Aznap éppen hét hónapja múlt, hogy a léggömb utasai a Lincoln-szigetre vetődtek. Bármennyit kutattak is e hét hónap során, semmiféle emberi lénnyel nem találkoztak. Még csak fölszálló füstöt sem láttak sehol, amiből ezt gyaníthatták volna, hogy más is lakik kívülük a szigeten. Emberi kéz munkájának a nyomára sem bukkantak soha sehol, sem újabb keletűre, sem régebbről valóra. A sziget tehát nemcsak lakatlannak bizonyult, hanem a jelek arra vallottak, hogy soha nem is élt ott senki. Csakhogy most következtetéseik egész épületét egy csapásra halomba döntötte az az egyetlen szem ólomsörét, amelyet egy ártalmatlan malac testében találtak!

Mert annyi bizonyos, ezt a sörétet puskából lőtték ki, és az is kétségtelen, hogy a fegyvert csak ember süthette el.

Pencroff letette az ólomgolyócskát az asztalra, társai pedig mélységes döbbenettel bámulták. A látszólag jelentéktelen mozzanat ugyancsak érdemes volt a megfontolásra, és a hozzá fűződő következtetések tüstént át is villantak a telepesek agyán. Akkor se képedtek volna el jobban, ha hirtelenében valamilyen természetfölötti lény jelenik meg előttük.

Cyrus Smith azonban nem habozott, és megfogalmazta a váratlan, meghökkentő esemény tanulságait. Kezébe vette a sörétet, jobbra-balra forgatta, hüvelykujja és mutatóujja közé fogva tapogatta, majd Pencroffhoz fordult.

- Bizonyos abban - kérdezte -, hogy az ezzel megsebesített pekari nem volt idősebb háromhónaposnál?

- Még annyi sem lehetett, Cyrus úr - felelte a tengerész. - Az anyja éppen szoptatta, amikor rájuk találtam a veremben.

- Akkor hát ez azt jelenti, hogy valaki három hónapon belől puskát sütött el a Lincoln-szigeten! - állapította meg a mérnök.

- A sörét pedig ezt a kis jószágot érte - tette hozzá Gedeon Spilett -, de nem sebezte meg halálosan...

- Ez kétségtelen - válaszolta Cyrus Smith, és így folytatta: - Lássuk mármost, miféle következtetéseket kell levonnunk ebből a fordulatból. Két eset lehetséges: vagy jövetelünk előtt is laktak már itt emberek, vagy csak úgy három hónapon belül szálltak itt partra. Vajon jószántukból kerültek-e ide, vagy kénytelenségből, egyszerűen kikötöttek-e, vagy hajótörést szenvedtek? Ezt majd később derítjük ki. Nem tudhatjuk, kicsodák, európaiak-e vagy malájok, barátok-e vagy ellenségek, de arra sem utal semmi, hogy vajon itt vannak-e még, vagy pedig eltávoztak a szigetről. Viszont mindezek a kérdések sokkal fontosabbak, semhogy továbbra is bizonytalanságbán maradhassunk felőlük.

- Nem! - kiáltotta a tengerész, és fölugrott az asztal mellől. - Százszor is nem! És ezerszer is nem! A Lincoln-szigeten rajtunk kívül nem lakik senki! Az ördögbe is! Az egész sziget nem nagy: ha emberek élnének rajta, valahol csak összeakadtunk volna velük!

- Az ellenkezője mindenesetre meglepő volna - mondta Harbert.

- Bizony, annál már csak az volna meglepőbb - jegyezte meg az újságíró -, ha rájönnénk, hogy ez az ajakos malac söréttel a húsában született!...

- Az nem lehetséges-e - kérdezte Nab halálos komolyan -, hogy Pencroff szájában...?

- Ide figyelj, Nab! - csattant föl Pencroff. - Azt hiszed, nem vettem volna észre, ha öt-hat hónapja ólomgolyót hordanék a pofámban?! Mit képzelsz, hol bujkált eddig?

Azzal akkorára tátotta a száját, hogy elővillant az állkapcsában fehérlő mind a harminckét pompás foga.

- No, ide süss, Nab! - kurjantotta. - Látod-e ezeket a remekbe sikerült fogakat? Ha csak egy lyukasat találsz, megengedem, hogy fél tucatot kihúzz belőlük!

- Nab föltételezése valóban elfogadhatatlan - felelte Cyrus Smith, aki ugyan komoly gondolatokat forgatott a fejében, de egy mosolyt azért ő sem fojthatott el. - Annyi azonban bizonyos: három hónapon belül valaki puskát sütött el a Lincoln-szigeten. Ami engem illet, arra a föltevésre hajlok, hogy akik itt jártak, azok igen rövid, átmeneti időre szállhattak partra; mert ha akkor is itt laktak volna már, amikor a Franklin-hegy tetejéről végigfürkésztük a szigetet, akkor vagy mi láttuk volna meg őket, vagy ők pillantottak volna meg bennünket. Valószínű tehát, hogy a vihar hajótörötteket vetett ki a partra, mégpedig csupán néhány hete. Ám akárhogyan áll is a dolog, mindenképpen fontos, hogy megbizonyosodjunk felőle.

- Úgy vélem, helyénvaló az óvatosság! - állapította meg az újságíró.

- Magam is azt hiszem - válaszolta Cyrus Smith. - Mert, sajnos, tartanunk kell tőle, hogy maláj kalózok léptek partra a szigeten.

- Vajon nem lenne-e jó, Cyrus úr - kérdezte a tengerész -, ha fölfedező utunk előtt csónakot építenénk? Azon aztán fölevezhetnénk a folyón, vagy ha kedvünk szottyan, körbe is ladikázhatjuk az egész szigetet. Amondó vagyok, kerüljünk elébe minden meglepetésnek.

- Az ötlet nem rossz, Pencroff - felelte a mérnök -, csakhogy nincs vesztegetni való időnk. Valamirevaló csónak megépítése egy hónapig is eltart...

- Ha igazi csónakot akarunk építeni, akkor csakugyan válaszolta a tengerész -, de hát nekünk most semmi szükségünk valódi, nagy, viharálló bárkára; megteszi kisebb és gyengébb is, és én fogadom, öt nap alatt összetákolok egy pirogféle ladikot: arra jó lesz, hogy a Hála-folyón csónakázzunk rajta...

- Öt nap alatt? - hitetlenkedett Nab. - Öt nap alatt akarsz te sajkát építeni?!

- Bizony, Nab, mégpedig indián módra.

- Fából? - kérdezte a néger tamáskodó hangon.

- Fából bizony - felelte Pencroff -, vagyis inkább fakéregből. Ismétlem, Cyrus úr, öt nap alatt nyélbe ütöm a dolgot!

- Öt nap alatt? - fontolgatta a mérnök. - Rendben van.

- Annyi szent, mostantól fogva vigyáznunk kell! - jegyezte meg Harbert.

- Valóban, nagyon kell ügyelnünk - felelte Cyrus Smith. - Arra kérlek benneteket, barátaim, hogy vadászkirándulásaitokon se távolodjatok el a Gránitpalota környékéről.

A vacsora nem végződött olyan vidáman, mint Pencroff remélte.

A szigeten tehát a telepeseken kívül mások is laknak, vagy legalábbis laktak! Az ólomsöréttel való baleset ezt immár vitathatatlan ténnyé tette, és ez a fölfedezés érthető nyugtalanságot keltett a mérnökben és társaiban.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett hosszasan tanácskoztak lefekvés előtt. Azon tanakodtak, hogy a sörét dolga nem áll-e valamiféle összefüggésben a mérnök megmenekülésének rejtelmes körülményeivel és a többi különös, meghökkentő jelenséggel. Alaposan meghányták-vetették a kérdést. Végül is Cyrus Smith ezzel zárta le a beszélgetést:

- Nos, kíváncsi a véleményemre, kedves Spilett?

- Természetesen, Cyrus.

- Hát akkor ide hallgasson: meggyőződésem, hogy akármilyen aprólékosan kutatjuk is át a szigetet, nem találunk semmit!

Pencroff már másnap munkához látott. Csak afféle egyszerű, lapos fenekű ladik készítését tervezte, s esze ágában sem volt holmi hajlított bordázatú, lécekből, pallókból ácsolt "bókonyos" csónak építésével bíbelődni; a lapos fenekű lélekvesztőn is biztonsággal ladikázhatnak majd a Hála-folyón, sőt a sekély vizű forrásvidékén alkalmasabb is lesz, mint holmi mély járatú bárka. Néhány egymáshoz erősített kéregdarabból is jó erős, könnyű vízi jármű barkácsolható, s még az az előnye is megvan, hogy alkalomadtán vállra vehetik, ha akadályokon kell átsegíteniök a folyón. Pencroff úgy tervezte, hogy a kéreglemezeket szorosan, szivárgásmentesen szegecseli egymáshoz.

Elsősorban erre a célra való, hajlékony és szívós kérgű fát kellett keresniök. A legutóbbi orkán jó néhány douglastörzset döntött ki, és ez a fa tökéletesen megfelelt az effajta ladiképítésre. A fatörzsek a földön feküdtek, csak éppen le kellett hántani a kérgüket - igen ám, de a telepesek kezdetleges szerszámaival épp ez bizonyult a legnehezebb munkának. Azért valahogyan mégis csak boldogultak.

Amíg a tengerész a mérnök segítségével úgyszólván pihenő nélkül építette a ladikot, Gedeon Spilett és Harbert sem tétlenkedett. Ők ketten vállalkoztak arra, hogy az élelemről gondoskodjanak. Az újságíró nem győzte bámulni, hogy a fiú milyen ügyességre tett szert az íj és a vadászgerely használatában. Harbert olyan bátran, megfontoltan, hidegvérrel bánt a fegyverrel, hogy rátermettségét méltán nevezhették volna "bravúros ésszerűségnek". A két vadászcimbora megfogadta Cyrus Smith tanácsát, és legföljebb kétmérföldnyire távolodott el a Gránitpalotától, de már az erdőség alsó lejtői is bőséggel lerótták a maguk aguti-, vízidisznó-, kenguru- és pekariadóját, és bár a csapdák hozama a fagy csökkenése óta nem volt jelentős, a vadaskert azért mindennap beszolgáltatta a maga szokásos járulékát, s mindez elegendő táplálékot biztosított a Lincoln-szigeti településnek.

Vadászat közben Gedeon Spilett gyakran beszélgetett Harberttel az ólomsörét dolgáról és a mérnök föltevéseiről; egy napon - október 26-án - a fiú így szólt az újságíróhoz:

- Nem találja furcsának, Spilett úr, hogy a szigetre vetődött hajótöröttek egyszer sem mutatkoztak a Gránitpalota tájékán?

- Csakugyan, ez nagyon meglepő - felelte az újságíró, és hozzátette: -, már amennyiben még mindig a szigeten tartózkodnak; de csöppet sem csodálkoznék, ha már eltávoztak volna innen!

- Tehát úgy véli, hogy azok az emberek elhagyták már a szigetet? - kérdezte Harbert.

- Ez több, mint valószínű, fiacskám - válaszolta a hírlapíró -, hiszen ha hosszabb ideig itt éltek volna, és főként ha még itt volnának, akkor a véletlen valamiképpen mégiscsak elárulná jelenlétüket.

- De hát ha útra kelhettek - vetette ellen a fiú -, akkor nem lehettek hajótöröttek!

- A szó valódi értelmében csakugyan nem lehettek azok, én talán "ideiglenes hajótörötteknek" nevezném őket. Könnyen lehet, hogy egy szélroham a szigetre sodorta őket, de hajójukat nem tette végleg hasznavehetetlenné; vihar szűntével pedig a hajótöröttek ismét tengerre szálltak.

- Úgy vettem észre - jegyezte meg Harbert -, hogy Cyrus Smith úr sohasem vágyott más szigetlakók társaságára.

- Valóban - ismerte el az újságíró -, főként maláj kalózok érkezésétől tart, márpedig azok a gentlemanek igencsak rossz hírű fickók, tanácsos elkerülni a velük való találkozást.

- Az vajon nem történhetik-e meg, Spilett úr - kérdezte a fiú -, hogy egy napon ráakadunk a partraszállás nyomára, és akkor bizonyságot szerezhetünk ebben a tekintetben?

- Éppenséggel megtörténhetik, fiacskám. Egy elhagyott táborhely, egy elhamvadt tábortűz könnyen nyomra vezethet: ezt keressük majd a következő kirándulásunkon.

Aznap, amikor ez a beszélgetés folyt, a két vadász éppen a Hála-folyó mentén elterülő erdőben járt, különlegesen sudár, szép fák közt. Némelyik fenséges toboztermő - az új-zélandi bennszülöttek kaurinak nevezik - csaknem kétszáz lábnyi magasra nőtt.

- Van egy ötletem, Spilett úr! - szólalt meg Harbert. - Mi lenne, ha fölkapaszkodnék egy ilyen kauri tetejére? Azt hiszem, jókora körzetben beláthatnám a környéket.

- Jó ötlet - felelté az újságíró -, csakhogy föl tudsz-e mászni ilyen óriási fa csúcsára?

- Mindenesetre megpróbálom - válaszolta Harbert.

Azzal fürgén, ügyesen föllendült az egyik fa alsó ágára; a kauri megmászása eléggé könnyűnek ígérkezett, és valóban, a fiú néhány perc múlva már fönn is termett a fa tetején, amely messzire magaslott a dús erdőlombozat végtelen, zöldellő rengetege fölé.

Onnan fentről a pillantás szabadon siklott végig a sziget egész déli részén a délkeleti Karom-fok és a délnyugati Csúszómászó-földnyelv közt. A Franklin-hegy északnyugatra emelkedett, és eltakarta a láthatár jókora negyedét.

Harbert azonban a facsúcs magasából tüzetesen szemügyre vehette a sziget egész ismeretlen fertályát, amely menedéket adhatott az idegeneknek, és ahol talán még most is meghúzódnak.

A fiú feszült figyelemmel nézelődött. A tengeren közel s távol semmi sem mutatkozott. Még egy vitorla csücske sem villant föl sehol, sem a messzi láthatáron, sem a sziget közelében. Az ugyan megeshetett, hogy valamilyen árbocát vesztett hajó a partnak olyan pontján kötött ki, amely rejtve maradt Harbert szeme elől.

A Vadnyugat-vadonban szintén nem látszott semmilyen gyanús jelenség. Igaz, hogy a rengeteg sok ezer négyzetlábnyi erdő olyan kupolát alkotott, amelyen nem hatolt át az emberi tekintet, és még csak tisztás vagy csak ritkásabb folt sem derengett a fák tengerében. A Hála-folyó útját sem lehetett szemmel követni, sőt az sem derült ki, hogy a hegy melyik részén ered a folyó. Megeshetett, hogy nyugat felé más patakok is csordogáltak, de a lombozaton keresztül ezt semmiből sem lehetett megállapítani.

De ha emberi településnek nem is látta nyomát Harbert, vajon nem pillantott-e meg legalább emberek közelségére valló füstöt a levegőben? A légkör kristálytisztán ragyogott, még a leghalványabb pára is élesen kirajzolódott volna a kék égbolt hátterén.

Harbert egyetlen pillanatig úgy hitte, nyugaton gyér füstcsík foszladozik a magasban alapos megfigyelés után azonban rájött, hogy tévedett. Feszülten meredt arrafelé, a szeme kitűnő volt... Nem, véglegesen megállapíthatta: nyugaton is tiszta a levegő.

Harbert lekúszott a kauritörzsről, és a két vadász visszatért a Gránitpalotába. Cyrus Smith meghallgatta a fiú elbeszélését, megcsóválta a fejét, de egy szó nem sok, annyit sem mondott. Nyilvánvaló volt: erről az ügyről csak a sziget teljes átkutatása után lehet véleményt alkotni.

Harmadnap azonban - október 28-án - ismét olyan eset történt, amelyre a telepesek nem találtak kellő magyarázatot.

Harbert és Nab a parton kószált; vagy kétmérföldnyire járhattak a Gránitpalotától, amikor az a ritka szerencse érte őket, hogy a víz mentén a cheloniák rendjének egyik pompás példányára bukkantak. Valódi óriásteknős volt, a Chelonia viridisek családjából; páncélja tündöklő zöldes árnyalatokban csillogott.

Harbert vette észre a jól megtermett teknősbékát, amint az éppen a tenger felé igyekezett.

- Nab, gyere csak ide! - kiáltotta.

Nab odarohant.

- Tyű, de szép állat! - mondta. - Meg kéne fogni! De hogyan?

- Mi sem könnyebb annál - felelte Harbert. - Hátára fordítjuk a teknős komát, hogy ne tudjon elmenekülni. Fogd a dárdát, és tedd azt, amit én...

A csúszómászó, veszélyt érezve, teknője és haspáncélja közé húzta fejét, nyakát, lábát. Olyan mozdulatlanul kushadt ott a fövényen, mintha sziklává merevedett volna.

Harbert és Nab ekkor az állat mellcsontja alá feszítették dárdájuk nyelét, és együttes erővel, nem minden kínlódás nélkül sikerült is a hátára hengeríteniök. A három láb hosszú teknősbéka legalább négyszáz fontot nyomhatott.

- Jól van! - kiáltotta Nab. - Képzelem, hogy örül majd Pencroff barátunk ennek a fogásnak!

Hát igen, Pencroff barátunk örülhetett is, mert a tengeri füvekkel táplálkozó teknős húsa valóságos ínyencfalat. E pillanatban azonban az egész állatból nem látszott egyéb, csak a csontos boltozat alatt rejtőző, halántékgödrei mögött kiszélesedő, apró, lapos feje.

- Most mit kezdjünk vele? - kérdezte Nab. - Nem hurcolhatjuk magunkkal a Gránitpalotáig!

- Hagyjuk csak itt, amúgy sem tud megfordulni - ajánlotta Harbert. - Mi pedig elszaladunk a targoncáért, és azon visszük haza.

- Értem!

Mindazonáltal Harbert - ámbár Nab ezt fölöslegesnek ítélte - óvatosságból néhány nagy kővel alá is dúcolta a teknősbéka páncélját. Ezután a két vadász hazaindult a Gránitpalota felé, a fövénypart hosszán, amelynek - apály lévén - széles sávja szárazon állt. Harbert, hogy meglepje Pencroffot, egyetlen szóval sem említette neki "a cheloniák rendjének pompás példányát", amely most hátán fekve rostokol a fövényen; két óra múlva Nabbel együtt kordéstul visszatért oda, ahol a teknőcöt hagyták. Ám "a cheloniák rendje pompás példányának" hűlt helyét találták.

Nab és Harbert előbb egymásra bámultak, aztán körülnéztek. Semmi kétség: itt, ezen a helyen hagyták a teknőcöt. Harbert még azokat a köveket is megtalálta, amelyekkel aláékelte az állatot, tehát nem eshetett tévedés a dologban.

- No de ilyet! - álmélkodott Nab fejcsóválva. - Ezek a dögök mégiscsak képesek a hátukról a hasukra fordulni?

- Úgy látszik - felelte Harbert, de azért sehogyan sem értette a dolgot, és megütődve meredt a homokon szanaszét heverő kövekre.

- Jaj de kár, Pencroff mégsem fog örülni!

- Ezt a rejtélyes eltűnést pedig még Smith úr sem igen tudja majd megmagyarázni! - vélte Harbert.

- Akkor jobb, ha nem is beszélünk róla - tanácsolta Nab, mert legszívesebben eltitkolta volna, hogy pórul jártak.

- Épp ellenkezőleg, Nab - felelte Harbert -, első dolgunk az lesz, hogy elmondjuk az egészet elejétől végéig!

Azzal fogták a hiába odahurcolt targoncát, és visszatértek a Gránitpalotába.

Az ácsszérűben, ahol a mérnök és a tengerész a csónaképítésen dolgozott, Harbert beszámolt arról, hogy mi történt velük.

- Ej, ti ügyefogyottak! - horkant föl Pencroff. - Legalább ötven levesrevalót szalajtottatok el!

- Nem a mi hibánk, hogy az az állat megszökött! - védekezett Nab. - Hiszen mondom, hogy a hátára fordítattuk!

- Hát akkor nem eléggé fordítottátok a hátára! - kötekedett csökönyösen a tengerész.

- Nem eléggé? - kiáltotta méltatlankodva Harbert.

És elmondta, hogy még kövekkel gondosan alá is dúcolta a teknőcöt.

- Hát akkor csoda történt! - állapította meg Pencroff.

- Azt hittem, Cyrus úr - mentegetődzött Harbert -, hogy a hátára fordított teknősbéka, különösen az ilyen nagy fajta, nem tud saját erejéből a lábára állni...

- Ez igaz is, fiam - felelte Cyrus Smith.

- Hát akkor ennek mégis hogyan sikerült...?

- Milyen távolságban feküdt a tengertől az a teknősbéka? - kérdezte a mérnök, miután félbehagyta a munkát, és elgondolkozott:

- Legföljebb tizenöt lábnyira - felelte Harbert.

- És ez apály idején történt?

- Igen, Cyrus úr.

- Nos, akkor egyszerű az eset - jelentette ki a mérnök. - Amit a teknősbéka nem tud megtenni szárazon, azt alighanem megteszi a vízben. Amikor a dagály elérte, nyilván megfordult, és szép nyugodtan visszamászott a mély vízbe.

- Jaj de ügyetlenek voltunk! - fakadt ki Nab.

- Ezt épp az imént jómagam is bátorkodtam megállapítani - vágta rá Pencroff.

Cyrus Smith kétségkívül elfogadható magyarázatot adott. De vajon ő maga is meg volt-e győződve magyarázata helyességéről? Ezt nem mernénk állítani...

Október 29-re a kéregcsónak elkészült, Pencroff állta a szavát, a rugalmas bordázatú, pirogszerű alkotmányt öt nap alatt megépítette. Egy pad a ladik farában, egy a közepén, a harmadik - a helyes súlyelosztás kedvéért - az orrában, egy-egy fenyőgerenda a két evezőcövek megszilárdítására, egy kormánylapát: mindössze ebből állt a tizenkét láb hosszú és legföljebb kétszáz font súlyú alkalmatosság. Ami a vízre bocsátást illeti, azt nagyon egyszerűen elintézték. A könnyű pirogot levontatták a Gránitpalota előtti fövénypadra, és a dagályra bízták, hogy fölemelje. Pencroff tüstént bele is ugrott, egyet-kettőt húzott a kormánylapáttal, és megállapította, hogy a sajka kiválóan megfelel a célnak.

- Hurrá! - ünnepelte minden feszélyezettség nélkül saját diadalát a tengerész. - Körülhajózhatjuk ebben akár az egész...

- Az egész földet? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Nem, hanem az egész szigetet. Néhány kődarab nehezéknek, árboc az előderékra, némi kis vitorla, amelyet majd Cyrus úr sző nekünk egy szép napon... és messzire eljutunk ezen a hajócskán! Hát önök, Cyrus úr, Spilett úr, nem akarják-e ki próbálni az új óceánjárót? Harbert, Nab, gyertek már! Végtére látnunk kell, elbírja-e mind az ötünket!

Valóban, ezt a kísérletet még végre kell hajtaniok. Pencroff a sziklák közt nyíló keskeny közön néhány evezőcsapással partra vezette a csónakot; és úgy döntöttek, hogy nyomban kipróbálják a pirogot, elhajóznak rajta a sziklafal déli végénél tengerbe nyúló szirtfokig.

Amikor beléptek a ladikba, Nab fölkiáltott:

- De hiszen víz szivárog a hajódba, Pencroff!

- Annyi baj legyen - válaszolta a tengerész. - A palánkoknak meg kell még dagadniok. Két nap múlva már egyetlen csöpp sem szivárog át az eresztékeken, és meglátod, annyi víz se lesz benne, mint egy borissza ember hasában. Beszállás!

A telepesek elfoglalták helyüket a kéregnaszádban, és Pencroff nekivágott a nyílt tengernek. Fölséges idő volt aznap. A tenger olyan, nyugodtan csobogott a csónak körül, mintha csak egy tavacska szűk partjai közt ladikáznának, a pirog pedig olyan biztonsággal szelte a habokat, akárha a Hála-folyó csöndes vizén haladna.

Nab fogta az egyik evezőt, Harbert a másikat, Pencroff pedig a hajó farában helyezkedett el, hogy a kormánylapátot kezelje.

A tengerész átkelt a csatornán, és elhúzott a zátony déli csúcsa alatt. Enyhe déli szellő fújdogált, de hullámot sem a csatornán, sem a nyílt tengeren nem vetett a víz. Csak néhány hosszú hullámrezgés duzzasztotta föl időnként a felületet, de a megterhelt ladikot meg sem lendítette ez a kis mozgás. Mintegy félmérföldnyire távolodtak el a parttól, és a telepesek szeme előtt fokozatosan, teljes nagyságában bontakozott ki a Franklin-hegy.

Aztán Pencroff a folyó torkolata felé kormányozta a kéregnaszádot. A pirog most a fövényszegély mentén haladt, és a part görbülete elfödte az utasok elől a Hullámkacsa-mocsár lapályát.

Ez a part szirtben végződött, amely csupán hárommérföldnyire esett a Hála-folyótól, a telepeseknek azonban a part hajlata miatt jóval nagyobb utat kellett megtenniök, hogy odaérjenek. Elhatározták ugyanis: elhajóznak a szirtfok csúcsáig, de nem sokkal eveznek túl rajta, csak éppen annyira, hogy futó pillantást vethessenek a Karom-fok vidékére.

A ladik tehát a part vonalát követte, körülbelül két kötélhossznyira tőle, és jobbra-balra kanyargott, hogy kikerülje a lassacskán dagályba süllyedő sziklazátonyokat. A gránitfal a folyó torkolatától lejtősen ereszkedett a szirtfokig. A magaslatnak ez a szakasza csak amolyan szeszélyesen szétszórt sziklahalmaz volt, erősen elütött a Kilátó-fennsík tövénél alászakadó, meredek gránitfaltól, és rendkívül szilaj, vadregényes látványt mutatott az egész tájék. A szemlélő szinte azt hihette volna, hogy valamilyen roppant szekér sziklarakományát zúdították le a parton. Ez a csúcsos kiszögellés kétmérföldnyi hosszúságban húzódott az erdő felől, és úgy festett, mint a zöld növényzet ruhaujjából kinyúló óriási kar.

A két evező hajtotta kéregnaszád könnyedén siklott a sima vízen. Gedeon Spilett, egyik kezében ceruzával, másik kezében jegyzetfüzetével, sebtiben fölvázolta a part képét. Nab, Pencroff és Harbert vidám csevegés közepette az ismeretlen partszakaszt szemlélte, és mennél jobban dél felé haladt a pirog, utasainak annál inkább úgy rémlett, mintha az Állkapocs-fok elmozdulna a helyéből, két szára lassanként összecsukódnék, és még szűkebbre zárná az Unió-öblöt.

Ami a mérnököt illeti, ő nem beszélt, csak nézelődött, és tekintete bizonyos aggodalmat fejezett ki, mintha valami meglepőt, valami különöset látna...

Háromnegyed órai csónakázás után a pirog a szirtcsúcs közelébe érkezett, és Pencroff már nekikészült, hogy megkerülje, amikor Harbert hirtelen fölállt, és egy fekete pontra mutatott.

- Vajon mi az, amit ott látok a parton?

Minden tekintet a jelzett irányba fordult.

- Valóban - mondta az újságíró -, ott csakugyan van valami. Homokba süppedt roncsnak nézné az ember...

- Ohó - kiáltott föl Pencroff -, én már látom, mi az!

- No, mondd hát! - kérlelte Nab.

- Két hordó! Két hordó! Mintha tele lennének! - válaszolta a tengerész.

- Gyerünk a partra, Pencroff! - vezényelte Cyrus Smith.

Néhány evezőcsapás, és a pirog kikötött egy kis öbölben, utasai pedig kiugrottak a fövényre.

Pencroff nem tévedett. Két hordó állt ott, félig a homokba süllyedve, de mindkettőt kötelek erősítették szilárdan egy hatalmas ládához; nyilvánvaló, hogy ezt a ládát a két hordó tartotta a víz színén, mindaddig, amíg meg nem feneklett a parton.

- Lehetséges, hogy hajótörés történt a sziget körüli vizeken? - kérdezte Harbert.

- Bizonyára - felelte Gedeon Spilett.

- Vajon mi van ebben a ládában? - kiáltotta Pencroff, érthető türelmetlenséggel. - Mi lehet benne? Zárva van, nekünk pedig semmiféle szerszámunk sincs, amivel föltörhetnénk a fedelét! Rajta, üssük be valamilyen kődarabbal...

A tengerész megmarkolt egy súlyos követ, és fölemelte, hogy bezúzza vele a láda tetejét, de a mérnök visszatartotta:

- Pencroff! - szólt rá. - Nem mérsékelné egy órára a türelmetlenségét?

- De hát gondolja csak el, Cyrus úr! Hátha éppen az van benne, amire szükségünk van?!

- Majd megtudjuk idejében - felelte a mérnök -, de fogadjon szót, ne törje föl a ládát, még hasznát vehetjük. Vigyük magunkkal a Gránitpalotába, ott könnyen fölnyithatjuk, még csak megrongálnunk sem kell. Minden kész az elszállításra: ha idáig a vízen úszott, innen is elúszik majd a folyó torkolatáig.

- Igaza van, Cyrus úr, tévedtem - ismerte be a tengerész. - De mit csináljak? Az ember nem mindig ura önmagának!

A mérnök jó tanácsot adott. A pirog valóban nem bírta volna el a ládát, amely nyilvánvalóan súlyos tárgyakat rejtett magában: máskülönben nem kellett volna két üres hordóhoz kötözni. Célszerűbbnek látszott hát, ha a ládát hordóstul kötélre fogják, és elvontatják a Gránitpalota előtti fövénypartra.

No de hogyan került ide ez a partra vetett holmi? Ez a főbenjáró kérdés foglalkoztatta őket. Cyrus Smith és társai figyelmesen körülnéztek, és több száz lépésnyire bejárták a partot. Semmiféle roncsot nem találtak. A tengert szintén tüzetesen végigfürkészték tekintetükkel. Harbert és Nab még egy magas szikla csúcsára is fölkapaszkodott. A horizonton semmi sem látszott a sík vízen, sem kormánya vesztett gőzös, sem vitorlás hajó.

Pedig az kétségtelen, hogy hajótörés történt. Lehetséges-e vajon, hogy a láda partra kerülése és az ólomsörét esete közt valamilyen összefüggés van? Talán idegenek kötöttek ki a sziget valamelyik távolabbi pontján? Vagy talán itt is vannak még? Azt az egyet azonban a telepesek bizonyosra vették, hogy a jövevények semmiképpen sem maláj kalózok, mert a ládán meglátszott: Európából vagy Amerikából származik.

Mindnyájan visszatértek az öt láb hosszú, három láb széles láda köré. A gondosan lezárt tölgyfa ládát rézszögekkel kivert, vastag bőrhuzat borította. A két hasas, vízmentesen bedugaszolt hordó ütögetésre kongó hangot adott, és mindkettőt hajókötelek erősítették a láda oldalához. Pencroff a különös módon összebogozott köteleken fölismerte az úgynevezett "matrózcsomókat". A láda szemlátomást tökéletes épségben maradt, aminek az a magyarázata, hogy fövénysávon feneklett meg, nem pedig a part menti sziklákon. Figyelmesebb vizsgálatra még az is meglátszott rajta, hogy nem sokáig hányódhatott a tengeren, viszont partra sem igen régen vetődött. A víz, úgy látszik, nem hatolt át a láda eresztékein, a benne levő tárgyak tehát föltehetőleg épségben maradtak.

Nyilvánvaló, hogy a ládát valamilyen kormánya vesztett hajó fedélzetéről dobták vízbe, közel a szigethez, alighanem abban a reményben, hogy a hullámok partra sodorják; a hajó utasai bizony arra számítottak, majd megtalálják a szigeten, s ezért kötözték óvatosságból ehhez az úszó alkalmatossághoz.

- Legjobb lesz, ha ezt a gazdátlan holmit elvontatjuk a Gránitpalotáig - ajánlotta a mérnök -, ott aztán majd pontos teltárat készítünk a tartalmáról; ha később megtaláljuk a szigeten a föltételezett hajótörés menekültjeit, visszaadjuk jogos tulajdonukat. Ha viszont senkit sem találunk...

- Akkor megtartjuk magunknak! - kiáltotta Pencroff. - De az Isten szerelmére, ugyan mi lehet benne?...

A dagály már elérte a fövénybe mélyedt ládát: mihelyt az egész partot elönti a víz, a hullámok bizonyára ismét fölemelik a megfeneklett holmit. A telepesek a hordókat tartó kötelek egyikét részben leoldoztak, és azzal a ladik farához erősítették az úszó alkalmatosságot. Aztán Pencroff és Nab evezőlapátjukkal csatornát vájtak a fövénybe, hogy megkönnyítsék a víz dolgát, és a láda simábban mozduljon el helyéről; nemsokára indulhatott is a ladik, rövidesen megkerülte a szirtfokot, amely egyébként attól fogva a Gazdátlan Láda foka nevet viselte. A vontatókötélre fogott láda igen súlyosnak mutatkozott, a két hordó épp csak a víz színén tartotta. A tengerész minden pillanatban attól tartott, hogy a kötél elszakad, a láda pedig a fenékre süllyed. Félelme azonban szerencsére alaptalannak bizonyult, és a pirog másfél órával indulása után - mert éppen annyi telt el, amíg a hárommérföldes utat megtette - kikötött a Gránitpalota előtti parton.

A ladikot is, a ládát is a fövényre vonszolták a telepesek, s apály lévén mindkettő rövidesen szárazra került. Nab eközben szerszámokért szaladt, és a telepesek - óvatosan, hogy mennél kevesebb kárt tegyenek benne - nekiláttak a láda fölfeszítésének; nemsokára kiderül hát, mit rejt. Pencroff nem is titkolta, hogy milyen izgatott.

A tengerész azon kezdte, hogy leoldozta a két teljesen ép állapotban levő hordót; kimondatlanul is mindenki tudta, azok is hasznára lehetnek a telepnek. Aztán feszítővassal föltörte a zárakat, és a fedél kinyílt.

A ládát belülről bádogbélés borította; nyilván arra szolgált, hogy tartalmát minden körülmények közt megvédje a nedvességtől.

- Hű! - kiáltott föl Nab. - Mi lehet benne, talán konzerv?

- Remélem, hogy nem! - felelte az újságíró.

- Bárcsak az volna! - rebegte a tengerész.

- Micsoda? - kérdezte tőle Nab, aki meghallotta a halk fohászt.

- Semmi - legyintett Pencroff.

A bádogköpenyt előbb egész szélességében, majd két keskenyebb oldalán is fölhasították, aztán belenyúltak a ládába, és sorjában kiemelték a benne levő különféle tárgyakat, majd a fövényre rakták valamennyit. Pencroff minden egyes darab megpillantásakor újabb és újabb "hurrá!" kiáltásokban tört ki, Harbert tapsolt, Nab pedig néger harci táncra perdült. Könyvek is sorakoztak ott meg konyhai eszközök is: az előbbieknek Harbert örült bolondulásig, az utóbbiaknak meg Nab, mégpedig annyira, hogy boldogságában csókjaival halmozta el mindegyiket!

Végeredményben a telepeseknek csakugyan minden okuk megvolt, hogy elégedettek legyenek, mert a ládában egész sor szerszámot, fegyvert, műszert, ruhaneműt és könyvet találtak; Gedeon Spilett tüstént el is készítette és füzetébe jegyezte a pontos leltárt:

Amikor az újságíró befejezte a leltározást, megjegyezte:

- El kell ismernünk, hogy a láda tulajdonosa igazán fejlett gyakorlati érzékkel rendelkezett!... Szerszámok, fegyverek, műszerek, ruhaneműk, konyhaeszközök, könyvek, semmi sem hiányzik! Szinte azt hinné az ember, hogy számított a hajótörésre, és jó előre fölkészült rá!

- Csakugyan nem hiányzik innen semmi... - mormolta Cyrus Smith eltűnődve.

- Annyi szent - jegyezte meg Harbert -, hogy a láda tulajdonosa nem volt kalóz, és hajója sem volt kalózhajó!

- Éppenséggel nem olyan bizonyos - felelte Pencroff -, lehet, hogy a láda gazdája a kalózok fogságába esett...

- Ez nem valószínű - szólt közbe az újságíró. - Sokkal hihetőbb az a föltevés, hogy a hullámok valamilyen amerikai vagy európai hajót sodortak a part közelébe, utasai pedig, menteni akarván a menthetőt, összecsomagolták és a tengerbe dobták ezt a ládát.

- Önnek is ez a véleménye, Cyrus úr? - kérdezte Harbert.

- Igen, fiacskám - válaszolta a mérnök -, lehet, hogy így történt. Megeshetett: az utasok hajótöréskor vagy még korábban ebbe a ládába csomagolták legfontosabb holmijukat, hogy majd egyszer valahol a parton ráakadjanak...

- Még fényképezőgépről sem feledkeztek meg! - dünnyögte a tengerész hitetlenkedő arccal.

- Ami ezt a készüléket illeti, magam sem értem, mire való - válaszolta Cyrus Smith. - Számunkra is, más hajótöröttek számára is többet ért volna, ha helyette több ruhaneműt vagy több lőszert tesznek a ládába.

- S vajon nincs-e ezeken a szerszámokon, műszereken, könyveken valamiféle cégjelzés vagy cím, amiről megállapítható, hogy honnan származnak? - kérdezte Gedeon Spilett.

Erről csakugyan meg kellett győződniök. Minden egyes tárgyat figyelmesen megvizsgáltak, főleg a könyveket, műszereket és fegyvereket. Ám rendhagyó módon sem a fegyverek, sem a műszerek nem tüntették föl gyártójuk nevét; egyébként tökéletesen ép volt valamennyi, és meglátszott, hogy senki sem használta még. A szerszámokat és a háztartási eszközöket hasonlóképpen mind vadonatújnak találták; végeredményben mindez csak azt bizonyította, hogy ezeket a tárgyakat nemcsak úgy találomra markolták föl és hajigálták a ládába a hajó utasai; épp ellenkezőleg, megfontoltan válogatták össze és gondosan rendezték el valamennyit. Ezt igazolta a láda tartalmát nedvességtől óvó belső fémburok is, hiszen azt igazán senki sem forraszthatta össze kapkodva, az utolsó pillanatban.

Ami a természettudományos ismerettárat és a polinéziai szótárat illeti, ezek angol nyelvű kiadványok voltak, de sem a kiadó neve, sem a megjelenés időpontja nem állt raktuk.

Az angol nyelvű, negyedrét alakú és nyomdászatilag figyelemreméltó köntösben kiadott Biblián meglátszott, hogy sokat forgatták, gyakran lapozgatták.

Az atlasz maga remekmű volt, megtalálták benne a világ minden tájának térképét és a Mercator-vetület szerinti planiszfériumok^[69] több rajzolatát, francia magyarázó szöveggel - de a kiadás időpontja is, a kiadó neve is hiányzott róla.

Semmi jel nem utalt tehát a különféle tárgyak eredetére, és következésképpen arra sem, hogy milyen hajó is járhatott nemrégiben a partvidéken. Ám akárhonnan származott is a láda, az bizonyos: egy csapásra gazdaggá tette a Lincoln-sziget lakóit. Mindeddig maguknak kellett megalkotniok, maguknak kellett a természettől kicsikarniok mindent, s értelmes emberek lévén sikerült is úgy-ahogy zöldágra vergődniök. Most azonban a Gondviselés, mintha csak kárpótolni akarná őket sok veszteségükért, az emberi ipar remekbe készült termékeit sodorta útjukba. Lelkük mélyéből fölujjongó köszönettel adtak hálát az égnek.

Csupán egyikőjükön látszott valamelyes elégedetlenség. Pencroffon. Úgy rémlett, éppen azt keresi hiába a ládában, amire leginkább számított, és mennél több holmit húzott elő a bádogburkolat alól, annál inkább halkultak "hurrá!" kiáltásai, s amikor a leltár végére jártak, így zsémbelődött:

- Mindez nagyon szép és jó, de meglátjátok, énnekem semmi sem jut ebből a skatulyából!

Nab nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

- No csak, Pencroff barátom, mit is keresel voltaképpen?

- Fél font dohányt! - dörmögte a tengerész elszontyolodva. - Csak az hiányzik a boldogságomhoz!

Erre aztán a telepesekből kitört a kacagás.

Ez az eredményes fölfedezés azonban arra a következtetésre vezette őket, hogy nem halogathatják tovább a sziget tüzetes átkutatását. Elhatározták hát, hogy másnap hajnalban útra kelnek, föleveznek a Hála-folyón, és úgy közelítik meg a nyugati partvidéket. Attól tartottak ugyanis, ha a hajótöröttek a sziget nyugati felén értek partot, ott a maguk erejéből sehogyan sem boldogulhatnak, és kötelességüknek érezték, hogy késedelem nélkül segítségükre siessenek.

Még a délután folyamán a Gránitpalotába szállították a talált tárgyakat, és szép rendben elraktározták őket a nagyteremben.

Aznap - október 29-én - éppen vasárnap lévén, mielőtt pihenőre tértek volna, Harbert arra kérte a mérnököt, olvasson föl nekik néhány passzust az Evangéliumból.

- Szívesen - felelte Cyrus Smith.

Kézbe vette a Szentírást, és már-már belelapozott, amikor Pencroff intett, várjon még egy pillanatig, majd így szólt:

- Cyrus úr, én babonás vagyok. Üsse föl találomra, és olvassa el nekünk azt a legelső szakaszt, amelyen megakad a szeme. Majd meglátjuk, illik-e a mi helyzetünkre.

Cyrus Smith elmosolyodott a tengerész kérésén, és hogy eleget tegyen kívánságának, épp ott nyitotta ki az Evangéliumot, ahol könyvjelzőt látott a lapok közt.

Tekintete megállapodott egy piros kereszten, amellyel valaki Szent Máté evangéliuma hetedik fejezetének nyolcadik versét jelölte meg.

Ez a vers pedig így szólt:

Másnap - október 30-án - reggel minden készen állt a legutóbbi események miatt hirtelenében oly sürgőssé vált fölfedező útra. Valóban, a dolgok úgy alakultak, hogy a Lincoln-sziget telepesei már nem szorultak támogatásra, hanem inkább ők igyekeztek segíteni másokon.

Úgy határoztak, hogy föleveznek a Hála-folyón, mégpedig addig, amíg hajózható. Az út java részét ezért különösebb fáradság nélkül tehetik meg, és az útravalót is, a fegyvereket is messzire elszállíthatják a sziget nyugati részébe.

Csakhogy nem csupán a magukkal vitt tárgyak elhelyezésére kellett gondolniok, hanem azokéra is, amelyeket szerencsés esetben visszafelé jövet hoznak majd magukkal a Gránitpalotába. Ha ugyanis csakugyan hajótörés történt, amint valamennyien föltételezték, akkor a partra vetődött hajó roncsa alighanem ott lesz a fövényen, és mint zsákmány joggal megilleti a rátalálókat. A targonca kétségkívül sokkal alkalmasabb lett volna erre a célra, mint a törékeny ladik; az otromba és nehézkes kordét azonban húzni-tolni kellett, tehát sokkal kényelmetlenebbül használhatták volna, és Pencroff ki is fejezte sajnálkozását, amiért az őt külön megillető fél font dohányon kívül egy pár virgonc, telivér New Jersey-i lovacskát is elfelejtettek a ládába csomagolni, pedig lám, milyen jó hasznát vehetnék most a telepesek!...

Nab a csónakba rakta az élelmet: pácolt húst, néhány gallon gyökérsört és erjesztett fanedvet - három napra való elemózsiát, mert Cyrus Smith mindössze ennyire tervezte a fölfedező utat. Máskülönben arra is számíthattak, hogy útközben kiegészítik élelmiszerkészletüket, és ezért Nab nem is feledkezett meg a kis hordozható tűzhelyről sem.

A szerszámok közül a telepesek csak a két favágó baltát vitték magukkal, hogy legyen mivel utat törniök az erdő sűrűjében; a műszerek közül pedig csupán a távcsövet és a zsebiránytűt.

Fegyverül a két kovás puskát választották; ez ugyanis jobban megfelelt céljaiknak, mint a bonyolultabb szerkezetű gyutacsos puska, mert az előbbihez csak kovakő kell, az utóbbihoz ellenben gyújtókupak is, és attól tartottak, hogy a gyújtókupakkészlet idő előtt kimerül a gyakori használatban. De azért karabéllyal és sörétes töltényekkel is fölszerelték magukat. Ami a lőszert illeti, a kis hordókban mindössze ötven font lőpor volt, annak jó részét magukkal is vitték; a mérnök azonban azt tervezte, hogy később maga gyárt robbanóanyagot a puskapor pótlására. A tűzfegyvereken kívül pedig a telepesek öt bőrhüvelyes, erős vadásztőrt is a csónakba raktak, és ilyen körülmények közt már a siker némi reményével merészkedhettek be az irdatlan rengetegbe.

Szükségtelen megjegyeznünk, hogy az ekként fölfegyverkezett Pencroff, Harbert és Nab úgy érezték: minden vágyuk teljesült; Cyrus Smith azonban megígértette velük, hogy alapos ok nélkül egyszer sem sütik el a puskájukat.

Hajnali hat órakor a telepesek tengerre bocsátották a pirogot. Toppal együtt valamennyien beszálltak, és tüstént el is indultak a Hála-folyó torkolata felé.

A dagály csak félórája kezdődött. Tudták tehát, hogy a víz néhány óra hosszat még emelkedőben lesz, élniök kellett ezzel az alkalommal, mert később a visszaözönlő víztömeg jelentékenyen megnehezíti az ár ellen való csónakázást. A dagály duzzasztotta tengervíz sebesen tódult fölfelé a folyó medrében. A pirog gyorsan haladt a két meredek part közt, éppen csak ármentében kellett kormányozni, még arra sem volt szükség, hogy evezővel gyorsítsák az iramot.

A fölfedezők néhány perc alatt a folyó sarkantyújához értek, ahhoz a kiszögelléshez, ahol Pencroff hét hónapja első tutaját tákolta össze.

Az éles könyök után a folyó enyhe kanyarodóval délnyugatnak fordult, és átlós irányban hömpölygött tovább a hatalmas, örökzöld, toboztermő fák árnyékában.

A Hála-folyó két partja elragadó látványt nyújtott. Cyrus Smith és társai fenntartás nélkül csodálták, hogy a természet milyen egyszerű eszközökkel - vízzel és fákkal - ér el gyönyörűbbnél gyönyörűbb festői hatásokat. Amint a kéregnaszád haladt, úgy változott az erdő képe. A folyó jobb partján bámulatos szépségű ulmusfélék, vagyis szilfák nőttek lépcsőzetes rendben; ezt az értékes fafajtát különösen a hajóépítők kedvelik, mert jól állja a vizet, és sokáig nem korhad el. Aztán ugyanennek a növénycsaládnak más csoportjai következtek, köztük az úgynevezett korallfák, amelyeknek a mandulájából sokféle célra használható olajat sajtolnak. Távolabb Harbert néhány "madzagfát" fedezett föl - ezek arról nevezetesek, hogy vízben áztatott, hajlékony ágaikból erős köteleket lehet sodorni -, még távolabb pedig két-három szeszélyes erezetű, szép, fekete színű ébenfacsonkot is észrevett a fiú.

Időnként megállították a csónakot egy-egy olyan partszakaszon, ahol könnyűszerrel kiköthettek. Gedeon Spilett, Harbert és Pencroff, puskával a kézben, végigcserkészte a folyó mentét; Top is velük tartott. Nemcsak vadakra számítottak, hanem arra is, hogy jártukban-keltükben hasznos növényeket találhatnak, és ez sem éppen megvetendő úticél; az ifjú természettudós nagy örömmel fedezett föl egy bokorra való "libatop"szerű vadparajt és különféle keresztes virágú növényeket a káposztafélék családjából: vízitormát, retket, répát, csupa vadnövényt; Harbert azonban arra gondolt, hogy alkalmas talajba átültetve talán megszelídítheti némelyiket. Néhány lépéssel odább a fiú ágas-bogas, enyhén bolyhosodó, mintegy három láb magas kórót pillantott meg: termésében gömbölyű, barna magvak ültek.

- Tudod-e, miféle növény ez? - kérdezte Harbert a tengerészt.

- Dohány?! - kiáltott föl Pencroff, mert kedvenc növényét nyilván csak pipában látta eddig.

- Dehogyis, Pencroff! - felelte Harbert. - Nem dohány az, hanem mustár!

- Edd meg magad! - legyintett a tengerész. - De ha valahol dohánylevélre bukkansz, fiacskám, ne restelld ám leszedni azonnal!

- Majd csak találunk azt is! - biztatta Gedeon Spilett.

- Meghiszem azt - rikkantotta Pencroff -, s ha egy szép napon az is lesz, akkor igazán nem tudom, mi hiányzik még a mi szigetünkről!

A növényeket gondosan, gyökerestül kiásták a földből, és elhelyezték a pirog fenekén; a mérnököt ott találták, ahol hagyták: egész idő alatt gondolataiba merülten üldögélt a csónakban.

Az újságíró, Harbert és Pencroff útközben még néhányszor kiszállt, mégpedig hol a jobb, hol a bal parton. A folyó bal oldalán kevésbé meredeken lejtett a part, jobb felén viszont dúsabban burjánzott az erdő. A mérnök zsebiránytűje segítségével megállapította, hogy a folyó - hárommérföldnyire levő alsó kanyarulatától - csaknem egyenes vonalban tart délnyugat felől északkelet felé. Föltételezte azonban, hogy ez az irány valahol távolabb ismét megváltozik, és a Hála-folyó megint csak északnyugatnak fordul, a Franklin-hegy alsó "gyámpillérei" felé, hiszen a forrásai alighanem onnan táplálkoznak.

Egyik kis kirándulása alkalmával Gedeon Spilettnek sikerült egy vékony csőrű, hosszú nyakú, rövid szárnyú, kurta farktollazatú tyúkféle szárnyaspárt élve elfognia. Harbert tüstént rávágta, hogy "tinamu" a nevük, s ezúttal sem tévedett; a telepesek pedig elhatározták: ez a két madár lesz majdani baromfiudvaruk első két lakója.

A puskák azonban mindeddig nem jutottak szóhoz, s az első lövés itt, a Vadnyugat-vadon vidékén abból az alkalomból dörrent el, hogy halászmadárra emlékeztető szép szárnyas röppent föl a lombok alól.

- Ez az, fölismerem! - kiáltotta Pencroff, és szinte akarata ellenére elsütötte a puskáját.

- Mi az, mit ismert föl? - érdeklődött az újságíró.

- Ez az a fajta madár, amelyet első kirándulásunkon elszalajtottunk, és amelyről ez az erdő a nevét kapta!

- A fénymadár! - rikkantotta Nab.

Csakugyan fénymadár volt; merev tollazata fémes fénnyel csillogott. Újabb lövés dörrent, a szárnyast néhány sörét érte, és lezuhant; Top érte futott, és odavitte a csónakhoz; ugyanakkor azonban egész sereg kúszómadár, tucatnyi galamb nagyságú, rikítózöld begyű, karmazsinvörös szárnyú, fehérrel szegélyezett bóbitájú lóri is a földre potyogott. A nagyszerű találatért Harbertet illette a dicsőség, s a fiú büszkélkedett is a sikerével. A lóri pecsenyéje különb falatnak ígérkezett a fénymadárénál, amelynek kissé rágós a húsa; Pencroffot azonban nehezen tudták volna meggyőzni, hogy lövésével nem éppen az enni való szárnyasok fejedelmét terítette le.

Délelőtt tíz órakor a pirog már a Hála-folyó második kanyarulatához érkezett; a telepesek mintegy ötmérföldnyire jártak a torkolattól. Itt ki is szálltak rövid időre, hogy elköltsék tízóraijukat, de végül is pihenőjük jó fél órára nyúlt a terebélyes, szép fák árnyékában.

A folyó szélessége még ott is hatvan-hetven lábnyira terjedt, mélysége pedig öt-hat láb lehetett. A mérnök megfigyelte, hogy a Hála-folyó vizét számos mellékfolyó duzzasztja, ezek azonban csak amolyan hajózásra alkalmatlan patakok voltak. Ami az erdőt illeti, az a része is, amely a Fénymadár-erdő nevet kapta, és az is, amelyet Vadnyugat-vadonnak neveztek el a telepesek, végeláthatatlan messzeségbe nyúlt el. Ám sehol, sem a magas szálerdőben, sem a part menti fák alatt semmi sem vallott arra, hogy valaha is ember járt volna a környéken. A kutatók sehol sem akadtak gyanús nyomra; nyilvánvaló, hogy favágó fejszéje sohasem sebezte meg ezeket a fákat, úttörők daraszoló kése sohasem irtotta ezeket a bozótokat, soha nem szaggatta-nyeste a tömött cserjések és magasra burjánzó vadcsalitok közt egyik fatörzsről a másikra kúszó, hosszú liánok indáit. Ha csakugyan hajótöröttek léptek volna a sziget földjére, akkor azok nem hagyhatták még el a partvidéket; a föltételezett hajótörés menekültjeit tehát nem ez alatt a vastag lombtakaró alatt kell keresniök.

A mérnök igencsak siettette társait, hogy mielőbb elérjék a Lincoln-sziget nyugati partját, amely - becslése szerint - még legalább ötmérföldnyire lehetett. A telepesek újból csónakba szálltak, és noha úgy tetszett, hogy a Hála-folyó, jelenlegi irányát követve, nem a tengerszegély felé vezet, hanem inkább a Franklin-hegy irányába, mégis elhatározták: mindaddig a pirogon utaznak tovább, amíg az végképpen meg nem feneklik a sekély vízben. Úgy gondolták, hogy ezzel sok fáradságot és egyben sok időt takaríthatnak meg, mert különben, ha gyalog igyekeznének a part felé, baltával kellene utat vágniok a sűrű bozótban.

A vízáramlás azonban lassanként abbamaradt, talán már beköszöntött az apály - csakugyan eljött az apály ideje -, de az is lehet, hogy a dagály hatása a torkolattól ekkora távolságra amúgy sem igen érezhető. Kénytelen-kelletlen megragadták hát az evezőket. Nab és Harbert az evezőpadra ült, Pencroff pedig a kormánylapátot markolta meg, és a kéregnaszád folytatta futását fölfelé a Hála-folyón.

A Vadnyugat-vadon partvidéke felé közeledve úgy tetszett, hogy ritkul a rengeteg. A fák itt nem nőttek olyan sűrűn, mint az erdő alsó felén, sőt néhol tetemes távolságban álltak egymástól. Ám éppen mert tágasabb volt körülöttük a tér, szabadabban suhant körülöttük a levegő, és ezért koronájuk csodálatosan kiterebélyesedett.

Tüneményes növénypéldányok pompáztak ezen a tájon. Ezek láttán gyakorlott növénytani szakértő első pillantásra tüstént megmondta volna, melyik szélességi körön is fekszik a Lincoln-sziget.

- Ni csak, eukaliptuszok! - kiáltotta Harbert.

Valóban azok voltak: az Egyenlítőhöz közel eső vidékek fenséges faóriásai; ezek az utolsó gigászok főként a Lincoln-szigettel azonos szélességi fokon fekvő Ausztrália és Új-Zéland erdeiben tenyésznek. Egyikük-másikuk kétszáz lábnyira szökkent a magasba. Törzsük kerülete lenn a tövüknél a húsz lábat is meghaladta, illatos gyantaerekkel hálózatosan barázdált kérgük pedig néhol az öthüvelyknyi^[70] vastagságot is elérte. Kevés a különösebb, de egyben csodálatosabb látvány, mint e mirtuszféle növényeknek egy-egy ilyen roppant példánya: levelei nem lapjukkal, hanem élükkel fordulnak a nap felé, lombozata tehát nem vet árnyékot, hanem átengedi a napsugarakat!

Az eukaliptuszok tövében üde gyepszőnyeg borította a talajt, és a dús fűnyalábok közül, megannyi szárnyra kelt karbunkulusként^[71] tündökölve, apró madarak hussantak föl seregestül.

- Micsoda fák! - ámuldozott Nab. - De vajon használhatók-e valamire?

- Ugyan! - legyintett Pencroff. - A növények közt ugyanúgy akadnak égimeszelők, akár az emberek közt. Vásári mutogatásra való az ilyesmi...

- Azt hiszem, téved, Pencroff - szólt közbe Gedeon Spilett -, az eukaliptuszok fáját ugyanis egyre szívesebbén kezdik megmunkálni a műbútorasztalosok.

- Én pedig azt is hozzátehetném - mondta Harbert -, hogy sok más hasznos tagja is él az eukaliptuszok családjának, például a gujava, amelyről a gujavagyümölcsöt szüretelik; a szegfűszegfa, amelyen a szegfűszeg terem; a gránátalmafa, jóízű gránátalmáival; az Eugenia cauliflora, amelynek gyümölcséből kellemes bor erjeszthető; az ugnimirtusz, amelynek levéből alkoholos ital állítható elő; a Caryophyllus, amelynek kérgéből a közkedvelt fahéjat őrlik; az Eugenia pimenta, amely a "jamaicai paprikának" nevezett fűszert szolgáltatja; a közönséges mirtusz, amelynek bogyói bors helyett használatosak; az Eucalyptus robusta, amely zamatos, mannaszerű magvakat termel; az Eucalyptus gunei, amelynek erjesztett nedve sörszerű ital; végezetül mindazok a fák, amelyeket "életfa" vagy "vasfa" néven emlegetnek. Ezek mind a mirtuszfélék családjába tartoznak, és ennek a családnak negyvenhat neme és ezerháromszáz fajtája ismeretes.

A fiú hagy lendülettel mondta föl ezt a kis növénytani leckét, társai pedig hagyták, nem szakították félbe. Cyrus Smith mosolyogva hallgatta, Pencroff pedig kimondhatatlan büszkeséggel legeltette rajta a szemét.

- Helyes, Harbert - dicsérte meg a tengerész -, de azért fogadni mernék, hogy a most fölsorolt növények egyike sem nőtt akkorára, mint ezek az óriási fák itt az orrunk előtt!

- Valóban, Pencroff.

- No lám, ez is csak azt bizonyítja, amit az imént mondtam - állapította meg a tengerész -, az óriásoknak semmi hasznát nem veszi az ember.

- Ebben megint téved, Pencroff - vetette közbe a mérnök -, mert bizonyos célra éppen ezek az óriás eukaliptuszok a legalkalmasabbak.

- Ugyan miféle célra?

- Arra, hogy javítsák a járványos vidékek éghajlatát... Tudja-e, hogyan hívják ezeket a fákat Ausztráliában és Új-Zélandban?

- Nem én, Cyrus úr.

- "Lázfák"-nak hívják őket.

- Mert lázat okoznak?

- Éppen ellenkezőleg, mert megakadályozzák a mocsárláz terjedését!

- Igazán? - örvendezett a hírlaptudósító. - No, ezt följegyzem.

- Írja csak, kedves Spilett, mert a tapasztalat valóban az, hogy az eukaliptusz semlegesíti a mocsárláz kórokozóit. Dél-Európában és Észak-Afrikában sokfelé kísérleteztek vele, és mindenütt arra a megállapodásra jutottak, hogy ahol az eukaliptusz terem, ott a lakosság állapota fokozatosan javul. Azokon a területeken, ahol ezek a mirtuszfélék zöldellnek, megszűnik a váltóláz. Ez ma már kétségtelen, és minékünk, Lincoln-szigeti telepeseknek is igencsak nagy szerencsénk, hogy ezt a vidéket eukaliptuszerdők borítják.

- Micsoda sziget! Milyen áldott föld! - kiáltott föl Pencroff. - Én mondom: nem hiányzik innen semmi... legföljebb csak...

- Csak a dohány, ugye? Sebaj, az is meglesz, Pencroff - vigasztalta a mérnök. - Egyszer majd azt is találunk. Most azonban gyerünk tovább, és evezzünk, amíg csak ki nem fogy a víz a pirogunk alól.

Folytatták hát fölfedező útjukat, legalább két mérföldet haladtak fölfelé a Hála-folyón, és mindvégig a szigetnek ezen a fertályán uralkodó eukaliptuszok közt. Az utazók nem látták, hogy meddig terjed az eukaliptusz borította vidék, mert a kanyargós folyóágy magas, zöldellő partjai kétoldalt elzárták előlük a kilátást. A medret pedig egyre inkább magas vízinövények, sőt éles-hegyes sziklák rekesztették el, és miattuk a hajózás fölöttébb vesződségessé vált. A telepesek néhol már nem is használhatták az evezőket, úgyhogy Pencroffnak nemegyszer csáklyával kellett hajtania a csónakot. Egyre sekélyebb vízben siklottak, és sejtették, hogy nincs messze az a pillanat, amikor a pirog, víz híján, végképp megfeneklik. A nap már a látóhatár felé hanyatlott, s a fák aránytalanul hosszúra nyúló árnyakat vetettek a földre. Cyrus Smith belátta, hogy aznap már semmiképpen sem érhetik el a sziget nyugati partját, s elhatározta: ott ütnek tábort, ahol a ladik alól kifogy a víz. Úgy becsülte, hogy mintegy öt-hat mérföldnyire járnak a tengerszegélytől, s ez a távolság túlságosan nagy, semhogy éjnek évadján megkíséreljenek átvágni az idegen őserdőkön.

A kéregnaszád tehát megállás nélkül haladt tovább a rengetegben, amely egyre sűrűbbé vált s egyszersmind egyre népesebbé is; a tengerész - s ezúttal sem csalt a szeme - lombok közt hancúrozó majomcsapatot fedezett föl. Olykor két-három állat közelebb is merészkedett, és a rémület legcsekélyebb jele nélkül, bámészan meredt a vízi alkotmány utasaira; bizonyára most láttak embert első ízben, és még nem ismerték a félelmet. Néhány puskalövéssel könnyű lett volna leteríteni egy-két négykezűt, Cyrus Smith azonban ellenezte az efféle haszontalan vérengzést. És okosan tette, hogy megfékezte Pencroff túlzó vadászszenvedélyét, már csak azért is, mert ezek az izmos, végtelenül fürge majmok alkalomadtán félelmetessé válhatnak, jobb tehát, ha nem ingerlik őket, nem keltik föl a bennük lappangó vadságot efféle teljesen szükségtelen zaklatással.

Igaz, hogy a tengerész a majmokat is csupán élelmezési szempontból vette figyelembe, és tudvalevőleg ezeknek a növényevő állatoknak a húsa csakugyan kiváló eledel; de hát a telepeseknek bőségesen volt útravalójúk, ezért valóban kár lett volna vesztegetni lőszerüket.

Négy óra tájt már igen nehezen vonszódott a kéregladik, mert a folyó ágyát minduntalan vízinövények és sziklák torlaszolták el. A part is egyre meredekebben lejtett, és egyre magasabbra horgadt, mert a folyó itt már a Franklin-hegy alsó vonulatai közé vájta be magát. Eredete sem lehetett túlságosan távol, hiszen forrásai nem táplálkozhattak máshonnan, csak a hegy déli lejtőiről.

- Negyedóra sem telik bele, Cyrus úr - szólt a tengerész -, és megrekedünk!

- Sebaj, akkor majd kiszállunk, Pencroff, és ott helyben tábort is ütünk éjszakára - felelte a mérnök.

- Milyen messzire lehetünk a Gránitpalotától? - kérdezte Harbert.

- Talán hétmérföldnyire - válaszolt Cyrus Smith -, de persze számot kell vetnünk a folyó kanyargásával is, mert az végeredményben északkelet felé térített el bennünket.

- Folytassuk hát utunkat? - kérdezte az újságíró.

- Igen, evezzünk tovább, amíg lehet - válaszolta Cyrus Smith. - Holnap hajnalban otthagyjuk a csónakot, ahol elakadt, és remélem, két óra alatt átgyalogolunk a partig, akkor pedig csaknem egész napunk marad a földerítő útra.

- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltozta Pencroff.

Csakhogy a meder kavicsai rövidesen már a pirog fenekét súrolták, a víz teljesen elsekélyesedett, és szélessége sem haladta meg a húsz lábat. A folyóágy fölött valóságos lugassá fonódott össze a sűrű növényzet, és a habokra félhomály borult. Valahol a közelben vízesés csobogott, és ez azt jelentette, hogy ár ellen néhány száz lépésnyire természetes akadály állja el a ladik útját.

Valóban, a folyó utolsó kanyarulatában a fák közül zuhatag bukkant a telepesek elé. A kéregnaszád már erősen horzsolta a meder alját, és néhány pillanat múlva utolsót zökkent, és kikötött egy ledőlt fatörzs mellett, a jobb parton.

Öt órára járt az idő. A lenyugvó nap utolsó sugarai áttörtek a kusza lombokon, és ferdén vetültek a kis zuhatag szivárványszínben tündöklő, szétporló permetegére. A vízesés fölött a Hála-folyó medre a bozótba veszett: ott rejtőzött nyilván a forrása is. Ezen a tájon a Hála-folyó már csak amolyan csörgedező, tiszta vizű, sekély patakká keskenyült, a beletorkolló csermelyek csupán alsó szakaszán duzzasztották folyóvá.

Az utazók tábort vertek a kikötés helyén, elragadó környezetben. A telepesek kirakodtak a kéregnaszádból, és tüzet gyújtottak egy terebélyes korallszilfa tövében; arra gondoltak, hogy az öles ágak közt szükség esetén menedéket találnak éjszakára.

A vacsorát egykettőre elköltötték, mert igencsak megéheztek útközben, és elérkezett az alvás ideje. Napnyugta után azonban néhány gyanús zörejt hallottak, ezért hát fölszították a tüzet, hogy éjszaka a lobogó lángok őrizzék álmukat. Nab és Pencroff fölváltva virrasztott a máglya mellett, és nem fukarkodott a tüzelővel. Némelykor Nabnek is, Pencroffnak is úgy rémlett, mintha settenkedő állatok árnyékát látná a táborhely körül, a bozótosban meg a fák lombjai közt; az éjszaka azonban minden zavaró körülmény nélkül telt el, és másnap, október 31-én reggel öt órakor már valamennyien talpon voltak, indulásra készen.

Hajnali hat órakor a telepesek már végeztek a reggelijükkel, s fölkerekedtek azzal a szándékkal, hogy a lehető legrövidebb úton átvágnak a sziget nyugati partjára. Mennyi időbe telik vajon, míg odaérnek? Cyrus Smith úgy vélte, két órába; ez azonban nyilvánvalóan a fölbukkanó akadályok természetétől függ. A Vadnyugat-vadonnak ezt a részét rendkívül sűrű erdő borította, úgy festett az egész, mint valami óriási, kusza bozót. A telepesek bizonyosra vették, hogy baltával kell utat törniök az összevissza tekergőző bojtorjánok, cserjék közt - de ha az éjszaka hallott vadállati hörgésekre gondoltak, azt is tudták, hogy a puskát sem szabad letenniök a kezükből.

A tábor helyét a Franklin-hegy fekvéséből pontosan megállapíthatták, és mivel a vulkán északra emelkedett, nem egészen hárommérföldnyire tőlük, a telepeseknek tehát egyenesen délnyugat felé kellett haladniok, hogy elérjék a nyugati partot.

A pirogot gondosan kikötötték, aztán útnak eredtek. Pencroff és Nab vitte az ennivalót, amelynek legalább két napig kellett táplálnia a kis csoportot. Vadászatról ugyanis már szó sem lehetett; a mérnök lelkére kötötte társainak, hogy ne durrogtassanak hiába, ne árulják el vele jelenlétüket a part közelében.

Egy bozótos mastixfacserjésben került sor az első baltacsapásra, valamivel odébb, a vízesés fölött, Cyrus Smith pedig iránytűvel a kezében mutatta, merre menjenek.

Az erdő arrafelé javarészt olyan fákból állt, amilyeneket a telepesek már a tó és a Kilátó-fennsík környékén is sokat láttak. Deodarák, vagyis himalájai cédrusok, douglasfenyők, kazuárfák, gumifák, eukaliptuszok, sárkányfák, mályvaféle hibiszkuszok, cédrusok burjánzottak itt egymás hegyén-hátán, meglehetősen satnya növésűek, mert a kusza sűrűségben csak csökevényesen fejlődhettek. A telepesek tehát csak lassan juthattak előre, mert üggyel-bajjal, lépésről lépésre kellett utat törniök; a mérnök úgy számította, hogy ebben az irányban haladva, valahol távolabb keresztezniök kell a Vörös-patak folyását.

A telepesek útjuk során számos szelíd ívű lankán ereszkedtek alá, ezek az enyhe lejtők formálták ki az egész tájék hegyrajzi arculatát; máskülönben igen száraz talajon lépkedtek, jóllehet a buja növényzet a föld felszíne alatt futó vízérhálózat vagy patak közelségét sejtette. Pedig Cyrus Smith úgy emlékezett, hogy Franklin-hegyi kirándulásuk alkalmával a Vörös-patakon és a Hála-folyón kívül semmiféle más folyóvizet nem látott a szigeten.

Gyalogútjuk első óráiban a telepesek újabb és újabb majomfalkákkal találkoztak; az értelmes jószágok mély megrökönyödéssel fogadták a jövevényeket, az emberek látványa nyilvánvalóan újdonságot jelentett számukra. Gedeon Spilett évődve kérdezte társait, vajon nem tekintik-e őket is afféle elfajzott, elkorcsosult testvéreiknek ezek az ügyes és erős négykezűek... Mert az igazat megvallva, az egyszerű gyalogjárók nemigen büszkélkedhettek a fürge, mozgékony majmok előtt, hiszen úgyszólván minden lépésüket bozótok, indanyalábok akadályozták, és farönkök gátolták, a virgonc jószágok viszontságról ágra szökelltek, és a szó szoros értelmében nem ismertek semmiféle akadályt. Szinte nyüzsögtek a lombok közt, szerencsére azonban egyikük sem mutatott semmilyen ellenséges indulatot.

A telepesek egy-két vaddisznót is láttak, aztán néhány agutit, kengurut és más rágcsálót meg két-három kulát; Pencroff szíves örömest megeresztett volna néhány golyót.

- Ám sajna, még érvényben van a vadászati tilalom! - sóhajtotta. - Játsszatok, ugrándozzatok csak nyugodtan, barátocskáim! Majd visszajövet lesz hozzátok egy-két szavam!...

A telepesek nyílegyenest délnyugatnak tartottak, útjukat azonban reggel fél tíz tájban egyszerre csak ismeretlen folyó zárta el, harminc-negyven láb széles, lejtős medrű, gyors futású folyó, számtalan sziklataréjon meg-megtörő áradata haragos morajjal száguldott nyugat felé. Mély volt, ugyan és tiszta vizű, de teljességgel hajózhatatlan.

- Most aztán elakadtunk! - kiáltott föl Nab.

- Dehogyis - felelte Harbert -, ez csak amolyan patak, egykettőre átúszunk rajta.

- Minek? - kérdezte Cyrus Smith. - Hiszen bizonyos, hogy ez a patak a tengerbe ömlik. Maradjunk csak itt, a bal parton, és kövessük a folyását: igencsak meglepődnék, ha nem vezetne nyílegyenest a tengerpartra. Gyerünk!

- Egy pillanatra, barátaim! - szólt az újságíró. - Hát a patak nevével mi lesz? Egészítsük csak ki a térképünket...

- Helyes! - rikkantotta Pencroff.

A mérnök Harberthez fordult.

- Adj nevet a pataknak, fiacskám - biztatta.

- Ne várjuk-e meg inkább, amíg végig megismerjük, egészen a torkolatáig? - kérdezte Harbert.

- Igazad van, várjunk - felelte Cyrus Smith. - Akkor hát ne ácsorogtunk, hanem induljunk el a partján.

- Csak még egy pillanatra! - szólt Pencroff.

- Mi az? - kérdezte az újságíró.

- Ha vadászni tilos is, úgy vélem, halászni csak szabad - somolygott a tengerész.

- Nincs vesztegetni való időnk - felelte a mérnök.

- Ó, öt perc az egész - magyarázkodott Pencroff buzgón. - Öt perc nem sok, annyit kérek csupán, ebédünk érdekében!

Azzal lehasalt a partra, és kezét mélyen a surrogó vízbe mártotta; a szikla közt csak úgy hemzsegtek a rákok, Pencroff pillanatok alatt tucatnyit kifogott közülük.

- Ez aztán a finom falat! - lelkendezett Nab, és a tengerész segítségére sietett.

- Hiszen mondom én, minden van ezen a szigeten - dünnyögte Pencroff, és mély sóhajjal hozzátette: -, csak éppen dohány nincsen...

Öt perc sem telt belé, és a tengerész csodálatos fogást csinált. Egész zsákra valót szedett össze a folyóban nyüzsgő, kobaltkék páncélú crustaceák, vagyis héjas állatok közül, amelyek ollóján apró, éles fogak meredeztek.

A telepesek folytatták útjukat; amióta az új folyó partját követték, könnyebben és gyorsabban jutottak előre. A partokon máskülönben sehol nem bukkantak emberi lábnyomokra. Időről időre viszont jókora állati mancsnyomokat láttak azokon a csapákon, a amelyeken az állatok inni jártak a folyóra, mást azonban semmit; az a szopós malac tehát a Vadnyugat-vadonnak nem ezen a részén kapta sonkájába azt a sörétet, amely Pencroffnak csaknem egy zápfogába került.

Tekintetbe véve azonban azt, hogy a folyócska milyen sebesen rohan a tenger felé, Cyrus Smith hajlott arra a föltevésre, hogy ő és társai jóval messzebb járnak a nyugati parttól, mint eredetileg gondolták. A dagály ideje ugyanis már elérkezett, a tenger szintje javában emelkedik lenn a partfövényen, és ha a torkolat nem volna távolabb néhány mérföldnél, akkor a dagálynak vissza kellene fordítania a patak folyásirányát is. Mármost ez a hatás egyáltalán nem észlelhető az új folyó futásán, a víztömeg áramlása a meder természetes lejtését követi. A mérnököt nagyon meghökkentette ez, és egyre gyakrabban pillantott az iránytűre, hogy meggyőződjék róla, nem térítette-e vissza őket a Vadnyugat-vadon belsejébe a folyó valamelyik kanyarulata.

A patak eközben lassacskán kiszélesült, és a vize sem örvénylett már olyan robajosan, mint az imént. Jobb és bal felén egyaránt olyan sűrűn sorakoztak a fák, hogy a telepesek tekintete át sem hatolt lombjuk szövevényén; az erdőség azonban ezen a tájon teljesen kihalt volt, mert Top egyetlenegyszer sem csaholt, márpedig az értelmes állat kétségkívül nyomban jelezte volna, ha bármilyen idegen lény ólálkodnék a folyó közelében.

Harbert kissé előresietett, de fél tizenegykor - Cyrus Smith nagy meglepetésére - hirtelen megtorpant és fölkiáltott.

- A tenger!

Néhány pillanattal később a telepesek valamennyien az erdő szélén álltak, szemük előtt pedig kibontakozott a sziget nyugati tengerszegélye.

De milyen más part ez, mint a sziget keleti pereme, amelyre a véletlen először vetette a léghajó utasait! Nem látszott itt sem gránitfal, sem széles sziklazátony, de még part menti fövénysáv sem. Itt maga az erdőszél volt a tengerpart, legszélső fatörzsein tört meg a hullámverés, és a lekonyuló ágak beletúrtak a habokba. Olyasféle homokpart, amilyet a természet többnyire kialakít, itt nem húzódott, nem terült el széles fövénysáv, nem formáltak szeszélyes csoportozatokat a sziklák, csupán ez a világszép fákból álló, csodálatos erdősövény szegte a sziget szélét. A meder pereme olyan magasra meredt, hogy a dagály még tetőzéskor sem csaphatott át rajta, gránittalapzatú, dús televényföldjében pedig szemlátomást ugyanolyan szilárdan gyökereztek a tüneményes faóriások, akár beljebb, a sziget szívében.

A telepesek apró öblöcske sarló alakú hajlatában bukkantak ki a törzsek közül; ebbe a jelentéktelen kis öbölbe - két-három halászbárka is alig fért volna el benne - torkollott bele az új folyócska; de különös módon a patak vize nem afféle szelíd lejtőn ömlött a tengerbe, hanem több mint negyvenlábnyi magasságból zuhogott alá, s ezzel magyarázatot nyert, miért nem érződött meg a dagály a patakvíz folyásán. A patak szintjét a Csendes-óceán legmagasabban tetőző dagálya sem érhette el, a patakmeder olyan volt, mint valamilyen vízrekesztő zsilip: a víz amolyan duzzasztógátfélén bukott át a tengerbe, és kétségkívül évmillióknak kell még eltelniök, amíg az áramlat igazi, hajózható torkolattá marja ki ezt a gránitból való zsilipfeneket. Harbert most már elkeresztelhette az új patakot; a Zuhatag-patak nevet ajánlotta, és javaslatát egyhangúlag elfogadták.

Az erdős partszegély a vízeséstől északra mintegy kétmérföldnyi távolságra terjedt; azon túl gyérebben nőttek a fák, és csaknem egyenes, észak-déli irányt követve, igen festői magaslatok rajzolódtak ki a tenger közelében. Átellenben, a Zuhatag-pataktól délre, egészen a Csúszómászó-fokig viszont egészen más képet mutatott a tájék, amarra csak merő erdőség zsúfolódott, csodálatos, egyenes szálfák meg girbegurba törzsek, némelyiknek már a gyökérzetét áztatták a messzire kiöntő tengerfodrok. Mármost a telepeseknek ezen a parton kellett folytatniok földerítő útjukat, vagyis a Kígyó-félszigeten, mert arrafelé még csak elrejtőzhetett valaki, ellenben a part északi felén a hajótörött, bárki lett légyen is, aligha találhatott menedéket.

Szép, derült idő volt, és egy magas sziklaszirtről - amelyen Nab és Pencroff megterített ebédre - széles kilátás nyílt mindenfelé. A tökéletesen tiszta láthatáron sehol nem fehérlett vitorla a tenger színén. A parton, ameddig a szem ellátott, sehol nem sötétlett hajó, de még hajóroncs sem. A mérnök azonban úgy vélekedett, hogy ameddig a Kígyó-félsziget legvégső csücskéig át nem kutatták a partot, addig nem lehetnek bizonyosak a dolgukban.

Az ebéddel gyorsan végeztek, és déli fél tizenkettőkor Cyrus Smith jelt adott az indulásra. A telepesek ezúttal sem sziklahátak gerincén, sem fövénysávon nem haladhattak; a part irányát követve, az erdő sűrűjében kellett továbbgyalogolniok.

A Zuhatag-patak torkolata mintegy tizenkét mérföldnyire esett a Csúszómászó-foktól. Járható fövénycsíkon a telepesek négy óra alatt minden sietség nélkül megtették volna ezt a távolságot; ezúttal azonban kétszer ennyi időbe telt, amíg céljukhoz értek, mert unos-untalan meg kellett állniok, kerülgették a fákat, keresztülvagdalkoztak bozótokon, liánfonadékokon, úgyhogy ez az óriási vargabetű roppantul meghosszabbította útjukat.

Végigjárták a partot, de végezetül semmi sem tanúskodott arról, hogy valamikor itt hajótörés történt volna. Az persze megeshetett - amint Gedeon Spilett szóvá is tette -, hogy a víz időközben ismét nyílt tengerre sodorta a roncsot; ezért hát abból a puszta tényből, hogy a parton nem leltek semmiféle nyomot, még nem következtethetnek arra, hogy a vihar egyáltalán nem vetett hajót a Lincoln-szigetre.

Az újságíró okosan érvelt, meg aztán az ólomsörét is azt bizonyította, hogy valaki három hónapon belül puskát sütött el a szigeten.

Már öt órára járt az idő, de a telepesek még mindig kétmérföldnyire bandukoltak a Kígyó-félsziget csúcsától. Nyilvánvaló, hogy Cyrus Smith és társai a Csúszómászó-fokról nem érhetnek vissza naplemente előtt a Hála-folyó forrásánál levő táborukba. Ezért hát a félszigeten kell éjszakázniok. Útravalójuk még nem fogyott ki, szerencséjükre is, mert az erdő szegélyén, amely végeredményben mégiscsak tengerpart volt, négylábú vadnak nyoma sem látszott. Szárnyas viszont annál több csapongott; csak úgy nyüzsgött mindenfelé a sok fénymadár, kuruku, tragopán, fajdkakas, papagáj, kakadu, fácán, galamb és száz meg száz másféle madár. Nem akadt fa fészek nélkül, és nem láttak fészket, amelyből ne hallatszott volna szárnycsattogás!

Este hét óra tájt a halálosan fáradt telepesek megérkeztek a furcsa, csigavonal alakú Kígyó-félszigetre. Itt vége szakadt az erdőnek, és a partvidék déli része az ismert képet öltötte föl sziklatorlaszaival, szirtjeivel, kavicsos szegélyével. Könnyen megtörténhetett, hogy valamilyen kormányát vesztett hajó a szigetnek éppen ezen a szakaszán futott zátonyra; az éjszaka azonban csakhamar leszállt, és a telepeseknek másnapra kellett halasztaniok a további kutatást.

Pencroff és Harbert táborozásra alkalmas helyet keresett. A Vadnyugat-vadon utolsó nyúlványai itt szakadtak meg, a Csúszómászó-fokon, s a fák közt a fiú sűrű bambuszcsoportokat pillantott meg.

- Jaj de jó! - kiáltott föl. - Ez aztán értékes fölfedezés!...

- Értékes? - álmélkodott Pencroff.

- Semmi kétség - felelte Harbert. - De hát azt el sem mondom neked, Pencroff, hogy a bambusz keskeny szalagokra hasított héja kosárfonásra szolgál; azt sem, hogy a megőrölt, vízben áztatott bambusznádból Kínában papirost gyártanak; sem azt, hogy bot, sétapálca, pipaszár, vízvezetékcső készül belőle, szárvastagság szerint; azt sem teszem szóvá, hogy a vastagabb bambusztörzs építőanyagnak is kitűnő, mert könnyű, tartós, és nem őrlik meg a férgek. Sőt még azt sem közlöm veled, hogy ha az ember kettéfűrészeli a bambusznád csomóját, és a benne levő harántlemez egyik felét meghagyja talpazatnak, akkor olyan alkalmatos, kézhez álló kancsóféleséghez jut, amilyen főként Kínában használatos. Nem, mindezt hiába is említeném, hiszen téged mindez éppenséggel nem érdekel. Viszont...

- Viszont...?

- Viszont azt válaszolom, hogy: ha nem tudnád, Kínában úgy eszik a bambuszt, akár minálunk a spárgát.

- Harminc láb magas spárga! - hüledezett a tengerész. - És jó étel?

- Kitűnő - felelte Harbert. - Csakhogy nem éppen a harminc láb magas szárakat eszik, hanem a fiatal hajtásokat.

- Remek, fiam, remek! - örvendezett Pencroff.

- És hozzátehetem, hogy a zsenge bambusz szárának ecetben pácolt bele ízletes fűszer.

- Még remekebb, Harbert!

- Végül pedig elárulhatom, hogy a bambusz boga cukros levet izzad, és abból nagyon kellemes ital készül.

- Ez minden? - kérdezte a tengerész.

- Ez minden!

- Pipába nem jó véletlenül?

- Sajnos, abba nem, szegény barátom!

Harbertnek és Pencroffnak nem kellett sokáig keresgélniök, hamarosan megtalálták az éji szállásnak alkalmas helyet. A szél korbácsolta délnyugati hullámok gyakorta verdesték a part menti sziklákat, ezért sok rés nyílt bennük; olyan üreg is nem egy akadt, amelyben a telepesek meghúzódhattak éjszakára, hogy ne csapja őket a hűvös levegő. A tengerész és Harbert már éppen arra készültek, hogy behatolnak az egyik üregbe, de hátrahőköltek, mert vérfagyasztó bömbölés tört ki belőle.

- Vissza! - kiáltotta Pencroff. - A mi puskánkban csak sörét van, márpedig az az állat, amelyik ilyen szépen ordít, a sörétet csak annyiba venné, mintha sót hintenénk a farkára!

A tengerész megragadta Harbert karját, és visszarántotta a sziklák közül; épp jókor, mert egy pillanattal később jól, megtermett vadállat jelent meg a barlang nyílásában.

Jaguár volt, legalább akkora, mint ázsiai rokonai: orrától a farka tövéig több mint öt láb hosszúságú. Rőtes bundáját, ellentétben hasa fehér szőrzetével, több sor nagy, fekete petty tarkította. Harbert tüstént fölismerte benne a tigris vérengző vetélytársát: a jaguár sokkal félelmetesebb, mint rokona, az ezüst oroszlánnak is nevezett kuguár, az legföljebb a farkas vetélytársa lehet.

A jaguár szőrét borzolva előbbre lépett, és tűzben égő szemmel nézett körül; nyilván sohasem látott még embert.

Ebben a pillanatban Gedeon Spilett megkerülte a magas sziklákat, Harbert pedig abban a hitben, hogy az újságíró nem vette észre a jaguárt, elébe futott; a kiváló vadász azonban csak intett, és folytatta útját. Nem ez volt az első jaguár életében; tízlépésnyire megközelítette a fenevadat, aztán puskáját ráirányítva megállt, egyetlen izma sem rezzent.

A jaguár most őellene fordult, és nekirontott, de abban a pillanatban, amikor reá akarta vetni magát, golyó találta a két szeme közt, és holtan rogyott össze.

Harbert és Pencroff a jaguárhoz rohant. Nab és Cyrus Smith is odaszaladt. Percekig bámulták a földön elnyúlt, hatalmas bestiát; aztán elhatározták, hogy pompás bundáját dísznek akasztják a Gránitpalota nagytermének a falára.

- Ó, Spilett úr! - kiáltott föl Harbert érthető lelkesedéssel. - Mennyire csodálom önt, és mennyire irigylem!

- Nincs miért, fiacskám - felelte az újságíró -, te is ezt tetted volna az én helyemben.

- Én? Ilyen hidegvérűen?...

- Képzeld, Harbert, hogy nem jaguárra lősz, hanem nyúlra, akkor mindjárt olyan nyugodtan célzol majd rá, mint annak a rendje!

- Hát, ami azt illeti - jegyezte meg Pencroff -, ez a jaguár már a nyúlnál is ártalmatlanabb...

- Most pedig, barátaim - mondta Gedeon Spilett -, ha már a jaguár volt szíves önszántából kiköltözni a lakásából, nem látom be, miért ne foglalhatnánk el ezt a barlangot éjszakára...

- Talán más jaguár is lakik benne, és később hazajön! - vetette ellen Pencroff.

- Elég, ha tüzet gyújtunk az üreg bejáratánál - felelte az újságíró -, akkor semmiféle állat nem meri átlépni a küszöböt.

- Nosza rajta, gyerünk a jaguárpalotába! - kiáltott a tengerész, és magával vonszolva a jaguár tetemét, elindult.

A telepesek követték őt az elhagyott barlang felé, ott pedig a menedék előtt Nab megnyúzta a jaguárt, társai pedig eközben nagy halom száraz rőzsét hordtak a bejárathoz, találtak bőséggel az erdőn.

Cyrus Smith azonban, aki szintén fölfedezte a bambuszcsoportot, odament, levágott néhány szárat, és darabjait a tüzelő közé szórta.

Amikor mindezzel elkészültek, nagy nehezen letelepedtek a barlang földjén szanaszét heverő lerágott csontok közt; fegyvereiket mindenesetre megtöltötték, hogy váratlan támadás ne érje őket készületlenül; aztán megvacsoráztak, majd amikor elérkezett a lefekvés ideje, meggyújtották a barlang szájánál fölhalmozott rőzsét.

Hirtelen valóságos sortűz reszkettette meg a levegőt! A bambuszdarabkákat elérte a láng, azok durrogtak úgy, mint a tűzijáték röppentyűi. Ez a zenebona önmagában is elegendőnek bizonyult, hogy a legbátrabb ragadozókat is elriassza a barlang tájékáról. A durrogtatásnak ez a módja nem a mérnök találmánya volt, Marco Polo^[72] szerint a tatárok évszázadok óta így tartják távol táborhelyeiktől Közép-Ázsia félelmetes vadállatait.

Cyrus Smith és társai úgy aludtak a barlangban, amelyet a jaguár oly udvariasan átengedett nekik, akár igaz lelkiismeretű mormoták.

A napkelte azonban már valamennyiüket a parton érte, a félsziget csúcsán, tekintetük a messzeséget fürkészte, a láthatár kerülete kétharmad részben kitárult előttük. A mérnök azonban ezúttal is csak azt állapíthatta meg, hogy sem vitorla, sem hajóroncs nem látszik a tengeren, és távcsővel sem látott többet, mint szabad szemmel: semmi gyanús nincsen se közel, se távol.

Hasonlóképpen semmi föltűnő nem ötlött szemébe a parton sem, legalábbis a földnyelv hárommérföldes, egyenes vonalú déli szegélyén; azon túl azonban sarló alakú bemélyedés takarta el a fövénysávot, úgyhogy a magas sziklák mögött rejtőzködő Karom-fok nem is látszott a Csúszómászó-fok csúcsáról.

Most már csak a sziget déli partvidékét kellett fölkutatniok. Mármost vajon nekivágjanak-e tüstént a fölfedező útnak, és szánják-e reá az egész november 2-át?

Ez az ötlet nem egyezett az eredeti tervvel. Hiszen amikor a pirogot a Hála-folyó forrásánál hagyták, abban állapodtak meg, hogy csak a nyugati partot járják végig, aztán visszamennek, csónakba szállnak, és vízi úton térnek vissza a Gránitpalotába. Cyrus Smith akkor még azt hitte, a nyugati tengermellékén menedéket találhat akár egy végveszedelemben levő gőzös, akár egy menetrendszerű útját járó vitorlás is; mihelyt azonban rájött, hogy ez a partszakasz semmiféle kikötési lehetőséget nem kínál, belátta: a sziget déli fertályán kell keresnie azt, amit nem talált meg a nyugati szegélyen.

Gedeon Spilett azt javasolta: folytassák a fölfedező utat, és állapítsák meg egyszer már végérvényesen, történt-e valóban hajótörés a sziget körüli vizeken; majd megkérdezte, milyen távolságra lehet a Karom-fok a félsziget csúcsától.

- Körülbelül harmincmérföldnyire - felelte a mérnök -, ha számításba vesszük a partvonal kanyargását is.

- Harmincmérföldnyire! - kiáltott föl Gedeon Spilett. - Hiszen az egész napi kemény gyaloglást jelent! Én azonban azt hiszem, nekünk a déli parton kell hazatérnünk a Gránitpalotába.

- Csakhogy még a Karom-foktál is legalább tízmérföldes útra kell számítanunk a Gránitpalotáig! - jegyezte meg Harbert.

- Számítsunk összesen negyven mérföldet - mondta az újságíró -, és vágjunk neki habozás nélkül. Legalább azt az ismeretlen partvidéket is szemügyre vehetjük, és nem kell majd újabb fölfedező útra indulnunk a kedvéért.

- Igaza van! - mondta Pencroff. - De hát mi lesz a piroggal?

- Ha a pirog egy napig őrizetlenül maradhatott a Hála-folyó forrásánál - válaszolta Gedeon Spilett -, akkor két napig még meglehet magában. Semmi okunk azt állítani, hogy a szigeten hemzsegnek a tolvajok!

- Ámbátor, ha a teknősbéka esetére gondolok - jegyezte meg a tengerész -, akkor nincs túl nagy bizalmam a sziget erkölcseit illetőleg...

- A teknősbéka! A teknősbéka! - legyintett az újságíró. - Hát nem állapítottuk meg, hogy a tenger fordította vissza a talpára?

- Ki tudja? - mormogta a mérnök.

- Csakhogy... - kezdte Nab.

Mondani akart valamit, mert már szólásra nyitotta száját, de aztán elhallgatott.

- Mit akartál mondani, Nab? - kérdezte tőle a mérnök.

- Azt, hogy ha a parton kerüljük meg a Karom-fokot - felelte Nab -, akkor utunkat szegi a...

- A Hála-folyó! - kiáltott föl Harbert. - Valóban! Pedig sem hidunk, sem csónakunk nincs az átkeléshez!

- Annyi baj legyen, Cyrus úr - mondta Pencroff -, néhány úszó fatörzs segítségével gyerekjáték lesz átjutni a folyón!

- Remélhetőleg - hagyta rá Gedeon Spilett -, de azért ugyancsak hasznos lenne végre minél előbb hidat építeni reája, hogy könnyebben megközelíthessük a Vadnyugat-vadont.

- Hidat? - kiáltotta Pencroff. - Miért ne? Cyrus úr nem mérnök-e talán? Bízza csak reá, majd csinál ő nekünk hidat, ha hídra lesz szükségünk. Én azonban fejemet teszem rá, hogy ma este valamennyiüket átszállítom a Hála-folyó túloldalára, és még a ruhájuk csücske sem nedvesedik át! Van még egynapi élelmünk, és ez a legfontosabb; máskülönben pedig itt talán még vadban sem lesz olyan hiány, mint a tegnapi vidéken. Gyerünk!

Az újságíró javaslatát csak a tengerész pártolta ilyen élénken, de azért a többiek is elfogadták, mivel mindannyian szívesen eloszlatták volna már valamennyi kétségüket, márpedig ha a Karom-fok érintésével térnek haza, ez azt jelenti, hogy nagyjából végigcserkészték a szigetet. Tehát egyetlen veszteni való órájuk sem volt, hiszen negyven mérföld egynapi járóútnak éppen nem csekélység, arra pedig már semmiképpen sem számíthattak, hogy még sötétedés előtt érnének haza a Gránitpalotába.

Hajnali hat órakor a kis csoport fölkerekedett. Arra is gondolniok kellett, hogy útközben valamilyen kétlábú vagy négylábú ellenséggel találkozhatnak, ezért puskáikat golyóra töltötték, Topot pedig arra biztatták, fusson előre, és fürkéssze végig az erdő szegélyét.

A félsziget nyúlványától kezdődően a part jókora körívet írt le, s a telepesek gyorsan végiggyalogoltak ezen a mintegy ötmérföldes szakaszon, ahol a legaprólékosabb vizsgálódással sem fedezték föl sem régebbi, sem újabb partraszállás jelét: hajóroncsot, elhagyott táborhelyet, kioltott tábortűz maradványát vagy emberi lábnyomot.

Miután elérkeztek a kanyarulatot lezáró kiszögelléshez, attól fogva északkeletnek tartott a part, a Washington-öböl felé, s erről a pontról tekintetük végigsuhanhatott a sziget déli tengerszegélyének teljes terjedelmén. A part, mintegy huszonöt mérföldnyi távolságban, a Karom-fokban végződött, amely maga csupán elmosódottan rajzolódott ki a hajnali ködben, valamilyen tükröződési tünemény a levegőbe emelte, mintha a föld és a víz közt lebegne a magasban. A telepesek tartózkodási helyétől a hatalmas öböl mélye felé vonuló part előterét széles, sima, egyenletes fövénysáv képezte, amelyet fák füzére keretezett; hátrébb azonban igencsak szabálytalanná változott, és hegyes földnyelveket öltögetett a tengerbe; még távolabb végül fekete szirtek torlódtak rajta festői rendetlenségben egészen a Karom-fokig.

Ekként bontakozott ki hát a sziget e részének a képe, amelyet a fölfedezők ekkor láttak első ízben; egy percre megálltak, és röpke pillantást vetettek a tájra.

- Ha itt fut zátonyra egy hajó - mondta Pencroff -, akkor menthetetlenül elpusztul. Mélyen a tengerbe nyúló homokpadok, azon túl pedig sziklazátonyok! Komisz partvidék!

- Persze, azért itt is megmaradt volna valami abból a ronccsá tört hajóból! - jegyezte meg az újságíró.

- Legföljebb a sziklapadon heverhetne néhány fadarab - felelte a tengerész -, a fövényen nem maradhatott semmi sem.

- Vajon miért?

- Mert a homok a sziklánál is veszedelmesebb ellensége a hajóknak, mindent elnyel, amit csak odavet a tenger: néhány nap elegendő, hogy egy több száz tonnás hajó teste teljesen a mélyébe süppedjen.

- Akkor hát az sem volna meglepő, Pencroff, ha egy megfeneklett hajó éppen ezeken a homokzátonyokon veszett volna el nyomtalanul? - kérdezte a mérnök.

- Bizony nem, Smith úr: az idő múlása vagy a vihar minden nyomot elmoshatott. Az azonban mégis különös volna, ha legalább az árbocok roncsait, ezeket a hosszú fenyőszálakat nem vetette volna partra a víz, valahol ott, ahol már nem csapkodják őket a hullámok.

- Akkor hát keressünk tovább -, felelte Cyrus Smith.

Délután egy órára a telepesek elértek a Washington-öböl legmélyebb hajlatához, reggel óta tehát kereken húsz mérföldet gyalogoltak.

Pihenőt tartottak, hogy megebédeljenek.

Onnan kezdve egyre szabálytalanabbá rögösödött a part talaja, a homokpadokkal párhuzamosan szeszélyesen csipkézett, hosszú szirtsor borította; a tenger szintje pillanatnyilag nem emelkedett: a dagály elérte tetőfokát, de az apály még nem indult meg. Látszott azonban, hogy amint a tenger felszíne süllyedni kezd, a sziklák szárazra kerülnek: könnyű hullámrezgések futottak a víz hátán, és a szirtek csúcsán megtörve, hosszú, tajtékos fodrokká alakultak. Ettől a ponttól egészen a Karom-fokig a keskeny fövénycsík az erdő és a part menti sziklazátonyok sora közé szorult.

A gyaloglás ezért egyre nehezebbé vált, mert a parton töméntelen sok sziklamorzsalék hevert. A gránitfal is egyre magasabbra emelkedett; lentről föltekintve a sziklafalat koronázó fáknak csak a csúcsuk látszott, zöld lombjukat még csak szellő sem rezzentette.

Félórás pihenő után a telepesek folytatták útjukat, és tekintetük újra meg újra végigpásztázta a sziklazátonyokat és a fövényes partot. Pencroff és Nab még a szirtek közé is bemerészkedtek, valahányszor valami fölkeltette a figyelmüket. Ám minden egyes esetben kiderült, hogy nem valamilyen roncsot láttak, hanem csak a sziklák különös alakja tévesztette meg őket. Annyi haszonnal mindenesetre jártak ezek a kitérők, hogy megállapították: a partot valósággal ellepik az ehető csigák; az új csigatelepet azonban addig nem lehet kellően kiaknázni, amíg megfelelő összeköttetést nem teremtenek a Hála-folyó két partja közt, és nem tökéletesítik szállítóeszközeiket.

Az egész partvidéken nem találtak tehát semmi olyasmit, ami kapcsolatban lett volna a föltételezett hajótöréssel, márpedig ha ilyesmi csakugyan történt a környéken, akkor valamilyen jellegzetesebb tárgy, a hajó törzse vagy legalább néminemű roncsdarab mégiscsak szemükbe ötlött volna valahol a part mentén, akárcsak az a láda, amelyet innen húszmérföldnyire vetett fövényre a hullám. De semmit sem láttak.

Három óra tájban Cyrus Smith és társai szűk, igen zárt öbölhöz érkeztek; semmiféle folyóvíz nem torkollott bele. Valóságos kis természetes kikötőként bújt meg a parton, a nyílt tenger felől teljesen láthatatlanul; keskeny bejáró vezetett hozzá a sziklák közt.

A kis öböl mélyén heves vulkáni megrázkódtatás szakította le hajdanában a szirtek peremfüzérét; a lankásan lejtő falú nyiladék egészen a sziklafal felső szegélyéig vezetett, a fennsík pedig alig tízmérföldnyire lehetett a Karom-foktól, tehát a Kilátó-fennsíktól légvonalban mintegy négymérföldnyi távolság választotta el.

Gedeon Spilett azt ajánlotta társainak, pihenjenek meg ezen a helyen. Javaslatát valamennyien elfogadták, mert a gyaloglástól farkasétvágyuk támadt; igaz ugyan, hogy még nem érkezett el az étkezés ideje, de azért senki sem utasított vissza egy-egy darab vadhúst. Úgy gondolták, hogy ha jól meguzsonnáznak, ráérnek elkölteni a vacsorájukat hazaérkezésük után, a Gránitpalotában.

Nab előhúzta tarisznyájából az útravalót, a fölfedezők letelepedtek egy tündérszép tengerifenyő-csoport tövében, és néhány perc múlva valamennyien jóízűen falatoztak.

A sziklafennsík ötven-hatvan lábnyi magasan emelkedett a tenger színe fölé. A szemhatár tehát eléggé tágasan terült el, és a telepesek pillantása a szirteken túl elkalandozhatott egészen az Unió-öbölig. Nem látszott el idáig azonban sem a kis sziget, sem a Kilátó-fennsík; nem is látszhatott, mert a domborzati viszonyok és a lombos erdők hatalmas függönyként födték el az északi horizontot.

Szükségtelen megjegyeznünk, hogy hajót erről a helyről sem láttak a kutatók, pedig roppant tengerfelület tárult föl előttük, és a mérnök távcsöve szinte pontról pontra végigvizsgálta az egybeolvadó égbolt és tenger körívű pántját.

Hasonlóképpen üresen tátongott a part eddig föl nem kutatott szakasza: azt is gondosan végigpásztázta a távcső a fövényparttól a sziklazátonyokig, de a műszer látóterében nem mutatkozott semmiféle hajóroncs.

- Most már igazán véleményt alkothatunk a helyzetről - jelentette ki Gedeon Spilett. - Bele kell nyugodnunk abba, hogy senki sem akarja elvitatni tőlünk a Lincoln-sziget birtokát.

- De hát a sörét! - szólt közbe Harbert. - Az mégsem képzelődés!

- De nem ám, hogy az ördög vigye el! - fortyant föl Pencroff, mert eszébe jutott a kicsorbult zápfoga.

- Hát akkor milyen következtetésre jutunk? - kérdezte az újságíró...

- Csak egy következtetés lehetséges - válaszolta a mérnök -, az utóbbi három hónap során, akár kényszerűségből, akár jószántából, hajó kötött ki a szigeten...

- És aztán nyomtalanul elnyelte a föld? - kiáltott föl az újságíró. - Hogyan gondolhat ilyesmit, Cyrus?

- Nem, kedves Spilett, egyvalamit ne felejtsen el: ember járt a szigeten, ez bizonyos; de nem kevésbé bizonyos az is, hogy azóta eltávozott innen.

- Tehát, ha jól értem, Cyrus úr - vágott közbe Harbert -, úgy véli, hogy az idegen időközben elhajózott innen...

- Nyilvánvalóan...

- Mi pedig elszalasztottuk azt a tán soha vissza nem térő alkalmat, hogy visszajussunk hazánkba? - kérdezte Nab.

- Attól tartok, így történt.

- No, hát ha az alkalom elszaladt, szaladjunk mi is! - rikkantotta Pencroff, mert már hazakívánkozott a Gránitpalotába.

Ám amint szedelőzködni kezdett, hirtelen fölfigyelt Top ugatására: a kutya - szájában sáros vászoncafattal - lelkendezve rohant elő az erdőből.

Nab kitépte a rongyot a kutya fogai közül. Nem vászon volt, hanem erős selyemdarab.

Top folyvást csaholt, és hol előreszökellt, hol meg vissza, mintha gazdáját hívná a rengetegbe.

- Úgy látszik, van ott valami, ami magyarázatát adja annak az ólomsörétnek! - kiáltotta Pencroff.

- Hajótörött! - vágta rá Harbert.

- Talán sebesült! - vélekedett Nab.

- Vagy halott! - mondta az újságíró.

Mindnyájan a kutya nyomába eredtek az erdő szegélyét alkotó, hatalmas fenyőfák közt. Cyrus Smith és társai minden eshetőséggel számolva, lövésre készen tartották fegyverüket.

Igencsak mélyen kellett behatolniok a rengetegbe; nagy csodálkozásukra azonban ott sem találtak emberi lábnyomot. A bozót és a töméntelen indanyaláb érintetlennek látszott, annyira, hogy a telepeseknek éppúgy baltával kellett utat vágniok maguknak, akár a vadon legmélyebb sűrűjében. Bizony, nehezen föltételezhették, hogy emberi lény járt volna erre, Top mégis izgatottan szaladgált föl s alá, de nem vaktában, hanem mintha határozott célt követne.

Hét vagy nyolc percnyi járás után a kutya hirtelen megállt. A telepesek tisztásfélére érkeztek, amelyet roppant fák kerítettek; körülnéztek, de nem láttak semmit sem a bozótban, sem a fatörzsek közt.

- Mi van itt, Top? - kérdezte Cyrus Smith.

A kutya még hangosabb csaholásba fogott, és egy óriási fenyőfa tövéhez ugrott.

Pencroff egyszer csak fölkiáltott:

- Hopp! Megvan!

- Micsoda? - kérdezte Gedeon Spilett. - A roncs! Mi eddig a földön és a tengeren kerestük...

- Pedig?

- Pedig a levegőben van!

S a tengerész a fenyőfa sudarára mutatott, amelyen valamilyen fehéres rongy csüngött: ennek egyik földre szakadt foszlányát találta meg Top.

- De hiszen ez nem hajóroncs! - kiáltott föl Gedeon Spilett.

- Már hogyne volna az! - méltatlankodott Pencroff.

- Nem értem! Ez?

- Ez bizony, hajóroncs, mégpedig a mi léghajónké: itt feneklett meg, a fa tetején!

Pencroff ezúttal sem tévedett; a fölfedezés örömére harsány "hurrá!" kiáltást hallatott, aztán így folytatta:

- Ez aztán a jófajta selyem! Évekre kitelik belőle minden fehérneműnk! Most már tudjuk, miből csináljunk zsebkendőt meg inget! No, Spilett úr, ehhez mit szól? Olyan sziget ez, hogy itt még ing is terem a fán!

A Lincoln-szigeti telepeseknek csakugyan szerencséjük volt, hogy a léggömb utolsó magasba szökkenése után éppen a szigetre hullott, s hogy a maradványait sikerült megtalálniok. Ha ugyanis burkát megőrzik ebben a formájában, ahogyan ráleltek, alkalomadtán éppúgy megkísérelhetik légi úton a menekülést, amint annak idején Richmondban tették, ha pedig nincs efféle szándékuk, akkor leoldhatják a léggömböt szigetelő kenceréteget, és számtalan módon hasznosíthatják a sok száz rőfnyi^[73] kitűnő minőségű selymet. Képzelhetjük, hogy Pencroff társai is osztoztak a tengerész örömében.

A burkot biztonságba akarták helyezni, ám ehhez előbb le kellett oldozniok a fáról, és ez nem bizonyult könnyű munkának. Nab, Harbert és a tengerész fölkapaszkodott a fa csúcsára, és minden ügyességükét össze kellett szedniök, hogy az óriási, petyhüdt léggömböt kiszabadíthassák az ágak közül.

Csaknem két óra hosszat elbíbelődtek ezzel, utána azonban nemcsak a burok feküdt a fa tövében, szelepestül, rugóstul, rézszerelvényestül, hanem az egész háló és az a tekintélyes mennyiségű kötél is, amely vele együtt fönnakadt az ágakon. A burok egyébként - nem számítva a vihar során szerzett sérülését - teljesen épségben maradt, csak alsó nyúlványa rongálódott meg.

Ez volt aztán az igazi, égből pottyant szerencse!

- Én amondó vagyok, Cyrus úr - szólt a tengerész -, hogy ha egyszer rászánjuk magunkat a sziget elhagyására, akkor ne léghajón utazzunk! Nincs igazam? A léggömb nem oda megy, ahová az ember jutni akar, mi már tudunk erről egyet s mást!... Higgye el nekem, okosabb, ha jó húsztonnás hajót építünk: ebből a selyemből bízvást kitelik az előtörzsvitorla és az ormányvitorla, ki is szabom, ha megengedi. Ami megmarad belőle, az is elég lesz ruhának...

- Majd meglátjuk, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, majd meglátjuk.

- Addig azonban biztonságba kell helyeznünk ezt a holmit - jegyezte meg Nab.

Valóban, arra gondolni sem lehetett, hogy az egész, tekintélyes súlyú selyem-, kötél- és hálórakományt puszta kézzel szállítsák el a Gránitpalotába, ezt a kincset azonban addig sem szolgáltathatják ki kényre-kedvre az első orkánnak, amíg sikerül alkalmas szállítóeszközről gondoskodniuk. A telepesek együttes erővel lecipelték a léggömb maradványait a partra, ahol eléggé tágas sziklaüreget fedeztek föl, amelynek - kedvező fekvése folytán - sem szél, sem eső, sem hullám nem érte a belsejét.

- Szekrény kell? Tessék: itt a szekrény! - mondta Pencroff. - Mivel azonban ez a bútor nem zárható kulcsra, óvatosságból jó lesz valamivel elfödni a nyílását. Nem annyira kétlábú tolvajoktól tartok, mint inkább a négylábúaktól.

Esti hat órára mindent elraktároztak a sziklaüregbe, majd, miután a kis öbölnek még nem adtak nevet, elkeresztelték, igen találóan, Léggömb-öbölnek; aztán folytatták útjukat a Karom-fok felé. Pencroff és a mérnök a legközelebbi teendőkről beszélgettek. Először is: hidat építenek a Hála-folyón, hogy könnyen járható utat teremtsenek a sziget déli felére; ha ez meglesz, targoncával eljönnek a léggömbért, mert a ladik nem bírná el a terhét; aztán pedig fedélzetes bárkát építenek, és Pencroff kuttervitorlázattal^[74] látja el a hajót, s azon majd körülkerülik a szigetet... s ezeken kívül sok más terv is szóba jött.

Lassanként azonban leszállt az est, és mire a telepesek elérték a Gazdátlan Láda fokát, azt a szirtet, ahol néhány napja az értékes ládát találták, már elsötétült az égbolt. Ám éppúgy, mint egyebütt, ott sem látták semmilyen nyomát a hajótörésnek; ezért hát végül is el kellett fogadniok Cyrus Smith imént megfogalmazott következtetéseit.

A Gazdátlan Láda fokát már csak négy mérföld választotta el a Gránitpalotától, és ezt a csekély utat hamar megtették; ám azért éjfél is elmúlt, mire a telepesek - a torkolatig a tengerparton haladva - elérték a Hála-folyó alsó kiszögellését.

A meder szélessége itt már nyolcvanlábnyira rúgott, úgyhogy fáradságos feladat lett volna úszva átkelni rajta. Pencroff azonban az imént még váltig hetvenkedett, hogy legyűri a nehézségeket: nos, itt az alkalom, szavának állhat.

A telepeseknek be kellett vallaniok, alaposan kimerültek. Az aznapi menetelés szokatlanul hosszúra nyúlt, és a léggömb megtalálása éppenséggel nem adott rá alkalmat, hogy kezüket, lábukat pihentessék. Erősen hazakívánkoztak hát a Gránitpalotába, hogy végre megvacsorázzanak, és nagyot alhassanak; ha a tervezett híd áll már, negyedóra sem kellene a hazajutáshoz.

Igen sötét éjszaka lett. Pencroff nekigyürkőzött, hogy valóra váltsa ígéretét, és valamilyen tutajfélét tákoljon össze az átkeléshez. Kiválasztott két erre a célra alkalmasnak látszó törzset a part közelében, majd Nab is meg ő is baltával nekiesett a fák tövének.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett a folyópart szélén üldögélt; várták, nem kell-e segítség a két favágónak, Harbert pedig kissé távolabb föl s alá téblábolt a parton.

Amint a fiú fölfelé sétált a folyó mentében, egyszer csak megtorpant, majd hanyatt-homlok visszarohant, és a Hála-folyóra mutatva hangosan fölkiáltott:

- Valamit hoz a víz! Mi lehet az?

Pencroff félbehagyta a fadöngetést, odanézett, és mozgó tárgy körvonalait fedezte föl a vakhomályban.

- Csónak! - mondta.

Mindnyájan odafutottak, és nagy ámulatukra csakugyan azt látták, hogy a folyó árja valamilyen vízi járművet sodor magával.

- Hahó, csónakosok! - bömbölte Pencroff torkaszakadtából, mintha most is a tengeren volna; az eszébe sem jutott, hogy ez alkalommal tanácsosabb volna csöndesebben viselkednie.

Semmi válasz. A ladik egyre közeledett, talán tízlépésnyire lehetett, amikor a tengerész fölujjongott:

- De hiszen ez a mi pirogunk! Eltépte kötelét, az áradat pedig idáig sodorta! Épp kapóra jön!

- A mi pirogunk?... - mormolta a mérnök.

Pencroff nem tévedett. Valóban az ő kéregnaszádjuk közeledett; alighanem elszakadt a tartókötele, és gazdátlanul lecsurgott a Hála-folyó forrásától egészen idáig! Gyorsan meg kell hát állítaniok, mielőtt a folyóvíz sebes áramlása magával ragadná a torkolaton túl, a nyílt tengerre; Nab és Pencroff tüstént fölkapott egy-egy hosszú póznát, és ügyesen kihalászták a ladikot.

A pirog a parthoz simult. A mérnök lépett bele elsőnek, megtapogatta a kötél végét, és megállapította, hogy valóban elkopott, nyilván miközben a sziklákhoz dörzsölődött.

- Szó, ami szó - dünnyögte az újságíró, Cyrus Smithhez fordulva -, ez az eset...

- ...kissé furcsa! - fejezte be a mondatot a mérnök.

Akár furcsa, akár nem, annyi bizonyos, hogy a ladik éppen jókor érkezett. Harbert, Nab és Pencroff is beszállt. Ők csöppet sem kételkedtek abban, hogy a kötél a sziklákon kopott-e el. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy a pirog éppen abban a pillanatban bukkant föl a vízen, amikor a telepesek ott álltak a parton, és magukhoz húzhatták: negyedóra múlva ugyanis óhatatlanul kiszalad a tengerre, és egyszer s mindenkorra elvész.

Ha a telepesek hittek volna a tündérmesék jó szellemeiben, most arra kellett volna gondolniok, hogy természetfölötti lény jár-kel a szigeten, és a hajótöröttek szolgálatába állítja varázshatalmát!...

Néhány erős evezőcsapás, és a telepesek a Hála-folyó torkolatához értek. A ladikot a Kémény közelében kivontatták a fövényre, aztán elindultak a Gránitpalota kötélhágcsója felé.

Ám ebben a pillanatban Top hirtelen dühös ugatásban tört ki, Nab pedig, aki az alsó hágcsófokot kereste a sziklafal tövében, ijedten fölkiáltott...

Eltűnt a kötéllétra.

Cyrus Smith szótlanul megállt. Társai a falat tapogatták a sötétben, hátha a szél sodorta arrébb a kötéllétrát; aztán a földön keresgéltek, mert, talán valahogy leoldódott fentről... A hágcsónak azonban végképp nyoma veszett. Megeshetett, hogy egy hirtelen szélroham a fal közepe táján kiugró pihenőre csapta föl - ezt azonban lehetetlenség megállapítani éjnek évadján.

- Ha ez tréfa, akkor nagyon rossz tréfa! - kiáltotta méltatlankodva Pencroff. - Az ember holtfáradtan érkezik haza, és nem találja a lépcsőt, hogy a szobájába jusson! Ezzel akarnak megnevettetni? Nem, ennek a fele sem tréfa!

Nabnek a szava is elállt, csak néhány tagolatlan kiáltás tört elő a torkából.

- Pedig ma szélcsendes napunk volt! - jegyezte meg Harbert.

- Kezdem úgy találni, hogy egyre különösebb dolgok történnek itt a Lincoln-szigeten! - fakadt ki Pencroff.

- Különös dolgok? - kérdezte Gedeon Spilett. - Nem, Pencroff, ennél az esetnél semmi sem egyszerűbb. Amíg nem voltunk itthon, valaki elfoglalta a lakásunkat, és fölhúzta maga után a hágcsót.

- Valaki?! - hördült föl a tengerész. - De hát kicsoda?...

- Az a vadász, aki meglőtte a pekarit - felelte az újságíró. - Az a sörét mindent megmagyaráz.

Pencroff kacskaringósat káromkodott, mert már elhagyta a béketűrés, aztán így zsörtölődött:

- No jó, ha van valaki odafönn, hát fölkurjantok neki! Remélem, lesz benne annyi becsület, hogy válaszoljon.

És mennydörgő hangján nyújtottan elordította magát, a sziklafal pedig robajló visszhanggal felelt a kiáltásra:

- Hahó-ó-ó!

A telepesek füleltek, és úgy rémlett nekik, hogy a gránitpalota magasságából valamilyen ismeretlen eredetű, rikácsoló, csúfondáros nevetésféle hallatszik. Semmi egyéb. Pencroff újra meg újra rákezdett a harsogásra, de hiába.

Ami itt történt, az valóban elképesztette volna a világ legegykedvűbb embereit is, márpedig a telepesek éppenséggel nem lehettek egykedvűek. Helyzetükben minden váratlan fordulat súlyos következményekkel járhatott, és hét hónapja, mióta szigetlakókká váltak, nem találkoztak ilyen megdöbbentő esettel.

Akármi történt is, most ott toporogtak tanácstalanul a Gránitpalota lábánál, az események annyira megrázták őket, hogy szinte még fáradtságukról is megfeledkeztek, nem tudták, mit gondoljanak, mihez fogjanak; hasztalanul faggatták egymást, feleletet egyikük sem adhatott; agyukban képtelennél képtelenebb föltevések kergetőztek. Nab csalódottnak érezte magát, és váltig siránkozott, hogy nem juthat vissza a konyhájába; ami annál szomorúbban hangzott, mert útravalójuk kifogyott, és ebben a pillanatban semmiképpen sem pótolhatták.

- Barátaim - szólalt meg végül Cyrus Smith -, nem tehetünk egyebet, mint hogy bevárjuk a reggelt, és akkor majd a körülményeknek megfelelően cselekszünk. Addig is gyerünk a Kéménybe. Ott fedél alatt tölthetjük az éjszakát, és ha vacsoránk nincs is, legalább alhatunk egyet.

- De hát ki lehet az az arcátlan fickó, aki ezt a kutyakomédiát játssza velünk?! - füstölgött Pencroff, és sehogyan sem bírt napirendre térni a kaland fölött.

Bárki lett légyen is az az "arcátlan fickó", nem maradt más hátra, mint visszabandukolni a kéménybe, és megvárni a hajnalt. Topnak mindenesetre megparancsolták, hogy őrködjék a Gránitpalota ablakai alatt, és ha Top parancsot kapott, akkor azt ellenkezés nélkül teljesítette. A derék kutya tehát ott maradt a gránitfal tövében, gazdája pedig társaival együtt a sziklák közé húzódott.

A telepesek kimerültek voltak ugyan, de nem mondana igazat, aki azt állítaná, hogy jól aludtak fövényből vetett derékaljukon. Egész éjszaka az új fordulat magyarázatán töprengtek: hiszen megtörténhetett, hogy a létra eltűnése csak a véletlen műve, s ebben az esetben másnapra alighanem kiviláglik az esemény természetes oka - de megeshetett az is, hogy emberi mesterkedés van a dologban; ilyen gondolatok tartották őket ébren, no meg a kényelmetlen fekhelyük. Bármi történt is azonban, akár ez, akár az, egyelőre csak annyi bizonyos, hogy szállásukat más foglalta el, ők pedig pillanatnyilag nem tudnak érvényt szerezni jogaiknak.

A Gránitpalota azonban nemcsak lakásuk volt, hanem egyben raktáruk is. Ott őrizték a telep minden fölszerelését, fegyverét, szerszámát, műszerét, lőszerét, az egész élelmiszerkészletet és még sok más egyebet. Ha ez mind elpusztult, a telepeseknek elölről kell kezdeniök mindent, és újra nekiállhatnak fegyvert és szerszámot gyártani. Súlyos eset! A nyugtalanság hol egyiküket, hol másikukat hajszolta ki a Kéményből, hogy utánanézzen, jól vigyáz-e Top az őrhelyén. Csak Cyrus Smith várakozott az ő szokott nyugalmával, noha belül tusakodott magával: az értelme elkeseredetten lázadozott az ellen, hogy teljességgel megmagyarázhatatlan eseményekkel áll szemben, és semmiképpen sem akart beletörődni abba, hogy akár fölötte, akár alatta, akár körülötte olyan hatalom működhetik, amelynek nem tudja a nevét. Gedeon Spilett maradéktalanul osztotta a mérnök nézetét, és fojtott hangon, hosszasan beszélgetett barátjával azokról az érthetetlen körülményekről, amelyek láttára józan eszük és minden tapasztalatuk cserbenhagyta őket. Mert az bizonyos, hogy valamilyen rejtelem lengi be ezt a szigetet - de hogyan fejtsék meg a titkot? Harbert sem tudta kiötleni, mi lehet a dolgok nyitja, legszívesebben Cyrus Smithhez fordult volna magyarázatért. Ami Nabot illeti, ő már elintézte magában a dolgot: úgy vélekedett, hogy mindez nem őreá tartozik, a gazdája pedig majd csak kitalál valamit; és ha az illemtudás nem tartja vissza, akkor a derék néger ugyanolyan nyugodtan aludt volna, akár otthon, gránitpalotabeli kényelmes ágyán.

Pencroff valamennyiüknél nagyobb dühbe gurult; a jóhiszemű ember valósággal tombolt haragjában.

- Valaki bolondját járatja velünk! - hajtogatta. - Én azonban, a kutyafáját, nem szeretem az ilyen rossz vicceket, és annyit mondok, jaj lesz annak a mókamesternek, ha a markomba kaparintom!

Keleten alig pirkadt még az ég alja, amikor az állig fölfegyverzett telepesek már fölsorakoztak a parton, a sziklazátony peremén. Tudták, hogy a Gránitpalotát szemből éri a fölkelő nap, tehát már az első hajnali fények is megvilágítják a homlokzatát; és csakugyan, a zárt zsalugáteres ablakok rövidesen előtetszettek a növényfüggöny alól.

Nem látszott rajtuk semmi föltűnő, hanem amikor a telepesek megpillantották bejáratát, valamennyien fölkiáltottak: a távozásukkor gondosan bereteszelt ajtó most tárva-nyitva állt.

Valaki behatolt a Gránitpalotába! Semmi kétség immár.

Az ajtó küszöbén lógó felső hágcsó, amelynek alsó végét rendszerint a középső pihenőhöz erősítették, a helyén volt, az alsó kötéllétrát azonban fölhúzta valaki: most összegöngyölten feküdt a küszöbön. Napnál is világosabb, hogy a betolakodók így akartak védekezni minden meglepetés ellen.

De hogy kik azok a betolakodók, és hányan vannak, azt nem lehetett tudni, mert egyikük sem mutatkozott, sem az ajtóban, sem az ablakokban.

Pencroff harsányat kurjantott.

Semmi válasz.

- Csirkefogók! - fakadt ki elkeseredve. - Tessék! Nyugodtan alszanak, mintha csak a saját ágyikójukban szundikálnának! Hahó! Kalózok, banditák, tengeri rablók, John Bull^[75] fattyai!

Ha Pencroff, mint amerikai polgár, valakit "John Bull fattyának" becsmérelt, annak a legvaskosabb sértést akarta a szemébe vágni: ennél gorombább gyalázkodást nem is ismert.

Ekkorra már megvirradt, s a Gránitpalota homlokzatát fénybe borították a napsugarak. De kívül is, belül is minden néma volt és mozdulatlan.

A telepesek az imént még azon töprengtek, van-e valaki a Gránitpalotában, most azonban a hágcsó helyzete eloszlatta minden kételyüket: igen, egészen bizonyos, hogy akik elfoglalták otthonukat, bárkik is azok, még nem távozhattak el onnan. Valahogyan a közelükbe kell férkőzni - de hogyan?

Harbertnek hirtelen remek ötlete támadt: zsineget köt egy nyílvessző végére, és a nyilat a küszöbről lecsüngő hágcsófokok közé lövi. Ezzel a zsinórral talán le lehet rántani a kötéllétrát a földre, hogy fölkapaszkodhassanak rajta a Gránitpalotába.

Okosabbat nyilvánvalóan nem tehettek, s a kísérletnek némi ügyességgel sikerülnie kellett. Az íjakat és nyilakat szerencsére a Kéményben őrizték a telepesek, és ugyanott negyven-ötven fonalnyi^[76] mályvarost zsineg is hevert a raktárban. Pencroff legombolyította, és végét egy jól tollazott nyílvesszőhöz csomózta. Aztán Harbert fölajzotta íját, és gondosan megcélozta a hágcsó lelógó alját.

Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Nab hátrébb vonult, hogy megfigyelje, mi folyik a Gránitpalota belsejében. Az újságíró az ajtónyílásra irányozta karabélya csövét.

Pendült az íj, a nyílvessző szisszenve kiröppent, és magával vonta a rákötött zsineget: pontosan célba talált, a két legalsó hágcsófok közé. A kísérlet sikerült.

Harbert ekkor megragadta a zsineg lenn maradt végét, hogy lehúzza a hágcsót, de szinte ugyanabban a pillanatban kar nyúlt ki az ajtón, elkapta a kötéllétrát, és villámgyorsan berántotta a Gránitpalotába.

- Gazfickók, bitangok, pernahajderek! - rivallt föl a tengerész. - Ha puskagolyó hiányzik a boldogságotokhoz, sose féljetek, tüstént megkapjátok azt is!

- De hát kicsoda az ottan? - kérdezte Nab.

- Hogy kicsoda? Hát nem láttad?...

- Nem én.

- Majom az istenadta! Makákó, mandrill, orangután, pávián, gorilla, cerkóf, csimpánz, vagy mit tudom én, milyen fajta! Ezek foglalták el a lakásunkat: amíg a szigetet jártuk, fölcsimpaszkodtak a hágcsón!

Ebben a pillanatban, szinte a tengerész szavainak igazolásaképpen, öt-hat négykezű^[77] jelent meg az ablakokban, miután lekapták a zsalugátereket, és ezernyi torz mozdulattal és fintorral üdvözölték a Gránitpalota igazi lakóit.

- Lám, tudtam én, hogy gúnyt űztek belőlünk! - füstölgött Pencroff. - De az egyik mókamester most megfizet a többi helyett!

A tengerész vállához kapta a puskáját, sebtiben célzott és tüzelt. A majmok egyszerre eltűntek, kivéve egyet, amelyik halálra sebzetten zuhant alá a fövényre.

Ez a nagy termetű majom - egy pillanatig sem látszott kétségesnek - a négykezűek rendjébe tartozott. Csimpánz lehetett, orangután, gorilla vagy gibbon, mindenesetre az emberszabású majmok családjából való: ekként azokat a majmokat nevezik, amelyek leginkább hasonlítanak az emberre. Harbert figyelmesen szemügyre vette, és kijelentette, hogy orangután, márpedig tudjuk, hogy a fiú értett az állattanhoz.

- Pompás állat! - kiáltott föl Nab.

- Hát ha tetszik, csak gyönyörködjél benne! - felelte Pencroff. - Csakhogy még mindig nem tudom, hogyan jutunk be a lakásunkba!

- Harbert jó céllövő - mondta az újságíró -, legjobb, ha fogja az íját, és újra megpróbálja eltalálni a hágcsót...

- No jó, de ezek ravasz majmok ám - fortyant föl Pencroff -, és most merő galádságból nem állnak ki az ablakba, nem lődözhetjük hát le őket... Jaj, ha arra gondolok, mekkora kárt tesznek ezalatt a szobákban, a raktárban!...

- Türelem, türelem! - intette Cyrus Smith. - Csak nem tarthatnak minket sokáig sakkban ezek az állatok!