőbb lefeküdni, mert lehet, hogy nem várom meg a kocsis visszaérkezését... Valószínűleg reggel négy órakor tovább megyek.

- Ahogy tetszik, - felelt a fogadós.

És bevezette az utast az ivótól balra eső szobába, a ház végében, míg a bankhivatalnoknak az ivótól balra levő szobát szánta.

De míg az ismeretlen beszélt, a csuklyája egy kissé félrecsúszott, s a kapitány, aki ráfigyelt, arcának egy részét megláthatta. Eleget látott.

- Igen, - dörmögött magában, - ő az... De mért akar olyan korán elmenni? Mért nem akarja megvárni a kocsit?

A legegyszerűbb dolgokat találják rendesen a legfeltűnőbbeknek ezek a rendőrfélék!

- És vajon hová megy? - kérdezte magában Eck. Erre a kérdésre, - ha hallja, - az utas bizonyára nem felelne. Egyébként úgy látszott, nem is vette észre, hogy a kapitány állhatatosan fürkészte, mintha ráismert volna. Bement a szobába, amelyet Kroff megmutatott neki. Eck pedig újra Pochhoz lépett, aki jó étvággyal vacsorázott.

- Ez az utas együtt jött magával a postakocsin? - kérdezte a kapitány Pochtól.

- Igen, Eck úr, és egy szót sem bírtam kihúzni belőle az egész út alatt...

- És nem tudja, hová megy?

- Nem... Rigában ült fel a kocsira, és azt hiszem, Revelbe készül. Ha Broks itt volna, pontosan megmondhatná.

- Ó! Nem olyan fontos, - felelt a kapitány.

Kroff végighallgatta ezt a beszélgetést, de oly közömbös arccal, mintha egyáltalában nem törődnék vele, kik a vendégei. Ide-oda császkált a szobában, amíg a parasztok és a favágók jó éjt kívánva el nem távoztak.

A kapitánynak azonban egyszerre nem volt már sürgős az útja, és úgy látszott, szívesen elbeszélget Pochsal, aki nagyon örült a társaságnak.

- És maga Pärnuba megy? - kérdezte a kapitány.

- Nem, Eck úr; Revelbe.

- A Johausen testvérek dolgában?

- Úgy van, uram, - felelt Poch. S akaratlanul odakapott az asztalon heverő táskájához.

- Ugye ez a baleset legalább egy félnapi késedelmet okoz most magának?

- Legalább egy félnapit, ha Broks holnap reggelre visszajön, úgy ahogy ígérte. És négy nap múlva visszaérek Rigába... az esküvőmre.

- A derék Zinaida Parensova a menyasszony, ugye?... Ó, tudom!...

- Meghiszem azt, hiszen maga mindent tud!

- Nem éppen! Hiszen azt sem tudom, hová utazik az útitársa... De ha olyan korán reggel akar tovább menni, anélkül, hogy magát megvárná, akkor bizonyosan Pärnuba készül.

- Valószínűleg, - felelt Poch, - és ha nem látom többé, szerencsés utat kívánok neki! - De mondja csak, Eck úr, itt tölti maga is az éjszakát ebben a fogadóban?...

- Nem, Poch, Pärnuban van dolgunk, és azonnal indulunk... A jó vacsora után aludjon jól... És vigyázzon a táskájára...

- Mint a két szemem világára! - felelt Poch mosolyogva.

- Jó éjt, Poch!

- Jó éjt, Eck úr!

A két rendőr távozott, s Kroff egy nagy keresztrúddal bereteszelte mögöttük a kaput s a zárban kétszer ráfordította és mindjárt ki is húzta a kulcsot.

Ilyen későn új vendégre nem lehetett már számítani a Kidőlt Kereszthez címzett fogadóban. Az is nagy csoda, hogy két utas szállt meg éjszakára, s a fogadós tisztára a postakocsi balesetének köszönhette, hogy nem kellett, - mint rendesen, - egyedül töltenie az éjszakát.

Közben Poch befejezte, mégpedig jó étvággyal a vacsoráját. Evett is, ivott is bőségesen, hogy erőre kapjon.

Az ágy folytatta, amit az asztal oly derekasan megkezdett.

Kroff nem akart addig lefeküdni, amíg vendége be nem megy a szobájába. A kályha mellett állt, amelynek füstje a nagy viharban hébe-korba be-becsapódott az ivó közepébe a meleghullámokkal együtt.

Kroff ilyenkor egy asztalkendővel hajtotta szét a füstöt, úgy csapkodva vele, mintha ostort pattogtatna.

A faggyú gyertya, amely az asztalon állt, pislogva táncoltatta a szobában a tárgyak árnyékait.

Kívül olyan rohamokat intézett a szél az ablaktáblák ellen, mintha valaki kopogna.

- Nem hallja? - szólt Poch egy ízben, mikor az ajtó úgy csikorgott, hogy az embert könnyen megtéveszthette.

- Senki, senki, - felelt a fogadós. - Én már megszoktam az ilyesmit... Télen gyakran megérünk ennél rosszabb időt is...

- Különben, - szólt Poch, - nemigen valószínű, hogy kint járjon valaki ma éjszaka az országúton, az útonállókon meg a rendőrökön kívül.

- Biz' az nemigen valószínű!

Körülbelül kilenc óra lehetett.

A bankhivatalnok fölállt, hóna alá szorította a táskáját, átvette a gyertyatartót, amelyet Kroff feléje nyújtott, és a szobája felé indult.

A fogadós egy ócska, vastag üvegű lámpást tartott, hogy ne maradjon sötétben, ha Poch mögött bezárul az ajtó.

- Kelmed nem fekszik le? - kérdezte Poch, mielőtt belépett a szobájába.

- Dehogynem, - felelt Kroff, - csakhogy előbb körüljárok a házban, mint máskor.

- A kis udvarban?

- Úgy van, ott is, és megnézem, bent vannak-e a ketrecben a tyúkjaim, mert néha reggel egy-kettő hiányzik közülük...

- Ahá! - szólt Poch, - a rókák...

- A rókák meg a farkasok. Ezek az átkozott fenevadak keresztülugranak a sövényen. Pedig a szobám ablaka a kertre nyílik, úgyhogy közéjük durranthatok!... Ne is tessék hát megijedni, ha lövést hall esetleg az éjszaka...

- Eh! - felelt Poch, - azt hiszem, ágyúdörgésre sem ébredek fel, ha úgy fogok aludni, ahogy szeretnék! - Jut eszembe, az én utam nem sietős... Ha az útitársam korán akar kelni, az az ő dolga!... De engem hagyjon aludni jó sokáig... Ráérek fölkelni akkor is, amikor Broks Pärnuból visszajövet rendbe hozta már a postakocsit...

- Rendben van, - felelt a fogadós. - Senki sem fogja felébreszteni, s mikor az útitársa elindul, lesz rá gondom, hogy ne zavarja semmi zaj az álmát.

Poch nagyokat ásítva, - amit kimerültsége teljesen igazolt, - bement a szobájába és belülről magára zárta az ajtót.

Kroff egyedül maradt az ivóban, amelyet a lámpása csak gyéren világított meg. Az asztalhoz lépve elszedte a bankhivatalnok terítékét és elrakta az edényeket, a csészét, a teáskannát. Rendszerető ember volt; nem halasztotta holnapra, amit ma megtehetett.

Ezt elvégezvén, az elkerített udvar kapuja felé indult és kinyitotta a bejáratot.

Erről az oldalról, északnyugatról, kevésbé hevesen dühöngött a vihar, s az elkanyarodó mellékszárnyat elkerülte a szélörvény, de túl a sarkon vadul tombolt a szél, s a fogadós fölöslegesnek találta, hogy tovább menjen. Egy szempillantással végigmérte a baromfiudvart.

Semmi gyanúsat nem látott a kis udvarban. Nyoma sem volt olyan mozgó árnyéknak, amely farkas vagy róka jelenlétére vallana.

Kroff mindenfelé megforgatta a lámpását, azután nyugodtan visszatért az ivóba.

Minthogy nem akarta, hogy a kályha kialudjék, néhány darab tőzeget rakott még rá, azután még egyszer körülnézett, s a szobája felé indult.

A kertajtóval csaknem szomszédos ajtón átmehetett a melléképületbe, ahol a szobája volt, amely szomszédos Poch szobájával, ahol Poch mély álomba merült már.

Kroff kezében a lámpással kiment, s az ivó koromsötétségbe merült.

Két-három percig hallatszottak még a fogadós léptei, amíg le nem vetkőzött. Majd reccsenés hallatszott, amely arra vallott, hogy ágyába vetette magát.

Pár pillanat múlva minden élő ember aludt a fogadóban, bár az elemek harca tovább dühöngött, a szél zúgott, az eső szakadt, és a letarolt fenyveserdő nagyokat nyögött a közelben...

Valamivel hajnali négy óra előtt Kroff fölkelt s meggyújtva lámpását, kiment az ivóba.

Csakhogy ugyanabban a pillanatban nyílt az idegen utazó szobájának az ajtaja is.

Ez utóbbi fel volt öltözve, köpönyegébe volt burkolva s a csuklya a fejébe volt húzva.

- Már útra készen, uram? - kérdezte Kroff.

- Igen, - felelt az utas, aki két-három papírrubelt tartott a kezében. - Mivel tartozom az éjszakáért?

- Egy rubellel, - felelt a fogadós.

- Itt a pénz, s most legyen szíves eresszen ki...

- Rögtön, - felelt Kroff, miután lámpása fényében meggyőződött róla, hogy nem hamis-e a rubel.

Azután a kapu felé indult, kihúzva zsebéből az ajtókulcsot. Majd egyszerre csak megállt s odafordult az idegenhez:

- Nem parancsol semmit, mielőtt távozik?

- Semmit.

- Egy pohár vodkát vagy egy pohár pálinkát sem?

- Semmit, ha mondom. Nyissa ki gyorsan az ajtót. Sietek.

- Ahogy tetszik.

Kroff elhúzta belülről a nagy retesz-gerendát, azután bedugta a kulcsot a zárba, amely keservesen nyikorgott.

Sűrű sötét volt még. Az eső elállt, de a szél még javában dühöngött. Letört ágakat sodort az útra.

Az utazó megerősítette a csuklyáját, begombolta köpönyegét, azután szó nélkül gyorsan kilépett az ajtón, s néhány lépés után eltűnt az éjszakában. Mialatt tovább haladt az országúton Pärnu felé, Kroff visszaillesztette a retesz-gerendát belülről és bezárta újra a Kidőlt Kereszthez címzett fogadó kapuját.

A reggeli teát vajaskenyérrel pontban kilenc órakor tálalták fel minden nap a Johausen fivérek ebédlőjében. A hajszálnyira kimért pontosság volt e gazdag bankároknak egyik fő elve a köznapi életben éppúgy, mint az üzletben. Amikor pénzt kellett kapniuk ugyanúgy, mint amikor fizetniük kellett. Frank Johausen, az idősebb fivér, katonai pontossággal szabályozta az étkezést, a fogadást, a fölkelést, a lefekvést, éppúgy, mint bizonyára érzelmeit és élvezeteit, valamint a bankház könyveit is. Üzlete Rigában az egyik leghatalmasabb bankház volt.

De a szóban forgó nap reggelén a mondott időben a szamovár nem volt ott az ebédlő asztalán. Mi lehetett ennek az oka? Egy kis restség, amely Trankelt, a ház urának inasát terhelte.

Szóval az történt, hogy amikor Frank Johausen a fivérével, továbbá Johausenné asszony és leánya, Margarit Johausen belépett az ebédlőbe, a tea nem várta még készen őket.

Köztudomású, hogy a balti tartományokban a gazdag német családok atyailag bánnak a cselédséggel. A cselédséget a ház gyermekeinek tekintik s ezért gyakran van részük atyai dorgálásokban.

- Trankel, miért nincs készen a tea? - kérdezte Frank Johausen úr.

- Ne tessék haragudni, uram, - felelt Trankel bűnbánóan - de elfelejtettem...

- Ez nem először esik meg veled, Trankel, - felelt a bankár, - és van okom hinni, hogy nem is utoljára.

Johausenné asszony és sógora helyeslően bólintva a nagy díszes cserépkandallóhoz közeledtek, amely szerencsére nem aludt ki, úgy mint a szamovár.

Trankel némán lesütötte a szemét. Nem! Nem először vétett a - Johausenék házában oly fontos - pontosság ellen.

A bankár kivett a zsebéből egy kis jegyzetfüzetet, egy kitépett lapjára ráírt néhány szót ceruzával, azután átnyújtotta Trankelnek és így szólt:

- Vidd el ezt a címzettnek, ott majd megkapod a feleletet.

Trankel bizonyára tudta már, milyen címzettről van szó és milyen feleletet fog kapni.

Egy szót sem szólt: meghajolt, kezet csókolt urának, s elindult a rendőrség irodája felé.

A papírlapon csak ez a pár szó volt:

Abban a pillanatban, amikor a szolga kilépett a szobából, a bankár így szólt:

- Ne felejtsd elhozni a számlát!

Trankel óvakodott ezt elfelejteni. Ennek a számlának alapján fizetheti majd ki az illetékesnek a bankár a rendőrezredes által megállapított díjtételt a büntetésért.

Így folytak a dolgok akkoriban s így folynak talán még most is Kurlandban, Észtföldön és Livóniában, s bizonyára az orosz birodalom egyéb tartományaiban is.

S most lássunk néhány részletet a Johausen famíliáról.

Tudjuk, mi a jelentősége a hivatalnoknak Oroszországban. A Csin szigorú szabályainak van alárendelve: tizennégy fokú szamárlétrát kell végigjárnia az állami alkalmazottaknak a legalsó foktól a titkos tanácsosi címig.

Ám a legfelsőbb köröknek semmi közük sincs a hivatalnoksághoz, közéjük tartozik a balti államokban elsősorban a nemesség, amelynek a közmegbecsülésen kívül kijut a valóságos hatalomból is. Lévén a germán eredetű régebbi az orosz nemességnél, jelentős kiváltságokat őrzött meg, többek közt a diplomakiállítás jogát, amelynek megszerzését nem vetették meg a cári család sarjai sem.

Ezzel a nemességgel együtt él a vele egyenrangú nagypolgárság, sőt a kormányzósági és községi közigazgatásba való beleszólása jogán magasabbrangú is lehet, s mint már említettük, szintén majdnem teljes egészében germán eredetű. Ide tartoznak a kereskedők, a letelepített városlakók, s tőlük egy kissé lejjebb az egyszerű polgárok, akik mintegy átmeneti réteget képeznek. A bankárok, a hajóépítők, a kézművesek, a kereskedők a céhrendszer szabályainak értelmében adót fizetnek s ennek fejében kereskedelmi ügyleteket folytathattak külföldön is.

A polgárságon belül a felső réteg tanult, dolgos, vendégszerető, feltétlenül erkölcsös és megbízható. Ebbe a legfelső sorba helyezte a közvélemény, - és teljes joggal, - a Johausen-családot bankházastul: hitelük Oroszországban és külföldön támadhatatlan volt.

Az egész Baltikumra rátelepedett kiváltságos osztályok fennhatósága alatt vegetáltak a röghözkötött parasztok, földművesek, szántóvetők (legalább egy millióan), ők alkották a tényleges őslakosságot. A lettek az ősi szláv kifejezéseket használták, míg a városlakók nyelve a német maradt. Még ha felszabadultak is, ezeket az embereket sokszor továbbra is úgy kezelték, mintha jobbágyok volnának, néha még ki is házasították akaratuk ellenére, ha éppen arról volt szó, hogy növelni kell azoknak a családoknak a számát, akiktől a földesúrnak joga van valamilyen szolgálatot követelni.

Érthető tehát, hogy Oroszország cárja miért határozott úgy, hogy megváltoztatja ezt a sajnálatos helyzetet s hogy kormánya miért szándékozik növelni a szlávok számát a községi gyűlésekben és a helyhatósági közigazgatásban.

Innen adódott az a harc, amelynek rettenetes következményeit tapasztalhatjuk ebben az elbeszélésben.

A bankház feje az idősebb fivér volt, Frank Johausen.

A fiatalabb nőtlen ember volt. Az idősebb, aki most negyvenöt esztendős, egy frankfurti német lányt vett feleségül. Két gyermekük volt: egy fiú, Karl, tizenkilenc esztendős, és egy tizenkét esztendős lány.

Karl éppen most fejezi be tanulmányait a dorpati egyetemen, ahol Dimitrij Nyikolev fia is hamarosan végezni fog.

A Johausen-bankház Riga főterén, egy modern, szép épületben működött. Az irodai helyiségek a földszinten voltak: a fogadó termek és a lakás az első emeleten. A fivérek banküzlete nagy tekintélynek örvendett az inkább német, mint szláv jellegű városban.

A Johausen család nagyon összetartott. A két fivér között mindenben teljes volt az egyetértés. Az idősebb a bankházat vezette, az ifjabb főleg az irodával és a számtartással foglalkozott.

Johausenné asszony szürke egyéniség volt, de nagyon német, és rendkívül kevélyen viselkedett a szláv eredetűekkel szemben. A rigai nemesség szívesen befogadta, ami csak növelte ösztönös hiúságát.

Egyébként a Johausen család a város előkelőbb polgári társadalmának első családja volt, és első az egész tartomány pénzügyi világában is. Kivételes hitelt élvezett a szentpétervári és a nagy orosz bankintézeteknél, s a balti tartományokban egyike volt a legvagyonosabb családoknak.

Frank Johausen, aki egyik legbefolyásosabb tagja a városi községtanácsnak, kérlelhetetlen szívósággal védelmezte mindenkor osztályának az előjogait. Ő képviselte azokat az eszméket, amelyek a felsőbb osztályok gondolkodását vezérelték, s ezért csodálták, magasztalták.

Személyében bántotta őt a kormánynak az a törekvése, hogy a német elem makacs ellenállását megtörje s a németeket oroszosítsa.

A balti tartományoknak akkor Gurko tábornok volt a kormányzója. Nagyeszű ember volt, teljes tudatában megbízatása nehézségeinek, rendkívül okosan bánt a német népességgel, s óvatosan működött a szlávság diadala érdekében, anélkül, hogy erőszakos eszközökhöz nyúlt volna. Határozottságával és igazságosságával elejét vette minden olyan dolognak, amely összeütközéshez vezethetett volna.

A rendőrség feje Roganov ezredes volt, ez a tősgyökeres orosz ember, aki kevésbé ügyes, mint a főnöke, s hajlamos a balti tartományok minden olyan fiában, aki nem szláv anyatejen nőtt fel, ellenséget látni. Ötven körüli, vakmerő, elszánt, zabolátlan rendőr volt, a kormányzó csak nagy üggyel-bajjal tudta megfékezni. Az ezredes minden akadályon keresztülgázolt volna, ha hagyják, holott lassan járj, tovább élsz.

Ne csodálkozzék senki sem, hogy e személyeket részletesen jellemzem. Ha nem is főalakjai e történetnek, azért fontos szerepet játszanak e törvénykezési drámában, amelyet a politikai szenvedélyek és a nemzetiségi különbségek oly rettentővé fejlesztettek e tartományokban.

Roganov ezredes után s vele szemben, elsősorban Verder őrnagy érdemli meg figyelmünket, aki az ezredesnek közvetlen beosztottja a rendőrség közigazgatási ágazatában. Az őrnagy tiszta német eredetű ember és hivatása teljesítésében túlkapásairól híres. Éppúgy pártját fogta a németeknek, mint az ezredes a szlávoknak. Szívós elkeseredéssel üldözte ezeket, engedékenyen bánt amazokkal.

S bár rangkülönbség volt e két személy között, olykor nagyon kiélesedett volna közöttük az ellentét, ha Gurko tábornok bölcs mérséklettel közéjük nem lép.

Megjegyzendő továbbá, hogy Verder őrnagy hű támaszra talált Eck kapitányban, akivel e történet elején éppen egy szibériai szökevény üldözése közben ismerkedtünk meg. Eck kapitányt fölösleges kötelessége teljesítésére buzdítani, mikor megbízták valamivel, főképp ha szláv embernek a nyomát hajszolja. Nagyon megbecsülték a Johausen fivérek is, akiknek nem egyszer személyes szolgálatokat is tett, - amelyekért bőkezűen jutalmazták a bank pénztáránál.

Ezek után tisztában vagyunk a helyzettel. Tudjuk, hogy a két ellenfél a községi választások mezején készül összeütközni: Frank Johausen, aki el van szánva arra, hogy nem engedi át a helyét, és Dimitrij Nyikolev, akit akarata ellenére jelölt az orosz fensőség és a népakarat, amelynek választójogát az új cenzus szélesebb rétegekre terjesztette ki.

Hogy ezt az egyszerű, szabadfoglalkozású tanár embert, akinek sem vagyona, sem állása nem volt, szembe állították e harcban a hatalmas bankárral, az előkelő polgárság és a gőgös nemesség képviselőjével, ez oly jelenség, amellyel a józan embereknek számolniuk kellett. Vajon nem annak a jele ez, hogy e tartományok politikai viszonyai a közeljövőben módosulni fognak a községi és közigazgatási hatalom mostani birtokosainak a rovására?

A Johausen fivérek azonban nem csüggedtek el, s azt remélték, hogy győzni fognak a küzdelembe