Hajnali fél háromkor a lövedék a hosszúság 30. fokának magasságában volt, 1000 kilométer távolságban a Holdtól, amelyet az optikai műszerek 10 kilométer közelségbe hoztak. Még mindig lehetetlennek tűnt, hogy a holdkorong valamely pontját elérjék. Barbicane semmilyen magyarázatot sem talált arra, hogy miért végez a lövedék viszonylag közepes sebességű keringő mozgást. Egészen közel volt már a Holdhoz, mégis ellenállt a vonzóerőnek, pedig ehhez igen nagy sebességgel kellett volna haladnia. Barbicane nem tudott még rájönni, mi lehet ennek az érthetetlen jelenségnek az oka. De ideje sem volt töprengeni. A holdtányér gyorsan suhant el alattuk, s az utasok egyetlen részletet sem akartak elszalasztani.

A holdtányér tehát hét mérföld közelségben látszott a messzelátókban. Mit látna egy léggömbben ülő megfigyelő ugyanilyen távolságból a Föld felszínéből? Senki sem tudja, mert a legmagasabb felszállások sem haladták meg a 8000 métert.

Pontosan leírjuk, mit látott Barbicane és két társa ebből a magasságból.

A holdkorongon nagy foltokban meglehetősen változatos színeződés mutatkozott. A Holddal foglalkozó tudósoknak eltérő a véleményük arról, hogy mi idézi elő ezt a színeződést. A színfoltok sokféle árnyalatúak, s elég élesen el vannak határolva. Julius Schmidt azt állítja, hogy ha a Földön lecsapolnák az óceánokat, a Holdon levő megfigyelő nem észlelne az óceánok és a szárazföldek medencéinek színárnyalatában oly élesen megkülönböztető eltérést, mint amely a földi megfigyelő számára a Holdon mutatkozik. Schmidt szerint a "tenger" elnevezésen ismert valamennyi nagy síkság színe sötétszürke, zölddel és barnával vegyítve. Egyes nagy kráterek is ezt a színeződést mutatják.

Barbicane ismerte a német holdtudósoknak ezt a véleményét, amelyben Beer és Mölder is osztozott. Megállapította, hogy a megfigyelések Schmidtet igazolják, egyes csillagászokkal szemben, akik azt állították, hogy a Hold felületén csak szürke színeződés van. Bizonyos térségeken a zöld szín egész világosan jelentkezett, ahogyan azt Julius Schmidt a Derű tengerénél és a Borús Évek tengerénél jelezte.

Barbicane nagy krátereket is megfigyelt, amelyek belsejében nem volt kúp; ezek a kráterek kékes színben csillogtak, mint a frissen csiszolt acéllemez. Ezek a színek magának a holdkorongnak voltak a valóságos színei, ellentétben egyes csillagászok állításával, akik szerint a színeződés a távcsövek tárgylencséjének tökéletlensége vagy a Föld légkörének közbeékelődése folytán keletkezik. Barbicane-nak a színeződés tekintetében nem volt semmi kétsége. Ő az űrön át figyelt, s megfigyeléseit semmiféle optikai torzulás nem hamisíthatta meg. Tényként állapította meg, hogy a Holdon többféle szín van, s ezzel a megállapítással a tudományos ismereteket gazdagította. Azt jelenti-e vajon ez a zöld színárnyalat, hogy a sűrű, alacsony légkörben tropikus növényzet tenyészik a Holdon? Erről még nem nyilatkozhatott.

Barbicane távolabb igen világosan kivehető vöröses árnyalatot látott. Ugyanezt az árnyalatot a Lichtenberg-kráter néven ismert, magánosan álló, gyűrű alakú hegy mélyén is megfigyelte. A Lichtenberg-kráter a holdkorong szélén, a Herciniai-hegység közelében emelkedik. Barbicane nem tudta felismerni, mi ez voltaképpen.

Nem volt szerencsésebb a holdtányér egy másik sajátságának megfigyelésénél sem, ennek sem tudta pontosan megállapítani az okát.

A következőről volt szó:

Michel Ardan, az elnök mellett állva, figyelte a Holdat. Egyszerre csak hosszú fehér vonalakat vett észre, amelyeket a Nap egyenest ráeső sugarai élesen megvilágítottak. Fényes barázdasor volt ez, de egészen más, mint amelyről Kopernikusz hajdan beszámolt. Ezek a barázdák egymással párhuzamosan vonultak.

Michel az ő szokásos magabiztosságával rögtön megállapította:

- Nézd csak! Szántóföldek!

- Szántóföldek? - mondta Nicholl vállvonogatva.

- Legalábbis meg vannak művelve - felelte Michel Ardan. - Pompás földművelők lehetnek ezek a Hold-lakók! S micsoda óriási ökröket fognak az ekék elé, hogy ilyen hatalmas barázdákat tudnak szántani!

- Ezek nem barázdák, hanem rianások - mondta Barbicane.

- Jó, mondjuk, hogy rianások - felelte Michel engedelmesen. - De mondd csak, mit értenek rianásokon a tudományos világban?

Barbicane nyomban elmagyarázta a társának, amit a holdrianásokról tudott. Tudta, hogy ott, ahol a Hold felületén nincsenek hegyek, mindenfelé észleltek ilyen barázdákat. A barázdák többnyire egyenként mutatkoznak, hosszúságuk 4 és 50 mérföld, szélességük 1000 és 1500 méter között váltakozik, szélük pedig pontosan párhuzamos. Ez minden, amit Barbicane tudott; nem ismerte sem a rianások keletkezését, sem mibenlétüket.

Barbicane rendkívül nagy figyelemmel vizsgálta messzelátóján át a rianásokat. Észrevette, hogy a partjuk nagyon meredek. A hosszú, párhuzamos vonulatokat az ember egy kis képzelőerővel holdbéli mérnökök építette erődítési vonalaknak nézhette volna.

Egyes barázdák zsinóregyenesek voltak, mintha csak mérőfonállal lettek volna kijelölve. Mások enyhe görbületet mutattak, de a szélük ezeknek is párhuzamos volt. Némelyek keresztezték egymást, vagy átszelték a krátereket. Egyesek a hegykoszorúval körülvett bemélyedéseket szántották át, így a Posidonius és a Petavius katlanát, mások meg a tengereket csíkozták, így a Derű tengerét.

A Hold felületének ezek a különös alakulatai természetesen erősen izgatták a Földön a csillagászok képzeletét. A Hold első megfigyelői nem fedezték fel a rianásokat. Valószínű, hogy sem Heveliusnak, sem Cassininak, sem Herschelnek nem volt róluk tudomása. Schröter volt az első, aki 1789-ben felhívta rájuk a tudósok figyelmét. Schröter nyomán a tudósok egész sora tette tanulmányozás tárgyává a rianásokat, így Pastorff, Gruithuysen, Beer és Mölder. Ma pedig hetven tudós foglalkozik velük. De ha meg is számlálták a rianásokat, még ma sem tudják, hogy voltaképpen micsodák. Biztosra vehető azonban, hogy semmi esetre sem erődítmények, sem pedig régi, kiszáradt folyómedrek. A Hold felületén levő gyenge vízfolyások ugyanis egyrészt nem vájhattak maguknak ilyen hatalmas lefolyókat, másrészt pedig ezek a barázdák gyakran igen nagy magasságban levő krátereken haladnak át.

Meg kell állapítanunk, hogy Michel Ardannak a rianásokkal kapcsolatban olyan ötlete támadt, amely - tudtán kívül - megegyezett Julius Schmidt felfogásával.

- Miért ne lehetne ez az érthetetlen, barázdáknak tűnő jelenség egészen egyszerűen: növényzet? - mondotta.

- Hogyan érted ezt? - kérdezte Barbicane.

- Ne indulatoskodj, tisztelt elnököm - felelte Michel. - Nem lehetséges, hogy ezek a mellvédnek tűnő sötét vonalak szabályosan kiképzett fasorok?

- Úgy látszik, nagyon ragaszkodsz ahhoz a te növényzet-teóriádhoz - mondta Barbicane.

- Én ahhoz ragaszkodom - vágott vissza Michel -, hogy megmagyarázzak valamit, amit ti, tudósok, sehogy sem tudtok megmagyarázni! Az én feltevésemnek mindenesetre megvan az az előnye, hogy rámutat arra, miért tűnnek el - látszólag vagy valóban - szabályos időközökben ezek a rianások.

- Mi volna ennek az oka?

- Az az oka, hogy a fák láthatatlanná válnak, amikor lehullatták lombjukat, s ismét láthatók lesznek, amikor kizöldülnek.

- Nagyon ötletes magyarázat, kedves cimborám - felelte Barbicane -, de elfogadhatatlan.

- Miért?

- Mert a Hold felületén voltaképpen nincsenek évszakok, s ezért a növényzetnél sem léphetnek fel azok a jelenségek, amelyekről te beszélsz.

A Hold tengelyének csekély elhajlása folytán a Nap magassága ott minden szélességen csaknem állandó. Az egyenlítői tájak felett a Nap szinte állandóan a zeniten van, és a sarkvidéki tájakon egyáltalán nem merül a látóhatár vonala alá. Ennek folytán az egyes tájakon vagy örökös tél vagy örökös tavasz, örökös nyár vagy örökös ősz van, mint a Jupiter bolygón is, amelynek tengelye szintén egészen kevéssé hajlik el a keringési pályasíktól.

Honnan erednek vajon ezek a rianások? Nehéz kérdés! Az bizonyos, hogy később keletkeztek, mint a kráterek és katlanok, mert egyes rianások a kráterek kör alakú hegyfalát áttörve nyomulnak a katlanba. Lehetséges tehát, hogy egykorúak a legújabb geológiai korszakokkal, s a természeti erők működése hozta őket létre.

Eközben a lövedék már elérte a Hold 40. szélességi fokának magasságát, s most már csak 800 kilométer távolságban volt az égitesttől. A messzelátók látóterében a tárgyak úgy mutatkoztak, mintha öt és fél mérföldnyi távolságban volnának. Ezen a ponton az utasok lába alatt a 805 méter magas Helikon emelkedett, bal felől pedig azok a közepes hegyek, amelyek az Esők tengerének egy kis darabját, az Írisz-öblöt határolják.

A Föld légkörének 170-szer átlátszóbbnak kellene lennie, mint amilyen a valóságban, hogy a csillagászok a Hold felületét teljesen megfigyelhessék. A lövedék azonban az űrben lebegett, s itt semmilyen közeg sem került a megfigyelő szeme és a megfigyelt tárgy közé. S ráadásul Barbicane most olyan közelségbe került a Holdhoz, amilyen közelségbe a leghatalmasabb távcsövek sem hozták mindeddig az égitestet: sem John Ross távcsöve, sem a Sziklás-hegységben felállított műszer. Rendkívül kedvezőek voltak tehát a körülmények, hogy tisztázzák a nagy kérdést: lakható-e a Hold? De Barbicane sem oldhatta meg a nagy rejtélyt. Nem látott mást, csak óriási, puszta síkságokat, észak felé pedig kopár hegyeket. Emberi kéz művének sehol sem látszott nyoma. Nem voltak romok sem, amelyek arról tanúskodtak volna, hogy valaha emberek éltek itt. Nyájakat sem látott, ami legalább valamely alsóbbrendű életre mutatott volna. Sehol semmi mozgás. Növényzetnek semmi nyoma. A Földre jellemző állat-, növény- és ásvány világból a Holdon csak az egyik: az ásvány világ jelenléte volt észlelhető.

- Ejnye! - szólalt meg Michel Ardan kissé csalódottan. - Hát nincs itt senki?

- Nincs bizony. Mostanáig senkit sem láttunk - mondta Nicholl. Egyetlen embert vagy állatot sem, de még csak egy szál fát sem. Ha a levegőréteg a mélyedések fenekére, a kráterek belsejébe vagy a Hold túlsó oldalára húzódott, egyebet voltaképpen nem is várhatunk.

- Hozzá kell még tegyem - mondta Barbicane -, hogy hét kilométernél nagyobb távolságból a legélesebb szem sem tud egy embert észrevenni. Ha vannak lakói a Holdnak, azok látják a mi lövedékünket, de mi nem látjuk őket.

Reggel négy óra tájt, az 50. szélességi fok magasságában, a lövedék már csak 600 kilométernyi távolságban volt a Holdtól. Bal felől egy hegylánc szeszélyes körvonala rajzolódott ki a ragyogó világosságban. Jobb felől pedig egy fekete lyuk látszott, mintha valami óriási sötét, feneketlen kút tátongana a Hold felszínén.

Ez a lyuk a Fekete-tó, a Plató volt, egy mély katlan, amelyet az utolsó negyed és az újhold közötti időben a Földről jól meg lehet figyelni, amikor az árnyékok nyugatról kelet felé esnek.

Kísérőnk felületén ez a fekete színárnyalat ritkán látható. Csak az északi féltekén, a Hideg-tengertől keletre levő Endymion-katlan mélyén és a Hold keleti szélén, az egyenlítőn levő Grimalda-katlan fenekén észlelték.

A Plato-hegykoszorú az északi szélesség 51. fokán és a keleti hosszúság 9. fokán van. Krátere 92 kilométer hosszú, és 61 kilométer széles. Barbicane örült volna, ha a lövedék függőlegesen halad el a hatalmas nyílás fölött; akkor kifürkészhette volna a mélyét, talán elleshetett volna valami titokzatos jelenséget. De a lövedék útjának nem tudott irányt szabni. Bele kellett törődnie, hogy arra mennek, amerre a lövedék viszi őket. A léggömböt sem kormányozhatja az ember, ha be van zárva a belsejébe - hát még az ágyúgolyót!

Reggel öt óra tájt a lövedék végre túlhaladt az Esők tengerének északi határán. Elmaradt mögötte balról a La Condamine- és jobbról a Fontenelle-hegy. A Holdnak ezt a részét, a 60. fokon túl, mindenütt hegyek borították. A messzelátók egymérföldnyi közelségbe hozták: ez a távolság kisebb, mint amely a Mont Blanc csúcsa és a tenger felszíne között van. Hegyormok és kráterek meredeztek mindenfelé a tájból. A 70. fok körül emelkedett a 3700 méter magas Philolaus, amelynek ellipszis alakú krátere 16 mérföld hosszú, és 4 mérföld széles.

A holdkorong ebből a távolságból igen különös látványt nyújtott. A szemlélő egészen más viszonyok között látta a tájat, mint a földi tájakat - s azoknál sokkal kevésbé árnyaltaknak tűntek.

Minthogy a Holdnak nincsen légköre, a légnemű réteg hiánya a már előbb elmondott következményekkel jár. A Holdon nincs hajnal, és nincs alkonyat; a nappalra hirtelen következik az éjszaka, s az éjszakára a nappal - mint ahogyan koromfekete sötétségben a lámpa meggyújtásánál s eloltásánál a fény a sötétséget s a sötétség a fényt követi. A Holdon nincsen átmenet hideg és meleg között; a hőmérséklet egyik percről a másikra a forrásban levő víz hőfokáról a világűr dermesztőén hideg hőmérsékletére süllyed.

A légréteg hiányának van még egy másik következménye is: ahová a napsugár nem ér el, ott abszolút sötétség van. A szétszórt fénynek nevezett földi jelenség, a levegőben szétszórt fény, amely a hajnalt és az alkonyától, az árnyékot és a félhomályt, a fény és az árny varázsos játékát létrehozza, a Holdon nem látható. Innen ered a sötét és a világos nyers ellentéte, amely két színt adhat csak: fehéret és feketét. Ha a Hold-lakó szemét a napsugarak ellen elernyőzi, teljesen feketének látja az égboltot, s úgy látja ragyogni a csillagokat, mintha koromsötét éjszaka volna.

Elképzelhetjük, milyen hatást tett ez a különös jelenség Barbicane-ra és a két barátjára. Látásuk teljesen megzavarodott. Nem tudták észlelni a tér különböző síkjainak viszonylagos távolságát. Ha egy tájképfestő vetődött volna ide a Földről, nem tudta volna ábrázolni a holdbeli tájakat, minthogy a fény és árnyék átmenetének a jelensége itt teljességgel hiányzott. Fehér lapon fekete tintafoltok - ez minden.

Ez a jelenség akkor sem módosult, amikor a lövedék a 80. fok magasságban már csak 100 kilométer távolságban volt a Holdtól. De még akkor sem, midőn reggel öt órakor alig 50 kilométer távolságban haladt el a Gioia-hegytől, amelyet a távcsövek egyharmad mérföld közelségbe hoztak. Már olybá tűnt, hogy csak ki kell nyújtaniuk a kezüket, s megérinthetik a Holdat. Elképzelhetetlen volt, hogy a lövedék ne ütközzék hamarosan neki az égitestnek, legalábbis a Hold északi sarkának, amelynek tündöklő gerince élesen rajzolódott ki a fekete égbolt hátterén. Michel Ardan ki akarta nyitni az egyik kémlelőablakot, s le akart ugrani a Holdra. 33 mérföldnyi zuhanás mindössze! Mi az neki? De hát hasztalan kísérlet lett volna, mert ha a lövedék mégsem érintkezik majd a bolygó valamelyik pontjával, úgy Michel sem érheti el a Holdat, mert a lövedék saját mozgása pályáján magával ragadja őt.

Ebben a percben, reggel hat órakor, láthatóvá vált a Hold sarkvidéke. Az utasok ekkor a holdtányérnak csak az egyik, élesen megvilágított felét látták; a másik felét elnyelte a sötétség. A lövedék egyszerre csak áthaladt a vakító fény és az abszolút sötétség határvonalán. Koromfekete éjszaka borult hirtelen az utasokra.

E hirtelen bekövetkező jelenség pillanatában a lövedék alig 50 kilométer távolságban haladt a Hold északi sarka mentén. Pár másodpercnyi idő sem telt, s már belemerült a világűr abszolút sötétségébe. Az átmenet minden árnyalata, a fénynek minden halványulása, a fényhullámok minden gyengülése nélkül, oly hirtelenül történt, mintha az égitest valami hatalmas fuvallatra egyszerre csak kialudt volna.

- Eltűnt a Hold! Elolvadt! - kiáltotta Michel Ardan egészen elképedve.

A ragyogó holdtányérnak valóban még csak a visszfénye, az árnyéka sem látszott. Teljes volt a sötétség, s a csillagok ragyogása még mélyebbnek tüntette fel a feketeséget. Ez volt a 354 és fél órás holdbéli éjszaka, amely az egész holdtányért ellepte. Ez a hosszú éjszaka abból keletkezik, hogy a Hold azonos idő alatt fordul meg a saját tengelye körül és a Föld körül. A bolygó árnyékkúpjába került lövedéket éppen úgy nem érték már a Nap sugarai, mint a holdkorong láthatatlan részének pontjait.

A lövedék belsejében tehát teljes volt a sötétség. Az utasok egymást sem látták. El kellett oszlatni a sötétséget. Bár Barbicane takarékoskodni kívánt a gázzal, amelyből csak korlátolt mennyiségű tartalékjuk volt, de minthogy a Nap most nem ragyogott, kénytelen volt ehhez a költséges mesterséges világításhoz folyamodni.

- Ördög vigye a Napot! - kiáltott fel Michel Ardan. - Kénytelenek vagyunk a gázt pocsékolni, mikor a Nap ingyen is onthatná ránk a sugarait!

- Ne bántsd a Napot! - mondta Nicholl. - Nem a Nap tehet róla, hogy sötétségben vagyunk, hanem a Hold, mert odaterpeszkedett, mint valami ellenző, közénk meg a Nap közé.

- Igenis, a Nap tehet róla! - erősködött Michel.

- Nem, hanem a Hold! - vágott vissza Nicholl.

Barbicane vetett véget a fölösleges vitának, mondván:

- Barátaim, sem a Napot, sem a Holdat nem okolhatjuk a sötétség miatt, hanem csakis a lövedéket, mert ahelyett, hogy pontosan követte volna a röppálya irányát, ügyetlenül letért az útjáról. Vagyis helyesebben: az az átkozott meteor a hibás mindenben, mert sajnos, eltérített bennünket az eredeti irányunktól.

- Rendben van - felelte Michel Ardan. - Minthogy a vitás kérdést ezzel eldöntöttük, üljünk le reggelizni. Megfigyelésekkel töltöttük az egész éjszakát, hát ránk fér most egy kis jó evés-ivás.

A javaslat ellen senki sem emelt kifogást, s így Michel percek alatt elkészítette a reggelit. Ettek, épp csak hogy egyenek, s ittak, hogy igyanak, de ezúttal elmaradt az éljenzés meg a koccintás. A merész utasok most a vaksötét világűrben szálltak, útjukat már nem ragyogta be a megszokott fényözön, és valami nyomasztó érzés súlyosodott a lelkükre. A Victor Hugo által annyira kedvelt "zordon" árnyak ölelték körül őket mindenfelől.

Arról beszélgettek, hogy a természeti törvények mily végtelenül hosszú, 354 órás, vagyis csaknem két hétig tartó éjszakával sújtják a Hold-lakókat. Barbicane elmagyarázta társainak, mi az oka és mik a következményei e különös jelenségnek.

- Különös ez a jelenség valóban - mondta -, mert a Holdnak mindkét féltekéje két héten át nélkülözi a napsugarat. De arról a féltekéről, amely felett mi most szállunk, a hosszú éjszaka alatt még a tündöklőén megvilágított Földet sem látni. Egyszóval: csupán a korong egyik oldala számára létezik a Hold - mi most a "hold" elnevezést a Földünkre alkalmazzuk. Nos, ha a Földön is ez lenne a helyzet, és - például az európaiak - sosem láthatnák a Holdat, hanem csak az ellenlábasaik, képzeljétek el, micsoda meglepetés érné azt az európait, aki Ausztráliába utazik!

- Az emberek csak azért utaznának Ausztráliába, hogy lássák a Holdat! - mondta Michel.

- Nos - folytatta Barbicane -, ugyanilyen meglepetés érheti azt a Hold-lakót is, aki a Holdnak a Földdel szemben levő oldalán lakik, azon az oldalon, amely a Földön élő honfitársaink számára örökre láthatatlan maradt.

- De amit mi mégis láttunk volna, ha újhold idején, vagyis két héttel később érkezünk ide - tette hozzá Nicholl.

- Meg kell még jegyeznem - mondta Barbicane -, hogy a látható oldal lakói számára a természet sokkal kedvezőbb helyzetet teremtett, mint a láthatatlan oldal népessége számára. Ezen az oldalon, mint tapasztaljuk, 354 óra hosszat tartanak a koromfekete éjszakák, s egyetlen fénysugár sem hatol ebbe a sötétségbe. A másik oldalról azonban, midőn a két hétig egyhuzamban világító Nap leszáll a látóhatáron, a látóhatár szemben levő részén felkel egy ragyogó égitest. Ez az égitest a Föld: tizenháromszor akkora, mint a Hold, ahogy mi látjuk az égen. Átmérője 2°-nyi szélességet foglal el, és tizenháromszor erősebb fényt sugároz, amelyet nem tompít le a légréteg; a Föld a Holdról nézve csak akkor nyugszik le, midőn a Nap ismét felkel.

- Ez gyönyörű mondat volt! - jegyezte meg Michel Ardan. - Bár kissé akadémikus ízű.

- Ebből pedig az következik - folytatta szemrebbenés nélkül Barbicane -, hogy a holdtányér látható oldala igen kellemes lakóhely lehet, minthogy állandóan a Napra néz, amikor telihold van; újhold idején pedig a Földre.

- Viszont ennek az előnyös helyzetnek is van hátránya: a fénnyel kibírhatatlan hőség jár - jegyezte meg Nicholl.

- A hátrány, ebben a vonatkozásban, mindkét oldalt egyformán érinti, mert a Föld által visszavert fény nyilvánvalóan nem meleg. A Hold láthatatlan arca viszont még erősebben ki van téve a hősugaraknak, mint a látható. Ezt önnek mondom, Nicholl, mert Michel valószínűleg úgysem érti meg.

- Nagyon kedves vagy - mondta Michel.

- A dolog ugyanis úgy áll - folytatta Barbicane -, hogy amikor a láthatatlan részt a Nap fénye és melege éri: újhold van, vagyis a Hold együttállásban van a Nappal és a Földdel, azaz helyzete a két égitest között van. Ami azt jelenti, hogy - a teliholdkor bekövetkező szembenállás helyzetéhez viszonyítva - kétszerte közelebb van a Naphoz, mint amekkora a Földtől való távolsága. Ezt a távolságot a Nap és a Föld közötti távolság kétszázad részére becsülhetjük, azaz kereken 200 000 mérföldre. A Hold tehát 200 000 mérfölddel közelebb van a Naphoz akkor, midőn a Nap sugarai a láthatatlan részt megvilágítják.

- Úgy van - felelte Nicholl.

- Ezzel szemben... - folytatta Barbicane.

- Várj csak egy pillanatra! - szakította félbe Michel a barátja komoly magyarázatát.

- Mit akarsz?

- Folytatni akarom a magyarázatot.

- Miért?

- Mert be akarom nektek bizonyítani, hogy megértettem.

- Halljuk! - mosolygott Barbicane.

- Ezzel szemben - kezdte Michel, Barbicane elnök hanghordozását és kézmozdulatait utánozva -, ezzel szemben, amikor a Nap a Hold látható részét világítja meg, akkor telihold van, vagyis a Hold a Földhöz viszonyítva szemben áll a Nappal. A Naptól való távolsága tehát megnövekedett, mégpedig kereken 200 000 mérfölddel, tehát a Naptól kapott hő is valamivel csekélyebb lesz.

- Jól mondod! - kiáltott fel Barbicane. - Hallod-e, kedves Michel, művész létedre egészen intelligens vagy!

- Igen - felelte Michel hanyagul. - Mi, párizsi művészek, mind intelligens fickók vagyunk.

Barbicane komoly arccal megszorította kedves társa kezét, s azután felsorolta, milyen előnyökkel jár még a Hold látható részén lakó élőlények helyzete.

Hivatkozott többek között arra is, hogy a napfogyatkozás csak ezen az oldalon figyelhető meg, minthogy az csak akkor észlelhető, ha a Hold szembenállásban van a Nappal. A napfogyatkozás, amely akkor keletkezik, ha a Föld a Hold és a Nap között áll, két óra hosszat tarthat, s ez idő alatt a földteke, a légkör által megtört sugarak folytán, csupán egy fekete pontnak látszik a Nap korongján.

- Ezzel a láthatatlan félgömbbel tehát igen különbözően, igen mostohán bánt el a természet - mondta Nicholl.

- Úgy van - felelte Barbicane. - De nem egészen. A Hold bizonyos lengő mozgása, mégpedig a középpontja felé irányuló ingása folytán a korong felénél kissé nagyobb rész látszik belőle a Földről. A Hold olyan, mint egy ingaóra, amelynek súlypontja a földteke felé irányul, s amely szabályos lengéseket végez. S mi okozza ezt a lengő mozgást? Az, hogy a Holdnak a saját tengelye körüli forgása egyenletes sebességű mozgás, míg a Föld körüli, elliptikus pályán való keringése nem egyenletes. Föld közelségben a keringő mozgás sebessége nagyobb, s ebben az állásban a Hold nyugati szélének egy bizonyos része láthatóvá válik. A földtávolban viszont a saját tengelye körüli forgásának a sebessége nagyobb, s ebben az állásban láthatóvá lesz a keleti szélének egy darabja. Hol nyugaton, hol pedig keleten egy körülbelül 8°-os gömbszelet mutatkozik, s ez azt jelenti, hogy a Hold felületének 1000 ezrelékéből 569 ezrelék látható.

- Nem fontos. Ha mégiscsak sikerül megtelepednünk a Holdon, akkor a látható részen fogunk lakni - felelte Michel. - Én bizony szeretem a világosságot!

- Igen, hacsak a légréteg össze nem sűrűsödött a másik oldalon, miként ezt némelyik csillagász állítja - felelte Nicholl.

- Ez esetben persze másként áll a dolog - mondta Michel egyszerűen.

A reggeli elköltése után az utasok ismét elfoglalták megfigyelőhelyüket. A lövedék belsejében eloltották a gázlángot, s a sötét ablaküvegen át próbálták kifürkészni a feketeséget. De egy parányi fénysugár sem hatolt be ebbe a sötétségbe.

Barbicane minden gondolatát egy megmagyarázhatatlan tény kötötte le. Hogyan lehetséges az, hogy a lövedék nem esett le a Holdra, mikor egészen közel - mintegy 50 kilométernyire - haladt el mellette? Ha a lövedék óriási sebességgel halad, még érthető lett volna, hogy nem következett be a zuhanás. De a viszonylagosan közepes menetsebesség mellett érthetetlen volt, hogyan állhatott ellen a lövedék a Hold vonzásának. Talán valami idegen erő hatott rá? Valamely más test tartja meg az éterben? Most már kétségtelenné vált, hogy a lövedék semelyik ponton sem éri el a Holdat. Hová tart hát most? Eltávolodik-e a holdkorongtól, vagy közeledik hozzá? Vagy pedig a végtelenbe száguld a koromfekete éjszakában? Hogyan lehetne ezt megállapítani? Hogyan lehetne ezt kiszámítani ebben a sötétségben? Ezek a kérdések nyugtalanították Barbicane-t, de egyikre sem talált feleletet.

Az égitest most már igazán itt van a közelben, talán mindössze néhány mérföldnyi távolságban tőlük, de láthatatlanná vált, sem ő, sem társai nem láthatják többé. Ha a Hold felületén valami zaj keletkezik, azt ők meg nem hallhatják. Hiányzott a hang hordozója, a levegő, hogy közvetítse hozzájuk a Hold jajszavát, a Holdét, amelyről az arab legendák azt tartják, hogy "már félig kővé vált ember, de a szíve még mindig dobog".

Annyi bizonyos, hogy a helyzet még a legtürelmesebb megfigyelők számára is roppant bosszantó volt. Éppen a Hold ismeretlen arca rejtőzik el előlük! Teljes sötétségbe burkolódzik most a Holdnak az az arca, amelyet a napsugarak két héttel korábban vagy két héttel későbben ragyogóan megvilágítanak! De hol lesz vajon két hét múlva a lövedék? Hová ragadja az égitestek vonzóereje? Ki a megmondhatója?

A Holdra vonatkozó tudományos megfigyelések alapján az az általános nézet alakult ki, hogy láthatatlan féltekéjének szerkezete teljesen azonos a látható félteke szerkezetével. A Barbicane említette lengő mozgás következtében a láthatatlan féltekének körülbelül egyheted része ismertté vált. Ezeken a gömbszeleteken is csak síkságokat, hegyeket, katlanokat és krátereket látni, hasonló alakulatokat, mint amelyeket a térképek is ábrázolnak. Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy a jellegük ugyanolyan: kopár, halott világ. De ha a levegő valóban áthúzódott volna erre a féltekére? Ha a levegő és a víz jelenléte új életet keltett volna a szárazföldeken? Ha ott csakugyan van még növényzet? Ha állatok népesítik be a szárazföldeket s a tengereket? Ha emberi lények élnek még mindig a lakható részeken? Mennyi kérdés, s mily érdekes lett volna feleletet találni rájuk! Mi mindenre következtethettek volna, ha megfigyelhetik ezt a féltekét! Mily csodálatos élmény lenne csak egy pillantást vetni erre az ismeretlen világra, amelyet ember szeme még soha nem látott!

Elképzelhetjük tehát, micsoda bosszúság vett erőt a koromsötét éjszakában száguldó utasokon. A holdtányér megfigyelése lehetetlenné vált. Tekintetük csak a csillagokat fürkészhette. S meg kell vallani, hogy a csillagászok, Faye, Chacornas, Secchi és a többiek számára sosem adódott ilyen kedvező helyzet az észlelések elvégzésére.

A tiszta éterben fürdő csillagok ragyogásához semmi sem volt fogható. Megannyi drága gyémántként ragyogott a sok csillag az égbolt foglalatában. A szem belátta az egész mennyboltot, a Dél Keresztjétől az Északi Sarkcsillagig. Ez a két csillagzat a napéjegyenlőségek élőnyomulása folytán 12 000 év múlva átadja sarkcsillagszerepét a déli féltekén a Canopusnak, az északi féltekén pedig a Vegának. A képzelet szállt e fenséges végtelenségben, melyben a lövedék úgy suhant tova, mint egy emberkéz alkotta új csillag.

Egy természeti jelenség következtében a csillagok most nem szikráztak, hanem szelíd fényben tündököltek, mert az utasok nem a légkörön át látták őket, amelynek különböző sűrűségű és különböző páratartalmú rétegei hozzák létre a szikrázást. A mélységesen sötét éjszakában, a világűr teljes csöndjében úgy néztek rájuk a csillagok, mint megannyi szelíd szempár...

Az utasok sokáig szemlélték némán az égboltot, amelyen hatalmas, fekete lyukként tátongott a Hold óriási korongja. A szemlélődésnek egy kínos érzés vetett véget: oly metszővé vált a hideg, hogy az ablaküveget belül csakhamar vastag jégréteg borította. Az egyenesen ráeső napsugarak nem melegítették többé a lövedéket, úgyhogy az fokozatosan elvesztette a falai között felhalmozódott hőt. A kisugárzó meleg csakhamar szétoszlott az űrben, s a lövedékben erősen alászállt a hőmérséklet. Belsejének páratartalma az ablaküveggel érintkezve jéggé fagyott, s ez minden megfigyelést lehetetlenné tett.

Nicholl megnézte a hőmérőt, s látta, hogy a hőmérséklet fagypont alatt 17°-ra süllyedt. Barbicane most már minden takarékoskodás ellenére kénytelen volt a gázt nemcsak világításra, de fűtésre is igénybe venni. A lövedék belsejében elviselhetetlenné vált a hideg. Az utasok elevenen megfagytak volna.

- Igazán nem panaszkodhatunk, hogy egyhangú az utazás - jegyezte meg Michel Ardan. - Mennyi változatosságban volt részünk, legalábbis a hőmérséklet tekintetében! Hol elvakít bennünket a fény, s majd elolvadunk a melegben, akár a pampák indiánjai, hol meg vaksötétségbe merülünk, és sarkvidéki hidegben fagyoskodunk, mint az eszkimók. Hát valóban nincs jogunk panaszkodni, a természet mindenféle szórakozásról gondoskodik, külön a mi tiszteletünkre.

- Mennyi lehet vajon odakint a hőmérséklet? - kérdezte Nicholl.

- Pontosan annyi, mint amennyi a világűr hőmérséklete - felelte Barbicane.

- Nem gondoljátok - folytatta Michel Ardan -, hogy itt az alkalom, s elvégezhetjük most azt a kísérletet, amellyel mindaddig nem próbálkozhattunk, amíg a napsugarak özönében fürödtünk?

- Igen, most vagy soha! - felelte Barbicane. - Helyzetünk most kiválóan alkalmas arra, hogy ellenőrizzük, vajon helyesek voltak-e Fourier és Pouillet számításai.

- Annyi bizonyos, hogy itt nagyon hideg van - felelte Michel. - Nézzétek csak, a belső nedvesség ráfagy az ablaküvegre. Ha a hőmérséklet tovább süllyed, hópelyhek alakjában fog körülöttünk szállingózni a leheletünk.

- Készítsünk elő egy hőmérőt - mondta Barbicane.

Gondolhatjuk, hogy egy közönséges hőmérővel folytatott kísérlet az adott körülmények közt nem vezetett volna eredményre. A higany ugyanis megfagyott volna az üvegcső kiöblösödésében, mert cseppfolyós állapotát csak fagypont alatt 42°-ig tartja meg. De Barbicane-nak volt egy Walferdin-rendszerű csöpögtető hőmérője, amellyel egészen alacsony hőmérsékletet lehet mérni.

A kísérlet megkezdése előtt a műszert egybevetették egy közönséges hőmérővel. Azután Barbicane hozzáfoghatott a kísérlethez.

- Hogyan csináljuk? - kérdezte Nicholl.

- Mi sem egyszerűbb - felelte Michel Ardan, akinek semmi sem okozott fejtörést. - Gyorsan kinyitjuk az ablakot, kidobjuk rajta a műszert, az szép engedelmesen követni fogja a lövedéket, s egy negyedóra múlva a hőmérőt ismét bevesszük...

- A kezünkkel? - kérdezte Barbicane.

- Úgy van, a kezünkkel - felelte Michel.

- Nos, barátom, eszedbe ne jusson ezt megkísérelni - mondta Barbicane -, mert a kezed pillanat alatt alaktalan csonkká fagy ebben a szörnyű hidegben.

- Igazán?

- Úgy éreznéd, mintha egy fehér izzásig hevített vasdarab irtózatos égési sebet okozott volna a kezeden, mert testünk egész hirtelen felmelegedése vagy egész hirtelen lehűlése teljesen azonos hatással jár. Egyébként én nem vagyok biztos benne, hogy a lövedékből kidobott tárgyak még most is követnek bennünket.

- Miért ne követnének? - mondta Nicholl.

- Mert ha mi most valamiféle légrétegen haladunk át, bármilyen ritka legyen is az, mégis hátráltatni fogja a kidobott tárgyak mozgását. A sötétség megakadályoz bennünket abban, hogy megállapítsuk, vajon a kidobott tárgyak még mindig körülöttünk lebegnek-e. Nem kockáztathatjuk a hőmérő elvesztését, tehát hozzákötjük valamihez; így majd könnyebben visszahúzhatjuk a fülkébe.

Megfogadták Barbicane tanácsát: gyorsan kinyitották a kémlelőablakot, s Nicholl kidobta a műszert. A hőmérőt egészen rövid kötéldarabra kötötték, hogy gyorsan visszahúzhassák. Az ablak mindössze egy másodpercig volt nyitva, de e rövid másodperc alatt metsző hideg áramlott be a lövedék belsejébe.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel Michel Ardan. - Még a jegesmedvék is megfagynak ebben az irtózatos hidegben!

Barbicane egy fél óra hosszat várt; ez teljesen elegendő volt, hogy a műszerben levő higany leszálljon az űr hőmérsékletére. A fél óra eltelte után gyorsan visszahúzták a hőmérőt.

Barbicane kiszámította a műszer alsó részére forrasztott kis fiolába csöpögött higany mennyiségét, majd azt mondta:

- 140° Celsius fagypont alatt!

Tehát Pouillet-nak volt igaza Fourier-val szemben. Rettentő a hideg a csillagok világának térségeiben! Talán a Hold szárazföldjein is ilyen a hőmérséklet, amikor a bolygó a hőkisugárzás folytán elveszti mindazt a meleget, amit két héten át szakadatlanul ontott rá a Nap...

Bizonyára csodálkozunk azon, hogy Barbicane-t és két társát oly kevéssé aggasztotta, mit hoz számukra a jövő, midőn fémbörtönükbe zárva szálltak a végtelen világűrben. Ahelyett, hogy a fejüket törték volna, vajon hová mennek, kísérletekkel töltötték az időt, mintha csak az otthoni csöndes dolgozószobájuk négy fala között ültek volna.

Azt is felelhetnők erre, hogy ezek a keményfából faragott férfiak felette álltak az ilyenféle gondoknak, hogy fel sem vették az ilyen csekélységet, és hogy egészen más dolguk volt, mint jövendő sorsuk felett töprengeni.

Az igazság azonban az, hogy nem voltak urai a lövedéknek: sem mozgását nem tudták megállítani, sem pedig irányát megváltoztatni. A tengerész tetszése szerint fordítja a hajó orrát, a léghajós függőleges irányban mozgathatja a léggömböt. Ők azonban semmiképp sem befolyásolhatták járművük irányát. Nem kormányozhatták a lövedéket, nem irányíthatták. Ezzel magyarázható az a hangulatuk, hogy: úgyis minden mindegy, hát "hadd sodródjunk" - ahogy a tengerészek mondják.

Hol lehetnek vajon e pillanatban, ezen a napon - amelyet a Földön december 6-ának neveznek - reggeli nyolc órakor? Minden bizonnyal a Hold szomszédságában, sőt elég közel hozzá, mert korongja, mint valami óriási fekete ellenző, terül el az égbolton. De lehetetlen volt felbecsülni, hogy milyen távolságban vannak tőle. A megmagyarázhatatlan erők által visszatartott lövedék alig 50 kilométernyi távolságban haladt el a bolygó északi sarka mellett. De két órával ezelőtt belépett a Hold árnyékkúpjába. Azóta a Holdtól való távolságuk vajon növekedett-e vagy csökkent? Hiányzott minden kiindulási pont, hogy akár a lövedék távolságát, akár a sebességét felbecsüljék. Lehet, hogy a lövedék sebesen távolodik a holdkorongtól, úgyhogy talán rövidesen kilép a teljes árnyékból. De az is lehetséges, hogy gyorsan közeledik hozzá, s nemsokára nekiütközik valamely magas hegycsúcsnak; ezzel véget is érne az utazás, s az utasok bizonyára elpusztulnának.

Vita keletkezett erről a kérdésről. Michel, aki bőségesen talált mindenre magyarázatot, azt a véleményt hangoztatta, hogy a Hold vonzóerejének hatáskörébe került lövedék is le fog esni a Holdra, mint ahogy a Föld felszínére is leesik a meteor.

- Először is nem minden meteor esik le a Földre, kedves cimborám - felelt neki Barbicane. - Csak egy-egy elvétve. Ha tehát mi csakugyan a meteorok állapotába jutottunk volna, ebből még nem következik, hogy okvetlenül el kell jutnunk a Hold felszínére.

- Igen, de ha már egészen közel jutottunk hozzá?... - erősködött Michel.

- Tévedsz - felelte Barbicane. - Láttad-e már, hogy időnként ezer meg ezer hullócsillag szántja végig az eget?

- Láttam.

- Nos, ezek a csillagok - vagy helyesebben: testecskék - csak akkor válnak fénylővé, ha a légrétegeken átsuhanva felmelegszenek. Márpedig ha áthaladnak a légrétegen, akkor 16 mérföldnél közelebb kerülnek a Földhöz, és mégis ritkán esnek le. A mi lövedékünknél ugyanez a helyzet. Lehet, hogy a lövedék egészen közel halad el a Hold mellett, és mégsem esik le rá.

- Hát akkor szeretném tudni, hogyan viselkedik majd ez a mi bolygó vonatunk a világűrben - mondta Michel.

- Én csak két lehetőséget látok - felelte Barbicane pár pillanatnyi gondolkodás után.

- Mégpedig?

- A lövedék két matematikai görbe közül vagy az egyiket, vagy a másikat követi, aszerint, hogy mekkora lesz a sebessége, amit én most nem tudok felbecsülni.

- Igen - mondotta Nicholl -, vagy egy parabola, vagy pedig egy hiperbola vonalát fogja követni.

- Úgy van - felelte Barbicane. - Egy bizonyos sebesség mellett a parabola vonalát követi, ha pedig nagyobb a gyorsasága, akkor a hiperboláét.

- Szeretem ezeket a nagy szavakat! - kiáltott fel Michel Ardan. - Az ember rögtön tudja, mit jelentenek. Mi is az a parabola, kérlek szépen?

- Kedves barátom - felelte a kapitány -, a parabola egy másodrendű görbe, amely úgy keletkezik, hogy a kúpot az egyik oldalával párhuzamos síkkal metsszük.

- Á, igen! - helyeselt Michel elégedetten.

- A parabola - folytatta Nicholl - nagyjából az a vonal, amelyet a mozsárágyúból kilőtt bomba röptében leír.

- Remek. És mi a hiperbola? - kérdezte Michel.

- A hiperbola, kedves Michel, egy másodrendű görbe, amely úgy jön létre, hogy a kúp palástját a tengelyével párhuzamos síkkal metsszük, amikor is két különálló görbe keletkezik, amelyek ágai a végtelenben sem találkoznak, mégpedig egyik irányban sem.

- No, ne mondd! - kiáltott fel Michel oly komolyan, mintha csak valami súlyos eseményt hoztak volna a tudomására. - Jegyezd meg ezt jól magadnak, kapitány: a te meghatározásodban a hiperboláról az tetszik énnekem a legjobban, hogy ez a halandzsa még érthetetlenebb, mint maga a szó, amelyet te állítólag megmagyaráztál!

Nicholl és Barbicane nem sokat törődött Michel Ardan tréfáival. Teljesen elmerültek a tudományos vitában, amely akörül forgott, hogy milyen görbének a vonalát követi majd a lövedék. Őket csakis ez a kérdés érdekelte. Egyikük a hiperbola mellett érvelt, másikuk a parabola mellett. Érveiket x-ek tömegével tűzdelték meg. S az okoskodásukat olyan nyelven adták elő, ami Michelt végképp kihozta a sodrából. A két barát igen élénken vitatkozott, egyik fél sem volt hajlandó feláldozni a másiknak a maga kedves görbéjét.

A hosszúra nyúló tudományos vitát hallgatva, Michel végül is türelmét vesztve így szólt:

- Ejnye, Sinus úr! Ejnye, Cosinus úr! Meddig szándékoznak még parabolákat és hiperbolákat vagdosni egymás fejéhez? Engem ebben az egész ügyben csupán egyetlen dolog érdekel. Mi vagy az egyik, vagy a másik görbe vonalat követjük. No jó. De hová visznek ezek a görbék bennünket?

- Sehová - felelte Nicholl.

- Hogyhogy sehová? Az lehetetlen!

- Pedig úgy van - felelte Barbicane. - Ezek az egymásba vissza nem térő görbék a végtelenig terjednek!

- Ó, ezek a tudósok! - kiáltotta Michel. - Hadd öleljelek a keblemre benneteket! Ugyan, ugyan, hát fontos az, hogy hiperbola lesz-e az a vonal vagy parabola, ha ez is, az is a végtelenbe ragad bennünket a világűrben?

Nicholl és Barbicane önkéntelenül elmosolyodott. Az iménti magyarázatuk ugyanis teljesen öncélú volt; soha nem folyt még vita feleslegesebb kérdésről időszerűtlenebb pillanatban. A gyászos valóság az volt, hogy a világűrben szálló lövedék se hiperbolikus, se parabolikus pályán nem tér vissza többé sem a Földre, sem a Holdra.

De hát akkor mi történik a közeljövőben a vakmerő utasokkal? Ha nem halnak éhen, ha nem halnak szomján, akkor pár nap múlva, mikor elfogy a gáz, s elfogy a levegő, megfulladnak - ha ugyan már előbb nem végez velük a hideg!

Bármily fontos is volt takarékoskodni a gázzal, a lövedék belsejében a levegő hőmérséklete oly rettenetes alacsonyra szállt, hogy mégis kénytelenek voltak bizonyos mennyiségű gázt fogyasztani. Szükség esetén a világítást még csak nélkülözhették volna, de a fűtést semmiképp. A Reiset-Regnault-féle készülék fejlesztette meleg szerencsére némiképpen enyhítette a hideget a lövedék belsejében, úgyhogy nagyobb gázfogyasztás nélkül is elviselhető hőfokon tarthatták a levegőt.

Közben nagyon nehézzé vált az ablakokon át a megfigyelés. A lövedék belsejében levő pára lecsapódott az ablaküvegekre, s azonnal ráfagyott. Szakadatlanul dörzsölniük kellett a homályos üveget, hogy eltávolítsák róla a jégréteget. Ennek ellenére is sikerült néhány roppant érdekes jelenséget megállapítaniuk.

Ha a Hold láthatatlan korongjának valóban van légköre, nem kellene-e most az utasoknak hullócsillagokat látni, amint röppályájuk átszeli a levegőt? Nem hallhatnak-e valami zajt, amelyet a visszhang a Holdról visszaver? Vihar bömbölését például, vagy valamely vízesés robaját vagy egy működésben levő tűzhányó kitörésének robbanását? S ha valamelyik tüzet okádó hegyből lángoló füstgomoly emelkedik fel, nem ismerhetik-e fel a tűz fényes villanásait? Ilyesféle, pontosan megállapított tények rendkívül nagy mértékben hozzájárulnak a homályos kérdés tisztázásához, hogy milyen a Hold földtani összetétele. Barbicane és Nicholl tehát ott álltak a kémlelőablakok mellett, és csillagászokhoz méltó türelemmel és lelkiismeretességgel figyeltek ki a sötétbe.

A holdkorong azonban sötét és néma volt. Nem érkezett válasz a számos kérdésre, melyeket e merész, kutató szellemű férfiak magukban feltettek.

Michel erre ezt a látszólag helyes megjegyzést tette:

- Ha legközelebb megint a Holdba utazunk, okosabban tesszük, ha újhold idején indulunk.

- Valóban - felelte Nicholl. - Úgy kedvezőbb lesz a helyzetünk. Igaz, hogy akkor a napsugarakban fürdő Holdat nem láthatjuk az utazás alatt, viszont látni fogjuk a teljesen megvilágított Földet. S azonkívül, ha akkor is a Hold körül keringünk, mint most, legalább megláthatjuk a Hold láthatatlan arcát, mégpedig tündöklő megvilágításban.

- Jól mondod, Nicholl - felelte Michel Ardan. - Neked mi erről a véleményed, Barbicane?

- Én azt gondolom - válaszolta komolyan az elnök -, ha csakugyan megismételhetjük még valaha ezt az utazást, megint csak ugyanabban az időben, ugyanolyan körülmények között fogunk elindulni. Tegyük fel, hogy célhoz érkezünk: hát nem jobb, ha teljes világosságban látjuk magunk körül a holdbéli tájakat, mint ha a megérkezéskor koromsötét éjszaka vesz körül bennünket? Mennyivel könnyebb így megbirkózni a letelepülés első nehézségeivel! Igen, ez kétségtelen. Ami pedig a láthatatlan oldalt illeti, hát oda a Holdon teendő felfedező útjaink alkalmával is ellátogathatunk. Tehát az időt jól választottuk meg, helyes volt, hogy telihold idején indultunk. Csakhogy hát célhoz is kellett volna érkeznünk, de sajnos, eltérültünk az útvonalunktól.

- Ebben igazat kell adnom neked, Barbicane - mondta Michel Ardan. - Mégis milyen kár, hogy elszalasztottuk ezt a nagyszerű alkalmat, hogy a Hold másik arcát is megfigyelhessük! Ki tudja, a többi bolygó lakói talán többet tudnak a saját holdjaikról, mint a mi földi tudósaink kísérőnkről, a Holdról?!

Michel Ardan megjegyzésére ez lehetett volna az egyszerű válasz:

Igen, a többi bolygó közelebb van a saját holdjaihoz, s ez megkönnyíti a tanulmányozásukat. A Saturnus, a Jupiter és az Uranus lakói - ha ugyan vannak rajtuk élőlények - könnyebben érintkezésbe léphetnek a holdjaikkal. A Jupiter négy holdja 108 260, 172 000, 274 700 és 480 130 mérföldnyi távolságban kering ettől az óriási bolygótól. E távolságokat a bolygó középpontjából számítják, s ha ebből a számból levonjuk a Jupiter sugarának a hosszát, amely 17-18 000 mérföldnek felel meg, látjuk, hogy az első bolygó közelebb van a Jupiter felszínéhez, mint a Föld felszínéhez a Hold. A Saturnus nyolc holdja közül négy szintén közelebb van: a Diana 84 600, a Thétys 62 966, az Encelades 48 191 mérföldnyire van, a Mimas pedig átlag csak 34 500 mérföldnyire. Az Uranus nyolc bolygója közül az első, az Ariel pedig csupán 51 520 mérföldnyire.

E három égitest felszínén végzett, Barbicane-éval azonos kísérlet tehát jóval kevesebb nehézséggel járna. Ha e bolygók lakói valamikor csakugyan vállalkoztak holdjuk felderítésére, talán sikerült is nekik kikémlelni, hogy milyen a szerkezete holdjuk korongja azon felének, amelyet holdjuk örökké eltakar a szemük elől. Herschel ugyanis megállapította, hogy a holdak saját tengelyük körüli forgási ideje mindig egyenlő a bolygójuk körüli keringési idejükkel. Ennek következtében mindig ugyanazt az oldalukat mutatják bolygóik felé. Csak az Uranus bolygórendszere mutat elég nagy eltérést: holdjainak mozgása csaknem függőleges irányú a keringési pályájuk síkjára, s mozgásuk iránya visszafelé halad, vagyis ezeknek a holdaknak a mozgása ellenkező irányú, mint a Naprendszer többi égitestjéé. De ha e három égitest lakói sohasem hagyták el bolygójukat, akkor ők sem tudnak semmivel sem többet holdjukról, mint a mi földi csillagászaink a Holdról.

Eközben az ágyúgolyó továbbhaladt a sötétben, kiszámíthatatlan röppályáján. Az utasok híján voltak minden támaszpontnak, hogy ezt a röppályát meghatározhassák. Módosult-e vajon a lövedék iránya a Hold vonzóerejének vagy egy más, ismeretlen égitestnek hatása alatt? Barbicane ezt nem tudta megállapítani. De reggel négy óra tájt észrevette, hogy változás következett be a lövedék viszonylagos helyzetében.

A változás abban állt, hogy a lövedék feneke a Hold felülete felé fordult, s a tengelyén áthaladó függőleges irányában állt hozzá. Ezt a változást a vonzás, vagyis a nehézkedési erő hozta létre. A lövedék nehezebb része a láthatatlan korong felé hajolt, mintha ráesne.

Valóban zuhannak hát? Elérik-e végül mégis az utasok hőn áhított céljukat?

Nem ez történt. S Barbicane egy olyan - egyébként eléggé megmagyarázhatatlan - kiindulópontot nyert, amelynek révén megbizonyosodott róla, hogy a lövedék nem közeledik a Holdhoz, hanem csaknem körpályán halad.

Ez a kiindulópont valami sugárzó fényesség volt, amelyet Nicholl váratlanul a fekete holdkorong alkotta látóhatár szélén jelzett. A megfigyelt fényesség semmiféle csillaggal nem volt összetéveszthető. A vörösen izzó, fényes pont lassan-lassan nagyobbodott, s ez kétségtelenül azt bizonyította, hogy a lövedék közeledik felé, tehát nem zuhan normálisan a Hold felületére.

- Tűzhányó! Működésben levő tűzhányó! - kiáltott fel Nicholl. - A Hold belsejéből tör ki a tűz! Ez arra vall, hogy a Hold még nem hűlt ki teljesen.

- Úgy van, ez valami vulkanikus kitörés - felelte Barbicane, éjszakai távcsövével figyelmesen tanulmányozva a jelenséget. - Mert ha nem tűzhányó, hát akkor ugyan micsoda?

- Az égéshez azonban levegő kell - mondta Michel Ardan. - Ezek szerint a Holdnak ezt a részét légréteg borítja.

- Lehet, hogy valóban így van - felelte Barbicane -, de ez nem feltétlenül bizonyos. A tűzhányó némely anyagok bomlása folytán maga is fejleszthet oxigént, s ennek következtében lövell lángot az űrbe. S csakugyan úgy tűnik nekem, hogy az égési folyamat oly heves, a fénye oly rendkívül erős, mint a tiszta oxigénben égő tárgyaké. Elhamarkodott állítás volt ebből a jelenségből arra következtetni, hogy a Holdnak van légköre.

A tűzhányó a láthatatlan holdkorong déli szélességének 45. foka táján lehetett. Barbicane nagy bosszúságára azonban a lövedék pályájának görbéje messzire eltávolodott a kitörés helyétől, így hát nem határozhatta meg pontosabban a jellegét. Fél órával az után, hogy Nicholl jelezte a fényes pontot, ez már el is tűnt a sötét látóhatár mögött. A jelenség észlelése azonban igen jelentős megállapítás volt a Hold tudományos kutatásában. Ez a tény azt bizonyította, hogy a Hold belseje még nem hűlt ki teljesen. Állíthatjuk-e azonban, hogy a növényvilág, sőt az állatvilág is teljesen kipusztult ott, ahol még van meleg? Nem tehetjük-e fel, hogy az élet mindmáig megbirkózott a romboló hatásokkal? Ha a Földön a tudósok kétségtelenül megbizonyosodhatnának arról, hogy a Holdon van egy működésben levő tűzhányó, bizonyára számos elmélet keletkezne, amely igenlőleg foglal állást a Hold látható voltának komoly kérdésében.

Barbicane-t tovaragadták gondolatai. Néma tűnődésbe merült; képzeletében a Hold titokzatos életének képei gomolyogtak. Azon gondolkodott, hogyan kapcsolhatná ezekhez a mostanáig megfigyelt tényeket, midőn egy új esemény hirtelen visszazökkentette a valóságba. Ez már nem ártatlan kozmikus jelenség volt, hanem fenyegető veszedelem.

Az éter mélységes sötétjében hirtelen egy óriási tömegű test jelent meg. Olyan volt, mint valami izzó hold; fénye már csak azért is elviselhetetlen, mert élesen, nyersen hasított bele a világűr mélysötétjébe. A kerek tömeg vakító fénye a lövedék belsejét is megvilágította. Barbicane, Nicholl és Michel Ardan arca olyan kísértetiesen sápadtnak, fakónak tűnt az éles fehér fénypászmák megvilágításában, mint amilyen hatást sóval telített alkohollal való mesterséges világítással érnek el a fizikusok.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel Michel Ardan. - De förtelmes a képünk! Hát ez az átkozott Hold meg micsoda?

- Egy meteor - felelte Barbicane.

- Izzó meteor a világűrben?

- Az.

Barbicane nem tévedett: a tüzes golyó valóban meteor volt. A Földön levő megfigyelőknek ezek a kozmikus meteorok általában gyengébb fényűeknek látszanak, mint a Hold, de itt, a sötét éterben vakítóan tündökölnek. E bolygó testek önmaguktól válnak izzóvá. Égésükhöz nincs szükség levegőre. Egyes meteorok ugyanis a Földtől 2-3 mérföld távolságban hasítják át a légréteget, míg másoknak oly messzeségben van a röppályájuk, ameddig nem terjed a levegőréteg, így 1844. október 27-én egy ilyen meteor 128 mérföld magasságban jelent meg az égbolton, egy másik pedig 1841. augusztus 18-án 182 mérföld távolságban tűnt fel. Némelyik meteor szélessége 3-4 kilométer, sebessége pedig másodpercenként 75 kilométer is lehet; mozgása ellentétes irányú a Föld mozgásával. Ezzel szemben a Föld Nap körüli mozgásának közepes sebessége másodpercenként csupán 30 kilométer.

A sötétségben hirtelen feltűnt meteor legalábbis 100 mérföld távolságban lehetett; Barbicane 2000 méterre becsülte az átmérőjét. Körülbelül 2 kilométer másodpercenkénti sebességgel, vagyis percenként 120 kilométerrel közeledett a lövedék felé. A meteor pályája átszelte a lövedék útját - percek múlva összeütköznek. A lövedéknek rohanó test ijesztő gyorsan növekedett.

Képzeljük csak el az utasok helyzetét! Azt leírni - teljességgel lehetetlen. Ezek a bátor, hidegvérű férfiak fittyet hánytak a veszélynek, de most elnémultak, görcsbe merevedett minden tagjuk, megdermesztette őket a félelem. A lövedéket nem bírták irányítani, s az most egyenest nekirohan ennek az olvasztó kohó tátongó torkánál is fehérebben izzó tömegnek, s mindjárt belezuhan a tűzszakadékba...

Barbicane megragadta társai kezét, s a három utas most félig lehunyt szempillák mögül meredt rá a fehéren izzó meteorra. Ha még gondolkodni bírtak, ha az iszonyattól dermedt agyuk működött még ezekben a pillanatokban - tudták, hogy veszve vannak...

Két perccel a meteor hirtelen megjelenése után - s ez a két perc felért két évszázad rettenetével! - úgy látszott, hogy a következő pillanatban megtörténik az összeütközés. A tüzes gömb ekkor, mint egy bomba, hirtelen felrobbant. De dörrenés nem hallatszott, mert az űrben nem keletkezik hang; hangot csak a légrétegek mozgása idéz elő.

Nicholl felordított. Mindhárman a kémlelőablakhoz rohantak.

Micsoda látvány! Nincs toll, amely ezt a képet leírhatná, nincs az a festő, akinek a palettája színekben elég gazdag volna ahhoz, hogy ezt a fenséges jelenséget megörökítse!

Mintha egy kráter tűzokádó torka nyílt volna meg előttük, mintha egy óriási tűzvész tombolását látnák. Ezer meg ezer izzó törmelék repült lángolva szanaszét az űrben, kicsi, nagy, mindenféle színárnyalatú, sárga, sárgásvörös, zöld meg szürke sugarakat lövellt a tarka tűzijáték izzó koszorúja. A félelmetes, óriási gömb darabokra hullt, részecskéi ezer irányban repültek szét, maguk is hullócsillagokká váltak: egyes darabok úgy izzottak, mint valami lángpallos, egyeseket meg fehéres felhő vett körül, vagy a kozmikus por fényes csóvája úszott utánuk.

Az izzó tömbök keresztezték egymást, összeütköztek, s még kisebb darabokra hullottak szét, s a törmelék egyes darabjai nekivágódtak a lövedéknek. Egy erős ütés megrepesztette a bal oldali ablakot. Az utasok valóságos gránátzáporban repültek - a törmelék legkisebbik darabja is pillanat alatt megsemmisítheti őket!

Az étert vakító, éles fény töltötte el, mert a hullócsillagok mindenfelé szétrepültek. Egy pillanatig oly éles volt a fény, hogy Michel Barbicane-t és Nichollt odahúzta az ablakhoz, s felkiáltott:

- Nézzétek! Végre láthatóvá vált a Hold láthatatlan arca!

S a fényözönben mindhárman megpillantották a Hold másik, titokzatos arcát, amelyet emberi szem most először látott.

Néhány másodpercig tartott az egész.

Mit láttak ebből a távolságból, amelyet még hozzávetőlegesen sem tudtak felbecsülni?

A holdkorongon néhány hosszúra nyúlt sávot láttak, igazi felhőket, amelyek az igen csekély magasságú légkörben keletkeztek. A felhőkből nemcsak hegyek, de jelentéktelenebb magaslatok is emelkedtek ki: szeszélyesen szétszórt katlanok, tátongó kráterek - a kép hasonló volt ahhoz, amelyet a Hold látható arca mutat. Óriási térségeket is láttak, de ezek nem voltak kopár síkságok, hanem igazi tengerek, nagy kiterjedésű óceánok, amelyeknek folyékony felülete visszatükrözte a világűrben szétrobbant test kísérteties, vakító tűzijátékát. S a szárazföldek felületén nagy, sötét foltokat láttak, mint mikor a villámfény egy pillanatra óriási erdőségeket világít meg...

Képzelődés volt? Káprázott a szemük? Vagy optikai csalódás volt az egész? Vehetik-e tudományos megállapításnak ezt a felületes, gyors észleletet? A bolygó arcának egy röpke pillanatnyi megfigyelése után eldönthetik-e azt a kérdést, hogy lakható-e a Hold?

Az űrt betöltő vakító fény lassan-lassan halványodott; a véletlen előidézte ragyogás egyre gyengült. A hullócsillagok mindenfelé szétfutottak, s kihunytak a távolban. Az éteren ismét úrrá lett az örök sötétség. Újra felragyogtak az elhalványult csillagok, s a Holdnak egy pillanatra láthatóvá vált ismeretlen arca ismét beleveszett az éjszaka kifürkészhetetlen feketeségébe.

A lövedék utasai tehát megmenekültek a teljesen váratlanul fellépett, rettentő veszélytől. Ki gondolt volna arra, hogy a lövedék útján meteorokkal találkozik? E vándortestek az utasok számára súlyos veszélyt jelentettek. Sziklazátonyként bukkantak fel az éter tengerén, s ők rosszabb helyzetben voltak, mint a tengerészek: nem kerülhették ki a vészes szirteket. A világűr kalandos kedvű utasai mégsem zúgolódtak. De nem ám! A természet tüneményesen szép színjátékot rendezett nekik: szemük láttára robbant szét, az irtózatos kiterjedő erő következtében, egy kozmikus meteor, s a páratlan szépségű tűzijáték - amelyhez foghatót Ruggieri mester sem tudna előállítani - megvilágította néhány pillanatra a Hold láthatatlan arcát. S egy röpke szemvillanásig feltűntek előttük a bolygó szárazföldjei, tengerei és erdői. Csakugyan jelen vannak hát a levegőréteg éltető molekulái az ismeretlen részen? Megoldhatatlan kérdés, amely örökké foglalkoztatni fogja az emberi kíváncsiságot.

Délután fél négy óra volt. Az ágyúgolyó haladt tovább a Hold körüli görbe vonalú pályáján. Vajon ez a meteor ismét módosította a röppályát? Tartani lehetett tőle. A lövedék pályájának azonban egy olyan görbét kell szükségképpen leírnia, amelyet az elméleti mechanika törvényei megmásíthatatlanul meghatároznak. Barbicane hajlamos volt azt hinni, hogy ez a görbe egy parabola lesz, nem pedig hiperbola. De ha a lövedék valóban egy parabola vonalán mozog, hamarosan ki kell jutnia a Hold árnyékkúpjából, amelyet az a Nappal való szembenállásnál vetít a világűrbe. Az árnyékkúp ugyanis elég keskeny, mert a Hold szögátmérője a Nap átmérőjéhez viszonyítva igen kicsiny.

A lövedék mostanig ebben a mélységes sötétségben lebegett. Bármekkora is a sebessége - márpedig a közepesnél bizonyára nagyobb -, a csillagfedési szakasz még mindig nem ért véget. Ez nyilvánvaló tény - de talán mégsem lett volna így, ha a lövedék csakugyan pontosan parabolikus pályán halad. Újabb probléma, s Barbicane gyötrődve törte rajta a fejét. Csupa ismeretlen tényezővel kellett számolnia, és sehogyan sem találta meg a megoldást.

Az utasoknak eszébe sem jutott, hogy egy kissé lepihenjenek. Mindhárman valamely váratlan jelenség bekövetkeztét várták, amely új fényt deríthet a csillagászati tudományos kutatásokra. Öt óra tájt Michel vacsora címén pár darab kenyeret és néhány szelet hideg húst adott, amit ki-ki a maga ablaka előtt gyorsan bekebelezett. A sűrűsödő pára minduntalan ráfagyott az üvegre.

Délután háromnegyed hatkor a látcsővel felfegyverzett Nicholl jelezte, hogy a lövedék pályájának irányában a Hold déli pereme táján néhány fényes pont tűnt fel, melyek élesen elválnak az ég sötét boltozatától. Mintha magános hegycsúcsok sorakoznának egy hullámos vonalon, meglehetős élesen megvilágítva. Ilyennek mutatkozik a Hold széle, amikor egyik oktánsába lép.

Nem lehetett tévedés, ez a jelenség semmiképp nem lehet valamilyen meteor, mert a fényes gerinc mozdulatlan, és a színe is más, mint a meteoré. De működésben levő tűzhányó sem lehet. Barbicane tétovázás nélkül kimondta a véleményét.

- A Nap! - kiáltotta.

- Hogyan? A Nap? - csodálkoztak a társai.

- Igen, barátaim, a Nap megvilágítja a Hold déli peremén kiemelkedő hegycsúcsokat. Úgy látszik, a déli sark felé közeledünk!

- Miután már elhaladtunk az északi sark mellett - felelte Michel. - Tehát körülutaztuk bolygónkat!

- Úgy van, édes barátom.

- Akkor hát nem kell többé félnünk semmiféle hiperbolától vagy parabolától, semmiféle görbe vonaltól, amelynek ágai a végtelenben sem találkoznak!

- Nem, most már csak egy önmagába visszatérő görbe vonal okoz gondot nekünk.

- Amelynek a neve?...

- Ellipszis. Lövedékünk nem száguld bele a végtelen világűrbe, hanem valószínűleg elliptikus pályán fog a Hold körül keringeni...

- Igazán?

- ...és a bolygójává válik.

- Szóval a Holdnak a holdja leszünk! - kiáltott fel Michel Ardan.

- Megjegyzem, kedves barátom, hogy mi akkor is veszve vagyunk - felelte Barbicane.

- Tudom, csakhogy így egészen másként és sokkal kellemesebben pusztulunk el! - felelte könnyedén s szeretetre méltó mosollyal a francia.

Barbicane elnöknek igaza volt. A lövedék elliptikus pályáján, mint egy mellékbolygó, kétségtelenül örökké a Hold körül fog keringeni. Egy új égitest keletkezett tehát a Naprendszerben, új kis világ, amelynek három lakosa van - s levegő híján rövidesen ezek is elpusztulnak. Barbicane-nak tehát nem volt oka örülnie a végleges helyzetnek, amelyet a centripetális és a centrifugális erők kölcsönhatása kényszerített rá a lövedékre. Társaival együtt ismét megpillantja majd a Hold megvilágított arcát. Talán addig nem következik be a vég, míg még egy utolsó pillantást nem vetettek a napsugarak által tündöklően megvilágított Földre! Talán egy utolsó istenhozzádot mondhatnak még a Földnek - hiszen nem látják soha többé! A lövedék azután már csak egy kihűlt, kihalt test lesz, mint az éterben bolyongó, tehetetlen meteorok. Az új helyzetben az volt az utasok számára az egyetlen vigasz, hogy kikerülnek a feneketlen sötétségből, hogy visszatérnek a világosságba, a napsugarakban fürdő zónákba.

Barbicane csakugyan helyesen ismerte fel a hegycsúcsokat: ezek egyre élesebben ütköztek ki a Hold sötét tömegéből. A Dörfel-hegy és a Leibnitz-hegy emelkedett ki a Hold déli sarkvidéki tájából.

A déli félteke valamennyi hegycsúcsának magasságát egészen pontosan megmérték a csillagászok. Csodálkozunk ezen a pontosságon, de ezek a magasságmérési módszerek valóban pontosak. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a Hold hegyeinek magasságát éppoly pontosan állapították meg, mint a Földön emelkedő hegyekét.

A legelterjedtebb mérési módszer a hegy vetette árnyék hosszát méri meg, s tekintetbe veszi a Nap magasságát a megfigyelés pillanatában. Ez a mérés egy-két párhuzamos fonallal ellátott fonalkeresztes távcsővel könnyen elvégezhető, minthogy feltesszük, hogy a holdkorong valóságos átmérőjét pontosan ismerjük. Ezzel a módszerrel a Hold krátereinek és katlanainak a mélységét is kiszámítjuk. Már Galilei is használta ezt a módszert, azóta pedig Beer és Mölder nagy sikerrel alkalmazta.

Egy másik módszer, az érintő sugarak módszere is alkalmazható a Hold domborzatának megmérésére. Akkor alkalmazzák, amikor a korong sötét részén a hegyek az árnyék és a fény közötti határvonalból kiemelkedő tündöklő pontoknak látszanak. E fényes pontok a fázis határvonalát meghatározó napsugaraknál magasabbról érkező napsugarak folytán keletkeznek. Egy fényes pont és a fázis legközelebbi fényes része közötti távolság mérete tehát pontosan megadja ennek a pontnak a magasságát. Magától értetődik, hogy ez az eljárás csak azoknak a hegyeknek a mérésénél alkalmazható, amelyek az árnyék és a fény közötti határvonal szomszédságában vannak.

A harmadik módszer a Hold hegyei profiljának a megmérése volna a mikrométer segítségével. Ezt a módszert azonban csak az égitest pereméhez közel fekvő hegyek mérésénél lehet alkalmazni.

Meg kell mindenesetre jegyeznünk, hogy az árnyékok, az intervallumok és profilok mérése csak akkor végezhető el, ha a napsugarak, a megfigyelőre vonatkoztatva, ferdén esnek a Holdra. Ha a Nap sugarai egyenesen esnek rá, más szóval: ha telihold van, a holdkorongról minden árnyék eltűnik, s ilyen természetű megfigyelés nem lehetséges.

Galilei volt az első, aki felismerte, hogy a Holdon hegyek vannak, s ő alkalmazta először a vetett árnyékok módszerét a hegyek magasságának kiszámításánál. Mint azt már előbb említettük, ő 4500 öl átlagos magasságot tulajdonított nekik. Hevelius tetemesen csökkentette, Riccioli azonban kétszeresére emelte ezt a számot. E méretek mindkét részről túlzottak voltak. Herschelnek tökéletesebb műszerek álltak rendelkezésére, az ő becslései már jobban megközelítik a valóságot. De a helyes eredményt végül is a modern kutatók munkáiban kell keresnünk.

Beer és Mölder, az egész világ legkiválóbb holdtudósai, a holdkorongon 1095 hegy magasságát mérték meg. Számításaik azt mutatják, hogy hat hegynek 5800 méternél nagyobb a magassága, huszonkettő pedig 4800 méternél magasabb. A Hold legmagasabb hegycsúcsa 7603 méterre emelkedik; tehát alacsonyabb a Föld hegyeinél, melyek közül egyesek annál 500-600 öllel magasabbak.

Itt meg kell jegyeznünk valamit. Ha a Föld és a Hold tömegével hasonlítjuk össze a két égitest hegyeinek magasságát, a Holdon a hegyek viszonylag magasabbak, mint a Földön. Az előbbiek magassága megfelel a Hold átmérője 470-ed részének, míg az utóbbiak magassága a Föld átmérőjének 1440-ed része csupán. A Földön egy hegy akkor érné el a Hold hegyeinek viszonylagos magasságát, ha a csúcsától lebocsátott függőleges 6,5 mérföld volna. Márpedig a legmagasabb hegyünk csak 9 kilométerre emelkedik.

A Himalájának három csúcsa van, amelyek, az összehasonlítást alapul véve, a Hold hegyeinél magasabbak: a 8847 méter magas Mount Everest, a 8585 méter magas Kanchendzönga s a 8172 méter magas Dhaulagiri. A Dörfel- és a Leibnitz-hegyek a Holdon ugyanolyan magasak, mint a Himalája egy másik csúcsa, a 7603 méter magas Jevahir. A Newton, a Casatus, a Curtius, a Short, a Tycho, a Clavius, a Blancanus, az Endymion, a Kaukázus és az Appenninek fő csúcsai magasabbak, mint a 4810 méter magas Mont Blanc. A Mont Blanc-nal egyenlő magasságú a Moret, a Théophyle és a Catharnia: a 4636 méter magas Monte Rosával a Piccolomini, a Werner és a Harpalus; a 4522 méter magas Mont Cervinnel a Macrobe, az Eratoszthenész, az Albateque és a Delambre; a 3710 méter magas Tenerife csúccsal a Bacon, a Cysatus és a Philolaus és az Alpok csúcsai; a 3351 méter magas Mont Perduvel a Pireneusokban a Römer és Boguslawski; a 3237 méter magas Etnával a Herkules, az Atlasz és a Furnerius.

Ez az összehasonlítás fogalmat ad arról, hogy milyen magasak a Hold hegyei. A lövedék röppályája most a déli félteke felé haladt, ahol az égitest legszebb hegyei emelkednek.

Este hat órakor a lövedék alig 60 kilométer távolságban haladt el a déli sark mellett. Ugyanilyen távolságban közelítette meg az északi sarkot is. A pálya görbéje tehát pontosan elliptikus vonalat követ.

Az utasok ismét visszakerültek a napsugarak éltető fényözönébe. Megpillantották ismét a keletről lassan nyugat felé haladó csillagokat. Háromszoros éljennel köszöntötték a fényt és meleget sugárzó Napot. A lövedék fémfala csakhamar átmelegedett, az ablakok ismét átlátszók lettek: mintha varázslat olvasztotta volna le az üvegről a jégréteget. A gázt most takarékosságból azonnal eloltották. Csak a légfejlesztő készülék adagolta a megszokott mennyiségben a levegőt.

- Ó - kiáltott fel Nicholl -, de jó ez a meleg! Milyen türelmetlenül várhatják a Hold-lakók a hosszú éjszakák után a napkeltét!

- Úgy bizony! - felelte Michel, s szinte szürcsölte az éter ragyogó fényét és melegét. - A nap minden élet forrása!

A lövedék feneke e pillanatban némileg elhajlott a Hold felületétől, úgyhogy egy meglehetősen hosszúra nyúlt elliptikus pályát követett. Ha most "földtölte" lett volna, az utasok erről a pontról viszontláthatták volna a Földet. De a napsugarak özönében fürdő Föld teljesen láthatatlan volt. Az utasok érdeklődését most a Hold déli féltekéje kötötte le, amelyet a távcsövek mintegy félmérföldnyi közelségbe hoztak. El sem mozdultak az ablakok mellől: feljegyzéseket készítettek e különös szárazföld minden részletéről.

A déli sark közelében emelkedett a Dörfel- és a Leibnitz-hegység két különálló csoportja. Az első csoport az égitest keleti részén, a déli sarktól a 84. délkörig terjed. Az utóbbi csoport a keleti szélén húzódik, a sarktól a szélesség 65. fokáig. Az utasok tündöklő foltokat vettek észre a szeszélyes körvonalú gerinceken. Ezeket a foltokat már Secchi atya is jelezte. A híres római csillagász azonban nem ismerte fel oly határozottan e foltok jellegét, mint Barbicane.

- Ezek hómezők! - kiáltott fel az elnök.

- Hómezők? - csodálkozott Nicholl.

- Igen, Nicholl, ezek olyan hómezők, amelyeknek felülete vastag rétegben jéggé fagyott. Nézze csak, hogy visszaverik a napsugarakat. A kihűlt láva nem verné vissza ily vakítóan a fényt. A Holdon tehát van víz és van levegő. Ha bármily kevés is, de ezt a tényt elvitatni nem lehet!

Nem, ezt nem lehet elvitatni. És ha Barbicane visszatérhet valaha a Földre, feljegyzései egy jelentős megállapítással viszik előre a tudományos holdkutatást.

A Dörfel- és a Leibnitz-hegység egy-egy közepes kiterjedésű síkságból emelkedett ki; e síkságokat a katlanok és a hegykoszorúk messzire terjedő sora határolta. A katlanok övezetéből csupán ez a két hegylánc emelkedett ki. A két hegység viszonylag kevéssé tagolt, tömbjükből hellyel-közzel hegyes csúcsok meredeznek. A legmagasabb hegyorom mérete 7603 méter.

A lövedékből az utasok belátták az egész hegyvidéket, de a holdtányér kápráztató ragyogása elnyelte a domborzat részleteit. A megfigyelők szeme előtt ismét feltűnt a holdbéli tájak ősi képe a maga nyers tónusaival, a szétszórt fény hiánya miatt durva fekete-fehéren, minden színárnyalat és árnyék nélkül. Ez a halott világ, éppen a különleges volta miatt, mégis rendkívül érdekes volt.

Mintha valami orkán repítette volna az utasokat e kaotikus táj fölött. Lábuk alatt húztak el a hegycsúcsok, s ők tekintetükkel a sziklaüregek mélyét fürkészték; követték a rianások lejtését, felkúsztak a hegyfalak bástyáin, leszálltak a titokzatos lyukak fenekére, végigpásztázták a horpadásokat. De növényzetnek sehol semmi nyoma; semmi jel, ami városok jelenlétéről tanúskodott volna - csak a talaj rétegeződését látták, lávafolyamokat, szétterjedt, óriási tükörsima foltokat, amelyek vakító fényesen verték vissza a napsugarakat. Az életnek semmi nyoma - halott világ ez, a hegyormokról gördülő lavinák is hangtalanul zuhantak a tátongó szakadékok mélyébe. Mozgásban voltak, de nem dübörögtek.

Barbicane ismételt észlelései alapján megállapította, hogy a holdkorong szélén a domborzat azonos alakzatot mutat, mint a középponti vidékeken, noha itt más természeti erők alakították. Itt is kör alakúak voltak a tömörülések, a talaj itt is sok helyütt hirtelen kipúposodott. A holdkorong középponti részén ugyanis mind a Hold, mind a Föld vonzóereje hatott, mégpedig ellentétes irányban: a két égitestet összekötő, meghosszabbított sugár irányában. Ezzel szemben a korong szélein a Hold vonzóerejének iránya - hogy úgy mondjuk - merőleges a Föld vonzóerejére. Az ember azt hinné, hogy az eltérő viszonyok más és más domborzatot alakítottak ki a talajon. Korántsem ez történt. A Hold kialakulására és szerkezetére nem hatott semmi idegen erő, s ez igazolja Arago nevezetes tételét, amely így hangzik: "A Hold domborzatának kialakításában nem működött közre semmiféle külső hatás."

Akármi is a helyzet, ez a világ mostani állapotában a halál jegyeit hordozza magán, s az utasok még csak azt sem tudták megállapítani, hogy volt-e itt valaha egyáltalán élet.

Michel Ardannak azonban egyszerre csak úgy tűnt, mintha nagy kiterjedésű romhalmazokat látna, s fel is hívta erre Barbicane figyelmét. A romoknak vélt alakzat körülbelül a 80. délkörön, a hosszúság 30. fokán vált láthatóvá. Az eléggé szabályos elrendezést mutató kőhalmazban egy hatalmas erőd körvonalai voltak sejthetők, az egyik hosszú rianást uralván, amely hajdan, a történelem előtti időkben folyómeder lehetett. A közelben emelkedett a Kaukázus ázsiai részéhez hasonlatos, 5646 méter magas Short-hegykoszorú. Michel Ardan szenvedélyes hévvel erősítgette, hogy ez az alakzat "egészen kétségtelenül" erődítmény volt. Michel az erődítmény alatt még a város lerombolt bástyafalait is látta; emitt egy oszlopcsarnok még épségben maradt bolthajtását, két-három ledőlt oszlopot; odább boltívek egész sorát, amelyek hajdan egy vízvezeték csatornáját hordozták; távolabb pedig a rianásokat egykor átívelő hatalmas híd pilléreit látta. Michel Ardan csakugyan látta mindezt, de tekintetét a képzelet tüzelte, a fantázia szeszélyes szemüvegén nézte, amit látott - úgyhogy megfigyeléseit kétkedéssel kell fogadnunk. S mégis: ki állíthatja, ki merészelheti kijelenteni, hogy ez a kedves fickó nem látta valóban azt, amit a két társa nem akart meglátni?

Minden perc nagyon is drága volt, hiábavaló vitára nem áldozhattak időt. Az állítólagos - vagy valóban létező - holdbéli város eltűnt már a messzeségben. A lövedék mindjobban távolodott a Holdtól, a talaj alakulatának egyes részletei homályosan összefolytak. Már csak a hegyek, a katlanok, a kráterek és a síkságok határvonalai rajzolódtak ki világosan szemük előtt.

S ekkor bal felől a Hold egyik legszebb hegykoszorúja rajzolódott ki a korongon, a déli félteke egyik különleges alakzata: a Newton-hegy. Barbicane a Mappa selenographica segítségével azonnal felismerte. A Newton-hegy a déli szélesség 77. és a keleti hosszúság 16. fokán emelkedik. A kör alakú, 7264 méter magas kráter falán lehetetlennek tűnt áthatolni.

Barbicane figyelmeztette társait, hogy a hegynek a környező síkságból kiemelkedő magassága jóval kisebb a kráter mélységénél. Hozzávetőlegesen sem lehetett felmérni, hogy milyen mély lehet ez az óriási lyuk. A sötét szakadék fenekére a napsugarak sohasem hatolnak le. Humboldt megjegyzése szerint ott abszolút sötétség honol; sem a Nap sugara, sem a Föld visszavert fénye nem hatol a mélyére. A mitológia joggal nevezte volna ezt a krátert a pokol bejáratának.

- A Newton-hegység a hegygyűrű legtökéletesebb típusa, amilyen a Földön egyáltalán nem található - mondta Barbicane. - Ez pedig azt bizonyítja, hogy a Newton-hegység a holdkéreg kihűlése által keletkezett, s képződésénél óriási erők működtek, mert míg a Hold belsejében forrongó tűz hatása alatt jelentős magasságú hegyek türemlettek ki, a kráter feneke visszahúzódott, s jóval mélyebbre süllyedt a Hold felszínénél.

- Lehet, hogy valóban így történt - hagyta rá Michel Ardan.

Pár perccel azután, hogy az utasok elhúztak a Newton-hegy krátere fölött, a lövedék egyenesen a Moret-hegykoszorú fölött szállt. Meglehetősen nagy távolságban vonult el a Blancanus-hegység csúcsai előtt, s este fél nyolc óra tájt a Clavius-holdkráter fölé ért.

Ez a völgykatlan, a holdkorong egyik legérdekesebb domborzata, a déli szélesség 58. és a keleti hosszúság 15. fokán emelkedik. Magasságát 7091 méterre becsülik. Az utasok 400 kilométerre voltak tőle; a messzelátók ezt a távolságot 4 kilométerre csökkentették, úgyhogy Barbicane és társai az óriási holdkráter egész alakulatában gyönyörködhettek.

- A holdkráterekhez képest a Föld tűzhányói csak vakondtúrások - mondta Barbicane. - A Vezúv és az Etna első kitöréseinél keletkezett régi kráterek szélessége alig 6000 méter. Franciaországban a Cantal-völgykatlan 10 kilométer széles, Ceylonnak, a szigetet alkotó katlannak 70 kilométer a szélessége; Ceylont tartják a világ legnagyobb völgykatlanának. Mik ezek a méretek a most alattunk elterülő Clavius méreteihez képest?

- Mennyi hát a Clavius-kráter szélessége? - kérdezte Nicholl.

- 227 kilométer - felelte Barbicane. - Igaz, hogy a Clavius a legjelentősebb holdkráter, de van még egy sereg más kráter, amelynek 200, 150 vagy 100 kilométer az átmérője.

- Ó, barátaim! - kiáltott fel Michel. - Képzeljétek csak el, milyen lehetett a mi szelíd, néma Holdunk, midőn e kráterek mélye földübörgött, s lávafolyamokat okádott! Kőtömbök záporoztak szanaszét, füstoszlopok, lángnyelvek törtek ki a mélyből! Mily csodálatos látványt nyújthattak akkor ezek a kráterek - s aztán mivé törpültek! A Hold ma már csak silány váza a hajdani pompás tűzijátéknak. Tündöklő ragyogás után szétpukkantak a rakéták, a röppentyűk, a tűzkígyók s a napok, a fenséges tűzijátékból csak a kartoncsomagolás siralmas roncsa maradt meg. Ugyan ki a megmondhatója, mi az oka, mi az értelme a világűrben lefolyó kataklizmáknak? Mi szükség van erre?

Barbicane oda se hallgatott Michel Ardan fecsegésére. A Clavius bástyáit, e több mérföld vastagságú hegyfalakat szemlélte figyelmesen. Az óriási katlan, feneke alján a száz meg száz kialudt kis kráterrel, olyan lyukacsos volt, mint a szita. A katlanból egy 5000 méter magas csúcs emelkedett ki.

Körös-körül vigasztalan, sivár pusztaság... Valami végtelen szomorúság ülte meg ezt a tájat: teljesen kopár domborzatok, hegyroncsok, ormok és hegyek letört darabjai borították a talajt, mintha a Holdnak ez a része felrobbant volna.

A lövedék egyre haladt, de az utasok alatt elterülő táj kaotikus összevisszasága nem változott. Völgykatlanok, kráterek, leomlott hegyek követték egymást szakadatlanul. Itt már nem voltak sem síkságok, sem tengerek. Az utasok most egy végeláthatatlan Svájc, egy óriási kiterjedésű Norvégia fölött szálltak. S az összevissza hasadozott tájék közepén, a legmagasabb ponton Barbicane és társai végre megpillantották a holdkorong leggyönyörűbb hegyét, a tündöklő Tychót, amelynek nevét a kiváló dán csillagász emlékére őrizte meg az utókor.

Aki holdtölte idején, felhőtlen égen figyeli meg a Holdat, okvetlenül észreveszi ezt a tündöklő pontot a déli féltekén. Az élénk képzelettel megáldott Michel Ardan csak úgy ontotta most a hegyet közelebbről meghatározó hasonlatokat. Michel számára a Tycho izzó fényforrás volt, sugárzó mag, fénysugarakat lövellő kráter, szikrázó kerékagy, a holdkorongot ezüstcsápjaival körülfogó tengeri csillag, óriási lángoló szem, Pluto fejét övező dicsfény! A Teremtő keze elhajított egy csillagot, s az a holdkorongnak ütközve összetört: ez volt a Tycho.

A Tycho oly erősen összpontosítja a fényt, hogy a Föld lakói távcső nélkül is látják, pedig 100 000 mérföld távolságban van. Elképzelhetjük, hogy tündökölt ez a hegy a tőle csupán 150 mérföld távolságban levő utasok szeme előtt! A tiszta éterben annyira elviselhetetlen volt ez a ragyogó fényesség, hogy Barbicane-nak és barátainak a gázlángon be kellett kormozniuk a távcsövek tárgylencséjét, hogy beletekinthessenek. Csak néztek, bámultak azután szótlanul, hébe-hóba röppent csak fel az ajkukról egy-egy elragadtatott kiáltás. Minden érzésük, minden gondolatuk most a tekintetükben összpontosult, mint ahogyan az erős felindulásban levő ember minden életérzése a szívébe tódul.

A Tycho az Arisztarkhosszal és Kopernikusszal együtt a sugárzó hegyek rendszeréhez tartozik. A sugárzó hegyek közül a Tycho a legtökéletesebb és a legjellegzetesebb, s megcáfolhatatlan tanúbizonyságát adja annak, hogy a Hold kialakulásában rettentő vulkanikus erők működtek közre.

A Tycho a déli szélesség 43. és keleti hosszúság 12. fokán van. Középpontját egy 87 kilométer széles kráter képezi. Alakja enyhén elliptikus, egy hegykoszorú mélyéből emelkedik ki. A hegykoszorú falai keleten és nyugaton 5000 méter magasra emelkednek a síkság fölé. Mintha egy közös középpont köré egy egész sereg Mont Blanc-csúcs sorakozna, sugárzó üstökkel koronázott fejével.

A fényképek megközelítő fogalmat sem adnak erről a csodálatos helyről, a középpont felé összefutó domborzatokról, a kráter belsejéből kiemelkedő dudorodásokról. A Tycho holdtöltekor mutatkozik meg a maga teljes pompájában. Csakhogy akkor nincsen semmi árnyék, eltűnnek a perspektivikus rövidülések, s a fényképfelvételen minden fehér lesz. Ez igen sajnálatos, mert érdekes lenne ezt a különös tájat a fényképezőgép pontos lencséjével megörökíteni. Csupa lyuk, csupa kráter, csupa katlan torlódott itt össze, s a hegygerincek áttekinthetetlen szövevénye. Ameddig csak a szem ellát, a vulkanikus anyag egész hálózata terül szét ezen a kidudorodásokkal felhólyagzott talajon. Érthető, hogy a középponti kitörés anyagai megtartották eredeti alakjukat: megkristályosodtak a kihűlés folyamata alatt, s így állandósították a talajnak azt az alakzatát, amely hajdan a plutói erők működése folytán keletkezett a Holdon.

Az utasok elég nagy közelségben voltak a Tycho hegykoszorújának csúcsaihoz, hogy megállapíthassák legfontosabb jellegzetességeit. Magán a Tycho hegyfalainak bástyáját alkotó töltésanyagon a belső s a külső lejtőbe kapaszkodó hegyek lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő óriási teraszokat képeznek. Nyugaton 3-400 lábbal magasabbnak tűntek, mint keleten. Nincs a Földön az a táborrendszer, amely hasonlítható volna ehhez a természetes erődítményhez. A kör alakú katlan mélyén épült város teljességgel megközelíthetetlen lett volna.

Megközelíthetetlen - és csodálatosan szép lett volna a hepehupás, festői emelkedéseken épült város! De a természet e kráter fenekét sem hagyta meg laposnak, üresnek. Ennek is megvolt a maga külön hegyrajza: hegyrendszere szinte külön világot alkotott. Az utasok tisztán megkülönböztették a kúpokat, a középütt emelkedő dombokat; a változatos talajviszonyok szinte természetszerűen kínálkoztak a holdbéli építészet remekeinek befogadására. Emitt egy templom helye rajzolódott ki, amott egy fórum megépítésére alkalmas térség; ezen a helyen egy palota alapzatát lehetne lerakni, a másikon egy fellegvár platóját. S az egész fölé egy 1500 láb magas központi fekvésű hegy tornyosult. Hatalmas terület: a régi Róma tízszer is elfért volna rajta!

- Ó! - kiáltott fel Michel Ardan, egészen fellelkesülve ettől a látványtól. - Micsoda hatalmas, pompás várost lehetne e hegykoszorú alján megépíteni! Egy csöndes várost, békés menedékhelyet, távol minden emberi nyomorúságtól. Mily nyugalomban, elszigeteltségben élhetne itt valamennyi emberkerülő s mindazok, akiknek nincs képességük a közösségi élethez!

- Gondolod? Túl kicsi lenne nekik ez a hely - felelte Barbicane egyszerűen.

A lövedék ezalatt már elhaladt a Tycho körzete fölött. Barbicane most a legaprólékosabb gonddal azokat a fényes csíkokat figyelte meg, amelyek ebből a híres hegyből oly különös módon futnak szét a látóhatár minden irányában.

Mi ez a sugárzó fénykoszorú? Miféle geológiai jelenség rajzolja a hegy fejére ezt a fényüstököt? Barbicane alapos okkal töprenghetett ezen.

Saját szemével látta most, hogy a hegyről valóban minden irányban fénylő barázdák húzódnak, hogy e barázdák szélei magasabbak, s medrük középütt homorú. Egyes barázdák 20, mások pedig 50 kilométer szélesek. A fénypászmák egyes helyeken a Tychótól 300 mérföldnyi távolságra futnak, s úgy tűnik - különösen keleten, északon és délen -, hogy elborítják a déli félgömb felét. Az egyik sugár egészen a 40. délkörön fekvő Neander-katlanig terjedt. Egy másik, ívelő vonalban, a Nektár-tengert szelte át, s 400 mérföldnyi távolban tört meg a Pireneusok hegyláncán. Mások megint kelet felé fényes hálózattal borították a Felhők tengerét és a Kedvetlenség tengerét.

Honnan erednek ezek a tündöklő sugarak, amelyek a síkságokon, de a legmagasabb hegyláncokon is átfutnak? A sugarak mind egy közös középpontból indulnak ki: a Tycho kráteréből. A sugarakat a kráter sugározza ki. Herschel annak tulajdonította a tündöklést, hogy a fényes csíkok a hidegben megfagyott, egykori lávafolyamok - de a tudósok elvetették Herschel magyarázatát. Más csillagászok pedig a kifürkészhetetlen eredetű sávokban valamiféle morénákat láttak, vándorkövek sorát, melyeket a Tycho keletkezésének korszakában hányt volna ki magából a Hold.

- Miért ne? - kérdezte Nicholl Barbicane-tól, aki felsorolta barátainak a különböző elméleteket, de el is vetette valamennyit.

- Ez azért nem lehetséges, mert a fényes vonalak szabályosak, s nem képzelhető el olyan erő, amely a vulkanikus anyagokat ekkora távolságra repítené.

- A teremburáját! - kiáltott fel Michel Ardan. - Én egész könnyen meg tudom magyarázni ezeknek a sugaraknak az eredetét.

- No, ne mondd! Igazán? - felelte Barbicane.

- Igazán! - erősködött Michel. - Elég, ha annyit mondok, hogy ez egy óriási, csillag alakú bevésődés, és hasonlít ahhoz a rajzolathoz, amely akkor keletkezik, ha egy golyó vagy kavics nekikoccan az ablaküvegnek.

- Na jó! - mondta Barbicane mosolyogva. - De hol az a hatalmas kéz, amely oly erővel képes a kavicsot hajítani, hogy ekkora repedéseket okoz?

- A kéz nem fontos - felelte Michel, akit nem lehetett zavarba hozni. - A kő pedig, tegyük fel, egy üstökös volt.

- Ó, ezek az üstökösök! Mi mindent nem írnak a rovásukra! - kiáltott fel Barbicane. - Kedves Michel, a te magyarázatod igazán nem rossz, de semmi szükség az üstökösre. A lökés, amely ezeket a repedéseket okozta, az égitest belsejéből is jöhetett. A kihűléssel járó összezsugorodásnál oly heves lehetett a holdréteg összehúzódása, hogy létrehozhatta ezt az óriási, csillag alakú rajzolatot.

- No jó, mondjuk hát, hogy a Hold összehúzódott. Biztos kólikája volt - tréfálkozott Michel.

- Egyébként egy angol tudósnak, Nasmythnek ugyanez volt a véleménye, s énszerintem ez kielégítően megmagyarázza a hegyek sugárzását - tette hozzá Barbicane.

- Nem is volt buta az a Nasmyth! - felelte erre Michel.

Az utasok sokáig gyönyörködtek a fenségesen szép Tycho-hegyben. Nem tudtak betelni e csodálatos látvánnyal. A lövedék most a Nap és a Hold kettős sugárzásának fényözönében fürdött, s olyannak tűnhetett, mint valami izzó gömb. Az utasok metsző hidegből hirtelenül óriási hőségbe kerültek, így edzette őket a természet ahhoz, hogy Hold-lakókká válhassanak.

Hold-lakóvá válni! E gondolat kapcsán újból felvetődött a kérdés, hogy lakható-e a Hold. Megfelelhetnek-e az utasok erre a kérdésre azok után, amit eddig láttak? Lehet-e erre igennel vagy nemmel válaszolni?

Michel Ardan sürgette társait, hogy foglaljanak állást ebben a kérdésben. Kereken megkérdezte tőlük, mit gondolnak: vannak-e állatok és emberek a Holdon?

- Én azt hiszem, hogy megfelelhetünk erre a kérdésre - mondta Barbicane. - De szerintem másként kell megfogalmazni a kérdést. Én másként óhajtom a kérdést feltenni.

- Halljuk! - felelte Michel.

- Arról van szó - folytatta Barbicane -, hogy egy kettős problémával állunk szemben, amely kettős megoldást követel. Lakható-e ma a Hold? Laktak-e valaha élőlények a Holdon?

- Helyes - felelte Nicholl. - Először is vizsgáljuk meg, hogy lakható-e ma a Hold.

- Az igazat megvallva... fogalmam sincs róla - felelte Michel.

- Én pedig tagadom, hogy a Hold ma lakható volna - folytatta Barbicane. - Milyen a Hold mostani állapota? Légköre bizonyára igen csekély kiterjedésű, tengereinek nagy része kiszáradt, vize kevés, növényzete szűkös, a meleg és a hideg hirtelen váltakozik rajta, 354 órás éjszakák s nappalok - ilyen körülmények között, úgy gondolom, a Hold nem lakható, nem látszik alkalmasnak az állatvilág kifejlődésére, sem arra, hogy a lét feltételeit biztosítsa, ahogyan azt mi, emberek, értjük.

- Egyetértek önnel - felelte Nicholl. - De a miénktől eltérő szervezetű élőlények számára talán mégis lakható a Hold?

- Erre a kérdésre már sokkal nehezebb megfelelni - mondta Barbicane. - Mégis megkísérlek választ adni rá. De előbb mondja meg, Nicholl, mint gondol ön: szükségszerű velejárója-e a mozgás az élőlények létezésének, bármilyen is legyen a szervezetük?

- Kétségtelenül - felelte Nicholl.

- Nos, igen tisztelt barátom, erre én azt felelem önnek, hogy mi a Hold szárazföldjeit alig 500 méter távolságból figyeltük meg, és úgy láttuk, hogy semmi sem mozdul a Hold felületén. Valamiféle emberiség jelenléte okvetlenül megmutatkozott volna a talajművelésben, különböző építményekben vagy akár épületromok jelenlétében. Mi pedig mit láttunk? Mindenhol és mindig csak a természet erőinek munkáját - az ember munkáját sehol. Ha valóban volnának a Holdon az állatvilágnak képviselői, akkor azok az üregek kifürkészhetetlen mélyén rejtőzködnek, ahová az ember tekintete be nem hatolhat. De én ezt tagadom, mert vonulásuknak fennmaradt volna a nyoma a síkságokon, ha mégoly alacsony légréteg borítja is a pusztaságokat. Márpedig élőlények nyoma sehol sem volt látható. Marad tehát az egyetlen feltevés, hogy olyan fajtájú élőlények lakják a Holdat, akik a mozgást - ami pedig maga az élet - nem ismerik.

- Ezt úgy is mondhatjuk, hogy olyan élőlények laknak a Holdon, akik nem is élnek - felelte Michel.

- Pontosan erről van szó - mondta Barbicane. - Az ilyen feltevésnek pedig semmi értelme sincs a mi számunkra.

- Ezek szerint máris megszövegezhetjük a véleményünket - mondta Michel.

- Úgy van - felelte Nicholl.

- Nos, tehát - folytatta Michel Ardan - a Gun Club lövedékében ülésező tudományos bizottság a legújabban észlelt tényekkel alátámasztott érvelése alapján egyhangú határozatot hozott a Hold lakható voltának kérdésében, miszerint: "Nem, a Hold jelenleg nem lakható."

Barbicane elnök ezt a határozatot beírta a zsebkönyvébe, ahol a december 6-i ülés jegyzőkönyve található.

- Most pedig - mondta Nicholl - térjünk át a második kérdésre, amely az elsőnek elengedhetetlen tartozéka. Kérdezem tehát a tisztelt bizottságot: ha a Hold jelenleg nem lakható, régebben laktak-e rajta élőlények?

- Barbicane polgártársé a szó - mondta Michel Ardan.

- Kedves barátaim - kezdte Barbicane -, nekem már az útrakelésünk előtt is megvolt a kialakult véleményem arról, hogy bolygónk hajdan lakható volt. S még hozzáteszem, hogy személyes tapasztalatokon alapuló megfigyeléseink csak megerősítettek ebben a felfogásomban. Hiszem, sőt állítom, hogy a Holdat valamikor emberi faj lakta, amely úgy volt felépítve, mint mi; hiszem, sőt állítom, hogy állatfajták keletkeztek rajta, amelyek anatómiailag épp olyanok voltak, mint a Föld állatai, de hozzáteszem, hogy ezeknek az ember- és állatfajtáknak ideje lejárt: örök időkre kihaltak.

- Ezek szerint a Hold öregebb volna, mint a Föld? - kérdezte Michel.

- Nem öregebb - felelte Barbicane mély meggyőződéssel -, de ez a világ gyorsabban öregedett el. Kialakulása és elhalása gyorsabban ment végbe. Az anyagot formáló erők a Hold belsejében viszonylag sokkal hevesebbek voltak, mint a Föld belsejében. A korong jelenlegi repedezett, egyenetlen, felpuffadt állapota mindenképpen ezt bizonyítja. A Hold és a Föld kezdetben csupán gáznemű anyag volt. A gázok, különböző erők hatása alatt, cseppfolyóssá váltak - szilárd tömegük csak később alakult ki. Az azonban egész bizonyos, hogy földtekénk még gázos vagy cseppfolyós állapotban volt, amikor a Hold a kihűlés következtében már szilárd testté vált, és lakhatóvá lett.

- Ez hihetően hangzik - mondta Nicholl.

- A Holdat abban a korszakban légkör vette körül - folytatta Barbicane. - A gáznemű burok megakadályozta a víz elpárolgását. A levegő, a víz, a fény, a Nap melegének és a középponti melegnek hatása alatt a növényzet tért hódított a szárazföldeken, s a szárazföld ekkor már kész volt a növényvilág befogadására. Egész bizonyos, hogy a Holdon ebben a korszakban élet volt, mert a természet hiábavalóan nem pazarolja erőit; egy világ, ahol oly kiválóan alkalmasak az életfeltételek, szükségképpen be is van népesedve.

- A mi bolygónk mozgásának azonban olyan velejárói vannak, amelyek akadályozhatták a növény- és az állatvilág elterjedését. Például a 354 óra hosszat tartó nappalok és éjszakák - felelte Nicholl.

- A Földön, a sarkvidékeken hat hónapig tartanak a nappalok s az éjszakák - vetette ellen Michel.

- Ez az érv nem sokat nyom a latban, minthogy a sarkvidékek lakatlanok.

- Ne feledkezzünk meg valamiről, kedves barátaim - folytatta Barbicane. - A Hold jelenlegi állapotában a hosszú éjszakák s a hosszú nappalok az élő szervezetek számára elviselhetetlen hőmérséklet-ingadozásokat teremtenek, de az ősi időkben más volt itt a helyzet. Abban a korszakban a légkör gáznemű palástba burkolta a holdkorongot. Felhők alakjában lebegett körülötte a pára, s mint egy természetes fényellenző, mérsékelte a napsugarak hevét, s megakadályozta az éjjeli kisugárzást. A fény és a meleg szétszóródhatott a levegőben. Most, amikor a Holdról szinte teljesen eltűnt már a levegőréteg, nincsen meg ezen erők között az egyensúly. És most mondok valamit, amin roppantul fogtok csodálkozni...

- Halljuk, hadd csodálkozzunk! - mondta Michel Ardan.

- Én hajlamos vagyok azt hinni, hogy abban a korszakban, amikor a Hold lakható volt, nem tartott 354 óra hosszat a nappala és az éjszakája.

- Miből következteti ezt? - kérdezte Nicholl élénken.

- A holdkorong minden pontját két héten át érik a napsugarak. Ezt a jelenséget az okozza, hogy a Hold saját tengelye körüli forgásának sebessége egyenlő keringő mozgásának sebességével. Igen valószínű azonban, hogy abban a korszakban a két mozgásnak nem volt egyenlő a sebessége.

- Igaza van, Barbicane - felelte Nicholl. - De miért gondolja ön, hogy a két mozgás nem volt egyenlő gyors, mikor jelenleg egyenlő gyorsak?

- Mert a két mozgás sebességének egyenlő volta egyes-egyedül a Föld vonzóerejének hatása alatt jött létre. Állíthatjuk-e azonban, hogy a Föld vonzóereje elég erős volt ahhoz, hogy a Hold mozgását módosítsa abban a korszakban, amikor a Föld halmazállapota még nem volt szilárd?

- Állíthatjuk-e tulajdonképpen, hogy a Hold mindig a Föld bolygója volt? - kérdezte erre Nicholl.

- Egyáltalán miért ne állíthatnók, hogy a Hold már sokkal régebben megvolt, mint a Föld?! - kiáltott fel Michel Ardan.

Barbicane útitársainak képzelete már a feltevések vég nélküli területén csapongott. Az elnök józanabb mederbe akarta terelni a gondolataikat.

- Ez már túl messze menő spekuláció: ezek a problémák valóban megoldhatatlanok. Ne foglalkozzunk most ezzel. Tegyük fel csupán azt, hogy a Föld vonzóereje az ősállapot korszakában nem volt elég erős, s hogy akkor a Hold különböző sebességű két mozgásának, a saját tengelye körüli forgásának s a Föld körüli keringésnek következtében a nappalok és az éjszakák ugyanúgy váltakoztak, mint a Földön.

- Ezek szerint a Holdon kipusztult volna az emberiség?

- Kipusztult. Pedig valószínű, hogy ezer meg ezer évszázadig kitartott - felelte Barbicane. - A légréteg lassan-lassan mind ritkább lett, s ennek következtében a holdkorong lakhatatlanná vált. Mint ahogy a Föld is lakhatatlanná válik majd a kihűlés folytán.

- A kihűlés folytán?

- Úgy van - felelte Barbicane. - A Hold belsejében lassan kialudt a tűz, az izzó anyag összesűrűsödött, s a Hold kérge fokozatosan kihűlt. E jelenség következményei aztán lassan-lassan megmutatkoztak: eltűntek az élőlények, eltűnt a növényzet. A légréteg ezután nemsokára megritkult. Nagyon valószínű, hogy a Föld vonzóereje elszívta. Eltűnt a légzésre alkalmas levegő, s eltűnt, párolgás folytán, a víz. A Hold ebben a korszakban lakhatatlanná vált, s nem is laktak már rajta élőlények. Halott világ volt, olyan, amilyennek ma látszik.

- Azt mondod, hogy a Földre is ugyanilyen sors vár?

- Valószínűleg.

- De hát mikor?

- Ha majd a földkéreg kihűlése következtében lakhatatlanná válik.

- Kiszámították, hogy mennyi idő múlva fog a mi szerencsétlen Földünk kihűlni?

- Ki bizony!

- És ismered a számítás eredményét?

- Ismerem.

- Hát akkor beszélj! Te vén medve! Nem látod, hogy majd szétrobbanok a türelmetlenségtől? - kiáltotta Michel Ardan.

- Nos, kedves Michel - kezdte Barbicane nyugodtan a magyarázatát -, tudjuk, hogy a Földön egy évszázad leforgása alatt mennyivel csökken a hőmérséklet. Bizonyos számítások szerint Földünkön a középhőmérséklet 400 000 év múlva a fagypontra süllyed.

- 400 000 év! - kiáltott fel Michel. - Hát ez megnyugtató! Pedig már komolyan megrémültem! Ha az ember téged hallgat, már attól tart, hogy csak 50 000 évig élhet!

Barbicane és Nicholl jót mulatott Michel aggodalmán. Nicholl azután összegezni akarta a vita eredményét. Feltette tehát a második kérdést:

- Laktak-e hát valamikor élőlények a Holdon?

A kérdésre egyhangú "igen" volt a válasz.

Érdekes vita folyt e kissé merész elméletek körül, bár az utasok voltaképpen csak azokat az általános eredményeket összegezték, amelyeket e kérdéssel kapcsolatban a tudomány már megállapított. A lövedék eközben sebesen távolodott az égitesttől. 800 kilométernyi távolságban haladt el a Willem-katlan és a 40. szélességi kör mellett. Majd a 30. fokon, jobb felől, elhagyta a Pilátust, s most a Felhők tengerének déli része mentén vonult, miután már korábban megközelítette e tenger északi részét. A holdtölte vakítóan fehér tündöklésében felhomálylottak a katlanok: a Bouillaud- s a központi kráterű, csaknem négyszögletes Purbach-hegy, majd az Arzachel, amelynek belső hegye csodálatosan tündökölt.

A lövedék folytonosan távolodott a Holdtól. A holdkorong körvonalai mindjobban elhomályosultak az utasok szeme előtt. A hegyeket elnyelte a messzeség, és Holdunk csodás, furcsa világának csak a feledhetetlen emléke maradt.

Barbicane és társai némán, elgondolkodva merültek el e titokzatos világ szemléletében. Mint Mózes hajdan az ígéret földjét, Kánaánt, ők is csak messziről pillanthatták meg az áhított célt, s most már, a visszatérés reménye nélkül, egyre távolodtak tőle. A lövedék helyzete a Holdhoz viszonyítva módosult, feneke most már a Föld felé fordult.

Barbicane vette észre a változást, s ez igen meglepte. Ha az ágyúgolyónak elliptikus pályán kell keringenie a Hold körül, miért nem fordul felé a nehezebbik részével, mint ahogyan a Hold is a nehezebbik felével fordul a Föld felé? A helyzetben valami homályos és tisztázatlan.

A lövedék pályájának figyelése közben Barbicane felismerte, hogy az, a Holdtól eltávolodva, hasonló görbe vonalat követ, mint amikor közeledett feléje. Tehát egy igen elnyújtott ellipszist ír le, amely valószínűleg addig a pontig húzódik, ahol a két égitest vonzóereje semlegesíti egymást.

Ezt a következtetést vonta le Barbicane az észlelt tények alapján, s két társa osztozott a véleményében.

S máris záporoztak a kérdések:

- Mi lesz velünk, amikor elérkezünk a holtpontra?

- Ez, barátom, ismeretlen! - felelte Barbicane.

- Gondolom, feltevések azért csak vannak.

- Két feltevés lehetséges - felelte Barbicane. - Az egyik az, hogy a lövedéknek elégtelen lesz a sebessége, s akkor örökre megmarad mozdulatlanul azon a ponton, ahol a két vonzóerő semlegesíti egymást...

- Akárhogyan hangzik is a másik feltevés, nekem mindenesetre az tetszik jobban - mondta Michel.

- A másik feltevés az, hogy a lövedéknek elég nagy lesz a sebessége - folytatta Barbicane -, s továbbhalad az elliptikus pályán: vagyis örökre a Hold körül fog keringeni.

- Ez a forradalmi változás csöppet sem vigasztaló - mondta Michel. - Mi, akik megszoktuk, hogy csatlósunknak tekintsük a Holdat, most egyszerre csak engedelmes szolgáivá válunk! Ez lesz hát a mi jövőnk?

Semmi válasz.

- Hallgattok? - kérdezte Michel türelmetlenül.

- Nincs mit válaszolnunk - mondta Nicholl.

- Talán mégiscsak megkísérelhetnénk valamit?

- Semmit sem kísérelhetünk meg - felelte Barbicane. - A lehetetlen ellen akarod felvenni a harcot?

- Miért ne? Egy francia meg két amerikai megtorpanna egy puszta szó előtt? "Lehetetlen." Ez csak egy puszta szó!

- Ugyan mit akarsz tenni?

- Úrrá akarok lenni a bennünket tovaragadó erő fölött!

- Úrrá akarsz lenni fölötte?

- Úgy van! - felelte Michel fellelkesülve. - Megfékezem vagy módosítom, végre terveink szolgálatába állítom!

- De hogyan?!

- Az már a ti dolgotok! Micsoda tüzérek azok, akik nem urai az ágyúgolyójuknak? Ha a lövedék parancsol a tűzmesternek, a tűzmester megérdemli, hogy a lövedék helyett őt dugják bele az ágyúcsőbe! Szép kis tudósok vagytok, mondhatom! Azt sem tudjátok, mihez fogjatok, engem pedig rábeszéltetek, hogy...

- Mi beszéltünk rá téged?! - méltatlankodott a két útitárs. - Hogy érted ezt, kérlek?

- Csak semmi szemrehányás! Én nem panaszkodom! Egészen kellemes séta volt! Pompásan érzem magam az ágyúgolyóban! De azért tegyünk meg mindent, ami emberileg lehetséges, hogy lepottyanjunk valahova! Ha nem a Holdra, hát máshova!

- Hiszen minekünk is ez volna a leghőbb vágyunk, kedves jó Michel - sopánkodott Barbicane -, de nem áll módunkban bármit is tenni!

- Nem módosíthatjuk a lövedék pályáját?

- Nem.

- A sebességet sem csökkenthetjük?

- Nem.

- Akkor sem, ha csökkentjük a terhelést, mint ahogyan a túlterhelt hajónál szokás?

- Mit akarsz innen kidobni? - kérdezte Nicholl. - Mi nem viszünk semmi holtsúlyt. Különben is, én azt hiszem, hogy ha tehermentesítjük a lövedéket, még nagyobb lesz a sebessége.

- Ellenkezőleg: kisebb lesz! - mondta Michel.

- Nem! Nagyobb! - vágott vissza Nicholl.

- Se nagyobb nem lesz, se kisebb - békítgette Barbicane a két barátot. - Mi ugyanis az űrben futunk, ahol a fajsúlynak már nincs jelentősége.

- Nos hát akkor csak egyet tehetünk! - kiáltotta elszántan Michel Ardan.

- Mégpedig? - kérdezte Nicholl.

- Megebédelünk! - felelte rendületlen nyugalommal a merész francia, aki a legnehezebb helyzetekben mindig ezt a megoldást javasolta.

Az étkezési művelet semmiképpen sem befolyásolhatta a lövedék irányát, de mindenesetre megvolt az az előnye, hogy nem járt semmi kockázattal, sőt a gyomor állapotának szempontjából határozottan eredménnyel recsegtetett. Hiába, ennek a Michelnek remek ötletei vannak!

A barátok tehát reggel két órakor megebédeltek - az idő most igazán nem játszott szerepet. Michel a szokásos fogásokat tálalta: az ebéd koronája egy palack hangulatkeltő bor volt, amelyet a jó fiú titkos pincéjéből szedett elő. Ha nem kótyagosodtak meg kissé tőle, akkor az 1863-as évjáratú Chambertin nem sokat ér.

Ebéd után tovább folytak a megfigyelések.

A kidobott tárgyak még mindig ugyanabban a távolságban követték a lövedéket. Nyilvánvaló tehát, hogy az ágyúgolyó a Hold körüli keringésében egyszer sem haladt át levegőrétegen, mert akkor a különböző fajsúlyú tárgyak viszonylagos sebessége módosult volna.

A Föld felőli oldalon semmi sem volt látható. A Föld csak egynapos volt, mert az előző napon, éjfélkor lépett új negyedébe. Két napnak kellett még eltelnie, míg a napsugarakból kibontakozó sarlója a Holdlakóknak órául szolgálhat, minthogy saját tengelye körüli forgását végezve, minden egyes pontja huszonnégy órával későbben halad át a Hold azonos délkörén.

A Hold felőli oldal egész más látványt nyújtott: a számtalan csillag között teljes pompájában tündökölt a Hold, de sugarai nem homályosították el a csillagok tiszta ragyogását. A holdkorongon a síkságok már ugyanolyan sötét árnyalatot öltöttek, mint ahogyan a Földről látszanak. A fény koszorú többi része azonban tündökölt, s a Tycho sugárzó Nap gyanánt vált ki ebből a nagy csillogásból.

Barbicane hozzávetőlegesen sem tudta felmérni a lövedék sebességét, de következtetései azt bizonyították, hogy a sebességnek az elméleti mechanika törvényei szerint egyenletesen csökkennie kell.

Ha ugyanis valónak fogadjuk el, hogy az ágyúgolyó a Hold körül kering, pályájának szükségképpen elliptikusnak kell lennie. Ezt a szükségszerűséget tudományos tételek bizonyítják. E törvény vonatkozik minden oly mozgó testre, amely egy másik test vonzásában kering. Az űrben minden mozgási pálya elliptikus: elliptikus pályán keringenek a holdak a bolygók körül, a bolygók a Nap körül, s a Nap az ismeretlen csillag körül, amely középponti tengelyéül szolgál. Miért mentesülne hát éppen a Gun Club lövedéke e természeti törvény alól?

Az elliptikus pályáknál a vonzó test mindig az ellipszis egyik gyújtópontjában van. A bolygó tehát egyszer közelebb, másszor meg távolabb van attól az égitesttől, amely körül kering. Amikor a Föld közelebb kerül a Naphoz, perihéliumban, vagyis napközeiben van, a Naptól való legtávolabbi ponton pedig naptávolban. A Hold pedig a perigeumban, a földközelben van a Földhöz a legközelebb, s az apogeumban vagy földtávolban a legtávolabb.

E csillagászati kifejezések megfelelőjét használva - amellyel a csillagászat nyelve gazdagodni fog -, azt mondhatjuk: ha a lövedék megmarad a Hold bolygójának állapotában, úgy a Holdtól való legtávolabbi ponton "aposeleniumban" ("holdtávolban") s a Holdhoz való legközelebbi ponton "periseleniumban" ("holdközelben") van.

Ez utóbbi helyzetben kell a lövedéknek a legnagyobb sebességet elérnie, az előbbiben lesz sebessége a legkisebb. A lövedék most nyilván a "periselenium" pontja felé halad. Barbicane feltevése helyes volt, hogy a lövedék gyorsasága csökkenni fog mindaddig, míg el nem éri ezt a pontot; sebessége azután lassan-lassan növekedni fog, amint ismét közeledik a Holdhoz. A lövedék sebessége azonban nulla lesz, ha ez a pont egybeesik azzal a ponttal, ahol a két égitest vonzóereje semlegesíti egymást.

Barbicane most azt tanulmányozta, milyen következményekkel járhat, ha az egyik vagy a másik helyzet bekövetkezik, s azon gondolkodott, hogy fordíthatná a maguk hasznára az új helyzetet. Töprengéséből Michel kiáltása riasztotta fel.

- Teringettét! - kiáltott fel Michel. - Valljuk be, hatökrök vagyunk mind a hárman!

- Nem tagadom - felelte Barbicane. - De miért mondod ezt?

- Mert egy egészen egyszerű módszer áll a rendelkezésünkre, hogy csökkentsük a Holdtól eltávolodó lövedék sebességét, s mi ezt nem használjuk fel!

- S mi volna az?

- Fel kell használnunk a rakétáink visszalökő erejét!

- Csakugyan! - mondta Nicholl.

- Igaz, mi még nem használtuk fel a rakétákat - felelte Barbicane. - De majd felhasználjuk.

- Mikor? - kérdezte Michel.

- Majd ha eljön az ideje. Gondoljátok meg, barátaim, hogy a lövedék mostani helyzetében, amikor még mindig ferdén áll a holdkoronghoz, rakétáink esetleg úgy módosíthatnák az irányát, hogy eltérítik a Holdtól, ahelyett hogy közelebb vinnék hozzá. Úgy gondolom, ti a Holdon akartok kikötni.

- Természetesen! - felelte Michel.

- Akkor várjatok még. Valamely megmagyarázhatatlan hatás folytán a lövedék feneke a Föld felé igyekszik fordulni. Valószínű, hogy azon a ponton, ahol a két égitest vonzóereje kiegyenlítődik, a lövedék kúpsüvege egyenest a Hold felé fog fordulni. Remélhető, hogy ebben a pillanatban a lövedék sebessége nulla lesz. Ez az a pillanat, amikor cselekednünk kell. Rakétáink segítségével talán sikerül előidéznünk, hogy egyenesen lezuhanjunk a Hold felszínére.

- Éljen! - kiáltotta Michel.

- Amikor első ízben haladtunk át a holtponton, ezt nem tettük és nem is tehettük meg. A lövedéknek akkor túl nagy volt a sebessége.

- Kitűnő okoskodás! - mondta Nicholl.

- Várjunk tehát türelemmel - folytatta Barbicane. - És addig is használjunk ki minden eshetőséget. Én már nem reméltem semmit, de most már megint bízni kezdek, hogy mégiscsak célhoz érünk.

Ez a következtetés harsány "hip, hip, hurrá!"-kat váltott ki Michel Ardanból. S e három vakmerő, eszeveszett ember közül egyik sem emlékezett már arra, hogy az imént ők maguk tették fel a kérdést: lakható-e a Hold? S arra sem emlékeztek, hogy ők maguk felelték rá: nem! A Holdon nem laknak élőlények! A Hold valószínűleg nem lakható!... S e három férfiú most mégis mindent elkövet, hogy a Holdon kössön ki!

Egyetlen kérdést kellett már csak tisztázni: mikor következik be az a pillanat, midőn a lövedék a két vonzóerő semleges pontjára ér, amikor az utasok kijátszhatják utolsó lapjukat?

Barbicane-nak csak az útijegyzeteiben kellett utánanéznie, hogy pár másodpercre megközelítő pontossággal kiszámíthassa ezt a pillanatot, s hogy megállapíthassa a lövedéknek a Hold délköreire vonatkoztatott különböző magasságait. E feljegyzések szerint a holtpont és a déli sark közötti távolság befutásához annyi időre lesz szükség, mint amennyi idő alatt a holtpont és az északi sark közötti távolságot megtették. Az egyes útszakaszok időtartamát Barbicane pontosan feljegyezte, s így most könnyen elvégezhette a számítást.

Barbicane arra az eredményre jutott, hogy a lövedék a december 7-éről 8-ára virradó éjjel egy órakor érkezik el erre a pontra. Most december 6-áról 7-ére virradó hajnali három óra volt. Ha a lövedék útját semmi meg nem zavarja, huszonkét óra múlva a kritikus pontra érkezik.

A rakétákat eredetileg úgy helyezték el, hogy lassítsák a lövedék zuhanását a Holdra. A merész utasok most egy éppen ellentétes hatás elérésére akarták a rakétaüteget felhasználni. Az új elrendezés megtörtént, s már csak arra a pillanatra vártak, amikor a rakétákat meg kell gyújtani.

- Minthogy most semmi tennivalónk nincs, volna egy javaslatom - mondta Nicholl.

- Halljuk! - felelte Barbicane.

- Javasolom, hogy menjünk aludni.

- Még mit nem! - tiltakozott Michel Ardan.

- Negyven óra óta le sem hunytuk a szemünket - mondta Nicholl. - Pár órás alvás mindünket talpra állítana.

- Szó sem lehet róla! - felelte Michel.

- Jól van, tegyen mindenki a kedve szerint. Én aludni megyek. Nicholl leheveredett az egyik díványra, s csakhamar úgy dörgött a hortyogása, mint egy 48-as ágyú.

- Ez a Nicholl roppant okosan cselekszik - mondta kisvártatva Barbicane. - Én is követem a példáját.

Pár pillanat múlva az elnök basszusa már kitartóan tercelt a kapitány baritonjának.

- Ezeknek a gyakorlati embereknek néhanapján kétségkívül egészen jó ötleteik támadnak - mondta Michel Ardan, magára maradván.

Ő is leheveredett, kinyújtotta hosszú lábait, karját a feje alá hajtotta s csakhamar ő is elaludt.

De a három barát álma nem volt nyugodt, s nem is tartott soká. Fejükben nagyon is sok nyugtalan gondolat kavargóit. Pár óra múlva, reggel hét óra tájt mindhárman ugyanabban a pillanatban ugrottak talpra.

A lövedék egyre távolodott a Holdtól; kúpsüvege mindjobban a holdtányér felé hajolt. Ezt a jelenséget eddig semmivel sem tudták megmagyarázni; most azonban szerencsésen beleillett Barbicane terveibe.

Még tizenhét óra, s elkövetkezik a cselekvés pillanata.

A nap igen lassan telt. A három utas vakmerő férfiú volt a javából, s most mégis szorongva várták a pillanatot, amely eldönti sorsukat: vagy lezuhannak a Holdra, vagy az idők végezetéig egy előírt pályán keringenek. Számolták az ólomlábon járó órákat. Barbicane és Nicholl makacsul számításaikba merültek, Michel pedig fel-alá járkált a szűk fülkében, s mohó tekintettel fürkészte a Hold szenvtelen arcát.

Földi emlékek villantak át olykor az agyukon. Eszükbe jutottak a Gun Club-béli barátaik s valamennyi barát közül a legkedvesebb: J. T. Maston. A derék titkár e pillanatban bizonyára őrhelyén áll a Sziklás-hegységben. Vajon mire gondol, ha a lövedéket ismét megpillantja a távcső óriási tükrében? Előbb már látta, hogy a lövedék eltűnt a Hold déli sarka mögött, s most ismét előbukkan az északi sark tájékán! A lövedék tehát egy holdnak a holdjává vált! Vajon közölte-e J. T. Maston a világgal ezt a váratlan fordulatot? Ilyen végre jutott hát a nagy vállalkozás?...

A nap minden különösebb esemény nélkül telt el. Elérkezett a földi időszámítás szerinti éjfél. Csakhamar december 8-ára virradnak. Még egy óra, s a két vonzóerő semleges pontjára érkeznek. Mekkora lehet most a lövedék sebessége? Nem tudták felbecsülni. De Barbicane számításaiba nem csúszhatott hiba. Reggel egy órakor a sebesség mindenképpen nulla lesz - mert annyinak kell lennie.

Egyébként majd egy másik jelenség is jelzi, hogy a lövedék megáll a semleges vonalon. A Föld és a Hold vonzóereje ott semlegesíti egymást. A tárgyaknak tehát ott nem lesz "súlyuk". E furcsa jelenségnek, amely a Hold felé való repülésnél annyira meghökkentette Barbicane-t és társait, a visszatérésnél az azonos körülmények bekövetkeztének pillanatában meg kell ismétlődnie. Ez lesz a cselekvés pillanata!

A lövedék kúpsüvege már erősen a Hold felé fordult, s olyan helyzetet vett fel, amely lehetővé tette, hogy az utasok a rakétaüteg hátrataszító erejét teljes mértékben kihasználják. A kilátások tehát kedvezően alakultak számukra. Ha a lövedék sebessége a holtponton teljesen megszűnik, a legkisebb lökés is elegendő lesz a zuhanás előidézésére.

- Öt perc múlva egy óra - mondta Nicholl.

- Készen vagyunk mindennel - felelte Michel Ardan, az előkészített kanóccal a gázláng felé közeledve.

- Várj csak! - mondta Barbicane, kezében a kronométerrel.

E pillanatban teljesen megszűnt a nehézkedési erő hatása. Az utasok magukon is érezték, hogy testüknek nincs már semmi súlya. Egészen közel lehettek már a semleges ponthoz... talán el is érték már...

- Egy óra! - szólt Barbicane.

Michel Ardan az égő kanócot hozzáérintette a gyújtószerkezethez, amely valamennyi rakétát pillanat alatt felrobbantotta. A lövedék belsejében semmiféle dörrenés nem hallatszott, hiszen a robbanás az űrben ment végbe, ahol nincsen levegő. Barbicane a kémlelőablakon át látta a sistergő lángot, amely azonnal ellobbant.

A lövedék lökést kapott; ezt az utasok odabent erősen megérezték.

A három barát némán, lélegzetfojtva nézett, hallgatózott. Az abszolút csendben szinte hallhatóvá vált a szívverésük.

- Zuhanunk? - szólalt meg végül Michel Ardan.

- Nem zuhanunk - felelte Nicholl -, hiszen a lövedék feneke nem fordult a Hold felé!

Barbicane ekkor visszalépett az ablaktól, s társai felé fordult. Rettenetes sápadt volt, homloka ráncokba szaladt, a száját összeszorította.

- Zuhanunk! - mondotta.

- Ó! - kiáltott fel Michel Ardan. - Hová zuhanunk? A Holdra?

- A Földre! - felelte Barbicane.

- Hogy az ördögbe! - kiáltott fel Michel Ardan. - No jó! - tette hozzá bölcsen. - Amikor mi ebbe a tragacsba beszálltunk, sejtettük, hogy egykönnyen nem mászunk ki belőle!

Valóban, a rettenetes zuhanás most megkezdődött. A lövedék akkora sebességgel érkezett a holtpontra, hogy túllendült rajta. A rakétarobbanás sem tudta megállítani. A Hold felé való repülésnél a rakétát sebessége átlendítette a semleges vonalon, s most, visszafelé ugyanez történt. Mert a fizika törvényeinek megfelelően az elliptikus pályán mozgó lövedék ugyanazon a vonalon tér vissza, mint amelyen elindult.

Rettenetes zuhanás volt ez a 78 000 mérföld magasságból, és semmivel sem volt fékezhető. A ballisztika törvényei szerint a lövedéknek épp akkora sebességgel kell nekiütődnie a Földnek, mint amellyel a Columbiadból való kilövése pillanatában röpült: ez a sebesség az utolsó másodpercben 16 000 méter lesz!

Összehasonlítási alapul megemlítjük a következőt: a tudósok kiszámították, hogy a Notre-Dame tornyainak csúcsáról ledobott tárgy 120 mérföldes óránkénti sebességgel ér le a kövezetre - pedig a tornyok csak 200 láb magasak. A lövedéknek pedig 57 600 mérföld óránkénti sebességgel kell a Földbe ütköznie!

- Veszve vagyunk! - mondta Nicholl hidegen.

- Nos, ha csakugyan meg kell halnunk - felelte Barbicane valami fanatikus elragadtatással -, akkor csodálatos mértékben gazdagodnak úti tapasztalataink. A Teremtő az ő legnagyobb titkába fog beavatni bennünket. A túlvilágon már se gépekre, se ágyúkra nem lesz szükségünk ahhoz, hogy tudományt szerezzünk. Lelkünk egyesül az örök bölcsességgel!

- Ez az - felelte Michel Ardan. - Mi is kárpótolhatna bennünket a Holdért, ezért a parányi csillagért, ha nem az egész túlvilág?

Barbicane keresztbe fonta mellén a karját, arcára a mindenben való megnyugvás fenséges kifejezése ült.

- Legyen meg az ég akarata! - mondotta.

- Nos, hadnagy, hogy állunk a mélységmérésekkel?

- Úgy látom, uram, hogy a munka már a befejezés felé közeledik - felelte Bronsfield hadnagy. - De ki gondolta volna, hogy Amerika partjától alig 100 mérföldnyire, a szárazföld közelében ekkora mélységre bukkanunk?

- Úgy van, Bronsfield, a tengerfenéknek itt igen erős a bemélyedése - mondta Blomsberry kapitány. - Egy tenger alatti völgy van ezen a helyen, amelyet az amerikai partokon egészen a Magellán-szorosig vonuló Humboldt-áram vájt magának.

- Ezek a nagy mélységek kevéssé alkalmasak a sürgönykábelek lefektetésére - folytatta a hadnagy. - Az egyenletes plató sokkal kedvezőbb, mint például az a terep, ahol a Valentia és Új-Fundland közötti amerikai kábel van lefektetve.

- Ez kétségtelen. De ha szabad kérdeznem, Bronsfield hadnagy, hol tartanak most a munkálatok?

- E pillanatban még 21 500 láb fenékmérő fonalunk van kint, kapitány úr - felelte Bronsfield -, s a vasgolyó, amely a mélységmérőt lehúzza, még mindig nem ért le a tengerfenékre, mert akkor a műszer magától felszállt volna.

- Ez a Brook-féle készülék elmés találmány - jegyezte meg Blomsberry kapitány. - Nagyon pontos mélységméréseket végezhetünk vele.

- Fenék! - kiáltotta most a hajó orrából a kormányos, aki a munka menetére felügyelt. A kapitány a hadnaggyal az előbástyára sietett.

- Mennyi a mélység? - kérdezte a kapitány.

- 21 762 láb - felelte a hadnagy, s a számot feljegyezte a zsebkönyvébe.

- Rendben van, Bronsfield - mondta a kapitány -, az adatot rávezetem a térképemre. Most vontassa fel a mélységmérőt a hajóra. Ez több órás munka. A gépész ezalatt majd begyújtja a kazánokat. Mire ön végez, indulásra készen állunk. Este tíz óra van, s én most, szíves engedelmével, aludni megyek.

- Tessék, kérem, tessék! - felelte erre Bronsfield hadnagy szívélyesen.

A Susquehanna parancsnoka visszatért a kabinjába. Blomsberry kapitány talpig derék ember volt, aki "alázatos tisztelettel" szolgálta a feljebbvalóit. Megitta brandyvel kevert grogját - amelynek kiváló elkészítéséért egész litániára való dicséretet kapott tőle a pincér -, s miután a tisztiszolgát is külön dicséretben részesítette a remekül megvetett ágyért, lefeküdt, s csakhamar békésen elaludt.

Este tíz óra volt. Tündérszép éjszakával ér nemsokára véget december 11-e.

Az 500 lóerős Susquehanna naszád az Egyesült Államok haditengerészetének egyik egysége volt; mélységméréseket végzett az amerikai parttól vagy száz mérföldnyire, szemben egy félszigettel, amely Új-Mexikó partjain messzire benyúlik a tengerbe. A szél lassacskán elült. A mozdulatlan levegőben a legkisebb mozgás sem volt érezhető. A naszád fősudárvitorlájáról mozdulatlanul, petyhüdten csüngött alá a szalag.

Jonathan Blomsberry kapitány - Blomsberry ezredesnek, a Gun Club egyik leglelkesebb tagjának az unokaöccse -, aki egy Horschbidden nevű előkelő kentuckyi nagykereskedő leányát, a kapitány nagynénjét vette feleségül, Blomsberry kapitány igazán nem kívánhatott jobb időt a mélységmérés kényes munkájához. A hatalmas vihar, amely elkergette a Sziklás-hegység fölött összegyülemlett felhőket, úgyhogy láthatóvá lett a híres lövedék útja, a hatalmas vihar az ő hajóját még csak nem is érintette. Minden Blomsberry kapitány kedve szerint ment, s ő, buzgó protestáns létére, hálát is adott ezért az égnek.

A Susquehanna által végzett sorozatos mélységméréseknek az volt a céljuk, hogy felderítsék, a tengerfenék mely része lenne legalkalmasabb egy tenger alatti kábel lefektetésére, amely a Hawaii-szigeteket kötné össze az amerikai parttal.

Ezt az óriási vállalkozást egy hatalmas tőkéjű részvénytársaság kezdeményezte. Igazgatója, Cyrus Field, egy ötletes üzletember, azt tervezte, hogy Óceánia valamennyi szigetét egy óriási elektromos hálózattal köti össze. Ez a nagyarányú program méltón tükrözte az amerikai szellemet.

A Susquehanna naszádot bízták meg az első mélységmérésekkel. December 11-éről 12-ére virradó éjjel a hajó pontosan az északi szélesség 27° 7'-én s a washingtoni délkörtől számított nyugati hosszúság 41 °37'-én tartózkodott.

Az utolsó negyedében járó Hold már felbukkant a látóhatár mögött.

Miután Blomsberry kapitány eltávozott a fedélzetről, Bronsfield hadnagy néhány tiszt társaságában felment az előbástyára. S midőn feljött a Hold, a tengerésztisztek gondolatai a tündöklő égitest felé szálltak, melyet annyian néznek most az egész északi féltekén. A legjobb tengeri messzelátóval sem lehetett volna felfedezni a Hold körül keringő lövedéket - s mégis, most minden távcső a fényes holdtányérra szegeződött: a szempárok milliói fürkészték e pillanatban a Holdat.

- Tíz nappal ezelőtt indultak - szólalt meg ekkor Bronsfield hadnagy.

- Vajon mi lett velük?

- Megérkeztek, hadnagy úr! - kiáltott fel egy fiatal tengerészapród. - S most ők is azt csinálják, amit minden utas, amikor egy ismeretlen országba érkezik: sétálnak egyet!

- Ha ön állítja, kedves fiatal barátom, akkor kétségtelenül így is lesz - válaszolta Bronsfield hadnagy, elnézően mosolyogva.

- Kétségtelen, hogy megérkeztek - mondta egy másik tiszt. - A lövedéknek holdtöltekor, december 5-én éjfélkor kellett megérkeznie a Holdba. Ma december 11-e van, tehát hat nap telt el azóta. Nos, hatszor huszonnégy óra alatt, sötétség nélkül, volt idejük kényelmesen berendezkedni. Szinte magam előtt látom a mi derék honfitársainkat, amint egy völgy mélyében, valamelyik holdbéli patak partján táboroznak, a lövedék közelében, amely a lezuhanásnál félig belefúródott a vulkanikus törmelékbe. Nicholl kapitány már megkezdte a szintezési munkálatokat, Barbicane elnök pedig javában tisztázza az úti jegyzeteit. Michel Ardan ezalatt Londrès szivarjai füstjével illatosítja a kietlen holdbéli tájat...

- Igen, biztosan így van, így van! - kiáltott fel az ifjú hadapród, fellelkesülve a felettese eszményi leírásán.

- Remélem, hogy így van - felelte Bronsfield hadnagy józanul. - Közvetlen értesítést a Holdból, sajnos, nem kaphatunk.

- Bocsánat, hadnagy úr - mondta a hadapród -, miért ne írhatna nekünk Barbicane elnök?

Hangos nevetés fogadta ezt a megjegyzést.

- Én persze nem úgy gondolom, hogy levelet írhatna - magyarázta élénken a kis hadapród. - A postahivatalnak semmi szerepe se lenne az üzenetközvetítésben.

- Akkor hát netán a távíró-igazgatóságnak? - kérdezte gúnyosan az egyik tiszt.

- Annak sem - felelte a kis hadapród. Nem hagyta zavarba hozni magát. - Hanem egészen könnyű volna a Földdel valami grafikus módszerű összeköttetést létesíteni.

- Hogyan gondolja ezt, kérem?

- A Longs Peak-i messzelátó segítségével. Önök tudják, hogy az a messzelátó kétmérföldnyi közelségbe hozza a Sziklás-hegységhez a Holdat, s már a 9 láb átmérőjű tárgyakat is láthatóvá teszi. Nos kérem! Szerkesszenek meg a mi fáradhatatlan barátaink egy óriási méretű ábécét! Írjanak 100 láb hosszú betűket, mérföldnyi hosszú mondatokat! Így aztán küldhetnek híreket!

A kis hadapród ötletét a tisztek hangosan megtapsolták. A fiatalembernek valóban van némi fantáziája. Maga Bronsfield hadnagy is elismerte, hogy az ötlet megvalósítható. S még azt is hozzátette, hogy parabolatükrökkel nyalábokba gyűjtött fénysugarak segítségével is lehet közvetlen összeköttetést létesíteni a Földdel: ezek a fénysugarak a Venus és a Mars felületéről éppúgy láthatók lennének, mint ahogyan a Neptunus is látható a Földről. Bronsfield azzal fejezte be a fejtegetését, hogy talán a közeli égitesteken észlelt fénylő pontok is ilyen, a Földre küldött jelzések. S még azt is hozzátette, hogy a Holdról ezzel a módszerrel ugyan hírt kaphatunk, de a Földről nem tudunk vele üzenetet eljuttatni a Holdba, hacsak a Hold-lakóknak nincsenek olyan eszközei, amelyekkel nagy távolságból tehetnek észleleteket.

- Ez nagyon is természetes - felelte az egyik tiszt -, csakhogy bennünket most elsősorban az érdekel, mi lett vajon az utasokkal, mit láttak, mit csináltak. Egyébként, ha sikerült a kísérlet - s én ebben egy percig sem kételkedem -, akkor meg fogják ismételni. A Columbiad megmaradt, Florida földjébe beépítve. Az egész már csak egy lövedéken és a lőporon múlik. Valahányszor a Hold áthalad ezentúl a zeniten, mindig lehet majd egy utasszállítmányt oda irányítani.

- Biztosra veszem, hogy J. T. Maston rövidesen elutazik majd a barátaihoz - mondta Bronsfield hadnagy.

- Én örömest vele megyek, ha hajlandó lesz engem magával vinni! - kiáltott fel a hadapród.

- Ó, műkedvelő turistákban nem lesz hiány! - válaszolta Bronsfield. - Ha hagynák, a Föld népességének a fele hamarosan kivándorolna a Holdba.

A Susquehanna tisztjei éjfél után egy óráig beszélgettek. Ki tudná azt elsorolni, milyen szédületes módszerek, milyen forradalmi elméletek vetődtek fel a merész képzeletű férfiak beszélgetése folyamán? Barbicane vállalkozása óta úgy látszott, hogy az amerikaiaknak már semmi sem lehetetlen. A tisztek azt hangoztatták, hogy nemcsak egy tudósokból álló bizottságot, hanem egész kolóniát kell elindítani a Holdba, sőt egy egész hadsereget, gyalogsággal, tüzérséggel, lovassággal - a bolygó meghódítására.

Éjfél után egy órakor még mindig nem fejeződött be a mélységmérő felvontatása. 10 000 láb fenékmérőfonal volt még kint, ennek a felhúzása több órás munkát igényelt. A parancsnok utasítása szerint már begyújtották a kazánokat, már emelkedett a nyomás. A Susquehanna bármely pillanatban indulhatott.

S ebben a pillanatban - éjfél után 1 óra 17 perckor - Bronsfield hadnagy, aki éppen távozni készült az őrségről, s vissza akart térni a kabinjába, egyszerre csak egy távoli, teljesen szokatlan, fütyülő hangra lett figyelmes.

Bajtársaival együtt kezdetben azt gondolta, hogy a fütyülő hangot a kiszabaduló gőz okozza, de midőn a tisztek felemelték a fejüket, megállapították, hogy a zaj a levegő legfelsőbb rétegeiben keletkezett.

Tanakodásra nem volt idő, mert a fütyülő-süvítő hang ijesztően erős lett, s káprázó szemük előtt egy óriási, lángoló meteor tűnt fel, amelyet száguldása közben a légrétegekkel való súrlódás izzóvá hevített.

S az izzó tömeg egyre nőtt, mennydörgésszerű robajjal zuhant a naszád előárbocára, azt az orrtőke magasságában letörte, s fülsiketítő csattanással elmerült az óceán hullámaiban.

Néhány lábbal közelebb, és a Susquehanna mindenestül elsüllyed.

E pillanatban egyszerre csak felbukkant a fedélzeten Blomsberry kapitány, igen hiányos öltözékben, s az előbástyára rohant, amerre a tisztjei is futottak.

- Engedelmet, uraim, mi történt? - kérdezte a parancsnok.

S a kis hadapród, szinte mindnyájuk hangját visszhangozva, felkiáltott:

- "Ők" jöttek meg, kapitány úr! Visszaérkeztek!

A Susquehanna fedélzetén nagy volt az izgalom. A tisztek s a matrózok nem is gondoltak azzal, hogy csak hajszálon múlt, s ők egy szörnyű szerencsétlenségnek estek volna áldozatul, hogy a lövedék kis híján összezúzhatta volna a hajót, hogy majdnem a tengerfenékre merültek. Tisztek, matrózok minden gondolata csak a katasztrófa körül forgott, amellyel a felfedező út most véget ért. A régi és az új idők legmerészebb vállalkozása a merész kísérletezők életébe került!

- "Ők" jöttek meg! Visszaérkeztek! - mondta a kis hadapród, és mindenki megértette. Senki sem volt, aki egy pillanatig is kételkedett volna abban, hogy a tengerbe zuhant meteor a Gun Club lövedéke.

De mi lett a sorsa a lövedékbe zárt utasoknak? Erre nézve megoszlottak a vélemények.

- Meghaltak - mondta valaki.

- Életben vannak! - felelte rá egy másik. - A mély vízréteg enyhítette a zuhanás erejét.

- De nem volt már levegőjük! - vetette ellen most valaki. - Megfulladtak!

- Elégtek! - erősködött megint egy másik hang. - A lövedék egész tömege izzott már, amikor áthaladtak a légrétegen!

- Egyre megy! - felelték erre egyhangúan a többiek. - Ha élnek, ha meghaltak, ki kell őket emelni a tengerből.

Blomsberry kapitány összegyűjtötte a tisztjeit, s szíves engedelmükkel azonnal tanácskozást tartott. Rögtöni intézkedésre volt szükség. A legsürgősebb teendő a lövedék kihalászása volt. Nehéz művelet, de mégsem lehetetlen. De a naszádnak nem volt meg az ehhez szükséges gépi berendezése. Hatalmas, pontosan működő gépek kellenek ehhez a munkához. A tisztikar tehát úgy döntött, hogy a hajóval befutnak a legközelebbi kikötőbe, s onnan értesítést küldenek a Gun Clubnak, hogy az ágyúgolyó a tengerbe zuhant.

A tisztikar egyhangúlag hozta meg határozatát. A kikötő megválasztása körül azonban vita folyt. A szomszédos parton, a szélesség 27. fokán nem volt kikötő. Feljebb, a Monterey-félszigeten túl volt egy jelentősebb város, az azonos nevű Monterey, de ez egy valóságos sivatag szélén terült el, és nem kötötte össze távíróhálózat az ország belsejével. E fontos hírt pedig csak elektromos úton lehetett kellő gyorsasággal továbbítani.

Néhány fokkal feljebb volt a San Franciscó-i öböl. Az arany országának fővárosából könnyű lesz összeköttetésbe jutni az Egyesült Államok középpontjával. A Susquehanna teljes gőzzel nem egész két nap alatt teszi meg az utat San Francisco kikötőjébe. Tehát azonnal indulniuk kell.

A kazánok fűtve voltak. A hajó máris indulásra készen állt; 2000 hajósöl mélységmérő fonal azonban még a tengerfenéken volt. Blomsberry nem akarta a felvontatással a drága időt vesztegetni, elhatározta hát, hogy elvágja a vezetéket.

- A vezeték végét ráerősítjük egy bójára: a bója pontosan jelezni fogja a helyet, ahol a lövedék lezuhant.

- A pontos földrajzi helyzetünket amúgy is felvettük: az északi szélesség 27° 7'-én s a keleti hosszúság 41° 37'-én vagyunk - felelte Bronsfield hadnagy.

- Nagyon helyes, hadnagy úr - válaszolta a kapitány. - És most, szíves engedelmével, vágassa el a vezetéket.

Az óceán felületére leeresztettek egy erős, két árbocfával is merevített bóját. A vezeték végét jól rárögzítették, úgyhogy a bóját csak a hullámok járása ringatta, s így nem sodródhatott messzire.

A gépész ekkor jelentést küldött fel a kapitánynak, hogy elegendő nyomása van - a hajó indulhat.

A kapitány köszönetet mondott az örvendetes közlésért. Aztán megadta az irányt: észak-északkelet. A hajó megfordult, s teljes gőzzel futott a San Franciscó-i öböl felé. Hajnali három óra volt.

A Susquehanna előtt 220 mérföld út állt - csekélység ez az ilyen sebes járatú hajónak. Harminchat óra alatt falta fel a távolságot, s december 14-én délután 1 óra 27 perckor befutott a San Franciscó-i öbölbe.

A teljes gőzzel közeledő hadihajó, amint letört orrvitorlarúddal, aládúcolt előárboccal befutott a kikötőbe, nagy szenzációt keltett. Sűrű tömeg verődött össze percek alatt a mólókon. A kikötésre vártak.

A Susquehanna lehorgonyzott, s mindjárt leeresztették a nyolcpárevezős csónakot, amely egykettőre partra szállította Blomsberry kapitányt és Bronsfield hadnagyot.

A két tiszt kiugrott a mólóra.

- Hol a távírda? - kérdezték, feleletet sem adva az őket ezer kérdéssel ostromló embereknek.

A kikötőbiztos maga vezette el őket a távíróhivatalba. Kíváncsiak óriási tömege nyomult utánuk.

Blomsberry belépett Bronsfielddel a hivatalba; kint egymást tiporták az ajtó előtt tülekedő emberek.

Pár perccel később a távíróhivatal négy azonos szövegű sürgönyt továbbított. Egyet a tengerészeti miniszternek Washingtonba, egyet a Gun Club alelnökének Baltimore-ba, egyet J. T. Maston úrnak Longs Peakbe, a Sziklás-hegységbe, egyet pedig a cambridge-i csillagvizsgáló helyettes igazgatójának, Massachusettsba.

A négy azonos szövegű sürgöny így hangzott:

Északi szélesség 27° 7' és keleti hosszúság 41° 37' alatt f. év december 12-én reggel 1 óra 17 perckor Columbiad lövedéke Csendes-óceánba zuhant. Utasítást várok.

Blomsberry, Susquehanna parancsnoka

Öt perccel később San Francisco városában mindenki értesült már a hírről. Este hat óra előtt az Egyesült Államok minden állama tudomást szerzett a szörnyű katasztrófáról. Éjfél után egész Európa megtudta a kábelen át, hogy miként végződött a nagy amerikai vállalkozás.

Fölösleges leírnunk, hogy milyen hatást keltett az egész világon ez a váratlan fejlemény.

A tengerészeti miniszter a sürgöny vétele után táviratozott a Susquehannának. A parancs úgy szólt, hogy a hajó fűtött kazánokkal várakozzék a San Franciscó-i öbölben. Éjjel-nappal készenlétben álljon az indulásra.

A cambridge-i csillagvizsgáló munkatársai soronkívüli ülést tartottak, s a tudományos testületekre jellemző derűs nyugalommal megvitatták a kérdés tudományos problémáit.

A Gun Clubban a sürgönyre kitört a vihar. A tüzérek teljes számban összegyűltek a klubhelyiségben. Willcome épp akkor olvasta J. T. Maston és Belfast elhamarkodott sürgönyét, amelyben jelentették, hogy a Longs Peak óriási reflektorában meglátták a lövedéket. A sürgöny a továbbiakban még azt a közlést is tartalmazta, hogy az ágyúgolyót a Hold vonzóereje visszatartotta, s az most a mellékbolygó szerepét játssza a Naprendszerben.

Tudjuk már, mi volt a valódi helyzet.

Blomsberry sürgönyének megérkezése után, amely sürgöny homlokegyenest ellentmondott J. T. Maston táviratának, a Gun Club kebelében két párt alakult. Az egyik párthoz tartoztak azok a tagok, akik hitelt adtak a lövedék lezuhanását jelentő sürgönynek s az utasok visszaérkezésének. A másik párthoz pedig azok az egyének tartoztak, akik a Longs Peaken tett észlelések mellett kardoskodtak, s úgy vélekedtek, hogy a Susquehanna parancsnoka tévedett. Szerintük az állítólagos lövedék egy meteor volt, igenis, csupán egy meteor, valami kisebbfajta hullócsillag, amely útjában beleütközött a naszádba, és szétroncsolta az orrát.

Nehéz volt vitába szállni ezzel az érveléssel, mert az állítólagos meteor valóban szédületes gyorsasággal közeledett, s az ilyen mozgó testet nagyon nehéz megfigyelni. A Susquehanna parancsnoka és tisztjei teljesen jóhiszeműen is tévedhettek. Egy érv azonban mégis a tengerészek mellett szólt: ha ugyanis a lövedék csakugyan visszaesett a Földre, úgy az összeütközés nem történhetett meg máshol, mint éppen ott, az északi szélesség 27. fokán és - számításba véve a közben eltelt időt s a Föld saját tengelye körüli forgását - a nyugati hosszúság 41. és 42. foka között.

Bármi volt is a helyzet, a Gun Club tagjai egyhangúlag elhatározták, hogy az idősb Blomsberry, Bilsby és Elphiston őrnagy tüstént San Franciscóba utazik, és intézkednek, hogy a lövedéket az óceán fenekéről kiemeljék.

A hűséges bajtársak pillanatnyi késlekedés nélkül útnak indultak. A vasút - amely rövidesen majd egész Közép-Amerikát átszeli - Saint Louisig vitte őket, ott gyorspostakocsik vártak már rájuk.

Szinte ugyanebben az időben, amikor a tengerészeti miniszter, a Gun Club alelnöke s a cambridge-i csillagvizsgáló helyettes igazgatója kézhez vette a San Franciscóban feladott sürgönyt, a derék J. T. Maston életének legnagyobb izgalmát élte át. Kismiska volt ehhez képest az az eset, amikor felrobbant a híres ágyúja, s ő megint - kis híján - az életét vesztette.

Emlékszünk rá, hogy a Gun Club titkára nyomban a lövedék kilövése után - s majd akkora sebességgel, mint amaz - a Szikláshegységben levő Longs Peak-i megfigyelőállomásra utazott. Mastont Belfast, a cambridge-i csillagvizsgáló igazgatója kísérte. A megfigyelőállomásra érkezve, a két barát hevenyészve berendezkedett, s attól fogva állandóan az óriási messzelátó tetején gubbasztott.

Emlékezzünk, hogy ezt az óriási csillagászati műszert az angolok által "front view"-nek nevezett reflektorok elve szerint szerkesztették. E szerkesztési mód alkalmazásánál a felnagyított tárgyak csak egyszer tükröződnek, a megfigyelő ennek következtében tisztább képet nyer. A távcső úgy volt megszerkesztve, hogy J. T. Maston és Belfast megfigyelés közben nem a műszer lábánál helyezkedtek el, hanem a felső részén. A megfigyelőhelyre egy mesterien könnyű csigalépcső vezetett.

A csillagászok alatt a 280 láb mély fémakna tátongott, amelynek a fémtükör képezte a fenekét.

A két tudós férfiú a messzelátó fölött elhelyezett keskeny pallón telepedett meg. Átkozták a Napot, mert elrejtette szemük elől a Holdat, átkozták a felhőket, mert éjszakáról éjszakára makacsul eltakarták a fénylő korongot.

Mekkora volt hát az örömük, amikor pár napos várakozás után, december 5-én éjjel megpillantották a lövedéket, amely barátaikat az űrbe repítette! Örömüket azonban utóbb mélységes csalódás követte, s ekkor kelt szárnyra s terjedt el világszerte első sürgönyükkel az a hiányos megfigyelésen alapuló, téves hír, hogy a lövedék a Hold bolygójává vált, s megváltoztathatatlan törvények által előírt pályán a Hold körül kering.

Maston és Belfast ettől a perctől fogva nem látta többé a lövedéket. A lövedék eltűnése számukra akkor még teljesen érthető volt, mert most a holdkorong láthatatlan része mögött mozgott. Elképzelhetjük, micsoda türelmetlenség vett erőt az indulatos természetű J. T. Mastonon és nem kevésbé izgulékony társán, midőn a lövedék akkor sem mutatkozott, amikor már ismét meg kellett volna jelennie a holdtányér előtt. Egész éjjel, percről percre azt hitték, hogy megint látják a lövedéket - pedig hát nem látták!

Ebből állandó vita, újabb meg újabb heves szóváltás keletkezett a két férfiú között. Belfast azt állította, hogy a lövedék nem mutatkozik, J. T. Maston pedig erősködött, hogy "ott van, csak a vak nem látja"...

- Ott a lövedék! - hajtogatta J. T. Maston.

- Az nem a lövedék! - csattant fel Belfast. - Lavina csúszik le az egyik hegyről!

- No, holnap majd megint előtűnik!

- Nem tűnik elő! Eltűnt a világűrben!

- Igenis, előtűnik!

- Nem tűnik elő!

A szócsaták viharos perceiben a Gun Club titkárának jól ismert ingerlékenysége folytán Belfast igazgató testi épsége állandóan veszélyben forgott.

Ez az édes kettesben való élet hamarosan lehetetlenné vált volna, de ekkor egy váratlan esemény véget vetett az örökös szóváltásnak.

A december 14-éről 15-ére virradó éjszakán a két engesztelhetetlen barát a holdkorong megfigyelésével volt elfoglalva. J. T. Maston, szokása szerint, sértéseket vágott a tudós Belfast fejéhez, aki szintén dühbe gurult. A Gun Club titkára már vagy ezredszer állította, hogy épp most pillantotta meg a lövedéket, s még azt is hozzátette, hogy Michel Ardan arca is láthatóvá vált az egyik kémlelőablak mögött. Maston heves taglejtésekkel támogatta az érvelését, s ezeket a taglejtéseket még félelmetesebbé tette a vaskampója.

E kritikus pillanatban jelent meg Belfast szolgája a pallón - este tíz óra volt -, s egy sürgönyt adott át az igazgatónak. A Susquehanna távirata volt.

Belfast feltépte a sürgönyt, elolvasta és felordított.

- Mi az? - morgott J. T. Maston.

- A lövedék!

- Mi van vele?

- Visszaesett a Földre!

Újabb ordítás, majd egy üvöltés követte Belfast szavait.

Az igazgató erre J. T. Maston felé fordult.

A szerencsétlen, miközben vigyázatlanul a fémcső fölé hajolt, eltűnt az óriási távcsőben! 280 lábat zuhant! Belfast eszeveszetten rohant a reflektor nyílásához.

Megkönnyebbülten lélegzett fel: J. T. Maston fennakadt a teleszkóp egyik keresztmerevítésén; vaskampójával megkapaszkodott benne, s rettenetesen üvöltött.

Belfast segítségért kiáltott. A segédszemélyzet nyomban ott termett. Kettős csigát szereltek a pallóra, s ennek segítségével kihúzták a távcsőből a Gun Club vigyázatlan titkárát.

J. T. Maston sértetlen állapotban jelent meg a felső nyílásban.

- Nna! - mondta. - Mi lett volna, ha bezúzom a tükröt?

- Megfizette volna - felelte Belfast szigorúan.

- Hová esett az az átkozott ágyúgolyó?

- A Csendes-óceánba!

- Hát akkor gyerünk!

A két tudós negyedóra múlva már leereszkedett a Sziklás-hegység lejtőjén. Két nappal később, a Gun Clubból odasiető barátaikkal egyidőben, már San Franciscóban voltak. Öt lovat hajszoltak halálra útjuk alatt. Elphiston, az idősb Blomsberry és Bilsby az érkezők elé rohant.

- Mit tegyünk?! - kiáltották.

- Kihalásszuk az ágyúgolyót - felelte J. T. Maston. - Mégpedig sürgősen!

A lövedék elmerülésének helyét pontosan ismerték. De nem volt olyan készülékük, amely megragadhatta s az óceán felszínére húzhatta volna a lövedéket. Ezt a készüléket előbb még fel kellett volna találni, s aztán legyártani. Az amerikai mérnököket ez a csekélység nem hozta zavarba. Egy markolóberendezés a hajókazánban fejlesztett gőz erejével, hatalmas súlya ellenére is, biztosan kiemeli a lövedéket. Az elmerült lövedék súlyát különben is csökkenti a környező tengervíz.

De nem volt elég kihalászni az ágyúgolyót. Az utasok érdekében gyors cselekvésre volt szükség. Mert abban senki sem kételkedett, hogy az utasok életben vannak.

- Igenis, életben vannak! - hajtogatta J. T. Maston szakadatlanul. Bizakodása a többiekre is átragadt. - A mi barátaink igen ügyes emberek. Nem zuhanhattak le hülyék módjára. Életben vannak, de még mennyire életben vannak! De sietnünk kell, hogy még életben találjuk őket! Én nem az élelem s a víz miatt aggódom. Ezzel hosszú időre el vannak látva. Hanem a levegő! A levegő! Hamarosan nem lesz már levegőjük! Tehát gyorsan, mennél gyorsabban!

S gyorsan is cselekedtek. A Susquehannát olyként alakították át, hogy alkalmas legyen az új feladat elvégzésére. Hatalmas gépeit úgy rendezték el, hogy vontatóláncokat lehessen rájuk kapcsolni. Az alumínium lövedéknek mindössze 19 250 font volt a súlya, tehát jóval kevesebb, mint a tengerentúli kábelvezetéké, amelyet ugyancsak az óceán fenekéről kellett kiemelni. A nehézség csupán abban rejlett, hogy most egy hengerkúp alakú lövedéket kellett kihalászni, amelynek sima falait nehéz megmarkolni.

A technikai nehézségek megoldása végett Murchison mérnök San Franciscóba sietett. Óriási önműködő markolóberendezést szereltetett fel a hajóra. Ha sikerül a kutató vasmacskáknak megragadniuk a lövedéket, azt többé el nem eresztik. Murchison búvárkészülékeket is csináltatott; az ellenállóképes, vízhatlan bura alatt a búvárok kifürkészhetik a tengerfenéket. Igen szellemesen megszerkesztett, sűrített levegőt adagoló légkamrákat is szállíttatott a Susquehanna fedélzetére. Ezek a légkamrák valóságos szobák voltak, kémlelőablakokkal ellátva; az egyes rekeszekbe bocsátott víz nagy mélységbe viszi le a szerkezetet. A légkamrákat San Franciscóból hozatta, ahol egy tenger alatti gát építésénél használták őket. Szerencsés véletlen folytán a szerkezet most rendelkezésre állt - megépítésére nem futotta volna az időből.

A felszerelés a lehető legtökéletesebb volt, s a kiemelési munkálatok vezetését igen leleményes tudósokra bízták - ennek ellenére bizonytalan volt, hogy sikerül-e majd a művelet. A kiszámíthatatlan véletlenek sorozata jöhetett közbe - hiszen 20 000 lábnyi tengermélységből kellett a lövedéket kiemelni! De ha sikerül is felszínre hozni az ágyúgolyót, nagy kérdés, hogy az utasok kibírták-e a rettenetes lökést. Lefékezte-e vajon eléggé a 20 000 lábnyi vízréteg?

A leggyorsabb cselekvésre volt tehát szükség. J. T. Maston éjjel-nappal hajszolta a munkásokat. Ő maga kész volt mindenre: búvárruhát ölteni, kipróbálni a légkamrákat, csak hogy kiderítse, hová tűntek az ő bátor barátai.

Noha a gépi felszerelés feszült iramban készült, s az Egyesült Államok kormánya óriási pénzösszeget bocsátott a Gun Club rendelkezésére, öt teljes napig - öt évszázadnak tűnő napig - tartott, míg az előkészületeket befejezték. Ez alatt az idő alatt az általános izgalom a tetőpontra hágott. Sürgönydrótokon, kábeleken a világ minden részéből jöttek-mentek a táviratok. Barbicane, Nicholl és Michel Ardan megmentése nemzetközi ügy volt. Minden népet, amelyik annak idején részt vett a Gun Clubnak nyújtott kölcsön jegyzésében, nagyon érdekelt az utasok sorsa.

Végre behajózták a Susquehannára a vontatóláncokat, a légkamrákat és az önműködő markolókat. J. T. Maston, Murchison mérnök és a Gun Club küldöttei már elfoglalták kabinjukat. Indulhatott a hajó.

December 21-én este nyolc órakor a naszád felszedte a horgonyt.

A tükörsima tengeren északkeleti szél fújt, csípős, hideg volt a levegő. San Francisco egész lakossága a mólókon tolongott; de a megrendült tömeg némán hallgatott. A naszád visszatérésére tartogatták az éljenzést.

A gőz elérte a legnagyobb feszültséget, dolgozni kezdett a hajócsavar, s a Susquehanna nagy sebességgel kifutott az öbölből.

Felesleges elmondanom, hogy miről folyt a beszélgetés a hajón a tisztek, a matrózok, az utasok között. Egyetlen gondolat hatalmasodott el ezeken a férfiakon. Szívüket közös izgalom remegtette. Míg ők a megmentésükre sietnek - mit csinálhat ezalatt Barbicane, mit csinálhatnak a társai? Mi van velük? Milyen állapotban lehetnek most? Talán ők maguk is kieszeltek valami merész tervet, s megpróbálják a kitörést a lövedék belsejéből? Ki tudná megmondani? Az igazság az, hogy itt minden terv eleve kudarcra van ítélve. Az utasok közel négymérföldnyi mélységre merültek az óceánban: a fémbörtön foglyainak minden erőfeszítése hasztalan.

December 23-án reggel nyolc órakor kellett a gyors Susquehannának a szerencsétlenség színhelyére érkeznie.

A mentőexpedíciónak délig várakoznia kellett, hogy megállapíthassák a naszád földrajzi helyzetét. A bója, amelyre a mélységmérő fonal rá volt erősítve, még nem volt látható.

Déli tizenkét órakor Blomsberry kapitány, tisztjei segítségével, akik a megfigyelés helyességét ellenőrizték, a Gun Club küldöttei jelenlétében felvette a hajó helyzetét. Feszült percek következtek. A földrajzi helyzet felvételéből kiderült, hogy a Susquehanna a hosszúsági körök néhány percével nyugatabbra van attól a helytől, ahol a lövedék eltűnt a habokban.

A kapitány megadta az irányt, s a Susquehanna egyenesen az elmerülés pontjának futott.

Déli 12 óra 47 perckor megpillantották a bóját. Teljesen sértetlen volt, alig sodródhatott el az eredeti helyétől.

- Végre-valahára! - kiáltott fel J. T. Maston.

- Kezdjük? - kérdezte Blomsberry kapitány.

- Pillanatnyi késedelem nélkül! - felelte J. T. Maston. Minden művelet megtörtént, hogy a naszád szinte teljesen mozdulatlan legyen.

Murchison mindenekelőtt azt akarta felderíteni, hogy pontosan hol fekszik a lövedék a tengerfenéken. Csak azután kerülhetett sor a kiemelésre. A lövedék felkutatására szolgáló búvárkészülékeket ellátták levegővel. E készülékek kezelése nagy veszéllyel járt, mert 20 000 láb mélységben a tenger felszíne alatt, a nagy nyomás következtében, könnyen bekövetkezhetett valami törés, s ez iszonyatos következményekkel járhatott volna.

J. T. Maston, az idősb Blomsberry és Murchison mérnök, nem törődve a veszéllyel, elhelyezkedett a légkamrákban. A kapitány a parancsnoki hídról irányította a műveletet. A legkisebb gyanús jelre bármely pillanatban megállíthatta vagy fölvontathatta a láncokat. A hajócsavart leállították, minden gépet rákapcsoltak a járgányokra, úgyhogy a légkamrákat szükség esetén gyorsan fel lehetett vonni a hajóra.

Délután 1 óra 25 perckor megkezdődött a leszállás. A vízzel töltött tartályok súlya alatt a légkamrák az óceán felszíne alá merültek. A tisztek s a matrózok izgalma most megkétszereződött. Most már nemcsak a lövedékbe börtönzött utasok miatt, hanem a búvárkészülék foglyainak sorsáért is aggódtak. Maguk a búvárok, helyzetükről teljesen megfeledkezve, a kémlelőablakokhoz tapadtak, s a tengerfenék felé vezető útjukon figyelmesen fürkészték a vízrétegeket.

A leszállás gyorsan ment: 2 óra 47 perckor J. T. Maston társaival együtt a Csendes-óceán fenekére ért. De nem láttak semmit, csak egy terméketlen sivatagot; a tenger növény- és állatvilága sem tarkította ezt a pusztaságot. Erős fényszórókkal felszerelt lámpáik segítségével a búvárok meglehetősen nagy körzetben figyelhették meg a sötét vizet - de a lövedéket nem látták sehol.

Leírhatatlan izgalom, gyötrelmes türelmetlenség fogta el a vakmerő búvárokat. A készüléket villamos vezeték kötötte össze a hajóval. Leadták a megbeszélt jelet, s a Susquehanna egymérföldnyi körzetben vontatta körül a légkamrát, amely néhány méternyi magasságban lebegett a tengerfenék fölött.

Így derítették fel az egész tenger alatti síkságot, szívfájdító optikai csalódások közepette: hol egy szikla vezette őket félre, hol a talaj kidudorodását vélték az annyira keresett lövedéknek; azután csakhamar rájöttek, hogy tévedtek, s elfogta őket a kétségbeesés.

- De hát hol vannak? Hol vannak? - jajdult fel J. T. Maston.

S a szegény ember hangosan kiáltozta Nicholl, Barbicane és Michel Ardan nevét, mintha szerencsétlen barátai az áthatolhatatlan víztömegen át meghallhatták volna a hangját, vagy éppenséggel felelhettek volna a hívásra. Addig folytatták a reménytelen felderítést, míg a búvárkészülék kibírhatatlan levegője felszállásra nem kényszerítette az expedíciót.

Délután hat óra tájt megkezdték a légkamra felvontatását. A búvárok éjfélkor kerültek csak fel a felszínre.

- Holnap folytatjuk - mondta J. T. Maston, amint megvetette lábát a fedélzeten.

- Igen - felelte Blomsberry.

- Mégpedig egy másik helyen.

- Igen.

J. T. Maston még most sem kételkedett a sikerben, de társai az első órák lázas izgalmának csillapultával már józanul látták, micsoda nehézségekkel jár ez a vállalkozás. Ami San Franciscóban könnyűnek tűnt, az itt, az óceán kellős közepén szinte megvalósíthatatlannak látszott. A siker esélyei nagymértékben csökkentek; már csak a véletlenben bízhattak, hogy megtalálják a lövedéket.

Másnap, december 24-én, mit sem törődve az előző nap fáradalmaival, folytatták a lövedék felkutatását. A naszád néhány szögperccel nyugatabbra vonult, s a friss levegővel ellátott búvárkészülékben az expedíció tagjai ismét leszálltak az óceán fenekére.

Eredménytelen kutatással telt el az egész nap. A tengerfenéken kietlen pusztaság. December 25-e sem hozott eredményt. És 26-a sem.

A helyzet kétségbeejtő volt. Még elgondolni is irtózatos, hogy a szerencsétlenek már huszonhat napja vannak az ágyúgolyóba zárva! Ha a zuhanás után még életben voltak - talán éppen most kezdenek fuldokolni. Fogy a levegő, s a levegővel együtt fogytával lesz már a bátorságuk, a lelkierejük is!

- A levegőjük talán elfogy - felelte J. T. Maston változatlanul. - De az ő lelkierejük - soha!

December 28-án, újabb kétnapos kutatás után, veszve volt minden remény. Az ágyúgolyó csak egy atom a tenger végtelenjében. Soha meg nem találhatják, le kell mondani róla!

J. T. Maston azonban hallani sem akart a visszatérésről. Mindaddig nem volt hajlandó eltávozni erről a pontról, míg meg nem lelte barátai sírját - ha már élve nem láthatja viszont őket. De Blomsberry kapitány nem vesztegelhetett tovább a tengeren, s a derék titkár tiltakozása ellenére parancsot adott az indulásra. December 29-én reggel kilenc órakor a Susquehanna északkeleti irányba fordult, s a San Franciscó-i öböl felé vette útját.

Délelőtt 10 óra volt. A naszád csekély gőzzel, szinte bűntudattal távolodott a katasztrófa színhelyétől, midőn egy matróz, aki a sudárvitorla keresztfáira felkapaszkodva figyelte a tengert, hirtelen elkiáltotta magát:

- Egy bója, oldal felől, szélirányban!

A tisztek a jelzett irányba néztek. Messzelátóikkal felismerték, hogy a jelzett tárgy valóban egy olyasféle bójának látszik, mint amelyeket a kikötők s a folyamok hajózható átjárói jelzésére használnak. Csak az benne a különös, hogy a vízből 5-6 lábnyira kiemelkedő kúpsüvegén zászlót csapdos a szél. A bója úgy csillog a napsütésben, mintha ezüstlemezekkel volnának borítva a falai.

Blomsberry parancsnok, J. T. Maston s a Gun Club küldöttei felmentek a parancsnoki hídra, s onnan figyelték a hullámok kénye-kedve szerint sodródó tárgyat.

Lázas izgalomban, rettegve figyelt mindenki, de nem hangzott el egy árva szó sem. Senki sem merte kimondani, mire gondol, pedig valamennyien ugyanazt gondolták.

A naszád kétcsomónyi közelségbe futott a jelzett tárgyhoz.

A hajó egész személyzetét megremegtette az izgalom.

A zászló... az Egyesült Államok lobogója volt!

Irtózatos üvöltés hasított a levegőbe. Az üvöltés J. T. Mastontól eredt, aki élettelen tömegként vágódott végig a parancsnoki hídon. A derék ember ugyanis megfeledkezett arról, hogy jobb karját egy vaskampó helyettesíti, s hogy koponyaüregét csupán egy guttapercsa sapka fedi, és az imént kezével, illetve a vaskampójával a homlokára csapott.

Odarohantak hozzá. Felemelték, eszméletre térítették. S vajon mi volt J. T. Maston első szava?

- Átkozott barmok!... Ökrök!... Hülyék!... Hogy mi micsoda boobyk vagyunk!

- Mi az?! Mi van?! - kiáltozták körülötte.

- Hogy mi van?...

- Beszéljen hát!

- Az van, ti hülyék - bömbölte vérfagyasztó hangon a titkár -, az van, hogy az ágyúgolyónak csak 19 250 font a súlya!

- No és?

- És hogy 28 tonna, vagyis 56 000 font vizet szorít ki, tehát fennmarad a vízen!

Ó, hogy hangsúlyozta a derék férfiú ezt a három szót: "Fennmarad a vízen!" S Mastonnak igaza volt! Valamennyien, igen, ezek a híres tudósok valamennyien megfeledkeztek egy alapvető törvényszerűségről! A lövedéknek, miután a zuhanás ereje folytán az óceán fenekére merül, viszonylag könnyű fajsúlya folytán ismét fel kell szállnia a felszínre! S íme, most itt úszik, csendesen, a hullámok sodrában...

Vízre eresztették a csónakokat. J. T. Maston és a barátai beleugráltak. Tetőpontjára hágott az izgalom. Az emberek szíve vadul vert, míg a csónakok a lövedék felé közeledtek. Mit találnak a belsejében? Élőket vagy halottakat? Igen, élőket... hiszen kitűzték a lobogót!... Igen, életben vannak, ha azóta, a lobogó kitűzése után el nem ragadta őket a halál!

Néma csendben siklottak a csónakok. Minden szív vadul vert, minden szem elhomályosult. A lövedék egyik ablaka nyitva volt. A keretben maradt üvegtörmelék arra vallott, hogy az ablak betört. Ez az ablak jelenleg 5 lábnyi magasságban emelkedett ki a hullámokból.

Az első csónak, a J. T. Mastoné, a lövedékhez ért. S Maston rávetette magát a betört ablakra...

S e pillanatban felhangzott egy vidám, csengő hang, Michel Ardan hangja, aki a győztes diadalával kiáltotta:

- Mindenütt sima, Barbicane, mindenütt sima! Barbicane, Michel Ardan és Nicholl ugyanis dominózott.

Még emlékszünk, milyen óriási rokonszenv kísérte a három utas indulását. Ha már a vállalkozás kezdetén akkora volt az ó- és az újvilágban az izgalom, micsoda eget rengető lelkesedéssel fogadják őket majd a visszatérésnél?

A floridai félszigetet ellepő millió és millió néző bizonyára eszeveszetten rohan majd a dicső kalandból visszatért hősök fogadására. A Föld minden tájáról az amerikai kontinensre sereglett idegenek légiójából eltávozik-e vajon az Egyesült Államok területéről egyetlenegy ember is, mielőtt Barbicane-t, Nichollt és Michel Ardant viszontlátta volna? A nagystílű vállalkozás méltó visszhangra talál a tömeg forró, szenvedélyes lelkesedésében. Ezeket az emberi lényeket, akik elhagyták a földtekét, s most, az égi terekben tett különös utazásuk után visszatértek, úgy kell fogadni, mint ahogyan Illés prófétát fogadnák, ha visszatérne ismét a Földre. Látni őket, majd hallani is őket - ez volt a milliók általános kívánsága.

S a tömegek kívánsága csakhamar be is teljesült - legalábbis az Egyesült Államok lakosainak túlnyomó nagy többsége számára.

Barbicane, Michel Ardan, Nicholl és a Gun Club küldöttei rögtön visszatértek Baltimore-ba, s ott leírhatatlan lelkesedéssel fogadták őket. Barbicane elnök úti feljegyzései már készen álltak a közlésre. A kéziratot a New York Herald vette meg, még nem tudni, mennyiért, de szédületes összeget fizethetett érte. Tény, hogy a lap példányszáma ötmillió fölé emelkedett azokban a napokban, mialatt a Hold-utazás folytatásait közölte. Három nappal azután, hogy az utasok visszatértek a Földre, az expedíció legapróbb részleteiről is tájékozva volt már mindenki. Most már csak az emberfelettien nagyszerű vállalkozás hőseit akarták szemtől szemben látni.

Barbicane-nak és társainak felfedező útja a Hold körül lehetővé tette a bolygónkra vonatkozó különböző elméletek ellenőrzését. A három tudós férfiú közvetlenül figyelte meg a Holdat, mégpedig egészen különleges körülmények között. Most már meg lehetett állapítani, hogy az égitest kialakulásával, keletkezésével s lakható voltával kapcsolatos elméleti rendszerek közül melyeket kell elvetni, s melyeket lehet elfogadni. Feltárultak a Hold múltjának, jelenének s jövőjének titkai is.

Ugyan milyen ellenvetéseket lehet felhozni e lelkiismeretes megfigyelők állításaival szemben, akik mintegy 40 kilométernyi közelségből mérték fel a furcsa Tycho-hegységet, a Hold legkülönösebb hegyrendszerét? Ugyan mit lehet szembeszegezni a három tudós megállapításaival - mikor tekintetük a Plató-katlan mélyét fürkészte? Ki mondhat ellent e vakmerő férfiaknak, akiket felfedező útjuk során a véletlen a Hold láthatatlan arca fölé sodort - mikor bolygónk láthatatlan felét emberi szem eleddig még soha meg nem pillantotta? E három férfiúnak most jogában áll korlátokat szabni a holdtudománynak, amely a Hold világát életre keltette, mint ahogyan Cuvier is életre keltette az őslények ásatag csontvázát. E három férfiúnak joga van kijelenteni: "A Hold ilyen meg ilyen volt, lakható világ volt egykor, midőn a Földön még nem voltak élőlények. A Hold ma pedig ilyen meg ilyen, lakhatatlan világ, s ma már nem is lakik rajta senki."

A Gun Club azt tervezte, hogy díszebéddel fogja megünnepelni hírneves tagjának s két társának visszaérkezését - s hogy ez a díszlakoma méltó lesz a győzelmes visszaérkezőkhöz, méltó lesz az amerikai néphez, s úgy lesz megszervezve, hogy az Egyesült Államok minden polgára részt vehessen a banketten.

Az Egyesült Államok összes vasútvonalainak kiindulási és végállomásait szárnyvonalakkal kötötték össze egymás között. Azután teljesen egyformán megterített asztalokat állítottak fel valamennyi pályaudvaron, amelyek teljesen egyformán voltak fellobogózva, és teljesen egyforma díszbe öltöztek. A lakosságot pedig meghívták, hogy egy bizonyos órában foglaljon helyet a terített asztalnál. Az időpontot az egyes állomások számára egymást követőleg állapították meg; a vendéglátás idejét pedig másodpercnyi pontossággal egymáshoz igazított villanyórák ütése jelezte.

Január 5-től 9-ig, vagyis teljes négy napon át szünetelt Amerikában a vasúti forgalom, mint máskor a vasárnapokon. (Az Egyesült Államok vasutain ugyanis vasárnap nem közlekednek a vonatok.) így négy napon át mindenütt szabad volt a pálya.

Egyetlen óriási sebességű mozdony száguldhatott csak e négy nap alatt az Egyesült Államok vasútvonalain. A mozdonyhoz egy szalonkocsi volt kapcsolva.

A mozdonyon a mozdonyvezetőn s a fűtőn kívül - különös kitüntetés gyanánt - J. T. Maston, a Gun Club tisztelettel övezett titkára utazott.

A szalonkocsi Barbicane elnök, Nicholl kapitány és Michel Ardan számára volt fenntartva.

Felhangzott a mozdonyvezető füttye, feldördült a "hip, hip, hurrá!" s valamennyi indulatszó, amely az amerikai nyelvben a lelkesedés kifejezésére szolgál - s a szerelvény kifutott a baltimore-i pályaudvarról. A mozdony óránként 80 mérföld sebességgel robogott. De mi volt ez ahhoz a sebességhez képest, amellyel a három hős elindult a Columbiadból?

Így utaztak egyik városból a másikba. A lakosság mindenütt terített asztalnál várta őket; mindenütt ugyanazt a fergeteges tapsot és éljenzést aratták, így járták be az Egyesült Államok keleti részét, Pennsylvaniát, Connecticutot, Massachusettsot, Vermontot, Maine-t és Új-Brunswickot; azután az északi és a nyugati államokon utaztak át: New Yorkon, Ohión, Michiganen és Wisconsinon; majd ismét délnek fordultak, Illinoisba, Missouriba, Arkansasba, Texasba és Louisianába, innen Alabamán és Floridán át délkeletre robogtak, aztán Georgián és a Carolinákon át északnak futottak megint; beutazták a középen fekvő Tennessee-t, Kentuckyt, Virginiát és Indianát; végül a washingtoni vasútállomás érintésével visszatértek Baltimore-ba: négy napon át szakadatlanul az volt az érzésük, hogy az Egyesült Államok egész népe díszlakomán ül, egyetlen, óriási terített asztalnál - s egyszerre, egyetlen hurrá-kiáltással üdvözli őket.

Ez a dicsőítés méltó volt a három hőshöz; a hitrege minden bizonnyal félisteni rangra emelte volna őket.

És mindezek után: jár-e majd vajon valami gyakorlati eredménnyel is ez az utazások történetében példátlanul álló vállalkozás? Létesítenek-e majd valamikor az emberek közvetlen összeköttetést a Holddal? Lesznek-e majd hajójáratok az űrben, amelyek a Naprendszer közötti forgalmat fogják lebonyolítani? Lehet-e majd egyik bolygóról a másikra utazni - a Jupiterről a Merkúrra, s később majd egyik csillagról a másikra, a Sarkcsillagról a Siriusra? Lesz-e olyan közlekedési eszköz, amellyel az ember sorra látogathatja az égbolt tömérdek napból álló csillagvilágát?

Nem tudunk válaszolni ezekre a kérdésekre. De tudjuk, hogy az angolszászok roppant vakmerőek, s igen találékonyak, s ezért senkit sem fog meglepni, hogy az amerikaiak valóban megkísérelték, hogyan lehetne Barbicane elnök vállalkozásából hasznot húzni.

Ezzel magyarázható az a határozott érdeklődés, amellyel a közvélemény röviddel az utasok visszatérte után fogadta azt a közlést, miszerint százezer darab, egyenként ezer dollár névértékű részvény kibocsátásával százmillió dollár alaptőkéjű részvénytársaság alakult, amelyet Bolygóközi Nemzeti Közlekedési Vállalat néven jegyeztek be. Elnök: Barbicane; alelnök: Nicholl kapitány; szervező titkár: J. T. Maston; forgalmi főnök: Michel Ardan.

Az amerikaiaknak azonban vérükké vált, hogy üzleti dolgokban minden eshetőséggel, még a csőddel is számolni kell - ezért a cégalapítással egyidejűleg, Henry Trollope és Francis Dayton személyében a bírói kiküldöttet, valamint a csődtömeggondnokot is kinevezték.