JULES VERNE: AZ ÚJ HAZÁBAN

A tavasz már október második felében beköszöntött. A déli földtekén ezzel a hónappal kezdődik a szép idő. A tél nem volt nagyon zordon a szigeten, mely az Egyenlítő és Baktérítő közt, a déli szélesség tizenkilenczedik foka alatt volt.

Új-Svájcz ideiglenes lakosai tehát ismét hozzáfoghattak rendes munkájukhoz. A mióta Fritz megmentette a fiatal angol leányt a Füstölgő-Sziklán, azóta Zermatt úr, a felesége, négy fia és Jenny Montrose boldogok voltak. Igaz, hogy sokat aggódtak jövőjükön, mert nem igen volt valószínű, hogy valaha megszabadulnak e szigetről; az is igaz, hogy bánatosan emlékeztek vissza hazájukra és szerettek volna a világgal érintkezni; de mivel ez egyelőre lehetetlen volt, beletörődtek a sorsba, s igyekeztek élvezni azt a kevés örömet, a mit a végzet még meghagyott nekik.

Ezen a napon Zermatt úr kora reggel eltávozott Felsenheimból, s kisétált a Sakál-patak partjára. Fritz és Jack már megelőzték és magukkal vitték horgaikat is; Ferencz is nem sokára utánuk ment, Ernő azonban, a ki szeretett lustálkodni, még föl sem kelt.

Zermattné meg Jenny ugyanekkor a háztartás, a takarítás apró dolgaival foglalatoskodtak.

- Apám, úgy látszik, hogy ma igen szép napunk lesz, - mondta Jack.

- Magam is azt hiszem, fiam, - felelte Zermatt úr - sőt reménylem, hogy az idő állandóan szép marad, mert már itt a tavasz.

- Mit fogunk ma csinálni? - kérdezte Ferencz.

- Horgászni megyünk, - felelte Fritz.

- Az öbölbe? - kérdezte Zermatt úr.

- Nem, - viszonzá Fritz. - Ha fölmegyünk a Sakál-patak mentén egész a hídig, több halat foghatunk, mint a mennyit villásreggelire elkölthetünk.

- Hát aztán? - tudakolta Jack.

- Aztán, kedves fiam, - felelte Zermatt úr - majd csak akad valami dolgunk. Délután, például, ki akarok rándulni Falkenhorstba, hogy megnézzem, a viharok nem rongálták-e meg. Különben, mihelyt a szép idő állandó marad, meg kell látogatnunk többi telepeinket is: Waldegget, Zuckertopot, az eberfurti remetelakot, a Prospect Hill villáját... s végre még állatainkra is kell gondolnunk, s ültetvényeinket is rendbe kell hoznunk.

- Nagyon helyes, apám, - viszonzá Fritz. - De mivel ma délelőtt még van egy-két szabad óránk: menjünk, Jack! rajta, Feri!...

- Készen vagyunk! - kiáltott föl Jack - sőt én már érzem is, hogy egy szép pisztráng bekapta a horgomat... Hopp! vigyázz.

S úgy tett, mintha csakugyan kirántotta volna a vízből a képzelt halat, majd hangosan, vígan fölkiáltott:

- Előre hát! Indulj!...

Lehet, hogy Feri szívesebben otthon maradt volna Felsenheimban, a hol délelőttönkint olvasgatni, tanulgatni szeretett, de a bátyja jó kedve őt is magával ragadta. A három testvér tehát elindult a patak jobb partján, de Zermatt úr visszahívta őket.

- Annyira siettek horgászni, - mondta - hogy valamiről egészen megfeledkeztek...

- Miről, apám? - kérdezte Jack csodálkozva.

- Arról, a mit minden esztendőben meg szoktunk tenni, mihelyt a tavasz beköszönt...

Fritz oda lépett apjához, gondolkozva csóválta, vakargatta a fejét, s töprenkedve kérdezte:

- Ugyan mi lehet az?

- Hogy-hogy?... hát nem jut eszedbe, Fritz?... s neked sem, Jack?... Feri? - kérdezte Zermatt úr.

- Talán nem köszöntöttünk föl, nem csókoltunk meg annak az örömére, hogy itt a tavasz? - tréfált Jack.

- Ej, dehogy! - szólt közbe Ernő, a ki épp most ért oda, s még mindig félálmosan nyújtózkodott, dörzsölte a szemeit.

- Akkor hát az lesz, hogy reggeli nélkül indultunk útnak, úgy-e, Ernő? - csipkelődött Jack.

Mert Ernőnek meg volt az a bocsátandó bűne, hogy nagyon szerette a jó falatokat.

- Szó sincs róla! - felelte Ernő a fejét rázva. - Apám csak azt akarja eszetekbe hozni, hogy tavasz kezdetén minden évben két lövést szoktunk tenni a Czápa-szigeten levő ágyúkból.

Valóban ez volt a szokás. Október második felében, az esős évszak elmúltával, Fritz és Jack át szoktak csónakázni az Üdv öblén át a szigetre, fölhúzták Új-Svájcz lobogóját az árboczra, s két ágyúlövéssel üdvözölték a hazai zászlót. Aztán inkább gépiesen, mint kíváncsiságból, szétnéztek a tengeren, hogy nincs-e valahol hajó, a mely meghallaná a lövéseket és felelne rájuk?...

- Tökéletesen igaz! - mondta Fritz - mi bizony meg feledkeztünk a kötelességünkről!... Jer csak, Jack: készítsük el a kaiakot és menjünk... Egy óra múlva megint itthon lehetünk.

- Mire való ez a czéltalan lövöldözés?... Évről-évre kilőjük az ágyúinkat, de dörgésük csak a visszhangot ébresztik föl Falkenhorst és Felsenheim szikláin!... Minek pazaroljuk a puskaport? - jegyzé meg Ernő.

- Na, erről rád ismerek, Ernő! - felelte Jack nevetve. - Szerinted, mivel a lövéseknek nincsen kézzelfogható hasznuk, lőni sem volna szabad, mert ez pazarlás!

- Nincs igaza! - vágott közbe Zermatt úr. - Ha nem adunk jelt magunkról, még a parthoz közel járó hajók sem vehetnek észre bennünket... A Czápa-szigeten fölvont lobogót a nyílt tengerről nem lehet meglátni: ellenben a két ágyúlövés legalább jó másfél mérföldnyire elhallatszik... Ez az egyetlen mód, hogy észrevetessük magunkat a netán erre járó hajókkal...

- Akkor hát, - mondta Ernő - legokosabb lenne lövöldözni minden reggel és minden este...

- Mindenesetre, - hagyta helyben Jack - éppen úgy, mint a haditengerészek teszik...

- Ohó! - szólt most Fritz - csakhogy a haditengerészeknek sok ám a puskaporuk, s ha elfogy, tudják hol kaphatnak megint...

- Nekünk pedig senki sem fog adni, ha elfogy, - toldá meg Ernő - azért okosabb volna abban hagyni a czéltalan lövöldözést.

- Ne aggódjál, fiam, - felelte Zermatt úr - egyelőre még elég puskaporunk van. S ha esztendőnkint négy ágyúlövést teszünk - kettőt a tél elején, kettőt a tél végén - ez még nem tesz tönkre bennünket.

- Apámnak igaza van! - helyeselte Jack. - És ha Felsenheim meg Falkenhorst visszhangjának nem tetszik a dörgés: itt van Ernő... majd kiengeszteli őket valami szép költeménnyel... Gyerünk, Fritz!

- De előbb figyelmeztetni kellene anyánkat, - mondta Feri.

- És a kedves Jennyt is, - tette hozzá Fritz.

- Majd én figyelmeztetem őket, - szólt Zermatt úr. - Szegények még utóbb azt hihetnék, hogy valami hajó vet horgonyt az Üdv öblében...

E pillanatban Zermattné és Jenny Montrose, a kik szintén utánuk jöttek, kibukkantak a fák közül. Fritz először megcsókolta anyját, aztán kezet szorított a fiatal leánnyal, a ki mosolyogva fogadta a köszöntést; majd meglátva, hogy Jack egyenesen a patak kis kikötője felé siet, ahol a csónakok álltak, azt kérdezte:

- Micsoda?... talán csak nem szállnak tengerre?

- De pedig az a szándékunk, Jenny! - viszonzá Jack vidáman megfordulva és megállva. - Fritz meg én nagy útra készülünk.

- Nagy útra? - ismételte Zermattné meghökkenve, mert mindig aggódott, ha a fiai csónakba ültek, bár valamennyi kitűnően értett az evezéshez.

- Légy nyugodt, kedves Betsie, - mondta Zermatt úr - s ön se aggódjék, kedves Jenny. Jack csak tréfál... Nem mennek messzire: csak a Czápa-szigetre, hogy fölhúzzák a lobogót és két ágyúlövéssel üdvözöljék... Ez az egész!

- Akkor jól van! - örvendezett Jenny. - S mialatt Fritz meg Jack odajárnak a szigeten, Ernő, Feri meg én elmegyünk horgászni... ha ugyan Betsie mamának nincs rám szüksége...

- Nincs, kedves leányom, - viszonzá Zermattné - én az alatt megfőzöm az ebédet.

Jack levitte a kaiakot a Sakál-patak torkolatáig, s ott Fritz is beszállt. A többiek, a kik idáig kísérték őket, szerencsés útat kivántak nekik, s a kis csónak vígan, gyorsan siklott a tenger felé. A két testvér egymás mögött ülve a kaiak szűk nyílásaiban, erős kézzel, ügyesen hajtotta a kis csónakot, mely egyenesen a felé a kis tengerszoros felé siklott, mely az Üdv öblét a nyílt tengerrel összekötötte.

Ebben az időben Fritz már huszonöt éves volt. Erős, ügyes, minden fáradságot megbíró, bátor vadász és hatalmas gyalogló volt: szóval igazán becsületére vált családjának. Természete is szelídebb lett; a heves vérű, lobbanékony ifjúból higgadt férfi vált, s ezt a változást, talán tudtán kívül, Jenny Montrose okozta. Mióta Fritz a Füstölgő-Sziklán megmentette a fiatal leány életét, napról-napra jobban megszerette. Jenny nagyon kedves és jó teremtés volt; szép szőke haja fényes és lágy volt, mint a selyem, kék szemei szelíden ragyogtak, s mióta a sora a Zermatt-család keblébe hozta őt, valósággal a vidámság, elégedettség költözött a szegény hontalanok közé.

Ernő, Jack és Feri testvérüknek fogadták Jennyt, de Fritz még jobban szerette, mintha testvére volna. A fiatal leány sem tudta elfeledni, hogy Fritz mentette meg az életét.

Jack méltó öccse volt Fritznek. A huszonegy éves fiú mindenben versenyezhetett bátyjával: épp oly ügyes, bátor és fáradhatatlan volt, mint Fritz, s e mellett vidám, szolgálatra kész és engedelmes. Túlságos jó kedvében néha-néha gúnyolta, megcsipkedte testvéreit is, de ezek szívesen megbocsátották neki a tréfát, mert valóban jószívű és derék fiú volt.

A kaiak e közben nyílként surrant tova a vízen. A keleti sivár parton csak az alacsony, egymásba folyó homokdombok látszottak, míg a másik partot a zöldellő bokrok, fák takarták, a Sakál-patak torkolatától egész a távol fekvő Csalódás-fokig.

- Annyi bizonyos, - szólalt meg Fritz, - hogy a mi új hazánk épen nem esik a hajók útjába, s az Indiai Óczeánnak ezt a részét ritkán látogatják.

- Bánom is én - felelte Jack vállat vonva - legalább nem födözik föl Új-Svájczot... Az első hajó, mely ráakadna, úgy is rögtön elfoglalná, s elvenné tőlünk... Mert az bizonyos, hogy az a hajó nem svájczi hajó lenne, - mivel Svájcznak sem tengere, sem flottája nincs!

- De hát a jövő... Jack!... a jövő?... - kérdezte Fritz.

- A jövő? - viszonzá Jack. - Nos, a jövő a jelen folytatása lesz s ha te nem vagy vele megelégedve...

- Mi talán meg lehetnénk vele elégedve, - mondta Fritz gondolkodva - hanem te elfelejted Jennyt... meg az apját, a ki azt hiszi, hogy leánya is elveszett a Dorcas hajótörésében... Vajon nincs-e igaza szegény Jennynek, ha szíve-lelke egész erejével apjához kívánkozik?... Tudja, hogy apja otthon van Angliában: de hogyan jusson el oda, ha csak valami hajó erre nem téved?...

- Igaz, - mondá Jack és elmosolyodott, mert tudta, hogy miért törődik Fritz oly nagyon Jenny sorsával.

Háromnegyed órai szorgalmas evezés után a kaiak orra partot ért a Czápa-szigeten. Fritz és Jack első gondja volt meg vizsgálni az ültetvényeket, hogy a tél nem pusztította-e el őket. A szigetnek az a része, a hol az ültetvények voltak, rendesen nagyon sokat szenvedett a viharoktól, mert egészen nyitva volt az északkeleti szelek előtt; az idei télen azonban a viharok ritkábbak voltak, s alig néhány fát döntöttek ki. A sövény-kerítés, melybe az elfogott antilopokat zárták, szintén sértetlen volt, s az állatok elég jól teleltek ki, mert a kerítésen belül bőven találtak füvet és vizet. Összesen vagy ötven darab legelészett a cserényben, s valószínű volt, hogy a számuk még növekedni fog.

- Ugyan mit csinálunk ezekkel az állatokkal? - kérdezte Fritz, gyönyörködve a vígan ugrándozó kedves jószágokban.

- Majd eladjuk, - viszonzá Jack.

- Hát azt hiszed, hogy előbb-utóbb mégis csak jönnek erre hajók, a melyek megveszik? - kérdezte Fritz.

- Szó sincs róla! - felelte Jack - ha valaha eladjuk őket, akkor csakis Új-Svájcz piaczain fogjuk eladni.

- Új-Svájcz piaczain?... Ha téged hall az ember, azt hihetné, hogy Új-Svájcznak nemsokára piaczai is lesznek!

- Persze, hogy lesznek, Fritz: éppen úgy, mint lesznek tanyái, falvai, községei, sőt még fővárosa is... s ez a főváros maga Felsenheim lesz...

- És ugyan mikor?

- Majd akkor, ha Új-Svájcz területén több ezer ember fog lakni...

- Idegenek?

- Nem, Fritz: nem idegenek! - erősködött Jack. - Mind svájcziak, csupa svájcziak... A mi hazánk eléggé népes és könnyen küldhet utánunk pár száz családot.

- De Svájcznak soha sem voltak gyarmatai, Jack: s alig hiszem, hogy ezentúl is lesznek...

- Ha több nem is, legalább ez az egy meglesz...

- Hm! - csóválta a fejét Fritz - a mi földieink nem igen szeretnek kivándorolni...

- Hát mi?... - kiáltott föl Jack - hát mi nem vagyunk svájcziak?... és lám, mégis kivándoroltunk!

- Ki ám, mert kényszerítve voltunk rá, - viszonzá Fritz. - De én attól félek, hogy ha Új-Svájcz valamikor benépesedik, meghazudtolja a nevét, mert lakosai nem svájcziak, hanem angol-szászok lesznek.

Fritznek igaza volt. Nagy-Britannia abban az időben legjobban gyarmatosított az összes európai államok közt, s az Indiai-Óczeán szigeteit, partvidékeit lassankint egészen hatalmába ejtette.

A két testvér körüljárta az ültetvényeket, s végre ahhoz a félszerhez ért, mely alatt a két ágyút fölállították. Fölérve a dombra, messzelátóval vizsgálták a tengert, de hiába. A nagy síkon, mely a Csalódás-fok és az Üdv öblének déli szarva közt hullámzott, nem láttak semmit sem, csak a feketén csillogó szirtcsoportot, melyen a Landlord törést szenvedett.

Bementek a nyitott félszer alá, s hozzáfogtak a munkához. Föl kellett húzniok a félszer elé leásott árboczra a piros-fehér svájczi lobogót, mely aztán ősz végéig ott maradt, s aztán két ágyúlövéssel kellett üdvözölniök a hazai zászlót.

Mialatt Jack a lobogóval bajlódott, Fritz gondosan megvizsgálta, megtöltötte és fölporozta a két ágyút. Ekkor fél nyolcz volt. A szél alább hagyott, s a végtelen tenger vakítóan ragyogott a meleg, tavaszi verőfényben.

- Készen vagy-e? - kérdezte Fritz.

- Készen! - kiáltotta Jack és hirtelen fölrántotta a zászlót az árbocz csúcsára, a hol vígan lobogott.

- Tüzet!... - kiáltotta Fritz. - Tüzet!... ismételte másodszor is és a két ágyúlövés dörögve verte föl a távoli hegyek visszhangját.

Fritz mindjárt tisztítani kezdte az ágyúkat, de alig dugta be az ágyú csövébe a töltővesszőt, midőn hirtelen megrezzenve fölegyenesedett.

Távolról tompa dörrenés moraját hozta feléjük a szél.

- Mi volt ez? - kiáltott föl izgatottan.

- Ágyúlövés! - kiáltott föl Jack.

- Nem... - viszonzá Fritz - az lehetetlen!... Bizonyára csalódtunk!

- Hallgassunk csak! - mondta Jack halkan, a lélegzetét is visszafojtva.

Most egy második dörrenés rázta meg a levegőt, majd egy harmadik, mely körülbelül egy percz múlva követte a másodikat.

A két testvér kirohant a félszerből.

- Úgy van, úgy!... ez már ágyúlövés! - ismételte Jack.

- És kelet felől lőttek!... - tette hozzá Fritz.

Hát csakugyan hajó lett volna?... hajó, mely Új-Svájcz mellett elmenve meghallotta a két ágyúlövést és felelt rájuk, s talán befordul az Üdv öblébe is?...

II. FEJEZET.
A kaiak hazatérése. - A hír hatása. - Három napos zivatar. -
Kirándulás kémszemlére. - A hadihajó.

Mikor a czápa-szigeti két ágyú eldördült, Felsenheim sziklái visszaverték a dörrenést és Zermatt úr, a felesége és Jenny, Ernő meg Ferencz mind fölszaladtak a partra, a honnan még láthatták a gomolygó szürke füstöt, mely lassan húzódott Falkenhorst felé. Ujjongva és zsebkendőiket lobogtatva feleltek a két lövésre, mely a hazai zászlót üdvözölte.

Aztán mindnyájan dolgukra akartak menni, de Jenny, a ki messzelátóval vizsgálta a tengert, egyszerre csak fölkiáltott:

- Nini! Fritz és Jack már indulnak is!

- Ilyen hamar?... - csodálkozott Ernő. - Hisz még alig tisztíthatták meg az ágyúkat! Ugyan miért siethetnek ily nagyon?

- Pedig valóban sietnek, - mondta Zermatt úr, látva, hogy a kaiak csakugyan elhagyja a partot.

- Igazán különös! - tünődék Zermattné. - Talán valami fontos hírt hoznak?

- Alighanem úgy lesz, - vélekedék Jenny.

Jó hír lesz-e, vagy rossz? ezen a kérdésen töprenkedett mindenki.

Valamennyien izgatottan nézték a kaiakot, mely rohamosan közeledett. Zermatt úrnak az is eszébe jutott, hogy ez a gyors visszatérés talán menekülés is lehet a vadak elől... s aggódva kémlelte a tengert mindenfelől, hogy nem látja-e valahol az üldözők csónakjait. De semmi gyanúsat sem vett észre. Közös akarattal mindnyájan a Sakál-patak torkolatához siettek, a hol a kaiaknak ki kellett kötnie. Negyedórai izgatott várakozás után a kis csónak végre nyílsebesen befordult a patak kikötő-öblébe, s a két testvér a partra ugrott.

- Nos, mi történt? - kérdezte Zermatt úr.

Fritz és Jack annyira kimerültek a nagy erőlködésben, hogy eleinte csak zihálva kapkodtak levegő után és némán mutogattak kelet felé, a nyílt tengerre.

- De hát mi történt? - ismételte Ferencz és izgatottan belekapaszkodott Fritz karjába.

- Ti nem hallottátok? - kérdezte végre Fritz lihegve.

- Mit?... a két ágyúlövést a Czápa-szigetről? - kérdezte Ernő. - Persze, hogy hallottuk!

- Nem azt, nem! - felelte Jack - nem a mi lövéseinket, hanem a feleletet rájuk...

- Micsoda? - kiáltott föl Zermatt úr - a feleletet?...

- Hát feleltek rá?... - álmélkodott Zermattné, összecsapva a kezeit. - Lehetetlen!

Jenny odalépett Fritzhez, s halálsápadtan az izgatottságtól szorongva kérdezte:

- Talán ágyúlövéseket hallottak?...

- Azt, Jenny, - viszonzá Fritz - három ágyúlövést, még pedig rendes időközökben, egymás után!

Fritz oly határozottan beszélt, hogy állításában nem kételkedhettek. Egyébiránt Jack is megerősítette bátyja szavait, sőt még meg is toldotta ezzel a föltevéssel:

- Kétségtelen, hogy hajó tévedt Új-Svájcz közelébe, s a mi két ágyúlövésünk fölébresztette a figyelmét...

- Hajó!... hajó!... - suttogta Jenny.

- S honnét hallottátok a lövést? - tudakolta Zermatt úr.

- Keletről, a nyílt tenger felől, - viszonzá Fritz - s én azt hiszem, hogy az Üdv öblének bejáratához közel lehetett...

Ez valószínű volt, mert szinte bizonyosnak látszott, hogy az Üdv öble pár mérföldnyi hosszú lehet, s rajta túl a nyílt tenger fekszik. Biztosan ugyan nem tudták ezt, mert Új-Svájcznak azt a részét még soha sem vizsgálták meg.

Pár perczig valamennyien meglepetve, álmélkodva, szorongva bámultak egymásra... Hajó érkezett Új-Svájcz közelébe: hajó, mely ismét érintkezésbe hozhatja a világgal a Landlord szerencsétlen hajótöröttjeit, a kik már tizenegy év óta élnek a világtól távol... olyan újság, olyan remény volt ez, mely valamennyiüket lelkük mélyéig megrendítette.

Mindnyájan az isteni Gondviselés jóságát, a közeli megszabadulás lehetőségét látták ebben a három ágyúlövésben... Zermattné már a jövőn tépelődött, Jenny apjára gondolt, a kiről azt hitte, hogy soha többé az életben nem láthatja viszont... Zermatt úr és fiai az édes hazáról ábrándoztak... És mindnyájan könnyezve, boldogan ölelték, csókolták egymást.

- Mindenekelőtt adjunk hálát Istennek, - szólt végre Feri - hogy nem hagyott el bennünket, hanem segedelmünkre sietett magas pártfogásával!

Természetes volt, hogy Feri így beszélt. Tudjuk, mily vallásos volt mindig, s ez a vallásosság idővel egyre mélyebb gyökeret vert szívében. A fiú végtelenül szerette, szinte bálványozta anyját, s minden munkájában segítségére volt. Ő volt a legkisebb, s mégis, ha nagy ritkán súrlódás támadt a különben egyetértő családban, ő volt a béke közvetítője, a ki megint összhangot, szeretetet hozott a viszálykodók közé.

Miután az egész család áhítatosan hálát adott Istennek különös kegyelméért, azon tanácskoztak, hogy mit tegyenek.

Legelsőnek Fritz szólalt meg:

- Azt hiszem legczélszerűbb lesz, ha elébe megyünk ennek a hajónak, még pedig a keleti part mentén, a mely valószínűleg északról délnek húzódik.

- Ki tudja, nem késtünk-e már el? - aggodalmaskodott Jenny.

- Alig hiszem! - felelte Ernő. - Lehetetlen, hogy a hajó kapitánya ne igyekezzék megtudni...

- Ez mind csak üres beszéd! - vágott közbe Jack. - Jobb lesz, ha rögtön indulunk.

- Előbb még rendbe kell hoznunk a nagy csónakot, - jegyezte meg Zermatt úr.

- Az nagyon sokáig tartana, - mondta Fritz - elég lesz a kaiak is.

- Nem bánom! - hagyta helyben Zermatt úr.

Majd hozzátette:

- A fő az, hogy óvatosak legyünk. Az ugyan nem valószínű, hogy malájok, vagy ausztráliai pápuák kötöttek ki a keleti parton... de az Indiai-Óczeánt gyakran látogatják a kalózok, ezektől pedig minden gonoszság kitelik...

- Úgy van, - helyeselte Zermattné is - s ha ez a hajó csakugyan kalózhajó, jobb ha nem is talál meg bennünket...

- Én magam megyek, - jelentette ki Zermatt úr - s mielőtt szóba állok velük, tudni akarom, hogy kicsodák.

Ez okos terv volt: csak meg kellett valósítani. Csakhogy, szerencsétlenségre, az idő ez alatt nagyon megváltozott. Nyugat felől erős szél támadt, s olyan hullámokat vert a tengeren, hogy a kaiakkal nem lehetett megkoczkáztatni az elindulást. Lassan kint az ég is elborult: sötét, viharos felhők kergetőztek a levegőben.

Zermatt úr már arra gondolt, hogy a nagy csónakot rendbe hozza, s azon indul el, de erről a tervéről is le kellett mondania. Még délelőtt valóságos orkán kerekedett, s toronymagasságra korbácsolta a habokat az Üdv öblében.

Ez a váratlan vihar halomra döntötte a szegény száműzöttek minden reménységét... Kérdés, hogy mire elmúlik, ott lesz-e még a hajó, s nem menekült-e a part közeléből, melyet, ha fölhasználja a kedvező nyugati szelet, pár óra alatt elveszt szem elől? S ha egyszer elment, visszatér-e megint?...

Ernő reménykedett legjobban. Azt mondta, hogy a hajó, talán éppen a vihar elől, bemenekül az Üdv öblébe, a hol veszedelem nélkül horgonyt vethet, ha egyszer a keleti fokot megkerülte.

- Az meglehet, - szólt Zermatt úr - sőt kívánatos is volna, hogy így cselekedjék, föltéve, hogy nem kalózhajó.

- Mi tehát őrködni fogunk, apám, - mondta Feri. - Őrködünk egész nap... s ha kell, egész éjjel is!

- S ha fölmehetnénk a Prospect-Hillre, vagy akár csak Falkenhorstra is, - tette hozzá Jack - sokkal jobban szemmeltarthatnók a tengert.

Ez igaz volt, de nem is lehetett rá gondolni. Délután az időjárás még rosszabbra fordult. A szél kettőzött erővel fújt, s az eső úgy szakadt, mintha sajtárból öntötték volna. A felhőszakadás annyira megdagasztotta a Sakál-patakot, hogy ki is áradt, s kevés híja, hogy el nem tépte a Család-hidat is. Zermatt úr és fiai erősen dolgoztak, hogy Felsenheimet megóvják a kiöntött víz rombolásától. Zermattné és Jenny még a lábukat sem tehették ki a lakásból.

Oh, milyen szomorú nap volt ez! Mindnyájan rettegtek, hogy a hajó elmenekül a vihar elől és soha többé nem tér vissza.

Az éjszaka még rosszabb volt; a vihar egyre jobban tombolt. Zermatt úr parancsára a fiúk lefeküdtek, s úgy osztották be maguk közt az őrködést, hogy Fritz, Jack, Ernő és Feri két-két óránkint fölváltva virrasztottak. Helyükről jól láthatták a tengert, egész a Czápa-szigetig, s ha a hajó arra téved, vagy esetleg vészlövést tesz, bizonyára meghallották volna. Mikor a vihar kissé alább hagyott, mind a négyen beburkolóztak viaszos vászonköpönyegükbe, s elbukdácsoltak a Sakál-patak torkolatáig, megnézni, hogy az orkán nem tépte-e el a csónak és a kaiak köteleit.

A vihar negyvennyolcz óráig tartott. Zermatt úr és fiai a pogány időben alig bírtak eljutni fél útra Falkenhorst felé, a honnan kissé nagyobb darab tengert láthattak volna. A tenger egészen fehér volt a tajtéktól, s ilyen vad viharban egyetlen hajó sem merészkedhetett a partok közelében maradni.

Zermatt úr és Zermattné már lemondtak reményeikről. Ernő, Jack és Feri, a kik már zsenge gyermekkoruktól hozzá szoktak ehhez az élethez, nem sokat törődtek a szabadulás lehetőségének meghiúsulásával. De annál jobban bánkódott Fritz, különösen a szegény Jenny miatt.

Mert ha a hajó csakugyan elmenekült és nem jön vissza többé, akkor Montrose ezredes leánya keservesen csalódott reményeiben... Megsemmisül a lehetőség, hogy viszontlássa szeretett apját! S ki tudja, mennyi idő múlik el, míg ismét alkalma lesz rá, hogy Európába visszatérjen?... s vajjon találkozik-e egyáltalában hajó, a mely az elhagyatott vidékre téved?...

- Reméljünk!... reméljünk! - vigasztalta Fritz a szegény leányt, kinek bánata mélyen meghatotta. - Ez a hajó... vagy egy másik... majd csak visszajön: miután most már tudják, hogy Új-Svájcz is létezik...

Az október 11-dikéről 12-dikére virradó éjszakán a szél végre megfordult, s a vihar is megszűnt. Az Üdv öblében nagyon hamar lecsillapult a tenger, s hajnal felé már alig hullámzott.

Az egész család kijött a házból, s fürkészve nézte a nyílt tenger szemhatárát.

- Menjünk a Czápa-szigetre, - tanácsolta Fritz. - Most már oly csöndes a tenger, hogy a kaiakban is oda mehetünk.

- S mit csináljunk ott? - kérdezte Zermatt úr.

- Lehet, hogy a hajó még ott vesztegel valahol, valamelyik parti öbölben... s az is meglehet, hogy újra visszatért, ha a vihar esetleg elverte a parttól... Megint lőnünk kellene tehát, s ha feleletet kapunk rá...

- Úgy van, Fritz! úgy van! - kiáltott föl Jenny, a ki már maga is szeretett volna a szigeten lenni.

- Fritznek igaza van, - hagyta helyben Zermatt úr is. - Nem szabad semmit sem elmulasztanunk... Ha a hajó csakugyan ott van, meghallja a lövéseinket és felel is rájuk...

A kaiakot pár percz alatt rendbe hozták. De midőn Fritz bele akart ülni, Zermatt úr azt mondta, hogy ő maga megy el Jackkal, Fritz meg maradjon otthon a többiekkel.

Visznek magukkal zászlót is, hogy azzal jelt adhassanak az otthon valóknak. Ha a zászlót háromszor meglobogtatják, s aztán a tengerbe dobják, akkor veszedelem fenyegeti őket, s Fritznek mindjárt el kell vinnie az egész családot Falkenhorstba, a hová ők is utána mennek. Ha azonban a zászlót csak kétszer lobogtatják meg, s aztán fölhúzzák az árboczra az ágyúk mellett, akkor nincs semmi baj, s az otthon levők nyugodtan megvárhatják, míg Zermatt úr és Jack a kaiakkal hazatér.

Ekkor Zermattné is közbe szólt. Arra kérte férjét, hogy ne ő maga menjen, hanem küldje Fritzet és Jackot, a kik már elég nagyok arra, hogy megbízhassanak okosságukban. Ernő pedig azt tanácsolta, hogy Jack és Fritz fessék be magukat úgy, mint a vademberek szokták, akkor kevésbé lesznek gyanúsak a hajó legénysége előtt.

Ezt a tanácsot el is fogadták. A két testvér befestette magát és úgy öltözködött, mint az andománi és nikobári bennszülöttek szoktak. Félórával később pedig a kis kaiak gyorsan kisiklott a nyílt tengerre a folyócska torkolatából.

A Czápa-szigetnél Fritz egészen a parti szirtek közé kormányozta a kis kaiakot, hogy lehetőleg rejtve maradhasson a vizsgálódó szemek elől. Két órai kitartó evezés után sikerült elérniök a sziget nyugati kiálló szirtfokát, s mikor óvatosan megkerülték a kiugró földdarabot, egy mérföldnyire tőlük, egy szűk öbölben megpillantották a hajót. Háromárboczos korvett volt, s látszott, hogy azért húzódott meg az öbölben, hogy tatarozzák, mert árboczai le voltak szerelve, a parton pedig sátrak voltak felütve a legénység számára.

Mihelyt a hajóról észrevették a kaiakot, azonnal barátságosan integettek feléje; kétségkívül bennszülötteknek nézték őket, mert csak jelekkel csalogatták őket a hajóra: de Fritz és Jack, bár most már meg voltak nyugtatva, hogy a korvett nem kalóz hajó, egyelőre nem akartak érintkezésbe lépni vele, hanem megfordultak és három órai evezés után ismét kikötöttek az Üdv öblében.

III. FEJEZET.
A «Licorne» angol korvett. - Az ágyúlövések. - A sajka megérkezik. -
A Wolston-család. - Tervek a jövőre. - A búcsú. - A korvett elutazása.

A tíz ágyúval fölszerelt «Licorne» nevű angol hadi korvett Sydneyből, Ausztráliából indult útnak az afrikai Fokvárosba. Kapitánya, Littlestone sorhajóhadnagy, hatvan embernek parancsolt. A matrózokon kívül volt a hajóján egy angol család is, melynek feje, betegsége miatt, kénytelen volt Ausztráliából Európába visszatérni. Összesen négyen voltak: Wolston úr, a neje és két leányuk, Anna meg Doll, az egyik tizenhét, a másik tizennégy éves. Wolston úrnak volt még egy fia is, James, a ki ekkor a Fokvárosban lakott nejével és kis gyermekével.

A Licorne hat héttel ezelőtt, 1816 áprilisban hagyta el Sydney kikötőjét, s parancsnokának, a tengernagyi hivatal megbízásából, kutatnia kellett útjában azt is, hogy nem maradt-e valami nyoma a Dorcas hajótörésének. Erről a hajóról már harmincz hónap óta semmi hírt sem hallottak, de hogy elveszett, az bizonyos volt, mert főkormányosát, három matrózzal együtt, egy Sydneybe tartó hajó félig éhenhalva megtalálta és fölszedte a nyílt tengeren. De sem Greenfield kapitányról, sem a többi matrózokról és utasokról - a kik közt Montrose ezredes leánya is volt - nem tudták, hogy a tengerbe vesztek-e, vagy esetleg valami szigetre menekültek. Ezért bízták meg a Licorne parancsnokát, hogy útjában kutassa át az ismeretlen szigeteket, hátha a szerencsétlen hajótörötteknek valahol nyomára akadhat.

Október 8-dikán az őrt álló matróz földet jelzett az árbocz kosarából. Littlestone hadnagy rögtön megnézte a térképet, de sehol semmi nyomát sem találta rajta a szárazföldnek. Ez a föld tehát - valószínűleg sziget - még teljesen ismeretlen volt.

Mivel a hajón némi tatarozást kellett végezni, a hadnagy elhatározta, hogy alkalmas öblöt keres a szigeten, s ott horgonyt vet. Ez meg is történt, s a legénység azonnal hozzá fogott a munkához.

Két nap telt el így, midőn október 10-dikén reggel két nyugat felől hangzó ágyúlövés vonta magára a parancsnok és a legénység figyelmét. Erre felelni kellett: s pár percz múlva három ágyúlövés dördült el a Licorne födélzetén.

Ennél többet Littlestone hadnagy nem tehetett. Miután hajója le volt szerelve, nem indulhatott el az ágyúlövés után; várta tehát, hogy azok látogassák meg őt, a kik a segítségére szorultak. Matrózokat küldött föl az árbocz-kosárba, hogy vizsgálják a szemhatárt: de hiába! sehonnan semmi...

Dél felé kitört a vihar, mely három napig tartott. Mihelyt a vihar elcsöndesült, október 13-án ismét több ágyúlövés dördült el a szigetnek ama felén, a honnan az első kettőt is hallották. A Licorne parancsnoka két ágyúlövéssel felelt rá, s elhatározta, hogy mihelyt hajója teljesen rendben lesz, azonnal körülhajózza az egész szigetet.

De még ugyanaz napon, délután négy óra tájban egy kaiak jelent meg azok közt a szirtek közt, melyek kelet felé az öblöt szegélyezték. Littlestone hadnagy, a ki épen a födélzeten sétált, szemügyre vette messzelátójával a kaiakot. Két sötétbőrű bennszülött ült a kaiakban, mely óvatosan, bujkálva közeledett a szirtek között. A hajó legénysége, a hadnagy parancsára, barátságosan integetett nekik, s néhány angol szót is kiabált feléjük, de a kaiak, midőn már puskalövésnyire ért a hajóhoz, hirtelen megfordult és eltűnt, a merre jött.

A délután hátralevő részében semmi sem történt. Estére kelve Littlestone hadnagy tanácskozott tisztjeivel, s közösen azt határozták, hogy másnap délelőtt vízre bocsátják a nagy mentőcsónakot, s megfelelő számú legénységgel útnak indulnak a sziget keleti és északi partjának átkutatására.

Másnap, épen midőn tengerre akarták ereszteni a csónakot, a keleti szirtek mögül, a hol tegnap a kaiakot látták, egy tizenöt tonnás, erős vitorlás sajka bukkant elő s egyenesen a hajónak tartott. Mikor kibukkant a nyílt tengerre, hátsó árboczára piros-fehér lobogót rántott föl, a következő perczben pedig egy kisebb csónakot eresztettek a vízbe, melybe két férfiú ült be, s a fehér lobogóval, mint a béke és barátság jelével gyorsan evezett a korvett felé.

Ez a két férfi Zermatt úr és legidősebb fia, Fritz volt. Fölérve a hajóra, elmondták, hogy ők a Landlord hajótöröttjei, s hogy a hajó már vagy tíz éve pusztult el. Az angolok álmélkodva hallgatták az apa elbeszélését, melynek végeztével Zermatt úr meghívta a parancsnokot, hogy látogassa meg őket sajkájukban. Littlestone hadnagy örömmel fogadta a meghívást és nemsokára ő is ott volt a sajkában, a hol Zermatt úr bemutatta neki egész családját és Jenny Montrose kisasszonyt is.

- Micsoda föld ez, Zermatt úr, - kérdezte a parancsnok - a hol ön már tíz év óta lakik?

- Mi Új-Svájcznak neveztük el, - felelte Zermatt úr - s reméljük, hogy meg is tartja ezt a nevét.

- Hát sziget ez, parancsnok úr? - kérdezte Fritz.

- Úgy van: sziget, az Indiai-Óczeánban; de a térképeken eddig még semmi nyoma sincs.

- Mi nem tudtuk, hogy sziget, - mondta Ernő - soha sem mertük átkutatni, mert féltünk, hogy bennszülöttekkel találkozunk.

- Jól is tették, - viszonzá Littlestone hadnagy - mert mi is láttunk bennszülötteket tegnap egy kaiakban...

- Oh, azok a bennszülöttek mi voltunk: Fritz és én! - felelte Jack kaczagva, s elmondta az ügyes cselt a hadnagynak, a min aztán ez is jól mulatott.

Legnagyobb volt azonban Jenny öröme, mikor megtudta, hogy Littlestone hadnagy ismeri Montrose ezredest, sőt azt is tudja, hogy szerencsésen megérkezett Portsmouthba, s onnan Londonba. Természetes, hogy az ezredes ezóta már megtudta a Dorcas elsüllyedését, s bizonyára kétségbeesetten siratja elveszettnek hitt egyetlen leányát.

Zermatt úr az egész családjával haza akart indulni Felsenheimba, s kérte a hadnagyot, hogy legyen szívesen látott vendégük, de a parancsnok hallani sem akart erről. Először ő akarta megvendégelni a szegény hajótörötteket. Teríttetett tehát a Licorne fedélzetén s miután vidám beszélgetés közben meg ebédeltek, három sátrat üttetett föl számukra a parton, hogy legyen hol aludniok.

- Kedves Betsie, - mondta Zermatt úr a feleségének, midőn egyedül voltak - most itt az alkalom, hogy visszamehessünk Európába... Csak az a kérdés, hogy megragadjuk-e ezt az alkalmat?

- Miért hagynók itt ezt a földet, a hol boldogok vagyunk? - viszonzá Zermattné. - Mi már öregek vagyunk, nekünk csak nyugalom kell, s azt megtaláltuk itt: minek indulnánk most újra ilyen hosszú és veszedelmes útra?

- Ah, kedves Betsie! - kiáltott föl Zermatt úr, megölelve a feleségét - egészen a szívemből beszélsz!... Csakhogy nem csupán magunkról van ám szó!... Hát a fiaink?...

- A fiaink?... Nos, ha nekik tetszik, ám menjenek haza... ők még fiatalok, övék a jövő... s bármily fájdalmas lesz is a válás, ha menni akarnak, bele kell nyugodnunk...

- És Jenny?...

- Ő mindenesetre elmegy az apjához, - sóhajtott Zermattné szomorúan. - Pedig már leányomnak tekintettem őt...

Zermatt úr és neje még sokáig beszélgettek a jövőről, s csak hajnal felé szunnyadtak el egy kissé.

Reggel aztán az egész család hazament Felsenheimba, s velük ment Littlestone hadnagy is két tisztjével, meg az egész Wolston-család.

Valamennyien megbámulták Zermatt úr sziklába vájt otthonát, a kis gazdaságot, a kényelmet és jólétet, mit tíz esztendei szorgalmas munkával ki tudott erőszakolni ezen a puszta szigeten. Legjobban tetszett minden a Wolston-családnak; és Wolston úr, mikor estefelé búcsúzni kezdtek, így szólt Zermatt úrhoz:

- Kedves barátom: megengedi, hogy őszintén kérdezhessek öntől valamit?

- Sőt kérem!

- Lássa, ez a nyugodt, boldog élet tetszik nekem. Hiszem, hogy meg is gyógyulnék, ha itt maradhatnék ezen az áldott szigeten... Nem engedhetné meg nekem és családomnak, hogy meghúzódjunk a sziget valamelyik félreeső zugában...

- Oh, Wolston úr! - kiáltott föl Zermatt nagy örömmel - boldogok leszünk, ha vendégül tisztelhetjük önt kedves családjával, s megoszthatjuk önökkel azt a keveset, a mink van...

- Éljen Új-Svájcz! - kiáltottak föl valamennyien és vígan koczintgattak.

- S éljenek, a kik itt maradnak! - tette hozzá Ernő.

Fritz nem szólt, csak Jennyre nézett, a ki némán lehajtotta a fejét.

Másnap aztán, hosszas tanácskozások után, s a Licorne parancsnokának a beleegyezésével, a következőket határozták el.

A Wolston-házaspár, idősebb leányával ott marad a szigeten; helyettük Fritz, Feri és Jenny hajóra szállnak, s velük megy Doll is, a kisebbik Wolston-leány, a ki Fokvárosba utazik a bátyjához, s aztán visszajön vele meg egész családjával a szigetre. Ernő és Jack Új-Svájczban maradnak szüleikkel.

Zermatt úr fölajánlta a szigetet Angliának. Littlestone hadnagy ideiglenesen elfogadta az ajánlatot s megígérte, hogy a hivatalos birtokbavételt is ő maga fogja végezni. Ez alkalommal vissza fogja hozni hajóján Fritzet, Ferit és Montrose kisasszonyt, - a kit apja bizonyára örömmel ad nőül Fritzhez - továbbá elhozza Fokvárosból James Wolstont a feleségével, kis gyermekével és Doll kisasszonnyal együtt.

Zermatt úr aztán mindent összeszedett, a mit csak Angliában pénzzé lehetett tenni: a sok gyöngyöt, mit eddig csupa mulatságból halásztak, a korallokat, a szerecsen-diót, a vaníliát, mellyel zsákokat töltöttek meg. Ezeknek az árából Fritz a gyarmatosításhoz szükséges szerszámokat, anyagokat, gépeket veszi meg, mikor a szigetre visszatér. Ezenkívül Zermatt úr csereberélt is egyet-mást Littlestone hadnaggyal: néhány hordó bort és pálinkát, felső- és alsó ruhákat, fehérneműt, de különösen sok puskaport, ólmot és puskát, a mire nemcsak a vadászat miatt, hanem azért is szüksége volt, hogy az esetleges, bár nem valószínű támadásokat vissza tudja verni.

Végre október 19-dikén hajnalban a Licorne fölszedte vasmacskáit és indulásra készen állt. A búcsúzás nagyon érzékeny volt; a nők mind sírtak, s a férfiak is csak nehezen tudták visszafojtani könnyeiket. Fritz, Feri meg Jenny és Doll fölszálltak a hajóra, mely lassan kifeszítette vitorláit és méltóságteljesen nekivágott a végtelen tengernek. Három ágyúlövéssel mondott végső búcsút a szigetnek, s erre Jack és Ernő két lövéssel feleltek a Czápa-szigetről.

Egy óra múlva a Licorne fehér vitorlái eltűntek a Csalódás-fok magas szirtjei mögött.

IV. FEJEZET.
Tíz esztendő története. - A Zermatt-család megtelepedése a szigeten. -
Zermatt úr naplója. - A tizedik év vége.

Az 1803-dik év október hó 7-dikén, a Landlord háromárboczos hajó nyolcz napig tartó szörnyű vihar után, egy ismeretlen sziget partjain hajótörést szenvedett az Indiai-Óczeánban. A hajó legénysége, mikor a Landlord a szirteken megfeneklett, eszeveszetten sietett az egyik csónakba, a mely azonban, mivel túl volt terhelve, nem messze a hajótól elmerült és egyetlen egy matróz sem menekült meg.

A megfeneklett hajón csak a svájczi eredetű Zermatt-család maradt: az apa és anya, meg négy gyermekük, kik közül a legnagyobb, Fritz, tizenötéves, a legkisebb, Feri, még csaknem csecsemő volt. Velük nem törődtek az önző, menekülő matrózok és ez volt a szerencséjük.

Zermatt úr hamarosan tutajt kötözött össze deszkákból, gerendákból és átvitte rá egész családját. Ezen virrasztottak reggelig, a mikorra a vihar lecsendesült, s a tengerdagály lassan egy kis patak-torkolat felé hajtotta a tutajt.

Itt partra szálltak, s hálát adtak Istennek, csodás megmenekülésükért. Aztán Zermatt úr, fiai segítségével, visszaevezett a hajóra és minden használható tárgyat lassankint a szigetre hordott. Több napig tartott ez az ide s tova utazás, melynek végeztével a megmenekült családnak mindene megvolt ahhoz, hogy új életet kezdhessen és boldogulhasson. Volt két kutyájuk, hat birkájuk, két kecskéjük, egy szamaruk meg egy tehenük, számos szárnyas állatjuk: tyúk, kakas, lúd, kacsa, galamb, melyek hamarosan megszoktak az új hazában. Bútorokban, ruházatban, szerszámokban szintén nem volt hiány; sőt elhozták a hajó két ágyúját is, meg egy szétszedett, de összerakható nagy sajkát, melyet Zermattné tiszteletére «Elisabeth»-nek kereszteltek.

A család egyelőre sátrakban lakott s a kis patak torkolatánál ütött tanyát; a patakot, mivel sok sakál járt oda inni, elnevezték Sakál-pataknak. De itt, a sziklás völgyben nagy volt a forróság és Zermatt úr egyik kirándulása alkalmával óriási magnólia-fára bukkant, melynek ágai mintegy hatvan lábnyi magasságban ágaztak szét a törzsből. Itt, az elágazás helyén deszkákból kis házikót ácsolt össze fiaival, s elnevezte «Falkenhorst»-nak - sólyomtanyának. Mivel a magnóliafa belseje egészen elkorhadt, belül kanyargós csigalépcsőt építettek, s azon jártak föl a szellős villába.

Ez jó volt nyárilakásnak; de ideje volt téli szállásról is gondoskodni, mert a viharos, esős évszak már közeledett. A szerencse ebben is kedvezett a hajótörötteknek. Nem messze a Sakál-pataktól volt egy tömör sziklatömeg, a melyben Jack játék közben egy kis nyílást födözött föl. Kitágítván e nyílást, gyönyörű szép csepegőkő-barlangba jutottak. Ennél szebb, védettebb, kényelmesebb lakást keresve sem találhattak volna; legott el is foglalták téli szállásnak, ablakokat vágtak a falában, belsejét deszkákkal szobákra osztották, s az egészet elnevezték «Felsenheim»-nek, szikla-otthonnak. Most már tehát volt lakásuk télen is, nyáron is, s attól sem kellett aggódniok, hogy éhen halnak.

Mert a sziget hemzsegett mindenféle jóhúsú állattól és madártól, a folyócskában pedig alig fértek meg a rákok és a halak. Volt azonkívül a szigeten sok füge, kókuszdió, szágó pálma, kenyérfa, kakaó-babcserje és még sok más finom gyümölcs meg hasznos növény.

A sziget állatvilága szintén gazdag volt; a fenevadak közt előfordult az oroszlán, a tapír, a medve, a tigris, a sakál, a krokodil, az elefánt, a párducz, - meg a majmok nagy serege, a mely roppant pusztításokat vitt végbe. A szelídíthető állatok közül említésre érdemes az onagra még a bivaly, melyek nagy csoportokban kószáltak a szigeten.

Egy napon aztán, április 9-dikén, mikor Zermatt úr kora reggel fölkelt, hiába kereste legidősebb fiát: Fritz már nem volt otthon. Fritznek szokása volt, hogy magányosan el-elkóborolt a szigeten. De midőn eljött az est és Fritz még mindig oda volt, aggódni kezdtek; mivel a kaiak, a kis csónak, nem volt a helyén, gondolták, hogy Fritz a tengeren jár, de hogy merre, azt nem tudták. A nyugtalanul eltöltött éjszaka után Zermatt úr két fiával, Ernővel és Jackkal kora hajnalban a nagy sajkához sietett és épen tengerre akart szállni, hogy fiát fölkutassa, mikor a keleti szirtek mögül előbukkant a kaiak.

Fritz ült benne és hazafelé igyekezett. Mihelyt partra szállt, rögtön kíváncsi kérdésekkel ostromolták, hogy hol járt. Fritz röviden elmondta, hogy átrándult a Czápa-szigetre és át akarta kutatni; de nem jutott tovább, mint az első kiugró szirtfokig keleten, mert e mögött gyönyörű kis öblöt talált, a mely tele volt gyöngy-kagylókkal. Hozott is haza egy párt mutatóba, s valamennyien megcsodálták a tiszta fényű igaz gyöngyöket.

Ennyit mondott el Fritz az utazásáról; de midőn egyedül volt apjával, még valamit elmondott, a mit a többiek előtt eltitkolt.

Midőn a Gyöngyház-öbölben partra szállt, a felröppenő sok madár közül szigonyával leütött egy nagy albatroszt. A mint lehajolt a madárért, észrevette, hogy egyik lábán fehér vászon darab van; hamar leoldotta onnan, s látta, hogy angolul ez van ráírva:

«Akárki vagy, a kihez Isten eljuttatja ezt az izenetet, kutasd föl azt a szigetet, melynek egyik vulkánjából tüzes füstoszlop száll az ég felé, s ments meg engemet, szerencsétlent, a ki ott szenvedek a Füstölgő-Sziklán».

Tehát Új-Svájcz szomszédságában, talán már évek óta szenved valami szerencsétlen egy elhagyott vulkánikus szigeten!

- S te mit cselekedtél? - kérdezte Zermatt úr.

- Fölélesztettem az albatroszt, a mely csak elkábult az ütéstől, letéptem egy darabot a zsebkendőmről, vérrel ráírtam ennyit: - «Bízzék Istenben... a segítség talán már közel van!» - s ezzel útnak eresztettem a madarat. Abban reménykedtem, hogy egyenesen visszaröpül a Füstölgő-Sziklára, s akkor megtudom, hogy hol van... de a madár mihelyt szárnyra kelt, oly gyorsan elrepült, hogy nemsokára végképp elvesztettem szemeim elől...

Zermatt urat nagyon fölizgatta ez a hír. Ki az a szerencsétlen, s vajjon él-e még?... mert a különös levélen nem volt kelet, s meglehet, hogy a ki írta, már régen meg is halt. S ha él, hol lehet a Füstölgő-Szikla?... Az albatrosz nagy madár, mely néha két-háromszáz mérföldnyire is el szokott kalandozni a lakóhelyétől.

Egyelőre elhatározta, hogy ő is megnézi a Gyöngyház-öblöt. Fölszerelték hát a sajkát, s április 11-dikén Zermatt úr, Fritz, Jack és Ernő elindultak a fölfedező útra; otthon nem maradt más, mint Zermattné és Feri.

Fritz a sajka előtt ment kaiakjában. Csakhamar meg kerülték a Csalódás-fokot, s ott nyugatnak fordulva, besiklottak a parti szirtek közé, melyeken töméntelen sokaságban nyüzsögtek a fókák, rozmárok és tengeri kutyák. Másfél mérföldnyire onnan, két, a tengerbe nyúló lapos földnyelv közt volt a gyönyörű Gyöngyház-öböl, melynek átmérője hét-nyolcz tengeri mérföld lehetett.

Itt partra szálltak; s mivel már esteledett, tüzet raktak, jó vacsorát főztek szalanga-fecske-fészekből, mit az úton szedtek, meg pemmikánból és néhány tojásból. Aztán visszamentek aludni a sajkába.

A három következő napon, április 12-dikétől 15-dikéig gyöngykagylót halásztak és nagyon bő zsákmányuk volt. Esténkint Fritz és Jack vadászni mentek, de nagyon óvatosak voltak, mert láttak néhány vadkant is arra kóborolni, sőt 14-dikén egy hím- és egy nőoroszlánnal is találkoztak. A két vérengző fenevad dühösen ordítva csapkodta bordáit a farkával; de miután Fritz a hímoroszlánt egyetlen lövéssel leterítette, a nőstény megfutott, magával vivén Jack golyóját, mely csak megsebezte, de meg nem ölte.

Április 16-dikán reggel aztán Zermatt úr haza felé indult fiaival. Fritz ismét elöl ment a kaiakban; de midőn megkerülték a Csalódás-fokot, egy levelet adott át apjának, s aztán nyugat felé eltávozott. Azt adta tudtára Zermatt úrnak, hogy a Füstölgő-Szikla fölkeresésére indul.

V. FEJEZET.
Hazatérés Felsenheimba. - Az «Elisabeth» a Gyöngyház-öbölbe megy. -
A vadember. - Jenny Montrose. - Két év a Füstölgő-Sziklán. - Fritz elbeszélése.

Hazaérve Zermatt úr még mindig nem szólt semmit Fritz utazásának czéljáról, mivel nem akarta idő előtt és ok nélkül fölizgatni fiait és feleségét. Ő maga azonban nagyon nyugtalan volt, s midőn Fritz harmadnapra sem jött haza, elhatározta, hogy keresésére indul a nagy sajkával.

Április 20-dikán hajnalban az «Elisabeth» útra készen, fölvont vitorlával himbálódzott a Sakál-patak torkolatában. Most az egész Zermatt-család rajta volt, s ennek megfelelően elegendő mennyiségű élelmiszert is vittek magukkal.

A gyönyörű időben kellemes volt a kirándulás. Valamivel déli tizenkét óra után a csónak megkerülte a Csalódás-fokot, s nem sokkal aztán épen horgonyt készült vetni a Gyöngyház-öbölben, mikor Ernő hirtelen fölkiáltott:

- Egy vadember!

Mindnyájan arra néztek, s valóban, az öböl nyugati felében egy kaiak bujkált a part mentén.

Soha, egész a mai napig, senki sem gyanította, hogy a szigeten vadak is laknak; de most, mivel félhettek a támadástól, hamarosan megtöltötték az «Elisabeth» ágyúit, s a puskákat is lövésre készen fölhúzták. De a mint a kaiak közelebb jött, Jack fölkiáltott:

- Hiszen ez Fritz!...

Csakugyan ő is volt; s mivel távolról nem ismerte meg a sajkát, a melyről különben is azt hitte, hogy otthon van, óvatosságból feketére mázolta az arczát és alakját, hogy malájinak nézzék.

Mihelyt fölért a sajka födélzetére, s megölelte anyját, testvéreit, rögtön félre húzta apját, s azt mondta neki:

- Megtaláltam!...

- Mit?... a Füstölgő-Sziklát?...

- Azt...egy kis sziget a Gyöngyház-öbölben...és az angolt is...fiatal leány...egyedül van ott...

Zermatt úr egyenesen a kis sziget felé fordította a sajkát. Mikor közel értek hozzá, a partmenti kis pálmaligetben meg pillantottak egy hottentotta módra épült kunyhót. Valamennyien partra szálltak ; aztán Fritz elsütötte a pisztolyát, s erre rögtön egy fiatal ember mászott le az egyik fáról.

Mikor egész közel értek hozzá, akkor látták, hogy ez a fiatal ember tulajdonképpen leány, - legfeljebb húsz éves és csak férfiruhába öltözött. Jenny Montrose volt az a szerencsétlen, a kit sorsa a Füstölgő-Sziklára vetett.

A Zermatt-család nagy örömmel és szeretettel fogadta a fiatal leányt. Útközben Jenny elbeszélte történetét. Egyetlen leánya volt William Montrose őrnagynak, a ki az indiai hadseregben szolgált. Anyját már hét éves korában elvesztette, s ettől fogva apja nevelte őt, nagy gonddal és szeretettel. Az 1812-dik év derekán Montrose őrnagyot ezredessé nevezték ki, azzal a paranccsal, hogy vigye vissza Angliába az indiai sereg veteránjait. Mivel Jenny nem utazhatott ezen a csapatszállító hajón, apja megkérte Greenfield urat, a Dorcas hajó parancsnokát, a ki Londonba indult, hogy vigye magával Jennyt is.

A Dorcas pár nappal előbb indult el, mint Montrose ezredes, de útja nagyon szerencsétlen volt. Egyik vihar a másik után űzte-hajtotta a tengeren, míg végre egy napon a hajó léket kapott. Nem messze a szemhatáron partot pillantottak meg, s a legénység rögtön csónakokra szállt, hogy a partra evezzen. Jenny Montrose a szobalányával, néhány utassal és Greenfield kapitánnyal a második csónakba szállt, de ez fél óra múlva fölfordult, kevéssel aztán, hogy az első csónakot a sötét éjszakában elvesztette szem elől.

Mikor Jenny eszméletre tért, ott feküdt a parton a hová a hullámok sodorták; köröskörül sehol egy élő lény: - valószínű, hogy a Dorcas összes legénységéből és utasaiból csak ő maga menekült meg.

A szerencsétlen leány e naptól fogva a szó szoros értelmében a vadak módjára élt. Maga épített magának kunyhót lombos faágakból; madártojással, kókuszdióval, s más e fajta gyümölcsökkel táplálkozott, majd később nyilat csinált, s azzal apróbb madarakat lőtt, a hajóról került szegekből horgokat készített, s horgászott velük, a magával hozott kovával és aczéllal pedig tüzet is tudott gyújtani.

Hogy meddig élt és nyomorgott ilyen módon, azt maga sem tudta. Csak úgy hozzávetőlegesen gondolta, hogy már két és fél éve lehet, mióta hajótörést szenvedett. Közben megszelídített egy albatroszt, melyet fiatal korában fogott el, s ennek a lábára kötötte azt az izenetet, a mely szerencsére Fritz kezeibe került.

Fritz elbeszélte, hogy miután elhatározta, hogy fölkeresi a Füstölgő-Sziklát, sorra vette a Gyöngyház-öböl szigeteit. Az első napi kutatás eredménytelen volt.

A második napon Fritz neki vágott kaiakjával a sík tengernek, s a mint kiért az öbölből, szétnézett a végtelen szemhatáron, hogy nem látja-e valahol a füstöt... Egyszerre nagyot dobbant a szíve: úgy rémlett neki, hogy a messze nyugaton alig észrevehető szürke oszlop száll az ég felé...

Rögtön elfeledett mindent: fáradságot, veszedelmeket és lázas erőlködéssel evezett a kis sziget felé. Minél közelebb ért hozzá, annál világosabban látta a füstöt, mely a sziget közepén emelkedő hegyből szállt fölfelé.

Két óra múlva a kaiak partot ért, s Fritz kikötött egy kis patak torkolatában. Aztán óvatosan kiszállt, s alig lépett ki a parti bokrok közül, mikor a sziklás barlang szájánál egy alvó alakot pillantott meg. Fiatal leány volt, férfiruhában, s oly édesen aludt, hogy Fritz nem merte fölkelteni.

Végre a fiatal leány fölébredt, de mihelyt megpillantotta az idegent, rémülten felsikoltott. Fritz azonban megnyugtatta.

- Ne féljen... Én nem akarom bántani... Azért jöttem, hogy megszabadítsam.

Jenny hálát adott Istennek megszabadulásáért. Aztán Fritz legott indulni akart haza Jennyvel, de a kaiak, mely jövetközben egy sziklába ütődött, annyira megsérült, hogy kettőjüket nem bírta volna el. Elhatározták tehát, hogy Fritz egyedül megy haza, s majd a sajkával tér vissza Jennyért, s megérkezésekor jeladásul kisüti a pisztolyát. El is indult, de alig távozott a parttól, már is találkozott a sajkával, - s a többit már tudjuk.

Ettől fogva Jenny is tagja lett a derék svájczi családnak. Csak néha zavarta meg titkolt bánata, hogy mi történt szegény apjával. Szomorúan gondolt Montrose ezredesre, a ki bizonyára kétségbeesve siratja őt, egyetlen leányát. Le is mondott a reményről, hogy viszontlássa apját, - de ekkor jött közbe az a fontos esemény, a «Licorne» megérkezése, a mely újra megnyitotta előtte az utat haza, rég látott édes apjához.

VI. FEJEZET.
Az otthonmaradtak további sorsa. - A Wolston-család. - Új munkálatok tervei. -
Csatorna a Sakál-patak és a Hattyú-tó közt. - Az 1816-dik év vége.

A «Licorne» elutazására következő napokon mély szomorúság uralkodott Felsenheimban. Zermatt úr és neje sokáig nem bírtak megnyugodni abban, hogy két fiúk eltávozott, s hogy velük ment Jenny is, a kit már lányukként szerettek. S mikor tekintetük véletlenül az asztal körül üresen maradt helyükre esett, a szívük elszorult, s úgy tetszett nekik, hogy gyermekeikkel együtt az öröm és boldogság is örökre eltávozott tőlük. De lassankint mégis csak beletörődtek sorsukba, s azzal vigasztalták magukat, hogy egy év múlva úgy is visszajönnek, s velük jön Montrose ezredes is, a ki bizonyára nem hagyja el leányát, sőt velük jön James Wolston úr is, egész családjával.

Egyelőre, mintegy zálogképen, itt volt az idősebb Wolston-család. Wolston úr, a család feje, negyvenöt éves gépész-mérnök volt. Az erős, izmos embert az Ausztráliában szerzett láz nagyon elgyöngítette, de most Új-Svájcz egészséges levegőjében rohamosan visszatért az ereje. A felesége, Marry Wolston, pár évvel fiatalabb volt, mint Zermattné, de természetére, ízlésére és jelleme komolyságára teljesen megegyezett vele, úgy hogy rövid idő alatt nagyon megszerették egymást. Leányuk, Wolston Anna, 17 éves volt, de a láz az ő egészségét is megrongálta; remélhető volt azonban, hogy rövid időn ő is ép úgy meggyógyul és megerősödik, mint az apja.

Zermatt úrnak sok gondot okozott az, hogy hol fognak lakni a sziget új gyarmatosai, ha Montrose ezredes és az ifjabb Wolston-család is megérkezik. Felsenheim szűk lesz ennyi lakónak, kivált ha - a mi valószínű - még más gyarmatosok is jönnek velük.

Mialatt Zermatt úr Wolstonékkal erről a fontos dologról tanácskozott, Jack vígan vadászgatott. Most már neki egyedül kellett ellátnia a konyhát hússal és Jack, két kutyája, Braun meg Falb társaságában minden nap kora reggel vállára vetette a puskáját és elindult a kirándulásra. Néha magával vitte Cocót is, a szelídített sakált, mely szimat és furfang dolgában mindkét kutyán túltett.

Ernő ezalatt szívesebben halászgatott. Leült valami árnyas helyre a Sakál-patak partján, vagy valamelyik öböl mentén, s türelmesen horgászott. Rendesen bő zsákmánya volt, mert a vizek tele voltak a legfinomabb fajtájú halakkal. Gyakran fölgyűrte a nadrágját, s bele is ment a patakba - rákászni; kihúzogatta lyukaikból a rákokat, s a partra dobálta, a hol Anna kosárba szedte őket.

Volt Jennynek egy kormoránja meg egy sakálja, melyeket még a Füstölgő-Sziklán szelídített meg. Ezeket elutazásakor Anna gondjaira bízta. Anna szerette is őket, de nagyon bosszantotta, hogy Jenny sakálja meg a Jacké semmiképpen sem fértek össze; mihelyt tehették, azonnal összemarakodtak, s a csetepatéba rendesen beleszólt Knipp is, a Jack szelídített majma, mely szintén féltékeny volt Jenny kedvenczére, s ha szerét ejthette, ugyancsak megtépázta.

Volt ezeken kívül még néhány érdekes «házi állat» Felsenheimban. Egy pár jámbor bivaly, melyet szekérbe fogtak, meg néhány különös «paripa», a minők Európában nem igen használatosak. Az egyik volt Sturm, a bivaly, mely igazi szélvészként száguldozott a szigeten; a másik Brausewind, a strucz, mely szintén megérdemelte a nevét, mert szélsebesen tudott futni; a harmadik Leichtfuss, a vadszamár, mely csakugyan oly könnyen szedegette a lábait, mintha nem is az övéi lettek volna.

A két család gyakran kijárt megnézni az ültetvényeket; ilyenkor Zermatt úr meg Wolston úr és a nők szekéren mentek, Ernő rendesen a bivalyra ült, Jack pedig a struczot nyergelte meg. Néha ott háltak meg Falkenhorstban, a mely egy kissé szűk volt, az igaz, de megnagyobbítani még sem lehetett. Ha az új gyarmatosok megérkeznek, nekik már másutt kell majd házat építeniök, mert sem itt, sem Felsenheimban nem férnek el mindnyájan.

Kirándulásaik közben egyszer elmentek a Bálna-szigetre is, mely az Üdv öblében feküdt, nem messze a Sakál-patak torkolatától.

Annyi volt rajta a tengeri nyúl, hogy szinte minden lépten-nyomon egy-egy család ugrott fel a fűből.

- Szerencse, hogy mind erre az egy szigetre szorultak, - mondta Wolston úr - különben idővel fölfalták volna Új-Svájcz minden veteményét. Ezek a kis állatok roppant gyorsan szaporodnak és Ausztráliában, a hol nem törődtek velük, úgy elözönlötték a földeket, hogy most már tűzzel-vassal irtják őket.

Az 1816-dik év utolsó hónapjaiban többször tapasztalták, hogy Fritz és Feri dolgos kezei hiányzanak. Most volt a mezei munkák ideje, s később következett az aratás, a kukoricza-törés, a rizs-kaszálás, a czukornád-vágás, a banán-szedés, - mind fáradságos munkák, melyekben a három nő tőlük telhetőleg segített a négy férfinak.

Az idei aratás kissé sovány volt, mert a nyári nagy szárazságban a magok megszorultak, a kalászok elcsenevészedtek. Szemmel látható volt, hogy az eső hiányát mesterséges öntözéssel kellene pótolni: - de hogyan?

A szigeten nem volt más folyóvíz, mint a Sakál-patak, meg nyugaton a Falkenhorst és keleten a Keleti-patak, mely a Nautilus-öböl déli végébe torkollott. Ez a vízhiány aggasztotta Wolston urat, a ki egy napon, október 9-dikén, ebéd után rá is terelte erre a beszélgetést.

- Mi sem lenne könnyebb, - mondta - mint fölhasználni a Sakál-patak vízesését egy kerék hajtására; ez működésbe hozhatná a Landlordról megmentett két hajó-szivattyút, s akkor a vizet elvezethetnők a waldeggi és zuckertopi földek öntözésére is...

- Minek az? - mondta Jack. - Mivel úgy sincs piacz, a hol eladhatjuk a fölösleges termést...

- Majd lesz, - szólt közbe Zermatt úr - hiszen ha gyarmatosok jönnek ide, pár évtized múlva városok is keletkeznek Új-Svájczban...

S bár Jacknak épen nem tetszett a dolog, Wolston úr, Ernő és Zermatt úr szorgalmasan foglalkoztak a mesterséges öntözés kérdésével. Különösen Ernő buzgólkodott; tanulmányozta a talajt, a föld esését, a tervbe vett csatornahálózatot, s egy este így szólt:

- Wolston úr meg én már kiszámítottuk, hogy elég lesz a Sakál-patak vizét harmincz lábnyira fölszivattyúzni, s akkor elvezethetjük addig a lejtőig, a honnét egyenesen a Hattyú-tóba folyik...

- S ily módon a Hattyú-tó lesz az a nagy víztartó, a melyből Waldegg, Zuckertop, sőt Eberfurt vidékét is öntözhetjük - tette hozzá Wolston úr.

- Így már egyszerű és könnyű a munka - szólt Zermatt úr.

- S mikor fogtok hozzá? - kérdezte Zermattné.

- Mihelyt az aratásnak vége lesz, - felelte Zermatt úr - akkor úgy is lesz három havi szabad időnk.

S november derekán hozzá is fogtak a csatornázáshoz, mely öt hétig eltartott. Először is több száz szágópálmát vágtak ki; a belét gondosan kiszedték, s a becses szágó-lisztet bambusz-hordókba gyűjtötték. Ez könnyű munka volt; de annál nehezebb volt a kifúrt törzsek elszállítása. A két bivaly, az onagra, a szamár ugyancsak beleizzadtak, míg egy-egy hatalmas törzset rendeltetése helyére tudtak szállítani.

Jack meg is sajnálta őket és azt mondta:

- Igazán kár, apám, hogy nincs egy pár elefántunk!... Oly könnyen elczipelnék e nehéz fatörzseket, mint én a legkisebb ágat... S mivel a szigeten úgy is kóborol elég...

- Nem szeretném, ha ide tévednének a mi birtokunkra, - vágott közbe Zermatt úr - mindenünket elpusztítanák.

Ezalatt Wolston úr és Ernő elkészítették a vízemelő gépet. Wolston úr, a ki nagyon ügyes gépészmérnök volt, először is összeállította a nagy lapátos kereket, melyet a Sakál-patak vízeséséhez állítottak föl, úgy hogy a lezuhanó vízsugár mozgásba hozta a kereket, ez pedig viszont a két hajószivattyút hajtotta. A szivattyúk harmincz láb magasra emelték föl a patak vizét, mely a balparti sziklás partba vágott cziszternába gyűlt össze, s onnan a kifúrt szágó-törzseken át egyenesen a Hattyú-öbölbe sietett.

Mikor öt hét múlva, deczember 20-dikán, készen volt a nagy munka, Wolston Anna tréfásan kérdezte:

- Hát fölavatási ünnepély nem lesz?

- Hogyne! - sietett ráhagyni Jack - úgy-e, anyám?

- Ha akarjátok - nevetett Zermattné.

- Helyes! - szólt most Zermatt úr is - holnap megindítjuk a gépet, s utána nagy lakomát csapunk Wolston úr tiszteletére.

- A melyből Ernő is kiveszi a maga részét, - mondta Wolston úr - mert nála nélkül aligha tudtam volna a kereket oly jól elkészíteni.

Másnap délelőtt tíz óra tájban a két család összes tagjainak jelenlétében megindították a gépet. A víz forgásba hozta a kereket, mely a két szivattyút hajtotta; ezek felszivattyúzták a vizet a sziklába vágott cziszternába, mely másfél óra alatt megtelt. Ekkor kinyitották a zsilipeket, s a víz a szágó-törzseken át, kétszáz öl hosszú csatornában egyenesen a Hattyú-tóba folyt.

A tapsviharnak, ujjongásnak vége hossza nem volt; most már nem kellett félniök a szárazságtól: elég volt megindítani a kereket, s fölnyitni a cziszterna zsilipeit, hogy öntözhessék a termékeny földeket.

Ekkor már három hónap telt el a Licorne elutazása óta. Most ott járhatott már a Jó-reménység foka körül, a hol James Wolston várta a húgát... Még háromszor ennyi idő, s akkor a hajónak ismét meg kell jönnie az Üdv-öbölbe, - Jennyvel, Fritzczel, Ferenczczel, a fokföldi Wolston-családdal s talán Montrose ezredessel is, a ki bizonyára el fogja kísérni leányát és Fritzet új otthonukba...

Így telt el az 1816-dik év, mely gazdag volt fontos eseményekben és új korszak kezdetét jelezte Új-Svájcz történetében.

VII. FEJEZET.
Az újév. - Séta Falkenhorstba. - A kápolna. - Útitervek. - Márczius 15-dike.

Január 1-jén a két család kölcsönösen elhalmozta egymást jó kívánságokkal. A hölgyek szeretettel összecsókolóztak, a férfiak melegen megrázták egymás kezét, s valamennyien örültek, boldogok voltak. Ernő, a ki verseket is szokott irogatni, sikerült újévi köszöntővel üdvözölte Wolston Annát, a ki elpirult örömében és boldogságában, hogy Ernő ily szép verseket írt a tiszteletére.

Egyszerre csak Jack fölkiáltott:

- Hát az állataink?...

- Nos, mit akarsz velük? - kérdezte Zermatt úr.

- Ej, hát csak ők is megérdemlik, szegények, hogy boldog újévet kívánjunk nekik! - mondta Jack nevetve - s ha már nem lehet részük Ernő verseiben, adjunk nekik legalább dupla abrakot!

- Jacknak igaza van! - mondá Wolston úr.

S erre mindnyájan fölkerekedtek, s meglátogatták a derék állatokat. Megsimogatták és bőven ellátták mindennel s aztán visszamentek Felsenheimbe reggelizni.

Reggeli után Zermatt úr azt ajánlta, hogy sétáljanak el Falkenhorstba: - az egész alig pár kilométernyi út, s a lombos fák megvédik a társaságot a nap hevétől is.

Tizenegy óra tájban indultak el, azzal a szándékkal, hogy ott maradnak egész délután s csak estére jönnek haza. Nem nagyon siettek, mert egy óra alatt úgyis odaérnek. Elöl szaladoztak a kutyák, Braun és Falb, s utánuk ment a társaság az árnyas úton, melyet két oldalt kukoricza-, köles-, zab-, búza-, árpa-, maniok- és burgonyaföldek szegélyeztek. Bő aratást várhattak tehát, nem is számítva, hogy az északra fekvő földek is termékenyebbek lettek, a mióta a Sakál-patak vizével öntözhették.

Minden két-háromszáz lépésre megálltak, s élénken beszélgettek. Anna virágokat szedett Ernővel, Jack pedig a madarakat hessegette, s a nyulakat hajszoltatta a kutyákkal. Mikor elindultak hazulról, Zermattné kikötötte, hogy senki se hozzon puskát, mert nem vadászni mennek, hanem sétálni és szórakozni. Ernő szívesen bele is egyezett, csak Jack makacskodott egy kicsit...

- Hátha párduczczal, medvével, vagy oroszlánnal találkozunk? - kérdezte fontoskodva.

- A mi vidékünkön soha sem jártak még - felelte Zermatt úr.

- Aztán meg nem elég, hogy egész esztendőn át kedvedre vadászhatsz? Csak egy napról van szó! - mondta Zermattné.

- Szökőév-e legalább ez a mostani? - kérdezte Jack.

- Nem az! - viszonzá Wolston úr nevetve.

- Lám! - sóhajtott Jack színlelt szomorúsággal - még ebben sincs szerencsém!...

Egy óra volt, mikor a víg társaság megérkezett Falkenhorstba, Zermatt úr gondosan szemügyre vett mindent, de mindent a legnagyobb rendben és teljesen jókarban talált. Wolston úr még egyszer megcsodálta azt a nagy találékonyságot és ügyességet, a mellyel Zermatt úr lakhatóvá tudta tenni ezt a levegőbe épített sólyomfészket; meg is mondta ezt, mikor kint a szellős erkélyen letelepedtek:

- Gyakran megcsodáltam már, s még most is egyre csak csodálom, kedves barátom, azt a boszorkánysággal határos szorgalmat, mellyel igazi paradicsomot tudott teremteni ezen a szigeten... Felsenheim, Falkenhorst, Prospect-Hill, a szántóföldek, kertek, a sok háziállat: minden dicséri az ön páratlan ügyességét és szorgalmát. De mégis van valami, a minek meg kellene lennie és nincs meg... Én már beszéltem is róla Zermattnénak...

- A kápolna? - vágott közbe Zermattné. - Igaza van... ez csakugyan mulasztás... hiszen minden javunkkal Istennek tartozunk...

- Építsünk hát neki templomot! - kiáltott föl Jack - még pedig harangokkal!... Hisz van miből!... Wolston úr megcsinálja a tervet...

- Jó, jó - hagyta helyben Zermatt úr mosolyogva - de ha megépítjük is a templomot, ki lesz a papunk?

- Hát Ferencz, majd ha visszajön - mondta Ernő.

- Addig pedig magunk fogunk imádkozni - toldta meg Wolstonné.

- Nagyon helyes - egyezett belé Zermatt úr. - Mihelyt az esős évszak elkezdődik, azonnal meghányjuk-vetjük a kápolna tervét... addig pedig megfelelő helyet keresünk...

- Azt hiszem, - szólt most Zermattné - hogy ha már Falkenhorstban úgy sem lakhatunk, jó lesz ez kápolnának...

- Csakhogy egy kissé messze van - aggódott Zermatt úr. - Jobb lenne valahol Felsenheim körül építeni. Szóval erről még beszélni fogunk.

A most következő hónapokban azonban annyi dolguk akadt, hogy azt sem tudták, melyiket végezzék előbb. A mezei munkák meg az aratás minden dolgos kezet elfoglaltak, s valamennyiüknek kettőzött szorgalommal kellett dolgozniok, hogy pótolják a távollevő Fritz és Ferencz hiányát. Végre márczius 15-én kis pihenőt tarthattak; s a következő hetet arra használták föl, hogy kissé szétnézzenek a szigetem és átkutassák a még nem ismert vidékeket.

- Csodálom, kedves Zermatt, - mondta Wolston úr - hogy tizenkét év alatt, a mióta a szigeten lakik, egyszer sem jutott eszébe, hogy átkutassa a sziget belsejét is.

- Eszembe jutni eszembe jutott ugyan, - felelte Zermatt úr - de részint nem tartottam szükségesnek, részint pedig nem is értem rá. A Gondviselés ide vetett bennünket erre az áldott vidékre, s mivel itt mindenünk megvolt a kényelmes, nyugodt élethez, nem is vágyakoztam soha másfelé. Aztán nem hagyhattam itthon a feleségemet sem, kivált mikor még a fiaim kicsinyek voltak... s végre mindig annyi sürgős, halaszthatatlan dolgom akadt itthon, hogy nem is mehettem volna el.

- Ez mind igaz lehet, - felelte Wolston úr - de én még sem tudtam volna megállni, hogy tizenkét év alatt legalább egyszer körül ne nézzek a szigeten...

- Azért, mert ön angol - viszonzá Zermatt úr - s az angoloknak szenvedélyük az utazás...

- Oh, apám, - vágott közbe most Jack - én ugyan nem vagyok angol, de azért szeretek utazni...

- Magam is! - tette hozzá Ernő lelkesülten - s arra szavazok, hogy minél előbb járjuk be kis birodalmunkat.

- Még pedig hajózzuk körül a nagy sajkán! - tette hozzá Jack.

- Úgy van, - helyeselte Wolston úr - ez lenne a legkényelmesebb.

- Fogadni mernék, - szólt most Anna mosolyogva - hogy Ernő már meg is csinálta útitervét!

- Persze, hogy meg! - viszonzá Ernő tréfásan - sőt alig, várom, hogy Új-Svájcz térképét is megcsinálhassam.

- Barátaim, - mondta most Zermatt úr - az én tervem ez. Tíz-tizenkét napunk van még a második aratásig: és ha tetszik, azt ajánlom, hogy látogassuk meg ezen idő alatt a szigetnek keleti partjait.

- S addig, míg önök oda lesznek, - szólt Wolstonné nyugtalankodva - mi egyedül maradjunk itthon: Zermattné, Anna, meg én?... Egészen egyedül?

- Szó sincs róla, asszonyom, - felelte Zermatt úr - valamennyien elférünk a nagy sajkában.

- Mikor utazunk? - kiáltott föl Jack. - Még ma?...

- Miért nem mindjárt tegnap? - kaczagott Ernő.

- Nem jó lenne mindjárt az egész szigetet megkerülni? - kérdezte Wolston úr.

- Arra nem volna elég az idő, - felelte Zermatt úr - mert mikor először kirándultunk Grünthalba, a szemhatáron csak a távol fekvő hegyek kék gerinczét láttuk... A sziget tehát igen nagy lehet.

- Épen erről kellene megbizonyosodnunk - viszonzá Wolston úr.

Végre abban állapodtak meg, hogy holnapután indulnak.

Mindjárt másnap hozzáfogtak az Elisabeth kitatarozásához, a mire a sajka nagyon is rászorult, mert azóta, hogy a Licorne födélzetére mentek, még egyszer sem volt a tengeren.

Az asszonyok gondoskodtak bő eleségről és vízről a házi állatok számára; mivel fű bőven volt, leginkább csak a baromfiakról kellett gondoskodniok, s ezeknek elég magot szórtak a vályúba. A két kutyát, Braunt és Falbot, magukkal szándékoztak vinni, hogy vadászhassanak.

Végre márczius 14-dikén este megrakták a hajót eleséggel; négy puskát, négy pisztolyt, sok puskaport és golyót hordtak föl rá, s elegendő ágyruhát is, hogy kényelmesen alhassanak. Hajnalban pedig, mihelyt a partról kis szellő kerekedett, a nagy sajka kifeszített vitorlákkal nekivágott a tengernek, a keleti part mentén.

VIII. FEJEZET.
Az utazás. - A Licorne-öböl. - Horgonyt vetnek. - A déli part. - Tervek holnapra.

Az Elisabeth gyorsan haladt a gyönyörű időben. A hölgyek a födélzeten ültek, s vissza-visszanéztek Felsenheim szikláira, melyek eltűntek szemeik elől, mihelyt a sajka a Czápa-szigetet megkerülte.

Zermatt úr kormányzott; Wolston úr, Ernő és Jack pedig a vitorlaköteleknél voltak, hogy a szél erejének megfelelően tágabbra eresszék, vagy szorosabbra húzzák a vitorlákat. A szél lassankint alább hagyott, s mindnyájan aggódtak, hogy végkép el is áll, a mi nagy baj lett volna, mert evezniök kellett volna.

- Csak addig meg ne álljon, - mondta Zermatt úr - míg a keleti fokot megkerüljük. Azon túl már a nyílt tengeren leszünk, a hol bizonyosan kapunk elég szelet is.

Ez a remény teljesedett. Kilencz óra tájban az Elisabeth épen szemben fordult a keleti fokkal, s az utasok látták, hogy rajta túl a tenger erősen fodros, sőt hullámzik is. Zermatt úr északkeletnek fordította a sajka orrát, s egyenesen azok felé a szirtek felé kormányzott, a melyeken a Landlord hajótörést szenvedett.

- Szeretném közelről megnézni azt a sziklát, - mondta - a melyre a vihar hajónkat dobta.

- Rémes nap volt az! - sóhajtott Zermattné szomorúan - csak férjem meg én és a gyermekek menekültünk meg a haláltól.

- S a többiek mind elvesztek? - kérdezte Wolston úr.

- Mind! - felelte Zermatt úr. - Még Littlestone hadnagy is azt mondta, hogy egy lélek sem menekült meg.

- E tekintetben a Dorcas, melyen Jenny utazott, szerencsésebb volt, - mondta Ernő - legalább néhány matróza megmenekült.

- Úgy van, - viszonzá Zermatt úr - ámbár nem tudhatjuk, hogy a Landlord legénységéből is nem menekült-e meg más is rajtunk kívül. Köröskörül mindenütt szigetek vannak: s meglehet, hogy egyet-kettőt szerencsésen partra vetett a tenger.

E közben a sajka egyre közelebb ért a szerencsétlenség színhelyéhez. Zermatt úr megmutatta azt a szűk sziklatorkolatot, a melybe egy roppant hullám behajtotta a szegény hajót. Természetes, hogy a szerencsétlenségnek már sehol semmi nyoma sem volt, s az utasok hiába hajoltak ki a sajkából, nézve, keresve, - nem látják-e a tenger fenekén a Landlord roncsait: a sekély homokos tengerfenék tiszta volt, semmit sem láttak rajta.

Egy órával később az Elisabeth egészen megkerülte a kiálló keleti fokot, s a jó széltől hajtva vígan siklott tova, követve a keleti tengerpart hajlásait. A szigetnek ez a része, mint Zermatt úr korábbi kirándulásaiból is sejtette, a szó szoros értelmében kopár volt. A mészkő-sziklákon sehol egy fa, sehol a növényi élet semmi nyoma, sőt még csak víz sem volt.

- Milyen szerencse, - mondta Zermatt úr - hogy hajótörésünk után nem erre a partra vetődtünk! Hogy éltünk volna meg itt?

- Az bizonyos, - szólt Wolstonné - hogy az ég szemmel láthatóan pártfogolta önöket.

Tizenegy óra tájban a Licorne-öbölbe értek, s fél órával később az Elisabeth horgonyt vetett, körülbelül azon a helyen, a hol annak idején az angol fregatt horgonyzott. A kis társaság kiszállt a partra, a hol még láthatók voltak a Licorne ott időzésének nyomai: a sátor-karók helyei, az éjszakai tüzek üszke-hamva, az itt-ott elszórt kétszersült-darabok mind mutatták, hogy nemrégiben emberek jártak itt.

Mialatt a férfiak beszélgettek, az asszonyok elkészítették a villásreggelit, melyet a fűbe dőlve valamennyien kitűnő étvággyal fogyasztottak el. Mikor megreggeliztek, Wolston úr azt mondta:

- Ma délután pedig tegyünk egy kirándulást a sziget belsejébe...

- S ha tetszik, akár mindjárt induljunk is! - kiáltott föl Jack.

- Bezzeg nem volt ily vállalkozó szellemű a reggeli előtt! - tréfált Anna. - Jól láttam, hogy négyünk helyett is evett...

- Most pedig négyünk helyett fogok gyalogolni! - felelte Jack, csöppet sem haragudva meg az incselkedésért.

- Az bizonyos, - mondta Zermatt úr - hogy Jack még vállalkozóbb szellemű lesz, mint Fritz.

- Fritz? - szólt Jack vállat vonva - ő már nem igen fog ilyen kalandokra vállalkozni, ha visszajön...

- És ugyan miért? - kérdezte Anna.

- Mert családapa lesz, s a családapák szeretik a kényelmet...

- Csak hagyja, Anna, hadd beszéljen, - nevetett Ernő - majd eljön Jack ideje is, mikor ő is családapa lesz.

- S a tiéd is, kedves Ernő - viszonzá Jack, s hol testvérére, hol Annára kacsintott. - De most nem erről van szó, hanem arról, hogy kikutassuk a sziget belsejét.

- Azt hiszem, - szólt most Wolstonné - hogy mi hölgyek itt maradhatunk. Ez a kirándulás nagyon megviselne bennünket, itt pedig kényelmesen pihenhetünk, s nem kell félnünk semmi veszedelemtől sem...

- De én mégis aggódom, s nem szeretnélek egyedül hagyni benneteket - mondta Zermatt úr.

- Nagyon helyes, - vállalkozott Ernő - én szívesen itt maradok velük.

- Sokkal jobb lesz, ha a hölgyek is velünk jönnek, - mondta Wolston úr - ha aztán elfáradnak, megpihenhetnek, s akkor Ernő hadd vigyázzon rájuk, míg mi visszajövünk.

Elindultak tehát, elöl a két kutya, utána az egész társaság. Egy kiszáradt patak-völgyben mentek fölfelé a sziklák között, s a kilátást elzáró hegy gerinczén Jack volt az első. Álmélkodva csapta össze a kezeit, s hátrafordulva odakiáltotta a többieknek:

- Micsoda sivatag! valóságos köves Arábia!

Valóban az volt; a téres, szinte be sem látható síkon nem volt egyetlen fa, egyetlen fűszál sem. A köves, sziklás talajon csak itt-ott volt egy kevés vad-moha, abból a fajtából, melynek nincs szüksége földre, hogy tenyészhessen. Természetes, hogy semmiféle állat sem volt ezen a kihalt, temetőhöz hasonló, szomorú vidéken.

- Íme, vége a kirándulásunknak, - mondta Zermatt úr - legalább a szigetnek ezen a részén.

- Nem is volna értelme neki vágni ennek a pusztaságnak, ily szörnyű hőségben - vélte Wolston úr is.

- Forduljunk vissza - szólt Ernő.

- De előbb még megmászom azt a hegyet! - kiáltott föl Jack.

És balra mutatott, a hol egy tíz-tizenkét öl magas szikla domb nyílt föl a köves talajról. Öt percz alatt fönt volt a tetején, s aztán lekiáltott apjának meg Wolston úrnak, hogy jöjjenek utána.

Wolston úr meg Zermatt úr némi fáradsággal fölkapaszkodtak a szikladombra, s álmélkodva néztek körül. A vidék itt már egészen megváltozott. A sziklás, köves sivatag területe körül belül öt-hat négyszögmérföldnyi lehetett s a keleti fok meg az Üdv öble közt feküdt. A hegygerincz, a melyen álltak, délnyugat felé lejtősödött, s rajta túl széles völgy terült el, melyet valószínűleg a sziget legnagyobb folyója öntözött. Ez a völgy valóságos paradicsom volt; talaját buja tropikus növényzet födte, a folyó túlsó partját pedig sűrű erdők szegélyezték.

- Menjünk oda! - kiáltott föl Jack.

- Menjünk! - ismételte Wolston úr is.

De két mérföldnyi út a sziklákon keresztül-kasul, ebben a rekkenő hőségben, végzetes lehetett volna Wolston úrra, s azért Zermatt úr közbeszólt:

- Ne ma... most már későn is van... majd holnap. S minek mennénk gyalog, mikor vízen is oda juthatunk, még pedig fáradság nélkül... Mert ez a völgy bizonyára a tengerig nyúl: hisz folyója is van, a mely mindenesetre a tengerbe szakad... Majd fölkeressük a sajkával, s akkor egy-két nap alatt átkutatjuk.

Ennél okosabbat semmi esetre sem tehettek. Megfordultak tehát, visszamentek a tengerpartra, megebédeltek, aztán még sétálgattak egy darabig, s úgy kilencz óra tájban fölmentek a hajóra aludni.

IX. FEJEZET.
A partvidék. - A pinguinek. - Megint egy folyó. - Ismeretlen vidék. -
A déli hegyláncz. - Tervek holnapra. - A Montrose-patak.

Másnap reggel hat órakor fölszedték az Elisabeth vasmacskáját. Most Wolston úr kormányzott, s a sajka elég közel járt a parthoz, hogy jól láthatták a vidéket.

Számításuk szerint a tegnap látott völgy négy-öt mérföldnyire lehetett a Licorne-öböltől dél felé, tehát két-három óra alatt oda érhetnek. A part itt is mindenütt sziklás és kopár volt. Fának, növényzetnek sehol semmi nyoma; mindenfelé magas gerinczű mészkő- vagy gránit-sziklák, melyekbe a tenger mély üregeket vájt. A vízben azonban jobbról is, balról is a hajó mellett seregestől ficzkándozott a tok, köztük hat-hét láb hosszú halóriások is; Jack és Ernő nagyon szerettek volna csónakba ülni és szigonnyal vadászni rájuk, de persze a hajó nem állhatott meg a kedvükért.

De minél inkább dél felé mentek, annál jobban megelevenedett a partvidék. A vízi madarak csoportosan röpdöstek a parton: szárcsák, vízi tyúkok, viharmadarak, halász-sasok, kormoránok és albatroszok vijjogva, rikácsolva szeldelték a levegőt. Jack minduntalan rájuk akart lőni, de Anna nem engedte.

- Hátha épen a Jenny albatroszát találná agyonlőni! - aggódott a fiatal leány; s ez lefegyverezte Jackot.

Kilencz óra felé az Elisabeth már egészen alacsony partok mentén siklott tova, de most már sokkal beljebb járt a sík tengeren, mert félni lehetett, hogy közvetlenül a part közelében alacsony, rejtett szirtek veszélyeztetik a hajózást. Egyszerre csak Jack, a ki figyelmesen vizsgálta a partot, fölkiáltott:

- Ah, ez a vidék ugyancsak népes ám!... Mennyien vannak ott a parton!...

Valamennyien meghökkenve tekintettek oda, s Zermattné ijedten kérdezte:

- Mi az, Jack?... Talán embereket látsz a parton?... vadembereket?... bennszülötteket?

- Oh nem!... oh nem! - felelte Jack. - Igaz ugyan, hogy ezeknek is két lábuk van, - de egyszersmind tollasok is.

- Akkor hát pinguinek? - kérdezte Ernő.

- Úgy van! - felelte Jack - s így távolról nagyon is emberi formájuk van.

- Igazán szép! - mondta Zermatt úr, a ki ez alatt messzelátóval vizsgálta a partot. - Oly egyenes sorban állnak, mint a katonák; két kis szárnyuk olyan, mint két kar, a lábuk meg fekete, mintha csizmát húztak volna...

Az Elisabeth most még kijjebb ment a sík tenger felé, mert meg kellett kerülnie a sziklapart legdélibb kiágazását, mely messzire benyúlt a tengerbe. De mikor ezt a hegyfokot megkerülte, szemben volt azzal a völggyel, melyet tegnap láttak meg a keleti partról.

- Folyó!... folyó!... - kiáltott le Jack az árboczról, a hová fölmászott, hogy először lássa a partot.

Zermatt úr messzelátóval vizsgálta a vidéket. Jobbról is, balról is meglehetős magas hegyek szegték be a három-négy mérföld széles völgyet, melyet gyönyörű növényzet borított, a meddig csak a szem látott. A két határhegy közt mély part benyomulás volt, s ebbe az öbölbe torkollott az a fasor közt kanyargó folyó, melyet Jack megpillantott.

A hajót egyenesen neki fordították a folyó torkolatának, a melyben bizonyára lesz megfelelő hely, a hol horgonyt vethessen. Óvatosan haladtak előre; Zermatt úr kormányzott, Wolston úr és Ernő a hajó orrában lesték a tengert, hogy nincs-e valahol szirt az útjukban, Jack pedig az árboczról vizsgálódott. Mindenki hallgatott; valamennyiüket bizonyos elfogultság lepte meg, hogy most ismét oly földre lépnek, a melyen előttük még ember soha sem járt... Tizenegy óra lehetett, mikor horgonyt vetettek, szemben a pálmaligettel, a folyó torkolata előtt. A part ép oly csöndes és elhagyatott volt, mint a Sakál-patak partja, mikor a hajótöröttek annak idején először léptek rá. Most Jack ugrott ki először a csónakból, aztán kiszálltak a többiek is, s a magukkal hozott eleségből ízletes villásreggelit ettek a százados fák árnyában.

- Gyönyörű vidék! - mondta Wolston úr evés közben.

- S ez a folyó megbecsülhetetlen kincs, - tette hozzá Zermatt úr. - Sokkal többet ér, mint a Sakál-patak; először, mert szélesebb, mélyebb és nagyobb, aztán meg mert mély, hajók befogadására nagyon alkalmas öbölbe szakad.

- Tán itt jobb lenne lakni is? - kíváncsiskodott Jack.

- Szó sincs róla! - tiltakozott Zermattné. - Meghalnék szívfájdalmamban, ha meg kellene válnom Felsenheimtól, a hol tizenkét esztendeig oly boldogok voltunk!

- De hisz nem lakni jöttünk ide, - nevetett Wolston úr - hanem azért, hogy átkutassuk ezt a vidéket is.

- Miután a folyó elég széles, - szólt most Zermatt úr - azt hiszem; legjobb lesz, ha a sajkával fölfelé hajózunk rajta; így legalább valamennyien együtt maradhatunk.

- De föl bírunk-e menni a vízfolyás ellenében? - kételkedett Jack.

- Föl, ha megvárjuk a tengerdagályt...

- De az csak hat óra múlva lesz!...

- Akkorra meg besötétedik - tette hozzá Ernő.

- Ez igaz - felelte Zermatt úr. - Várjuk meg tehát a holnapot, s akkor mindjárt kora hajnalban indulhatunk.

- S addig mit csinálunk? - türelmetlenkedett Jack.

- Körüljárjuk az öblöt, meg a környékét; a hölgyek pedig pihenhetnek addig itt.

A reggeli után tehát Zermatt úr, Wolston úr, Jack és Ernő elindultak fölfedező útjukra. A szigetnek ez a része fölötte termékeny volt. Lombos faóriások árnyékolták be a buja fűvel borított talajt, hol ezer meg ezer kérődző bő táplálékot talált volna. Mindenfelé apró patakok szelték keresztül-kasul a tájat, s csörgedeztek a folyó felé; délnyugatnak pedig magas hegyláncz zárta el a szemhatárt.

Ernő mindjárt fölrajzolta ezt a hegylánczot is Új-Svájcz térképére, mely lassankint határozott alakot öltött. Az északi part körülbelül tizenkét mérföldnyi hosszú, meglehetősen egyenes vonal volt, mely egyfelől a keleti fokban végződött; a keleti part szintén egyenesen haladt az Üdv-öbölig; itt a tenger mélyebben benyomult a partba, mely az öböl másik oldalán erős hajlással kanyarodott a Csalódás-fokig, a honnan nyugat felé folytatódott. A nyugati partvonalt két öböl szaggatta meg: a Nautilus-öböl, melybe a keleti folyó torkollott, meg a Gyöngyház-öböl. Az a terület, melyen Zermatt úr megtelepedett családjával, - s melyet Ígéret földjének is szoktak nevezni - körülbelül négy négyszögmérföld területen volt és szinte áthághatatlan természetes határokkal volt elkülönítve a sziget többi részétől. Egyfelől a tenger, másfelől a Nautilus-öböl fogta körül, a háttérben pedig magas, meredek sziklahegyek határolták, melyeken nem volt hágó, csak a déli lejtőkön. Ezt a területet a Sakál-patak és a Falkenhorst-csermely, meg a Hattyú-tó öntözte; ezen épült Felsenheim és Falkenhorst, s itt voltak a waldeggi, zuckertopi és eberfurti tanyák is.

Ernő szorgalmasan rajzolt és jegyezgetett útközben is és örvendezve mondta:

- Ez a termékeny vidék eltarthatna sok ezer gyarmatost, ha itt telepednék meg!

- S miért épen itt? - kérdezte Jack, a ki nem nagyon örült annak, hogy ezt a szép paradicsomot idegenekkel is meg kell osztania.

- Azért, mert minden városnak nagy előnye, ha folyamtorkolat mentén épül. Valószínű tehát, hogy az új gyarmatosok is itt fognak letelepedni...

- Na, hát csak telepedjenek le itt! - kiáltott föl Jack. - Ezt a földet szívesen átengedjük nekik: csak az Ígéret földjére ne jöjjenek.

- Úgy van, fiam - hagyta helyben Zermatt úr is. - Mi soha sem hagyjuk el azt a helyet, melyet maga a Gondviselés jelölt ki számunkra.

Hat óra tájban már ismét ott voltak a folyó partján, a hol a hölgyek kész ebéddel várták őket. Anna időközben horoggal néhány kövér pontyot fogott, s ez az ízletes fogás csak növelte az éhes kirándulók örömét. Ebéd után még sokáig kint maradtak a parton és élvezték a gyönyörű, kellemes estét. Elbeszélgettek egész tíz óráig, s csak akkor mentek vissza a hajóra aludni. De lefekvés előtt Zermatt úr még azt mondta:

- Valamit elfeledtünk...

- Mit? - kérdezték mindnyájan kíváncsian.

- Még nem adtunk nevet ennek a folyónak...

- Nevezzük el Anna-folyónak! - ajánlta Ernő.

- Köszönöm a megtiszteltetést, - viszonzá a fiatal leány elpirulva - de én jobb nevet is tudnék neki...

- S mi az? - kérdezte Zermattné.

- A Jenny családi neve...

Ez mindnyájuknak tetszett, s ettől fogva Montrose-folyónak nevezték az új vizet.

X. FEJEZET.
Csónakkal a folyón fölfelé. - Sziklás vidék. - A szakadék. -
Utazás hazafelé. - A füstoszlop. - Hazatérés Felsenheimba.

Másnap reggel hét óra tájban megkezdődött a tengerdagály. Jack már kora hajnalban vadászni ment, s épen az indulás perczében érkezett vissza; de nem járt eredménytelenül: két pár foglyot, s vagy féltuczat fürjet hozott haza.

Mihelyt Jack a födélzeten volt, rögtön fölhúzták a vasmacskát, s a tengerdagály azonnal vinni kezdte a hajót a folyón fölfelé. A víz szélessége 250-300 lábnyi lehetett, s a meddig a szem látott, sehol sem látszott keskenyebbnek, - tehát nagyon is alkalmas volt a hajózásra.

Félórai meglehetős gyors utazás után az Elisabeth elérte a Montrose-folyó első kanyarulatát. A medre itt harmincz foknyi szögben délkeletnek hajlott, s a partjai alig voltak magasabbak másfél ölnél. A sajka, melyet a szél is segített útjában, óránkint hét-nyolcz tengeri mérföld sebességgel szaladt a partok között.

- Ha ily gyorsan haladunk, - mondta Ernő - akkor nem sokára oda érhetünk a déli hegylánczhoz is...

- Föltéve, hogy a folyó a hegyláncz aljában kanyarodik el, - jegyezte meg Wolston úr.

- S ha vízesések meg nem akasztanak bennünket - tette hozzá Zermatt úr.

A vidéken, melyet a Montrose átszelt, nyoma sem volt az ember munkájának. A szárnyas és lábas vad a szó szoros értelmében hemzsegett mindenfelé, s e tekintetben ez a vidék többet ért, mint Falkenhorst környéke. Néha egész falka antilop kergetőzött a réten, a távolban pedig bivaly-csordákat és strucz csapatokat is láttak, míg a fákon a majmok csoportosan ugráltak, sivalkodtak.

Vérengző vadállatoknak azonban itt sem volt nyomuk; csak a sakálok ocsmány ordítása verte föl az erdő csendjét, melyre a nyulak ezrei, a foglyok, fürjek s egyéb apró állatok ijedve rebbentek meg és menekültek a sűrűbe. A vízparti bokrok közt ezrével fészkelt a vadkacsa, a szárcsa, a vízi tyúk, meg a sokfajta gém.

Valamivel tizenegy óra után elértek a Montrose második kanyarulatához, mely itt még jobban nyugatnak hajlott el, úgy hogy most már valószínű volt, hogy az alig hat-hét mérföldnyire fekvő hegylánczból fakadt.

- Kár, hogy a tengerdagálynak nemsokára vége lesz és nem juthatunk el odáig - mondta Ernő.

- Valóban kár, - mondta Zermatt úr is - de azt hiszem, hogy a kanyarulatnál tovább már nem visz a dagály, azért határozzuk el, hogy horgonyt vetünk-e, vagy szépen visszaereszkedünk az öbölbe.

Ez a hely valóban gyönyörű volt, s mindnyájan szerettek volna ott maradni. A folyó bal partja kis öböllé tágult, melybe egy patak ömlött; a víz fölé óriási indiai fügefák borultak, melyeknek sűrű lombsátorán a napsugár nem bírt áttörni, a háttérben pedig gyönyörű szép tölgyfaliget zöldellt.

- Ez a hely valóban alkalmas arra, hogy várost építsenek rá! - mondta Zermattné. - Kár, hogy oly messze van Felsenheimtől.

- Valóban messze van, - viszonzá Zermatt úr - de azért ne félj; majd meglátod, hogy akadnak mások, a kik hasznát veszik.

- Addig is; míg ez megtörténik, - szólt Jack - ajánlom, hogy vessünk horgonyt és maradjunk itt.

- A mint tetszik, - mondta Zermatt úr - ámbár, ha mindjárt visszaindulnánk, két óra alatt elérnénk az öbölbe, s holnap estére már otthon lehetnénk Felsenheimban.

Végre is abban állapodtak meg, hogy horgonyt vetnek, s ott maradnak egész nap. Mivel gyönyörű holdas éjszakák voltak, éjfél utáni egy órakor neki indulnak a hajóval a folyón lefelé, s az öbölből egyenesen hazafelé tartanak.

Villásreggeli után elhatározták, hogy ha már idáig jöttek, alaposan átkutatják a vidéket; e czélból Wolston úr és Ernő a csónakkal fölfelé eveznek a Montrose-folyón, Zermatt úr és Jack pedig gyalog kutatják át a közel fekvő vidéket. A hölgyek addig a hajón maradnak, s ha esetleg veszedelem fenyegetné őket, - a mi nem valószínű - vészlövést tehetnek az egyik mozsárból.

A hajláson túl a Montrose délnyugatnak kanyarodott. Wolston úr és Ernő, bár a nap égetően sütött, lankadatlanul eveztek s a kis csónak gyorsan siklott a folyón fölfelé.

- Lehet, hogy fölevezhetünk egészen a Montrose-forrásig is - mondta Wolston úr.

- Ön tehát azt hiszi, - kérdezte Ernő, - hogy valóban abból a hatalmas, déli hegylánczból fakad?

- Azt; és ha eljuthatunk odáig, szeretnék fölmászni a hegyláncz gerinczére is. Onnan alighanem beláthatnók egész Új-Svájczot, föltéve, hogy nem sokkal nagyobb, mint a mekkorának gondoljuk.

- De a hegy legalább tizenkét-tizenötszáz láb magas, a kérdés, hogy ily rövid idő alatt feljuthatunk-e rá?

- Majd meglátjuk, Ernő, majd meglátjuk. Ámbár én nagyon szeretném az ősi angol lobogót kitűzni Új-Svájcz legmagasabb pontján!

E közben szorgalmasan eveztek tovább. A part képe lassankint megváltozott; a növényzet kezdett megritkulni, eltünedezni, s a gazdag rétek helyett kopár, kövecses puszta földek következtek. Négylábú állatot már nem láttak sehol, madár is csak itt-ott röppent föl elvétve, s az is röpült a boldogabb tájak felé; csak a sakálok vonítottak a sziklás hasadékok közt.

- Jack ugyan jól tette, hogy nem erre jött! - mondta Ernő - itt ugyan alig lőhetett volna valamit.

- Az bizonyos - felelte Wolston úr. - Ez a vidék ép oly terméketlen, mint az, mely a Licorne-öböl mögött fekszik, s könnyen meglehet, hogy annak csak folytatása.

Körülbelül négy óra lehetett, mikor hirtelen magasról lehulló víz moraja ütötte meg füleiket... Mi lehetett ez?... Valami hegyi patak, mely magasról szakad a folyóba?... Vagy maga a Montrose, melyet vízesés szakít meg?...

A csónak megállt, s mindketten figyelmesen hallgatóztak, de nem hallottak egyebet, mint a lecsobogó víz zuhogását.

- Még néhány evezőcsapás, - mondta Wolston úr - s aztán megkerüljük ezt a kiugró partkanyarulatot...

- Rajta hát! - kiáltott föl Ernő.

Újra hozzáláttak az evezéshez és a csónak csakhamar megkerülte a partkiugrást, melyen túl ismét jó darabra látták a folyó medrét: keresztben a folyó ágyában, egyik parttól a másikig nagy sziklatömbök hevertek, s a víz zuhogva hullt alá róluk, nagy erővel, szédítő eséssel. Ennek a morajlását hallották meg vagy száz öllel odébb.

- Na, ez megakasztott bennünket! - mondta Ernő.

- Meg ám! - felelte Wolston úr - de szálljunk csak ki; hátha a vízesés mögött ismét ráereszthetjük a csónakot a folyóra...

Kiszálltak, de ebből a tervből semmi sem lett. A folyó medre tele volt szirtekkel, vízesésekkel, s a csónakot legalább félóráig kellett volna vinniök a vállukon, míg ismét vízre ereszthetik. Wolston úr kedvetlenül nézte a tajtékzó vizet, Ernő pedig figyelmesen vizsgálta azokat a barnás, gömbölyű kavicsokat, melyek szerteszórva hevertek a vízparton. Egyet-kettőt föl is vett: sokkal nehezebbnek tetszettek, mint térfogatuk szerint látszott. Ernő néhányat a zsebébe tett, azzal a szándékkal, hogy otthon majd jobban megvizsgálja.

Nem volt más mit tenni, mint megfordulni. Beültek hát a csónakba és gyorsan eveztek a víz mentén lefelé. Hat órakor haza értek, s már otthon találták Jackot és Zermatt urat is. Ők szerencsésebben jártak; a merre csak mentek, a vidék fölötte szép és termékeny volt; Jack vadászott is: egy antilopot, néhány nyulat, egy agoutit, s vagy féltuczat mindenféle szárnyast ejtett el.

Ebéd után mind siettek lefeküdni, mert úgy határozták, hogy éjfélutáni egy órakor a tengerapállyal visszaindulnak. Zermatt úr ébren maradt, hogy felkelthesse a többieket. Egy órakor föl is keltette a férfiakat, s mindjárt rá fölhúzták az Elisabeth vasmacskáját is.

A kis hajó, kedvező parti széltől is hajtva, gyorsan siklott lefelé a folyón. Baj nélkül ért az öbölbe, bár Jack néhányszor látni vélt egy-egy vízilovat; de ezek sem támadták meg a hajót. A nap épen kelőben volt, mikor az Elisabeth a keleti fokot megkerülte. Wolston úr, a ki a hajó orrában állt, gondosan megtörülte a messzelátó lencséit és több ízben sokáig figyelmesen vizsgálta a part egy pontját.

- Mi az? - kérdezte Zermatt úr nyugtalanul, rábízva a kormányt Jackra.

- Nem... csalódtam... - dünnyögte Wolston úr...

- Miben csalódott?... mit látott?...

- Azt hittem, hogy füstöt látok... füstoszlopot...

- Füstöt? - kérdezte Ernő izgatottan - füstöt?... a parton?

S volt is ok az izgatottságra, mert ez a füst csak ott tanyázó vademberektől származhatott; pedig az ő jelenlétük a szigeten könnyen végzetessé lehetett volna mindnyájukra nézve. Érthető tehát, hogy Zermatt úr, Jack és Ernő egymás kezéből vették ki a messzelátót, de egyikük sem látott semmit.

- Lehet, hogy csalódtam, - mondta Wolston úr. - Talán csak reggeli köd volt, s én füstnek néztem.

Ebben aztán mindnyájan megnyugodtak. Az út hátralevő része kellemesen telt el. Az Elisabeth gyorsan haladt a kedvező szélben, s délutáni öt óra tájban szerencsésen horgonyt vetett Felsenheim előtt.

XI. FEJEZET.
Az aratás. - A téli esték Felsenheimban. - A kápolna. -
Ernő fölfedezése. - A két ágyúlövés. - A Czápa-szigeten.

Most hét-nyolcz héten át az aratás, kaszálás, cséplés, nyomtatás, az eleség betakarítása annyira elfoglalta mindnyájukat, hogy semmi egyébre nem volt idejük.

Mindkét család Falkenhorstba költözött, melynek fekvése közelebb hozta őket a waldeggi, zuckertopi és prospect-hilli tanyákhoz. Az aratás, hála a csatornázásnak és szorgalmas öntözésnek, nagyon bő volt, s most már az új gyarmatosok élelmezése miatt sem kellett aggódniok.

Elvégezvén az aratási munkákat, gondosan bezárták a tanyai épületeket, s kívülről is megtámogatták, hogy a téli viharok kárt ne ejtsenek bennük. Ellátogattak a Bálna-szigetre is, hol a tengeri nyulak rendkívül elszaporodtak, sőt meg is híztak, mert bőven termett a fucus saccharinus, - egy édes mohfajta - mit a torkos állatok nagyon szerettek. A Czápa-szigeten, mint minden évben, ez idén is megtették a két lövést: de feleletet sehonnan sem kaptak rá. Aztán ismét megtöltötték az ágyúkat és haza mentek.

Május második felében megkezdődtek az esőzések, s a két család végkép beköltözött Felsenheimba. Június első hetében több heves orkán pusztított a szigeten; az ég örökké tele volt szürke felhőkkel, melyekből hol szakadt, hol permetezett az eső, úgy hogy vízmentes ruhák nélkül ki sem lehetett lépni a házból.

De nem is volt kedve kimenni senkinek, mert odabent sem unatkoztak. A két család annyira összeszokott, hogy a legnagyobb békességben éltek. A férfiak tervezgettek a jövőre, az asszonyok pedig a háztartás dolgait végezték, befőtteket csináltak, varrtak, foltoztak, vagy hallgatták Jack tréfáit, a ki gyakran segített nekik a konyhában.

Ernő és Anna mindjobban összebarátkoztak és szüleik már előre látták, hogy ebből a két fiatalból boldog pár lesz, talán nemsokára. Ha visszajön a Licorne, s meghozza Fritzet és Jennyt, akkor talán megtarthatják Ernő és Anna lakodalmát is.

Egy este Zermatt úr a következő számítást tette:

- Most június 15-dike van; a Licorne a múlt év október 20-dikán ment el: ez tehát kerek kilencz hónap... Valószínű tehát, hogy körülbelül most indul vissza Európából...

- De hátha odamentében hosszabb ideig megállt a Fokvárosban? - kérdezte Jack.

- Még akkor is legkésőbb július első felében már elindulhat Angliából - mondta Ernő. - Igaz, hogy visszatértében is meg fog állni a Fokvárosban: de az mit se tesz; október derekán azért mégis valószínűleg itt lesz már...

- Még négy hosszú hónap! - sóhajtott föl Zermattné.

A férfiak különben dolgoztak a téli évszakban is. Wolston úr, a ki a lakatossághoz és kovácsmesterséghez is értett, Zermatt úr és néha Ernő segítségével, mindenféle hasznos és szükséges szerszámot készített; Jack pedig, mihelyt kissé derült és szerét tehette, legott megszökött vadászni.

Meghányták-vetették az építendő kápolna tervét is és abban állapodtak meg, hogy Felsenheim közelében építik föl, a konyha kert végében, a hol széltől, vihartól védve lesz. Wolston úr nem fából, hanem kőből akarta építeni: hisz annyi terméskövük volt! Meszet pedig szintén égethetnek a tömérdek kagylóból és csigahéjból, mely a partokon hevert. Elhatározták tehát, hogy mihelyt az idő kiderül, rögtön hozzáfognak a kápolna építéséhez, melyet két-három hónap alatt befejezhetnek.

A viharok azonban egyre gyakoriabbak és hevesebbek lettek. Félni lehetett, hogy a roppant felhőszakadások elöntik a tanyákat, az orkánok pedig összetörik, elszakítják a parttól a nagy sajkát meg a kis csónakokat.

Az első csöndesebb napon tehát Zermatt úr, Jack, Ernő és Wolston úr kimentek Felsenheimből, hogy megnézzék, milyen károkat okozott a vihar. A pusztítás elég nagy volt, de minden kárt helyre lehetett állítani, mihelyt a tavasz bekövetkezik.

A két család minden este összegyűlt a könyvtár-szobában, s valamelyikük hangosan fölolvasott. Könyvük volt elég: ott volt a Landlord egész könyvtára, melyet Littlestone hadnagy sok becses, tudományos munkával gyarapított, s végre ott voltak Wolston úr könyvei is. Ha a fölolvasást megunták, beszélgettek, még pedig, hogy magukat kölcsönösen gyakorolják, fölváltva német, angol és franczia nyelven.

Július vége felé Zermatt úr egy reggel feleségével beszélgetett, midőn Ernő belépett hozzájuk. Kezében tartott egy olyan barna kavicsot, a minőt többet is szedett föl a Montrose-folyó vízesésénél.

- Nézd meg ezt a kavicsot, apám - mondta mosolyogva.

- Nos, mi különös van rajta?

- Érdemes megnézni: ez aranyrög.

- Aranyrög? - ismételte Zermatt úr, s az ablakhoz lépve, jobban szemügyre vette a kavicsot. - Bizonyos, hogy nem tévedsz? - kérdezte komolyan.

- Nem, apám; gondosan megvizsgáltam, elemeztem: nem tévedhetek; a Montrose vízesésénél nagyon sok ilyen...

- Mit törődünk vele! - szólt Zermattné megvetően. - Minek nekünk az arany? Mi hasznát vehetjük itt?

- Kedves Ernő, - kérdezte Zermatt úr - még senkinek sem szóltál erről a fölfedezésről?

- Nem, apám.

- Jól tetted... nem ugyan azért, mintha nem bíznám Jackban meg Wolstonékban... hanem jól meg kell fontolni, mielőtt az ember ilyen titkokkal előáll...

- Ugyan mi veszély lehetne ebben, apám?

- Egyelőre semmi... De ha híre futna, hogy a szigeten aranyrögök vannak, az egész világ alja, söpredéke, a szerencsevadászok durva tömege mind ide csődülne, s magával hozná a romlást, fejetlenséget, elaljasodást... Ezért, a meddig lehet, titkoljuk ezt a fölfedezést...

- Jól mondtad, édes férjem - helyeselte Zermattné. - Ne szóljunk róla senkinek, s ne is menjünk többé oda... Bízzuk a véletlenre a kincs fölfedezését: hadd juttassa Isten annak, a kinek akarja!

Az esős évszak még egyre tartott. Már elmúlt július, elmúlt augusztus első fele is és még mindig nem lehetett kimenni. Zermatt úr maga is csudálkozott; még ily hosszú, viharos telet soha sem ért, pedig már tizenharmadik éve lakott a szigeten. Jack is egészen oda volt; máskor már július végén mehetett vadászni, most pedig még augusztus közepén sem!

Sőt augusztus 17-dikén oly irtózatos orkán dühöngött, hogy valamennyiök szíve megremegett bele. Villámcsapás villámcsapást ért, s a szörnyű dörgés majd megsüketítette őket. Másnap este épen a könyvtár-szobában voltak, mikor egy roppant villanás után hirtelen mély csend lett... A villám ott csap hatott le Felsenheim közelében.

Aztán egy dörrenést hallottak... Valamennyien fölugrottak, s a lélegzetüket visszafojtva hallgatóztak.

- Mi volt ez? - kiáltott föl Jack.

- Semmi esetre sem égzengés - felelte Zermatt úr.

- Ez ágyú volt! - mondta Ernő határozottan.

Alig mondta ki a szót, megint egy dörrenés hallatszott: s ezúttal villámlás sem előzte meg. Most már kétségtelen volt, hogy ez is, meg az előző dörrenés is ágyúlövés...

Megdöbbenve néztek össze, Anna pedig rémülten kiáltott föl:

- A Licorne!... Ez csak a Licorne lehet!...

Pár pillanatig rémülten hallgattak, de ezalatt Zermatt úr összeszedte magát, s aztán megnyugtatta őket... Ez nem lehet a Licorne, mert akkor már három hónappal előbb kellett volna elindulnia Európából: az pedig képtelenség!... Inkább valami más hajó lehet, melyet a vihar kivert útjából, s most talán veszedelemben forog...

A férfiak rögtön magukra kapták vízmentes köpönyegüket és kisiettek a szakadó esőbe. De olyan sötét volt, hogy egymást is alig látták; hiába néztek tehát a tenger felé, semmit sem vehettek észre.

- Különben is hogyan segíthetnénk rajtuk? - mondta Jack.

- Sehogy - felelte Zermatt úr.

- Legföljebb úgy, hogy imádkozunk értük - tette hozzá Wolston úr.

Visszamentek tehát a szobába, a hol a három hölgy már imádkozott. Aztán még sokáig hallgatóztak: de mivel több lövést már nem hallottak, azt következtették, hogy a hajó vagy elsüllyedt, vagy pedig a vihar elhajtotta a sziget közeléből.

Senki sem aludt egész éjjel; s midőn a vihar hajnal felé megszűnt, valamennyien kirohantak Felsenheim erkélyére... de sehol semmit sem láttak: a tenger tükre sima és tiszta volt.

- Menjünk a Czápa-szigetre! - tanácsolta Jack. - És lőjünk: hátha feleletet kapunk rá?

- Igazad van, fiam - mondta Zermatt úr.

Bár a tenger még erősen hullámzott, a négy férfi erős karja könnyen és biztosan hajtotta a csónakot. A szigetre érve, elbámultak a szörnyű pusztításon, mit a vihar okozott. Óriási fák derékban kettétörve hevertek a földön, az antilopok tanyája szertedúlva és... a félszer, mely alatt az ágyúk álltak, tövig leégve!

Csak az ágyúk álltak helyeiken; ezeket nem bírta megmozdítani az orkán.

Jack rögtön beledugta a kanóczot az egyiknek serpenyőjébe, fölporozta és meggyújtotta; a kanócz tövig leégett, a gyújtó-por ellobbant - de az ágyú nem sült el.

- Bizonyosan nedves lett a töltés - mondta Zermatt úr. - Próbáld csak kivenni: majd újra töltjük.

Jack bedugta a töltő-vesszőt... de az ágyúban nem volt töltés! Oda ugrott a másikhoz: abban sem volt!

- Tehát kilőtték? - kiáltott föl Wolston úr.

- Ki... mindkettőt!...

- És kicsoda?

- Kicsoda?... alighanem a villám! - mondta Ernő hirtelen. - Becsapott a félszerbe, fölgyújtotta, s az ágyúk, egyik a másik után elsültek...

Ez a magyarázat nagyon is természetes volt. Megtöltötték tehát az ágyúkat, s visszasiettek Felsenheimba, hogy megnyugtassák az aggódó asszonyokat.

XII. FEJEZET.
Falkenhorst. - Waldegg. - Zuckertop. - Prospect-Hill. -
Előkészületek a fölfedező útra. - A hegyszoros. - A búcsúzás.

Augusztus utolsó hetében végre a hosszú esős évszaknak is vége lett, s a két család akkor rögtön hozzáfogott a szántáshoz-vetéshez, hogy minél előbb indulhassanak fölfedező útjukra a sziget belsejébe.

Legelőször is Falkenhorstba költözött mind a két család; a férfiak rendbe hozták a fa ágai közt épült kis fészket, melyet a vihar meglehetősen megtépett, s aztán fölszántották, bevetették a földeket.

- Csak annyit vessünk, a mennyi magunknak elég, - mondta Zermatt úr - a tavalyi aratásból még úgyis sok fölöslegünk van, s ha megjönnek az új gyarmatosok, hadd dolgozzanak ők is magukért.

Három nap alatt elvégezték a munkát Falkenhorstban, s innen tovább vándoroltak Waldeggbe. Itt is sok dolguk akadt; ki kellett javítani a kerítéseket, melyekkel a kecskék és juhok legelőit kerítették be, s új tetőt kellett csinálni a szénapadlásra is, mert a régit letépte és elvitte az orkán. A háznak magának nem sokat ártott a tél, s Zermatt úr legnagyobb örömére, a tavaly ültetett gyapot-cserjék is szépen teleltek ki; a Hattyú-tó környékén fekvő mocsaras rizsföldek pedig kitűnő állapotban voltak.

Jack eljárogatott lesre a Hattyú-tóhoz, melyben ezerszámra tanyáztak a vízi szárnyasok: gémek, pelikánok, halász-sasok, szárcsák, vadludak, vadkacsák, vízityúkok, s a gyönyörű fekete hattyúk, melyek festői rajokban úszkáltak a vízen. Persze hogy Jack nem kímélte a puskaport, s mindig bő zsákmánnyal tért haza.

Aztán bevetették a földeket. Ezen a termékeny talajon szántani sem kellett: elég volt elvetni a magot, s boronával ráhúzni a földet: a többit elvégezte az áldott jó természet.

Szeptember 6-dikán mindnyájan visszatértek Felsenheimba. Most már még csak a zuckertopi és prospect-hilli tanyák meglátogatása volt hátra, mert úgy határozták, hogy az eberfurti tanyát majd akkor ejtik útba, ha elindulnak a sziget belsejébe.

Mivel Zuckertop és Prospect-Hill messze voltak, a munka is több akadt ott, mint a közelebb fekvő tanyákon, abban állapodtak meg, hogy az asszonyok ezúttal otthon maradnak, Ernő felügyelete mellett, a három férfi pedig elvégzi a mezei munkát.

Zuckertopban - melyet azért neveztek így, mert mikor elfoglalták, csupa mocsár volt, tele czukornáddal - egy egész hetet töltöttek. Búzát, kölest, kukoriczát és zabot vetettek, mely a fekete televény földben buján fizetett és harminczszoros magot is adott. Jack szórakozásképen folyton vadászott, s a Hattyú-tó környékén egy ritkább fajta állatot ejtett el; sötétbarna szőrű, szamár nagyságú anta volt, olyan, mint a szarvtalan orrszarvú, a tapírok családjából.

Szeptember 15-dikén átmentek Prospect-Hillbe, melynek kissé meredek lejtőin ugyancsak erőlködtek a bivalyok meg az onagra, míg a kis szekeret fölvontathatták. Az orkán csak a háznak ártott, de a károkat hamar kijavították; a tea- és kápri ültetvényeken alig látszott meg, hogy a tél viharos volt. Munka közben sokszor elsétáltak a Csalódás-fokig, a honnét nagy darab tengert láthattak; ezért is nevezték el «Prospect-Hill»-nek.

Szeptember 21-dikén végre itt is elvégeztek minden munkát és elégedetten tértek vissza Felsenheimba. De az otthon maradtak sem pihentek. A hölgyek kitakarították Felsenheimot és elvégezték a nagymosást, Ernő pedig szorgalmasan festegetett, rajzolgatott... hogy mit, ki sem találná az ember!

A kápolna belső díszítését, berendezését, a mit mindenki őszintén megdicsért, mert valóban ügyes és ízléses volt.

- Lesz-e tornya is? - kérdezte Jack.

- Lesz bizony: még harangja is! - felelte Anna - a Landlord harangja.

Zermatt úr most a sziget átkutatásáról kezdett beszélni. Az ő terve az volt, hogy itthon marad Felsenheimban, vigyázni a házra meg a hölgyekre és Wolston úr meg Jack és Ernő, hárman átkutatják a sziget belsejét. Ez a terv mindenkinek tetszett, kivéve Ernőt és Annát, a kik jobb szerettek volna együtt maradni.

Mindjárt el is határozták, hogy a kis társaság szeptember 25-dikén indul, még pedig gyalog, a két kutyával, hogy vadászhassanak is. Az eberfurti tanyáig Zermatt úr is, meg a hölgyek is elkísérik a három fölfedezőt, s a sziklaszorosnál búcsúznak el tőlük.

Szeptember 25-dikén kora reggel befogtak a szekérbe és mindnyájan föltelepedtek rá. A bivalyok lassan, kényelmesen megindultak, s mivel a tanya csak három mérföldnyire volt, remélhették, hogy déltájban oda érnek.

Tizenegy óra felé értek ahhoz a kis ligethez, mely a tanya tőszomszédságában volt, s ebben egy tuczat majmot vettek észre. Puskával hajtották el a falánk, pusztító állatokat, s nem sokkal aztán behajtottak a tanya tágas, bekerített udvarára.

Mialatt az asszonyok a vill