melyben a North Polar Practical Association[1]
hirdetést tesz közzé az Ó- és Újvilágnak

- Szóval, Maston úr, ön azt állítja, hogy nő még sohasem lett volna képes előbbre vinni a matematikai vagy kísérleti tudományokat?

- Legnagyobb sajnálatomra nem tehetek mást, Scorbittné asszonyom - válaszolt J. T. Maston. - Azt készséggel elismerem, hogy volt és van is köztük néhány kiváló, különösen Olaszországban; de agyi alkatra nincs nő, akiből egy Arkhimédész lehetne s még kevésbé egy Newton!

- Ó, Maston úr, engedje meg, hogy tiltakozzam nemem nevében...

- Neme nevében, mely annyival is bájosabb, mert nem arra teremtődött, hogy érzékfeletti tanulmányokra adja a fejét!

- Ön szerint tehát, Maston úr, egy lehulló alma láttán egyetlen nő sem tudta volna az egyetemes nehézkedés törvényeit felfedezni, ahogyan azt a XVII. században a hírneves angol tudós cselekedte?

- Hulló alma láttán, Scorbittné asszonyom, egy nőnek sem lett volna más ötlete, mint az, hogy megegye... Éva anyánk módjára.

- Már látom, hogy ön megtagad tőlünk minden felsőbbrendű vizsgálódásra való képességet...

- Minden képességet?... Dehogyis, Scorbittné asszonyom! Mindazonáltal ne felejtse, hogy mióta emberek s következőleg nők is laknak a földön, még nem akadt női koponya, melynek a tudományok birodalmában valami olyan felfedezést köszönhetnénk, mint aminők Arisztotelész, Euklidész, Kepler, Laplace nevéhez fűződnek...

- De vajon helyes érv-e ez, s a múlt fellebbezhetetlenül kötelez a jövőre nézve is?

- Hm! Ami évezredek óta nem történt meg, nem fog megtörténni soha... az kétségtelen!

- Már látom, hogy bele kell törődnünk a sorsunkba, Maston úr, s valóban csak arra vagyunk jók...

- Hogy jók legyenek! - válaszolt J. T. Maston.

S ezt olyan kedves udvariassággal mondta, amilyen egy x-ekkel teletömött tudós koponyától csak telik. Egyébként Evangelina Scorbitt asszonyt ez teljesen kielégítette.

- Nos, Maston úr - folytatta a hölgy -, mindenkinek a sorsa meg van írva a földön. Az öné az, hogy rendkívüli számbúvár legyen. Nos szentelje magát egészen ama mérhetetlen mű problémáinak, melyre ön és a barátai az életüket teszik fel! Én meg az a "jó asszony" leszek, akinek lennem kell, s anyagiakkal működöm közre...

- Amiért örökké hálásak leszünk önnek - felelte J. T. Maston.

Evangelina Scorbitt asszony erre bájosan elpirult, mert ha tudósokkal szemben általában nem is, de J. T. Maston iránt különös rokonszenvet érzett. Nem kifürkészhetetlen mélység-e az asszonyi szív?

Valóban végtelenül nagy jelentőségű műveletről volt szó, s a gazdag amerikai özvegy eltökélte magában, hogy tekintélyes tőkével járul hozzá.

Lássuk, miféle művelet volt ez, s kezdeményezőinek mi céljuk volt vele.

A voltaképpeni északi-sarki földrészek Maltebrun, Reclus, Saint-Martin és a többi legszámottevőbb földrajztudós szerint a következőket foglalják magukba:

1. Észak-Devont, vagyis a Baffin-tenger és a Lancaster-tengerszoros jegétől borított szigeteket;

2. Észak-Georgiát, melyet a Banks-föld és számos sziget képez, nevezetesen: a Sabine, Byam Martin, Griffith, Cornwallis- és Bathurst-szigetek;

3. A Baffin-Parry szigettengert, vagyis a sark körüli szárazföld különböző részeit; ezek név szerint: Cumberland, Southampton, James-Sommerset, Boothia-Felix, Melville és más, csaknem ismeretlen területek.

Mindezeken a részeken, melyek a szélesség 78°-a körül terülnek el, a szárazföldek egymillió-négyszázezer, a tengerek hétszázezer négyzetmérföldnyi területet foglalnak el.

E szélességi körön belül rettenthetetlen újkori felfedezőknek sikerült eljutni a szélesség 84°-áig, miután néhány, jégtorlaszok magas láncolata mögött elvesző partvidéket meghatároztak, s neveket adtak e nagy kiterjedésű vidékek szirtfokainak, előhegyeinek, golfjainak, öbleinek, miket Északi-hegyvidéknek mondhatnánk. Azonban a szélesség 84°-án túl csak titok van, a térképészek megvalósíthatatlan desideratuma,^[2] s mind ez ideig senki sem tudja, hogy a 6°-nyi területen földeket vagy tengereket rejt-e az Északi-sark jégvilágának áthághatatlan halmaza.^[3] Nos, az 189... esztendőben az Egyesült Államok kormányának ugyancsak meglepő ötlete támadt. Azt hozta javaslatba, hogy árverezzék el a még felderítetlen sarkköri területeket, s a sarki "sapka" megszerzése végett egy újólag alakult társulat már folyamodott is kihasználási engedélyért.

Igaz ugyan, hogy a berlini kongresszus néhány esztendővel azelőtt^[4] külön kódexet szerkesztett olyan nagyhatalmak számára, melyek gyarmatosítás vagy kereskedelmi piacok létesítésének ürügyén idegen tulajdonokat szeretnének kisajátítani. Mindazonáltal ezt a kódexet nem alkalmazhatták erre az esetre, egyszerűen azért, mert a sarki terület lakatlan volt. Mivel azonban az, ami senkié, egyformán mindenkié, az új társulat egyáltalán nem "kisajátításra", hanem csak "megszerzésre" gondolt, hogy így minden későbbi felszólamlásnak elejét vegye.

Nincs olyan vakmerő, sőt majdnem megvalósíthatatlan terv, amelynek az Egyesült Államokban egyesek ne vennék nyomban észre a hasznot hajtó oldalát, ne találkoznának mindjárt tőkék is a kivitelre. Látni való volt ez néhány évvel ezelőtt, amikor a baltimore-i Gun Club löveget akart felröpíteni a Holdba, remélve, hogy közvetlen összeköttetést találnak mellékbolygónkkal. Akkor is a vállalkozó szellemű jenkik^[5] szolgáltatták az érdekes kísérlethez szükséges legnagyobb összegeket. S ha a kísérlet sikerül, vajon az nem az említett klub két tagjának lett volna köszönhető, akik bátran vállalták ennek az emberfeletti próbálkozásnak kockázatát?

Javasolja csak egyszer egy Lesseps,^[6] hogy vájjanak nagyméretű csatornát Európán és Ázsián keresztül az Atlanti-óceán partjaitól a Kína-tengerig, vesse föl egy zseniális kútásó, hogy fúrjanak le a föld mélyébe a szilíciumtartalmú rétegekig, melyek ott cseppfolyós állapotban, olvadási hőpont fölött találhatók, hogy közvetlenül a központi tűzhelyről merítsenek hőt, akarja csak egy vállalkozó szellemű elektrotechnikus egyesíteni a földgömb felületén szétszórt áramköröket, hogy abból hőnek és fénynek kimeríthetetlen forrását létesítsék, támadjon csak egy bátor mérnöknek az az ötlete, hogy roppant tartályokban felhalmozza és tárolja az egyenlítői tájék forróságát a jégvilág éghajlatának enyhítésére, próbálja csak egy rendkívüli vízépítész hasznosítani az árapály eleven erejét, hogy tetszés szerint hőt vagy munkát hozzon létre belőle, alakuljanak csak részvény- vagy betéti társaságok száz effajta terv nyélbe ütésére, nyilván amerikaiak lesznek az aláírók élén, s a dollárpatakok úgy özönlenek a társulati pénztárakba, mint ahogy Észak-Amerika nagy folyói ömlenek az óceánokba.

Képzelhetni hát, mily szokatlanul fel volt csigázva a közvélemény, midőn az a legalábbis különös hír terjedt el, hogy elárverezik a sarki földeket, s hogy azok annak jutnak majd, aki végül legtöbbet kínál értük. Egyébként erre a vásárra semmiféle nyilvános jegyzést nem nyitottak, ugyanis a szükséges tőke már előre együtt volt. A többi majd elválik, amikor az újdonsült birtokszerzők tulajdonába jutott területek hasznosításáról lesz szó.

Hasznosítani a sarki tájakat!... Hát ez valóban csak beteg agy szüleménye lehetett!

S mégis, mi sem volt komolyabb ennél a tervnél!

Annyi bizonyos, hogy az amerikai lapokkal egyidejűleg tájékoztatás ment a két világrész sajtójának, az európai, afrikai, óceániai újságoknak is, egyben felszólítás az érdekelteknek de commodo et incommodo^[7] megbeszélésre. A cikk a New York Heraldban jelent meg először; Gordon Bennet rengeteg előfizetője a november 7-i számban olvashatta; a benne foglaltak villámgyorsan visszhangra találtak a tudományos és kereskedelmi világban, s ugyancsak ellentétes nézeteket váltottak ki.

Íme a közlemény:

A szélesség 84°-án belül fekvő északi-sarki területeket mindeddig nem használhatták ki, azon egyszerű oknál fogva, mert még nem fedezték fel őket.

A különböző nemzetiségű hajósok eddig a következő szélességi körökig hatoltak el:

82° 45': az angol Parry, 1847 júliusában, a nyugati délkör 28°-án, a Spitzbergák északi részén;

83° 20' 28" Sir John George Nares angol expedíciójához tartozó Markham, 1876 májusában, a nyugati délkör 50°-ánál, Grinnel földjének északi részén;

83° 35': Lockwood és Brainard, az amerikai Greely-expedíció tagja, 1882 május havában; a nyugati délkör 42°-án, Nares földjének északi részén.

Az a rész tehát, mely a szélesség 84°-tól 6°-nyi területen, a sarkig terjed, olybá vehető, mint a földgömb különböző államai közt még el nem osztott birtok, s mindenképpen alkalmas rá, hogy nyilvános árverés útján magántulajdonná váljék.

A jog elvei szerint semminek sem kell osztatlannak maradnia. Az Amerikai Egyesült Államok tehát ezen elvek alapján elhatározta, hogy szóba hozzák e területek eladását.

Baltimore-ban, szövetkezeti alapon, egy North Polar Practical Association^[8] nevű társulat alakult, mely az amerikai államszövetséget hivatalosan képviseli. Ez a társulat szándékozik megvásárolni az említett területeket, mégpedig annak rendje és módja szerint szerkesztett okirat alapján, mely számára teljes tulajdonjogot biztosít mindazon szárazföldekre, szigetekre, szigetecskékre, sziklákra, tengerekre, tavakra, folyamokra, folyókra, patakokra, melyekből jelenleg a sarki ingatlan áll, akár örökös, akár csak téli jég borítja.

Külön megjegyzendő, hogy ez a tulajdonjog akkor sem válhatik érvénytelenné, ha bármilyen természetű változások következnének is be a földgömb földrajzi és éghajlati helyzetében.

Mindez tudomására hozatván az Ó- és Újvilág lakosainak, közöljük, hogy valamennyi nagyhatalom részt vehet az árverésen, mely a legtöbbet ígérő javára fog eldőlni.

Az árverés folyó év december 3-án tűzetett ki. Hely: Árverési Csarnok, Baltimore, Maryland, Egyesült Államok.

Közelebbi felvilágosítást ad William S. Forster, a North Polar Practical Association ideiglenes megbízottja, Baltimore, High-street 93. sz.

Megengedjük, hogy ezt a közleményt esztelennek tekinthették. Azt azonban meg kell hagyni, hogy világos, nyílt beszéd volt. A közvéleményt egyébként igen nyomóssá tette az a tény, hogy a szövetségi kormány máris kiaknázási jogot biztosított a társulatnak a sarki területekre vonatkozóan arra az esetre, ha az árverésen ő szerezné meg a tulajdonjogot.

A vélemények általában megoszlottak. Egyesek sehogy sem akartak mást látni benne, mint holmi hallatlan amerikai humbugot, mely túlszárnyalná a szédelgés határait, ha az emberi együgyűség végtelen nem lenne. Mások viszont úgy gondolták, hogy komolyan kell venni ezt a javaslatot. Ezek azt hajtogatták, hogy az újdonsült társulat nem pályázik a közönség erszényére, hanem a saját tőkéjével akar az északi földek birtokába jutni. Nem szándékozik hát a hiszékenyektől kicsalni azok dollárjait, bankjegyeit, aranyát-ezüstjét, hogy a maga pénzszekrényeit megtömje velük. Dehogyis! Nem szándékozik mást, mint saját költségén megszerezni a sarkvidéki ingatlant.

Azok, akik számolni tudnak, úgy gondolták, hogy az említett társulatnak, ha már meg akarta szerezni ezt a területet, melynek elárverezését maga hozta szóba, egyszerűen csak az első birtokba vevő jogára kellene hivatkoznia. De éppen itt volt a bökkenő, mivel az Északi-sark mind ez ideig hozzáférhetetlennek bizonyult az ember számára. Arra az esetre hát, ha az Egyesült Államok szerezné meg ezeket a területeket, az engedményesek szabályszerű szerződést akartak, nehogy később bárki is elvitathassa a jogaikat. Igaztalan dolog lenne őket emiatt megszólni. Megfontoltan jártak el, márpedig mikor efféle ügyletben kötelezettséget vállal az ember, jogi szempontból nem lehet eléggé óvatos.

Egyébként a közleménynek volt egy, a jövőre nézve kockázatos kikötése. Ez a kikötés egymásnak ellentmondó magyarázatokra adhatott alkalmat, mert a legravaszabb elmék sem igazodhattak el rajta. Ez pedig a végső záradék volt, amely leszögezte, hogy "a tulajdonjog akkor sem válhatik érvénytelenné, ha bármilyen természetű változások következnének is be a földgömb földrajzi és éghajlati helyzetében".

Mit jelentett ez a mondat? Vajon milyen eshetőségre számíthattak a közlemény közzétevői? Hogyan eshetik valaha a Földdel olyan változás, melynek földrajzi vagy éghajlati következményei lennének, különösen az elárverezendő területekkel kapcsolatban?

- Emögött nyilván rejlik valami - mondogatták a ravaszak.

Vége-hossza nem volt hát a találgatásnak, a rejtélyes cikk ugyancsak próbára tette egyesek éleslátását s felcsigázta kíváncsiságát.

Először egy napilap, a piladelphiai Ledger fűzött tréfás megjegyzést a dologhoz:

"A sarki területek megvásárlói bizonyos számításokból kétségtelenül arra a gondolatra jutottak, hogy hamarosan egy kemény magvú üstökös ütközik Földünkbe, mégpedig oly módon, hogy a lökés az említett záradékba foglalt földrajzi és éghajlati változásokat fogja előidézni."

Kissé hosszúra sikerült a mondat, mint ahogy általában hosszúra sikerülnek azok a mondatok, amelyek tudományosak akarnak lenni, de nem világítanak rá semmire. Egyébként komoly emberek tamáskodva fogadták az üstökössel való összeütközés feltevését. Mindenesetre nem látszott valószínűnek, hogy az engedményesek ilyen kétes eshetőségre alapították volna számításaikat.

"Azt képzeli talán az új társulat - jegyezte meg a New Orleans-i Delta -, hogy a tavaszpont precessziója^[9] valaha is kedvező változásokat idézhet elő területeinek kiaknázására?"

"S ugyan miért ne, ha ez a mozgás módosítja a mi szferoidánk^[10] tengelyének párhuzamviszonyait?" - jegyezte meg a Hamburger Korrespondent.

"Valóban - válaszolt a párizsi Revue Scientifique -, hát nem megmondta Adhemar a tenger átalakulásairól szóló könyvében, hogy a tavaszpont precessziója, a földpálya nagyobbik tengelyének évszázados mozgásával kombinálva olyan természetű lesz, hogy tartós változást idézhet elő a Föld különböző pontjainak középhőmérsékletében és a két sarkon felhalmozódott jég mennyiségében?"

"Ez bizonyos - vetette közbe az Edinburgh Review. - És ha mégis úgy lenne, nem beletelhetik-e tizenkétezer esztendőbe is, amíg a Vega az említett jelenség következtében sarkcsillagunkká válik, s a sarki területek helyzete égövi tekintetben megváltozik?"

"Nos - vágott vissza a koppenhágai Dagblad -, akkor hát még tizenkétezer esztendeig ráérünk befektetni a tőkénket! Addig pedig egy garast sem kockáztatunk, egy lyukas fityinget sem!"

Mindazonáltal, hogy lehetséges volt is, hogy a Revue Scientifique-nek igaza volt, amikor Adhemarra hivatkozott, az valószínűnek látszott, hogy a North Polar Practical Association nem a tavaszpont precessziójának tulajdonított hatással számolt.

Így hát senkinek sem sikerült rájönnie, mire vonatkozott a híres közlemény záradéka, meg hogy miféle eljövendő kozmikus változást szimatoltak meg a társulat alapítói.

Ahhoz, hogy e tekintetben értesüléseket szerezzenek, talán elég lett volna az újdonsült egyesület igazgatóságához fordulni, s főképpen annak elnökéhez. De hát az elnök személye ismeretlen. Az igazgatóság titkára, valamint a tagjai szintén ismeretlenek. Még azt sem tudták, kiktől ered a közlemény. A New York Herald kiadóhivatalába bizonyos baltimore-i lakos, William S. Forster vitte, érdemes tőkehal-bizományos, méghozzá a New Foundland-i Ardrinell és Tsa cég számlája terhére - nyilván afféle alrészvényes. Mivel e kérdésben éppolyan néma volt, mint a raktáraiban felhalmozott bizományi áruk, sem a legkíváncsibb, sem a legszemesebb riporterek nem vehettek ki belőle semmit. Szóval ez a North Polar Practical Association annyira anonim^[11] volt, hogy egyetlen tagja nevét sem tudhatta meg az ember. Ez már valóban a névtelenség netovábbja!

Azonban ha a kereskedelmi vállalkozás kezdeményezői mindenáron titokban akarták is tartani a maguk személyét, céljukat napnál világosabban megjelölte az Ó- és Újvilágnak szánt közlemény. Semmi egyébről nem volt itt szó, mint teljesen birtokba venni a sarkvidéknek azt a részét, amelyet az északi szélesség 84. foka határol, s amelynek középpontját az Északi-sark képezi.

Egyébként kézzelfogható tény, hogy az újabb felfedezők közül azok, akik ezt a hozzáférhetetlen pontot a leginkább megközelítették, Parry, Markham, Lockwood és Brainard, mind a 84. szélességi körön innét maradtak. Ami az északi-tengeri hajósokat illeti, azok lényegesen kisebb szélességig jutottak el; nevezetesen: Payez 1874-ben 82° 15'-ig, a Ferenc József-földtől és a Novaja Zemljától északra; Leout 1870-ben 72° 47'-ig Szibéria felett, a Jeanette-expedícióhoz tartozó De Long 1879-ben 78° 45'-ig, a nevét viselő szigetek partvidékén. A többiek Új-Szibérián és Grönlandon áthaladva a Bismarck-fok magasságában nem tudtak továbbjutni a szélesség 76., 77. és 79. fokánál. Tehát a North Polar Practical Association nem érintette az eddig felfedezett területek birtoklási jogát. Tervezete egy minden emberi nyomtól teljesen érintetlen területet ölelt fel.

Lássuk mármost, mekkora terjedelmű a földgömbnek az a része, amelyet a 84. szélességi kör határol.

A 84°-tól 90°-ig hat fokot számítunk; egy-egy fok hatvan mérföld, a sugár háromszázhatvan, az átmérő hétszázhúsz mérföld. A kerület tehát kétezer-kétszázhatvan, a felület, kerek számban, négyszázhétezer négyzetmérföld.^[12]

A közvélemény, mint már láttuk, elvileg azt is hangsúlyozta, hogy ezek a földrajzilag még ismeretlen területek gazdátlanok, tehát köztulajdonnak tekinthetők. Valószínűnek látszott, hogy a nagyhatalmak ezért nem is formálnak rájuk jogot. De az előrelátható volt, hogy ha mások nem is, a szomszédos államok mindenképpen olybá veszik ezeket a területeket, mint saját földjük északi kiegészítését, következőleg előállnak majd tulajdonjogukkal. Egyébként igényüket csak jogosultabbá teheti az a körülmény, hogy a sarkvidéki felfedezések nagyrészt a saját honfiak bátorságának köszönhetők. Az új társulat által képviselt szövetségi kormány tehát elismerte jogigényüket, s a vételárral szándékozott kártalanítani őket. De bármint állt is ez az ügy, a North Polar Practical Association hívei váltig hangoztatták: a birtok osztatlan, és mivel senki emberfia nem kényszeríthető rá, hogy ezt az osztatlanságot véglegesnek ismerje el, éppígy senki sem tiltakozhatik e roppant domínium elárverezése ellen.

Hét olyan állam volt, melyeknek jogait, szomszédos fekvésüknél fogva, semmiképpen nem lehetett elvitatni; nevezetesen: Amerika, Anglia, Dánia, Svédország, Norvégia, Hollandia, Oroszország. Más államok viszont azokkal a felfedezésekkel érvelhettek, melyek a saját tengerészeik és utazóik nevéhez fűződtek.

Így formálhatott igényt Franciaország, mivel nem egy fia vett részt a sark körüli területek meghódítására alakult expedíciókban. Vajon nem említhető-e meg többek közt ama bátor szívű Dellot, a John Franklin felkutatására mozgósított Phönix-expedíció tagja, aki 1853-ban halt meg a Beechey-sziget partvidékén? Meg lehet-e feledkezni Octave Pavy doktorról, aki 1884-ben hunyt el, a Sabina-fok közelében, mikor a Greely-misszió a Conger-erődben tartózkodott? S nem volna-e igaztalanság átadni a feledésnek azt az expedíciót, melyet 1838-39-ben Charles Martins, Marmier, Bravais és vakmerő társaik a Spitzbergák körüli vizekre vezettek? Ennek ellenére Franciaország nem tartotta alkalomszerűnek, hogy ebbe az inkább ipari, mintsem tudományos vállalkozásba beleártsa magát, s nem harapott a sarki "kalács"-ba, míg a többi nagyhatalom ugyancsak kockáztatta, hogy beletöri a fogát. Talán igaza is volt, és helyesen cselekedett.

Németország szintén hivatkozhatott volna hasonló tényekre. Így a hamburgi Friedrich Martens felfedező útjára, 1871-ben, a Spitzbergák felé, s a Germania- és Hansa-expedíciókra, 1869-70-ben, melyekkel Koldervey, Hegeman és társaik Grönland partvidéke mentén a Bismarck-fokig hatoltak. Mégis a fényes felfedezések ellenére sem tartotta kötelességének, hogy az Északi-sarknak csak egy darabkájával is növelje a germán birodalmat.

Így volt Ausztria-Magyarországgal is, noha ez az ország bitorolta már az észak-szibériai partoknál fekvő Ferenc József-földet.

Ami Olaszországot illeti, mivel semmi joga nem volt hozzá, nem avatkozott bele a dologba - bármennyire valószínűtlennek tetszhetik is ez.

Ott voltak még az ázsiai Szibéria szamojédjai, a nagyobbrészt Észak-Amerika területén szétszórt eszkimók, Grönland, Labrador és a Baffin-Parry-szigettenger, az Ázsia és Amerika közti Aleut-szigetcsoport bennszülöttei, végezetül azok, akik csukcsok nevezet alatt a régi, 1857 óta amerikaivá lett orosz Alaszkát lakják. De ezeknek a néptörzseknek - a voltaképpeni őslakóknak, az északi tájak elvitathatatlan bennszülötteinek - nem lehetett szavuk a gyülekezetben. Aztán meg ezek a szegény ördögök ugyan miféle árat kínálhattak volna a North Polar Practical Association által meghirdetett árverésen, ha mégolyan csekélység lett volna is az? S szegény fejük, vajon mivel fizethettek volna? Talán bizony kagylóval, rozmárfoggal, fókaolajjal? Pedig hát az első térfoglaló jogán egy kicsit az övék volt ez a domínium, amit, íme, el fognak árverezni! De hát eszkimók, csukcsok, szamojédok!... Még csak meg sem kérdezték őket.

Hja, így forog a világ!

Mindenképpen érdemes volt foglalkozni ezzel a hirdetménnyel. Valóban, ha az új társulat megszerzi az északi területeket, ezek végleg Amerika, jobban mondva az Egyesült Államok tulajdonába mennek át, hiszen ez az ügyeskedő államszövetség mindinkább terjeszkedni törekszik. Oroszország néhány évvel ezelőtt, amikor nagy északnyugati területeket engedett át az északi Cordilleráktól a Bering-szorosig, nem jókora darabot juttatott-e neki az Újvilágból? Feltehető volt tehát, hogy a többi nagyhatalom nem nézné jó szemmel, ha a sarki területeket is a szövetséges köztársaság kebelezné be.

Mégis, amint már említettük, Európa és Ázsia különböző államai - e területekkel nem szomszédosak - vonakodtak részt venni az árverésen, annyira kétségesnek találták a dolog kimenetelét. Csupán azok a nagyhatalmak szándékoztak jogaikat kiküldöttek útján érvényesíteni, melyeknek partvidéke közel esik a szélesség 84. fokához. Nos, látni fogjuk majd, hogy ezek a szomszédos államok is csak mérsékelt áron akartak vásárt csapni, mivel olyan területekről volt szó, melyekhez esetleg hozzá sem férhetnek. Azonban a telhetetlen Anglia kötelességének tartotta, hogy valami tekintélyesebb hitelt nyújtson a megbízottjának. Mindjárt jegyezzük meg azt is: a sarkvidéki tájak elárverezése egyáltalán nem veszélyeztette az európai egyensúlyt, és semmi nemzetközi bonyodalom nem származhatott belőle. Bismarck - akkor még élt a nagy kancellár - még csak azt a busa német Jupiter-szemöldökét sem ráncolta össze.

Ez idő szerint tehát Anglia, Dánia, Svédország, Norvégia, Hollandia, Oroszország voltak vetélytársak, hogy a baltimore-i becsüs előtt az Egyesült Államokkal szemben megtegyék árajánlatukat. Akkor aztán a legtöbbet kínálónak jut a sarki jégsapka, melynek piaci ára legalábbis igen bizonytalan volt.

Egyébként említsük meg azt is, hogy az öt európai állam miféle közelebbi s eléggé érthető okokból kívánta, hogy az árverés az ő javukra dőljön el.

Svédország, Norvégia, a szélesség 70. fokán túl fekvő Északi-fok birtokosa, nem csinált belőle titkot, hogy jogot formál a Spitzbergákig, sőt azon túl egészen a Sarkig húzódó roppant területekre. S csakugyan, a norvég Kheilhau, a hírneves svéd Nordenskiöld nem járultak-e hozzá e partvidékek földrajzi feltárásához? Kétségtelenül.

Dánia meg azzal érvelt, hogy ő már ura Izlandnak és a Feröer-szigeteknek, csaknem a sarkkör vonalán; övé a sarki területektől északra eső több gyarmat, így a Disko-sziget a Davis-szorosban, a holsteinborgi, proveni, godhavni, upernaviki települések a Baffin-tengerben, Grönland nyugati partján. Aztán meg ama hírneves, dán származású Bering nevű hajós, noha akkoriban még orosz szolgálatban, nem hatolt-e át 1728-ban a róla elnevezett szoroson, tizenhárom évvel azelőtt, hogy harmincfőnyi személyzetével elment meghalni, nyomorúságosan, egy sziget partjára, mely szintén a nevét viseli? Még előbb, 1619-ben nem Johann Munk hajós kutatta-e fel Grönland keleti partját, s nem határozott-e meg több, addig még teljesen ismeretlen helyet? Dániának tehát ugyancsak joga volt a birtokláshoz.

Ami Hollandiát illeti, a XVI. század végén Barans és Heemskerk nevű tengerészei jártak a Spitzbergákon és a Novaja Zemlján. Johann Mayen volt az, aki 1611-ben vakmerő északi felfedező útjával a 71. fokon túl fekvő, róla elnevezett szigetet szerezte meg hazájának. Hollandiát tehát kötelezte a múltja.

Az oroszok Alekszej Csirikovra hivatkozhattak, Bering parancsnokára, Pavlucskijra, kinek expedíciója 1751-ben a Jeges-tenger határán túl haladt előre; Martin Spanberg kapitányra és William Welton hadnagyra, akik az 1739-ben még ismeretlen partvidékekre merészkedtek, s akiknek révén, az Ázsiát Amerikától elválasztó tengerszorost átkutatva, ugyancsak kivették részüket a felfedező utakból. Sőt mi több, ha a szibériai partokat vesszük, melyek Kamcsatka csücskéig mintegy 120° hosszúságban terülnek el, s a messzire nyúló ázsiai partok mentén, ahol fennhatóságuk alatt szamojédok, jakutok, csukcsok és más népek laknak, vajon nem ők-e az urai a fél Északi-tengernek? Aztán meg a szélesség 75°-án, alig kilencszáz mérföldnyire a Sarktól, nem ők bírják-e Új-Szibéria szigeteit, szigetecskéit, ezt a XVIII. század elején felfedezett szigettengert? S végezetül, 1764-ben, az angolok előtt, az amerikaiak előtt, a svédek előtt nem Csicsakov hajós keresett-e északi átjárót, hogy a két földrész közötti utat megrövidítse?

Egyébként, mindent számba véve, úgy látszik, kivált az amerikaiak voltak érdekelve, hogy a földgolyó e hozzáférhetetlen pontjának birtokosai legyenek. Buzgón kutatva Sir John Franklin után Grinnel, Kane, Hayes, Greely, De Long és más vakmerő tengerészeik gyakran megkísérelték, hogy odáig eljussanak. Ők is hivatkozhattak országuk földrajzi fekvésére, mely a sarkkörön túl, a Bering-tengerszorostól a Hudson-öbölig terjed. Vajon mindezek a földterületek, a Baffin-szigettenger ezer szigetecskéjét nem is számítva, nem hídnak számíthattak-e, mely őket a 90. fokkal összeköti? S ha az Északi-sark egy, szinte megszakítás nélküli szigetvonallal kapcsolódik a földgömb egyik nagy kontinenséhez, Amerikához, vajon nem inkább hozzá tartozik-e, semmint Ázsiához vagy Európához? Mi sem természetesebb tehát, hogy e kisajátítást a szövetséges kormány javasolta egy amerikai társulat javára, s ha volt nagyhatalom, mely legkevésbé vitatható jogot formált a sarki területek birtoklására, akkor az Amerikai Egyesült Államok bízvást annak számíthat.

Mindazonáltal meg kell hagyni, hogy a Kanadát és Columbiát birtokló Nagy-Britannia, melynek számos tengerésze tűnt ki a sarki felfedező vállalkozásokban, szintén nyomós érvekkel okolta meg abbeli szándékát, hogy ezt a földrészt a maga roppant gyarmati birodalmához csatolja. Volt is erről parázs vita elégszer a lapjaiban.

Igen - válaszolt Kliptringen, a kiváló földrajztudós, a Times egyik cikkében, mely nagy port vert fel -, a svédek, dánok, hollandusok, az oroszok és az amerikaiak kétségtelenül büszkén hivatkozhatnak jogaikra! Angliát azonban veszteség érné, ha elesnék ettől a birtoktól. Vajon nem az övé-e máris az Újvilág északi része? Vajon azokat a földeket, szigeteket, melyekből ez az északi földrész áll, nem tulajdon hajósai szerezték meg, Willoughitól kezdve, aki 1739-ben a Spitzbergákat és Novaja Zemlját megjárta, egészen Mac Clure-ig, kinek hajója 1853-ban szelte át az északnyugati csatornát?

Aztán meg - jelentette ki a Standardban Fize tengernagy - vajon Frobisher, Davis, Hall, Weymouth, Hudson, Baffin, Cook, Ross, Parry, Beechey, Belcher, Franklin, Mulgrave, Scoresby, Mac Clintock, Kennedy, Nares, Collinson, Archer nem angolszász eredetűek voltak-e, s vajon melyik ország követelhetné magának több joggal a sarkvidéknek azt a részét, melyet e hajósok még nem tudtak elérni?

Ám legyen! - vágott vissza a kaliforniai Courrier de San Diego. - Fogjuk fel az ügyet a maga valódiságában, s mivel az Egyesült Államok és Anglia között hiúsági kérdésről van szó, mondjuk ki kereken: a Nares-expedícióhoz tartozó angol Markham csak az északi szélesség 83° 20'-éig jutott el, a Greely-expedícióhoz tartozó amerikai Lockwood és Brainard azonban 15'-cel felülmúlták őket, s így a 83° 35'-nél ragyogtatták meg az Egyesült Államok lobogójának harmincnyolc csillagát. Övék az érdem, hogy legközelebb férkőztek az Északi-sarkhoz!

Lám, ilyen támadások és visszavágások estek.

Végül, felidézve azoknak a hajósoknak sorát, akik a sarki területek belsejébe merészkedtek, illő megemlíteni még a velencei Cabot - 1498 - és a portugál Cortereal - 1500 - nevét, akik Grönlandot és Labradort fedezték fel. Azonban sem Olaszországnak, sem Portugáliának nem jutott eszébe, hogy részt vegyen a tervezett árverésen, s nem sokat törődtek vele, hogy melyik államnak lesz belőle haszna.

Előrelátható volt tehát, hogy a dollárokkal vagy font sterlingekkel támogatott harc csak Anglia és Amerika közt lesz nagyon szenvedélyes.

A North Polar Practical Association által előterjesztett javaslatról közben az északi területekkel szomszédos országokban kereskedelmi és tudományos tanácskozások folytak. Miután megvitatták a dolgot, elhatározták, hogy részt vesznek a december 3-ra kitűzött baltimore-i árverésen, s megfelelő hitellel ruházták fel kiküldöttjeiket, akik azonban a hitel felső határán nem léphettek túl. Ami az árverésen elérendő vételárat illeti, azt a licitálásban alulmaradt öt állam közt fogják szétosztani, kártalanítás fejében, mivel minden további jogukról lemondanak.

Ha nem minden vita nélkül is, a végén mégiscsak megegyeztek. Egyébként az érdekelt államok elfogadták, hogy Baltimore-ban tartsák meg az árverést, ahogy azt a szövetséges kormány jelezte. A kiküldöttek, hitellevelük birtokában, elutaztak Londonból, Stockholmból, Koppenhágából, Pétervárról, s három héttel az árverésre kijelölt nap előtt az Egyesült Államokba érkeztek.

Amerikát akkor még csak a North Polar Practical Association embere képviselte, az a bizonyos William S. Forster, akinek neve egyedül szerepelt a New York Herald november 7-i számában megjelent hirdetésben.

Lássuk, kik voltak az európai államok kiküldöttei; illő néhány jellemző vonással vázolni őket.

Hollandiából: Jacques Jansen, Holland-India egykori tanácsosa, ötvenhárom éves, köpcös, alacsony, erős mellkasú, a karja kurta, lába apró és görbe; alumínium szemüveget hord, arca kerek és pirospozsgás, haja dicsfényszerűen övezi fejét, pofaszakálla már deresedik - jóravaló, derék ember, de kissé bizalmatlan egy olyan vállalkozás iránt, melynek gyakorlati értelmét nem látja világosan.

Dániából: Eric Baldenak, volt grönlandi alkormányzó; középtermetű, kissé egyenetlen vállú, pocakosodó. Roppant feje ide-oda forog, annyira rövidlátó, hogy az orra hegyét már szinte lekoptatta az aktákon, könyveken; nem tűr ellenvéleményt, ha hazája jogairól van szó, mivel Dániát tekinti Észak törvényes birtokosának.

Svédországból és Norvégiából: Jan Harald, Krisztiániában a kozmográfia^[13] tanára, aki egyik leglelkesebb híve volt a Nordenskiöld-expedíciónak; tőrőlmetszett északi fajta, veres arcú, szakálla, haja a túlérett gabonára emlékeztet - mérget venne rá, hogy az a sarki sapka fabatkát sem ér, mivel csak őskori tenger borítja. Szóval elég közömbös a szóban forgó ügy iránt, s csupán elvi szempontból jött el az árverésre.

Oroszországból: Borisz Karkov ezredes, félig katona, félig diplomata, magas, feszes ember, dús haja, bozontos szakálla, vastag bajsza egybenőtt; szemlátomást feszélyezi a civil ruha, önkéntelen a kardja markolatát keresi, melyet egykor az oldalán hordott, s kivált arra kíváncsi szerfölött, hogy mi lappanghat a North Polar Practical Association javaslata mögött, s vajon nem okoz-e majd nemzetközi bonyodalmat.

Végül Angliából: Donellan őrnagy és titkára, Dean Toodrink. Ez a két kiküldött képviselte az Egyesült Királyság étvágyát, minden hatalmi törekvését, kereskedelmi és ipari ösztöneit, valamint azt a képességet, hogy szinte természeti törvényként tekintse sajátjának mindazokat az északi, déli vagy egyenlítői területeket, melyek nem voltak senkié.

Ritka angol példány volt ez a Donellan őrnagy. Magas, sovány, csontos, szögletes, szalonkanyakú, feje Palmerstonra emlékeztető, csapott vállú, gólyalábú, hatvan esztendősnek bámulatosan fürge, fáradhatatlan, aminek ugyancsak tanújelét adta, mikor India és Burma határának kiigazításában munkálkodott. Nem szokott nevetni, s talán nem is nevetett soha életében. De hát miért is nevetett volna?... Ugyan ki látott már mozdonyt, emelőrudat vagy gőzhajót nevetni?

E tekintetben az őrnagy merő ellentéte volt titkárának, Dean Toodrinknak; ez afféle fecsegő, tréfás fickó volt, kemény fejű, apró és ráncos szemű, haja folyton a homlokába lógott. Skót származású volt, a Vén füstösben igen népszerű a vidám kiszólásai és jó kedélye miatt. De bármilyen jókedvű fickó volt is, éppolyan önző, zárkózott és hajthatatlan lett, mint Donellan őrnagy, mihelyt Nagy-Britanniának akár csak a legcsekélyebb mértékben is igazolható követeléseiről esett szó.

Nyilvánvaló volt, hogy ez a két kiküldött lesz az amerikai társulat legádázabb ellenfele. Övék volt az Északi-sark, hozzájuk tartozott a történelem előtti idők óta, mintha a Teremtő közvetlenül az angolokra ruházta volna azt a hivatást, hogy a Föld tengelye körüli forgását biztosítsák, és így meg tudnák akadályozni azt is, hogy ez a feladat idegeneknek jusson.

Meg kell jegyeznünk, hogy ha Franciaország nem tartotta is alkalomszerűnek, hogy akár hivatalos, akár félhivatalos kiküldöttet menesszen az árverésre, egy francia mérnök mégis eljött, pusztán l'art pour l'art,^[14] hogy közvetlen közelről kísérje figyelemmel ezt a különös ügyet. Majd találkozunk vele alkalomadtán.

Európa északi nagyhatalmainak képviselői megérkeztek hát Baltimore-ba, mégpedig más-más gőzhajókon, nehogy befolyásoltassák magukat. Vetélytársak voltak. Mindegyik zsebében ott volt a hitellevél, hogy felvegye a harcot. De azt sem hallgathatjuk el, hogy ez a küzdelem nem egyenlő fegyverekkel fog lefolyni. Az egyik akkora összeggel rendelkezhetett, mely a milliót sem ütötte meg, a másik többel. Viszont ami igaz, igaz; földkerekségünknek egy olyan darabjáért, hová behatolni lehetetlennek látszott, még ennyi vételárat is drágállhatott az ember. E tekintetben az angol kiküldöttnek volt a legjobb dolga, ugyanis az Egyesült Királyság elég tekintélyes hitelt biztosított neki. E hitel birtokában Donellan őrnagy egykönnyen legyőzheti majd svéd, dán, holland és orosz ellenfeleit. Amerika más lapra tartozott, azt már kevésbé lehet lebírni a dollárok porondján. S csakugyan, legalábbis valószínűnek látszott, hogy a titokzatos társulat tekintélyes tőkével rendelkezik. A dollárcsata tehát minden valószínűség szerint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia harcává fog korlátozódni.

Mihelyt az európai küldöttek partra szálltak, a közvélemény mind szenvedélyesebbé vált. Az újságokban furcsánál furcsább mendemondák jelentek meg egyre-másra. Az Északi-sark megvásárlása dolgában különös feltevések harapóztak el. Vajon mit kezdenek vele? Egyáltalán mit is kezdhetnek vele? Semmit - hacsak azt nem, hogy jegével megtöltik az Ó- és Újvilág jégvermeit! Sőt akadt párizsi lap, a Figaro, mely tréfásan támogatta ezt a nézetet. Persze ehhez még előbb át kellett hatolni a szélesség 84°-án.

Azonban a kiküldöttek, bármennyire kerülték is egymást tengeri útjukon, mihelyt Baltimore-ban találkoztak, kezdtek közeledni egymáshoz. Mégpedig a következő okokból:

Megérkezésük után ki-ki, egymás tudtán kívül, érintkezésbe szeretett volna lépni a North Polar Practical Association-nal. Saját érdekükben azt akarták volna megtudni a szóban forgó ügyről, hogy mi lappanghat a dolog mögött, meg hogy a társulat milyen hasznot akar húzni belőle. Igen ám, de a jelen pillanatig semmi nyoma sem volt annak, hogy a társulat valami hivatalos helyiséget tartott volna fenn Baltimore-ban. Se iroda, se alkalmazottak nincsenek, viszont úgy látszott, hogy a derék tőkehal-bizományos nem volt tájékozottabb ebben a kérdésben, mint a legtudatlanabb városi hordár.

Szóval a kiküldöttek nem tudtak meg semmit. Meg kellett elégedniök a kósza híresztelésekkel, a többé-kevésbé dőre találgatásokkal. Hát nem lehet a nyomára jönni ennek a titoknak, míg maga a társulat nem vall színt? - kérdezgették magukban. Az pedig, úgy látszik, nem hagy fel addig a hallgatásával, míg meg nem vásárolta a sarki területeket.

Ilyen körülmények közt a kiküldöttek mégiscsak ráfanyalodtak, hogy a személyes kapcsolatok felvétele céljából puhatolózzanak s végül érintkezésbe lépjenek egymással - talán azzal a hátsó gondolattal, hogy szövetkeznek a közös ellenség, másként szólva az amerikai társulat ellen.

Egy napon, november 22-ének estéjén éppen tanácskozásra gyűltek össze Donellan őrnagy és titkára, Dean Toodrink Wolesley-hotelbeli lakosztályában. A közös megegyezés szándéka főként Borisz Karkov ezredesnek, a nyilvánvalóan jól iskolázott diplomatának ügyes mesterkedése folytán érlelődött meg bennük.

Eleinte arról folyt a szó, hogy a társulatnak miféle kereskedelmi, vagy ipari elgondolásai lehetnek a sarki területek megvásárlásával kapcsolatban. Jan Harald professzor megkérdezte, vajon sikerült-e egyik vagy másik kollégájának valamit megtudnia erre vonatkozólag. S lassanként valamennyien megvallották, hogy próbáltak lépéseket tenni William S. Forsternél, akihez a hirdetmény szerint felvilágosításért fordulniok kellett.

- Felsültem vele - szólt Eric Baldenak.

- Én se jártam különben - tette hozzá Jacques Jansen.

- Ami engem illet - jelentette ki Dean Toodrink -, mikor Donellan őrnagy nevében elmentem a High-streeten levő raktárba, egy köpcös férfit találtam ott, frakkban, kürtőkalappal a fején; kötény volt rajta, mely cipőjétől az álláig takarta. S mikor felvilágosítást kértem tőle az ügyben, azt felelte, hogy New Foundlandből az imént érkezett meg a Souther Star gőzös teljes rakománnyal, meg hogy az Ardrinell és Tsa cég számlájára annyi friss tőkehallal szolgálhat, amennyi csak kell.

- Hát ami azt illeti - vágott közbe a Holland Hátsó-India egykori tanácsosa, aki kissé mindig kétségeskedő volt -, csakugyan többet érne, ha egy szállítmány tőkehalat vásárolna az ember, semhogy a feneketlen Jeges-tenger nyelje el a pénzét!

- Nem ez a kérdés - szólalt meg Donellan őrnagy kurtán és gőgösen -, most nem tőkehalrakományokról van szó, hanem a "sarki sapkáról"...

- Melyet Amerika fejére szeretne húzni - jegyezte meg Dean Toodrink, jót nevetve a maga csattanós válaszán.

- Náthát kapna tőle - szólt gyöngéden Karkov ezredes.

- Nem ez a kérdés! - folytatta Donellan őrnagy. - Nem tudom, mi köze ennek a feltételezett náthának a mi megbeszélésünkhöz. Annyi azonban bizonyos, hogy a North Polar Practical Association képében képviselt Amerika - figyeljék csak, uraim, ezt a "practical" kifejezést! - ilyen vagy olyan okból meg akar vásárolni az Északi-sark körül egy jelenleg - figyeljék csak, uraim, a "jelenleg" kifejezést! -, jelenleg a szélesség 84. foka által körülhatárolt négyszázhétezer négyzetmérföldnyi területet...

- Tudjuk, Donellan őrnagy! - vetette közbe Jan Harald. - Csak azt nem tudjuk, hogy a nevezett társulat ipari szempontból mi módon szándékozik kiaknázni a területeket, ha ugyan területek azok, vagy a tengereket, ha ugyan tengerek ezek...

- Nem ez a kérdés! - vágott vissza ismételten Donellan őrnagy. - Egy állam készpénzzel ki akar sajátítani a földgolyóból egy darabkát, mely földrajzi helyzeténél fogva legkivált Angliához tartozik...

- Oroszországhoz - jegyezte meg Karkov ezredes.

- Hollandiához - szólt közbe Jacques Jansen.

- Svédországhoz és Norvégiához - mondotta Jan Harald.

- Dániához - jelentette ki Eric Baldenak.

Az öt kiküldöttet elöntötte a méreg, s a társalgás botrányos vitába fullad, ha Dean Toodrink meg nem próbál közbelépni.

- Uraim! - szólalt meg békítő hangon. - "Nem ez a kérdés", hogy főnököm, Donellan őrnagy kedvenc szavajárásával éljek. Mivel elvileg úgy határoztak, hogy a sarkvidéki területeket áruba bocsátják, az önök által képviselt államok közül szükségszerűen az fog birtokukba jutni, amelyik a legnagyobb vételárat kínálja értük. Mivel pedig Svédország, Norvégia, Oroszország, Dánia, Hollandia és Anglia megbízottainak kormányuk rendelkezésre bocsátott bizonyos összegeket, nem volna-e jobb, ha ezek szindikátust alakítanának, miáltal akkora összeggel rendelkezhetnének, hogy az amerikai társulat nem tudna ellenük harcolni?

A kiküldöttek összenéztek. Ez a Dean Toodrink talán fején találta a szeget. Szindikátus... Manapság ez a szó mindenre jó. Szindikátust alakítani éppolyan, mint lélegezni, inni, enni, aludni. Semmi sem időszerűbb ennél, akár a politikában, akár üzletileg.

Azonban mégis kívánkozott valami ellenvetés, jobban mondva magyarázat, és Jacques Jansen kollégái érzelmeinek adott hangot, amikor így szólt:

- És aztán?

- Igen!... Mi lesz akkor, ha a szindikátus megvásárolta a sarki területeket?

- Úgy gondolom, hogy Anglia... - szólt az őrnagy kimérten.

- És Oroszország!... - mondotta az ezredes, rettenetesen összeráncolva szemöldökét.

- És Hollandia!... - jelentette ki a tanácsos.

- Mikor Isten Dániát a dánoknak adta... - jegyezte meg Eric Baldenak.

- Bocsánat - kiáltott közbe Dean Toodrink -, csak egy állam származik Istentől, ez pedig Skócia!

- Ugyan már miért?... - kérdezte a svéd kiküldött.

- Nem megmondta a költő: Deus nobis haec otia fecit?^[15] - vágott vissza a tréfás kópé, a maga módján értelmezve Vergilius első eklogája hatodik sorának végét.

Donellan őrnagy kivételével mindnyájan nevetni kezdtek, ami újra enyhítette a már-már rosszul végződő vita hevét.

Dean erre hozzátette még:

- Ne veszekedjünk, uraim... Ugyan mire való az?... Inkább alakítsuk meg a szindikátusunkat...

- És aztán?... - kezdte újra Jan Harald.

- Aztán? - felelte Toodrink. - Mi sem egyszerűbb ennél, uraim. Vagy osztatlan marad önök között a megvásárolt sarki domínium, vagy pedig méltányos kártérítéssel átruházzák az egyik, szintén vásárló államra. De a fő célt így előre elértük, ez pedig nem más, mint végleg kifüstölni Amerika képviselőit.

Volt valami jó ebben a javaslatban, legalábbis pillanatnyilag, mivel nemsokára ugyancsak hajba kapnak majd a kiküldöttek (mert azt már tudjuk, hogy hajasok voltak), mikor arról lesz szó, hogy ki legyen ennek az annyit vitatott, egyben hasznavehetetlen ingatlannak végleges tulajdonosa. De bármint legyen is, ahogyan ezt Dean Toodrink olyan okosan megjegyezte: az Egyesült Államok teljesen kiesik a versenyből.

- Ez már aztán bölcs beszéd! - szólt Eric Baldenak.

- Ügyes! - szólt Karkov ezredes.

- Talpraesett - szólt Jan Harald.

- Ravasz - szólt Jacques Jansen.

- Valódi angol! - szólt Donellan őrnagy. Mindegyik megtette rá a maga észrevételét, remélve, hogy később majd túljárhat nagyra becsült kollégái eszén.

- Így hát, uraim - folytatta Borisz Karkov -, abban tökéletesen megegyeztünk, hogy ha szindikátust alakítunk, valamennyi állam jogai biztosíttatnak a jövőre.

Magától értetődik.

Most még csak azt kell megtudniok, hogy az egyes államok mennyi hitelt bocsátottak kiküldöttjeik rendelkezésére. Akkor aztán összegezik ezeket a hiteleket, s ez a végösszeg kétségtelenül lesz akkora, hogy a North Polar Practical Association tőkéje eltörpül mellette.

Dean Toodrink tehát föltette a kérdést.

Hanem hát mi történt? Síri csend. Senki sem akart válaszolni. Hogy a pénztárcájukat megmutassák? Még hogy a szindikátus pénztárába ürítsék ki a zsebüket! Hogy így előre közöljék, hogy ki-ki meddig szándékozik licitálni?... Csak semmi sietség! S ha valami nézeteltérés támadna később az újdonsült szindikátus tagjai közt?... Hátha a körülmények arra kényszerítenék őket, hogy ki-ki a saját érdekét nézze a küzdelemben?... És ha Karkov diplomatát sértenék a Jacques Jansen cselfogásai; azt meg bántaná Eric Baldenak alamuszisága; akit viszont Jan Harald ravaszkodása izgatna fel; ez meg vonakodnék eltűrni Donellan őrnagy fennhéjázó követelődzését, aki viszont egyáltalán nem átallana intrikálni minden egyes kollégája ellen? Egyszóval elárulni az engedélyezett összeget annyit tenne, mint ha az ember megmutatná a kártyáját, amikor éppen el kell fednie.

Valóban csak kétféleképpen lehetett válaszolni Dean Toodrink jogos, de tapintatlan kérdésére. Vagy eltúlozzák az összeget - ami nagy zavart okozhatna, mikor fizetésre kerül a sor -, vagy olyan kicsire csökkentik, hogy az ügy nevetségbe fúljon s az ajánlat csütörtököt mondjon.

Ez az ötlete először Holland-India egykori tanácsosának támadt, aki, mi tagadás, nem beszélt őszintén, s ebben a kollégái is egy húron pendültek vele.

- Uraim - mondotta Hollandia szószólója -, sajnálom, de a sarki területek megvásárlására mindössze ötven birodalmi tallérral rendelkezem.

- Jómagam meg harmincöt rubellel - szólt Oroszország.

- Én meg húsz koronával - mondta Svédország-Norvégia.

- Magam tizenöt koronával - szólt Dánia.

- Nos hát - jelentette ki Donellan őrnagy olyan hangon, amelyen megérzett a Nagy-Britannia részéről megszokott gőg -, nyilván önök maradnak felül az árverésen, mivel Anglia nem vehet részt többel, mint egy shilling hat pennyvel.

S ezzel a gúnyos kijelentéssel be is fejeződött a vén Európa kiküldötteinek konferenciája.

Vajon ezt a december 3-i vásárt miért az Árverési Csarnokban tartják meg, ahol csak ingóságokat, bútorokat, házi felszerelést, szerszámokat, eszközöket stb. vagy műtárgyakat, képeket, szobrokat, érmeket, régiségeket árvereznek? S ha már ingatlant árvereznek, miért nem a közjegyzőnél történik az, vagy az effajta ügyek intézésére szolgáló törvényszék előtt? S mire való a becsüs beavatkozása, mikor a földgolyó egyik részének eladásáról van szó? Hát olybá vehetik-e a földkerekségnek ezt a darabját, mint valami ingóságot? Hát van-e a világon, ami ennél "ingathatatlanabb"?

Biz ez elég ésszerűtlennek látszott. De hát mégiscsak ebben maradtak. A teljes sarki részt ily módon fogják elárverezni, de azért a szerződés változatlanul jogerős lesz. S ez nem azt jelentette-e, hogy a North Polar Practical Association szemében a szóban forgó ingatlan holmi ingóságnak is számít, olyasvalaminek, amit adott esetben el lehet mozdítani a helyéről? Némely különösen éles látású személyiséget - amilyen egyébként az Egyesült Államokban is ritkaságszámba megy - erősen nyugtalanított is ez a furcsaság.

Egyébként volt már példa ilyesmire. Egyszer dobra verték planétánknak egy darabját az Árverési Csarnokban, a nyilvános árveréseken működő becsüs bevonásával. Mégpedig éppen Amerikában.

Csakugyan, néhány évvel ezelőtt a kaliforniai San Franciscóban a Nagy- vagy Csendes-óceán egy szigetét, a Spencer-szigetet adták el a gazdag William W. Kolderupnak, aki ötszázezer dollárral licitálta túl vetélytársát, a stockholmi J. R. Tasskinart^[16]. Négymillió dollárt fizettek ezért a Spencer-szigetért. Meg kell hagyni, lakható sziget volt, mindössze néhány foknyi távolságra a kaliforniai partoktól, erdőkkel, folyóvizekkel, termékeny, megbízható talajjal, minden bizonnyal művelhető mezőkkel, rétekkel, nem holmi sivatagi terület, esetleg örök jéggel borított, áthatolhatatlan jégtorlaszoktól védett tenger, amit soha senki birtokba nem vehet. Így hát föltehető volt, hogy az árverésre kerülő, ismeretlen sarki birodalom nem fog elérni ekkora vételárat.

Mindazonáltal az üzlet különös volta, ha nem is sok komoly érdeklődőt, mindenesetre nagyszámú kíváncsit mozgósított ezen a napon, akik sóváran lesték, hogyan végződik a vásár. Valóban nagyon érdekesnek ígérkezett az összecsapás.

Ezenfelül az európai kiküldötteket Baltimore-ba érkezésük óta sokan ostromolták, sokan keresték fel, s magától értetődik, hogy újságíró is kért interjút tőlük. S mivel Amerikában történt a dolog, senkit sem lephetett meg, hogy mindez a legnagyobb mértékben felcsigázta a közvéleményt is. Ezért is estek esztelen fogadások, ami az Egyesült Államokban leggyakoribb tünete a kedélyek túlcsigázottságának, s aminek kárhozatos példája, sajnos, kezd egyre inkább átragadni Európára is. Ha az amerikai államszövetség polgárai, mind Új-Anglia, mind a központi, a nyugati, és a déli államok polgárai vélemény dolgában különböző csoportokra oszlottak is, nyilvánvalóan mindnyájan tulajdon országukért izgultak. Abban bizakodtak, hogy az északi pólus a harmincnyolc csillagú lobogó^[17] ráncai mögé húzódik majd. De mégsem voltak egészen nyugodtak. Sem Oroszország, sem Svédország-Norvégia, sem Dánia, sem Hollandia csekély esélyeitől tartottak. De itt volt az Egyesült Királyság, területekre éhesen, mindent elnyelő becsvággyal, közismert szívósságával, mindent elárasztó bankjegyeivel. Az árverés valóban tetemes tételt mozgósított. Úgy fogadtak Amerikára meg Nagy-Britanniára, mintha versenyparipákra fogadtak volna, s csaknem egyenlő alapon. Viszont Dániára, Svédországra, Hollandiára, Oroszországra tizenkétszeres és tizenhárom és félszeres pénzt is kínáltak, mégsem akadtak, akik rájuk fogadtak volna.

Az árverést déli tizenkét órára tűzték ki. A kíváncsiak tömegei már kora reggel megszállták a Bolton-streetet. Az előző nap óta végletekig fokozódott az érdeklődés. Az újságok, tenger alatti kábeleken, az imént értesültek róla, hogy az amerikaiak által ajánlott fogadásokat javarészt tartják az angolok, s a fogadások tétjeit Dean Toodrink azonnal kifüggesztette az Árverési Csarnokban. Híre járta, hogy Nagy-Britannia kormánya tekintélyes tőkét bocsátott Donellan őrnagy rendelkezésére. A tengerészeti hivatalban - jegyezte meg a New York Herald - az admirális lordjai váltig tüzelnek a már előre kijelölt sarki területek megvételére, hogy bekebelezhessék azokat az angol gyarmatok közé.

Mi volt igaz ezekből a híresztelésekből, mi a valószínű e fecsegésekből, nem tudni. Hanem ezen a napon Baltimore-ban a józanul számító emberek úgy gondolták, hogy amennyiben a North Polar Practical Association csak a saját pénzforrásaira lenne utalva, a küzdelem egykönnyen Anglia javára dőlhetne el. Azért igyekeztek a legtüzesebb jenkik nyomást gyakorolni a washingtoni kormányra. E forrongás közepette az ügynökének, William S. Forsternak szerény személyében megtestesült új társulat egyáltalán nem látszott nyugtalankodni az általános izgalom miatt, mintha törik-szakad, a siker máris biztosítva lenne számára.

Minél inkább közeledett az árverés megkezdésének időpontja, annál nagyobb tömeg tolongott végig a Bolton-streeten. Három órával kapunyitás előtt már lehetetlen volt az épület közelébe jutni. A közönség számára fenntartott minden hely zsúfolásig megtelt. Néhány korláttal védett ülőhelyet fenntartottak az európai kiküldöttek részére. Valóban, erre szükség volt, hogy figyelemmel kísérhessék az árverés lefolyását, s kedvükre licitálhassanak.

Itt volt Eric Baldenak, Borisz Karkov, Jacques Jansen, Jan Harald, Donellan őrnagy és titkára, Dean Toodrink. Egyetlen tömböt alkottak, szorosan tömörülve, akár a katonák, ha rohamosztagokba verődnek. Csakugyan azt mondhatta volna az ember, hogy rohamra készülnek az Északi-sark ellen!

Amerika részéről senki sem jelent meg, hacsak nem a tőkehal-bizományos, kinek közönséges arcán tökéletes közöny ült. A jelenlevők közt nyilván ő volt a legkevésbé megilletődve, s kétségtelenül annak a szállítmánynak elhelyezésén járt az esze, mely a New Foundlandből kifutó hajókon hamarosan megérkezik. De kik voltak azok a tőkepénzesek, akiket ez a jámbor szerzet képviselt, s aki netalán dollárok millióit fogja mozgósítani? Oly kérdés volt ez, mely nagyon felcsigázta az egybegyűltek kíváncsiságát.

Persze senki sem gyaníthatta, hogy J. T. Mastonnak s Evangelina Scorbitt asszonynak valami része lehet a dologban. Hogyan is találhatták volna ki? De azért itt voltak mindketten, körülvéve J. T. Maston néhány kollégájától, a Gun Club tekintélyesebb tagjaitól, de elvesztek a tömegben, mivel külön helyük sem volt. Látszólag egyszerű szemlélődők, akik a teljes érdektelenség benyomását keltették. Úgy látszott, hogy maga William S. Forster sem ismeri őket.

Mondanunk sem kell, hogy a szokásos eljárást mellőzve, az árverésre kerülő tárgyat nem tehették ki közszemlére. Nem lehetett az Északi-sarkot kézről kézre adni, sem aprólékosan szemügyre venni, nagyítóval vizsgálni vagy körömmel kaparni s megállapítani, vajon valódi-e vagy hamis a patinája, ahogy azt az antik csecsebecsékkel teszik. Pedig bizony antik volt az, régebbi a vaskorszaknál, bronzkorszaknál, kőkorszaknál, vagyis a történelem előtti időknél, mivel a földi világ kezdetétől való!

De ha az Északi-sark nem volt is ott a becsüs asztalán, egy hozzáférhető helyen kifüggesztett nagy térkép, összevissza színfoltjaival jó tájékoztatást adott a sarkvidék külső formájáról. Tizennégy fokkal a sarkkör fölött egy nagyon szembeszökő, a szélesség 84°-án húzott piros vonás írta körül a földgömbnek azt a részét, melynek elárverezését a North Polar Practical Association elindította. Ezt a területet szemlátomást ugyancsak vastag jégkéreggel borított tenger foglalhatta el. De hát ez már a vásárlókra tartozott. Így legalább nyilvánvaló volt, hogy az áru természetét illetőleg nem csapták be őket.

Mihelyt elütötte a delet, Andrew R. Gilmour, a becsüs belépett egy hátsó, faburkolatba vágott kis ajtón, s helyet foglalt az asztala előtt. Kikiáltója, a mennydörgő hangú Flint, lomposan cammogva, akár a ketrecbe zárt medve, ott járt-kelt már a közönséget elrekesztő korlát mögött. Mindkettőjüket örömmel töltötte el a gondolat, hogy százalékos járandóságuk ez után az ügylet után roppant nagy összegre fog rúgni, s egy pillanatig sem haboztak, hogy zsebre vágják-e a pénzt. Magától értetődik, hogy az árverésen amerikai szokás szerint készpénzzel kell a vevőnek fizetnie. Ami a vételárat illeti, bármilyen nagy összegre rúgjon is az, a maga egészében kézhez kapják a kiküldöttek, azoknak az államoknak a részére, melyeket túllicitáltak.

E pillanatban megkondult a teremharang, s harsányan jelezte a kinnlevőknek - erre mondhatjuk, hogy urbi et orbi^[18] -, hogy az árverés mindjárt megkezdődik.

Mily ünnepélyes pillanat! Minden szív nagyot dobbant a kerületben, az egész városban. A Bolton-streeten s a szomszédos utcákon hullámzó közönség sorain moraj futott keresztül s hatolt be a terembe.

Andrew R. Gilmournak, mielőtt megszólalhatott volna, várnia kellett, hogy elüljön a tömeg kavargó zajgása.

Akkor aztán felemelkedett ültéből, s végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön.

Majd szemüvegét mellére ejtve, kissé meghatott hangon így szólt:

- Uraim! A szövetségi kormány indítványára s ama körülmény folytán, hogy ezt a javaslatot az Újvilág, sőt az Óvilág államai elfogadták, áruba bocsátunk egy tétel ingatlant, az Északi-sark körül, úgy, amint van, a szélesség 84°-a által határolva szárazföldekkel, tengerekkel, tengerszorosokkal, szigetekkel, zátonyokkal, jégtorlaszokkal egyetemben, szilárd vagy cseppfolyós állapotban.

Majd ujjaival a falra mutatva, folytatta:

- Legyenek szívesek egy pillantást vetni erre a legújabb felfedezések alapján készült térképre. Láthatják, hogy e földrészlet hozzávetőleg négyszázhétezer négyzetmérföldet foglal magába egy darabban. A vásárt megkönnyítendő, elhatároztatott, hogy a vételárkínálat csak négyzetmérföldenként történhetik. Egy cent tehát kerek számban négyszázhétezer centnek számít, s egy dollár négyszázhétezer dollárnak. Egy kis csendet, uraim!

A figyelmeztetés nem volt hiábavaló, mert a közönség türelmetlensége lármába csapott át, amit az árverés zaja bajosan nyomhatott volna el.

Midőn félig-meddig csend lett, kivált a kikiáltó, Flint közbelépésére, aki úgy bőgött, mint a vészsziréna tengeri ködök idején, Andrew R. Gilmour a következő szavakkal folytatta:

- Mielőtt elkezdenők, fel kell még hívnom a figyelmet az árverés egyik kikötésére, arra ti., hogy a sarki ingatlan úgy, amint azt jelenleg a szélesség 84°-a határolja, véglegesen gazdára talál, s perrel megtámadhatatlanul, bármilyen földrajzi vagy meteorológiai változások álljanak is be a jövőben.

Már megint ez a különös, a hirdetménybe iktatott kikötés, mely ha egyeseket tréfás megjegyzésekre késztetett is, másokban viszont élénk érdeklődést keltett.

- Az árverés elkezdődött! - szólt a becsüs átható hangon.

S miközben elefántcsont kalapácsa meg-megreszketett a kezében, a nyilvános árveréseken megszokott módon orrhangon hozzátette:

- Kikiáltási ár tíz cent négyzetmérföldenként.

Tíz cent, azaz egytized dollár - ez negyvenezer-hétszáz dollárt tett ki az egész sarki ingatlanért.

Akár volt vevője Andrew R. Gilmournak, ilyen áron, akár nem, kínálatát azonnal verte Eric Baldenak, a dán kormány megbízottja.

- Húsz cent! - mondotta.

- Harminc cent! - szólt Jacques Jansen, Hollandia megbízottja.

- Harmincöt! - szólt Jan Harald, Svédország, Norvégia megbízottja.

- Negyven! - szólt Borisz Karkov, minden oroszok megbízottja.

Ez már százhatvankétezer-nyolcszáz dollárt jelentett, pedig az árverés csak az imént kezdődött.

Meg kell jegyeznünk, hogy Nagy-Britannia képviselője még meg sem szólalt, sőt hozzá még keményen össze is szorította az ajkát.

William S. Forster, a tőkehal-bizományos a maga részéről rendületlenül hallgatott. Sőt e pillanatban szemlátomást a Mercurial of New Foundland olvasásába volt elmerülve, mely a szállítmányok érkezéséről meg az amerikai piacokon kialakult árfolyamokról tájékoztatta.

- Negyven cent négyzetmérföldenként - ismételte Flint, a mondat végén felkunkorodó hangon -, negyven cent!

Donellan őrnagy négy társa összenézett. A küzdelem csak most kezdődött, és ők már kimerítették volna lehetőségeiket? Hát máris odajutottak, hogy hallgatniok kell?

- Rajta uraim! - folytatta Andrew R. Gilmour - negyven cent! Senki többet?... Negyven cent!... A "sarki sapka" többet ér!...

Azt hitte volna az ember, hogy még hozzáteszi:

- ... garantált valódi jég.

De megszólalt a dán kiküldött:

- Ötven cent!

A holland kiküldött túllicitálta tíz centtel.

- Hatvan cent négyzetmérföldenként - kiáltotta Flint. - Hatvan cent! Senki többet?

Ez a hatvan cent kétszáznegyvennégyezer-kétszáz dollárnak felelt meg. Ez pedig már tekintélyes összeg!

A jelenlevők elégedett mormogással fogadták Hollandia kínálatát. Különös, de nagyon is emberi jelenség: ezek a nyomorult, nincstelen cockneyk^[19], ezek a szegény ördögök, akiknek egy vasuk sem volt, úgy látszik, ezek érdeklődtek leginkább a dollárcsata iránt.

Közben, Jacques Jansen közbelépése után, Donellan őrnagy, fejét felszegve, titkárára, Dean Toodrinkra nézett. De mivel az észrevétlenül tagadólag intett neki, tovább hallgatott.

William S. Forster még mindig mélyen el volt merülve a piaci közleményekben, s ceruzával holmi széljegyzeteket firkált.

J. T. Maston pedig könnyed fejbiccentéssel válaszolt Evangelina Scorbitt asszony mosolyára.

- Rajta, uraim! Kicsit több lendülettel!... Csigaléptekkel haladunk!... Nagyon lagymatagok vagyunk!... - folytatta Andrew R. Gilmour. - Lássuk csak!... Senki többet?... Máris elkelt volna?

A kalapács le s fel himbálózott, mint a szenteltvízszóró holmi egyházi szolga kezében.

- Hetven cent! - szólt Jan Harald professzor, kissé remegő hangon.

- Nyolcvan! - vágott közbe csaknem tüstént Borisz Karkov ezredes.

- Gyerünk!... Nyolcvan cent! - kiáltotta Flint, kinek nagy, kerek szeme kigyúlt az árverés hevében.

De most Donellan őrnagy Dean Toodrink egy mozdulatára úgy felpattant, mint egy ördögmotolla.

- Száz cent! - szólt kurtán Nagy-Britannia képviselője.

Ez a két szó négyszázhétezer dollárra kötelezte Angliát.

Azok, akik az Egyesült Királyságra fogadtak, erre éljenkiáltásban törtek ki, s a közönség egy része velük tartott.

Azok meg, akik Amerikára fogadtak, csalódottan néztek össze. Négyszázhétezer dollár? De hisz ez máris nagy összeg a fantasztikus északi-sarki tájért! Négyszázhétezer dollár ára jéghegy, jégmező, jégtorlasz!

S lám, a North Polar Practical Association embere még egy árva szót sem szólt, s még csak a fejét sem emelte fel! Nem szánná rá végre magát, hogy túllicitálja a többieket? Ha csak arra várt, hogy a dán, svéd, holland és orosz kiküldöttek anyagi lehetőségei kimerüljenek, úgy látszik, ez a pillanat elérkezett. Magatartásuk elárulta, hogy Donellan őrnagy "száz cent"-jére készek otthagyni a küzdőteret.

- Száz cent négyzetmérföldenként! - ismételte kétszer is a becsüs.

- Száz cent!... száz cent!... száz cent!... - ismételte a kikiáltó Flint, félig csukott tenyeréből szócsövet formálva.

- Senki többet? - folytatta Andrew R. Gilmour. - Végeztünk? Befejezett dolog?... Nem lesz szánom-bánom?... Leüssem?

S behajlított karral emelte magasra a kalapácsot, miközben kihívóan legeltette szemét a jelenlevőkön. A terem moraja döbbent némasággá enyhült.

- Először!... Másodszor! - folytatta Andrew R. Gilmour.

- Százhúsz cent! - szólt William S. Forster nyugodtan, még csak fel sem pillantva, miután lapozott egyet az újságjában.

- Hip!... Hip!... Hip!... - kiabáltak azok a fogadók, akik az Amerikai Egyesült Államokra tettek nagy összegeket.

Most Donellan őrnagy kiegyenesedett. Hosszú nyaka gépiesen irgett-forgott két válla szögében, ajka megnyúlt, mint valami csőr. Tekintete villámként sújtott az amerikai társulat közönyös képviselője felé, de nem sikerült visszavágásra ingerelnie, s még csak farkasszemet se nézett vele ez az ördöngös William S. Forster. Meg se moccant.

- Száznegyven! - szólt Donellan őrnagy.

- Százhatvan! - szólt Forster.

- Száznyolcvan! - kiáltott az őrnagy.

- Százkilencven! - mormogta Forster.

- Százkilencvenöt cent! - üvöltötte Nagy-Britannia kiküldöttje.

Aztán, amint karját keresztbe fonta, olyan volt, mintha egymaga hadat üzenne mind a harmincnyolc szövetséges államnak.

Még a hangya járását, a hal úszását, a pillangó röptét, a giliszta mászását, a mikroba moccanását is meg lehetett volna hallani a teremben. Megdobbant minden szív. Minden szem Donellan őrnagy ajkán csüngött immár. Máskor oly mozgékony feje most meg se moccant. Toodrink annyira vakarta a tarkóját, hogy csaknem feltépte a fejbőrét.

Andrew R. Gilmour várt néhány végtelennek tetsző pillanatig. A tőkehal-bizományos tovább olvasta az újságát, s számokat jegyezgetett ceruzájával, aminek láthatólag semmi köze nem volt a szóban forgó ügyhöz. Vajon már az ő teherbíró képessége is kimerült volna? Vagy egyszerűen letett róla, hogy tovább licitáljon? Vagy úgy gondolta, hogy négyzetmérföldenként százkilencvenöt cent, vagyis hétszázkilencvenháromezerötven dollár az egész ingatlanért máris elérte a képtelenség végső határát?

- Százkilencvenöt cent! - mondta újra a becsüs. - Leüthetem?

Csak egy pillanat még, s kalapácsa az asztalra koppan.

- Százkilencvenöt cent! - ismételte a kikiáltó.

- Üsse le!... Üsse le!...

Néhány türelmetlen néző nógatta az árverésvezetőt, mintha meg akarta volna róni Andrew R. Gilmourt habozása miatt.

- Először!... Másodszor!... - kiáltotta az.

Minden pillantás a North Polar Practical Association képviselője felé fordult.

No nézd csak! Ez a fura ember éppen az orrát törölte akkurátusan egy nagy, kockás zsebkendőbe, s ugyancsak nyomorgatta vele roppant orrlyukait.

J. T. Maston majdnem átszúrta pillantásával, s Evangelina Scorbitt asszony ugyanabba az irányba tekintett. Már elhalványuló arcukon észre lehetett venni, mekkora felindultságon igyekeztek úrrá lenni. Vajon miért habozott William S. Forster túllicitálni Donellan őrnagyot?

William S. Forster másodszor kifújta az orrát, aztán harmadszor is, akkora zajjal, mintha valami rakéta pukkant volna. Hanem most, a két utolsó orrfúvás közt, szelíd és szerény hangon motyogta:

- Kétszáz cent!

Izgalom borzolta végig a termet. Majd az Amerika-pártiak mennydörgésszerű éljenkiáltásai megreszkettették az ablakokat.

Donellan őrnagy lesújtva, összetörve, megsemmisülve hanyatlott Dean Toodrink mellé, aki éppúgy meg volt zavarodva, mint ő. Ez az összeg az egész területre számítva nem kevesebb, mint nyolcszáztizennégyezer dollárra rúgott, s látható volt, hogy Nagy-Britannia képviselője nem képes túllicitálni ekkora ajánlatot.

- Kétszáz cent! - ismételte Andrew R. Gilmour.

- Kétszáz cent! - kiabálta Flint.

- Először!... Másodszor!... - folytatta a becsüs. - Senki többet?

Donellan őrnagy önkéntelenül újra kiegyenesedett, s a többi kiküldöttre nézett. Ezek csak tőle remélték, hogy az Északi-sark ki ne csöppenjen az európai nagyhatalmak kezéből. Hanem ez már a végső erőfeszítés volt. Az őrnagy kinyitotta a száját, majd megint becsukta, s személyében Anglia elterült a porondon.

- Elkelt! - kiáltotta Andrew Gilmour, s elefántcsont kalapácsa végével megkoccantotta az asztalt.

- Hip! Hip! Hurrá, Egyesült Államok! - bömbölték a győztes, Amerika-párti fogadók.

Az árverés eredményének híre pillanatok alatt elterjedt Baltimore városában, majd távírón eljutott az államszövetség minden részébe, végül kábelen beszáguldotta az Óvilágot is.

Így hát az álrészvényes William S. Forster révén a North Polar Practical Association lett a szélesség 84°-án túli sarki területek tulajdonosa.

Másnap, mikor William S. Forster felfedte a vásárlási megbízó nevét, kiderült, hogy Impey Barbicane az; az ő személyében testesült meg szövetkezeti alapon az említett társulat: Barbicane és Társai.

Barbicane és Társai!... Egy tüzéregylet elnöke!... De hát tüzéreknek mi közük van az ilyen ügylethez? Mindjárt meglátjuk.

Vajon szükséges-e annak rendje és módja szerint bemutatnunk Impey Barbicane-t, a baltimore-i Gun Club elnökét meg Nicholl kapitányt meg J. T. Mastont meg a falábú Tom Huntert meg a mozgékony Bilsbyt meg Blomsberry ezredest meg többi társukat? Dehogyis! Ha ezek a furcsa egyéniségek húszegynéhány esztendővel idősebbek lettek is azóta, hogy az egész világ figyelme rájuk terelődött, azért ugyanazok maradtak ők, testre éppoly fogyatékosak, de olyan hangoskodók is, olyan vakmerők, olyan "nekibokrosodók", valahányszor alkalmuk van valami képtelen kalandba keveredniük. Az idő nem fogott ki ezen a nyugalomba menesztett tüzérlégión. Megkímélte őket, mint ahogy megkíméli azokat a használaton kívüli ágyúkat, melyek a hadtörténeti múzeumokat megtöltik.

Ha a Gun Club alapításakor ezernyolcszázharminchárom tagot számlált - klubtagokra gondolunk most, nem végtagokra, mert azok már a legtöbbjüknek akkor is hiányzottak -, ha továbbá harmincezer-ötszázhetvenöt levelező tag büszkélkedhetett vele, hogy a nevezett klubbal kapcsolatban áll, ezek a számok azóta egyáltalán nem csökkentek. Ellenkezőleg. Ama képtelen kísérletük révén pedig, hogy közvetlen összeköttetést teremtsenek a Föld és a Hold között, e klub hírneve hihetetlenül megnövekedett.^[20] Még nem felejtette el a világ, mekkora visszhangja támadt ennek az emlékezetes kísérletnek; érdemes hát néhány sorban vázolnunk.

Néhány esztendővel a szecessziós háború^[21] után a Gun Club egyes tagjai tétlenségüket elunván, föltették magukban, hogy egy hatalmas Columbiad ágyúból lövedéket röpítenek a Holdba. City Moonban, a floridai félszigeten nagy ceremóniával egy kilencszáz láb hosszú és kilenc láb átmérőjű^[22] ágyút öntöttek, és megtöltötték négyszázezer font^[23] lőgyapottal. Ebből az ágyúból kilőttek egy hengerkúp alakú alumínium golyóbist, mely hatmilliárd liter gáztól hajtva repült az éjek vándora felé. Miután pályájának elhajlása következtében körforgást végzett, az északi szélesség 27° 7'-ének és a nyugati szélesség 41° 37'-ének találkozásánál visszahullott a Földre, s elmerült a Csendes-óceánban. A Susquehanna, az amerikai hajóhad fregattja halászta ki, utasai nagy szerencséjére.

Mert utasai is voltak a golyóbisnak! A Gun Club két tagja: az elnöke, Impey Barbicane és Nicholl kapitány ült ebben a vagonlövedékben, egy vakmerő kísérleteiről közismert francia ember kíséretében. Mindhárman ép bőrrel tértek meg erről az útról. De míg a két amerikai még mindig kész volt valami újabb kalandra vállalkozni, a francia Michel Ardan szépen kereket oldott. Európába visszatérve, úgy látszik, vagyont szerzett - amin sokan nem győztek csodálkozni -, s jelenleg káposztát termeszt, meg is eszi, sőt meg is emészti azt, már amennyiben a legjobb értesültségű riportereknek hinni lehet.

Ez után a villámcsapás után Impey Barbicane és Nicholl viszonylagos nyugalomban a hírnevüknek éltek. Folyton nagy dolgok tartották őket lázban, s valami más, hasonló vállalkozásról álmodoztak. Pénzük volt rá bőven. Maradt elég a legutóbbi kísérletükből, csaknem kétszázezer dollár abból az öt és fél millióból, amennyit az Új- és az Óvilágban szervezett nyilvános gyűjtés eredményezett. Ha keresni akartak, csak be kellett utazniuk az Egyesült Államokat, s mutogatniuk magukat alumínium lövedékükben, mint ahogy ritka állat- és madárfajtákat szokás mutogatni ketrecben, s máris ömlött a pénz, és annyi sikert arattak, amennyi még a legigényesebb emberi becsvágyat is kielégítheti.

Impey Barbicane és Nicholl kapitány tehát békén ülhettek volna babéraikon, ha nem eszi őket az unalom. S nyilván azért is vásárolták meg a sarki területeket, hogy tétlen életmódjukkal szakítsanak.

De tudnunk kell, hogy ezt a több mint nyolcszázezer dolláros vásárt csak Evangelina Scorbitt asszony anyagi támogatásával üthették nyélbe. Ennek a nagylelkű nőnek köszönhették, hogy Amerika legyőzte Angliát.

Lássuk csak, honnét ez a nagylelkűség!

Abban, hogy Barbicane elnök és Nicholl kapitány visszatérésük óta mérhetetlen hírnévnek örvendett, nagy része volt valakinek. Könnyű kitalálni, hogy J. T. Mastonról van szó, a Gun Club heves vérű titkáráról. Hát nem ennek az ügyes számbúvárnak köszönhették-e azokat a matematikai képleteket, melyek alapján az említett kísérlettel szerencsét próbálhattak? Igaz, két kollégáját nem kísérte el földön túli útjukra, de a teremtésit! - ez korántsem félelemből történt. Hanem hát - a derék tüzérnek, a háborúban nagyon gyakori véletlen következtében, csonka volt a jobb karja, amellett a koponyacsontját is guttapercha pótolta. Bizony, ha így mutatja meg magát a Hold-lakóknak, vajmi szánalmas fogalmat alkotnak azok a Föld lakóiról, holott a Földnek csak szerény mellékbolygója a Hold.

J. T. Mastonnak tehát, legnagyobb sajnálatára, le kellett mondania az utazásról. De azért nem tette ölbe a két kezét. Miután eljárt benne, hogy egy roppant teleszkópot állítsanak fel a Long's Peaken, a Rocky Mountains egyik legmagasabb csúcsán, azt személyével tisztelte meg. Aztán mihelyt jelezték a lövedéket, amint az égre rajzolta fenséges pályáját, többé nem hagyta el megfigyelőállomását. Itt, az óriási műszer üvege előtt egyebet sem tett, mint hogy figyelemmel kísérte barátait, kiknek légi járműve ott vitorlázott az űrben.

Könnyen azt hihette volna az ember, hogy a vakmerő utasok örökre elvesztek a Föld számára. Vajon nem volt-e félős, hogy a lövedék a Hold vonzása folytán egy új bolygópályán haladva, kénytelen lesz örökké az éj csillagzatja körül forogni, mint valami másodrangú mellékbolygó? De mégsem így történt. Egy elhajlás, amit gondviselésszerűnek nevezhetnénk, módosította a lövedék irányát, s miután az megkerülte a Holdat, ahelyett hogy elérte volna, fokozatosan gyorsuló eséssel, akkora sebességgel jött vissza földkerekségünkre, ami a tenger mélyébe való merülés pillanatában óránként ötvenhétezer-hatszáz mérföldnek felel meg.

Szerencsére a Csendes-óceán hullámai lefékezték a zuhanást, melynek a Susquehanna nevű amerikai fregatt tanúja volt. J. T. Mastont mindjárt értesítették az esetről. A Gun Club titkára mindjárt visszatért a Long's Peak-i csillagvizsgálóból, hogy mentéshez lássanak. Kutatásokat végeztek azon a tengerrészen, ahol a lövedék elmerült, s az önfeláldozó J. T. Maston habozás nélkül búváröltönybe bújt, hogy megkeresse a barátait.

Voltaképp nem is lett volna szükséges ennyit vesződnie. A lövedék ama pompás fejes után tulajdon súlyánál nagyobb mennyiségű vizet szorított ki, s így felvetődött a Csendes-óceán felszínére. Ilyen körülmények közt találtak rá Barbicane elnökre, Nicholl kapitányra és Michel Ardanra; éppen dominóztak úszó börtönükben.

Ami J. T. Mastont illeti, nem szabad elhallgatnunk, hogy ebben a rendkívüli kalandban való szereplése nagyon emelte a tekintélyét.

Szó, ami szó, hamis koponyacsontjával, fémkampóval pótolt csonka jobb alsókarjával ez a J. T. Maston nem volt valami szép fiú. Fiatal sem volt már, hiszen történetünk kezdetén már az ötvenkilencedik esztendejét taposta. De eredeti jelleme, eleven észjárása, lángoló tekintete s az a hév, mely minden dolgában megnyilvánult, eszményképpé avatta Evangelina Scorbitt asszony szemében. Végül is az a guttapercha sipkától gondosan eltakart agyveleje sértetlen volt, s még mindig joggal tartották őt a kor egyik legjelentékenyebb matematikusának.

Nos, Evangelina Scorbitt asszony, bár a legegyszerűbb számolás már fejgörcsöt okozott neki, értékelni tudta a matematikusokat, ha maga nem konyított is a matematikához. Egészen kivételes, felsőbbrendű lényeknek tekintette őket. Tessék csak elgondolni! Fejek, melyekben az x-ek úgy hersegnek, mint dió a zsákban; koponyák, melyek algebrai jelekkel szórakoztatják magukat; kezek, melyek úgy bűvészkednek a hármas integrállal, akár az egyensúlyművész a poharaival, palackjaival; szellemi lények, akik értik az effajta képleteket:

ò ò ò y  (xyz) dxdydz

Bizony! Ezek a tudósok szinte minden csodálatra méltók voltak s arra teremtették őket, hogy egy nő a tömeggel egyenes, a távolság négyzetével fordított arányban vonzalmat érezzen irántuk. Alapjában J. T. Maston elég vaskos volt ahhoz, hogy ellenállhatatlan vonzást gyakoroljon rá, ami meg a távolságot illeti, az a legsemmibb semmivé enyészhetnék, ha valaha is egymáséi lehetnének.

Meg kell vallanunk, hogy ez nem nyugtalanította a Gun Club titkárát, aki sohasem kereste a boldogságot ilyen szoros szövetségben. Evangelina Scorbitt asszony túl volt már első ifjúságán, sőt a másodikon is, a maga negyvenöt esztendejével. Halántékához simított haja olyan volt, mint valami untig festett szövet; igaz, még egy foga se hullt ki, de igen hosszúak voltak s erősen kiálltak; termetre formátlan volt, járása minden kellem nélkül való. Szóval holmi vénleány benyomását keltette, bár férjnél volt már, igaz, alig néhány esztendeig. De kiváló személyiség volt, akinek mi sem hiányzott volna a földi örömökből, ha Mrs. J. T. Maston^[24] néven jelenhetett volna meg a baltimore-i szalonokban.

Az özvegynek igen tekintélyes vagyona volt. Nem mintha olyan gazdag lett volna, mint a Gouldok, a Mackay-k, a Vanderbiltek, a Gordon Benettek, akiknek vagyona meghaladja az egymilliárdot, s akik bízvást alamizsnát adhatnának egy Rothschildnak! Nem mintha háromszázmilliója lett volna, mint Mrs. Moses Carpernek, kétszázmilliója, mint Mrs. Stewartnak, nyolcvanmilliója, mint Mrs. Crockernek - mindhárman özvegyasszonyok, mit szólnak ehhez! Nem mintha olyan gazdag lett volna, mint Mrs. Hammersley, Mrs. Helly Green, Mrs. Maffit, Mrs. Marschall, Mrs. Para Stevens, Mrs. Mintury és még néhányan. Mindazonáltal bízvást helyet foglalhatott volna a New York-i Fifth Avenue hotel emlékezetes ünnepségén, melyen csak ötszörös milliomos vendégeket fogadtak. Valójában Evangelina Scorbitt asszony négy jó millió dollárral rendelkezett, vagyis húszmillió frankkal; férje hagyta rá, aki mint sózott sertéshússal is kereskedő divatárus tollasodott meg. Nos, a nemes lelkű özvegy boldog lett volna, ha ezt a vagyont J. T. Maston javára hasznosíthatja, kinek ő a gyöngédség még kimeríthetetlenebb kincsét adná hozományul.

Evangelina Scorbitt asszony, J. T. Maston kérésére, egyelőre készséggel fektetett be néhány százezer dollárt a North Polar Practical Association vállalkozásába, noha fogalma sem volt róla, miről is van szó. Viszont szentül meg volt győződve, hogy a J. T. Mastonnal való együttműködés csak nagyszerű, magasztos, felemelően nemes lehet. A Gun Club titkárának múltja kezeskedett a jövőért.

Gondolhatni, hogy amikor Evangelina Scorbitt asszony az északi-sarki területek elárverezése után a vásárlói megbízó nevének felfedéséből megtudta, hogy a Barbicane és Társai cég alatt szövetkezeti alapon induló új társulat igazgatóságának elnöke azonos a Gun Club elnökével, minden bizodalma megvolt az ügy iránt. Vajon attól a pillanattól fogva, hogy J. T. Maston a Barbicane és Társaihoz tartozott, nem örvendhetett-e joggal annak, hogy ennek a vállalkozásnak ő a főrészvényese?

Evangelina Scorbitt asszony tehát tulajdonosa lett a szélesség 84°-a által határolt északi-sarki területek zömének. Ez aztán nagyszerű! De mit kezdjen vele? Jobban mondva, mi módon szándékozik a társulat valami hasznot húzni ebből a megközelíthetetlen birtokból?

Ez volt a nagy kérdés, amely ha anyagi tekintetben elsősorban Evangelina Scorbitt asszonyt érdekelte, kíváncsiságból azonban az egész világ közvéleményét foglalkoztatta.

A kiváló asszony - egyébként kellő tapintattal - puhatolózni próbálkozott J. T. Mastonnál a dolog mibenléte felől, mielőtt tőkéjét az ügylet mozgatóinak rendelkezésére bocsátotta volna. J. T. Maston azonban változatlanul a lehető legtartózkodóbban viselkedett ebben a kérdésben. Evangelina Scorbitt asszony úgyis hamarosan megtudja majd, "mi van a véka alatt", de csak akkor, ha már eljött az ideje, hogy felfedjék az új társulat célját, s ámulatba ejtsék a világot.

Kétségtelenül úgy gondolta, hogy olyan vállalkozásról van szó, melyre mindeddig nem volt példa, s melynek a jövőben sem lesznek utánzói. Olyan műveletről, mely hivatva van alaposan felülmúlni a Gun Club tagjainak azt a régebbi kísérletét, hogy közvetlen érintkezést teremtsenek a Föld mellékbolygójával.

S ha Scorbitt asszony nem tágított, J. T. Maston fémkampóját félig csukott ajkára biggyesztve, mindössze ennyit mondott:

- Kedves Scorbitt asszony, legyen bizalommal!

És ha Evangelina Scorbitt asszony bizalommal viseltetett az árverés előtt, mekkora örömet érzett utána, mikor a heves vérű titkár neki tulajdonította az Amerikai Egyesült Államok győzelmét s Észak-Európa vereségét!

- De hát nem tudhatom meg végre-valahára? - kérdezte mosolyogva a kitűnő számvevőtől.

- Nemsokára megtudja! - válaszolt J. T. Maston, s amerikai módra jó erősen megrázta szövetkezeti társának kezét.

Ez a kézrázás aztán tüstént megnyugtatta a türelmetlen Scorbitt asszonyt.

Néhány nappal később az Ó- és Újvilágot sem érte ennél kisebb rázkódás - a jövőben rájuk váró megrázkódtatásról nem is szólva -, midőn kiderült az a teljesen esztelen terv, melynek megvalósítása végett a North Polar Practical Association nyilvános jegyzésre való felhívást szándékozott közzétenni.

Mert bizony a társulat avégett szerezte meg a sarki területeket, hogy kiaknázzák... az Északi-sark kőszénbányáit!

Ez volt az első kérdés, mely a logikus gondolkodásra valamennyire is képes emberek agyában megvillant.

- Miért volna kőszén a Sark környékén? - kérdezték egyesek.

- Miért ne volna? - válaszolták mások.

Tudvalevő, hogy szénrétegek földünk felületének számos pontján előfordulnak. Európa különböző tájain bőven van belőlük. Mindkét Amerika nagy mennyiséggel rendelkezik, s talán az Egyesült Államok van vele leggazdagabban ellátva. Egyébként van Afrikában, Ázsiában s Óceániában is.

Amilyen mértékben előrehalad a földkéreg megismerése, olyan mértékben fedeznek fel új és új rétegeket a legrégibb talajokban, kőszenet a későbbi széntartalmú talajokban, stipitet másodrendű talajokban, barna kőszenet harmadrendűekben. Ásványi eredetű tüzelőanyagban sok száz évig nem lesz hiány.

A szénbányászat az egész világon évi négyszázmillió tonna szenet termel, ebből Angliára magára százhatvanmillió tonna jut. Ez a fogyasztás még csak nő az ipar egyre nagyobb szükségleteivel. Ha a villamosság mint hajtóerő helyettesíteni fogja is a gőzt, ennek az erőnek kitermeléséhez még mindig ugyanannyi kőszénre lesz szükség. Az ipar gyomra csak szénből él; nem eszik egyebet. Az ipar "szénevő" állat, táplálni kell.

Aztán meg az a szén nem csupán tüzelőanyag, hanem földanyag is, melyből a tudomány ez idő szerint különféle használatra rengeteg első- és másodrendű terméket nyer. A laboratóriumok tégelyeiben átalakított szénnel lehet festeni, cukrozni, fűszerezni, párologtatni, tisztítani, fűteni, világítani s ékesíteni, gyémánt alakjában. Olyan hasznos, akár a vas, sőt még hasznosabb.

Szerencsére nem kell félnünk, hogy a vas valaha is elfogy, hiszen maga a földgolyó is ebből áll.

S csakugyan, a Földet, bizonyos izzó cseppfolyósság állapotában, többé-kevésbé szénnel elegyes vastömegnek kell tekintenünk, melyet folyékony szilikát borít, üveghabféle, amilyent szirteken és a hullámok taraján láthatunk. A többi érc, akárcsak a víz meg a kő, csak igen csekély mértékben szerepel földgolyónk összetételében.

De míg a vasfogyasztás világvégeztéig biztosítva van, a kőszénnel nem így állunk, sőt távolról sem. Tájékozott embereknek, akik a jövővel még akkor is számot vetnek, mikor több száz esztendőről van szó, fel kell kutatniuk a kőszéntelepeket mindenütt, ahol csak az előrelátó természet távoli geológiai korszakokban létrehozta őket.

- Helyes! - válaszoltak az ellenlábasok.

Mert biz az Egyesült Államokban, mint másutt is, vannak olyanok, akik irigységből vagy gyűlöletből mindent ócsárolnak, nem is számítva azokat, akik pusztán azért ellenkeznek, mert szeretnek ellenkezni.

- Helyes! - szóltak az ellenlábasok. - De mi a csudának lenne szén az Északi-sarkon?

- Hogy mi a csudának? - válaszoltak Barbicane elnök hívei. - Azért, mert M. Blandet elmélete szerint a Nap térfogata a földkéreg kialakulásának korszakában valószínűleg akkora volt, hogy az egyenlítő és a sarkok hőmérséklete közti különbséget észre se lehetett venni. Akkoriban még végtelen erdők borították a Föld északi területeit, jóval az ember megjelenése előtt, mikor planétánk még alá volt vetve a hő és a nedvesség állandó hatásának.

Hírlapok, folyóiratok és képeslapok különös odaadással a társulat iránt, ezt tárgyalták ezer különféle cikkben, hol tréfás hangon, hol tudományosan. Nos, ezek az erdők, amelyek a Földet végleges kialakulása előtt megrázkódtató forgatagok idején süllyedtek el, az idő, a vizek és a belső hő befolyása révén valószínűleg kőszénrétegekké alakultak át. Mi sem valószínűbb tehát annál a feltevésnél, hogy a Sarkon gazdag kőszénrétegek vannak, s csak arra van szükség, hogy a bányász réselőnyársa feltárja őket.

De a tények, a letagadhatatlan tények is emellett szóltak. Olyan gyakorlati szellemű emberek, akik egyáltalán nem áltatják magukat holmi valószínűségekkel, nem vonhatták kétségbe e tényeket, melyek alapján joggal kutatnak az Északi-sarkvidék különféle fajtájú szénlelőhelyei után.

Donellan őrnagy és titkára néhány nap múlva éppen erről beszélgettek négyszemközt A két jóbaráthoz címzett vendégfogadó legsötétebb zugában.

- Eh! - szólt Dean Toodrink - vajon igaza lenne-e ennek a Barbicane-nek, akit Berry felköt még egyszer?

- Valószínű - válaszolt Donellan őrnagy -, sőt merem állítani, hogy egészen bizonyos.

- De hiszen akkor a sarkvidék kiaknázásával vagyont lehet szerezni!

- Minden bizonnyal! - felelte az őrnagy. - Észak-Amerikának hatalmas ásványi tüzelőanyag-telepei vannak, amellett gyakran jeleznek újabbakat, így hát kétségtelen, hogy a Föld méhe még rengeteg kincset rejt, Toodrink úr. Hiszen a sarki szárazföldek nyilván az amerikai kontinens függelékei. Alakulatra, külsőre ugyanazok. Szemléltetőbben szólva: Grönland az Újvilág nyúlványa, s bizonyos, hogy Grönland úgy függ össze Amerikával, mint...

- Mint ahogy a ló feje - mert hiszen ilyen a formája - a ló testével összefügg - jegyezte meg Donellan őrnagy titkára.

- Hogy ne felejtsem - folytatta Toodrink -, Nordenskiöld professzor, a grönlandi területeken végzett kutatásai alkalmával, barna kőszénnel elegyes, homokkőből és palás kőszénből való üledékes alakulatokat fedezett fel, melyek nagy mennyiségű kövült növényt tartalmaznak. A dán Stoënstrup csupán Disko kerületben hetvenhét telepre bukkant, hol bőven vannak növénykövületek, elvitathatatlan maradványai annak a hatalmas vegetációnak, mely egykor páratlan szaporasággal lepte el az Északi-sark környékét.

- De feljebb?... - kérdezte Dean Toodrink.

- Feljebb vagy még távolabb, északi irányban - felelte az őrnagy -, kézzelfogható jelek szerint szintén van kőszén, s úgyszólván csak le kell hajolni érte. Ha tehát a szén ennyire el van terjedve a sarki vidékek felületén, nem következtethető-e szinte teljes bizonyossággal, hogy a kőszénerek egészen a földkéreg mélyéig érnek?

Donellan őrnagynak igaza volt. Mivel alaposan ismerte az északi-sarki földtörténeti alakulatok kérdését, ezen a területen ő volt a legingerlékenyebb angol. S talán még sokáig beszélt volna erről a témáról, ha észre nem veszi, hogy a vendégfogadó törzsvendégei mindenáron ki akarják hallgatni a szavait. Ezért hát Dean Toodrinkkal nagy bölcsen begombolkoztak, miután titkára még ezt az utolsó megjegyzést tette:

- Nem tűnt fel önnek valami, Donellan őrnagy?

- Micsoda?

- Azt várta volna az ember, hogy majd mérnökök s legfeljebb hajósok szerepelnek ebben a vállalkozásban, mivel az Északi-sarkról meg a széntelepekről van szó, s a végén kisül, hogy tüzérek irányítják az egészet!

- Csakugyan! - válaszolt az őrnagy. - Ez aztán igazán meglepő!

Közben a lapok reggelenként újra meg újra megemlékeztek a szénlelőhelyekről.

Széntelepek? S vajon melyek? - kérdezte a Pall Mall Gazette a North Polar Practical Association érveit fitymáló angol nagykereskedelem által sugalmazott dühös cikkekben.

Melyek? - válaszolták a charlestoni Daily News szerkesztői, Barbicane elnök elszánt hívei. - Mindenekelőtt azok a szénlelőhelyek, melyeket Nares kapitány fedezett fel 1875-76-ban, a szélesség 84°-a határán, s ugyanakkor olyan telepeket is, melyek nyárfában, bükkfában, ostorménfában, mogyorócserjében s tobozosban gazdag miocén flóráról tanúskodnak.

- Hát 1881-84-ben - tette hozzá a New York Witness -, Greely hadnagynak a Lady Franklin-öbölben végzett expedíciója alkalmával nem fedeztek-e fel honfitársaink egy széntelepet, közel a Conger-erődhöz, a Watercourse-révnél? Hát Pavy doktor nem állíthatta-e joggal, hogy ezen a vidéken vannak széntartalmú lerakódások, nyilván a természet bölcs előrelátásából, hogy majd egy szép napon szembeszálljanak e vigasztalan tájak hidegével?

Érthető, hogy amikor bátor amerikai felfedezők tekintélyére hivatkozva, ilyen megdönthetetlen tények hangzottak el, Barbicane elnök ellenfelei nem tudtak többé mit válaszolni. Így hát a "miért lennének ott széntelepek?" hívei kezdtek zászlót hajtani a "miért ne lennének?" hívei előtt. Bizony van ott szén, s hozzá még valószínűleg bőven. A sark körüli talaj, hol egykor buja volt a vegetáció, rengeteg tüzelőanyagot rejt magában.

Ám a gáncsoskodók, ha a kőszenet illetőleg csatát vesztettek is, mivel kétségtelenül van kőszén Északon, most azzal vágtak vissza, hogy más szempontból vizsgálják a kérdést.

- Ám legyen! - mondta egy napon Donellan őrnagy egy szóbeli vita alkalmával, melyet ő kezdeményezett, mégpedig éppen a Gun Club termében, s melynek folyamán magától Barbicane őrnagytól kért felvilágosítást. - Ám legyen! Megengedem, magam is ezt vallom. Van kőszén az önök társulata által megszerzett területeken. De hát akkor fogjanak hozzá a kiaknázásához!...

- Hozzá is fogunk! - válaszolt nyugodtan Impey Barbicane.

- Lépjék át a szélesség 84°-át, melyen túl eddig még egyetlen felfedezőnek sem sikerült eljutnia!

- Átlépjük!

- Akkor hát jussanak el az Északi-sarkig!

- Eljutunk!

Még a legmegátalkodottabbak is ingadozni kezdtek, mikor hallották, hogy milyen hidegvérrel, mennyi önbizalommal válaszolt a Gun Club elnöke, s mily fennen hangoztatta a nézeteit. Olyan férfival akadtak most össze, aki semmit sem vesztett egykori mivoltából; higgadt volt, hideg, rendkívül komoly és megfontolt; pontos, mint egy óra, kalandos, de azért legkockázatosabb vállalkozásaiban is mindig volt valami gyakorlati ötlet.

Hogy Donellan őrnagy szörnyen szerette volna megfojtani az ellenfelét, ezt el lehet hinni azoknak, akik közelebbről ismerték ezt az érdemes, de féktelen úriembert. Bah! Kemény legény volt Barbicane elnök, testileg-lelkileg "mélyjáratú", hogy Napóleon metaforáját használjuk; következőleg tudott az ár ellen úszni. És ellenségei, vetélytársai, irigyei nagyon is jól tudták ezt.

Mindazonáltal, mivel azokat, akik szeretnek rossz tréfát űzni, nem lehet megakadályozni abban, hogy kedvtelésüknek hódoljanak, az ingerültek ezen a módon kezdték ki az új társulatot. A legbadarabb terveket tulajdonították a Gun Club elnökének. A karikatúra is megtette a magáét, kivált Európában, főként az Egyesült Királyságban, mert ez nem bírta elviselni balsikerét abban a küzdelemben, melyben a dollár legyőzte a font sterlinget.

Ejha! Ez a jenki azt hajtogatja, hogy el fog jutni az Északi-sarkra! Ej, ej! Megtelepszik ott, ahova eddig senki emberfia nem tette be még a lábát! Ejnye, no! Méghogy ő kitűzi az Egyesült Államok lobogóját a földgolyónak arra az egyetlen pontjára, mely örökké mozdulatlan marad, miközben a többi mind kénytelen sodródni a napi körforgásban!

Nosza, a karikaturistákra is felvirradt a jó alkalom.

Európa nagyvárosaiban, a nagyobb könyvkereskedések és kioszkok ablakaiban, valamint az amerikai államszövetség számottevőbb városaiban - mert ez az ország a szó valódi értelmében szabad - krokik és rajzok jelentek meg, bemutatva Barbicane elnököt, amint a legképtelenebb módon igyekszik elérni az Északi-sarkot.

Az egyiken a vakmerő amerikai, a Gun Club valamennyi tagjától támogatva, kezében kapával, tenger alatti alagutat váj az elmerült jégtömegeken keresztül, az első jégtorlasztól az északi szélesség 84°-áig, hogy egyenesen a földtengely végénél bukkanjon fel újra.

Egy másik Impey Barbicane, J. T. Maston (akit igen jól eltalált a rajzoló) meg Nicholl kapitány kíséretében, léghajón száll le az annyira áhított helyre, s végül, szörnyű próbálkozások után, rengeteg veszély árán mind a hárman birtokba vesznek egy fél font súlyú széndarabot. Mindössze ennyi akadt a sark körüli híres széntelepeken.

A Punch című angol újságban J. T. Mastonról is jelent meg kroki; a karikaturisták őt is éppúgy célba vették, mint főnökét. Az Északi-sark mágneses ereje elkapta Maston fémkampóját, és visszavonhatatlanul a földhöz ragasztotta a Gun Club titkárát.

S itt meg kell jegyeznünk, hogy a számok híres mestere túl élénk vérmérsékletű egyéniség volt ahhoz, hogy a maga részéről nevetni tudott volna ezen a tréfán, mely őt testi fogyatékosságában támadta. Szörnyen méltatlankodott miatta, s el lehet képzelni, hogy Evangelina Scorbitt asszony nem az utolsók közt osztozott ebben a méltatlankodásban.

Egy másik rajz, a brüsszeli Lanterne Magique-ban, Impey Barbicane-t és a társulat szövetkezeti tanácsának tagjait ábrázolja, amint lángtengerben, tűzálló szalamandrák módján tevékenykednek. Az őskori tengeri jeget megolvasztandó, vajon nem az az ötletük volt-e, hogy egész tenger alkoholt öntsenek szét a felszínen, s aztán felgyújtsák ezt a tengert - miáltal a sarki medence roppant puncsedénnyé vált? S a puncs szóval játszva, a belga rajzoló nem odáig vitte-e a tiszteletlenséget, hogy nevetséges bohócnak tette meg a Gun Club elnökét?^[25]

De valamennyi karikatúra közül annak volt legnagyobb sikere, mely a francia Charivari című újságban jelent meg, egy Stop nevű rajzolótól. Egy bálna kényelmesen berendezett és kipárnázott hasában Impey Barbicane és J. T. Maston asztalnál ülnek és sakkoznak, s várják, hogy az áhított révbe érjenek. Mint afféle modern Jónások, az elnök és titkára habozás nélkül elnyelették magukat egy óriási bálnával, s átjutva a jégtorlaszok alatt, ilyen újmódi utazást választottak a földgolyó megközelíthetetlen északi sarkának elérésére.

Alapjában véve az új társulat flegmatikus igazgatóját nem nagyon hozta ki sodrából, hogy toll és ceruza ennyire kifigurázta. Hagyta, hadd fecsegjenek, énekeljenek róla, hadd nevessék, gúnyolják, rajzoljanak torzképeket a személyéről. Ő rendületlenül folytatta munkáját.

A társulat most már, hogy a szövetséges kormánytól engedélyt kapott a megvásárolt sarki területek üzembe vételére, az igazgatótanács határozata alapján azonnal nyilvános jegyzést indított, tizenötmillió dollár erejéig. A kibocsátott százdolláros részvényeket egy összegben kellett kifizetni. Nos, a Barbicane és Társai cégnek akkora hitele volt, hogy csak úgy özönlöttek a részvényjegyzők. De meg kell jegyeznünk, hogy ezek csaknem mindnyájan az államszövetség harmincnyolc államának valamelyikéhez tartoztak.

- Annál jobb! - kiáltottak fel a North Polar Practical Association hívei. - A mű annál inkább amerikai lesz.

Egyszóval az az "alap", melyen a Barbicane és Társai nyugodott, olyan jól le volt rakva, a tőzsérek olyan rendületlenül bíztak az ipari ígéretek megvalósításában, annyira csüggedhetetlenül hittek az Északi-sark kőszéntelepeinek létezésében s a kiaknázás lehetőségében, hogy háromszorosan túljegyeztették az új társulat tőkéjét.

Az előjegyzéseket tehát kétharmaddal csökkenteni kellett; december 16-án a szövetkezeti tőke tizenötmillió dollár állománnyal együtt volt.

Körülbelül háromszorosa volt ez annak az összegnek, melyet a Földről a Holdba menesztett lövedékkel végzett nagy kísérlet alkalmával a Gun Club felhívására lejegyeztek.

Barbicane elnök nemcsak fogadkozott, hogy eléri célját - most már a rendelkezésére álló tőke lehetővé tette számára, hogy el is érje, bármilyen akadály állna is útjába. Bizonyára nem mert volna a tőkepénzesekhez fordulni, ha nem biztos a sikerében.

Lám, a bátor emberi szellem végre hamarosan meghódítja az Északi-sarkot!

Beigazolódott, hogy Barbicane elnöknek és igazgatósági tanácsának módjában áll sikert aratni ott, ahol eddig annyian vallottak kudarcot. Ők azt viszik végbe, amit sem a Franklinok, sem a Kane-ek, sem a De Longok, sem a Naresek, sem a Greelyk nem tudtak megcselekedni. Ők át fogják lépni a szélesség 84°-át, birtokukba veszik a földgömbnek a legutóbbi árverésen szerzett roppant nagy darabját, s megtoldják az amerikai lobogó harmincnyolc csillagát az amerikai államszövetség által bekebelezett harminckilencedik állam csillagával.

- Szájhősök! - hajtogatták szüntelen az európai kiküldöttek és azoknak óvilági hívei.

S mégis, mi sem volt ennél igazabb. Lám, az Északi-sark meghódításának ezt a gyakorlati, ésszerű, elvitathatatlan módját, ezt a szinte gyerekesen egyszerűnek nevezhető eljárást J. T. Maston sugalmazta nekik. Ebből az agyból, melynek velejében forrton-forrtak az eszmék, ebből pattant ki a nagy földrajzi művelet terve és a sikeres megoldás módja.

Nem hangoztathatjuk eléggé, hogy a Gun Club titkára kitűnő matematikus volt. "Kiérdemesült"-nek nevezhetnők, ha ennek a szónak jelentése ellentétben nem lenne azzal, amit a közhasználat ért rajta. Számára játék volt a matematikai tudományok legbonyolultabb kérdéseinek megoldása. Ő csak nevetett azokon a nehézségeken, melyek a mennyiség tudományában, vagyis az algebrában meg a számok tudományában, vagyis az aritmetikában előfordulnak. Öröm volt nézni, ahogy a jelképekkel, az algebra szokott jeleivel bánt, akár nagyságot vagy mennyiséget képviselnek azok - mint az ábécé betűi, akár mennyiségek és azon műveletek közt alkalmazható kapcsolatot jelölnek, melyeknek alávetik őket, mint a páros vonalak és keresztek.

Á, azok az együtthatók, kitevők, gyökjelek és más, ebben a nyelvben használatos tényezők! Hogy repkedtek mindezek a jelek a fémhorga végén ficánkoló darab kréta alatt, mert fekete táblán szeretett dolgozni! S itten, ezen a kis tíz négyzetméternyi felületen - kevesebbel be sem érte volna J. T. Maston -, ezen adta át magát algebrai véralkata szenvedélyének. Egyáltalán nem apró számokat alkalmazott ő számításaiban, dehogyis! Megbokrosodott kéz rótta fantasztikus, óriási számok voltak azok. A kettes meg a hármas úgy kerekedett ki nála, mint a papírból hajtogatott madáralak; a hetes olyan formát öltött, mintha akasztófát rajzolt volna, csak éppen az akasztott ember hiányzott róla. A nyolcas úgy görbült, mint valami roppant szemüveg; a hatos és a kilences kacskaringós farkukkal cifrálkodtak.

Hát még azok a betűk, melyekkel a képleteit felállította! Az ábécé kezdőbetűi; az a, b, c, melyek az ismert vagy adott mennyiségeket jelezték; és az utolsók, az x, y, z, melyeket az ismeretlen vagy meghatározandó mennyiségek jelölésére használt. Milyen jellegzetesen erős vonások voltak azok, hajszálvonás nélkül, de különösen a z, mely villámlóan, zegzugosan csavarodott. S mily pompás szabásúak voltak az ógörög betűi, a p, a l, az w, melyekre egy Arkhimédész, egy Euklidész is büszke lehetett volna!^[26]

Tiszta, folt nélküli, krétával írt jelei egyszerűen csodálatosak voltak. A + kézzelfoghatóan ábrázolta, hogy ez a jel két mennyiség összegét jelzi. A -, ha alázatosabb volt is, még mindig jól festett. A x úgy ágaskodott, mint Szent András keresztje. Az = hajszálpontosan egyenlő vonásával azt jelezte, hogy J. T. Maston olyan ország fia, ahol az egyenlőség nem puszta forma, legalábbis a fehér fajnál. A <, a >, a rendkívüli arányukkal ugyanaz a felséges kivitel! A Ö, mely egy számnak vagy egy mennyiségnek gyökét jelenti, mindennek teteje volt számára, és amikor hosszú vonallal egészítette ki, ilyenformán:

úgy tetszett, hogy ez a mutató kar, szinte a fekete tábla szélén túl törve, mintha azzal fenyegetné az egész világot, hogy alárendeli megkergült egyenleteinek.

De azt ne higgye valaki, hogy J. T. Maston számtani ismeretei az elemi algebra szemhatáráig terjedtek! Éppenséggel nem! Sem a differenciál-, sem az integrál-, sem a variációszámítás nem volt számára idegen, s biztos kézzel vonta meg a kiegészítés jelét, ezt a maga egyszerűségében is oly ijesztő betűt:

végtelenül kicsi elemek végtelenségének sommáját.

Ugyanígy festett a å jel, mely véges elemek véges számának összegét képviseli, a ¥, mellyel a matematikusok a végtelent jelzik, és mind az a titokzatos jelkép, melyet a közönséges halandóknak érthetetlen nyelv használ.

Egy szó, mint száz, ez a csodálatos ember képes lett volna felemelkedni a felső matematikai tudományok legmagasabb csúcsára is!

Íme, ez volt J. T. Maston. Kollégái azért bíztak meg benne rendületlenül, midőn magára vállalta, hogy megold minden zavaros tételt, melyet ezek az elbizakodott elmék kiagyaltak. Ez bírta rá a Gun Clubot, hogy rábízza egy, a Földről a Holdba irányítandó lövedék problémáját. S végül, Evangelina Scorbitt asszony, J. T. Maston dicsőségétől megittasodva, ezért tanúsított iránta szerelemmel határos csodálatot.

Egyébként ebben az esetben - vagyis az Északi-sark meghódításával együtt járó probléma megoldásában - J. T. Mastonnak egyáltalán nem kellett az elemzés legfelsőbb régióiba emelkednie. Hogy a sarkvidék új engedményeit a területek kiaknázásában elősegítse, ahhoz a Gun Club titkárának csak egy mechanikai probléma megoldását kellett vállalnia. Kétségtelen bonyolult probléma, mely elmés képleteket követelhet, talán újakat is, de ő ebben is meg fogja állni a helyét.

J. T. Maston tehát rászolgált a bizalomra, bár a legcsekélyebb hiba folytán milliók veszhetnek kárba. Attól fogva, mikor még gyerekfővel gyakorolta magát a számtan első fogalmaiban, soha, de soha nem követett el hibát - a mikron^[27] ezredrészét sem, ha egy hosszúság mértékét akarta kiszámítani. Ha csak egy tizedes huszadrészével is tévedett volna, habozás nélkül golyót röpít guttapercha koponyájába.

Ki kellett térnünk J. T. Mastonnak erre a figyelemre méltó képességére. Nos, megtörtént. Most már csak az van hátra, hogy munka közben mutassuk be őt, s ezért okvetlenül vissza kell mennünk néhány héttel.

Körülbelül egy hónappal az Ó- és Újvilág lakosaihoz intézett nyilatkozat közzététele előtt vállalta magára J. T. Maston, hogy számot vet annak a tervezetnek elemeivel, melynek eredményeivel már előre elkápráztatta társait.

J. T. Maston régóta a Franklin-street 179. sz. alatt lakott, Baltimore egyik legcsendesebb utcájában, távol az üzletnegyedtől, amellyel semmi, de semmi közössége nem volt, távol a számára elviselhetetlen tömegzajtól.

Szerény lakása volt itt, melyet "Röppálya-lak" néven ismertek, nem lévén egyéb vagyona, mint tüzértiszti nyugdíja meg ami fizetést mint a Gun Club titkára húzott. Magányosan lakott, egy néger inas szolgálta ki, Fire-Fire - Tűz-Tűz - nevű, ami igazán méltó becenév egy tüzér inasának. Ez a néger nem szolga volt, hanem szolgálattevő vagy főszolgálattevő, s úgy szolgálta ki az urát, ahogy az szolgálta volna ki az ágyúját.

J. T. Maston meggyőződéses agglegény volt, a nőtlenséget tartotta az egyetlen elfogadható életmódnak. Ismerte a szláv közmondást: "Egy asszony egyetlen hajszállal jobban húz, mint négy igás ökör" - s bizalmatlan volt a női nem iránt.

De ha magányosan lakott is a "Röppálya-lak"-ban, ezt ő a maga jószántából cselekedte. Tudjuk, hogy csak egy mozdulatába kerül, s magánya páros magánnyá válik, s szegény emberből milliomos lesz. Nem kételkedett benne, hogy Evangelina Scorbitt asszony boldog lett volna, ha... Azonban, legalább mindeddig J. T. Maston nem lett volna boldog, ha... Annyi bizonyosnak látszott, hogy ez a két annyira egymásnak való lény - a gyöngéd szívű özvegynek legalábbis ez volt a nézete - soha nem éri meg ezt az átalakulást.

Nagyon egyszerű volt ez a magános lak. Földszint, verandával, fölötte egy emelet - ennyiből állt az egész. Lent kis szalon, kicsiny ebédlő, azonkívül konyha és cselédszoba, a kerti szárnyépületben. Fent utcára néző hálószoba, kertre nyíló dolgozószoba, hova nem hatolt be semmi külső zaj. Egy tudósnak és bölcsnek buen retirója,^[28] melynek falai közt annyi számtani feladatot oldottak meg, s melyet egy Newton, egy Laplace vagy Cauchy^[29] is megirigyelt volna.

Mennyire más volt ez, mint Evangelina Scorbitt asszonynak, a New Park gazdag negyedében épült palotája, erkélyes homlokzatával, a gótikus, egyben reneszánsz angolszász építészet szobrászötleteivel, pazarul berendezett szalonjaival, fölséges halljával, képcsarnokaival, melyekben francia mesterek foglalták el a fő helyet; kettős feljáratával, nagyszámú személyzetével, istállóival és kocsiszíneivel, gyepes kertjeivel, nagy fáival, szökőkútjaival s magasan az épületek fölé emelkedő tornyával, melynek tetején a Scorbittok kék-arany lobogóját lengette a szellő!

Három mérföld, bizony, legalább három mérföld választotta el a New Park-i palotát a "Röppálya-lak"-tól. Azonban egy különleges sürgönydrót kötötte össze a két lakást, s a "Halló, halló!" hívó szóra, mely a kis lakot a palotával összekötötte, megindult a társalgás. Azon persze nincs semmi meglepő, hogy Evangelina Scorbitt asszony gyakrabban hívta membrános készülékéhez J. T. Mastont, mint J. T. Maston Evangelina Scorbitt asszonyt a magáéhoz. Ilyenkor a számok búvára nem minden bosszúság nélkül hagyta félbe a munkát, a barátságos "Jó napot!" köszöntést dünnyögve viszonozta - hangjának nem éppen udvarias zengését remélhetőleg szelídebbre tompította a villanyáram -, aztán újra bonyolult feladványaiba temetkezett.

Október 3-án, egy utolsó, hosszas tanácskozás után vált el J. T. Maston a kollégáitól, hogy munkához lásson. A legfontosabb feladatra vállalkozott, mivel arról volt szó, hogy kiszámítsa, miféle technikai eljárással lehetne hozzáférkőzni az Északi-sarkhoz, s hogyan lehetne kiaknázni a jég között rejlő szénréteget.

J. T. Maston úgy gondolta, elegendő lesz egy hét, hogy befejezze titokzatos, valóban bonyolult és kényes műveleteit, amelyekhez különböző, a géptannal, a háromdimenziós analitikai geometriával, a poláris geometriával és trigonometriával összefüggő egyenletek megoldása szükséges.

Nehogy közben valami zavarja, abban állapodtak meg, hogy a Gun Club titkárát visszavonultságában nem látogatja, nem háborgatja senki. Ez nagyon fájdalmas volt Evangelina Scorbitt asszonynak, de bele kellett törődnie. Így hát egy délután Barbicane elnökkel, Nicholl kapitánnyal s kollégáikkal, a mozgékony Bilsbyvel, Blomsberry ezredessel, a féllábú Tom Hunterrel egyidejűleg eljött ő is, hogy még egyszer meglátogassa J. T. Mastont.

- Sikerülni fog önnek, kedves Maston! - mondotta elváláskor.

- S ami fő, nehogy valami hibát kövessen el! - tette hozzá Barbicane elnök mosolyogva.

- Hibát!... ő?!... - kiáltott fel Evangelina Scorbitt asszony.

- Csak amennyire a jó Isten nem tévedett a mechanikai törvények kombinálásában - válaszolt szerényen a Gun Club titkára.

Aztán kézfogással, a hölgy részéről sóhajtgatással, szerencsekívánatokkal, szívére kötve, hogy agyon ne csigázná magát, ki-ki elbúcsúzott a számok búvárától. A "Röppálya-lak" kapuja bezárult, s Fire-Fire-nak meghagyták, hogy senkit be ne eresszen, ha maga az Egyesült Államok elnöke lenne is az.

Visszavonultságának első két napján J. T. Maston csak elméletileg foglalkozott a maga elé tűzött kérdéssel, anélkül hogy krétához nyúlt volna. Újból elolvasott néhány művet, melyek az elemekre vonatkoznak, a Földre, annak tömegére, sűrűségére, térfogatára, alkatára, tengely körüli forgására, pályája hosszában kifejtett haladó mozgására, egyszóval, a számításokhoz szükséges alapelemekre.

Íme, a legfontosabb adottságok - jó, ha az olvasó ismeri őket:

A Föld alakja forgási ellipszoid, melynek leghosszabb sugara 6 377 398 méter vagy kerek számban 1594 négy kilométeres mérföld, a legrövidebb sugara 6 356 080 méter vagy 1589 mérföld. A két sugár közt tehát, mivel földgolyónk a sarkokon be van horpadva, 21 316 méter, azaz körülbelül öt mérföld az eltérés.

A Föld kerülete az Egyenlítő mentén 40 000 kilométer, azaz 10 000 négy kilométeres mérföld.

A Föld felülete, átlagban számítva, 510 millió négyzetkilométer.

A Föld térfogata körülbelül 1000 milliárd köbkilométer, vagyis 1000 milliárd olyan kocka, amelynek mindegyike 1000 méter hosszú, ugyanilyen széles és ugyanilyen magas.

A Föld sűrűsége csaknem ötszöröse a vízének, vagyis valamivel több a baritföldpát sűrűségénél, csaknem olyan, mint a jódé - vagyis egy köbméter föld átlagsúlya 5480 kilogramm, föltéve, ha a földkéreg darabjait a felszínre hozva mérik le. Ez az a szám, melyet Cavendish vezetett le Mitchell mérlege segítségével, vagy Bailly helyesbítése szerint 5670 kilogramm. Wilsing, Cornu, Baille stb. azóta is hivatkoznak erre a megállapításra.

A Föld nap körüli forgásának - a napévnek - időtartama 365 és egynegyed nap vagy pontosabban 365 nap, 6 óra, 9 perc, 10 egész 37 század másodperc, ami azt jelenti, hogy a Föld 30 400 méter, vagyis 7,6 mérföld sebességgel halad pályáján.

A Föld tengely körüli forgása az Egyenlítő mentén másodpercenként 463 méter, vagyis óránként 1668 km, azaz 417 mérföld.

J. T. Maston a következő hosszúság-, erő-, idő- és szögmértékegységeket használta számításaiban: a métert, a kilogrammot, a másodpercet és a középponti szöget, mely bármilyen adott körben a földsugárral egyenlő ívet fog be.

Október 5-én délután öt óra tájban - illő pontos időt adnunk, mikor ilyen emlékezetes műveletről van szó - J. T. Maston érett megfontolás után hozzáfogott az írásbeli munkához. Mindenekelőtt alapjában vizsgálta problémáját, vagyis abból a számból kiindulva, mely egyenlő a Föld kerületével a leghosszabb szélességi kör, az Egyenlítő mentén.

A fekete tábla a szoba egyik sarkában állt, fényes tölgyfa kecskelábakon. Az egyik, kertre nyíló ablak jól megvilágította. A tábla aljához szerelt kis deszkán egymás mellett apró krétadarabok hevertek. A matematikus keze ügyében, balján a törlőszivacs, jobb kezével, jobban mondva fémkampójával ábrákat, képleteket és számokat ró a táblára.

J. T. Maston előbb igen pontos kört rajzolt, mely a földgolyót szemléltette. A Föld görbületét azzal érzékeltette, hogy az Egyenlítőt a gömbfelület elülső részén folyamatos vonallal jelölte, míg az eltakart részen pontozott vonallal tüntette fel, hogy így a gömbalak jól kitessék. A tengelyt az N és S betűkkel jelölt két sarkponton át az Egyenlítő síkjára merőlegesen húzott vonal jelezte.

Majd a tábla jobb sarkába a következő, méterekben a Föld kerületét jelentő számot írta fel:

40 000 000

Ezek után J. T. Maston akkurátusan hozzáfogott végtelen számításaihoz.

Annyira belemelegedett a munkába, hogy nem vette észre, mennyire megváltozott délután az időjárás. Olyan égiháború készült, mely még a legedzettebb szervezetet is megviseli. Ólomszürke, fehéres pelyhekhez hasonlatos, halványszürke háttérben felhalmozódott fellegek feküdték meg a várost. Távoli mennydörgések morgása kélt a Föld és az űr közti visszhangos mélységben. Már egy-két villám ostora vágott végig a roppant elektromos feszültséggel telt légkörön.

J. T. Maston egyre jobban magába merülve, nem látott semmit, nem hallott semmit.

Hirtelen csengő sietős berregése zavarta meg a dolgozószoba csendjét.

- Terringettét! Ha az alkalmatlankodók nem jönnek a kapun keresztül, hát telefonon jönnek!... Pompás találmány azok számára, akik nyugton akarnak maradni!... Hát én majd teszek róla: kikapcsolom az áramot arra az időre, amíg dolgozom!

S a membrános készülékhez lépve, megkérdezte:

- Mi dolguk velem?

- Csak egy-két szót szeretnék váltani... - felelte egy női hang.

- S ki beszél?

- Hát nem ismer meg, kedves Maston úr? Én vagyok... Scorbittné.

- Scorbittné asszony!... Hát már egy pillanatra se hagy békén!

Hanem ezeket az utolsó szavakat, amelyek a szeretetreméltó özvegynek sem lehettek éppen kellemes csengésűek, óvatosan, csak tisztes távolból mormogta J. T. Maston, nehogy a membrán felfogja őket. Aztán belátva, hogy mégiscsak válaszolnia kell néhány udvarias szóval, így folytatta:

- Ah, ön az, Scorbittné asszony!

- Én, kedves Maston úr!

- S mit parancsol, Scorbittné asszony?

- Csak arra akartam figyelmeztetni, hogy vad zivatar van kitörőben a város felett!

- Sajnos, nem akadályozhatom meg...

- Hát azt nem; de azt akartam megkérdezni, vajon gondolt-e rá, hogy becsukja az ablakokat...

Alig fejezte be Evangelina Scorbitt a mondanivalóját, midőn rettenetes mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Azt hihette volna az ember, hogy egy végtelen kiterjedésű selyemkárpit hasadozott szét. A villám a "Röppálya-lak" tőszomszédságában csapott le, és az áram a telefonhuzalon keresztül a villamosság teljes brutalitásával járta át a számok búvárának dolgozószobáját.

J. T. Maston a készülék lemeze fölé hajolva, a legtakarékosabb galvanikus pofont kapta, ami csak valaha egy tudós arcát illethette. Aztán a fémhorgán keresztül futó szikrától úgy esett össze, mint valami kártyavár. Ugyanakkor meglökte a fekete táblát, s az a szoba sarkába zuhant. A villám az egyik ablaktábla láthatatlan nyílásán át, a vízvezetékcsövön futott le a talajba.

J. T. Maston mindössze elszédült. Felkelt, megdörzsölte testének különböző részeit, s meggyőződött róla, hogy nem sebesült meg. Aztán továbbra is kellő hidegvérrel, ahogy az már egy volt Columbiad-pattantyúshoz illik, újra rendbe hozta dolgozószobáját, felállította a kecskelábú asztalt, a táblát visszatette helyére, összegyűjtötte a szőnyegen széthullott krétavégeket, s folytatta oly hirtelen megszakított munkáját.

De ekkor észrevette, hogy a táblán a zuhanás következtében a jobb felől felírt számítás, mely meghatározta a Föld kerületét az Egyenlítőnél, részben elmosódott. Éppen ki akarta egészíteni, midőn lázas csilingeléssel újból megszólalt a csengő.

- Hát már megint! - kiáltott fel J. T. Maston, s odaült a készülékhez.

- Ki az? - kérdezte.

- Scorbittné.

- S mit parancsol, Scorbittné asszony?

- Mondja, kérem, ez a szörnyű ménkő nem csapott be a "Röppálya-lak"-ba?

- Azt kell hinnem, hogy igen.

- Teremtő Isten!... Az a villám!...

- Legyen nyugodt, Scorbittné asszony!

- Nem történt semmi baja, kedves Maston úr?

- Semmi.

- S csakugyan nem hatott önre...

- Énrám csak az ön irántam tanúsított barátsága hatott - vágott közbe J. T. Maston, gondolva, hogy tartozik neki ennyi udvariassággal.

- Akkor jó éjszakát, kedves Maston!

- Jó éjszakát, kedves Scorbittné asszony!

S visszatérve helyére, még hozzátette:

- Az ördög vinné el ezt a remek asszonyt! Ha nem hívott volna olyan alkalmatlan időben a telefonhoz, nem kockáztattam volna, hogy belém csapjon a mennydörgős ménkű!

De most már aztán igazán elmúlt... J. T. Mastont nem fogják többé zavarni a munkájában. Egyébként, hogy még jobban biztosítsa a műveleteihez szükséges nyugalmat, kikapcsolván a villanyáramot, elnémította a készüléket.

Alapul véve az imént kiegészített számítás eredményét, különböző képleteket vezetett le belőle, végezetül egy utolsót, melyet balra írt fel a táblára, miután letörölt minden számot, melyből a levezetést végezte.

Akkor aztán beletemetkezett egy végtelen sor algebrai képletbe...

Egy héttel később, október 11-én készen volt a nagyszerű mechanikai számítás, s a Gun Club titkára diadalmasan vitte el kollégáinak a megoldott problémát, amit már érthető türelmetlenséggel vártak azok.

Most már matematikailag eldőlt, milyen gyakorlati módon lehet az Északi-sarkra eljutni, hogy kőszénlelőhelyeit kiaknázhassák. North Polar Practical Association néven társulatot alakítottak, melynek a washingtoni kormány kihasználási engedélyt adott a sarki területekre, amennyiben az árverésen neki ítélnék oda e tájak birtoklását. Már tudjuk, hogy az árverés az Amerikai Egyesült Államok javára dőlt el, s hogy az újdonsült társulat részvényjegyzés végett felhívást intézett az Ó- és Újvilág tőkéseihez.

December 22-én a Barbicane és Társai részvényeseit közgyűlésre hívták egybe. Mondanunk sem kell, hogy a gyűlést a Gun Club termeiben tartották meg, a Union-square-i palotában. Valóban maga a tér is aligha lett volna elég, hogy az érdeklődők lázas tömegét befogadja. De szabad ég alatt ilyenkor, mikor a hőmérő mínusz tíz fokot mutat, egyébként sem lett volna alkalmas gyűlést tartani Baltimore egyik terén.

A Gun Club tágas termét - talán még emlékszik rá az olvasó - rendszerint mindenfajta, a tagok magas foglalkozásához tartozó hadiszer szokta ékesíteni. Valóságos tüzérségi múzeumnak nevezhette volna az ember. Furcsa formájukkal maguk a bútorok, székek és asztalok, karszékek és díványok is gyilkos hadiszerekre emlékeztettek, melyek a másvilágra küldtek már olyan sok embert, kiknek pedig az lett volna titkos vágyuk, hogy aggkori végelgyengülésben haljanak meg.

Nos, ezen a napon ki kellett hordani innen ezt a rengeteg holmit. Hiszen nem hadigyülekezet volt ez, hanem békés, ipari összejövetel, melyen Barbicane fog elnökölni. Tágas befogadóhelyek várták tehát az Egyesült Államok minden részéből idesereglett nagyszámú részvényjegyzőt. Az előcsarnokban, úgyszintén a szomszédos szalonokban szorongtak, hemzsegtek egymás hegyén-hátán, nem is számítva a végeláthatatlan sort, melynek áradata a Union-square kellős közepéig hullámzott.

Természetesen a Gun Club tagjai - az új társulat részvényeinek első jegyzői - az elnöki emelvényhez közel eső helyeket foglalták el. Ott lehetett látni köztük, diadalmasabban, mint valaha, Blomsberry ezredest, a falábú Tom Huntert s kollégájukat, a mozgékony Bilsbyt. Scorbittné asszony számára, igen előzékenyen, kényelmes karszéket tartottak fenn, hiszen neki mint a sarki ingatlan legszámottevőbb társtulajdonosának minden bizonnyal meglett volna a joga hozzá, hogy Barbicane elnök mellett foglaljon helyet. Egyébként számos, a város különböző társadalmi osztályához tartozó nő is virult az előcsarnok üvegkupolája alatt szorongó, lármás tömeg soraiban, felbokrétázott, cifra tollakkal, tarka szalagokkal díszített kalapokban.

Alapjában véve a gyűlésen megjelent részvényesek nagy többsége bátran számíthatott az igazgató tanács hívének, ha ugyan nem személyes jóbarátjának.

De még egy megjegyzést! Az európai államok képviselői - a svéd, a dán, az angol, a holland, az orosz megbízott - külön helyet foglaltak el, s csak azért jelentek meg a gyűlésen, mert ők is jegyeztek tekintélyes mennyiségű részvényt, s így joguk volt részt venni a tanácskozásban. Miután a sarkvidék megszerzése végett olyan jól összefogtak, jelenleg sem cselekedtek különben, csak hogy borsot törjenek a vevők orra alá. Könnyen elképzelhető, milyen lázas kíváncsiság hajtotta őket ide, hogy Barbicane elnök mai közléseit meghallgassák. Ez a felvilágosítás kétségtelenül rá fog világítani, hogy mi módon képzelik elérhetni az Északi-sarkot. Vajon nincs-e itt valami annál is nagyobb nehézség, mint amit a szénlelőhelyek feltárása jelent? Mindenesetre, ha valami ellenvetésre lenne alkalom, Eric Baldenak, Borisz Karkov, Jacques Jansen, Jan Harald nem feszélyeznék magukat, és szót kérnének. Maga Donellan őrnagy, Dean Toodrink szócsöve el volt tökélve rá, hogy sarokba szorítja vetélytársát, Impey Barbicane-t.

Esti nyolc óra volt. A Gun Club előcsarnoka, termei, udvarai az Edison-csillárok^[30] vakító fényében tündököltek. Mióta a közönségtől megostromolt kapukat kinyitották, a jelenlevők moraja szűnni nem akaró lármává fokozódott. De mindenki elhallgatott, mikor az ajtónálló jelentette, hogy itt az igazgatósági tanács.

Szőnyeggel borított emelvényen, szürke posztóval bevont asztal mellett, teljes fényözönben foglalt helyet Barbicane elnök, J. T. Maston titkár és kollégájuk, Nicholl kapitány. Háromszoros hippekkel és dörmögéssel vegyes, szaggatott hurrá harsant fel a teremben, s elviharzott a szomszédos utcákig.

J. T. Maston és Nicholl kapitány ünnepélyesen, hírnevük teljében foglaltak helyet.

Ekkor Barbicane elnök, állva maradva, bal kezét zsebre tette, jobbját mellénykivágásába helyezte, s a következőket mondta:

- Tisztelt részvényesek! Hölgyeim és uraim! A North Polar Practical Association igazgatósági tanácsa azért hívta össze önöket a Gun Club helyiségeibe, hogy fontos nyilatkozatot tegyen. Amint önök a lapok vitáiból értesültek, a mi új társulatunknak az a célja, hogy kiaknázza az Északi-sark kőszéntelepeit, amelyek kihasználási engedélyét a szövetségi kormány megadta nekünk. Ez a nyilvános árverésen szerzett birtok haszonhozadékot jelent a tulajdonosainak a szóban forgó ügyben. A december 11-én lezárt jegyzés rendelkezésünkre bocsátja azt a tőkét, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megszervezzük a vállalkozást. A várható kamatjövedelem oly nagynak ígérkezik, amilyet eleddig semmilyen kereskedelmi vagy ipari vállalkozás nem hozott.

Az első helyeslő moraj itt egy pillanatra félbeszakította a beszélő szavait.

- Önök jól tudják - folytatta az elnök -, miként jöttünk rá arra a felfedezésre, hogy gazdag kőszéntelepek s talán elefántcsont-kövületek is vannak a sarkvidéken. A világsajtó közleményei semmi kétséget nem hagynak a kőszénlelőhelyek létezése felől.

Nos, a kőszén lett a forrása minden modern iparnak. Nem szólva a fűtésre használt szénről és kokszról, a gőz és a villany előállításánál való alkalmazásáról, fel kell önök előtt sorolnunk a származékait, minők a buzér, a lakmusz, indigó-, fukszin-, kárminfesték, a vanília, keserű mandula, gyöngyvessző, viola, télizöld, ánizs, kámfor, antipirin, benzin, naftalin, pirigalluszsav, nidrokinon, csersav, szacharin, kátrány, földszurok, fenyőgyanta, kenőolaj, lakk, kéksavas só, lúgkő, cianid, keserű anyagok stb. stb. stb.

E felsorolás után a szónok fellélegzett, mint valami halálra fáradt kengyelfutó, aki megáll, hogy lélegzetet vegyen. Aztán, hogy jól teleszívta magát levegővel, így folytatta:

- Nyilvánvaló tehát, hogy a kőszéntartalékok, ennek a mindennél értékesebb anyagnak a lelőhelyei, az óriási fogyasztás következtében előrelátható időn belül ki fognak merülni. Nem telik bele ötszáz esztendő, és a máig feltárt kőszéntelepek kiürülnek.

- Háromszáz esztendő! - kiáltotta közbe az egyik jelenlevő.

- Kétszáz! - vágott rá egy másik.

- Vegyünk hát egy többé-kevésbé közeli határidőt - folytatta Barbicane elnök -, s próbáljunk új termelőhelyeket feltárni, mintha a kőszén már a tizenkilencedik század végén kifogyna.

Itt elhallgatott egy pillanatra, hogy a hallgatóság annál jobban hegyezze a fülét, aztán így folytatta:

- Ennek okáért, tisztelt részvényesek, jöjjenek, induljanak velem az Északi-sarkra!...

S valóban a közönség cihelődni kezdett, mintha Barbicane elnök egy hajót mutatott volna nekik, amely a sarkvidékre indul.

Donellan őrnagy éles, átható hangon tett megjegyzése nyomán azonban hirtelen elült a lelkes és önkéntelen mocorgás.

- Mielőtt egy tapodtat is mennénk - mondta -, tudni szeretném, hogyan juthatunk el az Északi-sarkra. Talán tengeren szándékozik ön odamenni?

- Sem tengeren, sem szárazföldön, sem a levegőn át - válaszolt Barbicane elnök szelíden.

Persze a közönség oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság, s mindenki visszaült a helyére.

- Önök bizonyos mértékig tájékoztatva vannak róla - folytatta a szónok -, minő kísérletek történtek eddig, hogy földgolyónknak ezt a hozzáférhetetlen pontját megközelítsük. Mégis jó lesz röviden emlékezetükbe idéznem. Így méltó tisztelettel adózunk azoknak a bátor úttörőknek, akik életben maradtak, s azoknak, akik elpusztultak ezekben az emberfeletti vállalkozásokban.

Egyhangú helyeslés futott végig a jelenlevők sorain, bármilyen nemzetiséghez tartoztak is azok.

- 1845-ben - folytatta Barbicane elnök - az angol sir John Franklin, az Erebuson és a Terroron megtett harmadik útján megkísérelte, hogy elérje az Északi-sarkot. Mélyen behatolt az északi vizekre, s azóta sem hallani róla.

1854-ben az amerikai Kane és hadnagya, Morton vágnak neki Sir John Franklin felkutatásának, s ha ők maguk visszajöttek is expedíciójukról, Avance nevű hajójuk nem tért vissza többé.

1859-ben az angol Mac Clintocknak kezébe jut egy irat, melyből kitűnik, hogy az Erebusszal és a Terrorral útnak indult expedíció hősei közül egy sem maradt életben.

1860-ban az amerikai Hayes a United States nevű háromárbocossal útra kél Bostonból, átjut a szélesség 81°-án s 1862-ben visszatér anélkül, hogy társai hősies fáradozása ellenére továbbjuthatott volna.

1869-ben Koldervey és Hegeman kapitány, mindketten németek, a Hansa és a Germania nevű hajókon elindulnak Bremerhavenből. A Hansa jégtorlaszok közé ékelődött, és a szélesség 71°-a közelében elsüllyedt. Életüket csak a mentőcsónakoknak köszönhették, melyeken a legénység a grönlandi partvidékig vergődött. Több szerencsével járt a Germania; ez visszatért a bremerhaveni kikötőbe, azonban a szélesség 77°-án túl nem jutott.

1871-ben Hall kapitány New Yorkból tengerre kél a Polaris nevű gőzhajón. A bátor tengerész nem tudott megbirkózni a telelés viszontagságaival, és négy hónap múlva végkimerülésben elpusztul. Esztendőre rá a Polaris jégtorlaszoktól elsodorva, úszó jégmezők között semmisül meg, anélkül hogy a szélesség 82°-át elérte volna. Tizennyolc matróza, Tyson hadnagy vezényletével, dacolva a sarki tengerár veszélyességével, jégtutajon eléri a szárazföldet, de a Polarisszal odaveszett tizenhárom tengerésznek nem jöttek nyomára soha.

1875-ben az angol Nares az Alerte és a Découverte nevű hajókkal elhagyja Portsmouth-t. Ezen az emlékezetes felfedező úton - a hajók legénysége a szélesség 82-83°-a között ütötte fel téli szállását - Markham kapitány, északnak fordulva, mindössze négyszáz mérföldnyire^[31] állapodott meg az Északi-sarktól, melyet előtte ennyire senki sem tudott megközelíteni.

1879-ben a mi nagy polgártársunk, Gordon Bennet...

Itt három hatalmas hurrá ünnepelte ujjongva a "nagy polgár", a New York Herald igazgatója nevét.

- ... a Jeanette-et szereli fel, s De Long parancsnokra, egy francia eredetű család leszármazottjára bízza. A Jeanette harminchárom főnyi legénységgel elindul San Franciscóból, áthatol a Bering-szoroson, a Herald-sziget magasságában körülzárja a jég, s körülbelül a szélesség 77°-nál, a Bennet-sziget magasságában elsüllyed. Legénységének csak egy lehetőség kínálkozott: dél felé haladni, vagy megmentett csónakjaikon, vagy a jégmezőkön. A nyomorúság megtizedeli őket. De Long meghal októberben. Több társára hasonló sors várt, s csak tizenketten tértek meg erről az expedícióról.

Végül 1881-ben az amerikai Greely a Proteus nevű gőzhajón elhagyja a New Foundland-i Szent János kikötőt, hogy állomáshelyet létesítsen a Lady Franklin-öbölben, a Grandt-földön, kissé a 82° alatt. Ezen a helyen emelték a Conger erődöt. A vakmerő telelők innen kerekednek fel az öböl nyugati és északi része felé. 1882 májusában Lockwood hadnagy és társa, Brainard, Markham kapitányt néhány mérfölddel felülmúlva a 83° 35'-ig jutnak el.

Mindmáig ez a legvégső pont, amelyet elértek. Ez a sarkvidéki térképészet Ultima Thuléja!^[32]

Újabb hurrákiáltások, annak rendje és módja szerint hippekkel kicifrázva, az amerikai felfedezők tiszteletére.

- Azonban - folytatta Barbicane elnök - a felfedező út rosszul végződött. A Proteus elmerül. A huszonnégy sarki telepes szörnyű nyomorban sínylődik. A francia Pavy doktor és még jó néhány társa halálát leli. 1883-ban Greely, a Thetis segítségével, mindössze hat társát hozza vissza. S most Lockwood hadnagyon, a hős felfedezőn a sor: mártírhalálával újabb névvel szaporodott e területek vértanúinak fájdalmas története.

Ezúttal tiszteletteljes csend fogadta Barbicane elnök szavait, kinek érthető meghatottságában minden jelenlevő osztozott.

Majd reszkető hangon folytatta:

- Szóval, ennyi önfeláldozás, ennyi bátorság ellenére a szélesség 84°-án túl nem jutott el még senki. Sőt megjegyezhetjük, hogy mindmáig használt eszközökkel nem is fog soha senki eljutni, akár hajóval próbálja elérni a jégtorlaszokat, akár tutajon áthatolni a jégzajláson. Emberi lénynek nem adatott meg, hogy ilyen veszélyekkel farkasszemet tudjon nézni, s ilyen alacsony hőmérsékletet kibírhasson. Más úton-módon kell tehát meghódítani az Északi-sarkot!

Érezni lehetett a hallgatóság borzongásából, hogy ez a mondanivaló lényege s a mindnyájuk által annyira hajszolt és sóváran fürkészett titok.

- S hogyan oldja meg ön ezt, uram? - kérdezte Anglia kiküldöttje.

- Nem telik bele tíz perc, s ön meg fogja tudni - válaszolt Barbicane elnök -, s valamennyi részvényesünkhöz fordulva még azt is megjegyzem: legyenek bizalommal irántunk, mert ügyünk előmozdítói ugyanazok a férfiak, akik útra kelve egy cylindro-conikus lövegben...

- Cylindra-komikus lövegben! - kiáltott fel Dean Toodrink.

- ...vállalni merték a veszélyt, hogy a Holdig eljussanak...

- Látnivaló, hogy vissza is jöttek onnét! - tette hozzá Donellan őrnagy titkára, kinek rosszmájú megjegyzései élénk tiltakozást váltottak ki.

De Barbicane elnök, vállat vonva, határozott hangon folytatta:

- Igen, tisztelt részvényesek, nem telik bele tíz perc, és önök megtudják, hogy mihez tartsák magukat.

Hosszan tartó moraj fogadta ezt a választ.

Valóban úgy tetszett, mintha a szónok azt mondta volna a közönségnek: "Nem telik bele tíz perc, s az Északi-sarkon leszünk!"

- Mindenekelőtt - folytatta Barbicane elnök - vajon szárazföld-e a Föld "sarki sapkája"? Vajon nem tenger-e az, s nem volt-e igaza Nares parancsnoknak, mikor őskori jégtengernek nevezte? Erre a kérdésre én csak azt válaszolom: mi más nézeten vagyunk.

- Ez nem elég! - kiáltott fel Eric Baldenak. - Nem arról van most szó, hogy milyen nézeten van az ember, hanem hogy biztos tudomása legyen a dolog felől...

- Nos, hát biztosan tudjuk. Ezt válaszolom az én heveskedő közbeszólómnak. Igen. A North Polar Practical Association szilárd földet és nem holmi vízmedencét vásárolt meg, s e föld jelenleg az Egyesült Államoké; soha semmiféle más európai nagyhatalom nem tarthat rá igényt.

Moraj az Óvilág kiküldötteinek padsorában.

- Bah!... Vízzel teli lyuk... mosdótál... amit önök nem képesek kiüríteni! - kiáltott újból Dean Toodrink.

Kollégái nem győztek helyeselni.

- Nem, uram - felelte Barbicane elnök élénken -, szárazföld az, sík talaj, mely - talán mint a Góbi-sivatag Közép-Ázsiában - három-négy kilométernyire emelkedik a tenger szintje fölé. Ez pedig könnyen és logikusan következtethető azokból a megfigyelésekből, melyeket a szomszédos területeken végeztek, amely területeknek az Északi-sark pusztán nyúlványa. Nordenskiöld, Peary, Maalgard azt állapították meg kutatásaik közben, hogy Grönland állandóan emelkedve húzódik északnak. Disko-szigettől százhatvan kilométerre befelé már hétezerháromszáz méter magas. Ha számba vesszük ezeket a megfigyeléseket, a sok száz éves teknőiben talált különböző tenyészeteket, állatokat vagy növényzetet, minők a masztodoncsontvázak, elefántcsont agyarak és fogak, tobozos törzsek, bízvást megállapíthatjuk, hogy ez a földrész valamikor termékeny volt, állatok laktak itt, sőt talán ember is. Itt süllyedtek el a történelem előtti korok vadonjai, kőszéntelepeket képeztek, s ezeket mi ki tudjuk már használni. Igen, az Északi-sark körül szárazföld terül el, minden emberi nyomtól érintetlen földrész, s mi hamarosan kitűzzük rajta az Egyesült Államok lobogóját!

Tapsorkán.

Mikor az utolsó moraj is elhalt a Union-square távoli hátterében, Donellan őrnagy csaholó hangja újból felmordult:

- Hét perc már elmúlt a tízből, mely alatt az Északi-sarkhoz juthatunk!...

- Három perc múlva ott leszünk - válaszolt fagyosan Barbicane elnök.

Aztán így folytatta:

- De ha szárazföld is ez a mi ingatlanunk, és, amit joggal hihetünk, fennsík, mindazonáltal tele van örökös jéggel, jéghegyek és jégmezők borítják, s ilyen körülmények közt a feltárás bizony igen nehéz...

- Lehetetlen! - szólt Jan Harald, hatalmas taglejtéssel hangsúlyozva állítását.

- Megengedem, hogy lehetetlen - válaszolt Impey Barbicane. - Nos, hát le kell bírnunk ezt a lehetetlenséget, s erre törekszünk minden erőnkből. Nemcsak hajókra és tutajokra nem lesz többé szükségünk ahhoz, hogy az Északi-sarkra eljussunk, hanem hála alapos előkészületeinknek, még az ősrégi meg az új jégtorlaszok is szinte varázsszóra olvadnak majd szét, sőt mindez egyetlen dollárunkba, de még egypercnyi munkánkba se fog kerülni.

Teljes csend állt be erre. Elérkezett hát a "pszikolikus" pillanat, Dean Toodrink választékos megjegyzése szerint, melyet Jacques Jansen fülébe súgott.

- Uraim! - folytatta a Gun Club elnöke - Arkhimédésznek csak egy támaszpont kellett volna, hogy kimozdítsa sarkából a világot. Nos, mi megtaláltuk ezt a támaszpontot! A nagy szirakuzai matematikusnak elegendő lett volna egy emeltyű; nos, nekünk megvan már ez az emeltyűnk! Mi tehát képesek vagyunk elmozdítani az Északi-sarkot...

- Elmozdítani az Északi-sarkot!... - kiáltotta Eric Baldenak.

- Áttenni Amerikába!... - kiáltotta Jan Harald.

Barbicane elnök nyilván nem akart még erről pontosan beszámolni, mert csak ennyit mondott:

- Ami ezt a támaszpontot illeti...

- Ne mondja meg!... Ne mondja meg!... - ordította az egyik jelenlevő, rettenetes hangon.

- Ami ezt az emeltyűt illeti...

- Ne árulja el a titkot!... Ne árulja el!... - kiabálta a jelenlevők többsége.

- Nem áruljuk el! - válaszolta Barbicane elnök.

Elgondolhatjuk, mennyire bosszantotta ez a válasz az európai kiküldötteket. De hasztalan faggatóztak, a szónok nem volt hajlandó ismertetni az előkészületeket. Elégnek vélte még hozzáfűzni:

- Mindjárt közlöm önökkel, miféle eredményekre számíthatunk ezzel az ipar évkönyveiben eddig páratlan mechanikai munkálattal, melyet az önök tőkéi révén magunkra vállaltunk, s közmegelégedésre végre fogunk hajtani.

- Figyelem!... Figyelem!...

Hát hogyne figyeltek volna!

- Mindenekelőtt - folytatta Barbicane elnök -, a mi műveletünk alapötlete egyik legtudósabb, legönfeláldozóbb és legkitűnőbb kollégánktól való. Az ő érdeme az is, hogy olyan számításokat végzett, miáltal ez az elméleti gondolat gyakorlativá tehető; mert míg a sarki kőszén kiaknázása már csak gyerekjáték, magának az Északi-sarknak elmozdítása olyan probléma, melyet csupán a felsőbbrendű mechanika bír megoldani. Ezért folyamodtunk mi a Gun Club tiszteletreméltó titkárához, J. T. Mastonhoz!

- Hurrá!... hip, hip, hurrá! J. T. Maston! - üvöltötte a kitűnő és rendkívüli személyiség jelenlététől felvillanyozott hallgatóság.

Ah, mennyire meghatották Evangelina Scorbitt asszonyt a híres számbúvár körül felzúgó örömkiáltások, s hogy megdobbant a szíve a gyönyörűségtől!

Ő maga csak nagy szerényen biccentett fejével hol jobbra, hol balra, s mindössze a fémhorga hegyével üdvözölte a fellelkesült jelenlevőket.

- Kedves részvényesek - folytatta Barbicane elnök -, már a nagy népgyűlés alkalmával, mely a francia Michel Ardan Amerikába érkezését ünnepelte, néhány hónappal ezelőtt, hogy elindultunk a Holdba...

S ez a jenki olyan egyszerűen beszélt erről az utazásról, mintha csak Baltimore-tól New Yorkig utazott volna.

- ... J. T. Maston így kiáltott közbe: "Találjunk fel gépeket, találjunk támaszpontot, s igazítsuk ki a Föld tengelyét!" Nos, önök valamennyien, akik most engem hallgatnak, tudják meg végre...! A gépeket már fel is találtuk, megtaláltuk a támaszpontot is, s most már minden erőnket a földtengely helyreigazítására fordítjuk!

Erre aztán, néhány pillanatra igazán ámulatba estek a jelenlevők. Ezt az ámulatot a francia népiesen, de találóan így fejezi ki: "Hát ez már mégiscsak sok a jóból!"

- Hogyan?... Ön helyre akarja igazítani a tengelyt? - kiáltotta Donellan őrnagy.

- Úgy van, uram - válaszolta Barbicane őrnagy -, vagy még inkább, nekünk módunk van rá, hogy egy új tengelyt alkossunk, s a Föld ezentúl majd az új tengely körül forog.

- Módosítani a Föld tengely körüli forgását! - ismételte Karkov ezredes, és nagyot villant a szeme.

- Teljes mértékben, mégpedig úgy, hogy az időtartamon mit sem változtatunk! - válaszolt Barbicane őrnagy. - Ezzel a művelettel körülbelül a szélesség 67°-áig mozdítjuk el a jelenlegi sarkot, s ilyen körülmények közt Földünk olyan helyzetbe kerül, mint a Jupiter bolygó, melynek tengelye csaknem merőleges pályája síkjára. Nos, ez a 23° 28'-nyi elfordulás elegendő lesz arra, hogy sarki ingatlanunk annyi meleghez jusson, amitől bízvást elolvadnak a sok-sok ezer évszázad óta felhalmozódott jégtömegek!

A hallgatóságnak elállt a lélegzete. Senkinek sem támadt kedve a szónok szavába vágni, sőt még tapsolni sem. Mindenkit lenyűgözött ez az elmés, egyben egyszerű ötlet: elforgatni a Föld forgási tengelyét.

Az európai kiküldötteknek valósággal leesett az álluk; elképedve, megrökönyödve, végleg megsemmisülve, egy árva szót se szóltak.

De most dörgő tapsvihar tört ki, mihelyt Barbicane elnök ezekkel az egyszerűségükben oly fenséges szavakkal fejezte be szónoklatát:

- Szóval, maga a Nap olvasztja majd el a jéghegyeket és jégtorlaszokat, s könnyíti meg az Északi-sark elérését.

- Így hát - kérdezte Donellan őrnagy -, mivel az ember nem mehet el a Sarkhoz, a Sark fog eljönni hozzá?

- Amint ön mondja! - vágott vissza Barbicane elnök.

Igen, mint a Jupiteren.

Azon a Michel Ardan tiszteletére rendezett emlékezetes népgyűlésen - a szónok éppen jókor hozta szóba - J. T. Maston azért kiáltott fel olyan hévvel: "Igazítsuk ki a Föld tengelyét!", mert a vakmerő, képzelgő francia, az Utazás a Holdba című regény egyik hőse, Barbicane elnök és Nicholl kapitány társa szárnyaló himnuszba fogott naprendszerünk legfontosabb bolygójának tiszteletére. Magasztos, dicsőítő énekében nem mulasztotta el kiemelni azokat a különös előnyöket, melyeket mindjárt sommázni fogunk.

Így hát a Gun Club számbúvára által megadott probléma alapján új forgási tengellyel fogják kicserélni a régit, melyen közmondásszerűen szólva, a Föld forog, "mióta világ a világ". Ez az új forgási tengely merőlegesen esik majd pályája síkjára. Ilyen körülmények között a régi Északi-sark éghajlati helyzete pontosan olyan lesz, amilyen Norvégiában Trondjhem jelenlegi helyzete tavasszal. Ősi jégpáncélja tehát természetesen el fog olvadni a nap sugaraitól. Ugyanakkor sártekénken olyan lesz az éghajlati megoszlás, mint a Jupiteren.

Valóban, bolygónk tengelypályájának elhajlása vagy más szóval az a szög, melyet forgási tengelye ekliptikájának síkjával képez, 88° 13'; 1° 47'-cel növekedve ez a tengely teljesen függőlegesen esik majd a Nap körüli bolygópálya síkjára.

Egyébként - külön meg kell jegyeznünk - az a kísérlet, melyet a Barbicane és Társai cég a Föld jelenlegi helyzetének módosítása végett véghez akar vinni, voltaképp egyáltalán nem a tengely művi úton történő kiigazításából áll. Ilyesmire semmiféle erő nem lenne képes, ha mégolyan jelentékeny volna is. A Föld nem holmi felnyársalt tyúk, melynek "tengelyét" meg lehet fogni s tetszés szerint ide-oda állítgatni. Viszont, röviden szólva, új tengelyt lehetséges, sőt mondhatni könnyű is előállítani, mihelyt az a bizonyos támaszpont, melyről Arkhimédész álmodott és az az emeltyű, melyet J. T. Maston elképzelt, a vakmerő mérnökök rendelkezésére áll.

Mivel azonban szemlátomást úgy határoztak, hogy találmányukat újabb rendelkezésig titokban tartják, egyelőre csak arról lehetett szó, hogy csupán a találmány következményeivel foglalkozzanak.

Ezt mindenekelőtt a napilapok és folyóiratok tették meg, tudósokra hivatkozva, tájékozatlanokat kioktatva arra nézve, hogy vajon mit jelent az, hogy a Jupiter tengelye hozzávetőleg merőlegesen esik bolygópályájának síkjára.

A Jupiter, mely mint a Mercur, a Venus, a Föld, a Mars, a Saturnus, az Uranus és a Neptunus, a naprendszer része, közel kétszázmillió mérföldnyire kering a közös tűzhelytől, s kerülete a Földének körülbelül ezernégyszázszorosa.

Valóban, ha van jupiteri élet, vagyis ha vannak lakók a Jupiteren, mindjárt fel is sorolunk néhány előnyt, melyet ebben az esetben az említett planéta nyújt nekik, s amit a Holdba való utazást megelőző emlékezetes népgyűlésen oly fellengzősen hangsúlyoztak.

Mindenekelőtt a Jupiter napi körforgása folyamán, mely nem tart tovább 9 óra 55 percnél, a nappalok állandóan egyenlők az éjszakákkal, mégpedig bármilyen szélességi fokon, vagyis a nappal 4 óra 57 perc, az éjszaka szintén 4 óra 57 perc.

- No lám! - jegyezték meg azok, akik hisznek a jupiteri lények létezésében. - Ez aztán kedvére lenne a szabályos életforma híveinek! El volnának ragadtatva, ha ennek a szabályosságnak alávethetnék magukat!

Nos hát, ugyanaz következnék be a Földön is, ha Barbicane elnök megvalósítaná művét. Csakhogy mivel a forgás sebessége az új tengelyen sem növekednék, noha nem is csökkenne, a két egymás után következő delet mintegy huszonnégy óra választaná el egymástól, az éjszakák és a nappalok pedig pontosan tizenkét óráig tartanának, mégpedig a földgolyó bármely pontján. Az esthajnalok és virradatok mindig egyforma időtartamúak lennének. Az ember örökös napéjegyenlőségben élne, ahogy az március 21-én és szeptember 21-én a Föld minden szélességi körén tapasztalható, midőn a Nap látszólagos pályáját az Egyenlítő síkjában írja le.

"De a legkülönösebb s nem kevésbé érdekes éghajlati jelenség az lenne, ha az évszakok megszűnnének" - fűzték hozzá joggal a lelkendezők.

Valóban a tengelyeknek a bolygópálya síkjára való hajlása okozza azokat az évenkénti változásokat, melyeket tavasz, nyár, ősz, tél néven ismerünk. Ám a Jupiter-lakók mit sem tudnak ezekről az évszakokról. Így tehát a Föld-lakók sem tudnának róluk. Mihelyt az új tengely függőleges lenne az ekliptikára, nem lenne többé sem jégöv, sem forró öv, hanem csak mérsékelt öv lenne az egész Földön.

Meg is mondjuk, miért.

Mi is a forró égöv? A földgömb felületének az a része, mely a Rák- és Baktérítő között terül el. Ebben a zónában, bárhonnan nézzük is, évente kétszer látni a Napot az ég legmagasabb pontján, míg magukon a térítőkön évente csak egyszer tapasztalható ez a jelenség.

Mi az a mérsékelt égöv? A Földnek az a része, mely a térítők és a sarkkörök közé eső területeket foglalja magába, a szélesség 23° 28'-e és 66° 72'-e között. Itt a Nap sohasem emelkedik a zenitig, de mindennap a szemhatár fölé kerül.

S mi a jégöv? A sarkvidéknek az a része, melyet a Nap évenként egy bizonyos ideig teljesen elkerül. Ez az idő magán a sarkon hat hónapig növekedhet.

Látjuk tehát, hogy látszólagos nappályánknak a szemhatár fölötti eltérő magasságával függ össze a forró égöv rendkívüli forrósága, a mérsékelt égöv mérsékelt s aszerint csökkenő melege, amilyen mértékben, a térítőktől távolodunk; végül a sarkköröktől a sarkokig terjedő jégöv farkasordító hidege.

Mármost, ha új, függőleges tengelyt kapna a Föld, minden módosulna. A Nap állandóan az Egyenlítő síkjában maradna. Egész esztendőn át tizenkét óra alatt végezné rendíthetetlen pályafutását, a helyi szélességi fok arányában közelítené meg a zenitet, következőleg annál magasabban, amennyivel az egyes pontok közelebb esnek az Egyenlítőhöz. Tehát a szélesség 20°-án fekvő országokban naponta 70°-ig emelkednék a szemhatár fölé, a szélesség 49°-án fekvő országokban 41°-ig, a szélesség 67°-a mentén 23°-ig. A nappalok így teljes szabályossággal követnék egymást, s az őket kiszabó Nap tizenkét óránként a szemhatárnak ugyanazon a pontján kelne fel s nyugodnék le.

- Íme az előnyök - hajtogatták Barbicane elnök barátai -, mindenki megválaszthatja a vérmérsékletének megfelelő éghajlatot, aszerint hogy náthára vagy csúzra hajlamos-e, mégpedig olyan földtekén, melyen ismeretlenek lennének a jelenlegi, olyannyira sajnálatos hőingadozások.

Végeredményben a Barbicane és Társai cég, ezek a modern titánok, módosítani fogják a dolgok állapotát, mely azóta fennáll, amióta e forgó gömbalakulat, pályájára hajolva, annyira összesűrűsödött, míg a mai földgolyónkká nem lett.

Az igazat megvallva, a néző szeme elől a mennyboltról eltűnnék néhány olyan csillagkép vagy csillag, amelynek a látásához hozzászokott volt. A költő számára nem lennének többé hosszú, téli éjszakák, sem hosszú, nyári nappalok, melyekről "összhangzatos", modern rímelésű verseit elzenghetné. De milyen nyeresége lenne az emberek nagy többségének!

Sőt - hajtogatták a Barbicane elnöknek felesküdt újságok -, mivel szabályozni fogják a növénytermesztést, a mezőgazdász megállapíthatja majd minden növényfajta számára a neki legkedvezőbb hőmérsékletet.

Na jó - vágtak vissza az ellenlábas lapok -, de azért nem lesznek-e továbbra is esőzések, jégverések, zivatarok, felhőszakadások, orkánok, mindazok a légi tünemények, melyek olykor annyira veszélyeztetik a learatott termés betakarítását s a földmívesek jövedelmét?

Kétségtelenül - hangoztatta untig a jóbarátok kórusa -, de ezek a csapások, az égövek megrendszabályozása folytán, valószínűleg ritkábbak lesznek, s ez mégiscsak gátolni fogja a légköri zavarok létrejöttét. Igen, az emberiségnek óriási hasznára lesz a dolgok új állapota, a körülmények új rendje! Igen, a földgolyó valósággal át fog alakulni. Bizony, a Barbicane és Társai cég a nappalok és éjszakák egyenlőtlenségével együtt megsemmisíti az évszakok váltakozásával járó kellemetlenséget is, és nagy szolgálatot tesz a jelen és jövő nemzedékének. Igen, ahogy Michel Ardan mondotta, földtekénk, melyen mindig vagy túl meleg, vagy túl hideg van, nem lesz többé a nátha, a nyálkahártyalob, a gennytüsző melegágya. Csak az hűl meg ezután, aki akar, mivel mindenkinek módjában lesz a légzőszervei szempontjából legalkalmasabb lakóhelyet kiválasztani.

S a New York-i Sun december 27-i számában ékesszóló cikkét ezzel a felkiáltással fejezte be:

"Minden tiszteletünk Barbicane elnöké és társaié! Ezek a bátor férfiak nem csupán - hogy úgy mondjuk - új tartományt készülnek az amerikai kontinenshez csatolni, s ezzel tovább gyarapítani az államszövetség máris nagy területét, hanem egészségesebbé, termékenyebbé is teszik a földet, amelybe aratás után mindjárt vetni lehet majd s a mag késedelem nélkül kicsírázván, nem lesznek többé elpocsékolt téli hónapok! Nemcsak a széntermelés nő majd az újabb kőszéntelepek kiaknázásával - melyek talán az évek hosszú során át fedezni fogják a szükségletet e nélkülözhetetlen anyagban -, hanem Földünk éghajlati viszonyai is előnyösen megváltoznak! Barbicane és Társai, embertársaik üdvére, módosítani fogják a Teremtő alkotását! Tisztelet ezeknek a férfiaknak, akiket az emberiség legnagyobb jótevői közé kell számítanunk!"

Íme, hála Barbicane elnök buzgalmának, ennyi haszon származhatik a forgástengely módosításából. Egyébként tudnivaló, hogy ez a módosítás nem érinti érezhető módon földgolyónk Nap körüli forgását. A Föld továbbra is le fogja írni változhatatlan bolygópályáját az űrben, s a napévek körülményeit egyáltalán nem zavarja meg semmi.

Mihelyt a tengely megváltoztatásának következményeit világgá kürtölték, rendkívüli visszhangja támadt. A felsőbb mechanikának ez a problémája azonnal viharos érdeklődést keltett. Annak a lehetősége, hogy az évszakok változása helyett egyforma, mégpedig "a fogyasztók" tetszése szerinti időjárás lesz, valósággal elbűvölte az embereket. Úgyszólván "agyonlelkesültek" arra a gondolatra, hogy hamarosan mindenki élvezheti majd az örökös tavaszt, melyet Telemachus énekese^[33] Calypso szigetén virágoztat fel, sőt hűvösded meg langyos tavasz közt is válogathatni majd. Ami magát az új tengely fekvését illeti, mely körül a napi körforgás a jövőben végbemegy, az még olyan titok volt, amit, úgy látszik, sem Barbicane elnök, sem Nicholl kapitány, sem J. T. Maston nem voltak hajlandók nyilvánosságra hozni. Vajon előre leleplezi-e, vagy csak a kísérlet végén tudja meg a világ? Több se kellett ennél, s egy kicsit máris nyugtalankodni kezdett a közvélemény.

Egy ötlet természetesen máris felvetődött, s a lapok élénken tárgyalták. Vajon miféle mechanikai úton valósítható meg ez a nyilván óriási erő alkalmazását feltételező változás?

A Forum, egy tekintélyes New York-i folyóirat, méltán jegyezte meg:

Ha a Föld nem forogna tengelye körül, talán elég lenne egy viszonylagos gyenge lökés is, hogy holmi önkényesen választott tengely körül mozgásba hozza magát; de a Föld roppant giroszkópnak^[34] is felfogható, mely elég gyorsan mozog, s természeti törvény szabja ki, hogy egy ilyen készülék ugyanazon tengely körül törekedjék forogni. Ezt Léon Foucault kézzelfoghatóan bebizonyította nevezetes kísérleteivel. Tehát nagyon bajos lesz, mondhatni lehetetlen, hogy a Föld forgástengelyét meg tudják változtatni.

Mi sem világosabb ennél. Tehát miután felvetették a kérdést, vajon miféle erőt alkalmaznak a North Polar Practical Association mérnökei, éppolyan kíváncsiak voltak rá, hogy észrevétlenül vagy hirtelen állítják-e munkába ezt az erőt. S az utóbbi esetben nem történnek-e szörnyű szerencsétlenségek a földgolyón, abban a pillanatban, mikor a tengelyváltozás a Barbicane és Társai eljárása folytán végbemegy?

Volt tehát mivel lekötni az Ó- és Újvilág tudósainak s laikusainak figyelmét. Végre is egy lökés mégiscsak lökés, s egyáltalán nem kellemes a hatást vagy akár a visszahatást elviselni. Valóban úgy látszott, az ügy mozgatói semmiképp nem számoltak azzal a felfordulással, melyet vállalkozásuk a mi szerencsétlen földtekénken előidézhet, s csupáncsak a kísérlet előnyeire gondoltak. Az európai kiküldöttek tehát, akik most mérgelődtek csak igazán, mindenképpen élni akartak az alkalommal, s kezdték a közvéleményt ügyesen a Gun Club elnöke ellen fordítani.

Az olvasó bizonyára emlékszik még rá, hogy Franciaország semmilyen igényt nem akart formálni a sark körüli területekre, s így nem szerepelt az árverésen részt vevő többi nagyhatalom közt. De ha hivatalosan távol tartotta is magát e kérdéstől, egy francia, mint már tudjuk, kapta magát, s Baltimore-ban termett, hogy a saját szakállára, pusztán egyéni kedvtelésből figyelemmel kísérje a gigászi vállalkozást. Bányamérnök volt, s mindössze harmincöt esztendős. A műegyetemen első volt a felvételi vizsgán, első a szakvizsgán is, tehát méltán mutathatjuk be mint elsőrangú matematikust s valószínűleg J. T. Mastonnál különbet, aki ugyan a maga személyében páratlan számbúvár volt, de mégiscsak számbúvár, s holmi Le Verrier lehetett egy Laplace vagy egy Newton mellett.^[35]

Ez a mérnök rokonszenves, ötletes, élénk képzeletű, eredeti fickó volt, amilyen találkozik olykor a hidászoknál, de a bányamérnökök közt csak elvétve. Sajátos beszédmodora volt, s jókat tudott mondani. Mikor baráti körben elbeszélgetett, sőt akkor is, ha tudományos dolgokról esett szó, azt is az afféle párizsi fenegyerek hányavetiségével cselekedte. Szerette a közönséges, köznapi nyelvet s azokat a kifejezéseket, melyeknek a divat oly hamar ad polgárjogot. Fesztelen pillanataiban a jelenlevők óhatatlanul megjegyezték magukban, hogy beszédmodora kevéssé illeszkedik az akadémiai hangnemhez, melynek alkalmazására csak akkor szánta rá magát, ha tollat ragadott. De egyúttal olyan munkaerő is volt, aki, ha nekiveselkedett, akár tíz óra hosszat is képes volt rajztáblája előtt rostokolni, s olyan folyékonyan írta oldalszámra az algebrai tételeket, mint más egy levelet. A naphosszat űzött felsőbb matematikán kívül legkedvesebb szórakozása a whist^[36] volt, amit közepesen játszott, bár annak minden eshetőségét átlátta. S valahányszor "a kéz meghalt", csak hallani kellett, ahogy a bányászcsemetéknek annyira kedves latin konyhanyelven felkiáltott: "A holttest pusztulandum est!"

Alcide Pierdeux-nek hívták ezt a különös fickót, de rögeszméje volt a rövidítés - ebben egyébként nem állt egyedül mérnöktársai között -, ezért csak Pierdnek, sőt Pinek írta alá magát, hanem a pontot nem rakta fel az i-re soha. Olyan heves vitatkozó volt, hogy "lobbanó Alcide"-nek keresztelték el. Termetre több volt, mint nagy: szálas. Pajtásai váltig azt hajtogatták, hogy akkora, mint a délkör negyedének ötmilliomod része, vagyis valami két méter, s nemigen tévedtek ebben. S ha domború mellkasához és széles vállához képest kissé kicsinyded volt is a feje, ugyancsak élénken forgott a nyakán ide-oda, s kék szeme fürge pillantásokat lövellt orrcsiptetőjén keresztül. Igen jellegzetes volt az arckifejezése, abból a fajtából, mely komolyságában is derűs, annak ellenére, hogy a tantermek gázvilágítása és az algebrai jelekben való tobzódás következtében korán kopaszodott. Mindazonáltal nála derekabb fickó emberemlékezet óta nem fordult meg a műegyetemen, s amellett minden nagyképűség nélkül való volt, mindig alávetette magát az x-kódex előírásainak, melyet a műegyetemisták a bajtársiasság és az egyenruhának kijáró tisztelet dolgában kötelezőnek ismertek el. Egyaránt becsülték őt az "akácos" udvar fái alatt (azért nevezték így, mert nem volt akácfa benne), valamint a "kuckó"-ban, vagyis a hálóteremben, ahol vaspántos ládájának meg födeles kosarának kínos rendje akkurátus, pedáns egyéniségre vallott.

Ha Alcide Pierdeux feje kissé kisdednek tűnt is hatalmas teste ormán, hát üsse kő! Mindenesetre elhihetjük, hogy agyon volt az tömve velejéig. Elsősorban matematikus volt, mint ahogyan kollégái is azok, vagy valamikor azok voltak. De ő csak azért foglalkozott a matematikával, hogy kísérleti tudományokra alkalmazza, melyek viszont csak azért bűvölték el, mert az iparban hasznukat lehetett venni. Jól tudta ő, hogy ez gyenge oldala a természetének, de hát az ember gyarló lény. Szóval teljesen olyan tudományok tanulmányozására adta a fejét, melyek, roppant előrehaladottságuk ellenére, mindig tartogatnak és fognak is tartogatni valami titkot beavatottjaik számára.

Mellesleg jegyezzük meg, hogy Alcide Pierdeux agglegény volt. Ahogy gyakran emlegette, még mindig "egyenlő volt az eggyel", bár égett a vágytól, hogy megduplázza magát. Barátai össze is akarták már boronálni egy bájos, vidám, szellemes, Martigues-ből való provence-i lánnyal. Szerencsétlenségére az apa megbicsakolta magát, s már az első puhatolózáskor, amolyan "martigues-i" módon, kereken kijelentette:

- Nem, ez a maguk Alcide-ja nagyon is tudományos ember! Szegény leánykámnak teletömné a fejét mindenféle érthetetlen dologgal.

Mintha bizony minden igazi tudós nem szerény és egyszerű lenne!

Ezen aztán megdühödve, a mi mérnökünk fejébe vette, hogy jókora darab tengert hevenyész Provence és maga közé. Egyévi szabadságot kért és kapott, s úgy gondolta, hogy okosabbra nem fordíthatná azt, mint ha elmegy és közelről kíséri figyelemmel a North Polar Practical Association-féle ügyet. Hát ezért tartózkodott mostan az Egyesült Államokban.

Mióta Alcide Pierdeux Baltimore-ban volt, a Barbicane és Társai cég roppant vállalkozása nem győzte eléggé foglalkoztatni. Az, hogy a Föld, tengelyének megváltoztatásával, jupiteri lesz, mit sem jelentett számára. De hogy mi módon lehet azzá, ez már nagyon felcsiklandozta tudós kíváncsiságát, mégpedig nem ok nélkül. S festői nyelvén szólva így okoskodott:

"Barbicane elnök nyilván nagyot akar rúgni a mi földgolyóbisunkon!... De hogyan és mily értelemben?... Ez itt a kérdés!... Istenemre! Gondolom, finoman akarja fogni, mint valami biliárdgolyót, ha kereszt-duplára akarjuk megjátszani. Ha telibe fogná, biz a golyóbis kisétálna a pályáról, akkor aztán pokolba a mostani évekkel, szép kis vállalkozás lenne! Nem így van az. Ezek a jámbor emberek nyilván csak új tengellyel akarják kicserélni a régit!... Semmi kétség! De sehogy se látom át, hol a csudában kerítenek hozzá támaszpontot, meg hogy miféle rázkódást akarnak előidézni kívülről!... Persze, ha nem forogna a tengelye körül, csak meg kellene fricskázni... De hát forog!... És nem is lehet csak úgy megállítani!... Hát itt van a dolog toxidentuma!"

Ez a bámulatos Pierdeux nyilvánvalóan méregfogat akart mondani.^[37] - Mindenesetre - tette hozzá -, bárhogyan fognak is hozzá, égszakadás-földindulás lesz a vége!

Egy szó, mint száz, a mi tudósunk hasztalan törte ezen a kobakját, még csak sejtelme sem volt róla, hogy Barbicane és Maston miként képzelik el ezt a kísérletet. S ez annál sajnálatosabb, mert ha fogalma lett volna az eljárás módjáról, mindjárt levezeti belőle a mechanikai formulákat.

Ezért méregette hát december 29-én Alcide Pierdeux, a francia bányamérnökök nemzeti testületének tagja hosszú lábaival - mint valami óriáskörző tágra nyitott száraival - Baltimore mozgalmas utcáit.

Egy hónap telt el azóta, hogy a közgyűlést a Gun Club termeiben megtartották. Ezalatt a közvélemény érthetően megváltozott. A forgástengely megváltoztatásának előnyeit immár elfeledték, hátrányait viszont kezdték egyre világosabban látni. Lehetetlennek tartották, hogy az katasztrófával ne járjon, hiszen a változást minden valószínűség szerint hatalmas rázkódtatással idézik elő. De miféle katasztrófa lesz az? Éppen ezt nem tudták elgondolni. Aztán meg olyan kívánatos volna-e az éghajlati viszonyok megjavítása? Bizony, csak az eszkimók, a lappok, szamojédok, csukcsok nyernének vele, mivelhogy ezeknek nincs vesztenivalójuk.

Most már az európai küldöttek is zúgolódni kezdtek. Felléptek Barbicane elnök szándékai ellen. Mindenekelőtt jelentéseket küldözgettek kormányuknak, szüntelen sürgönyváltással nyűtték a tenger alatti kábeleket, utasításokat kértek, utasításokat kaptak... Nos, tudjuk, miféle utasítások ezek! Mulatságos óvatosságukkal egytől egyig a ravasz diplomáciai nyelvezet szólamait szajkózták. "Legyen erélyes, de ne kompromittálja kormányát! - Cselekedjék határozottan, de ne érintse a status quót."^[38]

Közben Donellan őrnagy és kollégái nem győztek tiltakozni romlással fenyegetett hazájuk s kivált az Óvilág nevében.

- Valóban - jegyezte meg Karkov ezredes -, az amerikai mérnökök minden óvintézkedést megtettek, hogy az Egyesült Államok területét a lehető legnagyobb mértékben megkíméljék a rázkódás következményeitől.

- De vajon képesek-e rá? - válaszolt Jan Harald. - Vajon, ha olajbogyószedéskor egy olajfát megráznak, nem megérzi azt minden ág?

- S ha valakit mellbe vágnak - jegyezte meg Jacques Jansen -, vajon nem rendül-e bele egész teste?

- No lám, ezt jelentette hát a felhívás hírhedt záradéka! - kiáltott fel Dean Toodrink. - Ezért célozgatott bizonyos földrajzi vagy meteorológiai változásokra a földgolyón!

- Úgy van! - szólt Eric Baldenak. - S mindenekelőtt félő, hogy a tengely megváltoztatásával a tengerek kicsapnak természetes medrükből...

- És ha az óceán szintje különböző pontokon csökken - jegyezte meg Jacques Jansen -, nem eshetik-e meg, hogy egyes lakosok olyan magasra kerülnek, hogy megszakad minden összeköttetésük embertársaikkal?...

- Csak aztán olyan híg rétegbe ne kerüljenek - vetette közbe Jan Harald -, hogy elegendő levegőjük se legyen a lélegzésre!

- Képzelje csak el Londont a Mont Blanc^[39] magasságában! - kiáltott fel Donellan őrnagy.

S lábát szétvetve, fejét hátraszegve, ez az úriember úgy nézett a zenit felé, mintha az Egyesült Királyság fővárosa eltűnt volna a levegőégben.

Egyszóval közveszélyt jelentett ez, s annyival nyugtalanítóbbat, mert már előre érezhették, miféle következményekkel járhat a földtengely elmozdulása.

Valóban nem kevesebbről volt szó, mint 25° 28'-nyi változtatásról, ami a Földnek a régi sarkokon való behorpadása folytán a tengereknek jelentékeny eltolódását vonná maga után. Vajon nem olyan felfordulás fenyegetné-e a Földet, minőt legutóbb véltek kimutatni a Mars bolygón? Itt egész földrészek süllyedtek el, többek közt Schiaparelli Lybiája, amit a vöröses szín helyén megfigyelt sötétkék szín jelez. Ott meg a Moeris-tó tűnt el. Amott északon hatszázezer négyzetkilométer változott meg, viszont délen a tengerek elhagyták régi, tág medrüket.^[40] S ha már némely kegyes lelkek nyugtalankodni kezdtek az árvíz sújtotta Mars miatt, s közadakozást javasoltak az ottani árvízkárosultak felsegélyezésére, vajon mi lenne, ha a Föld árvízkárosultjai miatt kellene nyugtalankodni?

Tiltakozások kezdtek hát elhangzani, s az Egyesült Államok kormánya elhatározta, hogy közbelép. Mindenesetre még mindig jobb, ha nem kockáztatják azt a kísérletet, semhogy katasztrófáknak tegyék ki magukat, mert minden bizonnyal az lesz a vége. A Teremtő jól intézte a dolgokat - mondották. - Semmi szükség vakmerően kezet emelni a művére.

S akár hiszik, akár nem, akadtak léha kedélyek, akik nem átallottak tréfálkozni ilyen komoly dolgokon.

Ó, ezek a jenkik! - hajtogatták untalan. - Új tengelyre akarják felnyársalni a Földet. Még ha, miután millió századon át változatlanul forgott rajta, a csapágyak örökös súrlódása netalán elkoptatta volna is a tengelyt, ki kellett volna cserélni, ahogyan egy csiga vagy kerék tengelyét szokták! De vajon nincs-e az a tengely ma is olyan jó karban, mint a teremtés első napjaiban?

Mit lehessen az ilyesmire válaszolni?

A viszontvádak közepette Alcide Pierdeux mind azt forgatta a fejében, vajon minő lehet a természete és az iránya a J. T. Maston által elképzelt rázkódásnak, meg hogy pontosan a Föld melyik részén fog az megtörténni. Mert mihelyt átlát a titkon, mindjárt tudni fogja, melyek volnának földkerekségünk veszélyeztetett pontjai.

Már említettük, hogy az Újvilág nem osztotta az Óvilág aggodalmait, legalábbis az Észak-Amerika néven ismert része nem, mely legfőképpen az amerikai államszövetséghez tartozik. S csakugyan, vajon feltehető-e, hogy Barbicane elnök, Nicholl kapitány és J. T. Maston, úgyis mint vérbeli amerikai polgárok, ne gondoltak volna rá, hogy az Egyesült Államokat megóvják olyan talajemelkedéstől vagy - süllyedéstől, melyek a tengely megváltoztatása következtében Európa, Ázsia, Afrika és Óceánia számos pontján előfordulhatnak? Vagy jenki, vagy nem jenki az ember, márpedig ők mindhárman azok voltak, ritka példányok, jenkik tetőtől talpig "egy darabból faragva", ahogy Barbicane-ról emlegették, mikor a Holdba való utazásának tervét kifejtette.

Az új kontinensnek, legalábbis a sarkvidék és a Mexikói-öböl között elterülő részének nyilván mit sem kellett tartania a kilátásba helyezett rázkódástól. Sőt valószínű, hogy Amerika egyúttal területileg is jelentékenyen megnövekednék. Valóban, ki tudja, hogy azokban a medrekben, ha az ország partjait mosó két tenger elhagyná őket, nem kebelezhetne-e be annyi tartományt, amennyit lobogója vitorlavásznán a csillagok jelképeznek?

- Bizony, kétségtelenül - ismételték aggályoskodó lelkek, akik mindennek csak a veszélyes oldalát látják. - Azonban mi bizonyos ezen a földön? S hátha J. T. Maston tévedett a számításaiban? Hátha Barbicane elnök valami hibát követett el, mikor Maston számításait gyakorlatilag akarja megvalósítani? Hiszen ez a legügyesebb tüzérrel is megeshet! Bizony, a golyó nem talál mindig célba, sem a bomba a puskaporos hordóba!

Magától értetődik, hogy az európai kiküldöttek vállvetve szították a nyugtalanságot. Dean Toodrink számos ilyen indítékú és rendkívül éles cikket közölt a Standardben, Jan Harald a svéd Aftenbladetban, Borisz Karkov ezredes pedig a Novaja Vremjában, ebben a nagyon elterjedt orosz újságban. A nézetek megoszlottak még Amerikában is. Ha a köztársaságiak, akik tudvalevőleg liberálisok, hívei maradtak is Barbicane elnöknek, a demokraták, ezek a konzervatívok, ellene foglaltak állást. Az amerikai lapok egy része, elsősorban a Journal de Boston s a Tribuna de New York kórusban zengtek az európai sajtóval. Ne feledjük, hogy az Egyesült Államokban az Associated Press és a United Press hírügynökségének megalapítása óta félelmetes hírszolgálati tényezővé lett az újság, hiszen a helyi vagy idegen hírek közlési díja évenként tetemesen meghaladja a húszmillió dollárt.

Más lapok - s nem is a kevésbé elterjedtek - hasztalan igyekeztek visszavágni a North Polar Practical Association érdekében. Scorbitt asszony hiába fizette soronként tíz dollárjával a vezércikkeket, a riportokat, a szellemes, szeszélyes ötleteket, melyek az emlegetett veszedelmeket agyrém szüleményeinek bélyegezték. Hasztalan bizonygatta ez a lelkes özvegy, hogy ha feltevés valaha is tarthatatlan volt, akkor az, hogy J. T. Maston számításaiban tévedett volna, feltétlenül tarthatatlan. Az lett a vége, hogy Amerika megijedt, és lassanként kezdett egy követ fújni Európával.

Egyébként sem Barbicane elnök, sem a Gun Club titkára, sőt maguk az igazgató tanács tagjai sem méltatták válaszra ezt a támadást. Hagyták, hadd fecsegjenek, s állhatatosan kitartottak elveik mellett. Még azt sem gondolhatták róluk, hogy azokba a roppant előkészületekbe merültek bele, miket egy ilyen vállalkozás megkíván. Vagy pusztán arra vártak volna, hogy majd csak megváltozik a közvélemény, megszűnik az általános gáncsoskodás, mely most olyan élesen hallatja szavát egy eleinte olyan lelkesen felkarolt tervezet ellen? Szó sincs róla.

Barbicane elnököt, Nicholl kapitányt és J. T. Mastont, bármilyen önfeláldozó is volt Evangelina Scorbitt asszony, bármekkora összeget áldozott is a megvédésükre, csakhamar kezdték olybá venni, mint akik veszélyeztetik az Ó- és Újvilág közbiztonságát. Az európai nagyhatalmak hivatalosan felhívták a szövetséges kormányzatot, járjon közre a dolgokban, és hallgassa ki a vállalkozás kezdeményezőit. Ezek meg tartsák kötelességüknek nyíltan feltárni, miféle eszközökkel dolgoznak; közöljék, mi módon szándékoznak új tengellyel cserélni ki a régit, amiből világosan kitűnnék, hogy a közbiztonságra nézve milyen következményei lehetnek az eljárásnak, s végezetül nevezzék meg a földgömbnek azokat a részeit, melyeket közvetlen veszély fenyegetne, egyszóval szolgáljanak felvilágosítással mindarról, amiről a nyugtalan közönség nem tud semmit, s amit a józan belátás tudni szeretne.

Washington kormánya most már nem kérette magát tovább. A köztársaság északi, középső és déli államait annyira hatalmába kerítette az izgalom, hogy nem habozhatott többé. Egy február 19-én kiadott rendelkezésére a híres John Prestice elnökletével matematikusokból, hidrográfusokból és földrajztudósokból ötventagú bizottság alakult, teljhatalommal felruházva, hogy vessen számot a vállalkozással, s szükség esetén tiltsa be.

Előbb Barbicane elnök kapott értesítést, hogy jelenjék meg a bizottság előtt.

Barbicane elnök nem jelent meg.

Rendőr-tisztviselő kereste baltimore-i lakásán, a Cleveland-street 95. sz. alatt.

Barbicane elnök nem volt otthon.

Vajon hol lehet?

Senki se tudta.

Mikor távozott?

Öt hete, január 11-én elhagyta Maryland fővárosát s magát Marylandet is, Nicholl kapitány társaságában.

Hová mentek?

A Gun Club két tagja nyilván útnak eredt arra a titokzatos vidékre, ahol az előkészületeket az ő vezetésükkel ejtik meg.

De miféle hely lehet az?

Érthető, mennyire fontos volt ezt megtudni, ha még idejében akarják keresztülhúzni e veszedelmes mérnökök tervét.

Barbicane elnök és Nicholl kapitány távozása roppant csalódást okozott. De a harag áradatát is hamar elszabadította a lelkekben, s ez a harag mint valami napéjegyenlőségi ár zúdult a North Polar Practical Association igazgatói ellen.

Azonban volt valaki, akinek tudnia kellett, hova ment Barbicane elnök és társa. Neki pontosan meg kellett tudni felelnie arra a halálosan komoly kérdésre, mely a földgömb minden részén felvetődött. Ez a valaki J. T. Maston volt.

J. T. Mastont tehát, John Prestice intézkedésére, a szakértő bizottság elé idézték.

J. T. Maston a füle botját se mozdította.

Hát ő is elutazott volna Baltimore-ból? Vajon azért követte társait, hogy támogassa őket ebben a műveletben, melynek fejleményeit oly érthető rémülettel leste az egész világ?

Dehogyis! J. T. Maston még mindig a "Röppálya-lak"-ban lakott, a Franklin-street 109. sz. alatt. Immár más számításokba merült el, s munkáját csak egy-két estére szakította félbe, amit Evangelina Scorbitt asszony szalonjaiban, a New Park-i pazar palotában töltött.

A szakértő bizottság elnöke hatósági személyt küldött a nyakára, azzal az utasítással, hogy állítsa őt elő.

A hatósági ember megérkezett a magános lak elé, zörgetett az ajtón, belépett az előszobába, de a néger Fire-Fire igen barátságtalanul fogadta, még inkább a ház ura.

Mindazonáltal J. T. Maston úgy gondolta, kötelessége engedni a hívásnak, mikor azonban megjelent a szakértő bizottság előtt, egyáltalán nem rejtette véka alá, mennyire kellemetlen számára, hogy szokott elfoglaltságában megzavarták.

Mindenekelőtt azt a kérdést intézték hozzá:

- Tudja-e a Gun Club titkára, hogy Barbicane elnök és Nicholl kapitány jelenleg hol tartózkodik?

- Tudom - felelte határozottan J. T. Maston -, de nem érzem magam feljogosítva, hogy közöljem.

Második kérdés:

- Ugyebár két kollégája a földtengely megváltoztatásának előkészületeivel foglalkozik?

- Ez, kérem - válaszolta J. T. Maston -, ahhoz a titokhoz tartozik, melyet meg kell őriznem, s ezért megtagadom a választ.

- Lesz szíves ismertetni a számításait a szakértő bizottsággal? A bizottság fogja ugyanis eldönteni, megengedheti-e, hogy a társulat megvalósítsa tervét.

- Természetesen nem fogom ismertetni! Nem fedem fel... Inkább megsemmisítem!... Mint a szabad Amerika szabad polgárának jogom van ahhoz, hogy senkivel se közöljem munkálataim eredményét!

- De ha joga van is hozzá, Maston úr - mondotta Prestice elnök olyan komoly hangon, mintha az egész világ nevében válaszolt volna -, tekintettel az általános izgalomra, vajon nem köteles-e ön mégiscsak nyilatkozni, hogy véget vessünk az egész világon dúló fejetlenségnek?

J. T. Maston nem gondolta, hogy ez kötelessége volna. Ő csak egy kötelességről tudott, arról, hogy hallgasson; és ő hallgatni is fog.

Hasztalan volt minden könyörgés, rimánkodás, fenyegetőzés, a szakértő bizottság tagjai semmit sem tudtak kihámozni a vashorgú emberből. Sohasem képzelték volna, hogy ekkora adag önfejűség és makacsság lakozhassék egy guttaperchás koponyában.

J. T. Maston úgy távozott, ahogy jött, s felesleges hangsúlyoznunk, mily melegen gratulált neki Evangelina Scorbitt asszony hősies viselkedéséért.

Mikor híre ment, hogy a szakértő bizottság eredménytelenül idézte be J. T. Mastont, a nagyközönség szörnyen felháborodott, s a hangulat olyan túlfűtött volt, hogy már-már veszélyben forgott a nyugalmazott tüzér élete. Minél viharosabban foglaltak állást és avatkoztak a dologba az európai kiküldöttek és a közvélemény, annál nagyobb nyomás nehezedett a szövetségi kormányzat legfőbb képviselőire, így aztán az államtitkár, John S. Wright, kénytelen volt felhatalmazást kérni kollégáitól, hogy manu militari^[41] járhasson el.

Egy este, március 13-án, J. T. Maston éppen a "Röppálya-lak" dolgozószobájában tartózkodott, számításaiban elmerülve, mikor a telefoncsengő hevesen megszólalt.

- Halló!... Halló!... - mormogta a lemez, végtelen nyugtalanságra valló remegéssel.

- Ki beszél? - kérdezte J. T. Maston.

- Scorbittné.

- Parancsol, Scorbittné asszony?

- Figyelmeztetni szeretném, hogy vigyázzon magára!... Épp az imént hallottam, hogy még ma este...

J. T. Maston végig sem hallgathatta a mondatot, midőn durva vállak benyomták a "Röppálya-lak" kapuját.

A dolgozószobába vezető lépcsőn szokatlan zenebona. Éles, tiltakozó kiáltás, melyet más hangok mindenáron el akarnak némítani. S nyomban utána egy zuhanó test zaja.

Ezt a zajt a néger Fire-Fire okozta, amint lépcsőről lépcsőre gurult, miután hasztalan próbálkozott megvédeni a támadóktól gazdája "szentélyét".

Kisvártatva a dolgozószobája ajtaja ízzé-porrá tört, egy rendőrtiszt rontott be egy szakasz rendőrrel.

A rendőrtisztnek az volt a megbízatása, hogy házkutatást tartson, foglalja le Maston iratait, őt magát pedig vegye őrizetbe.

A Gun Club heves vérű titkára hatlövetű revolvert rántott elő, s azzal fenyegette a szakaszt.

A túlerő azonban szempillantás alatt ártalmatlanná tette, s képletekkel és számokkal telerótt papírjai, melyek halomszámra hevertek az asztalon, avatatlan rendőrkezekbe kerültek.

De J. T. Mastonnak, hirtelen mozdulattal kiszabadítva magát, még sikerült elkaparintani egy noteszt, mely valószínűleg számításai összesítését foglalta magába.

A rendőrök rávetették magukat, hogy kitépjék kezéből, ha kell, az élete árán is... De J. T. Mastonnak sikerült még villámgyorsan kinyitnia a noteszt, kitépte belőle az utolsó lapot, s lenyelte, mint valami pilulát.

- Na, most aztán elvihetik! - kiáltotta, mint valami Leonidasz, Thermopülainál.^[42] Egy órával később J. T. Maston már lakat alatt volt a baltimore-i börtönben.

S kétségtelenül még ez volt aránylag a legkisebb baj, ami vele történhetett; mert a lakosság könnyen tettlegességre ragadtathatta volna magát, ez pedig végzetes lehetett volna számára, s a rendőrség nem bírta volna megakadályozni.

Az a notesz, melyet a baltimore-i rendőrség elkobzott, valami harminc lapból állott, képletekkel, egyenletekkel teleírva, s legvégül számokból, melyekkel J. T. Maston a számításait sommázta. Felsőbb mechanikai műveletek levezetései voltak ezek, amit csak matematikusok értékelhetnek igazán. Ott volt köztük az eleven erők egyenlete is:

mely szerephez jutott már a "Földről a Holdba" problémában, mégpedig a Hold vonzásával kapcsolatos kifejezésekkel egyetemben.

Egyszóval avatatlanok egyáltalán semmit sem értettek volna ebből a műveletből. Azért úgy gondolták az illetékesek, hogy jó lesz, ha közzéteszik az adatokat és eredményeket, amelyek már hetek óta olyannyira nyugtalanították az egész világot.

Ez volt az, amit a lapok nyilvánosságra hoztak, mihelyt a szakértő bizottság végigtanulmányozta a híres szakbúvár képleteit... Ezt közölte valamennyi újság, minden pártkülönbség nélkül.

Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy J. T. Maston munkájához semmiféle vita sem fért. Mondják, hogy a helyesen felállított probléma félig már megoldott problémának tekinthető. Nos, J. T. Maston a kérdést igazán kifogástalanul állította fel. De maguk a számítások is sokkal pontosabbak voltak, hogysem a szakértő bizottság helyes voltukat és eredményeiket kétségbe vonhatta volna. Ha a kísérletet végrehajtják, a Föld tengelye feltétlenül megváltozik, s az előre sejtett katasztrófák végzetesen bekövetkeznek.

A baltimore-i szakértő bizottság tájékoztató jelentése az Ó- és Újvilág
napilapjai, folyóiratai és képeslapjai részére

A North Polar Practical Associationnek abból a célból tervbe vett kísérlete, hogy a Földnek forgótengelye újjal helyettesíttessék, egy, a Föld valamely meghatározott pontján felállított szerkezet visszacsapódásának létrehozásából áll. Ha a szerkezet furata elválhatatlanul összefügg a talajjal, a lökés átterjed egész planétánk tömegére.

A szerkezet, melyet a társulat mérnökei jóváhagytak, nem más, mint egy hatalmas ágyú, melyet ha függőlegesen sütnének el, hatástalan lenne. A lehető legnagyobb hatást elérendő, az ágyút vízszintesen kell elhelyezni, csövével észak vagy dél felé, s a Barbicane és Társai cég az utóbbi eljárás mellett döntött. Ilyen körülmények közt a visszacsapódás északi irányú lökést ad a Földnek, mégpedig olyat, mely egy biliárdgolyónak finoman fogott dákóval való megpöccintéséhez hasonlítható. (Lám, az éles elméjű Alcide Pierdeux éppen ezt sejtette meg!)

Mihelyt az ágyút elsütik, a Föld középpontja helyet változtat a lökés irányával azonos irányban, ami által megváltozik a bolygópálya síkja, következőleg az év időtartama, de oly csekély mértékben, hogy az szinte figyelmen kívül hagyható. Ugyanakkor viszont a Föld forgó mozgásba kezd egy, az Egyenlítő síkjában elhelyezkedő tengely körül, s forgása ezen a tengelyen az idők végtelenségéig eltartana, ha a Föld nem forgott volna már a lökés előtt is.

De mivel ez a mozgás megvan, s a két sarkot összekötő vonal körül történik, a visszacsapódás révén előidézett járulékos forgással kombinálva szükségszerűen egy új tengely keletkezik, s ennek következtében a sarkok bizonyos mértékben eltávolodnak régi helyüktől. Mármost, ha a lökés abban a pillanatban következik be, mikor a tavaszpont - egyike az Egyenlítő és az ekliptika két metszőpontjának - a lövés helyének nadírján van,^[43] és ha a visszacsapódás elég erős ahhoz, hogy a sarkokat 23° 28'-cel elmozdítsa régi helyükről, a Föld új tengelye függőlegesen fog esni bolygópályájának síkjára - csaknem úgy, ahogyan a Jupiter csillagnál tapasztalható.

Azt már tudjuk, hogy mik lennének a következményei a függőleges tengelyállásnak - Barbicane elnök szükségesnek tartotta jelezni ezeket a december 22-i ülésen.

De adva lévén a Föld tömege és mozgása, vajon elgondolható-e egy olyan lőszerszám, amelynek visszacsapódása változást idézhet elő a sarkok jelenlegi fekvésében s hozzá még 23° 28'-nyit?

Igen, elgondolható, ha egy olyan ágyút vagy ágyúsort szerkesztenek, amelynek mérete a mechanikai törvényekhez igazodik, vagy ha ilyen méret híján a feltalálók akkora erejű robbanóanyaggal rendelkeznek, hogy a lövegnek az elmozdításához szükséges lökőerőt megadhassa.

Vegyük mintául a francia tengerészet 1875-ös tervezésű huszonhét centiméteres ágyúját, mely egy száznyolcvan kilogrammos lövedéket másodpercenként ötszáz méteres sebességgel lök ki; formáljuk ezt az ágyút százszorta nagyobb kaliberűre, vagyis milliószoros térfogatúra, ebben az esetben száznyolcvanezer tonna lövedéket lesz képes kiröpíteni. Ezenkívül, ha a lőpornak elég robbanóereje lenne, hogy a lövedéknek a fentinél több mint ötezer-hatszázszorosan nagyobb sebességet adjon, nyilvánvalóan megkapnók a kívánt eredményt. Másodpercenként kétezer-nyolcszáz kilométeres sebesség mellett valóban nem kell attól tartanunk, hogy a lövedék becsapódik, s ütése visszahelyezi a dolgokat korábbi állapotukba.

Nos hát, a földi közbiztonság szerencsétlenségére, bármilyen rendkívülinek tűnjék is ez, J. T. Mastonnak és kollégáinak rendelkezésükre áll ez a csaknem korlátlan erejű robbanóanyag, melynek feszítőerejéről, ha csupán a Columbiad lövedéknek a Holdba röpítéséhez felhasznált lőpor energiáját vesszük mértékül, halvány fogalmat sem alkothatnánk. Ez a Nicholl kapitány találmánya. Hogy miféle anyagokból áll ez a lőpor, arra nézve nem találni elég nyomot J. T. Maston füzetében, mert ő beéri annyival, hogy méli-mélinote-nak nevezze.

Mindössze annyit tudunk, hogy a méli-mélo nevű szerves anyagnak salétromsavval való elegyítésével állítják elő. Bizonyos számú egyatomos gyököt ugyanolyan számú hidrogénatom helyettesít, s ebből olyan port nyernek, mint a lőgyapot, gyújtó és gyúlékony alapelemeknek nem egyszerű elegye, hanem kombinálása.

Egyszóval, bármi legyen is ez a robbanószer, annak az erőnek, mely túlontúl elegendő, hogy egy száznyolcvanezer tonna súlyú lövedéket a Föld vonzáskörén túl kivessen, az ágyúra kifejtett lökő hatása nyilvánvalóan tengelymozgást eredményez, a sark 23° 28'-nyi elmozdulását. Az új tengely tehát függőleges lesz az ekliptika síkjára. Ebből származhatnak olyan katasztrófák, amilyenektől joggal reszketnek a Föld lakói.

Ám szerencsére, van rá eshetőség, hogy az emberiség megszabaduljon egy olyan kísérlet következményeitől, mely a földgömb földrajzi és éghajlati viszonyaiban annyi változást idézhet elő.

Mert hát lehetséges-e vajon olyan méretű ágyút önteni, hogy térfogatra milliószorosa legyen a huszonhét centiméteres ágyúnak? Bármennyire előrehaladott is a fémipar, vajon feltételezhető-e, hogy a mérnökök létre tudnak hozni egy ilyen óriási lőszerszámot, nem is szólva a száznyolcvanezer tonnás lövedékről, melyet a levegőbe akarnak röpíteni?

Jogunk van kételkedni benne. Ez egyike azoknak az okoknak, amelyeknél fogva a Barbicane és Társai cég egykönnyen kudarcot vallhat. De a kísérlet így is tág teret enged meg számos különösen nyugtalanító eshetőségnek, mivel, úgy látszik, az új társulat máris munkához látott.

Tudnivaló ugyanis, hogy az említett Barbicane és Nicholl kapitány elhagyták Baltimore-t és Amerikát. Már több mint két hónapja, hogy távoztak, vajon hová mehettek?... Minden bizonnyal a földgömbnek arra az ismeretlen helyére, ahol nyilván minden előkészület megtörtént már kísérletük végrehajtására.

De hol van az a hely? Nem tudni, s így lehetetlen üldözőbe venni a vakmerő gonosztevőket (sic),^[44] akik azzal az ürüggyel, hogy saját hasznukra feltárják az új kőszénlelőhelyeket, fel akarják forgatni a világot.

Kétségtelen, hogy J. T. Maston noteszének utolsó lapjára, melyen munkálatait sommázta, fel volt jegyezve ez a hely. Hanem a lap szétmorzsolódott Impey Barbicane cinkostársának fogai közt, s a jelenleg a baltimore-i börtönben fogva tartott cinkostárs sehogy sem akar vallani.

Íme, ez a helyzet. Ha Barbicane elnöknek sikerül megszerkesztenie az ő gigászi ágyúját és lövedékét, egyszóval, ha a fent említett körülmények közt végrehajtandó kísérlete sikerül, megváltozik a régi tengely, és nem telik hat hónapba, s a Föld ki van szolgáltatva e megbocsáthatatlan kísérlet (sic) következményeinek.

Csakugyan, már ki is jelölték azt az időpontot, mikor a lövés ereje a lehető legnagyobb hatást fejti ki, s a földi ellipszoidokra gyakorolt nyomása a leginkább érvényesül.

Ez pedig szeptember 22-e, tizenkét órával azután, hogy a Nap x hely délkörén áthalad.

Mármost, ismerve a körülményeket, 1. hogy a kísérletet egy, a huszonhét centiméteres ágyúnál egymilliószorta nagyobbal fogják végrehajtani, 2. hogy ezt az ágyút egy száznyolcvanezer tonnás lövedékkel töltik meg, 3. hogy ez a lövedék kétezernyolcszáz kilométeres másodpercenkénti kezdő sebességgel halad majd, 4. hogy az ágyút szeptember 22-én, tizenkét órával azután, hogy a Nap x hely délkörén áthalad - sütik el... vajon lehet-e mindebből arra következtetni, hogy hol van az a hely, ahol a kísérletet végrehajtják?

Nyilvánvalóan nem!... - válaszolták a megbízott szakértők.

Csakugyan, semmiféleképpen nem lehet kiagyalni, hol lehet az az x pont, mivel J. T. Maston dolgozatában egy árva szó sem esik arról, hogy a földgömbnek melyik részén halad át az új tengely, más szóval, hol helyezkednek el a Föld új sarkai. 23° 28'-nyire a régitől - ám legyen! De hogy melyik délkörön, azt teljességgel lehetetlen megállapítani.

Tehát lehetetlen megtudni, hogy a tengerek szintkülönbsége következtében mely területek válnak alacsonyabbá vagy magasabbá, mely szárazföldek válnak tengerekké s mely tengerek szárazföldekké.

Annyi bizonyos, hogy J. T. Maston számításai után ítélve a tengerek szintkülönbsége igen nagy lesz. A lövéssel járó rázkódás után a tenger felülete forgási ellipszoid formát ölt az új Északi-sark körül, és a víz szintje a földgömbnek csaknem valamennyi pontján megváltozik.

Valóban, a régi és az új tenger szintjének metszete - két egyforma forgási felület, melyeknek tengelyei találkoznak - két síkgörbéből tevődik össze, melyeknek két síkja függőlegesen halad át a két sarktengely síkján, illetőleg a két sarktengely két szögfelezőjén. (Szó szerinti idézet a matematikus jegyzetéből.)

Ebből az következik, hogy az új szint a régihez képest a legkedvezőtlenebb esetben 8415 méternyi emelkedést vagy esést jelenthet, s hogy a földgömb egyes részein ennyivel alacsonyabbak vagy magasabbak lesznek egyes területek.

Ez a mérték fokozatosan csökken majd a földgömböt négy szeletre osztó határvonalakig, ahol a szintkülönbség teljesen megszűnik.

Megjegyzendő, hogy maga a régi sark is el fog merülni, mégpedig több mint 3000 méter mélyre a víz alá, mivel a földgolyó lapultsága következtében a sark kisebb távolságra van a Föld középpontjától, mint a földgolyó bármilyen más pontja, így hát a North Polar Practical Association által megvásárolt terület is víz alá kerül, s így nem aknázható ki. De ezzel a lehetőséggel előre számolt a Barbicane és Társai cég. Viszont a legújabb felfedezések alapján arra lehet következtetni, hogy az Északi-sarkon fennsík terül el, melynek magassága meghaladja a 3000 métert.

A földgömbnek azokat a pontjait, ahol a szintkülönbség eléri a 8415 métert, s következőleg azokat a területeket, melyeket végzetes katasztrófák érnek, ne is próbálja meghatározni valaki. A legelmésebb matematikusoknak sem sikerülne az. Van ebben az egyenletben egy ismeretlen szám, melyet semmiféle képlet nem tud kifejezni. Ez pedig az x pont helye, ahol a lövés és a lökés bekövetkezik... Márpedig ez az x a sajnálatos kísérlet kezdeményezőinek titka.

Vagyis mindent összefoglalva, a Föld lakóinak, bármely szélességi fokon éljenek is, közvetlenül érdekük megismerni ezt a titkot, amely a Barbicane és Társai cég mesterkedései folytán saját személyükben veszélyezteti őket.

Értesítettük is Európa, Afrika, Ázsia, Ausztrália és Óceánia lakosait, kísérjenek figyelemmel országuk területén minden ballisztikai munkálatot, nevezetesen mindenfajta ágyúöntést, lőpor- és löveggyártást, ugyancsak tartsanak számon minden idegent, akinek érkezése gyanús lehet, s értesítsék erről azonnal a szakértő bizottságot, Baltimore, Maryland, USA.

Adja Isten, hogy értesítésük még folyó évi szeptember 22-e előtt eljusson hozzánk, amely nap a földi élet rendjének megbolygatásával fenyegeti a világot.

Szóval, ágyúból lövedéket bocsátani a Földről a Holdba! Ágyúval megváltoztatni a Föld tengelyét! Ágyúval, mindig csak ágyúval! Úgy látszik, a Gun Club tüzérei az ágyú valóságos megszállottjai! Tán bizony azon mesterkednek, hogy az ágyú legyen az ultima ratio^[45] ezen a világon? Hát ez a kegyetlen szerkezet volna a Mindenség ura?

Igen, meg kell vallanunk, ez a masinéria, ez az ágyú, valóban megszállotta Barbicane elnöknek és kollégáinak lelkét. Nem büntetlenül áldozták egész életüket a röppályatannak. A floridai Columbiad után az x-i ágyúmonstrumon a sor! Szinte hallani már, amint mennydörögve bömbölik világgá:

- Cél a Hold!... Első ágyú... tűz!

- Megváltoztatni a földtengelyt!... Második ágyú... tűz!

Közben mintha a Mindenségnek is kedve kerekedett volna ilyen parancsot szabni rájuk:

- Lipótmezőre!... Harmadik ágyú... tűz!

Valóban, kísérletük teljesen érthetővé teszi, hogy Világfelfordulás címet adtunk regényünknek. Nem megmondta már Alcide Pierdeux, hogy égszakadás-földindulás lesz belőle?!

Bármint volt is, a szakértő bizottság tájékoztatója elképzelhetetlen hatást váltott ki. Meg kell hagyni, egyáltalán nem olyan természetű volt, hogy megnyugtassa a lelkeket. J. T. Maston számításaiból világosan kitetszett, hogy a mechanikai feladatot annak rendje és módja szerint megoldották.

A Barbicane elnök és Nicholl kapitány által tervezett kísérlet kétségtelenül a lehető legsajnálatosabb változást fogja előidézni a Föld forgástengelyében. Új tengely kerül a régi helyébe... S köztudomású, hogy ez a változás miféle következményekkel járhat.

A Barbicane és Társai cég művét tehát végérvényesen elítélték, kárhoztatták s átadták a nagyközönség megvetésének. A North Polar Practical Association igazgatósági tagjainak mind az Ó-, mind az Újvilágon csak ellenfelei voltak immár. Ha az Egyesült Államokban a fantaszták közt akadt is néhány hívük, biz azok igen gyér számban voltak.

Nos, Barbicane elnök és Nicholl kapitány személyi biztonságuk szempontjából bölcsen cselekedtek, hogy elutaztak Baltimore-ból és Amerikából. Alapos a gyanú, hogy máskülönben pórul jártak volna. De hát büntetlenül nem is veszélyeztethet valaki ezernégyszázmillió földlakót, nem forgathatja fel napi életmódjukat azzal, hogy megváltoztatja a Föld lakhatóságának körülményeit, s nem cselekedheti meg, hogy az általános katasztrófa veszélyének előidézésével még a tulajdon mindennapi életüket is megzavarja.

De hát hogyan tűnhetett el a Gun Club két tagja ennyire nyomtalanul? Miként tudták magukkal vinni az ilyen vállalkozáshoz szükséges anyagi erőket és személyzetet, anélkül hogy valaki is észrevette volna? Ha vasúton utaztak, száz meg száz vagon, ha tengerre keltek, száz meg száz hajó sem lett volna elegendő az érc-, a szén- és a méli-mélonite szállítmányok továbbítására. Teljesen érthetetlen, hogyan sikerült rangrejtve elutazniuk. S lám, mégiscsak megtörtént. Egyébként a tüzetes vizsgálat már kiderítette, hogy az Ó- és Újvilág egyetlen fémfeldolgozó üzeme, egyetlen vegyészeti gyára sem kapott semmiféle megrendelést. Bizony, megfoghatatlannak tetszett ez. No, majd egy szép napon minden kiderül!

Mindazonáltal, ha a titokzatos módon kámforrá vált Barbicane elnököt és Nicholl kapitányt nem fenyegette is közvetlen veszély, társuk, az annak rendje és módja szerint lakat alá tett J. T. Maston annál inkább tarthatott nyilvános megtorlástól. De hát ő mit sem törődött ezzel. Bámulatos, milyen megátalkodott koponya volt ez a számbúvár! Vasból volt a feje, akárcsak a karja. Ez ugyan nem engedett a negyvennyolcból!

A baltimore-i börtön cellájában J. T. Maston, ha már nem követhette kollégáit, egyre inkább elmerült a rájuk való visszaemlékezésben. Elképzelte Barbicane elnököt és Nicholl kapitányt, amint éppen óriási kísérletüket készítik elő a Földnek azon az ismeretlen pontján, ahol senki sem zavarja őket. Látta, amint roppant lőszerszámukat fabrikálják, méli-mélonite-jüket kotyvasztják, s öntik azt a lövedéket, melyet a Nap nemsokára a mellékcsillagzatai közé fog számítani. Ez az új csillagzat a New Park gazdag tőkepénzes nője iránt tanúsított figyelem és elismerés jeléül a kedves Scorbetta nevet viseli majd. J. T. Maston izgatottan számolta a napokat - nagy örömére kevés volt már hátra -, melyek egyre közelebb juttatták a gigászi ágyúgolyó kilövésére megállapított időponthoz.

Április eleje volt már. Két és fél hónap múlva a sugárzó Nap, miután megállapodott a Ráktérítőnél, hátrálni fog a Baktérítő felé. Három hónappal később áthalad az Egyenlítő vonalán (őszi napéjegyen). Akkor aztán nem lesznek többé évszakok, melyek századok milliói óta olyan szabályosan és oly ostobán váltakoztak minden földi esztendőben. A földkerekség 189...-ben lesz utolsó ízben alávetve a nappalok és éjszakák egyenlőtlenségének. Ezentúl már csak egyugyanannyi óra lesz a napkelte és napnyugta között, mégpedig a földgömb valamennyi pontján.

Valóban, nagyszerű, emberfeletti, isteni munka volt ez!

J. T. Maston már el is felejtkezett a sarki birtokról s az egykori Északi-sark kőszéntelepeinek kiaknázásáról, és csak a kísérlet kozmológiai eredményei lebegtek szeme előtt. Az új társulat fő célja elmosódott a nagy átalakulások hátterében, melyek meg fogják változtatni a világ arculatát.

De lám, a világ nem akart képet változtatni. Nem volt-e még mindig olyan fiatal, amilyennek Isten a teremtés első óráiban formálta? - gondolták az emberek.

Ami J. T. Mastont illeti, egyedül, védtelenül a cellácskájában, állhatatosan dacolt minden nyomással, amit vele szemben megkíséreltek. A szakértő bizottság tagjai naponta meglátogatták; persze nem tudtak belőle kivenni semmit. John Pretice-nek ekkor mentő ötlete támadt; forduljanak valaki olyanhoz, aki jobban tudna rá hatni, mint ők. Ez a valaki pedig Evangelina Scorbitt asszony volt. Senki előtt nem volt titok, milyen önfeláldozásra képes ez az érdemes özvegy, ha J. T. Maston felelősségéről van szó, s milyen határtalan rokonszenv fűzi a híres matematikushoz.

A megbízottak előzetes tanácskozása után tehát Evangelina Scorbitt asszony felhatalmazást kapott rá, hogy bármikor meglátogassa a foglyot. Hiszen őt magát is éppúgy veszélyeztette annak az ágyúszörnyetegnek visszacsapódása, mint a földkerekség többi lakóját! Vagy tán az ő New Park-i palotája jobban meg volna kímélve a végzetes katasztrófától, mint a legutolsó erdei favágó vityillója vagy a prérik indiánjának vigvamja?^[46] S vajon az élete nem éppen úgy kockán forog-e, mint a legnyomorultabb szamojédé vagy a Csendes-tenger legismeretlenebb szigetlakójáé? A bizottság elnöke ezt magyarázta neki váltig, s ezért szólították fel, hogy beszéljen J. T. Maston lelkére.

Ha ez aztán rászánná magát s hajlandó lenne végre elárulni, hogy Barbicane elnök és Nicholl kapitány - no meg minden bizonnyal a nagyszámú személyzet, melyet magukkal vihettek - hol készítik elő kísérletüket, még lenne rá idejük, hogy tudakozódjanak utánuk, kinyomozzák őket, s véget vessenek a rémült emberiség halálfélelmének és borzadályának.

Evangelina Scorbitt asszony tehát bejárhatott a börtönbe. Legfőbb vágya volt, hogy viszontlássa J. T. Mastont, akit rendőrkezek ragadtak ki békés otthonából.

Hanem rosszul ismerték az erélyes Evangelinát azok, akik feltételeznék róla, hogy emberi gyengeség rabja tudna lenni! S valóban, ha április 9-én, amikor Scorbitt asszony először kereste fel J. T. Mastont, holmi tapintatlan fül a cella ajtajához tapad, bizony ilyesmit hall, nem csekély meglepetésére:

- Végre megint láthatom, kedves Maston!

- Ön az, Scorbittné asszony?

- Én vagyok, barátom, keserves négy hét után, amióta önt nélkülözöm...

- Pontosan szólva huszonnyolc nap, öt óra és negyvenöt perc után - válaszolt J. T. Maston, az óráját nézve.

- Végre hát megint együtt!...

- De hát hogy engedték be hozzám, kedves Scorbittné asszony?

- Azzal a feltétellel, hogy éljek az alkalommal, s hassak arra a férfiúra, akihez olyan határtalanul vonzódom!

- Hogyan?... Evangelina! - kiáltott fel J. T. Maston. - Hogy ön képes lenne nekem efféle tanácsokat adni?... Azt hitte ön, hogy el tudnám árulni a kollégáimat?

- Én, kedves Maston!?... Hát olyan rosszul ismer ön engem?... Engem?... Önt arra kérni, hogy áldozza fel a becsületét a személyi biztonságáért? Én?... Önt olyan cselekedetre bírni rá, ami szégyenére válna egy teljesen a transzcendentális mechanika legfelsőbb vizsgálódásaira felesküdt életnek!

- Ezt már szeretem, Scorbittné asszony! Így már ismét társulatunk nagylelkű részvényese ön! Nem!... Én sohasem kételkedtem az ön nagylelkűségében!

- Köszönöm, kedves Maston!

- Még hogy én kürtöljem világgá a mi munkánkat! S felfedjem, hogy a Föld melyik sarkán durran el a mi csodálatos lövésünk! Hogy úgy mondjam, eladjam azt a titkot, amelyet szerencsére sikerült entestem legmélyére rejtenem. Hogy alkalmat adjak ezeknek a barbároknak, hogy barátaim után vessék magukat! Hogy félbeszakítsam a munkálataikat, melyek hasznukra és dicsőségükre fognak válni!... Nem, akkor inkább meghalok!...

Valóban, ez a két teremtés, akiket közös rajongás fűzött egymáshoz - mellesleg szólva, egyik éppolyan bolond volt, mint a másik -, ez a két teremtés azért jött a világra, hogy kölcsönösen megértsék egymást.

- Nem! Sohasem fogják megtudni annak az országnak nevét, melyet számításaimban kijelöltem, s mely örökre híres-nevezetes lesz!... - tette hozzá még J. T. Maston. - Ám öljenek meg, ha akarják, de belőlem ugyan ki nem szedik a titkom!

- S öljenek meg engem is önnel! - kiáltotta Evangelina Scorbitt asszony. - Magam is néma leszek, néma...

- Szerencsére, nem tudják, kedves Evangelina, hogy ön is be van avatva a titokba.

- Elhinné-e ön, hogy képes lennék elárulni azért, mert csak nő vagyok?! Elárulni kollégáinkat és önt?... Nem, barátom, nem! Lázítsák bár ezek a nyárspolgárok városok, falvak lakosait ön ellen, hatoljon be az ön cellája ajtaján az egész világ, hogy önt elhurcolja innét, nos, hát én is itt leszek, s legalább meglesz az a vigaszom, hogy együtt halunk meg!...

Ha volt valaha vigasz, vajon álmodhatott-e J. T. Maston édesebbről, mint hogy Evangelina Scorbitt asszony karja közt haljon meg?

Ilyenformán végződött minden beszélgetésük, valahányszor a kitűnő úrnő meglátogatta a foglyot.

S mikor a megbízott szakértők megkérdezték, milyen eredménnyel járt a találkozás, így válaszolt:

- Még semmit sem közölt. Talán idővel sikerül kivennem belőle...

Ó, asszonyi furfang!

- Talán idővel - mondotta Scorbittné asszony. Csakhogy ez az idő gyors léptekkel haladt. A hetek úgy teltek, mintha napok lettek volna, a napok óráknak, az órák perceknek tűntek.

Hamarosan megjött a május. Evangelina Scorbitt asszony mit sem tudott meg J. T. Mastontól, és ahol ez az annyira befolyásos asszony kudarcot vall, ott bizony senki sem kecsegtetheti magát a siker reményével. Hát kénytelen-kelletlen be kell várni a rettenetes csapást anélkül, hogy alkalom kínálkoznék a megakadályozására?

Hát csak azért se! Ilyen körülmények között a lemondás megbocsáthatatlan. Az európai nagyhatalmak kiküldöttjei többet kellemetlenkedtek, mint valaha. Állandóan kemény küzdelem folyt köztük és a szakértő bizottság tagjai között, s egyenesen ezeket okolták a történtekért. Még az egykedvű Jacques Janson is, holland szelídsége ellenére, naponként elhalmozta a bizottsági tagokat szemrehányásaival. Borisz Karkov ezredesnek még párbaja is volt az említett bizottság titkárával; igaz, csak könnyű sebet ejtett ellenfelén. Donellan őrnagy sem pisztollyal, sem karddal nem verekedett - ez ellenkezett volna az angol szokásokkal -, de legalább titkára, Dean Toodrink jelenlétében, szabályos ökölharcban néhány tucat ökölcsapást váltott William S. Forsterrel, a közömbös tőkehalközvetítővel, a North Polar Practical Association alrészvényesével, aki egyébként mit sem tudott az egész ügyről.

Valóban, az egész világ összeesküdött, hogy az Egyesült Államok lakosságát egyik legdicsőbb fiának, Impey Barbicane-nek viselt dolgaiért felelőssé tegye. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy hívják vissza az oktalan washingtoni kormánynál akkreditált teljhatalmú nagyköveteket és minisztereket, és üzenjék meg neki a háborút.

Szegény Egyesült Államok! De hiszen ők maguk szerették volna legjobban kézre keríteni Barbicane-t és társait! Hasztalan válaszolta az USA, hogy szabad kezet enged az európai nagyhatalmaknak meg Ázsiának, Afrikának, Óceániának, hogy csípjék el, ahol találják őket - rá se hederítettek. Nélkülük pedig lehetetlen rájönni, hogy az elnök és kollégái hol készülnek fel fertelmes kísérletükre.

Erre az idegen hatalmak így válaszoltak:

- Ott van J. T. Maston, a cinkostársuk! J. T. Maston nagyon is jól tudja, hányadán van a dolog ezzel a Barbicane-nal! Vallassák ki hát J. T. Mastont!

Kivallatni J. T. Mastont! Ez annyi lett volna, mint szót csikarni ki Harpokratésznak, a hallgatás istenének vagy a New York-i süketnémák intézete legsüketebb és legnémább lakójának szájából.

S ekkor, ahogy a kétségbeesés az általános nyugtalansággal együtt nőttön-nőtt, egyes gyakorlati gondolkozású emberek emlegetni kezdték, milyen könnyű dolga volt a középkori inkvizíciónak. Jó segítségül szolgáltak a felesküdt hóhér-atyamester spanyol csizmái, a mellbimbó csipkedése izzó vasfogóval, az olvasztott ólom, ez a hatékony eszköz, amely a legmakacsabb bűnösnek is megoldotta a nyelvét; a forró olaj, a kínpad, a vízzel való vallatás, a csigára húzás stb. Miért is ne használhatnának effajta eszközöket, mikor a hajdani igazságszolgáltatás habozás nélkül élt velük hasonlíthatatlanul ártatlanabb esetekben s olyan magánügyekben, melyek legfeljebb közvetve érdekelték a nagy tömegeket?

De hát be kell látni, hogy ezeket az eszközöket, melyeket az egykori erkölcsök helyesnek találtak, már nem lehet alkalmazni a szelídség, a türelem századának végén, a XIX. század humanizmustól áthatott világában, melyre olyan találmányok jellemzők, mint például az ismétlő fegyver, a hét milliméteres golyóbisok, a hihetetlen hosszúságú röppályák - olyan században, mely nemzetközileg megengedi a melanitos, roburitos, bellitos, panclastitos, meganitos és egyéb itos bomba használatát, melyek természetesen szóba se jöhetnek a méli-mélonite mellett.

J. T. Mastonnak tehát nem nagyon kellett attól tartania, hogy rendes vagy rendkívüli faggatásnak vetik alá. Annyit mindenesetre remélhetett a világ, hogy J. T. Maston, belátva, hogy milyen felelősség terheli, végre talán rászánja magát és beszélni fog; vagy ha ezt megtagadná, majd beszél helyette a véletlen.

Közben haladt az idő, s bizonyára azok a munkálatok is előrehaladhattak, miket Barbicane elnök és Nicholl kapitány oly meglepő körülmények közt végeztek, nem tudni, hol.

De hát hogyan eshetett az, hogy egy ilyen kísérlet, melyhez hatalmas gyártelepek szükségesek, roppant kemencéket kell építeni, a huszonhetes tengerészeti ágyúnál egymilliószorta nagyobb lőalkalmatosságot meg egy száznyolcvanezer tonnás lövedéket kell előállítani - ez meg azzal jár, hogy sok ezer munkást kell szegődtetni, szállítani, ellátni -, igen, hogyan eshetett meg, hogy egy ilyen kísérlet elkerülhette az érdekeltek figyelmét? S az Ó- és Újvilágnak vajon melyik részén telepedett meg a Barbicane és Társai cég olyan titokban, hogy a szomszédos népek ne tudjanak róla? Talán bizony a Csendes-óceán vagy az Indiai-óceán egyik elhagyatott szigetén van ez a hely? De hát manapság nincsenek már elhagyatott szigetek, az angolok mindenüvé betették a lábukat. Hacsak az új társulat nem fedezett fel egyet hirtelenében, csak azért is! Viszont arra gondolni, hogy az Északi- vagy a Déli-sark valamelyik pontján állították volna fel a gyártelepeiket - no nem, ez már igazán dőreség lenne. Hát nem éppen azért akarta a North Polar Practical Association máshová helyezni ezeket a magas szélességi fokon levő területeket, mert eddig nem lehetett odajutni?

Az meg, hogy Barbicane elnököt és Nicholl kapitányt ezeken a szárazföldeken vagy szigeteken, hacsak viszonylag megközelíthető pontjaikon is kutassák, kész időpocsékolás lenne. Különben is, nem megemlítette-e a Gun Club titkárától elkobzott notesz, hogy a lövésre az Egyenlítő vidékén fog sor kerülni? Nos, ott lakható vidékek vannak, ha ugyan nem civilizált emberek laknak arrafelé. Ha tehát a kísérletezők a napéjegyenlőség vonalának táján telepedtek volna meg, sem Amerikában, sem Peru és Brazília egész területén, sem Szunda, Szumátra, Borneó szigetein, sem a Celebesz-tenger szigetein, sem Új-Guineában nem foghattak volna efféle műveletbe anélkül, hogy a lakosság erről ne szerzett volna tudomást. Az is igen valószínű, hogy nem tarthatták volna titokban Afrika középső részén, az Egyenlítőtől átszelt nagy tavak birodalmában sem. Igaz, számba jöhettek még az Indiai-tengerben a Malevidák, a Csendes-óceánban az Admirális-, a Gilbert-, a Christmas-, a Galápagos-szigetek, az Atlanti-óceánban a San Pedro-szigetek. Azonban az ezekről a helyekről érkező jelentések nem tartalmaznak semmi érdemlegest. Meg kellett hát elégedni puszta feltevésekkel, ami egyáltalán nem szüntette meg az általános rémületet.

S vajon mit gondolt minderről Alcide Pierdeux? Még lobbanékonyabb lévén, mint valaha, nem győzött eleget töprengeni e probléma következményein. Hogy Nicholl kapitány olyan erős robbanószert talált volna fel - azt a bizonyos méli-mélonite-ot -, melynek három- vagy négyezerszeresen nagyobb a robbanóereje, mint a leghathatósabb háborús robbanószereké, és ötezer-hatszázszorta erősebb őseink jó öreg lőporánál - mindez igen elképesztő, sőt "fülrepesztő" lehet, de végre is nem lehetetlen. Mit tudhatja az ember, hogy ilyen rohamos fejlődés közepette mi mindent rejt még magában a jövő, amikor majd egész ármádiákat meg lehet semmisíteni bármilyen távolságból? Mindenesetre a földtengelynek egy lőszerszám révén történő kiigazítása egyáltalán nem lepte meg a francia mérnököt. In petto^[47] a vállalkozás kezdeményezőjéhez fordulva meg is jegyezte:

- Nyilvánvaló, Barbicane úr, hogy a Föld folyamatosan felfogja a rajta végbemenő lökések visszahatásait. Az is bizonyos, hogy amikor százezrek kedvteléssel küldözgetnek egymásnak több kilogrammnyi lövedékeket vagy milliószámra néhány grammnyi golyócskákat, egyszerűen szólva, amikor megyek, vagy amikor ugrom, vagy amikor kinyújtom a karomat, vagy amikor egy vérsejt kószálni kezd az ereimben, ez kihatással van a Föld tömegére. A te gépezeted tehát olyan természetű, hogy előidézheti a szándékolt rázkódást. De azt az integrálját! Vajon elegendő lesz-e ez a lökés arra, hogy meghimbáltassa a Földet? Mert el kell ismerni, hogy ennek az oktondi J. T. Mastonnak egyenletei döntő módon ezt "demonstrálják".

Valóban, Alcide Pierdeux csak csudálhatta a Gun Club titkárának elmés számításait, melyeket a szakértő bizottság mindazokkal a tudósokkal közölt, akik értenek ehhez a kérdéshez. S Alcide Pierdeux, aki úgy olvasta az algebrát, mint más az újságot, valami kimondhatatlanul vonzót talált ebben az olvasmányban.

De ha a felfordulás csakugyan bekövetkezik, micsoda katasztrófák zúdulnak földkerekségünkre! Minő látvány! Valóságos vízözönök, összeomlott városok, megrendült hegyek, megsemmisült lakosok milliói, medrükből kicsapott víztömegek, irtóztató szerencsétlenségek!

Olyan lenne ez, mint valamilyen minden képzeletet felülmúló földrengés.

"Aztán - dörmögte magában Alcide Pierdeux -, aztán, ha Nicholl kapitány átkozott lőpora nem lenne elég erős, azt lehetne remélni, hogy a lövedék, miután körüljárja a glóbust, újból megrázkódtatná a Földet, már akár a kilövőhely előtt, akár mögötte. S ekkor, aránylag rövid idővel a kilövés után, minden újra visszakerülhetne korábbi helyére, persze újabb katasztrófákat okozva. No de hátrább az agarakkal! Az ő méli-mélonite-jük következtében az a golyóbis egy hiperbola fél szárát fogja leírni, s nem fog már bocsánatot kérni a Földtől a neki okozott megrázkódtatásért, visszazökkentve őt eredeti helyére!"

Míg Alcide Pierdeux mindezt elgondolta, úgy hadonászott közben, mint valami jeltávíró-készülék, s attól lehetett tartani, hogy kétméteres körzetben mindent szétzúz.

Aztán meg ezt hajtogatta magában:

"Ha legalább a lövés helyét tudnók, mert akkor tüstént megállapítanám, hogy a szintkülönbség a Földnek mely nagy körein szűnne meg, s mely pontokon tetőződnék. Így előre figyelmeztetni lehetne az embereket, hogy idejében hurcolkodjanak el, mielőtt házaik vagy városaik a kobakjukra omlanának. De hát honnét tudni ezt?"

Ezek után a koponyáján még megmaradt gyér szálakat bodorozva hozzáfűzte:

"Aztán meg úgy vélem, hogy a rázkódás következményei bonyolultabbak lehetnek, mintsem gondolná valaki. Miért ne élnének a vulkánok az alkalommal, hogy féktelen kitöréseknek adják át magukat, s mint valami tengeri betegségbe esett utas, kiokádják a gyomrukban megbolygatott anyagokat? A magasabbra került óceánoknak egy része miért ne zuhanna be a kráterükbe? Az ördög vigyen el engem! Hiszen megeshetik, hogy levegőbe repül ez az egész földi masina! Ó, hogy az az átkozott Maston milyen megátalkodottan hallgat! Lám, lám, hogyan bűvészkedik a földgolyónkkal, s dákójával miféle fals lökéseket csinál a Mindenség biliárdasztalán!"

Így okoskodott Alcide Pierdeux. S ezeket a rettenetes feltevéseket újra meg újra megvitatták az Ó- és Újvilág napilapjai. Vajon ahhoz a nagy felforduláshoz képest, melyet a Barbicane és Társai cég készül okozni, számba jöhetnek-e azok a felhőszakadások, szökőárak, árvizek, melyek hébe-korba a Föld egy kis részén itt-ott pusztítanak? Ilyen katasztrófák csak helyenként fordulnak elő. Eltűnik néhány ezer földlakó, s a többi rengeteg ember, aki túlélte a csapást, alig érzi, hogy zavarták volna nyugodt életmódjában. Így hát, ahogy a végzetes időpont egyre jobban közeledett, a rémület a legbátrabbakat is mindinkább hatalmába kerítette. A prédikátorok bízvást jövendölgethették a világ végét. Szinte az 1000-ik esztendő borzasztó korszakában érezhette magát az ember, mikor az élők azt képzelték, hogy egyszerre csak a holtak birodalmába zuhintják őket.

Gondoljunk csak arra, mi történt ebben a korban! Az Apokalipszis^[48] egyik fejezete szerint a népek akkoriban szentül meg voltak győződve, hogy közeledik a végítélet napja. Várták a harag napját, a harag csodás jeleit, melyeket a Szentírás megjövendölt. Meg fog jelenni a kárhozat fia, az Antikrisztus.

A X. század utolsó esztendejében - ahogy H. Martin meséli - minden félbemaradt, szórakozások, üzletek, érdekkapcsolatok, minden, de minden, szinte a mezei munkálatok is. Miért is gondolni olyan jövőre, mely nem fog beköszönteni - mondogatták az emberek. Gondoljunk az örök életre, mely holnap kezdődik! Megelégedtek azzal, hogy csak a legszükségesebbek után nézzenek. Földjeiket, kastélyaikat monostorokra hagyták, hogy pártfogókat szerezzenek abban a mennybéli királyságban, ahová belépendők lesznek. Sok, az egyháznak szóló adománylevél kezdődik ezekkel a szavakkal: "A világ vége közeledvén s romlása elkerülhetetlen lévén..." Mikor a végzetes határnap elérkezett, a népek összeverődtek bazilikákban, kápolnákban, istennek szentelt épületekben, s halálos félelem közt várták, hogy a végítélet hét angyalának hét trombitája megcsendüljön a magasságos égből.

Tudnivaló, hogy az 1000-ik esztendő első napja anélkül áldozott le, hogy a természet törvényeit bármi is megzavarta volna. De mostan nem egy homályos bibliai idézeteken alapuló világfelfordulásról volt szó. Most a Föld egyensúlyi helyzetének megbolygatásáról volt szó, egy olyan beavatkozásról, mely vitathatatlan számításokon alapul, s olyan kísérletről, melyet a nagyot fejlődött ballisztikai és mechanikai tudományok teljesen megvalósíthatóvá tesznek. Ezúttal a tenger nem halottakat dob ki magából; most élőket fog elnyelni, milliószámra, új mélységeiben.

Ebből az következett, hogy a modern eszmék hatása folytán a lelkekben végbement változások ellenére a rémület olyan mérveket öltött, hogy az 1000-ik esztendő számos vallási szertartása ismétlődött meg hasonló fejvesztettséggel. Még sohasem készülődtek olyan lázasan egy jobb világba való utazásra! Gyóntatószékekben még soha nem morzsoltak annyi bűnbánó litániát! Soha még ennyi feloldozásban nem részesültek halandók, akik a végletekig megbánták bűneiket! Sőt az is szóba került, hogy folyamodjanak általános bűnbocsánatért, melyet egy pápai bréve^[49] adna meg minden jóakaratú embernek a földön, meg szép és üdvös félelmet is hozzá.

Ilyen körülmények közt J. T. Maston helyzete napról napra válságosabbá vált. Evangelina Scorbitt asszony attól reszketett, hogy népítéletnek esik áldozatul. Talán még az is megvillant a fejében, hogy rábeszélje, mondaná ki azt a szót, melyet olyan példátlan makacssággal hallgatott el eddig. De nem merte megtenni, s helyesen cselekedett. Csak határozott visszautasításnak tette volna ki magát.

Gondolhatja az olvasó, hogy az általános pánik áldozatául esett Baltimore-ban is bajosan lehetett féken tartani a lakosságot, annyira felizgatták az államszövetség újságjai, a sok sürgöny "a világ négy sarkából" - hogy azt az apokaliptikus nyelvet használjuk, melyen Szent János beszélt Domitianus idejében.^[50] Annyi bizonyos, hogy ha J. T. Maston ennek a vad üldözésnek uralkodása alatt él, hamarosan végeztek volna vele. Egyszerűen odadobták volna a fenevadaknak.

Bármint állt is a dolog, J. T. Maston rendületlenül vonakodott elárulni, hol van az a bizonyos x hely, mert nagyon jól tudta, hogy ha leleplezné, Barbicane elnök és Nicholl kapitány képtelenek lennének folytatni munkálatukat.

Meg kell hagyni, szép volt ez a küzdelem, egyetlen ember küzdelme az egész világgal, ami még nagyobbá tette őt Evangelina Scorbitt asszony szemében és klubbeli kollégái előtt. Ezek a derék és - meg kell mondani - megátalkodott emberek, mint afféle nyugalmazott tüzérek, tűzön-vízen át kitartottak a Barbicane és Társai cég terve mellett. A Gun Club titkára annyira híressé vált, hogy sokan levéllel keresték fel, mint hírhedt bűnösöket szokás, csak hogy néhány kézvonást kapjanak attól, aki fel akarja forgatni a világot.

De ha szép volt is ez, egyre veszélyesebb lett számára. A nép éjjel-nappal a baltimore-i börtön körül ődöngött. Zajos kiáltások hangzottak, s nagy volt a tolongás. Az eszeveszett nép hic et nunc[51] meg akarta lincselni J. T. Mastont. A rendőrség úgy látta, hogy már nem sokáig tudja megvédeni a népharag ellen.

Elégtételt adandó mind az amerikai, mind a külföldi tömegeknek, a washingtoni kormány végre elhatározta, hogy vád alá helyezi J. T. Mastont, és átadja az esküdtszéknek. Ezek a rémülettől máris félőrült esküdtek aztán "egykettőre elintézik", ahogy Alcide Pierdeux megjegyezte, aki egyébként a maga részéről némi rokonszenvet érzett e konok természetű matematikus iránt.

Az lett a vége, hogy a szakértő bizottság elnöke szeptember 5-én személyesen jelent meg a fogoly cellájában.

Evangelina Scorbitt asszonynak ismételt kérésére megengedték, hogy vele menjen. Még egy utolsó kísérlet, s talán a szeretetre méltó asszony hatni tudna rá... Nem szabad elmulasztani egyetlen alkalmat sem. Minden eszköz jó, csak kipattantsa a titkot. Ha meg nem sikerülne, lesz, ami lesz...

- Lesz, ami lesz! - hajtogatták az éleslátású elmék. - Szép kilátás! Akkor kötik majd fel J. T. Mastont, ha már a katasztrófa minden borzalmával együtt beteljesedett!

J. T. Maston tehát tizenegy óra tájban szemtől szemben állt Evangelina Scorbitt asszonnyal és John Prestice-szel, a szakértő bizottság elnökével. A tárgyalás a lehető legegyszerűbben indult. Ebben a párbeszédben a következő kérdések és feleletek hangzottak el, egyik részről igen kimérten, másik részről nagyon higgadtan. (Ugyan ki gondolta volna, hogy olyan körülmények is adódhatnak, amikor J. T. Maston a higgadt fél?)

- Még egyszer kérdem, akar-e válaszolni - szólt az elnök.

- Mire? - jegyezte meg gúnyosan a Gun Club titkára.

- Arra, hogy hova ment az ön kollégája, Barbicane.

- Már százszor megmondtam önnek.

- Ismételje százegyedszer.

- Oda ment, ahol a lövés el fog dördülni.

- S hol fog eldördülni a lövés?

- Ahol Barbicane kollégám van.

- Vigyázzon, J. T. Maston!

- Mire?

- Annak a következményeire, hogy nem válaszol a feltett kérdésekre! Az lesz a vége...

- Hogy ön nem fogja megtudni, amit nem kell tudnia...

- Amit jogunk van tudni!

- Én más nézeten vagyok!

- Esküdtbíróság elé állítják önt!

- Állítsanak!

- Az esküdtek el fogják önt ítélni!

- Ez az ő dolguk.

- S mihelyt meghozzák az ítéletet, nyomban végre is hajtják!

- Ám legyen!

- Kedves Maston! - bátorkodott megszólalni Evangelina Scorbitt asszony, akinek szíve elszorult erre a fenyegetésre.

- Ó... asszonyom! - szólt J. T. Maston.

Scorbitt asszony lehajtotta fejét, s elhallgatott.

- S akarja tudni, miféle ítélet lesz ez? - folytatta Prestice elnök.

- Ha ön megmondaná - válaszolt J. T. Maston.

- Az, hogy önt halálra ítélik... ahogy megérdemli!

- Csakugyan?

- S hogy önt felakasztják, s ez olyan biztos, mint az, hogy kettő meg kettő, az négy!

- Akkor hát, uraim, még van valami reménységem - válaszolt egykedvűen J. T. Maston. - Ha ön konyítana valamit a matematikához, nem mondaná: "Olyan biztos, mint az, hogy kettő meg kettő az négy." Ugyan ki bizonyítaná be, hogy valamennyi matematikus nem volt-e bolond mindmáig, azt állítván, hogy két szám összege egyenlő a részeik összegével, vagyis, hogy kettő meg kettő, az pontosan négy?

- Uram! - kiáltott az elnök teljesen megzavarodva.

- Ám ön azt mondaná - folytatta J. T. Maston - : "Olyan biztos, mint az, hogy egy meg egy az kettő" - egye a fene, az még hagyján! Merthogy ez nem puszta dogma, hanem ez már definíció!

Ez után a számtani lecke után a bizottság elnöke visszavonult. Evangelina Scorbitt asszony pillantásában nem volt elég láng, hogy méltón csodálja álmainak páratlan számbúvárát.

J. T. Maston nagy szerencséjére a szövetséges kormány az itt közölt táviratot kapta az akkor Zanzibárban székelő amerikai konzultól:

John S. Wright államminiszternek,
Washington, USA

Zanzibár, szeptember 13
helyi idő szerint
reggel 5 óra

Wamasaiban, a Kilimandzsáró hegylánc déli részén hatalmas műveletek folynak. Barbicane elnök és Nicholl kapitány nagyszámú fekete személyzettel nyolc hónapja itt telepedett le Bali-Bali szultán védelme alatt. Ezt tisztelettel a kormány tudomására hozza

Richard W. Thrust, konzul.

Így pattant ki J. T. Maston titka. Ezért nem akasztották fel a Gun Club titkárát, noha lakat alatt tartották.

De ki tudja, nem mardossa-e majd késő bánat, hogy nem halt meg dicsősége teljében?

Most hát tudta már a washingtoni kormány, hogy a Barbicane és Társai cég kísérletére hol kerül sor. A sürgöny valódiságában nem kételkedhettek. A zanzibári konzul nagyon megbízható hivatalnok volt, s így tudósítását minden fenntartás nélkül el kellett fogadni. Amellett később más, hasonló tartalmú sürgönyök is megerősítették a hírt. A North Polar Practical Association mérnökei valóban a Kilimandzsáró vidékének szívében, az afrikai Wamasaiban, valami száz mérföldre a nyugati partvidéktől, kissé az egyenlítői vonal alatt készültek éppen befejezni gigászi munkájukat.

Hogyan rendezkedhettek be titokban ezen az elhagyott vidéken, a híres hegység lábánál, melyet 1849-ben Rebviani és Krapf doktorok fedeztek fel, majd Otto Ehlers és Abbot nevű utazók másztak meg? Hogyan tudták itt felállítani műhelyeiket, felépíteni vasöntödéjüket, összeszedni a szükséges személyzetet? Mi módon sikerült kapcsolatot teremteniük a tartomány veszedelmes néptörzseivel, csalárd és kegyetlen uralkodóival? Nem tudni. S talán nem is fogja megtudni senki, mivel már csak néhány nap volt hátra a szeptember 22-i határidőig.

Mikor J. T. Maston megtudta Evangelina Scorbitt asszonytól, hogy a kilimandzsárói rejtélyt az imént leplezte le egy Zanzibárban feladott sürgöny, vashorgával csudálatosan zegzugos vonalat rajzolva a levegőbe, megjegyezte:

- Lárifári!... Egyelőre még nem lehet utazni sem telegráfon, sem telefonon, márpedig hat nap múlva... ratatatapatatabummbumm!... s a madárka benn lesz a kalitkában!

S ha valaki véletlenül meghallotta volna a Gun Club titkárának e robajos, hangutánzó szavát, mely úgy mennydörgött, mint valami Columbiad-lövés, valóban elcsudálkozott volna, hogy néha mennyi életerő marad ezekben az öreg tüzérekben.

J. T. Mastonnak mindenképpen igaza volt. Már nem volt elegendő idő, hogy rendőrségi embereket menesszenek Wamasaiba, letartóztatni Barbicane elnököt. Feltéve, hogy ezek az Algériából vagy Egyiptomból, sőt Adenből, Massuahból, Madagaszkárból vagy Zanzibárból útra kelő rendőrök gyorsan partra is szállhattak volna, számolniuk kellett a sajátos helyi nehézségekkel, a hegymászással járó késedelemmel s talán valamely teljhatalmú s hozzá még szerecsen szultán érdekéből támogatott személyzet ellenállásával.

Le kellett hát mondani arról az ábrándról, hogy a kísérletező letartóztatásával meg tudnák akadályozni a kísérletet.

De ha lehetetlen volt is ez, most már mi sem volt könnyebb, mint számba venni a szörnyű következményeket, mivel, íme, kiderült, hogy pontosan hol hajtják végre a kísérletet. Egyszerű számításon fordult meg az egész, igaz, elég bonyolult számításon, mely azonban nem haladta meg a pusztán algebristák s a tágabb értelemben vett matematikusok képességeit.

Mivel a zanzibári konzul sürgönye közvetlenül a washingtoni államminiszter címére érkezett, a szövetségi kormány eleinte titokban tartotta. Ugyanis azt akarta, hogy annak közlésével egyidejűleg már felvilágosítással is szolgáljon: miféle következményekkel járhat a tengely elmozdítása a tengerek szintjének egyenetlensége következtében. A földlakók ugyanakkor megtudják, minő sors vár rájuk, aszerint hogy a földkerekségnek ezen vagy azon a részén élnek.

Képzelhetni, mily türelmetlenül várták az emberek azt a pillanatot, mikor megtudhatják, mihez kell tartani magukat ebben az eshetőségben.

Szeptember 14-én megküldték a sürgönyt a washingtoni Matematikai és Csillagászati Társaság irodájának azzal a meghagyással, hogy hajítástani és földrajzi szempontból vonják le belőle végleg a következtetéseket. Harmadnapra rá már világos volt a helyzet. Erről az eredményről aztán tenger alatti kábeleken azonnal értesítették az Ó- és Újvilág nagyhatalmait. Ezer meg ezer napilapban megjelenve, a nagyvárosokban a legszenzációsabb címek alatt üvöltözték a két világrész rikkancsai.

"Mi fog történni?"

Ez a kérdés vetődött fel mindenféle nyelven, a szélrózsa minden irányában.

A Matematikai és Csillagászati Társaság megbízható válasza így hangzott:

"SÜRGŐS FIGYELMEZTETÉS

A Barbicane elnök és Nicholl kapitány által tervezett kísérlet a következő: szeptember 22-én, helyi idő szerint éjfélkor egy huszonhét centiméteres ágyúnál egymilliószorta nagyobb ágyúval, száznyolcvanezer tonnás lövedékkel s kétezernyolcszáz kilométeres kezdő sebességet biztosító lőporral visszacsapódást fognak előidézni.

Ez a lövés kissé a napéjegyenlőségi vonal alatt, körülbelül a szélesség 34°-a felett, a párizsi délkörtől nyugatra, a Kilimandzsáró-hegylánc tövén dördül el, s ha dél felé irányul, a földgolyó felületére a következő mechanikai hatást fogja gyakorolni:

A Föld forgása és a lökés egymásra hatása következtében új forgási tengely jön létre, és mivel a régi tengely, J. T. Maston számításai szerint, 23° 28'-nyire helyet változtat, az új tengely függőleges lesz az ekliptika síkjára.

Most már vajon mely pontokon lesz az új tengely két sarka? Mivel a lövés helye ismeretes, ezt könnyű volt kiszámítani, s ki is számították.

Az új tengely sarka északon Grönland és a Grinnel-földje között helyezkedik el, sőt a Baffin-tengernek azon a részén, ahol jelenleg a Sarkkör halad át. Délen viszont az antarktikus körön végződik a tengely, néhány foknyira az Adélie-földtől keletre.

Ilyen körülmények között az új Északi-sarktól kiindulva, egy új zérus délkör vonul majd érzékelhetően Írországban Dublinon, Franciaországban Párizson, Szicíliában Palermón, Tripolis partjain a Grande Syrte-öblön, Darfurban Obeidón, a Kilimandzsáró-hegyláncon, Madagaszkáron, a Csendes-óceánban Kerguélen szigetén, az új antarktikus sarkon, Óceániában, a Cook- és a Társaság-szigeteken, az angol Columbia partjain a Quadra és Vancouver-szigeteken, Új-Bretagne-on és a Melville-félszigeten át az Északi-sark körüli területekig.

A Baffin-tengertől az Adélie-földig haladó új forgási tengely létrejötte következtében új egyenlítő keletkezik, mely fölött a Nap oly módon rója mindennapi útját, hogy se jobbra, se balra nem tér le róla. Ez a napéjegyenlőségi vonal Wamasaiban a Kilimandzsárón, az Indiai-óceánon, Indiában kissé Calcutta fölött, Goán és Chicacolán, a sziámi királyságban Mangalán, Tonkingban Keshón, Kínában Hongkongon, a Csendes-óceánban a Rasa-szigeten, a Marshall-, Gaspar-, Rico-, Walker-szigeteken, az Argentin Köztársaságban a Kordillerákon, Brazíliában Rio de Janierón, az Atlanti-óceánban a Szentháromság- és Szent Heléna-szigeteken, Kongóban a Saint Paul-de-Loandán halad át, s végül a Kilimandzsáró mögött eléri a wamasai területeket.

Miután az új egyenlítő az új tengely létrehozása által így meghatároztatott, könnyű volt megtárgyalni a tengerek szintkülönbségének kérdését, ami a földlakók közbiztonságára nézve annyira fontos.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a North Polar Practical Association igazgatói nagyon szívükön viselik, hogy a művelet hatását a lehető legnagyobb mértékben enyhítsék. Mármost, ha a lövés északi irányban történik, ennek következményei a Föld legcivilizáltabb területei számára lesznek végzetesek. Ellenben, ha déli irányban, káros hatását csak a kevésbé népes és elvadult részek érzik meg - legalábbis ami a tenger alá kerülő területeket illeti.

Lássuk mármost, hogyan oszlanak meg a medrükből kicsapó vizek annak következtében, hogy a földteke a régi sarkokon be volt horpadva!

A földgömböt két nagy kör fogja kettéosztani, melyek a Kilimandzsárónál és a napéjegyenlőség óceánjában levő ellenpólusánál derékszögben metszik egymást. Így négy körszelet alakul: kettő az északi, kettő a déli földgömbön, olyan vonalaktól elválasztva, melyeken a szintkülönbség semmivé válik.

1. Az északi félgömb:

Az első gömbszelet a Kilimandzsárótól nyugatra, magába fogja foglalni Afrikát a Kongótól Egyiptomig, Európát Törökországtól Grönlandig, Amerikát az angol Columbiától Peruig és Brazíliáig, San Salvador magasságában, végül az Atlanti-óceánnak egész déli részét, beleértve a napéjegyenlőség területeinek zömét is.

A második gömbszelet a Kilimandzsárótól keletre, Európa legnagyobb részét öleli fel, a Fekete-tengertől Svédországig, az európai és ázsiai Oroszországot, Arábiát, India legnagyobb részét, Perzsiát, Beludzsisztánt, Afganisztánt, Turkesztánt, a Mennyei birodalmat, Mongóliát, Japánt, Koreát, a Fekete-tengert, a Kaspi-tengert, a Csendes-óceán északi részét, Észak Amerikában Alaszkát és az északi-sarki területeket, melyeknek birtoklását sajátos módon az amerikai North Polar Practical Associationnek engedélyezték.

2. A déli földgömb:

A harmadik körszelet a Kilimandzsárótól keletre, magában foglalja Madagaszkárt, a Marion-szigeteket, a Kerguélen-, Szent Móric-, Társaság-szigeteket, India valamennyi szigetét, az antarktikus óceánt, egészen az új sarkig, a Malacca-félszigetet, Jávát, Szumátrát, Borneót, a Szunda-szigeteket, a Fülöp-szigeteket, Ausztráliát, Új-Zélandot, Új-Guineát, Új-Kaledóniát, a Csendes-óceán déli részét és annak számos szigettengerét, csaknem a jelenlegi délkör 160°-áig.

A negyedik gömbszelet a Kilimandzsárótól nyugatra, fel fogja ölelni Afrika déli részét a Kongótól és a Mozambik-csatornától a Jóreménység fokáig, a déli Atlanti-óceánt a szélesség 80°-áig, egész Dél-Amerikát Pernambucótól és Limától Bolívián, Brazílián, Uruguayon, az Argentin Köztársaságon és Patagónián át a Tűzföldig, a Malouines-szigeteket, Sandwicht, Shetlandet és a Csendes-óceán déli részét, a szélesség 160°-ától keletre.

Ez lesz a földgömbnek a négy, szintkülönbség nélküli vonalaktól elválasztott körszelete.

Most már az a kérdés, hogy a négy gömbszelet felületén miféle következményekkel jár, ha a tengerek más helyre kerülnének.

E négy gömbszelet mindegyikén van egy központi hely, ahol a hatás maximumát éri el, akár oda ömlenek a tengerek, akár onnan húzódnak el.

Valóban, J. T. Maston számításai teljes pontossággal megállapították, hogy a maximális szintkülönbség ezeken a pontokon el fogja érni a 8415 métert, és innen a gömbszeletek határát jelentő semleges vonalakig a különbség egyre kisebbedik. A Barbicane elnök által megkockáztatandó kísérletnek az általános közbiztonság szempontjából ezeken a központi helyeken lesznek a legsúlyosabb következményei.

Mindkét hatást meg kell vizsgálnunk a maga következményeiben.

A két, az északi és a déli földgömbön egymással szemközt fekvő gömbszeleten a tengerek elhúzódnak, és a másik két, mindkét félgömbön egymással hasonlóan ellenlábas gömbszeleteket árasztják el.

Az első gömbszeleten: az Atlanti-óceán csaknem egészen kiürül, és mivel az apadás maximális pontja körülbelül a Bermudák magasságában van, a meder láthatóvá lesz, amennyiben a tenger mélysége ezen a helyen 8415 méternél alacsonyabb. Következőleg Amerika és Európa között nagy területek bukkannak fel, melyeket az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Spanyolország és Portugália kebelezhetnek be, földrajzi terjedelmük arányában, ha ezek a nagyhatalmak alkalmasnak tartják. De meg kell jegyeznünk, hogy a vizek süllyedése folytán a levegőréteg éppannyira süllyedni fog. Tehát Európa, valamint Amerika partvidéke olyan magasra emelkedik, hogy még a maximális pontoktól 20-30°-nyira fekvő városoknak sem jut több levegő, mint amennyi jelenleg egy mérföldnyi magasságban az atmoszférában van. Ezek a városok, hogy csak a legfőbbeket vegyük: New York, Philadelphia, Charleston, Panama, Lisszabon, Madrid, Párizs, London, Edinburgh, Dublin stb. Egyfelől csupán Kairó, Konstantinápoly, Danzig, Stockholm, másfelől a nyugat-amerikai partvidék városai tartják meg normális helyzetüket az általános felszínhez képest. A Bermudákon éppúgy hiányozni fog a levegő, mint ahogy azoknak a léghajósoknak hiányzik, akik 8000 méter magasságig fel bírnak szállni, s mint ahogy a Himalája legmagasabb ormain hiányzik. Tehát itt teljesen lehetetlen lesz élni.

Ugyanez a helyzet az ellentétes gömbszeleten, mely felöleli az Indiai-óceánt, Ausztráliát s a Csendes-óceán egynegyedét, s ez részben el fogja lepni Ausztrália déli partvidékeit. Itt a szintkülönbség a Nuyt-föld meredekén lesz érezhető, s Adelaide és Melbourne lakói csak arra eszmélnek majd, hogy a tengerszint majdnem nyolc kilométerrel alacsonyabb városuk fekvésénél. A légréteg, mely ezután körülveszi őket, kétségtelenül nagyon tiszta lesz ugyan, de nem olyan sűrű, hogy lélegzéshez elegendő volna.

Általában ezek a változások lesznek a két körszeleten, a földgömbnek azon a részein, ahol a magasabbra emelkedés a többé-kevésbé kiürült tengerek medréhez képest végbemegy. Itt kétségtelenül új, tenger alatti hegységek ormaiból alakuló szigetek bukkannak fel majd, olyan részeken, melyeket a tengervíz nem hagy el egészen.

De ha a szárazföldnek a légkör magasabb zónáiba emelkedett részein ugyancsak előfordulnak kellemetlenségek, vajon mi lesz azokkal a területekkel, melyeket a betörő tengereknek kell elborítaniuk? A légköri nyomásnál alacsonyabb levegőréteg nyomásától még lélegzik az ember, ellenben néhány méternyire a víz alatt egyáltalán nem, márpedig a másik két körszeleten az lesz a helyzet.

A Kilimandzsárótól északkeletre eső körszeletben a maximális mélységpontja Irkutszkba kerül át, Szibéria kellős közepébe. Ettől a mai magasságánál 8415 méterrel alacsonyabbra merülő várostól kezdve, a tengerár egyre csökkenő mélységgel, az ázsiai Oroszország és India legnagyobb részét, Kínát, Japánt, az amerikai Alaszkát a Bering-tengerszoroson túl elárasztva, el fog jutni a semleges határig. Talán majd az Urál hegység csúcsai bukkannak fel kis szigetekként Európa keleti része fölött. Ezek a városok: egyfelől Pétervár, Moszkva, másfelől Calcutta, Bangkok, Saigon, Peking, Hongkong, Yeddo el fognak tűnni a változó sűrűségű víz nyomása alatt, mely azonban nagyon is elegendő ahhoz, hogy oroszokat, hindukat, sziámiakat, kokinkínaiakat és japánokat megfullasszon, hacsak idejében el nem költöznek.

A Kilimandzsárótól délnyugatra eső gömbszeleten nem lesznek annyira végzetes csapások, mivel a gömbszeleteket nagyrészt az Atlanti- és a Csendes-óceán borítja, melyek szintje a Malouines-szigettengernél 8415 méterrel fog emelkedni. Mindazonáltal hatalmas területek el fognak tűnni a mesterséges özönvíz következtében, többek közt Dél-Afrika szeglete, Alsó-Guineától és a Kilimandzsárótól a Jóreménység fokáig, s Dél-Amerikának Peruból, Közép-Brazíliából, Chiléből és az Argentin Köztársaságból álló háromszöge a Tűzföldig és a Horn-fokig. A patagónok, bármilyen magas növésűek is, nem bírnak elmenekülni az árvíz elől, menthetetlenül odavesznek, még csak arra sem lesz alkalmuk, hogy a Kordillerákra húzódjanak, melyeknek legmagasabb ormai sem fognak kiemelkedni ezen a földrészen.

Ezek tehát a földtekén a szinteltolódás - a tengerek új szintje alá süllyedés vagy az új szint fölé emelkedés várható következményei. Ezek azok az eshetőségek, melyekre az érdekelteknek el kell készülniük, hacsak Barbicane elnököt vétkes kísérlete végrehajtásában még idejében meg nem akadályozzák."

A sürgős figyelmeztetés után most már arra került sor, hogy számoljanak a veszedelmes helyzettel, hiúsítsák meg, vagy legalább kerüljék el, s olyan területekre költözzenek, ahol nincs veszély.

Két csapás fenyegette az embereket: a levegőhiány okozta halál és a vízbefúlás.

Ez a közlemény különböző hozzászólásokat váltott ki, de valamennyi a legszenvedélyesebb tiltakozással végződött.

Levegőhiány okozta halál az Egyesült Államok, Európában Franciaország, Anglia, Spanyolország stb. lakosait fenyegette. Valóban, az a kilátás, hogy az óceánmedreket bekebelezhetik, nem volt elég nyomós ok e változások elfogadására. Párizs csaknem olyan távolságra kerülne az új sarktól, mint amennyire a jelenlegitől van, semmit se nyerne a változáson. Igaz, hogy örökös tavasznak örülhetne, viszont sokkal ritkább lenne a levegője. Ez pedig egyáltalán nem örvendeztetné meg a párizsiakat, akik ózon híján megszokták, hogy nyakló nélkül nyakalják az oxigént... hogy egyebet ne említsünk.

Árvízi katasztrófától Dél-Amerika lakói meg az ausztráliaiak, kanadaiak, hinduk, új-zélandiak tarthattak. Nos, Nagy-Britannia nem tűrné, hogy a Barbicane és Társai cég megfossza leggazdagabb gyarmataitól, ahol az angolszász faj szemmel láthatólag ki akarja szorítani a bennszülötteket. Nyilvánvaló, hogy a Mexikói-öböl kiapadna, s egyhamar megalakulna az Antillák terjedelmes királysága, melyre - a Monroe-elv^[52] szerint - a mexikóiak és a jenkik tartanának igényt. Nyilvánvaló, hogy a Szunda-, Fülöp-, Celebesz szigetek a nagy lecsapolás után hatalmas területek lennének, melyeket az angolok, spanyolok követelnének maguknak. Mily sovány kárpótlás! Egyáltalán nem érne fel azzal a veszteséggel, amit a rettenetes árvíz okozna.

Mondjuk, ha csak Szibéria szamojédjai vagy lappjai, sőt a Tűzföld lakói, a patagónok, a tatárok, a kínaiak, a japánok vagy némely argentínok tűnnének el az új tenger alatt, a civilizált államok talán elfogadnák ezt az áldozatot! De sokkal több nagyhatalomnak lett volna része a katasztrófákban, hogysem ne tiltakoztak volna.

Ami különösen Európát illeti, noha a közepe csaknem sértetlen maradna, nyugaton magasabbra, keleten mélyebbre kerülne, vagyis egyfelől levegőhiány miatt pusztulna el, másfelől vízbe fúlna. Ebbe igazán nem lehetett beletörődni. Egyébként a Földközi-tenger csaknem egészen kiapadna, ezt sem a franciák, sem az olaszok, sem a spanyolok, sem a görögök, sem a törökök, sem az egyiptomiak nem tűrnék, mivel parti fekvésüknél fogva elvitathatatlan joguk van a tengerhez. Aztán meg mire való volna a Szuezi-csatorna, melyet, mivel semleges vonalon fekszik, megkímélne a veszedelem? Hogyan hasznosítsák Lesseps csodálatos alkotását, ha már a földszoros egyik oldalán nem lesz többet Földközi-tenger, a másikon meg igen kevés marad meg a Vörös-tengerből - hacsak jó néhány mérfölddel meg nem hosszabbítják?

Végezetül Anglia soha, de soha bele nem egyeznék abba, hogy Gibraltár, Málta és Ciprus szinte szeme láttára váljék felhőkbe vesző hegyormokká, ahol hadihajói nem köthetnének ki többé. Nem, egyáltalán nem érné be azzal a területgyarapodással, melyet az Atlanti-óceán egykori medencéje tenne lehetővé. Mindamellett Donellan őrnagynak máris az forgott az eszében, hogy visszatér Európába, hogy érvényesítse hazájának jogait ezekre a területekre, abban az esetben, ha a Barbicane és Társai cég vállalkozása sikerülne.

A végén mindenfelől tiltakozások hangzottak el, még olyan államok részéről is, melyekben pedig semmi szintkülönbség nem mutatkoznék, egyszerűen azért, mert más tekintetben többé-kevésbé őket is érintette a dolog. S talán még szenvedélyesebbé váltak a tiltakozások, mikor a zanzibári sürgöny megérkezett, s ezzel kiderült, hogy hol történik a lövés, és papírra vethették a fentebb közölt, sajnos, nem nagyon megnyugtató figyelmeztetést.

Szóval Barbicane elnököt, Nicholl kapitányt és J. T. Mastont kiközösítették az emberi társadalomból.

Mégis micsoda bevételt jelentett ez a különféle irányú lapoknak! Micsoda példányszámok! Mennyi utánnyomás! Talán először történt, hogy egyugyanazon tiltakozást harsogtak kórusban olyan lapok, melyek egyébként minden más kérdésben feleseltek egymással. Még a gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó angol Mac Laine Express is megpendítette, mekkora éhínség sújthatja majd az elpusztított területeket. Nem az európai egyensúly volt kockán ezúttal - hanem a világegyensúly! Képzelhetni, milyen hatással volt ez egy nekivadult világra, melyet a XIX. század végét annyira jellemző határtalan idegesség mindenfajta esztelenségre, mindenfajta őrültségre hajlamossá tett! Bomba volt ez, mely puskaporos hordóba hullt!

Nyilván azt hitte volna az ember, hogy J. T. Mastonnak ütött az utolsó órája.

S csakugyan, szeptember 7-én este őrjöngő tömeg tört be a börtönbe, azzal az eltökélt szándékkal, hogy meglincselik. S mit tagadnók, a rendőrség nem gördített elébe akadályt.

Azonban J. T. Maston cellája üres volt. Olyan súlyú arany fejében, amennyit a derék tüzér nyomott, Evangelina Scorbittnak sikerült megszöktetnie. A fogházőr annyival inkább engedett a csábításnak, mert remélte, hogy a vagyont érő pénzből késő öregségéig kényelmesen megélhet. Ugyanis, bár Baltimore, akárcsak Washington, New York s más nagyobb amerikai part menti fekvésű városok, a magasan épült városok közé tartozott, mégis lesz annyi levegője, hogy lakosai hozzájuthatnak a szükséges napi oxigénjükhöz.

J. T. Maston tehát biztos rejtekbe vehette be magát, és így megmenekült a közfelháborodás dühétől. Így mentette meg e világfelforgató életét egy szeretetreméltó asszony önfeláldozó ragaszkodása. Egyébként még csak négy napig kellett várni - már csupán négy rövid napig! -, amíg a Barbicane és Társai cég tervei megvalósulnak.

Látnivaló, hogy a sürgős figyelmeztetésnek a lehető legnagyobb mértékben megvolt a hatása. Ha kezdetben akadtak is néhányan, akik tamáskodva fogadták a megjövendölt katasztrófát, most már mindenki elhitte. A kormányok siettek mielőbb értesíteni azokat az állampolgárokat - aránylag csekély számban voltak -, akik magasabb, ritkább levegőjű vidékre jutnak, aztán meg azokat - ezek sokkal tekintélyesebb számban voltak -, akiknek lakóhelyét el fogja önteni a tenger.

Az öt világrészbe sürgönyileg szétküldött figyelmeztetésre akkora népvándorlás indult meg, ami még nem fordult elő soha, még az árják keletről nyugatra húzódása idején sem. Valóságos exodus^[53] volt ez, s még hottentották, melanéziaiak, négerek, a vörös, sárga, barna és fehér népfajok oldalágai is részt vettek benne...

De a legnagyobb baj az volt, hogy annyira sürgetett az idő. Már csak néhány óra volt hátra! Ha legalább néhány hónap haladékot kaphattak volna, a kínaiak elhagyhatták volna Kínát, az ausztrálok Ausztráliát, a patagónok Patagóniát, a szibériaiak Szibériát stb., stb.

Azonban, hogy a veszély földrajzilag korlátozódott, s köztudomásra jutott, hogy a Földnek mely pontjai veszélytelenek, a rémület sem volt már annyira általános. Egyes tartományok - sőt államok - is kezdtek megnyugodni. Szóval a közvetlenül veszélyeztetett részeket kivéve, már csak az az érthető, természetes aggodalom maradt meg a lelkekben, mely minden emberi lényt elfog, ha ilyen szörnyű rázkódtatás bekövetkezésétől kell tartania.

S ezalatt Alcide Pierdeux, hadonászva, mint az egykori jeltávirászok, folyton ezt hajtogatta magában:

"De hogy az ördögbe tudna ez a Barbicane elnök a huszonhét centis ágyúnál egymilliószorta nagyobb ágyút fabrikálni? Ördöngös Mastonja! Csak találkoznék vele, majd sarokba szorítanám! Esztelenség! Ez egyszer elvetette a sulykot!"

De bármint állott is a dolog, a földgömb egyes részei csak abban az esetben menekülhetnek meg a világkatasztrófától, ha a kísérlet kudarcot vall.

Wamasai ország Közép-Afrika keleti részén fekszik, a zanguebari partvidék és a nagy tavak közt, ahol a Victoria-Nyanza és a Tanganyika tavak megannyi belső tengerként terpeszkednek. Hogy részben ismerős föld, az angol Johnstonnak, Teleki grófnak és a német Meyer orvosnak köszönhető, akik jártak erre. A hegyes vidék felett Bali-Bali szultán uralkodik, kinek népe harminc-negyven millió négerből áll.

A Kilimandzsáró hegylánca három fokkal az egyenlítő alatt emelkedik, legmagasabb csúcsai - köztük a Kibo - 5704 méter magasra nyúlnak. A hatalmas, a Mozambik területén át a Victoria-Nyanza-tóig nyúló hegység lábánál dél, észak és nyugat felé Wamasai roppant nagy és termékeny síkságai terülnek el.

Néhány mérfölddel a Kilimandzsáró első hágcsói alatt van Kisongo mezővároska, a szultán állandó lakóhelye. Ez a főváros; tulajdonképpen csak egy nagy falu. Igen kezes és értelmes nép lakja, mely maga is buzgón végzi a dolgát, s a rabszolgákat is ugyanúgy dolgoztatja, Bali-Bali szultán könyörtelen vasfegyelme alatt.

A szultánt méltán emlegetik a legjelentősebb uralkodók egyikének Közép-Afrika népei között, melyek szeretnének szabadulni az angol befolyástól, vagy hogy az igazságnak megfelelően fejezzük ki magunkat: az angol uralomtól.

Barbicane elnök és Nicholl kapitány, mindössze tíz, az ügy iránt odaadó munkavezetővel érkeztek ez év januárjának első hetében Kisongóba.

Az Egyesült Államokat elhagyva - amiről csak Evangelina Scorbitt asszony tudott -, New Yorkban útra keltek a Jóreménység foka felé, honnét hajó vitte őket Zanzibárba, hasonló nevű szigetre. Itt egy titokban bérelt bárkán jutottak az afrikai partvidéken, a csatorna túlsó partján fekvő Mombasa-öbölbe. Itt a szultántól kirendelt kíséret várt rájuk, aztán hegyes-völgyes, vadregényes, erdőkkel elegyes patakoktól meg-megszakított, mocsaras vidéken keresztül, mintegy száz mérföldnyi keserves zarándoklás után a királyi palotába érkeztek.

Barbicane elnök, mihelyt áttanulmányozta J. T. Maston számításait, összeköttetésbe lépett Bali-Bali szultánnal, mégpedig egy svéd kutató közvetítésével, aki néhány évet töltött ezen a vidéken. A szultán, aki híres, Hold körüli útja óta egyik leglelkesebb híve lett Barbicane elnöknek - mert a különös utazás visszhangja e távoli tájakig is elhatott -, barátságába fogadta a vakmerő jenkit. Impey Barbicane, anélkül hogy elárulta volna, mily célból kéri, engedélyt kapott Wamasai uralkodójától, hogy fontos munkálatokat végezzen a Kilimandzsáró-hegység lábánál. Bali-Bali jókora összegért, kerek háromezer dollárért kötelezte magát, hogy a vállalkozáshoz szükséges teljes személyzetet rendelkezésre bocsátja. Ezenkívül feljogosította Barbicane-t, hogy azt tehessen a Kilimandzsáróval, amit akar. Tetszése szerint rendelkezhet a hatalmas hegylánccal, földig lebonthatja, ha úgy tartja kedve, el is hordhatja, ha bírja. A North Polar Practical Association, komoly összeg ellenében - amelyből természetesen a szultán is jócskán részesült - ugyanúgy birtokba vette az afrikai hegységet, akár az északi-sarki domíniumot.

Barbicane elnököt és kollégáját a legszívélyesebben fogadták Kisongóban. Bali-Bali szultán szinte a bálványozással határos csodálatot érzett e két hírneves utazó iránt, akik nemrég oly hősiesen robogtak a levegőégen át, hogy elérjék a Hold körüli régiókat. Egyébként is határtalan rokonszenvet tanúsított a királyságában végbe viendő titokzatos munkálatok tervezői iránt. Amellett teljes titoktartást ígért az amerikaiaknak, mind a maga, mind alattvalói részéről, kiknek közreműködését minden tekintetben biztosította. A műhelyekben dolgozó négerek közül egyiknek sem volt szabad távoznia, egyetlen napra sem; mégpedig a legválogatottabb kínzások terhe alatt.

Azért volt hát olyan titokzatos a vállalkozás, hogy még a legszemesebb amerikai és európai ügynökök sem láthattak bele. S hogy ez a titok mégiscsak kitudódott, pusztán azért történt, mert a szultán a munkálatok bevégzése után engedett a szigorúságból, meg aztán mindenütt akadnak árulók vagy fecsegők, még a négereknél is. Richard W. Thrust, a zanzibári konzul, így neszelte meg, mi folyik a Kilimandzsáró-hegységben. Hanem ekkor, szeptember 13-án már nagyon késő volt ahhoz, hogy Barbicane elnököt tervei végrehajtásában megakadályozzák.

És most néhány szót arról, hogy a Barbicane és Társai cég miért Wamasait szemelte ki kísérlete színteréül. Először is azért, mert megfelelt neki az ország, mivel Afrikának kevésbé ismert részén feküdt, s távol esett az utazóktól rendszeresen látogatott területektől. Aztán meg a Kilimandzsáró hatalmas tömbjében teljes mértékben megtalálta a szilárd építkezés, valamint a tájolás minden lehetőségét. S hozzá még a föld felszínén szinte kéznél voltak éppen azok a nyersanyagok, amelyekre szükségük volt, mégpedig felhasználásra különösen alkalmas állapotban.

Csakugyan, Barbicane elnök már jó néhány hónappal az Egyesült Államokból való távozása előtt megtudta a svéd kutatótól, hogy a Kilimandzsáró hegylánc tövében, szinte a talaj felső rétegeiben bőségesen található vas és kőszén. Aknát sem kell vájni, rétegeket sem kell keresni néhány ezer lábnyira a föld kérgében. Csak le kellett hajolnia a vasért, kőszénért, s föltétlenül többet kaphattak belőlük, mint amennyire a tervek szerint szükségük volt. Ezenkívül a hegység tőszomszédságában gazdag, a méli-mélonite gyártásához szükséges szódanitrát- és pirit-erek voltak.

Barbicane elnök és Nicholl kapitány tehát senki emberfiát nem vitt magával, csak tíz teljesen megbízható munkafelügyelőt. Ezeknek kellett irányítania a tízezer, Bali-Bali által rendelkezésükre bocsátott négert, kiknek az volt a feladatuk, hogy az ágyúszörnyeteget s a nem kevésbé szörnyű lövedéket előállítsák.

Két héttel Barbicane elnök és kollégája Wamasaiba érkezése után három hatalmas műhelyt rendeztek be a Kilimandzsáró déli lábánál, egyet az ágyú, a másikat a lövedék megöntésére, a harmadikat a méli-mélonite gyártására.

De mindenekelőtt: miért szánta rá magát Barbicane elnök erre a kísérletre, hogy ilyen óriási méretű ágyút öntessen? Mindjárt meglátjuk, s azt is megértjük, hogy egy ilyen ágyú megöntése, aminek vesződséges volta lett volna a menekvés végső lehetősége, hogyan kerülhette el a két világrész figyelmét.

Valóban olyan ágyút önteni, mely egymilliószor nagyobb, mint a huszonhét centiméteres, emberfölötti munka lett volna. Hiszen tudnivaló, hogy milyen bajos már a negyvenhét centis ágyúk gyártása is, melyek kétszázhetvennégy kilogramm lőporral hétszáznyolcvan kilogramm súlyú golyót lőnek ki. Ilyesmire Barbicane és Nicholl nem is gondoltak. Nem ágyút, még csak nem is mozsárágyút szándékoztak ők csinálni, hanem egész egyszerűen egy, a Kilimandzsáró hegység ellenálló tömegébe fúrt, föld alatti folyosót vagy aknalyukat, ha úgy tetszik.

Ez az aknalyuk, ez a roppant dőlt röpítőakna bízvást helyettesíteni tudott holmi ércágyút, óriási Columbiadot, melynek előállítása éppolyan költséges, mint bajos lett volna, s melyet, a felrobbanás eshetőségét elkerülendő, elképzelhetetlenül vastagra kellett volna formálni. A Barbicane és Társainak kezdettől fogva ilyen kísérlet forgott a fejében, s valahányszor J. T. Maston jegyzetfüzetében ágyúról esett szó, ez csak azért volt, mert a huszonhét centis ágyú szolgált a számítások mintájául.

Mindenekelőtt megfelelő helyet kellett tehát keresni, százlábnyi magasságban a hegylánc déli hátánál, melynek tövében messzeségbe vezető síkságok nyíltak, így semmi sem fogja gátolni a lövedéket, ha kiröppen a "furatból", melyet a Kilimandzsáró hegység oldalában építettek meg.

Rendkívüli pontossággal s ugyancsak kemény munkával vágták ezt a föld alatti folyosót. Barbicane, a hatalmas vízesések erejét használva fel légsűrítésre, könnyen szerkeszthetett s működtethetett aránylag egyszerű fúrógépeket. Akkor azután az így kifúrt lyukakat megtöltötték méli-mélonite-tal. De szükség is volt erre az erős robbanószerre, hogy a rendkívül kemény, ortoklász földpátból és amfibolból álló szienit-sziklát repessze. Egyébként még szerencse volt ez, mert a szikla ellent kellett hogy álljon a gáz terjedése következtében keletkezett rettenetes nyomásnak. Hanem a Kilimandzsáró magas és tömött rétegződésű hegység volt, s ez elegendő biztosítékot nyújtott arra, hogy a robbanások nem okoznak külső repedést.

Egy szó mint száz, ezer meg ezer munkás a tíz munkavezető irányításával s Barbicane elnök legfőbb vezetésével olyan buzgón és olyan megértéssel végezte feladatát, hogy a furat és a lövedék hat hónap alatt elkészült.

A folyosó huszonhét méter átmérőjű volt és hatszáz méter mélységű. Mivel súlyosan esett latba, hogy a lövedék egészen súlyos falon csússzék végig, anélkül hogy a fellobbanó gáz veszítene erejéből, az akna belsejét tökéletesen simára öntött burkolattal páncélozták.

A valóságban ez a munka sokkal jelentősebb volt, mint amit azzal a híres moon-cityi Columbiaddal végeztek, mely alumínium lövedéket röpített a Holdba. De hát mi lehetetlen a modern kor mérnökeinek?

Amíg a fúrást a Kilimandzsáró oldalán végezték, a második műhely munkásai sem tették ölbe a kezüket. Miközben az érchüvely készült, egyidejűleg a roppant lövedék gyártásával foglalatoskodtak.

Csupán ehhez a művelethez száznyolcvanmillió kilogramm, vagyis száznyolcvanezer tonna hengerkúp alakú öntött anyagra volt szükség.

Természetesen szó sem lehetett arról, hogy egy darabból öntsék ki a lövedéket. Ezertonnás tömbönként kellett azt gyártaniuk, a tömböket aztán sorjában a folyosó nyílásába emelték be s a lőszerkamrával szemközt helyezték el. Ott halmozták fel előzetesen a méli-mélonite-ot. Ezek a csapszögekkel egymáshoz erősített részek tömör egészet alkotnak majd, mely a cső belső falán siklik végig.

Körülbelül négyszázezer tonna ércet kellett tehát szállítani a második műhelybe, valamint hetvenezer tonna mészkőoldatot és négyszázezer tonna kovácsszenet, amit előbb kemencékben kétszáznyolcvanezer tonna koksszá alakítottak át. Mivel a fejtőerek a Kilimandzsáró szomszédságában voltak, az egész csupán fuvarozás kérdése volt.

Az ércolvasztáshoz szükséges kohók megépítése járt talán a legtöbb nehézséggel. Mindazonáltal egy hónap alatt tíz harminc méter magas kohó állt működésre készen, s ezek egyenként napi száznyolcvan tonnát termeltek. Ez huszonnégy óránként ezernyolcszáz tonna volt, s száz munkanap után száznyolcvanezer tonnát jelentett.

A méli-mélonite gyártásához szükséges harmadik műhelyben kényelmes munka folyt, de olyan titoktartással, hogy ennek a robbanószernek összetétele még nem volt végérvényesen meghatározható.

Folyt a munka, mint a karikacsapás. A creusot-i, cai-i, indre-i, seyne-i, birkendheadi, woolwichi vagy cockerilli gyártelepeken^[54] sem járhattak volna el nagyobb eredménnyel. Háromszázezer franknyi munkára alig esett egy baleset.

Gondolhatni, hogy a szultán mennyire el volt ragadtatva. Mindvégig szüntelen érdeklődéssel figyelte a munkálatokat. Azt meg mondanunk sem kell, hogy a félelmetes fenség jelenléte mennyire felcsigázta hűséges alattvalói buzgalmát!

Ha Bali-Bali olykor érdeklődött, hogy mire való ez a roppant sürgés-forgás, Barbicane elnök így felelt:

- Olyan munkáról van szó, mely meg fogja változtatni a világ képét!

- Olyan munkáról - tette hozzá Nicholl kapitány -, mely elévülhetetlen hírnevet biztosít Bali-Bali szultánnak Kelet-Afrika valamennyi királya között!

Hogy ezek hallatára Wamasai szultánja mint reszketett a gyönyörűségtől uralkodói kevélységében, felesleges volna részleteznünk.

Augusztus 29-én véglegesen befejezték a munkát. Az előirányzott térfogat szerint vájt hatszáz méter hosszú folyosót sima "béléssel" látták el. Legbelül volt a fulmináttal teli tartály, ezzel érintkezett kétezer tonna méli-mélonite. Aztán következett a százöt méter hosszú lövedék. Nem számítva azt a helyet, melyet a lőpor és a lövedék foglalt el, az utóbbinak négyszázkilencvenkét méter kifutása volt a cső végéig, s így a kiterjedő gáznak megvolt minden lehetősége, hogy tökéletesen kifejthesse lökőerejét.

Most már az volt az első, méghozzá merőben hajítástani kérdés: eltér-e vajon a lövedék attól a röppályától, melyet számára J. T. Maston számításai kiszabtak? Semmi szín alatt! A számítások pontosak voltak. Ezek világosan megjelölték, hogy a lövedéknek a Föld saját tengelye körüli forgása következtében milyen mértékben kell a Kilimandzsáró délkörétől keletre elhajlania, és hogy roppant kezdősebessége alapján miféle hiperbolikus kört ír le.

Második kérdés: vajon látható lesz-e a lövedék repülés közben? Nem, mivel a folyosóból kiérve, a Föld árnyékába kerülve nem lehet majd észrevenni; egyébként is, alacsony röpte következtében igen nagy szögsebességgel halad előre. Mihelyt pedig megvilágosított övezetbe kerül, csekély térfogata miatt nem lehet meglátni a legerősebb szemüveggel sem s még kevésbé, mikor majd a földi vonzásból kiszabadulva megkezdi örök pályáját a Nap körül.

Annyi bizonyos, hogy Barbicane elnök és Nicholl kapitány büszkék lehettek vállalkozásukra, melyet végre sikerült befejezniük.

Miért is nem volt itt J. T. Maston, hogy megcsudálja, milyen jól végezték el feladatukat, melyet az ő pontos számításai sugalmaztak?... S legkivált, miért lesz olyan távol, nagyon de nagyon távol, mikor a szörnyű robbanás visszhangja felveri Afrika legtávolibb partjait is?

A két kolléga, rá gondolva, szentül meg volt győződve, hogy a Gun Club titkárának, miután a baltimore-i börtönből megszökött, menekülnie kellett a "Röppálya-lak"-ból, s kénytelen-kelletlen elrejtőzött, hogy drága életét megmentse. Persze arról fogalmuk sem volt, hogy a közvélemény mennyire kikelt a North Polar Practical Association mérnökei ellen. Egyáltalán nem tudták, hogy menten lemészárolják, felnégyelik, lassú tűzön égetik meg, ha galléron ragadhatják őket. Valóban, még szerencse, hogy a lövés eldördülése pillanatában csak Kelet-Afrika egyik néptörzse üdvözölheti őket örömujjongásával.

- Végre! - szólt Nicholl kapitány Barbicane elnökhöz, mikor szeptember 22-én este mindketten fáradt-büszkén ültek ott, befejezett művük előtt.

- Igen!... végre!... ah!... - mondotta Impey Barbicane, s megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Mi lenne, ha újra kellene kezdenünk?...

- Hát újra elkezdenénk!

- Mily szerencse - jegyezte meg Nicholl kapitány -, hogy rendelkezésünkre állt ez a csudálatos méli-mélonite...

- Mely magában is dicsőségére válnék önnek, kedves Nicholl!

- Kétségtelenül, Barbicane - felelt Nicholl kapitány szerényen. - De tudja-e, hány folyosót kellett volna vágnunk a Kilimandzsáró oldalában, hogy ugyanezt az eredményt érhessük el, ha csak olyan lőgyapotunk lett volna, mint az, mely lövedékünket a Hold felé röpítette volt?

- Hányat, kedves Nicholl?

- Száznyolcvan folyosót, kedves Barbicane!

- Nos, mi azokat is kifúrtuk volna, kapitány!

- És száznyolcvanezer tonnás lövedéket kellett volna öntenünk!

- Megöntöttük volna, Nicholl!

Hát lehet az ilyen fickókkal okosan beszélni? De hát mire nem lennének képesek az olyan tüzérek, akik már jártak a Hold körül!

S ugyanaznap este, mindössze néhány órával a lövés pontosan kijelölt perce előtt, mialatt Barbicane elnök és Nicholl kapitány így gratulált egymásnak, Alcide Pierdeux, baltimore-i szobájába zárkózva, valósággal indiánüvöltésbe tört ki elragadtatásában. Aztán hirtelen felugrott az asztal mellől, melyen algebrai képletekkel teleírt lapok hevertek garmadában, és így kiáltott fel:

- Ó, ez a gézengúz Maston!... Micsoda jószág!... Engem akar falhoz állítani a problémájával?... De hogy is nem jöttem rá előbb?... Adta koszinusza!... Csak tudnám, hol kódorog e pillanatban, meghívnám vacsorára, innánk egy pohár pezsgőt abban a pillanatban, amikor feldördül az ő mindent összezúzó masinája!

S e vad bömbölés után, mellyel whistpartiját fűszerezni szokta, így folytatta:

- A vén kelekótya!... Biztosan kapatos volt, mikor azt a Kilimandzsáró-ágyút kiagyalta!... Sokkal több kellett volna neki abból!... Ez volt az a bizonyos sine qua non... vagy sine canon, ahogy a műegyetemen mondtuk volna.^[55]

Szeptember 22-e volt, este. Nevezetes nap, melyre a közvélemény éppen olyan végzetes események bekövetkezését jósolta, mint az 1000-ik esztendő első napjára.

Tizenkét órával azután, hogy a nap a Kilimandzsáró délkörén leáldozott, vagyis éjfélkor, Nicholl kapitány keze elsüti azt a rettenetes ágyút!

Megjegyzendő, hogy mivel a Kilimandzsáró 35°-nyira van Párizstól keletre, Baltimore pedig 79°-nyira nyugatra, ez 114°-nyi különbség, vagyis a két hely között 456', azaz hét óra huszonhat perc az időbeli különbség. Tehát abban a pillanatban, amikor a lövés eldördül, Maryland fővárosában pontosan öt óra huszonnégy perc lesz.

Felséges idő volt. A nap imént ment le, teljesen tiszta látóhatár mögött. Nem is kívánhattak volna szebb éjszakát, sem csendesebbet, sem csillagosabbat arra, hogy egy lövedéket a levegőbe röpítsenek. Egyetlen felhő sem fog összekavarodni a méli-mélonite fellobbanása folytán támadt mesterséges gőzzel.

Vagy ki tudja! Barbicane elnök és Nicholl kapitány talán sajnálni fogják, hogy nem lehettek benne a lövedékben. Hiszen már az első percben kétezernyolcszáz kilométernyi utat tennének meg! Miután már behatoltak a holdlakók rejtelmes világába, ezúttal a Nap rejtelmes világába hatoltak volna be, mégpedig sokkal érdekesebb körülmények közt, mint a Gallia üstökös felé röpített Hector Servadac.^[56]

Bali-Bali szultán s udvarának legfőbb személyiségei, vagyis a pénzügyminisztere és a hóhérja meg azok a feketék, akik a nagy munkálatokban részt vettek, mind egybesereglettek, hogy figyelemmel kísérjék a kilövés különböző mozzanatait. Azonban elővigyázatból mindenki három kilométerre helyezkedett el a Kilimandzsáróba fúrt folyosótól, nehogy tartaniuk kelljen a szörnyű légnyomástól.

Körös-körül a szultán parancsára néhány bennszülött sürgött-forgott még ottan, Kisongóból és a tartomány déli részeiből özönlöttek oda, hogy ők is csodálhassák a felséges látványt.

A villanytelepen a fulminát gyutaccsal összekötő zsinóron hamarosan áram fut át, az akna mélyén meglobban a kanóc, s felrobban a méli-mélonite. Bevezetésül a szultán, amerikai vendégei s fővárosának előkelősége közös lakomára gyűltek össze - mindez Bali-Bali költségére, aki már csak azért is tejbe-vajba fürösztötte őket, mert kiadásait a Barbicane és Társai cég utólag köteles volt megtéríteni.

Tizenegyet ütött az óra, mikor a fél nyolc óta folyó lakmározás a szultánnak a North Polar Practical Association mérnökeire és a vállalkozás sikerére mondott felköszöntőjével véget ért. Még egy óra, s a Föld földrajzi és éghajlati körülményeinek megváltoztatása befejezett tény lesz.

Barbicane elnök és kollégája meg a tíz munkavezető ekkor a körül a kunyhó körül helyezkedett el, melyben a villanytelepet felállították.

Barbicane, órájával kezében, a perceket leste; még sohasem találta őket ilyen lassúnak - nem éveknek tűntek fel azok, hanem évszázadoknak!

Tíz perccel éjfél előtt Nicholl kapitány és az elnök a készülékhez mentek, melyet a gyújtózsinór a folyosóval összekötött.

A szultán, az udvara, a bennszülöttek tömege roppant kört alkottak körültük.

Fontos volt, hogy a lövés pontosan a J. T. Maston számításai szerint megállapított pillanatban essék, vagyis amikor a Nap a napéjegyenlőségi vonalat metszi, melyet ezentúl a földgolyó körüli látszólagos bolygópályán nem fog többé elhagyni.

Öt perc múlva éjfél!... Négy perc múlva!... Három perc múlva!... Két perc múlva!...

Egy perc múlva!...

Barbicane elnök az órája mutatóját figyelte, melyet az egyik munkavezető lámpájának fénye világított be, mialatt Nicholl kapitány ujját a készülék gombjára helyezve, készenlétben állt az áramkör lezárására.

Már csak húsz másodperc!... Már csak tíz! Már csak öt!... Már csak egy!...

A hidegvérű Nicholl kapitány keze meg se rezzent. Kollégájával csöppet sem voltak jobban meghatódva, mint abban a pillanatban, mikor lövedékükbe zárva várták, hogy a Columbiad a Hold világába röpítse őket.

- Tűz! - kiáltott Barbicane elnök.

S Nicholl kapitány a mutatóujjával megnyomta a gombot.

Borzasztó robbanás hangzott, melynek szörnyű visszhangja Wamasai legtávolabbi határáig is elhatolt. A súlyos lövedék, a fellobbant kétezer tonna méli-mélonite fejlesztette milliárd meg milliárd liternyi gáz nyomására, fültépő süvöltéssel szelte át az eget. Úgy rémlett, mintha egy olyan üstökös haladna végig a Föld felületén, melyben a természetnek minden ereje fel van halmozódva. S valóban, az sem lett volna szörnyűségesebb, ha a földkerekség minden tüzérségének minden ágyúja egyesült volna az egeknek valamennyi villámával, hogy együtt mennydörögjenek!

Az Ó- és Újvilág fővárosai, sőt minden valamirevaló város, még a legeldugottabb fészkek is borzadállyal várták a fejleményeket. Mivel a világ minden részén vásárolnak újságot az emberek, mindenki tudta, hogy mely időpont felel meg pontosan annak a bizonyos éjfélnek Kilimandzsáróban, a szélesség 35°-án.

Hogy csak a főbb városokat említsük - a nap négypercenként egy fokot haladván -, íme a különbségek:

Pétervárott...............................	11h 31'	este
Párizsban.................................	9h 40'	este
Rómában.................................	10h 20'	este
Madridban...............................	9h 15'	este
Berlinben.................................	11h 20'	este
Konstantinápolyban.................	11h 26'	este
Calcuttában.............................	3h 04'	reggel
Nankingban.............................	5h 05'	reggel

Baltimore-ban, mint már tudjuk, a kilimandzsárói délköri napszállatnál tizenkét órával később, délután 5h 24' volt.

Felesleges részleteznünk, hogy ebben a pillanatban mily halálos rémület fogta el az embereket. A legavatottabb modern írók sem volnának képesek lefesteni, még a dekadens, fellengző irodalmi iskola stílusában sem.

Hogy Baltimore lakosait nem fenyegette az a veszély, hogy medrükből kicsapott tengerek szökőárja sodorja el őket: hagyján! Hogy csak azt kénytelenek végignézni, mint ürül ki a Cheasapeake-öböl, s a végén fekvő Hatteras-fok mint nyúlik ki hegytarajként a kiapadt Atlanti-óceán fölött, ám legyen! De vajon a város, mint annyi más, melyet elkerül a magasabbra vetődés vagy az elmerülés veszedelme, nem omlik-e össze a rázkódás következtében; nem semmisülnek-e meg műemlékei, negyedeit nem nyelhetik-e el a talajban esetleg támadó hasadékok? S vajon ezek a félelmek nem voltak-e érthetők a földgömbnek mindazon részén, melyeket az egyenetlenné vált víztömegek nem borítanak el?

Igen, nyilvánvalóan.

Bizony, e pillanatban minden emberi lénynek végigfutott a hátán a rémület s átjárta csontja velejéig. Bizony, mindenki remegett - csak egyvalaki nem: Alcide Pierdeux, a mérnök. Mivel már nem volt rá ideje, hogy közzétegye, amit legutóbbi munkája közben fedezett fel, egy pohár pezsgőt ivott a város egyik legjobb bárjában, az Óvilág egészségére.

A kilimandzsárói éjfélnek megfelelő öt óra huszonnégy perc eltelt...

Baltimore-ban... semmi!

Londonban, Párizsban, Rómában, Konstantinápolyban, Berlinben... semmi! A legcsekélyebb rázkódás sem!

Japánban John Milne, a takosimai kőszénbányában elhelyezett kronométert^[57] figyelve, ezen a világtájon a legcsekélyebb szokatlan mozgást sem vette észre a föld kérgén.

Nos, Baltimore-ben sem történt másként. Egyébként felhős volt az ég, s az éj beálltával lehetetlen volt felismerni, vajon a csillagok látszólagos mozgása készül-e megváltozni - ami a földtengely megváltozását jelentette volna.

Micsoda éjszaka volt ez J. T. Maston számára, rejtekhelyén, melyről csak Evangelina Scorbitt asszony tudott! A heves vérű tüzér szinte toporzékolt dühében. Nem bírta egy helyben. Alig várta, hogy néhány nappal öregebb legyen, s meggyőződhessen róla, vajon a Nap hajlása megváltozott-e - hiszen ez lett volna elvitathatatlan bizonyítéka annak, hogy a kísérlet sikerült. Ezt a változást szeptember 23-án reggel csakugyan nem lehetett volna megállapítani, mivel ebben az időpontban a nappal csillaga a földgömb minden tája számára változatlanul keleten kél fel.

Másnap a Nap úgy jelent meg a látóhatáron, ahogy rendesen szokott.

Az európai küldöttek éppen együtt voltak szállodájuk teraszán. A legfinomabb szerkezetű látcsövekkel megállapíthatták, vajon a nap kellő pontossággal írja-e le hajlását az Egyenlítő síkján.

Valóban, mi sem történt, s a sugárzó korong, pár perccel fölkelte után, máris a déli félgömb felé hajlott.

Semmi változás nem esett hát látszólagos útjában.

Donellan őrnagy és társai lelkes "hurrá!" kiáltásokkal üdvözölték a mennyei fáklyát. A Nap felséges volt e pillanatban, egyetlen éjszakai pára sem borította a látóhatárt, s a Nagy Színjátszó még sohasem jelent meg szebb színpadon, hogy vakító pompájával ámulatba ejtse közönségét.

- S éppen azon a helyen, melyet a csillagászat törvényei állapítottak meg! - kiáltott Eric Baldenak.

- A mi régi jó csillagászatunk törvényei! - jegyezte meg Borisz Karkov. - S ezt akarták ezek az őrültek megváltoztatni!

- Csúnyán ráfizettek, s hozzá még ez a szégyen! - mondta Jacques Jansen, kinek szájából szemlátomást Hollandia beszélt.

- A sarki domínium pedig továbbra is örökös hótakarója alatt maradt - vágott közbe Jan Harald professzor.

- Hurrá, Nap! Éljen a Nap! - kiáltotta Donellan őrnagy. - Jó lesz az ezentúl is a világnak úgy, ahogy eddig...

- Hurrá!... Hurrá! - ismételték kórusban a vén Európa kiküldöttei.

Dean Toodrink, aki eleddig még egy árva szót sem szólt, most a következő józan megjegyzést kockáztatta:

- De hátha nem is lőttek?

- Hogy nem lőttek volna? - kiáltotta az őrnagy. - Ellenkezőleg! Adja az ég, hogy lőttek légyen! Mégpedig inkább kétszer is, mint egyszer!

S pontosan ugyanezt hajtogatták magukban J. T. Maston és Evangelina Scorbitt asszony. S ezt kérdezték magukban a tudósok és a laikusok is, a helyzet logikájánál fogva ez egyszer egyértelműen.

S Alcide Pierdeux is váltig ezt ismételte, hozzáfűzve:

- Lőttek-e vagy se, igazán mellékes!... Fő, hogy a Föld most sem szűnt meg öreg tengelye körül keringőzni, s úgy ballag, mint eddig!

Egyszóval, még nem tudták, mi történt a Kilimandzsáróban. De az esti órákban már válasz érkezett arra a kérdésre, melyet az emberiség tett fel magában.

Sürgöny jött az Egyesült Államoknak; Richard W. Thrust küldte, a zanzibári konzulátusról. Íme, a sürgöny tartalma:

Zanzibár, szeptember 23.
reggeli hét óra huszonhét perc

John S. Wright államminiszternek.

A lövés tegnap este pont éjfélkor eldördült a Kilimandzsáró déli oldalába épített ágyúcsőből. A lövedék borzasztó süvöltéssel repült. Irtóztató robaj. A tartományon forgószél söpört végig. A tenger a Mozambik-csatornáig emelkedett. Nagyszámú hajóroncs vetődött a partra. Mezővárosok, falvak semmisültek meg. Egyébként minden rendben.

Richard W. Thrust.

Igen, egyébként minden rendben volt, mivel semmi sem változott a dolgok állapotában, kivéve a Wamasaiban előidézett katasztrófát. Az ország egy részét a mesterséges szélforgatag tette a földdel egyenlővé, a hajótöréseket viszont a légrétegek kavarodása okozta. De hát nem így történt akkor is, mikor a híres-nevezetes Columbiad a Holdat vette célba lövedékével? A Floridáig elható rázkódás nem volt-e százmérföldnyi körzetben észlelhető? De még mennyire! Ezúttal pedig százszorta nagyobb volt a lövés hatása.

Azonban száz szónak is egy a vége: a sürgöny két tényt szögezett le az Ó- és Újvilág érdekeltjeinek:

1. Hogy az irdatlan lőszerszámot magának a Kilimandzsáró hegységnek oldalában gyártották.

2. Hogy a lövés a jelzett órában eldördült.

S ekkor az egész világ, az elégtétel örömétől áthatva, hatalmas kiáltásba tört ki, melyet harsány kacagás követett.

Lám, a Barbicane és Társai cég kísérlete csúfos kudarcot vallott! J. T. Maston bátran papírkosárba hajíthatta képleteit! A North Polar Practical Association számára immár nem volt más hátra, mint hogy bejelentse bukását.

Vajon a Gun Club titkára ezúttal tévedett számításaiban?

Inkább hinném el azt, hogy én tévedtem volna a rokonszenvben, amit ő ébresztett bennem! - mondotta magában Evangelina Scorbitt asszony.

És ha élt valaha a földkerekségen egy nagyon, de nagyon meghasonlott ember, akkor J. T. Maston volt az. Látva, hogy mit sem változtak azok a körülmények, melyek szerint a Föld keletkezése óta mozog, abban a reményben ringatta magát, hogy valami baleset akadályozhatta meg Barbicane és Nicholl kollégáinak kísérletét...

Hanem a zanzibári sürgöny óta be kellett látnia, hogy a kísérlet csütörtököt mondott.

Csütörtököt mondott!... De hát azok az egyenletek, azok a képletek, melyekből oly biztosan következtette, hogy a vállalkozás sikerülni fog! De hát lehetséges az, hogy egy hatszáz méter hosszú, huszonhét méter széles ágyú egy száznyolcvanmillió kilogramm súlyú lövedékkel, melyet kétezer tonna felrobbant méli-mélonite röpít kétezernyolcszáz kilométer kezdősebességgel, elégtelen legyen az Északi-sark fekvésének megváltoztatására? Nem... Ez képtelenség!

És mégis, mégis...

J. T. Maston szörnyű zaklatottságában kijelentette, hogy elhagyja rejtekhelyét. Evangelina Scorbitt asszony hasztalan próbálta megakadályozni ebben. Nem mintha továbbra is féltenie kellett volna az életét, hiszen a veszély elmúlt már. De meg akarta kímélni attól, hogy tréfás megjegyzéseket tegyenek a boldogtalan matematikus előtt, meg a tapintatlan példázgatástól, a művét gúnyoló alpári élcek özönétől.

Ám még keservesebb volt elgondolni, hogy mint fogadják majd kollégái a Gun Clubban. Nem a titkáruk rovására írják-e majd a balsikert, mely nevetségessé tette őket? Vajon nem rá, a számítások kiagyalójára hárul-e a teljes felelősség ezért a kudarcért?

J. T. Mastonnak nem lehetett a fejével beszélni. Hasztalan sírt, rimánkodott Evangelina Scorbitt asszony. Otthagyta a házat, melyben eddig meghúzódott. S egy szép napon megjelent Baltimore utcáin. De ráismertek, s most már azok, akiknek a vagyonát, életét veszélyeztette, akiket megátalkodott némaságával olyan sokáig halálfélelemben tartott, bosszúból kicsúfolták, ezer meg ezer módon ugratták.

Csak hallani kellett ezeket a szemtelen amerikai fickókat, ahogy még a vásott párizsi utcakölykökön is túltettek!

- Nini! A tengelyigazító!

- Nini! Az órafuseráló!

- Nini! A nagy ágyúmester!

Szóval a Gun Club meghasonlott, csúffá tett titkára kénytelen volt visszatérni a New Park-i palotába, ahol Evangelina Scorbitt asszony mindent elkövetett, hogy kifogyhatatlan gyöngédségével megvigasztalja. Hasztalan. J. T. Maston - akárcsak Niobe^[58] - vigasztalhatatlan volt, mert az ágyúja nem volt több hatással a földgolyóra, mint egy közönséges vásári petárda.

Két hét telt el így, s az átélt borzalmaiból felocsúdott világ nem is gondolt már többé a North Polar Practical Association terveire.

Két hét, s még mindig semmi hír Barbicane elnökről és Nicholl kapitányról! Hát ott vesztek volna a szörnyű robbanáskor, a Wamasai területén véghez vitt borzasztó pusztítás alkalmával? Talán bizony életükkel fizettek a modern idők legképtelenebb szélhámosságáért?

A robbanástól mindketten hanyatt vágódtak, de csak egyet bukfenceztek, akár a szultán meg az udvara s néhány bennszülött, s mindjárt baj nélkül fel is tápászkodtak.

- Sikerült? - kérdezte Bali-Bali a vállát dörzsölgetve.

- Hát ön kételkedik benne?

- Én?... Kételkedni?... De mikor tudja meg?...

- Néhány nap múlva! - válaszolt Barbicane elnök.

Vajon fölfogta-e, hogy a kísérlet kudarcot vallott?... Talán. De ezt már sohasem bírta volna megvallani Wamasai uralkodójának.

Negyvennyolc órával később a két kolléga elbúcsúzott Bali-Balitól, miután busás összeget fizettek kárpótlásul a királyságban okozott borzasztó szerencsétlenségekért. Mivel pedig ez az összeg a szultán magánpénztárába folyt, s alattvalóinak egy árva fillér sem jutott belőle, őfelségének nem volt oka megbánni a jövedelmező üzletet.

Ezek után a két kolléga a munkavezetőkkel együtt Zanzibárba utazott, ahol éppen Szuezbe készült egy hajó. Onnét, álnéven, a Tengerhajózási Vállalatok Moeris nevű gőzhajóján Marseille-be mentek, majd a Párizs-Lyon-Földközi-tengeri vasúton Párizsba - mégpedig minden kisiklás-összeütközés nélkül -, onnét a nyugati vasúton Le Havre-ba s végezetül a tengerjáró Bourgogne-on Amerikába.

Wamasaiból huszonkét nap alatt értek New Yorkba. Október 15-én délután három órakor mindketten bekopogtattak a New Park-i palota ajtaján. Kis idő múlva szemtől szembe álltak Evangelina Scorbitt asszonnyal és J. T. Mastonnal.

- Barbicane?... Nicholl?...

- Maston!

- Önök?

- Mi!

S ahogyan a két kolléga ezt a névmást sajátos hangon egyszerre kimondta, gúny és szemrehányás érzett ki belőle.

J. T. Maston végigsimította vashorgával a homlokát. Aztán a foga közt sziszegve - akár az áspiskígyó, mondaná Ponson de Terrail^[59] - megkérdezte:

- Az ön kilimandzsárói "folyosója" valóban hatszáz méter hosszú és huszonhét méter széles volt?

- Igen!

- Az ön lövedéke valóban száznyolcvanmillió kilogrammot nyomott?

- Igen!

- S a lőpor valóban kétezer tonna méli-mélonite volt?

- Igen!

Ez a három igen úgy érte J. T. Mastont, mintha bunkócsapások zuhogtak volna a nyakszirtjére.

- Akkor azt kell következtetnem...

- Mit? - kérdezte Barbicane elnök.

- Azt - válaszolta J. T. Maston -, hogy mivel a kísérlet nem sikerült, csak az történhetett, hogy a lőpor nem adott a lövedéknek kétezer-nyolcszáz kilométeres kezdősebességet!

- Csakugyan?! - jegyezte meg Nicholl kapitány.

- Vagyis az ön méli-mélonite-ja csak arra jó, hogy játékpisztolyt töltsenek meg vele!

Nicholl kapitány felugrott erre a szóra, mely már halálos sértés volt számára, s felkiáltott:

- Maston!

- Nicholl!

- Amennyiben méli-mélonite-tal akar megverekedni...

- Nem!... Lőgyapottal!... Az biztosabb!

Evangelina Scorbitt asszonynak kellett közbelépnie, hogy a két indulatos tüzért lecsendesítse.

- De uraim!... uraim! - mondotta. - Bajtársak közt ilyesmi!...

Ekkor Barbicane elnök szólalt meg nyugodtabb hangon:

- Miért e kölcsönös vádaskodás? Annyi bizonyos, hogy a mi Maston barátunk számításai föltétlenül pontosak lehettek; amint az is bizonyos, hogy Nicholl barátunk robbantószere elegendő kellett hogy legyen! Igen!... Mi gyakorlatilag annak rendje és módja szerint végrehajtottuk, amit a tudomány számunkra előírt... S lám, a kísérlet mégsem sikerült! De vajon mi okból?... Talán nem is derül ki soha.

- Nos hát! - kiáltotta a Gun Club elnöke - akkor újból nekilátunk!

- És a kútba dobott pénz? - jegyezte meg Nicholl kapitány.

- Meg a közvélemény! - tette hozzá Evangelina Scorbitt asszony. - A közvélemény nem fogja engedni önöknek, hogy még egyszer kockáztassák a világ sorsát!

- S mi lesz a mi sarkköri domíniumunkból? - vágott közbe Nicholl kapitány.

- Vajon mennyit esnek a North Polar Practical Association részvényei? - kiáltotta Barbicane elnök.

- Mennyit esnek?... Hiszen már meg is buktunk! A részvényeket kötegenként kínálják már, olyan áron, mint a csomagolópapirost!

Íme, ez volt a gigászi kísérlet végső eredménye. Ezzel az emlékezetes kudarccal végződtek a Barbicane és Társai cég emberfölötti tervei.

S ha valaha nyilvános gúnykacaj szabadon harsoghatott jóravaló, de ihletüktől cserbenhagyott mérnökök felé; ha megbokrosodott újságcikkek, karikatúrák, sanzonok, paródiák szerzőinek akadt hálás alkalmuk, hogy kedvükre gyakorolhassák, kitombolhassák magukat, akkor nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy ez volt az az alkalom. Barbicane elnököt, az új társulat ügyvezetőit s a Gun Club-beli kollégákat a szó szoros értelmében csúffá tették. Néha már olyan magyarán megmondták róluk a magukét, hogy latinul, sőt volapük nyelven sem ismételhetné az ember. Kivált Európa vetette el a sulykot a nyelvöltögetésben, olyannyira, hogy a jenkik a végén már felháborodtak miatta. Ne felejtsük, hogy Barbicane, Nicholl és Maston amerikai származásúak voltak, s a híres baltimore-i tüzéregylethez tartoztak, s így kevésbe múlt, hogy nem kényszerítették a kormányt, üzenjen háborút az Óvilágnak.

A kegyelemdöfést végül egy francia sanzon, a kitűnő, akkor még élő Paulusnak népszerűvé lett szerzeménye adta meg. A sikerült dalocska megjárta a nagyvilág zenés kávéházait.

Íme, egyik legtöbb tapsot aratott versszaka:

Hogy megjavítsák sárgolyónkat,
A tengelyét nem tartva jónak,
Rémületére földlakóknak,
Ágyút szegeztek az égboltnak,
Kívánva a világot holtnak.
"Dutyit hát a három bolondnak."
De lám, tovább süt ránk a jó Nap!
Lőttek - a Föld-felforgatóknak!
Hurrá az öreg sárgolyónknak!

De vajon kiderül-e valaha, hogy minek tulajdoníthatták a vállalkozás balsikerét? Vajon azt bizonyította-e ez a balsiker, hogy a kísérletet lehetetlen volt megvalósítani, s az emberek hatalmában álló erők sohasem lesznek elegendők ahhoz, hogy a Föld mozgásában változást idézzenek elő, s hogy az Északi-sark területeit sohasem lehet elmozdítani szélességi helyükről s olyan helyre átvinni, ahol a jégmezők, jégtorlaszok természetes módon olvadnának meg a napsugaraktól?

Aztán néhány napra rá, hogy Barbicane elnök és kollégája visszatért az Egyesült Államokba, teljesen tisztázódott ez a kérdés.

Október 17-én szerény cikkecske jelent meg a Temps-ban, s Hebrard lapja nagy szolgálatot tett a világnak, hogy ebben az életbiztonságot annyira érintő dologban felvilágosította.

Íme a cikk:

Köztudomású, milyen eredménytelenül végződött az a kísérlet, hogy a Földnek új forgási tengelyt állítsanak elő. Mindazonáltal J. T. Maston számításai helyes elgondoláson alapultak, s így elérhette volna a kívánt eredményt, ha a tudós, érthetetlen szórakozottságából, már az elején végzetes tévedésbe nem esik.

Valóban, mikor a Gun Club híres titkára a glóbus kerületét vette alapul, negyvenezer méternek vette azt negyvenezer kilométer helyett, s ezzel meghamisította a probléma megoldását.

Honnét eredhetett ez a tévedés?... Mi okozhatta?... Hogyan követhette el egy ilyen kiváló matematikus?... Az ember hasztalan töri rajta a fejét.

Annyi azonban bizonyos, hogy mivel a földtengely megváltoztatásának kérdését helyesen állították fel, megoldani is pontosan kellett volna. De mert három zérusról megfeledkeztek, azáltal a végeredményben tizenkét zérónyi tévedés történt.

Tehát nem huszonhét centiméteres ágyúnál milliószorta nagyobb egyetlen ágyú, hanem trillió ilyen ágyú meg trillió száznyolcvanezer tonnás lövedéket kilövő készülék kellene ahhoz, hogy az Északi-sarkot 23° 28'-nyi fekvéséből elmozdítsa, már amennyiben a méli-mélonite-nak valóban meglenne az a feszítőereje, melyet Nicholl kapitány tulajdonít neki.

Így aztán az az egyetlen lökés, ahogy az a Kilimandzsáró hegységben végbement, mindössze három mikronnyira (három ezred-milliméternyire) tolta el az Északi-sarkot, s legfeljebb csak kilencezred mikronnyira változtatta meg a tenger szintjét.

Ami a lövedéket, ezt az új kis planétát illeti, az ezentúl a mi naprendszerünkhöz tartozik, melyben a Nap vonzóereje tartja vissza.

Alcide Pierdeux

Így hát J. T. Maston szórakozottsága s mindjárt számításai elején a három nullával való tévedés okozta ezt a Gun Clubra nézve annyira megalázó eredményt.

De ha a Gun Club-beli kollégák dühösek voltak is rá, s szidták, mint a bokrot, a megváltozott közvélemény védelmébe vette szegény fejét. Utóvégre ez a tévedés volt az oka minden bajnak - jobban mondva minden jónak, mivel a legszörnyűbb katasztrófától mentette meg a világot.

A végén még udvarias üdvözletek érkeztek a szélrózsa minden irányából; millió meg millió levél, melyek szerencsekívánatokkal halmozták el J. T. Mastont, amiért három zérust tévedett.

J. T. Maston lehangoltabb és elkeseredettebb volt, mint valaha; mit sem akart hallani abból a harsány éljenzésből, mely az egész világon felzendült az ő tiszteletére. Hiszen Barbicane elnök, Nicholl kapitány, a falábú Tom Hunter, Blomsberry ezredes, a mozgékony Bilsby és kollégáik nem fognak neki megbocsátani soha...

De legalább Evangelina Scorbitt asszony megmaradt számára. Ez a páratlan nő nem tudott rá haragudni.

J. T. Maston mindenekelőtt átnézte számításait, mert sehogy sem akarta beismerni, hogy ő ilyen szórakozott lett volna.

Pedig csakugyan az volt! Alcide Pierdeux mérnök nem tévedett. Ezért viselkedett hát olyan nyugodtan az általános rettegés közepette; ez az eredeti fickó az utolsó pillanatban felismerte a tévedést, de nem volt rá ideje, hogy embertársait megnyugtassa, s ezért mondott pohárköszöntőt az Óvilágra abban az órában, mikor a Kilimandzsáró hegységben az a bizonyos lövés eldördült.

Bizony, három zérusról megfeledkezett a földgolyó kerületének kiszámításában!

Ám ekkor hirtelen valami eszébe jutott J. T. Mastonnak... Mindjárt munkája elején történt, amikor bezárkózott dolgozószobájába. Ő egészen pontosan 40 000 000-t írt fel a fekete táblára...

Ebben a pillanatban sürgető telefoncsengetés... J. T. Maston a készülékhez megy... Néhány szót vált Evangelina Scorbitt asszonnyal... Egyszerre csak villám csap a szobába, ő hanyatt vágódik, s a táblája is bukfencet vet... Föltápászkodik... Kezdi újra írni a zuhanás következtében félig elmosódott számokat... Alighogy a 40 000-es számot leírta, a telefon másodszor is megszólal.... Mikor aztán visszaül a munkájához, megfeledkezik a földterület mértékét jelző szám további három nullájáról!

Nos, mindez az Evangelina Scorbitt asszony hibája volt. Ha akkor nem zavarja őt, talán nem is éri az áramütés! Talán a villám nem űzi vele azt a gyalázatos csínyt, mely elég volt arra, hogy szégyent hozzon egy egész életre, mely jó és becsületes számításokkal telt el.

Mennyire le volt sújtva a szerencsétlen nő, mikor J. T. Maston értésére adta, hogy milyen körülmények közt esett a tévedés!... Bizony!... ő volt az oka ennek a szörnyű csapásnak!... Most már miatta érezhette magát J. T. Maston megbélyegzettnek a még hátralevő sok-sok évre - hiszen a Gun Club érdemes társaságában rendszerint százesztendős korukban halnak meg a tagok.

A párbeszéd után J. T. Maston menekült a New Park-i palotából. Visszatért a "Röppálya-lak"-ba. Hosszú léptekkel mérte fel dolgozószobáját, s közben folyton ezt hajtogatta:

- Most már semmire sem vagyok jó ezen a világon!...

- Házasságra sem?... - szólalt meg egy felindult, szívszaggató hang.

Evangelina Scorbitt asszony volt. Könnyes szemmel, magánkívül követte J. T. Mastont.

- Kedves Maston!...

- Nos, hát jó!... De csak egy feltétellel... Ha nem foglalkozom többet matematikával!

- Barátom, borzadok ettől a tudománytól! - felelte a derék özvegy.

S a Gun Club titkára, J. T. Maston, asszonnyá avatta Evangelina Scorbittot.

Ami Alcide Pierdeux cikkét illeti, az roppant nagy becsületet, páratlan hírnevet szerzett a mérnöknek s általa magának a Műegyetemnek is. Minden nyelvre lefordították, minden újságban közölték, úgyhogy a cikk világszerte ismertté tette a nevét. Így történt aztán, hogy a csinos provence-i lányka apja, aki azért tagadta meg tőle a lánya kezét, mivel ő "túlságosan tudós" volt, szintén elolvasta az említett cikket a Petit Marseillais-ben. S miután sikerült, mégpedig minden segítség nélkül, megértenie a cikk jelentőségét, lelkifurdalás fogta el, és a legjobb szándékkal meghívta ebédre a szerzőt.

mely nagyon röviden, de teljesen megnyugtatóan beszél a jövőről

A földlakók pedig legyenek nyugodtak ezentúl. Barbicane elnök és Nicholl kapitány nem fogják megismételni ezt a halvaszületett, siralmas vállalkozásukat. J. T. Maston sem folytatja számításait, ha mégoly hibátlanok volnának is. De hasztalan is tenné. Alcide Pierdeux igazat írt a cikkében. Mert a mechanika azt bizonyítja, hogy ha 23° 28'-nyi tengelyváltozást akarnánk elérni, még ha méli-mélonite-tel is, trillió olyan ágyúszerszám kellene hozzá, mint amilyent a Kilimandzsáró hegység gerincébe fúrtak. Arra pedig, hogy ennyi ágyú elférjen rajta, nagyon kicsi a mi földünk, még ha mindenütt szilárd lenne is a felszíne.

Így hát a földlakók békén hajthatják nyugovóra a fejüket. Módosítani azokon a föltételeken, melyek szerint a Föld mozog - ez bizony meghaladja az emberiségnek megadatott lehetőségeket.

Abbot - ebat
Adelaide - edléd
Adélie - ádelí
Adhemar - edemer
Advance - edvensz
Archer - ácsör
Ardan, Michel - árdan, misel
Associated Press - eszósiétid presz

Baffin - Befin
Baille - béj
Bailly - béji
Baldenak, Eric - bálenák, erik
Baltimore - baltimór
Banks - benksz
Barbicane, Impey - bárbikén, impi
Barens - bárensz
Bathurst - bedörszt
Beechey - bícsi
Belcher - belcsör
Bellot - bello
Benett, Gordon - benet, gordn
Berry - berri
Bilsby - bilszbi
Birkenhead - börknhed
Bismarck - biszmárk
Blandet - blande
Blomsberry - blamszberi
Bolton-street - boltn sztrít
Boothia, Félix - búszie, féliksz
Bourgogne - burgony
Brainard - brenár
Bravais - bravé
Bremerhaven - brémerháfen
Byam Martin - bájem mártin

Cabot - kábo
Cail - kéi
Calcutta - kalkutta
Carper, Moses - kapör, mózesz
Cauchy - kócsi
Cavendish - kevndis
Charivari - sarivári
Charleston - csálsztn
Cheasapeake - csízepik
Chicacola - csikekóla
City Moon - sziti mún
Cleveland - klívlend
Cockerill - kókril
Cockney - kakni
Collinson - kolinzn
Conger - kanger
Cook - kuk
Cornu - kornü
Cornwallis - kornvállisz
Cortereal - kortereál
Courrier de San Diego - kurié dö szan diego
Creusot - krözó
Crocker - króker
Cumberland - kámbörlend

Daily News - déli nyúsz
Davis - dévisz
De Long - dö lón
Devon - dívn
Disko - diszkő
Donellan - danlen
Dublin - dablin

Edinburgh Review- ednbáró rivjú
Ehlers, Otto - élersz, ottó

Feroer - ferő
Fifth Avenue - fifsz évnyú
Fire-Fire - fájer fájer
Fize - fájz
Forster, William - forszter, viljem
Foucault, Léon - fukól, leon
Franklin, John - frenklin, dzsón
Frobisher - frobiser

Gilmour, Andrew - gilmör, endrú
Goldhavn - goldháfn
Gould - gúld
Grande Syrte - grand szirt
Grant - grent
Greely - gríli
Griffith - grifit
Gun Club - gán klab

Hall - hól
Hammersley - hemörszli
Hayes - héjsz
Hebrard - ebrár
Heemskerk - hemszkerk
Helly Green - heli grín
Hight-street - háj sztrít
Hudson - hödzn
Hunter - hánter

Indre - endr
James-Sommerset - dzsémsz szomerszet
Jansen, Jacques - janszen, zsak
Jeanette - zsánett
Johnston - dzsónsztn
Journal de Boston - zsurnál dö bosztn

Kane - kén
Kennedy - kenedi

Lady Franklin - lédi frenklin
Lancaster - lenkesztör
Lanterne Magique - lantern mázsik
Laplace - láplász
Ledger - ledzsör
Le Havre - lö ávr
Leout - löu
Lesseps - leszepsz
Le Verrier - lö verrié
Lockwood - lakvúd
Long's Peak - langsz pík
Lyon - lión

Mac Clintock - mek klintok
Mac Clure - mek kljúr
Mackay - meké
Mac Laine Express - mek lén ikszpresz
Madagascar - mádágászkár
Maffitt - mefit
Malacca - malakka
Malouines - máluin
Markham - mákem
Marmier - mármié
Marseille - márszej
Marshall - mársál
Martens, Friedrich - mártensz, frídrih
Martigues - mártig
Martins, Charles - márten, sárl
Maryland - merilend
Massuah - másszuá
Maston - másztn
Mayen - májen
Melbourne - melbörn
Melville - melvil
Mercurial of New Foundland - merkjúriel af nyú fandlend
Meyer - mejer
Milne, John - májln, dzsón
Mitchell - micsel
Mombas - mombá
Monroe - monró
Moon City - mún sziti
Morton - mortn
Mozambique - mozámbik
Mulgrave - malgrév

Nares, John George - nérsz, dzsón dzsódsz
New Foundland - nyú fandlend
Maltebrun - máltbrőn
New Park - nyú pák
Newton - nyútn
New Orleans - nyú orlinsz
New York Herald - nyú jók hereld
New York Witness - nyú jók vitnesz
Nicholl - nikol
North Polar Practical Association - nord paler prektikl eszósiésn
Nuyts - nüit

Palmerston - pálmörsztn
Pall Mall Gazette - pól mól gezet
Para Stevens - pere sztívnsz
Parry - perry
Pavy, Octave - pávi, oktáv
Payez - péjez
Petit Marseillaise - pti márszeijez
Philadelphia - filádelfia
Pierdeux, Alcide - pjerdő, álszíd
Portsmouth - pótszmausz
Prestice, John - presztisz, dzsón
Punch - pancs

Reclus - röklü
Revue Scientifique - rövű sziantifik
Rio de Janeiro - rio de zsánejro
Rocky Mountains - raki maunténsz
Ross - rosz

Sabine - szabin
Sandwich - szendvics
Saint Martin - szen márten
Saint Paul de Loanda - szen pól dö loanda
San Francisco - szán fránsziszkó
Scorbitt, Evangelina - szkorbit, evangelína
Scoresby - szkórszbi
Seyne - széin
Shetland - setlend
Sic - szik
Sir - szőr
Southampton - szauszemptn
South Star - szaúz sztár
Spencer - szpenször
Square - szkver
Standard - sztenderd
Stewart - sztyúert
Sun - szan
Susquehanna - szuszkvehánne

Temps - tan
Thrust, Richard - szraszt, ricsed
Times - tájmsz
Toodrink, Dean - túdrink, dín
Tribune - tribjún
Tripolis - tripolisz
Tyson - tizón

United Press - junájtid presz
United States - junájtid sztétsz

Vancouver - venkúver
Walton, William - vóltn, viljem
Watercourse - vóterkorz
Washington - vosingtn
Weymouth - véjmausz
Willoughi - villáfi
Wilsing - vilszing
Wolesley - vólszli
Woolwich - vúlvics
Wright, John - rájt, dzsón

Yankee - jenki
Yeddo - jeddo

1. A nem hangzás szerinti helyesírással írt idegen szavak és nevek helyes kiejtését lásd a regény végén közölt betűrendes jegyzékben ^[VISSZA]

3. Az Északi-sarkra az amerikai Robert Peary jutott el elsőnek 1909-ben. Verne pedig 1896-ban írta ezt a regényt ^[VISSZA]

5. Az angolszász eredetű észak-amerikaiak gúnyneve (yankee). Itt egyébként az "Utazás a Holdba" és az "Utazás a Hold körül" című regényeire céloz Verne ^[VISSZA]

6. Ferdinand Lesseps francia mérnök (1804-1894) volt a Szuezi-csatorna és a Panama-csatorna tervezője ^[VISSZA]

12. Verne tévesen a terület kiszámításánál is a síkmértani képletet használta (r²p), a gömbmértan megfelelő képlete helyett (2R p m, ahol m a gömbszelet legmagasabb pontjának - az adott esetben az Északi-sarknak - a gömbszeletet határoló kör síkjától való távolsága) ^[VISSZA]

14. Művészet a művészetért. Itt: kedvtelésből ^[VISSZA]

17. Amikor Verne e regényt írta, az USA harmincnyolc állam szövetsége volt. Azóta e szám - s vele a szövetségi lobogó csillagainak száma - ötvenre nőtt ^[VISSZA]

20. Verne itt két korábbi művére céloz: "Utazás a Holdba", "Utazás a Hold körül" ^[VISSZA]

24. Mrs. = Mistress (ejtsd: misszisz). Az angol nyelv ezzel a szócskával jelöli, hogy asszonyról van szó. A Mr. = Mister (ejtsd: miszter) szó nőnemű megfelelője ^[VISSZA]

30. Villanyégőkkel működő csillárok. (Alva Thomas Edison találta fel 1879-ben az izzólámpát) ^[VISSZA]

32. Vergilius latin költő nevezi így - "legvégső"-nek - Thule atlanti-óceáni szigetet, melyről az ókorban úgy tudták, hogy a Föld legészakibb pontja ^[VISSZA]

33. Fénélon francia író (1651-1715). Főművének címe: Telemachus kalandjai ^[VISSZA]

34. Pörgettyű ^[VISSZA]

35. Pierre Simon Laplace (1749-1827), Isaac Newton (1642-1727), Urbain Jean Joseph Le Verrier (1811-1877). Laplace különösen a világegyetem keletkezésére vonatkozó elméletével tette halhatatlanná nevét. Newton a nehézkedés törvényének megállapításával és még számos matematikai és fizikai felfedezéssel járult hozzá a tudományok fejlődéséhez. Le Verrier nevéhez nem fűződnek hasonló jelentőségű tudományos eredmények ^[VISSZA]

36. Régi, angol eredetű kártyajáték. A bridzs őse ^[VISSZA]

37. Méreg latinul toxicum, fog = dens (ragozott alakban dentum). "Toxidentum" a méregfog mintájára képzett, nem létező latin szó ^[VISSZA]

40. Giovanni Virginio Schiaparelli (1835-1910) olasz csillagász a Mars földközelben történt távcsöves vizsgálatai alapján térképet szerkesztett a bolygó felszínéről, s ezen különböző területi elhatárolásokat próbált végrehajtani. Ebben a munkájában a Mars-felszínnel kapcsolatos bizonyos színészleleteire támaszkodott, de ezek az észleletek az egyes megfigyelési időszakokban (a Föld és a Mars közel kerülése, az ún. kis oppozíció periodikusan visszatérő szakaszában) nem bizonyultak állandóaknak. Ekkor merült fel a Mars bolygón lejátszódott kozmikus katasztrófa valószínűtlen felvetése ^[VISSZA]

43. Nadír: az éggömbnek a látóhatár alatt legmélyebben fekvő pontja. (A zenit ellentéte) ^[VISSZA]

44. Sic: latin szó, jelentése "így". Különösen tudományos szövegközlésekben, tanulmányokban használják, olyankor, amikor a szöveg közlője vagy a tanulmány írója fel akarja hívni az olvasó figyelmét, hogy a közölt furcsa szó vagy írásmód úgy helyes, ahogy ott írva van ^[VISSZA]

45. A végső érv. (Itt: a legnagyobb hatalom) ^[VISSZA]

50. János apostol (Szt. János) Jézus első tanítványa volt. Neki tulajdonítják az Apokalipszist. Domitianus római császár (81-96) megkínoztatta, majd Patmosz szigetére száműzette. A hagyomány szerint ott érték azok a látomások, amelyeket a Jelenések Könyvében leírt ^[VISSZA]

53. Kivonulás. A görög és a római tragédiában a mű záró része és egyúttal a színészek ünnepélyes kivonulása a színpadról ^[VISSZA]

56. Verne egyik regényhőse ^[VISSZA]

58. A görög hitrege szerint Niobétől, Amphion király feleségétől a haragvó istenek elvették gyermekeit, mert büszkélkedett velük Leto istennő rovására. Niobe kőszirtté vált, s szüntelenül patakzó könnyei forrásként csobognak belőle ^[VISSZA]

59. Francia rémregényíró (1829-1871) ^[VISSZA]

---