VERNE GYULA

- Első kitünők: ex oequo, Clodion Lajos és Hinsdale Róbert, - olvasta hangosan Ardagh Julián úr, az igazgató.

Hangos tapsvihar zúgott föl e szavakra s a diáksereg lelkesen megéljenezte kitüntetett társait.

Mikor csönd lett, az igazgató tovább folytatta a névsor fölolvasását, abban a rendben, ahogy a tanulók megérdemelték a kitüntetést.

- Második kitünő: Wickborn Axel...

- Harmadik kitünő: Leuwen Albert...

A taps, az éljenzés ismét megújult, annak jeléűl, hogy maguk a diákok is igazságosnak találják az osztályozást és örűlnek társaik kitüntetésén.

Ardagh Julián úr megvárta, míg az örömújjongás lecsillapult s aztán tovább olvasott:

- Negyedik kitünő: Howard John...

- Ötödik kitünő: Anders Magnus...

- Hatodik kitünő: Harboe Nils...

- Hetedik kitünő: Perkins Hubert...

A taps és az éljenzés újra meg újra kitört a nevek mindegyike után s most már csak az utolsó volt hátra, mert, amint látni fogjuk, a furcsa ösztöndíj alapítója kikötötte, hogy alapítványát a kilenc legjobb tanuló élvezze.

Az igazgató tehát fölolvasta az utolsó, kilencedik nevet is:

- Nyolcadik kitünő: Renault Tony.

Ámbár ez a francia fiú utolsónak maradt, azért mégis ő kapta a legtöbb tapsot, a leghangosabb éljeneket. A derék fiút valósággal bálványozták az Antilian-School növendékei, mert egyenes, nyílt szívével, tréfás jókedvével mindenkit meg tudott hódítani. Most is kis híja, hogy társai a vállukra nem kapták.

Mind ez az Antilian-School tágas udvarán történt. Ardagh igazgató úr magas dobogón állva olvasta föl a névsort s a kitüntetett diákok egymásután fölmentek hozzá, hogy kezet fogjanak vele. Aztán pedig mindegyik ismét visszament társai közé s együtt tapsolt és éljenzett velük.

Az olvasónak bizonyára föltűnt, mily különböző e kilenc kitüntetett diák neve. Majdnem mindegyik más és más hangzású s a viselője következésképpen más és más nemzetiségű volt, ami azonban könnyen érthető lesz, ha megmondjuk, hogy az Ardagh Julián úr iskolája nemzetközi intézet volt Londonban, az Oxford-utcában s «Antilian-School» néven igen jól ismerték mindenfelé.

Ezt az intézetet körülbelül 15 évvel előbb alapították a Kis- és Nagy-Antillák serdülő ifjúsága számára. Az ottani gyarmatosok ugyanis legtöbbnyire ebbe az iskolába küldték fiaikat, akik rendesen 21 éves korukig maradtak ott s mindenféle oktatásban - úgy elméleti, mint gyakorlati oktatásban - részesültek. Irodalom, tudomány és művészet, ipar, kereskedés és földmívelés mind helyet találtak az Antilian-School tantervének a keretében, úgy, hogy a növendékek, ha az iskolából kikerültek, bátran neki vághattak az élet küzdelmeinek, mert az emberi tevékenység és munka minden ágát-bogát ismerték.

Történetünk idejében vagy hatvan növendéke lehetett az Antilian-School-nak, akik mind meglehetős magas díjat fizettek az oktatásért és a kollégiumi ellátásért, tehát általában jómódú szülők gyermekei voltak. Az utolsó esztendő végeztével ki jobbra, ki balra ment; egy részük Londonban kapott hivatalt és ott maradt, más részük pedig visszament az Antillákra, a szülői házba.

Ritkaság volt, hogy a növendékek sorában évről-évre ne lett volna néhány spanyol, dán, francia, hollandus és svéd, sőt akadt venezuelai is s mindnyájan a Nagy- és Kis-Antillák szigetein születtek, ki ezen, ki amazon, már a nemzetisége szerint.

Ezt a nemzetközi iskolát, természetesen több jeles tanár segítségével, Ardagh Julián úr igazgatta, aki fölötte derék, okos, komoly és körültekintő úri ember volt, úgy, hogy minden tekintetben megérdemelte a családok föltétlen bizalmát. A kiváló tanári kar nagy gonddal nevelte a reá bízott ifjúságot, még pedig nem csupán betűvel és tudománnyal tömték őket, hanem a sport minden fajtáját is gyakoroltatták velük: a cricket- és crocket-játékokat, az úszást, vívást, táncot, bokszolást és evezést, továbbá a lovaglást és a kerékpározást is.

Természetes, hogy ez a sokféle nemzetiségű növendék sokféle nyelven is beszélt. Ezt a körülményt úgy aknázta ki Ardagh úr, hogy rendeletet adott ki, mely szerint a növendékek fölváltva más és más nyelven beszélgettek minden héten: egyszer angolul, majd franciául, aztán ismét dán, svéd, spanyol vagy hollandiai nyelven. Legtöbben voltak persze az angolok, akik iparkodtak is maguknak biztosítani a számarány szerint őket illető hegemóniát, de azért a többi nemzetiségek is elég szép számmal voltak, így például a kis Szent-Bertalan-szigetről - az egyetlen svéd birtokról - több növendék került az intézetbe s köztük volt Anders Magnus is, aki, amint láttuk, ötödik kitűnő lett.

Bizonyos, hogy nem volt könnyű dolog kordában tartani annyiféle nemzetiséget s megakadályozni, hogy a vetélykedés, a nemzeti gyűlölködés ki ne törjön köztük. Az irigységre és féltékenységre például csábító alkalom kínálkozott az évzáró ünnepély alkalmából is, de a tanárok igazságossága, mely a legméltóbbnak juttatta az érdem és elismerés pálmáját, minden keserűségnek és irigy torzsalkodásnak elejét vette. Különben is, a véletlen kedvezése folytán, a két első eminens egy francia meg egy angol lett s ez a körülmény már magában kizárta a két nemzet fiainak a féltékenységét.

Miután az igazgató fölolvasta a kilenc első eminens nevét, a taps és éljenzés csillapultával oly kijelentést tett, amely nagyon meglepte a diák sereget, a kitüntetett növendékeket pedig fölötte megörvendeztette.

- A kilenc legjobb tanuló - kezdte Ardagh Julián úr ünnepélyesen - utazási ösztöndíjat kap. Mrs. Kethlen Seymour, egy gazdag angol özvegy, aki Barbadosban lakik...

- Éljen!... Éljen! - vágtak közbe a növendékek újjongva.

- Mrs. Kethlen Seymour - folytatta az igazgató - nagyobb alapítványt tett az intézet javára oly célból, hogy a kilenc legjobb tanuló az évzáró vizsgálat után tanulmányútra mehessen.

Ez volt a furcsa ösztöndíj, amelyről maga az igazgató se tudott többet, mint amennyit elmondott. Mrs. Kethlen Seymour ugyanis az alapítólevélben csak kitűzte az utazási ösztöndíjakat, de azt nem írta meg, hogy mely vidékre óhajtja küldetni a növendékeket.

Mindegy. Az igazgató még ma megsürgönyzi a kábelen az évzáró vizsgálat eredményét Barbadosba s egyúttal megkérdezi azt is, hogy hová indúljanak a növendékek és meddig tartson az utazás.

Mindezt elmondta a növendékeknek, akik egészen oda voltak a nagy örömtől és izgatottságtól. Legkivált a kilenc első kitűnő volt izgatott; egyebet se tettek, csak azt találgatták, hogy merre fognak utazni és meddig tarthat az utazás.

- Azt hiszem, - mondta Hinsdale Roger, ez a tetőtől-talpig angol fiú, - hogy valamelyik angol gyarmatot fogjuk meglátogatni.

- Bizonyára Közép-Afrikát, - helyeselte Clodion Lajos, - ahol mindenütt a nagy felfedezők és kutatók nyomdokain járhatunk.

- Már én csak jobb szeretnék az éjszaki sarkvidékre menni, - szólt közbe Anders Magnus, aki, svéd létére, égett a vágytól, hogy hírneves honfitársa, Nansen «nyomdokain» járhasson.

- Legjobb lenne, ha Ausztráliába mehetnénk, - mondta Howard John, - mert ott még Tasman, Dampier, Burna, Vancouver, Baudin és Dumont d'Urville után is elég sok fölfödözni való akad, - például néhány gazdag aranybánya.

- Eh, többet érne, ha valamelyik európai országot járhatnók be, - felelte Leuwen Albert, aki, mint hollandiai, szerette a kényelmes utazást. - Elég lenne egy kirándúlás Skótországba vagy Olaszországba.

- No, én meg fogadni mernék, hogy körűl utazzuk a világot! - kiáltott föl Renault Tony, aki legvérmesebb volt mindnyájuk közt.

- Erről szó se lehet! - szólt Wickborn Axel vállat vonva. - Mindössze csak hét-nyolc hetünk van az utazásra, ennyi idő alatt pedig nem igen messzire juthat az ember.

A fiatal dánnak alighanem igaza volt, már csak azért is, mert hosszabb és veszedelmesebb utazásra se az igazgató, se a szülők nem igen eresztették volna el a növendékeket. A vita és találgatás mindamellett tovább folyt s csak akkor szakadt vége, mikor Ardagh Julián úr tudtára adta a kilenc szerencsés növendéknek, hogy már megsürgönyözte a nevüket Barbadosba s egyúttal utasításokat és bővebb részleteket is kért Mrs. Seymourtól.

- Reménylem, - végezte szavait az igazgató, - hogy 5-6 nap alatt itt lesz rá a felelet.

- Öt-hat nap! - békétlenkedett Renault Tony. - Én tudom, hogy sohse érem meg a végét!

Valószínű, hogy a társai is így gondolkoztak s épp oly türelmetlenül várták Mrs. Seymour levelét, mint ő. Pedig, mivel még csak június közepén voltak, alighanem sokáig kell majd várniuk az indulással még akkor is, ha már a Mrs. Seymour levele megérkezett; mert ha az utazás csakugyan 6-8 hétig fog tartani, akkor csakis a vakáció idejében kelhetnek útra, ez pedig csak hat hét múlva kezdődik.

Másrészt, ha az utazást a vakáció idejére tervezik, akkor semmi esetre se tarthat két hónapnál tovább; ily rövid idő alatt pedig nagyobb utazásra gondolni se lehet. Le kellett hát mondaniuk arról, hogy meglátják Szibériát, Közép-Ázsia sivatagjait, a «portentosa Africa» belsejét, vagy Amerika mezőségeit. Ami egyébként nem nagy baj volt, mert hisz Európában is elég oly ország van, amit meglátogatni és tanulmányozni érdemes.

Hanem a felelet Ardagh úr sürgönyére csak nem érkezett meg. Elmúlt egy nap, két nap - és semmi válasz! Az eminensek nyugtalankodni kezdtek, csak az «Antilian-School» igazgatója volt nyugodt; tudta, hogy most már nem sürgönyt, hanem levelet fog kapni.

Mielőtt azonban e levélre térnénk, meg kell magyaráznunk, miért hívták ezt az iskolát «Antilian» iskolának. Földrajzi nevükön Karibi-szigeteknek hívják az Antillákat az angolok s mind az amerikai, mind az angol nyelvű térképeken így is nyomtatják a nevüket. De mivel a karibok valamikor emberevő vadak voltak, nem igen illett volna róluk elnevezni az iskolát. Ezért keresztelték «Antilian-School»-nak, ami körülbelül annyi, hogy az Antillákról származó tanulók számára alapították.

Tehát a sürgöny hiányában meg kellett várni a levelet. S valahányszor a levélhordó vörös zubbonya föltűnt a szemhatáron, - pedig a vörös szín nagyon messziről látszik s azonnal szembe ötlik, - a kilenc eminens hanyatt-homlok szaladt le a lépcsőkön s közre fogván a levélhordót, hevesen ostromolta, hogy nem jött-e meg az Antillákról a várva-várt levél.

Nem! A levél nem jött meg!

- Mi lehet az oka? - tűnődtek az érdekeltek. - Talán csak nem érte baj a posta-gőzöst, mely a levelet hozta? Talán csak nem sűllyedt el a mindennél drágább levéllel? Talán csak Barbados se pusztúlt el ama ciklonok és földrengések valamelyikében, melyek oly gyakoriak Nyugat-India sziget-tengerében? Vagy - Isten óvja! - talán csak nem érte baj Mrs. Seymourt, a nagylelkű és gazdag özvegyet?

- Szó sincs róla! - nyugtatta meg Ardagh úr aggódó és türelmetlen növendékeit. - Ha bármi efféle szerencsétlenség történt volna, már rég tele lennének vele a lapok.

- Minő kár, - sóhajtott Renault Tony, - hogy nincsen galamb-posta az Antillák és Anglia közt! Akkor már mindent tudnánk s nem kellene aggódnunk azon, hogy lesz-e valami az utazásból.

Hát ez igaz volt; de mivel a galamb-posta még nem volt meg Anglia és az Antillák közt, türelemmel kellett várni, míg a rendes posta-gőzös meghozza az óhajtott levelet.

Különben a késedelem természetes volt. Mrs. Seymour ugyanis csak hosszú, részletes levélben felelhetett, ha tüzetesen el akarta mondani terveit és az utazásra vonatkozó szándékait.

Ezt mondta Ardagh úr a türelmetlen és aggódó növendékeknek, akik talán meg is nyugodtak volna abban, hogy várakozniok kell, ha a többiek nem gúnyolták és ingerelték volna őket. A többiek ugyanis, akik nem vehettek részt ebben a tervezett utazásban, részint irigységből, részint tréfából, egyre azt hajtogatták, hogy az egész utazási ösztöndíj-história csak mese, hogy az a szoknyás Maecenás, már mint Mrs. Seymour, voltaképen nem is él s az egész dolog afféle humbug, aminő ezrével terem Amerikában, akár csak eső után a gomba nálunk.

Az Antilian-School növendékei lassankint két táborra szakadtak és órák hosszán át hevesen vitatkoztak azon, hogy valóban élő asszony-e az a Mrs. Seymour s hogy csakugyan tett-e alapítványt az utazás költségeire, vagy sem.

Magát Ardagh urat is nyugtalanította a hosszú hallgatás. Nem tudta mire vélni a dolgot s elhatározta, hogy ha a legközelebbi posta-gőzös nem hozza meg a várt levelet, azonnal sürgönyözni fog másodszor is Mrs. Seymournak.

Erre azonban nem volt szükség. Június 23-án a délutáni posta meghozta a várva-várt barbadosi levelet. S ennek a foglalatja röviden az volt, hogy a kilenc ösztöndíjas az Antillákra fog utazni.

A «szoknyás Maecenás» bőkezűsége - ahogy a barbadosi dúsgazdag özvegyet elnevezték - nagyon szép szórakozással jutalmazta az Antilian-School kilenc első eminensét. Egy utazás a nyugatindiai szigetekre nem megvetendő, sőt nagyon is kívánatos dolog.

Az Antilian-School növendékeire nézve pedig kétszeresen kedves és kellemes lehetett ez az utazás, mert legtöbbjük a nyugatindiai szigetek valamelyikéről származott. Igaz, hogy soknak a szülei már elköltöztek onnan s néhányan már csak homályosan emlékeztek tengerentúli szülőföldjeikre, de éppen ezért sokkalta jobban örűltek is, hogy viszontláthatják az édes anyaföldet, melyet már csaknem teljesen elfeledtek.

Ideje azonban, hogy közelebbről is megismerkedjünk a kilenc első eminenssel, akit, Seymour asszony jóvoltából, a nagy szerencse és kitüntetés ért, hogy megláthatta az Antillák csodás világát. A kilenc szerencsés diák ez volt:

Hinsdale Roger, aki Santa-Lucia szigetén született, most azonban dúsgazdag családjával Londonban lakott;

Howard John, Dominika szigetéről, akinek családja Manchesterben telepedett meg s az apja gyártulajdonos volt;

Perkins Hubert, aki Antigua szigetén lakott, ahol született is és tanulmányai végeztével már készen várta a hivatal apja irodájában.

Ezek mind a hárman angolok voltak. Francia csak kettő volt és pedig:

Clodion Lajos, Guadeloupe szigetéről, akinek apja hajótulajdonos volt s pár évvel ezelőtt visszaköltözött szülőföldjére, a szép kis Nantes városába;

Renault Tony, aki Martinique szigetén született. Az apja államhivatalnok volt és Párisban lakott.

Volt aztán két dán is:

Harboe Nils, Szent Tamás szigetéről, akinek se apja, se anyja nem volt már, csak a bátyja élt még, aki hat-hét évvel idősebb volt nála és még mindig az Antillákon lakott;

Wickborn Axel, Santa-Cruz szigetéről, akinek az apja nagy fakereskedő volt Koppenhága városában, Dániában.

Hollandus csak egy volt: Leuwen Albert, aki Saint-Martin szigetén született s egyetlen fia volt szüleinek, akik Rotterdam környékén laktak.

Svéd is csak egyetlen egy volt: Anders Magnus, aki Szent-Bertalan szigetén született, de családja visszaköltözött Svédországba s most Göteborgban lakott.

A kilenc eminens bölcsője tehát mind az Antillákon ringott s noha most már csak háromnak voltak rokonai a szülőföldön, mégis szívesen visszavágytak oda mindnyájan, mert velünk született sajátságunk, hogy mindig örömmel látjuk viszont a vidéket, hol a napot először megpillantottuk.

Legidősebbek voltak az ifjak közt: Hinsdale Roger, aki egy kissé fönhéjázó természetű volt; Clodion Lajos, komoly, szorgalmas, szerény fiú, akit mindenki szeretett; Leuwen Albert, akinek hideg, hollandus vérét talán még az Antillák forró heve se melegíti föl. Ez a három fiú 20-20 éves volt.

Utánuk következett Harboe Nils, aki még maga se tudta, hogy milyen pályát választ; Anders Magnus, aki imádta a tengert és kereskedelmi tengerésznek készült; Wickborn Axel, aki már alig várta, hogy fölcsaphasson katonának a dán hadseregben; Howard John, aki szintén angol volt ugyan, de korántsem oly fönhéjázó, mint Hinsdale Roger s végre a két legifjabb: Perkins Hubert, aki kereskedőnek készült és Renault Tony, aki nagyon szerette a tengert s titkon arra vágyott, hogy hajóskapitány lehessen.

A kilenc eminens, mióta megtudta, hogy hol és hova fognak utazni, folyton a térképeket bújta s egyre azt találgatta, hogy az Antillák mely szigeteit láthatja meg. Arról hogy valamennyit megnézzék, szó se lehetett, mert a Nagy- és Kis-Antillák szigetcsoportjában összesen negyedfélszáz kisebb-nagyobb sziget van; ezeket végig járni pedig egy esztendő se lett volna elég.

Valószínű volt, hogy csak azokra a szigetekre fognak elmenni, ahol születtek, vagy ahol még rokonaik voltak; következésképpen számításon kívül kellett hagyniok a Nagy-Antillák legnagyobb szigeteit: Kubát, Haytit, San-Domingót, Porto-Ricót, mivel spanyol egy se volt köztük, továbbá Jamaikát és Curaçaót, mivel egyikük se született e szigeteken.

Ellenben a Kis-Antillák közül megnézik Santa-Luciát, Dominikát és Antiguát, amelyek angol gyarmatok, Guadeloupeot és Martiniqueot, melyek francia gyarmatok, a dán Szent-Tamás és Santa-Cruz szigeteket, a svéd Szent-Bertalant s végre Saint-Martint, melynek egyik fele Hollandiáé, a másik Franciaországé.

E kilenc szigethez hozzá kellett venni még egy tizediket: Barbados szigetét, mely az Egyesűlt-Királyság egyik legfontosabb gyarmatbirtoka azon a vidéken. Ezen a szigeten lakott ugyanis Mrs. Seymour Kethlen, akit minden esetre meg kellett látogatniok, hogy megköszönhessék neki a bőkezűségét.

És valóban volt is okuk a köszönetre, mert Mrs. Seymour, az utazással járó összes költségeken kívül, fejenkint hétszáz font sterling ösztöndíjat biztosított az eminensek mindegyikének, mely összeget akkor fogják megkapni, ha Barbados-szigetről hazafelé indúlnak.

Magát az utazást körűlbelűl nyolc hétre tervezték, úgyhogy éppen kitöltse a szünidőt. Mrs. Seymour gondoskodott hajóról is és erre nézve a következőket írta levelében Ardagh Julián igazgató úrnak:

«Kibéreltem az utazásra az Alert hajót, melynek Mr. Paxton a kapitánya. A hajó az irországi Cork kikötőben várja utasait és június 30-án azonnal elindúl, mihelyt az utasok mind a födélzeten lesznek.»

Annyi bizonyos, hogy az ösztöndíjasoknak nem lehetett okuk a panaszra. Külön hajó, hercegi ellátás, két hónapi semmittevés, az esztendő legszebb szakában: mind oly dolgok, melyek szintoly kívánatosak, mint a püspökség, ahogy a példaszó mondja.

- Bárcsak már az Alert födélzetén lennénk! - sóhajtoztak a türelmetlen fiúk.

Ezalatt Ardagh Julián igazgatónak nehéz gondja volt. Mindenekelőtt értesítenie kellett az ösztöndíjas diákok szüleit a szerencséről, mely fiaikat érte s egyúttal ki kellett kérni a szülőktől az engedélyt az utazásra.

Ez hamarosan megtörtént s a boldog szülők örömmel egyeztek bele az utazásba. Most még, a tömérdek előkészület mellett, az volt hátra, hogy alkalmas kísérőt, felügyelőt találjon a fiúk mellé, aki vigyázzon rájuk s esetleg fékezze az ifjúkorral együtt járó kalandvágyat, meggondolatlan vakmerőséget, könnyelműséget.

Az igazgató maga nem mehetett el; nem bocsáthatta el a tanárok egyikét sem, mert szüksége volt rájuk az évzáró vizsgák s az új tanesztendő előkészítésére. Csak egyetlen egy ember volt, akiben bízhatott: Mr. Patterson, a gazdasági igazgató, avagy az intézet gazdája, ahogy rendesen hívták; csak az volt a kérdés, hogy Mr. Patterson elvállalja-e a mentor nehéz, felelősséggel terhes tisztét.

Junius 24-én, öt nappal az indúlás előtt, Ardagh igazgató üzent Patterson úrnak, hogy látogassa meg az irodájában, mert fontos dologról akar beszélni vele.

Patterson úr éppen az utolsó számot írta le az aznapi kiadások rovatában, mikor az igazgató üzenetét kapta. Gondosan összeadta a hosszú számsort, aztán kétszer-háromszor megkefélte a kabátját, kalapját, levette és megtörülgette a szemüvegét, megnézte, hogy jól bezárta-e a főkönyvet a vasszekrénybe s aztán lassú, kimért lépésekkel indult az igazgatóhoz.

- Patterson úr, - kezdte az igazgató, miután kezet fogtak, - üljön le, kérem, mert hosszasabban fogunk beszélgetni.

A gazda letette kalapját az egyik székre s óvatosan fölemelve kabátja szárnyait, leűlt a másikra; az igazgató pedig így folytatta:

- Ön is tudja, uram, hogy micsoda eredménye lett annak a nemes vetélykedésnek, melyet a Mrs. Seymour nagylelkű alapítványa teremtett meg intézetünkben. A hajó, melyen a kilenc első eminens utazni fog, öt nap múlva indúl Corkból.

- Reméljük, hogy az utazás kellemes és szórakoztató lesz, - jegyezte meg Patterson úr.

- Magam is reménylem, - bólintott az igazgató - s csak azt sajnálom, hogy én is el nem mehetek velük. De éppen most, az év végén, nem hagyhatom itt az intézetet...

- Semmi esetre sem, - helyeselte Patterson úr is.

- Mást kell tehát magam helyett küldenem, - folytatta az igazgató, - még pedig oly valakit, akiben épp úgy megbízhatom, mint önmagamban. És ez a valaki... ön lesz, kedves Patterson.

A «kedves Patterson» úgy fölugrott a székről, mintha rúgó lökte volna föl; meglepetésében még a szemüvegét is levette.

- Én?... igazgató úr? - kérdezte dadogva.

- Úgy van, ön, kedves Patterson, - ismételte az igazgató, - s azt hiszem, hogy ön nemcsak a számadásokat, hanem az ifjakat is rendben fogja tartani.

Patterson úr izgatottan törülgette a szemüvegét és felelni se tudott, annyira meglepte a dolog.

- Még azt is meg kell mondanom, - folytatta az igazgató, - hogy Mrs. Kethlen Seymour hétszáz font jutalmat biztosított annak a mentornak, akire a felügyelet tisztét bízzuk. Kérem tehát önt, kedves Patterson, hogy legyen készen az indúlásra, mely öt nap múlva lesz.

Mr. Patterson Horatio, az Antilian School gazdája, valamikor szintén professzor volt és pedig a latin nyelvet és irodalmat tanította. Meg volt tehát a kellő klasszikus műveltsége s noha már esztendők óta csak az intézet számadásaival bíbelődött, azért még nem feledte el Vergilius és Horatius nyelvét, sőt, ahol csak tehette, mindig és mindenütt szerette használni a latin idézeteket.

A negyvenes férfiú szikár termetű és meglehetős sovány volt. Mindig kifogástalanúl, gondosan öltözködött, a modora túlságosan előzékeny, szerény és udvarias volt, úgy, hogy az első tekintetre kissé félszegnek is látszott. Neje, Mrs. Patterson, körülbelül harminchét éves lehetett s nagyon gondos, jó gazdasszony volt. Voltaképpen az ő érdeme volt az is, hogy a férje mindig oly csinosan, szinte keresett gonddal öltözködött, mert ő tartotta rendben a ruhatárat.

Mr. Patterson Horatio, midőn az igazgató szobájából kijött, gondolatokba mélyedve ballagott lakásába, melynek ablakai az intézet udvarára nyíltak. Egyenesen a szalónba ment, de a felesége még nem volt ott s a derék Mr. Patterson megállt az ablak előtt, azon tűnődve, hogy örüljön-e az igazgató megbízásának, vagy szomorkodjék rajta.

Úgy elmerűlt e töprenkedésébe, hogy meg se hallotta, mikor az ajtó nyílt és Mrs. Patterson a szobába lépett. De a derék asszony azonnal meglátta a gondok redőit férje arcán s különben is tudván, hogy az igazgató hívatta a férjét, nyugtalankodva kérdezte:

- Nos, kedves Patterson, mi újság?

- Újság az van, asszonyom, - felelte Patterson úr, hirtelen megfordúlva, - még pedig nagy újság.

- Talán Ardagh úr elszánta magát, hogy ő kíséri el a diákokat az Antillákra?

- Nem, erről szó sem lehet, - felelte Patterson úr s levévén a szemüvegét, gondosan törűlgetni kezdte.

- Hát ki megy a fiúkkal? - kérdezte Mrs. Patterson.

- Kicsoda?! Hát én! - bökte ki Patterson úr idegesen.

- Ön, Horatio? - álmélkodott a felesége.

Mr. Patterson felelet helyett nagy léptekkel járt föl s alá a szobában. A felesége azonban hamar magához tért álmélkodásából s odamenvén férjéhez, leűltette a dívánra s aztán ő is melléje űlt.

- S ön elfogadta ezt a megbízatást? - kérdezte élénken.

- Kénytelen voltam vele... Az igazgató akarja.

- Nos, hát jól tette, hogy elfogadta, - hagyta helyben Mrs. Patterson. - S engem csak az aggaszt, hogy a hosszú tengeri utazás...

- Majd csak túl esem rajta valahogy, - sóhajtott Mr. Patterson - s ha kell is egy kicsit szenvednem, meglesz érte a jutalom.

- Miféle jutalom?

- Mrs. Seymour Kethlen a fiúk kísérőjének szintén biztosított hétszáz font sterlinget, - felelte az érdemes gazda ünnepélyesen.

- Ah, ez már megéri azt a kis fáradtságot! - kiáltott föl Mrs. Patterson örömmel. - És mikor lesz az indúlás?

- Június 30-án, illetőleg mához öt napra már Corkban kell lennünk, az Alert födélzetén. Nincs hát vesztegetni való időnk.

- Sebaj, Horatio, - felelte Mrs. Patterson, - én mindent rendbe hozok és elkészítek.

- Én pedig - folytatta Patterson úr ünnepélyesen - mindjárt holnap megcsinálom a végrendeletemet.

- Ugyan minek?! - ijedt meg Patterson asszony. - Hisz ez a két hónapi utazás nem oly veszedelmes!

- Mindegy! Az ember sohse tudhatja, nem éri-e baj az úton.

És hiába beszélt, könyörgött neki a felesége, Mr. Patterson hajthatatlan maradt, sőt még valami rejtélyes szándékáról is beszélt, de csak célozgatva, nem elég világosan.

- A végrendeleten kívül - így kezdte - van még egy fontosabb dolog is, amely...

- Nos, mi az, Horatio? - kérdezte Mrs. Patterson aggódva, látván, hogy a férje elhallgat.

- Semmi... semmi... Ezt majd még meglátjuk! - felelte Mr. Patterson elgondolkodva.

És többet nem mondott, akárhogy unszolta is a felesége, hanem visszament az irodájába, hogy elintézze minden dolgát az indúlás előtt s átadhassa a számadásokat utódjának.

De azért amit föltett magában, azt elvégezte. Mindenekelőtt elment a közjegyzőhöz feleségével együtt s a derék Mrs. Pattersonnak aznap ugyancsak vörösek és dagadtak voltak a szemei a sok sírástól. Ez volt a végrendelkezés napja; de Mr. Patterson Horatio még egyéb dolgot is mívelt; hogy mit, azt a legnagyobb titokban tartotta s valószínű, hogy mi is csak abban a szomorú esetben fogunk róla tudni, ha Patterson úr véletlenűl elvész az úton.

Végre elkövetkezett június 28-ika, az a nap, amelyen indúlniok kellett, hogy 29-én Corkban lehessenek. Ardagh igazgató úr már kora reggel hosszasan tanácskozott Patterson úrral s megadta neki az utolsó utasításokat. Aztán félkilenckor az utasok elbúcsúztak társaiktól az udvaron.

Hinsdale Roger, Howard John, Perkins Huber, Clodion Louis, Renault Tony, Harboe Nils, Wickborn Axel, Leuwen Albertus és Anders Magnus egymásután kezet fogtak az igazgatóval, a tanárokkal és barátaikkal s mikor kezdtek felűlni a kocsira, Patterson úr nagy pathosszal fölkiáltott:

«(Cras ingens iterabimus aequor!)»^[1]

A kocsi kivágtatott az Antilian School udvarából s a kis társaság kilenc órakor már a bristoli gyorsvonaton űlt. Holnap áthajóznak a Szent György-csatornán s 30-án reggel elindúlnak az Antillák felé, az Alert födélzetén.

Cork, ahová Mr. Patterson iparkodott a gondjaira bízott ösztöndíjasokkal, Irországnak harmadik városa. Neki magának közel nyolcvanezer, a kikötőjének: Queenstownnak pedig tízezer lakosa van.

Pattersonéknak, mivel késő éjszaka érkeztek meg, már nem volt rá idejük, hogy megnézzék a várost; pedig a festői fekvésű, kies és ódon külsejű, zeg-zugos utcájú város megérdemli, hogy az idegen szétnézzen benne. Sok háza, különösen az óvárosban, több száz éves s bár az idő vasfoga ugyancsak megviselte, azért még düledező állapotában is megtartja festői külsejét.

Egy ilyen rozzant, régi házban volt a «Kék róka»-csapszék, melynek még a kikötőváros lebújjai közt is veszedelmesen rossz híre volt.

Azon az estén, június 29-én, e csapszék egyik félreeső zugában három baljóslatú alak iddogált. Halk hangon beszélgettek s ahogy folyton szorongva, aggódva tekintgettek körül, mindjárt meglátszott rajtuk, hogy rossz fát tehettek tűzre, vagy legalább is rosszban sántikálnak.

Máskülönben az egész ivó tele volt hasonszőrű jómadarakkal s ha a corki rendőrség azon az estén razziát tartott volna a lebújban, alighanem jó fogást csinál és sok mákvirág a hűvösre kerül. Annyi bizonyos, hogy megcsípte volna azoknak a banditáknak egy részét, akik csak pár órával előbb törtek ki és szöktek meg Queenstown börtönéből.

E nevezetes esemény körűlményeit tüzetesebben el kell mondanunk.

Körűlbelűl négy-öt napja, egy angol hadihajó bilincsbe verve hozta meg a «Halifax» háromárbócos legénységét, melyet a Csendes-tengeren fogtak el. Ez a vitorlás kalózhajó volt s fél évig valósággal réme volt a békés kalmároknak a Salamon-szigetek, az Új-Hebridák és Új-Anglia szigetcsoportjai közt. Kétségtelen volt, hogy a kegyetlen, gaz kalózbandát súlyos büntetéssel fogják sújtani s legalább a főcinkosokat mindenesetre fölakasztják.

Az elfogott kalózok összesen tízen voltak, mert a többi hét a válságos pillanatban leoldozta a nagy mentőcsónakot és szerencsésen megugrott, bár az angol hadigőzös legénysége két sortüzet is eresztett utána. A többi tízet aztán - köztük a kapitányt is - jól megvasalva hozták Queenstownba, hogy ítéletet mondjanak fölöttük.

A kapitány, Harry Markel és a vitorlamester, Carpenter John, a képtelenségig vakmerő emberek voltak. Miután tudták, hogy az életük úgyse ér egy fapitykét se, megkockáztatták a bizonyos halált a szabadúlás reményében s egy őrizetlen pillanatban, miután két börtönőrt leütöttek, az egész bandával együtt megszöktek a börtönből.

A szökés hírére azonnal talpra állt az összes rendőrség és lázas buzgalommal nyomozta a szökevényeket. Őrizték, elállták a városból kivezető utakat, szemmel tartották a kikötőt és egyenkint sorra vették, átkutatták a város rosszhírű, kétes csapszékeit.

Ezek egyikében, a «Kék róká»-ban űlt a gaz kalózbanda három legfélelmetesebb tagja; Harry Markel, a kapitány, Carpenter John, a vitorlamester és Ranyah Cogh, a mesztic szakács.

Harry Markel 45 éves, erőteljes, vad arcú férfiú volt, akinek marcona képe azonnal elárúlta, hogy nincs gazság és kegyetlenség, amire képes ne lenne.

Carpenter John, a vitorlamester, jóval fiatalabb volt kapitányánál a nyájas, szinte alázatos és szelíd arcáról senki se hitte volna, hogy kettőjük közt voltaképpen ő a gonoszabb, a kapitány bújtogató ördöge. Ranyah Cogh, a szakács, csak eszköz volt a kapitány kezében, olyan engedelmes eszköz, aki szívesen ölt, gyilkolt, rabolt és kegyetlenkedett, mert önmagának is kedve tellett benne.

A három cinkos tehát halkan beszélgetett s Carpenter John éppen ezt mondta:

- Itt nem maradhatunk! Még az éjszaka kezdete előtt el kell párolognunk innen. A rendőrség a nyomunkban van s ha ránk hajnalodik, bizonyos, hogy megint csak hurokra kerülünk.

- Csak már Will Corty jönne! - nyugtalankodott Ranyah Cogh.

- Majd megjön, - csillapította őt a kapitány.

- Meg, meg, - felelte a szakács, - csak aztán mi is itt legyünk még, amikorra megjön!

- Hát persze, hogy itt leszünk, - bólogatott a kapitány, - most csak félnyolc, még alig sötétedik, kimenni tehát nem mehetünk ki az utcára, mert a világosságnál ránk ismerhetnének.

- S ha a rendőrök előbb rajtunk ütnek? - kérdezte Carpenter John.

- Az se baj, - nyugtatta meg a kapitány az aggódó vitorlamestert. - Az ivónak van egy csapó-ajtaja hátúl, azon megugorhatunk.

A három mákvirág elhallgatott s egy darabig mindegyik a maga gondolataival foglalkozott. Végre a vitorlamester megszólalt:

- Csak legalább Corty találjon egy gazdátlan csónakot!

- Eddig már bizonyára talált is, - felelte a kapitány. - S ha egyszer már bent ülünk...

- Hát a többi hét? - szólt közbe Ranyah. - Valjon hol lehetnek?

- Bizonyos, hogy Corty már beleültette őket a csónakba.

- Ha ugyan meg nem csípték őket! - aggódott a szakács. - Hisz már több mint egy órája, hogy várjuk!

- S még az is kérdés, - tódította Carpenter John, - hogy a hajó nem indúlt-e már el?

- Szó sincs róla, - mondta Harry Markel. - A hajó csak holnap reggel indúl; itt a bizonyság!

Ezzel elővett a zsebéből egy összegyűrt újságot és fölolvasta a következő hírt:

«Az Alert még mindig a corki öbölben horgonyoz, Farmar előtt, indúlásra készen. Paxton kapitány csak az Antilian School növendékeit várja, de az indúlás nem szenved késedelmet, mert különben is 30-ikára volt kitűzve. Mihelyt az ifjak a födélzeten lesznek, az Alert azonnal indúl kitűzött célja, az Antillák felé.»

Tehát arról a hajóról volt szó, amelyet Mrs. Seymour Kethlen az Antilian School növendékei számára kibérelt. És Harry Markel azt a pokoli tervet eszelte ki, hogy ezen a hajón szökik meg cimboráival.

De hogyan?

Bizonyos, hogy Paxton kapitány nem cinkosuk a kalózoknak; bizonyos az is, hogy az Alert legénysége közt nincs egyetlen egy árúló se, aki segítene e banditáknak, hogy megszökhessenek a megérdemlett büntetés elől. Tehát csellel, erőszakkal akarják elfoglalni a hajót?

Úgy van: ez volt a szándékuk, amint ez Harry Markel következő szavaiból nyilvánvaló lett:

- Ma 29-ike van, - mondta a kapitány. - Az Alert tehát csak holnap reggel indúl s ma éjjel még odakint lesz a corki öbölben, Farmar mellett, jó messzire a kikötőtől. Föltéve, hogy az utasok nincsenek a hajón, - ami nem valószínű, ha csak ma érkeznek, - csupán a legénységet kell eltennünk láb alól.

- De hol késik hát Corty? - nyugtalankodott ismét a szakács.

- Kapitány, - szólt hirtelen a vitorlamester, - ha megengedi, én szétnézek az utcán. Hátha meglátom Cortyt!

- Nem bánom, - felelte Harry Markel némi habozás után, - de vigyázz magadra és siess!

A vitorlamester fölhajtotta az előtte álló félpohár pálinkát és óvatosan kisuhant az utcai ajtón.

Félkilencre járt, de még elég világos volt. Az égen azonban felhők tornyosúltak s úgy látszott, hogy az éjszaka sötét és borúlt lesz. Még ez is kedvezett tehát a kalózok istentelen szándékának.

Tíz perc se múlt el, hogy Carpenter John kiment s máris visszajött, még pedig másodmagával. Társa alacsony, zömök fickó volt, sipkáját mélyen a szemére húzta, úgy, hogy alig látszott valami az arcából. Corty volt, akit vártak.

A matrózon meglátszott, hogy nagyon fáradt. A melle zihált, arcáról csorgott a verejték; nagyon szaladhatott, mert úgy kifogyott a lélegzete, hogy pár pillanatig szólni se bírt. Leűlt, hogy kifújja magát, de közben egyre nyugtalanúl tekintgetett az ajtó felé, mintha minden pillanatban várná a rendőröket.

Végre mikor lélegzethez jutott, halkan így szólt:

- Az utca tele van rendőrökkel, sorra átkutatják a csapszékeket. Mindjárt ide érnek.

- Akkor siessünk! - kiáltott a szakács fölugorva.

Harry Markel azonban lenyomta a székére s azt kérdezte Cortytól:

- No és amit rád bíztam?

- Rendben van, kapitány.

- A hajó?

- Még mindig az öbölben vesztegel, de már az utasokat várja.

- S a csónak?

- Ötszáz lépésnyire van ide.

- S a többiek?

- Mind benne űlnek.

E pillanatban a csapszék ajtaja hirtelen föltárúlt és a korcsmáros beugrott rajta.

- Itt vannak a rendőrök! - kiáltotta lélekszakadva.

Óriási zűrzavar támadt. Egész csomó «vendég» rohant a hátúlsó csapóajtó felé, de Harry Markel és társai mindnyájukat megelőzték s legelsőknek ugrottak ki a sötét mellékutcára.

A következő pillanatban 10-12 rendőr lépett be a csapszékbe s bezárván minden ajtót, igazolásra szólította fel az ottlevőket.

A négy bandita, mihelyt kívűl volt a csapszéken, azonnal két részre oszlott: a kapitány és Corty jobbra, Carpenter és Ranyah balra mentek, hogy észrevétlenebbűl juthassanak el a találkozásra kitűzött helyre.

Az utcákon elég sűrűen járt a nép s éppen most, hogy a rendőrök ezt a városnegyedet kutatták át, meglehetős csődület támadt a csapszék körül. Harry Markel és Corty tehát meglehetős nagy vargabetűt csináltak, hogy lehetőleg néptelen utcákon érhessenek a rakodópartra, ahol hat cimborájuk már várta őket a csónakban.

- Erre, - mutatta Corty az utat; - most balra fordulunk, a világító-torony felé.

- Messze van? - kérdezte a kapitány.

- Öt-hatszáz lépésnyire.

- De nem látom se Carpentert, se a szakácsot.

- Lehet, hogy már ott is vannak, - felelte Corty.

Öt perc múlva ők is oda értek, ahol a hat martalóc csöndben kuporgott a lopott csónakban.

- Nem láttátok John Carpentert meg a szakácsot? - kérdezte a kapitány.

- Nem, - felelte az egyik matróz a csónakból. - Még nem jöttek meg.

- Már nem lehetnek messze, - biztatta magát Harry Markel. - Várjuk meg őket.

Mivel sötét volt, nem igen kockáztatták, hogy észreveszik őket.

Öt-hat perc telhetett el, de se a szakács, se a vitorlamester nem mutatkozott. A dolog kezdett aggasztó lenni. Valjon nem csípték-e meg őket? Cserben hagyni őket nem lehetett; de hogyan szabadítsák meg őket, ha csakugyan hurokra kerűltek?

Körűlbelűl kilenc óra lehetett s az eget majdnem teljesen elborították a felhők. Noha nem esett, az öbölből fölszálló finom, párás köd miatt oly sötét volt, hogy öt-hat lépésnyire se igen lehetett látni.

- Merre van a hajó? - kérdezte Harry Markel.

- Amarra, lefelé! - felelte Corty s délnyugatra mutatott.

- Kapitány, - szólt azután kis vártatva, - én megnézem Carpentert és a szakácsot. Valaminek történnie kellett velük, hogy nem jönnek!

S feleletet se várva megindúlt visszafelé azon az úton, amelyen jöttek.

Harry Markel megparancsolta a matrózoknak, hogy hasaljanak le a csónakban a part mögött, ő maga pedig a lélegzetét is visszafojtva nézett a sötét város utcáira s fülelt a legcsekélyebb neszre is.

Öt perc telhetett el, hogy Corty elment, midőn egyszerre csak nagy lárma, kiabálás hallatszott abból az utcából, amelyben a «Kék róka» volt. Harry Markel jól láthatta, hogy mi történt, mert éppen az utcasarkon, a hol a zűrzavar támadt, égett a gázláng. Különben csaknem ugyanakkor érkezett vissza futva Corty is.

A rendőrök elfogtak két embert s közre fogván őket, erőszakkal hurcolták a város közepe felé. A két matróz - mert a ruhájukról látszott, hogy azok - kétségbeesetten védte magát s ugyancsak dolgot adott a rendőröknek. Az összecsődűlt tömeg még növelte a zűrzavart, mert egy része pártját fogta az elfogottaknak és fenyegette a rendőröket, más része pedig a rendőrök védelmére kelt.

- Elfogták őket! - kiáltott föl valaki a csónakból.

- Csönd legyen! - rivallt rájuk Harry Markel - és bukjatok le!

Erre valóban szükség is volt, mert ha a rendőrök észreveszik a csónakban lappangókat, eszükbe juthat megkérdezni tőlük, hogy hát mit is keresnek ott.

Harry Markel nem vesztette el a fejét. Mikor cimborái lehasaltak a csónakban, pár lépéssel óvatosan előbbre ment, hogy lássa, mi történik. A két matróz még mindig dulakodott a rendőrökkel s Harry Markelnek néha úgy tetszett, mintha a két káromkodó hangjában ráismert volna a Carpenter John és a Ranyah Cogh hangjára. Végre a zaj és csődület szűnni kezdett; a rendőrök segítséget kaptak, megfékezték a két garázda matrózt és elvezették őket.

Most mi lesz? A vitorlamester és a szakács - akár ők voltak az elfogottak, akár nem, - nem voltak itt s náluk nélkűl, nyolcan, nem kísérthették meg a merész vállalkozást. Legfölebb csak úgy menekűlhettek, hogy a csónakkal egész éjszaka eveznek s valahol a környéken, jó messzire a várostól kikötnek.

A kapitány fogait csikorgatta dühében s nem bírta elszánni magát erre a kétségbeesett lépésre. Pedig, úgy látszott, nincs más módja a menekűlésnek s ha időt vesztegetni nem akar, gyorsan el kell reá szánnia magát, mert reggelig már nem nagy útat tehetnek a csónakkal. Már-már be akart szállni a csónakba, midőn az utca túlsó sarkán két sötét alak bukkant föl és futva közeledett.

A vitorlamester meg a szakács voltak. Az a két matróz, akit a rendőrök elfogtak, leütött egy harmadikat s a vitorlamester meg a szakács késedelmét az okozta, hogy a csődület éppen útjukba esett s nagy vargabetűt kellett csinálniuk, hogy a rendőröket elkerűljék.

- Előre! - parancsolta a kapitány, mikor megtudta, hogy mi történt.

Mind a tízen beleültek a csónakba s az evezők halkan, de nagy erővel röpítették a vízen a csónakot. John Carpenter fogta a kormányt, ő ismerte az öblöt s még e pokoli sötétben is oly biztosan kormányzott, mintha fényes nappal lett volna.

- Ott a hajó, - szólt halkan, vagy húsz perc múlva. S valóban, a ködös éjszakán átvillant az «Alert» jelzőlámpásának a fénye.

Az evezők megálltak s az apály sodra lassan hajtotta a csónakot a hajó felé. Köröskörűl halálos csönd volt, csak a habok halk locsogása volt hallható, amint a hajó bordáit paskolták.

Úgy kellett meglepniök a hajót, hogy senki meg ne lássa őket egész addig, míg fölkapaszkodtak rá. A koromsötét, ködös éjszaka nagyon alkalmas volt erre, de segített nekik az apály is, mely egyenesen a hajó felé vitte őket, teljesen zajtalanúl. Ha evezniök kellett volna, az evezőcsapásokat az őrt álló matróz bizonyosan meghallotta volna.

Két-három perc múlva a csónak súrolta az «Alert» oldalát. Fönt, a födélzeten hallani lehetett az őrt álló matróz lépéseinek a kongását, de a kalózok már egészen a hajó tatja alatt voltak s a matróz már akkor se láthatta volna meg őket, ha kihajol a hajó korlátján.

Harry Markel, aki a csónak orrában állt, gyorsan, nesztelenül odakötötte a csónakot a hajóhoz s aztán intett társainak, hogy maradjanak veszteg. Az őrt álló matróz még egyre sétált a födélzeten, majd, mintha lépései meglassúltak volna, meg-megállt s végre teljesen elcsendesedett. Talán elfáradt és leűlt.

Így telhetett el egy negyedóra. A kapitány suttogva osztotta parancsait:

- Elő a késeket! Lassan és egyszerre!

A banditák szájukba fogták a késeket s macskaügyességgel, zajtalanúl kúsztak föl a köteleken a födélzetre.

Corty járt legelül s egyenesen a hajó orra felé tartott, ahonnan legutoljára hallotta az őrt álló matróz lépéseit.

A boldogtalan ott űlt a darú alatt és bóbiskolt. Észre se vette, mikor Corty elébe toppant s mire fölrezzent álmából, már késő volt: a kalóz kése markolatig a szívébe nyomúlt.

A matróz meg se nyikkant. Nagyot sóhajtva arcára bukott és vége volt. Ekkor ért oda Harry Markel. Csak annyit mondott:

- Most a kapitányon a sor!

Paxton kapitány lakása hátúl volt. Szobájában még égett a lámpás; a holnapi indúlásra készűlt s a hajó okmányait vizsgálta át, hogy rendben vannak-e?

Egyszerre hirtelen föltárúlt szobájának az ajtaja s még mielőtt csak sejthette volna, hogy mi készűl, már öt-hat késszúrástól vérzett. Hörögve feljajdúlt:

- Segítség! - s ez volt az utolsó szava.

Halálsikoltását azonban két-három még nem alvó matróz meghallotta. Ezek ijedten rohantak föl a födélzetközből, de Corty és cimborái ott álltak lesben az ajtó előtt s egyiket a másik után szúrták le, amint előbukkantak.

Pár pillanat alatt hat matrózzal végeztek a banditák. Hat matróz és a kapitány: ez kevés; a hajón még legalább három-négy embernek kell lennie. A hóhérok elindúltak áldozataikat keresni s meg is találták őket a födélzet-közben. Kivonszolták őket onnan s öt perc se telt el, amióta a hajóra léptek, hogy tizenegy boldogtalan ember hullája hevert a födélzeten.

- A vízbe velük! - újjongott Corty.

- Lassan! - szólt Harry Markel. - Most mindjárt kezdődik a dagály s a víz sodra a kikötőbe hajtaná a hullákat. Várjuk meg a hajnali apályt, akkor a hullámok mindnyáját kiviszik a nyílt tengerre.

A szörnyű gyilkosság tehát sikerűlt. Harry Markelnek ismét volt hajója s most már nem kellett rettegnie a rendőrségtől. Mehet cimboráival kalózkodni a Csöndes-tengerre, csak föl kell szednie a vasmacskákat és kibontatnia a vitorlákat.

De mi lesz holnap, ha az Antilian School növendékei az «Alert» födélzetére akarnak szállni s hiába keresik a hajót a corki öbölben? Mit fognak mondani, hogy fogják megmagyarázni az «Alert» rejtélyes eltűnését.

Mit bánta ezt Harry Markel! Neki csak egy sürgős dolga volt: hogy minél előbb indúlhasson innen! Csakhogy éppen ez volt a nehéz. A koromsötétben még egy gőzösnek is istenkísértés lett volna elindúlni; annál kevésbbé lehetett fölszedni a vasmacskáit ennek a vitorlásnak, mert a tenger sodra kétségtelenűl a partnak vitte és összetörte volna.

Különben a tenger és az idő is csöndes volt. Szél se rezdült s hiába feszítették volna ki a vitorlákat is, a hajó nem mozdúlt volna. Gondolni se lehetett hát arra, hogy útra keljenek.

Lett volna ugyan mód az indúlásra az apály segítségével, de ez csak pár mértföldnyire vihette volna a hajót, ennek pedig semmi értelme se volt. Mert ha az «Alert» holnap reggel nem lesz a helyén, a tengerészeti hatóság mindenesetre kerestetni fogja s mi lesz akkor, ha példáúl utána küld egy gőzcsónakot, pár mérföldnyire megtalálja és vissza akarja vontatni?

Erről beszélgetett a kapitány John Carpentierrel, aki fogcsikorgatva káromkodott:

- Átkozott szél! Utóbb még itt ér bennünket a reggel s nyakunkra jönnek azok a tintanyalók!

- Eh, hisz összesen csak tízen vannak, - felelte Corty vállat vonva, - ha jönnek, hát majd velük is elbánunk.

- De hát az a csónak, amelyik hozza őket? Mi lesz, ha kérdezősködnek Paxton kapitány felől, akit bizonyára ismernek a városban?

- A csónakosokat nem eresztjük föl a hajóra - felelte Corty - s azt mondjuk mindenkinek, hogy a kapitány a városban van.

Harry Markel, szokása szerint, hagyta beszélni a többieket s ez alatt meghányta-vetette magában a teendőket. Most még csak tizenegy óra volt; lehet, hogy hajnalig változik az idő és szél kerekedik. Ha nem, akkor is lesz idő határozni a teendők felől. A legrosszabb esetben kirabolják a hajót, elvisznek minden pénzt, felöltöznek a meggyilkolt matrózok tisztességesebb ruháiba s aztán elszélednek a szárazon, kiki arra menekűlvén, amerre tud.

Egyelőre azonban, mivel oly éhesek voltak mindnyájan, mint a farkasok, Harry Markel megparancsolta Ranyah Coghnak, hogy főzzön vacsorát. A mesztic ezalatt már megvizsgálta a hajó éléskamráját, mely bőven el volt látva minden jóval s jó lakomát rendezett társainak. Bor és pálinka is került bőven s a jóllakott banditák egyszeriben megfeledkeztek minden veszedelemről, mikor vacsora után pipára gyújtottak.

A banditák lassankint aludni tértek s csak az őrt álló matróz maradt a födélzeten. De Harry Markelnek nem jutott eszébe a pihenés. Át akarta vizsgálni a hajó okmányait, hogy minden adatot megtudjon róla. Bement a kapitány szobájába, kiszedte a meggyilkolt Paxton kapitány zsebéből a kulcsokat, kinyitott minden szekrényt, fiókot és előszedett minden írást.

Legelőbb is megtudta, hogy a hajón legalább is három havi elsőrendű eleség van; ez bőven elég addig, míg a Csöndes-tengerbe eljuthatnak. Aztán megtalálta a pénztárt, melyben kerek összegben hatszáz font sterling volt.

A hajó okmányaiból megtudta, hogy az «Alert» csak három éves, Birkenheadben építették s eddig csak két útat tett Kelet-Indiába és pedig Bombayba, Kallkuttába meg Ceylon szigetére, ahonnan mind a két alkalommal Liverpoolba tért vissza.

Sokkal fontosabb volt ennél az a fölfedezés, amire Paxton kapitány naplójából bukkant rá: hogy a meggyilkolt kapitány sohase fordúlt meg az Antillákon s következésképpen Mrs. Seymour Kethlen nem ismerhette. Csak ismerősei ajánlták neki, mint megbízható, jó tengerészt és Mrs. Seymour e jó ajánlatok alapján bérelte ki a hajót az Antilian School növendékei számára.

Félegy tájban Harry Markel följött a födélzetre. Odafönt Carpenter Johnnal találkozott, aki még egyre fogcsikorgatva káromkodott és átkozta a szélcsöndet. Szó se lehetett hát arról, hogy elindúljanak.

A köd egyre sűrűbb lett s a levegő meg se rezdűlt. Két óra tájban csöndesen hullámzani kezdett a tenger: az apály ideje közeledett.

- Most hányjátok bele a holtakat a tengerbe! - parancsolta Harry Markel.

Carpenter és Corty beűltek a csónakba, két matróz pedig egyenkint leadogatta nekik a tíz hullát.

Aztán a két gonosztevő lassan kievezett az öböl előfoka felé s ott egymásután a tengerbe dobálták áldozataikat. A víz csöndes loccsanással nyelte el a boldogtalanokat - s a szörnyű bűntény áldozatait örökre elnyelte a tenger.

A háromárbócos, négyszázötven tonnás «Alert», melynek kapitánya a megboldogúlt Paxton volt, nemrégiben készűlt Birkenheadben, ahol a leggyorsabb járatú és legszilárdabb hajókat építik. A hajónak épp oly jó híre volt, mint a kapitányának, és Mrs. Seymour Kethlen nem is választhatott volna jobban, mint mikor Paxton kapitány gondjaira bízta az Antilian School növendékeit.

De Paxton kapitány nem volt többé s a banditák, akik lemészárolták, a hajót is kézre kerítették. Mi sors várhatott hát a gyanútalan ifjakra, akik tanulmányútra indúltak s talán a halál torkába siettek?

Alig hogy virradt, Harry Markel és Carpenter John szegről-végre megvizsgálták a hajót. Mindjárt az első percben látták, hogy nagyszerű fogást csináltak: az «Alert» úgyszólván még egészen új volt s az építői nagyon ügyeltek arra, hogy minél gyorsabb járású legyen. Karcsú teste, vitorláinak szokatlanúl nagy felűlete, keskeny orra és inkább hosszú, mint öblös teknője valóban képessé is tette, hogy jó széllel 12, sőt 16 tengeri mértföldet is megfusson óránkint. Bizonyos, hogy ha tegnap este elindúlhatott volna, ma már kívűl járna a Szent-György-csatornán s akkor aztán bottal üthetnék a nyomát!

Az ég felhős volt és finom köd ült a tengeren, úgy, hogy három kődobásnyira se lehetett látni. Mivel nem indúlhattak el, Harry Markel örűlt ennek, a ködnek; legalább az «Alert» kevésbbé látható s talán az utasai se jönnek föl rá ebben a ködös, borús időben.

De kilenc óra tájban a nap forró sugarai szétszórták, fölitták a ködöt s két mértföldnyire a Farmar-öböl előtt festői szépségében tárúlt föl a queenstowni kikötő.

A banditák állapota most már válságosabb lett. Ha véletlenűl a hajóra jön valaki, aki ismerte Paxton kapitányt vagy az «Alert» meggyilkolt legénységét, azonnal kiderűl a szörnyű mészárlás és a kalózok elvesztek. Ez forgott a kapitány fejében is, mikor megparancsolta, hogy a mentő-csónakot tartsák készen és rakják meg eleséggel, fegyverekkel.

Ha rájuk ismernek, - gondolta magában Harry Markel, - azonnal beűlnek mindnyájan a csónakba. Pár evezőcsapás kiviszi őket a partra, ahol talán sikerűl megmenekűlniök az üldöző rendőröktől. Egyelőre, ameddig semmi veszedelem se fenyegette őket, mindenesetre legokosabb volt a hajón maradni s megvárni a kedvező szelet, melynek szárnyain elröpűlhetnek.

Lassankint megelevenedett a kikötő. A vitorlások persze épp oly mozdulatlanúl álltak ott, mint az «Alert», de a gőzösök lassankint mozogni kezdtek és hangos sípolással, búgással jelezték indúlásukat vagy megérkeztüket. De, mivel e gőzösök egyike se közeledett az «Alert» felé, a banditáknak se volt mitől tartaniok.

Tíz óra felé azonban különös dolog történt. Az öböl külső bejárásánál fölbukkant egy gőzös és egyenesen az «Alert»-nek tartott. Hatalmas teherszállító hajó volt, azok közűl való, amelyek szenet szállítanak az angol gyarmatokba, ahonnan búzával vagy nikkellel megrakodva térnek vissza.

Ez a gőzös, miután befordúlt az öböl kiugró előfoka mellett, meglassította futását s nem a kikötő felé tartott, hanem egyenesen az «Alert»-felé vette az útját. «Concordia» volt a neve.

Mit akart ez a gőzös? Talán a parancsnoka messziről meglátta az «Alert» nevét s miután ismerte Paxton kapitányt, meg akarta őt látogatni?

Úgy látszott, hogy a gőzösnek valóban ez a szándéka, mert lassan-lassan oly közel jött az «Alert»-hez, hogy már alig volt tőle két kődobásnyira s még egyre közeledett.

Harry Markel a fogait csikorgatta elkeseredett dühében. Most már nagyon megbánta, hogy még az éjszaka csónakra nem űlt s meg nem szökött egész legénységével. Akkor most már biztosságban lehetnének valami erdőben s várhatnák a jó szerencsét, míg ismét hatalmukba keríthetnek valami hajót.

Most azonban már késő volt: a veszedelem itt volt a nyakukon.

A gőzös már egész közel volt az «Alert»-hez s a matrózok egyike a mellette álló kapitány intésére át is kiáltott hozzájuk:

- Kicsoda az «Alert» kapitánya?

Harry Markel, aki az árbóc mögé bújt, mit se felelt e kiáltásra. De midőn a matróz másodszor is átkiáltott s ezúttal még hangosabban ismételte az előbbi kérdést, Harry Markel felelet helyett szintén ezt kérdezte:

- Kicsoda a «Concordia» kapitánya?

A matróz kérdéséből világosan látható volt, hogy a «Concordia» kapitánya nem ismerhette a megboldogúlt Paxtont, különben bizonyára tudta volna a nevét. Ez némileg megnyugtatta a banditákat és Harry Markel elő is bújt az árbóc mögűl.

- Kicsoda a «Concordia» kapitánya? - ismételte még hangosabban.

- James Brown! - kiáltott vissza maga a kapitány, aki ott állt a hajóhídon, a matróz mellett.

- És mit parancsol? - kérdezte Harry Markel.

- Azt szeretném tudni, - hangzott a kérdés, - hogy jó ára van-e a nikkelnek Queenstownban?

- Mondd neki, hogy rossz az ára, - súgta Corty a cinkostársának.

- Itt bizony nagyon leszállt a nikkel ára, - felelte Harry Markel.

- És mennyivel?

- Negyedfél shillinggel, - súgta Corty.

- Negyedfél shillinggel tonnánkint, - ismételte Harry Markel.

- Eszerint el sem lehet adni! - kiáltott át a «Concordia» kapitánya. - Jobb, ha tovább megyek. Köszönöm, kapitány.

- Kérem, nagyon szívesen.

- Nincs valami megbízása Liverpoolba?

- Nincsen semmi.

- Szerencsés útat az «Alert»-nek!

- Szerencsés útat a «Concordiá»-nak!

A gőzös lassan megfordúlt és visszafelé indúlt azon az úton, amelyen jött. John Carpenter pedig, sóváran nézve utána, ezt a nagyon is találó megjegyzést mondta:

- E kitűnő és hiteles információnk jutalmáúl minket is kivontathatott volna ez a gőzös!

Erre valóban nagy szükségük is lett volna, mert a kikötőben egyre élénkebb lett a sürgés-forgás és minden pillanatban akadhatott valaki, aki fölismeri a banditákat.

De nem ez volt az egyedüli veszedelem. Sokkal nagyobb veszedelem volt ennél az, hogy nemsokára el fognak jönni az utasok s ki tudja, hogy nincs-e köztük valaki, aki ismerte Paxton kapitányt. Pedig most már még akkor se igen szökhettek volna meg előlük, ha véletlenűl kedvező szelük kerekedik; mert, nappal lévén, legott gyanút ébresztett volna ez a hirtelen és indokolatlan elindúlás.

Ezek a gondolatok kergették egymást Harry Markel agyában, aki nem mert a födélzeten tartózkodni, nehogy a csónakban járó-kelő halászok, hajósok ráismerjenek, hanem lent űlt a kapitány szobájában s a kikötő felé nyíló kerek ablakon át leselkedett, hogy nem jön-e feléjük valaki.

Tizenegy óra tájban Corty lélekszakadva leszaladt cinkosához és magából kikelve jelentette:

- Úgy rémlik, most indúl a partról egy nagy csónak, amelyben tízen-tizenketten lehetnek.

- Bizonyosan ez hozza a mi utasainkat! - kiáltott föl a vitorlamester, aki szintén leszaladt.

Harry Markel azonnal elővette a messzelátóját és figyelmesen megnézte a gyanús csónakot. Csakugyan most indúlt el a parttól s tizen-tizenegyen űltek benne az evező matrózokon kívűl, akik körűl egész csomó utazótáska és láda volt.

A döntő pillanat tehát közeledett, mert szinte kétségtelen volt, hogy ez a kis csapat lesz a Mrs. Seymour Kethlen ösztöndíjas diák-csapatja.

Azon fordúlt meg minden, hogy a matrózok, akik a kis csapatot hozzák, ismerik-e Paxton kapitányt vagy sem? Lehet, hogy ismerik s akkor minden elveszett; de lehet, hogy nem ismerik, ami szintén valószínű volt, mert az «Alert» most fordúlt meg legelőször Queenstown kikötőjében.

- Akárhogy van is a dolog, - mondta John Carpenter, midőn hevenyében meghányták-vetették, hogy mit tegyenek, - én azt tanácslom, hogy ne eresszük föl ezeket az embereket a hajóra.

- Már mint a matrózokat? - kérdezte Harry Markel tűnődve. - Nos, ebben igazad lehet.

- Inkább magunk hordjuk föl az utasok podgyászát, - vélekedett Corty. - Ha a matrózok nem jönnek föl a födélzetre, nem is kell, hogy meglássanak téged.

- Úgy van! - hagyta helyben a kapitány. - Ez okos beszéd, Corty s eszerint is cselekszünk. Mindenekelőtt azonban más dolgunk van: végezzük el először azt.

Ez a «más dolog» az volt, hogy el kellett tüntetniök azt a csónakot, amit tegnap éjjel loptak a kikötőben, hogy a hajóra jöhessenek vele. Beledobtak egy horgonyt, néhány ócska vasdarabot, szenet, követ, amitől nehéz lett, aztán Corty pár szekerce-csapással beütötte a csónak fenekét, mely lassan megtelt vízzel, aztán elsűlyedt és nyomtalanúl eltűnt a tenger fenekén.

Eközben a csónak s vele együtt a válságos pillanat is egyre közeledett. Harry Markel még egyszer figyelmeztette cinkosait, hogy jól vigyázzanak s el ne árúlják magukat, egy pillanatra se feledkezzenek meg arról, hogy ők most az «Alert» matrózai s ehhez képest viseljék magukat.

- Holnapra talán - végezte beszédét Harry Markel, - megszabadulunk tőlük, ha az éjszaka kedvező szél kerekedik.

E pillanatban a csónak már alig volt kétszáz lépésnyire s az egyik matróz fölkiáltott a hajóra:

- Hollá, Alert!

Harry Markel még egyszer intett cinkosainak s gyorsan a hajó párkányához sietett, ahol le volt bocsátva a kötél-létra. Mondanunk se kell, hogy a nyomorúlt fölvette a boldogtalan Paxton kapitány díszruháját, valamint a többiek is abba a köntösbe öltöztek, amit a meggyilkolt matrózok ládáiban találtak.

Ezalatt Corty már lehajított egy kötelet a csónakba, melybe a matrózok megkapaszkodtak s a csónak lassan odafarolt a kötél-létrához. Tony Renault és Magnus Anders kapaszkodtak föl először a hajóra. Többi társaik is gyorsan utánuk siettek és legutolsónak maradt Mr. Patterson Horatio, akit John Carpenter előzékenyen segített a födélzetre kapaszkodásban.

Ugyanekkor a többiek gyorsan fölhordták a podgyászt a csónakból, úgy, hogy a matrózok föl se jöhettek a hajó födélzetére s mivel Patterson úr a vitelbért már előre megfizette, sőt ráadásúl még jó borravalót is adott, a csónak menten megfordúlt s a matrózok visszaeveztek a kikötőbe.

Most a mindig udvarias és ceremóniás mentor mélyen meghajolt s a kalapjával köszöntve odafordúlt Harry Markelhez:

- Ön Paxton kapitány?

- Én vagyok, uram, - felelte Harry Markel.

Patterson úr megint bókolt és ünnepélyesen folytatta:

- Paxton kapitány, engedje meg, hogy bemutassam önnek az Antilian School növendékeit s egyszersmind fogadja legmélyebb tiszteletem és kiváló nagyrabecsülésem kifejezését...

- ...Amellyel vagyok legalázatosabb szolgája, Patterson Horatio, - súgta Clodion Lajos fülébe a gúnyolódó Renault Tony, akit az ünnepélyes pillanat egyáltalában nem tett komolylyá.

Patterson úr és növendékei minden veszedelem nélkűl érkeztek meg Queenstownba. A fiúk csapongó jókedvét, vidámságát szinte leírni se lehet; olyanok voltak, mint a kalitkából kiröppent madarak: minden érdekelte őket s egy percig se maradtak nyugodtan űlve.

Ámbár legtöbbjük még a tengeren túl, az Antillák valamelyikén született s következésképpen mindnyájan megjárták már az oceánt: ez már oly rég történt, hogy szinte alig emlékeztek már reá. A legidősebb is csak tíz éves volt akkor, mikor az oceánon átkelt, ez a vitorlás kirándúlás tehát újság és pedig fölötte izgató, érdekes újság volt mindnyájuknak. Maga a mentor, már mint Patterson úr, sohase utazott még tengeren és szintén nagyon örűlt ennek az alkalomnak.

Mikor a kis csapat öt órai vasúti utazás után Bristolba érkezett, még a várost se nézhette meg, annyira sietnie kellett, hogy el ne késsék arról a hajóról, mely rendesen közlekedik Anglia és Irország között.

Az idő szép volt; még csak szél se lebbent s úgyszólván fodor se játszott a tükörsima tengeren. A hajó oly nyugodtan, csöndesen szelte a hullámokat, hogy érezni se lehetett a mozgását és Patterson Horatio úr túlboldog volt. Azt hitte, hogy miután a Szent-György-csatornában nem is érezte a tengeri betegséget, ezentúl se lesz vele baja s elégedetten mondogatta:

- Lám, a lelkierő, az erős akarat útját vágja ennek az ostoba betegségnek!

Esti kilenc óra volt, mire a kis csapat Queenstownba érkezett. Ily későn már nem mehettek föl az «Alert» födélzetére; másnapra kellett hát halasztani a hajóra költözködést, a fiúk nem csekély bosszúságára. Mert ők bizony mindjárt az nap este szerettek volna a hajón aludni, vagy ha nem is: szerették volna legalább látni.

Elmentek hát a rakodó partra s ott kérdezősködtek az «Alert» felől. Egy matróz aztán meg is mutatta nekik a hajót a partról, de ezzel be is kellett érniök, mert Mr. Patterson még azt se engedte meg nekik, hogy csónakba űlve odaevezzenek a hajóhoz és közelről is megvizsgálhassák.

- Ma már későn van, - mondta az érdemes mentor - és holnap reggel is ráérünk arra, hogy Paxton kapitánynyal megismerkedjünk. A kapitány különben is csak 30-ára vár bennünket.

- De hátha a kapitány mindjárt fölszedetné a vasmacskáit, - szólt közbe Tony Renault, - és azonnal elindúlhatnánk?

- Erről szó se lehet, - mondta most az egyik matróz a fejét rázva, - oly szélcsönd van mostan, hogy talán még holnapután se indúlhatnak el az urak.

- Akkor hát, - vágta ketté Patterson úr az okoskodást, - legcélszerűbb lesz, ha megszállunk valamelyik fogadóban és csak holnap reggel megyünk a hajóra.

Valóban úgy is cselekedtek s mi már láttuk is, hogy a Paxton neve alatt rejlő bandita hogyan fogadta a gyanútlan ifjakat s a derék Patterson urat.

Mialatt az érdemes mentor udvariasan bókolt Harry Markelnek s elmondta, mennyire boldog, hogy az ő vezetése mellett s az «Alert» födélzetén teheti meg első tengeri útját, addig a fiúk, akiket John Carpenter vett gondjaiba, szegről végre megvizsgálták a hajót.

Ez volt csak a mulatság! Sorra járták a kabinokat a födélzetmester megmutogatta a szép kis szobácskákat, ahol lakni, illetőleg aludni fognak. Mert nappal, hacsak nagy vihar nincsen, senki se marad a szobákban, kivéve a betegeket. Ezért a kabinok mind kicsinyek és szűkek; csak a közös szoba, az étkezőterem nagyobb, mivel a hajó építésénél már számot vetnek azzal, hogy a legénység, a tisztek, sőt az utasok is, az idő legnagyobb részét a födélzeten töltik.

A fiúk tehát átkutatták a hajó minden zegét-zugát; egyik-másik, pajzán jókedvében, fölmászott az árbocokra is, a vakmerő Tony Renault pedig kívűl ment a hajó orrának a vaskorlátján s megállt a dúcon, mely a nagy mentőhorgonyt tartotta.

Természetes, hogy Patterson úr nem tartott a fiúkkal, hanem a kapitánynyal beszélgetett. De se az udvariasságával, se a bőbeszédűségével nem sokra ment; szinte harapófogóval is alig bírt kihúzni egy-két szót Harry Markelből.

- Jó hajós lehet, - gondolta magában Patterson úr, - de az bizonyos, hogy igazi medve.

Ezalatt a fiúk is elvégezték a hajó megvizsgálását és mind odagyűltek a kapitány és Patterson úr köré, akik a hajóhídon voltak. Tony Renault, aki minden jóban és rosszban elüljárt, két kézre fogta a bátorságát és megkérdezte a mogorva kapitánytól:

- Kapitány úr... úgy-e megengedi, hogy néha mi is kormányozhassunk... ha nagyon szép idő lesz?

- No, az veszedelmes dolog lenne! - tiltakozott Patterson úr.

Harry Markel csak bólintott a fejével, de nem felelt.

Mire gondolhatott ez az ember? Talán arra, hogy holnap ilyenkorig, ha ugyan estefelé szelet kapnak, ez az egész vidám társaság a tenger fenekén fog pihenni.

E pillanatban az őrt álló matróz négyszer egymásután kettőt kondított a harangon. Dél volt, az ebéd ideje. Harry Markel fölkelt és szárazon így szólt:

- Megbocsátanak az urak, de én nem ebédelek önökkel, mert már megszoktam, hogy mindig csak magányosan eszem.

Patterson úr és növendékei megütődtek ugyan egy kissé ezen a furcsa feleleten, de csakhamar el is feledték a kapitány különcködését s nagyon vígan, igazi farkas-étvágygyal ettek. Még Patterson úr is kétszer annyit evett, mint otthon szokta, ami természetes is volt, mert a jó tengeri levegő fokozta az étvágyát.

Ebéd után a fiúk ismét fölmentek a födélzetre és körűlfogták Harry Markelt, aki egymagában pipált ottan.

- Kapitány úr, - kérdezte Tony Renault, - mit gondol, mikor indúlhatunk?

- Mihelyt egy sapka szelünk lesz, - felelte Harry Markel mogorván, - azonnal vitorlát bontatok.

- S remélhetjük-e, - fűzte tovább a szót Tony Renault, - hogy még ma megkapjuk ezt a szelet?

- Lehet, hogy estére, de előbb aligha.

- Akkor hát talán kimehetnénk a száraz földre, - szólt most közbe Clodion Lajos, - hogy megnézzük egy kicsit a kikötőt?

- Ó, ez fölséges! - kiáltoztak többen.

Harry Markel azonban nem találta «fölséges»-nek ezt a kívánságot. Szó se lehetett arról, hogy partra ereszsze az utasait, mert hisz akkor a saját matrózaival kellett volna kivitetnie őket, ezekre pedig a rendőrök könnyen ráismerhettek volna.

Határozottan megtagadta hát a fiúk kérését, ámbár Patterson úr is támogatta azt.

- Nem lehet, uraim, - mondta kissé durván. - Mára tűztük ki az indúlást s el is fogunk indúlni.

- De hátha nem lesz szél? - kérdezte Tony Renault.

- Még akkor is. Mihelyt az apály elkezdődik, azonnal fölhúzatom a vasmacskákat s ha szél nem lesz, hát az apály fog kivinni bennünket az öbölből.

A fiúk is, Patterson úr is belenyugodtak a kapitány elhatározásába, de azért tovább beszélgettek, s Hinsdale Roger megkérdezte Harry Markeltől, hogy az Alert volt-e már az Antillákon?

- Még nem volt, - felelte a kapitány. - Az Alert eddig még csak két útat tett, s mindegyiket az Indiai-óceánban.

- De ön, kapitány úr, bizonyára ismeri már az Antillákat? - kérdezte Perkins Hubert.

- Még soha se jártam arra.

- Akkor hát hogy megy oda, hogy talál oda? - csodálkozott a naiv Perkins Hubert.

- Ó, a hajósok eligazodnak behúnyt szemmel is! - mondta Patterson úr tréfásan.

- Behúnyt szemmel nem, de nyitott szemmel igen, - felelte Harry Markel. - Még pedig igen könnyen: a nap járásából, a magasság mérésekből, a hold és nap távolságaiból megállapítjuk annak a pontnak a szélességi és hoszszúsági fokát, ahol a hajó áll, s aztán ehhez képest szabjuk meg az utazás irányát.

- S mindezt látni fogjuk? - kérdezte az álmélkodó Anders Magnus.

- Mindenesetre! - bólintott Harry Markel. - Csak az a fő, hogy minél előbb kijuthassunk ebből az öbölből.

Erre azonban nem sok kilátás volt egész öt óráig. Olyan szélcsönd volt, hogy a tenger színe tükörhöz hasonlított mozdulatlanságában. Öt óra felé azonban apró felhőcskék támadtak az ég keleti alján, s Harry Markel, aki közben egyre leste, vizsgálta a légsúlymérőt, elégedetten tapasztalta, hogy a higanyoszlop sülyed.

Azonnal fölszaladt a hajóhídra és megparancsolta, hogy készűljenek, s a matrózok nem is késtek a munkával: - hisz mindnyájuk üdve, élete attól függött, hogy minél előbb szabaduljanak innen.

- Föl a vasmacskát és le a vitorlákat! - parancsolta Harry Markel a hídról.

A matrózok beledugták a daruba a hosszú emelő-rudakat és forgatni kezdték a nehéz alkotmányt, amiben a fiúk is hévvel segítettek nekik. A vastag, tömör lánc-szemek csikorogva, zörögve jöttek föl egymásután a tenger mélyéből, s mikor a vasmacska szabaddá lett és eleresztette a tenger fenekét, kibontakoztak a vitorlák is, és az Alert, miután lassan megfordúlt maga körül, méltóságteljesen mozdúlt meg és úszott az öböl vizén.

Körülbelül hét óra lehetett, midőn az «Alert» kivergődött a corki öbölből. Az utasok kissé elszorúlt szívvel tekintgettek vissza az elmaradozó partokra, s mindannyian arról az útról ábrándoztak, amelyet most kezdtek meg. Kirándulások, kalandok, fölfedezések, s efajta remények kecsegtették őket s titokban mindegyik egy-egy Kolumbus, Vasco de Gama, Cook, Livingstone, Dumont d'Urville dicsőségéről álmodott... Egyik-másik azonban bosszankodott is magában, hogy - «miért oly kicsiny a föld?» - mert a mióta körűlhajózták, s úgyszólván minden zegét-zugát átkutatták, az új fölfedezők számára nem sok ismeretlen vidék maradt.

Egy azonban bizonyos: az, hogy mindnyájan elégedettek és boldogok voltak.

Holnaptól kezdve, ha lesz egy kis szelük, csak eget és vizet fognak látni mindaddig, míg csak meg nem pillantják az Antillákat, ősi szülőföldjüket.

De ez a szél csak nem akart segítségükre jönni. Az a kis szellőcske, melynek segítségével az «Alert» lassanként kivergődött a corki öbölből, ily távolságban a parttól már megszünt s a hajó csaknem nyugodtan vesztegelt egy helyben. Lehet, hogy pár száz mérfölddel délnyugatnak, ott ahol az ír partok utolsó kiszögellése mögött a nyilt tenger kezdődik, lehetséges, mondjuk, hogy itt már kedvező szélre talál: de hogy jusson oda?

Az «Alert» tehát mozdulatlanúl vesztegelt a tükörsima tengeren, és Harry Markel meg a cimborái a fogaikat csikorgatták tehetetlen dühükben. Most már kezükben volt a hajó, és nem vehették hasznát. Sőt az is megtörténhetett, hogy ismét nyakon csipik őket, ha még sokáig itt kell rostokolniuk. Mert ha a tengerészeti hatóságnak eszébe jut, hogy megvizsgáltasson minden hajót az öbölben, akkor nekik azonnal végük van.

S aztán, ráadásul, itt voltak ezek az utasok is, akiktől pedig minél előbb szabadúlni óhajtottak, hogy akadálytalanúl neki vághassanak a déli tengereknek, ahol kalózkodni akartak.

- Mondd csak, Harry, - kérdezte John Carpenter suttogva a kapitánytól: - nem volna ideje eltenni láb alól ezeket az ostoba fickókat? Azt hiszem, jó lenne, ha már ma éjjel végeznénk velük. Mindig a lábunk alatt csetlenek-botlanak, - az ember még csak nem is káromkodhatik miattuk!

- Nem lehet, John, - felelte Harry Markel a fejét csóválva. - Ameddig az «Alert» ki nem ér a sík tengerre, tűrnünk kell őket, mert ha eltünnének, még utóbb nagy baj lenne belőle.

- Én ugyan nem tudnám, hogy miért?

- Hát azért, mert megtörténhetnék, hogy amíg a szélcsönd tart, az egyiknek vagy a másiknak a barátai, rokonai feljöhetnének a hajóra látogatóba s akkor mindjárt végünk lenne, ha a fickók már eltüntek volna.

Ez ugyan nem volt valószinű, de mégis megtörténhetett, s éppen ezért Harry Markel és cimborái akkorra halasztották a gyanútlan ifjak lemészárlását, amikor a hajó már kint lesz a sík tengeren, s a gyilkosoknak nem lesz mit tartaniuk a fölfedeztetéstől.

Az ifjak maguk türelmetlenül, sőt bosszankodva jártak-keltek a hajón. Szinte elkeserítette őket ez a szélcsend, amely mindjárt utazásuk kezdetén megállította őket, s ki tudja, meddig fog tartani.

Csak Mr. Patterson Horatio volt elégedett. Azt remélte, hogy a meddig ez a szélcsend tart, lassan-lassan megszokja a tengert, s mire a sík tengerre érnek, már úgy hozzászokik a hajós-élethez, hogy a tengeri betegségnek semmi hatalma se lesz rajta.

- Ha a feleségem látna, - mondogatta magában, amint a hajóhídon sétálgatott, - alighanem büszke lenne rám, hogy nem fog rajtam a tenger... Derék Patterson asszony!... Szinte sajnálom, ha rágondolok, hogy mennyi keserűséget okoztam neki az utolsó intézkedésemmel. De hát mégis csak meg kellett tennem, s ha visszajövök, úgy is rendbe hozok mindent...

Közben a dagály lassanként a part felé vitte a hajót és Harry Markelnek vigyáznia kellett, hogy nagyon közel ne menjen a parthoz. Ezért, mikor már alig voltak messzebb másfél mérföldnyinél, ledobatta a vasmacskát, mely azonnal megállította a hajót.

- Eszerint hát nem utazunk, kapitány? - kérdezte Roger Hinsdale a boszús kalóztól.

- Elég baj, hogy nem! - dörmögte Harry Markel érdesen, és hátat fordított a kérdezőnek.

- Mi baja a kapitánynak? - kérdezte Hinsdale megütődve a mellette álló Carpenter Johntól.

- Az, hogy nincs szél, és itt kell vesztegelnünk, - felelte a bandita, és sarkon fordúlva, szintén ott hagyta a meglepett ifjut.

Este kilenc óra tájban az ifjak mind lefeküdtek Patterson úrral egyetemben. De előbb megkérték Cortyt, hogy ha az «Alert» esetleg felszedné vasmacskáit az éjjel, keltesse föl őket, hogy lássák az indulást.

- Ó, ha indulunk, nyugodtak lehetnek az úrfiak, hogy fölébresztjük őket! - felelte gyanús nyomatékkal a kalóz.

De erre nem kerűlt a sor. Midőn az ifjak másnap reggel hat óra tájban fölkeltek, az «Alert» még mindig mozdulatlanúl vesztegelt a horgonyon. A kapitány még aludt s a fiuk csak Cortyt találták a hajóhidon, aki boszúsan rágta makrapipája szárát.

- Nos, indulunk-e? - kérdezték a fiuk kíváncsian.

- Szó sincs róla! - fakadt ki dühösen a matróz.

- Hát nem jött meg a szél?

- Annyi szellő sincs, amennyi egy gyertyalángot kiolthatna!

Hét óra tájban Harry Markel is feljött a födélzetre, de senkihez se szólt, s még Patterson úr udvarias köszöntését is csak kimért fejbiccentéssel viszonozta.

- Úgy látszik, fiatal barátaim, - szólt Patterson úr tréfásan, - hogy ma is elmondhatjuk Titus császárral: «diem perdidi», - elvesztettük a napot. Nincs szél, nem indulhatunk.

E pillanatban John Corty sietve ment a hajó orrába, ahol Harry Markel és John Carpenter tanácskoztak.

- Vigyázzatok! - súgta nekik halkan, izgatottan.

- Nos, mi az? - mordúlt rá a vitorlamester.

- Nézz oda jobbra... de el ne áruld magad! - folytatta Corty halkan.

Fönt, a sziklás parton, huszonöt-harminc ember járt-kelt és figyelmesen vizsgálta hol a tengert, hol a sziklás partokat.

- Rendőrök! - mondta halkan Corty.

- Az ám! - hökkent meg Harry Markel.

- És mi nagyon jól tudjuk, hogy kit keresnek, - csikorgatta a fogát John Carpenter.

- Mindenki a helyére! - parancsolta Harry Markel a legénységnek.

A matrózok közül csak az a kettő maradt a födélzeten, akinek éppen szolgálata volt, a többiek pedig gyorsan besurrantak a hajó-szobába. Harry Markel és két cimborája óvatosan fölmentek a hajó-hidra, ahonnan a kis kormányos szobából észrevétlenül leshették a rendőröket.

Ezek valóban a megszökött fegyenceket keresték. Miután szegről-végre átkutatták a kikötőt és a várost, most már a partokon nyomozták a szökevényeket s úgy látszott, hogy különös érdeklődéssel vizsgálják az Alert hajót.

De nem igen volt valószinű, hogy valamit gyanítanak. Mind amellett nem volt lehetetlen, hogy meg fogják vizsgálni az Alert-t, mivel ez a hajó még a kikötőben volt, mikor a fegyencek megszöktek, s megtörténhetett, hogy valamelyik észrevétlenül elrejtőzött a hajón.

Az volt hát a kérdés, hogy a rendőrök mit fognak tenni?... Csónakba ülnek-e s feljönnek-e az Alert födélzetére, hogy átkutassák a hajót?... Harry Markel és cimborái idegesen, izgatottan figyeltek a rendőrök minden mozdulatára... Hogyne! hisz ez az élet-halál kérdése volt rájuk nézve!

E közben az Antilian School növendékei is észrevették a parton járó-kelő rendőröket, és Hubert Perkins azonnal rájuk fogta a messzelátót.

- Nini, még revolverük is van! - mondta. - Bizonyosan üldöznek valakit.

- Szó sincs róla! - mondta Tony Renault tréfásan, - azt nézik, hogy elindúlt-e már az Alert, hogy a nagy eseményt tudtára adhassák az európai sajtónak.

- Bolond beszéd! - mondta John Howard vállat vonva.

- Ha nem hiszed, hát gyere; kérdezzük meg a kapitánytól.

A víg fickók mind betódúltak a kis kormányos-szobába, a meghökkent kapitányhoz, a kinek sejtelme se volt róla, hogy mit akarhatnak.

S Clodion Lajos kezdte meg a szót:

- Látja-e azokat a rendőröket ott a parton, kapitány? - kérdezte.

- Látom, - felelte Harry Markel, - de azt már nem tudom, hogy mi dolguk van ottan.

- Azt hiszem, hogy a mi hajónkat vizsgálják, - folytatta Leuwen Albert.

- No már azt alig hiszem, - felelte John Carpenter hirtelen, - aztán ugyan minek is vizsgálnák?

- Bizonyosan gonosztevőket keresnek.

- Gonosztevőket? - csodálkozott Corty ártatlanul.

- Persze! - erősködött Clodion Lajos. - Hát önök nem hallották, hogy a «Halifax» kalóz-legénysége, amelyet a Csöndes-tengeren fogtak el s vasra verve hoztak Angliába, megszökött a queenstowni fegyházból?

- Bizony mi nem hallottuk, - mondta Corty oly ártatlan pofával, mint a ma született bárány.

- Pedig tegnap előtt, mikor megérkeztünk, egyébről se beszéltek a városban, - magyarázta Hubert Perkins.

- Az lehet, - felelte John Carpenter, - de mi se tegnapelőtt, se azelőtt nem jártunk a városban.

- De azt csak hallották, hogy a «Halifax» legénységét kalózkodáson érték és elfogták?

- Úgy rémlik, hogy hallottam, vagy olvastam ilyesmit, - szólt most Harry Markel, - de ennek már néhány hónapja lehet.

- Na, lássa! - diadalmaskodott Clodion Lajos, - hát ezek szöktek meg tegnapelőtt s a rendőrök bizonyára őket keresik.

- S reméljük, hogy meg is találják! - kiáltott föl Tony Renault.

- S megkapják méltó jutalmukat, az akasztófát! - tódította barátja kívánságát Clodion Lajos.

- Magam is azt hiszem, - felelte Harry Markel szárazon.

Ebből azonban semmi sem lett. A rendőrök, Harry Markel és cimboráinak nagy megelégedésére néhány perc mulva eltávoztak a sziklás partról. Miután a vidék minden zegét-zúgát gondosan átkutatták, lassan tovább mentek, persze, eredménytelenül, mert a banditák, akiket üldöztek, nem a szárazon rejtőzködtek, hanem az «Alert» födélzetén, ahol, ha csak egy csónakjuk van is, azonnal elfoghatták volna valamennyit.

- Végre... szabadon lélegzem! - sóhajtott föl Corty, mikor a rendőrök utolsója is eltünt a magas sziklákról.

- Csak már szelünk is lenne! - kesergett John Carpenter. - Most ugyan elkerültük a veszedelmet, de ha sokáig tart ez a szélcsönd, a rendőrök előbb-utóbb a nyakunkon lesznek.

- Majd elejét veszszük ennek is, - jelentette ki Harry Markel. - Ha estig nem támad szél, leeresztjük a nagy csónakot, megkötjük hozzá a hajót és evezővel fogjuk kihajtani, illetőleg kivonszolni a sík tengerre.

- Valószinű, hogy az utasok is segíteni fognak az evezésben, - mondta John Carpenter.

- S ha kint leszünk a sík tengeren, - folytatta Corty, - ahol már nem fenyeget annyi veszedelem...

- Elvégezzük, amit még elvégeznünk kell, - fejezte be Harry Markel komoran.

A fiatal utasok a hajókorlátnak dőlve vizsgálták a szemhatárt. Kelet felől elborúlt az ég s a támadó felhők talán meghozzák a kis zivatart; mely egyúttal szelet is jelent.

De hátha nem?...

A kikötőből egyre-másra jöttek-mentek a hajók. A vitorlások vontató-gőzöst fogadtak és úgy mentek ki a nyílt tengerre, ahol mindig van szél, melylyel elindulhattak.

Ah, mily szívesen megfogadott volna Harry Markel is egy ilyen vontatógőzöst, - de nem volt hozzá bátorsága. Mert hátha a gőzös kapitánya ismerte a meggyilkolt Paxtont?... S hátha ennek a révén kiderűlt volna az a szörnyűséges gaztett, mely a Halifax kalózainak bűnlajstromát bekoronázta?!

Nem! ezt a veszedelmet nem volt szabad megkockáztatni; inkább várni, ha kell, még egy hétig is.

Délután három óra tájban sürű füstszalag tűnt föl a dél-nyugati szemhatáron. Roppant gyorsjáratu gőzös volt, s félóra alatt már jól meg lehetett látni, hogy hadihajó.

A fiúk mind előszedték messzelátóikat és kíváncsian vizsgálták a gőzöst, találgatva, hogy miféle nemzetbeli. Clodion Lajos, a kinek a messzelátója jobb volt, mint a többié, csakhamar fölfödözte a lobogót a hajó hátsó árbócán s ujjongva kiáltott föl:

- Francia hajó!... Látom a zászlóját.

- Akkor köszönteni fogjuk! - felelte Tony Renault lelkesedve.

S mindjárt futott is Harry Markelhez, hogy engedje meg, hogy a jelző lobogóval köszönthessék a hajót. A kapitány meg is engedte, sőt mindjárt mondta, hogy a francia hajó felelni is fog a köszöntésre, mert ez matróz-szokás.

A hadihajó másodosztályú páncélos cirkálóhajó volt, hét-nyolcezer tonna tartalommal, de roppant tömege mellett is oly gyorsan közeledett, hogy szinte repűlni látszott a vizen.

A fiuk lassan kibetüzték messzélátóik segítségével a hajó nevét: a «Jemappes» volt, a francia hajóhad egyik legszebb hadigőzöse.

Clodion Lajos és Tony Renault a hajó farán álltak és fölhúzták az angol lobogót a francia hadihajó üdvözlésére, miközben társaikkal együtt lelkesülten kiáltották:

- Vive la France!

A nagy gőzösön pedig, mintha meghallották és megértették volna az ifjak lelkesedését, háromszor fölhúzták és leeresztették a hadilobogót, amivel a köszöntést viszonozták.

Öt óra tájban az ég még jobban beborúlt, s remélni lehetett, hogy ha ma este nem is, de holnap reggelre már bizonyosan megváltozik az idő.

- Meglesz már a szél, Harry! - dörzsölte a kezét John Carpenter elégedetten, - holnap ilyenkor már aligha leszünk itt!

- Minden készen van? - kérdezte a kapitány.

- Minden; csak a vasmacskát kell fölhúzni és indúlhatunk.

- Akkor ma éjfélre már megkerüljük a hegyfokot és minden veszedelmen túl leszünk.

- S megszabadulunk ezektől a tejfölös száju tintanyalóktól is, - tette hozzá a vitorlamester megvetően.

- Már az igaz, hogy mindenütt láb alatt vannak, - dörmögte Corty boszúsan. - Lám, már megint jön kettő... Ugyan mit akarhatnak?

Anders Magnus és Tony Renault tisztességtudóan köszöntve járúltak a kapitány elé.

A szót Tony Renault űzte-fűzte.

- Paxton kapitány, - így kezdte: - a magam és társaim nevében tisztelettel kérdem: van-e remény, hogy az idő megváltozik?

- Most már van, - felelte Harry Markel, - sőt biztosíthatom is az urakat, hogy éjfél tájban már nem leszünk itt.

- Eszerint az «Alert» ma este indúl?

- Úgy van, fiatal barátom, s a vitorlamesterrel éppen erről beszélgettem... Csak pár órai türelem, s aztán indulunk... Addig pedig mulassanak s hat órakor megehetik az utolsó vacsorát... értem: az utolsó vacsorát, amit Irország partjai közelében kapnak.

A fiúk nem értették meg ennek a félig gúnyos, félig fenyegető célzásnak az értelmét, s örömmel vitték meg a jó hírt pajtásaiknak.

A jó kedv egyszerre visszatért közéjük, s vége-hossza nem volt a tréfának, élcelődésnek mindaddig, míg a hajó pincérje értük nem jött jelenteni, hogy kész a vacsora.

Ez a pincér - Wagah volt a neve - a legveszedelmesebb álszenteskedő volt. Színleg alázatos, szolgálatkész és mindenekfölött tanulékony, engedelmes fickónak látszott, voltaképpen azonban álnok hazug, furfangos gazember volt, akinek minden gondolata bűn és árulás.

Hizelgő, előzékeny és alázatos modorával a szó szoros értelmében meghódította Patterson urat, aki be nem telt a derék pincér dicséretével. Órákig el tudott vele beszélgetni, s egy ily alkalommal a ravasz Wagah tőről-hegyre megtudta az egész «Ösztöndíjas» históriát, még azt is, hogy mrs. Seymour Kethlen minden ifjúnak s magának Patterson úrnak is, hétszáz font jutalmat ád, ha majd a kirándulás befejeztével haza indúlnak Angliába.

Ez fontos és érdekes adat volt, amely - mint nemsokára látni fogjuk - alaposan megváltoztatta és fölforgatta Harry Markel eredeti terveit s egyúttal, legalább egyelőre, biztosította az utasok életét is.

A vacsorát vidám hangulatban ették végig a fiúk. Még magának Patterson úrnak is jó kedve kerekedett, miután megtudta, hogy még az éj leszállta előtt indúlnak, mert most már, a két napi vizen lakás után, azt hitte, hogy nincs mit félnie a tengeri betegségtől.

Természetes, hogy erről is sok szó esett a vacsora alatt, ami alkalmat adott Patterson úrnak, hogy egy «rövid, de csattanós» példával bizonyítsa a megszokás erejét és hatalmát.

- Minden attól függ, fiatal barátaim, - így kezdte, - hogy beleszokjunk abba az állapotba, amelybe a körűlmények sodortak bennünket. Így például tudok egy esetet...

- Halljuk! Halljuk! - kiáltoztak a fiuk tapsolva.

- Tehát, - folytatta Patterson úr, kényelmesen hátra dőlve a székében, - egy természettudós, a kinek a nevére már nem emlékszem, a halakon akarta kipróbálni a megszokás erejét és hatalmát. Volt egy pontya, melyet szép nagy víztartóban ápolt és dédelgetett: ezen próbálta ki a módszerét. Minden nap kivette a pontyot a vízből, először egy percre, aztán kettőre, háromra, négyre-ötre, tízre, végre egy órára, majd egy egész napra, - úgy hogy az értelmes állat lassanként végkép hozzá szokott a levegőhöz és szárazföldhöz s úgyszólván már élni se tudott a vízben.

- Szinte hihetetlen! - álmélkodott Magnus Anders.

- Pedig a tudományos kísérlet adatait nem lehet megcáfolni, - felelte Patterson úr komolyan.

- S mi lett ebből a furcsa pontyból? - kíváncsiskodott Tony Renault. - Még mindig él?

- Fájdalom, nem! - felelte Patterson úr. - Egy napon véletlenűl a vízbe esett és belefuladt.

A harsogó kacagás, ami erre a nem várt befejezésre támadt, egyszeriben lerontotta a «tudományos kísérlet» adatainak a hitelességét s maga Patterson úr is versenyt kacagott tanítványaival a sikerült tréfán.

E pillanatban kívülről behallatszott Harry Markel harsány parancsszava:

- Minden legény a helyére!

A fiúk azonnal fölugráltak az asztaltól és fölrohantak a födélzetre. Éjszak-kelet felől csipős szél csapott az arcukba: - most már valóban indulhattak!

Négy matróz már beledugta a hosszu rúdakat a vasmacska sarujába és forgatni kezdte a nehéz alkotmányt. A fiúk is azonnal neki feküdtek a munkának és versenyt izzadtak a hajóslegényekkel. Másfelől John Carpenter és a többi matrózok a vitorlákkal bajlódtak és egymásután bontogatták ki őket.

- Keresztbe a rudakat - parancsolta Harry Markel.

A nagy vitorlarudak csikorogva fordúltak féloldalt s a szél belekapott a vitorlákba, melyek duzzadni kezdtek.

E pillanatban a hajó érezhetően megbillent: a vasmacska eleresztette a tenger fenéket s a szél azonnal vitte tovább.

- Előre délnyugatnak! - parancsolta a kapitány.

Az Alert lassan délnyugatnak fordult és egyre távolodott a parttól, miközben a fiúk levegőbe hajigálták süvegjeiket és hangosan hurráztak.

- Bőgjetek csak! - dörmögött magában John Carpenter, holnap úgy is oly csöndesek és némák lesztek, mint a sír!

Majd, oda fordúlva Harry Markelhez, csöndesen kérdezte:

- Ma éjjel végzünk velük?

- Se ma, se holnap! - felelte Harry Markel kurtán. - Mindegyik hétszáz font sterlinggel többet fog érni, ha Barbadosból elindulunk.

Másnap reggelre csipős szél kerekedett, s mire az Alert utasai fölkeltek, már nyoma se volt a szárazföldnek.

Harry Markel tehát elhatározta, hogy a tervezett gyilkosság végrehajtását egy időre elhalasztja.

Mindent meghányva-vetve, meggyőződött arról, hogy veszedelem nélkül végigjátszhatja Paxton kapitány szerepét, mivel az utasok nem ismerték a szerencsétlent, a hajó igazi legénységéből pedig egyetlen egy sem élt. Igaz, hogy ha eltette volna Patterson urat és növendékeit láb alól, azonnal indúlhatott volna kalózkodni a Csöndes-óceánra, s valóban ez is volt a szándéka: de a véletlen egyszerre keresztül húzta, illetőleg megváltoztatta terveit.

Miért is ne tenné meg az útat Barbadosig, mint Paxton kapitány, mikor mit se kockáztat ezzel?... Sőt határozottan nyer; mert ha az ifjak mindegyike és Patterson úr is, megkapják a jutalmat mrs. Seymour Kethlentől, fejenként hétszáz font sterlinggel többet szerezhet tőlük, ha addig vár a legyilkolásukkal.

Igaz, hogy cimboráinak egyik-másika, például Corty is, aggódott és ellenezte a dolgot. Utóvégre is nem lehet tudni, nem találkoznak-e az Antillákon valakivel, aki ismerte Paxton kapitányt, vagy legalább valamelyik matrózát?...

De Harry Markel sietett megnyugtatni az aggodalmaskodókat.

- Ez a Paxton sohase fordult meg az Antillákon, - magyarázta cinkosainak: - következésképpen senki sem ismeri ottan. A legénység nem számít, mert hisz a hajók majdnem minden kikötőben változtatják az embereiket. Az egész veszedelem, amit kockáztatunk, számba se jöhet azzal a roppant összeggel szemben, ami a markunkat üti, ha jól sikerül a dolog.

Ez az okoskodás hatott: a kapzsiság győzött a józan óvatosságon, s az Alert utasainak életét egyelőre semmi veszedelem se fenyegette.

Harry Markel, természetesen, legjobb szeretett volna egyenesen Barbadosba hajózni, hogy Patterson úr fölvegye mrs. Seymour Kethlentől a nagy jutalmat. Azután a legelső éjszaka a nyílt tengeren vízbe hányatta volna az utasokat mind, s megszabadulván tőlük, sietett volna egyenesen a Csöndes-óceánra.

Csakhogy mrs. Seymour Kethlen pontosan megszabta a hajó útirányát, melytől a kapitánynak nem volt szabad eltérnie.

Az első állomás Szent Tamás szigete, a második a Sainte-Croix, ahol Niels Harboe és Axel Vickborn dán földre léphetnek.

A harmadik állomás Saint-Martin szigete, félig francia, félig hollandus birtok, és Leuwen Albertus itt született. Ezután következik a Szent Bertalan-sziget, az egyetlen svéd birtok az Antillákon, máskülönben Anders Magnus szülőhelye.

Innen tovább Antigua és Guadeloupe érintésével, az Alert meglátogatja az angol Dominicát, a francia Martinique-ot és Santa-Lucia szigetét, s csak akkor fordul délnek, Barbados felé, ahol mrs Seymour Kethlen már várja őket.

E megszabott útiránynak megfelelően Harry Markel dél-nyugat felé vitorlázott, szép, csöndes időben, kedvező széllel. A tenger nyugodt volt, s a hajó utasai közül egyiket se bántotta a tengeri betegség. Legjobban Patterson úr örűlt ennek, aki már-már elhitette magával, hogy az egész utazás ily szépen, rendben és kellemetlenségek nélkül megy végbe.

De csakhamar keservesen kellett tapasztalnia, hogy csalódott. Déltájban a szél erősödött s a tenger nyugtalanabb lett. Az Alert, ámbár jól tartotta magát szél mentében, mégis erősebben bukdácsolt és Patterson úrnak kóvályogni kezdett a gyomra.

Ez kellemetlen ügy volt. S a fiúk, akiknek éles szemét mi sem kerülte ki, észrevették, hogy Patterson úr aznap délben sokkal kevesebbet evett, mint rendesen.

Az érdemes mentor ebéd után kissé törődötten vánszorgott föl a hajóhidra, ahol leűlt. Azt hitte, hogy a friss levegő majd helyrehozza, de nem úgy lett. Lassanként szédülni kezdett, a feje zúgott és egész testét hideg borzongás járta át.

- Nos, kapitány - kérdezte bágyadtan Harry Markeltől, aki ott járt-kelt a kormány körül: - most csak meg van elégedve? Azt hiszem, elegendő szelünk van.

- Nem is panaszkodom, - felelte kurtán Harry Markel.

- És tartós lesz ez a szél? - firtatta tovább Patterson úr nyugtalanul.

- Szerencsére az; sőt azt hiszem, még erősödik is.

Patterson úr nagyot sóhajtott s magában éppen nem találta «szerencsé»-nek, hogy a szél még erősödni is fog. Nagy nehezen talpra állt, lement a födélzetre és sétálni akart. De nem igen lehetett, mert a hajó veszedelmesen bukdácsolt, ringott, úgy hogy Patterson úr kénytelen volt minden pillanatban a kötelekbe kapaszkodni.

Az alattomos Corty, aki titkos kárörömmel szemlélte az «édesvízi patkány» sanyarúságát, színlelt jámborsággal odament a tántorgó Patterson úrhoz.

- Tudja-e uram - szólt a sipkáját megbillentve, - hogy mit kéne tennie?

- Ha megmondja, kedves barátom - felelte Patterson úr, megkapaszkodva a főárbocz kötélzetébe: - ha megmondja, akkor tudom.

- Hát ne nézzen a tengerre - tanácsolta Corty. - Mindjárt nem fog úgy szédűlni a feje.

- Könnyű ezt mondani, de nehéz ám megtenni! - felelte Patterson úr, meglehetősen rekedt, töredezett hangon. - Ez a tenger úgy csábítja és megbűvöli a szemet, mint a baziliskus.

Mondanunk se kell, hogy az Antilian School növendékei nem hagyták el Patterson urat a nyomorúságában. Ott jártak-keltek körülötte és mindenképpen igyekeztek könnyíteni a baján.

De ez, persze, sehogy se ment. Mert a tengeri betegség olyan nyavalya, amelynek nincsen orvossága. A fiúk tehát, nem tudván segíteni a bajon, szórakoztatni, mulattatni igyekeztek Patterson urat. Aztán egyik is, másik is tudott valami jótanácsot, és Patterson úr, mint a kezes bárány, minden tanácsot hűségesen megfogadott.

Hubert Perkins lement a hajószobába és fölhozott egy üveg finom rumot. Ebből két kis pohárkával belediktált Patterson úrba, aki kortyonként itta a jó szíverősítőt.

Egy órával később a jószívű Axel Wickborn hozott melisszacsöppeket, de már ez se használt. Patterson úr bágyadtan, elcsigázva, halálra váltan hevert a kényelmes széken, és várta a katasztrófát, mely minden pillanatban fenyegette.

A végzetes perc nem sokáig késett. Patterson úr egyszerre csak elsárgult, hebegett valamit, aztán gyorsan fölugrott, s amennyire tudott, sietve levánszorgott kabinjába. Vagy félóráig maradt oda.

Mikor ismét feljött a födélzetre, meglátszott rajta, hogy odalent megkönnyebbült, de azért az állapota éppen nem javult, sőt a gyöngesége még fokozódott.

A következő három napon a szél éppen nem gyöngült, s ennek megfelelően Patterson úr állapota sem javúlt. Mindent megpróbáltak vele: a teát, citromot, kávét, rumot, a hideg és meleg borogatásokat, a koplalást és a jóllakást: de mindez semmit se használt.

Végre az alávaló Corty, aki fölségesen mulatott a szegény Patterson úr nyomorúságán, színlelt részvéttel oda ment hozzá és azt kérdezte:

- Van-e bátorsága, Patterson úr?

A boldogtalan mentor csak nyögve bólintott rá igent a fejével.

- Akkor hát igyék meg egy pohár tengervizet, - tanácsolta Corty meggyőződéssel. - Ennek az orvosságnak néha bámulatos a hatása.

- Megpróbálja, Patterson úr? - kérdezte Hubert Perkins.

- Meg!... Meg! - nyögte a boldogtalan elszántan.

- Azonnal szolgálok vele! - ajánlkozott Corty, s lehajítván a kötélre kötött csöbröt, mindjárt föl is húzta, tengervízzel tele.

Patterson úr reszkető kezébe fogta a poharat és hősies elszántsággal nagyot húzott belőle. De csak az első kortyig mehetett: ez volt a kegyelemdöfés.

A mi ez után következett, tollal le nem írható. A szerencsétlen mentort oly görcsös ökrendezés fogta el, hogy egész teste vonaglott és rángatózott. A gaz Cortynak igaza volt: ennek az «orvosság»-nak valóban bámulatos a hatása...

- Na, ez se igen ér ám el épen Szent-Tamásig! - mondta John Carpenter megvetően, mikor a szerencsétlen Patterson urat levitték a kabinjába.

Pedig mégis elért. A drasztikus orvosságnak, amit Corty ajánlott, meg volt az a hatása, hogy teljesen kiürítette, kitisztította a gyomrot.

Nem maradván a gyomorban semmi, megszűnt a hányás ingere is, és a végkép elgyöngűlt, elcsigázott mentor ájulásszerű álomba merült.

Majdnem két napig tartott ez az állapota; de mikor fölocsúdott, megjött az étvágya is, és 48 óra múlva már ismét fönt járkált a födélzeten. Gyönge volt még, az igaz: de a betegségen már átesett, s mivel legyőzte, nem kellett többé félnie, hogy újra megkapja. A tengeri betegség olyan, mint a sárgaláz: aki egyszer kilábol belőle, soha többé meg nem kapja.

Az utazás elég kellemes volt. A többnyire szép és derűlt időt csak ritkán zavarta meg egy-egy futó, nyári zivatar, de ez is oly jelentéktelen volt, hogy az Alert föl se vette.

Az ifjak, hasznukra akarván fordítani a kedvező alkalmat, csupa mulatságból beálltak hajós inasoknak, s ha kellett, versenyt dolgoztak a matrózokkal. Különösen Tony Renault és Magnus Anders buzgólkodtak nagyon, és Patterson úr sokszor aggódott is volna értük, ha ott nincs Carpenter John, aki mindig nagyon vigyázott reájuk.

De hogy is ne vigyázott volna... hisz mindegyik ifjúnak az élete hétszáz font sterlinget ért neki!

Az ifjak egyik legkedvesebb szórakozása a horgászás volt, s ezt a mulatságot nem is eredménytelenül űzték. Legtöbb sikere volt a hidegvérű Leuwen Albertusnak, meg a türelmes Perkins Hubertnek, akik ketten több ízben ellátták a konyhát az ebédre való hallal.

Sok mulatságot szereztek a pajkos delfinek is, melyek csoportosan úszkáltak, bukdácsoltak a hajó körül. Az «óceán bohócai», ahogy e fürge és ügyes állatokat jellemzően elnevezték, bámulatos gyorsan és merészen játszottak a hajó mellett. Egymás után ugráltak ki a vízből, fél-két méter magasra, s aztán fejjel lefelé buktak ismét a tengerbe, s átbújván a hajó alatt, a másik oldalon szökkentek föl ismét.

A matrózok több ízben megkísértették, hogy megszigonyozzák őket, de eredménytelenül. A fürge állatok egyetlen farkcsapásukkal oly hirtelen vetették magokat odább, hogy mindig sikerült kitérniök a szigony elől, rendesen abban a pillanatban, midőn már azt hitték, hogy a gyilkos fegyver beléjük furódik.

De nem csak delfineket láttak, hanem cápákat is. E roppant falánk állatok folyton tátott szájjal úszkálnak a vízben, mindig készen, hogy mindent elnyeljenek, ami útjukba téved. Mindegy nekik, akármit kaphatnak: kalap, fadarab, boros palack, kötélvég, ételmaradék, szóval akármi, ami a hajóról a vízbe húll, kedves zsákmányuk nekik. S amit egyszer elnyeltek, soha többé napvilágra nem kerül.

Július 7-ikén az Alert matrózai fogtak egy cápát, amely legalább is két öl hosszú volt. Mikor elnyelte a vashorgot, melyre egy darab sózott húst tűztek csalétkül, oly irtózatos erővel rángatta a kötelet, hogy hat ember is csak igen nehezen tudta fölhúzni a födélzetre.

Clodion Lajos és társai mind odacsődültek a tömérdek szörnyeteg köré, melyet kíváncsisággal vegyes borzadálylyal vizsgáltak, de John Carpenter figyelmeztetésére hallgatva nem igen mertek közel menni hozzá, mert a vonagló és végét járó cápa farkcsapásai könnyen veszedelmesekké válhattak volna rájuk nézve.

A matrózok, mihelyt a cápa fönt volt a födélzeten, azonnal szekercével estek neki, s először megölték, aztán pedig földarabolták. A húsa ugyan élvezhetetlen, de az úszóiból kitűnő kocsonyát lehet készíteni, s a hajó szakácsa ki is tett magáért ezzel az ízletes fogással.

Az idő tehát nem telt unalmasan; az ifjak még vadásztak is. Néha ugyanis egész sereg sirály és viharmadár keringett a hajó fölött, és Hinsdale Roger, meg Clodion Lajos, akik legjobban tudtak a puskához, sokat lelőttek belőlük.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a hajó legénysége és az utasok között soha se lett bizalmasabb a viszony. Az ifjak voltaképen csak a födélzetmesterrel, meg Cortyval és Wagahval érintkeztek. A többi matrózok úgyszólván bújtak előlük, Harry Markel pedig mindig oly rideg, tartózkodó és kimért volt velük szemben, mint az első napon.

Gyakran találkoztak vitorlásokkal és gőzösökkel is, de ezek sokkal messzebbre voltak tőlük, semhogy szóba állhattak volna velük.

Különben Harry Markel, amennyire tehette, azonnal eltért rendes irányától, mihelyt hajót pillantott meg, s messzire elkerűlte, csakhogy ne kelljen vele érintkeznie.

Egy napon azonban még se térhetett ki. A Portland, egy igen nagy személyszállító amerikai gőzös, mely szintén az Antillák felé igyekezett, utolérte az Alert-t s mellette elhaladtában átszólt hozzá:

- Minden rendben van a hajón?

- Minden! - kiáltotta vissza Harry Markel.

- Semmi újság?

- Semmi.

- Hová mennek?

- Az Antillákra... És önök?

- San-Diegóba.

- Szerencsés utat!

- Szerencsés utat!

A Portland köszönt a zászlójával s pár óra múlva már el is tűnt a szemhatárról.

Tony Renault és Magnus Anders, akik legtöbbet törődtek az út irányával - sőt naplót is vezettek róla - július 19-ikén kiszámították, hogy már csak 50-60 mérföldnyire lehetnek a szárazföldtől.

Ez a szárazföld a Bermuda-szigetcsoport volt, amely körülbelül négyszáz szigetecskét számlál. Mindannyi angol birtok, és Bermuda, Szent-György, Cooper, meg Sommerset a legnagyobbak köztük.

John Carpenter, a kinek olyan szeme volt, mint a hiúznak, már délelőtt figyelmeztette a két ifjút:

- Nézzenek csak jobbra: a vasmacska meg a latin-vitorla közt, egyenesen...

- Nos? - kérdezte Tony Renault izgatottan.

- Nem látják a magas hegyeket?

- Én nem látok semmit, - jelentette ki Magnus Anders.

- Pedig a hegyek itt vannak, - felelte a matróz. - Látni amint túlemelkednek a felhőkön. Estig bizonyára önök is észreveszik őket.

S valóban, mielőtt a nap nyugovóra szállt, már jól lehetett látni a hatalmas hegyfokot, másnap reggel pedig alig tíz mérföldnyire voltak a Szent-Dávid-szigettől, mely a szigetcsoport legkeletibb pontja.

De ez napon hirtelen heves zivatar támadt. A józan ész azt tanácsolta volna Harry Markelnek, hogy megkerülve a hegyfokot, mögéje menekülve várja meg, míg az orkán végigsöpri a tengert és elmegy mellette: de ő nem merte ezt tenni.

Bermuda angol birtok: hátha ismerik ott Paxton kapitányt?

Ettől való féltében inkább maga is a viharral rohant dél-keletnek, mit se törődve utasaival, akiknek nagyobb része megkapta a tengeri betegséget, s ugyancsak keservesen szenvedett.

Patterson úr, aki már túl volt ezen a nyavalyán, bámulatraméltó önfeláldozással ápolta növendékeit, s fölötte büszke volt, hogy még csak az étvágyát se rontotta el a vihar.

Ez az orkán egyébként alaposan kiverte útjából a hajót, s midőn harmadnapra elállt a szél, s a tenger is csillapodni kezdett, legalább 300 mérfölddel messzebb voltak céljuktól, mint a vihar előtt.

Tony Renault és Magnus Anders, mihelyt a hajó nem himbálózott oly veszedelmesen, azonnal fölmásztak az árbockosárba, szétnézni, hogy nem látnak-e földet valahol...

Sehol semmi: köröskörül a sivatag tenger, ameddig a szem látott.

Mikor Harry Markel délben fölmérte a napmagasságot s kiszámította a hajó állását a földgömbön, kétszázötven tengeri mérföldnyire voltak az Antillák legközelebb eső szigetétől.

Kétszázötven mérföld: két-három nap még akkor is, ha nagyon kedvezőtlen a szelük...

Itt volt a Rubicon. Most még volt idejük megfontolni a banditáknak, hogy mit tesznek.

Előre menjenek-e, vagy... visszaforduljanak és a tengerbe hányják utasaikat: ez volt a fontos kérdés, amelyben határozniuk kellett.

Ha előre mennek: sokat kockáztatnak, de sokat is nyernek; ha visszafordúlnak: két hét alatt elérhetik a Csöndes-óceánt és kedvükre kalózkodhatnak...

A banditák egy részének éppen nem volt kedvére a kockázattal járó előremenetel. Igaz, hogy a hétszáz font sterling fejenként nagyon csábította őket; de viszont a hátuk is borsózott félelmükben, ha arra gondoltak, hogy valaki rájuk ismerhet az Antillákon.

...Most még van idő - mondogatták... Holnap, vagy akár ma éjjel is, meglephetik álmukban a gyanútlan utasokat, s pár perc alatt végezhetnek velük. Aztán az Alert délnek fordúl s megy az útjára...

De Harry Markel hallani se akart erről. Cinkosainak minden okoskodására és ellenvetésére csak ezt felelte:

- Bízzatok bennem! Nincs mitől félnünk!

S ezt oly meggyőződéssel s akkora elszántsággal mondta, hogy a banditák lassanként maguk is bízni kezdtek, s végre vállat vonva mondták:

- Hát legyen!... Utóvégre Harry is vásárra viszi a bőrét!... Hátha ő jobban tudja, mit csinál?

Így aztán július 25-ikén már csak hatvan mérföldnyire voltak az Antilláktól, s valószínű volt, hogy még estének előtte megpillantják Szent Tamás partjait.

Ezt a napot Tony Renault és Magnus Anders ismét odafönt töltötték az árbockosarakban: sőt fogadtak is, hogy ki látja meg először a földet...

De, még mielőtt a földet megpillantották volna, egyéb is történt. Délután négy óra tájban ugyanis Tony Renault hangosan lekiáltott:

- Hajó!

Öt-hat mérföldnyire, egyenesen az Alert orra előtt, vékony füstoszlop szállt fölfelé a szemhatárról; látszott, hogy gőzös jár arra.

Ez a gőzös nagyon gyorsjárású lehetett, mert félóra múlva már egészen jól látható volt, s a következő félóra alatt oly közel jött az Alert-hez, hogy alig volt tőle negyedmérföldnyire.

Az utasok kíváncsian találgatták a födélzeten, hogy miféle hajó lehet.

- Hadi gőzös, - mondta az egyik.

- Én már a zászlaját is látom... angol.

- A neve pedig «Essex» - toldta meg Tony Renault, aki a kapitány messzelátójával kibetűzte a hajó nevét.

- És, úgy létezik, velünk van dolga...

Valóban, úgy látszott és úgy is volt.

Az Essex 5-600 tonnás cirkáló-gőzös volt, s miután fölhúzta hadi lobogóját, félgőzre fogta a gépjét s egyenesen az Alert felé tartott.

Képzelhetjük, mily szorongó aggodalmak szállták meg a banditákat!... Egyik rémkép a másikat váltotta föl izgatott képzelmükben, s egyik-másik már látni vélte magát az akasztófán!

Vajon nem lehetséges-e, hogy Queenstownban mindent megtudtak, s fölfedezvén a gyilkosságot, sürgönyöztek az Antillákra, hogy fogják el az Alert-t az ál-Paxtonnal és fegyenctársaival együtt?... S hátha az Essex most azért jött eléjük, hogy elfogja őket?

Eleinte ilyen rémes aggodalmak villantak át Harry Markel agyán, de a ravasz gonosztevő csakhamar elnyomta szorongását és higadtabb lett.

...Nem lehet az, hogy az Essex az ő elfogatásukra jött elébük. Még ha fölfedezték is a gyilkosságot, senki se tételezné föl róluk azt a hallatlan vakmerőséget, hogy az Antillákra jöttek volna a helyett, hogy meneküljenek... Nem! erről szó se lehet.

Így megnyugodva, Harry Markel elszántan és hidegvérrel várta a történendőket. Az Essex jelezte lobogójával, hogy beszélni akar vele; keresztbe kellett hát fordítani a vitorlákat, hogy a hajó megálljon, s egyúttal a lobogót is föl kellett húzni...

A döntő pillanat közeledett: kitérni előle már nem lehetett. Még ha az Alert szökni akart volna is, minden kísérlete hiába való lett volna; az Essex negyedóra alatt utóléri s akkor mindennek vége.

Most a cirkálóhajó egyik csónakját leeresztették, s mihelyt a csónak a vízen volt, azonnal két tiszt szállt le és ült bele.

Pár perc múlva mind a ketten az Alert födélzetén voltak.

- Hol a kapitány? - kérdezte az idősebbik.

- Itt vagyok, - felelte Harry Markel előlépve.

- Ön Paxton kapitány?

- Az vagyok.

- S ez a hajó az Alert, mely június 30-ikán indúlt el Queenstown kikötőjéből?...

- Úgy van, uram.

- S az «Antilian School» növendékei szintén a hajón vannak?

- Ott állnak a hídon - felelte Harry Markel, s rámutatott Patterson úrra meg az ifjakra, akik egy szót se vesztettek el ebből a párbeszédből.

A két tiszt, Harry Markeltől követve, fölment a hajóhídra s miután köszöntötte az utasokat, az angolokat jellemző hideg udvariassággal fordúlt Harry Markelhez:

- Paxton kapitány, az Essex parancsnoka örül a szerencsének, hogy találkozott az Alert-vel s mi is örülünk, hogy jó egészségben látjuk önöket.

Harry Markel néma főhajtással köszönte meg a jó kívánságot s várta, hogy a hadnagy megmondja, miért jött föl a hajóra.

- Jó útjuk volt - kérdezte a hadnagy: - s az időjárás kedvezett?

- Nem panaszkodhatunk - felelte Harry Markel: - csak most, pár napja, értünk erős vihart, amely ki is vert utunkból néhány száz mérfölddel.

- Ah, hát ezért késtek? - kérdezte a hadnagy közömbösen.

Majd, az utasok felé fordúlva, így szólt:

- Patterson úr?...

Az érdemes mentor előlépett, s tisztelettudóan meghajtván magát, így szólt:

- Engedje meg, uram, hogy bemutassam önnek fiatal útitársaimat, s egyúttal kérem, fogadja legmélyebb tiszteletem és kiváló nagyrabecsülésem kifejezését...

- Amellyel vagyok, alázatos szolgája, Horatio Patterson... - súgta a pajkos Tony Renault a szomszédja fülébe.

A két tiszt kezet fogott Patterson úrral, majd az idősebbik odafordúlt Harry Markelhez:

- Hol a legénység?... kérem, sorakoztassa őket.

Harry Markel megdöbbent; de még nála is jobban megdöbbent John Carpenter, hogy mi lesz most?!... De habozni vagy tétovázni nem lehetett, s a banditák lassan sorakoztak a főárboc előtt.

A két tiszt önkénytelenül összenézett és a fejét csóválta: ennyi csúf pofát rég láttak egy rakáson.

- Csak kilenc legénye van? - kérdezte az idősebbik.

- Csak kilenc - felelte Harry Markel.

- Pedig mi úgy tudjuk, hogy az Alert legénysége tíz ember volt... önt nem számítva, Paxton kapitány.

Ez a kérdés annyira kihozta sodrából Harry Markelt, hogy hamarjában felelni se tudott rá. Hogy időt nyerjen, azt kérdezte:

- Minek köszönhetem a szerencsét, uram, hogy a hajómon tisztelhetem önöket?...

Ez a kérdés annyira természetes volt, hogy a hadnagy habozás nélkűl megfelelt rá:

- Csak azért jöttünk önök elébe, mert Barbadosban már nyugtalankodtak az Alert hosszas elmaradása miatt. A szülők és rokonok mind az Antillákon, mind Európában aggódtak. Mrs. Seymour Kethlen megkérte a kormányzó urat, hogy kerestesse a hajót s a kegyelmes úr az Essex-et küldte az «Alert» elébe. Ez az oka a mi látogatásunknak, de most, hogy látjuk, hogy minden rendben van a hajón, őszintén örülünk, hogy szerencsésen megérkeztek.

Ez a nagy figyelem és részvevő aggodalom lelke mélyéig meghatotta Patterson urat, aki menten meg is köszönte a hadnagynak a meleg érdeklődést. A maga és növendékei nevében megkérte a tisztet, hogy tolmácsolja őszinte hálájukat Mrs. Seymour Kethlennek és Barbados kormányzójának.

Harry Markel azonban megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy - mivel az Alert mindössze csak két napot késett - talán mégse volt elegendő ok a nagy aggodalomra s az Essex mozgósítására.

- E két napi késedelmen kívűl - felelte a hadnagy - még egyéb okunk is volt az aggodalomra.

John Carpenter és Corty megrezzenve néztek össze. Maga Harry Markel is megdöbbent egy kissé, azért vigyázott magára s a legcsekélyebb jellel sem árúlta el belső nyugtalanságát.

- Mikor indúlt el az Alert? - kérdezte a hadnagy.

- A vasmacskát június 30-én este félnyolc tájban szedtük föl, - felelte Harry Markel. - De még jóformán ki se értünk az öbölből, mikor a szél már elállt s az «Alert» másnap egész nap szélcsöndben vesztegelt a hegyfok alatt.

- Harmadnap reggel pedig - mondta most a hadnagy - egy hullát találtak a parton, ahová a tenger áramlata vetette ki. Ruháiról s a gombjairól fölismerték, hogy a szerencsétlen, amíg élt, az Alert matróza volt.

John Carpenter és a többiek szinte megdermedtek a rémülettől. Ez a hulla valamelyik áldozatuk hullája lehetett s az átkozott véletlen talán árúlója lett gyilkosságuknak.

Az Essex hadnagya elmondta most, hogy Barbados hatóságait táviratban értesítették erről az eseményről s leginkább ez a körülmény nyugtalanította őket, mikor az «Alert» nem érkezett meg a kitűzött időre.

Majd azt