- Emelkedünk?

- Ugyan! Ellenkezőleg! Süllyedünk!

- Annál is rosszabb, Cyrus úr! Zuhanunk!

- Az Isten szerelmére! Dobjatok ki minden nehezéket!

- Most ürítettem ki az utolsó homokzsákot!...

- Fölfelé száll a léghajó?

- Nem!

- Mintha hullámverést hallanék...

- Itt a tenger a gondolánk alatt!

- Alig ötszáz lábnyira^[1] lehet!

Ekkor hatalmasan zengő hang hasított át a levegőn, s ezek a szavak hallatszottak:

- Dobjatok ki minden súlyos holmit... mindent! Rajta, és Isten irgalmazzon!

Ezek a szavak a Csendes-óceán roppant vízsivatagja fölött hangzottak el, délután négy óra tájt, 1865. március 23-án.

Bizonyára mindenki emlékszik még rá, milyen borzalmas északkeleti szélvész tört ki abban az esztendőben, napéjegyenlőség idején, olyan hirtelen, hogy a légsúlymérő higanyoszlopa egyszeriben 710 milliméterre zuhant alá. Ez az orkán egyhuzamban tombolt március 18-tól 26-ig. Mérhetetlen rombolást végzett Amerikában, Európában és Ázsiában egyaránt, az északi szélesség 35. fokától egészen a déli szélesség 40. fokáig, az Egyenlítőre rézsútosan, mintegy 1800 mérföldnyi^[2] sávon! Városokat döntött porba, erdőket csavart ki tövestül; a szökőár módjára száguldó hullámhegyek - mint a hírügynökségek jelentéseiből köztudomású - százszámra vetették partra a hajókat; az ítéletidő, amerre csak elvonult, egész országrészeket tett a föld színével egyenlővé, mindenütt ezrével pusztultak az emberek a szárazföldön, vagy fulladtak bele a tengerbe - dühöngésének ilyen tanújeleit hagyta maga után ez az iszonyatos égiháború. Egymagában több szerencsétlenséget okozott, mint azok a hírhedt szélviharok, amelyek közül az egyik Havannát dúlta föl 1810. október 25-én, a másik pedig Guadeloupe-ot tette tönkre 1825. július 26-án.

Mialatt ennyi katasztrófa ment végbe a földön és a vízen, nem kevésbé megrendítő dráma játszódott le a fölbolydult levegőben is.

Odafönn a magasban léggömböt pörgetett egy szélörvény csúcsa, dobálta, mint valami labdát, a forogva száguldó levegőoszlop óránként kilencvenmérföldes sebességgel hurcolta magával a térben, az meg akkorákat serdült-perdült a tengelye körül, mintha csak valamilyen légi maelström^[3] sodrába került volna.

Ennek a léggömbnek az alsó nyúlványán gondola himbálódzott, benne öt utas; alig látták egymást az óceán felszínétől egészen hozzájuk fölcsapó, szétporlott vízcseppekkel kevert, sűrű párázatok közt.

Honnan jött ez a léghajó, hogyan vált valósággal játékszerévé a rémületes viharnak? Hol kelt útra, melyik pontján a világnak? Valószínűleg nem az orkán idején indult el. Márpedig a förgeteg öt napja őrjöng, s első jelei már 18-án mutatkoztak. A léggömb tehát vélhetőleg igen messziről jön, hiszen aligha tehetett meg kétezer mérföldnél kisebb utat huszonnégy óránként.

Az utasok nyilvánvalóan semmiféle olyan eszközzel nem rendelkeznek, amellyel megállapíthatnák, hogy elindulásuk óta milyen nagy távolságot röpültek át, meg aztán hiányzik bármiféle támpontjuk is az efféle méréshez. Szélvész hajszolta őket, szilaj ítéletidő tombolt körülöttük, ők maguk azonban, valamilyen különös tünemény folytán, mindettől csöppet sem szenvedtek. A léghajó úgy változtatta helyét, úgy pörgött tengelye körül, hogy utasai sem a forgásból, sem pedig a vízszintes száguldásból nem éreztek semmit. Tekintetük nem bírt áthatolni a gondola alatt gomolygó vastag ködön. Párás homályban kavargott körülöttük minden. Olyan sötét felhők közt sodródtak, hogy szinte azt sem tudták már, nappal van-e, vagy éjszaka. Amíg a magas légrétegekben suhantak, semmilyen fénycsillám, emberlakta területek semmilyen nesze, az óceán morajának semmilyen foszlánya sem ért el hozzájuk a mérhetetlen tompa távolságon át. Most is csak rohamos süllyedésük adta tudtukra, milyen veszedelembe vágtatnak a hullámok fölött.

Eközben a léghajó megszabadult minden terhétől, a lőszerektől, a fegyverektől s az egész élelmiszerkészlettől, és ismét a légkör felsőbb rétegeibe, négyezerötszáz lábnyi magasságba lendült föl. Az utasok ugyanis, miután tudtára ébredtek, hogy tenger hánytorog léggömbjük gondolája alatt, úgy döntöttek: kevésbé veszélyes farkasszemet nézni a halálos fenyegetéssel amott fönn, mint emitt lenn, ezért habozás nélkül lehajigálták a fedélzetről még a legszükségesebb használati tárgyaikat is, és arra törekedtek, hogy a léghajó mennél kevesebbet veszítsen hordozóerejéből, abból a gáznemű anyagból, amely őket a riadó mélységek fölé emeli.

Az éjszaka feszült nyugtalanságban telt el - ha kevésbé erős lelkületű emberekről volna szó, azt mondhatnók: "halálos nyugtalánságban". Aztán megvirradt, és pirkadatra az orkán mintha enyhülni kezdett volna. Március 24-ének hajnalától bizonyos jelek arra vallottak, hogy csitul a vihar. Reggeltájt a legtarjagosabb felhőóriások fölgomolyodtak az égbolt magasába. A légörvény tölcsére néhány óra múlva szétterebélyesedett, majd megszakadt. A szélvész orkánból jókora "friss fuvallattá" finomult: pontosabban szólva felére csökkent a légrétegek mozgási sebessége. Még mindig hatalmas szél fújt azonban - a tengerészek ezt "háromgyűrűs szellőnek"^[4] hívják -, s az elemek háborgása csillapodott ugyan, de azért a helyzet számottevően nem javult.

Tizenegy óra tájban az alsóbb légrétegek érezhetően kitisztultak. Az atmoszféra - mint általában a nagy légköri változósok után - nyirkosan áttetszővé hígult. Mintha az orkán nem is takarodott volna el messze nyugat felé. Úgy sejlett: önmagát emésztette föl. Talán a szétszakadozott légörvény nem foszlott el, hanem - amint a tájfunnal az Indiai-óceán vidékén hébe-hóba történni szokott - villamossággá alakult át, és most széles elektromos szőnyegekként hullámzik a levegőben.

Ettől fogva azonban a gondola utasai ismét azt észlelték, hogy a léggömb lassan, de állandóan alább süllyed, s már újra az alacsonyabb légrétegek közt lejt. Úgy rémlett, fokról fokra zsugorodik is, burka kinyúlik és megereszkedik, gömb alakja pedig egyre inkább tojásformát ölt.

Déltájt a léghajó már csak kétezer lábnyira lebegett a tenger színe fölött. A gömb űrtartalma ötvenezer köbláb^[5] volt; roppant befogadóképességének köszönhette, hogy akár jelentőn magasságban haladt, akár alacsonyan, vízszintes irányban sodródott, kétségkívül igen sokáig maradhatott fönn a levegőben.

Ebben a pillanatban az utasok éppen utolsó holmijukat dobálták le a gondolából, hogy könnyebbé tegyék a léghajót: kihajigálták maradék csekély élelmiszereiket, a zsebükben levő apró használati tárgyakat, mindenüket; egyikük fölkapaszkodott a burokhálózat köteleit egybefogó karikára, s igyekezett szilárdan megkötözni a léggömb alsó nyúlványát, az úgynevezett töltőszájat.

Nyilvánvaló volt, hogy az utasok semmiképpen sem tarthatják magasabb rétegekben a léghajót, nincs hozzá elegendő gázuk!

Akkor pedig végük!

Szemük előtt sehol nem bukkant föl sem szárazföld, sem sziget. A végeláthatatlan térség közel s távol nem kínált nekik semmiféle tenyérnyi leszállóhelyet, semmilyen szilárd felületet, amelyben vasmacskájuk megkapaszkodhatnék.

Csak a mérhetetlen tenger viharzott alattuk, hullámai még mindig hasonlíthatatlan szilajsággal csapdosódtak! Csak az óceán tombolt a mélyben: határait még ők sem látták, pedig magasról vehették szemügyre, és negyvenmérföldnyi sugarú kört fogtak át tekintetükkel. Csak az irdatlan vízsivatag fortyogott odalenn, irgalmatlanul korbácsolta tajtékosra az orkán: mintha nem is hullámok hánykolódnának, hanem holmi fékevesztett vad ménes nyargalódznék, amelyre habtaréjból font, hatalmas, fehér hálót vetettek. Sehol föld, sehol hajó a láthatáron!

Most már bármi áron meg kell állítaniok a léghajó süllyedését, ha meg akarják akadályozni, hogy elnyeljék a habok. Ez nyilvánvaló volt, és ezzel a sürgős feladattal foglalkoztak most a gondola utasai. Ám minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, a léggömb mind mélyebbre ereszkedett, és ezzel egyidejűleg lélegzetszakasztó sebességgel suhant északkelet felől délnyugat felé, követve a szél irányát.

A szerencsétlen utasok szörnyű helyzetbe kerültek! Be kellett látniok, nem urai többé a léghajónak. Próbálkozásaik nem járhatnak sikerrel. A léggömb burka fokról fokra kisebbre zsugorodott. A gáz jórészt elillant belőle, további szivárgását semmiképpen sem lehetett megakadályozni. Láthatólag közeledett a leszállás pillanata, és délután egy órakor a gondola már csak hatszáz lábnyira lebegett az óceán fölött.

Valóban, a gáz elszivárgását lehetetlen volt meggátolniok: szabadon szökött el a léggömb burkának szakadásán.

Azzal, hogy megszabadították a gondolát minden benne levő tárgytól, az utasok néhány órával meghosszabbították fennmaradásukat a levegőben. Az elkerülhetetlen szerencsétlenséget azonban csak elodázhatták némiképp: ha éjszakáig nem bukkan föl valamilyen szárazföld, akkor az utasok gondolástul és léggömböstül végérvényesen eltűnnek a tenger hullámai közt.

Egyetlen kísérletre gondolhattak még, és ezt ekkor végre is hajtották. A léghajó utasai látnivalóan vakmerő férfiak voltak, szembe tudtak nézni a halállal. Egyetlen zokszó sem hagyta el ajkukat. Elszánták magukat, hogy küzdenek az utolsó pillanatig, és elkövetnek mindent, hogy késleltessék zuhanásukat. A léghajó gondolája csak afféle fűzfavesszőből font kosár volt, a vízen semmi hasznát nem látták volna, az ilyesmit nem lehet a tenger színén tartani, nyomban elmerül, mihelyt leesik.

Két órakor a léghajó már alig négyszáz lábnyira lebegett a hullámok fölött.

Ebben a pillanatban megszólalt egy hang - olyan férfié, akinek a szíve semmilyen félelmet sem ismer:

- Mindent kidobtunk már?

Szavaira nem kevésbé elszánt hangok válaszoltak:

- Nem! Van még tízezer frank aranyban.

És a súlyos zsák máris a tengerbe hullott.

- Emelkedik-e a léghajó?

- Némiképp, de nemsokára ismét zuhanni fog!

- Mi maradt még kidobnivaló?

- Semmi.

- De igen!... A gondola!

- Kapaszkodjunk a hálóba! Tengerbe a gondolával!

Valóban, ez volt az egyetlen s az utolsó lehetőség, hogy könnyítsenek a léghajón. Elvagdosták körös-körül a gondola tartókötélzetét, és a léggömb, tartós süllyedés után, most egyszerre kétezer láb magasba szökkent.

Az öt utazó fölhúzódzkodott a hálón, a köteleket egybefogó karika fölé, s a fonadék rácsozatában megkapaszkodva lebámultak az alattuk tátongó mélységbe.

Tudvalevőleg az efféle léghajók egyensúlya rendkívül bizonytalan. A legkönnyebb tárgy kihajítása is azzal jár, hogy elmozdulnak eredeti függőleges helyzetükből. A levegőben lebegő alkotmány olyan, mint valamilyen különleges pontosságú mérleg. Érthető tehát, ha viszonylag számottevő tehertől szabadul meg, akkor jelentékeny mértékben és hirtelen változtat helyet. Ez történt ez alkalommal is.

A léggömb azonban csak egy pillanatig állapodott meg a felsőbb rétegekben, aztán ismét süllyedni kezdett. A gáz továbbra is elillant a repedésen, amelyet semmiképpen sem lehetett megjavítani.

Az utazók megtettek minden tőlük telhetőt. Emberi erő immár nem segíthetett rajtuk. Már csupán Isten segítségében bizakodhattak.

Négy órakor a léggömb ismét csak ötszáz lábnyira lebegett a víz felszínétől.

Hirtelen hangos csaholás hallatszott. Az utazók útitársa, a kutya, ott csimpaszkodott a hálószemekbe a gazdája mellett.

- Top meglátott valamit! - kiáltott föl az egyik utazó.

Nyomban utána harsány hang zendült:

- Föld! Föld!

A léggömb, amelyet a szél szüntelenül délnyugatnak hajszolt hajnal óta, tekintélyes távolságot tett meg, számokban kifejezve több száz mérföldet, és most csakugyan szárazföld tűnt szemükbe délnyugat felől.

Ez a föld azonban legalább harmincmérföldnyire feküdt tőlük. Szélirányban ugyan, de így is jó óra kell hozzá, hogy elérjék, föltéve, ha semmi nem téríti el őket útirányuktól. Egy óra! Vajon nem illan-e el addig a selyemburokból az a kevés megmaradt gáz is?

Szörnyű kérdés! Az utazók tisztán látták azt a szilárd pontot, amelyet mindenáron el kellett érniök. Azt nem is sejtették, vajon földrész-e vagy sziget, hiszen jóformán azt sem tudták, hogy a világ melyik tája felé sodorta őket az orkán! Erre a földre azonban, akár emberlakta vidék, akár nem, akár barátságos fogadtatás várja őket, akár az ellenkezője, mindenképpen el kell jutniok!

Ekkorra, négy óra tájra nyilvánvaló lett, hogy a léggömb nem képes tovább a levegőben maradni. A tenger felszínét súrolta. A roppant hullámok taréja olykor már a kötélzet alját nyaldosta, amitől az még inkább elnehezült, és a léggömb úgy bukdácsolt, akár az ólomsörét sebezte szárnyú, vergődő madár.

Félóra múltán egy mérföldnyire közelítették meg a szárazföldet, de a vaskos redőkbe gyűrődött, petyhüdt, horpadozó léggömbnek már csak a legfölső részében maradt némi gáz. Még a hálóba kapaszkodó utazók is túlságosan megterhelték, akik derékig a tengerbe merültek, és a hullámok szilajon csapdosták őket. A léggömb burka ekkor afféle úszóhólyaggá vedlett, s a beléje zúduló szél úgy hajtotta, mint hátszél a vitorlás hajót. Talán így megközelíti a partot!

Már csak két kötélhossznyira^[6] jártak hozzá, amikor mind a négyükből egyszerre szakadt föl a rémült kiáltás. A léggömb, amely úgy rémlett, többé nem emelkedik föl, most váratlanul hatalmasat szökkent: iszonyatos erejű hullámcsapás lökte a magasba. Mintha csak újból elvesztette volna terhe egy részét, hirtelen ezerötszáz lábnyira lendült föl; ott azonban valamiféle forgószélbe keveredett, amely éppenséggel nem a föld felé terelte, hanem elragadta a parttal csaknem párhuzamos irányban. Végül is, két perccel később, a léggömb rézsútosan a parthoz közelített, majd lehuppant a fövenyre, ott, ahová nem hatolt el a hullámverés.

Az utazók egymást segítve, üggyel-bajjal kibontakoztak a háló fonadékából. A terhevesztett léggömb pedig, amelyet újból fölkapott a szél, mint valami halálra sebzett, de egyetlen pillanatra még föléledő madár, eltűnt a végtelenben.

A gondolában öt ember utazott - meg egy kutya -, a léggömb azonban csak négyet vetett partra.

A hiányzó utast nyilvánvalóan a hálófonadékig fölcsapó hullám sodorta magával, s ez okozta azt, hogy a férfi terhétől megkönnyebbült léggömb még egyszer utoljára föllibbent, majd néhány pillanat múltán földet ért.

Amint szilárd talajt érzett lába alatt a négy hajótörött - mert bízvást illethetjük őket ezzel a névvel -, s amint észrevették, hogy társuk nincs velük, valamennyien fölkiáltottak:

- Talán úszva partra vergődhet! Mentsük meg! Mentsük meg!

Akiket az orkán erre a partra vetett, azok bizony nem voltak sem hivatásos léghajósok, sem a légivállalkozások megszállottjai. Hadifoglyok voltak, akiknek vakmerő módon, rendkívüli körülmények közt sikerült megszökniök. Százszor is rajtaveszthettek volna! Százszor is megeshetett volna, hogy fölhasadt léggömbjükkel a mélységbe zuhannak! Az ég azonban más, furcsa sorsot szánt nekik, és miután megszöktek Richmondból, amelyet Ulysses Grant^[7] tábornok seregei ostromoltak, most, március 24-én hétezer mérföldnyire kerültek Virginia állam fővárosától, a szeparatisták^[8] fő erősségétől, a borzalmas szecessziós^[9] háború idején. A légi út öt napig tartott.

Lássuk hát, milyen különös körülmények közt zajlott le a foglyok szökése - a szökés, amely a már ismert katasztrófával végződött.

Abban az esztendőben, 1865. február havában, Grant tábornok több ízben is megkísérelte Richmond elfoglalását, de sikertelenül; az egyik támadás alkalmával több tisztje az ellenség kezére került, és a városba internálták őket. A foglyok csoportjának egyik legtekintélyesebb tagja a föderalisták vezérkarához tartozó, Cyrus Smith nevezetű tiszt volt.

Cyrus Smith Massachusettsből származott, mérnök volt, elsőrendű szakember; a háború alatt az Unió hadvezetősége rábízta a hadászatilag oly fontos vasutak igazgatását. Igazi északi ember volt, szikár, csontos, ösztövér; negyvenöt éves lehetett, kurtára nyírt haja és a szakálla őszbe csavarodott már, busa bajuszát pedig ugyancsak hosszúra növesztette. Nemes arcéle a régi érméken látható domborművekére hasonlított; izzó szem, szigorú száj, egy hadiakadémia tudósának vonásai. Azok közé a mérnökök közé tartozott, akik úgy kezdik mesterségüket, hogy nem restellik megragadni a csákány és a kalapács nyelét, mint ahogy némely tábornok is egyszerű közlegényként indul pályafutásán. Ezért aztán nemcsak szellemileg lett igen találékony, hanem nagyszerű kézügyességre is szert tett. Izomzata egészen szokatlan rugalmasságról tanúskodott. Mint valóban a tettek embere - s egyszersmind gondolkozó lény is - könnyedén cselekedett, csak úgy duzzadt benne az élet, erőfeszítés nélkül véghezvitt mindent, aminek nekifogott, szívós kitartása minden balsorssal dacolt. Igen művelt volt, igen gyakorlatias, igen agyafúrt - hogy ezzel az ősi szóval jellemezzük leleményességét, amellyel minden kutyaszorítóból kiverekedte magát -, mindig higgadt, remek vérmérsékletű; a legcsüggesztőbb körülmények közt sem vesztette el a fejét, magas fokon egyesítette magában mind a három tulajdonságot, amely együtt meghatározza az energikus embert: a testi és szellemi fürgeséget, a kezdeményezőkészséget és az erős akaratot. Akár Orániai Vilmos jelszavát is magáénak vallhatta volna, aki valamikor a XVII. században ezt a kijelentést tette: "Akkor is nekivágok, ha nincs reményem, s akkor is kitartok, ha nem kecsegtet siker..."

Cyrus Smith ugyanakkor maga volt a megtestesült bátorság is. Harcolt a polgárháborúnak csaknem minden nagy ütközetében. Ulysses Grant alatt kezdte a katonáskodást, az illinois-i önkéntesek közt, ott küzdött Paducahnál, Belmontnál, Pittsburg-Landingnál, Corinth ostromlóinak sorában, Port Gibsonnál, a Fekete-folyónál, Chattanoogánál, Wildernessnél, a potomaci csatában, ott harcolt mindenütt, és vitézül, méltó katonájaként a tábornoknak, aki ezt a jelmondatot hangoztatta: "Én nem számolom a halottaimat!" És Cyrus Smith százszor is azok közé kerülhetett volna, akiket a félelmetes Grant nem szokott megszámlálni, de a csatákban, bár sohasem kímélte magát, mindig hozzászegődött a szerencse, egészen addig a pillanatig, míg csak meg nem sebesült és fogságba nem esett a richmondi harcmezőn.

Cyrus Smithszel egyidőben, ugyanazon a napon, még egy fontos személyiség esett a déliek fogságába. Nem kisebb férfiú, mint a tiszteletreméltó Gedeon Spilett, a New York Herald tudósítója, akinek az volt a feladata, hogy az északi seregek kötelékében beszámoljon a háború fordulatairól.

Gedeon Spilett azoknak a bámulatra méltó angol vagy amerikai haditudósítóknak a sorába tartozott - mint Stanley és mások -, akik semmitől sem riadnak vissza, csakhogy egy-egy pontos értesülést szerezzenek, s azt a lehető leggyorsabban eljuttassák lapjuk szerkesztőségébe. Az Egyesült Államok újságjai, köztük a New York Herald is, valóságos hatalmasságok, s ezért kiküldött munkatársaik is számottevő emberek. És Gedeon Spilett ezek közt is a legrangosabb hírében állt.

Mint erős akaratú, bármikor bármilyen vakmerőségre kész férfi, nagy érdemeket szerzett, csak úgy szikrázott az ötletektől; mint katona és mint művész bejárta az egész világot, gyorsan határozott, erélyesen cselekedett, ha pedig arra került sor, hogy kiszimatoljon valamit - elsősorban saját maga s csak eztán lapja számára -, akkor nem ismert fáradságot, nem törődött sem a nehézségekkel, sem a veszedelmekkel, valóságos hőse volt a kíváncsiságnak, vakmerően hajszolta az érdekességet, a hírújdonságot, az ismeretlent, a lehetetlent; azok közé a rettenthetetlen megfigyelők közé tartozott, akik golyózáporban is följegyzéseket vetnek papírra, ágyútűzben is cikket írnak, és akik a kockázatot a jószerencse ajándékának tekintik.

Gedeon Spilett is részt vett minden csatában: egyik kezében pisztollyal, a másikban jegyzetfüzetével ott harcolt az elsők közt, és a kartácstűz sem reszkettette meg ceruzáját. Nem gyötörte szakadatlanul a sürgönyhuzalokat, mint egynémely pályatársa, aki csak azért beszél sokat, mert kevés a mondanivalója; ő minden jelentését röviden, szabatosan, világosan fogalmazta meg, és valamilyen lényeges dologra mindig fényt derített. Egyébiránt a humor sem hiányzott belőle. Ő volt az, aki a Fekete-folyónál zajló összecsapás idején két óra hosszat diktálta távírógépbe a Biblia első fejezeteit, hogy ekként őrizze meg helyét a sürgönyhivatal ablakánál, és végül is elsőként jelenthesse lapjának a csata kimenetelét. Ez a csíny kétezer dollárjába került a New York Heraldnak, de mégiscsak ez az újság kapta meg elsőként a tudósítást.

Gedeon Spilett magas termetű volt. Legföljebb negyvenéves lehetett. Arcát vörösbe játszó szőke barkó keretezte. Tekintete nyugalmat árasztott, pillantása ugyanakkor élénken és gyorsan villant. Szemén meglátszott: olyan emberé, aki megszokta, hogy tüstént fölmérje látóköre legapróbb részleteit is. Szívós szervezete jól tűrte a legszélsőségesebb éghajlatokat is, törhetetlen volt, akár a hideg vízben edzett acél.

Gedeon Spilett tíz esztendeje tudósította rendszeresen a New York Heraldot, cikkeken kívül rajzokkal is gazdagította a lap oldalait, mert a ceruzával éppoly ügyesen bánt, mint a tollal. Amikor foglyul ejtették, éppen följegyzéseket és karcolatokat készített az ütközetről. Az utolsó szavak, amelyeket jegyzetfüzetébe írt, így hangzanak: "Egy déli katona célba vesz puskájával, és..." És a katona elhibázta a lövést, Gedeon Spilett pedig, szokása szerint, ezt a kalandot is ép bőrrel úszta meg.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett, amíg Richmondba nem szállították mindkettőjüket, csak hírből ismerték egymást. A mérnök sebei hamar gyógyultak; lábadozása idején ismerkedett meg a haditudósítóval. A két férfi már régen becsülte egymást, és most gyorsan összebarátkozott. Nemsokára kimondták közös céljukat: meg kell szökniök a fogságból, csatlakozniok kell Grant seregéhez, hogy tovább küzdhessenek az Unió egységéért.

A két férfi elhatározta, hogy minden kedvező alkalmat megragad a menekülésre; tervük azonban megvalósíthatatlannak látszott, mert noha szabadon járkálhattak városszerte, Richmondot magát szigorúan őrizték.

Cyrus Smithhez időközben váratlanul beállított az inasa, aki életre-halálra gazdája hűséges szolgájának vallotta magát, és belopakodott utána az ellenséges városba. Ez a vakmerő néger Cyrus Smith földbirtokán született, rabszolga apától és rabszolga anyától, ám a felfogásában és érzelmeiben abolicionista^[10] mérnök már régen fölszabadította. A fölszabadított rabszolga azonban nem akart elszakadni gazdájától. Úgy szerette, hogy életét is szívesen áldozta volna érte. Harmincéves, acélos izmú legény volt, fürge, ügyes, nyílt eszű, barátságos, kedves modorú, némely dologban kissé gyermeteg, de mindig mosolygós, szolgálatkész és jóindulatú. Nabuchodonosornak hívták, de inkább csak neve kurtított alakjára, a családiasabban hangzó Nab névre hallgatott.

Amikor Nab megtudta, hogy gazdája fogságba esett, habozás nélkül elindult Massachusettsből, és csakhamar Richmond alá érkezett, ott pedig addig ravaszkodott, addig mesterkedett, míg át nem surrant az ostromgyűrűn, és élete többszöri kockáztatása árán be nem jutott a városba. Cyrus Smith is kimondhatatlan örömmel üdvözölte Nabet, de hogy az egykori rabszolga milyen boldogságot érzett gazdája láttán, arra éppenséggel nincs kifejezés.

Bejutni tehát Nab még csak bejuthatott Richmondba, kijutni azonban már sokkal nehezebb volt innen, mert a hadifoglyokat igen-igen éberen őrizték. Valamilyen rendkívüli alkalom kellett, hogy a szökést a siker némi reményével kockáztathassák meg, ez az alkalom azonban csak nem kínálkozott, s ilyet szántszándékkal is nehezen idézhettek elő.

Grant eközben erélyesen folytatta hadműveleteit. Petersburgnél diadalt aratott ugyan, ezért a győzelemért azonban igencsak drága árat kellett fizetnie. Seregei Butler csapataival egyesülve sem tudtak Richmondnál eredményt elérni: a foglyok tehát nem reménykedhettek a közeli szabadulásban. Az újságíró, akinek semmi följegyeznivalója sem akadt az egyhangú hadifogságban, nem bírta tovább. Egyetlen gondolat gyötörte: szabadulni Richmondból, bármi áron. Többször is nekivágott a kalandos vállalkozásnak, de minden alkalommal leküzdhetetlen akadályokba ütközött.

Az ostrom pedig folyt tovább; a foglyok azért igyekeztek szökni, hogy mielőbb visszatérjenek Grant seregéhez, némely ostromlottnak pedig azért volt fontos a menekülés, hogy csatlakozhassanak a déliek haderejéhez; különösképpen a déliek egyik veszekedett uszítója, bizonyos Jonathan Forster szeretett volna kijutni. Valóban, a föderalista foglyok nem hagyhatták el ugyan a várost, ám éppúgy nem tehették meg ezt a déliek sem, mert őket meg az északi hadsereg ostromgyűrűje zárta körül. A richmondi kormányzó már régen elvesztette összeköttetését Lee tábornokkal, pedig a város védőinek legfőbb érdekében állt, hogy értesítsék helyzetükről a déli haderők főparancsnokát, s ezzel is siettessék a segélycsapatok fölvonulását. Jonathan Forsternek pedig ekkor az az ötlete támadt, hogy léggömbbe száll, átröpüli az ostromlók vonalait, és mégiscsak eljut a szeparatisták táborába.

A kormányzó engedélyt adott a kísérletre. Léggömböt készíttetett, és azt Jonathan Forster rendelkezésére bocsátotta; úgy tervezték, hogy öt társával fog elindulni légi útjára. Forster és útitársai fölfegyverkeztek arra az esetre, ha kényszerleszálláskor védekezniök kellene, és élelemmel is ellátták magukat, mert úgy gondolták, hogy légi útjuk netán huzamosabb ideig is eltarthat.

A léghajó indulásának időpontját március 18-ra tűzték ki. A fölszállásnak éjjel kellett volna megtörténnie; a léghajósok úgy számították, hogy közepes erejű északnyugati széllel néhány óra alatt elérhetik Lee tábornok főhadiszállását.

Az északnyugati szél csakugyan meg is érkezett, hanem éppenséggel nem holmi enyhe szellőként fújdogált. Már 18-án napközben látni lehetett, hogy rövidesen orkán kerekedik belőle. Hamarosan valóban akkora erővel tört ki a vihar, hogy Forsterék indulását el kellett halasztani, mert a léghajót és utasait nem tehették ki a zabolátlan elemek dühének.

A fölfújt léggömb ott vesztegelt Richmond főterén, útra készen, hogy azonnal fölszállhasson, mihelyt csak valamelyest is enyhül a szél; és városszerte igen türelmetlenül lesték, javul-e az időjárás; az azonban csak nem változott.

Március 18-a után eltelt 19-e is, de a szélvész még mindig nem csillapult. Még a talajhoz rögzített léggömböt is csak nagy nehezen sikerült megóvni a sérüléstől, mert a meg-megújuló léglökések minduntalan lenyomták egészen a földig.

A 19-ről 20-ra virradó éjjel sem javult a helyzet, reggelre pedig valósággal féktelenné erősödött az orkán. Az indulás lehetetlenné vált.

Aznap Cyrus Smith mérnököt ismeretlen férfi szólította meg az egyik richmondi utcán. Tagbaszakadt, napbarnította tengerész volt, Pencroffnak hívták, harmincöt-negyven éves lehetett; szeme élénken és vidoran hunyorgott, arcáról pedig csak úgy áradt a jóindulat. Ez a Pencroff Amerika egyik északi államából származott, a földgolyó minden tengerét behajózta már, és minden rendkívüli kalandot átélt, ami kétlábú, tollatlan lénnyel csak megeshetik. Mondanunk sem kell, hogy vállalkozó szellemű, minden merészségre kész egyéniség lévén nem riadt vissza semmitől az égvilágon. Az év elején valamilyen ügyes-bajos dolgában Richmondba érkezett egy tizenöt éves, New Jersey-ből való sihederrel, Harbert Brownnal, egykori kapitányának a fiával, aki árvaságra jutott, és Pencroff úgy szerette, mint tulajdon gyermekét. A várost nem sikerült elhagyniok az ostrom első hadműveletei előtt, és ezért nagy bosszúságukra benne rekedtek az ostromgyűrűben, és Pencroffnak is csak egy gondolat motoszkált az agyában: megszökni, akármilyen módon! Hírből ismerte Cyrus Smith mérnököt. Tudta, hogy az is milyen türelmetlenül várja már a szabadulást. Most, amikor az utcán találkoztak, nem töprengett hát sokat, hanem odalépett hozzá, és minden köntörfalazás nélkül megszólította:

- Mondja csak, Smith úr, nem unja még Richmondot?

A mérnök szúrós szemmel rápillantott az idegenre, az pedig fojtott hangon kérdezte:

- Akar-e megszökni, Smith úr?

- Mikor? - kapott a szón a mérnök; mi tagadás, elhamarkodottan válaszolt, hiszen azt sem tudta, kicsoda ez az ismeretlen, aki ilyen furcsa kérdésekkel faggatja.

Átható tekintettel vizsgálgatta a tengerészt, de Pencroff őszinte ábrázata meggyőzte, hogy becsületes emberrel van dolga.

- Kicsoda ön? - kérdezte kurtán.

Pencroff bemutatkozott.

- Rendben van - felelte Cyrus Smith. - És milyen módját ajánlja a menekülésnek?

- Az a fránya léggömb ott a főtéren mintha csak éppen miránk várna, hiszen amúgy sem veszik semmi hasznát...

A tengerésznek nem is kellett befejeznie a mondókáját. A mérnök értett a szóból. Karon ragadta Pencroffot, és a lakására vezette.

Ott aztán a tengerész kifejtette egész tervét, amely valóban pofonegyszerű volt. Semmit sem kockáztattak vele, legföljebb az életüket. Az orkán teljes erővel tombol, szent igaz, de hát olyan ügyes és bátor mérnök, amilyen Cyrus Smith, nyilván könnyűszerrel elkormányoz egy efféle léghajót. Ha ő maga, Pencroff ismerné a fortélyát, ugyan csöppet sem habozna, íziben nekivágna az útnak - természetesen Harbert társaságában. Mit neki ez a vihar, látott ő ennél különb veszedelmeket is!

Cyrus Smith szótlanul hallgatta a tengerészt, a szeme azonban ragyogott. Itt van hát a várva várt alkalom. Márpedig ő nem az az ember, aki a jó alkalmat elszalasztja. A terv ugyan nyaktörően veszélyes, de azért megvalósítható. Éjszaka minden őrizet ellenére is odaférkőzhetnek a léghajóhoz, beosonhatnak a gondolába, aztán már csak el kell vágni a tartóköteleket! Persze, azt megkockáztatják, hogy lelövik őket, ám az is megtörténhetik, hogy baj nélkül, sikerrel jár a próbálkozás; csak ez a vihar ne volna... Ha azonban nincs ez a vihar, a léggömb már régen útra kelt volna, és most nem kínálkoznék a várva várt alkalom!

- Csakhogy nem vagyok ám egyedül!... - zárta le a gondolatsort Cyrus Smith.

- Hanyadmagával akar jönni? - kérdezte a tengerész.

- Két társamat hívnám magammal, Spilett barátomat és inasomat, Nabet.

- Vagyis harmadmagával - állapította meg Pencroff. - Harberttel meg jómagammal együtt tehát öten leszünk. Mármost, mivel a léghajó hat személy befogadására készült...

- ...elég helyünk lesz - fejezte be Cyrus Smith a mondatot. - Indulunk!

A többes szám magába foglalta az újságírót is, pedig az még mit sem sejtett az egészből: ő azonban nem az az ember, aki meghátrál a veszedelem elől; és csakugyan, amikor Smith közölte vele a tervet, Spilett azonnal és fenntartás nélkül csatlakozott hozzá. Csak azon csodálkozott, hogy ez az oly igen egyszerű ötlet nem neki jutott az eszébe. Ami pedig Nabet illeti, ő követi gazdáját, akárhová indul.

- Akkor hát ma este - mondta Pencroff. - Arra sétálunk mind az öten, mintha csak kíváncsiságból őgyelegnénk ott...

- Ma este, tíz órakor - felelte Cyrus Smith, és hozzátette: - Adja ég, hogy ez a vihar el ne csöndesedjék a fölszállásunk előtt!

Pencroff elbúcsúzott a mérnöktől, és hazatért a szállására, ahol várta már a fiatal Harbert Brown. A bátor kölyök tudott a tengerész tervéről, és most bizonyos aggodalommal várta Pencroffot, vajon eredménnyel járt-e a mérnöknél tett látogatása. Látnivaló: ez az öt ember eltökélte magában, hogy nekivág a forgószélnek, a teljesen elvadult orkánnak!

És nem! Az orkán nem enyhült, és sem Jonathan Forster, sem a csoportja nem gondolt arra, hogy a léggömb törékeny gondoláján szembeszegüljön vele. Egész nap szörnyű ítéletidő járta. A mérnök már csak egyvalamitől tartott: attól, hogy a lehorgonyzott léggömböt ezer cafatra tépi a szélvész. Több órán át ott ődöngött a csaknem teljesen elhagyott téren, és figyelte a repülő alkotmányt. Pencroff is hasonlóképpen cselekedett; zsebre vágott kézzel téblábolt, és hatalmasakat ásított, mint aki nem tudja, mivel üsse agyon az időt - de ő is csak attól rettegett, hogy a vihar még széttépi a léggömb burkát, vagy éppen elszakítja a tartóköteleket, s akkor a léghajó fölsuhan a levegőégbe.

Leszállt az este. Koromsötétség borult a városra. Sűrű, felhőként gomolygó pára hömpölygött a talaj színén. Zuhogott a havas eső. Nyirkos hideg lett. Nehéz köd ülte meg Richmondot. Úgy rémlett, a dühöngő szélvihar valamiféle fegyverszünetfélét teremtett ostromlók és ostromlottak közt, és az égiháború iszonyatos dördülései mintha még az ágyúkat is elnémították volna. Kihaltan feketéllettek az utcák. Ilyen rémséges időben szinte őrizni sem kellett a teret, amelynek a közepében ott hánykolódott a léghajó. Minden kedvezett a foglyok szökésének, nyilvánvalóan; de micsoda út vár rájuk a féktelenül tomboló szélrohamok közepette!...

- Kutya idő - zsörtölődött Pencroff, és néhány ökölcsapással fejébe nyomta a kalapját, amelyet a szél mindenáron le akart kapni róla. - No de sebaj! Akkor is célhoz érünk!

Fél tízkor Cyrus Smith és társai előlopakodtak a tér más-más szögletéből, amelyet mélységes sötétség takart, miután a gázlámpákat kioltotta a szél. Még a hatalmas léggömböt sem igen lehetett látni; igaz, hogy a vihar néha csaknem egészen a földre teperte. A hálózat kötelein csüngő nehezékzsákokon kívül a léghajót erős sodrony is tartotta, amely a kövezetbe rögzített karikán volt átbújtatva, két vége pedig a gondolához volt erősítve.

Az öt fogoly a gondolánál találkozott. Senki sem vette észre őket, a sötétség olyan sűrű volt, hogy egymást sem látták. Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Nab és Harbert szótlanul elhelyezkedett a gondolában, Pencroff pedig, a mérnök utasítására egymás után oldozta le a nehezékzsákokat. Néhány pillanatig tartott az egész, és a tengerész máris társai mellett termett.

A léghajót már nem fogta más, csak a kétágú sodronykötél, és Cyrus Smithnek sem volt egyéb tennivalója, mint kiadni az indulási parancsot.

Ebben a pillanatban valamilyen állat ugrott a gondolába. Top volt, a mérnök kutyája: letépte láncát, hogy követhesse gazdáját. Cyrus Smith aggódott, hogy súlytöbbletet okoz, és el akarta kergetni szegény jószágot.

- Eggyel több vagy kevesebb nem számít! - legyintett Pencroff, és két homokzsákkal könnyített a gondolán.

Aztán kioldotta a kétágú sodronykötelet, és a léggömb, ferde irányban fölszökkenve, és rohantában két házkéményt is ledöntve, eltűnt az éjszakában.

Az orkán azonban csak most bőszült neki a legborzalmasabb szilajsággal. A mérnök éjszaka nem gondolhatott a leszállásra, virradatkor pedig köd takarta el szemük elől a földet. Csak öt nap múlva szakadt föl a felhőzet, de akkor már csak a végtelen tengert látták a szélsodorta, rémületes sebességgel száguldó léghajó alatt.

Tudjuk, hogy március 20-án útra kelt öt ember közül március 24-én miképpen ért földet négy egy elhagyatott parton, hazájától több mint hatezer mérföldnyire.^[11]

És aki hiányzott közülük, akinek most a léggömb épségben maradt utasai valamennyien a kutatására siettek, nem más volt, mint a kis csoport önként elismert vezére, Cyrus Smith mérnök!

A mérnököt a hálózat kitágult fonadékai közül sodorhatta a tengerbe egy hullámcsapás. Kutyája szintén eltűnt. A hűséges állat alighanem önként ugrott a habokba, hogy gazdája segítségére legyen.

- Előre! - kiáltotta az újságíró.

És mind a négyen - Gedeon Spilett, Harbert, Pencroff és Nab - fáradtságukat és kimerültségüket feledve azonnal nekiláttak a keresésnek.

Szegény Nab szinte őrjöngött és zokogott kétségbeesésében, ha arra gondolt, hogy elvesztette azt, akit legjobban szeretett a földön.

Cyrus Smith eltűnése és társainak partraszállása közt két perc sem telt el. Reménykedhettek hát, hogy még idejében érkeznek és megmenthetik.

- Keressük! Keressük! - kiáltozott Nab.

- Keressük, Nab - felelte Gedeon Spilett -, és meg is találjuk!

- Élve?

- Élve!

- Tud-e úszni a mérnök? - tudakolta Pencroff.

- Tud! - válaszolta Nab. - Meg aztán ott van vele Top is...

A tengerész a hullámok morajlását hallgatta, és kétkedve ingatta a fejét.

A mérnök a part északi részén tűnt el, körülbelül félmérföldnyire onnan, ahol a hajótöröttek földet értek. Ha tehát sikerült kiúsznia a legközelebbi partfokig, akkor most sem lehet fél mérföldnél messzebb.

Hat órára járt az idő. Ködpára gomolygott a levegőben; az éjszaka sötétnek ígérkezett. A hajótöröttek észak felé indultak a parton, amelyre a vakvéletlen vetette őket - ismeretlen vidéken jártak, amelynek földrajzi fekvését még csak nem is gyanították. Lábuk homokos-kavicsos talajt taposott, amelyen a növényzet legcsekélyebb nyoma sem látszott. Annál több volt a göröngy, a hepehupa, bukkanó, kátyú, iszapgödör, ami mind igen megnehezítette a járást. A mélyedésekből lomha röptű, nagy madarak hussantak föl minden pillanatban, és riadtan menekültek a világ négy tája felé, míg el nem tűntek a félhomályban. Más, fürgébb madarak rajokba verődve rebbentek magasba, és felhőkként húztak el a hajótöröttek fölött. A tengerész úgy vélte, hogy a nagyobb madarak tengeri rablósirályok, a kisebbek pedig az édesvizek mellett is fölbukkanó, úgynevezett apró halászkák; éles sikolyaik versenyre keltek a tenger harsogásával.

A hajótöröttek időnként megálltak, nagyokat kiáltottak, és füleltek, nem hallatszik-e válasz az óceán felől. Úgy gondolták, ha csakugyan annak a helynek a közelében járnak, ahol a mérnök partot ért, Top ugatását mindenképpen meghallják, még ha Cyrus Smith történetesen nem is tud életjelet adni magáról. A tenger zúgásán, a part menti hullámtörés csattogásán nem hatolt át semmilyen kiáltás. A kis csapat tehát folytatta útját, és átkutatta a part minden öblét a legkisebb bemélyedésig.

Húszperces gyaloglás után a négy hajótörött tajtékos hullámcsík előtt torpant meg hirtelen. A szárazföld véget ért. Keskeny földnyelv csúcsán álltak; dübörögve törtek meg rajta a tenger habjai.

- Szirtfokon állunk - mondta a tengerész. - Vissza kell fordulnunk: ha jobb kéz felé tartunk, és saját nyomainkat követjük, eljutunk a szárazföldre...

- De hátha a gazdám éppen itt van! - szólt Nab, és az óceán felé mutatott, amelyen roppant hullámok fehér tajtékja villogott a félhomályban.

- Nos jó, kiáltsunk neki!

Valamennyien egyszerre, harsányan fölkiáltottak, de senki sem válaszolt. Pillanatnyi szélcsendre vártak. Újra hatalmasat kiáltottak. Megint semmi válasz.

A hajótöröttek ekkor elindultak a földnyelv túlsó szegélyén, és csakhamar ismét homokos-kövecses talajra értek. Pencroff annyit mindenesetre megfigyelt, hogy a part sokkal meredekebben szakad a tengerbe, mint amennyire az egész terep lejtése indokolná, föltételezte hát, hogy valamilyen hosszú dombhát köti össze azzal a magaslattal, amelynek elmosódott körvonalai ott borongtak előttük az alkonyi homályban. Ezen a partszakaszon kevesebb madarat láttak. A tenger sem forrongott, nyugtalankodott itt annyira, és a hullámverés is érezhetően csökkent. Még a parti tengerzajlást is alig lehetett hallani. Semmi kétség, a földnyúlvány innenső hajlata afféle félkaréj alakú öblöcskét fog körül, amelyet a messze kiugró szirtfok megvéd a nyílt víz erős hullámzásától.

De ha ebben az irányban haladnak tovább, dél felé mennek, és éppenséggel eltávolodnak attól a partszakasztól, amelyen Cyrus Smith kilábalhatott a vízből. Már vagy másfél mérföldnyi utat tettek meg, s a part még mindig nem kanyarodott észak felé. Pedig a földnyelvnek, amelynek a csúcsát most kerülték meg, valahol mindenképpen érintkeznie kellett a szárazfölddel. A hajótöröttek, bár erejük fogytán volt, azért kitartóan bandukoltak tovább, s abban reménykedtek, hogy egyszer mégiscsak rábukkannak valamilyen hirtelen beszögellésre, s az majd visszatéríti őket az eredeti irányba.

Mekkora volt hát csalódásuk, amikor már vagy kétmérföldes botorkálás után egy magasba nyúló, csuszamlós sziklaszirt tövében ismét a tenger állta útjukat.

- Szigeten vagyunk! - állapította meg Pencroff. - Már be is kóboroltuk egyik csücskétől a másikig!

A tengerész észrevétele megfelelt a valóságnak. A hajótörötteket nem szárazföldre vetette a véletlen, de még csak igazi szigetre sem, hanem csupán amolyan alig két mérföld hosszúságú és szemmel láthatólag jelentéktelen szélességű, zátonyféle földdarabra.

Vajon nagyobb szigetcsoportnak része-e ez a kopár, kavicsos, növényzet nélküli s csupán néhány tengeri madár sivár menedékéül szolgáló apró szigetecske? Nem lehetett megállapítani. Az imént, amikor az utasok még léghajójuk gondolájából, a gomolygó ködön át pillantottak le a földre, nem láthatták, hogy mekkora. Pencroff tengerésztekintete azonban megszokta, hogy áthatoljon a szürkületén is; és ebben a pillanatban úgy tetszett neki, mintha valamilyen magas dombvonulatot sejtető, homályos tömeget látna nyugat felől.

Akkor azonban, abban a sötétségben sehogyan sem lehetett eldönteni: egymagában áll-e a tengerben a kis sziget, vagy pedig valamilyen szigetcsoporthoz tartozik, s hogy az milyen, kisebb-e, vagy pedig sokadmagával nagyobb szigetrendszert alkot. Egyvalamiben azonban bizonyosak lehettek: nem távozhatnak róla, mert tenger veszi körül. Másnapra kellett hát halasztaniok a mérnök fölkutatását, annál is inkább, mert - sajnos! - az egyetlen hanggal sem jelezte hollétét.

- Cyrus hallgatása még nem jelent semmit - mondta az újságíró. - Talán elájult, megsebesült, és pillanatnyilag nincs olyan állapotban, hogy válaszolhasson, de azért mi ne adjuk föl a reményt!

Az újságírónak az az ötlete támadt, hogy gyújtsanak jelzőtüzet a zátony fokán, az majd útbaigazítja a mérnököt. Hiába kerestek azonban fát vagy száraz rőzsét. Homok és kavics akadt csupán a szigeten, egyéb semmi.

Megérthetjük Nab és társai fájdalmát, hiszen valamennyien szívükbe zárták már a rettenthetetlen Cyrus Smith mérnököt. Nagyon is úgy látszott, hogy egyelőre nem segíthetnek rajta. Meg kell várniok a másnapot. A mérnök vagy megmenekült a maga erejéből, és meghúzódott valahol a parton, vagy örökre elveszett!

Hosszú, kínos órák teltek el a várakozásban. Metsző hideg volt. A hajótöröttek kegyetlenül szenvedtek, de nem sokat törődtek vele. Még egy pillanatnyi pihenőre sem gondoltak. Szinte megfeledkeztek a maguk hajáról, csak vezetőjük sorsa foglalkoztatta őket; reménykedve, egymást s önmagukat biztatva bolyongtak a puszta szigeten, és újra meg újra visszatértek a katasztrófa színhelyéhez legközelebb eső északi szigetcsúcsra. Füleltek, kiáltoztak, igyekeztek fölfogni bármilyen halk kiáltást is; hangjuk pedig alighanem messzire elhallatszott, mert a légkörön már bizonyos nyugalom lett úrrá, és a hullámverés csillapultával a tenger moraja is lassan elült.

Nab egyik kiáltására azonban egyszer csak mintha visszhang válaszölt volna. Harbert fölhívta rá Pencroff figyelmét, és hozzátette:

- Ez azt jelenti, hogy nyugaton, nem messze tőlünk, part húzódik.

A tengerész helyeslőn bólintott. Hiába, nem csalt a szeme. Ha ő egyszer valahol, bármilyen halványan is, földet lát, akkor ott valóban földnek kell lennie.

Nab kiáltozására azonban csak ez a távoli visszhang felelt, máskülönben mély csönd ülte meg a szigetecske egész keleti felét.

Eközben lassacskán tisztulni kezdett az égbolt. Éjféltájt már néhány csillag is fölragyogott, és ha a mérnök ekkor ott van társai közt, nyilván észreveszi, hogy azok a csillagok nem az északi félgömb csillagai. Csakugyan, a sarkcsillag sehol nem bukkant föl ezen az új láthatáron, a zenit csillagképei csöppet sem emlékeztettek az Újvilág északi felén láthatókra, s a Föld Déli-sarkvidéke táján ott csillogott a Dél Keresztje.^[12]

Telt-múlt az éj. Március 25-én, hajnali öt óra tájban halvány derengés mutatkozott a magasban. A láthatár alsó szegélye egyelőre sötét maradt, ám a pirkadat első, gyenge sugaraira sűrű köd szállt föl a tengerről, méghozzá olyan átláthatatlanul vaskosan, hogy az emberi tekintet húszlépésnyinél nem hatolt benne távolabb. A pára tömény, lustán gomolygó, hatalmas felhőkben lepte el a tájat.

Ez a legrosszabbkor jött. A hajótöröttek semmit sem láttak maguk körül. Nab és az újságíró pillantása az óceánt fürkészte, a tengerész és Harbert a nyugati partot kémlelte. Fikarcnyi szárazföld sem tűnt azonban a szemükbe.

- Sebaj - mondta Pencroff -, ha nem is látom, érzem, hogy arrafelé part van... ott valahol... ott... Olyan bizonyos, mint hogy most nem Richmondban vagyunk!

A ködnek azonban előbb-utóbb föl kellett szakadnia. Nem volt egyéb, mint jó időben is szokásos hajnali pára. A tüzes napsütés átlangyosította a ködtakaró felső rétegeit, s ez a meleg lassan-lassan leszüremlett a sziget felszínéig.

És valóban, fél hét tájt, háromnegyed órával napkelte után a köd oszladozni kezdett, áttetszőbbé vált. A magasban összesűrűsödött, lenn azonban megritkult. És egyszerre csak fölsejlett az egész sziget, mintha csak a fellegekből csöppent volna alá; aztán lassanként a tenger is föltárult körben tekintetük előtt: kelet felé a végtelen messzeségbe veszett, nyugaton azonban csakugyan magas, meredek part határolta.

Igen, ott a szárazföld! Onnan hívja őket a - legalábbis egyelőre - biztosnak tetsző menekvés. Csakhogy a kis sziget és a part közt húzódó, mintegy félmérföldnyi széles szoroson rendkívül gyors tengeráramlat özönlött át hangos morajjal.

Az egyik hajótörött azonban - csak a szíve sugallatára hallgatva - mégis tüstént belevetette magát a zúgó áradatba; nem kérdezte, mint vélekednek erről társai, s egyetlen szóval sem tudatta ebbéli szándékát. Nab volt az. Mennél hamarább el akarta érni a túlpartot, hogy végigjárhassa északi oldalát. Senki sem tarthatta vissza. Pencroff hasztalanul szólongatta. Az újságíró nekikészült, hogy kövesse Nabot.

Pencroff azonban hozzálépett.

- Át akarja úszni a szorost? - kérdezte.

- Át - felelte Gedeon Spilett.

- Ne tegye, várjon még, hallgasson rám - kérlelte a tengerész. - Nab egymaga is segíteni tud a gazdáján. Ha most belemerészkedünk a csatornába, megkockáztatjuk, hogy a rohanó víz kisodor bennünket a nyílt tengerre, hiszen az áramlat borzalmasan erős. Ha nem tévedek, ez afféle apályáramlás. Nézze csak, a víz szintje egyre alább süllyed a fövényen. Várjunk hát türelemmel, és ha az apály eléri legmélyebb állását, meglehet, valamilyen alkalmas gázlót is találunk...

- Igaza van - felelte az újságíró. - Hacsak lehet, ne szakadjunk el egymástól...

Nab ezalatt hevesen küszködött az áramlattal. Rézsútosan igyekezett átszelni a csatornát. Barna válla minden karcsapásnál kiemelkedett a vízből. Roppant sebességgel ragadta magával az ár, de azért sikerült egyre közelebb jutnia a túlsó parthoz. Több mint félórába telt, amíg sikerült megtennie a sziget és a szárazföld közti félmérföldnyi távolságot, és az indulási helyével szemben levő ponttól több ezer lábnyira partra vergődött.

Nab lába magas gránitfal tövében ért talajt, és fürgén kikapaszkodott; aztán futásnak eredt, és csakhamar eltűnt a kis sziget északi csúcsával egy magasságban emelkedő, tengerbe nyúló sziklaszirt mögött.

Nab társai aggodalmasan kísérték tekintetükkel a vakmerő vállalkozást, és amikor a néger eltűnt a szemük elől, pillantásukat ismét arra a földdarabra fordították, amelyen menedéket találtak: körös-körül rengeteg csiga hevert szanaszéjjel a homokban, megettek néhányat. Sovány reggeli, annyi szent, mégis több a semminél.

A szemközti part hatalmas öblöt alkotott; déli vége csúcsos, teljességgel kopár és rendkívül kietlennek rémlő földnyúlvánnyá keskenyült. Ez a földnyelv meglehetősen szeszélyes vonalban forrt össze a magas gránitszikla ormokkal. Északon azonban éppen ellenkezőleg, szélessé kerekedett ki az öböl, partja délnyugat felől északkeleti irányba húzódott, és karcsú szirtfokban végződött. E két szélső, egymástól mintegy nyolcmérföldnyi távolságra levő pontra támaszkodott a part szabályos félköríve. A szigetecske maga félmérföldnyire feküdt az öböl partjától, hosszúkás, keskeny csíkot foglalt el a tengerből, és valamilyen ormótlan nagy cetfajta tetemére hasonlított. Sehol sem volt szélesebb negyed mérföldnél.

A kis szigettel átellenes part külső szegélyén kavicsos fövénysáv szürkéllett, hellyel-közzel pedig feketéllő sziklák meredeztek ki a jelenleg éppen apadozó tengerárból. Hátrébb, a belső partvonulaton sáncszerű gránitfal emelkedett, csaknem függőlegesen; tetejét, legalább háromszáz lábnyi magasságban, szeszélyesen csipkézett taréj koszorúzta. Ez a gránitmeredély mintegy három mérföld hosszúságban rajzolódott ki, és jobb kézt minden átmenet nélkül olyan éles metszésű, egyenes vonalú oldallapban végződött, amely már szinte emberi kéz művének tetszett. Bal kéz felől, éppen ellenkezőleg, a kinyúló partfok fölött a meredek, egyenetlen gránitfelület prizma alakú szilánkokra hasadozott, s egymásra halmozódó, omlatag kőszálai lankásan, lassú lejtéssel ereszkedtek le a partig, és észrevétlenül olvadtak bele a déli szirtnyúlvány sziklacsoportozatába.

A part menti emelkedőn egyetlen fa sem nőtt. Lapos, sima fennsík volt az, olyasforma, mint a Jóreménység fokánál Cape Town fölé emelkedő magaslat,^[13] csak éppenséggel szerényebb méretekben. Legalábbis ilyennek látszott a szigetről nézve. Mindazonáltal itt már a növényzet sem hiányzott, jobb felől, a metszett szélű oldalfal mögül zöldellt elő. A hajótöröttek könnyen kivehették a hatalmas fák egybekuszálódó koronáit, amelyek tömkelege messzire elhúzódott, egészen a láthatár pereméig. A gránitsziklagerinc komor látványa után valósággal fölüdítette szemüket ez a zöld színfolt.

Végül északnyugatra, egészen távol, legalább hétmérföldnyi messzeségben magas, fehér, napfényben csillogó bérc meredt a fennsík fölé. Valamilyen távoli hegység örök hó födte orma.

A hajótöröttek egyike sem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy a szemközti terület sziget-e vagy szárazföld. Ám ha történetesen akadt volna köztük egy geológus, a bal kézt eső sziklákról első pillantásra habozás nélkül megmondta volna, hogy tűzhányóból erednek, vitathatatlanul vulkáni tevékenység termékei.

Gedeon Spilett, Pencroff és Harbert figyelmesen szemügyre vette ezt a földet, amelyen talán hosszú éveken át kell élniük, és talán ott is kell meghalniok majd, ha ugyan nem vetődik errefelé valamilyen hajó.

- Nos, Pencroff? - kérdezte Harbert. - Mit szólsz hozzá?

- Amondó vagyok - felelte a tengerész -, hogy jó is van benne, meg rossz is, mint mindenben a világon. Majd meglátjuk. Hanem úgy veszem észre, itt az apály! Három óra múlva megpróbálunk átkelni, és ha egyszer átjutottunk, majd csak szerét ejtjük, hogy kiláboljunk a bajból, és fölleljük Smith urat!

Pencroff nem is csalódott sejtelmeiben. Három órával utóbb, teljes apálykor, a csatorna ágyát alkotó homokpadok nagy része előbukkant a víz alól. A szigetecske és a part közt csupán a zátonyok mentén futó, keskeny árok maradt, amely kétségkívül könnyűszerrel átgázolható.

S valóban, tíz óra tájt Gedeon Spilett és két társa levetkőzött; ruhájukat bugyorba kötötték és a fejükre tették, és aztán nekimerészkedtek a vizes ároknak, amelynek a mélysége nem haladta meg az ötlábnyit.

Harbertet ugyan, alacsonyabb lévén a másik kettőnél, ellepte a víz, de a fiú úgy úszott, akár a csík, és pompásan átevickélt. Mindhárman baj nélkül elérték a túlsó partot. Ott hamar megszárítkoztak a napon, felöltötték ruhájukat, amelyet átkeléskor sikerült a víztől megóvniok, aztán tanácskozásba fogtak.

Legelőször is az újságíró meghagyta a tengerésznek, várjon reá ott, ahol van; megígérte, hogy rövidesen visszatér, majd pillanatnyi késlekedés nélkül nekivágott a partnak, abban az irányban, amerre néhány órával előbb a néger Nab haladt. Hamar eltűnt a part egyik hajlatában: sietett, mert alig várta, hogy megtudja, mi történt a mérnökkel.

Harbert el akarta kísérni.

- Maradj csak itt, fiacskám - mondta neki a tengerész. - Tábort kell ütnünk, aztán meg jó lesz utánanéznünk annak is, vajon találunk-e valami harapnivalót, ami laktatóbb étel, mint ezek a kagylók itten. Barátainknak is szükségük lesz egy kis frissítőre, ha visszatértek. Végezze ki-ki a maga dolgát.

- Szívesen segítek, Pencroff - felelte Harbert.

- Helyes! - mondta a tengerész. - Meg is lesz az eredménye... Fogjunk hozzá módszeresen. Fáradtak vagyunk, fázunk, éhesek vagyunk. Elsősorban tehát szállást, tüzet, táplálékot kell szereznünk. Fa van az erdőben, tojás a fészkekben: nem marad egyéb teendőnk, mint hajlék után nézni.

- Jól van - felelte Harbert -, keresek valamilyen barlangot a sziklafalban, de ha nem találok is, majd csak akad valamiféle odú, amelyben meghúzódhatunk!

- Okos beszéd - válaszolta Pencroff. - Rajta, fiacskám!

És már javában taposták is az apadó víztömeg alól szabadra került parti fövény széles sávját. Nem észak felé tartottak azonban, a roppant sziklafal mentén, hanem déli irányban. Pencroff egyszerre csak észrevette, hogy partra jutásuk helyétől néhány száz lépésnyire megszakad a föld, és keskeny hasadék nyílik rajta; úgy vélte, valamilyen folyó vagy patak torkolatához közelednek. S ez nevezetes körülménynek látszott, mert részint fontos, hogy iható víz közelében telepedjenek meg, részint pedig az sem lehetetlen éppen, hogy a tengerár errefelé sodorta Cyrus Smith mérnököt.

A gránitfal, amely - mint már elmondottuk - nagyjából háromszáz láb magas volt, mindenütt tömör sziklatömbökből állt; tövét nemigen érték a tenger hullámai, ideiglenes szállásnak alkalmas nyiladék azonban sehol sem mutatkozott rajta. A függőleges kőfal különösen kemény gránitját sehol sem kezdte ki a víz romboló ereje. Tetőpereme körül az úszólábúak rendjéhez tartozó, ritka változatos fajtájú vízimadarak tömege csapongott, hosszú, tömpe és hegyes csőrűek vegyest; élesen rikoltoztak, nemigen ijedtek meg Pencroff és Harbert közeledtétől: kétségkívül most esik meg első ízben, hogy emberi lény tolakodik magányukba.

Az úszólábú szárnyasok közt Pencroff több rablósirályt ismert föl (némely vidéken halfarkasnak is nevezik), aztán amolyan kis, falánk sirályféléket, amelyeket apró halászkáknak hívnak, s amelyek a gránitfal hasadékaiban fészkelnek. Egyetlen puskalövés a nyüzsgő madárseregletbe - és mindjárt volna vadászzsákmány bőven; puskalövéshez azonban puska is kell, azzal pedig sem Pencroff, sem Harbert nem rendelkezett. Az ilyen sirályfajta szárnyasok húsa egyébiránt csaknem ehetetlen, sőt még a tojásuk íze is utálatos.

Ekkor Harbert, aki bal felől, a faltól kissé távolabb lépkedett, fölhívta társa figyelmét néhány alga borította sziklára, amelyeket pár óra múlva nyilvánvalóan újra elönt majd a dagály. A sziklákat ellepő iszamós hínárcsomók közt csak úgy hemzsegett a sok kettős héjú kagyló - nem megvetendő eledel két kiéhezett ember számára! Harbert azonnal odahívta Pencroffot, az meg ugyancsak igyekezett, hogy mielőbb odaérjen.

- Tyuhaj! - rikkantott föl a tengerész. - No végre tudom, mivel kárpótoljuk magunkat az ehetetlen tojásokért! Hiszen ezek fekete kagylók!

- Nem, ezek nem fekete kagylók - felelte a fiú, és figyelmesen vizsgálgatta a sziklára tapadt puhatestűeket -, ezek lithodomusok, más néven datolyakagylók.

- És ez ehető? - érdeklődött Pencroff.

- De még mennyire!

- Hát akkor együnk lithodomust!

A tengerész megbízhatott Harbertben. A fiú kitűnően értett a természetrajzhoz, valóságos szenvedéllyel tanulmányozta mindig ezt a tudományágat. Édesapja irányította erre az útra: Boston legkiválóbb professzoraival taníttatta, azok pedig nagyon megkedvelték az értelmes és szorgalmas kamaszt. Harbert a későbbiek során is sokszor hasznosította természetrajzi ismereteit, és most, ez első alkalommal sem tévedett.

Ezek a hosszúkás alakú csigák fürtökben és igencsak szívósan tapadtak a sziklákhoz. A Lithodomus lithophagus a puhányoknak ahhoz a fajtájához tartozik, amely a legkeményebb sziklakőbe is lyukat tud fúrni, kagylóháza pedig a két végén legömbölyödik: éppen ez különbözteti meg a közönséges fekete kagylótól.

Pencroff és Harbert alaposan belakmározott a napfényben sütkérező datolyakagylókból. Úgy eszegették őket, akár az osztrigát, és igencsak kellemesnek találták csípős-borsos zamatukat; nem is bánták, hogy sem borsuk, sem egyéb fűszerük nincs az étel ízesítésére.

Éhségüket tehát egyelőre elverték, szomjúságukat azonban még nem csillapították, pedig az a természetes ásványi sókban gazdag puhányok elfogyasztása után még csak fokozódott. Sürgősen édesvízre kell hát lelniök; valószínűtlennek látszott, hogy efféle szeszélyesen változatos vidéken ne akadjon iható vizű forrása Pencroff és Harbert gondosan jókora datolyakagyló-készletet gyűjtött; nemcsak a zsebüket tömték meg vele, hanem még a zsebkendőjükbe is jutott; aztán ismét fölkapaszkodtak a sziklafal lábához.

Kétszáz lépéssel arrébb elérkeztek ahhoz a beszögelléshez, ahol Pencroff sejtelme szerint valamilyen kis folyó vizének kellett a tengerbe ömlenie. Ezen a helyen, úgy látszik, heves tűzhányókitörés hatására szakadt meg a fal. Tövében, meglehetősen hegyes szögben, apró öböl türemkedett be a szárazföldbe. Szélessége százlábnyi lehetett, partja pedig mindkét oldalt meredek volt, húsz lábnál azonban alig magasabb. A folyó maga nyílegyenesen futott a torkolat táján kissé lankásodó gránitfalak közt; távolabb azonban, mintegy félmérföldnyire, hirtelen elkanyarodott, és beléveszett a sűrűbe.

- Itt a víz! És ott a fa! - kurjantott Pencroff. - No, Harbert, most már igazán csak a lakás hiányzik!

A folyó vize áttetszően tiszta volt. A tengerész azonnal fölmérte a helyzetet: apály van, a tenger szintje alacsonyabb, mint a folyóé, tehát a sós áradat nem hatolhat be a torkolatba, s a víz ezért most édes, iható. Miután ez a fontos kérdés megoldódott, Harbert nekilátott, hogy valamilyen menedéknek való üreget keressen, de hiába kutatott. A fal mindenütt sima volt, törésmentes és függőleges.

Mindazonáltal a folyó torkolatánál, a dagály nem érte területen hatalmas halmazban tornyosult a sziklaomladék: barlangnak éppen ez sem volt nevezhető, inkább csak amolyan "kéménynek", amilyent gyakran látni gránitban gazdag tájakon.

Pencroff és Harbert meglehetősen mélyen bemerészkedett a sziklák közé, pedig azok némelyike csak az egyensúlyművészet csodájaként állt meg a helyén: fövényes talajú sikátorokban jártak köztük, ahol még a világosság sem hiányzott, mert a gránittömbök hézagai közt pászmákban áradt be a fény. Csakhogy a világossággal együtt betört a szél is - igazi folyosói léghuzam -, a széllel együtt pedig a kinti csípős hideg. A tengerész mégis úgy vélte: ha elrekesztik a folyosók egyik-másik szakaszát, és néhány nyílást kővel, homokkal betapasztanak, azzal lakhatóvá tehetik a "kéményt". A sziklaalakulat alaprajza a következő jelhez hasonlított: & - vagyis az et, "és" jelentésű latin szó nyomdai rövidítéséhez. Ha mármost eltorlaszolnák a jel felső hurkát, amelyen keresztül a déli és a nyugati szél bezúdul, kétségkívül lakhatóvá válnék az alsó üreg.

- Lám, így van ez! - szólt Pencroff. - Nem tudom, látjuk-e még valaha Smith urat, de annyi bizonyos: ha itt volna, mindjárt tudná, mit kezdjen ezzel az útvesztővel.

- Hogy viszontlátjuk-e még? - kiáltott föl Harbert. - De mennyire viszontlátjuk! Mire előkerül, legalább némileg elviselhető szállást kell itt találnia. És ez meg is lesz, csak tűzhelyet kell építenünk valahogyan, és a bal oldali folyosókon valamilyen nyílást kell hagynunk füstelvezetőnek, ha lehetséges...

- Már hogy is ne lenne lehetséges, fiacskám! - válaszolt a tengerész. - A Kémény pedig - most már csak így nevezte ideiglenes hajlékukat - megteszi majd a magáét. Most azonban mielőbb gyűjtsünk tűzrevalót. Úgy vélem, a fának jó hasznát vesszük majd a hasadékok bedugaszolásakor is, hiszen csak úgy süvöltöz át rajtuk ez az ördögi szél!...

Harbert és Pencroff elhagyta a Kéményt, megkerülte a part kiszögellését, és a folyó bal partján elindult a szárazföld belseje felé. Az igencsak gyors víz sok gallyat sodort magával. A növekvő dagály - szemlátomást beköszöntött már - nemsokára nyilván nagy erővel és jelentékeny távolságra özönlik be majd a folyó medrébe. A tengerésznek az az ötlete támadt, hogy a dagálykor fölfelé, az apálykor pedig visszafelé ömlő víztömeget alkalomadtán nehéz tárgyak szállítására hasznosíthatják.

Vagy negyedórányi gyaloglás után a tengerész és a fiú elérkezett ahhoz a merészen kiugró partnyúlványhoz, amely mélyen szögellt a mederbe, és hirtelen balra terelte a víz folyását. Innen a folyó erdőben hömpölygött tovább, csodálatos fák közt. Noha őszre járt már az idő, ezek a fák javában zöldelltek még, mert az úgynevezett toboztermők családjába tartoztak, azok pedig a földgolyó minden zugában elterjedtek, az északi éghajlat alatt éppúgy, mint a trópusi tájakon. Az ifjú természettudós elsőnek a kellemesen illatozó deodarákat ismerte föl; ez a cédrusfajta főként a Himalája vidékén tenyészik, mégpedig igen nagy mennyiségben. Ezek fölé a szép fák fölé sudár pineák, más néven mandulafenyők csoportjai magasodtak, lombjaik szélesen terpesztett, sötét ernyőzetével. A faóriások tövében lépdelő Pencroff és Harbert lába alatt száraz rőzse pattogott, némelyik gally akkorát durrant, akár a tűzijáték röppentyűje.

- Jól van, fiacskám - mondta a tengerész. - Nekem ugyan fogalmam sincsen ezeknek a fáknak a nevéről, csak azt tudom, melyik tartozik a tűzifák családjába, márpedig számunkra pillanatnyilag csak ez az egy hasznos!

- Gyűjtsünk, amennyi kell! - javasolta Harbert, és tüstént neki is fogott.

Könnyű dolguk volt. Még csak ágakat sem kellett tördelniük a fákról, mert a száraz gally hatalmas nyalábokban hevert a lábuk alatt. Ám ha tűzrevaló bőven akadt is, szállítóeszközeik némiképpen kezdetlegesnek bizonyultak. A csontszáraz rőzse rendkívül gyorsan ég. Ezért hát tekintélyes mennyiséget kell a Kéményhez szállítaniok, mert amennyit két ember a vállán elbír az édeskevés. Erre Harbert hívta föl társa figyelmét.

- Úgy bizony, fiacskám! - felelte a tengerész. - Szállítóeszköz nélkül csakugyan nem boldogulunk, annyi szent. Mindennek, megvan a maga módja. Volna csak valamilyen targoncánk vagy csónakunk, mindjárt könnyebben menne a dolog...

- De hiszen itt a folyó! - vágott közbe Harbert.

- Igaz! - kapott észbe Pencroff. - A folyó amolyan magától mozgó út, meg aztán a tutaj sem haszontalan találmány.

- Csakhogy ez az út most éppen ellenkező irányban halad, mint amerre mi magunk tartunk - jegyezte meg Harbert -, minthogy dagály van, s a tenger szintje emelkedik!

- Akkor hát szépen megvárjuk az apályt - felelte a tengerész -, az majd alighanem vállalkozik rá, hogy a Kéményhez szállítsa a tűzifánkat. Addig pedig készítsünk tutajt.

A tengerész nyomban el is indult az erdőszéli partnyúlvány felé, Harbert pedig követte. Mindketten fölkaptak egy-egy nyaláb fát, ki-ki annyit, amennyi erejéből tellett. A part lejtőjén is nagy halom száraz ág hevert a gizgaz közt, amelyen valószínűleg soha még emberi láb nem tapodott. Pencroff azonnal nekilátott a tutaj összeállításának.

Ahol a part kiugró szöglete megtörte a víz futását, és valamilyen forgófélét kavart a folyóban, a tengerész és a fiú száraz liánindákkal jókora fadarabokat kötözött egymáshoz. Az ekként összeeszkábált tutajforma tákolmányt az örvénynél vízre bocsátották, és lassacskán úgy megtetézték fával, hogy akkora teherrel húsz ember sem birkózott volna meg. Egy óra alatt végeztek is munkájukkal, és a part mentén veszteglő tutaj most már csak a tengermozgás fordulását várta.

Maradt még néhány szabad órájuk; ezt az időt valamiképpen hasznosítani akarták, úgy döntöttek, hogy ezalatt fölkapaszkodnak a sziklafennsík tetejére, és egy kiemelkedő pontról szemügyre veszik a vidéket. A szárazföld belseje felé, a folyókanyartól éppen kétszáz lépésnyire a sziklafal lecsuszamlott kőomlásban végződött, amely szelíden lejtett az erdő széléig.

Úgy festett ez az omladék, mint valamilyen természetes lépcső. Harbert és a tengerész nekivágott a kapaszkodónak. Erős lábizmaik segítségével néhány perc alatt elérték a gránitfennsík taréját, és megállapodtak a folyó torkolata fölé meredő ormon.

Első pillantásukat az óceánra vetették, amelyen oly szörnyű körülmények közt keltek át! Megindultan néztek végig az északi partvidéken, katasztrófájuk színhelyén. Ott tűnt el Cyrus Smith. Tekintetükkel léghajójuk valamilyen roncsát keresték, hátha abba kapaszkodott a mérnök. De semmi! A tenger puszta vízsivatagként terült el szemük előtt. Ami a partot illeti, az is üresen szürkéllett. Sem az újságírót, sem Nabet nem látták sehol. Nyilván olyan messzire jártak mindketten, hogy a szirtfokról nem lehetett látni őket.

- Valami mégis azt súgja nekem - kiáltott föl Harbert -, hogy az olyan szívós, erős akaratú ember, mint Smith úr, nem fulladhat csak úgy egyszerűen a tengerbe! Valahol bizonyára partot ért! Igaz-e, Pencroff?

A tengerész szomorúan bólogatott. Nemigen remélte már, hogy viszontlátják Cyrus Smith mérnököt; de azért nem akart kiölni Harbertből minden bizakodást.

- Persze, persze... - dünnyögte. - A mi mérnökünk olyan ember, aki átverekszi magát mindenen, ha más föl is adná a harcot a helyében...

Eközben feszült figyelemmel fürkészte a partot. Szeme előtt hosszú fövénycsík bontakozott ki, peremén, a torkolattól jobbra, hullámtörő sziklák füzérével. Ezeket a szirteket még nem lepte el teljesen a dagály: mintha kétéltű állatok dagonyáztak volna seregestül a tengerzajlásban. A sziklazátonyok sávján túl napsütésben csillogott a tenger. Délen a láthatárt kiugró szirtfok párta le, amelytől nem lehetett látni, vajon rajta túl egyenes vonalban húzódik-e továbbra is a part, vagy pedig elkanyarodik délkeletnek, esetleg délnyugatnak; az utóbbi esetben a partnak ezt a részét amolyan messzire kinyúló félszigetfélének kellene tekinteni. Az öböl északi felén hosszú félkör formájában ívelt a partvonal. Arrafelé sík volt a vidék, a partja is lapályos, nem olyan meredek és sziklás, mint egyebütt; peremén széles homokpadok sorjáztak, amelyeket még nem öntött el a dagály.

Pencroff és Harbert ekkor nyugat felé fordult. Tekintetük először a hat-hét mérföldnyi messzeségben magasra meredő, hófödte bércű hegyen állapodott meg. A hegy alsó lejtőitől rengeteg erdőség terült el a part irányában, tömkelegéből élénk színű tömbökként örökzöld fák csoportjai váltak ki. Majd a parttól mintegy kétmérföldnyire véget ért ez a vadon, és a szélétől egészen a homoksávig széles, zöldellő fennsík terült el, rajta szeszélyesen szétszórt, apró, gyér ligetek. Bal kéz felől, egy-egy tisztásról, imitt-amott fölcsillant a folyócska vize; útja igencsak kanyargósnak látszott, és úgy tetszett, hogy a hegyláb alacsonyabb dombvonulatai felé vezet: nyilván onnan ered. Ott, ahol a tengerész tutaja vesztegelt, a folyócska két magas gránitfal közé szorult; a bal parton meredek, töretlen vonalban szöktek magasba a sziklalapok, a jobb parton azonban, éppen ellenkezőleg, lankásan ereszkedtek alá: az ormótlan sziklatáblák helyét magányos sziklaszálak foglalták el, a sziklaszálakét törmelék kövek, a kövekét pedig apró, görgeteg kavicsok, s onnan egészen a földnyelv csúcsáig ezek borították a talajt.

- Csak nem valamilyen szigetre pottyantunk? - morfondírozott a tengerész.

- Mindenesetre jókora földdarabnak látszik! - felelte a fiú.

- Akármekkora is: ha sziget, akkor csak sziget! - mondta Pencroff lemondóan.

Ezt a fontos kérdést azonban egyelőre semmiképpen sem dönthették el. Megoldását más alkalomra kellett halasztaniok. Ami a földet illeti, akár sziget volt, akár nem: termékenynek látszott, és változatos növényzetével kellemes hatást keltett.

- Szerencsénk a szerencsétlenségben - jegyezte meg Pencroff -, ezért köszönettel tartozunk a Gondviselésnek.

- Dicsértessék érte a jó Isten! - bólintott rá Harbert, akinek a szíve hálával telt meg a világmindenség teremtője iránt.

Bár Pencroff és Harbert jó ideig fürkészte a vidéket, amelyre végzetük vetette őket, a futólagos szemle után mégis nehezen tudták elképzelni, milyen sors vár rájuk.

Aztán elindultak visszafelé a gránitfennsík déli szegélyének bizarr alakzatokkal csipkézett, szeszélyes rajzolatú sziklafüzére mentén. Százszámra röpködtek arrafelé a sziklarésekben fészkelő madarak. Harbert szikláról sziklára szökdelve egész rajokat riasztott föl.

- Hohó! - kiáltott föl a fiú. - Ezek nem rablósirályok ám, még csak nem is halászkák!

- Hát akkor mifélék? - tudakolta Pencroff. - Mert én, szavamra, galamboknak nézném őket!

- Azok is - válaszolta Harbert -, csakhogy vadgalambok, pontosabban: szirti gerlék. Fölismerem őket a szárnyukon levő két fekete sávról, a fehér farkukról meg a hamvaskék tollazatukról. A szirti gerle maga is jó eledel, de a tojása meg éppenséggel ínyencfalat: alighanem akad is egynéhány a fészkükben!...

- No, akkor ugyan nem várjuk meg, amíg kikel belőlük a gerlefióka! - felelte vidáman Pencroff.

- Igen ám, de miben sütöd meg a rántottádat? - kérdezte Harbert. - A kalapodban?

- Igazad van - ismerte el a tengerész. - A rántottasütéshez bűvésznek kéne lennem, ahhoz pedig nem konyítok. Akkor hát beérjük kemény tojással, fiacskám; és fogadom, olyan keményre főzöm őket, hogy keményebbre nem is lehet!

Pencroff és a fiú gondosan átkutatták a gránitfal hézagait, és némelyik üregben csakugyan találtak tojásokat! Összeszedtek néhány tucatnyit, és bekötötték őket a tengerész zsebkendőjébe; aztán, mivel a dagály már csúcspontjához közeledett, elindultak a folyó felé.

Déli egy órakor értek vissza a folyó könyökhajlatához. Addigra épp megkezdődött az apály, és a folyó vize ismét visszaáradt a tenger felé. Élniök kellett hát az alkalommal, mert csak az apadó víz szállíthatta el tutajukat a torkolatig. Pencroff azonban nem akarta szabadjára hagyni és az ár sodrára bízni a tutajt, de arra se gondolt, hogy maga is föllépjen rá, és úgy kísérelje meg a kormányzását. Egy tengerész soha nem juthat zavarba, ha zsinegről vagy kötélről esik szó. Pencroff is tüstént nekiállt, és néhány száraz liánból egykettőre hosszú, több fonatú hajókötelet sodort. Ennek a hosszú indakötélnek az egyik végét a tutaj orrára hurkolta, a másikat pedig jól megmarkolta, mialatt Harbert egy hosszú póznával ellökte a parttól a faalkotmányt, és a víz sodrába terelte.

A művelet úgy sikerült, ahogyan kitervelték. A roppant faalkotmány követte a víz futását, a tengerész pedig, kezében a folyondárkötél végével, ott lépdelt mellette a folyó mentén. Nem kellett attól tartaniuk, hogy azon a szinte függőlegesen meredek partszakaszon netán zátonyra fut a szállítmányuk; nem is történt semmi baj, két óra tájt szerencsésen el is jutottak a torkolatig, és sikerült kikötniök a tutajt néhány lépésnyire a Kéménytől.

Mihelyt partra hordták a tutaj rakományát, Pencroff tanácsára nyomban hozzáfogtak, hogy lakhatóvá tegyék a Kéményt, először is elrekesszék azt a két folyosót, amelyen át a léghuzat az üregbe zúdult. Homokkal, kövekkel, összefont gallyakkal betömték az "&" alakú sziklabarlang déli, szélfújta járatait, és sárral légmentesen betapasztották: ekként a felső hurkot elválasztották az alsótól. Egyetlen szűk, kacskaringós kürtőfélét hagytak csak meg, amely oldalt nyílt: azon távozik majd a füst, és azon kap kellő huzatot a tűzhely. Ezzel a művelettel Pencroff és Harbert három-négy szobára osztotta a Kéményt - ha ugyan szobának nevezhető az a néhány sötét szurdék, amelynél némelyik vadállat odva is különb. Az eső ellen azonban mindenesetre oltalmat nyújtottak, sőt még ki is lehetett egyenesedni bennük, legalábbis a legnagyobb szobában, a barlang középső helyiségében. Finom homok borította a talaját, ezért hát, mindent egybevetve, meghúzódhattak benne arra az időre, amíg jobb nem akad.

Munka közben Harbert és Pencroff elbeszélgetett.

- Lehet, hogy társaink eközben jobb szállást találtak? - kérdezte a fiú.

- Az bizony meglehet - válaszolta a tengerész -, de te azért csak ne add föl a bizonyost a bizonytalanért! Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!...

- Ó, bárcsak velük jönne Smith úr is! - tért vissza előbbi gondolatára Harbert. - Adná az ég, hogy szerencsével járjanak és megtalálják!

- Bizony - mormogta Pencroff. - Cyrus Smith! Az aztán férfi volt a talpán, igazi férfi!

- Volt?... - ismételte Harbert. - Hát már végképp letettél a reményről, hogy viszontlássuk?!

- Isten őrizz! - dörmögte a tengerész.

Amikor a falazással elkészültek, kitakarították a Kéményt; ez a munka már gyorsabban ment, és Pencroff elégedetten kijelentette:

- No, most már jöhetnek a barátaink. Egészen csinos kis lakást találnak.

Hátravolt azonban még a tűzhely elkészítése, utána pedig a vacsorafőzés. Ez aztán már igazán egyszerű és könnyű munka lesz. A bal kéz felőli első folyosó földjére, a keskeny kürtő szája alá nagy, lapos köveket raktak. A meleg egy részét alighanem magával ragadja majd a füst, ám amennyi benn marad belőle, nyilvánvalóan az is elegendő lesz, hogy kellemesen átfűtse a helyiséget. A tűzifát behordták az egyik szobába, aztán a tengerész néhány tuskót rakott a rőzsehalomra a tűzhely kövén.

Miközben Pencroff ezzel a munkával foglalatoskodott, Harbert megkérdezte, van-e neki gyufája.

- Persze hogy van! - válaszolta Pencroff, és hozzátette: - Szerencsére! Mert gyufa nélkül vagy tapló nélkül igazán nem tudom, mihez kezdenénk!

- Nem gyújthatnánk-e úgy tüzet - kérdezte Harbert -, mint a vademberek, akik addig dörzsölnek össze két száraz fadarabot, amíg az egyik lobbot nem vet?

- Próbáld csak meg, fiacskám! - nevetett Pencroff. - Majd meglátod, mire mégy vele: dörzsölheted, míg bele nem pistulsz!

- Pedig nagyon egyszerű dolog - mondta Harbert -, a csendes-óceáni sziketeken ez a legelterjedtebb módja a tűzcsinálásnak.

- Nem vonom kétségbe - válaszolta Pencroff -, csakhogy úgy hiszem, a bennszülöttek értik ám a csíziót, vagy pedig valamilyen különleges fát használnak erre a célra; mert én már ugyan nem egyszer megpróbálkoztam vele, de bizony kudarcot vallottam mindig. No, hát én már csak megmaradok a gyufánál!... Igaz is! Hol a gyufám?

Pencroff erős dohányos volt, és ezért a gyufásdoboz sohasem hiányzott a mellényzsebéből. Most azonban nem találta. Átkutatta nadrágja zsebeit is, de legnagyobb elképedésére ott sem akadt rá.

- Híjnye, a hétszázát, a keserves hétszázát! - szisszent föl a tengerész, és Harbertre pislantott. - Úgy látszik, valahogyan kicsúszott a zsebemből, és elveszett! Nincs nálad gyújtószerszám vagy valamilyen más eszköz, amivel, tüzet csinálhatunk?

- Nincs bizony, Pencroff!

A tengerész szaporán vakarta a fejét, aztán kiment; a fiú követte.

Mindketten a legnagyobb gondossággal végigkutatták a fövényt, a sziklákat, a folyó partját, de hiába. A doboz rézből készült, és mindenképpen szemükbe ötlött volna, ha ott hever valahol.

- Mondd csak, Pencroff - kérdezte Harbert -, nem dobtad-e le véletlenül a dobozt is a léghajóról?

- Szó sincs róla! - válaszolta a tengerész. - De ha az embert úgy megzötyögteti a szél, mint ahogy velünk cselekedte, akkor bizony könnyen elkallódik az efféle apró holmi. Lám, még a pipám is cserbenhagyott! Ördög bújjék bele abba a dobozba! Vajon merre lehet?

- No jó - mondta Harbert -, kezdődik az apály, legjobb, ha visszamegyünk oda, ahol partot értünk.

Alig látszott ugyan valószínűnek, hogy megtalálják a dobozt azon a helyen, hiszen dagálykor amúgy is valahová a kavicsok közé sodorhatták már a hullámok, de azért számításba kellett venniök ezt a körülményt is. Harbert és Pencroff nyomban el is indult óda, ahol nemrég partra szálltak, mintegy kétszáz lépésnyire a Kéménytől.

Ott aztán tüzetesen átkutatták a terepet a kövecses parton is, a sziklarések közt is. Semmi eredmény. Ha a doboz csakugyan ott veszett el, akkor már régen magával ragadta a tenger. Pencroff az apadó víz nyomában végigvizsgálta a sziklák minden zegét-zugát, de nem talált semmit. Márpedig a gyufásdoboz eltűnése súlyos, sőt ebben a pillanatban pótolhatatlan veszteség volt.

Pencroff nem is titkolta mélységes csalódását. Homlokát komor redőkbe vonta. Egyetlen szót sem szólt. Harbert meg akarta vigasztalni; megjegyezte, hogy a gyufa alighanem már amúgy is elázott a vízben, és akkor sem vennék hasznát, ha megtalálnák.

- Nem ázhatott el, fiacskám - felelte a tengerész. - Vízhatlanul záródó rézdobozban van! Most azonban mitévők legyünk?

- Majd csak akad valami, amivel tüzet gyújthatunk - mondta Harbert -, Smith úrnak vagy Spilett úrnak bizonyára van tűzszerszáma!

- Lehet - válaszolta Pencroff -, egyelőre azonban nincs tüzünk, és a társainknak siralmas vacsorával kell beérniök, ha visszatértek!

- Ugyan már - nyugtatgatta vidáman Harbert -, el sem tudom képzelni, hogy egyiküknek se legyen taplója vagy gyufája!

- Pedig tartok tőle - felelte fejcsóválva a tengerész. - Sem Nab, sem Smith úr nem dohányzik, Spilett meg, úgy hiszem, jobban vigyázott a jegyzetfüzetére, mint a gyufájára!

Harbert nem válaszolt. A doboz elvesztése kétségkívül sajnálatos esemény volt. A fiú azonban bízott benne, hogy így vagy úgy, de, mindenképpen sikerül tüzet gyújtaniok. A sokkal tapasztaltabb Pencroff viszont - noha éppenséggel nem az az ember volt, aki zavarba jön bármilyen kicsiségtől - egyáltalán nem így vélekedett. Egyelőre azonban nem tehettek okosabbat, mint hogy türelemmel megvárják Nab és az újságíró visszatértét. Ami a kemény tojást illeti, arról bizony le kell mondaniok, pedig a nyers hús korszaka sem Pencroffék, sem társaik számára nem ígérkezik kellemesnek.

Pencroff és Harbert elindult vissza, a Kémény irányában, s útközben új datolyakagyló-készleteket gyűjtöttek, majd hallgatagon bandukoltak szállásuk felé.

A tengerész földre szegzett tekintettel lépkedett: még mindig azt a föllelhetetlen dobozt kereste. Még a folyó bal partján is végigballagott, egészen a kiszögellésig, ahol a tutajt vízre bocsátották. Sőt, fölmászott még a fennsíkra is, végigloholta minden irányban, és át- meg átmotozta az erdőszegély magas gizgaz növényzetét - mindhiába.

Délután öt órakor érkezett vissza Harberttel együtt a Kéménybe. Mondanunk sem kell, hogy a barlang folyosóit is tűvé tették, nem hagytak ki egyetlen sötét zugot sem: most már végképp lemondhattak a gyufásdobozról.

Harbert kiment a partra, föl s alá sétált a fövényen; hat óra tájt, éppen amikor a nap lebukott a nyugati magaslatok mögött, kiáltással jelezte társának Nab és Gedeon Spilett jövetelét.

Ketten voltak csupán!... A fiúnak elszorult a szíve. A tengerész pedig igazoltnak látta balsejtelmeit. Cyrus Smith mérnököt nem sikerült megtalálniok!

Az újságíró, amikor odaért hozzájuk, némán leroskadt egy sziklára. Fáradt volt, elcsigázott, halálosan éhes; annyi ereje se maradt, hogy megszólaljon!

Ami Nabet illeti, kivörösödött szeme arról árulkodott, hogy sírt; most is hiába igyekezett elfojtani könnyeit, amelyek arról tanúskodtak: már ő is föladta a reményt.

Az újságíró később elbeszélte, mit tettek Cyrus Smith fölkutatására. Nabbel együtt több mint nyolcmérföldnyi partszakaszt végigjártak; jóval túlmentek hát azon a ponton, ahol a léggömb utolsó előtti lezuhanásakor a tengerre ereszkedett, s ahol a mérnök és a kutyája eltűnt. A fövény elhagyatottan szürkéllett. Semmi nyom, semmi jel. Még csak egy helyéből kifordult kavicsot sem láttak sehol: minden arra vallott, hogy emberi láb nem tapodta ezt a homokot. Nyilvánvaló, hogy még bennszülöttek sem jártak soha ezen a vidéken. A tenger is éppoly puszta volt, akár a szárazföld: kétségtelen, hogy ott, néhány száz lábnyira a parttól, a hullámok közt lelte sírját a mérnök.

Ebben a pillanatban Nab fölállt, és hangja reszketése elárulta, hogyan viaskodik benne a reménység és a lemondás:

- Nem! - kiáltotta. - Nem! Nem halt meg! Nem, az nem igaz! Hogy ő meghalt?! Nem! Én vagy más: igen, lehet! De hogy ő? Képtelenség. Az én gazdám olyan ember, aki minden bajból kilábol...

Aztán elhagyta az ereje.

- Jaj, nem bírom tovább! - sóhajtotta.

Harbert odafutott hozzá.

- Nab - szólította -, megtaláljuk! Isten megsegít minket! Te azonban bizonyára megéheztél! Egyél, egyél legalább egy falatot, az én kedvemért!

És kétmaroknyi kagylót kínált a szegény négernek: silány, elégtelen táplálék ugyan, de hát egyébbel nem szolgálhat. Nab hosszú órák óta nem evett semmit, mégis visszautasította az ételt. Nem tudott, talán nem is akart élni a gazdája nélkül.

Anni Gedeon Spilettet illeti, ő megette a datolyakagylókat, aztán egy szikla tövében leheveredett a homokba. Kimerült volt, de nyugodt.

Harbert ekkor odalépett hozzá, és kezét nyújtotta.

- Jöjjön, uram! - mondta. - Valamilyen szállásfélét fedeztünk föl, ott kényelmesebben nyughatik, mint itt, a szabadban. Lám, mindjárt itt az éjszaka. Jöjjön, pihenjen le. Holnap majd meglátjuk...

Az újságíró fölkelt, és a fiú vezetésével elindult a Kérvény felé.

Pencroff ekkor hirtelen ott termett mellette, s a világ legtermészetesebb hangján megkérdezte tőle, nincs-e véletlenül egy szál gyufája.

Az újságíró megtorpant, matatni kezdett a zsebeiben, de nem talált semmit, és így szólt:

- Pedig volt gyufám, de úgy látszik, eldobtam...

A tengerész ekkor Nabhez fordult, és ugyanazt kérdezte, de tőle is hasonló választ kapott.

- Teringettét! - fortyant föl, türelmét vesztve a tengerész.

Az újságíró meghallotta, és odament hozzá.

- Nincs gyufája? - kérdezte.

- Egy szál nem sok, annyi sincs, és következésképpen tüzet sem tudunk gyújtani!

- Ó! - kiáltott föl Nab. - Lenne csak itt a gazdám, majd ő tudná, mi annak a fortélya!

A négy hajótörött mozdulatlanul, de meglehetős nyugtalansággal meredt egymásra. Végül is Harbert törte meg a csendet.

- Spilett úr - mondta -, ön dohányzik, és a dohányosoknál mindig akad gyufa! Nem nézné meg még egyszer? Keresse még! Egyetlen szál is megtenné!

Az újságíró végigtapogatta a nadrágja, mellénye, felöltője minden zsebét, majd végül, Pencroff nagy örömére és saját óriási meglepetésére, valamilyen apró pálcikára tapintott a mellénye bélésében. Ujjaival a szöveten keresztül megragadta a kis fadarabkát, de hiába, nem tudta kihúzni a selyem alól. Föltehetőleg gyufát talált, mégpedig egyetlen szálat, vigyáznia kellett hát, hogy le ne dörzsölje róla a foszforos gyújtófejet.

- Megpróbálhatnám én? - kérdezte a fiú.

Tüstént neki is látott, és nemsokára sikerült is igen ügyesen, épségben kihalásznia rejtekéből a vékony pálcikát, azt a nyomorúságos és oly becses gyufaszálat, amelybe, mint valami szalmaszálba, most belekapaszkodhattak a szegény hajótöröttek! Sértetlen maradt.

- Gyufa! - rikkantotta Pencroff. - Hej, ez az egy szál annyi nekünk, mint másnak egy egész szekérderéknyi!

Fogta a gyufát, és társai kíséretében visszatért a Kéménybe. Lakott vidéken az efféle pálcikának kevés a becsülete, közönyösen tékozolja boldog-boldogtalan, hiszen értéke semmi; itt azonban különleges gondot kellett fordítani reá. A tengerész roppant figyelemmel meggyőződött róla, száraz-e a gyufa feje. Aztán így szólt:

- Egy kis papír kéne...

- Tessék - mondta Gedeon Spilett, és némi habozás után kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből.

Pencroff átvette az újságírótól a kis papírszeletet, és a tűzhely elé guggolt. Néhány maréknyi szikkadt füvet, levelet és mohát dugott a hasábfák alá, s a gyújtóst úgy igazgatta el, hogy a levegő könnyen átjárhassa, és lángjától a száraz fa könnyen tüzet fogjon.

Ekkor a tengerész tölcsérformára tekerte össze a papírdarabkát, ahogyan a pipázók pödörnek fidibuszt, ha erős szélben akarnak rágyújtani, és bedugta a moha közé. Aztán fölkapott egy kissé érdes kavicsot, és szívdobogva, lélegzetét visszafojtva, aggályos gyöngédséggel hozzásúrolta a gyufát.

Az első sercentés eredménytelen maradt. Pencroff attól félt, hogy egy óvatlan mozdulattal ledörzsöli a gyufáról a foszfort, és ezért nem nyomta elég erősen a kőhöz.

- Nem, nem tudom - motyogta -, reszket a kezem... A végén még csütörtököt mond a gyufa... Nem merem... nem akarom!...

Azzal fölállt, és szólt Harbertnek, hogy most ő próbálkozzék.

Az bizonyos, hogy a fiatal kölyök soha életében nem érzett még ilyen mély elfogódottságot. Szíve hangosan vert. Prométheusz sem lehetett izgatottabb, amikor elindult, hogy elcsenje a tüzet az égből!^[14] Mégsem tétovázott, hanem gyorsan a kavicshoz dörzsölte a gyufa fejét. Halk sercenés hallatszott, könnyű, kis, kékes lángocska lobbant föl, fanyar füst illant szét a szobában. Harbert finoman fejjel lefelé fordította, hogy a pálcika maga is lángra kaphasson, aztán becsúsztatta a papírtekercsbe. A papír pillanatok alatt tüzet fogott, és csakhamar lobot vetett a moha is.

Egy-két perc múltán már ropogott is a száraz fa a tűzhelyen; a tengerész hatalmasakat fújt, hogy fölszítsa a tüzet, és kisvártatva vidám láng csapott magasra a sötétben.

- Végre! - kiáltotta Pencroff, és fölegyenesedett. - Életemben még nem szorongtam így!

A tűz derekasan égett a tűzhely sima kőlapjain. A kürtőnek jó huzatja volt, keskeny nyílásán könnyen kiszivárgott a füst, és nemsokára kellemes meleg áradt szét a helyiségben.

A tűzre azonban folyvást ügyelniök kellett, hogy ki ne aludjék, és mindig maradjon némi parázs a hamu alatt. Ez azonban már nem kívánt mást, csak gondosságot és figyelmet, hiszen fájuk akadt bőven, s a készlet, ha úgy szükséges, bármikor tetszés szerint kiegészíthető.

Pencroff mindenekelőtt arról gondoskodott, hogy hasznát vegyék a tűzhelynek, és a lithodomus-fogásnál táplálóbb vacsorát sikerítsen rajta. Harbert két tucat tojást hozott. Az újságíró egy sarokba húzódott, és szótlanul nézte a sürgés-forgást. Három gondolat foglalkoztatta. Él-e még Cyrus? Ha él, hol lehet? Ha túlélte a zuhanást, mivel magyarázható, hogy semmilyen módon nem ad életjelt? Ami Nabet illeti, ő még mindig a parton kóborolt. Nem volt már csak élőhalott.

Pencroff a tojásételek elkészítésének ötvenkét módját ismerte, most azonban nemigen válogathatott receptjei közt. Be kellett érnie azzal, hogy a tojásokat forró hamuba ágyazza, és lassú tűzön sütögesse, amíg meg nem keményednek.

Néhány perc múltán a tengerész végzett a nagy sütés-főzéssel, és hívta az újságírót, jöjjön vacsorázni. Ez volt a hajótöröttek első valamirevaló étkezése az ismeretlen partvidéken. A kemény tojás pompásan ízlett valamennyiüknek, és mivel az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen tápanyagok legtöbbje megvan a tojásban, szegény hajótöröttek nagyon jónak találták, és tüstént úgy érezték, új erőre kapnak tőle.

Jaj, csak ne hiányoznék egyikük a vacsoráról! Bár együtt lehetne mind az öt richmondi szökevény az egymásra tornyosuló sziklák üregében, a pattogó tűz világánál, a száraz fövényen - akkor most bízvást hálát adhatnának az ég kegyelméért! De hát legötletesebb, legnagyobb tudású társuk, egyhangúan elismert vezetőjük, Cyrus Smith nincs velük! Szörnyűség! Még a testét sem találták meg, hogy eltemethessék!

Így telt el március 25-e. Leszállt az éj. A csöndben csupán a szél süvöltözése hallatszott be kintről, meg a paptót egyhangúan paskoló tengerzajlás moraja. A hullám görgette kavicsok éles csörrenéssel verődtek egymáshoz a parti homokon.

Az újságíró följegyezte a nap eseményeit: az ismeretlen föld fölbukkanását, a mérnök eltűnését, a partvidék átkutatását, a gyufa esetét és a többit; aztán behúzódott az egyik folyosó sötét mélyére, lefeküdt, és fáradt lévén, sikerült az álomban némi nyugalmat találnia.

Harbert is hamarosan elszunnyadt. A tengerész a tűzhely mellett bóbiskolt, egész éjszaka azt vigyázta fél szemmel, és nem takarékoskodott a tüzelővel.

Ám a négy hajótörött egyike, Nab nem pihent le a Kéményben. Társai biztatták, hogy feküdjék le végre, a vigasztalhatatlan, kétségbeesett néger azonban egész éjjel a parton bolyongott és gazdáját szólongatta.

Ha azt kérdezzük, mijük maradt e szemlátomást lakatlan területre vetődött légi hajótörötteknek, egykettőre elkészülhetünk a leltárral.

Egyszerűen: nem maradt semmijük sem azon az egy szál ruhán kívül, amelyet a katasztrófa pillanatában viseltek. Egyéb fölsorolnivaló nincs is, legföljebb még Gedeon Spilett jegyzetfüzete és nyilván véletlenül megőrzött zsebórája érdemel említést, ám egyiküknél sem akadt sem fegyver, sem szerszám, még csak zsebkés sem. A gondola utasai még a zsebükből is kihajigáltak mindent, csakhogy azzal is könnyítsenek a léghajó terhén.

Még Daniel Defoe és Wyss^[15] képzelt hősei vagy a Selkirkek és Raynalok, a Juan Fernández-i és aucklandi szigettenger^[16] hajótöröttei sem kerültek soha ennyire szorult helyzetbe. Mert vagy zátonyra futott hajójukról szerezhettek bőséges készleteket: gabonát, állatot, szerszámot, lőszert, vagy pedig valamilyen partra vetett roncs tette lehetővé számukra, hogy gondoskodhassanak legelemibb szükségleteikről. Tehát már kezdetben sem álltak teljesen védtelenül a természettel szemben. A mi hajótörötteink leltárából azonban még a legkezdetlegesebb eszközök és használati tárgyak is hiányoztak. Az égvilágon semmijük sem maradt, maguknak kell gondoskodniuk mindenről!

Ha még velük volna Cyrus Smith, és szolgálatukba állíthatná gyakorlati ismereteit és találékonyságát, akkor talán nem volna veszve minden remény. De sajnos, Cyrus Smithre nem számíthatnak már. A hajótöröttek csak tulajdon erejükben és a Gondviselésben bizakodhattak, amely soha nem hagyja cserben azokat, akik őszintén hisznek benne.

Mit tegyenek hát: telepedjenek-e meg itt, ezen a partrészen, ne is próbálják megtudni, miféle szárazföldhöz tartozik, lakott-e vagy lakatlan, vagy csupán valamilyen puszta sziget partja-e?

Erre a fontos kérdésre a lehető legrövidebb időn belül választ kell kapniuk! Ettől függ, hogy mihez is kezdjenek. Pencroff tanácsát követve azonban valamennyien helyesebbnek látták, ha csupán néhány napos várakozás után fognak kutatásba. Előbb, valóban, ennivalóról kell gondoskodniuk, hogy végre táplálóbb eledelhez is jussanak, mint az örökös tojás és datolyakagyló. Fölfedező útjukon minden bizonnyal hosszas fáradalmak várnak rájuk, még csak arra sem számíthatnak, hogy útközben menedékre lelnek, ahol pihenőre hajthatják a fejüket, tehát mindenekelőtt erőt kell gyűjteniök.

A Kémény alkalmas átmeneti szállásnak mutatkozott. Tűz ég benne, s a parazsat könnyen megőrizhetik. Egyelőre kagyló és tojás bőven található a sziklákon és a parti fövényen. Idővel majd szerét ejtik, hogy akár botütéssel, akár néhány jól célzott kaviccsal leterítsenek egy-kettőt a fennsík peremén százával röpködő gerlék közül. Lehetséges, hogy a szomszédos erdőkben gyümölcstermő fa is akad. És végül: itt az ivóvíz. Megegyeztek hát abban, hogy néhány napig eltanyáznak még a Kéményben, és itt készülnek föl a partvidék és a belső területek fölkutatására.

A tervet különösen Nab találta kedvére valónak. Olyan csökönyösen ragaszkodott rögeszméihez és sejtelmeihez, hogy semmiképpen sem akarta elhagyni ezt a partszakaszt, balesetük színhelyét. Nem hitt, nem akart hinni abban, hogy Cyrus Smith elpusztult. Nem, egyáltalán nem tartotta lehetségesnek, hogy ilyen kemény fából faragott férfi, mint Cyrus Smith, ilyen hétköznapi módon végezze életét: holmi hullámcsapás elsodorja, és néhány száz lépésnyire a parttól egyszerűen belefulladjon a vízbe! Amíg a tenger ki nem veti a holttestet, s amíg ő, Nab, a tulajdon szemével nem látja és a tulajdon kezével nem érinti gazdája tetemét, addig nem hihet a halálában sem! Az az elképzelés egyre erősebben gyökeret vert szívében. Hiú ábránd volt talán, de mindenképpen tiszteletreméltó; a tengerész nem is akarta szétrombolni. Pedig ő maga már fölhagyott minden reménnyel, és bizonyosra vette, hogy a mérnök valóban a tengerbe veszett - de hát Nabbel nem lehetett vitába szállni. Úgy megmakacsolta magát, akár a hűséges eb, amelyet nem lehet elvonszolni gazdája sírhantjáról; lelkét olyan fájdalom gyötörte, hogy úgy rémlett, valószínűleg túl sem éli a mérnököt.

A következő napon, vagyis március 26-án Nab már hajnalok hajnalán útra kelt, és ismét végigjárta az északi partszakaszt, csak ott fordult vissza, ahol a tenger - ez már kétségtelennek látszott - elnyelte a szerencsétlen Cyrus Smith mérnököt.

Reggelijük is csupán gerletojásból és datolyakagylóból állott. Harbert elpárolgott tengervízből származó sólerakódást talált a sziklaüregekben, és ez az ásványi anyag most éppen kapóra jött.

Étkezés után Pencroff megkérdezte az újságírótól, nem tart-e velük, ő ugyanis Harberttel együtt vadászni megy az erdőbe. Jól megfontolták a dolgot, és úgy döntöttek, valakinek közülük otthon kell maradnia, hogy a tüzet táplálja; meg aztán arra a valószínűtlen esetre is gondolniok kell, hogy Nabnek segítségre lehet szüksége. Az újságíró tehát a Kéményben maradt.

- Gyerünk hát vadászni, Harbert - szólt a tengerész. - Lőszert majd útközben találunk, puskát meg vágunk hozzá az erdőben.

Indulás előtt azonban Harbert arra figyelmeztette társait, hogy taplójuk nem lévén, tanácsos lenne helyette más tűzfogó anyagról gondoskodniok.

- Mégpedig miféléről? - tudakolta Pencroff.

- Legjobb, ha vásznat pörkölünk - felelte a fiú -, mert az szükség esetén pótolja a taplót.

A tengerész igen ésszerűnek találta a javaslatot. Csakhogy némi bökkenő járt vele, mert az ügy érdekében föl kellett áldoznia zsebkendője egyik csücskét. Az áldozat azonban nem volt hiábavaló, és Pencroff óriási négyszögletes zsebkendőjének egy része hamarosan félig égett vászondarabbá barnult. Ezt a gyúlékony anyagot a középső szobában helyezték el, egy kis sziklahasadék mélyén, ahol sem szél, sem nedvesség nem érhette.

Addigra már reggel kilenc óra lett. Az időjárás hossznak ígérkezett, és délkeleti szél fújdogált. Harbert és Pencroff megkerülte a Kémény sarkát; még egy pillantást vetettek a sziklakürtőből kigomolygó füstre, aztán a folyó bal partján nekivágtak az útnak.

Az erdőbe érve, Pencroff két erős ágat tört le az első fáról, amolyan fütykösfélét alakított belőlük, Harbert pedig lecsiszolta a hegyüket egy sziklán. Hej, mit nem adott volna most egy jó éles bicskáért! Ezután a két vadász a meredek folyópart mentén benyomult a magas bozótosba. A könyöktől, vagyis a délnyugati kanyarodótól fogva egyre szűkebb mederben hömpölygött a folyó, ágya mind mélyebbé, mind zártabbá vált, és áradata fölé a faágak kettős boltíve borult. Pencroff, nehogy eltévedjen, úgy határozott, hogy a part vonalát követi: azon haladva biztonsággal visszatalálnak a kiindulási pontra. A part mentén azonban egyik akadály a másik után szegte útjukat, hol vékony, rugalmas, gallyak hajlottak le a víz színéig, hol meg kacskaringós folyondárok szövedéke vagy tüskés csipkebokrok sűrűje nehezítette a járást, és csak furkósbotjuk csapásaival sikerült ösvényt vágniok. Harbert olykor egy fiatal macska fürgeségével siklott át a kidőlt fatörzsek közt, és tűnt el a cserjésben. Pencroff azonban minden alkalommal tüstént visszahívta, és arra kérte, ne csatangoljon el messze tőle.

A tengerész eközben figyelmesen szemlélte a tájék jellegét. Itt, a bal parton sík volt a talaj, de befelé lassan, szinte észrevétlenül emelkedett. A föld néhol nyirkosnak, sőt már-már ingoványosnak tetszett. Úgy látszott, hogy mélyen futó vízerek egész hálózata fölött haladnak, s hogy ezek a vízerek a maguk szűk, föld alatti csatornáin a folyó felé szivárognak. Imitt-amott apró patakok csörgedeztek a sűrűben, amelyeken könnyűszerrel átszökkentek. A szemközti part már sokkal hepehupásabb képet mutatott, és világosan láttatta azt is, hogy a folyó voltaképpen völgy mélyén hömpölyög. A túloldali emelkedő, amelyet erdőség borított el lépcsőzetesen, függönyként zárta el a kilátást. Ezen a jobb parton alighanem nehezebb vándorlás esett volna, mint emitt, mert egymást követték rajta a meredek kaptatók, a folyó menti fák pedig törzsükkel egészen a vízig legörbültek, és csak vaskos gyökérmarkukkal kapaszkodtak a földbe.

Azt talán fölösleges is megemlítenünk, hogy ez az erdő is éppolyan ember nem járta, szűz terület volt, mint a partvidék addig fölkutatott része. Pencroff csak négylábúak nyomát vette észre mindenütt, állatok friss csapáját, de hogy miféle vadakét, azt nem tudta megállapítani. Fölöttébb valószínűnek látszott - Harbert is úgy vélekedett -, hogy némelyik nyom hatalmas ragadozók közelségét jelenti: ezzel a körülménnyel kétségkívül számolniok kell; de sehol egy baltavágás a fák törzsén, sehol egy kihunyt pásztortűz pernyéje, sehol egy emberi lábnyom; ami talán még szerencse is, hiszen a Csendes-óceánnak ezen a vidékén az emberek jelenléte sokkalta félelmetesebb lett volna, mint amilyen kívánatos.

Harbert és Pencroff nem sokat beszélgetett, mert útjukon minduntalan nagy nehézségeket kellett leküzdeniök, és csak igen lassan nyomulhattak előre: egyórás menetelés után sem tettek meg többet egy mérföldnél. Mind ez idáig nemigen kegyelte őket a vadászszerencse. Az ágak közt ugyan daloltak és röpdöstek a madarak, ezek azonban, ösztönük helyes sugallatára, rendkívül félősnek, ijedősnek mutatkoztak. A vadon egyik mocsaras részén, a sok szárnyas közt Harbert egy hosszú, hegyes csőrű madárra hívta föl társa figyelmét: alkata a jégmadáréra emlékeztetett. Csakhogy ennek, a jégmadárétól eltérően, merev, acélfényű tollazata volt.

- Alighanem jacamar,^[17] más néven fénymadár - mondta Harbert, és igyekezett "lőtávolságra" megközelíteni az állatot.

- No, akkor itt az alkalom, hogy jacamart együnk - felelte a tengerész -, ha ugyan van benne hajlandóság, hogy elfogassa és megsüttesse magát velünk...

A fiú ebben a pillanatban kővel hajította meg a madarat, és ügyesen célzott, mert a lövedék szárnya tövén találta a jacamart; dobása azonban nem lehetett elég erős, mert a fénymadár úgy elfutott, ahogy csak a lába bírta, s egy pillanat alatt már el is tűnt a szemük elől.

- Ejnye, de kétbalkezes vagyok! - kiáltott föl Harbert.

- Dehogyis, fiacskám - vigasztalta a tengerész. - Jól céloztál, sokan el sem találták volna a madarat. Gyerünk! Sose bosszankodjál! Majd elkapjuk máskor!

Folytatták fölfedező útjukat. Mennél tovább jutottak, annál csodálatosabb faóriásokat láttak a ritkuló fák közt, de egyik sem termett ehető gyümölcsöt. Pencroffot elsősorban az érdekelte, nem található-e itt is néhány példánya annak a pálmafajtának, amely annyi formában hasznosítható a ház körül, s amely az északi félteke negyvenedik szélességi fokától egészen a déli földgömb harmincötödik fokáig mindenütt honos; ám hiába kereste őket. Ebben az erdőben csak toboztermők nőttek, olyanfélék, mint a himalájai deodarák, amelyeket Harbert előző nap fölismert, vagy az északnyugat-amerikai douglasokhoz hasonló fák, vagy pedig a bámulatos, százötven láb magasságú, sudár fenyők.

Ebben a pillanatban egy raj takaros tollazatú, hosszú, csillogó farkú, apró madár rebbent szanaszéjjel a bokrok közt; szárnyukból puha pihe hullott, és finom, pehelyszerű rétegben lepte el a talajt. Harbert fölkapott egy maréknyi tollpihét, és alaposan szemügyre vette.

- Ezek kurukuk, más néven őrlőmadarak - jelentette ki.

- Jobban örülnék néhány gyöngytyúknak vagy fajdkakasnak - felelte Pencroff -, de végül is egy a fontos: ehetők?...

- Hogy ehetők-e? - vágta rá Harbert. - De még mennyire: a húsuk valóságos ínyencfalat! És ha nem tévedek, könnyen becserkészhetők, doronggal leüthetünk közülük akárhányat...

A tengerész és a fiú kúszni kezdett a magas fűben, és eljutott egy fa alá, amelynek az ágait szinte ellepte a rengeteg kis madár. A kurukuk éppen a rovarok rajzását lesték, amelyek fő táplálékul szolgálnak nekik. Tollas lábukkal erősen markolták a vékony gallyakat, amelyeken sorban kuporogtak.

A vadászok ekkor váratlanul fölugrottak, és botjukkal úgy suhintottak végig a kurukuk hosszú során, mintha kaszával vágnák a rendet; mire a madarak észbe kaptak volna, késő volt. Százával hevertek a földön, mire a többi fölocsúdott, és menekülésre szánta el magát.

- Jól van - mondta Pencroff -, ilyen vad illik a magunkfajta vadászhoz! Hiszen ezt akár puszta kézzel is megfoghatja az ember!

A tengerész hosszú, hajlékony vesszőre tűzte a sok kurukut, szép sorjában, ahogy a kövér pacsirtákat szokás; aztán Harberttel együtt folytatta a fölfedező utat. Megfigyelték, hogy a folyó lassan elkanyarodik, és dél felé hirtelen vargabetűt ír le; valószínűnek látták azonban, hogy távolabb ismét visszafordul eredeti irányába, hiszen alighanem a hegyek közt van a forrása, amelyet nyilván a középső hegykúp lejtőit borító hó olvadása táplál.

A kirándulásnak, mint tudjuk, azt tűzték ki fő céljául, hogy Pencroff és Harbert annyi vadat zsákmányoljon a Kémény lakói számára, amennyit csak lehet. Egyelőre nem állíthatták, hogy elérték volna céljukat. A tengerész tehát buzgón cserkészett tovább, és hellyel-közzel cifrákat káromkodott, ha egy-egy vad, amelyet még fölismerni sem maradt ideje, fölszökkent előtte és villámgyorsan a bozótba illant. Bezzeg lett volna csak velük Top, Cyrus Smith vadászkutyája! De hát Top eltűnt a gazdájával együtt, és bizonyára vele is pusztult.

Délután három óra tájban Pencroffék új madárcsapatokat láttak a fák lombozatán át: ezek borókát és más zamatos bogyókat csipegettek az ágakról. Hirtelen valóságos trombitaharsogás zendült a rengetegben. A különös, érces kürthangot bizonyos tyúkfélék hallatták, amelyeket az Egyesült Államokban "siketfajdnak" hívnak. Kisvártatva meg is pillantottak néhány tarka, rőtes tollazatú, barna farkú fajdpárt. Harbert nyomban megmondta, miről ismerszik meg a kakasa: arról, hogy fölfelé meredő tollszakáll, amolyan hegyes végű taréjcsökevény látható a nyakán. Pencroff nem akarta elmulasztani, hogy legalább egyet kézre ne kerítsen ezek közül a tyúkfélék közül, amelyek nagyságra a valódi csirkével, ízre pedig a császármadárral vetekszenek. Ez azonban nehéz feladatnak bizonyult, mert sehogy sem hagyták magukat megközelíteni. Több sikertelen kísérlet után, amely csak annyi eredménnyel járt, hogy fölriasztotta a madarakat, a tengerész így szólt a fiúhoz:

- Hiába, ha röptében nem lehet fajdot fogni, akkor nincs más hátra, horogra kell csalni őket!

- Horogra?! - ámuldozott Harbert, mert nagyon meglepte ez a kijelentés.

- Arra bizony, akár a potykát - felelte komolyan a tengerész.

Pencroff a bokrok közt vagy fél tucat fajdfészekre bukkant; mindegyikben két vagy három tojás fehérlett. Pencroff azonban óvakodott attól, hogy megérintse ezeket a fészkeket, hiszen a madaraknak hamarosan vissza kellett térniök. Inkább úgy tervezte, hogy madzagokat feszít ki a fészkek közt - de nem afféle közönséges madárfogó hurkokat ám, hanem igazi, horogban végződő horgászzsinegeket. Harbertet a fészkektől néhány lépésnyire vezette, majd nekiállt és különleges horgászszerszámot barkácsolt; az elkészítés módja arra vallott, hogy őkelme Isaac Waltonnak, a neves horgászszakírónak a követője. Harbert érthető érdeklődéssel figyelte ügyeskedését, de nem nagyon bízott a sikerében. Pencroff vékony indákat kötözött egymáshoz, és ekként tizenöt-húsz láb hosszú zsinegekhez jutott. Aztán nagy, erős, kampós hegyű törpeakáctöviseket erősített horogként a liánok végére. Csaléteknek megtették a földön hemzsegő, kövér, vörös hernyók is.

Amikor mindezzel elkészült, Pencroff bekúszott a bozótba, és gyíkként tekeregve a növények közt elhelyezte a horgászzsinórok horgas végét a fajdfészkek közelében; aztán visszasurrant, megmarkolta a zsinegek innenső végét, és Harberttel együtt elrejtőzködött egy vastag derekú fatörzs mögött. Türelmesen várakoztak mindketten. Harbert, valljuk be, nem sok sikert jósolt Pencroff találmányának.

Félóra is eltelt jócskán, amikor a fajdpárok - amint a tengerész megjövendölte - egymás után kezdtek fészkükre visszatérni. Bohókásan ugrándoztak, csőrükkel kotorgatták a talajt, és semmiből sem gyanították a vadászok jelenlétét, akik gondosan ügyeltek rá, hogy szembe kapják a szelet.

Az azonban bizonyos, hogy a fiút élénk érdeklődés fogta el abban a pillanatban. Lélegzetét visszafojtva várakozott, Pencroff pedig kiguvadt szemmel, tátott szájjal, lebiggyedt alsó ajakkal figyelte az eseményeket, olyan arcot vágott, mintha mindjárt beleharapna egy jókora darab fajdpecsenyébe, levegőt is alig vett.

A fajdok eközben a horgok körül sétálgattak, de rájuk se hederítettek. Pencroff erre gyöngén meg-megrángatta a csalétket, hogy azt a látszatot keltse, mintha élő hernyók mozognának a fűben.

A tengerészt ebben a pillanatban kétségkívül sokkal nagyobb izgalom kerítette hatalmába, mint azt, aki vízben horgászik, mert az nem tarthatja szemmel a zsákmányát, amint az a horgot pedzi.

A férgek kunkorgása nemsokára magára vonta a madarak figyelmét, és attól fogva egyre sűrűbben csapkodtak csőrükkel a horgok felé. Három, nyilván fölöttébb falánk természetű fajd tüstént be is kapta a csalétket, és azzal együtt a horgot is. Pencroff ekkor hirtelen "bevágott" a zsineggel - hogy horgász műszóval éljünk -, és egyetlen gyors rántással horogra kapta a madarakat; csapkodásuk elárulta, hogy csakugyan horogra akadtak.

- Hurrá! - kiáltotta a tengerész, és odarohant a három, egy csapásra foglyul ejtett madárhoz.

Harbert tapsolt. Most látott először madárhorgászatot; a tengerész azonban szerényen megvallotta, hogy nem először próbálkozott ezzel, és egyébként sem őt illeti a föltaláló dicsősége.

- No meg aztán - fűzte hozzá - különb ötletek is elkelnek még a mi helyzetünkben!

A fajdokat lábuknál fogva összekötözték; Pencroff örült, hogy nem kell üres kézzel hazatérniök, és mivel a nap már amúgy is nyugovóra hajolt, úgy ítélte, ajánlatos visszaindulniuk szállásuk felé.

A helyes irányt a folyó mutatta, a vadászoknak csak követniök kellett a part vonalát; hat óra tájt a kirándulástól meglehetősen fáradt Harbert és Pencroff valóban vissza is ért a Kéményhez.

Gedeon Spilett mozdulatlanul, összefont karral állt a fövényen, s a tengert bámulta: a láthatár keleten hatalmas, fekete felhőbe olvadt, amely sebes gomolygással hágott fölfelé az égen. Máris erős és a nap leáldoztával egyre hűvösödő szél fújt. A mennybolt baljósan borongott, és a kitörni készülő orkán első jelei érződtek a levegőben.

Harbert bement a Kéménybe, Pencroff pedig az újságíróhoz fordult. Gedeon Spilett azonban olyan mélyen eltöprengett, hogy észre se vette a tengerészt.

- Cudar éjszakánk lesz, Spilett úr - szólította meg a tengerész. - Eső is lesz, szél is lesz, örülhet a viharmadár!^[18]

Az újságíró hátrafordult, megpillantotta Pencroffot, és első szavai így hangzottak:

- Mit gondol, léghajónk milyen távolságra lehetett a parttól, amikor társunkat lesodorta a hullámverés?

A tengerészt váratlanul érte a kérdés. Egy pillanatnyi tanakodás után így válaszolt:

- Legföljebb két kötélhossznyira.

- Mit jelent az, hogy "kötélhossz"? - tudakolta Gedeon Spilett.

- Egy kötélhossz körülbelül százhúsz hajósöl,^[19] vagyis hatszáz láb.

- Eszerint tehát eltűnésekor Cyrus Smith legföljebb ezerkétszáz lábnyira lehetett a parttól?

- Úgy valahogy - felelte Pencroff.

- S a kutyája szintén?

- Szintén.

- Csak azon csodálkozom - mondta az újságíró -, ha társunk elpusztult, és kutyáját ugyanez a sors érte, miképpen lehetséges az, hogy egyiküket sem vetették partra a hullámok.

- Nincs ebben semmi csodálatos - válaszolta a tengerész -, borzalmasan erős volt ám a hullámverés! Meg aztán az is lehet, hogy az áramlatok a part valamelyik távolabbi pontjára sodorták a két tetemet...

- Tehát úgy véli, hogy társunk is, kutyája is a tengerbe veszett? - kérdezte nyomatékkal az újságíró.

- Igen, úgy vélem.

- Nem akarom kétségbe vonni a szakértelmét, Pencroff, de nekem az a véleményem, hogy akár élnek, akár nem, ebben a kettős eseményben, Cyrus és Top nyomtalan eltűnésében, van valami megmagyarázhatatlan és valószínűtlen.

- Bárcsak ezt hihetném én is, Spilett úr - felelte Pencroff. - Sajnos, meg vagyok róla győződve, hogy nekem van igazam.

A tengerész elindult a Kémény felé. Odabent vidám tűz pattogott a tűzhelyen. Harbert még egy nyaláb fát dobott rá, és a lángok csakhamar jócskán bevilágítottak a folyosó hátsó zugaiba is.

Pencroff tüstént nekilátott a vacsorakészítésnek. Úgy ítélte, ideje már, hogy néhány szeletnyi pecsenyét is beiktasson az étrendbe, mert valamennyien elgyöngültek, tartalmas táplálékra van szükségük. A kurukufüzért eltette másnapra, két fajdot azonban rögtön megkopasztott, és a tyúk nagyságú madarak rövidesen nyársra tűzve ott pirultak a lobogó tűzön.

Hét órára járt, de Nab még mindig nem érkezett haza. Hosszúra nyúlt távolléte nagyon nyugtalanította Pencroffot; aggodalommal gondolt a négerre. Attól tartott, baj érte a szerencsétlent az ismeretlen vidéken, vagy valamilyen kétségbeesett cselekedetet követett el bánatában. Harbert azonban egészen más következtetéseket vont le Nab távolmaradásából. Az ő okoskodása szerint Nab nyilván azért nem érkezett haza, mert valamilyen váratlan körülmény arra késztette, hogy tovább kutasson. Márpedig bármiféle újdonság csakis kedvező lehet Cyrus Smith számára. Miért ne térne haza Nab, ha nem marasztalná valamilyen reménység? Talán jó útra lelt, lábnyomra bukkant, vagy valamilyen partra vetett holmit pillantott meg, és most ezen a nyomon folytatja a kutatást. Talán ebben a pillanatban már a helyes ösvényen siet. Sőt, talán már ott is van gazdája mellett...

Így gondolkozott a fiú. És ezt meg is mondta a többieknek. Társai hagyták, hadd beszéljen. Csak az újságíró bólintott helyeslően. Pencroff valószínűbbnek tartotta, hogy Nab a keresgélés során messzebb gyalogolt a parton, mint előtte való nap, és ezért nem érkezhetett még haza.

Harbertet mindazonáltal nagyon föllelkesítették kósza sejtelmei, és több ízben is kifejezte abbéli szándékát, hogy elébe megy Nabnek. Pencroff azonban megérttette vele, hogy hiábavaló utat tenne, mert ebben a sötétben és ilyen fránya időben amúgy sem találná meg Nab lábnyomát, helyesebb hát, ha a többiekkel együtt ő is a Kéményben várakozik. Ha Nab másnap reggelig sem tér haza, ő, Pencroff sem habozik majd, hogy Harberttel együtt néger barátjuk keresésére induljon.

Gedeon Spilett osztozott a tengerész véleményében, azzal érvelt, hogy a kis csoportnak nem szabad szétszóródnia; és Harbert kénytelen-kelletlen lemondott hát tervéről; szeméből azonban két nagy könnycsepp gördült alá.

Az újságíró nem állhatta meg, hogy ne ölelje át a derék fiú vállát.

A vihar ekkor már teljes erővel tombolt. Ritka heves délkeleti szélroham söpört végig a parton. A Kémény lakói hallották, milyen bömböléssel döngeti az éppen apadó tenger a széles partsáv legkülsőbb szirtfüzérét. Az orkánban permetté porladt eső cseppfolyós ködként ülepedett a vidékre. Foszladozó párafelhők hömpölyögtek végig a fövényen, s a part menti görgetegkövek olyan éktelen zajjal csikorogtak, mintha egész sereg kordé egyszerre zúdította volna oda kavicsrakományát. A záporba szélkavarta homok keveredett, és kibírhatatlanná fokozta a vihar rohamát. A levegőben ugyanannyi ásványi por gomolydult, mint amennyi porrá szitált víz. A folyócska torkolata és a sziklafennsík falköpenye közt roppant forgatag örvénylett: a maelström, a vihartölcsér sodorta légtömegek nem találtak más kijáratot, mint azt a szűk völgyet, mélyén a háborgó habokkal, s ezért oda zúdultak be, ellenállhatatlan szilajsággal. A szélvihar a tűzhely füstjét is visszaszorította a keskeny kürtőbe, sőt gyakran a szobába is beverte, megtöltötte a folyosókat, ahol hovatovább nem lehetett megmaradni.

Éppen ezért, mihelyt a fajdpecsenye megsült, Pencroff nem is élesztette tovább a tüzet, csak némi izzó parazsat őrzött meg a hamu alatt.

Nyolc óra volt, de Nab még mindig nem került elő; most már azt is föltételezhették, hogy maga a szörnyű időjárás gátolja hazatérésében, talán valamilyen üregben keresett menedéket, és ott várja be a forgószél elvonulását vagy legalábbis a napfölkeltét. Elébe menni vagy a kutatására indulni, az adott körülmények közt, merőben képtelenségnek látszott.

Vadhús volt a vacsora egyetlen fogása. A három hajótörött azonban jó étvággyal fogyasztotta el a pompás pecsenyét. Pencroff és Harbert, akiknek az étvágyát túlontúl fölcsigázta a hosszú kirándulás, valósággal faltak.

Aztán ki-ki behúzódott a maga kuckójába, ahol már az előző éjszakát is töltötte; Harbert nyomban elaludt, a tengerész pedig a tűzhely mellett heveredett le.

Az éjszaka közeledtével odakünn egyre félelmetesebb arányokat öltött a vihar. Már-már vetekedett azzal a szélvésszel, amely a richmondi foglyokat a Csendes-óceánnak erre a földdarabjára röpítette. A napéjegyenlőség időszakában többnyire gyakoriak a viharok, és tömérdek katasztrófát okoznak, kivált a nyílt térségeken, ahol semmi sem fékezi rettentő dühöngésüket! Érthető hát, hogy ennek a partvidéknek, amely kelet felől teljesen védtelen, és közvetlenül, szemtől szembe fogadja az orkán valamennyi rohamát, olyan ostromot kell kiállnia, amelynek erőszakosságáról semmiféle leírás nem adhat megfelelő fogalmat.

Ezer szerencséjük, hogy a Kémény sziklái szilárdan támaszkodtak egymáshoz. Az óriási, súlyos gránittömbök némelyike azonban, úgy látszik, még sem állt tökéletes egyensúlyban, mert olykor mintha alapjában rendült volna meg. Pencroff érezte ezt: falhoz tapasztott tenyere alatt gyors, apró rezdülések futkároztak. De végül is, hajtogatta váltig magában, nincs mitől tartaniuk: hevenyészett hajlékuk csak nem fog a fejükre omlani; és ebben nem is tévedett. Mindazonáltal egyre-másra hallotta a sziklafennsík szélörvény szaggatta kődarabjainak puffanását a fövényparton. Egyik-másik efféle sziklaomladék éppen a Kémény csúcsára gördült, vagy szilánkokra zúzódva szállt szanaszét ha függőlegesen zuhant le rá. A tengerész két ízben is fölkelt, és a folyosó beszájadzásáig kúszott, hogy megnézze, mi történik odakünn. A kőomlás azonban nem mutatkozott jelentősnek, és nem fenyegetett veszéllyel; a tengerész tehát ismét nyugodtan elfoglalta helyét a tűzhely hamu alatt hunyorgó parazsa mellett.

Harbert mélyen aludt, nem zavarta a dühöngő orkán, a tomboló vihar, a zúgó förgeteg. Végül magát Pencroffot is elnyomta az álom, hiszen őt a legbőszebb zenebonához is régen hozzáedzette a tengerészélet. Csupán Gedeon Spilettet tartotta ébren a nyugtalanság. Szemrehányásokkal illette magát, amiért nem kísérte útjára Nabet. Láttuk, hogy az újságíró sem adott még föl minden reményt. Azok a sejtelmek, amelyek Harbertet lelkesítették, szakadatlan izgalommal fűtötték őt is. Gondolatait most Nabre összpontosította. Vajon miért nem tért haza? Gedeon Spilett forgolódott fekhelyén, a puszta fövényen, alig figyelte az elemek csatáját. Fáradtságtól elnehezült szempillája hébe-hóba lecsukódott; de mindjárt föl is pattant egy-egy átvillanó gondolatra.

Közben egyre sötétebb lett az éjszaka; Pencroff mélyen aludt; éjfél után két óra lehetett, amikor valaki hirtelen fölverte álmából.

- Mi történt? - riadt föl, és a tengerjáró emberek különös éberségével gyorsan összeszedte gondolatait.

Az újságíró hajolt fölébe, és ezt suttogta:

- Figyeljen csak, Pencroff! Hallja?!

A tengerész fülelt, de nem hallott egyebet, mint a szélrohamok süvöltését.

- Csak a vihar zúg - dünnyögte.

- Nem! - felelte Gedeon Spilett, és tovább hallgatódzott. - Úgy rémlik, mintha...

- Mintha...?

- Mintha kutyaugatást hallanék!

- Kutyaugatást?! - kiáltotta Pencroff. - Igen... csaholást hallottam...

- Lehetetlen! - tamáskodott a tengerész. - Hogyan is hallhatta volna? Hiszen csak úgy bömböl az orkán!

- Most...! Hallgassa csak! - intett az újságíró.

Pencroff feszülten hallgatódzott, és csakugyan, egy csöndesebb pillanatban neki magának is úgy tetszett, mintha távoli vakkantásokat hallana.

- Nos?... Az? - kérdezte az újságíró, és megszorította a tengerész kezét.

- Igen... igen! - felelte Pencroff.

Harbert is fölébredt.

- Ez Top! Ez Top! - kiáltotta; és mind a hárman a Kémény bejárata felé siettek.

Hihetetlenül nagy fáradságukba került, hogy a szabadba jussanak. A szélvész minduntalan visszataszította őket. Végül mégis kitámolyogtak, a lábukon azonban nem bírtak megállni, hátukkal akaratlanul is a sziklákhoz kellett támaszkodniok. Csak néztek, néztek, de beszélni nem tudtak.

Vágni lehetett volna a sötétséget! A tenger, az ég, a föld, minden egyetlen mélységes vakhomályba olvadt össze. Mintha az utolsó, réveteg, szikrányi fény is kihunyt volna a légkörben.

Az újságíró és két társa néhány percig így rostokolt egy helyben, mozdulatlanul, szinte szétmorzsolták őket a széllökések; bőrig áztak a záporesőben, szemüket elvakította az arcukba csapódó homok. Ám aztán, a forgószél pillanatnyi szünetében, újra meghallották a kutyaugatást, és megállapították, hogy eléggé messziről hangzik.

Csak Top csaholhatott! Vajon egyedül van-e vagy emberi társaságban? A valószínűség a