VERNE GYULA

FEJEZETEK
I.   II.   III.   IV.   V.   VI.   VII.   VIII.   IX.   X.   XI.   XII.   XIII.   XIV.   XV.   XVI.   XVII.   XVIII.   XIX.   XX.   XXI.   XXII.   XXIII.
XXIV.   XXV.   XXVI.   XXVII.   XXVIII.   XXIX.   XXX.   XXXI.   XXXII.   XXXIII.   XXXIV.   XXXV.   XXXVI.   XXXVII.   XXXVIII.
XXXIX.   XL.   XLI.   XLII.   XLIII.   XLIV.   XLV.   XLVI.   XLVII.   XLVIII.   XLIX.   L.   LI.   LII.   LIII.   LIV.   LV.   LVI.   LVII.

Charlestown, 1869 szeptember 27.

Délután három órakor hagytuk el a rakpartot a legnagyobb dagály idején. A szél gyorsan vitt bennünket a nyílt tenger felé. Huntly kapitány fölvonatta mind a felső, mind az alsó vitorlákat s az északi szél az öblön áthajtotta a Chancellor-t. Négy órakor átment a hajó a kikötő szűk torkolatán, honnan sebesen ragadja magával az apály. De a nyílt tenger még messze s míg odáig érünk, a keskeny szorosokon kell áthaladni, melyeket a hullám vájt a homok torkolatokba. Huntly kapitány tehát bevitorláz a délnyugoti csatornába s a világító-tornyot balra hagyja a Sumter-erőd szögletén. A Chancellor vitorlái akkor éppen a szélnek fekszenek s este hét órakor elsurran hajónk az utolsó fövénytorlat mellett s künn úszik az Atlanti-óceánon.

A Chancellor szép három árbocos hajó, kilencszáz tonnás, s egy gazdag liverpooli kereskedőháznak, a Leard-testvéreknek tulajdona. Két éve, hogy épült s most indul harmadik útjára Charlestown és Liverpool közt. Amint elhagyta a charlestowni kikötőt, fölvonták az angol lobogót, de aki tengerész, amúgy is, hacsak rápillant, mindjárt megismeri, miféle eredetű; ez a szilárd és finom építésű jármű igazán az, aminek mutatja magát: angol a hajó legaljától egész az árbocok csúcsáig.

Hogy miért szálltam a Chancellorra, mely éppen Angolországba szándékozik visszatérni, annak ez az oka:

Dél-Karolina és az egyesült nagybritanniai királyság közt ezidőszerint nincs semmi egyenes közlekedés. Ha az ember át akar kelni, vagy föl kell mennie északra New-Yorkba vagy le délre New-Orleansba. New-York és az ó-világ közt több társaság hajói bonyolítják le a rendes közlekedést, franciák, angolok, németek s a Scotia, Pereire vagy Holsatia gyorsan átszállítottak volna Európába. A National Steam Navigation Comp. hajói, melyek New-Orleans és Európa közt közlekednek, szintén gyorsan átkelnek. Hanem amint a charlestowni rakparton járkálok, megpillantom a Chancellort. A Chancellor megtetszett nekem s valamiféle ösztön a fedélzetre vitt. A hajószobák kényelmesen voltak berendezve s egyébként is a vitorláshajón való utazás, ha a szél és tenger kedvező, csaknem épp oly gyors, mint a gőzösökön és minden tekintetben kellemesebb. Az ősz kezdetén e szélességi fokok alatt még szép az időjárás. Elhatároztam tehát, hogy a Chancelloron utazom.

Jól vagy rosszul tettem-e? Megbánom-e elhatározásomat? A jövő megmutatja. Napról-napra írom e jegyzeteket s e percben, midőn most e sorokat írom, épp oly keveset tudok, mint azok, kik e naplót olvassák, - ha ugyan olvasni fogja valaha valaki.

Szeptember 28.

Mondtam már, hogy a Chancellor kapitányát Huntlynak hívják, keresztnevével: John-Silas Huntly. Születésére nézve skót, Dundeeből, ötven éves és jó hírben áll, mint tapasztalt hajós az Atlanti-tengeren. Termete középszerű, vállai keskenyek, feje kicsiny s rossz szokás folytán kissé balra görbült. Anélkül, hogy valami kitűnő arcismerő volnék, úgy hiszem, megítélhetem Huntly kapitányt, habár csak néhány óra óta ismerem.

Lehet Huntly Silas elismert jó tengerész, értheti a mesterségét tökéletesen, én nem mondom, hogy nincs úgy; de hogy szilárd jellem, minden bajjal szembeszállni kész pszichikai és lelki erély legyen ez emberben, nem! az nem lehetséges!

Huntly kapitány magatartása lomha s egész testén bizonyos bágyadtság látszik. Gondatlan; ez látszik pillantásának határozatlanságából, kezeinek lassú mozdulatából, az ingadozásból, amint lassan egyik lábáról a másikra lép. Ez nem erélyes ember, nem lehet erélyes ember, még makacs ember sem lehet, mert szemei nincsenek összehúzva, álla lágy s kezeit nem szokta ökölbe szorítni. Azonkívül valami sajátságos kifejezést találok arcán, ami felől még nem tudok nyilatkozni, de figyelemmel fogom kisérni, mert a hajó kapitánya, akiről azt mondják, hogy «Isten után ő az úr», figyelmet érdemel.

Ha azonban nem csalódom, Isten és Huntly Silas közt van a födélzeten még egy másik ember, ki, úgy tetszik nekem, arra van kiszemelve, hogy előforduló alkalommal fontos helyet foglaljon el. Ez a Chancellor másodkapitánya, kit nem tanulmányoztam még eléggé s kiről majd később szólok.

A Chancellor személyzete következőkből áll: Huntly kapitány, Kurtis Róbert másodkapitány, Walter hajóhadnagy, egy kormányos s tizennégy matróz, angolok vagy skótok, összesen tizennyolc tengerész, ami elég egy kilencszáz tonnás, három árbocos hajó kezelésére. Ezek az emberek úgy látszik, jól értik a mesterségüket. Amit eddig állíthatok, az különben csak annyiból áll, hogy a másodkapitány vezénylete alatt ügyesen bántak a hajóval a charlestowni-öböl zátonyai közt.

Hozzá kell még számítnom a Chancellor személyzetéhez az élelmiszerek felügyelőjét, Hobbartot s a néger szakácsot Jynxtropot s hogy senkit se hagyjak ki, adnom kell még az utasok névsorát.

Velem együtt nyolcan vagyunk utasok. Még alig ismerem ugyan őket, de a tengeri út egyhangúsága, a mindennapi érintkezés e szűk helyen, hol minduntalan egymásba botlik az ember, a természetszerű szükség, hogy az ember eszméket cseréljen, az ember szivében rejlő kiváncsiság, mindez nemsokára közelebb hoz bennünket egymáshoz. Ekkoráig a hajóraszállás ügye-baja, a kabinok birtokba vétele, a rendezkedés, amire szüksége van az embernek, mikor húsz-huszonöt napig eltarthat az út, ez a különféle elfoglaltatás távol tartott bennünket egymástól. Tegnap és ma meg sem jelentek az asztalnál mind a vendégek s némelyikök tán a tengeri betegség miatt is szenvedett. Nem láttam tehát mindnyájukat, de tudom, hogy az utasok közt két hölgy is van, kik a hátsó kabinokat kapták lakásul.

Egyébként itt az utasok névsora, úgy, amint a hajó jegyzékéből kiírtam:

Kear úr és neje, amerikaiak, Buffalóból.
Herbey kisasszony, angol, Kearné asszony társalgónője.
Letourneur úr és fia Letourneur András, franciák, Havreból.
Falsten Vilmos, mérnök, Manchesterből, angol.
Ruby János, kereskedő, Cardiffból, szintén angol.
Kazallon J. R. Londonból - e sorok írója.

Szeptember 29.

Huntly kapitány elismervénye, azaz azon okirat, melyet a Chancellor árú-szállítmányának minőségéről és a szállítás föltételeiről állított ki, a következőleg szól:

«Bronsfield és társa bizományos uraknak

Charlestownban.

Én, John Silas Huntly, Dundeeből (Skótország), parancsnoka a körülbelül kilencszáz tonna térfogatú s jelenleg Charlestownban levő Chancellor hajónak, mely a legelső kedvező idővel, Isten ótalma alatt útra fog kelni, egyenest haladván Liverpoolba, hol a szállítmány lerakandó, - elismerem, hogy fentnevezett hajómra Bronsfield és társa bizományárú-kereskedő uraktól fölvettem ezerhétszáz bál gyapotot, huszonhatezer font sterling értékben, mind egészben és jó karban, megjelezve és számozva; mely nevezett árúkat, kivévén ami a tengeri veszélyek- és szerencsétlenségeket illeti, jó állapotban Liverpoolba szállítni s ott Leard testvér uraknak vagy rendelményesüknek átszolgáltatni kötelezem magamat, két ezer font sterling fizettetvén számomra költségeim fejében, nem különben a tengeri károk a bevett szokás szerint vétetvén számításba.

A fentebbiek pontos megtartására lekötöttem és lekötöm személyemet, vagyonomat s fentnevezett hajómat, minden hozzá tartozókkal egyetemben.

Minek hitelére jelen elismervényt három példányban kiállítottam, úgy azonban, hogy az egyik a szállítmány átadásakor szintén átadatván a rendelőknek, a másik kettő érvénytelenné válik.

Kelt Charlestownban, 1869 szeptember 13.

Huntly J. S.»

A Chancellor eszerint ezerhétszáz bál gyapotot visz Liverpoolba. Küldő: Bronsfield és társa Charlestownban. Átvevők: Leard testvérek Liverpoolban.

A szállítmányt a legnagyobb gonddal helyezték el, a hajó kiválólag gyapot szállítására lévén építve. E kötegek az egész hajó alját elfoglalják, egy kis részt kivéve, mely az utasok málhái számára van föntartva s e gyapot-kötegek, melyeket emelődaruk segélyével raktak egymásra, most már csak egyetlen egy szerfölött sűrűn összenyomott tömeget képeznek. A hajó alsó részében nem maradt tehát semmi üres hely, ami nagy előny egy hajóra nézve, mely ily módon jelentékeny árúszállítmányával teljesen megrakodva indulhat útjára.

Szeptember 30-tól október 6-ig.

A Chancellor gyors menő s megszégyenítne nem egy hasonló nagyságú hajót. Mióta a szél jól fúj, hosszan húzódik utánunk a tiszta, egyenes vágású hajónyom, ameddig csak a szem ellát. Mint valami hosszú fehér csipke, kék alapra terítve, - a tengerre.

Az Atlanti-óceán nem igen viharos. Amennyire tudom, senkit sem háborgat már a födélzeten a hajó előre és hátra vagy jobbra-balra való ingása. Egyébként az utasok egyike sem most utazik először s többé-kevésbé mind megbarátkoztak már a tengerrel. Annálfogva nincs is üres hely az asztalnál az ebéd alatt.

Az utasok kezdenek egymással megismerkedni s kezd kevésbé egyhangú lenni az élet a födélzeten. A francia Letourneur meg én, gyakran beszélgetünk egymással.

Letourneur úr ötvenöt éves, magas termetű, őszhajú, szürke szakállú. Valójában öregebbnek látszik, mint a mennyi, ami onnan van, mert sokat szenvedett.

Mély bánatokon ment át s megy át még most is. Ez az ember kétségkívül kiapadhatlan szomorúság forrását hordja magában s ez meglátszik kissé fáradt tartásán, meglátszik többnyire mellére lecsüggesztett fején. Soha sem nevet, legfölebb mosolyog s csakis a fiára. Szemei szelídek, de úgy látszik nekem, hogy pillantásuk mindig csak nedves fátyolon át rezeg. Arcán keserűség és szívesség sajátságos vegyülete lebeg s vonásainak általános kifejezése nyájas szelídség.

Az ember azt sejti, hogy Letourneur úr valami önkénytelen szerencsétlen eset miatt tesz magának szemrehányásokat.

Valóban! de ki ne lenne mélyen meghatva, midőn megtudja, micsoda túlzott szemrehányásokat tesz magának ez az «atya!»

Letourneur úr a fiával, Andrással, egy körülbelül húsz éves, szelíd, érdekes képű fiatal emberrel van a hajón. Ez a fiatal ember a Letourneur úr képmása, csakhogy kissé elmosódott képmása; amellett - s éppen ez az oka atyja gyógyíthatatlan bánatának - András nyomorék. Szánalmas módon kifelé görbült ballába miatt sántítni kénytelen s csak botra támaszkodva járhat.

Az apa bálványozza ezt a fiút s láthatni, hogy egész életét ennek a szerencsétlennek szenteli. Ő többet szenvedt fiának e veleszületett baja miatt, mint a fiú maga s tán bocsánatot is kér tőle miatta! Életének minden perce Andrásnak van szentelve. Nem hagyja el őt, lesi legcsekélyebb vágyait. Karjai inkább a fiának szolgálatára állnak, mint saját magának, átölelik, támogatják a fiatal embert, mikor a Chancellor fedélzetén sétál.

Letourneur úrral különösen jó barátok lettünk s mindig a fiáról beszél velem.

Ma azt mondom neki:

- Andrástól jövök éppen. Igazán derék fia van, Letourneur úr. Eszes, művelt fiatal ember.

- Igen, Kazallon úr, - felel rá Letourneur úr, kinek ajkai mosolyogni próbálnak, - szép lélek nyomorék testben, - szegény anyja lelke, ki meghalt, mikor Andrást a világra szülte!

- Szereti önt, uram.

- A jó fiú! - susogja Letourneur úr, lecsüggesztve fejét. - Ah, ön nem értheti, hogy mit szenved egy apa, mikor gyermekét nyomoréknak látja... születésétől kezdve nyomoréknak!

- Letourneur úr, - feleltem én, - a csapásból, mely önnek gyermekét sújtotta s következéskép önt is, nem egyenlő rész jutott önnek. András kétségkívül sajnálatra méltó, de hát kárpótlásul nem bírja-e az ön szeretetét? Az nem csekélység. A testi bajt könnyebb elviselni, mint a lelki fájdalmat s a lelki fájdalomból öné a nagyobb rész. Én figyelemmel kisérem az ön fiát s mondhatom önnek, ha van valami, ami különösen elszomorítja őt, az csak az ön szomorúsága.

- Én nem mutatom neki! - felel élénken Letourneur úr. - Nekem nincs más foglalatosságom, mint az, hogy őt élete minden percében szórakoztassam. Megtudtam, hogy bénasága dacára, fiam szenvedélyesen szeret utazni. Szellemének lábai, sőt szárnyai is vannak s már több év óta mindig együtt utazunk. Bejártuk egész Európát s most megtekintettük az Egyesült-Államok nevezetesebb helyeit. Én magam neveltem Andrást, mert nem akartam intézetbe küldeni s most befejezem ezt a nevelést az utazásokkal. Andrásnak élénk fölfogása, lángoló képzelőtehetsége van. Érző szívvel bír s néha örömmel gondolom, hogy a természet látványaiban gyönyörködve, képes felejteni!

- Igen, uram... kétségkívül, - mondám.

- De ha ő is elfelejti, - viszonzá Letourneur úr, kezemet megszorítva, - én nem felejtem! Én soha sem fogom elfelejteni! Uram, uram, hiszi ön, hogy fiam megbocsátja valaha anyjának és nekem, hogy nyomorék?

Az atya fájdalmát, aki oly szerencsétlenség miatt vádolja magát, melynek legkevésbé sem oka, gyötrelmes látnom. Vigasztalni akarom, de éppen e percben jön fia. Letourneur úr hozzá fut és segít neki a kissé meredek lépcsőn feljönni a hátsó födélzetre.

Ott Letourneur András leül egyik padra, melyek a tyúkketrecek felett vannak s atyja leül mellé. Beszélgetnek s én részt veszek beszélgetésükben. A beszélgetés tárgya a Chancellor hajózása, az út esélyei, az életmód a hajón. Letourneur úr, épp úgy, mint én, nem sokat tart Huntly kapitányról. Ez ember határozatlansága, tunya kinézése kellemetlen benyomást tett reá. Ellenben a másodkapitányról, Kurtis Róbertről nagyon jól vélekedik Letourneur úr. Ez harminc éves, jól megtermett, izmos, erős férfi, kinek szeméből kilátszik az erély, mely minden pillanatban kész tettekben nyilvánulni.

Kurtis Róbert éppen e percben jön föl a födélzetre. Figyelmesen szemlélem s meglepnek erejének jelei. Itt áll, egyenest, könnyedén, pillantása büszke, a szemöldök-izmai kissé összevonvák. Ez aztán erélyes ember s bizonyosan bír ama hideg bátorsággal, mely nélkülözhetlen az igazi tengerésznél. Egyszersmind jó lélek is, mert érdeklődik a fiatal Letourneur iránt s minden alkalommal igyekszik neki valami szívességet tenni.

Miután megvizsgálta az eget s a hajó vitorláit, a másodkapitány hozzánk közeledik s részt vesz társalgásunkban.

Látom, hogy a fiatal Letourneur szeret beszélgetni vele.

Kurtis Róbert elmond nekünk egyetmást azon utasok felől, kikkel még nem kötöttünk közelebbi ismeretséget.

Mr. és Mrs. Kear északamerikaiak, kik roppant pénzt szereztek a petróleum-forrásokból. Tudjuk, hogy az Egyesült-Államokban a legújabb nagy vagyonok innen erednek. Hanem ez a Mr. Kear, ki valami ötven éves s úgy látszik, olyan semmiből meggazdagodott ember, nagyon unalmas cimbora s csak a saját hasznát és kényelmét keresi mindenütt.

Pénzt csörget mindig a zsebeiben s két kezét szüntelen bedugja. Dölyfös, hiú, önmagát bámulja s másokat lenéz és a leghatártalanabb közönyösséget mutatja minden iránt, saját becses személyét kivéve. Fölfújja magát, mint egy páva. Egy szóval, tökfilkó és önző egy személyben. Nem értem, miért szállt a Chancellorra, ez egyszerű kereskedő-hajóra, mely nem nyújthat neki annyi kényelmet, mint a Transatlantique társaság gőzösei.

Mrs. Kear jelentéktelen, lomha, egykedvü asszony, kinek halántékain áthaladt már a negyven év, szellemtelen, tanulatlan, minden olvasottság és társalgási műveltség nélkül. Néz, de nem lát; hallgat, de nem hall. Gondolkozik? Nem merném állítani.

Ez asszonynak egyedüli foglalkozása, hogy minden percben kiszolgáltatja magát társalgónője, miss Herbey, egy húsz éves, szelíd, csöndes leány által, ki nem kaphatja meg megaláztatás nélkül azt a néhány font sterlinget, amit a petróleum-kereskedő oda dob neki.

E fiatal leány igen csinos. Szőke, sötétkék szemekkel s bájos arca nem oly kifejezéstelen, mint némely angol nőnél található. Szája elragadó szép volna, ha ideje vagy alkalma volna valaha mosolyogni. De hát kire, miért mosolyogna a szegény leány, kinek örökké úrnője buta követeléseivel kell bajlódni? Mindamellett, ha miss Herbey bensőleg szenved is, külsőleg legalább aláveti magát s úgy látszik, szomorúan megnyugszik sorsában.

Falsten Vilmos manchesteri mérnök, ki nagyon angolosan néz ki. Egy vízerőre dolgozó nagy hámornak az igazgatója Dél-Karolinában s most új tökéletesbített gépekért megy Európába. Negyvenöt éves férfi, afféle tudós forma, ki nem gondol csak a gépekre, kit az erőműtan foglal el teljesen s ki azon kívül nem lát a világon semmit. Ha előkaphatja az embert, nem lehet tőle megszabadulni s annyit beszél, hogy az ember úgy érzi, mintha kerékbe törnék.

Ami Ruby urat illeti, ez közönséges fajta kereskedő, emelkedettség nélkül, eredetiség nélkül. Húsz év óta ez az ember egyebet nem tett, csak adott-vett s minthogy rendesen olcsóbban vette a holmit, mint ahogy eladta, megvagyonosodott. Hogy mit fog csinálni a vagyonával, nem tudja. Ez a Ruby, kinek egész lénye elbutult ebben a szatócskodásban, nem gondolkozik már; agya immár bezárult minden benyomás számára és semmikép sem igazolja Pascalnak azt a mondását, hogy «az ember nyilván a gondolkozásra teremtetett. Ez minden méltósága és minden érdeme.»

Október 7.

Tizedik napja, hogy elhagytuk Charlestownt s nekem úgy látszik, hogy gyorsan haladunk és jó nagy utat tettünk. Gyakran megtörténik, hogy a másodkapitánnyal beszélgetek s némi bizalmasság fejlődött ki köztünk.

Ma azt mondja nekem Kurtis Róbert, hogy nem igen messze lehetünk a Bermuda-szigetektől, azaz a Hatteras-fok irányában. A vizsgálat azt mutatta, hogy az északi szélesség 32° 20' s a nyugati bosszúság 64° 50' foka alatt vagyunk, a greenwichi délkörtől számítva.

- Meglátjuk a Bermudákat s különösen Szent György-szigetét, mielőtt még beesteledik, - szólt hozzám a másodkapitány.

- Hogyan? - kérdeztem, - a Bermudákat? Hisz én azt hittem, hogy a hajónak, amely Charlestownból Liverpoolba indul, észak felé kellene menni s a Golfáramot követni!

- Kétségkívül, Kazallon úr, - felelt Kurtis Róbert, - rendesen ezt az irányt követik, de nekem úgy látszik, hogy ezúttal a kapitány nem akarja ezt az utat követni.

- Miért?

- Nem tudom, de kelet felé parancsolta s a Chancellor kelet felé megy.

- S nem szólt ön neki?

- Mondtam neki, hogy ez nem a szokott út s azt felelte rá, hogy ő tudja, mit kell tennie!

Mialatt e szavakat kiejti, Kurtis Róbert többször összehúzza szemöldeit, gépiesen végigsimítja kezével a homlokát s azt hiszem, hogy nem mondott el mindent, amit mondani szeretne.

- De hiszen, Kurtis úr, - szóltam én tovább, - ma már október hetedike van s nincs időnk új utakat próbálgatni. Egy napunk sincs elveszteni való, ha meg akarunk érkezni Európába még a rossz idő beköszönte előtt.

- Nincs, Kazallon úr, egy napunk sem.

- Kurtis úr, szerénytelenséget követek el, ha azt kérdezem öntől, mit gondol Huntly kapitányról?

- Azt hiszem, - viszonzá a másodkapitány, - azt hiszem, hogy... ő a kapitányom!

E kitérő válasz nyugtalanít.

Kurtis Róbert nem csalódott. Három óra tájban, az őrponton lévő matróz földet jelez északkeleti irányban, de még csak mint valami köd tűnik föl.

Hat órakor fölmegyek Letourneurékkel a födélzetre s látjuk a Bermuda-szigeteket. Aránylag alacsony szigetek, rettenetes, tenger alatt lappangó szirtek láncolata által körülfogva.

- Na, itt van az a bűbájos, festői szigetcsoport, melyet az önök költője, Moore Tamás dalaiban úgy dicsőített, Kazallon úr! - szólt Letourneur András. - Már 1643-ban rajongva ír e szigetekről a száműzött Walter s ha nem csalódom, egy időben az angol hölgyek mind csupán olyan kalapokat hordtak, melyek bermudai pálma-levelekből készültek.

- Igaza van, kedves Andrásom, - feleltem, - a Bermuda-szigetek nagyon divatban voltak a tizenhetedik században, de ma már teljesen feledésbe merültek.

- Egyébként, András úr, - szólt akkor Kurtis Róbert, - a költőkkel, akik olyan rajongva szólnak e szigetcsoportról, nem igen értenek egyet a tengerészek, mert e szigetek, melyek látása a költőket elragadta, nagyon nehezen közelíthetők meg a hajók által s a szirtek két-három mérföldnyire a földtől egész övet képeznek körülöttük, a víz alatt lappangva s éppen ettől félnek legjobban a hajósok. Hozzá tehetem még, hogy a nyájas eget, mellyel a Bermudák dicsekszenek, nagyon gyakran megzavarják a viharok. E szigetekre éppen a farka jut ama viharoknak, melyek az Antillákon dúlnak s épp úgy, mint a cethalnak, ennek is a farka a legborzasztóbb. Nem ajánlom tehát az óceán hajósainak, hogy a Walter és Moore Tamás leírásai által elcsábíttassák magukat!

- Kurtis úr, - szólt mosolyogva Letourneur András, - önnek igaza lehet, hanem a költők úgy vannak, mint a közmondások: ha az egyik valamit állít, a másik mindjárt ellentmond. Ha Moore Tamás és Walter e szigetcsoportot mint valami tündérvidéket magasztalták, Shakespeare, ki bizonyosan jobban ismerte a Bermudákat, ide helyezte «Vihar»-ának legborzasztóbb jeleneteit.

Valóban veszélyes vidék ez a Bermuda-szigetek vidéke. Az angolok, akiknek birtokát képezik e szigetek fölfedeztetésük óta, csak katonai állomásul használják az Antillák és Új-Skócia közt. Egyébként e szigetek egykor majd valószínűleg sokkal nagyobb területet fognak elfoglalni. Idővel, - az idő nagy szerepet játszik a természet működésében, - e szigetcsoport, mely már most is százötven kis szigetből áll, még nagyobb számból fog állni, mert a korallállatok szakadatlan dolgoznak új Bermudák építésén, melyek idővel egybekapcsolódnak s lassanként esetleg egy új nagy darab szárazföldet képeznek.

Sem a másik három utas, sem Kearné asszonyság nem tartották érdemesnek fölfáradni a fedélzetre, hogy megtekintsék ez érdekes szigetcsoportot. Ami miss Herbeyt illeti, alig jelent meg szegény a hátsó födélzeten, rögtön hallatszott a Kearné asszonyság lomha nyávogása s kényszerítette a fiatal leányt, hogy ismét foglalja el helyét oldala mellett.

Október 8-tól 13-ig.

A szél nagyon erősen kezd fújni észak-keletről. A tenger igen hullámzik s a hajó szerfölött hánykolódik. A közös társalgó-szoba deszkafalai recsegnek, ropognak, ami végre izgatottá teszi az embert.

Az utasok legnagyobb része lakosztályaiba vonult.

Én inkább a födélzeten maradok, bár a szél által morzsolt finom permetező eső szitál rám.

Két napig megy ez így mindig szilajabban. A vitorlákat lebocsátották. A szél e percben ötventől egész hatvan mérföldnyi sebességgel fúj.

Bármily kitünő hajó is a Chancellor, jelentékenyen elhajlik a kitűzött iránytól s a szél dél felé ragad bennünket. A sötét felhőkkel borított ég miatt nem mérhetjük meg, hogy milyen hosszúsági fok alatt vagyunk, s miután nem tudjuk pontosan, csak tájékozás után megyünk.

Úti társaim, kiknek a másodkapitány mitsem szólt, nem tudhatják, hogy teljesen megmagyarázhatlan irányban haladunk. Angolország északkeletnek fekszik s mi délkeletnek megyünk! Kurtis Róbert nem érti a kapitány szándékát, legalább a vitorlákat kellene megfordítani s észak-nyugat felé tartva, kedvezőbb áramlatokat keresni. De nem! Mióta a szél északkeletről fúj, a Chancellor még jobban délnek rohan.

Egyedül lévén ekkor Kurtis Róberttel a hátsó födélzeten, azt kérdeztem tőle:

- Megbolondult az önök kapitánya?

- Én öntől akarom azt kérdezni, Kazallon úr, - felelte Kurtis Róbert, - mert ön már figyelemmel kisérte őt.

- Nem tudom, hogy mit mondjak önnek, Kurtis úr, de megvallom, hogy különös arckifejezése, gyakran mereven bámuló szemei!... Hajózott ön már vele?

- Nem; most először.

- S ön ismételve elmondta neki észrevételeit ez utat illetőleg, melyen haladunk?

- Igen, de ő azt felelte, hogy ez a helyes út.

- Kurtis úr, - kérdém, - mit tart Walter hadnagy és a kormányos erről a furcsa eljárásról?

- Ők is úgy gondolkoznak, mint én.

- S ha Huntly kapitány Kinába akarná vezetni a hajót?

- Engedelmeskednének, mint én.

- De az engedelmességnek is van határa.

- Nincs, mindaddig, mig csak a kapitány eljárása elveszéssel nem fenyegeti a hajót.

- De ha a kapitány őrült?

- Ha őrült, akkor Kazallon úr, majd meglátom, mit kell cselekednem.

Ez aztán olyan eset, amire nem számítottam, mikor a Chancellorra szálltam.

Eközben az időjárás mind inkább rosszabbra fordult s valóságos szélvész dühöng az Atlanti-óceán e részén. A hajó csak a nagy vitorlát használhatja s az előárboc kisvitorláját, azaz mintegy szembe száll a széllel. Hanem, amint mondtam, elhajlása jelentékeny s mindinkább lefelé verődünk délre.

Ez nyilvánvaló, mikor 11. és 12. közti éjjel a Chancellor már teljesen benn vitorláz a Sargasso-tengerben.

E tenger, melyet a Golf-áram langyos folyása vesz körül, nagy vízterület, tele tengeri hinárral, mit a spanyolok «sargasso»-nak neveznek. Kolumbus hajói is nagy bajjal eveztek benne, mikor először kelt át az Óceánon.

Mikor megvirrad, furcsa látványt nyújt az Atlanti-óceán s Letourneurék észreveszik, a zajt keltő lökések mellett is, melyekkel a szél taszigálja hajónkat, úgy hogy az érc kötéltartók az árbocok két oldalán zengenek, mint valóságos hárfahúrok. A ruha testünkön rongyokra szakadna, ha csak egy kicsit kimennénk is a szabad fedélzetre. A hajó nagyokat zökken a szapora fucus fajjal sűrűn benőtt tengeren, ezen a zöld füves síkon, melyet elejével, mint valami ekevas hasít. Néha hosszú szálak, melyeket a szél elszakít, a vitorla kötelekre tekergőznek, mint a vadszőlő s zöld lugost képeznek egyik árboctól a másikig. E hosszú algák, - e végtelen hosszaságú szalagok közt akadnak olyanok is, amelyek egészen az árboc csúcsára tekergőznek, mint megannyi lebegő zászló.

Néhány óra hosszáig kell e hinár sereg ellen küzdeni s néha olyannak látszik a Chancellor az árbocaira csavarodott zöld növényzettel, mint valami mozgó erdő egy rengeteg prairie közepén.

Október 14.

A Chancellor elhagyta végre ezt a növény-óceánt s a szél dühe is sokat csökkent. Most már épen kellőleg fúj s gyorsan haladunk.

A nap kisütött ma s gyönyörűen ragyog. A hőmérséklet igen meleg kezd lenni. A mérés az északi szélesség 21° 33' s a nyugati hosszúság 50° 17' fokát mutatja. A Chancellor tehát tíz foknál többet ment le délnek.

S még mindig délkeletnek megy!

Meg akartam győződni, hogy mi lehet az oka Huntly kapitány e megfoghatatlan önfejűségének s több ízben beszélgettem vele. Eszén van-e vagy nincs? nem tudom, hogy mit higyjek. Átalán véve elég józanul beszél. Valami részleges őrültség, valami rögeszme befolyása alatt áll tehát, mely épen a mesterségét illető dolgokra vonatkozik? Voltak már ilyen lélektani esetek s épen erről beszélek Kurtis Róberttal, aki hidegen hallgatja.

A másodkapitány azt mondta nekem s most is azt mondja: neki nincs joga ellenszegülni a kapitányának, míg csak valami világosan bebizonyítható őrült cselekedet által veszélybe nem viszi a hajót. Ez nagyon komoly lépés, melyért szigorú felelősséggel tartozik.

Este nyolc óra tájban visszatértem kabinomba s mozgó lámpám mellett egy óra hosszáig írtam, aztán elgondolkoztam. Végre ledőltem és elaludtam.

Néhány óra múlva valami szokatlan zajra ébredtem föl. Kemény léptek hangzanak a födélzeten s zajos kiabálások. Úgy tetszik, mintha a matrózok rohanva sietnének át. Vajjon mi lehet az oka e rendkívüli mozgalomnak? Bizonyosan a vitorlarudakat kell megváltoztatni, a hajó másfelé hajlik... De nem! Az nem lehet, mert a hajó most is jobbra hajlik, következőleg nem változtatta vitorláit.

Egy percig eszembe jut, hogy fölmegyek a fedélzetre, hanem a zaj nemsokára megszűnik. Hallom, hogy Huntly kapitány visszatér kabinjába, mely a hátsó födélzet előrészén van s én megint ledűlök fekhelyemre. Kétségkívül valami vitorlaigazítás volt, a mi miatt lótottak futottak. A hajó mozgása azonban nem növekedett. Tehát a szél nem nőtt.

Másnap 14-én, reggel hat órakor fölmegyek a hátsó födélzetre s megnézem a hajót.

Látszólag mi sem változott. A Chancellor fölhúzott teljes vitorlákkal megy előre. Kedvező szél támogatja s nagyon jól halad. Gyorsasága jelentékeny e percben s nem igen lesz kevesebb tizenegy mérföldnél óránként.

Nemsokára megjelenik Letourneur úr is fiával a födélzeten. Segítek a fiatal embernek följönni a lépcsőn. András örvendve szívja magába ezt az éltető reggeli levegőt, mely tele van a tenger szagával.

Kérdezem ezeket az urakat, nem ébredtek-e föl az éjjel arra a zajra, ami a födélzeten végbement.

- Én részemről nem, - felel Letourneur András, - pedig csak szunnyadoztam.

- Édes fiam, - szól az öregebbik Letourneur, - te mélyen aludtál akkor, mert én is fölébredtem arra a zajra, amiről Kazallon úr beszél. Sőt úgy tetszett nekem, mintha ezeket a szavakat is hallanám: «Hamar! hamar! a hajófenék lékeihez!»

- Hány órakor lehetett az?

- Körülbelül hajnalban három órakor, - felel Letourneur úr.

- S ön nem tudja e zaj okát?

- Nem tudom, Kazallon úr, de nem lehet valami komoly dolog, mert egyikünket sem hívtak föl a födélzetre.

Megtekintem a hajófenékre levivő lékeket a főárboc elő- és hátrészén. Be vannak zárva, mint rendesen, de észreveszem, hogy minden kis hézag be van sűrűn tömve s minden előkészület megtéve, hogy az elzárás teljesen légmentes legyen. Miért zárták be oly gondosan ezeket a nyilásokat? Valami okának kell lenni, amit nem birok kitalálni. Kurtis Róbert kétségkívül megmondja majd nekem. Megvárom tehát, míg a másodkapitány jön s magamban tartom, amit észrevettem és nem szólok Letourneuréknak.

Szép napunk lesz, mert a nap felkölte gyönyörű s a levegő elég száraz, - ami jó előjel. Az átelleni láthatáron még félig látszik a hold tányérja, mely csak tiz óra ötvenhét perckor délelőtt fog lenyugodni. Három nap mulva utolsó negyed s 24-ikén újhold. Megnézem a naptáramat s látom, hogy nagyszerű árapályunk lesz ezen a napon. Nekünk, akik a nyilt Óceánon úszunk s nem láthatjuk ennek az ár-apálynak a tüneményeit, nekünk mindegy; hanem a szárazföld és szigetek partjain mindenfelé érdekes lesz látni e tüneményt, mert az újhold jelentékeny magasságra fogja fölszívni a víztömeget.

Egyedűl vagyok a hátsó födélzeten. Letourneurék lementek theázni s én várom a másodkapitányt.

Nyolc órakor Kurtis Róbert jön Walter hadnagyot fölváltani s elejébe megyek kezet szorítani.

Mielőtt nekem jó reggelt kívánt volna, Kurtis Róbert hirtelen végig pillant a födélzeten s szemöldeit kissé összevonja. Aztán megtekinti az eget és a hajó vitorláit.

Azután Walter hadnagyhoz fordúl:

- Huntly kapitány? - kérdi.

- Még nem láttam.

- Semmi újság?

- Semmi.

Kurtis Róbert és Walter aztán pár percig suttogva beszélnek.

Valami kérdésre Walter tagadólag rázza fejét.

- Küldje ide, Walter, a kormányost, - szólt a másodkapitány, amint a hadnagy távozni készűl.

A kormányos nem késik soká. Kurtis Róbert néhány kérdést intéz hozzá, mikre halk hangon felel, fejét rázva. Aztán a másodkapitány parancsára a szolgálattevő matrózt szólítja s megöntözteti a hajófenékre vezető lék borítékát.

Néhány perccel azután oda megyek Kurtis Róberthez s társalgásunk eleinte jelentéktelen dolgokról foly. Látván, hogy a másodkapitány nem kezdi el a tárgyat, amiről én akarnék beszélgetni, előhozom én.

- Igaz, Kurtis úr, mi történt ez éjjel a födélzeten?

Kurtis Róbert élesen rám tekint, anélkül, hogy felelne.

- Igen, - folytatám, - valami szokatlan zajra ébredtem föl s Letourneur úr is fölriadt arra álmából. Mi történt?

- Semmi, Kazallon úr, - válaszolt Kurtis Róbert. - Hibás csavarintást tettek a kormányrúdon, úgy hogy a hajó félrefordúlt s amiatt hirtelen össze kellett vonni a vitorlákat, a mi egy kis zajt okozott a födélzeten. De a baj hamar helyre lett ütve s a Chancellor csakhamar folytathatta utját.

Nekem úgy látszik, hogy Kurtis Róbert, a ki rendesen olyan egyenes férfi, most nem mondott igazat.

Október 15-től 18-ig.

A hajó útja tovább folyik, mint azelőtt, a szél folyvást északkeleti, s aki valami aggodalommal nincs előre eltelve, annak úgy látszik, hogy a hajón mi sem történt, semmi rendkívüli dolog.

Pedig mégis történt valami! A matrózok gyakran összecsoportosulnak, beszélgetnek maguk közt s elhallgatnak, ha hozzájok közeledünk. Többször hallottam ezt a szót: «a lék», amit már Letourneur úr hallott. Vajjon mi lehet a hajófenékben, hogy annyi elővigyázatra van szükség? Miért vannak a hajófenékre nyíló lékek légmentesen elzárva? Igazán, ha egy ellenséges csoportot tartanánk a hajóközben fogva, nem őrködhetnénk szigorúbban, hogy ki ne törjenek!

15-ikén, amint a födélzet előrészén sétálok, hallom, hogy Owen matróz így szól a társaihoz:

- Tudjátok, mit mondok? Én nem várnék az utolsó pillanatig. Kiki gondoskodjék magáról.

- Hát mit csinálnál te, Owen? - kérdi a szakács, Jynxtrop.

- Na! - felel a matróz, - a csónakokat nem a tengeri malacok kedvéért találták föl!...

Ez a beszélgetés hirtelen megszakadt s nem tudhattam meg belőle többet.

Valami összeesküvést szőnek talán a hajó tisztjei ellen? Kurtis Róbert lázongás jeleit födözte föl talán? Némely matróznak a rossz akaratától mindig félni lehet s vasfegyelem alatt kell őket tartani.

Elmult három nap, mialatt, legalább úgy látszik, semmi új dolog nem adta elő magát, amit följegyezhetnék.

Tegnap óta veszem észre, hogy a kapitány s a másodkapitány gyakran értekeznek egymással. Látom, hogy Kurtis Róbert ingerült kézmozdulatokat tesz, ami meglep engem olyan önmagán uralkodni tudó ember részéről, - de úgy látom, hogy e beszélgetések végén Huntly kapitány még jobban köti magát föltett szándékához. Egyébként úgy látszik, hogy rendkívüli izgatottságban van, - aminek okát nem értem.

Letourneurék és én, mi észrevettük már az ebéd alatt a kapitány komor hallgatagságát s Kurtis Róbert nyugtalanságát. Néha igyekszik a másodkapitány föleleveníteni a társalgást, de csakhamar ellankad az megint és sem Falsten mérnök, sem Mr. Kear nem arra való emberek, hogy azt fölelevenítsék. Ruby még kevésbé. Ez utasok azonban panaszkodni kezdenek, hogy soká tart az út. Mr. Kear afféle ember, ki előtt az elemeknek is meg kell hajolniok, úgy látszik, hogy Huntly kapitányt felelőssé teszi ezért a késedelemért s nagyon félvállról kezd vele beszélni.

14-ikén napközben s ettől kezdve naponként a másodkapitány parancsa szerint több ízben megöntözik a födélzetet. Rendesen csak reggel szokták ezt tenni; de most bizonyosan abból az okból cselekszik, hogy a nagy hőséget mérsékeljék, amit most ki kell állnunk, mert jelentékenyen lesodortattunk dél felé.

A hajófenékre vivő lékek fedői folyvást vízben állnak s a vastag szövetű vizesvásznak, melyek beborítják, teljesen áthatlanná teszik.

A Chancellor el van látva szivattyúkkal, melyek könnyűvé teszik e sok öntözést. Azt hiszem, hogy a yacht-club legfényűzőbb goelettejeinek födélzetét sem mossák többet. Bizonyos tekintetben a matrózok panaszkodhatnának emiatt a túlságos munka miatt, de «nem panaszkodnak».

A 17. és 18-ika közti éjjel a kabinokban s a közös társalgó szobában kiállhatatlannak tetszett a hőség. Ámbár a tenger erősen hullámzott, kénytelen voltam kinyitni kabinom ablakát, mely a hajó jobb oldalába van vágva.

Világosan láthatjuk, hogy a forró égöv alatt vagyunk!

Már hajnalban fölmentem a födélzetre. Meglepett az a megmagyarázhatlan tünemény, hogy a külső hőfok nem áll arányban a hajó belsejében lévővel. A reggel inkább hűvös, mert a nap még alig emelkedett föl a láthatárra, pedig nem csalódtam, valóban rendkívül nagy volt a hőség odabent.

A matrózok fönt éppen azt a szakadatlan mosogatást végzik a födélzeten s a szivattyúk lövelik a vizet, mely aztán a hajó hajlása szerint jobbra vagy balra lefut.

A matrózok mezítláb pocskolnak e vízben. Nem tudom miért, miért nem, kedvet kapok utánozni őket. Levetem hát cipőimet, lehúzom a harisnyát s én is elkezdek pocskolni e friss tengervízben.

Nagy meglepetésemre úgy találom, hogy a Chancellor födélzete lábaim alatt jó meleg s nem állhatom meg, hogy bámulva föl ne kiáltsak.

Kurtis Róbert meghallja, megfordul, oda jön hozzám s megfelel a kérdésre, amit még ki sem ejtettem:

- Igen! - így szól. - Tűz ütött ki a hajón!

Október 19.

Most már minden meg van magyarázva, a matrózok sugdosása, nyugtalan arcuk, az Owen szavai, a födélzet öntözése, melyet folyton nedvességben akarnak tartani s végül ez a hőség, mely a hajószobákban elterjed s mely már majdnem tűrhetetlenné válik. A többi utas épp úgy szenved miatta, mint én, s nem képesek megérteni, mi lehet az oka ennek a rendellenes hőmérsékletnek.

Miután közölte velem e komoly dolgot, Kurtis Róbert elhallgatott. Várja az én kérdéseimet, de megvallom, hogy első pillanatra remegés futott át egész testemen. Minden eshetőség közt ez a legborzasztóbb, ami egy tengeri úton történhetik s nincs ember, akár mennyire uralkodni tudjon is önmagán, aki remegés nélkül hallaná ez irtózatos szavakat: «Tűz ütött ki a hajón».

Azonban csakhamar visszanyerem hidegvéremet s először is azt kérdezem Kurtis Róberttől:

- Mióta ég?

- Hat napja.

- Hat napja? - kiáltok föl. - Tehát azon éjjel?...

- Igen, - felel rá Kurtis Róbert, - azon éjjel, mikor oly nagy volt a zaj a Chancellor födélzetén. Az őrjáró matrózok egy kis füstöt vettek észre, mely a hajófenék lék-ajtajának nyílásán szivárgott ki. A kapitányt és engem rögtön értesítettek róla. Semmi kétség! Az árúk meggyuladtak a hajófenékben s nem volt többé semmi mód eljutni a tűz fészkéhez. Azt tettük, amit egyedül lehetett tennünk hasonló esetben, tudniillik: betömtük a lék ajtaját oly módon, hogy be ne hatolhasson a levegő a hajó belsejébe. Reméltem, hogy így sikerül elfojtanunk a tüzet, s valóban az első napokban azt hittem, hogy el is fojtottuk. De három nap óta, fájdalom, meggyőződtünk róla, hogy a tűz tovább terjedt. A melegség lábunk alatt szakadatlan növekszik s anélkül az elővigyázati rendszabály nélkül, amit alkalmazok, hogy folyvást öntöztetem a födélzetet, már nem lehetne kiállni. - Jobb szeretem, hogy ön mindezt megtudja, Kazallon úr, - tette hozzá Kurtis Róbert -, s azért mondom el önnek.

Némán hallgattam a másodkapitány szavait. Fölfogom a helyzet teljes komolyságát, mikor ilyen tűzvésszel van dolgunk, mely napról-napra tovább harapózik s melyet talán semmi emberi hatalom el nem fojthat.

- Tudja ön, hogyan támadt a tűz? - kérdem Kurtis Róberttől.

- Nagyon valószínűleg, - felelt ő, - a gyapot magától meggyulladt.

- Megtörténik az gyakran?

- Nem gyakran, de néha mégis megtörténik, mert ha a gyapot nem teljesen száraz, mikor berakják, magától is meggyulladhat a füllött, nedves hajófenékben, melyet nehéz szellőztetni. Én azt hiszem, hogy bizonyosan így ütött ki nálunk is a tűz.

- Most már mindegy, hogyan támadt! - feleltem. - Lehet rajta, segíteni Kurtis úr?

- Nem lehet, Kazallon úr, - szólt Kurtis Róbert; - s ismétlem önnek, hogy mi megtettünk minden elővigyázati szabályt, amit hasonló esetben tenni lehet. Arra gondoltam, hogy nyílást vágatok a hajónak azon a részén, mely benn van a vízben s beeresztem a vizet, melyet aztán kiszivattyúzunk; hanem, amint gyanítjuk, a tűz elterjedt a gyapotszállítmány belső rétegeiben s az egész hajófeneket víz alá kellett volna merítnünk, hogy a tüzet elérjük. A födélzetet azonban átfúrattam néhány helyütt s éjjelenként vizet öntenek be e nyílásokon, de az nem elégséges. Nem, valóban nincs egyéb mit tenni, mint az az egyetlen, amit hason esetekben tenni szoktak: igyekezni, hogy elfojtsuk, bezárni minden nyílást, hogy a külső levegő hozzá ne férhessen s hogy oxigén hiányában a tűz kényszerüljön magától kialudni.

- S a tűz folyvást nő.

- Igen! A mi azt bizonyítja, hogy a levegő behatol a hajófenékbe valami nyíláson, melyet azonban minden keresés dacára sem bírtunk fölfedezni.

- Van rá példa, hogy hasonló körülmények közt megmaradt valamely hajó, Kurtis úr?

- Igenis van, Kazallon úr, s nem ritkaság, hogy Liverpoolba vagy Havreba olyan gyapottal terhelt hajók érkeznek, melyeknek fele szállítmányuk már elégett. Hanem ez esetben a tüzet el birták fojtani vagy legalább föltartóztatni útközben. Ismertem nem egy kapitányt, aki így érkezett meg a kikötőbe, hogy lába alatt égett a hajó. A kirakodás akkor gyorsan történt s az árú épen maradt részét a hajóval együtt megmentették. A mi minket illet, az más; én érzem, hogy a tűz, ahelyett, hogy föltartóztatnánk, minden nap tovább harapózik! Okvetlen kell valami hasadéknak lenni, mely kikerülte figyelmünket s melyen a külső levegő behatol a tüzet táplálni!

- Nem volna jó megfordulni s partra igyekezni, ahol legközelebb találjuk?

- Talán, - válaszolt Kurtis Róbert, - s éppen azt akarjuk ma megvitatni a kapitánnyal, a hadnagy, a kormányos meg én. De azt mondom önnek, Kazallon úr, önnek mondom, hogy én már saját felelősségemre megváltoztattam az eddig követett irányt s háttal fordultunk a szélnek, délnyugatnak tartva, a part felé.

- Az utasok mit sem tudnak a veszélyről, mely őket fenyegeti? - kérdém.

- Mitsem tudnak s kérem önt, tartsa titokban, amit önnel közöltem. Nem szükséges, hogy még a nők vagy gyáva férfiak ijedezése is növelje bajunkat. A matrózok parancsot kaptak, hogy semmit se szóljanak.

Megértem, hogy a másodparancsnoknak komoly okai vannak, hogy így beszél s megigérem neki, hogy mindenki előtt hallgatok.

Október 20. és 21.

Ilyen körülmények közt folytatja útját a Chancellor annyi vitorlát téve föl, amennyit csak elbírnak árbocai. A vitorlarudak néha úgy meghajlanak, hogy azt hiszi az ember, mindjárt eltörnek, de Kurtis Róbert vigyáz. A kormánykerék mellett állva, nem akarja egyedül hagyni a kerékhajtó embert. Apró, jobbra meg balra hajtásokkal ügyesen elhárítja a szél rohamát, midőn a hajó biztonsága lehetne veszélyeztetve, de amennyire csak lehet, a Chancellor mitsem veszt gyorsaságából e kéz alatt, mely kormányozza.

E nap - október 20-án - az utasok mind fönt vannak a hátsó födélzeten. Nyilván észrevették a rendkívüli hőséget a hajószobában, de nem sejthetvén a valóságot, nem nyugtalankodnak. Egyébként lábaik a jótalpú cipőkben nem érzik azt a meleget, mely áthatja a födélzet deszkáit, mindamellett, hogy csaknem folyton öntözik. Legalább ez az örökös szivattyúzás idézhetett volna elő köztük némi meglepetést. De nem történt ez sem, s legnagyobb részök teljes nyugalomban dől le a padokra s hintáztatja magát a hajó ingása által.

Csak Letourneur úr látszik meglepettnek, ő észreveszi, hogy a legénység olyan túlságos buzgósággal lát a hajó tisztogatásához, amilyen nem igen szokásos a kereskedő hajókon. Néhány szót mond nekem erre nézve, de én közönyösen felelek rá. Különben ez a francia erélyes ember, megmondhatnék neki mindent, hanem Kurtis Róbertnek megigértem, hogy hallgatni fogok, tehát hallgatok.

Aztán elszorúl a szívem, amint meggondolom a történhető katasztrófa következményeit. Huszonnyolcan vagyunk a hajón, talán huszonnyolc áldozat, mert nemsokára egy szál deszkánk sem marad, minden elég!

Ma volt az értekezés a kapitány, másodkapitány, hadnagy és kormányos közt; ettől az értekezéstől függ a Chancellor utasainak s összes hajószemélyzetének sorsa.

Kurtis Róbert közölte velem, hogy mit határoztak. Huntly kapitány teljesen oda van, - amit előre lehetett látni. Nincs többé benne sem hidegvér, sem erély s hallgatólag átengedi a hajó vezetését egészen Kurtis Róbertnek. Hogy a tűz terjed a hajó belsejében, az most már bizonyos s már alig lehet kiállni a hajó előrészén, ahol a legénység lakik. Világos, hogy a tüzet nem lehet elfojtani s előbb vagy utóbb kitör és lángba borít mindent.

Ez esetben mit tegyünk? Csak egy választásunk van: sietni, hogy elérjük a legközelebb eső szárazföldet. Legközelebb esnek, amint kiszámították, a Kis-Antillák s remélhető, hogy elég hamar elérjük, ha ez az északkeleti szél állandó marad.

Miután ebben megegyeztek, a másodkapitánynak csak a huszonnégy óra óta követett utat kellett folytatnia. Az utasok, kiknek nincs semmi támpontjuk e végtelen óceánon s kik nem igen ismerősek a delejtűvel, nem vehették észre, hogy a Chancellor megváltoztatta eddigi irányát s teljes erővel vitorláz az Antillák felé, melyektől még több mint hatszáz mérföldnyire van.

Különben a Letourneur kérdésére, hogy miért változtatták meg az út irányát, Kurtis Róbert azt feleli, hogy miután a szél nem kedvezett, nyugatra fordulnak, hogy ott találjanak kedvezőbb áramlatot.

Amit Letourneur tett, az volt az egyetlen megjegyzés a Chancellor irányváltoztatását illetőleg.

Másnap, október 21-én, a helyzet ugyanaz. A be nem avatott utasok szemében a hajózás csak úgy folyik, mint rendesen s a hajó napirendjén mi sem változott.

Egyébként a tűz haladása nem látszik kívülről s az jó jel. A nyilásokat oly légmentesen betömték, hogy semmi füst sem árulja el a belső égést.

Talán sikerülni fog a tüzet a hajófenékben összpontosítni s végre talán levegő hiányában mégis kialszik vagy csak lappangva marad fönn, anélkül, hogy az egész szállítmányra kiterjeszkednék. Ez a Kurtis Róbert reménye is és óvatosságból még a szivattyúk száját is betömette, melyeknek csövei egészen a hajófenékbe lenyúlván, némi kis levegőt juttathattak le.

Az ég segítsen rajtunk, mert igazán mi magunktól nem birunk segítni!

Ez a nap minden feltünő esemény nélkül folyt volna le, ha a véletlen fülem hallatára nem juttat néhány szót, egy beszélgetésből, mely után különben is aggasztó helyzetünk most már iszonyatossá válik.

Itélje meg akárki.

A hátsó födélzeten ültem s két utas halkan beszélgetett, anélkül, hogy gondolták volna, hogy néhány szó eljuthat az én fülemhez. Ez a két utas a mérnök Falsten és a kereskedő Ruby volt, kik gyakran társalogtak egymással.

Figyelmemet először is a mérnök néhány heves kézmozdulata vonta magára; úgy látszik, mintha szemrehányásokat tenne a kereskedőnek. Nem birom visszatartani magamat, hogy ne hallgatózzam s következő szavakat hallom:

- De az mégis borzasztó! - ismétli Falsten. - Ön hallatlan oktalanságot cselekedett!

- Ej! - felel Ruby könnyedén, - nem történik semmi!

- De nagyon is nagy szerencsétlenség történhetik! - szólt a mérnök.

- Persze, - szól a kereskedő, - nem most először teszem!

- De egy lökés elég, hogy fölrobbanjon.

- A doboz jól be van csomagolva, Falsten úr s mondom önnek, hogy nincs mit félni.

- Miért nem jelentette be a kapitánynak?

- Miért? mert nem vette volna föl a dobozomat.

A szél lecsöndesülvén néhány pillanatra, nem hallok többé semmit, hanem világos, hogy a mérnök folytatja a dorgálást, míg Ruby csak vállát vonogatja.

Nemsokára csakugyan újra hallom szavaikat.

- Igen, igen! - szól Falsten, - tudtára kell adni a kapitánynak! Be kell vetni azt a dobozt a tengerbe. Nekem nincs kedvem a levegőbe röpülni!

Levegőbe röpülni! Erre a szóra fölkelek helyemről. Mit akar mondani a mérnök? Mire céloz? Hiszen nem ismeri a Chancellor helyzetét s nem tudja, hogy tűzvész dúl belsejében.

Hanem egy szó - iszonyatos szó a jelen helyzetben - megrázkodtat. S e szavakat: «klórsavas-káli»^[1] több ízben hallom említni.

Egy perc alatt odaugrom a két utashoz s önkénytelen, ellenállhatlan erővel ragadom nyakon Rubyt.

- Klórsavas káli van a hajón?

- Igen, - válaszol Falsten, - harminc font egy dobozban.

- Hol?

- A hajófenékben, ahol az árúk.

Október 21. folytatása.

Nem tudom elmondani, hogy mi megy végbe bennem, mikor Falstennek e feleletét hallom. Az nem rémület, sőt inkább bizonyos neme az ön megadásnak.

Úgy látszik nekem, mintha még ez kellett volna, hogy a helyzet teljes legyen, sőt mintha ez még elősegítné a kibontakozást! Egész hidegen megyek a hajó előrészére fölkeresni Kurtis Róbertet.

Amint Kurtis Róbert megtudja, hogy egy harminc font klórsavas kálit tartalmazó doboz van a hajón - azaz annyi, amennyivel föl lehet robbantani egy egész hegyet - még pedig a hajófenékben van, a tűz fészkében, szemét sem hunyorítja s alig hogy kissé összeráncolja homlokát, alig hogy kissé kitágulnak pillái.

- Jó! - mondja. - Ne szóljon senkinek egy szót sem erről. Hol az a Ruby?

- A hátsó födélzeten.

- Jőjjön velem, Kazallon úr.

Együtt megyünk föl a hátsó födélzetre, hol a mérnök és a kereskedő még mindig vitatkoznak. Kurtis Róbert egyenest feléjök megy.

- Ön cselekedte ezt? - kérdi Rubytól.

- Ej, no, hát, igen! én tettem! - felel nyugodtan Ruby, ki azt hiszi, hogy legfölebb csalási kisérlet az, amit elkövetett.

Egy percig azt hiszem, hogy Kurtis Róbert összemorzsolja a boldogtalan utast, ki nem birja fölfogni oktalan tettének súlyos voltát. De végre leküzdi felháborodását a másodkapitány s látom, hogy összeszorítja kezeit háta mögött, nehogy kisértetbe jöjjön, hogy megfojtsa ezt a Rubyt.

Aztán nyugodt hangon kikérdezi Rubyt. Ez megerősíti azt, amit már én mondtam. Málhái közt van egy doboz, mely körülbelül harminc fontot tartalmaz a veszélyes anyagból. Ez a Ruby ez esetben azzal a megfontolatlansággal járt el, mely, meg kell vallani, az angolszász fajnál mintegy öröklött, s olyan könnyedén csempészte be ezt a robbanó anyagot a hajóba, mint ahogy például valami francia egy palack bort hozott volna. Hogy mit tartalmaz a doboz, azért nem mondta meg, mert jól tudta, hogy akkor a kapitány föl nem veszi.

- Nos aztán, - tette hozzá vállat vonva, - azért még nem akasztják föl az embert s ha önnek az a doboz olyan alkalmatlan, hát hajíttassa a tengerbe! Az én holmim biztosítva van!

E feleletre nem birom tovább visszatartani magamat, mert nem vagyok olyan hidegvérű, mint Kurtis Róbert s a harag elragad. Rubyra rohanok s mielőtt a másodkapitány megakadályozhatott volna, reákiáltok:

- Nyomorult! Hát nem tudja, hogy tűz van a hajón?

Alig hogy e szavakat kimondtam, már megbánom, de késő! A hatás, melyet e szavak Rubyra gyakoroltak, leírhatlan. Görcsös remegés fogja el a szerencsétlent. Teste megdermed, szemei rettenetesen kimerednek, lélekzete szakadozott, mint valami szűkmellűé s a rémület a legmagasabb fokra hág nála. Egyszerre csak megmozdulnak a karjai; a hajófödélzetet nézi, mely minden percben levegőbe röpülhet; lerohan a hátsó födélzetről, elesik, meg fölkel, végig szalad a hajón, mint valami örült hadarászva kezeivel. Aztán megint szóhoz jut s e rettenetes szavakat ordítja:

- Tűz van a hajón! Tűz van a hajón!

E kiáltásra a matrózok mind a fedélzetre futnak, kétségkívül azt hivén, hogy a tűz már kívülre is kitört s hogy itt az ideje a csónakokba menekülni. Az utasok is följönnek, Mr. Kear, neje, miss Herbey, a két Letourneur.

Kurtis Róbert el akarja hallgattatni Rubyt, de ez nincs már eszén.

A zűrzavar ekkor rettenetes. Mrs. Kear ájultan rogy a fedélzetre. Férje nem törődik vele s miss Herbeyre hagyja, hadd gondoskodjék róla. A matrózok már lekapcsolták a csónakot, hogy tengerre bocsássák.

Ezalatt elmondom Letourneuréknak, amit még nem tudnak, hogy tudniillik a gyapotszállítmány ég s az atya először is rögtön Andrásra gondol, kit karjaival átölel. A fiatalember nagy hidegvért tanusít s igyekszik megnyugtatni atyját, ismételve neki, hogy a veszély nem oly rögtöni.

Kurtis Róbertnek eközben, a hadnagy által segíttetve, sikerült föltartóztatni embereit. Magyarázza nekik, hogy a tűz nem hatolt tovább, hogy Ruby sem azt nem tudja, hogy mit cselekszik, sem azt, hogy mit beszél, hogy nem kell elhamarkodni a dolgot s hogyha a kellő perc elérkezik, el fogják hagyni a hajót...

A másodkapitány szavára, akit szeretnek és becsülnek, a matrózok legnagyobb része lecsillapodik. Neki megteszik, amit Huntly kapitánynak nem tennének meg s a csónak helyén marad.

Szerencsére Ruby nem szólt arról a klórsavas káliról, ami a hajófenékben van. Ha a matrózok megtudnák az igazat, ha tudnák, hogy e hajó most már csaknem egy vulkán, mely talán most mindjárt megnyílik lábaik alatt, fölbomlanék minden fegyelem, nem lehetne őket visszatartani s bármi történjék, megszöknének.

Csak a másodkapitány, Falsten mérnök és én, mi tudjuk, mily borzasztó eshetőség van a hajó égésével egybekapcsolva s nem szabad kivülünk másnak megtudni.

Mikor a rend helyreállt, Kurtis Róbert és én fölkeressük Falstent a hátsó födélzeten. A mérnök ott állt, karjait összefonva s talán valami erőműtani kérdésen gondolkozva az általános rémület közepett. Ajánljuk neki, hogy ne szóljon senkinek erről az új veszélyről, mit a Ruby oktalanságának köszönhetünk.

Falsten megigéri, hogy titokban tartja.

Ami Huntly kapitányt illeti, ki még nem ismeri a végveszéllyel fenyegető helyzetet, Kurtis Róbert vállalta magára, hogy értesíti őt róla.

De előbb Rubyt kell megkaparítni, mert a szerencsétlen teljesen elvesztette eszét. Nem tudja, hogy mit csinál s keresztül-kasul szaladgál a födélzeten, folyvást kiabálva:

- Tűz! tűz!

Kurtis Róbert megparancsolja a matrózoknak, hogy fogják meg az utast, kit végre legyűrnek s erősen megkötöznek. Aztán kabinjába szállítják, hol ezután őrizet alatt fog állni.

A rettenetes szó nem csusszant el ajkairól!

Október 22. és 23.

Kurtis Róbert mindent elmondott Huntly kapitánynak. Huntly kapitány habár tényleg nem is, de jog szerint főnöke s nem lehet előtte eltitkolni a helyzetet.

E közlésre a kapitány egy szót sem felelt s miután kezét végig húzta homlokán, mint aki valami alkalmatlan gondolatot akar elűzni, csöndesen visszament kabinjába, anélkül, hogy bárminő parancsot adott volna.

Kurtis Róbert, a hadnagy, Falsten mérnök és én, tanácsot tartunk s bámulom a hidegvért, melyet ez esetben mindegyikünk tanusít. Minden menekülésre való módot megvitatunk s Kurtis Róbert következőkbe foglalja össze a helyzetet:

- A tüzet nem lehet föltartóztatni, - úgymond, - s a hajó előrészében már lehetetlen kiállni a hőséget. A perc tehát nemsokára elérkezik, midőn a tűz oly hatalmas lesz már, hogy a láng átcsap a födélzeten. Ha a csapás ezen új fordulata előtt a tenger állapota megengedi, hogy fölhasználjuk csónakainkat, akkor elhagyjuk a hajót. Ha ellenben nem lehet a Chancellort elhagynunk, küzdeni fogunk a tűz ellen utolsó percig. Ki tudja, nem birjuk-e kioltani, ha majd kitör kívülre! Talán jobban leverhetjük a nyílt ellenséget, mint a lappangót!

- Ez az én véleményem is, - mondja nyugodtan a mérnök.

- Az enyém is, - szóltam én. - De Kurtis úr, nem veszi ön számításba azt a körülményt, hogy harminc font fölrobbanó anyag van a hajófenékbe zárva?

- Nem, Kazallon úr, - felel Kurtis Róbert, - ez csak egy részlet, én nem veszem számításba! S miért foglalkoznám vele? Mehetek keresni ezt az anyagot az égő szállítmány közé, abban a hajófenékben, ahová nem szabad levegőt beeresztenünk? Nem! Nem is akarok gondolni rá. Mielőtt ezt a mondatot befejezném, nem robbanhat föl már azalatt ez a tűzijáték-anyag? Igen. Tehát vagy eléri a tűz vagy nem éri el. Következőleg az a körülmény, amit ön említ, reám nézve nem létezik. Az az Isten dolga s nem az enyém, hogy megőrizzen ettől a végcsapástól!

Kurtis Róbert komoly hangon ejtette ki e szavakat s mi lehajtjuk fejünket és hallgatunk. Mivel a tenger állapotát tekintve, a rögtöni futás lehetetlen, azt a körülményt el kell felejtenünk.

- Szakszerűen szólva, a fölrobbanás nem következmény, csak járulék.

Ezt a megjegyzést a mérnök tette a leghidegebb vérrel a világon.

- Feleljen kérem, egy kérdésre, Falsten úr, - szóltam ekkor. - Meggyuladhat a klórsavas káli, ha nem kap ütést, akkor is?

- Bizonyára, - felel a mérnök. - Rendes körülmények közt ez az anyag nem gyúlékonyabb, mint a közönséges lőpor, hanem csak oly gyúlékony. Ergo...

Falsten azt mondta, hogy «ergo». Nem azt gondolná az ember, hogy valami vegytani előadásban ismertet egy tételt?

Most megint fölmentünk a födélzetre. Amint kiléptünk, Kurtis Róbert megfogja a kezemet.

- Kazallon úr, - szól s nem is igyekszik elrejteni megindulását, - ha meggondolom, hogy ez a Chancellor, melyet úgy szeretek, a lángok martaléka lesz és én nem tehetek semmit, semmit!...

- Kurtis úr, ön nagyon megindult...

- Uram, nem birok uralkodni magamon! Ön egyedül látta, hogy mint szenvedek. - Hanem már vége, - tette hozzá, erőszakosan elfojtva.

- Tehát kétségbeesett a helyzet? - kérdeztem.

- A helyzet így áll, - szól Kurtis Róbert hidegen: - egy lőszerrel töltött aknához vagyunk láncolva s a kanóc már meg van gyujtva! Csak azt nem tudjuk, hogy hosszú-é ez a kanóc!

Aztán odább megy.

Jó, hogy a matrózok s a többi utasok nem tudják, mennyire sulyosbult helyzetünk.

Mióta köztudomású, hogy tűz ütött ki a hajón, Kear úr összerakosgatja legdrágább holmijait s természetesen nem törődik a feleségével. Miután meghagyta a másodkapitánynak, hogy a tüzet oltassa el, felelőssé tévén őt annak minden következményeért, hátrament kabinjába s azóta elő sem jött. Mrs. Kear sóhajtozik s bármily nevetséges is szegény asszony, megsajnálja az ember. Miss Herbey e körülmények közt azt hiszi, még lankadatlanabbul kell megfelelnie úrnője iránti kötelességének s határtalan odaadással ápolja őt. Nem győzöm bámulni e fiatal leány magaviseletét, kire nézve a kötelesség minden.

Másnap, október 23-án, Huntly kapitány hivatja a másodkapitányt, ki lemegy hozzá kabinjába s ez a szóváltás folyt köztük, mint azt Kurtis Róbert nekem szóról-szóra elmondta.

- Kurtis úr, - szólt a kapitány, kinek zavaros szeme mutatja elmebeli megháborodását, - én tengerész vagyok, úgy-e?

- Igen, uram.

- Ej, no, képzelje csak, nem tudom már a mesterségemet... nem tudom, mi lelt... de mindent elfelejtek... semmit sem tudok már... Nem északkeletnek mentünk, mióta Charlestont elhagytuk?

- Nem uram, délkeletnek mentünk, az ön parancsa szerint.

- Hiszen Liverpoolba akarunk menni!

- Úgy van.

- És a...? hogyan hívják a hajót, Kurtis úr?

- Chancellor.

- Ah, igen, a Chancellor! Hol van most?

- Délen, a forró földövön.

- No, uram, én nem vezethetem vissza északra!... Nem!... nem birnám... Azt óhajtom, hogy ne kelljen többé elhagyni kabinomat... A tenger látásától rosszul leszek!...

- Uram, - felelt Kurtis Róbert, - remélem, hogy ápolásunk mellett...

- Igen, igen, majd meglátjuk!... később... Addig is azt parancsolom önnek, de ez az utolsó parancs lesz, amit ön tőlem kap...

- Hallgatom.

- Uram, - folytatá a kapitány, - e perctől kezdve én többé semmi sem vagyok a hajón s ön átveszi a parancsnokságot... A körülmények hatalmasabbak, mint én vagyok, s érzem, hogy nem birok velök megmérkőzni... A fejem oda van!... Nagyon sokat szenvedek, Kurtis úr, - tette hozzá Huntly Silas, két keze közé szorítva homlokát.

A másodkapitány éles, vizsgáló pillantást vet arra, aki eddig parancsolt a hajón s csak annyit felel:

- Jól van, uram.

Aztán visszatérve a fedélzetre, elmondja nekem, hogy mi történt.

- Igen, - mondom én, - az az ember, ha nem őrült, hát legalább meg van zavarodva az agya s jobb hogy önként lemondott a parancsnokságról.

- Nehéz körülmények közt veszem át helyét, - teszi hozzá Kurtis Róbert. - Mindegy, teljesíteni fogom kötelességemet.

Aztán egy matrózt szólít magához Kurtis Róbert s parancsolja neki, hogy hívja a kormányost.

A kormányos csakhamar megjelenik.

- Kormányos, - mondja neki Kurtis Róbert, - gyűjtse össze a legénységet a főárboc alá.

A kormányos eltávozik s néhány perc múlva a Chancellor emberei összegyűlve állnak a kijelölt helyen. Kurtis Róbert közéjük lép.

- Fiúk! - szól nyugodt hangon, - azon helyzetben, melyben vagyunk s általam ismert okokból, Huntly Silas úr szükségesnek vélte, hogy kapitányi állásáról lemondjon. Mától kezdve én parancsolok a hajón.

Így történt ez a változás, mely mindnyájunknak csak javára fordulhat. Erélyes és megbízható ember áll most élünkön, aki nem fog visszariadni semmi rendszabálytól, ha javunk úgy kívánja.

Letourneurék, Falsten mérnök és én azonnal szerencsét kívánunk Kurtis Róbertnek s a hadnagy és a kormányos egyesítik szerencsekivánataikat a mieinkkel.

A hajó folytatja útját délnyugatnak és Kurtis Róbert kifeszített vitorlákkal siet, hogy lehető legrövidebb idő alatt elérhesse a legközelebb eső szigetet a Kis-Antillák közül.

Október 24-től 29-ig.

Ez egymásután következő öt nap alatt a tenger nagyon háborgó. A Chancellor fölhagyott ugyan a tenger ellen való küzködéssel s a széllel és habbal úszik, azért mégis szerfölött erősen hánykódik. Egy percnyi nyugalmunk sincs többé ez égő hajón. Irigy szemmel nézzük e vizet, mely körülveszi hajónkat, mely vonz, megigéz!

- De Kurtis úr, - mondám, - miért nem bontjuk föl a hajó födélzetét? Miért nem árasztjuk el vízzel a hajófenéket? Ha a tűz kialudt, a vizet ismét kiszivattyúzhatnánk a tengerbe.

- Kazallon úr, - felel rá Kurtis Róbert, - mondtam önnek s most is azt mondom, ha levegőt eresztünk be, bármily csekély legyen az, a tűz egy perc alatt elterjed az egész hajón s a lángok aljától kezdve az árbocok tetejéig elborítják! Tétlenségre vagyunk kárhoztatva s vannak olyan percek, mikor ahhoz kell bátorság, hogy semmit se tegyünk.

Igen! Légmentesen bedugni minden nyílást, ez az egyetlen módja a tűz gátlásának s a matrózok azt teszik.

A tűz azonban szakadatlan tovább terjed s tán nagyobb mértékben, mint gondoljuk. Lassanként a hőség oly nagy lett, hogy az utasoknak a födélzetre kellett menekülni s csak a hátsó kabinokban lehetett még lakni, melyeket megvilágítnak a nagy oldalablakok. Kear asszonyság nem hagyja el soha sem az egyiket, a másikba pedig Kurtis Róbert a kereskedőt, Rubyt helyezte el.

Én többször meglátogattam e szerencsétlent, ki teljesen megőrült; kötözve kell őt tartani, ha nem akarjuk, hogy összetörje kabinja ajtaját. Csodálatos. Őrültségében is megtartotta a szörnyű rémület érzetét s iszonyatosan ordítoz, mintha - sajátságos lélektani tünemény - valósággal érezné, hogyan égeti a tűz.

Többször meglátogatom volt kapitányunkat is s úgy találom, hogy csöndes, nyugodt ember és egészen okosan beszél, kivéve a tengerész mesterségére vonatkozó dolgokban. E tárgyat illetőleg nincs helyén az esze. Ápolni akarom őt, mert szenved, de nem akarja elfogadni ápolásomat s nem jön ki többé a kabinjából.

Ma büdös füst hatolt be a válaszfal hasadékain a legénység lakosztályába. Bizonyos, hogy a tűz terjed ezen az oldalon s ha hallgatózik az ember, hortyogáshoz hasonló tompa pattogást hall. Vajjon hol veszi ez a tűz mindazt a levegőt, ami táplálására szükséges? Hol az a nyílás, melyet idáig nem birtunk megtalálni? A rémítő katasztrófát nem lehet most már elhárítni! Talán csak néhány nap, néhány óra van már hátra s szerencsétlenségünkre a tenger oly háborgó, hogy lehetetlen a csónakokban való menekülésre gondolni.

Kurtis Róbert rendeletére a legénység lakosztályának válaszfalait vastag vitorlavászonnal takarják be, melyet szüntelen vízbe áztatnak. Mindamellett a füst folyvást beszivárog s a forró, nedves levegő majd megfojtja már az embert.

Szerencsénkre a főárboc és az előárboc talpai vasból vannak. Máskép aljuk elégett volna már s most ledöntve hevernének és nekünk végünk volna.

Kurtis Róbert fölhúzat tehát annyi vitorlát, amennyit lehet s az északkeleti széllel, mely erősen fúj, rohanva indul a Chancellor.

Már két hete, hogy a tüzet észrevettük s hogy folyvást terjed, mert nem bírtuk eloltani. Most már napról-napra nehezebb a hajón mozogni. A hátsó födélzeten, melynek talaja nincs közvetlen összeköttetésben a hajófenékkel, még meg lehet állni, hanem a középen egészen az előrész emelvényéig, még vastag talpú csizmákkal is lehetetlen járkálni. A víz nem képes többé lehűtni e deszkákat, melyeket belül a tűz nyaldos. A gyanta a görcsök körül sistereg a fenyőfán, a ragasztékok szétnyilnak s a kátrány, melyet a hőség fölolvasztott, végig folydogál, szeszélyes ákom-bákomokat csinálva a hajó ide-oda zökkenése szerint.

S hogy szerencsétlenségünk teljes legyen, a szél hirtelen átcsap északnyugatra s dühösen fúj! Ez valódi orkán, amilyenek ezen tájakon szoktak dühöngeni néha s eltávolít bennünket az Antilláktól, melyeket elérni akarunk. Kurtis Róbert dacolni akar vele, féloldalt fordítva a vitorlákat, de a szél oly dühös, hogy a Chancellor nem bírja kiállni s nemsokára futnia kell, amerre a szél fúj, hogy kikerülje a tenger csapásait, melyek rettenetesek, mikor valami hajónak az oldalába csapkodnak.

29-én a vihar teljes dühével fordul ellenünk. Az óceán őrjöng és a sötét hullámok egészen beborítják a Chancellort. Lehetetlen volna most csónakba szállni, anélkül, hogy rögtön el ne merüljünk. Egy részünk a hátsó fedélzetre, a másik rész az előemelvényre menekült. Csak egymásra nézünk, nem mer senki beszélni.

Ami a tüzijátékszer-dobozt illeti, nem is gondolunk már reá. Kurtis Róbert szavaival élve, «ezt a részletet» elfelejtettük. Igazán nem tudom, vajjon nem volna-e kívánatos a hajó fölrobbanása, legalább egy csapással vége lenne ennek a helyzetnek. Midőn e szavakat leírom, azt hiszem, pontosan kifejezem, hogyan gondolkozunk e percben. Az ember, akit sokáig fenyeget valami veszély, végre maga óhajtja, bárcsak beütne már, mert valamely kikerülhetlen katasztrófának a várása borzasztóbb, mint maga a valóság!

Azalatt, míg lehetett, Kurtis kapitány kihozatta az eleségtárból az élelmiszerek egy részét, ahová most már nem lehet behatolni. A hőség már sokat elrontott élelmiszereinkből; hanem néhány hordó besózott húst és kétszersültet, egy tonna pálinkát, több nagy hordó ivóvizet elhelyeztünk a födélzeten, ehhez járultak takarók, műszerek, egy delejtű és vitorlák, hogy szükség esetén rögtön elhagyhassuk a hajót.

Este nyolc órakor az orkán üvöltése mellett is halljuk a tűz pattogását a hajó belsejében. A gőz ereje föltaszítja a lékek födelét s fekete füstoszlopok szállnak föl kanyarogva, mint mikor a gőz kiszáll a kazán szelepein.

A matrózok Kurtis Róberthez szaladnak, hogy megkérdezzék, mit parancsol. Mindnyájukat azon egy gondolat ragadja meg: menekülni e vulkánról, mely nemsokára kitör lábaink alatt!

Kurtis Róbert az óceánra tekint, mely felénk hajtja óriási hullámait. Már nem is lehet közeledni a bárkához, mely kapcsain függ a födélzet közepén, hanem még fölhasználhatjuk a csónakot, mely a kormányfélen függ s a kis lélekvesztőt, mely a hajó hátsó részéhez van csatolva.

A matrózok a csónakhoz rohannak.

- Nem! - kiált Kurtis Róbert, - nem! Az annyi volna, mint kijátszani utolsó kártyánkat!

Néhány megbódult matróz, köztük legelöl Owen, mégis le akarja oldani a csónakot. Kurtis Róbert a hátsó födélzetre rohan s fölkap egy fejszét.

- Aki legelőször a kötélhez nyúl, ketté hasítom a fejét!

A matrózok visszahúzódnak. Néhányan fölmennek az árbocok kötélzetére. Mások egészen föl az árbockosárba menekülnek.

Tizenegy órakor nagy csattogás hallatszott a hajóközben. A válaszfalak dűlnek be, utat engedve a forró levegőnek és füstnek. Azon percben gőzoszlopok árja rohan ki a legénység lakosztályának bejáratából s hosszú lángnyelv szökik föl, az előárbocot nyaldosva.

Sikoltozás hangzik akkor. Mrs. Kear miss Herbey által támogatva kirohan a szobából, melybe már becsap a láng. Aztán megjelen Huntly Silas, a füsttől, koromtól befeketített arccal s miután csöndesen köszöntötte Kurtis Róbertet, nyugodtan fölhalad a hátsó köteleken s elhelyezkedik a hátsó árbockosárban.

Amint meglátom Huntly Silast, akkor eszembe jut, hogy még egy másik ember maradt bezárva kabinjába, melyet talán már a lángok emésztenek.

Hát elveszni hagyjuk azt a boldogtalan Rubyt? A lépcső felé rohanok... De a percben megjelen az őrült, haja, ruhája lángol. Anélkül, hogy kiáltana, átmegy a födélzeten s nem égnek meg a lábai! Berohan a legsűrűbb füst közé s nem fúl meg! Olyan, mint valami emberi alakot öltött salamander, ki keresztül-kasul jár a tüzön!

Ekkor újabb dörgés hallatszik; a födélzet közepén függő bárka darabokra szakadva hull szét; a középső lék födele fölpattan, széttépve a vitorlavásznakat s a sokáig elfojtott láng most fölcsap a főárboc közepéig.

E percben az őrült hangosan fölordít s e szavak hangzanak ajkairól:

- A tűzijáték-szereim! a tűzijáték-szereim! Mindnyájan a levegőbe röpülünk!... röpülünk! röpülünk!...

Aztán, mielőtt meg lehetett volna gátolni, a léken át beugrik az égő zsarátnokba.

Október 29. éjjel.

Ez a jelenet borzasztó volt s a kétségbeejtő helyzet mellett is, melyben vagyunk, mindegyikünk érezte annak iszonyatos voltát.

Ruby nem él már, hanem végső szavainak talán nagyon gyászos következményök lesz. A matrózok hallották, hogy azt kiabálta: «A tűzijáték-szereim! a tűzijáték-szereim!» Megértették, hogy a hajó minden percben légbe röpülhet s hogy most már nem csupán tűzvész, hanem szörnyű fölrobbanás is fenyegeti.

Néhányan, egészen magukon kívül, minden áron menekülni akarnak, még pedig rögtön.

- A csónakot! a csónakot! - kiabálják.

Nem látják, nem akarják látni az esztelenek, hogy a tenger féktelen, hogy semmiféle csónak nem szállhat szembe e bámulatos magasságra emelkedő hullámokkal! Mi sem tarthatja többé vissza őket s nem hallgatnak kapitányuk szavára. Kurtis Róbert közéjük rohan, de hiába. Owen matróz uszítja a társait: a csónakot megragadják s kilökik.

Egy percig a levegőben himbálózik a csónak, aztán, amint a hajó a haboktól hányatva megcsusszan, a kötelek közé keveredik. A matrózok végerőlködéssel kibontják onnan s már-már tengerre ereszkedik a csónak, mikor egy óriási hullám alulról megkapja, egy pillanatig fölemeli s aztán ellenállhatlan erővel sújtja a Chancellor oldalához.

A bárka és a csónak tehát szétrombolódtak s most már csak a szűk, törékeny kis lélekvesztő maradt fönn számunkra.

A matrózok rémülettől megdermedve, mozdulatlan maradnak. Most már csak a szél fütyülését hallani a kötelek közt, s a tűz pattogását. A hajó közepe csupa égő zsarátnok s a léken át kormos füstfellegek szállnak az ég felé. A hátsó fedélzetről nem látni már a hajó előrészére s lángkorlát választja a Chancellort két részre.

Az utasok s két vagy három matróz a hátsó födélzetre menekültek. Mrs. Kear ájultan fekszik egy tyúkketrecen s miss Herbey mellette van. Leteurneur úr átölelte fiát s keblére szorítja. Lázas izgatottság vesz rajtam erőt s nem birom lecsillapítani. Falsten mérnök hidegen nézi az óráját s följegyzi a jegyzőkönyvébe, hogy hány óra.

Vajjon mi történik a hajó előrészén, ahol kétségkívül a hadnagy, a kormányos és a legénység többi része van, kiket nem láthatunk? Minden érintkezés megszakadt a hajó két fele közt és senki sem mehet át a lángfüggönyön, mely a nagy lék fölött emelkedik. Kurtis Róberthez közeledem.

- Minden veszve? - kérdem.

- Nem, - felel rá. - Miután a nagy lék nyitva áll, egész özönvizet öntünk be az égő zsarátnokra s talán sikerül eloltanunk!

- De hogyan jussunk a szivattyúkhoz ez égő födélzeten, Kurtis úr? Hogyan tud parancsot osztogatni a matrózoknak a lángokon át?

Kurtis Róbert nem felel.

- Minden veszve? - kérdem újra.

- Nem, uram, - szól Kurtis Róbert, - nem! S míg egy deszkaszál marad e hajóból lábam alatt, nem esem kétségbe!

Ezalatt a tűz kettőzött erővel dühöng s vöröses fényben ragyognak a tenger habjai. Fent az alacsony felhőkön rémítő visszfény piroslik. Hosszú lángsugarak kígyóznak föl a hajó nyílásaiból s a hátsó födélzet emelkedett csúcsára menekültünk. Mrs. Keart befektettük a kis lélekvesztő csónakba, mely fönt függ kötelein s miss Herbey mellette foglalt helyet.

Mily iszonyú éj s mily toll volna képes lefesteni borzalmait!

Az orkán egész erejével fúj ez égő zsarátnokra, mint valami óriási fújtató. A Chancellor mint egy roppant tűzhajó megy a sötét éjben. Nincs más választás: vagy a tengerbe ugorni vagy a lángok közt elveszni!

De hát az a klórsavas káli nem akar meggyúlni? Az a vulkán nem nyílik meg lábaink alatt? Ruby tehát hazudott? Nincs a hajóközben semmi robbanó anyag?

Féltizenkettőkor, mikor a tenger legrémítőbb, sajátságos zúgás vegyül a féktelen elemek zajába; e jól ismert zúgás, melytől úgy remegnek a tengerészek s e kiáltás hangzik előlről:

- Szirtek! jobbra szirtek!

Kurtis Róbert fölugrik, gyors pillantást vet a fehér hullámokra s a kormánykeréknél álló ember felé fordulva:

- Jobbra a kormányrúddal, le egészen! - kiált parancsoló hangon.

De már késő. Érzem, hogy egy óriási hullám hátára vesz s rögtön egy lökést kapunk. A hajó megfeneklik hátul, nekirugaszkodik néhányszor s a hátsó árboc, aljánál letörik s a tengerbe hull.

A Chancellor nem mozdul.

Folytatása az október 29-iki éjnek.

Még nincs éjfél. Nincs holdvilág s az éj egészen sötét. Nem tudhatjuk, hol feneklett meg a hajó. A szélvész által hevesen hajtva, elérkezett-e végre az amerikai partokhoz s itt van-e közel a szárazföld?

Mondtam, hogy a Chancellor, miután néhány pillanatig rúgdalózott, teljesen mozdulatlan maradt. Pár perc múlva lánccsörgés hallatszik elülről s Kurtis Róbert megtudja abból, hogy horgonyt vetettek.

- Jó! - mondja rá. - A hadnagy és a kormányos leeresztették a két horgonyt. Reméljük, hogy megállják!

Akkor látom, hogy Kurtis Róbert a köteleken előre kapaszkodik egész addig a határig, amelyen túl a lángok nem eresztik. Fölkúszik a kötéltartó rúdra egész odáig, hol kiáll a hajó oldalán túl s néhány percig fönntartja ott magát, a nehéz hullámok dacára, melyek el-elborítják őt. Látom, hogy hallgatózik. Mintha valami különös hangra figyelne a szélvész csattogása közt.

Végre visszatér a hátsó födélzetre.

- A víz bemegy a hajóba, - szól hozzám - s e víz - Isten segítsen rajtunk! - talán kioltja a tüzet.

- Hanem aztán? - szóltam én.

- Kazallon úr, - felel nekem Kurtis Róbert - «aztán», az a jövő, azt az Isten tudja! Ne törődjünk mással, csak a jelennel!

A legelső teendőnk volna a szivattyúkat megpróbálni, de e percben a lángok között nem lehet odáig hatolni. Valószinű, hogy a hajó aljában valamelyik oldalborda betört s tág utat nyitott a víznek, mert úgy veszem észre, hogy a tűz már csökken. Rémítő sistergést hallunk, ami azt bizonyítja, hogy a két elem küzd egymással. Bizonyos, hogy a tűzhely alapját már elérte a víz az első sorban álló gyapot-bálok már átáztak.

Csak rajta! hadd oltsa ki a tüzet ez a víz, aztán majd ő ellene fordulunk! Talán kevésbé lesz félelmes, mint a tűz! A víz a tengerész eleme s a tengerész megszokta azt legyőzni!

Leírhatatlan aggódással várjuk, míg elmúlik az a három óra, ami még hátra van e hosszú éjből. Hol vagyunk? Csak annyi bizonyos, hogy a hullámok lassanként visszahúzódnak s a tenger dühe csillapul. A Chancellor körülbelül egy órával a tetőponton álló dagály után feneklett meg, de nehéz pontosan tudni így minden mérés és számítás nélkül. Ha így van, akkor remélhetjük, föltéve, hogy a tűz kialszik, hogy a következő dagálykor könnyen elindítjuk a hajót.

Ötödfél órakor hajnal felé a lángfüggöny, mely a hajó elő- és hátrészét szétválasztotta, lassanként eloszlik s egy sötét csoportot látunk rajta keresztül. Ez a hajó legénysége, kik az előrész szűk emelvényére szorultak föl. Nemsokára helyreáll a közlekedés a hajó két vége közt s a hadnagy és a kormányos átjönnek hozzánk a hátsó födélzetre, a köteleken járva, mert még nem lehet a födélzetre lépni.

Kurtis kapitány, a hadnagy és a kormányos jelenlétemben tanácskoznak együtt s megegyeznek abban, hogy nem kell semmihez nyúlni, mielőtt megvirradna. Ha a szárazföld közel s ha a tenger hajózható, kiszállunk a partra, vagy a kis lélekvesztővel, vagy tutajon. Ha semmi szárazföld sem látható, ha a Chancellor valami magányos szirten feneklett meg, akkor igyekszünk, hogy ismét elindíthassuk s eljuthassunk vele a legközelebbi kikötőig.

- De, - szólt Kurtis Róbert, kinek véleményével egyetért a hadnagy és a kormányos is, - nehéz kitalálni, hol vagyunk, mert azok az északnyugati szelek nagyon messze lehajthatták a Chancellort délfelé. Már régóta nem számíthattam hosszúságot s mivel nem ismerek semmi szirtet az Atlanti-óceán e részén, meglehet, hogy Dél-Amerika valamely partján feneklettünk meg.

- Hanem, - mondtam, - minket folyvást fölrobbanás fenyeget. Nem hagyhatnók el a Chancellort s nem menekülhetnénk...

- E szirtre? - felelt Kurtis Róbert. - De hát milyen ez? Vajjon nem borítja-e el a tenger, ha megdagad? Megismerhetjük ebben a sötétségben? Hadd legyen nappal s akkor meglátjuk.

Kurtis Róbert e szavait rögtön közlöm a többi utassal. Nem teljesen megnyugtatók ugyan e szavak, de senki sem akarja látni az új veszélyt, melyet a hajó helyzete teremt, ha szerencsétlenségünkre valami ismeretlen szirtre vetődött, több száz mérföldnyire a száraztól. Mindenkit az az egy gondolat foglal el, hogy most a víz küzd értünk, még pedig sikeresen küzd a tűzzel, következőleg a bekövetkezhető fölrobbanás ellen is.

Valóban a láng helyét lassanként sűrű fekete füst váltotta föl, mely nedves, gőzölgő oszlopokban kanyarog ki a léken. Néha-néha egy-egy tűznyelv villan föl még a sűrű füstből, de csaknem azonnal kialszik. A tűz pattogása helyett most a víz sistergése hallatszik, amint gőzzé válik az égő zsarátnokon. Bizonyos, hogy a tenger megteszi azt, amit a mi szivattyúink és vedreink nem bírtak volna megtenni s ennek a tűznek, mely ezerhétszáz bál gyapot közt dúlt, a kioltására csakugyan nem kevesebb kellett, mint valami árvíz!

Október 30.

A hajnal első derengése kezdi megvilágítni a láthatárt, de a tengeren lebegő köd, miatt a látás csak nagyon szűk körre terjed. Még nem látunk semmi földet, pedig szemeink nyugtalan kutatják az óceán egész nyugati és déli részét.

A tenger most csaknem egészen visszahúzódott, nincs hat lábnyi víz a hajó körül. Itt-ott kiemelkedik néhány sziklacsúcs s a vízfenék színéről láthatni, hogy bazalt sziklák. Hogyan juthatott a Chancellor ilyen előre ezen a szirten? Valami roppant hullámnak kellett a hajót fölemelni s én éreztem is azt a megfeneklés előtt. S amint körültekintek a sziklasoron, mely hajónkat körülveszi, azt kérdem magamban, hogyan fogjuk onnan kiszabadítni.

Előre van hajolva s hátulja magasabban áll, ami miatt nagyon nehéz a födélzeten járni s azonkívül azon mértékben, amint az óceán fölszine leszáll, kissé a jobb oldalára is hajlik a hajó. Kurtis Róbert egy ideig félt is, hogy nem fordul-e föl a hajó, amint a víz lejebb száll; de most már megállapodott a hajó elhajlása s e tekintetben nincs többé ok a félelemre.

Hat órakor reggel erős csapkodást hallunk. A hátsó árboc, melyet a hullám elvitt, visszatért s döngeti a Chancellor oldalát. Ugyanakkor kiáltás is hangzik s Kurtis Róbert neve hallatszik több ízben.

Arra tekintünk, ahonnan e kiáltások hallatszanak s a reggeli szürkületben egy embert látunk, ki az úszó árboc kosarába kapaszkodik, Huntly Silas, kit a leeső árboc magával ragadott s ki csodálatos módon megmenekült a haláltól.

Kurtis Róbert segélyére rohan egykori kapitányának s ezer veszéllyel szembeszállva, sikerül neki fölhozni őt a födélzetre. Huntly Silas, anélkül, hogy egy szót szólna, leül a hátsó födélzet legtávolibb zugában. Ez az ember, ki teljesen passzív lény lett, nem számít többé.

Egyúttal sikerült közelebb vonni az úszó árbocot s feszesen a hajóhoz kötözik, melynek nem fenyegeti többé oldalát. Ennek a kihalászott jószágnak talán még hasznát vesszük, ki tudja?

Most már jóformán megvirradt, a köd kezd fölemelkedni. A szem már három mérföldnél messzebbre körültekinthet a láthatáron, de még semmi sem látszik, ami parthoz hasonlítna. A szirtek körülbelül egy mérföldnyire futnak délnyugatra és északkeletre. Északon egy szabálytalan alakú kis szigetecske emelkedik ki a vízből. Sziklák szeszélyes összehalmozódása, mely legfölebb kétszáz rőfnyire áll azon helytől, hol a Chancellor megfeneklett s valami ötven lábnyi magas. Tehát fölül emelkedik a legnagyobb dagály magasságán is. Egy nagyon szűk, de apály idején járható útféle elvezet bennünket e szigethez, ha szükséges.

Túl rajta a tenger ismét fölveszi sötét szinét. Ott mély a víz. Ott végződnek a szirtek.

A csalódás végtelenül leverő érzete száll meg minden kedélyt. Valóban attól lehet tartani, hogy e szirtek nem állnak szárazfölddel érintkezésben.

E percben, - hét óra, - már egészen világos lett s a köd eltünt. A láthatár kitisztult a Chancellor körül, hanem a víz és az ég ugyanazon egy határvonalban olvad össze s az egész teret betölti a tenger.

Kurtis Róbert mozdulatlan vizsgálja az óceánt, főleg nyugat felé. Letourneur úr és én, egymás mellett állva, figyelünk minden legkisebb mozdulatára s világosan olvassuk a gondolatokat, melyek agyát szorongatják. Nagy a meglepetése, hogy sehol sem látszik szárazföld, mert bizonyosan azt hihette, hogy közel járunk hozzá, mert csaknem mindig dél felé vitorlázott, mióta a Bermudáknál megfordult a Chancellor.

Ekkor Kurtis Róbert elhagyja a hátsó födélzetet s köteleken átkapaszkodik a főárboc kötéltartó rúdjaira, aztán átmegy a korlátfákon az előárboc köteleire. Onnan vizsgálja néhány percig a legnagyobb figyelemmel a tájat: aztán visszakúszik a köteleken s hozzánk jön megint.

Kérdő pillantással tekintünk reá.

- Semmi föld! - felel hidegen.

Akkor Mr. Kear előlép s bosszúsan kérdezi:

- Hol vagyunk, uram?

- Nem tudom, - válaszol Kurtis Róbert.

- Önnek tudnia kellene! - felel vissza ostobán a petróleum-kereskedő.

- Meglehet, de nem tudom!

- Na, - szól Mr. Kear, - tudja meg ön, hogy nekem nincs kedvem örökké az ön hajóján maradni, uram s követelem, hogy induljunk tovább!

Kurtis Róbert felelet helyett csak vállat von. Aztán felém és Letourneur úr felé fordul s így szól:

- Megtekintem a hosszúságot ha kisüt a nap s akkor megtudjuk, hogy a szélvész az Atlanti-óceán melyik részére vetett.

Kurtis Róbert aztán élelmiszereket osztogattat ki az utasoknak s a matrózoknak. Mindnyájunknak szüksége van rá, mert el vagyunk lankadva a fáradság és az éhség miatt. Kétszersültet eszünk s egy kis szárított hús; aztán a kapitány, anélkül, hogy egy percet is elvesztegetne, hozzá lát különböző rendszabályokhoz, hogy a hajót ismét el lehessen indítani.

A tűz nagyon megfogyott s most már semmi láng sem csap ki. A füst is kisebb, ámbár még fekete. Bizonyos, hogy a hajóközben nagymennyiségű víz lesz, de nem lehet tudni, hogy mennyi, mert a födélzeten még nem lehet járni.

Kurtis Róbert ekkor megöntözteti az égő deszkákat s két óra múlva a matrózok már járhatnak a födélzeten.

Első dolguk kipuhatolni a víz magasságát s a kormányos hozzá lát ehhez. A vizsgálatból kiderül, hogy öt lábnyi a víz a hajóközben, de a kapitány még nem ad rendeletet, hogy kiszivattyúzzák, mert azt akarja, hadd végezze el dolgát a víz. Előbb a tűzzel kell végezni. Aztán jön a víz.

Nem jobb lesz-e rögtön elhagyni a hajót s a sziklára menekülni? Kurtis kapitánynak nem ez a véleménye s a hadnagy és a kormányos is helyeslik, amit a kapitány mond. Valóban, ha a tenger dühöng, nem igen lehetne tartózkodni e sziklákon, még a legmagasabbakon sem, mert a nagy hullámok lesöpörhetnek. Ami a fölrobbanás lehetőségét illeti, az most már nevezetesen csökkent; a víz bizonyosan behatolt a hajófenék azon részébe is, hol a Ruby málhái vannak és köztük természetesen a tűzijátékhoz való szer. Elhatároztuk tehát, hogy sem az utasok, sem a matrózok nem hagyják el a Chancellort.

Ekkor aztán a hátsó födélzeten tanyát ütöttünk s néhány matracot, melyek nem égtek el, fölhoztak a két utasnő számára. A matrózok, kik megmentették függőágyaikat, elhelyezik azokat az előtéri emelvény alatt. Ott fognak lakni, mert előbbi helyük teljesen lakhatatlan.

Szerencsére nem nagy a kár az eleségtárban; az élelmiszerek nagy része megmaradt, mint szintén a vizes-hordók is. A tartalék-vitorlák raktára, mely a hajó legelején áll, szintén épségben maradt.

Nos, talán elértük a megpróbáltatások végét! Az ember örömest akarná ezt hinni, mert reggel óta a szél nagyon megszelidült s a hullám a tengeren nagyon lecsillapult. Ez kedvező körülmény, mert ha e percben hullámcsapkodások sújtanák a Chancellort, okvetlen összezúznák a hajót e bazalt szirteken.

Sokáig beszélgettem Letourneurékkel a hajó tisztjeiről, a matrózokról és hogy miként viselték magukat a veszély idején. Mindnyájan bátorságot és erélyt tanúsítottak. Walter hadnagy, a kormányos, a hajóács Daoulas különösen kitüntették magukat. Derék legények, jó tengerészek, akikre lehet számítani. Ami Kurtis Róbertet illeti, őt nem dicsérhetem eléggé. Most is, mint mindig, mindenre kiterjed figyelme, mindenütt ott van; bármily akadály jelentkezik, ő mindjárt kész szembeszállni vele; bíztatja matrózait szóval, tettel s ő a lelke ennek a legénységnek, mely mindent az ő útmutatása szerint cselekszik.

Eközben reggel hét óra óta a tengeren ismét kezdődik a dagály. Most tizenegy óra s a szirtek csúcsai mind eltüntek már a víz alatt. Várható, hogy a Chancellor hajóközében is emelkedni fog a víz, amint a tenger szintje emelkedik s csakugyan úgy is van. A másodkapitány nemsokára arról értesít, hogy a víz már kilenc lábnyi a hajóban s újabb gyapotrétegek merülnek víz alá, de azon csak örülhetünk.

Mióta itt a dagály, a hajót környező sziklák legnagyobb része víz alá merült; csak a határvonalai látszanak ki egy kis köralakú, valami 250-300 lábnyi átmérőjű medencének, melynek északi szögletét foglalja el a Chancellor. A tenger ott meglehetős nyugodt s a hullámok nem jönnek el egész a hajóig, ami szerencsés körülmény, mert hajónk teljesen mozdulatlan lévén, a hullám épp úgy csapkodná, mint valami sziklát.

Féltizenkettőkor kisütött a nap, melyet tíz óra óta egy kis felhő takart. A kapitány, ki már reggel hozzá kezdett a számítgatáshoz, most fölveheti a délkört s pontos számítást csinálhat délben.

Azután visszatér hozzánk a hátsó födélzetre s így szól:

- Az északi szélesség 18° 5' s a nyugati hosszúság 45° 53' foka alatt vagyunk.

Akkor megmagyarázza a kapitány a helyzetet mindazoknak, kik nem tudják magukat tájékozni a hosszúság és szélesség számai után. Kurtis Róbert jól teszi, hogy semmit sem titkol el; azt akarja, hogy mindenki pontosan tudja, hogyan állunk jelenleg.

A Chancellor megfeneklett az északi szélesség 18° 5' s a nyugati hosszaság 45° 53' foka alatt, egy szirten, mely nincs a térképen megjelölve. Hogyan, hát létezhetnek ilyen szirtek az Atlanti-óceán ezen részén, anélkül, hogy a földrajznak tudomása volna róluk? Vagy valami új alakulás ez a kis sziget s valami tengeralatti tűzhányó által emelkedett föl? Nem birom máskép megmagyarázni.

Bármint legyen is, e szigetecske legalább nyolcszáz mérföldnyire esik Guyanától, azaz a legközelebbi szárazföldtől.

Ez a legpontosabb számítás eredménye.

A Chancellort tehát eleinte a Huntly Silas esztelen nyakassága, aztán az az északnyugati erős szél, mely elől futnia kellett, lehajtották délre egészen a tizennyolcadik fokig. Következőleg a Chancellornak még nyolcszáznál több mérföldet kellene vitorláznia, hogy a legközelebbi parthoz elérjen.

Ilyen a helyzet. Súlyos, de a benyomás, melyet a kapitány e nyilatkozata eredményez, nem rossz - legalább e percben. Micsoda új veszélyek ijeszthetnének most már meg bennünket, mikor ép most menekültünk ki a tűzvész és fölrobbanás veszélyétől?

Elfelejtik, hogy a hajóköz tele van vízzel, hogy a szárazföld messze, hogy a Chancellor, ha ismét tengerre száll, elmerűlhet útközben... A kedélyek még a kiállt rémület benyomása alatt állnak s egy kis nyugalmat találván, mindjárt hajlandók bizalmat meríteni.

Most mit csinál Kurtis Róbert? Egész egyszerűen, amit a közönséges józan ész parancsol: először teljesen kioltja a tüzet, aztán tengerbe dobatja a szállítmányt egészen vagy legalább egy részét, természetesen a klórsavas káli dobozával együtt, kiüríti a vizet, betömeti a nyílást s miután a hajó megkönnyebbűlt, fölhasználja a dagályt, hogy lehető leggyorsabban elhagyhassa ezt a szirtet.

Október 30. folytatása.

Beszéltem Letourneur úrral helyzetünkről s azt tartom, biztosíthattam őt, hogy nem sokáig fogunk ezen a szirten időzni, ha a körülmények kedveznek. De Letourneur úr, úgy látszik, nincs az én véleményemen.

- Én ellenkezőleg attól félek, - válaszol, - hogy nagyon is soká maradhatunk itt ezeken a szirteken!

- Ugyan miért? - kérdem. - Néhány száz mázsa gyapotot kidobni, az nem nehéz és nem hosszas munka, két-három nap alatt elvégezhető.

- Kétségkívül, Kazallon úr, az hamar megvolna, ha a legénység már ma hozzá kezdhetne a munkához. Hanem teljes lehetetlen behatolni a Chancellor hajóközébe; most a levegő ott fojtó s ki tudja, nem múlik-e el több nap, mielőtt oda be lehetne menni, mert a közbenső gyapotréteg még most is ég? Aztán, ha kioltottuk is a tüzet, képesek leszünk-e mindjárt tovább hajózni? Nem! Ki kell ürítenünk a vizet, mely okvetlen jelentékeny mennyiség, s kiüríteni a legnagyobb vigyázattal, ha nem akarunk elsülyedni, miután az imént majd megégtünk. Nem, Kazallon úr, én nem ringatom magamat csalódásokban s nagy szerencsének tartom, ha három hét múlva elhagyhatjuk e sziklát. S Isten adja, hogy valami szélvész ne rohanjon meg bennünket, mielőtt a sík tengerre szálltunk volna, mert a Chancellor összetörik, mint valami üveg ezen a szirten s itt lesz a sírunk!

Valóban ez a veszély fenyeget leginkább. A tüzet elfojtjuk, a vizet majd csak kiürítjük, - legalább mindenből azt remélhetjük; hanem a legelső szélvész tönkre tesz bennünket. Föltéve, hogy a sziklák legmagasabb része menhelyet nyújtana is a vihar alatt, mi lesz belőlünk, ha hajónkból nem marad meg egyéb, csak szétzúzott deszkák!

- Letourneur úr, - kérdeztem ekkor, - bízik ön Kurtis Róbertban?

- Teljesen bízom, Kazallon úr, s úgy tekintem, mint az ég kegyelmét, hogy Huntly kapitány neki adta át a hajó parancsnokságát. Bizonyos vagyok benne, hogy Kurtis Róbert mindent meg fog tenni, amit csak tenni lehet, hogy e gonosz helyzetből kiszabadúljunk.

Midőn kérdezem a kapitánytól, mit gondol, meddig maradhatunk még e sziklán, azt feleli, hogy azt még nem tudja meghatározni s hogy az főleg a körülményektől függ, de reméli, hogy az időjárás nem lesz kedvezőtlen. A légsúlymérő csakugyan folyvást emelkedik s anélkül, hogy ingadoznék, mint ahogy szokott, midőn nincsenek még kellő egyensúlyban a légrétegek. Tartós, szép idő jeléül vehető tehát, - következőleg szerencsét igérő jóslás gyanánt vállalatunkhoz.

Egyébként egy percet sem veszteget el a kapitány s mindenki buzgón a dologhoz lát!

Kurtis Róbert először is arra törekszik, hogy teljesen kioltsa a tüzet, mely még a fölső gyapotrétegekben dúl, ahová nem hatott föl a víz a hajóközben. De nem vesztegeti azzal az idejét, hogy a szállítmányt kímélgesse. Világos, hogy a tűz csak úgy oltható el, ha mindkét oldalról özönvíz közé temetik. A szivattyúk tehát újra rákezdik a munkájukat.

Most még elég a szivattyúk kezelésére a legénység. Az utasokat nem veszik igénybe; de mi mindnyájan készek vagyunk karjainkat fölajánlani s nem megvetendő segélyt nyújthatunk, ha majd a hajó kiürítéséhez kell látni. Addig is Letourneurék meg én azzal töltjük az időt, hogy egy kicsit beszélgetünk, egy kicsit olvasunk, s én azonfölűl pár órát naplóm szerkesztésére szentelek.

Falsten mérnök, ki különben sem igen közlékeny, elmélyed számítgatásaiba vagy gépterveket vázol alaprajzban, hossz- és keresztmetszetben. Adná az ég, hogy valami hatalmas eszközt találna föl, mellyel a Chancellort ismét elindíthatnánk!

Kearék félrehúzódnak s nem untatnak szakadatlan panaszkodásaikkal; fájdalom, miss Herbey kénytelen velök maradni s csak nagyon ritkán vagy éppen nem látjuk a fiatal leányt.

Ami Huntlyt illeti, ő nem avatkozik semmibe, ami a hajót illeti; a tengerész elveszett már benne s az ember is csak éppen, hogy tengődik.

Az eleségtár fölügyelője Hobbart, ép úgy végzi szokott szolgálatát, mintha a hajó rendes menetét folytatná. Ez a Hobbart alázatos, képmutató személy, ki rendesen nem igen barátságos lábon áll a szakácsával Jynxtroppal, egy cudar, baromias képű, szemtelen négerrel, ki jobban bele avatkozik a többi matróz dolgába, mint kellene.

Mulatságunk hát igen kevés lehet a hajón. Szerencsére az az eszmém támad, hogy szemléljük meg az ismeretlen szirtet, melyen a Chancellor megfeneklett. A séta nem lesz sem hosszú, sem változatos, az igaz, de hát legalább alkalmunk nyílik pár órára elhagyni a hajót s tanulmányozni ezt a földet, melynek eredete kétségkívül érdekes.

Szükséges is egyébként, hogy e szirteket, melyek a térképen nincsenek megjelölve, pontosan lerajzoljuk. Gondolom, hogy Letourneurék meg én könnyen elvégezhetjük ezt a helyszínelési munkát, Kurtis kapitányra bízva, hogy egészítse ki aztán, ha majd újólag kiszámította a legnagyobb pontossággal a szirt fekvésének földrajzi hosszát és szélességét.

Javaslatomat Letourneurék elfogadták. A kapitány rendelkezésünkre bocsátja a kis csónakot, mérő kötéllel ellátva s egy matrózzal, aki evez. Október 31-én reggel elhagyjuk a Chancellort.

Október 31-tól november 5-ig.

Azzal kezdtük, hogy körüleveztük a szirtet, melynek hossza körülbelül egy negyed mérföld.

E kis körülhajózást hamar elvégeztük s kezünkben a mérőkötéllel, meggyőződünk róla, hogy a sziklasziget szélei mintegy oszlopszerűen nyúlnak le. A víz köröskörül szerfölött mély s nem kétkedhetünk, hogy e sziget valami hirtelen fölemelkedésnek, valami erőszakos föltaszításnak, a föld belsejében forrongó tűznek köszönheti létrejöttét.

Egyébként a sziget vulkanikus eredetét nem is lehetne eltagadni. Mindenfelé csak bazaltsziklák láthatók, melyeknek szabályos prizmái az egésznek egy óriási jegec képét kölcsönzik. A tenger bámulatosan átlátszó a szirt szélein s látni engedi a jegecoszlopok furcsa tömegét, mely e csodálatraméltó alkotmányt tartja.

- Különös egy sziget, - szólt Letourneur úr, - s úgy látszik, hogy nemrég támadt.

- Az világos, apa, - viszonzá a fiatal András, - s én még hozzá teszem, hogy hasonló tűnemény, mint amilyen a Júlia-szigetét Sicilia partja mellett s a Santorin-szigeteket hozta létre az Archipelagusban, alkotta ezt a szigetecskét is éppen ide, hogy a Chancellor megfenekeljék rajta!

- Valóban, - tettem hozzá, - valami vulkanikus fölemelkedésnek kellett történni az Óceán e részén, mert e szirt nincs meg a legújabb térképeken sem, pedig nem kerülhette volna ki a tengerészek szemeit az Atlanti-óceán ezen részében, hol elég gyakran járnak hajók. Vizsgáljuk hát meg gondosan s meg fogjuk ismertetni a hajósokkal.

- Ki tudja, nem tűnik-e el nemsokára hasonló tünemény folytán, mint amilyen létre hozta? - jegyezte meg Letourneur András. - Tudja ön, Kazallon úr, ezeknek a vulkanikus szigeteknek a léte gyakran igen rövid, s mikor a geographusok ezt a miénket följegyzik új térképeikre, talán már nem is létezik!

- Mindegy, édes fiam, - felelt Letourneur úr. - Jobb, ha az ember figyelmeztet valami veszélyre, ami nem létezik, mintha elmulaszt megjelölni oly veszélyt, amely létezik, s a tengerészeknek nem lesz joguk panaszkodni, ha nem találnak többé szirtet ott, ahol mi megjelöltük.

- Igazad van, apa, - szólt András, - s végre is lehetséges, hogy e szigetecske megmarad addig, mint a mi öt világrészünk. De, ha csakugyan el kell tűnnie, Kurtis kapitány jobb szeretné, hogy néhány nap múlva történnék, mindjárt, mihelyt kijavította a hajója sérüléseit, mert akkor nem kellene fáradoznia a hajója elindításán!

- Igazán, András, - kiáltottam föl tréfálva, - ön úgy akar rendelkezni a természettel, mintha ura volna! Ön azt akarja, hogy emelkedjék föl s nyeljen el egy sziklaszigetet, amikor önnek tetszik, amikor önnek szüksége úgy kivánja, s miután ide teremtette a kedvünkért ezeket a sziklákat, hogy a Chancellornak legyen min megfenekleni, most megint tüntesse el az ön varázsvesszejének egy ütésére, hogy a Chancellor tovább vitorlázhasson!

- Én nem akarok semmit, Kazallon úr, - válaszolt a fiatal ember mosolyogva, - legfölebb hálát akarok adni az Istennek, hogy olyan szemmelláthatólag megoltalmazott. Isten e szirtekre akarta vetni hajónkat s ismét kimozdítja innen, ha kellő a pillanat elérkezik.

- S mi támogatni fogjuk teljes erőnkből mind abban, amit elhatároz, úgy-e barátim?

- Igen, Kazallon úr, - felelt Letourneur úr, - mert az az emberi nem törvénye: segíts önmagadon. Hanem azért Andrásnak igaza van, ha Istenbe helyezi bizalmát. Bizonyos, hogy az ember, mikor a tengerre szállni merészkedik, bámulatosan fölhasználja a természettől nyert tehetségeit; hanem itt e végtelen óceánon, midőn a féket vesztett elemek dühöngnek, itt érzi, mily törékeny a hajó, melyen úszik, s mily törékeny ő maga! S én azt hiszem, a tengerész jelszavának ennek kellene lenni: Bízzál önmagadban s higyj az Istenben!

- Teljesen igaz, Letourneur úr, - viszonoztam. - S én azt hiszem, nagyon kevés tengerész van, kinek lelke megátalkodottan zárva maradna a vallásos benyomások előtt!

Így beszélgetve, gondosan megvizsgáljuk a sziklákat, melyek a sziget alapját képezik s meggyőződünk, hogy eredete csak minapi. Nincs itt egyetlen egy kagyló, egy csomócska tengeri hinár, ami e bazalt falakhoz tapadt volna. Valami természetrajz-kedvelő hiába kutatná e kőhalmazt, nem találná az állat- és növényvilágnak itt még semmi nyomát. A puhányok egészen hiányzanak, valamint a vízi növények is. A szél nem hozott még ide semmi magot s a tengeri madarak nem kerestek itt menhelyet. Csak a geológus találhat érdekes tárgyat tanulmányra, e bazalt szirteket vizsgálva, melyek csupán platonikus alkotás nyomait viselik magukon.

Csónakunk e percben visszatér a sziget déli sarkára, melyen a Chancellor megfeneklett. Ajánlom társaimnak, hogy szálljunk ki, s ők elfogadják.

- Azon esetre, ha a sziget eltűnnék, - szólt a fiatal Letourneur nevetve, - legalább egyszer látogatást tettek rajta emberi lények.

A csónak parthoz áll s mi kiszállunk a bazaltsziklára. András előre megy, mert a talaj eléggé járható s a fiatal embernek nincs szüksége támogató karra. Atyja kissé hátra marad velem s most együtt megyünk fölfelé a lassan emelkedő halmon, egész a sziklasziget legtetejéig.

Egy negyed óra alatt fölértünk s mindhárman leülünk egy bazalt darabra, mely a sziget legmagasabb sziklájának csúcsát koronázza. Letourneur András akkor egy jegyzőkönyvet vesz elő zsebéből s kezdi lerajzolni a sziklaszigetet, melynek körvonalai tisztán kiválnak a zöld vízből.

Az ég tiszta s a tenger alacsony lévén ekkor, kiemelkednek a legutolsó pontok is délen, a szirtek közt csak az a keskeny vízút marad fönn, melyen a Chancellor haladt, mielőtt megfeneklett.

A sziget alakja ugyancsak furcsa s nagyon hasonlít egy kövér sódarhoz, melynek puffadt domborodásán foglalunk mi most éppen helyet.

S valóban, amint András lerajzolta a szigetet, atyja így szól hozzá:

- De fiam, te egy sonkát rajzoltál ide!

- Igen, apa, - felel András, - egy bazalt sonkát, akkorát, hogy jóllakhatik vele az óriás Gargantua, s ha Kurtis kapitány beleegyezik, ennek a szigetnek azt a nevet adjuk: «Ham-Rock».

- Helyes! - kiáltottam, - a név nagyon jó! Ham-Rock szirtje! S bár ne jönnének a hajósok közel hozzá, mert nincs elég kemény foguk hozzá, hogy bele harapjanak.

A Chancellor a sziget déli végén feneklett meg, azaz a sonka végén, abban a kis öblöcskében, melyet a sonka domborúlása itt képez. A hajó jobb oldalára hajlik, még pedig e percben nagyon meghajlik, mert az apály éppen most legalacsonyabb.

Mikor Letourneur András rajzolását bevégezte, lemegyünk a másik oldalon, mely szép domborúan nyugat felé hajlik s nemsokára egy szép barlangot pillantunk meg.

Ha rátekint az ember, igazán azt mondaná, hogy műépítészeti munka; hasonlít ama barlangokhoz, melyeket a Hebridákon s különösen Staffa-szigetén alkotott a természet. Letourneurék, kik látták a Fingal barlangját, egészen olyannak találják ezt itt, csak hogy kisebb arányokban. Ugyanazon alakulása a bazaltjegeceknek, ugyanazon fekete gerendák mennyezete, melyek összeérő végeiknél valami sárgás anyaggal vannak bevonva, ugyanazok a tisztán metszett élek, melyeket a kőfaragó vésője nem vághatott volna ki tisztábban, végre ugyanazon szélzúgás e zengő bazaltsziklák közt, hol a gaëlek Fingal hárfájának húrjait hallják megzendűlni. Csakhogy a staffai barlangban víz a talaj, míg itt csak a nagyon magas hullámok érhetik el a barlangot s a talajt száraz, síma bazaltsziklák képezik.

- Azonfölűl, - jegyezte meg Letourneur András, - a staffai barlang óriási gót székesegyház, ez pedig itt csak a kápolnája annak a székesegyháznak! De ki gondolta volna, hogy ilyen csodát találunk az óceán egy ismeretlen sziklaszigetén!

Miután egy óra hosszat pihentünk a Ham-Rock barlangjában, végig megyünk a kis sziget partján s visszatérünk a Chancellorhoz. Kurtis Róbertet értesítjük fölfedezéseinkről s ő beírja térképére a szigetecske nevét, amint azt Letourneur András elnevezte.

A következő napokon soha sem mulasztottuk el meglátogatni ezt a ham-rocki barlangot, hol néhány jó órát töltünk. Kurtis Róbert is meglátogatta, de egészen más dolgok foglalták el agyát, hogysem rá ért volna a természet eme csodáját bámulni. Falsten elment oda egyszer, hogy megvizsgálja a sziklák minőségét s a geológus könyörtelenségével le is tört belőle néhány darabot. Mr. Kear restelt fáradni s a hajón maradt. Mrs. Keart fölkértem, kisérjen el egyik kirándulásunk alkalmával, de félt a csónakba ülni s nem fogadta el ajánlatunkat.

Letourneur úr megkérdezte miss Herbeyt is, nem szeretné-e meglátogatni a szigetet. A fiatal leány el is fogadta ez ajánlatot, örvendve, hogy ha bár csak egy óráig is, megmenekülhet úrnője szeszélyes zsarnoksága alól. De, mikor Mrs. Keart kérte, hogy eressze el, Mrs. Kear egyenesen megtagadta.

Engem fölingerel ez a magaviselet s közbejárúlok Mrs. Kearnél miss Herbey részére. Küzködnöm kell, de mivelhogy alkalmam volt már szolgálatot tenni az önző asszonynak, s mivelhogy még szüksége lehet rám, végre hát enged kérésemnek.

Miss Herbey tehát több ízben elkisér a sziklák közti sétáinkra. Többször halászunk is a kis sziget partján s vidám lakomát csapunk a barlangban, mialatt a bazalt-hárfák zengenek a szél fúvására. Igazán boldogok vagyunk, hogy így örülni látjuk Herbey kisasszonyt pár órai szabadságának. Igaz, hogy a szigetecske kicsi, de a fiatal leánynak soha semmi még oly nagynak nem látszott!

Mi magunk is szeretjük e kopár szirteket s nemsokára nem lesz már itt egy darab kő, amit ne ismernénk, egy ösvény, melyen vidáman át ne mentünk volna már. Ez itt tágas birodalom a Chancellor szűk fedélzetéhez képest s bizonyos vagyok benne, hogy sajnálni fogjuk, mikor majd elhagyjuk.

Ami Staffa-szigetét illeti, Letourneur Andrástól tudjuk, hogy az a Mac-Donald család tulajdona s évenként tizenkét font sterlingért adják bérbe.

- Ugyan, urak, - kérdi miss Herbey - mit gondolnak, adna-e valaki ezért egy fél aranyat?

- Egy fillért sem, miss, - szólok nevetve. - Talán szándékozik kegyed haszonbérbe venni?

- Nem, Kazallon úr, - felel a fiatal leány, egy sóhajt fojtva el, - pedig talán ez az egyetlen hely, ahol boldog voltam!

- Én is boldog! - suttog András.

Mennyi elrejtett szenvedés hangzik miss Herbey e szavaiban! A szegény fiatal leány, kinek nincsenek rokonai, nincsenek barátai, még nem talált boldogságot - néhány percnyi boldogságot - csak az Atlanti-tenger egy ismeretlen szikláján!

November 6-tól 15-ig.

Az öt első nap a Chancellor megfeneklése után, sűrű, büdös füst szállt föl a hajóközből; aztán lassanként szünni kezdett s november 6-án a tüzet már kioltottnak tekinthetjük. Óvatosságból azonban még folytattatja Kurtis Róbert a szivattyúzást, úgy hogy a hajó belseje most már majd az alsó födélzetig tele van vízzel. Csak mikor a tenger leapad, apad a víz a hajófenékben is s a két víz fölszíne egyenlő magasan áll kívűl belűl.

- Ami azt mutatja, - szól Kurtis Róbert, - hogy a lyuk, melyen a víz be és kiömlik, nagy, mert igen hamar megtelik és leapad benn a víz.

S valóban a szakadék a hajó oldalán nem kisebb mint négy négyszög láb. Az egyik matróz, Flaypol, apály idején leszállt a vízbe s megtalálta a lyukat. Harminc lábnyira van az a kormányrúdtól előre s három deszkabordát tört be az éles szikla, körülbelül két lábnyira a hajógerinc eresztékétől. Az ütés roppant erővel történt, mert a hajó súlyosan meg volt terhelve s a tenger szerfölött hullámzó. Sőt azt lehet csodálni, hogy a hajó bordái nem szakadtak be több helyütt. Ami a lyukat illeti, vajjon könnyű lesz-e betömni, azt akkor tudjuk meg, ha a gyapotszállítmányt kimozdítjuk onnan, hogy az ácsmester oda hatolhasson. Hanem még két nap kell, mielőtt bemehetnének a hajófenékre s kihozhatnák onnan a gyapot-bálokat, melyeket még el nem pusztított a tűz.

Ezen idő alatt Kurtis Róbert nem marad tétlen, s matrózai buzgón segítvén, fontos munkákat végez.

Helyreállíttatja a hátsó árbocot, mely letört még a megfeneklés előtt s melyet sikerült kihúzni a vízből összes köteleivel együtt. Emelőrúdak segélyével visszahelyezték az árbocot régi törzsére, melybe e célból cövekeket vert Daoulas ács. Támfák, erős kötelek és vaskapcsok erősítik most egymáshoz az eltört két darabot.

Ezt elvégezvén, a kötélzetet veszik gondos átvizsgálás alá, megerősítik újra a kötéltartókat, a vitorlarudakat, némely vitorla helyébe újat tesznek s mindent rendbe hoznak, hogy biztosan hajózhassunk tovább.

Sok az igazítani való a hajó elő- és hátrészén, mert lakosztályunkban s a matrózokéban is nagy kárt tett a tűz. Idő és gond kell hozzá, míg minden rendes állapotba jut. Az idő azonban nem hiányzik, sem a gond s nemsokára visszatérhetünk kabinjainkba.

A szállítmány kirakodásához csak 8-án lehetett erélyesen hozzá kezdeni. A gyapot-bálok vízben úsznak s dagály idején a hajófenék egészen megtelik vízzel, tehát kötélcsigákat alkalmaztunk a lékek fölé s mi is segítünk a matrózoknak kihúzni a nehéz gyapot-bálokat, melyek legnagyobbrészt teljesen elromlottak. A kis csónakon egyenként elszállítjuk s lerakjuk a sziklaszigetre.

Miután az első réteg ki van már hordva a szállítmányból, most már ahhoz kell látni, hogy legalább részben kiürítsük a vizet, mellyel tele van a hajófenék. Ez okból be kell dugni, amennyire csak lehet légmentesen a lyukat, melyet a szikla ütött a hajón. Nehéz munka, de Flaypol matróz és a kormányos, minden dicséretet fölülmúló buzgalommal végzik e munkát. Apály idején leszálltak a tengerbe, aláúsztak a hajó jobb oldala alá s beszögezték a lyukat egy réz-lappal; de mivel ez a réz-lap nem bírja majd kitartani a nyomást, mikor belűl a kiszivattyúzás folytán le fog szállni a víz színe, Kurtis Róbert gyapotot tömet a lyukas oldalba. Anyag van hozzá elég s a Chancellor feneke nemsokára, mintegy ki van matrácozva e súlyos és áttörhetetlen gyapotbálokkal, melyek, mint Kurtis Róbert reméli, képessé teszik a rézlapot, hogy jobban ellenálljon.

A kapitány eljárása sikerült. Látható mindjárt, mihelyt a szivattyúk elkezdenek működni, mert lassanként fogy a víz a hajófenékben s a legények folytathatják a gyapot kiszállítását.

- Valószínű tehát, - szól Kurtis Róbert, - hogy kijavíthatjuk a sérülést belülről. Igaz, hogy többet ért volna, ha a hajót oldalt fölpeckelhetjük s új bordákat teszünk be a sérültek helyett, de nincsenek hozzá eszközeink, hogy ilyen nagy munkát végezhessünk. Aztán az a félelem is visszatart, hátha szélvész jönne, míg a hajó úgy féloldalra van fektetve, akkor a hullámok végkép tönkre tehetnék. Úgyhiszem azonban, hogy biztosíthatom önöket, hogy a lyukat kellőleg be fogjuk tölteni s pár nap múlva elég jó állapotban elindulhatunk.

Két napi munka után a víz nagyrészben ki volt már merítve s az utolsó gyapot-bálok kiszállítása is minden akadály nélkül végbement. Nekünk is sorban szivattyúzni kellett, hogy a matrózoknak segítsünk s lelkiismeretesen dolgoztunk is. Letourneur András nyomorék léttére is hozzánk csatlakozott s mindegyikünk megtette kötelességét tehetsége szerint.

Pedig ez fárasztó munka; nem folytathatjuk sokáig pihenés nélkűl. Az ember karjai és veséi belefájúlnak ebbe a szivattyúzásba s értem, hogy a matrózok miért nem szeretik ezt a munkát. Pedig még kedvező körülmények közt tesszük, mert a hajó szilárd alapon áll s nincs lábaink alatt a végtelen mélység. Mi nem az életünket védjük a betóduló tenger ellen s nem az a kétségbeesett küzködés ez a mienk, mint mikor a kimerített víz helyébe ép annyi jön újra be. Isten adja, hogy soha se érjen bennünket ez a megpróbáltatás a sülyedő hajón!

November 15-től 20-ig.

Ma körül lehetett már menni a hajófenékben; megtalálták végre a dobozt a klórsavas kálival, hátul, hová szerencsére nem hatott a tűz. A doboz sérületlen, a víz sem rongálta meg tartalmát s letették biztos helyre a sziget túlsó szélére. Miért nem vetik rögtön a tengerbe? Nem tudom, de nem vetik.

Kurtis Róbert és Daoulas megvizsgálják a hajót s kijelentik, hogy a középső födélzet és támaszgerendái kevesebbet szenvedtek a tűztől, mint gondoltuk. A nagy hőség, melyet e vastag deszkáknak s az erős gerendáknak ki kellett állniok, kissé meglazította, de anélkül, hogy nagyobb kárt okozott volna bennök; a tűz dühe főleg a hajó oldalai ellen irányult.

S csakugyan az oldalak belső deszkázata nagy darabon elégett; megszenesedett faszögek állnak ki itt-ott s fájdalom, a hajó gerincei nagyon meggyengültek, úgy, hogy Isten csodájának tekinthetjük, hogy a hajó már régóta szét nem vált.

Ezek kellemetlen körülmények, meg kell vallani. A Chancellor oly sérüléseket szenvedett, hogy Kurtis Róbert azzal a kevés segélyeszközzel, amije van, nem javíthatja ki, az bizonyos s nem teheti hajóját oly szilárddá, mint kellene ilyen hosszú útra.

A kapitány és az ács aggódó arccal térnek vissza. A kár valóban oly nagy, hogyha Kurtis Róbert valami szigeten volna s nem egy puszta szirten, melyet a tenger minden percben elboríthat, nem habozna s szétbontaná hajóját, hogy kisebbet építsen belőle, de olyat, amellyel legalább bátran szállhat tengerre.

Hanem Kurtis Róbert gyorsan elhatározza magát s összehivat mindnyájunkat, utasokat és matrózokat a Chancellor födélzetén.

- Barátim, - szól, - a baj sokkal nagyobb, mint gondoltuk s a hajó oldalai nagyon megsérültek. Minthogy azonban egyrészről nincsenek hozzá kellő eszközeink, hogy kijavíthassuk, másrészről e szigeten, hol a legelső hullámtorlás elsöpörhet bennünket, időnk sincs, hogy új hajót építhessünk, azt akarom cselekedni, hogy betemetem a lyukat, hol a víz bejön, amilyen szilárdan csak lehet s aztán elindulunk a legközelebbi kikötő felé. Csak nyolcszáz mérföldnyire vagyunk a paramaribói partoktól, a hollandi Guyana északi partjaitól s tíz vagy tizenkét nap múlva, ha az idő kedvez, menhelyet találunk!

Nem volt más mit tenni, Kurtis Róbert tervét tehát egyhangúlag helybenhagytuk.

Daoulas és segédei azzal foglalkoznak most, hogy a lyukat belülről bedugaszolják s amennyire lehet, megerősítsék a tűz által megrongált bordákat. Hanem az világos, hogy a Chancellor nem nyújt már elég biztosságot hosszabb útra s ott marad a legelső kikötőben, ahová eljut.

Az ács megiszkábálta a hajó bordáit az oldalakon kívülről is, ameddig apály idején kiállt az a vízből; de lejebb nem mehet a hajó azon részét is iszkábálni, mely vízben áll s meg kell elégednie azzal, hogy belülről kiigazgatja.

E különböző munkák eltartanak egész 20-ikáig. Ezen a napon, miután mindent megtett, amit emberi erővel megtehetett hajója kijavítására, Kurtis Róbert ismét tengerre száll vele.

Mondanunk sem kell, hogy azon perctől kezdve, midőn a Chancellor kiürült a gyapotszállítmánytól s a benn lévő víztől, folyvást úszkált, még akkor is, ha nem volt dagály. Minthogy gondoskodtak arról, hogy elől és hátul lebocsássák a horgonyt, a Chancellor nem vetődött odább a szigetre, hanem megmaradt abban a kis természetes öblöcskében, melyet jobbról és balról sziklák vesznek körül, még a dagály idején is kiálló sziklák.

Ott, ahol ez öblöcske legszélesebb, megfordulhat benne a Chancellor s ez a fordulás könnyen meg is történt kötelek segélyével, melyeket a sziklák körül csavargattak, úgy, hogy a hajó most már orrával dél felé áll.

Úgy látszik tehát, hogy könnyű lesz elindítni a Chancellort, vagy úgy, hogy a vitorlákat fölhúzzuk, ha jó a szél, vagy pedig kötéllel vontatjuk ki a hajót a szorosból, ha a szél ellenkező. Ez azonban némi nehézségekkel jár, melyeket le kell küzdenünk.

A szoros bejáratát csakugyan valami bazalt gátféle zárja el, mely fölött dagály idején is alig van annyi víz, amennyi a Chancellor számára kell, bármint megkönnyebbült is most már a hajó. Ha megfeneklése előtt átcsusszant ezen a gáton, ismétlem, csak úgy történhetett, hogy egy óriási hullám fölkapta a hajót s bedobta a medencébe. Egyébként azon a napon nemcsak új hold volt, következőleg a szokottnál nagyobb dagály, hanem egyszersmind az egész évben a legnagyobb dagály és sok hónapig kellene várnunk, míg ismét oly nagy dagály jön.

Az pedig világos, hogy Kurtis Róbert nem várhat hónapokig. Ma éppen magas a tenger, föl kell használnia, hogy elindítsa hajóját; ha aztán egyszer már e medencén kívül lesz, a hajót meg lehet terhelni valami súllyal, hogy aztán fölvonhassák a vitorlákat s mehessünk.

A szél éppen jó, mert északkeletről fújt, következőleg a szoros irányában. De a kapitány, igen helyesen, nem mer teljes vitorlákkal neki szállni annak a gátnak, mely a nem nagyon szilárd hajót egyszerre megakaszthatja. Miután tehát Walter hadnaggyal, az áccsal és a kormányossal tanácskozott, arra határozza el magát, hogy a Chancellort kötéllel fogja kivontatni.

Egy horgonyt tehát hátul lent hagynak, azon esetre, ha a művelet nem sikerülne s a hajót vissza kellene vezetni ismét helyére; két másik horgonyt lebocsátnak aztán a szoroson kívül, melynek hossza nincs több kétszáz lábnál. Akkor feszesen meghúzzák a láncokat, a matrózok a kötelekhez állnak s délután négy órakor a Chancellor elkezd moz