- Hát az amerikai Kongó? - kérdezte Max Huber - arról még nem is beszéltünk!...

- Nincs is mit beszélnünk róla, kedves Max - felelte John Cort. - Mert minek jönnénk mi, amerikaiak, Afrikába gyarmatosítani, mikor elég területünk van otthon is?

- Ej, kedves John barátom, ha önök mind így gondolkoznak, akkor Európa lassankint egészen magának foglalja el Afrikát, a mi körülbelül három milliárd hektárnyi terület!... S mialatt az angolok, németek, hollandusok, portugálok, francziák, olaszok, spanyolok és belgák meggazdagodnak afrikai gyarmataikból, addig az amerikaiaknak ugyancsak felkopik az álluk.

- Higyje el, kedves Max, hogy Amerika nem sokat törődik sem az európaiakkal, sem az afrikai gyarmatokkal.

- Pedig kár. Mert Afrikának ebben a részében, a hol már három hónap óta kalandozunk...

- De csupa szórakozásból, Max!...

- Jól van: merő szórakozásból... De, ismétlem, az Egyesült-Államok gyönyörű gyarmatot alapíthatnának ezen a vidéken. A föld termékeny, az éghajlat egészséges; a nagy folyók, számos mellékfolyóikkal soha sem száradnak ki...

- Még ebben a pokoli hőségben sem? - kérdezte John Cort, verejtékező homlokát törülgetve:

- Hát még ez is hőség? - felelte Max Huber vállat vonva. - Most csak márczius van, s ön már is panaszkodik?... hát még mi lesz majd júliusban és augusztusban, mikor a napsugarak úgy égetnek, mint az eleven parázs?...

- Akkorra már otthon leszünk Librevilleben, s az árnyas, hűvös faktóriában hamar kiheverjük e három havi kirándulás fáradságát.

- A fáradság még hagyján, John, - viszonzá Max Huber - csak legalább valami eredménnyel is járt volna!

- Hogy-hogy, eredménnyel?...

- Hát csak úgy, hogy kevés érdekes tapasztalatot, kevés kalandot értünk, s bár az utazás maga elég változatos volt, én mégis többet vártam tőle.

- Micsoda?... Még többet? - csodálkozott John Cort, az amerikai. - Hát nem elég, hogy több száz mérföldnyi területét bejártuk ennek az ismeretlen vidéknek, hogy szembe szálltunk néhány ellenséges, rabló szerecsen-törzzsel, hogy nyilaik záporára golyózáporral feleltünk, hogy vadásztunk oroszlánokra meg lybiai párduczokra, s annyi elefántot lőttünk Urdax barátunknak, hogy agyaraikból az egész világ zongoráit újra lehetne billentyűzni?... És ez még mind kevés önnek?

- Kevés is, nem is - felelte Max Huber, a franczia. - A közép-afrikai utazók, például, mind végig csinálták ugyan ezt... Akárki elolvassa Barth, Burton, Speke, Grant, Livingstone, Stanley, Serpa Pinto, Cameron, Brazza, Gallieni, de Maistre útleírásait...

Itt a kocsi nagyot zökkent és félbeszakította a híres Afrika-utazók lajstromát, mely csak úgy ömlött Max Huber ajkairól. John Cort fölhasználta a szünetet és hirtelen közbe vágott:

- Ön tehát arra számított, hogy valami egészen különös, nem mindennapi kalandunk is lesz?

- Úgy van, John.

- Olyas valami, a mi nem volt előre látható?

- Nem ez a helyes szó; mert olyat, a mi nem volt előre látható, eleget megértünk az úton.

- Tehát valami rendkívülit várt?

- Ez az, barátom: valami rendkívülit, a mi a csodával határos, a mi még senkivel sem történt meg.

- E szerint a mi utazásunk mindennapi történet?

- Úgy van, John barátom.

- S egy csöppet sem érdekes?

- Azt nem mondom, hanem...

- Hanem érdekesebb lenne, úgy-e, ha utazásunkat az oroszlánok gyomrában, vagy valamelyik emberevő törzs pecsenye-nyársán végeznők be?

- Nem, John, nem: ennyire már magam sem hajhászom a rendkívülit; de legyen őszinte ön is és mondja meg: födöztünk-e föl, láttunk-e valami olyant, a mit az előttünk erre járt utazók már szintén nem láttak és nem födöztek föl?...

- Valóban nem, Max.

- Na lássa! Én pedig azt reméltem, hogy szerencsésebb leszek.

- A mi késik, nem múlik, Max! S lehet, hogy ez az öt-hat hét, míg Librevillebe érünk...

- Ugyan, ugyan! - méltatlankodott Max Huber. - Ez már csak közönséges karaván-út... tört csapáson, ismert úton járunk, mint a békés polgárok hajdan a delizsánczon!

- Ki tudja?... - mondta John Cort.

E perczben a kocsi megállt egy domb alján, a hol éjszakára akartak megpihenni. Hét óra lehetett csak, de mivel az Egyenlítőhöz közel az estszürkület nagyon rövid ideig tart, s tudták, hogy nemsokára rájuk borul a sötét éjszaka, mégis meg kellett állniok, hogy tanyát üssenek.

A kocsiban csak a kirándulók utaztak és sem árúkkal, sem eleséggel nem terhelték meg. Amolyan bútorszállító-kocsi-féle volt, négy hatalmas keréken és hat ökör húzta; az ajtaja elül volt, oldalt pedig apró ablakokat vágtak rajta. A két részre osztott kocsi belsejében hátul a két fiatal ember lakott: az amerikai John Cort és a franczia Mag Huber; első felében pedig egy portugál kereskedő, Urdax, meg a «foreloper», a kinek Khamis volt a neve. A foreloper - a mi angolul annyi, mint karaván-vezető - kameruni szerecsen volt, nagyon jól értette a mesterségét, s biztosan kalauzolta a karavánokat Ubangi forró vidékein.

A mindenféle pántokkal szilárdan megvasalt és roppant erősnek épített kocsin meg sem látszott, hogy már három hónappal ezelőtt elindult Librevilleből, a Franczia-Kongó fővárosából. Onnan keletnek tartott, s a Tsad-tóba szakadó Bahar-el-Abiad folyó fölött szelte át Ubangi alföldjét. Nevét ez a terület az Ubangi folyótól kapta, mely a Kongó egyik legnagyobb jobb parti mellékfolyója. Keletre fekszik a Német-Kameruntól, de nincsenek biztos határai. A rajt élő nép örökké háborúskodik, öli, irtja, sőt föl is falja egymást, mint például a mbuttu-törzs, a Nílus és a Kongó medenczéi közt. S az a legirtózatosabb, hogy a kannibálok leginkább a gyermekeket eszik meg. Ezért a misszionáriusok mindent elkövetnek, hogy akár erővel, akár pénzért minél több gyermeket megmenthessenek ettől a szörnyű sorstól; misszióikba viszik, a Sziramba-folyó partjaira, s ott keresztény hitben nevelik őket.

Meg kell még jegyeznünk, hogy Ubangiban a szerecsen gyerek a szó szoros értelmében váltópénz: vele fizetnek mindenféle árúért, s ezért az a leggazdagabb, a kinek legtöbb gyermeke van.

A portugál Urdax nem kereskedni, csereberélni ment az Ubangi alföldjére: ő csak elefántokra vadászott, mert elefántcsontot akart hazavinni. Mindamellett többször akadt baja a vad kongó-négerekkel, s gyakran megesett, hogy az elefántoknak szánt golyót az ellenséges indulatú szerecsenekre kellett pazarolnia. De szerencsére e csetepatékban a karaván egyetlen egy embere sem veszett el.

Sőt a Bahar-el-Abiad forrásvidéke táján John Cort és Max Huber még meg is szaporították a karavánt: néhány üvegáruért egy kis szerecsen fiút vásároltak a bennszülöttektől, a kik éppen föl akarták falni rablott zsákmányukat. A fiú tíz éves lehetett, de már izmos kis ficzkó volt és szinte alig hitte az ember, hogy szerecsen. A bőre csaknem világos volt, a haja szőke és nem gyapjas fekete, az orra nem tompa, hanem hajlott sasorr, az ajka nem duzzadt, hanem vékony és finom metszésű; a szeme csupa okosság volt és megmentőit a gyermek fiúi hálájával szerette. A két jó barát is nagyon megszerette Llangát - így hívták a fiút - s mindketten megfogadták, hogy soha többé meg nem válnak tőle.

Mihelyt a kocsi megállt, a tikkadt ökrök legott leheveredtek a fűbe. Llanga pedig, a ki jó darabon gyalog jött, oda szaladt barátaihoz, a kik épen leszálltak a kocsiról.

- Elfáradtál-e, Llanga? - kérdezte John Cort.

- Nem!... Nem!... Jók a lábak... Llanga szeret szaladgálni - felelte a kis szerecsen mosolyogva.

- No, akkor mehetünk vacsorálni - szólt Max Huber.

A karaván poggyászát, eleségét, meg az elefántcsontot a gyalogjáró szerecsen-csapat vitte. Ötven tagbaszakadt, izmos ficzkó majdnem mind kameruni néger, baktatott a kocsi után, s most lerakta terhét a kis domb aljában, melyen néhány lombos, árnyékos tamarind emelte koronáját az ég felé.

Ezeket a szerecseneket az egész útra megfogadják és nagyon jól fizetik. De meg is szolgálják bérüket, mert a szinte izzó nap egész nap a fejükre és hátukra tűz, a heveder kimarja vállukon a húst, lábukat véresre töri a rög és a kő, úgy hogy európai ember egy napig sem bírná azt a fárasztó teherhordást, melyben e nyomorultak egész életüket töltik. Az Urdax emberei mind kipróbált, válogatott emberek voltak, s meg sem látszott rajtuk, hogy már három hónap óta úton vannak.

A foreloper jól megválasztotta az éjjeli szállást. A tamarindok árnyékában hűvösen maradt a fű és a rázástól eltörődött utasok kényelmesen elnyújtózkodtak a puha fekvőhelyen; amodább, vagy egy kilométernyire a halomtól, fölcsillant egy kanyargó folyó tükre is, mely kétségkívül az Ubangi mellékfolyója volt.

Mindjárt, hogy a szerecsenek lerakták terhüket, tüzet is gyújtottak; Khamis kiosztotta az eleséget, s nemsokára érezni lehetett a nyárson sülő pecsenye finom illatát. Egy órával később már elköltötték a vacsorát is és lassankint az egész karaván aludni czihelődött.

De a foreloper előbb fölosztotta az éjszakai őrséget emberei között. Kijelölte, hogy kik és mily időben váltják föl egymást, mert ezen a vidéken folyton résen kell lenni, - még pedig nemcsak a négylábú, hanem a kétlábú fenevadak ellen is.

Urdax, a portugál, körülbelül ötven éves, de nagyon edzett és tapasztalt elefánt-vadász volt. Mivel az egész expedícziót ő szervezte, természetesen ő volt a karaván feje is, melynek vezetését, mint már mondtuk, a szerecsen Khamis vállalta el. Ez az értelmes, elszánt néger, élete delén volt: még nem múlt harminczöt éves és gyermekkora óta folyton ily karavánokkal járt; útitársai föltétlenül megbízhattak benne.

A három európai elbeszélgetett vacsora után. Mivel útjuk nagyobbik és veszedelmesebb felét már megtették, s közeledtek Libreville felé, természetes, hogy jó kedvük is volt, - különösen Urdaxnak, a ki már előre számítgatta a nagy nyereséget és legjobban sietett.

- Innentől kezdve - mondta a portugál - délnyugatnak kell tartanunk.

- Ha másért nem, már csak azért is, - helyeselte John Cort - mert láttam, hogy a déli szemhatárt roppant erdőség zárja el, a melynek se vége, se hossza.

- Úgy van, - felelte a portugál - ezt meg kell kerülnünk, még pedig nyugat felé...

- Hátha keresztül vágnánk rajta? - kérdezte Max Huber.

- Két héttel megrövidíthetnők az utunkat, - mondta Urdax - de hát ez lehetetlen. Mert az a rengeteg járhatatlan.

- Ugyan, ugyan! - tamáskodott a franczia.

- Lehet, hogy gyalogszerrel keresztül mehetnénk rajta, - szólt ismét Urdax - ámbár ez sem bizonyos, mert még senki sem járt benne. De kocsival és poggyásszal... szó sincs róla!

- Azt mondja, Urdax, hogy még senki sem járt benne?

- Lehet, hogy megkísértették, Max úr... de hogy sikerült volna, arról nem tudok. Legalább sem Kamerunban, sem Kongóban senki sem merne rá vállalkozni. Hisz esztelenség volna neki vágni, mikor sem út, sem ösvény nincs benne! Sőt talán még fejszével sem igen lehetne utat vágni a vadon bozótban.

- Ej, ön túloz, Urdax! - szólt Max Huber kételkedve.

- Akár túloz, akár nem: ne törődjünk ezzel a rengeteggel! - mondta John Cort. - Én szívesebben megkerülöm, minthogy keresztül menjek rajta.

- S arra sem kíváncsi, hogy mit talál benne?

- Ugyan mit találhatnék, Max?... Talán bizony elbűvölt országokat, tündérpalotákat, valami eldorádót, ötlábú ragadozókat, vagy háromlábú embereket?...

- Miért ne, John?... De meg kellene nézni!

- Mivel azonban Urdaxnak ez eszébe sem jut...

- Nem ám! - szólt közbe a portugál - mert bemenni talán könnyű lenne, de megeshetnék, hogy nem tudnánk többé kijönni.

- Akkor hát, kedves Max, - tréfált az amerikai - menjünk aludni, s álmában, nem bánom, kutassa át azt a rengeteget... ámbár talán még így sem tanácsos vállalkozni rá.

- Korán nevet még, John! - felelte a franczia - az nevet legjobban, a ki utoljára nevet... Különben magam is azt mondom, hogy legokosabb lesz, ha most csakugyan aludni megyünk.

Valóban ez is volt a legokosabb; s miután Llanga kihozta a kocsiból a takarókat, a két jó barát leheveredett a tamarindok alá és jól beburkolózott, Llanga pedig, mint a hűséges eb, lábukhoz feküdt.

Urdax és Khamis lefekvés előtt még egyszer körüljárták a karavánt, meggyőződtek, hogy minden rendben van, s aztán ők is visszamentek a tamarindok alá.

Nemsokára az egész tábor aludt, s talán az ágyúlövés sem ébresztette volna föl az elcsigázott karavánt... Elaludtak az őrök is, a mi nem volt csoda a fárasztó, tikkasztó nap után, s tíz óra után már egy lélek sem volt ébren... Nem volt tehát senki, a ki megláthatta volna azt a gyanús fényt, mely ide-oda mozgott a rengeteg szélén.

A domb, melynek aljában a karaván aludt, körülbelül két kilométernyire lehetett a rengeteg szélétől, a hol a bolygó tüzek mozogtak. Vagy egy tuczat ily bolygó tüzet lehetett volna megolvasni, s valószínű volt, hogy valamely nomád, bennszülött törzs ütött tábort az erdő szélén... De akkor miért mozogtak ezek tüzek?... Hol itt, hol ott villantak föl, s körülbelül száz ölnyi területen mozogtak ide s tova.

Bizonyos azonban, hogy a vadak, ha csakugyan azok voltak, egyelőre semmit sem tettek az alvó karaván megtámadására, s viszont a karavánból sem vette észre őket senki. Szerencsére Llanga úgy féltizenegy tájban fölébredt. A fiú megfordult fektében, s a mint félálmában a szeme kinyílt, az egyik bolygó tűznek a világa épen belesütött. Ettől rögtön fölébredt, s megdöbbenve dörzsölte a szemeit.

Semmi kétség! a mit látott, valóban tűz volt!

Az első pillanatban nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy ezt a tüzet csak a nomád szerecsenek gyújthatták. S félelme nem is volt indokolatlan, mert az Ubanginak ezen a tájékán gyakran megfordulnak a kóbor, fosztogató szerecsen-bandák.

Llanga nem akarta felkelteni Max Hubert és John Cortot, hanem nesztelenül oda mászott a vezetőhöz, gyöngéden fölrázta, s mikor Khamis fölült, némán az imbolygó tüzekre mutatott.

A foreloper pár pillanatig a mozgó fényre nézett, s aztán hevesen rákiáltott a portugálra:

- Urdax!

- Mi az, Khamis? - kiáltott a portugál nagyot horkantva, s legott talpra ugrott.

- Nézzen oda!

S karját kinyújtva az erdő szegélye fölé mutatott.

- Talpra! - ordította a portugál torkaszakadtából.

Pár másodpercz múlva úgy nyüzsgött a karaván, mint a megbolygatott méhkas. Mindnyájan megdöbbenve bámultak a különös tüzekre, s mindnyájan érezték, hogy Llanga nélkül talán roppant veszedelem érte volna az egész tábort.

Max Huber és John Cort, meg Urdax és Khamis már együtt voltak és tanácskoztak. Az idő féltizenegyre járhatott. A felhős, sötét, csillagtalan éjszakában húsz lépésnyire sem lehetett látni, csak dél felé villantak föl ezek a különös, érthetetlen bolygó tüzek, melyekből most már vagy ötvenet számlálhattak meg.

- Azok ott vadak, - mondta Urdax - valószínűleg budzsók, a kik gyakran bejárják az Ubangi meg a Kongó partjait.

- Annyi bizonyos, hogy ezek a lángok nem maguktól gyúltak ki - jegyezte meg Khamis.

- De hol vannak, a kik meggyújtották? - kérdezte Max Huber. - Én nem látok senkit és semmit; s ha ezek a tüzek égő fáklyák, látnunk kellene azok alakját is, kik ide-oda hordozzák.

- Csak azért nem látjuk, - felelte Khamis - mert az erdőben, a fák sötét árnyékában mozognak.

- Mi az ön véleménye? - kérdezte John Cort Urdaxtól.

- Az, hogy a vadak rajtunk ütnek, s készülődnünk kell a védelemre.

- De miért nem ütöttek rajtunk eddig, és észrevétlenül?... Miért födözik föl ittlétüket az áruló fáklyákkal?

- A feketék nem úgy gondolkoznak, mint a fehérek, - felelte Urdax - s azzal, hogy elárulták ittlétüket, éppen nem csökkentik a veszedelmet, a melyben forgunk.

A portugálnak igaza volt, s ezt mindnyájan átlátták; készülődtek tehát a harczra, az utolsó csöpp vérig. Mert az Ubangi-melléki vad törzsek nem kérnek, de nem is adnak kegyelmet. Kegyetlenségük szinte hihetetlen, s az alföld belseje felé csupa emberevő törzsek laknak. A misszionárius atyák tudják is ezt, de azért bátran indulnak szent munkájukra és Isten nevében a halállal is daczolnak, csak hogy megtéríthessék e fenevadakat. Ez a legtalálóbb elnevezés: fenevadak; mert valóban emberarczú vadállatok ezek a négerek az egyenlítői Afrikában, a hol a gyöngeség bűn, s az erő minden!

E vadak közt még mindig szokásos az emberáldozat. A rabszolgákat lemészárolják gazdáik sírján, a tíz és tizenhat év közt levő foglyokat fölfalják, s egyes törzsfőnökök egész életükben sem esznek másféle húst. E mellett tolvajok és rablók is. Meglesik a karavánokat, leölik az egész társaságot, s aztán mindenüket elrabolják. Nem félnek a puskától, mert ha nincs is oly gyilkos fegyverük, mint az európaiaknak, a számuk mindig túlnyomó, s ezer meg ezer fekete ördög mégis csak diadalmaskodik az alig száz főnyi karavánokon.

Urdaxnak is elégszer akadt baja e kiránduláson a vadakkal, de mindeddig baj nélkül visszaverte a kisebb számú támadókat, s egyetlen emberét sem vesztette el. Most már közel volt útja végczéljához: még csak ezt a nagy erdőt kellett megkerülnie, hogy az Ubangi jobb partjára érjen; onnan tutajon mennek tovább a Kongó-folyóig, a hol már semmitől sem kell tartaniok, mert lépten-nyomon találkozhatnak európaiakkal.

De vajjon eljutnak-e odáig épségben?... Vagy útjok utolsó felében fognak-e áldozatul esni a fosztogató bandáknak?... Fogas kérdés volt, a melyre senki sem tudott megfelelni; de az bizonyos volt, hogy életüket drágán adják, s a portugál egyre parancsokat osztogatott és fölállította embereit.

A három európai meg Khamis voltak középen, s a fűben jobbról is, meg balról is a szerecsen poggyászvivők hasaltak a kik közt szintén kiosztottak vagy egy tuczat puskát. Mindnyájan lehetőleg védett helyre vonultak, hogy a vadak mérgezett nyilai el ne találják őket.

Vártak. Sehonnan semmi nesz. Úgy látszott, hogy a támadók nem mozdulnak az erdőből, bár a bolygó tüzek egyre mozogtak a rengeteg szélében.

- Szurokfenyő-fáklyák, - mondta Urdax - látni a sötét sárga füstjükről és vérvörös lángjukról.

- Én is azt hiszem, - felelte Max Huber - csak azt nem értem, hogy miért járnak-kelnek ott a vadak, s miért nem támadnak már?

Ez valóban érthetetlen is volt. De hát ki tudná eltalálni a szerecsenek eszejárását és szeszélyeit?

Félóra múlt el így, szorongó várakozásban. Mindenki feszült figyelemmel hallgatózott, kémlelte a vidéket, még pedig nem csupán a bolygó tüzek irányában, hanem kelet és nyugat felé is, a honnan a mély sötétségben szintén megtámadhatták a karavánt. De a vidék, az erdő kivételével, minden irányban puszta és csöndes volt.

Tizenegy óra tájban Max Huber halkan, de elszántan mondta társainak:

- Ki kell kémlelni az ellenséget.

- Ez czéltalan munka - felelte John Cort. - Sokkal okosabb, ha napkeltéig talpon maradunk és várjuk őket.

- Várni!... várni! - bosszankodott Max Huber - ha legalább még alhatnánk!... De így! hat-hét óra hosszat várni, puskával a kézben, álmatlanul, izgatottan!... Szó sincs róla!... Sokkal jobb, ha mindjárt tisztában vagyunk azzal, a mi következik... Lehet, hogy a vadaknak eszük ágában sincs bennünket megtámadni: s ebben az esetben én szívesen aludnám még pár órát reggelig.

- Mit gondol, Urdax? - kérdezte John Cort a portugáltól, ki gondolkozva hallgatott.

- A terv nem rossz, - felelte - de fölötte óvatosaknak kell lennünk...

- Én ajánlkozom, hogy kikémlelem a vadakat - mondta Max Huber.

- S én szintén elmegyek önnel, - tette hozzá Khamis - ha Urdax úr megengedi.

- Ez mindenesetre jó lenne...

- Akkor megyek én is - ajánlkozott John Cort.

- Nem, barátom, - mondta Max Huber - ön csak maradjon itthon. Két ember is elég... Különben úgy sem megyünk nagyon messzire. S ha látjuk, hogy esetleg jönnek, rögtön visszafutunk.

- Nézzék meg jól a puskáikat...

- Oh, az enyém rendben van! - felelte Khamis. - Különben a kémszemlében aligha vesszük hasznát... A fő az, hogy meg ne lássanak.

- Én is azt hiszem - hagyta helyben a portugál.

Max Huber és Khamis elindultak tehát az erdő felé. Lassan, óvatosan mentek, de sehol semmi gyanúsat sem láttak. De alig voltak ötven lépésnyire a tábortól, mikor megpillantották Llangát, a ki észrevétlenül utánuk szökött.

- Mit akarsz itt? - rivallt rá Khamis bosszúsan.

- Úgy van, Llanga: miért jöttél utánunk? - kérdezte Max Huber.

- Takarodjál viasza!... egy-kettő! - parancsolta a foreloper.

- Oh, Max úr! - könyörgött a fiú - hadd menjek én is...

- Nincs szükségünk rád - mondta Khamis haragosan.

- Oh, Max úr! - ismételte Llanga könyörögve.

- Hát hadd maradjon itt, ha már eljött! - mondta Max Huber a vezetőnek. - Olyan szemei vannak, mint a vadmacskának: lehet, hogy hasznát vehetjük.

- Úgy van!... jó szemem van... jó szemem!...

- Maradj hát itt mellettem - szólt Max - és jól kinyisd a szemedet!

Lassan lopóztak előre. Negyed óra múlva már fele úton voltak a tábor meg a rengeteg közt.

Az imbolygó tüzek ennyivel közelebbről sokkal élénkebben világítottak, de akárhogy nézték is, sem a foreloper, sem Max Huber, sem a «vadmacskaszemű» Llanga nem látták a rejtélyes alakokat, a kik e fáklyákat ide-oda hurczolták. Pedig Max Huber már messzelátóval is vizsgálta őket.

Valószínűleg igaza volt Khamisnak, hogy azért nem látni őket, mert a fák sűrű árnyékában mozognak.

A dolog nagyon érthetetlen volt. Egyáltalában semmi jel sem mutatta, hogy a vadak támadni szándékoznak: de akkor, - ha csak éjjeli pihenőre húzódtak meg az erdőben, - mire való volt ez a fáklyás kivilágítás?... Talán valami éjszakai ünnepet ültek?

- Most már az is kérdés, - szólt Max Huber - hogy vajjon tudnak-e rólunk, s észrevették-e karavánunkat?

- Lehet az is, hogy már csak éjjel értek ide, - felelte Khamis - s mivel akkor már nem égtek a mi tábortüzeink, talán meg sem láttak bennünket... De reggel, hajnalhasadáskor bizonnyal észrevesznek...

- Hacsak kereket nem oldunk addig - mondta Max Huber.

Most ismét némán és még óvatosabban közeledtek az erdőhöz. Negyed óra múlva már alig voltak néhány száz méternyire az első fáktól. De még mindig nem láttak semmi gyanúsat: sehol egy árnyék a síkon, semmi nesz, a mi veszedelmet gyaníttatott volna... de viszont azokat a rejtélyes lényeket sem látták, a kik a fáklyákkal jártak-keltek az erdőben.

- Még közelebb menjünk? - suttogta Max Huber.

- Minek? - felelte Khamis. - Ez már meggondolatlanság lenne. S most már én is hiszem, hogy nem vették észre karavánunkat, s ha még ma éjjel odább állunk...

- De én szeretném tudni, mi ez...

- Jobb lesz, uram, ha vissza megyünk - intette őt a foreloper.

Max Huber azonban már előbbre ment, s Khamisnak kénytelen-kelletlen követnie kellett őt... S talán mind a hárman bementek volna az erdőbe is, ha Khamis hirtelen meg nem állítja őket.

- Egy lépést se tovább! - szólt fojtott hangon.

Mi volt ez?... Mit látott a foreloper?... Vagy mi történt, a mitől megdöbbent?... Talán a vadak támadásra készültek?...

Ezt nem lehetett tudni, de annyi bizonyos volt, hogy az erdőben történt valami. A bolygó tüzek hirtelen eltűntek a fák mögött, a sötét rengeteg homályában...

- Vigyázz! - súgta Max Huber.

- Vissza! - felelte Khamis épp oly halkan.

Mindketten lövésre kapták puskáikat és éppen haza felé akartak indulni, midőn hirtelen különös dolgot láttak. Az imbolygó tüzek ismét előbukkantak, csakhogy...

- Szavamra! - kiáltott föl Max Huber - ez már csakugyan majdnem rendkívüli!...

A fáklyák vörös tüze ötven-száz lábnyi magasságban lobogott a fákon, s hol eltűnt, hol ismét kibukkant a sűrű lombok közül. S a legrendkívülibb az volt, hogy sem Max Huber, sem a foreloper, sem Llanga most sem látták a titokzatos, rejtélyes fáklyahordozókat!

- Hátha lidércz-tüzek? - kiáltott föl Max Huber.

Khamis a fejét rázta. Ez a vidék nem volt mocsaras, s a lidércztűz különben sem száll oly magasra a fák közé.

De hát ha szerecsenek voltak, akkor miért menekültek a fákra fáklyáikkal: s ha menekültek, miért vitték magukkal az áruló fáklyákat is és miért nem oltották el inkább?

Erre a kérdésre ismét nehéz, sőt lehetetlen volt megfelelni.

- Menjünk előre! - mondta Max Huber.

- Fölösleges - felelte Khamis. - Nem hiszem, hogy ma éjszaka veszedelem fenyegesse a karavánt; legjobb hát, ha vissza megyünk és megnyugtatjuk barátainkat.

- Sokkal jobban megnyugtathatjuk őket, Khamis, ha megtudjuk, miféle ördöngös tüzek ezek itt...

- Nem, Max úr: ne legyünk túlságosan vakmerőek... Körülbelül bizonyos, hogy egy nomád törzs ütött itt tanyát... Csak azt nem tudjuk, miért gyújtották e fáklyákat, s miért menekültek a fákra... De lehet, hogy a tűzzel a fenevadakat akarják távol tartani tanyájuktól, s az is lehet, hogy ugyancsak a fenevadak elől menekültek a fákra...

- A fenevadak elől?... De hisz a párduczok, hiénák, oroszlánok ordítanának: s mi egyéb neszt sem hallunk, mint az égő szurokfenyő sistergő pattogását... E zsiványok még utóbb fölgyújtják az egész erdőt... Tudni akarom, mi ez...

És előre ment, Llanga meg utána...

A foreloper habozott, hogy kövesse-e a vakmerő francziát, a kit nem bírt visszatartani. Érezte, hogy nem hagyhatja cserben, s ezért nyomban utána eredt, bár magában kárhoztatta ezt a czéltalan vakmerőséget.

Alig tett azonban pár lépést, midőn hirtelen megállt, ugyanabban a pillanatban, a melyben Max Huber és Llanga is megálltak, még pedig háttal az erdőnek... Most már nem a fáklyákkal törődtek, a melyek, mintha vihar oltotta volna ki őket, egyszerre mind elaludtak, úgy hogy az erdőben koromsötét lett.

Szemben a rengeteggel, a messze síkról távoli zaj, vagy helyesebben hosszasan elnyújtott bőgés, valami trombitálásféle közeledett feléjük, mintha gigászi orgonán játszanának a mérhetetlen alföld túlsó szélén.

Talán vihar támadt, s a távoli égzengés tompa dörrenései hullámzanak végig a síkon?...

Nem!... Ez a zúgó, morajló harsogás nem a mennydörgés visszhangja volt, hanem csakis négylábú állatok rettenetes torkából törhetett elő. Különben is a szemhatáron sehol sem volt nyoma a készülő viharnak: a czikázó villámok, az orkán futárai, sehol sem szaggatták meg az égen úszó sötét felhők keblét.

- Mi ez, Khamis? - kérdezte Max Huber.

- Gyorsan a karavánhoz! - felelte a vezető.

- Talán bizony?... - kiáltott föl Max Huber.

Lélegzetét visszafojtva figyelt a távoli zajra, s most már élesebben hallotta a trombitálást, mely néha mély bőgésként zúgott át a levegőn, néha meg élesen sivított, mint az induló vonat füttyentése.

- Előre, a hogy a lábaink bírják! - kiáltott a foreloper.

Öt perczbe sem telt, hogy Max Huber, a foreloper és Llanga megfutották a másfél kilométert a karavánig.

Egyetlen egyszer sem néztek vissza, s most már azzal sem törődtek, hogy a szerecsenek, miután eloltották fáklyáikat, nem üldözik-e őket. Az erdő egyébként csöndes volt, de annál nagyobb veszedelem közeledett a síkság túlsó feléről.

Mire a két ember és a gyerek a karavánhoz ért, ott már tetőfokra hágott a rémület: s volt is okuk az ijedtségre, mert az ellen, a mi fenyegette őket, sem a bátorság, sem az ész mit sem használhatott. Szembeszállni vele - őrültség lett volna... Menekülni kellett, - ha ugyan volt még rá idő.

Max Huber és Khamis a dombtól ötven lépésnyire találkoztak az amerikaival és a portugállal.

- Elefántcsorda! - kiáltotta a foreloper.

- Az! - felelte Urdax - s negyed óra múlva a nyakunkon lesznek.

- Meneküljünk az erdőbe - tanácsolta John Cort.

- De hát a bennszülöttek? - kérdezte a portugál.

- Nem láthattuk őket! - felelte Max Huber.

- Pedig bizonyára ott kell lenniök?

- Mindenesetre, mert nem láttuk őket elmenni.

Körülbelül félmérföldnyire sötét tömeg hullámzott, hömpölygött a síkon, néhány száz ölnyi szélességben. Olyan volt, mint mikor a part közelében fölemelkedik egy roppant hullám, s harsogva tör előre a sziklák felé... A föld már remegett a szörnyű csorda dobogó lábaitól, s a tamarindok lombjai susogva verődtek össze a nagy rázkódtatástól. A bőgés pedig irtózatos, vérfagyasztó lett: a száz meg száz vastagbőrű egyszerre trombitált, s ez a fülrepesztő hangverseny olyan volt, mintha száz meg száz vadászkürtöt tele tüdőből egyszerre fújnának meg.

E tömérdek állatokra még akkor is veszedelmes vadászni, ha nem csordákban járnak. Ha sikerül egyet-egyet magánosan meglepni, akkor meg lehet kísérteni a szerencsét, s ha a vadász a szeme és a füle közt találja el, akkor nem igen érheti veszedelem, mert az állat rendesen rögtön holtan rogyik össze. De ha már négy-öt elefánt van együtt, akkor a legnagyobb óvatosság mellett is nagy veszély érheti a vadászt. És tíz-tizenöt felbőszült elefánttal szemben minden ellentállás hiábavaló: - tízszer annyi embert is legázolnak, agyontipornak egy szempillantásban.

S ha százával rohannak rá valamely karavánra, épp úgy nem lehet őket megállítani, mint a lavinát, mely falvakat söpör el, vagy a tájfunt, mely a hajókat több kilométernyire belódítja a szárazföldre a nyílt tengerről.

Mindamellett az elefánt végzete kikerülhetetlen: a napjai már meg vannak számlálva. Szenvedélyes kapzsisággal vadásszák, mivel egy-egy elefánt agyara átlag száz frankot ér. De Foa becslése szerint évente mintegy 40,000 darabot lőnek csak Afrikában, s ha ezt így folytatják, félszázad múlva már egyetlen egyet sem lehet találni. Nem lenne-e czélszerűbb megszelídíteni ezt az állatot, a mint Kelet-Indiában teszik? hisz az elefánt több terhet elbír, mint 32 ember együtt, s négyszerte oly gyorsan jár, mint a gyalogos! Aztán meg szelíd állapotában másfélezer-kétezer frankot ér, míg ha megölik, csak száz frankot érő agyarát használhatják.

Urdax, mint tudjuk, szintén elefánt-vadász volt, és szerencsével is járt, mert poggyászhordó négerei már alig bírták czipelni a sok elefántcsontot. Az Ubangi vidékén még sok az elefánt, mert az erdős és mocsaras vidék egymást váltja föl, s ezek a vastagbőrűek különösen ily helyeken szeretnek tanyázni... De vajjon nem a megtorló végzet hozta-e most a portugál útjába ezt az elefántcsordát, hogy bosszút álljon megölt rokonaiért?...

Annyi legalább is valószínű volt, hogy a közelgő csorda ízzé-porrá töri a karaván minden ingó-bingó jószágát. Legföljebb csak arról lehetett szó, hogy az emberek kikerüljék az agyongázoltatást: csak az a kérdés, van-e még idejük menekülni?... Mert az elefánt gyorsasága ijesztő: a vágtató ló sem mérkőzhetik vele.

- Menekülni!... azonnal menekülni! - kiáltott föl Khamis.

- Menekülni? - ismételte a portugál.

A boldogtalan kereskedő megértette, hogy vége mindennek; ha menekül, elveszti egész vagyonát: s ha nem menekül, lehet, hogy elveszti életét is.

Max Huber és John Cort várták, hogy a portugál határozzon: ők el voltak szánva mindenre.

Ezalatt az elefántcsorda egyre közeledett, s a bőgés már oly irtózatos lett, hogy a férfiak már egymás hangját is alig hallották.

- Előre!... Előre!... - sürgette őket a foreloper.

- De hová? - kérdezte Max Huber.

- Az erdőbe!

- Hát a vadak?

- Ah, az most a kisebbik veszedelem! - felelte Khamis.

Mindenki Urdaxra nézett, s várta, mit határoz.

- A kocsit!... A kocsit! - kiáltotta a portugál. - Toljuk a domb mögé... ott talán nem éri baj.

- Már késő! - felelte a foreloper.

- Tedd, a mit mondok! - rivallt rá a portugál.

- Én magam? - kérdezte Khamis.

És igaza volt: az ökrök eltépték pányváikat s őrjöngő félelmükben elrohantak, még pedig vakon, egyenesen neki a közelgő elefántcsordának, mely úgy fogja széttaposni őket, mint a legyeket!

Urdax most a négerekhez fordult:

- Hé, emberek!...

De azok már kereket oldottak és mint sötét árnyékok tűntek el nyugat felé: sőt mi több, mindent, a mit elvihettek, s a minek értéke volt, el is raboltak.

- Oh, a gazemberek! - kiáltott föl John Cort.

Most már csak négyen voltak: a portugál, az amerikai és a franczia, meg Khamis; az ötödik, a kis Llanga, nem ment még emberszámba.

- A kocsit!... A kocsit! - tombolt Urdax, a ki minden áron a domb mögé akarta tolatni, remélve, hogy ott épségben marad.

Khamis vállat vont, de azért hozzáfogott a munkához, s Max Huber meg John Cort segítségével sikerült is a kocsit a domb mögé tolni. De ez megint időbe került, s mire elkészültek vele, nyilvánvaló volt, hogy már nem juthatnak el az erdőig, mert a csorda előbb utolérné őket.

- Föl a fákra! - kiáltotta Khamis.

Valóban nem volt más útja a menekvésnek: ha az elefántok rohama ki nem dönti a tamarindokat, akkor megmenekülhetnek.

De előbb Max Huber és John Cort, meg a portugál és Khamis hamarosan megrakodtak töltésekkel, s a foreloper még a szekerczéjét és a vizes tömlőjét is kihozta a kocsiból.

Mindez csak pár másodperczig tartott ugyan, de az elefántok ez idő alatt ismét jóval közelebb értek, s a rettenetes csorda förgetegként gomolygott feléjük a síkon. Az iszonyú bömbölés úgy harsogott, mint a végítélet trombitája és szinte érezni lehetett a szelet, mit a közelgő csorda fölhajtott, mint a hogy a vihart is mindig szél szokta megelőzni.

- Még ágyúkkal sem lehetne elsöpörni! - dörmögte Max Huber idegesen, a mint a sűrű tömegben, zárt sorokban nyargaló kolosszusokra nézett.

A foreloper ezalatt a tamarindokat vizsgálta. A fák kerülete a tövüknél átlag 6-8 láb lehetett, tehát elegendő vastagok voltak, hogy az elefántok esetleg ki ne törhessék, - ámbár nem lehetett tudni, hogy ekkora csordának nem sikerülhet-e csupán rohanása erejével is ledöntenie az egész kis ligetet?...

A sima törzseken körülbelül 30 lábnyira a föld színétől kezdődtek az ágak; odáig nehéz lett volna minden segítség nélkül fölmászni, de a forelopernek volt «chambok»-ja, azaz hosszú, orrszarvú-bőrből készült pányvája, mellyel az ökröket szokták befogni. Erre hurkot kötött, s fölhajította az egyik fa ágára s rögtön föl is kúszott rajta; utána, ugyanarra a fára, Urdax kúszott föl, míg Max Huber és John Cort egy másik pányván a szomszédos fára másztak föl és Llangát is fölhúzták maguk után.

Épp idején: az elefántcsorda már csak háromszáz méternyire volt tőlük, s egy-két percz múlva a dombhoz érhetett.

- Nos, kedves Max: hogy tetszik a kaland? - kérdezte John Cort gúnyosan.

- Ez még mindig csak előre nem látható, de semmi esetre sem rendkívüli dolog! - felelte Max Huber.

- A rendkívüli az lenne, - folytatta az amerikai gúnyosan - ha ép bőrrel menekülhetnénk meg ez előre nem látható kalandból.

A mit Max Huber erre felelt, azt már elnyomta az elefántok bőszült ordítása és a fájdalmas bőgés, melyre a legbátrabbak szíve is elszorult volna.

A szegény ökröket utolérte a csorda, s úgy letiporta, mint a hogy mi a földön csúszó hernyót eltapossuk. Egyetlen egy ökör fordult vissza idején, s ez, szegény, talán ösztönből, volt gazdáihoz menekült a tamarindok alá... s nyomában csörtettek az elefántok.

Ez baj volt, mert a menekvő ökör elárulta a kis társaság rejtekhelyét. Az elefántok fölrohantak a dombra, s legelőször is ízzé-porrá taposták az utolsó ökröt, s aztán szétnéztek a karavántanyán.

Mindjárt ráakadtak a kocsira: egy szempillantásban úgy darabokra törték, mint a leghitványabb gyermek-játékszert; csupa forgács és szilánk lett az egész.

A portugál irtózatosan elkáromkodta magát, s rálőtt a legközelebbi elefántra, mely ormányával már azt a fát ingatta, a melyen ő meg Khamis ültek. A golyó azonban csak rézsút érte az állat bőrét és süvöltve pattant le róla.

Mire való volt ez a lövöldözés?... Ha a csordában csak 15-20 elefánt van, akkor, meglehet, a négy ügyes lövő valahogy csak elbánik velük; de mit tehettek 200-300, sőt ezer ily szörnyeteg ellen?... Hisz még akkor sem lett volna elég töltésük, ha minden golyójukkal agyonlőnek egyet!

- A dolog bonyolódik - jegyezte meg John Cort.

- Sőt már össze is csomósodott! - tette hozzá Max Huber.

Majd a kis Llangához fordulva azt kérdezte:

- Hát te, nem félsz?

- Nem, Max úr... hisz önökkel vagyok!

Pedig félhetett volna: mert az, a mi alattuk történt, nem hogy egy gyermek, hanem a legbátrabb férfi szívét is megfélemlíthette.

Az elefántok meglátták a kis társaságot a tamarindok ágai közt s a hátulsók tombolva nyomták, tolták az előttük állókat a fák alá. Néhány már ágaskodott is a hátulsó lábain, s orrmányát fölnyújtva igyekezett megkapni a legalsó ágakat, de 30 láb még az elefántnak is sok: nem érhette el.

Fölülről négy lövés dördült el egyszerre, - csak vaktában lőttek, mert a tamarind sötét lombsátora alól nem lehetett jól czélozni.

Erre az otromba vastagbőrűek még irtózatosabban és dühösebben kezdtek ordítozni, bár úgy látszott, hogy a négy lövés közül egy sem talált halálosan. Különben is: néggyel több vagy kevesebb, az most már mindegy volt!

Az elefántok most már nem kapaszkodtak az ágak után, hanem megragadták ormányukkal a fák törzsét, s egész testükkel neki dőlve rázták, döntögették. S a vastag, mély gyökerű, erős fák úgy inogtak, hajladoztak, hogy félő volt, hogy nemsokára ki is dőlnek.

Két új dörrenés hallatszott: - a portugál meg a foreloper lőttek, mert a fájukat úgy megrázták az elefántok, hogy recsegve-ropogva hajlott jobbra-balra.

A franczia és az amerikai már nem is lőttek.

- Minek? - kérdezte John Cort vállat vonva.

- Úgy van: kíméljük a töltéseket - felelte Max Huber. - Később még megbánhatnók, hogy itt pazaroltuk el utolsó golyóinkat!

E közben az a tamarind, melyen Urdax és a foreloper ültek, veszedelmesen recsegett egész hosszában. Nyilvánvaló volt, hogy ha a gyökerei nem szakadnak is föl, a törzse törik ketté a roppant állatok ránehezedő súlyától.

Nem maradhattak tovább azon a fán, ha csak azt nem akarták, hogy vele együtt lezuhanjanak és kitörjék a nyakukat.

- Jöjjön! - kiáltott a foreloper Urdaxnak, s igyekezett átkapaszkodni a szomszédos fára.

De a portugál már elvesztette a fejét, s egyre csak lövöldözött, bár golyói úgy siklottak le az elefántok vastag bőréről, mint a pánczélról.

- Jöjjön! - ismételte Khamis.

S a mint a tamarind csaknem féloldalt hajlott, hirtelen megkapta annak a fának szélső ágát, a melyen Max Huber, John Cort és Llanga ültek. Ezt a fát a dühödt állatok még nem bántották.

- Hát Urdax? - kiáltotta John Cort.

- Nem akart velem jönni, - felelte Khamis - már azt sem tudja, hogy mit cselekszik!

- A boldogtalan le fog esni!...

- Nem hagyhatjuk ott! - mondta Max Huber.

- Akarata ellenére is át kell hoznunk ide - szólt John Cort.

- Már késő! - kiáltott föl Khamis.

S valóban már késő is volt. A tamarind recsegve-ropogva törött ketté, s lezuhant a domb aljára.

Hogy mi lett a portugálból, a fán ülők nem láthatták, csak rémes sikoltását hallották pár pillanatig... aztán csak az elefántok bömbölő trombitálása hallatszott.

- A boldogtalan!... A boldogtalan! - sóhajtotta John Cort.

- Most rajtunk a sor - mondta Khamis.

- Az már igazán baj! - felelte Max Huber hidegen.

- Ebben én is egyetértek önnel - szólt John Cort gúnyosan.

Mit tegyenek?... Az elefántok sorra törték, döntögették ki a halmon álló tamarindokat... Most mindjárt az ő fájukra kerül a sor, s akkor őket is utoléri a szerencsétlen portugál iszonyú sorsa... Hátha leszökhetnének a tamarindról előbb, mint kidől?... S ha sikerülne a földre jutniok, el tudnák-e érni az erdőt?... S ha az elefántok nem üldöznék őket, nem kerülnének-e az erdőben a vad szerecsenek kezébe?...

Mindamellett, ha alkalom kínálkoznék a szökésre, érezték, hogy nem szabadna elmulasztaniok: a józan ész parancsolta, hogy inkább válasszák a bizonytalan veszedelmet, mint a kész halált...

Most az elefántok neki estek annak a fának, a melyen a menekültek voltak. És a vastag törzs szintén recsegni-ropogni kezdett; félelmetesen ingott jobbra-balra, s a rajt ülők érezték, hogy pár percznél tovább alig bírja már. A mint egyszer a fa mélyebben lehajlott, két-három elefánt meg bírta kapni ormányával a legalsó ágat, s egyetlen rántással leszakította. A visszacsapódó törzs nagy erővel hajlott a másik oldalra, s ugyanekkor a gyökerei hangos pukkanással szakadoztak ki a földből... A fa lassan oldalt bukott és koronája szelíden hajlott alá a domb lejtőjére...

- Az erdőbe!... Az erdőbe!... - kiáltotta a foreloper.

Az elefántok szétugrottak onnan, a hová a kidőlt fa hajlott, s a kis társaság hirtelen a földre ugrott. Legelöl rohant a foreloper, utána a többi három.

A dühöngő állatok eleinte nem vették észre a menekülőket. Max Huber ölbe kapta Llangát, s teljes erejéből futott. Mellette nyargalt John Cort, készen rá, hogy elvegye barátjától a fiút, ha már elfáradt.

Alig futottak azonban félkilométernyire, mikor vagy tíz elefánt elvált a többiektől, s a futók után eredt.

- Bátorság!... Bátorság! - kiáltotta Khamis. - Csak ne csüggedjünk!... Biztosan oda érünk!...

Talán!... de nem biztosan!... Hisz ezt az őrült vágtatást nem bírhatják soká!... És Llanga már is érezte, hogy Max Huber kezd elfáradni.

- Tegyen le... tegyen le a földre ! - könyörgött Llanga. - Én is tudok gyorsan futni.

De Max Huber rá sem hallgatott, csak szaladt teljes erejéből.

Már megfutottak egy kilométert, s az elefántok még nem sokkal voltak hozzájuk közelebb, mint a rettenetes verseny kezdetén. De már fáradni kezdtek: a lélegzetük elállt ebben az őrült rohanásban.

Az erdő széle már csak pár száz lépésnyire volt, s a fák mögött valószínűleg biztosságban lesznek, mert a roppant állatok talán be sem tudnak törtetni utánuk: vagy ha igen, bizonyára nem igen bírnak majd mozogni a fáktól.

- Gyorsan... gyorsan! - zihált Khamis. - Adja ide Llangát, Max úr!

- Nem, Khamis... még bírom magam is!

Az egyik elefánt már csak tizenöt lépésnyire lehetett mögöttük. Dühösen trombitált, s a futók érezni vélték forró leheletét is. A föld rémesen reszketett a tombolva nyargaló állat alatt... Még egy percz s utoléri Max Hubert, a ki kissé elmaradt társaitól...

E pillanatban John Cort megállt, megfordult, lekapta puskáját a válláról... aztán a puska villant, dörrent... s az állat szívén találva leroskadt, mintha villám érte volna.

- Ez jó volt! - dörmögte John Cort elégedetten, s vágtatott társai után.

A többi elefánt, oda érve elhullt társához, pár pillanatra megállt és szimatolt. Ez a pár pillanatnyi késedelem megmentette a forelopert és társait.

- Csak rajta!... Most!... most! - lihegte Khamis.

S az önfenntartás végső ösztönével, ernyedő izmaikat megfeszítve, a menekülők irtózatos erőfeszítéssel vágtattak az erdő felé... Már csak száz lépésnyire voltak tőle, de az elefántok is csak negyven lépéssel nyargaltak mögöttük.

Egyszerre a foreloper ujjongva fölsikoltott... Mint az űzött szarvas, egyetlen óriási szökéssel beugrott a fák közé, s vagy tizenöt lépésnyire az első sor fától leroskadt a földre, a társai utána... s ott hevertek mindnyájan lihegve, félig megfúlva, lélektelenül...

Az erdőn kívül pedig fölhangzott az elefántok irtózatos üvöltése. A fák oly sűrűek voltak, hogy a nagy testű állatok sehol sem törhettek be a rengetegbe.

Kétszer-háromszor, ötször-tízszer is neki rontottak, de a százados faóriások alig érezték meg a lökést és jóformán meg sem inogtak.

A menekülőknek nem volt már mit félniök az elefántoktól: az ubangii őserdő szilárd bástyaként védte meg őket a félelmes állatok tehetetlen, őrjöngő dühétől.

Körülbelül éjfél lehetett. Tehát még teljes hat órát kellett tölteniök a koromsötétben... Hat hosszú órát, veszedelmek és szorongás közepette! Mert, ha nem kellett is félniök az elefántoktól, még mindig nem voltak biztonságban a vadaktól, a kikről nem tudhatták, hogy itt vannak-e még. Arról ugyanis, hogy itt voltak, nem kételkedhettek: hisz mindnyájan látták a bolygó fáklyatüzeket, a melyeket csakis a vadak gyújthattak.

- Virrasztani fogunk - mondta a foreloper, mikor vagy tíz percz múlva annyira lélegzethez jutott, hogy fölülhetett és beszélni is tudott.

- Úgy van, virrasztani fogunk, - hagyta helyben John Cort - s ha kell, védjük magunkat a támadásuk ellen.

- Úgy látszik, hogy itt tanyáztak, - szólt Max Huber halkan - nézzék, ott még pislog a parázs a hamu alatt...

S valóban öt-hat lépésnyire az egyik fa tövében még vöröslött a hamvadó parázs.

A franczia fölkelt és puskáját fölhúzva, óvatosan arra lopózott.

Khamis és John Cort készen voltak, hogy az első gyanús neszre utána menjenek.

Max Huber két-három percz múlva visszajött. Nem látott, nem hallott semmiféle gyanúsat, a miből azt következtethette volna, hogy közvetlen veszedelem fenyegeti őket.

- Az erdőnek ez a része végképp elhagyatott és csöndes - mondta. - A bennszülöttek bizonyosan elmentek innen.

- Az is lehet, hogy akkor szaladtak el, mikor az elefántokat megpillantották - jegyezte meg John Cort.

- Valószínű, hogy úgy lesz - szólt most Khamis. - Mert a bolygó tüzek, melyeket együtt vizsgáltunk Max úrral, abban a pillanatban aludtak ki; mikor éjszak felől meghallottuk az elefántok bőgését... Lehet, hogy a vadak megijedtek, ámbár nem értem, hogy miért: hisz itt az erdőben nem kellett félniök az elefántoktól!

- Ezt én sem értem - mondta Max Huber - de az éjszaka nem alkalmas a magyarázatokra. Várjuk meg a reggelt... ámbár nem tudom, kibírom-e a virrasztást... a szemeim majd leragadnak...

- Pedig most nem tanácsos aludni, kedves Max! - jegyezte meg John Cort.

- Akár tanácsos, akár nem, - felelte a franczia - én mindjárt összeroskadok... Jó éjszakát hát, holnapig!

Ezzel fogta magát, ledőlt az egyik fa tövébe és nyomban rá mélyen el is aludt.

- Feküdj le te is, Llanga - mondta John Cort. - Majd Khamis meg én virrasztunk.

- Elég lesz, ha csak én magam virrasztok, John úr - mondta a foreloper. - Én már megszoktam ezt, önnek pedig jól fog esni a pihenés.

A vezetőben meg lehetett bízni; bizonyos, hogy egyetlen perczre sem fog elszunnyadni.

Llanga lefeküdt Max Huber mellé, de John Cort megpróbálta a virrasztást. Egy negyed óráig beszélgetett a foreloperrel, leginkább a szerencsétlen portugálról, a kit Khamis már régóta szolgált.

- Elvesztette a fejét, - mondta Khamis - mikor látta, hogy a gaz négerek megszöknek és kirabolják...

- Szegény ember! - sóhajtott John Cort.

Ezek voltak utolsó szavai, mert az álom őt is elnyomta már. Fáradtan nyúlt végig a gyöpön, s mélyen elaludt. Most már csak Khamis őrködött a kis társaság biztonsága fölött.

Olvasóink már bizonyára észrevették a különbséget a két jó barát, a franczia és az amerikai természetében.

John Cort komoly, gyakorlatias érzékű fiatal ember volt, mint az amerikaiak általában. Bostonban született, de a yankee-nek csak a jó tulajdonságai voltak meg benne. Nagyon kedvelte a földrajzi és etnográfiai tudományokat, s különösen az emberfajok érdekelték. E mellett nagyon bátor volt, s szükség esetén életét is föláldozta volna barátaiért.

A vele egykorú, huszonöt éves Max Huber párisi volt, s az maradt a vadon Afrikában is, a hová a sors szeszélye vetette. Észre, bátorságra, önfeláldozásra méltó barátja és társa volt az amerikainak, de nem volt meg benne John Cort prózai, gyakorlatias érzéke. Kalandvágyó, romantikus természete folyton a rendkívülit szomjazta és a legnagyobb vakmerőségekre is kész lett volna egy-egy kaland kedvéért, ha józanabb társa vissza nem tartja.

Libreville, a honnan e kirándulásra indultak, a Franczia-Kongó fővárosa. A Gabon deltájának bal partján alapították 1849-ben, s ma már tizenöt-tizenhatszáz lakosa van. Ott lakik a gyarmat kormányzója is és a kis városnak van kórháza, misszionárius-telepe, szénraktárai és sok egyéb kereskedőtelepe. De egyéb aztán nincs is az egész városban.

Három kilométernyire e fővárostól van Glass városka, a hol több angol, német és amerikai faktória, vagyis kereskedőtelep van.

John Cort és Max Huber e városkában ismerkedtek meg négy-öt évvel ezelőtt és hamarosan meg is barátkoztak. Mindketten magasabb rangú hivatalnokok voltak az egyik amerikai faktóriában, mely elefántcsonttal, szézámolajjal, pálmaborral, szerecsen-dióval és más effélével kereskedett.

Három hónappal ezelőtt, mikor Urdax, a Bangóból származó portugál, elefántvadász expedíczióra készült Afrika belsejébe, Bagirmi és Darfur határáig, a két jó barát elhatározta, hogy a karavánnal megy. Urdaxot jól ismerte mindenki, mint derék, elszánt vadászt és becsületes kereskedőt, a ki éppen nem hasonlított azokhoz a kegyetlen elefánt-vadászokhoz, a kikkel Stanley is gyakran találkozott a Felső-Kongó vidékén. Ezek a lelketlen emberek, azzal az ürüggyel, hogy elefántokra vadásznak, valósággal irtó háborút folytatnak a bennszülött négerek ellen, úgy hogy, a mint Közép-Afrika bátor átkutatója mondta, az elefántcsonton, a mit piaczra visznek, valósággal embervér tapad.

A kirándulás, mint tudjuk, szerencsés is volt és jó eredménnyel, anyagi haszonnal járt. De most a balsors egyszerre megfosztotta őket mindentől; oda volt három havi fáradságuk gyümölcse, s ráadásul elpusztult a karaván feje is, pedig még több, mint kétezer kilométernyire voltak Librevilletől.

S most itt álltak, tanácstalanul és elhagyatva a «Nagy Őserdőben», a hogy Urdax az ubangii rengeteget elnevezte. Az erdő meg is érdemelte ezt a nevet, mert talán az egész földön sincs még egy rengeteg, a mely nagyságra mérkőzhetnék vele. Területe a Kongó völgyétől a Nílus és a Zambézi forrásvidékéig terjed, de hogy mekkora ez a roppant terület, azt még nem tudjuk pontosan, csak hozzávetőleg állítják, hogy körülbelül egy millió négyszög-kilométer, - tehát kétszer akkora, mint egész Francziaország!

Tudjuk, hogy a portugálnak eszébe sem jutott keresztül vágni az őserdőn; de meg nem is tehette volna, mert kocsival és poggyásszal őrültség, sőt lehetetlen is lett volna az erdőben utazni. Most azonban más volt a helyzet. A három férfit és a gyermeket, teljesen poggyász nélkül lévén, mi sem gátolta, hogy keresztül vágva az erdőn, megrövidítse útját két héttel, s az erdőn át egyenesen az Ubangi folyóhoz igyekezzék, a honnan már könnyen eljuthatott Librevilleba.

Az volt hát a kérdés, a mit mindjárt másnap reggel el kellett dönteniök, hogy folytatják-e azt az utat, a melyen eddig haladtak a portugállal, s megkerülik-e a Nagy Őserdőt, vagy pedig keresztül vágnak rajta?

Az éjszaka csöndben és nyugodtan telt el. Khamis éberen figyelt a legcsekélyebb neszre is, többször óvatosan körüljárt a fák között, de egész éjjel semmi gyanúsat sem vett észre. Csak időnként zavarta meg a mély csendet egy-egy nagy éjjeli madár szárnycsattogása.

Végre szürkülni kezdett, s a két jó barát is nemsokára talpra ugrott.

- Hát a bennszülöttek?... - kérdezte John Cort, mihelyt a szemét fölnyitotta.

- Sehol semmi nyomuk - felelte Khamis.

- De annak csak van nyoma, hogy itt jártak tegnap este?...

- Valószínűleg lesz, John úr, még pedig alighanem az erdőszélen...

- Nos, Khamis, nézzük meg.

Mind a hárman, s velük Llanga is, óvatosan közeledtek a síkság felé. Harmincz lépésnyire az erdő szélétől, a roppant fák alatt, le volt tiporva a fű, félig elszenesedett szurokfenyő-gallyak hevertek szerteszét, s valamivel odább nagy tűzrakás látszott, melyben a hamu alatt itt-ott még izzott a parázs, különben sem a földön, sem a fákon, az ágak közt, semmi nyoma a tegnapi fáklyás embereknek.

- Elmentek... - mondta Max Huber.

- Úgy látszik, - felelte Khamis - ámbár nem lehetetlen, hogy még visszajönnek.

- Kár, hogy az elefántok is nem követték a vadak példáját - mondta John Cort. - Ezek az átkozott vastagbőrűek még mindig ott tanyáznak a síkon.

S a négylábú szörnyetegek valóban ott nyargalásztak az erdő körül. Egyik-másik még ma is neki-nekirohant az erdőnek, s minden áron be akart törni, de az izmos faóriások daczoltak e támadásokkal s törhetetlen bástyaként állták útját a tömérdek állatoknak. A menekültek láthatták, hogy a tamarind-liget tövestől ki volt tépve.

A foreloper tanácsára mindnyájan rejtve maradtak az erdőben, remélve, hogy az elefántok, ha senkit sem látnak, a ki ingerelné dühöket, végre mégis elvonulnak innen.

- Akkor visszamehetnénk a karavánhoz, - mondta Max Huber - s összeszedhetnők, a mit e dögök még épen hagytak... valami kis eleséget, töltést...

- És illendőképen eltemethetnők a portugált is - tette hozzá John Cort.

- A míg az elefántok a síkon kóborolnak, nem is szabad erre gondolnunk - felelte Khamis. - Különben is alig hiszem, hogy épségben hagytak valamit.

A forelopernek igaza lehetett, s mivel úgy látszott, hogy az elefántok éppen nem hajlandók a síkról távozni, ideje volt, hogy a kis társaság a jövőről tanácskozzék. Mind a négyen beljebb húzódtak tehát az erdőbe.

Útközben Max Huber szerencsésen elejtett egy gyönyörű vadat, a mely legalább három napra elég lesz mindnyájuknak.

Inyala volt, barnával tarkított szürkésszőrű antilop, még pedig jókora példány, erős, meglett hím, mely kétszázötven-háromszáz fontot nyomhatott. Llanga tapsolva ugrálta körül a drága zsákmányt, mialatt a foreloper megnyúzta és földarabolta.

Aztán a mit használhattak belőle, azt elvitték a még parazsas tűzhöz, melyet John Cort hamarosan fölszított; s mikor elég parazsuk volt, Khamis rátette a vékonyan fölszeletelt húst, melynek illata csakhamar étvágygerjesztően terjengett az óriási fák lombsátora alatt.

Kétszersültről és egyéb eleségről, a minek pedig a karaván eddig bővében volt, persze szó sem lehetett; valószínű, hogy nagy részét el is rabolták a poggyászvivő négerek. Szerencsére Közép-Afrika erdeiben hemzseg a vad, s az ügyes vadásznak mindig van mit ennie, föltéve, hogy beéri a pecsenyével.

Igaz, hogy a menekülteknek nem sok töltésük volt. Kitűnő puskája s épp oly kitűnő revolvere ugyan volt mind a három férfinak, de mikor a töltéseket összeszámolták, összesen csak ötvenet találtak. Ez pedig édes kevés, kivált ha vadállatok ellen is kell védekezniök azon a több, mint hatszáz kilométernyi úton, mely még elválasztotta őket az Ubangitól. Onnan kezdve már könnyű volt eleséghez jutniok, akár a parti falvakban, akár a misszionárius-telepeken, akár a hajókon és tutajokon, melyekkel lépten-nyomon találkozhatni a Kongó e nagy mellékfolyóján.

Miután jól laktak a pecsenyéből, s jót is ittak rá a közeli patak vizéből, tanácskozni kezdtek.

Először is John Cort szólalt meg és ezt mondta:

- Khamis, mindeddig Urdax volt a főnökünk. Tanácsait mindig megfogadtuk és követtük, mert bíztunk benne... Épp úgy bízunk önben is, a tapasztalatai és becsületessége miatt... Mondja meg őszintén, mi a terve és hogyan gondolja, hogy hazajuthatunk: mi előre is elfogadjuk, akármit tanácsol.

- Mindenesetre - tette hozzá Max Huber. - Szót fogadunk önnek és soha sem fogunk czivakodni.

- Ön ismeri ezt a vidéket, Khamis - folytatta John Cort. - Tudjuk, hogy évek óta becsülettel, önfeláldozással vezette Urdax karavánjait. Az ön hűségében és becsületességében bízunk mi is és hisszük, hogy nem csalatkozunk...

- John úr, Max úr, - mondta a foreloper meghatva - bízhatnak bennem...

S erősen megszorította a két európainak feléje nyújtott kezét.

- Mi a tanácsa? - kérdezte John Cort. - Megkerüljük-e a rengeteget nyugat felé, a hogy Urdax akarta?

- Nem, John úr, - felelte a foreloper habozás nélkül - keresztül kell vágnunk rajta. Az erdőben legföljebb csak fenevadakkal találkozhatunk, de bennszülöttekkel nem. Sem a pahuinok, sem a dinkák, sem a budzsók soha sem mertek bemenni ebbe a rengetegbe; a síkon ellenben könnyen találkozhatnánk velük, s ez életünkbe kerülhetne. Másrészt, mivel csak gyalogos emberek vagyunk, poggyász nélkül, hiszem, hogy átvergődhetünk az erdőn, nem úgy, mint a karavánok. Ismétlem, vágjunk neki: ha délnyugatnak tartunk, hiszem, hogy rövid időn oda érünk a Zongo-vízesésekhez.

Ezek a vízesések, vagy inkább apró zuhatagok, az Ubanginak azon a pontján vannak, a hol a folyó nyugati irányából keletnek kanyarodik. Ott végződik a Nagy Őserdő is, de az a vidék már európai karavánoktól gyakran látogatott, békés terület, a hol semmi bajtól nem kellett félniök.

Khamis tanácsa tehát jó volt. E mellett megrövidítette az útjokat is. Csak az volt a kérdés: járható-e a rengeteg? Tört utakról, ösvényekről persze nem álmodozhattak, bár lehetséges, hogy itt-ott nagyobb vadak, bivalyok, orrszarvúak s más állatok járt csapásaira bukkannak. A cserjét, bozótot irtani ugyan nem volt fejszéjük, de a foreloper elhozta kézi szekerczéjét, a francziának meg amerikainak pedig jó nagy késük volt.

Meghányva-vetve ezeket, s más egyéb nehézségeket is, úgy Max Huber, mint John Cort helyesnek ítélték a foreloper útitervét, a ki végezetre még ezt mondta:

- Tudom ugyan, hogy utunkon egymást éri a sok akadály: cserjék, összenőtt indák, tüskés bozótok, kidőlt faóriások, de viszont azt hiszem, hogy akadunk valami folyóra, a mely bizonyosan az Ubangi mellékfolyója lesz...

- Ha más nem, - kiáltott közbe Max Huber - ott lesz az, a mely keletre folyik a tamarindos halomtól. Egyenesen a rengetegnek tart, s miért ne szélesedhetnék nagy folyóvá?... Ha ráakadunk, könnyű lesz összeácsolni egy tutajt.

- Csak lassan, lassan, kedves barátom, - csillapította John Cort a francziát - előbb még meg kell találnunk ezt a képzelt folyót...

- Max úrnak igaza van most az egyszer - szólt Khamis. - Ha nyugat felé tartunk, rá kell akadnunk erre a folyóra, a mely bizonyára az Ubangiba szakad...

- Az meglehet, - viszonzá John Cort - de tudjuk azt is, hogy Afrika legtöbb folyója nem hajózható...

- Ön csak a nehézségeket látja, kedves John.

- Jobb, ha előbb látom őket, mint később, kedves Max!

Az amerikainak igaza volt. Afrika négy legnagyobb folyóját: a Nílust, a Zambézit, a Kongót és Nigert nem lehet Európa, Ázsia, vagy Amerika folyóihoz hasonlítani. Ámbár vízterületük igen nagy és sok mellékfolyó táplálja őket, korántsem oly bővizűek, mint a többi földrészek nagy folyói, úgy hogy a mélyebben járó tengeri hajók már a torkolatuknál sem igen mehetnek föl bennök. E mellett lépten-nyomon sziklák, zátonyok meredeznek föl medrükben, s a tőlük alkotott vízesések, örvények és forgatagok lehetetlenné teszik a hajózást. Ez volt egyik fő oka annak is, hogy Közép-Afrika belsejét oly sokáig nem bírták kikutatni.

John Cort ellenvetése tehát helyes volt, s ezt Khamis sem tagadhatta. De e miatt még sem lehetett elvetni a foreloper útitervét, a mely sok egyéb előnnyel kínálkozott.

- Ha találunk utunkban ily folyóra, - mondta a foreloper - letutajozunk rajta akkora darabon, a meddig csak lehet... Ha akadályokra bukkanunk, igyekszünk legyőzni őket... ha nem sikerül, ismét gyalogszerrel megyünk tovább...

- Így már jól van, Khamis, - mondta az amerikai - magam is azt hiszem, hogy legczélszerűbb, ha az Ubangi felé megyünk, még pedig, ha csak lehet, valamelyik mellékfolyója mentén.

- Előre hát! - kiáltott föl Max Huber türelmetlenül.

S mivel a tanácskozásnak vége volt, csakugyan nem tehettek mást, minthogy megkezdték a nehéz, bizonytalan utat.

Valamivel több lehetett nyolcz óránál, mikor John Cort, Max Huber, Khamis és Llanga elindultak délnyugati irányban.

A gyermek, mint a mókus, mindig legelöl járt. Hiába intette John Cort, hogy vigyázzon, mert eltéved: akár csak falra borsót hányt volna! Az eleven fiú minduntalan el-eltűnt a bokrok és fák sűrűjében, de mikor nem látta barátait, mindjárt hangos szóval figyelmeztette, hívta őket:

- Erre!... Erre!...

A foreloper gyakran megállt tájékozódni. A sűrű lombtetőn át csak itt-ott lehetett látni a nap egy-egy sugarát, s ezért nagyon nehéz volt a helyes irányt megtartani. De Khamist természeti ösztöne minden zavarból kisegítette; nagy mértékben kifejlődött benne az a tájékozási képesség, mely a szabadban élő vad népek különös természeti adománya. Meg van ez az amerikai indusokban, az afrikai négerekben s az ázsiai hindukban is, a kik a legsötétebb éjszakában és a legsűrűbb rengetegben is ösztönszerűleg tudják, érzik, merre van a négy világtáj, s így soha sem tévednek el.

Ez az erdő különben oly sűrű volt, hogy még fényes délben sem volt benne világosabb, mint másutt alkonyatkor; felhős időben látni sem igen lehetett, éjszaka pedig oly koromsötét volt, mint a föld alatt. De legalább hűvös és árnyékos volt, s az utasok nem szenvedtek a tűrhetetlen, afrikai hőségtől, a mely ugyancsak megviselte őket, míg a síkon utazgattak.

Khamisnak az volt a terve, hogy a rövid déli pihenőt leszámítva, egész nap utazzanak; éjjel pedig, mivel úgy sem látnának, aludjanak. Mivel nem volt hideg, sőt a levegő nagyon enyhe és kellemes volt, éjjelre nem szándékoztak tüzet gyújtani, nehogy árulójuk legyen, ha esetleg a bennszülöttek még mindig az erdőben kóborolnának. Az egész napra való eleséget csak délben fogják megsütni, mert akkor a tűzgyújtás nem jár veszedelemmel.

Félni csak az esőtől félhettek, mert ezen a vidéken gyakoriak a felhőszakadások; s ha ily zivatar éri utol őket, akkor átázik az erdő talaja, s nem lesz hová feküdniök. De szerencsére mostanában derült, száraz idő volt; s mivel a hold is nem régen újult meg, remélhették, hogy a tiszta idő tartós marad.

A szilárd, kemény talajt magas, giz-gazos fű borította, a melyben meglehetősen nehéz volt járni. Sokszor megbotlottak az utasok a mindenféle indában is, melyek kötelekként ágaztak egyik fától a másikig.

- Igazán kár, - kiáltott föl Max Huber - hogy az elefántok nem törhettek be idáig! Milyen szépen letiporták volna a füvet, bokrokat, kúszó növényeket...

- És velük együtt minket is! - tette hozzá az amerikai.

- Az már igaz - hagyta helyben a foreloper. - Elégedjünk meg azzal az ösvénnyel, a mit a bivalyok és orrszarvúak törtek... A hol ők átmehettek, mi is átmehetünk.

Khamis különben ismerte már a közép-afrikai erdőségeket, mert sokat járt Kongó és Kamerun rengetegeiben. A legtöbb faóriásnak a nevét is tudta, nagy örömére John Cortnak, a ki érdeklődve nézegette ezt a csodás világot.

A roppant tamarindok sűrű csoportokban álltak egymás mellett, míg a hatalmas baobab-fák szétszórva meredeztek fölfelé, száz-százötven lábnyi magasságra. A kutyatej-félék egyik fajtája húsz-harmincz méternyire is megnőtt, s tüskés törzsén, a vékony, tejnedvtől duzzadó szárakon hat-hét hüvelyk széles levelek voltak; s ezek a levelek is tájékoztathatták a forelopert, mert az a sajátságuk, hogy egyik lapjukkal mindig keletnek, a másikkal pedig nyugatnak fordulnak.

Ha bármelyik brazíliai tudtán kívül ide kerül, bizonyára azt hiszi, hogy az Amazon-melléki őserdőkbe tévedt. John Cort nem győzte csodálni a szebbnél-szebb, értékes faanyagot, a melyből valaha milliókat és milliókat fog elővarázsolni az ipar. A legdrágább fanemek váltakoztak minduntalan: a teck, az acajou, a vasfa, a soha nem rothadó campéche, a sugár kopál, melynek balzsama drága gyógyszer, a magnólia, a szikomor, a vad-narancsfa, a fügefa, melynek törzse egészen fehér volt, mintha bemeszelték volna, s ki tudja, még hány becses egyéb fanem!

A földön pedig legalább is húszféle páfrány tenyészett, némelyik oly nagy, hogy az egész társaság elbújhatott volna alatta, vagy kunyhót építhetett volna a leveleiből, mint a hogy a bennszülöttek teszik, ha pár napra megpihennek valahol a rengetegben. S a törzsek közt, a földön, a magasban, mindenfelé valóságos háló képződött az indákból, melyek néha csaknem embervastagságban kanyarodtak fölfelé a roppant törzseken, vagy egyik ágról a másikra tekerőzve természetes hidakat alkottak harmincz-negyven lábnyira a föld színétől. És nem volt egyetlen egy törzs sem, a melyet körül ne folyt volna e kúszó növények valamelyike: minden ágon ott kígyózott a vékonyabb-vastagabb inda, s némelyik hosszú lánczként ötven-hatvan lábnyi magasból függött alá, mintha csak a természet föl akarta volna díszíteni vele az izmos ágakat!

S fölülről, a sűrű, csaknem tömör lombsátorból zajos, szinte fülsértő hangverseny szórakoztatta az utasokat. Ezer meg ezer madár énekelt, csattogott, fütyült, sikongatott, huhogott, kaczagott és károgott odafönt, s az amerikai nem tudta, mit bámuljon inkább: a tarka-barka gyönyörű papagályokat, az óriási baglyokat, a repülő mókusokat, melyek kiterjesztett szárnnyal siklottak egyik ágról a másikra, vagy a bokrétás, búbos bankákat, hangos torkú rigókat, vagy végre a csodálatos légymadarakat-e, melyek méhrajként röpdöstek a magasan fekvő ágak közt?...

Ráadásul a majmok köztársasága is beleordított, üvöltött ebbe a hangversenybe: a babuinok, páviánok, csimpánzok, czerkófmajmok, gorillák kisebb-nagyobb csapatokban ugráltak, tomboltak a fákon, vagy czivódtak egymással. A négylábú banditák mindeddig nagyon békésen viselték magukat, s nem támadták meg Khamist és társait, a kik bizonyára a legelső emberek voltak ebben a rengetegben. Talán ezért is nem bántották őket; még nem ismerték eléggé az embert, leghalálosabb ellenségüket. A Kongó és Kamerun más vidékein aligha hagyták volna békében a kis csapatot.

A kis társaság déltájban rövid pihenőt tartott, s aztán ismét tovább folytatta útját esti hat óráig. Néha csak nagy fáradsággal juthattak előre, s valósággal lépésről-lépésre kellett utat vágniok a sűrű bozótban és a vastag indák között. Másutt azonban nagy területeken járt csapások voltak: leginkább bivaly-járások, s e roppant állatok közül meg is pillantottak néhányat a fák között.

Az onja, vagy vadbivaly félelmetes állat, mert hatalmas erejét gyakran a golyó sem töri meg, s jaj a vadásznak, a kit felöklelhet! Legjobb a két szeme közé lőni, de nem nagyon alacsonyan; ez a lövés föltétlenül és rögtön halált okoz.

Este hat óra tájban Khamis egy kis tisztáson állapodott Meg pihenőre. Köröskörül puha ágy volt vetve hófehér, lágy gyapotból, mely, ki tudja, mióta halmozódott föl, egy afrikai gyapotfa terméséből.

- Az ágy már meg van vetve! - kiáltott föl Max Huber - még pedig puha gyapot-derékalj, s mi vagyunk e fogadó legelső vendégei.

Tüzet raktak, s megint megsütöttek egy darabot az antilop húsából. Nem volt ugyan sem sójuk, sem kenyerük, de azért a vacsora mégis pompásan ízlett nekik.

Mielőtt lefeküdtek, John Cort azt kérdezte a forelopertől:

- Ha nem csalódom, ma egész nap délnyugati irányban haladtunk?...

- Egész nap - felelte Khamis. - A hol csak lehetett, mindig megfigyeltem a nap járását is.

- Hány mérföldet mehettünk tehát körülbelül?

- Azt hiszem, négyet-ötöt, John úr, s ha mindennap ennyit mehetünk, nem egészen egy hónap múlva már az Ubangi partján lehetünk.

- De ez a legjobb eset...

- S miért ne remélhetnők a legjobb esetet, John? - kérdezte Max Huber. - Hátha még folyóra is akadunk?

- Eddig nem sok rá a remény, édes Max...

- Mert még nem igen sokat haladtunk nyugat felé - mondta a foreloper. - De nagyon csodálkoznám, ha holnap, vagy legkésőbb holnapután...

- Tegyünk úgy, mintha nem is számítanánk erre a folyóra - mondta John Cort. - Ha csak egy hónapig tart az út, s nem lesz nehezebb és fáradságosabb, mint a mai napon, akkor föl se' vesszük!

- Én pedig reménylem, hogy ebben az erdőben megtalálom azt a rendkívülit, a mit óhajtok - szólt Max Huber.

- Annál jobb, Max!

- Sőt annál rosszabb, John!... Most pedig, Llanga, menjünk aludni...

- Menjünk, Max úr!... - felelte Llanga, a kinek majd leragadtak a szemei, úgy elfáradt a sok futkározásban.

A foreloper megint ajánlkozott, hogy egész éjjel virraszt, de a két európai nem fogadta el. Úgy osztották be az őrséget, hogy három óránként fölváltják egymást, s a virrasztást Max Hubernek kellett megkezdenie.

A franczia rákönyökölt egy kidőlt fatörzsre, keze ügyébe fektette töltött puskáját, a mialatt társai jóízűen aludtak, elgondolkozott...

A mély rengeteg oly csöndes volt, mint nyári éjszakán a temető. Csak valami szabályos, lassú, ismétlődő suhogást lehetett hallani, mintha az erdő lélegzene... A magasan járó hold ezüstös fénye át-átcsillant a sűrű lombok közt, a tisztás fölött pedig pislogva égtek az ég apró gyertyái.

- Mily gyönyörű éjszaka! - ábrándozott Max Huber. - De mily gyönyörű ez az őstermészet, a melynél hatalmasabbat költői fantázia sem teremthetne!... S az ember még nem is ismeri!... Hány élet, mennyi pénz és fáradság veszett már kárba a föld sarkainak kikutatásában!... Pedig mit remélhettek ott?... A legjobb esetben is csak néhány kétes értékű meteorológiai, vagy természettani tünemény megfejtését... Itt ellenben bő jutalom kínálkozik a kutatónak, a ki egyszersmind az egész emberiségnek is jótevője lehetne, ha e páratlanul gazdag vidéket megnyitná; hozzáférhetővé tenné a czivilizácziónak... Mérhetetlen termő területek hevernek parlagon a világnak mind az öt részében: s a bátor, tudós kutatók nem ezekre a vidékekre indulnak, hanem az örök hó és jég közé, a sarkokra, a hol csak az üres dicsőséget hajhásszák, a melynek semmi haszna nincs az emberiségre.

Pedig ha a csodást keresik, azt megtalálják például itt is, az egyenlítői Afrikában. Ez a rengeteg határos a Niam-Niam területtel, a hol Schweinfurth és Junker oly emberekre bukkantak, a kiknek farkuk volt, mint a majmoknak. S feljebb, éjszakon, Ituri környékén, Stanley törpékre akadt: egy méternél alacsonyabb emberekre, a kikből Lhyd Albert misszionárius is vagy tízezerre bukkant Uganda és Kabinda közt, a nagy fákon, a hol laktak és kunyhóikat építették... S nem ezen a vidéken laktak-e a vambuttik, batinák, akkák és bazunguk, ezek a 90-130 czentiméter magas szerecsenek, a kik: épp oly ügyesek, értelmesek, harcziasak, sőt veszedelmesebbek voltak, mint az északra és délre lakó nagyobb, erőteljesebb szerecsenek?... S miért ne akadhatnának ők is eddig ismeretlen törzsekre, állatokra ebben a rengetegben, a melyben még soha sem járt európai ember...

Így ábrándozott Max Huber, s e közben végképp megfeledkezett tisztéről, az őrködésről... Az ellenség pedig lassan, óvatosan közeledett feléje és Max Huber mit sem vett észre...

Egyszerre súlyos kéz nehezedett a vállára...

- Nos!... mi az?... - kiáltotta fölrezzenve, s a puskájához kapott.

- Én vagyok - szólt nevetve John Cort. - Nehogy szerecsennek nézz és lelőj!... Nincsen veszedelem?

- Nem vettem észre semmit...

- Menj hát aludni, kedves Max: most rajtam a sor.

A franczia elment aludni, s három óráig a prózai amerikai virrasztott, de nem ábrándozott, mint Max Huber, hanem annál jobban vigyázott. Gyanúsat azonban ő sem látott, valamint Khamis sem, a ki hajnal felé fölváltotta.

Másnap, márczius 11-dikén, miután jól kiheverték az elmúlt nap fáradalmait, a kis társaság ismét elindult. Előbb azonban jól megreggeliztek, s figyelmesen szemügyre vették a nap járását a tisztásról, hogy útjokban a szerint igazodhassanak.

Nyilvánvaló volt, hogy az erdőnek ezen a részén hatalmas négylábú állatok tanyáztak. Minden irányban tört csapásokra, friss nyomokra bukkantak. S később láttak is egész csomó vadbivalyt, meg két orrszarvút, de meglehetős távolban, úgy hogy nem kellett a puskához nyúlniok.

Déltájban John Cort két vadtúzokot ejtett el egy lövésre, s ennek az örömére mindjárt meg is pihentek, hogy elkészítsék az ebédet.

- A változatosság kedvéért, - mondta Max Huber - nyárson süssük meg a madarakat.

- A hogy tetszik - felelte a foreloper készségesen.

S félóra múlva már szépen megpirult a kövér nyárson sült, melyhez a kiéhezett társaság ugyancsak hozzá látott.

Délután már nehezebb és fáradságosabb lett az útjok. Mindenfelé sűrű bozót és a kúszó növények szövevényes indái zárták el az utat, úgy hogy csaknem folyton szekerczével és késekkel kellett utat vágniok. Ráadásul nagy eső is keletkezett, de ez nem igen ártott meg nekik, mert a sűrű lombsátoron át alig jutott egy-két csöpp a földre. Ellenben az egyik tisztáson Khamis megtöltötte esővízzel nagy tömlőjét, a mi szerencse volt, mert a vizük már fogyni kezdett.

- Úgy látszik, nem igen akadunk rá a folyóra - mondta John Cort este, a mint megpihentek.

- Lehet, hogy még holnap sem akadunk rá - felelte Khamis - de az bizonyos, hogy előbb-utóbb mégis csak megtaláljuk.

Még ha a foreloper tévedett volna is számításában, még akkor is csak abban az irányban kell haladniok, a melyikben megindultak, mert csakis ezen az úton érhettek el az Ubangi folyóhoz.

A második nap éjszakájára egy óriási fa tövében húzódtak meg, s az őrséget ismét megosztották maguk közt. Egyébként ez az éjszaka is csöndes és nyugodt volt; csak néha-néha hallották a bivalyok és orrszarvúak távoli bőgését. E helyett jobb szerették volna a víziló röfögését hallani, mert az azt jelentette volna, hogy víz van a közelben: - de hiába! a vízilovak nem mutatkoztak.

Másnap Max Huber mindjárt kora reggel egy oryxot lőtt: ez is antilop, másként zebra-antilop, melynek vörösbarna bundáját fekete sávok csíkozzák; a szarvai egy méter hosszúak és nagyon szép hajlásúak. Ezek a szarvak oly erősek, hogy az antilop fegyvernek is használja, még pedig oly sikeresen, hogy déli Afrikában gyakran az oroszlán sem bír elbánni vele.

Ez a zsákmány több napra való eleség volt, s Khamis sietett is megnyúzni és földarabolni a húsát. A terhet aztán egyenlőképpen fölosztották, s vígan indultak útjokra.

De a nap, bár jól kezdődött, még sem volt szerencsés. Alig voltak egy kilométernyire éjszakai tanyájuktól, midőn nagy csapat majomra bukkantak. Ezek a négykezű páviánok, a gorillák után a legveszedelmesebb majomfaj, épen nem voltak jó kedvűek, s fenyegető morgásuk, dühös taglejtéseik mutatták, hogy nagyon szeretnék megugratni a kis társaságot. El is kisérték több kilométernyire, s a foreloper komolyan aggódott, hogy meg is támadják, de délután két óra tájban a majmok elmaradoztak, mindnyájuk nagy megkönnyebbülésére.

Ekkor széles, jól letaposott útra bukkantak, a melynek ugyancsak megörültek, mert egyenesen az ő irányukban haladt. De örömük korai volt, mert délután négy óra felé hangos bőgéssel jelentkeztek az út gazdái, két orrszarvú, mintha csak vámot akarnának szedni az átmenő utasoktól. Khamis megállította a kis csapatot, s lekapván puskáját a válláról, azt mondta:

- Czudar állatok ezek az orrszarvúak!

- Bizony azok, - felelte Max Huber - ámbár csak növényevők.

- Szívós, macskaéletük van - tette hozzá John Cort.

- Nos, mit tegyünk? - kérdezte Max Huber.

- Megkísértjük észrevétlenül elsurranni mellettük, - mondta Khamis - vagy, ha nem lehet, elrejtőzünk, a míg ők tovább baktatnak... De készen kell lennünk arra is, hogy észre vesznek bennünket, s akkor lőnünk kell, mert bizonyosan ránk rohannak.

Gondosan megtöltötték puskájukat, s aztán gyorsan letértek a járt útról és a jobboldali sűrű bokrok mögé rejtőztek.

Öt percz múlva az ordítás közelebbről hallatszott, s most már látni lehetett a csaknem csupasz, vastagbőrű szörnyetegeket is, a mint a fejüket föltartva, a farkukat fölkunkorítva, gyorsan ügettek az úton.

Majdnem négy méter hosszú állatok voltak, s roppant testük apró, de fölötte izmos lábakon nyugodott; csapott orrú, lapos pofájukon meredt fölfelé az a hatalmas szarv, a mellyel hihetetlen dolgokat tudnak véghez vinni, oly erős és kemény.

Az orrszarvú-pár hirtelen megállt és szimatolt. Khamis és társai már tudták, hogy az állatok ráakadtak a nyomukra.

Az egyik czammogva indult a bokrok felé...

Max Huber fölemelte puskáját és czélzott...

- Csak a fejére!... - kiáltott a foreloper.

Egy, még egy s aztán még egy dörrenés... De a golyók alig fúrták át az ocsmány állat pánczélját.

Erre a másik is oda ugrott: a lövésekre még csak meg sem ijedtek, s most már közös erővel rontottak neki a sűrű bozótnak.

Világos volt, hogy ez a tüskés bozót, bármily sűrű volt is különben, nem fogja föltartóztatni az állatokat. Pár pillanat alatt le fogják taposni a bokrokat, s rárohannak az utasokra, a kik hiába menekülnének, mert az orrszarvúak sokkal gyorsabban tudnak futni s egymás után tipornák el őket...

A foreloper körülnézett. Nem messze tőlük egy roppant baobabfa nyúlt az égbe: ha sikerül annak az ágaira fölkapaszkodniok, akkor mentve vannak, mert ezt az óriás fát az orrszarvúak nem fogják kidönthetni. Csakhogy az első ágak több mint negyven lábnyira voltak a föld színétől, a sima törzsön pedig semmi sem volt, a mibe kapaszkodni lehetett volna.

Ezt a menedéket tehát meg sem kísérthették, s a foreloper nyugtalanul tekintgetett körül, míg a többiek várakozva néztek rá, hogy mit tanácsol.

E pillanatban a bokrok recsegve-ropogva töredeztek össze a vastagbőrű iszonyú talpai alatt, s az orrszarvú otromba feje vagy húsz lépésnyire előbukkant az ágak közt.

John Cort czélba vette és lőtt.

De ő sem volt szerencsésebb társainál. A golyó ugyan bement az állat eleven húsába a vállapoczka fölött, de csak jelentéktelen sebet ütött rajta. A rettenetes állat irtózatosan elbődült dühében és fájdalmában, s roppant ugrással rohant neki a kis társaságnak. Ugyanekkor Khamis puskája is eldördült és szintén megsebezte a második orrszarvút, mely társa nyomdokában csörtetett.

Arra, hogy újra töltsenek, nem is gondolhattak. Az önfenntartás közös ösztöne sugallta mind a négyüknek, hogy meneküljenek az óriás baobab-fa törzse mögé, melynek kerülete a tövénél legkevesebb hat méter lehetett.

De mi lesz akkor, ha a két állat odaér, s az egyik jobbról, a másik balról kerüli meg a fát? Hová menekülnek akkor?...

- Az ördögbe! - kiáltott föl Max Huber.

- Inkább az Istent hívja! - szólt John Cort - most csak ő segíthet rajtunk!

S valóban, ha a Gondviselés meg nem menti őket, akkor most végük van.

A baobab gyökereitől a koronájáig megrendült és egész hosszában recsegett-ropogott az irtózatos lökéstől, mellyel a megvadult orrszarvú neki rohant.

De ez a vad, féktelen düh lett a veszte: szarva ott érte a baobab törzsét, a hol a kérge megrepedezett és szörnyű erővel mélyedt bele a szilárd, kemény fába... de aztán bent is akadt. Jó egy lábnyira beledöfhette szarvát a fenevad a fába, s most hiába feszítette meg minden erejét: nem bírta kihúzni. Összegörbedt, négyrét hajlott, vonaglott, minden izma megfeszült, egész teste reszketett a nagy erőlködésben: de hiába! nem tudta kihúzni szarvát a fából.

Most odaért a másik is, s meglátván tőrbe esett társát, vad ordítással felelt amannak dühös, vérfagyasztó hörgésére.

Khamis ezalatt óvatosan megkerülte a törzset, hogy megnézze, mi állította meg a két fenevadat...

- Meneküljünk! - kiáltotta rögtön.

S mind a négyen lóhalálában vágtattak a magas fűben, nem is kérdezve Khamistól, hogy mit látott. Legnagyobb meglepetésükre a két orrszarvú nem üldözte őket, de azért csak szaladtak és jó öt perez telt bele, míg végre, elfulladva a gyors futástól, a foreloper intésére megálltak.

- Mi történt? - kérdezte John Cort lihegve, mikor már szóhoz tudott jutni.

- Az egyik belevágta szarvát a fába, s aztán nem bírta kihúzni - mondta Khamis.

- Hahaha! - kaczagott Max Huber - hát magamagát fogta meg a bolond!

Khamis azonban fejcsóválva mondta:

- Igaz, hogy megszabadultunk, s ezen örülnünk kellene, de mégis kár a hiába elvesztegetett öt töltésért.

- Még pedig annál nagyobb kár, - mondta John Cort - mert úgy tudom, az orrszarvú húsa ehető is.

- Mindenesetre ehető, - szólt Khamis - ámbár kissé pézsmaszagú... De csak hadd maradjon ott, a hol van!

- És törje bele a szarvát a fába, ha másképp ki nem húzhatja! - tette hozzá Max Huber.

Valóban nem is lett volna tanácsos vissza menni a baobabhoz. A két orrszarvú rémes, dühös bőgése még egyre hangzott, s az utasok igyekeztek minél távolabb lenni ettől a kész veszedelemtől. Nagy vargabetűt csinálva ismét rátértek az előbbi, széles csapásra, s estére kelve egy nagy szikla aljában ütöttek tanyát.

A harmadik nap fontosabb események nélkül telt el. Mivel a tört csapás még egyre tartott, vagy harmincz kilométert haladhattak délnyugati irányban, de az óhajtott folyónak még mindig nem volt semmi nyoma.

Ez az éjszakájuk azonban nagyon nyugtalan volt. Ezer meg ezer apróbb-nagyobb bőregér szállongott körülöttük napkeltéig, s úgyszólván egy csöppet sem alhattak miattuk.

- Átkozott hárpiák! - kiáltotta Max Huber ásítozva, mikor hajnalhasadtakor fáradtan talpra állt.

- Ne szidjuk őket, uram - mondta a foreloper.

- És ugyan miért ne?

- Mert a bőregerek nem oly istencsapása, mint a szúnyogok: pedig ezekkel még nem volt bajunk.

- Legjobb lenne, Khamis, ha sem az egyikkel, sem a másikkal nem volna bajunk.

- Pedig a szúnyogokat aligha kerülhetjük ki, Max úr...

- S mikor falnak föl bennünket ezek az utálatos férgek?

- Mihelyt a folyóhoz közeledünk.

- A folyóhoz?... - kiáltott föl Max Huber. - De én már nem hiszem ám, hogy ráakadunk!

- Pedig rosszul teszi, Max úr... lehet, hogy már nem is vagyunk messze tőle...

A foreloper ugyanis már változást vett észre a talajon, s ebből következtette, hogy a folyó nem messze lehet; délután három óra tájban pedig még jobban megbizonyosodott a folyó közellétéről: a talaj észrevehetően mocsarassá kezdett válni.

Itt-ott sásra és kákára is bukkantak, sőt agyonvertek egy pár gaugát is, valami vadkacsafélét; tehát a víznek közel kellett lennie. S este felé, a mint a nap aláhanyatlott, távolról békabrekegést hallottak.

- Azt hiszem, - szólt a foreloper - hogy már közel vagyunk a szúnyogok birodalmához.

A talaj egyre nedvesebb, engedőbb lett; itt-ott egészen kátyús is volt, s az utasoknak vigyázniok kellett, hogy bele ne süppedjenek, mert e gödrök tele voltak pióczákkal, vízi pókokkal és undok százlábúakkal, a melyek kegyetlenül martak.

Viszont ezer meg ezer tarkábbnál-tarkább pillangó, szitakötő és libellula szállongott a fák között, s gyönyörű szárnyaik tündérszép színekben ragyogtak a félhomályban, a mint a bokrokon át rájuk esett egy-egy napsugár. Megszaporodtak aztán a darazsak is, meg a tsetse-legyek: s ha az előbbiek fullánkjától óvakodniok kellett, az utóbbiaktól nem volt mit félniök, mert a tsetse legyek csípése ugyan megöli a lovat, a tevét és a kutyát, de sem az embernek, sem a vadállatoknak nem árt.

Ez az út nagyon fárasztó volt és elcsigázta az utasokat. Csak Llanga nem érezte a fáradságot: mint mindig, most is előre szaladozott, s néha negyedórával is előbbre járt, mint felnőtt társai.

Egyszerre csak, hosszabb távollét után, midőn Max Huber már aggódni is kezdett miatta, jó messziről meghallották Llanga hangos kiabálását. A gyermek egyre kiáltozott, s a három férfi megijedt, hogy talán vadállatok támadták meg. Mind a hárman futásnak eredtek és lélekszakadva rohantak a kiabálás iránya felé...

S kiérve egy tisztásra, ott látták Llangát egy roppant nagy, kidőlt fatörzs tetején, a mint kinyújtott karjával délnyugatnak mutatott és sivító, éles hangon ismételte:

- A folyó!... A folyó!...

Félkilométernyire valóban ott csillogott a kanyargó folyam széles tükre, mely ragyogva verte vissza a leáldozó nap utolsó sugarait.

- Íme, a folyó! - ismételte Khamis elégedetten.

- Azt hiszem, - tanácsolta Max Huber - ma este legjobb lesz, ha a parton ütünk tanyát.

- Minden esetre! - kiáltott föl John Cort vígan. - S holnap már vízen utazunk...

- Még pedig egész az Ubangi folyóig - tette hozzá a foreloper.

A folyó partjáig még jókora darab ingoványos földön kellett átmenniök, s mivel ezen a vidéken napnyugta után mindjárt sötét van, már egészen besötétedett, mire Khamis és társai a folyam partján, egy meglehetős magas dombon letelepedtek.

Az erdő kissé megritkult ezen a helyen, de jobbra és balra még sokkal sűrűbbnek látszott, mint a rengeteg belsejében.

A folyó maga mintegy negyven méter széles lehetett: nem közönséges patak volt tehát, hanem meglehetős jelentékeny mellékfolyó, a melynek a sodra is sebesnek látszott.

A reggelt mindenesetre be kellett várniok, mielőtt valamit határoznának. Legsürgősebb dolguk most az volt, hogy megfelelő szállást találjanak éjszakára. Rövid keresés után Khamis fölfedezett egy sziklabarlangfélét a domb aljában, a hol mind a négyen kényelmesen elfértek.

Lefekvés előtt még megvacsoráltak. De nem raktak tüzet, csak a délről maradt hideg pecsenyét ették meg. Afrika folyóiban ugyanis sok a krokodil meg a víziló, s nem volt tanácsos tüzet gyújtani, mert a fény oda csalhatta volna e veszedelmes fenevadakat; ők pedig aligha tudtak volna visszaverni egy esetleges éjszakai támadást.

Igaz, hogy a jó tűz a barlang bejárásánál elriasztotta volna füstjével a szúnyogokat, melyek valósággal sűrű felhőkbe verődve zsongtak-bongtak a kis társaság körül; de két rossz közül okosabb volt a kisebbet választani, vagyis inkább tűrni a szúnyogok csípését, mint kipróbálni a krokodil roppant szájának éles fogait.

Legelsőnek John Cortra bízták az őrködés tisztjét. Az amerikai éberen virrasztott és nem látott semmit, a mi aggaszthatta volna... csak több ízben hallani vélte, hogy valaki, vagy valami panaszosan ismétel egy szót...

Ez a szó a «ngora» szó volt, a mely a bennszülöttek nyelvén annyit tesz, mint a «anya ».

A barlang nagyon kellemes tanya volt. A fenekét finom, száraz homok födte, falain pedig nyoma sem volt a nedvességnek. S a foreloper valóban szerencsés volt, hogy ráakadt, mert az utasok nem áztak meg abban a finoman szemző esőben, mely mindjárt lefekvésük után kerekedett s éjfélig tartott.

Hajnal felé erős szél támadt éjszak felől, mely reggelre egészen megtisztította az eget, úgy hogy a nap szépnek ígérkezett.

John Cort és Max Huber nem titkolták örömüket. Most már ez a folyó, körülbelül háromszáz kilométernyi darabon, fáradság nélkül elviszi őket egész az Ubangi-folyóig, a melynek bizonyára mellékfolyója. Utjok kétharmad része tehát elég kényelmes és kellemes lesz.

Végigtekintettek a folyón. Fölfelé csaknem egyenes vonalban haladt, s vagy egy kilométernyire tűnt el a sűrű lombok alatt. Lefelé körülbelül félkilométernyire szintén egyenes vonalban folyt, ott hirtelen délkeletnek kanyarodott, s rögtön el is tűnt az erdőben, mely éppen e kanyarulatnál lett ismét sűrű.

A tisztás, a hol a kis társaság a folyó partjára ért, mocsaras volt. A túlsó part magas, dombos volt és sűrű fák szegélyezték, melyek mélyen a víz tükre fölé hajoltak. A folyam vize tiszta és sebes folyású volt; hellyel-közzel nagyobb fatörzsek, letört ágak és nagy gazcsomók úsztak benne, mit a víz valószínűleg a partokról szaggatott le.

John Cortnak mindjárt kora reggel eszébe jutott, hogy éjszaka a «ngora» szót hallotta a barlang közelében. Első dolga volt tehát, hogy fürkészve körülnézett, nem lát-e valahol élőlényt.

Nem volt ugyanis lehetetlen, hogy egyes törzsek ezen a folyón ereszkednek alá az Ubangi-folyóig, mert azt mindenki tudta, hogy a körül fekvő rengeteg alföldön, a honnan ez a folyó is jött, igen sok nomád törzs kóborol, s ezek legtöbbje az Ubangi partjain is majdnem minden évben megfordul.

De az amerikai hiába erőltette meg a szemeit: bármerre nézett, sehol semmit sem látott.

- Azt hiszem, csak képzelődtem - gondolta magában. - Lehet, hogy elszunnyadtam egy pillanatra, s álmomban véltem hallani azt a szót.

Ezért nem is beszélt róla társainak.

- Kedves Max, - kérdezte tréfásan a franciától - bocsánatot kért-e már a derék Khamistól, hogy kételkedni mert ennek a folyónak az itt létében?...

- A derék Khamisnak igaza volt, kedves John, - felelt Max Huber - s szívemből örülök, hogy én tévedtem, mert most már ez a folyó fáradság nélkül elszállít bennünket az Ubangihoz...

- Fáradság nélkül?... az még nem bizonyos - felelte a foreloper. - Lehet, hogy örvények... vízesések...

- Ne ijesztgessük magunkat előre - mondta John Cort. - Egyelőre örüljünk annak, hogy megtaláltuk ezt a folyót... S fogjunk hozzá mielőbb a tutaj összeácsolásához...

- Még ma délelőtt hozzáfogok, - felelte Khamis - s ha ön is segíthetne, John úr...

- Mindenesetre segítek, Khamis. S a míg mi dolgozunk, Max majd gondoskodik az eleségről...

- Még pedig azonnal, - viszonzá Max Huber - mert már semmi harapni valónk sincs. Ez a nagybélű Llanga mindent fölfalt tegnap este...

- Én?... Max úr!... - szégyenkezett Llanga, mert azt hitte, hogy a franczia komolyan beszél.

- Ej, bikficz! hát nem látod, hogy csak tréfálok?... Rajta, jer hát velem... Elmegyünk a folyam kanyarulatáig... Majd csak akadunk valami vadra; s esetleg talán halászhatunk is a folyóban.

- De óvakodjanak a krokodiloktól... sőt a vízilovaktól is! - intette őket a foreloper.

- Ugyan, Khamis! - tréfált Max Huber - mintha bizony a víziló-sonka nem lenne kitűnő csemege!... Aztán meg ez az állat nem bánt senkit... igen jó természetű: igazi vízi disznó!

- De ha megtámadják, akkor rettenetes ám, Max úr!

- Szóval, kedves Max, - szólt most az amerikai - legyen óvatos. Te meg, Llanga, vigyázz Max barátunkra: rád bízzuk őt.

Ezen mindnyájan nevettek; aztán Max Huber meg Llanga elindultak lefelé a folyam mentén, s nemsokára el is tűntek a domb mögött.

John Cort és Khamis pedig hozzá fogtak a fák kiválogatásához, hogy összeróhassák a tutajt. Mivel nem volt más szerszámjuk, mint a foreloper szekerczéje, meg az amerikai kése, nem is gondolhattak arra, hogy a roppant faóriások bármelyikét kivágják; be kellett érniök azokkal a letört ágakkal, melyek bőven hevertek a fák alatt. Ha ezekből a nagyját összeszedik és vastag növényindákkal, faragott fa-csapokkal összekötözik, elég jó alkalmatosságuk lesz az utazásra.

Legnehezebb munka volt természetesen a megfelelő ágakat odahurczolni a vízpartra. Az amerikai és a foreloper el is határozták, hogy ha ketten nem bírják el a törzseket, megvárják, míg a franczia is visszajön és segít nekik.

E közben hallották Max Huber puskájának dörrenését, s ismervén a franczia ügyességét, elégedetten gondolták, hogy az ebédre való már megvan. Vidáman nézegették, válogatták tehát a törzseket, midőn egyszerre csak hangos kiabálást hallottak abból az irányból, a merre társaik eltávoztak.

- Ez a Max hangja! - kiáltott föl John Cort.

- Úgy van... és a Llangáé! - tette hozzá a foreloper.

S valóban hallani lehetett a kis fiú éles kiáltozását is.

- Talán veszedelem érte őket? - kérdezte az amerikai.

Futva igyekeztek föl a közeli dombra, melynek tetejéről azonnal meglátták Max Hubert és Llangát vagy ötszáz lépésnyire a folyamparton. Köröskörül sem állat, sem ember... de úgy látszott, hogy nem is veszély fenyegeti őket, bár élénken integetnek társaiknak, hogy jöjjenek oda.

Khamis és John Cort lélekszakadva futottak oda, s mikor társaikhoz értek, a franczia így szólt:

- Lehet, Khamis, hogy nem is kell vesződnie a tutajjal...

- Miért nem? - kérdezte a foreloper meghökkenve.

- Mert ehol van egy készen... igaz, hogy már korhadozni kezd, de azért még elég jó nekünk.

S a part egyik mélyedésére mutatott, a hol valóban egy kész tutaj libegett a vízen; félig elrothadt kötele egy kiugró szikladarab köré volt csavarva.

- Tutaj! - kiáltott föl John Cort álmélkodva.

- Úgy van... csakugyan tutaj! - ismételte Khamis.

- Úgy látszik, hogy a bennszülöttek már jártak itt - mondta Max Huber.

- Bennszülöttek, vagy kutatók - felelte John Cort. - Ámbár ha az Ubangi-őserdőnek ezt a részét átkutatták volna már az európaiak, arról nekünk is tudnunk kellene... Hisz Kongóban és Kamerunban hamar híre fut minden expedícziónak.

- Mindegy, akárki járt erre, - szólt Max Huber. - A fő az, hogy itt hagyta a tutaját, a melyet mi használhatunk.

- Minden esetre...

S a foreloper már indulni akart, hogy megvizsgálja a tutajt, mikor Llanga hirtelen fölkiáltott.

A fiú vagy ötven lépéssel odább nézelődött a parton; most hirtelen fölkapott valamit a földről és visszaszaladt társaihoz.

Mikor odaadta John Cortnak, ez is fölkiáltott bámulatában.

Megrozsdásodott lakat volt, de a kulcsa már elveszett, s különben sem lehetett volna már használni.

- Annyi bizonyos, - mondta Max Huber - hogy ezt a lakatot nem a kongó-négerek felejtették itt... A tutajon fehér emberek utaztak egész a folyó kanyarulatáig...

- A honnan soha többé nem tértek vissza! - tette hozzá John Cort.

Ez a következtetés logikus volt. A rozsdaette lakat s a már korhadó tutaj azt mutatta, hogy több esztendőnek kellett elmúlnia, mióta az elsőt elvesztették, az utóbbit itt hagyták.

E kettős bizonyítékból John Cort a következő két föltevést koczkáztatta meg:

1. Európai utazók, vagy kutatók letutajoztak ezen a vízen egész a tisztásig.

2. Aztán partra szálltak, hogy a folyam jobbpartján fekvő rengeteget átkutassák.

Annyi bizonyos, hogy az utazók közül egy sem került vissza a czivilizált világba. Sem John Cort, sem Max Huber nem emlékeztek, hogy a mióta Kongóban laktak, szó lett volna ennek a rengetegnek az átkutatásáról.

Ha ez az eset nem volt is rendkívüli, mindenesetre váratlan és különös volt, s Max Hubernek le kellett mondania arról a dicsőségről, hogy ő járt legelőször ebben a rengetegben, a melyet eddig járhatatlannak tartottak.

Khamis ezalatt gondosan megvizsgálta a tutajt. Látta, hogy ha három-négy korhadó deszkát és talpfát újjal cserél föl, nem kell másik tutajt építenie, mert ez is nagyon jó lesz.

Ez a hír mindnyájukat megörvendeztette: immár meg volt tehát az óhajtott alkalmatosság is, mely fáradság nélkül elszállítja őket az Ubangi folyóra.

- Kétségtelen, - ismételte John Cort - hogy a fehérek már ismerik e folyó felső folyását. Mert bizonyos, hogy a kik itt jártak, fehérek voltak... Azt megengedem, hogy a tutajt esetleg szerecsenek is építhették volna... de ezt a lakatot!...

- S hátha a lakaton kívül még egyebet is találunk?

- Még egyebet is, Max?...

- Miért ne, kedves John?... Ezek a fehérek, miután partra szálltak, bizonyára tanyát is ütöttek valahol... S miért ne találhatnók meg itt létüknek bármi kis jelét?...

- Igaza van, Max. Menjünk el tehát a folyó kanyarulatáig.

- Már csak azért is menjünk, John, mert ott végződik a tisztás... és ki tudja, hogy valamivel odább...

- Khamis! - kiáltotta John Cort.

A foreloper ismét lement volt a tutajhoz, de az amerikai hívására visszajött.

- Nos, jó a tutaj? - kérdezte John Cort.

- Nem sok dolog lesz vele - felelte Khamis. - Mindjárt össze is hordom a szükséges fát.

- Mielőtt a munkához fognánk, - mondta Max Huber - nézzünk szét egy kissé a folyam partján. Hátha találunk valami eszközt, szerszámot, a melyen rajt lesz a gyáros neve... s ebből megtudhatjuk, miféle nemzetbeliek lehettek az erre járt fehérek.

- Helyes, Max - felelte John Cort. - Úgy-e, Khamis, nem lesz baj, ha elmegyünk vagy egy kilométernyire.

- Szó sincs róla - mondta a foreloper. - Ámbár ha át akarjuk kutatni a két partot, sokkal kényelmesebben megtehetjük, ha majd a tutaj lassan lefelé siklik a vízen.

- Ez okos tanács, Khamis - hagyta helyben John Cort. - Egyelőre tehát csak rövid kirándulásra indulunk.

A három férfi és Llanga kissé szétszórtan elindult a folyam mentén lefelé. Gondosan nézelődtek mindenfelé, lassan, körültekintgetve mentek, de sehol semmi nyomára nem akadtak annak, hogy európaiak jártak volna a vidéken.

Mikor a folyó kanyarulatánál a tisztásnak vége volt s a kis csapat belépett a fák közé, egész majombanda riadt föl és hangos sivalkodással köszöntötte őket. Úgy látszott, hogy a négykezű latrokat nem igen lepte meg az emberek megjelenése, de azért mégis csak fölmenekültek a fákra. Legtöbbjük pávián és mandrill volt, a melyek, testük alkotására, hasonlítanak a gorillához, meg csimpánzok és orángutángok.

- Annyi bizonyos, - jegyezte meg John Cort - hogy a tutajt nem ezek ácsolták össze; s bármily értelmes állatok is különben, lakatot még sem bírnak csinálni...

- Valamint kunyhót sem... - tette hozzá Max Huber.

- Kunyhót?!... - kiáltott föl John Cort. - Miféle kunyhóról beszél ön, kedves Max?

- Arról, a melyet látni vélek... amott a fák közt... valami húsz lépésnyire lehet a víz partjától...

- Csak hangyaboly lesz... olyan óriási hangyaboly, a minőt a termeszek építenek egész Afrikában...

- Nem! - kiáltott föl most Khamis. - Max úr jól látott... az igazán kunyhó... még pedig furcsa kunyhó... az egyik oldala csupa rács.

- Kunyhó, vagy ketrecz, - felelte Max Huber - mindjárt meglátjuk, mi van benne.

- Legyünk óvatosak! - mondta a foreloper - húzódjunk a fák mögé, s úgy közeledjünk...

- Ugyan mitől félhetnénk? - türelmetlenkedett Max Huber, a ki futni szeretett volna, csakhogy előbb ott lehessen.

Ebben igaza volt a francziának: a környék végképp elhagyatottnak látszott; csak a madarak énekét és a majmok sikongatását lehetett hallani.

Gyorsan mentek tehát, s tíz percz múlva már ott álltak a különös alkotmány előtt.

Két óriási mimóza-fa közt állt, s a falaiból semmisem látszott, annyira elborították a buján tenyésző kúszó-növények. Oldalt nem volt rajta sem ajtó, sem ablak, de elölről egészen nyitott volt illetőleg az egész homlokzata rácsos vasból készült, s ennek következtében hasonlított azokhoz a ketreczekhez, a melyekben a fenevadakat őrzik az állatkertekben.

Ebben a vasrácsban volt egy ajtó, - s ez az ajtó ebben a pillanatban nyitva volt.

Maga a kunyhó üres volt.

Ezt Max Huber vette észre, mert ő rohant be legelsőnek.

De néhány lim-lom mégis volt benne: egy elég jó vaslábas, vasfazék, bögre, három-négy törött palaczk, egy málladozó gyapjú-takaró, rongyos posztódarabok, egy rozsdás fejsze, egy félig elrothadt pápaszem-tok, melyen azonban a kereskedő neve már nem volt olvasható.

Az egyik kuczkóban egy rézdoboz hevert, melynek tartalma, ha ugyan volt benne valami, talán épségben maradt e száraz helyen. Max Huber fölkapta a dobozt, de tetejét csak a késével bírta fölfeszíteni, mert már az is berozsdásodott.

A dobozban kis jegyzőkönyv volt, melynek vászontáblájára ez a két szó volt rányomtatva:

John Cort, Max Huber, sőt maga Khamis is, csak azért nem kiáltottak föl e név hallatára, mert álmélkodásukban elállt a szavuk.

A Johansen doktor neve egyszerre fölvilágosította őket. Leleplezte egy részét annak a rejtélynek, mely a legfantasztikusabb modern tudományos kísérletre borult, s a melyben a nevetséges összevegyült a komollyal, sőt a tragikussal is, mert azt kellett hinniök, hogy e kísérletnek nagyon szomorú vége lett.

Nagy híre volt annak idején, hogy az amerikai Garner tanulmányozta a majmok beszédét, s elméletét, hogy ugyanis a majmok beszélnek, tudományos kísérletekkel és megfigyelésekkel is bizonyította. John Cort és Max Huber, valamint Kongóban és Kamerunban még számosan, nagyon jól emlékeztek a professzor nevére, a newyorki Hayser's Weekly czímű folyóiratban közre adott czikkeire és nevezetes könyvére, melyet francziára, németre, sőt magyar nyelvre is lefordítottak az angol eredetiről.

- Hát ő az! - kiáltott föl Max Huber - ő az, a kiről semmi hírt sem hallottunk!...

- S akiről eztán sem tudunk meg semmit, mert nincsen itt, hogy kutatásairól beszámoljon! - tette hozzá John Cort.

Ez az «ő» nem Garner volt, hanem Johansen doktor.

De előbb csak beszéljünk Garner professzorról.

A nevezetes amerikai sokáig tanulmányozta a majmok állítólagos beszédét a washingtoni állatkert foglyai közt, s arra a meggyőződésre jutott, hogy a majmok tagolt nyelven, szavakkal beszélnek, megértik egymást, s külön szavuk van például az éhség és szomjúság kifejezésére is. Hogy szótárba gyűjthesse a majom-nyelv szókincsét, fonográfot állított föl a washingtoni állatkertben, hogy fölfogja és megörökítse velük a majmok társalgását. Sőt azt is megfigyelte, hogy a majmok - s ebben különböznek leglényegesebben az embertől - csak akkor beszélnek, ha okuk, szükségük van rá.

Már Garner tanulmányai előtt is tudvalévő dolog volt, hogy az emlősök egynémelyikének (például a kutyának is) egészen olyan alkotású torka és gégéje van, mint az embernek, tehát ha tudna, vagy rászorulna, beszélhetne is. De tudva lévő dolog volt az is, hogy a gondolat, illetőleg gondolkodás, mindig megelőzi a beszédet. Hogy beszélhessünk, gondolkodnunk kell, a gondolkodás pedig föltételezi az okoskodást, a logikát és következtetést, ez a tehetség pedig nincs meg az állatokban. Beszél a papagály is, de egy szót sem ért abból, a mit mond. Szóval az az igaz, hogy az állatok csak azért nem beszélnek, mert a természet nem adott nekik hozzá elegendő értelmet: mert máskülönben mi sem gátolná őket, hogy beszéljenek. Garner professzor azonban mit sem törődött e józan igazsággal.

Természetes, hogy az amerikai professzor elméletét több oldalról hevesen megtámadták. Ő tehát elhatározta, hogy közvetlen közelből, a szabad természetben fogja megfigyelni a majmokat, s ezért Közép-Afrikába utazott. Ha ott majd megtanulja a gorilla- és csimpánz-nyelvet, visszamegy Amerikába, közrebocsátja a majom-nyelvtant és a majom-szótárt. Akkor aztán senki sem kételkedhetik elmélete helyességében.

Elutazott tehát a Kongó-államba s 1892 október 12-dikén megérkezett Librevillebe, a hol John Holtand & Co. faktóriájában lakott egészen 1894. február haváig.

Csak e hosszú pihenés után szánta rá magát tanulmányai megkezdésére.

Kényelmes gőzösön fölhajózott az Ogué-folyón, április 22-dikén kikötött Lambaréneben, s onnan tovább ment a Fernand-vazi katholikus misszióba.

A vendégszerető hittérítők nagyon szívesen látták az amerikai professzort rendházukban, mely a gyönyörű Fernand-Vaz-tó partjain épült, s mindenképpen segítettek neki, hogy tudományos kísérletei eredménnyel járjanak.

A rendház mögött mindjárt óriási erdőség terült el, melyben tömérdek volt a majom. Kívánni sem lehetett jobb alkalmat a majmok megfigyelésére, csakhogy persze a tudósnak a majmok közé kellett keverednie, a megosztania velük a mindennapi életet. E czélra Garner összerakható vasketreczet készíttetett magának, s ezt a ketreczet a rengetegben állíttatta föl. Aztán, a mint ő maga mondja, három hónapig lakott ott, legtöbbnyire teljesen egyedül, hogy zavartalanul tanulmányozhassa a négykezű állatokat.

De Garner elveti a sulykot. Az az igaz, hogy az óvatos amerikai a hittérítők rendházától húsz percznyire állíttatta föl ketreczét, közel a kúthoz, s ezt a helyet Gorilla-térnek keresztelte el. A rendháztól odáig kényelmes, árnyékos úton járhatott-kelhetett. De három egymásra következő éjszakán kint is aludt a ketreczében. Tovább azonban nem bírta ki, mert a szúnyogok kegyetlenül csípték; szétszedette hát a ketreczet, s megint behurczolkodott a rendházba, a hol újra szívesen látták vendégül, egészen június 18-ikáig. Ekkor végre szedte a sátorfáját, s Anglián keresztül visszatért Amerikába, s utazásának egyetlen emlékeként két fiatal csimpánzt vitt haza, a melyek azonban makacsul vonakodtak vele társalogni.

Ez volt az eredménye Garner professzor tudományos vállalkozásának, a mely semmivel sem vitte előbbre annak a nevezetes kérdésnek a megoldását, hogy csakugyan beszélnek-e a majmok, vagy sem.

Garnernek azonban akadt egy követője is, a ki, ha nem volt is oly óvatos, mint az amerikai professzor, minden esetre sokkal lelkiismeretesebb volt nála.

Németország kameruni gyarmatában, Malinba városkában lakott egy Johansen nevű orvos-doktor, a ki azonban jobban szerette a botanikát és zoológiát, mint az orvostudományokat. Mikor megtudta Garner vállalkozásának eredménytelenségét, elhatározta, hogy ő is megkísérti a majom-nyelv kérdésének megoldását.

John Cort jól ismerte a különcz tudóst, mert Librevilleben sokszor találkozott és beszélt vele. Johansen doktor ötven éves, de erőteljes, egészséges agglegény volt. Nem lévén rokonai, azt tehette, a mit akart, s mivel elegendő vagyona is volt, teljes életében mindig valamelyik tudományos bogarának élt.

Most az lett a bogara, hogy beköltözködik valami vadonba, de nem húsz percznyire, hanem, húsz, száz, kétszáz mérföldnyire a lakott vidéktől, s ott fog lakni a majmok között.

Bennszülött szolgája, ki valósággal rajongott gazdájáért, szó nélkül beleegyezett, hogy elkíséri urát a négykezűek közé.

Hozzáláttak tehát az előkészületekhez. Először is szétszedhető, kényelmes ketreczet hozattak Németországból, aztán hosszabb időre való eleséget szereztek, becsomagoltak néhány szükséges főzőedényt, s a doktor szerzett egy verklit, magyarul kintornát is, azt vélve bölcsen, hogy a majmok alighanem kedvelik a zenét. Egyidejűleg nagy csomó nikkel-érmet is veretett, rajta a neve meg az arczképe, abból a czélból, hogy e rendjellel majd kitünteti annak a majom-gyarmatnak a jelesebb tagjait, melyet Közép-Afrika rengetegeiben szándékozott alapítani.

Végre 1896 február 13-dikán a doktor meg szolgája csónakon elindultak Malinbából...

De hová?... Ezt a bogaras német nem mondta meg senkinek. Később azonban mégis kiszivárgott annyi, hogy a csónak, fölmenvén a Nbarril folyón vagy száz mérföldnyire, Nghila falunál kötött ki. Onnan húsz poggyászvivő szerecsen kíséretében a doktor keletnek indult, s azóta senki sem hallott hírt felőle. A Nghilába megtért szerecsenek nem tudták pontosan megjelölni a helyet, a hol megváltak a doktortól...

Elmúlt félév, egy év, két év... de minden kérdezősködés, kutatás sikertelen maradt: akár csak a föld nyelte volna el a doktort meg a szolgáját:

De most Max Huber és John Cort legalább részben kitalálták, hogy mi történt.

Johansen orvos, miután ráakadt az Ubanginak erre a mellékfolyójára, mely átszelte a vadon őserdőt, elbocsátotta a szerecseneket, ő pedig szolgája segítségével összeácsolta ezt a tutajt, s idáig lehajózott a folyón.

Itt aztán fölállította ketreczét, s aztán...

Nos, aztán?... Mi történt vele aztán?... Miért volt üres a kunyhó?... Hová lettek a lakói?... Mikor hagyták el?... Önként távoztak-e el, vagy úgy hurczolták el őket?... De kicsodák?... A bennszülöttek?... vagy a fenevadak?...

Egy szóval: az volt a kérdés, él-e még Johansen doktor meg a szolgája?... S erre a kérdésre a kis társaságnak egyetlen tagja sem bírt megfelelni.

- Nézzük végig a jegyzőkönyvet - tanácsolta John Cort.

- Úgy van; ez lesz a legokosabb - felelte Max Huber.

S fölnyitotta a kis könyvet, melynek a lapjai szinte egymáshoz tapadtak a nedvesség miatt.

- Nem hiszem, hogy sokat tudhassunk meg belőle - szólt a fejét csóválva.

- Miért?...

- Mert minden lapja üres... kivéve az elsőt.

- Hát az első, Max?...

- Azon is csak néhány odavetett jegyzet van, egy pár száraz adat, a melyből a doktor később talán a naplóját akarta megírni...

És Max Huber lassan, nehezen betűzte ki ezeket a czeruzával írott sorokat:

Llanga figyelmesen hallgatta, a mit Max Huber olvasott, s most hirtelen fölkiáltott:

- Igaz... Igaz!... Ngora... anya... Ngora... anya!...

Most John Cortnak is hirtelen eszébe jutott, hogy a múlt éjjel szintén hallotta ezt a szót. Most már bizonyos volt, hogy nem álmodott, s midőn Max Huber fölkiáltott:

- E szerint hát mégis igaza lenne Garner professzornak?... és a majmok csakugyan beszélnének?...

John Cort határozottan mondta:

- Én csak annyit mondhatok, kedves Max, hogy magam is hallottam ezt a szót: «Ngora!»

S elmondta, hogy az éjjel, míg őrt állt, egy panaszos hang többször ismételte ezt a szót.

- Lám, lám!... - tűnődött Max Huber - ez már csakugyan rendkívüli!...

- Hát hisz ön rendkívülit kívánt, kedves Max! - mondta John Cort nevetve.

Khamis nem nagy érdeklődéssel hallgatta Johansen doktor jegyzeteit. Ő csak azzal törődött, hogy ez a véletlen eset ne késleltesse hazatérésüket. Mindjárt föltette magában, hogy ha John Cort meg Max Huber keresni akarják az elveszett doktort, lebeszéli őket erről a hiábavaló kísérletről és sürgetni fogja a hazautazást.

Mert ugyan mi eredménye is lehetne immár kutatásaiknak?... A szűkszavú napló utolsó följegyzése 1896 augusztus 25-dikéről kelt, azóta tehát több mint három év telt el... A doktor ekkor tűnhetett el... Hogy hová? Annak semmi nyoma nem volt.

Ekkor John Cort megszólalt:

- Kétségtelen, hogy Johansen doktor csak augusztus 9-dikétől 25-dikéig, tehát rövid két hétig lakott e kunyhóban...

- S hogy azután mi történt vele, azt el sem képzelhetjük - tette hozzá Khamis.

- S én nem is vagyok rá kíváncsi - mondta Max Huber.

- Akkor tehát készüljünk az útra - fejezte be Khamis.

Mindenesetre ez volt a legokosabb, a mit tehettek. Úgy, a hogy most voltak, négyen, úgyszólván fegyvertelenül - mert hisz alig volt harmincz töltésük - nem is gondolhattak arra, hogy Johansen doktor fölkeresésére induljanak. Ha később Kongóból vagy Librevilleből expedícziót indítanak a német tudós fölkeresésére, ehhez már ők is csatlakozhatnak, s akkor inkább remélhetik, hogy a kutatásnak eredménye is lesz.

Khamis még egyszer alaposan megvizsgálta a kunyhót, hogy nem talál-e benne valamit, a minek hasznát vehetnék. Különös és szinte megmagyarázhatatlan volt, hogy a néhány, már fölsorolt csekélységen kívül semmi egyéb nem volt a kunyhóban. Pedig a doktor bizonyára hozott magával sok egyéb eszközt, edényt, bútort is... Hová lettek ezek?... Nem gondolhattak mást, mint hogy a kunyhót kirabolták... De kik?... A bennszülöttek?... Aligha, mert az afrikai törzsek soha sem mertek ily messzire bemenni a rengetegbe.

Khamis már üres kézzel akart távozni a kunyhóból, mikor az egyik sarokban megbotlott valamiben.

- Mi lehet ez?...

- Láda! - kiáltott föl Max Huber.

Valóban láda volt, kicsiny, megvasalt, pántos láda, mely félig el volt ásva abban a földben, a mit a szél és eső hordott rája a ketrecz nyitott rácsozatán át.

Izgatottan, türelmetlenül törték föl a kis ládát, azt vélve, hogy valami titok nyomára jutnak, vagy megtalálják a doktor eltűnésének a nyitját, de a ládában csak valami száz töltés volt.

Az utasok azonban mégis nagyon megörültek e váratlan ajándéknak, s Max Huber ujjongva kiáltott föl:

- Köszönjük, kedves doktor!... S bár egy napon kamatostól visszafizethetnők ezt a szívességet.

Most már csakugyan nem volt egyéb hátra, mint hogy kijavítsák a tutajt és induljanak hazafelé.

- Előbb azonban nézzünk körül itt a közelben, - mondta John Cort - hogy nem akadunk-e valahol a doktor nyomára... Lehet, hogy a bennszülöttek megtámadták és elhurczolták, de az is lehet, hogy megölték... s talán temetetlenül hever valahol szolgájával együtt.

- Akkor kötelességünk eltemetni őket - mondta Max Huber.

Tovább egy óránál kerestek, kutattak vagy ötszáz méternyi területen, de sehol semmit sem találtak. Azt kellett hinniök, hogy azok a nagy majmok, melyektől Johansen doktor a «Ngora» szót hallotta, tulajdonképpen nem is majmok, hanem bennszülöttek voltak, s másnap mindjárt megtámadták, elhurczolták, vagy megölték a német tudóst szolgájával együtt.

- Ebből az következik, - jegyezte meg John Cort - hogy ebben az erdőben bennszülöttek is járnak, tehát jól kell vigyáznunk magunkra.

- Igaza van, John úr - felelte Khamis. - Most pedig menjünk a tutajra.

- Előbb azonban együnk valamit, - szólt Max Huber - mert én már alig látok az éhségtől.

Mivel a többieknek is farkas-étvágyuk volt, Khamis először is harapni valót készített, még ped