Jules Verne

- Nos, Bourcart kapitány, hát nem ma indulunk?...

- Nem, Brunel úr: sőt attól félek, hogy holnap sem indulunk, s úgy lehet, hogy még egy hét múlva is itt rostokolunk.

- Ej, ej! Ez már csakugyan kellemetlen.

- Bizony az! - bólintott rá Bourcart kapitány bosszúsan. - A Saint-Enochnak már a múlt hó végén indulnia kellett volna, hogy idején ott lehessen a déli tengereken... Már most bizonyos, hogy az angolok és a jingók legyőznek bennünket!... Elvadásszák orrunk elől a legszebb czethalakat!

- Hát még mindig nem találta meg azt a két embert, a ki nélkül nem indulhat el?

- Még mindig nem, kedves Brunel úr... Az egyiket ugyan nem igen bánnám, s el is indulnék nélküle, ha a törvény rám nem kényszerítené...

- Ez az egyik... bizonyára nem a kádár? - kérdezte Brunel nevetve.

- Nem, nem!... persze, hogy nem a kádár! - felelte Bourcart kapitány élénken. - Kádár nélkül épp úgy nem lehetek el, mint kormány, vagy delejtű nélkül, mert kétezer hordóm fekszik a hajófenékben...

- Hát embere hány van?

- Harminczketten volnánk, ha teljes lenne a létszám. De mondom: hiányzik a kádár, meg az orvos... Ámbár az orvost szívesen elengedném, ha a törvény nem követelné.

- De ugyan, kapitány! - kiáltott föl Brunel úr: - hát neki merne vágni a tengernek orvos nélkül?

- Orvos nélkül neki, - felelte Bourcart kapitány komoly meggyőződéssel: - de kádár nélkül nem.

- Ez igazán furcsa! - szólt Brunel, a fejét csóválva.

- Pedig könnyen érthető!... Mert a hordókon mindig akad valami igazítani, javítani való... míg az emberek, ha kár esik is bennük, hamarosan meggyógyulnak, uram...

- Orvos nélkül? - kételkedett Brunel.

- Úgy van! - erősítette Bourcart kapitány komolyan: - sőt orvos nélkül még hamarabb, mint amúgy...

- De ha a törvény megkívánja, hogy orvos is legyen a hajón!

- Persze, hogy megkívánja! - dörmögött Bourcart kapitány, és bosszúsan vállat vont. - És éppen ez az oka, hogy a Saint-Enoch még mindig itt vesztegel, noha már ott kellene járnia valahol a Saint-Vincent-fok körül!

Ez a párbeszéd Bourcart kapitány és Brunel úr közt folyt le a havrei kikötő rakodópartján, délelőtt tizenegy óra tájban.

A két férfi régi jó ismerős volt. Bourcart kapitány, javakorbeli, vagy ötven éves ember, a három árboczos Saint-Enoch parancsnoka volt. Gyerekkora óta folyton a tengeren élt, végig próbálta a hajósmesterség keserves iskoláját, s a hajós-suhancz nyomorúságától kezdve fokonkint emelkedett egyre följebb, míg végre most, már vagy tíz év óta, nem csak kapitánya, hanem résztulajdonosa is volt a Saint-Enoch nevű czetvadászhajónak. Kitűnő, bátor tengerész volt, a kit tisztjei és legénysége rajongón szerettek; mert a mily elszánt és hajthatatlan volt szándékai megvalósításában, épp oly emberségesen, mondhatni udvariasan bánt a legutolsó hajósinassal is.

Barátja, a kivel éppen beszélgetett, Brunel úr volt, régi ismerőse, a kivel hajdan együtt vitorláztak a tengereken; de Brunel urat már megviselték a viharok, a melyek elől biztos kikötőbe vonult, - azaz, révkalauz lett a havrei kikötőben.

Most mind a ketten tovább sétáltak a rakodóparton a világító torony felé, s e közben Bourcart kapitány irigyen, sóvárogva nézte azt a néhány vitorlás hajót, mely a kedvező széllel és tengerapállyal lassan kifelé tartott a kikötőből.

- Ezeknek jó dolguk van! - mondta sóhajtva. - Miért is kell épen nekem itt lebzselnem tétlenül!

- Türelem, türelem! - csitítgatta őt Brunel úr. - Hisz a hajója rendben van, s ha megtalálta azt a két embert, a kire még szüksége van, akár rögtön is indulhat!

- Igen... ha megtaláltam!... De éppen az a baj, hogy nem találtam meg, s ki tudja, hogy megtalálom-e hamarjában?

- Hát Sinoquet, a régi hajó orvosa, nem lett jobban?

- Nem ám! Minden csontja úgy tele van csúzzal és köszvénnyel, hogy mozdulni se tud.

- Úgy látszik, a ködös, hideg tengeri levegő megártott neki.

- Dehogy az, dehogy az! - békételenkedett Bourcart kapitány. - Csak hát Sinoquet orvos nem tengerésznek való. A Saint-Enochon nincs köd, nincs hideg, nincs nedvesség... jele, hogy én már húsz év óta folyton rajta lakom, s még sohasem volt semmiféle bajom se, legkevésbé pedig csúzom, vagy köszvényem.

- Hát a kádár, Brulard-apó? - kérdezte Brunel úr: - mi baja neki, hogy nem mehet önnel?

- Tudom is én! - viszonzá Bourcart kapitány bosszúsan. - Megbénult a bal karja, s azt mondja, hogy a lábait sem bírja mozdítani: az izületei, csuklói mind megmeredtek.

Brunel úr fölkaczagott.

- Hahaha! S ön még azt mondja, hogy a Saint-Enochon nem lehet csúzt, meg köszvényt kapni?... Hisz az orvosa is, kádárja is ebben a nyavalyában sínylődik!

Mielőtt Bourcart kapitány tiltakozhatott volna e sértő föltevés ellen, valaki, a ki mögötte jött, a nevén szólította.

- Ah, ön az, Heurtaux? - szólt megfordulva, s kezet fogott második kapitányával, a ki a hajóról jött utána. - Mi jó szél hozta önt erre?

- Lehet, hogy jó szél, kapitány, - felelte Heurtaux: - mert egy idegen kereste önt a hajón...

- Kádár?... vagy orvos? - vágott közbe Bourcart hirtelen.

- Nem tudom, kapitány... De bizonyos, hogy nagyon sürgős és fontos beszédje lett volna, mert igen sajnálta, hogy nem találta önt a hajón.

- Idős ember?

- Nem... még egész fiatal, s azt mondta, hogy nem sokára visszajön... Én meg elindultam ön után...

- Nagyon derék, Heurtaux... akkor mindjárt megyek is... Bocsásson meg, Brunel úr, hogy el kell válnunk...

- Csak menjen, kedves kapitány, - felelte a révkalauz: - azt sejtem, hogy ez a látogatás kirántja önt a hínárból.

- Csak félig, kedves Brunel: s akkor is csak úgy, ha ez az idegen orvos, vagy kádár!

A két kapitány elbúcsúzott a révkalauztól, és visszament a hajóra. Bourcart kapitány lement szobájába, mely a hajó farában volt, úgy hogy ajtaja a kormány felé, ablakai pedig a hajó orra felé nyíltak. Ott leült, újságot vett a kezébe, de nem tudott olvasni, oly türelmetlenül és izgatottan várta vendégét.

Tíz percz se telt el, mikor levezették hozzá az ismeretlen látogatót. Huszonhat-huszonhét éves, erőteljes, intelligens arczú fiatalember volt; külseje szerint kádár semmi esetre sem lehetett, - de orvos, az igen.

Miután kölcsönösen köszöntötték egymást, a fiatalember így szólt:

- Megtudtam a börzén, hogy a Saint-Enoch nem kelhet útra, mert eddigi hajó-orvosa megbetegedett...

- Fájdalom, uram! - sóhajtott Bourcart kapitány.

- Az én nevem Filhiol, uram, - folytatta a fiatal ember. - Én Filhiol orvos vagyok, s azért jöttem, hogy megkínáljam önt szolgálataimmal, ha még nem talált helyettest Sinoquet orvosnak.

Bourcart kapitány élesen megnézte a fiatal orvost, kinek nyílt arcza legott megtetszett neki. Megtudta, hogy Filhiol roueni iparos-család gyermeke, a ki, mielőtt a nagy tengerjáró postagőzösökre szegődnék el, a Saint-Enoch czetvadászhajón szeretné megszokni a tengert, s azért választja ezt a hajót, mert mindjárt kezdetben át akar esni a legnehezebb megpróbáltatásokon.

A kapitánynak tetszett ez a határozott, őszinte beszéd, a melyre ő is épp oly határozottan és őszintén felelt:

- Igazán kapóra jött ön, uram; ha megengedi, tudakozódni fogok ön felől, s ha jó véleményeket kapok, a miben nem kételkedem, akkor akár mindjárt holnap a hajóra jöhet. Meglátja, hogy nem lesz oka megbánnia elhatározását...

- Oh, ezt már tudom, - viszonzá az orvos mosolyogva: - mert mielőtt ide jöttem, már tudakozódtam ön felől...

- Nagyon helyesen tette, fiatal barátom! - szólt a kapitány. - Így hát, ha csakugyan összekerülünk, kölcsönösen tudni fogjuk, hogy kivel lesz dolgunk... Hanem, - tette hozzá fürkészve: - utazott-e már ön a tengeren?

- Keveset, kapitány... Néhányszor átkeltem a La Manche-csatornán... De ezek mind rövid utak voltak.

- S a tengeri betegség?...

- Sohase háborgatott... Sőt azt hiszem, meg se fogom kapni.

- Ez már derék!... Hanem, - folytatta Bourcart kapitány habozva, - a mi életünk nagyon sanyarú, tele fáradsággal, örökös veszedelemmel... kezdetnek fölötte igen keserves és visszariasztó...

- Éppen azért választottam ezt a kezdetet.

- És ráadásul a mi útjaink néha nagyon bizonytalanok és hosszúak... Megeshetik, hogy két-három évig is távol leszünk innen, s ki tudja, mikor térhetünk haza?

- A mikor, akkor, kapitány, - felelte a fiatal orvos: - a fő az, hogy a Saint-Enoch visszahozza mind azokat, a kiket elvitt.

Ez a nyílt, bátor felelet annyira megtetszett Bourcart kapitánynak, hogy rögtön melegen megszorította a fiatal orvos kezét.

- Uram, - mondta élénken, - most már hiszem, hogy ön velünk jön és igaz szívből örülök ezen.

- A viszontlátásra tehát holnap, - felelte Filhiol orvos fölállva. - Az indulásra nézve pedig...

- Oh, akár mindjárt holnap indulhatnánk, - felelte a kapitány, - s ha a kádáromnak is találhatnék helyettest...

- Tehát nincs kádárja? - kérdezte az orvos elgondolkozva.

- Nincs... mert szegény Brulard apó olyan köszvényes lett, hogy mozdulni se tud... De nem a Saint-Enochon kapta ám ezt a bajt! - tette hozzá élénken a kapitány.

- Azt hiszem, uram, - felelte az orvos, - hogy talán kádárt is ajánlhatnék önnek...

- Igazán? - kiáltott föl Bourcart kapitány örömmel.

S már-már áradozva akarta megköszönni ennek a gondviselésszerű fiatal embernek, hogy egy csapásra így kirántja minden bajából: de az öröme legott semmivé lett, mikor Filhiol orvos így szólt:

- Hogy nem jutott önnek eszébe Cabidoulin mester?...

- Kicsoda?! - hökkent vissza Bourcart kapitány. - Cabidoulin János Mária, a ki a Tournettes-utczában lakik?...

- Tulajdon az!... Mintha bizony egész Havreban akadna még egy Cabidoulin!

- Cabidoulin János Mária! - ismételte Bourcart kapitány csüggedten. - S honnan ismeri őt?

- Betegem volt és meggyógyítottam...

- Ő is beteg?... Hát kolera pusztít ezek közt a kádárok közt?... Mind valamennyi beteg, nyavalyás!

- No, ez csak a kezét vágta meg a szekerczével... Igaz, hogy csontig megsebezte, de most már semmi baja... Aztán erős, egészséges ember, alig ötven éves, és nem ez lenne az első útja... Szóval, azt hiszem, egészen olyan ember, a minő önnek kellene...

- Az bizonyos, bizonyos, - tűnődött magában Bourcart kapitány. - De ha ön is úgy ismerné Cabidoulin mestert, mint én, aligha ajánlaná, hogy megfogadjam... S egyáltalában nem hiszem, hogy akadna kapitány, a ki föl merné venni a hajójára...

- S ugyan miért?

- Oh!... a mesterségét érti... járt is már czetvadászokkal... csakhogy... csakhogy...

- Nos?... csakhogy?...

- Igazi bagoly... csúnya szájú vészmadár, a ki örökké bajt és szerencsétlenséget jósol... Folyton azt beszéli, ha útra kel, hogy ez az utolsó útja, a melyből sohase tér meg többé, s mindnyájan elvesznek vele együtt... Aztán, ha elkezd beszélni a tengeri szörnyetegekről, a melyekkel állítólag találkozott, vége-hossza nincs a rémes történeteknek... Nem, nem!... az egész legénységet megfélemlítené, elcsüggesztené, úgy hogy nem bírnék vele...

- De ha nincs más, kapitány?...

- Igaz... Ha ló nincs, jó a szamár is... De kettőn áll a vásár... Tudom, hogy Cabidoulin már elbúcsúzott a tengertől... s ha én megfogadnám is, ő nem szegődne be hozzám...

- Azért talán meg lehetne próbálni?...

- Nem, nem... úgy is hiába!... Cabidoulin... Cabidoulin! - ismételte Bourcart kapitány: - Isten ments!

- Hát ha elmennénk hozzá? - tanácsolta az orvos.

A kapitány habozva, tűnődve járt föl s alá szobájában; meg-megállt, csóválta a fejét, fontolgatta a dolgot, s kelletlenül vonogatta a vállát, mintha fáznék a dologtól. De végre úgy látszott, hogy minden aggodalmán győzött a vágy, hogy minél előbb indulhasson, mert elszántan mondta:

- Nem bánom... menjünk el hozzá!

Cabidoulin János Mária otthon volt. Éppen az udvaron bajlódott egy hordóval, de látszott rajta, hogy nem igen sok dolga van, mert csak ímmel-ámmal forgatta a hordót. Izmos, zömök ember volt, széles bőrkötényében még testesebbnek látszott, mint valóban volt. Mihelyt meglátta a kapitányt, a kit már régebbről ismert, mindjárt lekapta fejéről a prémes sipkáját s félig bizalmasan félig kötekedve kiáltott föl:

- Ejhaj! Hát a Saint-Enoch még mindig itt vesztegel a kikötőben, akár csak a sarki jég fogta volna meg?

- Még mindig, Cabidoulin mester, - felelte Bourcart kapitány.

- És nincs orvosa?

- Hogyne volna!... Itt van...

- Nini!... hát ön az, Filhiol orvos úr?

- Én vagyok, - felelte az orvos: - és azért jöttem ide Bourcart kapitánnyal, hogy rávegyem önt: jöjjön el velünk...

- Micsoda?... hogy elszegődjem?! - kiáltott föl Cabidoulin mester meghökkenve.

- Úgy van, öreg, - szólt most Bourcart kapitány. - Vagy nem csábító-e, derék emberek társaságában és jó hajón még egyet fordulni a Csöndes-tengeren?

- No, ezt ugyan nem vártam, kapitány! - felelte a kádár, fejét csóválva. - Ön is tudja, hogy már öt év óta nem jártam tengeren... s most azt akarná, hogy...

- Ugyan, Cabidoulin mester, - vágott közbe a kapitány: - hát itt akar megpenészedni a városban, mint a vén, rozzant hajók, a melyeket leszerelnek és kihúznak a partra?

- Húzza föl a vasmacskát, Cabidoulin mester! - nevetett az orvos: - húzza föl és vágjon neki a tengernek!

Cabidoulin János Mária összerántotta bozontos szemöldökeit, hogy a homloka csupa ráncz lett, s aztán rekedt, komor hangon így felelt:

- Hallgasson rám, kapitány s ön is, orvos úr... Van egy rögeszmém, a mely folyton gyötört és gyötörni fog mindhalálig...

- No, és mi az? - kérdezte Bourcart kapitány.

- Az, hogy addig-addig járom a tengert, míg végre is bele fulladok! Tudom, hogy a Saint-Enochnak jeles kapitánya van... jó a legénysége... most már lesz derék orvosa is: de azt is tudom, hogy ha elmennék vele, olyan baj érne, a mi még sohasem ért...

- Ugyan, ugyan! - hökkent meg Bourcart kapitány.

- Pedig úgy van, a hogy mondtam, - erősködött Cabidoulin mester. - Ezért meg is fogadtam, hogy nyugodtan morzsolom le életemet a szárazföldön.

- Csupa képzelődés! - vágott közbe Filhiol orvos: - jó is lenne, ha minden hajó előbb-utóbb elsüllyedne, s minden hajós a tengerbe fúlna!

- Én csak magamról beszélek; - nyakaskodott a kádár; - és ismétlem, semmi kedvem sincs valamelyik czápa gyomrába temetkezni.

- Ne tréfáljon hát, Cabidoulin mester! - szólt Bourcart kapitány.

- Nem is tréfálok én!... Csak semmi kedvem tengerre szállni. Úgy is megjártam már az egész világot... Láttam a jéghegyeket, zátonyokat, szigeteket, a fókákat, rozmárokat, bálnákat...

- Ezt már irigylem öntől! - kiáltott föl Filhiol orvos.

- S tudja-e, hogy mit látnék még, ha megint útra kelnék?

- Nos, ugyan mit?

- Azt, a mit még sohasem láttam... valami iszonyatos tengeri szörnyeteget... a rettenetes tengeri kígyót...

- No, azt ugyan sohse fogja látni! - vágott közbe Filhiol orvos nevetve.

- Hát aztán mért nem?

- Mert olyan nincs!... Én mindent elolvastam, a mit erről az állítólagos szörnyetegről összeírtak, és ismétlem önnek, hogy tengeri kígyó nincs és sohasem is volt.

Cabidoulin János Mária bosszúsan dünnyögött valamit, s fejének kétkedő csóválgatásából szemmel látható volt, hogy egy szavát sem hiszi el az orvosnak. Mind a mellett, midőn Bourcart kapitány egyre sürgősebben unszolta, hogy szegődjék el a Saint-Enochra, lassankint hajlani kezdett a szóra és félóra múlva már parolázott a kapitánnyal, estére pedig fölczipelte czók-mókját a hajó födélzetére. Most aztán már teljes volt Bourcart kapitány legénysége.

Másnap, november 7-ikén, a Saint-Enoch fölszedte vasmacskáit, s a Hercules gőzös kivontatta a kikötőből a nyílt tengerre. Az idő meglehetős rossz volt; erős délnyugati szél paskolta a hullámokat és űzte-hajtotta az égen a sötét föllegeket.

Bourcart kapitány hajója hatodfélszáz tonnát bírt el, s megvolt rajta minden, a mi a fáradságos és veszedelmes czetvadászathoz kell. Noha már több mint tíz esztendeje épült, azért még sohasem esett benne kár, s most is épp oly könnyedén és büszkén tánczolt a habokon, mint mikor első útjára indult.

A három karcsú árbocz két elsején négy-négy keresztvitorla volt, az utolsón pedig két nagy tat-vitorla; a hajó orrától az első árbocz középső vitorla-rúdjáig kifeszített kötélre, valamint a két árbocz közé két-két latin-vitorlát lehetett fölhúzni. Négy nagy csónak volt szilárdan odakötözve a hajó oldalpárkányához, a két kapitány és a két hadnagy számára; négy másik, a tartalék-csónakok, a hajó-híd oldalán függött. A két első árbocz közt állították föl a nagy katlant, a melyben majd kiolvasztják a halzsírt, a megölt czetek szalonnájából.

A Saint-Enoch összes legénysége 34 ember volt: Bourcart parancsnok, Heurtaux második kapitány, Coquebert az első, Allotte a második hadnagy, Filhiol az orvos, Ollive a vitorlamester, Ferut a hajó-ács, Cabidoulin a kádár, Thomas a hajókovács, négy szigonyos, nyolcz kormányos, 11 hajóslegény, a szakács és a számadó-tiszt, a ki az élelemről gondoskodott.

A tisztek már mind régóta szolgáltak a hajón és jó barátok voltak. A mesterségét mindegyik kitűnően értette és szerette is: különösen a két hadnagy, Coquebert és Allotte, folyton vetekedett egymással a czetek üldözésében, úgy hogy sokszor Bourcart kapitánynak kellett őket visszatartania, hogy a kész veszedelembe ne rohanjanak.

Ollive Mathurin, a vitorlamester s egyúttal a legénység feje, zömök, de izmos tengerész volt: úgy tűrte a hajós-mesterséggel járó viszontagságokat, mintha nem is érezné, sőt kedve telnék bennük; régi ismerőse volt Cabidoulin mesternek, a kivel sokat utazott együtt az elmúlt években, ismerte minden bogarát, s ezért, mikor a kádár a hajóra hozta zsákját, első szava is ez volt hozzá:

- No, öreg, hát itt vagy?

- Itt ám, - felelte Cabidoulin dörmögve.

- Lám, lám, - évődött Ollive mester: - hát megint csak kedved kerekedett tánczolni?

- A mint látod.

- S még mindig az a rögeszméd, hogy rossz vége lesz?

- Még pedig nagyon rossz vége! - felelte a kádár.

- De azokat a bolond meséket csak elfelejtetted már? - ingerkedett a vitorlamester tovább.

- Szó sincs róla!

- De legalább nem fogod velük ijesztgetni a legénységet?

- Aztán miért ne? - kérdezte a kádár daczosan.

- Hát csak azért, - felelte a vitorlamester, megveregetve Cabidoulin vállait, - mert ha esetleg baj érne bennünket...

- Azt bizonyítaná, hogy igazam volt! - vágott közbe a kádár diadalmasan, és kihívóan mérte végig Ollive mestert.

A Saint-Enoch tehát szép lassan ment lefelé a Szajnán, s miután a vontató gőzös kötelét eleresztette, a révkalauz vezetése mellett három napig lavírozott a folyamon; akkor, La Hougueban partra tette a révkalauzt, s fölhasználva a kedvező szelet, minden vitorláját kifeszítve nekivágott a La Manche-csatornának.

- Szép idő és jó szél! - mondta Bourcart kapitány kezét dörzsölve Filhiol orvosnak, a ki vele sétálgatott a hajó tatján. - Úgy látszik, az utazás jól kezdődik és minden jót ígér!

- Hála Istennek, kapitány, - felelte az orvos: - de ne igen bízzuk el magunkat, mert még csak utunk kezdetén vagyunk.

- Oh, ezt én is tudom!... Sőt azt is tudom, hogy csak nyugtával dicsérhetjük a napot: de mégis úgy sejtem, hogy utunk épp oly jól fog végződni, mint a hogy kezdődött.

- Ez minden esetre jó előjel, kapitány... De vajjon nem késtünk-e el már a Csöndes-tengeri czetvadászatról?

- Szó sincs róla! különben is, ha útközben találkozunk czetekkel, például az Atlanti-óczeánban, még mielőtt a Jó-reménység-fokot megkerülnők, legyen meggyőződve, kedves orvos, hogy egyetlen egy alkalmat, illetőleg czetet sem fogunk elszalasztani.

S hogy csakugyan el ne szalasszanak egyet se, Bourcart kapitány mindjárt a második héten kiszabta az őrséget a legénységre: két ember folyton őrködött az árboczokon és szakadatlanul vizsgálta a szemhatárt. Fölszerelték a csónakokat is, hogy alkalomadtán, az első jeladásra, rögtön leereszthessék és üldözhessék rajtuk a czeteket.

E közben kiértek a La Manche-csatornából s a kapitány nyugat felé fordította a hajó orrát, hogy megkerüljék az Ouessant-fokot. Ez volt Francziaország legszélső pontja, a melyet Bourcart kapitány és Filhiol orvos vágyódva néztek, a míg csak le nem tűnt a szemhatárról.

- A viszontlátásra! - kiáltott föl a kapitány.

- A viszontlátásra! - ismételte Filhiol orvos is.

De mindjárt aztán szorongva kérdezte magában: - A viszontlátásra?... de mikor?... Talán csak évek múlva, - Vagy... soha!

A szél állandóan éjszak-keletről fújt, s egyenesen az Ortegal-fok felé, Spanyolország éjszaknyugati partjának hajtotta a hajót. A tisztek mind jókedvűek voltak, s esténként, ebéd után élénken társalogtak a hajó kis szalonjában.

- Én ugyan nem panaszkodom, - kiáltott föl Bourcart kapitány elégedetten: - csak így tartson az idő!

- Pedig legalább két héttel megkéstünk az orvos miatt, - jegyezte meg Heurtaux, a második kapitány.

- Oh, nem csak én miattam! - védekezett Filhiol orvos: - hisz kádárjuk sem volt... arra pedig jobban szükségük van, mint én reám!

- Ez már igaz, - hagyta helyben Allotte hadnagy: - de itt is csak öné az érdem, orvos; mert ön szerezte nekünk Cabidoulin mestert is.

- Én még most is csodálkozom, hogy Cabidoulin mester rászánta magát erre az utazásra, - szólt most Coquebert hadnagy. - Tudom, hogy több hajó fölszólította őt: de Cabidoulin mester hallani sem akart az utazásról. Azt mondogatta, hogy ő már csak Havre utczáin fog lavírozni, míg eljön érte a halál... Ez volt a kedvencz szavajárása.

- Már most mindegy, - felelte Bourcart kapitány: - a fő az, hogy itt van a hajón... Elég bajunk volt vele, úgy-e, kedves orvos, míg rávehettük, hogy beszegődjék hozzánk... Azt mondta, hogy megunta a hajózást, hogy addig jár a korsó a kútra, míg eltörik... Hisz önök is tudják már a jó ember litániáját!... S végül még azzal is dicsekedett, hogy ő már mindent látott és tapasztalt, a mit a tengeren látni és tapasztalni lehet.

- Na, ez ugyan túlságos hivalkodás! - vágott közbe Allotte hadnagy: - a tenger oly végtelen, oly csodás, hogy az ember sohasem tudhatja, mi vár rá holnap!

- Ez már igaz! - hagyta helyben Bourcart kapitány. - De hát mi nem félünk a holnaptól, mert a Saint-Enoch oly kipróbált hajó, hogy minden veszéllyel megdaczol.

Majd szivarra gyújtva, folytatta:

- A fő az, hogy elég czetet találjunk utunkban és színültig megtölthessük a Saint-Enoch összes hordait halzsírral. A többi aztán magától jön, ha az Isten is segít!

- Úgy van! - helyeseltek a tisztek és Filhiol orvos... Sőt talán maga Cabidoulin János Mária is igent bólintott volna rá, oly lelkesülten és mély meggyőződéssel beszélt a kapitány.

Az utazás kedvező és kellemes volt. A Saint-Enoch, megkerülvén az Ortegal-fokot, egyenesen Madeirának tartott, mert az Azori- és Kanári-szigetek közt akart keresztül vágni az óczeánon.

Mindenki elégedett volt a hajón, csak a tisztek csodálkoztak kissé, hogy mind eddig egyetlen egy bálnát sem vehettek üldözőbe. Láttak ugyan egyet-kettőt, de ezek oly roppant messzire bukkantak föl a hajótól, hogy üldözésükre gondolni sem lehetett. Sokkal okosabb volt egyenesen tovább folytatni az utat azok felé a tengerek felé, a hol gyakoribb a czet, mint például Új-Zeeland környékén, vagy a Csöndes-tenger éjszaki részeiben.

Európa kikötőiből két, körülbelül egyforma hosszú úton lehet eljutni a Csöndes-óczeánba; vagy a Jó-reménység-fokát, Afrika legdélibb csúcsát, vagy a Horn-fokot, Dél-Amerika végső pontját kell megkerülni. A Horn-fok megkerülése azonban fölötte veszedelmes, mert ezen a tájon örökös viharok dühöngenek, s csak a gőzösöknek könnyű megtalálni és követni a Magellán-csatorna kanyargós útját, melynek sziklái, zátonyai folytonos veszedelemmel fenyegetik a vitorlásokat.

Ezért sokkal kényelmesebb és biztosabb megkerülni a Jó-reménység-fokot, átszelni az Indiai-óczeánt és a Déli-tengert, a hol az ausztráliai partok számos kikötője befogadhatja az esetleg veszélyben forgó hajót.

Ezt az utat választotta Bourcart kapitány is; s mihelyt túl volt a Zöldfoki-szigeteken, rögtön Ascension-, s ezt elhagyva, Szent-Ilona-sziget felé tartott. A tenger «népes» volt ebben az évszakban: alig múlt el nap, hogy a Saint-Enoch ne találkozott volna egy-két, sőt több hajóval is; de Bourcart kapitány, mivel nagyon sietett és semmi újságot sem tudott, legföljebb csak a franczia lobogót húzatta föl a hátsó árboczra s e száraz köszöntés után tovább folytatta útját.

Az őrök éjjel-nappal az árboczokon voltak és vizsgálták a szemhatárt: de hiába! A bálnák csak nem mutatkoztak: bizonyára pár száz mérfölddel lejjebb délnek tanyáztak, a Jó-reménység-fokon túl.

- Vigye a patvar, kapitány! - dörmögött néha Cabidoulin János Mária bosszúsan: - kár volt engem fölvennie a hajóra, hisz nincsen semmi dolgom...

- Majd lesz!... majd lesz! - biztatta őt a kapitány.

- Máskor tizével-húszával bukdácsoltak a czetek ezen a vidéken, - folytatta a kádár, fejét csóválva: - most pedig...

Ebben igaza volt. Valamikor a czetek, bálnák és busaszöketők szinte egymást érték az Atlanti-óczeán e részeiben, de az ember oly hevesen üldözte, pusztította a nagy tengeri emlősöket, hogy számuk fölötte megfogyatkozott, s az állatok dél felé, csöndesebb vidékre vonultak.

A Saint-Enoch őrei láttak ugyan egy-két bálnát, s az egyik egész közel bukkant föl a hajó mellett: de éppen ez volt a baj, mert megpillantván a hajót, legott ismét a víz alá bukott, s aztán nem is látták többé. E roppant állatok ugyanis igen gyorsan úsznak s nagy utakat tudnak tenni a víz alatt mielőtt ismét fölbuknának lélegzetet venni.

Deczember közepe táján a Saint-Enoch elérkezett a Jó-reménység-fokhoz. Bourcart kapitány máskor mindig meg szokott állni pár napra Fokvárosban, de most nagyon sietett, s mivel különben sem volt szüksége semmire, csak megkerülte a fokot és tovább vitorlázott.

Diaz Bertalan, a ki először jutott el idáig, nem hiába nevezte el ezt a fokot a «Viharok fokának»; az év nagyobb részében heves orkánok korbácsolják föl a tengert itten, s a viharból a Saint-Enochnak is kijutott. Három napig verte a szél és az eső, s a tenger háborgása csak akkor kezdett szűnni valamicskét, mikor a hajó megvonult az Amszterdam- és Szent-Pál szigetek mögött.

A vitorlákat keresztbe feszítették egymással, úgy hogy a hajó meglehetősen mozdulatlanul ringott a vízen és Heurtaux kapitány meg Allotte hadnagy csónakra szálltak s a partra mentek halászni. Estére kelve bő zsákmánnyal tértek haza, mert több napra való igen jóízű halat fogtak.

Másnap tovább mentek, s a kedvező szél naponkint hetven-nyolczvan mérfölddel hajtotta őket czéljuk felé, úgy hogy február 15-ikén reggel már megpillantották Új-Zeeland déli csúcsát.

A czetvadászok körülbelül harmincz esztendő óta űzik mesterségüket Új-Zeeland partjai mentén, és pedig igen jó eredménnyel. Ez idő szerint talán csak a Csöndes-óczeánban van több czet, mint ott: s az egyetlen baj csak az, hogy a czetek nagyon szétszórtan élnek és fölötte óvatosak, úgy hogy a hajók nehezen férhetnek közelükbe.

- Ha a szerencse kedvez, - magyarázta Bourcart kapitány Filhiol orvosnak, - pár hét alatt is megtölthetnők halzsírral minden hordónkat. Csakhogy ehhez állandó szép idő is kellene: itt pedig majd minden nap érhetünk vihart.

- De legalább vannak itt kikötők a közelben, a hová bemenekülhetünk a vihar elől?

- Persze, hogy vannak kedves doktor; csakhogy a bálnák nem jönnek ám utánunk a kikötőbe! - nevetett a kapitány.

- S most egyelőre nem pihenünk meg sehol? - tudakolta az orvos.

- De igen; mindjárt holnap horgonyt vetünk Akaroában: ez a legközelebbi és legbiztosabb rév, a hová bármikor bemenekülhetünk, ha a vihar hajt bennünket.

Február 17-ikén a Saint-Enoch valóban be is fordult abba a kanyargós, magas domboktól szegélyzett tengerágba, mely az akaroai kikötőbe vezet. A parton itt-ott majorokat lehetett látni s a dombok lejtőin tehenek, ökrök legelésztek. Valamivel déli tizenkét óra előtt a hajó megállt és horgonyt vetett szemben egy kis puszta szigettel, mely az öböl közepén emelkedett.

Akaroa a Banks-félszigeten, az öböl jobb partján épült, s ebben az időben még csak kisebb falucska volt. Három nemzet: az angolok, a francziák és a németek alapítottak ott gyarmatokat, míg a szemben fekvő bal parton, melyet lépcsősen emelkedő hegyek szegélyeztek, a bennszülött maorik laktak, függetlenül bár, de mégis az angolok fönnhatósága alatt.

Bourcart kapitány pótolta a hiányt, a mi hajója készleteiben mutatkozott. Élelmiszereket, fát, édes vizet vásárolt és hordatott a hajóra, magának pedig dohányt vett egy angol hajón, mivel már ez is fogytán volt. Aztán megengedte a legénységnek, hogy kimehessen a partra, a városba, szétnézni. Ez ugyan kissé koczkáztatott dolog volt, mert Új-Zeelandban gyakori, hogy a hajók legénysége megszökik, mivel nagyon drágán megfizetik a munkást: - de Bourcart kapitány jól ismerte az embereit és bízott bennük. Nem is csalatkozott, mert mind egy szálig pontosan visszajöttek a hajóra.

Ötödnapra, miután a hajó belsejét is gondosan kitisztították, fölsikálták, Bourcart kapitány fölhúzatta a vasmacskákat és ismét tengerre szállt. Mialatt a hajó lassan ment a kanyargó tenger-ágban, Filhiol orvosnak, a tiszteknek és a vitorlamesternek magyarázgatta terveit:

- Az a szándékom, - mondta, - hogy először is öt-hat hétig itt maradunk Új-Zeeland közelében; aztán pedig tovább megyünk és déli Kalifornia partjain folytatjuk a vadászatot.

- De hátha már itt annyi zsákmányt ejtünk, - szólt Heurtaux, - hogy minden hordónk megtelik halzsírral?

- Alig hiszem, - felelte a kapitány. - A bálnák ilyenkor már szöknek éjszak felé...

- A hová szöknek, oda megyünk utánuk! - vágott közbe Coquebert hadnagy tüzesen.

- Úgy van, úgy! - helyeselte Allotte hadnagy is.

- Önök már megint vetélykednek? - nevetett Bourcart kapitány. - Csak aztán el ne ragadtassák magukat, mert hevességüknek könnyen rossz vége lehetne.

- Szó sincs róla! - kiáltott föl a két hadnagy egyszerre.

- Tehát ismétlem, - mondta a kapitány: - előbb itt próbálunk szerencsét, Új-Zeeland körül, s aztán Kaliforniába megyünk... Mit gondolsz, Ollive mester?

- Azt, hogy nagyon jól van! S ha a czetek éjszak felé szöknek, hát utánuk megyünk, ha kell, a Behring-csatornáig is!

- Jól beszélsz, Ollive mester, - szólt a kapitány, megveregetve a marczona tengerész vállát. - Bár csak Cabidoulin mester is hallaná, vagy ő is így gondolkodnék!

- Ah, ki törődik azzal a halálmadárral! - felelte a vitorlamester vállat vonva. - Egyre fecseg, rémítgeti a legénységet ostoba meséivel: de már úgy megszoktuk, hogy rá sem hallgatunk, vagy pedig kinevetjük.

- Ez a legokosabb, - hagyta helyben a kapitány: - csak hadd beszéljen, amennyit kedve tartja; ti meg mulassatok rajta.

Délután két óra tájban, mikor a Saint-Enoch már vagy hat mérföldnyire volt Akaroától, az egyik őrtálló szigonyos hatalmas bálnát látott fölbukkanni, úgy másfél mérföldnyire a hajótól.

Bourcart kapitány azonnal keresztbe feszíttette a vitorlákat s a Saint-Enoch megállt. Coquebert és Allotte, a két hadnagy, rögtön beültek csónakjukba s mindegyik egy-egy szigonyost meg négy-négy evezőst vitt magával; a szigonyosok a csónak orrában álltak, egy matróz tartotta a szigony végére kötött zsineget, a kormánynál pedig maguk a hadnagyok ültek.

A két csónak halkan, óvatosan közeledett a bálnához, mely lomhán himbálózott a tenger színén. Majdnem egyszerre értek hozzá oly közel, hogy megszigonyozhatták: s a két veszedelmes fegyver süvöltve szelte át a levegőt pár másodpercznyi időközben...

Mind a két szigony bal felén érte a roppant állatot, mely irtózatos lökéssel szökött előre s villámgyorsan hasította a hullámokat. Coquebert hadnagy csónakja elmaradt; a szigony zsinegje összegabalyodott, úgy hogy el kellett vágni. Allotte hadnagy tehát egyedül üldözte a bálnát, barátjának és vetélytársának nem csekély keserűségére!

E közben a csónak, melyet a megsebzett bálna a testébe hajított szigony zsinegénél fogva magával hurczolt, szédítő sebességgel rohant, tánczolt a habokon. Ha a bálna víz alá bukott, gyorsan utána eresztették a zsineget, hogy le ne rántsa, vagy föl ne borítsa a csónakot; s ha aztán ismét a fölszínre jött, megint rövidebbre húzták a zsineget, hogy közelebb jussanak hozzá.

- Vigyázz!... vigyázz! - kiáltott Allotte hadnagy. - Ha ismét fölbukik, Ducrest az egyik, én a másik lándzsát hajítjuk rá...

- Helyes! - felelte a szigonyos, a ki a csónak orrában állva leste a prédát.

Mikor a bálna nem messze tőlük ismét fölbukott, a zsinegnél fogva gyorsan közelebb húzták hozzá a csónakot, s a szigonyos meg a hadnagy bele vágták testébe a lándzsát. De, mivel semmi nemesebb részét nem sértették meg, a vízsugár, mit a bálna fellövellt a levegőbe, nem vörös volt, hanem fehér, mint rendesen.

A sebzett állat még nagyobb sebességgel menekült éjszakkelet felé, Allotte hadnagy csónakja pedig mindenütt a nyomában.

A Saint-Enoch födélzetén Bourcart kapitány s a legénység lázas izgatottsággal követte nyomon a czetvadászat gyors fordulatait; s mivel nem volt lehetetlen, hogy a menekülő bálna több mérföldnyire maga után vonszolja az üldöző csónakot, a kapitány lassankint az üldözők után eredt s vagy két mérföldnyi távolságban követte őket.

Ez alatt Coquebert hadnagy, rendbe hozván összekuszált zsinegét, nagy gyorsasággal evezett szintén a czet felé, hogy segítségére legyen Allotte hadnagynak, a ki szilaj szenvedéllyel hajszolta zsákmányát.

Fél óra múlva már látni lehetett, hogy a bálna kezd kimerülni. Ha víz alá bukott, pár percz múlva már ismét feljött, annak jeléül, hogy fogytán az ereje és lélegzete.

Allotte hadnagy most még közelebb vontatta csónakját a bálnához, s ugyanakkor, mikor Coquebert csónakjából, mely szintén közel férkőzött a prédához, a hadnagy belehajította lándzsáját az állatba, Ducrest szigonyos egy szekercze-csapással majdnem tőből leszelte a bálna egyik úszóját. A sebesült állat villámgyorsan bukott alá, de mindjárt aztán ismét feljött a víz színére s oly hevesen paskolta farkával a tengert, hogy a fölvert hullámok majd fölfordították a csónakot. Végre magasra tartotta fejét és az orrából kilövellt vízsugár piros színű lett, a mi közeli végét jelentette.

A két csónak most gyorsan távozott a bálnától, a mely végső vonaglásában roppant erővel verte, paskolta a habokat. Ha csak egy csapása éri is a csónakot, darabokra zúzza, a benne levőkkel együtt. De ez az utolsó erőlködés nem sokáig tartott; pár percz múlva a bálna megszűnt hánykolódni és mozdulatlanul ringott a fölkorbácsolt hullámokon.

Allotte és Coquebert hadnagyok visszaeveztek a hatalmas állathoz, a melyhez a Saint-Enoch is gyorsan közeledett. Négy óra tájban a hajó már csak puskalövésnyire volt a bálnától, a melyet öt órára már a hajóhoz vontattak s kötelekkel hozzá is kötöztek. Bourcart kapitány s a legénység ujjongó szerencsekívánatokkal fogadták a két hadnagyot, de volt is miért; az elejtett állat hatalmas bálna volt: lehetett vagy huszonkét méter hosszú, kerülete pedig, a mellúszói körül 12-15 méter, súlya tehát a 70,000 kilogrammot is megütötte.

- Ez jó fogás volt! - dörzsölte a kezét Bourcart kapitány: - még egy tuczat ilyen állat s minden hordónk színültig megtelik... Igaz-e, Cabidoulin mester?

- Igaz bizony! - felelte a kádár elégedetten. - Mert ebből a dögből, ha nem csalódom, legalább száz hordó halzsírt kiolvasztunk.

- Majd holnap! - mondta a kapitány. - Ma már oly késő van, hogy nem foghatunk hozzá a földarabolásához.

Az éjszaka csöndes volt és baj nélkül telt el. Alig kelt föl a nap, a legénység rögtön hozzáfogott a nehéz munkához. Először is lánczokkal kötözték meg a bálnát a mellúszói alatt s kissé fölvontatták a vízből, a hajó-korlát magasságáig. Ekkor legelőbb a fejét darabolták föl négy részre, s külön tették a szája elejét, melyben a bálna fogai, számra vagy ötszáz darab, voltak: ezekből készül a halcsont.

Most egy rőf széles és nyolcz-kilencz láb hosszú darabokra hasogatták szét a bálna háját, melyet nagy halmokba hánytak a hajó elején; aztán lassan-lassan egészen fölbonczolták, beleiről, húsáról mind lehántották a háját és szalonnáját, melyet kiolvasztás végett a katlan körül hánytak össze.

Miután a fejből kiszedték és megtisztították a fogakat, ezeket gondosan elrakták a hajó hátulján: a czetvelőt, mely igen becses patikaszer, szintén kiszedték a fejből, s a többi csontokat belehányták a tengerbe.

Délután és másnap egész nap a halzsír kiolvasztásával vesződtek. A darabokra vagdalt szalonnát beledobták a katlanba, mely alatt tüzet raktak, s az olvadó zsírt csatornákon vezették a készen tartott hordókba. A tűzet a már kiolvasztott és kipréselt hájhulladékkal táplálták, úgy hogy a bálna maga adott mindent, a mi a munkához kellett. A kiolvasztott halzsírt, hogy tisztább legyen, még vitorlavásznon is átszűrték, mielőtt a hordókba folyt, és Cabidoulin mester munkája, a hordók beszögelése, lezárása csak aztán kezdődött.

Másnap este, mikor a halzsír már mind szépen le volt szűrve a hordókba, Bourcart kapitány megkérdezte a kádárt, hogy nem csalatkozott-e számításában.

- Nem, kapitány, - felelte Cabidoulin mester - a czetnek száztizenöt hordó zsírja lett...

- Tehát még több, mint hittük! - szólt a kapitány elégedetten. - Ez jó jel s ha még néhány ily fogást csinálhatunk, akár mindjárt tovább is megyünk Kalifornia felé.

Új-Zeeland környékén nagyon sok a bálna, s mivel a bálna hallása nem oly finom, mint a czeté, vagy a busaszöketőé, könnyebb is közel férkőzni hozzá. Ezért szeretnek a czetvadászok ezen a vidéken vadászni, ámbár viszont a tenger maga tele van veszedelemmel, mert alig múlik el éjszaka, hogy vihar ne törne ki rajta.

A négy hét alatt, mit Bourcart kapitány ezen a vidéken töltött, a Saint-Enoch tizenegy bálnát ejtett el. Kettőt maga Bourcart kapitány fogott, Heurtaux, a második kapitány ugyanannyit, Coquebert hadnagy hármat és Allotte hadnagy négyet. De ezek mind sokkal kisebbek voltak, mint az első, úgy hogy ezzel együtt összesen csak kilenczszáz hordó halzsír került ki belőlük.

A Saint-Enochnak tehát új zsákmány után kellett néznie, s Bourcart kapitány elhatározta, hogy az Island-öbölbe megy, a hol angol gyarmat is van; talán ott is akad néhány bálnára, s ha nem: legalább némi eleséget, burgonyát és lisztet vásárolhat.

A három árboczos hajó márczius 30-ikán vetett horgonyt az öbölben, a hol már több czetvadászhajó állt készen rá, hogy tovább vitorlázik Új-Zeelandból. Miután Bourcart kapitány megtudakolta, hol kaphatna zöldséget, burgonyát és más effélét, csónakba ültette a hajó szakácsát s az egyik hadnagyot, a kik gyorsan eveztek befelé, a kanyargós tengerágon. A major, a hová az angol révkalauz vezette őket, egy bennszülött maori birtoka volt, a ki szívesen látta a vevőket, és jó pénzért mindent adott nekik. Ráadásul jól meg is vendégelte őket finom banánokkal, pasztékával és zamatos fügével, a mi tömérdek terem ezen a vidéken.

Meg lévén mindene, a mire szüksége volt, Bourcart kapitány nem is időzött tovább az Island-öbölben. Tudván, hogy a bálnák most már elköltöznek ezekből a tengerekből, elhatározta, hogy ő is utánuk megy, - még pedig egyenesen a Szent Margit-öbölbe, a mely Kalifornia déli partjain fekszik.

Ez ugyan körülbelül négyezer mérföldnyi út volt, de a kapitány jókedvűen, reménykedve vágott neki. A kezdet eredményeivel meg volt elégedve, s ezt meg is mondta a kádárnak, a kivel szeretett ingerkedni. Cabidoulin János Mária azonban dörmögve csóválta a fejét és így felelt:

- A kezdet az semmi, kapitány!... Végén csattan az ostor...

- Úgy van! - viszonzá Bourcart kapitány: - várjuk meg tehát a végét, a mely épp oly jó lesz, mint a kezdet volt.

A Saint-Enoch április 3-ikán indult el a hosszú útra s Bourcart kapitány elhatározta, hogy meg sem áll a Hajós-szigetekig, a hol kókuszdiót, eleven szárnyasokat és disznókat szándékozott vásárolni a legénység és a tisztek élelmezésére.

Mivel jó szelük volt, tíz nap alatt körülbelül kilenczszáz mérföldnyire értek már Új-Zeelandtól s körülbelül a Baktérítő környékén vitorláztak.

- Ezen a tájon legmélyebb a Csöndes-óczeán, - magyarázta Bourcart kapitány Filhiol orvosnak: - itt keresztezi a huszonharmadik párhuzamos kör a százhetvenötödik délkört. A Penguin hajó fenékmérései szerint ezen a helyen még négyezerkilenczszáz yardnyira sem találtak feneket.

- Én azt hittem, - felelte az orvos, - hogy a Japáni-tenger a legmélyebb...

- Tévedés! - mondta Bourcart kapitány: - ez a tenger sokkal mélyebb, körülbelül 9000 méter mély.

- Tehát a tenger mélysége nagyobb, mint földgömbünk legóriásibb hegyeinek magassága?

- Úgy van! Mert a Himalaya legmagasabb csúcsa, a Dava-lagiri, csak 8600 méter.

Április 15-én a Saint-Enoch elérkezett a Szamoa-szigetekhez, a Hajós-szigetek legjelentékenyebb csoportjához és horgonyt vetett pár hajókötélnyire a Szavai előtt, a mely talán a legnagyobb e kis szigetek közt.

Egy tuczat bennszülött, királya kíséretében, feljött a hajóra körülnézni. Egy angol tolmács vezette a csaknem egészen meztelen bennszülött vadakat, a kiknek még a királyuk sem viselt ruhát. Bourcart kapitány rögtön ajándékozott neki egy tarka inget, a melyet azonban ő felsége a - lábaira akart felhúzni!

A partra küldött csónakok csakhamar friss kókuszdióval megrakodva tértek vissza, s az angol tolmács csakhamar szerzett bőségesen teknősbékákat, baromfikat és alacsony, de húsos disznókat is, a melyekért Bourcart kapitány mindenféle ócska holmival fizetett, - legkivált olcsó, otromba késekkel, a miket a szamoabeliek nagyra becsülnek.

Harmadnapra tovább utazásuk után az őrök egész csapat busaszöketőt vettek észre, vagy 4-5 mérföldnyire a hajó orra előtt. Már majdnem öt óra volt délután s noha már esteledett s a szél is alig lengedezett, Bourcart kapitány mégis meg akarta kísérteni az állatok üldözését.

Rögtön leeresztetett két csónakot, Heurtaux kapitányét és Coquebert hadnagyét, a melyek gyorsan, de óvatosan evezve igyekeztek közeledni a csapathoz.

- Ezeket nehezebb elejteni, mint a bálnákat, - magyarázta Bourcart kapitány Filhiol orvosnak, - s nem is oly jövedelmező a vadászatuk. Ha megszigonyozzák, oly szédületes sebességgel bukik víz alá, hogy gyakran el kell vágni a szigony kötelét, mert fölborítaná vagy magával rántaná a csónakot; de viszont, ha a csónak nem bocsátja el zsákmányát, majdnem bizonyos, hogy el is ejti az állatot, a melynek már nem igen van ereje másodszor is a víz alá bukni.

A két csónak ezúttal nem nagy szerencsével járt. Csak egyetlen egy közepes nagyságú busaszöketőt sikerült elejteni, noha az üldözött állatok közt volt néhány óriási példány is. Mivel az este már leszállt, a vadászatot félbe kellett hagyni s a legénység csak a megölt busaszöketőt lánczolta oda a hajóhoz.

Másnap reggelre a busaszöketőknek nyomuk sem volt s a Saint-Enoch tovább folytatta útját éjszak-kelet felé. Déltájban vagy öt mérföldnyire szél alatt, egy három árboczos hajót pillantottak meg, mely velük egy irányban haladt; hogy miféle nemzetbeli volt, ily messziről nem mondhatták meg biztosan, de vitorláinak formájáról és alakjáról angol hajónak látszott.

Kevéssel ebéd után a szél hirtelen megfordult, még pedig oly hevesen és váratlanul, hogy a fölkorbácsolt tenger egyszerre elöntötte a féloldalt hajlott hajó födélzetét, s Bourcart kapitánynak alig volt elég ideje, hogy szembe fordíttassa a vitorlákat a széllel.

Mialatt a legénység ezzel vesződött, az egyik matróz, Gastinet kormányos, kiszalasztotta kezéből az első árbocz latin vitorlájának kötelét és fejtetőre lebukott a vízbe.

- Egy ember a tengerbe esett! - kiáltott föl rögtön mellette dolgozó társa, s a következő pillanatban Bourcart kapitány már maga ugrott a kormányhoz, hogy a hajót megfordítsa.

A tenger úgy zajlott, háborgott, hogy a csónak leeresztésére gondolni sem lehetett. Szerencsére Gastinet jól tudott úszni, s kibírhatta addig a vízben, míg a hajó megfordul, közeledik hozzá, kötelet hajíthat le neki, a melyen fölhúzhatják.

Egyelőre mentő-öveket dobáltak le neki; de mivel szél alatt esett a tengerbe, a mentő-övek nem juthattak el hozzá s Gastinet úszva igyekezett elérni őket.

E közben Bourcart kapitány már lassan fordította a hajót; a legénység emberfölötti erővel húzta a vitorla-köteleket, az árboczok nagy roppanással hajladoztak és a hajó, majdnem egészen féloldalt dűlve a vízen, nagy szökéssel fordult oldalt: - Gastinet alig volt tőle kőhajításnyira.

E pillanatban azonban a helyzet hirtelen válságosra fordult.

- Czápa!... czápa! - kiabáltak a hajó orrában álló hajóslegények rémülten.

Valóban, a rettenetes szörnyeteg ott bukdácsolt szél alatt a tajtékzó tengerben, s alig volt száz lábnyira Gastinettől. A szerencsétlen azonban nem látta az iszonyú állatot, nem hallotta társai kiabálását sem, és nem is sejtette a roppant veszedelmet, mely fenyegette.

E perczben két lövés dördült el. Heurtaux, a második kapitány és Allotte hadnagy ugyanis gyorsan leszaladtak puskájukért s csaknem egyszerre lőttek rá a falánk szörnyetegre.

Eltalálták-e?... Ki tudhatta volna! Egyelőre lebukott a víz alá s nem látszott ocsmány, nagy feje.

A hajó ezalatt egészen megfordult s egy pillanatig mozdulatlanul állt. Vitorlái ide-oda csapdostak, mert a szél még nem kapott beléjük, s kérdéses volt, hogy ha neki duzzadnak, a hirtelen lökés nem téríti-e el a hajót abból az irányból, a melyben mennie kellett, hogy a szerencsétlen vízbe esettet kimenthesse...

Egy álló perczig szörnyű izgatottság fojtogatott mindenkit... A Saint-Enoch veszedelmesen ingadozott, majd vitorlái lassankint duzzadni kezdtek, s aztán az egész hajó egyszerre féloldalt dűlt és nagy szökéssel, nyögve, recsegve lódult neki abban az irányban, a merre Gastinet hánykódott a habokon, görcsösen kapaszkodva az elért mentő-övbe.

Rögtön lehajították neki a kötelet; Gastinet elkapta s teljes erőből igyekezett fölfelé kúszni, de a hajón levők is gyorsan húzták fölfelé. A matróz még pár lábnyira volt a hajó korlátjától, mikor a czápa ismét fölbukott és hátára feküdve, nagy ugrással akarta elérni menekülő áldozatát: de hiába... már nem érhette utol.

Gastinet rögtön elájult, mihelyt letették a fedélzetre. Mialatt az orvos fölmosdatta, Ducrest szigonyos gyorsan nagy darab marhahúst kötözött egy vashorogra és beledobta a tengerbe.

A czápának nyoma sem volt... Egyszerre csak erősen megrándult a kötél, melyet a szigonyos óvatosságból jól megkötött a hajón.

A czápát megfogták! Hat ember teljes erejéből húzta a kötelet s az iszonyatos szörnyeteg csakhamar látható lett. A mint fejét fölhúzták a hajó korlátjáig, hurkot vetettek a farkára is, azt is fölhúzták s aztán egy rántással a födélzetre dobták.

Pár szekercze-csapás végzett a czápával, s ekkor a hajósok csupa kíváncsiságból fölbontották a gyomrát, hogy mi van benne. Hát biz ott elég hely lett volna a szegény Gastinet számára, bár sok lim-lom volt már benne: egy üres palaczk, három konzerv-doboz bádogból, sok kötélvég, rongy, egy elnyűtt hajó-seprű, különféle csontok, egy viaszos vászonköpönyeg, egy öreg halász-csizma s egy nagy rozsdás lakat.

- Valósággal ez a tenger szemetes ládája! - kiáltott föl Filhiol orvos. - De most már, hogy láttuk, mi van benne, jó lesz visszadobni a tengerbe, hadd falják föl a testvérei.

- Szó sincs róla, kedves orvos! - szólt Bourcart kapitány.

- Micsoda? Nem dobja vissza a tengerbe? - kérdezte az orvos álmélkodva. - Hát ugyan mit akar vele?

- Hasznát veszem.

- Hasznát?... Hogy-hogy?

- Sokféleképpen. A zsírja, vagy ha jobban tetszik, az olaja, sokkal kitűnőbb, mint a csukamáj-olaj, mert sohasem avasodik meg; a bőréből, ha megszárítják és kicserzik, a legfinomabb erszényeket, tárczákat készítik, vagy könyveket kötnek bele: ez a chagrin-bőr; sőt meg is főzik...

- Ej, ej kapitány! - kötekedett az orvos: - talán csak nem akarja elhitetni velem, hogy a czápát meg is eszik?

- Már hogy ne ennék meg! Sőt úszóit úgy szeretik a Mennyei Birodalomban, hogy tonnája hétszáz frankba kerül. Mi ugyan finnyásabbak vagyunk, mint a khínaiak, de azért a húsából olyan halenyvet készítünk, mely sokkal alkalmasabb a bor tisztítására, mint a vizahólyag. Egyébként, a ki nem undorodik olajos ízétől, meg is szeretheti a rántott czápát, a mely éppen nem rossz eledel.

Filhiol orvos nagyot nevetett, de azért nem kért a czápa pecsenyéjéből.

Április 25-ikén a Saint-Enoch átszelte az Egyenlítőt, a minek örömére a tisztek is, a legénység is egy-egy pohár borral többet ittak. Még Cabidoulin mesternek is jó kedve kerekedett, úgy, hogy mikor koczintott Ollive mesterrel, nagyot kurjantott magos kedvében.

- No öreg, hát észre tértél? - kérdezte a vitorlamester nevetve. - Hát már nem hiszed, hogy pórul járunk?

- De nagyon is hiszem! - felelte a kádár egyszerre elkomolyodva. - Hanem azért egy pohár bor nem árt; s ha már elpusztul az ember, hát inkább jó kedvűen, mint kétségbeesve pusztuljon el.

A Csöndes-tenger e részén gyakori a szélcsönd, s a Saint-Enoch is szinte alig mászott a tikkadt, fülledt levegőben. Az unalom gyötört mindenkit, s az volt minden szórakozásuk, hogy esténkint összeültek beszélgetni.

Egy délután, április 27-dikén, Bourcart kapitány, a többi tisztek, Filhiol orvos, meg Cabidoulin és Ollive mester szintén együtt ültek a hajó farán és beszélgettek.

Heurtaux kapitány, nyilván ugratni óhajtván a kádárt, hirtelen így szólt:

- No, Cabidoulin, meg van-e elégedve az utazással? A hajófenékben már kilenczszáz hordó halzsírunk van, s még egyetlen egy baleset sem ért bennünket:

- Kilenczszáz hordó még nem kétezer hordó, kapitány, - felelte a kádár, fejét csóválva; - s, a többi tizenegyszázat aligha lesz oly könnyű megtölteni, mint a hogy a pipámat megtömöm.

- De azért mégis megtöltjük, - csipkelődött Coquebert hadnagy, - ha csak a nagy tengeri kígyó mind föl nem falja a bálnákat az orrunk előtt.

- Hát pedig az is megtörténhetik, uram! - viszonzá Cabidoulin János Mária komolyan.

- No mondja, Cabidoulin mester, - kérdezte most Bourcart kapitány: - aztán csakugyan hiszi, hogy van ilyen szörnyeteg?

- Hogy hiszi-e? - kiáltott közbe Ollive mester: - hisz egész nap egyébről sem fecseg a legénységnek! Szerencse még, hogy a legénységnek több esze van, mint neki, s azért csak nevet a meséin.

- Nem jól van ez, Cabidoulin mester, - feddette őt Bourcart kapitány. - Mire való ilyesmivel izgatni a legényeket?

- Mire való? - felelte a kádár: - hát arra való, hogy ne nagyon ijedjenek meg, ha találkozunk a tengeri kígyóval, vagy más efféle szörnyeteggel.

- Bár csak találkoznánk velük! - kiáltott föl Coquebert hadnagy nevetve: - legalább színről színre meglátnók, hogy milyenek.

- Ne mondjon ilyet, hadnagy! - ijedezett a kádár: - utóbb még megbánhatná, a mit kívánt.

- Ej, ej, Cabidoulin mester, - szólt most Bourcart kapitány: - talán csak nem beszél komolyan? Hisz mindenki tudja, hogy nincsenek ilyen szörnyetegek?

- Pedig bizony vannak! - nyakaskodott Cabidoulin János Mária: - és Isten óvja tőlük a Saint-Enochot!

Most Filhiol orvos is megszólalt:

- Én pedig tudom, hogy nincsenek. Majdnem mindent olvastam, a mit ezekről a szörnyetegekről írtak, s tudom, hogy kinevették azokat az újságokat, a melyek először tálalták föl ezeket az ostobaságokat... Pedig ez a mese épp oly régi, mint maga az ember! Már az ókorban is megtaláljuk nyomait... a Scylla és Charybdis legendájában... Aztán Plinius is beszél egy kétéltű kígyóról, a melynek kutya-feje, pikkelyes teste van és lerántja a hajókat a mélységbe... Tíz vagy tizenkét századdal később a norvég Pontoppidan püspök szintén leír egy tengeri szörnyeteget, melynek lófeje s oly nagy szarvai vannak, mint egy árbocz, a szemei feketék, a sörénye fehér, s ha fölbukik vagy lebukik, egész örvény támad körülötte... Aztán keletkeztek a mesék az óriási polipokról, fejlábúakról, a melyekről azt mondják, hogy egy-egy karjuk harmincz, negyven, száz láb hosszú: - holott az egész állat, a csápjait is számítva, legföljebb csak hetven-nyolczvan centiméter lehet!

- De hát a ki látta? - szólt a kádár.

- Látta? - kérdezte Bourcart kapitány. - Hát ki látta?... és mit látott?

- Senki sem látta! - folytatta Filhiol orvos. - Nincs két ember, a ki állítólag látta és egyformának mondaná ezt a szörnyeteget. Az egyik szerint hegyes orra volt, a másik szerint kutyafeje, a harmadik szerint olyan úszói voltak, mint az elefánt fülei s azokkal evezett, a negyedik szerint csak a farkával hajtotta magát... Aztán ott van a híres nagy fehér bálna, a Moby Dick, melyre a skót czetvadászok több mint kétszáz esztendeig vadásztak s ez idő alatt soha senki sem látta!...

- De azért mégis hitték, hogy él! - kaczagott Bourcart kapitány.

- Természetesen! - felelte Filhiol orvos: - épp úgy mint hittek a nem kevésbé legendaszerű tengeri kígyóban is, a mely vagy negyven éve, kétszer is megjelent: egyszer a Glocester-öbölben, másodszor az amerikai vizekben, harmincz mérföldnyire Bostontól.

...Mi volt mind ebből igaz?...

A Concordia bárka 1819-ben, Race-Pointtől tizenötszáz mérföldnyire találkozott valami kígyó-féle tengeri szörnyeteggel, mely öt-hat lábnyira emelkedett ki a vízből, a bőre fekete volt, a feje olyan, mint a lóé, vagy inkább a hüllőé, de nem volt hosszabb ötven lábnál: tehát még oly hosszú sem, mint a bálna, vagy a busaszökető.

Schielderup kapitány 1849-ben az Osterssen-sziget s a szárazföld közt levő tengerágban látott egy tengeri kígyót, mely legalább hatszáz láb hosszú volt és aludt a vízen.

A Castillan őrt álló matrózai 1857-ben szintén láttak egy roppant nagy, hordó-fejű szörnyeteget, melynek hosszát legalább kétszáz lábra becsülték.

1862-ben, Bouyer kapitány, az Alecton parancsnoka...

- Bocsánat orvos úr, - vágott közbe Cabidoulin mester: - én ismertem egy matrózt, a ki a hajón szolgált. Ez látta is azt a szörnyeteget.

- Helyes! - felelte Filhiol orvos. - Ha látta, akkor meg is mondta, hogy ez a szörnyeteg egy igen nagyra nőtt fejlábú volt, szürkés-vörös színű, kocsonyás testű állat, gömbölyű testén hátul két úszója volt, szemei kidülledtek a fején, csőre, mint a papagájé, feje fölött nyolcz karja volt, kétezer kilogrammot nyomott, ámbár fejétől a farkáig csak öt-hat méter hosszú volt... E szerint nem a tengeri kígyót látta...

- Ha ilyen undok szörnyetegek vannak, - felelte a kádár: - mért ne lehetnének tengeri kígyók is?

- Mert nincsenek! - folytatta Filhiol orvos; - de íme, a további fölfedezések.

1864-ben, San-Franciscótól pár száz mérföldnyire, a Comélis hollandus hajó összeütközött egy polippal, melynek egyik karja, tele szívókkal, megragadta a hajó orrát és lehúzta egész a víz színéig, hogy majd felborult. Mikor ezt a kart levágták, más kettő kapaszkodott bele a hajó karfájába, s miután ezeket is leszelték bárddal, még más nyolcz kart kellett levágniok, a melyek erősen oldalt billentették a hajót.

Pár évvel később a mexikói-öbölben, egy békafejű, kiálló szemű szörnyetegről beszéltek, a mely két karjának kezeivel belekapaszkodott egy csónakba. Hatszor kellett rá lőni revolverrel, míg az óriás béka eleresztette a csónakot és eltűnt a vízben.

1873-ban a Lida cutter találkozott egy szörnyeteggel a Sleat-szorosban; a Nestor pedig, Malacca és Penang közt, nem messze ment el egy kétszázötven láb hosszú, ötven láb széles, négyszögletes fejű, feketesárgán csíkozott szörnyetegtől, mely a szalamanderhez hasonlított.

Végre 1875-ben, húsz mérföldnyire a San-Rocco-foktól, Brazília éjszak-keleti csúcsa közelében, Drivor György, a Pauline kapitánya, egy roppant kígyót látott, mely körülfont egy bálnát és úgy szorította, fojtogatta, mint az óriáskígyó a prédáját. Ez a kígyó olyan színű volt, mint a tengeri angolna és százhatvan-százhetven láb hosszú lehetett; játszott zsákmányával, a melyet aztán lerántott magával a mélybe.

Ezek voltak az utolsó adatok, a melyekről Filhiol orvos tudott. Hogy mennyi volt igaz az itt fölsorolt állításokból, azt sem ő, sem senki más el nem dönthette; és ámbár Cabidoulin János Máriának semmi esetre sem volt igaza, mikor azt hitte, hogy oly nagy szörnyetegek is laknak a tengerben, a melyek egész hajókat leránthatnak a mélységbe: viszont az is kétségtelen, hogy annyi ember tanúsága ellenére nem szabad tagadnunk a nagyobb fajta polipok, fejlábúak, különösebb szörnyetegek előfordulását.

A szélcsönd a beszélgetés után még pár napig tartott, s az idő csak május 5-ikén fordult jobbra. Friss szellő támadt s a Saint-Enoch vígan haladt éjszak-kelet felé.

Ugyanez napon viszontlátták azt a hajót, a mellyel egyszer már találkoztak, s a mely velük egy irányban vitorlázott.

- Bizonyára ez is czetvadász-hajó, - mondta Bourcart kapitány, mikor a messzelátóval jól megnézte: - s alighanem szintén a Margit-öbölbe igyekszik, mint mi.

- Az meglehet, - felelte Heurtaux kapitány: - csak azt szeretném tudni, miféle nemzetiségű.

- Kérdezzük meg! - mondta Coquebert hadnagy. - Ha fölhúzzuk a lobogónkat, ő is bizonyára felel és fölhúzza a magáét.

Pár pillanat múlva a franczia zászló már ott lengett a Saint-Enoch hátulsó árboczán... de az ismeretlen hajó nem felelt az udvarias fölszólításra.

- Akkor bizonyos, hogy angol! - kiáltott föl Allotte hadnagy: - mert ilyen udvariatlanok és pöffeszkedők csak az angolok lehetnek!

És a Saint-Enoch födélzetén senki sem kételkedett, hogy ez a hajó csakugyan angol hajó!

Ámbár a kedvező szél állandó maradt, a Saint-Enoch mégis csak a vadászati idő vége felé ért a Margit-öbölbe, mert már megkésve indult el úgy Havreból, mint Új-Zeeland alól. A bálnák rendesen csak akkor jönnek ebbe az öbölbe, mikor a nőstények megfiadzanak, s aztán tovább költöznek a Csöndes-tenger éjszaki vidékeire.

Mind a mellett, mivel a Saint-Enoch fele rakománya már meg volt, könnyen pótolhatta a hiányt, ha még néhány jó fogást csinál.

Május 13-ikán pillantották meg az amerikai partot, még pedig a Szent-Lukács-fokot, az ó-kaliforniai félsziget legdélibb csúcsát. E part mentén haladva a Saint-Enoch több oly sziget mellett ment el, a melyen csak vadkecskék, tengeri farkasok és vízi szárnyasok vannak. Heurtaux kapitány, a ki szenvedélyes vadász volt, több ízben kievezett a partra és mindig bő vadászzsákmánnyal tért vissza a hajóra.

Május 7-ikén végre odaértek a Margit-öböl torkolata elé, de mivel az öbölben sok a homokzátony, a Saint-Enoch csak igen lassan és óvatosan ment előre, keresve a horgonyvetésre alkalmas helyet. Az öböl tele van hallal; partjait ellepik a fókák, teknős békák és szárnyasok s mialatt a hajó lassan haladt a homokzátonyok közt, Heurtaux kapitány, a két hadnaggyal együtt, gyakran csónakba ült és ki-kirándult vadászni a partokra.

Végre, három napi keresgélés után, a Saint-Enoch horgonyt vetett a part közelében, igen alkalmas helyen, a hol tiszta vizű patak is volt a szomszédságban.

Negyvennyolcz órával később egy három árboczos hajó tűnt föl a szemhatáron, a melyre a Saint-Enoch legénysége rögtön ráismert. Ugyanaz az angol hajó volt, a mely a sík tengeren nem fogadta köszöntésüket; most, a mint közeledett feléjük, elolvashatták a nevét is: Repton volt a neve, Belfastból jött, s a mint később megtudták, a kapitányát Kingnek, a hadnagyát Strokenak hívták.

Egyelőre, a míg a bálnák mutatkoznak, Cabidoulin mester, a hajóács és a hajókovács meg a legénység kétharmada kiment a partra fát vágni, részint a konyha számára, részint azért is, hogy legyen mivel tüzelni, ha majd a zsírt kiolvasztják.

Május 25-ikén napszállat felé az őrt álló Kardek szigonyos több fölszálló vízsugárt vett észre... valószínűleg bálnák voltak, a melyek alkalmas helyet kerestek a nőstényeknek, a hol megfiadzhassanak.

Késő este lévén, Bourcart kapitány azt határozta, hogy holnap korán leereszteti a csónakokat, s ha a bálnák ismét mutatkoznának, azonnal megkezdi a vadászatot. Egyúttal nagyon szigorúan lelkére kötötte embereinek, hogy óvatosak legyenek és ne tegyék koczkára életüket ok nélkül.

- Nini! Mért kell egyszerre oly óvatosaknak lenniök? - kérdezte Filhiol orvos, mikor egyedül maradtak.

- Azért, kedves doktor, mert itt nőstény bálnákkal lesz dolgunk; ezek ugyan több zsírt adnak, mint a hímek, de félelmetesebbek is. Aztán meg, ha észreveszik, hogy üldözik őket, villámgyorsan menekülnek, s az egész évszakban nem térnek többé vissza ide; sőt még a többieket is magukkal ragadják: s akkor ugyancsak üthetjük a nyomukat a Csöndes-tenger végtelen sivatagján!

- Hátha a kölykük is velük van?

- Ó, akkor könnyen boldogulunk velük. Az anya-bálna nem gyanakvó, gondtalanul játszadozik kölykével, egész közel lehet férni hozzá, úgy, hogy úszójába lehet hajítani a szigonyt. Az se baj, ha elhibázzuk, mert ha menekül, üldözőbe vesszük a csónakkal, még ha több óráig kell is utána eveznünk. A kicsike ugyanis hamar elfárad és hátra marad; az anyja pedig nem hagyja el, és szintén hátra marad, úgy, hogy könnyű utolérni és megszigonyozni.

- Akkor nem értem, mért félelmetesebbek a nőstény bálnák, mint a hímek - mondta az orvos.

- Azért, mert az anya-bálna nagyon dühös állat. Jaj a szigonyosnak, ha a kis bálnát megsebzi! Az anya dühösen rárohan a csónakra és darabokra zúzza farkával, s nem egy ember fizetett már életével a szigonyos könnyelműségéért vagy ügyetlenségéért!

Másnap reggel hét órakor Bourcart kapitány, Allotte és Coquebert hadnagyok, meg Heurtaux, a második kapitány, beszálltak a négy csónakba a megfelelő legénységgel; Filhiol orvos, a ki szintén kedvet kapott a vadászatra, Bourcart kapitány csónakjában ült.

Fél mérföldnyire a hajótól egy anya-bálna játszadozott kis kölykével, s a három csónak, hogy még evezőnek se kelljen paskolni a vizet, fölhúzta vitorláit s úgy közeledett a préda felé.

A szerencse Allotte hadnagynak kedvezett: ő ért leghamarabb közel az állathoz. De a bálna is észrevette a csónakot, és éppen víz alá akart bukni, midőn Ducrest megcsóválta szigonyát és teljes erejéből ráhajította. A szigony csaknem tövig bele ment a bálna hájába, de szerencsétlenségre, mint ez gyakran megesik, eltörött, s a bálna meg kis kölyke menekültek.

E pillanatban ért oda a másik három csónak is, és most mind a négy vad hajszát kezdett a menekülő bálnák után. Az anya-bálna 8-10 méter magasra lövellte orrából a vizet, mely fehér gőzzé válva hullott vissza, annak jeléül, hogy nincs halálra sebezve.

A matrózok roppant erőfeszítéssel eveztek, de a bálna mindig százötven-kétszáz méternyire járt előttük, úgy, hogy meg sem lehetett kísérteni a szigonyozást. A kis kölykét ugyan el lehetett volna ejteni, de Bourcart kapitány óvatosságból megtiltotta ezt.

Két órai szilaj hajtó-vadászat után, mikor a matrózok már csüggedni kezdtek, a kis bálna egyszerre hátra maradt anyjától: már kimerült és nem bírt oly gyorsan menekülni. A matrózok új erőre kaptak, az evezők mélyen merültek a vízbe s a csónakok szinte röpültek a tengeren... Lassankint fogyott a távolság köztük és a bálna közt: az anya nem akarta cserben hagyni kölykét!

Tizenegy óra tájban Heurtaux kapitány csónakjából ráröpült a második szigony a bálnára, s most már biztos volt a préda!... A többi csónak lassan, óvatosan közeledett, félve a bálna farkának irtózatos csapásaitól... De néhány ügyesen hajított szigony, vakmerő szekercze-csapás véget vetett neki: - fél óra múlva a zsákmány holtan himbálózott a tengeren, a kicsike pedig eltűnt a vízben.

Mivel a tengeráramlat kedvező volt, könnyen oda vontatták a bálnát a hajóhoz, és még ugyanazon délután hozzá is kötözték, hogy holnap megkezdhessék földarabolását.

Másnap kora reggel egy spanyol jött oda csónakon és a kapitánnyal óhajtott beszélni. Arra kérte, hogy hadd vihesse el a bálnának azokat a részeit, a melyekből már nem olvasztják ki a zsírt, mert nem érdemes velük vesződni.

Bourcart kapitány megengedte s a spanyol elégedetten távozott, de lementében a hajóról megállt a bálnán és így szólt:

- Ez a legnagyobb bálna, a melyet három hónap óta a Margit-öbölben elejtettek.

- Jól ütött ki az idei vadászat? - kérdezte Bourcart kapitány.

- Bizony nem mondhatnám, - felelte a spanyol: - összesen alig tizennyolcz-húsz bálnát ejtettek el.

A következő két napon kiolvasztották a bálna zsírját: százhuszonöt hordóval lett, tehát még többet adott, mint a legelső.

A Saint-Enoch egész június 17-ikéig a Margit-öbölben maradt, hogy megtölthesse minden hordóját, s ez idő alatt a legénység csakugyan el is ejtett néhány bálnát, köztük két elég nagy hímet is.

Az öbölben volt néhány amerikai hajó is, a melyek szintén bálnákra vadásztak. Ezek egyikének, az Irwingnek parancsnoka megbarátkozott Bourcart kapitánnyal és meg is látogatta a hajón. Beszélgetés közben egyszer megkérdezte Bourcart kapitánytól, hogy hova szándékozik a Margit-öbölből, ha teljes lesz a rakománya.

- Visszamegyek Havrebe, - felelte Bourcart kapitány: - ott eladom a halzsírt, s aztán megint elindulok az új vadászatra.

- Nagy időpazarlás, - mondta az amerikai kapitány. - A halzsírt eladhatná közelebb is, nem kellene itt hagynia a Csöndes-tengert, megtennie a nagy utat egész Dél-Amerika körül, s az Atlanti-óczeánon föl Havreig. Ellenkezőleg, mindjárt megkezdhetné a bálna-vadászatot a Kuruli-szigetek körül és az Okhocki-tengerben, még pedig éppen a legkedvezőbb évszakban.

- Igen ám, - tűnődött Bourcart kapitány: - de hol adjam el a rakományomat?

- Hol?... Hát Vancouverben!

- Vancouverben?

- Úgy van... Vancouver-sziget kikötőjében, Victoriában. Ott most nagyon keresik a halzsírt, s jó áron adhatná el egész rakományát.

- Becsületemre, ez jó gondolat! - kiáltott föl Bourcart kapitány: - s köszönöm önnek, uram, hogy megpendítette.

A Vancouver-sziget az amerikai vizekben fekszik, egy magasságban az angol Kolumbiával, tehát körülbelül huszonöt foknyira éjszak felé a Margit-öböltől. Jó széllel a Saint-Enoch két hét alatt oda érhet.

Az amerikai kapitány gondolata tehát igen jó gondolat volt; ha sikerül, a Saint-Enoch egy esztendőben kétszer vadászhatik, a mi ritka szerencse. Valószínűleg a Repton is oda igyekszik, az az udvariatlan angol hajó, a mely kevéssel a Saint-Enoch után érkezett a Margit-öbölbe, de sem a franczia, sem az amerikai hajókkal nem érintkezett. De ezek sem igen törődtek ám vele.

Bourcart kapitány tehát elhatározta, hogy Vancouverbe megy, és június 17-ikére tűzte ki az indulás napját. A Saint-Enochnak tizenhétszáz hordó halzsírja és körülbelül ötezer kilogramm halcsontja volt. Ezt eladja Vancouverben s aztán rögtön neki indul a Csöndes-tenger éjszakkeleti vizeinek s tovább folytatja a vadászatot.

Az indulást megelőző napon különös dolog történt. Heurtaux, a második kapitány és Coquebert hadnagy kieveztek a partra csónakjaikkal, hogy a tegnap levágott fát a hajóra szállítsák. Éppen partra szálltak, midőn egyikük hangosan fölkiáltott:

- Bálna!... bálna!...

Valóban az volt: egy hatalmas anya-bálna úszkált kölykével játszadozva, körülbelül félmérföldnyire tőlük. De nem vehették üldözőbe, mert nem voltak fölkészülve a vadászatra, s ezért sóvárogva, szinte keseregve nézték a biztos prédát, mely lassan úszott befelé az öbölbe.

Egyszerre csak a dombos parthajlás mögül két csónak bukkant elő: a Repton csónakjai voltak melyek a bálna üldözésére indultak.

A két csónak gyorsan közeledett; az egyik jóval megelőzte a másikat, mert valószínűleg előbb indult el, s már a lobogót is fölhúzta a csónak farán, jelezvén, hogy támadásra készül. A Repton maga vagy három mérföldnyire czirkált tőle.

Heurtaux, Coquebert és a matrózok is mind fölsiettek egy közeli dombra, a honnan jól láthatták a vadászatot. Félhárom lehetett, mikor az első csónak szigonyosa megcsóválta fegyverét a feje fölött és ráhajította a bálnára.

Az állat nem vette észre a közeledőket és gondtalanul játszott kölykével. Szerencsétlenségre éppen akkor, mikor a szigony süvöltve szelte át a levegőt, a kis kölyök elébe került, s a fegyver nem az anyját érte, hanem őt, még pedig épen az ajkán.

A seb halálos volt; a kis bálna néhány kínos vonaglás után fölfordult és mozdulatlanul úszott a vízen. Az anya-bálna irtózatos dühbe jött; roppant farkával egész hegyeket paskolt a vízben s mint a villám rohant rá a csónakra. Hiába eveztek az angolok visszafelé - nem volt menekvés! Hiába hajigálták a bálnát lándzsákkal, szigonyokkal: a neki vadult állatot mi sem tartóztathatta föl...

A második csónak még vagy háromszáz ölnyire volt és nem segíthetett veszélyben forgó társain...

A bálna egyetlen farkcsapásával száz darabra törte a csónakot, mely rögtön elmerült a bent ülőkkel együtt... Talán mind elvesztek, mert lehetetlen, hogy a roppant ütés el ne kábította volna őket!

- A csónakba!... a csónakba! - kiáltott föl Heurtaux kapitány és rohant a csónakok felé.

Mind lélekszakadva követték. Emberélet megmentéséről lévén szó, senki sem habozott, bár a kárvallottak a Repton hajóról valók voltak.

A kilencz emberből, a kik a szétzúzott csónakban ültek, csak hét bukott föl a víz színére: kettő lent maradt... azok már elvesztek! A bálna e közben vissza úszott kis fiához, melyet a tenger-áramlat már vitt kifelé az öbölből, s vele együtt eltűnt, lebukott a víz alá...

Heurtaux és Coquebert épp akkor értek oda a szerencsétlenség színhelyére, mikor a másik angol csónak. Segíteni akartak neki a mentés munkájában, de a Repton második kapitánya durván, megvetően rájuk rivallt:

- Menjetek a dolgotokra!... Semmi szükségünk rátok!

A francziák meghökkenve néztek össze, és szótlanul fordultak vissza. Mikor este fával megrakodva visszatértek a Saint-Enoch födélzetére s elbeszélték, hogy jártak, Bourcart kapitány megdicsérte őket, hogy segítségére mentek a veszedelemben forgó angoloknak. Majd így folytatta:

- Tudtuk, hogy angolok... de, hogy ennyire angolok és dölyfösek, azt még sem hittem volna!

Vancouver-sziget Éjszak-Amerika nyugati partjával szemben fekszik s politikailag az angol Kolumbiához tartozik; hossza ötszáz, szélessége százharmincz kilométer s valamivel több, mint száz év óta angol birtok. Fővárosa Victoria, a mely rohamosan emelkedett, mióta a Fraser folyó medrében dús aranyereket találtak s a kezdetben jelentéktelen kikötő, később egész Brit Kolumbia fővárosa lett: Történetünk idejében (1863) azonban még korántsem volt oly fontos kereskedelmi piacz, mint a minő ma, noha Bourcart kapitánynak már akkor sem kellett aggódnia, hogy nem tudja eladni rakományát.

A Saint-Enoch baj nélkül tette meg az utat, mely azonban tizenhat napig, tehát két nappal tovább tartott, mint Bourcart kapitány számította. Victoria kikötőjében csak két hétig szándékozott mulatni, remélvén, hogy ennyi idő alatt eladhatja a rakományt és megtisztíthatja, rendbe hozhatja hajóját is.

Az Irwing kapitánya igazat beszélt, mikor azt mondta, hogy a halzsírnak jó ára van Victoriában. William Hope, a legnagyobb kereskedők egyike két kézzel kapott Bourcart kapitány ajánlatán s oly drágán vette meg a Saint-Enoch rakományát, a mennyit Európában sohasem adtak volna érte.

Bourcart kapitány elégedetten ment vissza hajójára és kezét dörzsölve mondta helyettesének:

- Nos, Heurtaux, megkötöttem az alkut! Most már csak a hordókat kell kirakni.

- Hát a halcsont?

- Eladtam azt is. Holnap mindjárt hozzáfoghatunk a munkához.

A tizenhétszáz hordó partraszállítása jó egy hétig eltartott s ez alatt az idő alatt Cabidoulin János Máriának volt legtöbb dolga. Minden egyes hordót gondosan megvizsgált, fenekét is, tetejét is megkopogtatta, hogy tele van-e, nehogy aztán a vevő előálljon, hogy ebből vagy amabból a hordóból hiányzik. Mikor ezzel elkészült, még súlyosabb munka várt rá: egyenként kellett megvizsgálnia és kijavítania azokat az üres hordókat, melyeket Bourcart kapitány az új czetvadászatra vásárolt.

A kádár tehát nyakig úszott a munkában s az egész idő alatt nem igen volt kedve beszélgetni. Annál többet és vígabban beszélgettek a tisztek, a kiknek kétszeres örömük volt, mert jó áron eladták az egész terhet s megint azonnal folytathatták a vadászatot.

- Ön igazán szerencsés ember, kapitány! - mondta egy este Filhiol orvos a parancsnoknak.

- Ez még semmi! - felelte Bourcart kapitány. - Hanem ha beválik az, a mit tervezek...

- S mi lenne az?

- Hogy két hónap múlva, ha ez a második kirándulás is oly jól sikerül, mint az első, ismét itt leszünk Victoriában s eladjuk az Okhoczki-tengerben elejtett bálnák zsírját!

- Adja Isten! - felelte Heurtaux kapitány s erre mindnyájan koczintottak.

Filhiol orvos, mivel egész nap semmi dolga sem volt, kijárt a városba sétálgatni, sőt gyakran messzire elballagott a városon kívül is. A part mentén többször találkozott bennszülött indusokkal, de a vörösbőrűek nem igen tetszettek neki. Az odavaló fajta valóban nem is a szebbek közül való; jobbára zömök, elhízott férfiak, az arczuk szabálytalan, a fejük idomtalan és igen nagy, a szemük apró, a szájuk nagy, tompa orruk czimpáiban pedig érczgyűrűket vagy fadarabkákat viselnek.

A sziget e részében és belsejében roppant rengetegek vannak, tele szálas fenyőkkel s cziprusokkal. Itt hát könnyű volt tüzelőfát szerezni a Saint-Enoch számára: csak le kellett vágni és a hajóra hordani. Vad is volt bőven és Heurtaux kapitány és Allotte hadnagy több szarvast lőttek, a minek a szakács ugyancsak megörült. Voltak farkasok, rókák és hermelinek is, de ezek nagyon vigyáztak magukra és gyorsan menekültek a vadászok elől.

E közben nemcsak az új hordókat rakták be a hajófenékbe, hanem rendbe hozták a vitorlákat, kötélzetet is, kitatarozták és egészen újra festették a Saint-Enochot, melynek indulását Bourcart kapitány július 19-dikére tűzte ki.

Két nappal az indulás előtt egy amerikai hajó vitorlázott be a kikötőbe s egy kődobásnyira vetett horgonyt a Saint-Enochtól. Az Irwing volt, a melynek parancsnoka a Margit-öbölben rábeszélte Bourcart kapitányt, hogy Victoriába jöjjön.

Az Irwing parancsnoka, Forth kapitány azonnal meglátogatta a Saint-Enoch tisztjeit, a kik képzelhető, hogy szívesen fogadták. Elbeszélgettek az útról, a régi viszontagságokról és Bourcart kapitány azt is megkérdezte az amerikaiaktól, hogy jó szerencsével vadászott-e a Margit-öbölben azután, midőn a Saint-Enoch már eltávozott onnan.

- Nem mondhatnám, - felelte Forth kapitány, - sőt a bálnák úgy megfogytak az öbölben, hogy hordóimnak alig a harmada van csak tele.

- Alighanem azért, - jegyezte meg Heurtaux kapitány, - mert ilyenkor már a fiók-bálnák nem szorulnak rá anyjukra s ezek is, azok is otthagyják az öblöt, mert jobb szeretnek a nyílt tengeren lenni.

- Meglehet, - felelte az amerikai - ámbár június végén még sohasem tapasztaltam, hogy a bálnák így megfogytak volna. Ön szerencsésebb volt, Bourcart kapitány, mert már Új-Zeeland körül jól megrakodott halzsírral.

- Hát a többi hajók - kérdezte most Coquebert hadnagy - szerencsésebbek voltak-e önnél?

- Szó sincs róla! - viszonzá Forth kapitány. - Mikor én elindultam, már a többiek is mind készülődtek.

- Szintén ide?

- Nem; azt hiszem, tovább folytatják a vadászatot az ázsiai vizekben.

- No, akkor sokan leszünk! - kiáltott föl Coquebert hadnagy, - mert mi is éppen oda készülünk.

- Ah! - szólt meglepetve Forth kapitány - önök tehát új vadászatra indulnak? És mikor?

- Már holnapután.

- Valóban örülök tehát, hogy még itt értem önöket, - szólt az amerikai udvariasan fölállva - mert így legalább áldomást ihatom önökkel az új vadászat sikerére.

- Éljen!... Éljen! - kiabálták a Saint-Enoch tisztjei szintén fölkelve és mindenki sietett a derék kapitánnyal kocczintani.

- Miért ne jöhetne velünk ön is? - kérdezte Bourcart kapitány.

- Én már elkéstem, - felelte Forth kapitány. - Három-négy hét előtt nem indulhatnék innen, két hónap múlva pedig már úgy a Behring-szorosban, mint az Okhoczki-tengerben fagyni kezd és megjelennek az első jéghegyek.

- Ezt igazán sajnáljuk, - mondta Bourcart kapitány. - És most csak még egyet szeretnék kérdezni... Nem vette-e észre ön is, hogy a bálnák nagyon nyugtalanok voltak a Margit-öbölben, és szinte szöktek, menekültek onnan, mintha valami nagy veszedelem fenyegette volna őket?

- Minden esetre észrevettem: s ez volt az egyik oka, a miért magam is ott hagytam az öblöt.

- Különös! - tűnődött Heurtaux kapitány, - de mi lehetett az oka?

- Azt nem tudnám, uraim... ha csak nem valami tengeri szörnyeteg...

- Ugyan kapitány! - nevetett Coquebert hadnagy: - ha Cabidoulin mester, a kádárunk hallaná, bizonyára így kiáltana föl: «A nagy tengeri kígyó volt!»

- Már akár ez volt, hadnagy, akár más, - felelte Forth kapitány, - az bizonyos, hogy a bálnák fölötte gyorsan menekültek. Én csak azt mondom, hogy különös dolognak kellett történnie, különben nem szöktek volna el így idő előtt.

- Hogy el ne felejtsem, - szólt most Bourcart kapitány; - hát a Repton?... Több szerencsével vadászott, mint a többiek?

- Nem; ő sem tudott zsákmányhoz jutni, a mikor mi elindultunk, már ő is készülődött az útra.

- Merre?

- Azt beszélték, hogy a Csöndes-tenger éjszak-nyugati vizeire megy s ott tovább vadászik.

- Csak mi ne találkozzunk vele! - mondta Heurtaux kapitány.

E közben éjszaka lett és Forth kapitány visszament hajójára. Másnap a Saint-Enoch tisztjei látogatták meg őt és szintén sokáig elmulattak, elbeszélgettek együtt.

A Saint-Enoch, július 19-én indult el a Victoria kikötőjéből, meglehetősen erős, kedvező széllel. Vancouvertől a Kuruli-szigetcsoportig körülbelül tizenötszáz mérföldnyi út van, melyet Bourcart kapitány öt hét alatt könnyen megtehet, ha a szél állandó marad.

Az idő kedvező, a szél állandó maradt a kapitány és legénység nagy örömére. Cabidoulin mester még egyre dolgozott, bajlódott a hordaival, melyeknek minél előbb készen kellett lenniök, hogy az esetleg elejtett bálnák zsírját legyen hová tölteniök.

- Kár, hogy már július is elmúlt, - mondta egyszer Bourcart kapitány Filhiol orvosnak, a mint együtt sétálgattak a födélzeten. - Csak pár hétig vadászhatunk az Okhoczki-tengerben, mert a jéghegyek, jégmezők csakhamar körül fognak bennünket.

- De miért is nem vadásszák a czeteket gőzösön? - kérdezte Filhiol orvos. - Akkor nem volna akkora idő- és erőpazarlás...

- Majd megjön az is, kedves orvos...

- És miért nem tenyésztik a bálnákat mesterségesen...

- Micsoda?... ön czet-nyájról álmodozik?

- Nem én!... nem én! - szabadkozott Filhiol orvos, - ámbár volt egy barátom, a ki ilyesmit tervezett, sőt arról is ábrándozott, hogy meggazdagszik a bálna-tejből...

- A bálna-tejből? - nevetett Bourcart kapitány.

- Úgy van, a bálna-tejből, a mely épp olyan jó, mint a tehéné.

- Elhiszem, elhiszem: de hogy fejték volna meg a bálnát?

- Ez volt a bökkenő, a miért barátom is lemondott erről a különös tervéről.

- No, azt ugyan okosan is tette! - hahotázott Bourcart kapitány. - De, hogy ott folytassuk, a hol elhagytuk: nem sokáig maradhatunk a Csöndes-tenger éjszaki vidékein, s október elején már indulnunk kell haza felé.

- És hol telelünk?

- Azt még nem tudom... A sarki tél néha korán kezdődik és már szeptember első heteiben is jégtörmelék úszkál a vízen... ki mondhatná most még, hogy melyik kikötőbe szorít bennünket a hideg.

- Nem lenne jó, ha visszatérnénk Európába?

- Nem, kedves orvos; legkedvezőbb lenne, ha megint ide jöhetnénk Vancouverbe, a honnan könnyen lehetne kora tavasszal újra neki vágni a Csöndes-tengernek.

- De hátha a mostani kirándulás nem jár eredménnyel?... Nem maradhatnánk oda fönt az Okhoczki-tengerben?

- Telelhetnénk ugyan ott is, például Nikolajev vagy Okhoczk kikötőjében; de ebben az esetben inkább visszamennék Új-Zeelandba, a hol minden esetre több a bálna.

- Szóval: akár így, akár úgy: az idén már nem megyünk haza Európába?

- Nem, kedves orvos; és ebbe már bele kell nyugodnia.

- Oh, engem ne féltsen! - felelte az orvos, - akár meddig itt maradunk se bánom, mert nagyon megszerettem a Saint-Enochot.

A bálnákat leső őrök ismét rendszeresen váltogatták föl egymást az árboczokon, de csak nagy ritkán láttak egy-egy czetet, s azt is oly nagy távolságban, hogy üldözésére nem is gondolhattak.

A Saint-Enoch augusztus 5-ikén ért az Aleuti-szigetekhez, melyeknek egyikén, az Umanakon, a kilenczezer láb magas Sisaldinszkoj vulkán éppen javában működött. Bourcart kapitány lehetőleg távol maradt a partoktól, mert attól félt, hogy a heves nyugati szelek nagyon fölkorbácsolják a tengert a partok közelében.

Az Aleuti-szigetcsoport Oroszország birtoka és szinte természetes folytatása az Aljaszkai félszigetnek, s nagy félkörben nyúlik be a tengerbe, mint valami óriási láncz, a melynek ötven szeme van.

A Saint-Enoch lassan, óvatosan kerülte meg a hosszú szigetcsoportot, a mely mögött rögtön éjszak-keleti szelet talált. Ez kedvező volt, mivel éppen a Kuruli-szigetek felé tartottak, úgy hogy Bourcart kapitány remélte, hogy két hét múlva megláthatják Kamcsatka déli csúcsát.

De alig értek a Behring-tengerbe, oly heves vihar tört ki, hogy be kellett vonniok minden vitorlájukat, s rábízni a hajót a szélre, a mely vad erővel hajtotta nyugat felé. Három álló napig dühöngött a heves orkán; a hullámok minduntalan végig söpörték a hajó födélzetét, a hol csak úgy lehetett járni, hogy a legénység köteleket feszített ki s azokba kapaszkodtak.

Végre, az augusztus 10-ikéről 11-ikére virradó éjszakán a vihar csillapodni kezdett s hajnalban már annyira csökkent a szél ereje, hogy két kis vitorlát ki lehetett feszíteni. De közben a vihar annyira közel hajtotta a hajót a Kuro-Sivo áramlathoz, hogy Bourcart kapitány aggódni kezdett. Ha nem kerülhetik ki, ez az áramlat éjszak-kelet felé fogja ragadni őket s akkor csak nagy bajjal juthatnak el az Okhoczki-tengerbe.

- Elhagyott volna a szerencsém? - tűnődött magában Bourcart kapitány, - s igaza lenne annak a bagoly Cabidoulinnek?

De, mikor a vihar egészen lecsöndesült s a szél is megfordult, Bourcart kapitány elfeledte minden aggodalmát, Ollive mester pedig jó kedvében kötekedni kezdett a kádárral.

- No, öreg, - mondta neki gúnyosan: - hát kimásztunk ebből a viharból is, mi?

- Nyugtával dicsérd a napot! - felelte a kádár bölcsen. - Most még nagyon is messzire vagyunk hazulról!

- Ha én lennék a kapitány, - felelte a vitorlamester, - biztosítlak, hogy te nem érnél haza.

- Aztán ugyan miért nem?

- Mert egy-egy golyót kötnék mindegyik lábadra s bele hajítanálak a tengerbe.

- Ez volna tán a legjobb! - sóhajtott Cabidoulin János Mária búsan, - akkor egyszerre vége lenne mindennek.

A legénység nagyot kaczagott ezen a furcsa válaszon és a dolgára ment. Senki sem törődött a kádár szomorú jóslataival, s ha volt valami, a mi bosszantotta a derék hajósokat, csak az volt, hogy mindeddig még egyetlen bálna sem került az útjukba.

- Hova a pokol fenekére bújhattak ezek az állatok? - törte a fejét Coquebert hadnagy, a ki alig várta, hogy eggyel találkozzanak.

- Bizonyosan a Kuruli-szigetek mögé menekültek a vihar elől, - biztatta őt Allotte hadnagy.

Ebben mindnyájan megnyugodtak, s mivel a szél kedvező volt, a hajó pedig gyorsan haladt, senki sem panaszkodott többé.

Augusztus 21-én már láttak néhány vészmadarat is, biztos jeléül annak, hogy a part alig lehet kétszáz mérföldnyinél messzebb, s a legénység fütyörészve, vígan végezte dolgát. Ebéd után egy óra tájban a tisztek mind fönt beszélgettek a hajó-hídon, midőn Heurtaux kapitány hirtelen fölkiáltott:

- Mi az amott nyugatra?

Mindnyájan oda tekintettek... Valami hosszú, feketés szalag úszott, libegett a vízen és kanyarogni mozogni, látszott... Lehetett vagy harmadfélszáz láb hosszú és negyven-ötven láb széles.

- Nini! - tréfálkozott Allotte hadnagy, - hátha ez lesz a Cabidoulin mester nagy tengeri kígyója?

A kádár maga ott állt a hajó orránál és a nyakát előre nyújtva merően nézte a furcsa valamit.

- Nézze meg, orvos, mi az? - szólt Bourcart kapitány, odanyújtva a messzelátóját.

Filhiol orvos sokáig merően nézte s aztán így szólt:

- Valami zátony lesz, a melyet egészen elleptek a tengeri madarak.

- A tenger itt oly mély, hogy sehol sincsen zátonya, - felelte Bourcart kapitány. - Ezt bizonyosan tudom.

- Különben is látni, hogy az a szalag mozog - tette hozzá Coquebert hadnagy.

A kádár körül öt-hat matróz csoportosult és szintén némán bámulta a mozgó, kanyargó szalagot.

- No, öreg: mi az? - kérdezte a vitorlamester Cabidoulintől. - Talán bizony...

Cabidoulin János Mária nem felelt, de ijedt arczáról lerítt a felelet, hogy igenis: ez a tengeri kígyó!

A szörnyeteg - úgy van: ez volt a tengeri kígyó! - körülbelül három mérföldnyire kanyargott, siklott a tenger színén. Fején - ha ugyan feje volt az a magasan kiálló roppant gömb, hosszú sörény látszott libegni, épp úgy, mint a hogy a norvég legendák leírják a szörnyű tengeri kígyót.

Hátha ez a rémes, iszonytató szörnyeteg riasztotta el a bálnákat erről a vidékről?...

E pillanatban az egész legénység, mint egyetlen ember fölordított:

- A tengeri kígyó!... a tengeri kígyó!...

És, mintha mindnyájukat megbűvölte volna a szörnyeteg, senki sem bírta levenni róla a szemét.

- Kapitány, - szólt most Allotte hadnagy, - próbáljuk megcsípni ezt az állatot... Fogadok, hogy legalább háromszáz hordó zsírja lesz!...

A mióta nézték, a szörnyeteg vagy félmérfölddel közelebb jött a hajóhoz, valószínűleg a tengeráramlattal. Most már jobban lehetett látni gyűrűit, kígyózó mozgását, roppant torzon-borz fejét, melyet mintha magasra föltartott volna, míg hosszú farka zegzugosan kanyargott a vízben...

Allotte hadnagy egyre könyörgött Bourcart kapitánynak, hogy hadd szálljon csónakba s hadd üldözze a szörnyeteget... A kapitány habozott... De, midőn Heurtaux kapitány és Coquebert hadnagy is kérni kezdték, végre beleegyezett, hogy két csónakot vízre bocsássanak.

- Micsoda?! - rémült el Cabidoulin mester, - hát azt akarja, hogy...

- Úgy van, azt akarom, hogy megtudjuk mi az.

- Menj velük te is! - kötődött Ollive mester.

A kádár sarkon fordult s nem felelt. Annyit emlegette a tengeri kígyót, hogy most már szinte még jobban félt tőle.

Ez alatt vízre bocsátották a két csónakot; az egyikbe Allotte hadnagy, a másikba Heurtaux kapitány ült. Rajtuk kívül négy-négy evezős matróz és egy szigonyos ült mindegyik csónakba.

- Óvatosság és vigyázat! - intette őket Bourcart kapitány.

Aztán a két csónak elindult a szörnyeteg felé... A hajón maradtak lélegzetüket vissza fojtva vizsgálták társaikat, a kik lassan, szinte lappangva közeledtek a tengeri kígyóhoz... Nemsokára csak kődobásnyira voltak tőle s ekkor minden perczben várták, hogy a szörnyeteg hirtelen fölemelkedik és rájuk rohan...

De nem ez történt. A két csónak egyszerre csak egész bátran egyenesen a csodás állatnak fordult, s hozzá érve kötelekkel kezdte megkötözni, hogy majd a hajóhoz vontatja...

- Mi volt ez?... Ez a tengeri kígyó?...

Semmi egyéb, mint egy óriási alga, vagy tengeri moszat, a melynek szálas, bozontos gyökerét a szörnyeteg fejének nézték: - ugyanaz történt a Saint-Enoch legénységével is, a mi a Fekinggel, mely 1844-ben szintén tengeri kígyónak nézett egy ilyen algát.

Most aztán kitört Ollive mesterből a gúny.

- No, öreg! - fordult Cabidoulinhez, - itt a te híres tengeri kígyód!... Egy csomó hitvány fű!

- Látom, hogy ez fű, - felelte a kádár komoran, - de csak vigyázz, hogy az igazi tengeri kígyóval is ne találkozzunk!

A Kuruli-szigetek nagyobb része kicsiny és lakatlan, mert sziklás és homokos földje mit sem terem. A nagyobbak közül egy-kettő erdős és termékeny; ezeken laknak is. A szigetcsoport déli lánczolata a japáni birodalomhoz tartozik, az éjszaki szigetek pedig Oroszországhoz tartoznak és lakói kamcsatkaiak.

Megkerülvén a Lopatka-fokot, Kamcsatka-félsziget legdélibb csúcsát, a Saint-Enoch keresztül vágott a Kuruli-szigeteken és augusztus 23-ikán, harminczhat napi hajózás után, végre elért a rég óhajtott szibíriai vizekre. Mindenki remélte, hogy a czetvadászat itt épp oly eredményes lesz, mint volt Új-Zeeland körül, s két hónap múlva már megint Vancouver-szigetén lesznek.

Mivel Nikolajevszk, az Amur-tartomány fővárosa, mely csaknem a hasonló nevű folyam torkolatánál épült, élénk forgalmú piacz, ezen a tengeren sok hajó megfordul s a Saint-Enoch is látott néhányat. Valószínűleg mind czetvadászhajók voltak s épp úgy a jó szerencsére vártak, mint a Saint-Enoch.

Ez a jó szerencse azonban csak nem kínálkozott. Azaz hogy igen: az őrt álló matrózok négy, öt, tíz bálnát is láttak egymás után fölbukni a vízből; de mire üldözésükre indultak, oly nyomtalanul eltűntek, mintha maga a tenger nyelte volna el őket.

A legénység nagyon bosszankodott, de bosszankodtak a tisztek is. Bourcart kapitány, a ki járatos volt ezekben a vizekben, elhatározta, hogy a Csantar-szigetekhez vitorlázik, a hol az elmúlt években mindig szerencsésen vadászott. Kedvező szelük lévén, augusztus 29-dikén értek oda s a kapitány a Finisto-öbölben akart horgonyt vetni.

Itt azonban nagy szerencsétlenség történt.

Már alkonyodott, mikor odaértek s a tenger erősen hullámzott. A legénység leeresztette a horgonyt s mikor érezték, hogy feneket ért, öt matróz fölszaladt a kötél-létrákon, hogy begöngyölje a vitorlákat. Az egyik éppen a keresztvitorla-rúdon állt és bontogatta a vitorla-kötelet, mikor a visszafelé hátráló hajó horgonyláncza feszülni kezdett; az útjában megállított hajó nagyot rándult... a szerencsétlen matróz elvesztette az egyensúlyt, lebukott a vitorlarúdról, egyenesen a hajó párkányára s onnan belefordult a tengerbe.

Rögtön leeresztették a csónakokat és keresni kezdték a boldogtalant... Sehol sem látták!... Valószínű, hogy ráesvén a hajó-korlátra, súlyosan megsebesült s eszméletlenül merült el a tengerbe, a honnan föl sem bukott többé!

Késő éjszakáig keresték, de hasztalanul. A tenger nem adta vissza zsákmányát: - ez volt az első áldozat, a ki soha többé nem látja viszont az édes hazát!

A legénységet mélyen megdöbbentette ez a baleset. Legjobban oda volt Cabidoulin mester, a ki egyre fejcsóválva dörmögte:

- Hát csakugyan rosszra fordul a dolog?

Több nap múlt el s ha láttak is nagy néha egy-egy bálnát, sehogy sem férhettek a közelébe. Egy reggelen Coquebert hadnagy, a mint végig nézett a szemhatáron, meglepetve kiáltott föl:

- Nini!... Hát ez is itt van!?

- Kicsoda? - kérdezte Heurtaux kapitány.

- A Repton!

Valóban az volt: az angol czetvadász-hajó, a mely oly durván és neveletlenül bánt velük a Margit-öbölben.

- Vigye el az ördög! - kiáltott föl Allotte hadnagy bosszúsan.

- Ennek se sok szerencséje lehetett, - mondta Bourcart kapitány. - Látszik rajta, hogy majdnem üres: egészen fönt jár a vízen.

A tengerpartnak az a része, a hol a Saint-Enoch horgonyzott, lakatlan ugyan, de a hegyekből lejárnak a kamcsatkaiak fát vágni és halászni. Tőlük nem kellett félni, de annál jobban óvakodni kellett a medvéktől, melyek csapatostól jöttek ki a rengeteg erdőkből és az embert is megtámadták. Ezért a legénység, ha fáért ment az erdőbe, mindig vitt magával puskát és lándzsát, hogy védelmezhesse magát, ha a medvék megtámadnák.

Még eddig egyetlen egy bálnát sem ejtettek el s úgy látszott, hogy a vadászat teljesen eredménytelen lesz a Csöndes-tengernek ebben a részében.

- Ha legalább tél volna, - mondta Heurtaux kapitány - kárpótolhatnók magunkat a borjú-fókákkal...

- Fájdalom, hogy a tél csak pár hét múlva köszönt be, - felelte Filhiol orvos - s akkor mi már nem leszünk itt.

- Tudom, tudom... csak az bánt, hogy épp oly üresen kell elmennünk, mint a hogy ide jöttünk.

Szeptember 4-ikén Coquebert hadnagy egy döglött bálnára akadt. Odavontatták a hajóhoz, földarabolták, kisütötték a zsírját: de mindössze csak negyvenöt hordó zsírt adott. Nevezetes volt, hogy ezt az állatot nem szigony ölte meg, hanem egy mély harapás, melyet valami czápa ejthetett rajta.

Bourcart kapitány azonban még nem vesztette el minden reményét. Fölhúzatta a vasmacskát és a kamcsatkai félsziget mentén kezdett czirkálni, várván a jó szerencsét. Itt megint találkozott a Reptonnal, a mely ugyanily módon vadászott.

Ettől fogva két csónakot minden reggel vízre bocsátottak, hogy minél nagyobb területen hajszolhassák, kereshessék a bálnákat. Nem volt megszabva, hogy meddig mehetnek és mikor térjenek vissza, csak azt a parancsot kapták, hogy együtt maradjanak, mert így könnyen segíthetnek egymáson, ha baj érné valamelyiket. Ha rájuk esteledett, mielőtt a hajóhoz érhettek volna, kikötöttek valahol a parton s ott ütöttek tanyát reggelig.

Egy délután, a mikor Heurtaux kapitány és Allotte hadnagy czirkáltak a két csónakban, úgy négy óra tájban több fölszálló vízsugarat láttak meg, vagy három mérföldnyire.

- Bálnák! - kiáltott föl a hadnagy.

Kétségtelen, hogy azok voltak; de mivel már egészen beesteledett, nem lehetett a bálnák megtámadására és üldözésére gondolni. Különben sem lett volna okos dolog az elhamarkodott támadással elriasztani a bálnákat s ezért Heurtaux kapitány kiadta a parancsot, hogy ki kell kötni a parton.

- Holnap kora reggel megkezdjük a vadászatot! - tette hozzá.

A szárazra érve mindjárt találtak egy barlangot; hamarosan megvacsoráltak s aztán fáradtan leheveredtek a homokra, jól betakarózva pokróczokkal, de Heurtaux kapitány elővigyázatból lándzsával és szigonnyal fölfegyverzett őrt állított ki, hogy a medvék meg ne lepjék az alvókat; ezt az őrt minden két órában fölváltották.

Másnap már kora hajnalban ismét csónakba ültek és kieveztek a tengerre. Csúnya, ködös idő volt, a mi nem ritkaság nyárutó felé ezen a vidéken, úgy, hogy alig láthattak félmérföldnyire. Szerencsére a felkelő nap széttépte a köd fátyolát s ekkor mindjárt meg is pillantottak egy bálnát, mely alig három mérföldnyire lehetett tőlük.

A két csónak óvatosan, lassan közeledett a roppant nagy állathoz, mely hol lebukott a víz alá, hol pedig magasra lövellte orrából a vizet. Először Allotte hadnagy csónakja ért hozzá oly közel, hogy a szigonyos ráhajíthatta fegyverét, de az óriás bálna oly gyorsan bukott le, hogy a szigony zsinegje kisiklott a hadnagy kezéből. Mire az állat fölbukott, már Heurtaux kapitány csónakja is odaért: a szigonyos megsebezte a vizet fecskendező bálnát, a mely hamar fáradni kezdett; majd mikor Allotte hadnagy teljes erejéből belevágta szekerczéjét a bálna egyik úszójába, a halálra sebzett állat vörös vízsugarat lövellt föl orrából s pár pillanat múlva, nagyobb vergődés nélkül fölfordult.

Most már csak oda kellett volna vontatni a hajóhoz, de ez nehéz dolog volt, mert a Saint-Enoch legalább hét-nyolcz mérföldnyire lehetett tőlük, a parthajlás mögött, úgy, hogy nem is látták.

- Allotte hadnagy, - szólt Heurtaux - ön most menjen vissza mindjárt Bourcart kapitányhoz és mondja meg neki, hogy jöjjön el értünk. Talán még ma este oda ér; de ha nem, mi itt várjuk, akármily későn jönnek is.

- Helyes, - felelte a hadnagy - ezt a roppant tömeget úgy sem bírnók odavontatni két csónakkal.

Allotte hadnagy tehát elment a hajóért, Heurtaux kapitány pedig ott maradt az elejtett bálna mellett. Mivel a zsákmányt nem hagyhatta el, nem is mehetett ki a partra aludni s elhatározta, hogy ébren virraszt a csónakban.

Öt óra tájban oly sűrű köd ereszkedett a tengerre, hogy alig lehetett száz ölnyire látni.

- Csak Allotte hadnagy el ne tévedjen! - aggódott a vitorlamester.

- Eddig már bizonyosan oda is ért, - felelte Heurtaux kapitány. - Csak az a bosszantó, hogy a parancsnok nem indulhat el ebben a sűrű ködben.

Előszedték az eleséges zsákot, jól megvacsoráltak s azután az őr kivételével mindnyájan lefeküdtek a csónak fenekére aludni.

Bár a szél végképp elállt, az éjszaka még sem volt teljesen nyugodt és csöndes. Éjfél után egy óra tájban a csónak oly hevesen kezdett himbálózni, hogy óvatosságból még egy kötéllel oda kötözték a bálnához.

Mitől hullámzott ily erősen a tenger?... Senki sem tudott rá felelni... Heurtaux kapitány attól tartott, hogy valami nagy gőzös jár arra, s féltében, hogy beléjük ne ütközzék, rögtön hevesen tülköltetni kezdett.

De semmi felelet sem hangzott az intő szóra, s nem lehetett hallani a gőzös zakatolását, a csavar forgásának lüktető zaját sem.

A tenger rejtélyes hullámzása körülbelül negyven perczig tartott s közönkint oly erőszakos volt, hogy Heurtaux kapitány már-már ott akarta hagyni a bálnát.

Végre a hullámzás alább hagyott, s az éjszaka többi része nyugodtan, baj nélkül telt el.

De Heurtaux kapitány nem bírta kiverni fejéből ezt a rejtélyes hullámzást... Mi okozhatta?... Aligha gőzös, mert akkor nem tartott volna ily sokáig. És aztán, neki legalább, úgy rémlett, hogy mély, hatalmas hörgést, afféle horkolásfélét is hallott, a mi éppen nem hasonlított a gőzös zuhogásához...

A hajnal megint ködös volt és a Saint-Enochot nem lehetett látni. Kilencz óra tájban a köd szétfoszlott, s ekkor mindjárt megpillantották a hajót, mely lassan közeledett. Dél tájban már oda vontatták a bálnát hozzá és erősen megkötözték, de csak másnap fogtak hozzá a földarabolásához. Két napi munka után elvégezték a halzsír-olvasztást: összesen százhuszonöt hordóval lett.

A következő hét nem volt ily szerencsés; két igen kis bálnát ejtettek el s találtak hármat döglötten, de ezek úgy össze-vissza voltak marczangolva, hogy semmi hasznukat sem vehették.

Mi történhetett velük?... Miféle félelmetes, szörnyű ellenség tehette őket így csúffá?... Senki sem tudta megmondani.

A vadászati idő már vége felé járt; szeptemberen túl egy czetvadász-hajó sem marad a szibíriai tengereken. A hideg már kezdett csípős lenni s a hőmérő higanya leszállt a fagypont körül. A hideg pedig rendesen meghozta a vihart, a partokat beszegte a jég s ilyenkor már menekülni kellett az Okhoczki-tengerről.

A többi hajók már mind vagy elmentek, vagy készülődtek. Még a Repton is útnak indult kelet felé, s valószínűleg a Kuruli-szigetcsoport lánczán át igyekezett haza. Úgy látszott, hogy a Saint-Enochnak is mennie kell, ha csak itt nem akar rekedni, pedig összesen csak ötszázötven hordó halzsírja volt, - még egy harmada sem annak, a mennyi belefért.

- Azt hiszem, - szólt Heurtaux kapitány szeptember 30-ikán, - hogy most már nincs mit keresnünk itten.

- Ez az én hitem is, - felelte a parancsnok: - sietnünk kell, míg a Kuruli-szigetek átjárói be nem fagynak.

- Tehát visszamegyünk Vancouver szigetére? - kérdezte Filhiol orvos.

- Azt hiszem, vissza; de előbb Kamcsatkában megpihenünk.

Kamcsatkában azért is meg kellett állniok valahol, mert élelmiszereik már fogytán voltak. Szükség esetén, ha megkésnek, telelhetnek majd Pietropavlovszk kikötőjében is.

A Saint-Enoch tehát dél-keletnek fordult a kamcsatkai part mentén s megkerülvén a Lopatka-fokot, éjszak felé haladt tovább. Október 4-én délután pedig szemben állt Pietropavlovszk kikötőjével.

Kamcsatka, ez a hosszú szibíriai félsziget, melyet a hasonló nevű folyó öntöz, az Okhoczki-tenger s az éjszaki Jeges-tenger közt fekszik. A tartomány 1806 óta az oroszok birtoka. Nem nagyon népes, minden négyzet km-re alig egy lélek esik s a földje sem igen termékeny. Nyugati partján több természetes kikötő van, köztük legfontosabb Pietropavlovszk, mely körülbelül 250 kilométernyire fekszik a Lopatka-foktól.

Ebben a kikötőben vetett horgonyt a Saint-Enoch október 4-ikén öt óra tájban délután. A Repton már megelőzte és szintén ott horgonyzott az Avacsa-öbölben.

A tágas öblöt roppant hegyláncz veszi körül, melyben sok a tűzhányó. Maga a város szerényen meghúzódik a hatalmas sziklák aljában, s hozzájuk mérten igazi gyerek-játékszernek látszik. Akkoriban a házak legnagyobb része még fából volt, de volt a kis városnak két szobra is: egyik a dán Behring, a másik a franczia Lapérouse dicsőségét hirdette. Mind a kettő bátor, tudós tengerész volt, s a Jeges-tenger egy-egy csatornája őrzi nagy fölfedezéseik emlékét.

Bourcart kapitány csak addig akart Pietropavlovszkban időzni, míg friss húst szerez; azt, hogy hol fognak telelni, még nem határozta el, pedig már ideje lett volna, mert körmükre éghetett a dolog.

- Nem szeretnék itt telelni, - mondta Heurtaux kapitánynak; - ámbár tudom, hogy az Avacsa-öböl nem fagy be soha.

- Talán szeretne ismét Vancouverbe menni?

- Miért ne?... ott most jó ára van a halzsírnak... Igaz, hogy nem sokat viszünk a piaczra, de mégis...

- S akkor ott telelnénk Victoria kikötőjében? - kérdezte Heurtaux kapitány.

- Azt még magam sem tudom... Odáig hat hét az út... Ki tudja, nem találkozunk-e még néhány bálnával? Hisz sem az Okhoczki-tengerben, sem a Margit-öbölben nem igen sokat láttunk: valahol tehát csak rájuk kell akadnunk!

- Hátha a Behring-szorosba menekültek?

- Az lehet; de oda már nem mehetünk utánuk, mert a tél rohamosan közeledik, s oda fagyna a hajónk.

- Nem lenne-e jobb ismét Új-Zeelandba menni?

- Gondoltam erre is, - felelte Bourcart kapitány: - de egyelőre csak menjünk Vancouverbe; ott aztán majd végleg határozunk.

A legénység, mikor megtudta Bourcart kapitány terveit, rögtön bele nyugodott, csak Cabidoulin János Mária volt elégedetlen. A vitorlamester, a ki szeretett vele kötekedni, észre vette ezt s mindjárt bosszantani is kezdte:

- Tudom, öreg, hogy örülsz ennek az új útnak!

- Bolond volnék, ha örülnék! - felelte mogorván a kádár.

- Ugyan miért?

- Mert az út Vancouver felé nem biztos ilyenkor.

- Hát jobb szeretnél itt telelni Pietropavlovszkban?

- Azt sem.

- Hanem?...

- Hanem legokosabb lenne, ha egyenesen haza felé fordítanánk a Saint-Enoch orrát!

A vitorlamester fölkaczagott és vállat vonva odább ment, hogy sürgesse a legénységet, a mely szorgalmasan dolgozott az utazás előkészületein. Látták, hogy a Repton is készülődik az útra; hogy hová megy, senki sem tudta, de nem is törődött vele.

Filhiol orvos sokat kóborolt a parton és a városban. Érdeklődve tanulmányozta a bennszülött lakosságot, mely éppen nem hasonlított a szemben fekvő Aljaszka törzseihez. Széles vállú, zömök emberek voltak, pofacsontjaik nagyon kiállók, az orruk tömpe és laposra nyomott, a hajuk fekete: egész külsejök nem valami kellemetes az európai szemnek. Állatbőrből készült nadrágot és ködment viseltek úgy a nők, mint a férfiak; a tehetősebbeknek volt színes vitorlavászon ingük is. Hanem mindnyájan oly egészségesek voltak, mint a makk, úgy, hogy Filhiol orvos alighanem éhen halt volna köztük.

Október 6-ikán a Saint-Enoch legénységének nagyobb fele, a vitorlamester, Cabidoulin és a hajóács vezetésével kiment a parti hegyek erdejébe fát vágni. A Repton legénysége ugyane czélból már szintén kivonult: s bár a francziák igyekeztek távol maradni tőlük, mégis megesett, hogy összetalálkoztak, s egy kidőlt fatörzs miatt mindjárt össze is tűztek.

Mindegyik fél magának akarta lefoglalni a fatörzset, a melynek birtokáért hevesen czivakodtak, - egyelőre csak szóval: de érezni lehetett, hogy a szavakat mihamar tettek váltják föl.

Csakugyan: a Repton félig részeg hajóácsa durván félre lökte az egyik franczia matrózt. Ez rögtön torkon ragadta az angolt, letépte fejéről a sipkát és dühösen felkiáltott:

- Ha a Repton nem köszöntötte a Saint-Enochot, legalább te süvegelj meg bennünket!

- Úgy van! Jól van! - kiabáltak a francziák.

A két hajó legénysége szemtől szembe állott, készen egymásra rohanni. Szerencsére Stroke, az angolok hadnagya, és Ollive, a franczia vitorlamester közbeléptek, s megakadályozták a verekedést, a mely aligha folyt volna le vérontás nélkül. Így csak még néhány szilaj káromkodás hangzott el, s aztán mind a két hajó legénysége dúlva-fúlva dolgozott tovább.

Midőn a Saint-Enoch legénysége este hazatért s Ollive mester elmondta a dolgot Bourcart kapitánynak, ez csak ennyit mondott:

- Szerencse, hogy pár nap múlva indulunk, különben még rossz vége lehetne a dolognak.

Előbb azonban történt valami. Október 8-ikán, ámbár az idő szép, csöndes volt, a kint halászó kamcsatkaiak egyszerre csak őrült sietséggel igyekeztek bemenekülni a kikötőbe. Nagyobb részük ott hagyta veszni hálóját, mindenét, s csak a bőrét akarta megmenteni.

Mi volt az általános riadalom oka?

Fél mérföldnyire az öböltől irtózatos tengeri szörnyeteg rémítette meg a halászó csónakrajt. A mesebeli állat a víz színén úszott s farkával hevesen paskolta a tengert. A halálra ijedt halászok szerint legalább háromszáz láb hosszú és tizenöt-húsz láb széles volt; a fején bozontos sörény volt, a közepe táján föl volt fújódva és iszonyú nagy ollói is voltak, mint a ráknak.

A megdöbbentő hír villámgyorsan terjedt el a kikötőben. Bourcart kapitány aggodalmasan hallgatta a hihetetlen újságot, és gondolkodóba esett... Vajjon nem ez a szörnyeteg riasztotta-e el a bálnákat a Csöndes-tenger e részéről?... S vajjon nincs-e igaza Cabidoulin János Máriának, hogy hisz a tengeri kígyóban, vagy más efféle szörnyetegben?

Sokat vitáztak ezen a kérdésen a Saint-Enoch födélzetén. Filhiol orvos, Heurtaux kapitány, a parancsnok és Ollive mester hallani sem akartak a tengeri szörnyetegről; a két hadnagy ellenben habozott, hogy higyjen-e, vagy sem, a legénység kilencz-tizede pedig föltétlenül elhitte, hogy csakugyan a tengeri kígyó úszkál az öblön kívül.

- Nekünk mindegy, - mondta Heurtaux kapitány vállat vonva: - akár igazán látták azt a tengeri kígyót, akár csak álmodták, azt hiszem, az utazásunkat nem halasztjuk el miatta?

- Szó sincs róla! - felelte Bourcart kapitány: - sőt holnapután okvetlenül indulunk.

Ollive mester megvitte a hírt a legénységnek s szokása szerint ismét kötődött a kádárral.

- No, öreg, - mondta gúnyosan: - akár tengeri kígyó, akár nem: már mi csak utazunk!

- Csak aztán meg ne bánjuk! - felelte a kádár komoran.

- Eh, a ki gyáva, maradjon otthon!

- Én nem vagyok gyáva, - szólt a kádár halkan: - de a mi igaz, az igaz!... A tengeri kígyó itt bujkál közelünkben.

- No hát majd a szeme közé nézünk! - viszonzá Ollive mester.

- Isten ne adja! - felelte Cabidoulin János Mária babonás félelemmel és keresztet vetett magára.

Ez alatt a félelem végképp úrrá lett Pietropavlovszkban. A kamcsatkaiak úgy kerülték a tengert, mint a pokol tornáczait s csak abban reménykedtek, hogy a két hajó, a Saint-Enoch és a Repton, vagy elpusztítja a tengeri kígyót, ha útjába kerül, vagy pedig a szörnyeteg nyeli el őket, s jóllakván velük, odább áll.

Október 10-ikén mind a két hajó egyszerre szedte föl vasmacskáit, hogy a tenger apályát fölhasználva elhagyhassa a kikötőt. Mind a kettő keletnek fordult s oly közel haladt egymás mellett, mintha jó barátokként mentek volna a közös úton!...

A két hajó tisztjei, mi alatt hajóik lassan vitorláztak kifelé az öbölből, folyton vizsgálták messzelátóikkal a tengert, de a csöndesen ringó habfodroknál egyebet nem láttak rajta.

A Saint-Enoch lassankint elvált a Reptontól, mely jobban éjszak felé fordult, mintha a Behring-szoros felé tartana, és nem sokára már oly messze volt a franczia hajótól, hogy csak kis csónaknak látszott a derült szemhatáron.

Három nap múlt el már az indulás óta, s a rettenetes tengeri kígyónak sehol semmi nyoma sem volt. De nem volt nyomuk a bálnáknak, busaszöketőknek sem, és Bourcart kapitány, a kit nagyon bántott, hogy csak harmadrészben tölthette meg hajóját, egyre ezen a különös, megfoghatatlan dolgon évődött.

- Hova a pokolba rejtőzhettek ezek a bálnák? - bosszankodott egy este, a mint vacsora után borozgattak. - Más esztendőkben hemzseg ez a tenger a czetektől, s most egyetlen eggyel sem találkozunk!

- Valószínűleg máshol húzódtak meg, - mondta Filhiol orvos, - mert a tenger aligha nyelte el őket...

- A tenger nem, - felelte Allotte hadnagy, - de lehet, hogy valami félelmes tengeri szörnyeteg...

- Ugyan, hadnagy! - nevetett az orvos, - talán csak nem hisz ebben a mesében?... Azok a babonás kamcsatkaiak azt sem tudják mit beszélnek!... Bizonyosan káprázott a szemük! Háromszáz láb hosszú tengeri kígyó!... Ki hihetné el ezt a badarságot?

Pedig a Saint-Enoch födélzetén többen elhitték ezt a «badarságot» és Cabidoulin mester annyit tudott róla mesélni, hogy a legénységnek néha ugyancsak borsózott tőle a háta.

- Ugyan ne beszélj ilyen ostobaságokat, öreg! - szokta őt feddeni a vitorlamester, ha már megunta hallgatni a rémmeséket.

- Ostobaság? - csattant föl a kádár sértődve, - csak vigyázz, hogy mi is ne találkozzunk vele!

- No, öreg, - kötődött a vitorlamester, - fogadjunk egy pint rumba, hogy soha sem látjuk meg a tengeri kígyónak még a farkát sem!

- Akár száz pintbe is fogadhatsz: úgy sem kell megfizetned soha!

- Ej no! és ugyan mért nem?

- Mert soha sem látjuk meg többé Havret... sem semmi más kikötőt!

A legénység csüggedten oszlott szét dolgára és sokan voltak, a kik szentül elhitték a babonás kádár szavait. Pedig a tenger csöndes, sima volt, s a meddig a szem látott, semmi sem zavarta a víztükör egyhangú sivatagát.

Az árboczokon fölváltva őrködött két-két matróz, s ha az őrködés sora Cabidoulinra került, nemcsak hogy mind a két szemét kimeresztette, hanem még ernyőt is csinált fölébük a két kezéből, hogy jobban lásson. Annyira elfoglalta az őrködés, hogy nem is felelt, ha hozzá szóltak, csak a fogai közt dünnyögött egyre.

Október 13-ikán délután három óra tájban az őrt álló matróz hangosan lekiáltott az árboczról:

- Bálna szél alatt hátul!

Mind oda néztek s a tisztek legott elő szedték messzelátóikat... Délkelet felé valóban egy fekete tömeg ringott a vízen, de egészen mozdulatlan volt.

- Hátha valami fölfordult hajónak a feneke? - mondta Heurtaux kapitány. - Úgy látszik, nem mozdul.

- Lehet, hogy alszik, - felelte Allotte hadnagy.

- Vagy megdöglött, - tette hozzá Bourcart kapitány elgondolkozva, - hisz annyi döglött bálnát találtunk az utóbbi időben!...

- De azért talán megnézhetnők? - szólt Coquebert hadnagy, s látszott rajta, mennyire szeretne már indulni.

- Hogyne! - felelte a parancsnok.

Heurtaux kapitány s a két hadnagy csónakját azonnal vízre bocsátották, s a három tiszt legott a zsákmány felé evezett, mialatt a Saint-Enoch szép lassan szintén arra felé fordította az orrát.

- Ha csakugyan bálna és alszik, - mondta Heurtaux kapitány, - akkor könnyen elbánunk vele.

A három csónak együtt maradt mindaddig, míg vagy mérföldnyire értek a bálnától; ekkor kissé szétváltak, közbe fogván az állatot, hogy elvághassák az útját, ha menekülni akarna. De erre az elővigyázatra nem volt szükség, s Heurtaux kapitány, közelebb érve az állathoz, föl is kiáltott:

- No, ez ugyan meg nem szökik előlünk!

- Sem föl nem ébred! - tette hozzá Coquebert hadnagy, - hisz megdöglött!

- Azért csak kötözzük meg és vontassuk a hajóhoz, - mondta Allotte hadnagy, - talán lesz száz hordó zsírja.

Valóban, lehetett is ennyire számítani, mert a bálna roppant nagy állat volt. De mikor a három csónak egészen oda ért hozzá, megdöbbenve látták, hogy mély seb tátong a dögnek bal oldalán s a belei kifordulva a vízen úsznak; azon kívül farka egy része is hiányzott, húsát-háját pedig már úgy átjárta a tenger vize, hogy semmi hasznát sem vehették.

- Kár, hogy már későn találtuk meg! - szólt Heurtaux kapitány.

- Hát nem is visszük haza? - kérdezte Allotte hadnagy.

- Minek? - felelte a vitorlamester, - fele úgyis elmaradna az úton, s a többivel sem tudnánk mit csinálni.

- Vissza a hajóra! - parancsolta Heurtaux kapitány.

Bourcart kapitány figyelmesen meghallgatta Heurtaux kapitány jelentését s aztán megkérdezte:

- Tehát nem szigony ölte meg azt a bálnát?

- Szó sincs róla, parancsnok. A szigony nem ejthet oly szörnyű sebet... Azt lehetne mondani, hogy összezúzta...

- Összezúzta?... kicsoda?... vagy micsoda?...

Heurtaux kapitány vállat vont és nem felelt. Oh, Cabidoulin mester bizonyára megfelelt volna a kérdésre: hogy a tengeri kígyó zúzta össze, a mely itt kóborol körülöttünk!...

Bourcart kapitány csüggedten csóválta a fejét. Sok szép reménye, mellyel Vancouverből elindult, mind füstbe ment; sem az Okhoczki-tengerben, sem itt nem talált zsákmányra s nyomorult harmadrész teherrel kellett visszamennie Victoriába!

Ollive mesternek sem tetszett az eset, de ő csak megvigasztalta magát egy-egy pohárka rummal:

- Nem mindig papsajt! - dörmögte