A léggömb hajótöröttjei több mint két és fél esztendeje vetődtek a szigetre, és azóta semmiféle kapcsolatot sem teremthettek embertársaikkal. Az újságíró megkísérelte ugyan, hogy kapcsolatba kerüljenek a lakott világgal, és az albatroszokra bízta a helyzetük titkát föltáró tudósítást, de hát az csak amolyan reménytelen kísérlet volt, senki sem számított komolyan a sikerére. A kis telep tagjainak életében az egyetlen fordulatot Ayrton csatlakozása jelentette; tudjuk, hogy ez milyen körülmények közt történt. Most pedig, íme, ezen a napon - október 17-én - váratlanul emberek mutatkoztak a sziget láthatárán, ezen a hajó nem járta, mindig kihalt tengeren!

Semmi kétség immár! Hajó! De vajon mi a szándéka, tovább vitorlázik-e a nyílt tengeren, vagy pedig kikötőt keres? Néhány órán belül kiderül, hogy a telepesek mihez tartsák magukat.

Cyrus Smith és Harbert azonnal a Gránitpalota nagytermébe szólította Gedeon Spilettet, Pencroffot meg Nabet, és tudatták velük, mit tapasztaltak. Pencroff tüstént fogta a távcsövet, gyorsan végigfürkészte vele a horizontot, és kisvártatva megállapodott azon a jelzett ponton, amely ezt a szinte észrevehetetlen foltot okozta a fényképnegatívon.

- Ezer ördög! Ez csakugyan hajó! - jelentette ki, hangjában azonban nem csendült valamilyen rendkívüli elragadtatás.

- Felénk tart? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Azt egyelőre még nem lehet megállapítani - felelte Pencroff -, mert csak az árbocozata bukkant a láthatár fölé, törzséből még fikarcnyi sem látszik!

- Mit tegyünk? - tudakolta a fiú.

- Várjunk! - válaszolta Cyrus Smith.

A telepesek hosszú ideig szótlanul álltak az ablaknál, gondolatok, érzelmek, félelmek, remények viharzottak bennük - hiszen amióta a Lincoln-szigetre jutottak, ennél nagyobb horderejű esemény nem történt velük.

A telepesek ugyan merőben más körülmények közé kerültek, mint azok a hajótöröttek, akik holmi puszta szigeten kénytelenek küszködni nyomorúságos életükért a mostoha természettel, s akiket szüntelenül szorongat a szükség, hogy végre-valahára viszontlássanak valamilyen - bármilyen! - lakott földet. Pencroff - de különösen Nab - sajnálta volna otthagyni a szigetüket, ahol megtalálta a jómódot és a boldogságot. Úgy érezték, hogy mindazt, amire mindig vágytak, meglelték, ebben az új birodalmukban, ahol értelmükkel és szorgalmukkal sikerült rendezett életlehetőségeket teremteniök! Az a hajó viszont végül is hírt hoz a szárazföldről, hazájuk egy darabját köszönthetik benne! Az a hajó embertársaikat hordozza a fedélzetén!... Érthető hát, hogy láttára szívük hevesebben dobogott!...

Időről időre Pencroff fogta a távcsövet, és kiállt az ablakba. Onnét tartotta szemmel roppant figyelmesen a hajót, amely mintegy húszmérföldnyire járt kelet felé. A telepesek tehát egyelőre semmivel sem adhattak jelt ittlétükről. Zászlót a hajó legénysége nem vehetett észre, dörrenést nem hallott volna meg, tűz fénye sem látszott el odáig.

Azt azonban a telepesek bizonyosra vehették, hogy maga a sziget, közepén a magasra meredő Franklin-heggyel, semmiképpen sem kerülhette el az árbockosárban őrködő matrózok figyelmét. Csakhogy miért kötne ki a hajó? Hiszen a térképek a Tabor-szigeten kívül nem jeleznek földet a Csendes-óceánnak ezen a táján, de maga a Tabor-sziget is távol esik az Új-Zéland vagy Dél-Amerika felől Polinéziába tartó rendszeres hajójáratok útvonalától! Nem lehetséges-e vajon, hogy a hajót csak a vakvéletlen vetette ezekre a vizekre?

Ezt a kérdést a telepesek mindegyike föltette magában, Harbert pedig, feleletképpen, hirtelen fölkiáltott:

- Hátha a Duncan?

Olvasóink bizonyára nem feledték még el, hogy a Duncan Glenarvan lord jachtja volt: ez tette ki Ayrtont a Tabor-szigetre, s ennek kellett egy napon visszatérnie a száműzöttért. Mármost a Tabor-sziget nem feküdt olyan távol a Lincoln-szigettől, hogy az előbbire igyekvő hajó ne kerülhessen az utóbbi látóterébe. Hiszen hosszúságban mindössze százötven mérföld, szélességben pedig csupán hetvenöt mérföld választotta el kettejüket egymástól.

- Értesítsük Ayrtont - szólt Gedeon Spilett -, azonnal hívjuk ide! Csak ő mondhatja meg, hogy valóban a Duncant látjuk-e!

Ebben valamennyien egyetértettek, s az újságíró tüstént a távírókészülékhez lépett, és a következő szöveget sürgönyözte a karámba:

Néhány pillanat múlva megszólalt a csengő, és Ayrton válasza ekként hangzott:

A telepesek ezután folytatták a hajó megfigyelését.

- Ha csakugyan a Duncan - mondta Harbert -, akkor Ayrton könnyűszerrel fölismeri, hiszen sokáig utazott a fedélzetén.

- Velejéig megrendül, ha ráösmer Glenarvan lord hajójára! - tette hozzá Pencroff.

- Bizonyára - felelte Cyrus Smith -, de azért ne feledjük, Ayrton most már méltó arra, hogy újra a Duncan fedélzetére lépjen, és adná az Ég, bárha valóban Glenarvan lord jachtja volna ez, mert minden más hajó gyanús! Ez a tengerszakasz kívül esik a forgalmon, és én most is csak attól tartok, amitől mindig: vajon nem maláj kalózok törnek-e szigetünkre...

- Megvédelmezzük! - kiáltotta Harbert lelkesen.

- Kétségkívül, fiacskám - felelte mosolyogva a mérnök -, megvédelmezzük, ha kell; én azonban jobban szeretném, ha nem kerülne rá a sor.

- Bátorkodom megjegyezni - szólalt meg Gedeon Spilett -, hogy a Lincoln-szigetet nem ösmerik a hajósok, hiszen a legújabb térképeken sem szerepel. Nem gondolja-e, Cyrus, ha egy hajó váratlanul megpillantja ezt az új földet, éppen ez okból inkább errefelé tart, semmint hátat fordítana neki?

- Ez bizony valószínű - jelentette ki Pencroff.

- Magam is így vélem - fűzte hozzá a mérnök. - Végtére a kapitány kötelessége is, hogy jelentse minden új, térképbe még nem iktatott földdarab fölfedezését, márpedig a Lincoln-sziget annak tekinthető; a kapitánynak tehát közelebbről is szemügyre kell vennie...

- Helyes - szólt közbe Pencroff -, tegyük föl hát, hogy a hajó megközelíti a partot, és a szigettől néhány kötélhossznyira lehorgonyoz. Mit teszünk akkor?

Ez a váratlanul, nyersen föltett kérdés egy ideig válasz nélkül maradt. De Cyrus Smith csak eltöprengett kissé, aztán szokott nyugodt hangján így felelt:

- Azt tesszük, barátaim, amit tennünk kell, az pedig a következő: érintkezésbe lépünk a hajóval, fölkéredzkedünk a fedélzetére, és elhagyjuk a szigetünket, előbb azonban kijelentjük, hogy birtokba vettük az Egyesült Államok nevében. Aztán pedig egyszer talán visszatérünk, és betelepítjük a szigetet azokkal, akik vállalkoznak erre, és fölajánljuk az amerikai köztársaságnak, mint hasznos állomást a Csendes-óceánnak ezen a részén!

- Hurrá! - kiáltotta Pencroff. - Nem kis ajándékkal lepjük meg hazánkat! A település már csaknem készen is áll, nevet adtunk a sziget minden zegének-zugának... Mindene megvan, ami csak kell: természetes kikötője, édesvize, úthálózata, távíróvonala, ácsszérűje, vaskohója, üveghutája, a világnak pedig semmi egyéb teendője sincs, mint berajzolni a térképekbe a Lincoln-szigetet!

- De mi történik, ha valaki elfoglalja a mi távollétünk idején? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Ördögadta-teremtette! - fortyant föl a tengerész. - Azt már nem tűröm, inkább itt maradok egymagam, és megvédem bárki ellen; ne legyen Pencroff a nevem, ha csak úgy hagyom, hogy ellopják tőlem, mint holmi szájtáti zsebéből az aranyórát!

Eltelt egy óra, de még mindig nem látszott világosan, vajon a Lincoln-sziget felé tart-e a hajó vagy sem. Valamelyest közeledett ugyan, de még mindig nem sejtették, milyen vitorlaállással halad. Ezt egyelőre még Pencroff sem bírta megállapítani. Mindazonáltal, mivel a szél északkeletről fújt, bizonyosra vehették, hogy a hajó jobbra feszített vitorlacsücsökkel fogja a szelet. Egyébiránt a szél járása alkalmas volt arra is, hogy a sziget felé terelje a hajót, s ezen a sima vízen bízvást megközelítheti a partot akkor is, ha a tengermélységmérés számadatait nem tünteti föl a térkép.

Négy óra tájt - egy órával a táviratváltás után - Ayrton megérkezett a Gránitpalotába. Ezekkel a szavakkal állított be a nagyterembe:

- Rendelkezésükre állok, uraim.

Cyrus Smith, ahogy szokta, most is kezet nyújtott neki, aztán az ablakhoz vezette.

- Ayrton - szólt hozzá -, komoly okból kérettük ide. Hajó jelent meg a horizonton.

Ayrton kissé elsápadt, szeme egy pillanatra ködös lett. Aztán kihajolt az ablakon, tekintetét körüljártatta az égbolt alján, de nem látott semmit.

- Fogja ezt a távcsövet - mondta Gedeon Spilett -, és nézze meg jól azt a hajót, Ayrton, mert úgy lehet, a Duncan közeledik, hogy önt a hazájába visszavigye...

- A Duncan! - rebegte Ayrton. - Máris?

Ez az utóbbi szó szinte akaratlanul szakadt fel Ayrton ajkáról; a férfi két kezébe temette arcát.

Nem találta elegendő büntetésnek tizenkét esztendei száműzetését az elhagyatott szigeten?... A megtért bűnös nem tekintette még megbocsátottnak a vétkét sem a maga, sem a mások szemében?

- Nem - mondta aztán -, nem! Ez nem lehet a Duncan!

- Nézze csak meg jól, Ayrton - biztatta akkor a mérnök -, nagyon fontos, hiszen tudnunk kell, mihez tartsuk magunkat.

Ayrton fogta a távcsövet, és a jelzett irányba fordította.

Néhány másodpercig némán, mozdulatlanul meredt a láthatárra. Aztán így szólt:

- Csakugyan hajó, de nem hiszem, hogy a Duncan.

- S miért nem? - érdeklődött Gedeon, Spilett.

- Mert a Duncan gőzjacht, márpedig én semmi nyomát nem látom füstnek sem a hajó fölött, sem mögötte.

- Talán csak vitorlával halad - jegyezte meg Pencroff. - A széljárás megfelelő, és a hajónak nyilván érdekében áll, hogy itt, minden lakott földtől nagy távolságra, takarékoskodjék a szénkészletével.

- Igaza lehet, Pencroff úr - felelte Ayrton -, talán kioltották a tüzet a kazánban... Várjunk, amíg közelebb ér a parthoz, és nemsokára megtudjuk, hányadán állunk vele.

Ayrton a nagyterem egyik sarkába vonult, és hallgatásba merült. A telepesek az ismeretlen hajóról beszélgettek, de Ayrton nem vett részt a társalgásban.

Valamennyien olyan zaklatott lelkiállapotba jutottak, hogy nem bírták folytatni munkájukat. Különösen Gedeon Spilett és Pencroff viselkedett rendkívül izgatottan: mindketten céltalanul jöttek-mentek, egyikük sem találta a helyét. Harbert inkább kíváncsiságot érzett. Nab megőrizte szokott nyugalmát. Ahol a gazdája él, ott az ő hazája. Ami a mérnököt illeti, ő gondolataiba mélyedt, és végeredményben azt látta volna szívesen, ha a hajó nem közeledik a szigethez, sőt mennél hamarább eltávolodik tőle.

A hajó azonban egyre közeledett. A látcső segítségével már föl lehetett ismerni az alakját: hosszújáratú vitorlás volt, nem pedig afféle maláj prao, amilyenen a csendes-óceáni kalózok portyáznak. Remélhették hát, hogy a mérnök aggodalmai nem igazolódnak, és a hajó fölbukkanása semmiféle veszedelmet nem hoz a Lincoln-sziget lakóira. Pencroff, miután alaposan szemügyre vette, úgy vélekedett, hogy a hajónak brigg-vitorlázata van,^[97] és alsó vitorláival, sudárvitorláival és csúcsvitorláival jobb felől fogva a szelet, rézsútosan közeledik a sziget felé. Pencroff észrevételét megerősítette Ayrton is.

Ám azt is megállapíthatták, hogy ha a hajó irányváltoztatás nélkül halad tovább, akkor hamarosan el kell tűnnie a Karom-fok mögött, ugyanis egyenesen délnyugatnak húzott; ha tehát a telepesek továbbra is szemmel akarják tartani, akkor nem tehetnek mást, kénytelenek fölkapaszkodni a Washington-öböl menti magaslatok valamelyikére, a Léggömb-kikötő közelében. Ez kényelmetlen feladatnak ígérkezett, hiszen már öt órára járt az idő, és a szürkületben ugyancsak nehéz lesz a megfigyelés.

- Mit teszünk, ha besötétedik? - kérdezte Gedeon Spilett. - Gyújtsunk-e tüzet a parton, hogy fölhívjuk magunkra a hajósok figyelmét?

Nehéz kérdés volt, s ámbár a mérnököt balsejtelmek gyötörték, végül mégiscsak úgy döntöttek, hogy jelt adnak ittlétükről. Hiszen megeshetik, hogy éjszaka a hajó eltűnik a szemhatárról, eltávozik mindörökre. Márpedig vajon vetődik-e helyette valaha is más hajó a Lincoln-sziget vizeire? Mármost ki tudhatja, mit tartogat a telepesek számára a jövő?

- Igen - mondta az újságíró -, akármiféle hajó is ez, értesítenünk kell, hogy emberek élnek a szigeten. Ha nem élnénk a kínálkozó lehetőséggel, joggal tehetnénk magunknak szemrehányást, amikor már késő a bánat!

Úgy döntöttek hát, hogy Nab és Pencroff elmegy a Léggömb-kikötőbe, és amint besötétedik, nagy máglyát gyújtanak: a tűz fényére bizonnyal fölfigyel majd a brigg legénysége.

Ám abban a pillanatban, amikor Nab és a tengerész már készülődött, hogy elhagyja a Gránitpalotát; a hajó váratlanul vitorlaállást változtatott, és egyenesen az Unió-öböl felé fordult. Gyorsjáratú brigg lévén, sebesen közeledett.

Nab és Pencroff ezért egyelőre nem indult útnak, a telepesek ismét átnyújtották Ayrtonnek a távcsövet, hogy végérvényesen megállapíthassa, vajon csakugyan a Duncan közeledik-e a Lincoln-sziget felé. A skót jachtnak éppúgy brigg-árbocozata volt, mint ennek a hajónak. Ayrtonnék tehát most azt a kérdést kellett eldöntenie, van-e kémény a két árboc közt; a hajó ekkor legföljebb tízmérföldnyire vitorlázhatott a parttól.

A láthatár még ragyogó napfényben úszott. Ebben a világosságban minden részletet föl lehetett ismerni; Ayrton leeresztette szeméről a távcsövet, és így szólt:

- Ez nem a Duncan! Nem lehet az...

Most újra Pencroff fogta be a brigget a műszer látómezejébe, és megállapította, hogy három-négyszáz tonnás, csodálatosan karcsú testű, merész árbocozatú, pompásan épített jármű, alighanem egyik legfürgébb, leggyorsabb futású vitorlása a tengereknek. De vajon melyik ország hajója? Nehezen tudták megmondani.

- Pedig zászló leng a hátsó árboc vitorlarúdján - jegyezte meg a tengerész -, egyelőre azonban nem látom a színeit...

- Félórán belül bizonyosak leszünk ebben a tekintetben felelte az újságíró. - Egyébiránt nyilvánvaló, hogy a hajó kapitánya ki akar kötni, tehát ma vagy legkésőbb holnap mindenképpen megösmerkedünk vele.

- Akkor is! - dörmögte Pencroff. - Jobb, ha előre tudjuk, kivel van dolgunk, s ezért egyáltalán nem bánnám, ha fölösmerném, milyen színek alatt hajózik!...

S miközben beszélt, a tengerész le nem vette a szeméről a távcsövet.

Alkonyodni kezdett, s ahogy a szürkület leszállt, úgy halt el a nyílt tengeri szél is. A brigg zászlajának lobogó redőit már nem simította ki a fuvalom, selyme leffegett, belebonyolódott a fölhúzó zsinórba, Pencroff egyre kevesebbet látott belőle.

- Az bizonyos, hogy nem amerikai zászló - jelentette a tengerész, aki azért időről időre megszólalt -, de angol sem, hiszen annak a piros színét mindenképpen látnom kellene, és nincsenek ott sem a francia, sem a német színek... Sőt nem is Oroszország fehér^[98] vagy Spanyolország sárga lobogója... Mintha egyszínű volna... Nézzük csak! Miféle hajók közlekednek általában ezen a tengeren?... Talán chilei? Nem, a chilei zászló háromszínű... Brazil volna? Hisz az zöld... Japán? Az meg fekete-sárga... ez pedig...

Leengedte a távcsövet; ebben a pillanatban szellő lebbentette föl az ismeretlen zászlót. Ayrton fölkapta a messzelátót, szeméhez illesztette, és döbbent hangon fölkiáltott:

- Fekete lobogó!

Valóban, gyászos sötét selyem négyszög bomlott ki a brigg árbocrúdján: a telepesek most már jó okkal tarthatták gyanúsnak a hajót!

Vajon méltán gyötörték-e a mérnököt baljós sejtelmei? Kalózhajó közeledik-e a sziget felé? Tengeri rablók kalandoznak-e a Csendes-óceán déli vizein, vetekedve a maláj praókkal, akik garázdálkodnak még errefelé? Mi keresnivalójuk van a Lincoln-sziget környékén? Talán az csábítja ide őket, hogy ez még nem ismert földterület, és ezért a rablott holmik elrejtésére igen alkalmas? Vagy csupán menedéket keres a brigg ezeken a partokon a téli hónapokra? Vajon az a sors vár-e a telepesek tisztes tanyájára, hogy gazembereknek szolgál kirepítő fészkül - afféle kalózfővárosként a Csendes-óceán közepén?

Ösztönszerűleg ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetőztek a telepesek agyában. Afelől egyébiránt immár semmi kétségük sem lehetett, hogy mit jelent a hajó árbocán lengő zászló színe. Azt a lobogót bizony a tenger fosztogatói tűzték ki! Ilyen röppent volna föl a Duncan árbocára is, ha Ayrton és fegyenctársai gyalázatos fondorlata annak idején sikerre jut!

A telepesek nem fecsérelték fecsegésre az időt.

- Barátaim - mondta Cyrus Smith -, hátha ez a hajó talán csak azért jött, hogy szemügyre vegye a sziget partvidékét? Lehet, hogy a legénység partra sem lép. Igen, ez könnyen megeshetik. Akárhogy is: nekünk mindenképpen arra kell törekednünk, hogy ittlétünket titokban tartsuk előttük. A Kilátó-fennsíkon épült malom túlságosan szembeszökő látvány. Ezért Ayrton és Nab, menjetek, és szereljétek le a vitorláit. Mi pedig álcázzuk sűrű növényzettel a Gránitpalota ablakait. Oltsunk el minden tüzet is. Ne árulja el semmi, hogy emberek laknak a szigeten!

- És a bárkánk? - kérdezte Harbert.

- Ó - felelte Pencroff -, annak jó búvóhelye van a Léggömb-kikötőben; kötve hiszem, hogy ezek a csirkefogók ráakadnak ott!

A telepesek tüstént végrehajtották a mérnök utasításait. Nab és Ayrton fölfutott a fennsíkra, és minden szükségest megtettek azért, hogy elleplezzék az emberi település valamennyi jelét. Amíg ők odafönn foglalatoskodtak, társaik a Fénymadár-erdő szélére siettek, és ölszámra cipelték haza a gallykötegeket és indanyalábokat, ezek bizonyos távolságból nézvést nagy tömegben természetes lombozatnak tetszettek, és eléggé alkalmasnak látszottak, hogy a Gránitpalota ajtaját és ablaknyílásait elrejtsék a kalózok szeme elől. Ugyanakkor készenlétbe helyezték a fegyvert és a lőszert is, hogy váratlan támadás esetén azonnal kéznél legyen.

Miután minden óvintézkedést foganatosítottak, Cyrus Smith megszólalt:

- Nemde, barátaim - mondta, és hangjában megindultság csendült -, ha ezek a nyomorult gazemberek markukba akarják kaparintani a szigetünket, megvédjük ellenük?

- Megvédjük, Cyrus - felelte az újságíró -, és ha kell, akár meg is halunk a védelmében!

A mérnök kezet nyújtott társainak, s azok bensőségesen megszorították a jobbját.

Csupán Ayrton nem csatlakozott a telepesek társaságához, hanem még mindig ott gunnyasztott szokott helyén a sarokban. Lehetséges-e, hogy mint egykori fegyenc, még most is méltatlannak érzi magát a barátságukra?

Cyrus Smith megértette, mi megy végbe Ayrton lelkében, és odalépett hozzá.

- Hát ön, Ayrton, mit fog tenni? - kérdezte tőle.

- Teljesítem a kötelességemet - válaszolta Ayrton.

Azzal odaállt az ablakhoz, és a lombozaton át fürkészve meredt a távolba.

Ekkor már fél nyolcra járt az idő. A nap már vagy húsz perce lebukott a Gránitpalota mögött. A keleti láthatár lassanként elhomályosult. Eközben a brigg mindinkább közeledett az Unió-öböl felé. Legföljebb nyolcmérföldnyire járhatott már csak a parttól, mert miután félfordulatot tett a Karom-fok magasságában, nagyot került északnak, amerre a növekvő dagály sodra is segítette. Sőt, mondhatjuk, már be is siklott a terjedelmes öbölbe, hiszen a Karom-foktól az Állkapocs-fokig húzott képzeletbeli egyenes vonal már nyugatra maradt a hajó farának jobb csücskétől.

Vajon befut-e a brigg az öböl mélyéig? - ez volt az első kérdés. És ha befutott, vajon horgonyt vet-e ott? - ez volt a második. Beéri-e azzal, hogy szemügyre veszi a sziget szegélyét, és legénysége partra tevése nélkül továbbvitorlázik-e a nyílt tengerre? - egy órán belül mindez kiderül. A telepesek nem tehettek mást, mint hogy várakozzanak.

Cyrus Smith mélységes aggodalommal nézte a gyanús hajó árbocán csapkodó fekete zászlót. Nem nyílt fenyegetés-e ez a selyem négyszög mindaz ellen, amit ő és társai mindaddig kezük munkájával létrehoztak? A kalózok - mert most már kétségtelen, hogy a brigg matrózai kalózok - talán már jártak is a szigeten. Máskülönben ugyan miért vonták volna föl kikötés előtt a lobogójukat? Lehetséges, hogy korábban néhányszor már partra is szálltak itt, és számos, mindmáig fölfoghatatlan, sajátos eseménynek éppen ez a magyarázata? Talán egy-két cinkosuk bujkál a sziget valamelyik földerítetlen fertályán, és most arra készül, hogy kapcsolatba lépjen cimboráival?

Efféle kérdések rajzottak Cyrus Smith agyában, a választ egyikre sem tudta, csak némán töprengett; annyit azonban mindenképpen sejtett, hogy a brigg jövetele igen súlyosan veszélyezteti a telep helyzetét.

Mindazonáltal ő is, bajtársai is szilárdan elhatározták, hogy végsőkig ellenállnak. Vajon többen vannak-e náluk ezek a kalózok, és jobbak-e a fegyvereik? - milyen fontos volna tudni mindezt! Igen ám, csakhogy miképpen férkőzzenek a közelükbe?

Leszállt az éj. Ellobbantak a nap utolsó sugarai, és a visszfényüktől derengő újhold is eltűnt az égalj ködei közt. Mély sötétségbe burkolódzott a sziget és a tenger. A horizonton gomolygó tarjagos, fekete felhőkön nem szüremlett át a leghalványabb fénycsillám sem. Alkonyatkor a szél is teljességgel elcsitult. Egyetlen levél sem rezzent a fákon, egyetlen hullám sem loccsant a fövényen. A hajót is elnyelte a homály, lámpásait, úgy látszik, fényellenzőkkel födték a kalózok; a telepeseknek sejtelmük sem lehetett, hogy merre jár, sőt azt sem tudhatták, egyáltalán a sziget közelében cirkál-e még.

- Eh! Ki tudja? - fortyogott Pencroff. - Lehetséges tán, hogy ez az átkozott kalózteknő éjjel is folytatja útját, és pitymallatkor már hűlt helyét sem leljük?

A tengerész megjegyzésére, mintegy válaszképpen, hirtelen vakító fény villant a nyílt tengeren, és kisvártatva ágyúdörej rázkódtatta meg a levegőt.

A hajó tehát még az öbölben tartózkodik, és nyilvánvaló: ágyú is van a fedélzetén.

A fény fölvillanása és a zörej közt hat másodperc telt el.

A brigg eszerint körülbelül ötnegyed mérföldnyire lehetett a parttól.

Nemsokára lánccsörgés is hallatszott: a horgonylánc csikorogva gördült alá a hajóorr nyílásán.

A hajó kikötött a Gránitpalota előtt!

Most már semmi kétségük sem lehetett a kalózok szándékait illetőleg. Hajójuk horgonyt vetett, kurta távolságra a szigettől, nyilvánvaló tehát, hogy a legénység másnap csónakon partra akar szállni.

Cyrus Smith és társai tettre készen várták a támadást; de bármilyen elszántak voltak is, nem feledkezhettek meg az óvatosságról. Hiszen lehet, hogy a kalózok éppen csak partra szállnak, de nem hatolnak a sziget belsejébe, s ebben az esetben a telepesek talán még titokban tarthatják ittlétüket. Valóban föltételezhették, a kalózok csak ivóvizet akarnak meríteni a Hála-folyóból, s azért nem látszott képtelenségnek, hogy a torkolattól másfél mérföldnyire vert híd és a Kéményben berendezett műhely elkerüli a figyelmüket.

De vajon miért tűzték ki azt a fekete zászlót a brigg árbocrúdjára? Miért ágyúztak? Alighanem merő kérkedésből vagy pedig a sziget birtokbavételének jeléül! Cyrus Smith annyit már mindenesetre megtudott, hogy félelmetesen fölfegyverzett hajóval állnak szemben. Mármost mivel válaszolhatnak a kalózok ágyútüzére a Lincoln-szigeti telepesek? Legföljebb néhány puskalövéssel.

- Mindazonáltal - jegyezte meg Cyrus Smith -, az bizonyos, hogy mi itt a Gránitpalotában bevehetetlen helyen vagyunk. Az ellenség nem fedezheti föl a víznyelő nyílását, hiszen azt nád és egyéb növényzet borítja, következésképpen semmiképpen sem nyomulhatnak be a kalózok a Gránitpalotába.

- De a szántóföld, a konyhakert, a baromfiudvar, a karám! - hördült föl Pencroff, és dühösen toppantott. - Néhány óra alatt földúlhatnak és letarolhatnak mindent!

- Mindent, Pencroff - bólintott a mérnök -, mi pedig semmilyen módon nem gátolhatjuk meg ebben őket...

- Vajon sokan vannak-e? Ez itt a bökkenő! - mondta ekkor az újságíró. - Ha csak tucatnyian vannak, akkor föl tudjuk tartóztatni őket, de ha negyvenen vagy talán ötvenen is, akkor...

- Smith úr - szólalt meg ekkor Ayrton, és közelebb lépett a mérnökhöz -, engedélyt adna-e, hogy megkíséreljek valamit?

- Éspedig mit, barátom?

- Azt, hogy közel férkőzzek a hajóhoz, és kikémleljem a legénység létszámát.

- De Ayrton... - felelte habozva a mérnök - ön ezzel az életét kockáztatja...

- Miért ne kockáztassam, uram?

- Mert ez több, mint amennyi a kötelessége.

- Nekem többet is kell tennem, mint amennyi a kötelességem - felelte Ayrton.

- A ladikkal akar a hajóhoz evezni? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Nem, uram, úszva akarok odajutni. A pirog csak akadályozna, egyszál magamban könnyebben átsiklom a veszélyes pontokon.

- Tisztában van vele, hogy a brigg ötnegyed mérföldnyire áll a parttól? - kérdezte Harbert.

- Jó úszó vagyok, Harbert úr.

- Ismétlem: az életével játszik - mondta a mérnök.

- Bánom is én - felelte Ayrton. - Én ajándékként kérem öntől az engedélyt, Smith úr. Így talán megint emberré válok a saját szememben!

- Menjen hát, Ayrton - válaszolta a mérnök, mert érezte, hogy a visszautasítás mélyen elszomorítaná a jó útra tért egykori fegyencet.

- Én elkísérem önt - jelentette ki Pencroff.

- Nem bízik bennem?! - kiáltott föl Ayrton.

Majd alázatosan fejet hajtva, ezt suttogta:

- Jaj nekem!

- Dehogynem, dehogynem! - szólt közbe erélyesen Cyrus Smith. - Erről szó sincs, Ayrton! Pencroff egyáltalán nem gyanakszik önre! Félreértette szavait.

- Persze hogy félreértett - bizonygatta a tengerész -, éppen csak a zátonyig akarom elkísérni, Ayrton. Hiszen ha nem is valószínű, mégis megeshetett, hogy valamelyik gazfickó észrevétlenül partra szállt: ha ketten vagyunk, megakadályozhatjuk, hogy vészjellel riassza cimboráit. Én majd a zátonyon várakozom, Ayrton pedig egyedül úszhatik a hajóra, ha már erre vállalkozott...

Ebben hát megegyeztek, Ayrton meg fölkészült az indulásra. Terve vakmerő volt, de sötét éjszaka lévén, sikerrel kecsegtetett. Ha Ayrton észrevétlenül eljut a hajóig, akkor fölkapaszkodhatik akár a horgonyláncon, akár valamilyen tatról lelógó kötélen, megszámlálhatja, hányan vannak a kalózok, és kipuhatolhatja szándékaikat is.

Ayrton és Pencroff társaik kíséretében leereszkedtek a partra. Ayrton meztelenre vetkőzött, és zsírral kente be a testét, hogy kevésbé dermessze meg a víz hidege. Hiszen valószínű, sőt úgyszólván kétségtelen, hogy órák hosszat lesz kénytelen a tengerben tartózkodni.

Pencroff és Nab ezalatt elment a pirogért, amely százlépésnyire, a Hála-folyó torkolatában pihent, és mire visszaértek, Ayrton már útra készen állt.

A telepesek pokrócot vetettek Ayrton vállára, s búcsúzóul sorban megszorították a kezét.

Ayrton és Pencroff ladikba szállt.

Éjjel fél tizenegy lehetett, amikor mindketten eltűntek a vaksötétben. Társaik a Kéménybe vonultak, hogy ott várakozzanak reájuk.

Ayrton és Pencroff könnyen átkelt a csatornán, és a kéregnaszád hamarosan kikötött a zátonynak a szigettel szemközti szegélyén. Óvatosan léptek partra, mert nem tudhatták, nem kóborol-e arra valamelyik kalóz. Alaposabb körültekintés után azonban bizonyosra vehették, hogy a kis sziget teljesen elhagyatott. Ayrton tehát, Pencroff kíséretében, sietős léptekkel átvágott a zátonyon, seregestül rebbentve föl a sziklaüregekben fészkelő, riadozó madarakat; majd habozás nélkül tengerbe vetette magát, és zajtalanul úszott a hajó felé, amelynek a fedélzetén időközben fényt gyújtottak, s ez elárulta pontos helyét.

Ami Pencroffot illeti, ő a part egyik beszögellése mögé húzódott, és ott várt társa visszatértére.

Ayrton pedig erős karcsapásokkal úszott, és olyan vigyázatosan siklott a víztükrön, hogy nyomában a tenger még fodrot sem vetett. Éppen csak a fejét emelte ki a hullámokból, és szemét a brigg sötét tömegére meresztette, amelynek fényei visszacsillantak a habokon. Semmi egyébre sem gondolt, csak a kötelességére, társainak tett ígéretére, nem törődött a veszéllyel, pedig az nemcsak a hajó fedélzetén lesett reá, hanem ott, a vízben is, hiszen azon a tengerszakaszon valósággal nyüzsögtek a cápák. Ayrton az áramlat sodrába került, és gyorsan távolodott a parttól.

A kalózok nem látták, nem hallották Ayrton közeledését, aki félóra múltán elérte a hajót, és fél kézzel megkapaszkodott az ormányárboc lecsüngő kötelében. Mély lélegzetet vett, átlendült a horgonyláncra, fölhúzódzkodott, és sikerült megragadnia az orrtőke nyúlványához erősített vitorlakötél végét. Néhány matróznadrág száradt ott. Egyet magára öltött. Aztán keményen megvetette a sarkát, és hallgatódzott.

A brigg legénysége még nem aludt. Éppen ellenkezőleg. Beszélgettek, énekeltek, nevetgéltek. Káromkodással fűszerezett mondatok ütötték meg Ayrton fülét:

- Jó fogás volt ez a brigg!

- Bizony, jó gyors hajó ez a Speedy!^[99] Megérdemli a nevét!

- Hiába lohol utána az egész Norfolk-szigeti hajóhad! Bottal üthetik a nyomát!

- Éljen a kapitány!

- Éljen Bob Harvey!

Képzelhetjük, mi játszódott le Ayrton lelkében ennek a beszédtöredéknek a hallatára! Tudnunk kell ugyanis, hogy az egykori fegyenc Bob Harveyban egyik ausztráliai cimboráját ismerte föl, egy vakmerő tengerészt, aki látnivalóan tovább folytatta bűnös ármánykodásait. A brigg eredetileg a Sandwich-szigetek^[100] felé tartott, Bob Harvey és társai a Norfolk-sziget táján ütöttek rajta: fegyvert, lőszert, szerszámot, hajózási műszereket bőven találtak raktáraiban. A banda megtelepedett a hajón, s a fegyencekből lett bitang kalózok azóta a Csendes-óceánon portyáznak, hajókat rombolnak, matrózokat mészárolnak, könyörtelenebbül maguknál a maláj tengeri rablóknál is!

A fegyencek nyakló nélkül vedeltek, és nagy hangon kérkedtek hőstetteikkel; Ayrton pedig a következőket értette meg beszédükből:

A Speedy mostani legénysége teljes egészében a Norfolk-szigeti fegyenctelepről szökött angol rabokból áll.

Lássuk, milyen is az a Norfolk-sziget.

Ausztráliától keletre kicsiny, alig hat mérföld kerületű sziget fekszik a déli szélesség huszonkilencedik fokának második percén és a keleti hosszúság százhatvanötödik fokának negyvenkettedik percén; közepén a Pitt-hegynek nevezett magaslat emelkedik ezerszáz lábnyira a tenger színe fölé. Ez a Norfolk-sziget; szigorított fegyenctelep, oda száműzik Anglia legmegátalkodottabb gonosztevőit. Ötszáz fegyenc tölti büntetését ebben a táborban, irgalmatlan fenyítéssel szorítják őket vasfegyelemre; felügyeletüket százötven katona és százötven hivatalnok látja el, élükön a sziget kormányzójával. A Norfolk-szigeti gonosztevőknél gyalázatosabb gyülevész csürhe nehezen képzelhető el! Néhanapján - de csak hébe-hóba -, noha megkülönböztetett éberséggel őrzik őket, megesik, hogy néhány jómadárnak sikerül kereket oldania, megkaparintania egy-egy hajót, és elmenekülnie rajta a polinéziai szigetek valamelyikére.

Ezt tették Bob Harvey és cinkosai is. Annak idején maga Ayrton szintén ezt forgatta a fejében. Bob Harveyék elfoglalták a Norfolk-sziget közelében horgonyzó Speedy nevű kétárbocost; legénységét fölkoncolták, s a kalózhajóvá lett brigg azóta, kerek egy esztendeje, a csendes-óceáni vizeken kalandozik, Bob Harvey parancsnoksága alatt, aki - Ayrton jól ismerte valamikor - kapitányként szolgált egy tengerjáró hajón, és most kalózvezér lett belőle!

A szökött fegyencek legtöbbje a hajófaron levő tatház közös helyiségében tartózkodott; de néhányan kisebb csoportokban a fedélzeten álldogáltak, és fennhangon beszélgettek.

A diskurálás - mialatt nagyokat húztak a butykosokból - harsány kurjongatás közepette folyt, és Ayrton megtudta, hogy a Speedyt csupán a véletlen vetette a Lincoln-sziget vidékére. Bob Harvey még sohasem járt itt, de amikor megpillantotta a térképeken nem szereplő, ismeretlen földet, úgy döntött: ha megfelel a célnak, ezt a szigetet választja a brigg állandó kikötőjéül - ahogy ezt Cyrus Smith mindjárt kezdetben gyanította.

Ami a Speedy sudárárbocán lobogó fekete zászlót és a fedélzetről leadott ágyúlövést illeti, a kalózok merő hivalkodásból tüntettek ezekkel: a hadihajók példáját utánozták, tudván, hogy azok ágyúlövéssel jelzik a lobogó bevonását. Nem jeladásnak szánták hát az ágyúlövést, hiszen a Norfolk-szigeti szökevényeknek semmiféle kapcsolatuk sem volt a Lincoln-szigettel.

A telepesek birodalmát tehát roppant veszély fenyegette. Kétségtelen, hogy a sziget - könnyen hozzáférhető édesvizével, kikötőjével, a telepesek által kiaknázott sokféle természeti kincsével, jól fölszerelt Gránitpalotájával - eszményi menedék lenne a fegyencek számára; kezükben pompás búvóhellyé válnék, és mivel senki sem tud a létezéséről, talán hosszú időkre is tökéletesen biztosítaná büntetlenségüket. Az is nyilvánvaló, hogy a kalózok nem kímélnék meg a telepesek életét: Bob Harvey és bűntársai habozás nélkül, irgalmatlanul legyilkolnák őket. Cyrus Smithnek és övéinek még menekülésre vagy elrejtőzésre se lenne módjuk, hiszen ha a kalózoknak az a szándékuk, hogy a szigeten üssék föl főhadiszállásukat, akkor a legénység néhány tagja a berendezkedési munkák elvégzése végett még akkor is a szigeten marad, ha a Speedy időközben portyázásra indul. Nincs tehát más lehetőségük: szembe kell szállniok ezekkel a könyörületre sem érdemes, nyomorult gazemberekkel, és - bármilyen eszközzel is - utolsó szálig elpusztítani őket.

Így gondolkozott Ayrton, és tudta, hogy Cyrus Smith maga is osztaná nézetét.

De hát lehetséges-e az ellenállás és végső fokon a győzelem? Ez a brigg fegyverzetétől és a legénység létszámától függ.

Ayrton eltökélte magában, hogy erről bármi áron tudomást szerez; amint elcsitult lassanként a rikoltozás, és a fegyencek jó része mély, részeg álomba merült, Ayrton tétovázás nélkül fölóvakodott a Speedy fedélzetére, ahol a lámpások sorra kihunytak, és átláthatatlan sötétségben hagyták a hajót.

Fölhúzódzkodott az úgynevezett bugdálókötélre, onnan az ormányárbocra, és máris ott állt a brigg első fedélzetén. Itt is, ott is kalózok aludtak a deszkapadlaton, Ayrton fesztelenül elsurrant köztük; körülkémlelte a hajót, és megállapította, hogy a Speedynek négy ágyúja van; mindegyik nyolc-tíz fontos golyók kilövésére alkalmas. Azt is megfigyelte, hogy az ágyúk hátultöltők. Vagyis könnyen kezelhető, félelmetes hatású, újszerű fegyverek.

Ami a fedélzeten heverő embereket illeti, a számuk mintegy tízre rúghatott, a többség azonban, a legénység zöme föltehetőleg a brigg belsejében tért nyugovóra: Egyébiránt a beszélgetés zajából ítélve Ayrton úgy vélte, hogy körülbelül ötvenen lehetnek. A Lincoln-sziget hat telepeséhez viszonyítva hatalmas túlerő! Ám végül is - hála Ayrton buzgalmának - Cyrus Smith mérnököt nem éri meglepetés, tudomására jut, mekkora ellenséges erő támad rájuk, és megteheti a szükséges intézkedéseket.

Most tehát nem maradt Ayrtonnek egyéb tennivalója, mint hogy visszatérjen bajtársaihoz, és számot adjon nekik, mit tapasztalt vállalkozása során; már készült is, hogy visszalopóddzék a brigg orrába, s onnan a tengerbe ereszkedjék.

Ő azonban - mint mondotta volt - csakugyan többet akart tenni, mint amennyit a kötelesség parancsol, s ekkor hősies ötlet villant föl az agyában. Úgy döntött, hogy élete föláldozásával megmenti a szigetet és telepeseit. Hiszen nyilvánvaló, hogy Cyrus Smith és társai nem állhatnak ellen sokáig az ötven, állig fölfegyverzett martalóc támadásának, mert azok - akár úgy, hogy erőszakosan, rohammal benyomulnak a Gránitpalotába, akár úgy, hogy ostromzárat vonnak köréje, és védőit kiéheztetik - mindenképpen legyűrik őket. Elképzelte, hogyan hányják koncra ezek a könyörtelen banditák a telepeseket, az ő megmentőit, akik ismét embert faragtak belőle, visszaadták a becsületét, akiknek az életét köszönheti - és már látta is lelki szemével, mint semmisül meg kezük minden alkotása, hogyan válik a sziget kalózok búvóhelyévé! Azt mondta magában, hogy ő, Ayrton a legfőbb oka a bajnak, hiszen egykori bűntársa, Bob Harvey végül is csak azt valósítja most meg, amit ő annak idején kitervelt - s ekkor egész valóját borzadály járta át. Ellenállhatatlan kényszer ösztökélte, hogy az egész brigget, mindenestül, utasaival együtt a levegőbe röpítse! Ő maga is ott pusztul a robbanáskor, de legalább teljesítette kötelességét!

Ayrton nem habozott. Tudta, hogy a lőporkamra mindig a hajók hátsó részén található; nem nehéz rábukkanni. Puskapor pedig nem hiányozhat efféle rabló szándékkal portyázó hajóról; egyetlen szikra kell tehát csupán, hogy a brigg egy szempillantás alatt ízekre szakadjon.

Ayrton óvatosan osont a fedélközbe; a padlón egymás hegyén-hátán feküdtek az alvók: nem egészséges álom nyomta el őket, hanem az ittasság mámora. A főárboc tövében lámpás égett; körülötte fegyverállvány, rajta pisztolyok, puskák.

Ayrton leakasztott a fegyverállványról egy pisztolyt, és megállapította, hogy töltve van, és gyújtócsappantyúja is jól működik. Romboló szándéka megvalósításához nem is volt szüksége egyébre... A hajó fara felé settenkedett, hogy a tatházban levő közös hálóhelyiség alá jusson: ott kell lennie a lőporkamrának.

A fedélközön vágni lehetett volna a sötétséget, Ayrton csak nagy üggyel-bajjal botorkált előre, néha bele is botlott egy-egy éberebb álmú fegyencbe. Ebből aztán parázs káromkodás, rugdosódás származott. Ayrton nemegyszer kénytelen-kelletlen félbe is hagyta lopakodását. Végül azonban mégiscsak eljutott a hátsó hajószakaszt elrekesztő közfalhoz, s ajtót talált rajta: az alighanem egyenest a lőporkamrába nyílt.

Föl kellett feszítenie az ajtót; munkához látott. Nehéz feladat volt zaj nélkül elvégezni ezt a munkát, mert az ajtóról lekellett vernie a lakatot. De Ayrton izmos markában fölpattant a lakat, s az ajtó föltárult...

Ebben a pillanatban súlyos kéz nehezült Ayrton vállára.

- Mit keresel itt? - kérdezte egy kemény hang; magas termetű férfi állt Ayrton mögött, kiegyenesedett a homályban, és lámpását hirtelen Ayrton arcához emelte.

Ayrton hátraugrott. A lámpás fölvillanó fényében fölismerte Bob Harveyt, egykori cinkosát, ő viszont nem ismerhette föl a hosszú évek óta halottnak hitt Ayrtont.

- Mit keresel itt? - ismételte meg a kérdést Bob Harvey, és övénél fogva megragadta Ayrtont.

Ayrton azonban, válasz helyett, hevesen ellökte magától a kalózkapitányt, és be akart ugrani a lőporkamrába. Egyetlen pisztolylövés a puskaporos hordók közé, és mindennek vége!...

- Ide, fiúk! - ordította Bob Harvey.

Két-három kalóz fölriadt a kapitány hangjára, talpra ugrottak, és rávetettek magukat Ayrtonre, hogy leteperjék. Ayrton izmaival azonban nem mérkőzhettek, kitépte magát a kezükből. Két lövés dörrent, két fegyenc összerogyott; valaki azonban feléje döfött a tőrével, Ayrton nem bírta kivédeni a szúrást, amely a válla húsába hatolt.

Ayrton belátta, hogy tervét már nem válthatja valóra. Bob Harvey időközben becsapta a lőporkamra ajtaját, a fedélközön pedig mozgolódás indult, ami arra utalt, hogy a kalózok tömegestül ébredeznek. Ayrton szabadulni akart, hogy Cyrus Smith oldalán harcolhasson. Nem tehetett mást, mint hogy menekülésre fogja a dolgot!

De vajon lehetett-e még megfutamodnia? Kétségesnek látszott; Ayrton azonban elhatározta, ha törik, ha szakad, visszatér társaihoz.

Négy töltény maradt még a pisztolyában. Két lövés dörrent, Ayrton az egyiket Bob Harveynek szánta, a golyó azonban célt tévesztett, vagy legalábbis nem talált súlyosan; az ellenség viszont meghátrált, Ayrton tehát élt ezzel az alkalommal, és a hátsó lépcső felé iramodott, hogy följusson a brigg fedélzetére.

Rohantában pisztolya agyával szétzúzta a lámpás üvegjét, s ettől mély sötétség borult a fedélközre, ami igencsak megkönnyítette menekülését.

A zajra a fedélzeten alvó kalózok közül is többen fölriadtak, ketten-hárman éppen abban a pillanatban dülöngéltek le a lépcsőn. Ekkor sütötte el Ayrton ötödször a revolverét, s az egyik lefelé botorkáló élettelenül hemperedett a lépcső tövébe, a többi pedig sietve félrehúzódott az útból; egyáltalán nem értették, mi történik odalenn. Ayrton két hatalmas szökkenéssel a brigg fedélzetén termett, és három másodperc múlva - miután utolsó töltényét belelőtte az arcába annak a kalóznak, aki nyakon akarta ragadni - átugrotta a hajó párkányát, és a tengerbe vetette magát.

Hatfonalnyit sem úszott, máris úgy záporoztak körülötte a golyók, akár a jégeső.

Képzelhetjük, micsoda izgalom fogta el a brigg fedélzetén fölcsattanó lövések hallatán a zátony sziklái mögött lapuló Pencroffot és a Kéményben rejtőzködő Cyrus Smitht, Gedeon Spilettet, Harbertet és Nabet! A mérnök és társai, lövésre készen tartott puskával, kirohantak a fövénysávra, hogy fegyveresen verjenek vissza minden támadást.

Pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a kalózok rajtakapták és felkoncolták Ayrtont, sőt Cyrus Smithék azt sem tartották lehetetlennek, hogy a nyomorultak az éj leple alatt partraszállást kísérelnek meg a szigeten!

Félóra telt el halálos aggodalomban. A fegyverdurrogás mindazonáltal csakhamar megszűnt, de nem bukkant föl sem Ayrton, sem Pencroff. Talán már el is foglalták a zátonyt a kalózok? Nem kellene-e azonnal Ayrton és Pencroff segítségére sietniök? Igen ám, de hogyan jussanak át a zátonyra? A dagály éppen tetőzik, a csatornán keresztülgázolni sehol sem lehet. A pirog a túlparton van! Gondolhatjuk, milyen szörnyű nyugtalanság lett úrrá Cyrus Smithen és bajtársain!

Végül is éjfél után fél egy óra tájt a fövényparthoz pirog közeledett, s benne két férfi ült. Az egyik Ayrton volt - csak könnyebben sérült meg a vállán -, a másik pedig Pencroff, aki ép és sértetlen maradt; barátaik mindkettőjüket kitárt karral fogadták.

Mindenekelőtt valamennyien behúzódtak a Kéménybe. Odabenn Ayrton elbeszélte a történteket, és nem titkolta azt sem, hogy levegőbe akarta röpíteni a brigget, és meg is kísérelte valóra váltani tervét.

Valamennyiük keze egyszerre nyúlt Ayrton jobbja után; Ayrton egyébiránt nem titkolta, milyen súlyos a helyzet. A kalózok fölneszeltek. Megtudták, hogy a Lincoln-sziget lakott. Nyilvánvaló, hogy ezek után csakis nagy számú és állig fölfegyverzett csapattal szállnak partra. Nem kímélnek majd senkit és semmit. Ha a telepesek a markukba jutnak, nem várhatnak irgalmat tőlük!

- Legyen! Meghalunk, de nem adjuk olcsón az életünket! - mondta az újságíró.

- Gyerünk haza, és legyünk résen! - felelte a mérnök.

- Van-e egyáltalán valamilyen esélyünk, hogy kimászunk ebből a csávából? - kérdezte a tengerész.

- Van, Pencroff.

- Hm... Hatan ötven ellen?!

- Igen, hatan!... Ha csak nem számítjuk...

- Kit? - kérdezte Pencroff.

Cyrus Smith nem válaszolt, de keze az égre mutatott.

Az éjszaka minden zavaró mozzanat nélkül telt el. A telepesek éberen vigyáztak, és nem hagyták el kéménybeli őrhelyüket. A kalózok nem tettek semmilyen partraszállási kísérletet. Amióta az Ayrtonnek szánt utolsó puskalövések is elhangzottak, nemcsak hogy fegyverropogás, hanem még legkisebb nesz sem árulta el a brigg jelenlétét a szigetszegély közelében. A telepesek már-már úgy vélték, a brigg fölszedte horgonyait, és eltakarodott erről a vidékről, abban a hiszemben, hogy túlerővel áll szemben.

Semmi efféle nem történt azonban, s amikor pirkadni kezdett, a telepesek megpillantották a hajó elmosódott körvonalait a ködfátyolos hajnali derengésben. A Speedy tehát maradt!

- Nos, barátaim - mondta ekkor a mérnök -, úgy rémlik, nem árt foganatosítanunk néhány óvintézkedést, mielőtt még teljesen fölszakad a köd. Egyelőre ugyanis elrejt bennünket a kalózok szeme elől, és bármit tehetünk, nem keltjük föl vele a figyelmüket. A legfontosabb mindenekelőtt az, hogy elhitessük a fegyencekkel: mi vagyunk számbeli fölényben, és következésképpen könnyűszerrel kivédünk minden támadást. Azt óhajtom javasolni tehát, hogy oszoljunk három csoportra; az egyik álljon őrt itt, magában a Kéményben, a másik álljon lesbe a Hála-folyó torkolatánál. Ami a harmadikat illeti, úgy hiszem, legjobb, ha a zátonyon helyezkedik el, hogy onnan akadályozza meg vagy legalábbis késleltesse a partraszállási kísérletet. Nekünk két karabély és négy puska áll rendelkezésünkre. Valamennyiünknek jut tehát fegyver, és minthogy puskaporunk és golyónk is van elég, a lőszerrel nem kell takarékoskodnunk. A kalózok puskagolyóitól nem kell tartanunk, sőt még a brigg ágyúlövedékeitől sem. Mi kárt tehetnének szikláinkban? Csak robbanólövedékek okozhatnának jóvátehetetlen rombolást a Gránitpalotában, a kalózoknak azonban eszükbe sem jut majd, hogy ilyenekkel ostromolják, hiszen mi sem tüzelünk rájuk a Gránitpalota ablakaiból. Az egyetlen, amitől félhetünk, a kézitusa, hiszen a fegyencek létszáma sokszorosa a mienkének. Ezért kell hát megakadályoznunk minden partraszállási kísérletet, - mutatkoznunk azonban nem szabad előttük. Ne takarékoskodjunk hát a lőszerrel. Tüzeljünk sokat, de célozzunk pontosan. Mindegyikünknek nyolc-tíz ellenséggel kell végeznie, és végzünk is velük!

Cyrus Smith világosan körvonalazta a helyzetet, és mindvégig a leghiggadtabb hangon beszélt, mintha csak valamilyen hétköznapi munkára adna utasításokat, nem pedig élethalálharcot vezényelne. Bajtársai egyetlen szó ellenvetése nélkül elfogadták javaslatait. Valamennyiüknek igyekezniök kellett, hogy elfoglalják őrhelyüket, mielőtt teljesen szétfoszlik a köd.

Nab és Pencroff hazasiettek a Gránitpalotába, és elhozták a szükséges lőszert. Gedeon Spilett és Ayrton, a telep legjobb céllövői, egy-egy finom művű, csaknem mérföldes hordtávú karabélyt kaptak. A négy puskát Cyrus Smith, Nab, Pencroff és Harbert szétosztotta maguk közt.

Az őrállásokat a következőképpen rendezték el:

Cyrus Smith és Harbert a Kéményben maradnak, mert onnan nagy területen, a Gránitpalota lábánál kezdődő széles félkörívben szemmel tarthatják a fövénysávot.

Gedeon Spilett és Nab a sziklák közé rejtőznek, a Hála-folyó torkolatánál - miután fölvonták a hidat és a pallókat -, és ebből a lesállásból akadályozzák meg, hogy csónak hatoljon be a folyó medrébe, vagy kikössön a túlparton.

Ami Ayrtont és Pencroffot illeti, vízre bocsátják a pirogot, átkelnek a csatornán, és külön-külön őrhelyet foglalnak el a zátonyon. Ilyen módon a négy különböző pontról eldördülő puskalövések azt a tévképzetet kelthetik a fegyencekben, hogy a szigetet nagy számú védősereg oltalmazza végsőkig elszántan.

Ha azonban a gonosztevőknek mégiscsak sikerülne partra szállniok, vagy pedig valamelyik csónakjuk a briggről bekerítéssel fenyegetné a telepeseket, akkor Pencroff és Ayrton visszatér a pirogon a szigetszegélyre, és a leginkább veszélyeztetett pontra siet.

Mielőtt elfoglalták volna lesállásaikat, a telepesek még egyszer kezet szorítottak egymással. Pencroff úrrá lett érzelmein, és legyűrte fölindulását, megölelte Harbertet - szíve gyermekét! - aztán ki-ki elindult az őrhelyére.

Néhány pillanat múltán Cyrus Smith és Harbert az egyik, az újságíró és Nab a másik irányban eltűntek a sziklák mögött, öt perccel utóbb pedig Ayrton és Pencroff szerencsésen átkeltek a csatornán, partra léptek a zátonyon, és elrejtőztek a kis sziget keleti szélének egy-egy sziklahasadékában.

Egyiküket sem vehette észre senki, hiszen ők maguk sem láttak többet a párák közt, mint a brigg homályos körvonalait. Reggel fél hétre járt az idő.

A légkör magasabb rétegeiben lassacskán szakadozni kezdett a köd, s a brigg árbocainak gombja apródonként kibukkant a sűrű fehérségből. Egy ideig még vaskos pamacsok hömpölyögtek a tenger színén; aztán szél kerekedett, és egykettőre szétoszlatta a ködgomolyokat.

A Speedy teljes egészében kibontakozott előttük; két horgony tartotta, orrával északnak fordult, farának bal felét mutatta a sziget felé. Cyrus Smith annak idején jól becsülte föl a távolságát, nem állt messzebb a parttól ötnegyed mérföldnél.

A baljós lobogó ott lengedezett a tatárboc vitorlarúdján.

A mérnök távcsövén át jól láthatta, hogy a brigg tüzérsége, a négy fedélzeti üteg a sziget felé irányul. Szemlátomást készen vártak, hogy az első jelre lőni kezdjék a partszakaszt.

A Speedy azonban egyelőre néma maradt. Vagy harminc kalóz járkált föl s alá a fedélzeten. Néhányan a tatház tetejéről nézelődtek; ketten pedig a főárboc sudárának keresztrúdján kapaszkodtak meg, s látcsövükkel onnan fürkészték feszült figyelemmel, moccan-e valami gyanús a szárazföldön.

Annyi bizonyos: Bob Harvey és legénysége csak igen nehezen adhatott számot magának arról, ami éjszaka történt a brigg fedélzetén. Vajon sikerült-e megmenekülnie golyóik elől annak a félmeztelen férfinak, aki előbb fölfeszítette a lőporkamra ajtaját, aztán dulakodni kezdett támadóival, végül hatszor rájuk sütötte a pisztolyát, és egyiküket megölte, kettőjüket pedig megsebesítette? Sikerült-e úszva kivergődnie a partra? Honnan jött? Mit keresett a hajón? Csakugyan abban törte a fejét - amint Bob Harvey vélte -, hogy levegőbe röpítse a brigget? Mindezek a kérdésék bizonyára alaposan összekuszálták a fegyencek gondolatait. Az iránt azonban semmi kételyük sem lehetett immár, hogy az ismeretlen sziget, amely előtt a Speedy horgonyt vetett, lakott terület, s azt is gyanítaniok kellett, hogy ott védekezésre kész település él. És mégis, sem a fövénysávon, sem a magaslatokon nem mutatkozott senki. A partvidék merőben kihaltnak látszott. Egy szó mint száz, emberi településnek nyomát sem lehetett rajta fölfedezni. Lakói talán a sziget belsejébe menekültek?

A kalózok főnöke minden bizonnyal föltette magában ezeket a kérdéseket, és óvatos rabló lévén, kétségkívül meg akarta ismerni előbb a helyi viszonyokat, mielőtt bandájával kimerészkedik a szárazföldre.

Másfél óra telt el, de egyelőre semmilyen jel nem vallott arra, hogy a brigg legénysége partraszállásra készül. Bob Harvey nyilvánvalóan tétovázott. Hiába fürkészte legjobb távcsöveivel a vidéket, a sziklák közt megbúvó telepesek egyikét sem fedezhette föl a hajóról, ez kétségtelen. Az sem igen látszott valószínűnek, hogy figyelmét fölkeltette volna a Gránitpalota ablakait és ajtaját álcázó és a kopár sziklafaltól elütő zöld ágak és iszalagok fonadéka. Valóban, hogyan is képzelhette volna, hogy valaki ilyen magasságban vág magának lakást a gránittömbbe? Az Unió-öböl kerületén, a Karom-foktól az Állkapocs-fokig semmi sem árulta el, hogy emberek élnek vagy egyáltalán élhetnek a szigeten. Nyolc óra tájt azonban a telepesek mégis észrevettek némi mozgolódást a Speedy fedélzetén. Az emelődaru csigára fűzött kötelei megfeszültek, s az egyik csónak a tengerre ereszkedett. Heten szálltak bele. Puskát hordtak; egyikük a kormányhoz ült, négy az evezőkhöz, kettő pedig a csónak orrába kuporodva, lövésre kész fegyverrel a kezében kémlelte a szigetet. Céljuk, semmi kétség, csupán annyi lehetett, hogy futólag földerítsék a terepet, partraszállásra nyilván nem gondoltak, mert abban az esetben bizonyára nagyobb erőket mozgósítanak.

A kalózok az árboc csúcsáig ellepték a vitorlafákat, onnan nyilván jól látták, hogy a szigetet zátony védi, s hogy azt körülbelül másfél mérföld szélességű csatorna választja el tőle. Cyrus Smith mindazonáltal a csónak útirányából ítélve, arra a meggyőződésre jutott, hogy a hét kalóz nem szándékozik beevezni a csatornába, hanem - érthető óvatosságból - a zátony külső szegélyét igyekszik megközelíteni.

A szűk sziklarések közt rejtőző Pencroff és Ayrton maguk is észrevették, hogy a csónak egyenesen feléjük tart, és arra vártak, hogy lőtávolba kerüljön.

A csónak rendkívül lassan, vigyázattal közeledett a parthoz. Evezői csak hosszú időközökben merültek a vízbe. A zátonyon lesben állók látták, hogy a csónak orrában gunnyasztó fegyencek egyike mérőónt lógat a tengerbe, azzal igyekszik megállapítani a Hála-folyó által vájt csatorna mélységét. Ez arra vallott, hogy Bob Harvey a briggel annyira szándékozik megközelíteni a partot, amennyire csak lehet. A hajó oldalkötélzetén vagy harminc kalóz kapaszkodott, és egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől a csónak mozdulatait; tekintetük a veszélytelen kikötésre alkalmas révet kutatta.

A csónak nem lehetett két kötélhossznyira sem a zátonytól, amikor hirtelen megállt. A kormánynál ülő kalóz a legkönnyebben megközelíthető partszakaszt akarta kikeresni.

Ebben a pillanatban két lövés dörrent. Kicsiny füstfelhő kavardult föl a zátony sziklái közül. A kormánynál ülő fegyenc és az, aki a mérőónt fogta a kezében, hanyatt vágódott, s a csónak aljára zuhant. Egyiküket Ayrton, másikukat Pencroff lövése találta el, szinte ugyanabban a másodpercben.

De a két lövéssel csaknem egyidejűleg sokkal hangosabb dörej hallatszott, fényes fehér füst villant föl a brigg oldalán, és ahol Ayrton és Pencroff rejtőzött, a szirtet ágyúgolyó érte; a találat szilánkokra repesztette a sziklát, de a két lövész egyikét sem sebesítette meg.

Eget verő káromkodás csapott föl a csónakból, amely tüstént újra megindult. A kormányos helyét azonnal elfoglalta valamelyik társa, és az evezők heves csapásokkal loccsantak a vízbe.

Ám a csónak éppenséggel nem a hajó felé igyekezett, amint a védők várták volna, hanem a zátony szegélye mentén haladt tovább, hogy megkerülje a kis sziget déli csúcsát. A kalózok megfeszített erővel húzták a lapátokat, hogy mennél hamarább lőtávolon kívül jussanak.

Öt kötélhossznyira közelítették meg a Gazdátlan Láda fokánál végződő parti beszögellést, aztán félkörben megkerülték a fokot, és a Hála-folyó torkolata felé tartottak, mindvégig a brigg ágyúinak védelme alatt.

Nyilvánvalóan az volt a szándékuk, hogy a torkolat felől hatoljanak be a csatornába, és hátba támadják a zátonyon őrködő telepeseket, akárhányan legyenek is, mert ezáltal azok két tűz - a csónak és a brigg össztüze - közé szorulnak, és helyzetük tarthatatlanná válik.

Negyedóra telt el, s eközben a csónak egyenletesen húzott a torkolat félé. Szárazon és vízen és levegőben teljes csönd, tökéletes nyugalom honolt.

Pencroff és Ayrton nyomban átlátott a szitán; tudták, hogy bekerítés fenyegeti őket, de azért nem hagyták el vártájukat, részint mert még nem akartak mutatkozni a támadók előtt, és nem akarták kitenni magukat a Speedy ágyútüzének, részint pedig a folyó torkolatánál rejtőző Nab és Gedeon Spilett, valamint a Kémény sziklatorlaszai közt lesben álló Cyrus Smith és Harbert beavatkozására számítottak.

Az első puskalövésektől számított huszadik percben a csónak nem egészén két kötélhossznyira a fövénysávtól, a Hála-folyó magasságába érkezett. Amint a dagály szokott hevességével zúdult elő a szűk tengerszorosból, a váratlan vízáradat a folyó felé sodorta a fegyenceket, és csak üggyel-bajjal, szívós lapátolással tarthatták csónakjukat a csatorna közepén. Amikor azonban a Hála-folyó torkolatánál lőtávolba értek, két puskagolyó köszöntötte őket, és két kalóz elterült a csónak alján. Nab és Spilett sem hibázta el a lövést.

Ekkor a brigg tüstént ágyúgolyót eresztett arra a pontra, ahol áruló puskaporfüst gomolygott, de ez a második lövedék sem ért el más eredményt, mint hogy kicsorbította néhány szikla csúcsát.

Pillanatnyilag már csak három fegyverbíró fegyenc ült a csónakban. Azt pedig az ár magával ragadta, és nyílsebesen sodorta a csatornában, Cyrus Smith és Harbert előtt; ők azonban úgy ítélték, hogy nincs lőtávolban, puskájuk tehát néma maradt; a fegyencek aztán megkerülték a zátony északi csücskét, és a még épkézláb két evezős a brigg felé igyekezett.

Mindeddig a telepeseknek nem adódott panaszra okuk. A játszma az ellenfél számára kezdődött rosszul; azoknak már négy halottjuk vagy súlyos sebesültjük volt, ők ellenben sértetlenek maradtak, és egyetlen golyót sem lőttek ki hiába. Ha a kalózok továbbra is ilyen módon folytatják a támadást, és a partraszállást ismét csónakon kísérlik meg, akkor a védők egyenként lepuskázhatják őket.

Mindebből kitetszik, hogy a mérnök rendelkezései hatékonyaknak bizonyultak. A kalózok méltán hihették, hogy nagy létszámú, jól fölfegyverzett ellenséggel akadt dolguk, amellyel nem bánnak el egykönnyen.

Félóra is beletelt, amíg a csónak - amelynek nyílt tengeri áramlattal szemközt kellett küszködnie - elérte a Speedyt. Irtózatos üvöltés támadt, amikor a sebesülteket fölcipelték a fedélzetre, és a kalózok háromszor-négyszer a szigetre ágyúztak, lövedékeik azonban nem okoztak semmilyen kárt.

Ám mintegy tucatnyi fegyenc - haragtól és talán még az előző esti tivornyától részegülten - a csónakba ugrott. Ugyanakkor a brigg másik csónakját is lebocsátották, és abban további nyolc ember helyezkedett el; az első csónak pedig már tartott is egyenesen a zátony felé, hogy előnyös állásukból kiszorítsa a telepeseket, a második viszont úgy manőverezett, hogy a Hála-folyó torkolatvidékét foglalhassa el erőszakkal.

A helyzet szemlátomást túlontúl veszélyessé vált Pencroff és Ayrton részére; belátták, hogy haladéktalanul vissza kell térniök a sziget biztonságosabb földjére.

Azt azért bevárták még, hogy az első csónak lőtávolba érjen, és két jól célzott golyóval sikerült is legénysége körében nagy zűrzavart támasztaniok. Pencroff és Ayrton azután elhagyták őrhelyüket, és úgy rohantak keresztül a zátonyon, ahogyan csak a lábuk bírta, szaladtukban még vagy tízszer elsütötték puskájukat, majd a parton beugrottak a pirogba, és épp akkorra keltek át a csatornán, amikor a második csónak elérte a zátony déli csúcsát; ezután sietve igyekeztek a Kémény felé, hogy abban találjanak fedezéket.

Alig csatlakoztak Cyrus Smithhez meg Harberthez, a zátonyt ellepték a kalózok: az első csónakbeliek partra ugráltak, és futva szétszéledtek mindenfelé.

Csaknem ugyanabban a pillanatban újabb puskalövések hallatszottak a Hála-folyó torkolata felől, ahová ekkor közeledett gyorsan a második csónak. Nyolc utasa közül kettőt halálosan megsebzett Gedeon Spilett és Nab golyója, maga a csónak pedig, amelyet az áradat föltartóztathatatlanul sodort a szirtek felé, szétzúzódott a Hála-folyó torkolatában. Hat kalóz azonban túlélte az összecsapást, fegyverüket fejük fölé emelték, hogy megóvják a víztől, és sikerült kilábalniok a folyó jobb partján. Ám aztán látván, hogy ott túlságosan éri őket az őrség tüze, hanyatt-homlok eliszkoltak a golyók hordtávolán túlra, a Gazdátlan Láda foka irányában.

Pillanatnyilag tehát így festettek a körülmények: a zátonyon tizenkét fegyenc tartózkodik, közülük bizonyára több is sebesült, a csónakjuk azonban még használható; hat kalóz partot ért a szigeten, a Gránitpalotába azonban nem juthatnak, mert csónak híján képtelenek átkelni a folyón, miután a telepesek már korábban fölvonták a csapóhidakat.

- Eddig jól ment minden! - lihegte Pencroff, amikor berontott a Kéménybe. - Eddig semmi baj, Cyrus úr! Ön is így gondolja?

- Én úgy vélem, hogy a harc rövidesen új arcot ölt, mert a fegyencek aligha olyan ostobák, hogy számukra ennyire kedvezőtlen feltételek közt folytassák az összecsapást - felelte a mérnök.

- Soha nem jutnak át a csatornán! - jelentette ki a tengerész. - Ayrton és Spilett úr karabélya föltartóztatja őket. Hiszen tudja, Cyrus úr, azok a karabélyok több mint egy mérföldnyire hordanak!

- Kétségkívül - felelte Harbert. - Csakhogy mit ér két karabély a brigg ágyúi ellen?

- Ugyan már, a brigg nincs a csatornában! - legyintett Pencroff.

- És ha odajön? - kérdezte Cyrus Smith.

- Képtelenség, hiszen azt kockáztatja, hogy zátonyra fut és elsüllyed!

- Nincs abban semmi képtelenség - szólt közbe ekkor Ayrton. - A fegyencek a dagály árhullámán könnyűszerrel behatolhatnak a csatornába, és apálykor legföljebb megfeneklik a hajó; akkor azonban, ha ágyúik össztüzet zúdítanak reánk, nem tarthatjuk tovább állásainkat...

- Ezer ördög és pokol! - hördült föl Pencroff. - Csakugyan, úgy rémlik, ezek a gazfickók kezdik fölhúzni a horgonyt!

- Talán arra kényszerülünk, hogy visszavonuljunk a Gránitpalotába? - kérdezte Harbert.

- Várjunk még! - felelte Cyrus Smith.

- De mi lesz Nabbel és Spilett úrral?... - aggodalmaskodott Pencroff.

- Alkalmas pillanatban ők is csatlakozhatnak hozzánk. Készüljön, Ayrton. Most az ön és a Spilett karabélyáé a szó...

Bizony, sejtelmük nagyon is igaznak bizonyult! A Speedy már vonta is föl a horgonyát, és ezzel nyilvánvalóvá lett ama szándéka, hogy megközelítse a zátonyt. A dagálynak még vagy másfél órája van a tetőzésig, áramlása azonban már megtört, a brigg tehát könnyen engedelmeskedik a kormánynak. Ami azonban azt illeti, hogy behatolhat-e a csatornába, Pencroff - Ayrtonnel ellentétben - úgy vélekedett: a hajó kapitánya nem meri megkísérelni ezt a veszélyes vállalkozást.

Eközben a zátonyt megszálló kalózok mind közelebb s közelebb nyomultak az innenső parthoz, és hovatovább már csak a csatorna választotta el őket a Lincoln-szigettől. Mivel pusztán csak puskákkal rendelkeztek, semmilyen kárt sem tehettek a telepesekben, akár a Kémény kövei közt rejtőzködtek, akár a Hála-folyó torkolatánál; azt viszont a kalózok nem tudták, hogy az őrség két tagjának is messze hordó karabélya van, ezért ők sem érezték magukat veszélyben. Még csak fedezék mögé sem húzódtak, egész bátorsággal járkáltak keresztül-kasul a zátonyon s annak innenső szegélyén.

Ez az önáltatás azonban rövid életűnek bizonyult. Ayrton és Gedeon Spilett karabélya megszólalt, és alighanem kellemetlen dolgokat mondott két fegyencnek, mert azok tüstént hanyatt vágódtak szavaik hallatára.

Fejveszett, általános lótás-futás kezdődött a zátonyon. Az életben maradt tíz kalóz még csak arra sem vesztegette idejét, hogy magával vigye sebesült vagy halott társait, hanem lélekszakadtából a zátony túlsó felére menekült, hanyatt-homlok csónakba ugrott, és kapkodó evezőcsapásokkal igyekezett vissza a hajóra.

- Nyolccal kevesebb briganti! - lelkendezett Pencroff. - Istókuccse, azt hinné az ember, hogy Gedeon Spilett és Ayrton hűséget fogadtak egymásnak, és csak egyszerre tüzelnek!

- Uraim - szólalt meg Ayrton, miközben újratöltötte karabélyát -, a helyzet komolyodik! A brigg indulni készül!

- A horgonylánc függőlegesen áll!... - kiáltotta Pencroff.

- Bizony, húzzák már föl a vasmacskát!

S valóban, már a horgonycsigához ütődő rúd csörgése is tisztán odahallatszott a szigetre, annak jeléül, hogy a hajó legénysége nekilátott a horgonylánc föltekeréséhez. A Speedy megmozdult, előbb csak az egyik horgonylánccal vontatta magát, majd amikor a vasmacskát föltépte az altalajból, a tengeráramlat sodrára bízta magát, úgy oldalazott a sziget felé. A szél a nyílt víz felől fújt; a fegyencek fölvonták a fővitorlát és a kis csúcsvitorlát, s a brigg mind közelebb s közelebb került a parthoz.

A Hála-folyónál és a Kéményben őrködő telepesek szótlanul figyelték a hajó hadmozdulatait; nem adtak magukról életjelt, ám azért bizonyos izgalom tartotta hatalmában őket. Tudták, iszonyú helyzetbe kerülnek a közvetlen közelről rájuk zúdított kartácstűzben, hiszen az ágyúlövéseket képtelenek kellőképpen viszonozni. Ilyen körülmények közt hogyan akadályozhatják meg, hogy a kalózok kikössenek a szigeten?

Cyrus Smith tökéletesen tudta mindezt, és azon töprengett, mit tegyen. Haladéktalanul elhatározásra kell jutnia. De hogyan döntsön? Zárkózzék be a Gránitpalotába? Ott hetekig, sőt talán hónapokig is állhatja az ostromot, hiszen otthonuk bőven el van látva élelmiszerrel. Igen, de mi lesz aztán?! A kalózok közben markukba kaparintják az egész szigetet, kényükre-kedvükre dúlják és fosztogatják, és csak idő kérdése, hogy végül is legyőzik a Gránitpalota foglyait.

Egyetlen esélyük maradt csupán: ha Bob Harvey nem merészkedik be hajójával a csatornába, hanem csak a zátony túlfelén vet horgonyt. Abban az esetben ugyanis a Speedyt jó másfél mérföld választja el a fövénysávtól, és ilyen távolságból ágyúlövései nem tehetnek túlságosan nagy kárt a szigetben.

- Soha! - hajtogatta Pencroff csökönyösen. - Soha nem szánja rá magát ez a Bob Harvey, hogy behatoljon a csatornába, hiszen tapasztalt tengerész az ördögadta! Tudja jól, milyen veszedelembe kavarná a brigget, ha a tenger csak kicsit is komiszodni kezd! Mihez fog aztán a hajója nélkül?

A brigg ezalatt megközelítette a zátonyt, és szemlátomást annak alsó csücske felé igyekezett. Enyhe szellő fújdogált, és mivel a tengeráramlat jócskán veszített már erejéből, Bob Harvey teljességgel ura volt hajójának, oda kormányozta, ahová akarta.

Miután megfigyelte, milyen útvonalon haladtak imént a csónakok, könnyen fölfedezte hát a tengerszoros bejáratát, és vakmerően nekivágott. Szándéka megértéséhez nem kellett sok ész: a Kéménnyel szemközt akar lehorgonyozni, hogy onnan kartáccsal és bombával feleljen azokra a puskagolyókra, amelyek megtizedelték legénységét.

A brigg elért a zátony csúcsához; ott könnyedén oldalt kanyarodott; trapézárbocát a szélnek fordította, és szél iránt haladva, nemsokára a Hála-folyó torkolatáig jutott.

- Gazemberek! - kiáltott föl Pencroff. - Jönnek!

Ebben a pillanatban Nab és Gedeon Spilett is csatlakozott a Kéményben várakozó Cyrus Smithhez, Ayrtonhöz, Pencroffhoz és Harberthez.

Az újságíró és társa ugyanis helyesebbnek látták, ha föladják a folyó menti őrhelyüket, hiszen a hajó ellen már amúgy sem tehettek semmit; és bölcsen cselekedtek. Célszerűbb, ha a telepesek egybegyűlnek abban a pillanatban, amikor rászánják magukat a döntő támadásra. Gedeon Spilett és Nab a sziklák védelmében osontak a Kéményig, de még így sem kerülhették el, hogy a hajóról valóságos golyózápor ne zuhogjon reájuk; szerencséjükre a kalózok puskatüze mégsem tett kárt bennük.

- Spilett! Nab! - kiáltotta a mérnök. - Nem sebesültek meg?

- Nem - felelte az újságíró -, egy-két horzsolás az egész, azt is csak a szertepattogó szilánkok okozták. De ez az átkozott brigg bevitorlázik a csatornába!

- Bizony! - dörmögött Pencroff. - Nem adok tíz percet, és horgonyt vet a Gránitpalota előtt!

- Mi a terve, Cyrus? - kérdezte az újságíró.

- Vissza kell vonulnunk a Gránitpalotába, mégpedig hamarosan, mielőtt a fegyencek meglátnak minket!

- Úgy vélem magam is - felelte Gedeon Spilett -, ha azonban egyszer oda bezárkózunk...

- A körülmények majd eldöntik, hogy mitévők legyünk - válaszolta a mérnök.

- Akkor hát indulás! - szólt az újságíró. - Siessünk!

- Nem akarja, Cyrus úr, hogy Ayrton meg én itt maradjunk? - kérdezte a tengerész.

- Mire volna jó az, Pencroff? - felelte Cyrus Smith. - Nem! Ne szóródjunk szét!

Egyetlen veszteni való pillanatuk sem volt. A telepesek kisurrantak a Kéményből. A sziklafal egyik kis kiszögellése mögött osontak, a briggről tehát nem láthatták őket; de két-három dörrenés és az ágyúgolyók csattogása a sziklákon tudatta velük, hogy a Speedy már igencsak kurta távolságban szeli a vizet.

A telepesek beugrottak a fölvonó kosarába, fölhúzatták magukat a Gránitpalota ajtajáig, ahol Top és Jup azóta várakozott reájuk, mióta ők a parton őrködtek; aztán besiettek a nagyterembe - mindez alig egy perc alatt történt.

Legfőbb ideje, mert alig leptek az ablakokhoz, máris megpillantották a növényfüggönyön át az ágyúfüstbe burkolt Speedyt, amint befut a csatornába. Sőt nemsokára az ablakokból is félre kellett húzódniok, mert a brigg szakadatlanul lövöldözött, és a négy ágyú golyói vaktában csapkodták a Hála-folyó torkolatánál levő őrhelyt és a Kéményt, noha a telepesek mindkettőből visszahúzódtak már. Egyre-másra zúzódtak szét a sziklák, és minden dörrenést a kalózok harsány "hurrá!" kiáltásai kísértek.

Noha remélhették, hogy a Gránitpalotát megkímélik a lövedékek, mert hála Cyrus Smith előrelátásának, a telepesek idejekorán zöld növényzettel álcázták az ajtót és az ablakokat, egy ágyúgolyó, az ajtókeretet súrolva, váratlanul mégis becsapott a folyosóra.

- A kutyafáját! Csak nem fedezték föl a rejtekhelyünket?! - kiáltott föl Pencroff.

A kalózok talán nem is látták meg a telepeseket, Bob Harvey azonban mégis jónak látta, hogy egy-két lövedéket a magas kőfalnak ezt a részét elfödő gyanús növényzetre zúdítson. A brigg egyre-másra eregette a lövéseket, s az egyik golyóbis leszakította a növényfüggönyt: tátongó nyílás feketéllett elő a tépett lombszövedék alól a gránitfalon.

A telepesek helyzete reménytelenné vált. Rejtekhelyüket fölfedezték. Semmivel sem háríthatták el a lövedékeket, még a kartácstöltet módjára záporozó sziklaszilánkok ellen sem igen védekezhettek. Nem tehettek mást, mint hogy a Gránitpalota felső folyosóján keressenek menedéket, otthonukat pedig átengedjék a pusztulásnak; egyszer csak azonban tompa dörej, nyomában pedig irtóztató kiáltozás hallatszott!

Cyrus Smith és társai az ablakok egyikéhez rohantak...

A csatornán víztölcsér támadt, és előbb ellenállhatatlan erővel magasba ragadta, majd derékban kettéroppantotta a brigget; tíz másodperc sem telt bele, s a vitorlást gonosztevő legénységével együtt elnyelték a habok.

- Fölrobbant! - hüledezett Harbert.

- Igen! Mintha csak Ayrton vetett volna tüzet a puskaporukba! - felelte Pencroff, miközben Nab és a fiú után a fölvonó kosarába ugrott.

- De hát mi történt voltaképpen? - kérdezte Gedeon Spilett, aki még mindig alig ocsúdott föl a meglepetés kábulatából.

- Nos, ezúttal végre mindent megtudunk!... - felelte élénken a mérnök.

- Mit tudunk meg?...

- Majd később! Majd később! Jöjjön, Spilett! Egyelőre az a fontos, hogy a robbanás végzett a kalózokkal.

És Cyrus Smith, magával vonva az újságírót és Ayrtont, a fövénysávon várakozó Pencroffhoz, Nabhez és Harberthez csatlakozott.

A briggből magából semmi sem látszott, még maga az árbocozata sem állt ki a vízből. Kétségkívül hatalmas léket kaphatott, mert miután a szökőár magasba emelte, oldalra fordult, és így is süllyedt el. Mivel azonban azon a helyen a csatorna nem volt húsz lábnál mélyebb, bizonyosra vehették, hogy apálykor a briggnek elő kell merülnie a víz alól.

Néhány roncsdarab úszkált a tenger színén. Árbocokat láttak, tartalék vitorlarudakat és olyan tyúkketreceket, amelyekben éltek még a baromfik; a fedélzeti csapóajtókon keresztül ládák, hordók, tartályok buktak föl egymás után a felszínre; a hajó törzsének azonban egyetlen töredékét sem vetette föl a tenger; sem fedélzeti deszka, sem törött oldalpalánk nem keveredett a roncsok közé - s ez igencsak érthetetlenné tette a Speedy hirtelen elmerülését.

A két árboc azonban nemsokára vitorlástul fölmeredt a tengerszoros mélyéről; némelyik vászon kibontva leffegett, a többi fölgöngyölve csurgott; a két vastag rúd néhány lábnyira a fedélzetrés fölött roppant ketté, és eltépte tartóköteleit, valamint a hágcsók fonadékát. A telepesek azonban nem hagyhattak időt az apálynak, hogy magával sodorja azt a sok kincset. Ayrton és Pencroff sietve ladikba szállt, hogy a sziget vagy a zátony partjára csáklyázzák a vízen lebegő roncsokat.

Már éppen indulni akartak, amikor Gedeon Spilett megjegyzése föltartóztatta őket.

- Mi lesz a Hála-folyó jobb partján szárazra jutott hat fegyenccel? - kérdezte az újságíró.

Valóban, nem feledkezhettek meg arról a hat gonosztevőről, akiknek a csónakja széjjelzúzódott a zátonyon, s akik a Gazdátlan Láda fokán vergődtek ki a sziget földjére.

A telepesek arrafelé tekintettek. A szökevényeknek nyomuk veszett. A brigg pusztulásának láttára minden valószínűség szerint a sziget belsejébe menekültek.

- Később majd velük is foglalkozunk - mondta ekkor Cyrus Smith. - Minthogy fegyverük van, alkalomadtán veszélyesekké válhatnak, de mert hatan állunk hatuk ellen, esélyeink egyenlőek. Siessünk hát, ez most sürgetőbb...

Ayrton és Pencroff eltaszította a parttól a pirogot, és serényen a roncsok felé eveztek.

A dagály éppen tetőfokán állt; azért is emelkedett különösen magasra a víz szintje, mert két napja múlt telihold. Jó órányi időbe is beletelik hát, amíg a brigg törzse is kiemelkedik a csatorna vizéből.

Ayrton és Pencroff, bővében lévén az időnek, a hosszú fenyőrudak végére köteleket hurkoltak, s ezeknek a végét kihúzták a Gránitpalota előtti fövénysávra. Ott a többi telepes segítségével, egyesült erővel sikerült partra vontatniok az árbocdarabokat. Ezután ismét ladikba szálltak, és kihalászták mindazt, ami még a vízen úszott: a tyúkketreceket, a hordókat és a ládákat; ezeket aztán tüstént be is szállították a Kéménybe.

Eközben néhány holttestet is fölvetett a víz. Ayrton az egyikben fölismerte Bob Harveyt, fölindultan mutatta bajtársának, és fojtott hangon így szólt:

- Ez voltam én is, Pencroff!

- De most már más ember lettél, derék Ayrton! - felelte a tengerész.

Igen különösnek találták, hogy csak ilyen kevés hulla került föl a felszínre. A telepesek alig ötöt-hatot számoltak össze; az apadó áradat lassan a nyílt tenger felé sodorta valamennyit. Igen valószínű, hogy a meglepett fegyenceknek nem lévén már idejük a menekülésre, mivel a süllyedő vitorlás az oldalára dőlt, legtöbben a hajó pereme alá szorultak. A nyomorultakat a nyílt tenger felé terelő apály egyébiránt megkímélte a telepeseket attól a szomorú kötelességtől, hogy maguk legyenek kénytelenek elföldelni a tetemeket szigetük valamelyik szegletében.

Cyrus Smith és társai két álló órán át foglalatoskodtak azzal, hogy kivontassák a szálfákat, leoldozzák, majd kiteregessék száradni a homokra a tökéletes épségben maradt vitorlákat. Annyira elmerültek a munkában, hogy alig beszélgettek, pedig hány gondolat cikázott át elméjükön! Nagy szerencse, hogy a brigg vagy legalábbis rakománya a birtokukba jutott. Mert az ilyen hajó valósággal kicsinyített mása a nagyvilágnak, minden van rajta, ami kell; a telep szertára tehát rengeteg hasznos dologgal gyarapodott. A brigg rakománya ugyanazt jelentette a telepesek számára "nagyban", mint amit annak idején "kicsinyben" jelentett a Gazdátlan Láda fokánál partra vetett holmi.

- De meg aztán miért is ne lehetne kiemelni és újra vízre bocsátani a vitorlást? - elmélkedett Pencroff. - Ha csak egy léket kapott, azt ugyan hamar befoltozzuk! Mert hiába, egy háromszáz-négyszáz tonnás hajó mégiscsak más, mint a mi Bonadventure-ünk! Ezzel aztán messze eljut az ember! Ezzel oda megyünk, ahová akarunk!... Cyrus úr, Ayrton meg jómagam hármasban meg kell hányjuk-vessük ezt a dolgot! Megéri a fáradságot!

Csakugyan, ha a brigg hajózásra alkalmas állapotban maradt, akkor a Lincoln-szigeti telepesek hazatérési esélyei rendkívül megnövekedtek. Ám hogy eldönthessék ezt a fontos kérdést, várniok kellett, mert teljes apály beállta előtt nem vizsgálhatták meg kellőképpen a brigg minden porcikáját.

Amikor az úszkáló roncsdarabokat már biztonságba helyezték a fövénysávon, Cyrus Smith és társai néhány percnyi ebédidőt szakítottak maguknak. A szó szoros értelmében közel jártak már az éhhalálhoz. Az éléskamra, szerencsére, nem esett messze, és Nab megmutathatta, milyen gyors kezű mesterszakács. Megebédeltek hát a Kémény tövében, és méltán gondolhatjuk, hogy evés közben másról sem beszéltek, mint arról a váratlan eseményről, amely csodával határos módon mentette meg valamennyiük életét.

- Csodával határos módon: ez a helyes kifejezés! - ismételgette Pencroff. - Mert meg kell hagyni, ezek a gazfickók épp a legjobbkor röpültek a levegőbe! A Gránitpalota hovatovább teljességgel lakhatatlanná vált!

- Hát azt sejti-e, Pencroff - kérdezte az újságíró -, hogyan történt a dolog, mi okozta a brigg fölrobbanását?

- Ej, Spilett úr, ennél mi sem egyszerűbb - felelte Pencroff. - Efféle kalózhajón nincs olyan rend, mint valami hadihajón! A fegyencek nem matrózok ám! Nyilvánvaló, hogy a brigg lőporkamrája tárva-nyitva állt, hiszen szakadatlanul ágyúztak bennünket, s elég volt egy kis gondatlanság vagy ügyetlenség, hogy az egész masinéria a levegőbe röpüljön...

- Ami engem megdöbbent, Cyrus úr - fordult Harbert a mérnökhöz -, az, hogy a robbanás nem járt nagyobb hatású pusztítással. A dördülés nem volt különösképpen erős, és végtére a roncsdarabokat és a széttört hajódeszkákat is keveslem. Úgy rémlik, mintha a hajó nem annyira fölrobbant, mint inkább csak elsüllyedt volna.

- S ez megdöbbent, fiam? - kérdezte a mérnök.

- Csodálkozom rajta, Cyrus úr.

- Magam is, Harbert - vallotta be a mérnök -, ez bizony meglep engem is; de ha majd alaposabban szemügyre vesszük a brigg törzsét, kétségkívül megleljük az események magyarázatát.

- Ugyan már, Cyrus úr - szólt közbe Pencroff -, csak nem állítja, hogy a Speedy egyszerűen elsüllyedt, mint holmi zátonyra futott hajó?

- Miért ne? - kérdezte Nab. - Nincsenek-e talán sziklák a csatornában?

- Ejnye no, Nab! - felelte Pencroff. - Úgy látszik, éppen akkor hunytad be a szemedet, amikor nyitva kellett volna tartanod... Én pontosan láttam, hogy a brigg elmerülése előtt egy pillanattal hatalmas hullámhegy hátán a levegőbe emelkedett, csak azután fordult a bal oldalára, és zuhant vissza a tengerbe. Márpedig ha csakugyan szirtnek ütközött volna, akkor szépen, nyugodtan süllyedt volna el, mint minden más tisztességes hajó, amely a tenger fenekére kívánkozik...

- Csakhogy ez nem tisztességes hajó volt ám! - vetette ellen Nab.

- Végül is majd meglátjuk, Pencroff - mondta a mérnök.

- Úgy van, majd meglátjuk - hagyta rá a tengerész -, arra azonban a fejemet teszem, hogy a csatorna alján nincsenek szirtek. Nézze, Cyrus úr, csak nem azt akarja mondani, hogy újfent valamilyen csoda történt?

Cyrus Smith nem válaszolt.

- Zátony vagy robbanás, végül is egyre megy - mondta Gedeon Spilett. - Remélem, annyit elösmer, Pencroff, hogy akár így, akár úgy, az eset éppen kapóra jött!

- Igén... igen... - bólogatott a tengerész -, de hát most nem ez a kérdés. Én azt kérdeztem Cyrus úrtól, hogy nem lát-e valami természetfölöttit a dologban.

- Nem nyilatkozom, Pencroff - rázta fejét a mérnök. - Egyelőre nem felelhetek mást.

A felelet azonban egyáltalán nem elégítette ki Pencroffot. Továbbra is kitartott amellett, hogy "valamiféle robbanás" történt, és ettől nem tágított. Vele ugyan ne akarják elhitetni, hogy ebben a csatornában, amelyen ő apály idején gyalogszerrel is többször átkelt - és a medrét ugyanolyan finom homok borítja, mint magát a fövénysávot -, bármilyen ismeretlen sziklazátony rejtőzhetnék. Egyébiránt is, magyarázta, a brigg dagály idején, magas vízálláskor veszett oda, semmi esetre sem ütközhetett neki olyan sziklaéknek, amely még apálykor sem látszik ki a vízből. A hajó tehát nem futhatott zátonyra. A hajó tehát nem kaphatott léket. A hajó tehát fölrobbant.

És meg kell hagyni, a tengerész okoskodása nem volt híján bizonyos ésszerűségnek.

Fél kettő tájban a telepesek beszálltak a pirogba, és a süllyedés helyére eveztek. Igen sajnálták, hogy a brigg két csónakja közül egyet sem menthettek meg; az egyik azonban, mint tudjuk, szétzúzódott a Hála-folyó torkolatában, és teljesen hasznavehetetlenné vált, a másik pedig a vitorlással együtt süllyedt el, de nyilvánvalóan összemorzsolta a rázuhanó hajótest, mert azóta sem bukkant elő.

Ebben a pillanatban a Speedy törzse lassanként kiemelkedett a víz alól. Most látták csak, hogy a brigg nem is oldalára dőlt, hanem tövével fordult felfelé, mert a zuhanáskor helyéről elmozdult nehezék széttörte az árbocokat is. Valósággal hátára borította a hatalmas víztölcsért fölkorbácsoló, rettentő hatású, de megmagyarázhatatlan eredetű tenger alatti erő.

A telepesek megkerülték a vitorlás törzsét, és bár nem ismerhették föl a katasztrófa okát, a víz apadásának mértékéből azt legalább megállapíthatták, hogy mekkora rombolást végzett.

Az orrtőke tövétől hét-nyolc lábnyira, a hajógerinc mentén legalább húsz láb hosszúságú, irtózatos rés tátongott a brigg mindkét oldalán. Ezt a kettős, tág léket a kalózok semmiként sem tömhették volna be. Nemcsak a rézlemez borítás és a palánkozat tört ízzé-porrá, hanem nyomtalanul megsemmisültek a hajóbordák, sőt még a csapszegek és a facövekek is. A deszkarekeszeken a hajótörzs egész hosszában, egészen a gerinc hátsó görbületéig, mindenütt meglazultak az eresztékek. A rejtélyes erő föltépte az ostorgerendákat is, sőt magát a hajótövet szintén leszakította a belső tőkéről, és diribdarabra törte egész hosszában.

- Ezer ördög! - kurjantott Pencroff. - No, ezt a hajót aztán nehéz lesz toldani-foldani!

- Nem nehéz, hanem lehetetlen - jegyezte meg Ayrton.

- Egy szó mint száz - mondta Gedeon Spilett a tengerésznek -, a robbanás, már amennyiben csakugyan robbanás történt, mindenesetre különös hatással járt! Alsó fertályán hasította föl a hajó törzsét, nem pedig a fedélzetet és a víz fölött levő részeket röpítette a levegőbe, ahogy dukált volna! Ez a két széles lék egyáltalán nem vall lőporrobbanásra, inkább olyan, mintha szikla hasította volna föl!

- Márpedig a csatornában nincsenek sziklák! - makacskodott a tengerész. - Mindent elösmerek, amit ön mond, kivéve azt, hogy a hajó zátonyra futott!

- Próbáljunk beférkőzni a brigg belsejébe - ajánlotta a mérnök. - Ott talán valamilyen támponthoz jutunk a robbanás okát illetőleg.

Ennél okosabbat csakugyan nem tehettek, és egyébiránt is célszerűnek látszott, ha számba veszik a hajón található kincseket, és mentik, ami menthető.

A telepesek könnyűszerrel bejutottak a hajó belsejébe. A víz még mindig apadt, és a fedélzet alsó része, amely a hajótörzs fölborulásával a felülete lett, nemsokára járhatóvá vált. A súlyos, öntöttfém koloncokból álló nehezékek több helyütt átszakították a fedélzet deszkázatát. A hajótörzs résein hangos csobogással zuhogott ki a tengervíz.

Cyrus Smith és társai, fejszével a kezükben, behatoltak a félig összeroncsolt fedélzetre. Garmadával hevertek előttük a kisebb-nagyobb ládák; és mivel aránylag rövid ideig álltak víz alatt, úgy lehet, hogy tartalmuk még nem ment teljesen tönkre.

A telepesek nekifogtak, hogy biztonságba helyezzék a hajó rakományát. A dagály csak néhány óra múlva tér vissza, ezt az időt a lehető leggyümölcsözőbben kell kihasználniok. Ayrton és Pencroff csigás daruszerkezetet erősítették a hajó törzsén támadt lék fölé, s ezzel vontatták föl a ládákat és a hordókat. Ezeket a pirogba rakták, az pedig tüstént partra szállított mindent.

Mindent kiemeltek a hajóból, válogatás nélkül; úgy vélték, a tárgyak osztályozására ráérnek később is.

A telepesek mindazonáltal már az első pillantásra fölöttébb elégedetten megállapíthatták, hogy a brigg rakománya rendkívül változatos: valóságos tárházát találták mindazoknak az iparcikkeknek, szerszámoknak és használati tárgyaknak, amelyek a polinéziai parti kereskedelmet lebonyolító hajókon általában föllelhetők. Valószínűnek látszott, hogy minden fontosabb dologból akad ott valami, és abban egyetértettek, hogy a váratlan kincs éppen kapóra jön a Lincoln-szigeti telep számára.

A mérnök mégis néma döbbenettel szemlélte a pusztulást, mert az ismeretlen eredetű megrázkódtatás nem csupán a brigg törzsét roncsolta szét, hanem összezúzta az egész belső berendezést is, főként a hajó orrában. A szilánkokra hasadt közfalak és fedélzettartó támgerendák úgy festettek, mintha valamilyen borzalmas feszítőerejű gránát robbant volna föl a brigg belsejében. A telepesek egyre könnyebben járhatták végig, orrától faráig a hajót, amelyet egyébiránt sem terheltek körülményesen elmozdítható, súlyos bálák. Egyszerű kis csomagok töltötték meg a rakodóteret, de hogy annak idején milyen rendben történt a súlyelosztás, azt persze már nem lehetett fölismerni.

A telepesek eljutottak egészen a brigg hátuljáig, oda, ahol nemrégiben még a tatház emelkedett. Ayrton utasítása szerint ott kellett keresniök a lőporkamrát. Cyrus Smith úgy gondolta, ha a lőpor nem robbant föl, akkor alighanem használható állapotban maradt, ugyanis rendszerint fémdobozban tárolják, s abban nem érheti nedvesség.

És valóban, úgy esett, ahogy sejtette. Nagy halom ágyúgolyó közt vagy húsz, rézlemezzel borított hordót találtak; valamennyit óvatosan kigurították a lőszerkamrából. Pencroff pedig saját szemével meggyőződhetett róla, hogy a Speedy pusztulása nem tulajdonítható lőporrobbanásnak. A hajó törzsének éppen a lőporkamra felőli része szenvedte a legkisebb sérülést.

- Lehet - felelte a nyakas tengerész -, mégsem sziklazátony okozta a bajt, mivel a csatornában egyetlen szikla sincs!

- Akkor hát mi történt a hajóval? - kérdezte Harbert.

- Fogalmam sincs róla - felelte Pencroff -, Cyrus úr sem tudja, és talán soha nem is tudja meg senki!

A keresgélés közben több óra telt el, és lassanként megindult a dagály. A telepeseknek föl kellett függeszteniök a mentési munkálatokat. Attól nem tartottak, hogy a brigg vázát is elsodorja a tenger, mert az időközben már belesüppedt a csatornafenék fövényiszapjába, és olyan szilárdan rögződött a helyén, mintha horgonylánc tartaná jobbról-balról.

A kirakodás folytatásával tehát bízvást várhattak a következő apályig. Ami azonban a hajót magát illeti, az halálra volt ítélve, s ezért a telepeseknek ugyancsak iparkodniok kellett, hogy megmentsék a hajótörzs roncsait, mert a csatorna medrének vendégmarasztaló alja hamarost elnyeléssel fenyegette az egészet.

Délután öt óra múlt. Nehéz nap állt a mentőcsapat mögött. Farkasétvággyal vacsoráztak, utána pedig, bármilyen fáradtak voltak is, nem tudtak ellenállni a kíváncsiságnak, hogy megtudják, mit rejt a Speedy rakománya.

Túlnyomórészt készruhákat találtak a ládákban; gondolhatjuk, mennyire megörültek ennek a telepesek. Annyi minden rendbéli fehérnemű, sokféle méretű lábbeli került elő azokból a ládákból, hogy fölruházhattak volna vele akár egy egész települést is.

- Ez aztán már sok is a jóból! - rikkantott föl Pencroff. - Most mihez kezdjünk ennyi holmival?

A boldog tengerész szinte percenként hallatta harsány "hurrá!" kiáltásait, mérhetetlen elragadtatással, amikor egymás után sorra vették a rumoshordókat, dohányos dobozokat, puskákat, pisztolyokat, tőröket, kardokat, gyapotbálákat, földműveseszközöket, ács-, asztalos-, kovácsszerszámokat és ládaszámra mindenféle növénymagokat; mindezek a holmik csupán rövid ideig áztak a vízben, és nem sok kár esett bennük. Hej, két esztendeje milyen kapóra jött volna mindez! Ám azért, noha a szorgalmas és találékony telepesek azóta maguk készítettek szerszámokat, jól elkelnek itt még a most lelt kincsek is!

Hely bőven akadt a Gránitpalota raktárhelyiségében; aznap azonban annyira kifogytak már az időből, hogy nem hordhattak föl oda mindent. Arról sem feledkezhettek meg, hogy a Speedy legénységének hat, életben maradt tagja partra lábolt a szigeten, s alighanem cégéres bitangok mind a hatan, jó lesz tehát, ha tartanak tőlük. Jóllehet a telepesek fölvonták a Hála-folyó hídját és a pallókat is, a fegyencek nem afféle málészájúak, hogy holmi folyó vagy patak zavarba ejtse őket, s az ilyen kétségbeesés sarkallta gonosztevők alkalomadtán igazán félelmetessé válhatnak.

A fegyenceket illetőleg a telepesek későbbre halasztották a döntést; de addig is, amíg elhatározásukat végrehajtják, egész éjszaka fölváltva kell őrizniök a Kémény tövében fölhalmozott ládákat és csomagokat.

Az éjszaka úgy telt el, hogy a fegyencek nem kíséreltek meg semmiféle támadást. Jup mester és Top egész idő alatt a Gránitpalota alatt silbakolt, és a két éber jószág nyilván tüstént jelezte válna a veszedelmet.

A három rákövetkező napon - október 19-én, 20-án és 21-én kimentették mindazt, ami a brigg rakományából vagy fölszereléséből hasznukra lehetett. Apálykor a hajófenék kiürítésén dolgoztak, dagálykor pedig raktárba szállították a fövénysávra kirakott holmikat. Még a rézborítás nagy részét is sikerült lefeszegetniök a törzs palánkozatáról, pedig az napról napra mélyebben süppedt az iszapba. A súlyosabb tárgyakat már-már végképpen elnyelte a meder fövényalja, Ayrton és Pencroff azonban több ízben is lebukott a csatorna fenekére, és csaknem valamennyit megtalálták: a brigg láncait, horgonyait, öntöttvas nehezékeit, sőt még négy ágyúját is - üres hordókra kötve őket - a víz színére emelték, és kivontatták a szárazra.

Mint látjuk, a telep fegyvertára, anyagraktára és éléskamrája egyaránt tetemesen gyarapodott a gazdátlan holmik birtokbavételével. Pencroff, aki gyakran agyalt ki fellengzős terveket, már arról szónokolt, hogy üteget állít föl a csatorna és a folyótorkolat védelmére. Váltig hajtogatta, hogy négy ágyúval "bármekkora tengeri haderőt" is képes lenne elűzni "a Lincoln-sziget felségvizeiről"!

A briggből ezalatt nem maradt egyéb, mint hasznavehetetlen, puszta váz, az idő pedig rosszra fordult, és a fölkavart víz megkezdte a hajótörzs szétrombolását. Cyrus Smith eredetileg úgy tervezte, hogy fölrobbantja a roncsot, és úszó darabjait összegyűjti a parton; a heves északkeleti szél azonban fölkorbácsolta a hullámokat, s ezzel lehetővé tette, hogy a mérnök megtakarítsa a puskaport.

Az október 23-ról 24-re virradó éjszakán ugyanis a vihar darabokra zúzta a brigg törzsének a vázát, és a roncsok egy részét kivetette a fövénysávra.

Ami a hajó papírjait illeti, úgy hisszük, fölösleges mondanunk, hogy bár Cyrus Smith még jókor átkutatta a tatház lakófülkéinek szekrényeit, a nyomukat sem találta. A kalózok nyilvánvalóan megsemmisítettek mindent, ami akár a Speedy kapitányának, akár tulajdonosának a kilétét elárulta volna; de még az illetőségi kikötőt föltüntető tábla is hiányzott a hajó faráról, s ezért hovatartozására következtetni semmiből sem lehetett. Mindazonáltal Ayrton és Pencroff a hajó orrának bizonyos idomfaragványaiból azt gyanították, hogy a brigg angol műhelyben épült.

Nyolc nappal a katasztrófa - helyesebben szólva a telepesek menekülését jelentő szerencsés, de megmagyarázhatatlan fordulat - után már apály idején sem látszott semmi a hajóból. Töredékei szerteszóródtak, rakományával a Gránitpalota gyarapodott.

Mindazonáltal a hajó különös pusztulásának rejtélyére kétségkívül sohasem derült volna fény, ha november 30-án Nab, a parton őgyelegve nem talál a fövénysáv szélén egy vastag vashengerdarabot, amely robbanás nyomait viselte. A henger széleinek görbületén és repedésein látszott, hogy robbanóanyag szaggatta széjjel.

Nab odavitte a fémdarabot a gazdájának, aki társaival együtt a kéménybeli műhelyben dolgozott.

Cyrus Smith figyelmesen megvizsgálta a hengert, aztán Pencroffhoz fordult, és azt kérdezte:

- Fönntartja még mindig azt a véleményét, hogy a Speedy nem futott zátonyra?

- Igen, Cyrus úr - felelte a tengerész. - Ön is tudja, akárcsak én, hogy a csatornában egyetlen szikla sincs.

- De hátha nem is sziklának ütközött, hanem ennek a vasdarabnak?! - mondta a mérnök, és megmutatta a csonka hengert.

- Hogyan, ennek a hitvány csőnek?! - kiáltott föl Pencroff a teljes hitetlenség hangján.

- Barátaim - kérdezte Cyrus Smith -, emlékeztek-e, hogy a Speedyt elsüllyedése előtt hatalmas víztölcsér emelte magasba?

- Igen, Cyrus úr! - felelte Harbert.

- Nos, akarjátok-e tudni, mi kavarta föl azt a vízforgatagot? Ez! - mondta a mérnök, és ismét fölmutatta a törött csődarabot.

- Ez? - visszhangozta Pencroff álmélkodva.

- Bizony! Ez a henger egy torpedó^[101] megmaradt része!

- Torpedó! - kiáltottak föl a mérnök társai.

- És vajon ki helyezte el a csatornában ezt a torpedót? - kérdezte Pencroff, aki nehezen adta meg magát.

- Csak annyit mondhatok: nem én voltam - felelte Cyrus Smith -, de annyi bizonyos, hogy ott volt, és a saját szemetekkel láthattátok, milyen hasonlíthatatlanul hatalmas erővel robbant!

Ez a torpedó mindent megmagyarázott a tenger alatti robbanásról. Cyrus Smith a polgárháború során sokat kísérletezett ezzel a félelmetes, pusztító hadiszerszámmal; nem tévedhetett tehát. A hengerben nitroglicerin vagy más hasonló erejű robbanóanyag lehetett, ez kavarta föl a csatorna vizét, ez zúdította forgatagként a magasba, ez hasította föl a hajó alját, ez okozta azt, hogy a brigg tüstént elmerült, és kiemeléséről, tatarozásáról szó sem eshetett, mert a törzse kijavíthatatlan sérüléseket szenvedett. Az efféle torpedó még a páncélos fregattát^[102] is törékeny halászbárkaként roppantja szét; érthető hát, hogy könnyedén elbánt a Speedyvel is.

Igen! Mindenre fény derült, mindenre... kivéve egyvalamit! Hogyan került a csatornába a torpedó?

- Barátaim - mondta ekkor Cyrus Smith -, most már kétségtelen, hogy kívülünk másvalaki is él a szigeten, valamilyen rejtélyes lény, talán hajótörött, akárcsak mi magunk; s ezért elmondom, hadd tudja meg Ayrton is, mennyi furcsaság esett meg itt az elmúlt két esztendő során. Ki lehet ez a titokzatos, ösmeretlen jótevő, aki szerencsénkre annyiszor avatkozott az életünkbe, akinek a jóindulatát annyiszor tapasztalhattuk? Én elképzelni sem tudom. Vajon mi az oka, hogy miután annyi jó szolgálatot tett nekünk, elrejtőzik előlünk? Sejtelmem sincs róla. Ám az bizonyos, hogy a segítség tőle származik, és az is kétségtelen, hogy roppant hatalom van a kezében. Ayrton ugyanannyit köszönhet neki, mint mi magunk, hiszen az ösmeretlen nemcsak az én életemet mentette meg, amikor a léggömb lezuhanása után kihúzott habokból, hanem nyilvánvalóan ugyanő írta, tette a palackba, és bízta a csatorna vizére a társunk hollétét tudató levelet is. Ő rakta tele a nekünk olyannyira szükséges holmikkal és ő vontatta partra a ládát, amelyet a Gazdátlan Láda fokánál találtunk a fövényen; ő gyújtotta a magaslaton föllobbanó jelzőtüzet, hogy a bárka visszajuthasson a szigetre; ő puskázott ólomsöréttel a szopós malacra; ő helyezte el a brigget levegőbe röpítő torpedót a csatorna vizében; egyszóval ez a sok megmagyarázhatatlan tünemény, amiről mindeddig nem tudtunk számot adni magunknak, egytől egyig ettől a rejtélyes lénytől származik. Ám bárki is, akár hajótörött, akár számkivetett, mélységes hálára kötelezett bennünket, és méltánytalanság volna, ha nem éreznők, mi mindenért kell neki köszönetet mondanunk. Nagy tartozást kell lerónunk iránta, és remélem, hogy egy nap becsülettel viszonozhatjuk majd mindazt, amit értünk cselekedett.

- Igaza van mindabban, amit elmondott, kedves Cyrusom - felelte Gedeon Spilett. - Igen, csakugyan, valamilyen nagy hatalmú, szinte mindenható lény rejtőzik itt valahol a sziget egyik zugában, aki hatalmát mindeddig különös jóakarattal gyakorolta településünk javára. Hozzáteszem: úgy látszik, ez az ösmeretlen olyan eszközökkel rendelkezik, amelyeket természetfölöttieknek kellene neveznem, ha ésszerű volna természetfölöttinek tartanunk a gyakorlati élet tényeit. Lehetséges, hogy titokban, talán a gránitpalota-beli kúton keresztül közvetlen kapcsolatba került velünk, és tudomást szerzett minden tervünkről? Lehetséges, hogy amikor a Bonadventure első próbaútját végezte, ő terelte elénk a tengeren azt a palackot? Lehetséges, hogy ő hajította magasba Topot a tó vizéből, és ő sebezte halálra a dugongot? Lehetséges, hogy ő az (és minden erre vall), aki önt, Cyrus, kimentette a habokból, amire bizony más ember hasonló körülmények közt képtelen lett volna? Ha ő tette mindezt, akkor olyan hatalomnak van a birtokában, amellyel úrrá tud lenni az elemeken!

Mindannyian úgy érezték, hogy az újságírónk igaza van.

- Igen - felelte Cyrus Smith -, immár kétségtelen, hogy emberi lény avatkozott az életünkbe, és egyetértek önnel, olyan eszközökkel rendelkezik, amelyeknek az emberiség még nincs a birtokában. Valami titok lappang ebben, ha azonban fölfedezzük az embert, világosság derül a titokra is. A kérdés most ez: tartsuk-e tiszteletben nagylelkű pártfogónk inkognitóját,^[103] avagy kövessünk el mindent, hogy valamiképpen a közelébe jussunk? Mint vélekedtek erről?

- Véleményem szerint - felelte Pencroff - akárki is az illető, derék ember, és én nagyra becsülöm!

- Magam is - bólintott Cyrus Smith -, csakhogy ez nem válasz a kérdésemre, Pencroff.

- Gazdám - szólt közbe ekkor Nab -, én úgy vélem, hogy mi ugyan kereshetjük ezt a szóban forgó uraságot rogyásig, csak akkor jutunk a nyomára, ha ő maga is úgy akarja.

- Nem butaság, amit mondasz, Nab - vágta rá Pencroff.

- Magam is Nab nézetét osztom - jegyezte meg Gedeon Spilett -, mindazonáltal ez még nem ok, hogy ne kíséreljük meg a dolgot. Akár megtaláljuk ezt a rejtélyes személyt, akár nem, mindenesetre teljesítjük iránta a kötelességünket...

- Fiacskám, most rajtad a sor - fordult a mérnök Harberthez -, mondd el te is a véleményedet.

- Ó - kiáltott föl a fiú csillogó szemmel -, én úgy szeretnék köszönetet mondani neki, amiért megmentette önt és bennünket valamennyiünket!

- Helyes a beszéd, fiacskám - felelte Pencroff -, magam is ezt szeretném, mindnyájan ezt szeretnők! Nem vagyok kíváncsi ember, de a fél szememet odaadnám, ha szemtől szembe láthatnám az arcát annak a csodabogárnak! Azt hiszem, szép, öles termetű, erős férfiú, a szakálla a mellét veri, a hajzata akár a napsugárnyaláb, a felhők fölött ül trónszékén, és roppant gömböt tart a tenyerén...

- Ugyan már, Pencroff - legyintett Gedeon Spilett -, hiszen ön az Atyaúristen arcmását festi elénk!

- Lehet, Spilett úr - vont vállat a tengerész -, de én már csak ilyennek képzelem...

- Hát ön, Ayrton? - kérdezte a mérnök.

- Smith úr - válaszolta Ayrton -, az én véleményem vajmi keveset nyom a latban ezt a körülményt illetőleg. Ahogyan ön teszi, úgy lesz a legjobb. Ha azt óhajtja, hogy részt vegyek a kutatásban, én készséggel követem.

- Köszönöm önnek, Ayrton - felelte Cyrus Smith -, én azonban egyenes választ kérek önhöz intézett kérdésemre. Ön a bajtársunk, közénk tartozik, több ízben is súlyos áldozatot vállalt értünk, ezért az ön véleményét éppúgy ösmernünk kell, mint a többi jelenlevőét, mielőtt valamilyen fontos döntésre jutnánk. Feleljen hát.

- Smith úr - mondta Ayrton -, azt hiszem, mindent el kell követnünk, hogy megtaláljuk ösmeretlen jótevőnket. Talán egy szál magában él. Talán szenved. Talán segítségre van szüksége, hogy újrakezdje életét. Mint ön is említette, végtelen hálával tartozom neki. Ő volt, csak ő lehetett az, aki eljött a Tabor-szigetre, és rám lelt abban a nyomorult állapotomban, amelyben önök is megösmertek; csak ő lehetett az, aki az önök tudomására hozta, hogy megváltásra váró, szerencsétlen ember tengődik ott!... Neki köszönhetem hát, hogy ismét ember lett belőlem. Nem, ezt nem felejtem el soha!

- Akkor hát határoztunk - zárta le a megbeszélést Cyrus Smith. - Mihelyt lehet, megkezdjük a kutatást. Kifürkésszük a sziget minden zugát. Átvizsgáljuk a legtitkosabb rejtekéig, és remélem, ösmeretlen jóbarátunk megérti szándékunkat, és megbocsát érte!

Elérkezett az aratás és szénakaszálás ideje, s a telepesek néhány napig serényen dolgoztak a szántóföldjükön. Minden halaszthatatlan munkájukkal végezni akartak, mielőtt megkezdenék fölfedező útjukat a sziget ismeretlen részein, amint azt eltervezték. Az aratással egy időben begyűjtötték a tabor-szigeti palántákból kikelt zöldségféléket is. El kellett hát raktározniok mindent; szerencsére, a Gránitpalotából nem hiányzott a férőhely, akkora helyiségek álltak ott üresen, hogy azokba akár az egész sziget minden termékét is behordhatták volna. Ezekben célszerű rendbe rakva sorakoztak a telep termékei, biztonságos helyen, mert itt hihetőleg sem ember, sem állat nem férhetett hozzá a kis közösség javaihoz. A vastag gránittömb védelmében nyirkosságtól sem kellett félteniök a fölhalmozott holmit. A telepesek, részint csákánnyal, részint pedig robbantószerrel nagyobbra vájtak, illetve kikotortak több természetes mélyedést a felső folyosón, s a Gránitpalota ekként amolyan vegyes áruk központi főraktárává vált, amely az élelmiszerkészleten kívül befogadta a lőszert, a műszereket, a tartalék szerszámokat is, egyszóval a telep egész fölszerelését és anyagi gazdagságát.

Ami a briggről való, remekbe készült acélágyúkat illeti, azokat a telepesek - Pencroff kérésére - csigák és emelődaruk segítségével fölvontatták a Gránitpalota folyosójáig; az ablakokra vaskapcsok kerültek, s a gránitfalba vágott nyílásokból nemsokára csillogó ágyúcsövek torka ásított a tenger felé. Lánglövellő szájuk ebből a magasságból valóban tűz alatt tarthatta az egész Unió-öblöt. Az egész úgy festett, mint valaminő kicsiny Gibraltár; ha ismét hajó vetődik a sziget körüli vizekre, azt óhatatlanul elérik ennek a légi ütegnek a lövedékei.

- Cyrus úr - fordult egy napon (november 8-án) Pencroff a mérnökhöz -, most hogy végeztünk az ágyúk fölszerelésével, ki kellene próbálnunk, milyen messzire hordanak.

- Úgy véli, hogy ez hasznos lenne számunkra? - kérdezte a mérnök.

- Több mint hasznos: szükséges! Hiszen máskülönben honnan tudhatnók, milyen távolságra röpíthetjük ezeket az újonnan szerzett, csinos kis golyóbisokat?

- Nem bánom, próbáljuk meg, Pencroff - felelte a mérnök. - Mindazonáltal úgy gondolom, jobb, ha nem puskaporral végezzük el ezt a kísérletet, mert azt nem szeretném pocsékolni, hanem lőgyapottal, az ugyanis állandóan pótolható...

- Nem veti-e siet a lőgyapot feszítőereje ezeket az ágyúcsöveket? - kérdezte az újságíró, akinek az oldalát Pencroffénál nem kevésbé furdalta a kíváncsiság, hogy a Gránitpalota ütegével megejtsék a próbalövést.

- Nem hiszem - válaszolta a mérnök. - Egyébiránt majd óvatosak leszünk.

A mérnök, fegyverszakértő lévén, jól látta, hogy ezek az ágyúk kiváló műhelyből kerültek ki. Kovácsolt acélból készültek, hátultöltős rendszerűek voltak, Cyrus Smith okkal föltételezte hát, hogy elbírnak jelentékeny mennyiségű töltetet is, és következésképpen tekintélyes távolságra hordanak. Valóban, az ágyú hatása annál nagyobb, mennél hosszabb röppályát ír le a lövedéke, a röppálya hosszúsága pedig a lövedék kezdősebességének a függvénye.

- Mármost a kezdősebesség - magyarázta társainak Cyrus Smith - egyenes arányban áll a fölhasznált robbanóanyag mennyiségével. Ez az oka annak, hogy az ágyúgyártáshoz lehetőleg szívós fémeket használnak; a mi ágyúink anyaga pedig, az acél, vitathatatlanul a legellenállóbb fémek közé tartozik. Joggal hiszem hát, hogy ágyúcsöveink kibírják a lőgyapot robbanásakor keletkező gázok feszítését, és kiváló teljesítményre képesek.

- Ezt azonban csak akkor tudhatjuk teljes bizonyossággal, ha már kipróbáltuk! - vágta rá Pencroff.

Mondanunk sem kell, hogy mind a négy ágyú kitűnő állapotban volt. Amióta kihúzták őket a vízből, a tengerész kötelességtudóan tisztogatta hol az egyiket, hol a másikat. Órákat töltött a fényezésükkel, zsírozásukkal, dörzsölgetésükkel, csiszolásukkal, csappantyújuk, závárzatuk, szorítócsavarjaik törülgetésével! Az ágyúk most úgy tündököltek, hogy az Egyesült Államok hajóhadának akármely fregattján is megállták volna a helyüket.

Ezen a napon végre, a telep minden lakójának jelenlétében - közéjük értve természetesen Jup mestert és Topot is - sorra kipróbálták az ágyúkat. Lőgyapottal töltötték meg mind a négyet, számot vetve annak roppant feszítőerejével - amely tudvalevőleg a közönséges lőpornak a négyszerese -, aztán egy-egy kúp alakban végződő, henger formájú lövedéket helyeztek a csövekbe.

Pencroff, a csappantyú zsinórjával a kezében, a tűzparancsot várta.

Cyrus Smith jeladására a lövés eldördült. A tenger felé irányzott lövedék kiröppent a csőből, elsüvített a zátony fölött, és olyan messzeségben zuhant a nyílt tengerbe, hogy nem lehetett pontosan fölbecsülni a becsapódási távolságot.

A második ágyúval a Gazdátlan Láda fokának legkülsőbb szirtjeit célozták meg; a lövedék eltalált egy sziklát, a Gránitpalotától hárommérföldnyire, és szilánkokra zúzta.

Harbert irányította az ágyút, ő is sütötte el, és igencsak büszkén nyugtázta a pontos lövést. Pencroff azonban nála is büszkébb és boldogabb volt! Micsoda telitalálat! S az ő lelkének gyermekét illeti érte a dicsőség!

A harmadik ágyúgolyót az Unió-öböl felső partján vonuló fövényhalmokra lőtték, és legalább négymérföldnyi távolságban csapott a homokba; aztán, miután fölpattant, valóságos tajtékfelhőt fröcskölve maga körül, a tengerbe csapódott.

A negyedik ágyúba Cyrus Smith szántszándékkal több robbanóanyagot töltött, mint az előbbiekbe; ki akarta próbálni, mekkora az ágyú hordképessége. A telepesek attól tartottak, hogy a robbanás ereje magát az ágyúcsövet is szétveti, ezért félrehúzódtak az ágyú közeléből, s a lőgyapotot hosszú zsineg segítségével lobbantották lángra.

Heves dörrenés hallatszott, az ágyúcső azonban ellenállt a lőgyapot feszítőhatásának, s az ablakhoz tóduló telepesek még látták, hogy a lövedék - csaknem ötmérföldnyire a Gránitpalotától - miképpen fejezi le sorra az Állkapocs-fok szikláit, és tűnik el végezetül a Cápa-öbölben.

- Nos, Cyrus úr, mit szól a mi ütegünkhöz? - kiáltotta Pencroff, és olyan harsány "hurrá!"-kat hallatott, hogy azok vetekedtek az ágyúk robajával. - Most aztán a Csendes-óceán valamennyi kalóza fölsorakozhat a Gránitpalota előtt! Ezen a szigeten immár senki sem szállhat partra engedelmünk nélkül!

- Higgye el nekem, Pencroff - felelte a mérnök -, jobb, ha nem kerül próbára a sor...

- Erről jut eszembe - folytatta a tengerész -, az a hat gonosztevő még mindig itt kóborol a szigeten. Mit kezdjünk velük? Tűrjük, hogy kedvükre csatangoljanak az erdeinkben, a szántóföldjeinken, a legelőinken? Hiszen ezek a kalózok semmivel sem különbek a jaguárnál, és azt hiszem, úgy kell majd elbánnunk velük is, habozás nélkül, akár a jaguárokkal! Mit szól hozzá, Ayrton? - kérdezte Pencroff, tengerésztársa felé fordulva.

Ayrton nem felelt azonnal, tétovázott, Cyrus Smith pedig sajnálta, hogy Pencroff ilyen hebehurgya kérdéssel rontott neki az egykori kalóznak. És ezért mélységes megrendüléssel hallotta Ayrton alázatos hangú válaszát.

- Én magam is ilyen jaguár voltam valaha, Pencroff úr, nincs hozzá jogom, hogy beszéljek...

És lassú léptekkel távolabb ment.

Pencroff észbe kapott.

- Tyű, micsoda átkozott barom vagyok! Szegény Ayrton! Ugyanolyan joggal beszélhet itt, mint akármelyikünk!...

- Úgy van! - felelte Gedeon Spilett. - Tartózkodása mégis becsületére válik; nekünk azonban tekintettel kell arra lennünk, miféle érzelmeket kelt benne, ha eszébe juttatjuk szomorú múltját...

- Egyetértek önnel, Spilett úr - jelentette ki azonnal a tengerész -, s ígérem, hogy soha többé nem fordul ilyesmi elő. Inkább leharapom a nyelvemet, semhogy még egyszer fájdalmat okozzak Ayrtonnek! De térjünk a tárgyra. Azt mondom, hogy ezek a banditák nem érdemelnek kíméletet, és mielőbb meg kell tőlük tisztítanunk a szigetet!

- Ez hát az ön véleménye, Pencroff? - kérdezte a mérnök.

- Ez bizony, teljes egészében!

- Tehát be se várjuk, amíg ellenséges magatartást tanúsítanak velünk szemben, hanem egyszerűen indítsunk ellenük könyörtelen hajtóvadászatot?

- Hát az nem elég, amit eddig elkövettek ellenünk? - kérdezte Pencroff, és sehogyan sem bírta megérteni a mérnök habozását.

- Talán megváltoztatták szándékaikat - tűnődött Cyrus Smith -, talán megbánták tetteiket...

- Megbánták? Ezek! - kiáltotta a tengerész, és vállát vonogatta.

- Pencroff, gondolj Ayrtonre! - mondta ekkor Harbert, és megragadta a tengerész kezét. - Ő is becsületes emberré lett!

A tengerész egyik társáról a másikra nézett. Sohasem hitte volna, hogy akár a legcsekélyebb kétellyel is fogadják javaslatát. Nyers természetű lévén képtelen volt fölfogni, hogy alkudozni is lehessen a szigetre betolakodott banditákkal, Bob Harvey bűntársaival, a Speedy egykori legénységének gyilkosaival; dúvadaknak tekintette őket, akik rászolgáltak, hogy minden megfontolás és lelkifurdalás nélkül kiirtsák őket.

- Mi a manó?! - álmélkodott. - Mindenki ellenem van! Önök nagylelkűek akarnak lenni ezekkel a gazfickókkal? Jó! Csak aztán meg ne bánjuk!

- Mi baj érhet bennünket, ha résen állunk? - kérdezte Harbert.

- Hm! - szólalt meg az újságíró, aki eddig nem vett részt a vitában. - Hatan vannak, hat állig fölfegyverzett férfi... Lesből egyenként lepuffanthatnak bennünket, s akkor aztán ők lesznek a telep gazdái...

- Miért nem tették meg eddig? - kérdezte Harbert. - Kétségkívül azért, mert nem állt érdekükben, hogy megtegyék. Egyébiránt hatan vagyunk hatuk ellen!

- Úgy! Úgy! - felelte Pencroff, akit semmilyen érvelés nem tudott meggyőzni. - Hagyjuk hát, hogy ezek a jófélék kényük-kedvük szerint garázdálkodhassanak, mi pedig békességgel tűrjük, és fülünk botját se mozdítsuk!

- Ej már, Pencroff - szólt rá Nab -, ne tettesd magad ilyen kőszívűnek! Állna csak itt előtted valamelyike azoknak a nyomorultaknak, téged magadat se vinne rá a lélek, hogy rásüsd a puskát...

- Én bizony lelőném, Nab, akár a veszett kutyát! - felelte hidegen Pencroff.

- Pencroff - mondta ekkor a mérnök -, ön eddig mindig tanúbizonyságát adta, hogy megfogadja a szavamat. Vajon hajlandó-e ilyen körülmények közt is hallgatni rám?

- Azt teszem, amit ön óhajt, Smith úr - felelte a tengerész, de hangján érzett, hogy még mindig nem győzték meg őt.

- Akkor hát várjunk, és csak akkor támadjunk, ha megtámadnak bennünket...

Ekként döntöttek tehát arról, hogy mitévők legyenek a kalózokkal, ámbár Pencroff semmi jót nem várt ettől az elhatározástól. Megállapodtak abban, hogy nem támadják meg a gonosztevőket, de szüntelenül résen állnak. Végtére is a sziget nagy és termékeny. Ezek a nyomorultak pedig, ha szunnyad még némi tisztesség a lelkük mélyén, meg is javulhatnak. Hiszen olyan körülmények köze jutottak, hogy saját érdekükben is új életet kell kezdeniök. Cyrus Smith és társai úgy vélekedtek, hogy ha másért nem, már csak emberiességből is mindenesetre várakozniok kell. Az bizonyos, hogy a telepesek immár nem járhattak-kelhettek olyan aggálytalan biztonsággal, mint annak előtte. Mindeddig csupán vadállatok ellen kellett védekezniök, most azonban hat fegyenc is cselleng a szigeten, talán a gonosztevők legelvetemültebb fajtájából valók. Ez kétségkívül igencsak súlyos körülmény, és kevésbé bátor embereket talán minden biztonságérzetüktől megfosztott volna.

Akárhogy is, ebben a pillanatban a telepesek többségének véleménye győzött Pencroffé ellen. Vajon melyiküket igazolja a jövő? Majd elválik.

A telepeseknek most az volt a legfőbb feladatuk, hogy elhatározásukhoz híven átkutassák az egész szigetet, kettős céllal: meg akarták találni azt a rejtelmes személyt, akinek a létezésében immár nem kételkedhettek, ugyanakkor azt is meg akarták tudni, mi történt a kalózokkal, milyen hajlékot választottak, milyen életet folytatnak, mit forralnak, kell-e tőlük tartaniok.

Cyrus Smith legszívesebben haladéktalanul fölkerekedett volna, mivel azonban útjuk több naposnak ígérkezett, a pihenők megkönnyítésére előbb különféle szerszámokkal és táborozáshoz szükséges holmikkal kellett megrakniok a szekeret. Az onaggák egyike azonban éppen akkoriban megsérült a lábán, ezért néhány napos kényszerpihenőt kellett adniok neki, mielőtt kocsiba fogják; ám a telepesek úgy vélték, semmi hátrányuk sem származik abból, ha nyolc-tíz nappal elhalasztják az indulást, és csak november 20-án vágnak neki az útnak. A november hónap ezen a szélességi fokon az északi égöv május havának felel meg. A tavasz szép évszakában jártak hát. A Nap a Baktérítőre érkezett: a nappalok ilyenkor a leghosszabbak. Az évad eszerint kedvez a tervbe vett kirándulásnak, amelynek során, Cyrus Smith úgy határozta, tüzetesen átkutatja a sűrű Vadnyugat-vadont, egészen a Kígyó-félszigetig, azt remélte ugyanis, hogy a kutatóút - még ha nem is éri el legfőbb célját sok értékes fölfedezéssel járhat, különösen természeti kincsek tekintetében.

A telepesek elhatározták, hogy indulásig, vagyis kilenc napon keresztül a Kilátó-fennsíkon dolgoznak, és elvégzik a még hátralevő mezőgazdasági munkát.

Ám Ayrtonnek eközben a karámba is el kellett látogatnia, mert a háziállatok nem nélkülözhették a gondozást. Megbeszélték, hogy két napot tölt a karámban, bőséges takarmánnyal látja el a háziállatokat, aztán visszaér a Gránitpalotába.

Amikor már indulóban volt, Cyrus Smith megkérdezte tőle, nem óhajtja-e, hogy valamelyikük elkísérje; figyelmeztette: a sziget már korántsem olyan biztonságos, mint régente volt.

Ayrton azt felelte, hogy ilyen óvatossági intézkedésre semmi szükség; ha rákényszerül, segítség nélkül is helytáll magáért, különben sem fél semmitől. Ha mégis valamilyen váratlan esemény adódnék a karámban vagy a környékén, sürgöny útján azonnal tudatja a Gránitpalotában maradt telepesekkel.

Ayrton 9-én hajnalban kerekedett föl az egy szál onagga vontatta kordén, és két órával utóbb a távíró csengője már jelezte is, hogy a férfi mindent rendben talált a karámban.

Cyrus Smith két napon keresztül terve kivitelén dolgozott: ez a terv arra szolgált, hogy egyszer s mindenkorra biztosítsa a Gránitpalotát minden rajtaütés ellen. Azon iparkodott, hogy a Grant-tó déli csücskében levő egykori víznyelő nyílását amelyet már régebben befalaztak, és jórészt füvekkel és növényekkel álcáztak - most tökéletesen elrejtsék. Ennél mi sem volt egyszerűbb: mindössze a tó vizét kellett két-három lábnyival földuzzasztaniok, hogy a lefolyócsatorna szájadéka végképp eltűnjék a víz tükre alatt.

Mármost a vízszint emeléséhez egyszerűen gátat kellett beépíteniök a Glicerin-patakot és a Nagy Vízesést tápláló két mesterséges hasadékba. Cyrus Smith fölkérte társait, segítsenek neki ebben a munkában, és néhány szorosan összetapasztott, hatalmas szikladarabból egykettőre megépítette a gátat; egyébiránt egyik sem volt hét-nyolc lábnál szélesebb és három lábnál magasabb.

A munka elkészült, és azontúl semmi sem árulta el, hogy a tó csücskében valaha föld alatti járaton át csurgott alá a víz fölöslege.

Mondanunk sem kell, Cyrus Smith és társai ügyeltek, hogy el ne dugaszolják a Gránitpalota vízgyűjtő medencéjét tápláló és a fölvonó hajtóerejét szolgáltató kis vízcsatorna lefolyóját; vízben tehát ezentúl sem látnak hiányt. Ha pedig a fölvonó kosarát fölhúzták, akkor kényelmes otthonuk tökéletes biztonságot nyújtott minden meglepetés és rajtaütés ellen.

Bármilyen gyorsan végeztek ezzel a munkával, Pencroff, Gedeon Spilett és Harbert ezalatt arra is tudott időt szakítani, hogy kiruccanjanak a Léggömb-kikötőbe. A tengerész már égett a kíváncsiságtól, vajon a fegyencek nem bukkantak-e rá a kis öbölre, és nem fedezték-e föl a révben horgonyzó Bonadventure-t.

- Ezek az úriemberek - jegyezte meg Pencroff -, éppen a sziget déli fertályán értek partot, s attól tartok, hogy a tengerszegély mentén haladva tovább, betévedtek a kis kikötőbe - márpedig ha így áll a dolog, akkor fél dollárt sem adnék a Bonadventure-ünkért...

Pencroff aggodalmai egyáltalán nem voltak alaptalanok, s a telepesek ezért célszerűnek látták, hogy fölkeressék a Léggömb-kikötőt.

A tengerész és társai november 10-én ebéd után jól fölfegyverkezve indultak útnak. Pencroff tüntetően golyóra töltötte kétlövetű puskája mindkét csövét, s elszántan rázta a fejét, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem sok jóra számíthat az, aki az útjába akad, "akár állat, akár ember", amint azt egyébiránt ő maga is hangoztatta. Gedeon Spilett és Harbert szintén fogta a puskáját, és délután három óra tájt mindhárman elhagyták a Gránitpalotát.

Nab elkísérte őket egészen a Hála-folyó hajlatáig, majd miután átkeltek a túlpartra, fölhúzta utánuk a hidat. Megállapodtak abban, hogy a három telepes puskalövéssel jelzi majd hazaérkezését, Nab pedig erre a jelre visszatér, és helyreállítja az összeköttetést a folyó két széle közt.

A kis csoport a kikötő felé vezető úton haladt, egyenesen a sziget déli szegélye felé. Az egész távolság nem tett ki többet három és fél mérföldnél, Gedeon Spilettnek és társainak azonban mégis teljes két órájába telt, amíg végigjárták. Az út mentén húzódó sűrű erdőszegélyt ugyanis éppoly tüzetesen tűvé tették, mint a Hullámkacsa-mocsár szélét. A szökevény fegyencek nyomát mégsem találták sehol, azok kétségkívül nem tudták még megállapítani, hányan vannak a telepesek, milyenek védelmi eszközeik, s ezért alighanem a sziget legnehezebben megközelíthető vidékeire húzódtak.

Amikor a Léggömb-kikötőbe érkeztek, Pencroff nagy megnyugvással pillantotta meg a szűk öböl vizén békésen ringatódzó Bonadventure-t. Igaz, a Léggömb-kikötőt olyan tökéletesen rejtették a sziklafalak, hogy akár a tenger, akár a szárazföld felől az fedezhette föl csupán, aki véletlenül tévedt oda, vagy magaslatról tekintett le rá.

- No, úgy látszik, ezek a cudarok még nem jutottak el idáig - mondta Pencroff. - A csúszómászók többnyire szívesebben bújnak meg a magas fűben; alighanem a Vadnyugat-vadonban botlunk majd beléjük.

- Szerencsére csakugyan nem jártak itt, mert ha ráakadtak volna a Bonadventure-re, akkor birtokba is vették volna, hogy azon kíséreljék meg a menekülést - tette hozzá Harbert -, mi pedig egyhamar nem térhetnénk vissza a Tabor-szigetre.