melyben a North Polar Practical Association[1]
hirdetést tesz közzé az Ó- és Újvilágnak

- Szóval, Maston úr, ön azt állítja, hogy nő még sohasem lett volna képes előbbre vinni a matematikai vagy kísérleti tudományokat?

- Legnagyobb sajnálatomra nem tehetek mást, Scorbittné asszonyom - válaszolt J. T. Maston. - Azt készséggel elismerem, hogy volt és van is köztük néhány kiváló, különösen Olaszországban; de agyi alkatra nincs nő, akiből egy Arkhimédész lehetne s még kevésbé egy Newton!

- Ó, Maston úr, engedje meg, hogy tiltakozzam nemem nevében...

- Neme nevében, mely annyival is bájosabb, mert nem arra teremtődött, hogy érzékfeletti tanulmányokra adja a fejét!

- Ön szerint tehát, Maston úr, egy lehulló alma láttán egyetlen nő sem tudta volna az egyetemes nehézkedés törvényeit felfedezni, ahogyan azt a XVII. században a hírneves angol tudós cselekedte?

- Hulló alma láttán, Scorbittné asszonyom, egy nőnek sem lett volna más ötlete, mint az, hogy megegye... Éva anyánk módjára.

- Már látom, hogy ön megtagad tőlünk minden felsőbbrendű vizsgálódásra való képességet...

- Minden képességet?... Dehogyis, Scorbittné asszonyom! Mindazonáltal ne felejtse, hogy mióta emberek s következőleg nők is laknak a földön, még nem akadt női koponya, melynek a tudományok birodalmában valami olyan felfedezést köszönhetnénk, mint aminők Arisztotelész, Euklidész, Kepler, Laplace nevéhez fűződnek...

- De vajon helyes érv-e ez, s a múlt fellebbezhetetlenül kötelez a jövőre nézve is?

- Hm! Ami évezredek óta nem történt meg, nem fog megtörténni soha... az kétségtelen!

- Már látom, hogy bele kell törődnünk a sorsunkba, Maston úr, s valóban csak arra vagyunk jók...

- Hogy jók legyenek! - válaszolt J. T. Maston.

S ezt olyan kedves udvariassággal mondta, amilyen egy x-ekkel teletömött tudós koponyától csak telik. Egyébként Evangelina Scorbitt asszonyt ez teljesen kielégítette.

- Nos, Maston úr - folytatta a hölgy -, mindenkinek a sorsa meg van írva a földön. Az öné az, hogy rendkívüli számbúvár legyen. Nos szentelje magát egészen ama mérhetetlen mű problémáinak, melyre ön és a barátai az életüket teszik fel! Én meg az a "jó asszony" leszek, akinek lennem kell, s anyagiakkal működöm közre...

- Amiért örökké hálásak leszünk önnek - felelte J. T. Maston.

Evangelina Scorbitt asszony erre bájosan elpirult, mert ha tudósokkal szemben általában nem is, de J. T. Maston iránt különös rokonszenvet érzett. Nem kifürkészhetetlen mélység-e az asszonyi szív?

Valóban végtelenül nagy jelentőségű műveletről volt szó, s a gazdag amerikai özvegy eltökélte magában, hogy tekintélyes tőkével járul hozzá.

Lássuk, miféle művelet volt ez, s kezdeményezőinek mi céljuk volt vele.

A voltaképpeni északi-sarki földrészek Maltebrun, Reclus, Saint-Martin és a többi legszámottevőbb földrajztudós szerint a következőket foglalják magukba:

1. Észak-Devont, vagyis a Baffin-tenger és a Lancaster-tengerszoros jegétől borított szigeteket;

2. Észak-Georgiát, melyet a Banks-föld és számos sziget képez, nevezetesen: a Sabine, Byam Martin, Griffith, Cornwallis- és Bathurst-szigetek;

3. A Baffin-Parry szigettengert, vagyis a sark körüli szárazföld különböző részeit; ezek név szerint: Cumberland, Southampton, James-Sommerset, Boothia-Felix, Melville és más, csaknem ismeretlen területek.

Mindezeken a részeken, melyek a szélesség 78°-a körül terülnek el, a szárazföldek egymillió-négyszázezer, a tengerek hétszázezer négyzetmérföldnyi területet foglalnak el.

E szélességi körön belül rettenthetetlen újkori felfedezőknek sikerült eljutni a szélesség 84°-áig, miután néhány, jégtorlaszok magas láncolata mögött elvesző partvidéket meghatároztak, s neveket adtak e nagy kiterjedésű vidékek szirtfokainak, előhegyeinek, golfjainak, öbleinek, miket Északi-hegyvidéknek mondhatnánk. Azonban a szélesség 84°-án túl csak titok van, a térképészek megvalósíthatatlan desideratuma,^[2] s mind ez ideig senki sem tudja, hogy a 6°-nyi területen földeket vagy tengereket rejt-e az Északi-sark jégvilágának áthághatatlan halmaza.^[3] Nos, az 189... esztendőben az Egyesült Államok kormányának ugyancsak meglepő ötlete támadt. Azt hozta javaslatba, hogy árverezzék el a még felderítetlen sarkköri területeket, s a sarki "sapka" megszerzése végett egy újólag alakult társulat már folyamodott is kihasználási engedélyért.

Igaz ugyan, hogy a berlini kongresszus néhány esztendővel azelőtt^[4] külön kódexet szerkesztett olyan nagyhatalmak számára, melyek gyarmatosítás vagy kereskedelmi piacok létesítésének ürügyén idegen tulajdonokat szeretnének kisajátítani. Mindazonáltal ezt a kódexet nem alkalmazhatták erre az esetre, egyszerűen azért, mert a sarki terület lakatlan volt. Mivel azonban az, ami senkié, egyformán mindenkié, az új társulat egyáltalán nem "kisajátításra", hanem csak "megszerzésre" gondolt, hogy így minden későbbi felszólamlásnak elejét vegye.

Nincs olyan vakmerő, sőt majdnem megvalósíthatatlan terv, amelynek az Egyesült Államokban egyesek ne vennék nyomban észre a hasznot hajtó oldalát, ne találkoznának mindjárt tőkék is a kivitelre. Látni való volt ez néhány évvel ezelőtt, amikor a baltimore-i Gun Club löveget akart felröpíteni a Holdba, remélve, hogy közvetlen összeköttetést találnak mellékbolygónkkal. Akkor is a vállalkozó szellemű jenkik^[5] szolgáltatták az érdekes kísérlethez szükséges legnagyobb összegeket. S ha a kísérlet sikerül, vajon az nem az említett klub két tagjának lett volna köszönhető, akik bátran vállalták ennek az emberfeletti próbálkozásnak kockázatát?

Javasolja csak egyszer egy Lesseps,^[6] hogy vájjanak nagyméretű csatornát Európán és Ázsián keresztül az Atlanti-óceán partjaitól a Kína-tengerig, vesse föl egy zseniális kútásó, hogy fúrjanak le a föld mélyébe a szilíciumtartalmú rétegekig, melyek ott cseppfolyós állapotban, olvadási hőpont fölött találhatók, hogy közvetlenül a központi tűzhelyről merítsenek hőt, akarja csak egy vállalkozó szellemű elektrotechnikus egyesíteni a földgömb felületén szétszórt áramköröket, hogy abból hőnek és fénynek kimeríthetetlen forrását létesítsék, támadjon csak egy bátor mérnöknek az az ötlete, hogy roppant tartályokban felhalmozza és tárolja az egyenlítői tájék forróságát a jégvilág éghajlatának enyhítésére, próbálja csak egy rendkívüli vízépítész hasznosítani az árapály eleven erejét, hogy tetszés szerint hőt vagy munkát hozzon létre belőle, alakuljanak csak részvény- vagy betéti társaságok száz effajta terv nyélbe ütésére, nyilván amerikaiak lesznek az aláírók élén, s a dollárpatakok úgy özönlenek a társulati pénztárakba, mint ahogy Észak-Amerika nagy folyói ömlenek az óceánokba.

Képzelhetni hát, mily szokatlanul fel volt csigázva a közvélemény, midőn az a legalábbis különös hír terjedt el, hogy elárverezik a sarki földeket, s hogy azok annak jutnak majd, aki végül legtöbbet kínál értük. Egyébként erre a vásárra semmiféle nyilvános jegyzést nem nyitottak, ugyanis a szükséges tőke már előre együtt volt. A többi majd elválik, amikor az újdonsült birtokszerzők tulajdonába jutott területek hasznosításáról lesz szó.

Hasznosítani a sarki tájakat!... Hát ez valóban csak beteg agy szüleménye lehetett!

S mégis, mi sem volt komolyabb ennél a tervnél!

Annyi bizonyos, hogy az amerikai lapokkal egyidejűleg tájékoztatás ment a két világrész sajtójának, az európai, afrikai, óceániai újságoknak is, egyben felszólítás az érdekelteknek de commodo et incommodo^[7] megbeszélésre. A cikk a New York Heraldban jelent meg először; Gordon Bennet rengeteg előfizetője a november 7-i számban olvashatta; a benne foglaltak villámgyorsan visszhangra találtak a tudományos és kereskedelmi világban, s ugyancsak ellentétes nézeteket váltottak ki.

Íme a közlemény:

A szélesség 84°-án belül fekvő északi-sarki területeket mindeddig nem használhatták ki, azon egyszerű oknál fogva, mert még nem fedezték fel őket.

A különböző nemzetiségű hajósok eddig a következő szélességi körökig hatoltak el:

82° 45': az angol Parry, 1847 júliusában, a nyugati délkör 28°-án, a Spitzbergák északi részén;

83° 20' 28" Sir John George Nares angol expedíciójához tartozó Markham, 1876 májusában, a nyugati délkör 50°-ánál, Grinnel földjének északi részén;

83° 35': Lockwood és Brainard, az amerikai Greely-expedíció tagja, 1882 május havában; a nyugati délkör 42°-án, Nares földjének északi részén.

Az a rész tehát, mely a szélesség 84°-tól 6°-nyi területen, a sarkig terjed, olybá vehető, mint a földgömb különböző államai közt még el nem osztott birtok, s mindenképpen alkalmas rá, hogy nyilvános árverés útján magántulajdonná váljék.

A jog elvei szerint semminek sem kell osztatlannak maradnia. Az Amerikai Egyesült Államok tehát ezen elvek alapján elhatározta, hogy szóba hozzák e területek eladását.

Baltimore-ban, szövetkezeti alapon, egy North Polar Practical Association^[8] nevű társulat alakult, mely az amerikai államszövetséget hivatalosan képviseli. Ez a társulat szándékozik megvásárolni az említett területeket, mégpedig annak rendje és módja szerint szerkesztett okirat alapján, mely számára teljes tulajdonjogot biztosít mindazon szárazföldekre, szigetekre, szigetecskékre, sziklákra, tengerekre, tavakra, folyamokra, folyókra, patakokra, melyekből jelenleg a sarki ingatlan áll, akár örökös, akár csak téli jég borítja.

Külön megjegyzendő, hogy ez a tulajdonjog akkor sem válhatik érvénytelenné, ha bármilyen természetű változások következnének is be a földgömb földrajzi és éghajlati helyzetében.

Mindez tudomására hozatván az Ó- és Újvilág lakosainak, közöljük, hogy valamennyi nagyhatalom részt vehet az árverésen, mely a legtöbbet ígérő javára fog eldőlni.

Az árverés folyó év december 3-án tűzetett ki. Hely: Árverési Csarnok, Baltimore, Maryland, Egyesült Államok.

Közelebbi felvilágosítást ad William S. Forster, a North Polar Practical Association ideiglenes megbízottja, Baltimore, High-street 93. sz.

Megengedjük, hogy ezt a közleményt esztelennek tekinthették. Azt azonban meg kell hagyni, hogy világos, nyílt beszéd volt. A közvéleményt egyébként igen nyomóssá tette az a tény, hogy a szövetségi kormány máris kiaknázási jogot biztosított a társulatnak a sarki területekre vonatkozóan arra az esetre, ha az árverésen ő szerezné meg a tulajdonjogot.

A vélemények általában megoszlottak. Egyesek sehogy sem akartak mást látni benne, mint holmi hallatlan amerikai humbugot, mely túlszárnyalná a szédelgés határait, ha az emberi együgyűség végtelen nem lenne. Mások viszont úgy gondolták, hogy komolyan kell venni ezt a javaslatot. Ezek azt hajtogatták, hogy az újdonsült társulat nem pályázik a közönség erszényére, hanem a saját tőkéjével akar az északi földek birtokába jutni. Nem szándékozik hát a hiszékenyektől kicsalni azok dollárjait, bankjegyeit, aranyát-ezüstjét, hogy a maga pénzszekrényeit megtömje velük. Dehogyis! Nem szándékozik mást, mint saját költségén megszerezni a sarkvidéki ingatlant.

Azok, akik számolni tudnak, úgy gondolták, hogy az említett társulatnak, ha már meg akarta szerezni ezt a területet, melynek elárverezését maga hozta szóba, egyszerűen csak az első birtokba vevő jogára kellene hivatkoznia. De éppen itt volt a bökkenő, mivel az Északi-sark mind ez ideig hozzáférhetetlennek bizonyult az ember számára. Arra az esetre hát, ha az Egyesült Államok szerezné meg ezeket a területeket, az engedményesek szabályszerű szerződést akartak, nehogy később bárki is elvitathassa a jogaikat. Igaztalan dolog lenne őket emiatt megszólni. Megfontoltan jártak el, márpedig mikor efféle ügyletben kötelezettséget vállal az ember, jogi szempontból nem lehet eléggé óvatos.

Egyébként a közleménynek volt egy, a jövőre nézve kockázatos kikötése. Ez a kikötés egymásnak ellentmondó magyarázatokra adhatott alkalmat, mert a legravaszabb elmék sem igazodhattak el rajta. Ez pedig a végső záradék volt, amely leszögezte, hogy "a tulajdonjog akkor sem válhatik érvénytelenné, ha bármilyen természetű változások következnének is be a földgömb földrajzi és éghajlati helyzetében".

Mit jelentett ez a mondat? Vajon milyen eshetőségre számíthattak a közlemény közzétevői? Hogyan eshetik valaha a Földdel olyan változás, melynek földrajzi vagy éghajlati következményei lennének, különösen az elárverezendő területekkel kapcsolatban?

- Emögött nyilván rejlik valami - mondogatták a ravaszak.

Vége-hossza nem volt hát a találgatásnak, a rejtélyes cikk ugyancsak próbára tette egyesek éleslátását s felcsigázta kíváncsiságát.

Először egy napilap, a piladelphiai Ledger fűzött tréfás megjegyzést a dologhoz:

"A sarki területek megvásárlói bizonyos számításokból kétségtelenül arra a gondolatra jutottak, hogy hamarosan egy kemény magvú üstökös ütközik Földünkbe, mégpedig oly módon, hogy a lökés az említett záradékba foglalt földrajzi és éghajlati változásokat fogja előidézni."

Kissé hosszúra sikerült a mondat, mint ahogy általában hosszúra sikerülnek azok a mondatok, amelyek tudományosak akarnak lenni, de nem világítanak rá semmire. Egyébként komoly emberek tamáskodva fogadták az üstökössel való összeütközés feltevését. Mindenesetre nem látszott valószínűnek, hogy az engedményesek ilyen kétes eshetőségre alapították volna számításaikat.

"Azt képzeli talán az új társulat - jegyezte meg a New Orleans-i Delta -, hogy a tavaszpont precessziója^[9] valaha is kedvező változásokat idézhet elő területeinek kiaknázására?"

"S ugyan miért ne, ha ez a mozgás módosítja a mi szferoidánk^[10] tengelyének párhuzamviszonyait?" - jegyezte meg a Hamburger Korrespondent.

"Valóban - válaszolt a párizsi Revue Scientifique -, hát nem megmondta Adhemar a tenger átalakulásairól szóló könyvében, hogy a tavaszpont precessziója, a földpálya nagyobbik tengelyének évszázados mozgásával kombinálva olyan természetű lesz, hogy tartós változást idézhet elő a Föld különböző pontjainak középhőmérsékletében és a két sarkon felhalmozódott jég mennyiségében?"

"Ez bizonyos - vetette közbe az Edinburgh Review. - És ha mégis úgy lenne, nem beletelhetik-e tizenkétezer esztendőbe is, amíg a Vega az említett jelenség következtében sarkcsillagunkká válik, s a sarki területek helyzete égövi tekintetben megváltozik?"

"Nos - vágott vissza a koppenhágai Dagblad -, akkor hát még tizenkétezer esztendeig ráérünk befektetni a tőkénket! Addig pedig egy garast sem kockáztatunk, egy lyukas fityinget sem!"

Mindazonáltal, hogy lehetséges volt is, hogy a Revue Scientifique-nek igaza volt, amikor Adhemarra hivatkozott, az valószínűnek látszott, hogy a North Polar Practical Association nem a tavaszpont precessziójának tulajdonított hatással számolt.

Így hát senkinek sem sikerült rájönnie, mire vonatkozott a híres közlemény záradéka, meg hogy miféle eljövendő kozmikus változást szimatoltak meg a társulat alapítói.

Ahhoz, hogy e tekintetben értesüléseket szerezzenek, talán elég lett volna az újdonsült egyesület igazgatóságához fordulni, s főképpen annak elnökéhez. De hát az elnök személye ismeretlen. Az igazgatóság titkára, valamint a tagjai szintén ismeretlenek. Még azt sem tudták, kiktől ered a közlemény. A New York Herald kiadóhivatalába bizonyos baltimore-i lakos, William S. Forster vitte, érdemes tőkehal-bizományos, méghozzá a New Foundland-i Ardrinell és Tsa cég számlája terhére - nyilván afféle alrészvényes. Mivel e kérdésben éppolyan néma volt, mint a raktáraiban felhalmozott bizományi áruk, sem a legkíváncsibb, sem a legszemesebb riporterek nem vehettek ki belőle semmit. Szóval ez a North Polar Practical Association annyira anonim^[11] volt, hogy egyetlen tagja nevét sem tudhatta meg az ember. Ez már valóban a névtelenség netovábbja!

Azonban ha a kereskedelmi vállalkozás kezdeményezői mindenáron titokban akarták is tartani a maguk személyét, céljukat napnál világosabban megjelölte az Ó- és Újvilágnak szánt közlemény. Semmi egyébről nem volt itt szó, mint teljesen birtokba venni a sarkvidéknek azt a részét, amelyet az északi szélesség 84. foka határol, s amelynek középpontját az Északi-sark képezi.

Egyébként kézzelfogható tény, hogy az újabb felfedezők közül azok, akik ezt a hozzáférhetetlen pontot a leginkább megközelítették, Parry, Markham, Lockwood és Brainard, mind a 84. szélességi körön innét maradtak. Ami az északi-tengeri hajósokat illeti, azok lényegesen kisebb szélességig jutottak el; nevezetesen: Payez 1874-ben 82° 15'-ig, a Ferenc József-földtől és a Novaja Zemljától északra; Leout 1870-ben 72° 47'-ig Szibéria felett, a Jeanette-expedícióhoz tartozó De Long 1879-ben 78° 45'-ig, a nevét viselő szigetek partvidékén. A többiek Új-Szibérián és Grönlandon áthaladva a Bismarck-fok magasságában nem tudtak továbbjutni a szélesség 76., 77. és 79. fokánál. Tehát a North Polar Practical Association nem érintette az eddig felfedezett területek birtoklási jogát. Tervezete egy minden emberi nyomtól teljesen érintetlen területet ölelt fel.

Lássuk mármost, mekkora terjedelmű a földgömbnek az a része, amelyet a 84. szélességi kör határol.

A 84°-tól 90°-ig hat fokot számítunk; egy-egy fok hatvan mérföld, a sugár háromszázhatvan, az átmérő hétszázhúsz mérföld. A kerület tehát kétezer-kétszázhatvan, a felület, kerek számban, négyszázhétezer négyzetmérföld.^[12]

A közvélemény, mint már láttuk, elvileg azt is hangsúlyozta, hogy ezek a földrajzilag még ismeretlen területek gazdátlanok, tehát köztulajdonnak tekinthetők. Valószínűnek látszott, hogy a nagyhatalmak ezért nem is formálnak rájuk jogot. De az előrelátható volt, hogy ha mások nem is, a szomszédos államok mindenképpen olybá veszik ezeket a területeket, mint saját földjük északi kiegészítését, következőleg előállnak majd tulajdonjogukkal. Egyébként igényüket csak jogosultabbá teheti az a körülmény, hogy a sarkvidéki felfedezések nagyrészt a saját honfiak bátorságának köszönhetők. Az új társulat által képviselt szövetségi kormány tehát elismerte jogigényüket, s a vételárral szándékozott kártalanítani őket. De bármint állt is ez az ügy, a North Polar Practical Association hívei váltig hangoztatták: a birtok osztatlan, és mivel senki emberfia nem kényszeríthető rá, hogy ezt az osztatlanságot véglegesnek ismerje el, éppígy senki sem tiltakozhatik e roppant domínium elárverezése ellen.

Hét olyan állam volt, melyeknek jogait, szomszédos fekvésüknél fogva, semmiképpen nem lehetett elvitatni; nevezetesen: Amerika, Anglia, Dánia, Svédország, Norvégia, Hollandia, Oroszország. Más államok viszont azokkal a felfedezésekkel érvelhettek, melyek a saját tengerészeik és utazóik nevéhez fűződtek.

Így formálhatott igényt Franciaország, mivel nem egy fia vett részt a sark körüli területek meghódítására alakult expedíciókban. Vajon nem említhető-e meg többek közt ama bátor szívű Dellot, a John Franklin felkutatására mozgósított Phönix-expedíció tagja, aki 1853-ban halt meg a Beechey-sziget partvidékén? Meg lehet-e feledkezni Octave Pavy doktorról, aki 1884-ben hunyt el, a Sabina-fok közelében, mikor a Greely-misszió a Conger-erődben tartózkodott? S nem volna-e igaztalanság átadni a feledésnek azt az expedíciót, melyet 1838-39-ben Charles Martins, Marmier, Bravais és vakmerő társaik a Spitzbergák körüli vizekre vezettek? Ennek ellenére Franciaország nem tartotta alkalomszerűnek, hogy ebbe az inkább ipari, mintsem tudományos vállalkozásba beleártsa magát, s nem harapott a sarki "kalács"-ba, míg a többi nagyhatalom ugyancsak kockáztatta, hogy beletöri a fogát. Talán igaza is volt, és helyesen cselekedett.

Németország szintén hivatkozhatott volna hasonló tényekre. Így a hamburgi Friedrich Martens felfedező útjára, 1871-ben, a Spitzbergák felé, s a Germania- és Hansa-expedíciókra, 1869-70-ben, melyekkel Koldervey, Hegeman és társaik Grönland partvidéke mentén a Bismarck-fokig hatoltak. Mégis a fényes felfedezések ellenére sem tartotta kötelességének, hogy az Északi-sarknak csak egy darabkájával is növelje a germán birodalmat.

Így volt Ausztria-Magyarországgal is, noha ez az ország bitorolta már az észak-szibériai partoknál fekvő Ferenc József-földet.

Ami Olaszországot illeti, mivel semmi joga nem volt hozzá, nem avatkozott bele a dologba - bármennyire valószínűtlennek tetszhetik is ez.

Ott voltak még az ázsiai Szibéria szamojédjai, a nagyobbrészt Észak-Amerika területén szétszórt eszkimók, Grönland, Labrador és a Baffin-Parry-szigettenger, az Ázsia és Amerika közti Aleut-szigetcsoport bennszülöttei, végezetül azok, akik csukcsok nevezet alatt a régi, 1857 óta amerikaivá lett orosz Alaszkát lakják. De ezeknek a néptörzseknek - a voltaképpeni őslakóknak, az északi tájak elvitathatatlan bennszülötteinek - nem lehetett szavuk a gyülekezetben. Aztán meg ezek a szegény ördögök ugyan miféle árat kínálhattak volna a North Polar Practical Association által meghirdetett árverésen, ha mégolyan csekélység lett volna is az? S szegény fejük, vajon mivel fizethettek volna? Talán bizony kagylóval, rozmárfoggal, fókaolajjal? Pedig hát az első térfoglaló jogán egy kicsit az övék volt ez a domínium, amit, íme, el fognak árverezni! De hát eszkimók, csukcsok, szamojédok!... Még csak meg sem kérdezték őket.

Hja, így forog a világ!

Mindenképpen érdemes volt foglalkozni ezzel a hirdetménnyel. Valóban, ha az új társulat megszerzi az északi területeket, ezek végleg Amerika, jobban mondva az Egyesült Államok tulajdonába mennek át, hiszen ez az ügyeskedő államszövetség mindinkább terjeszkedni törekszik. Oroszország néhány évvel ezelőtt, amikor nagy északnyugati területeket engedett át az északi Cordilleráktól a Bering-szorosig, nem jókora darabot juttatott-e neki az Újvilágból? Feltehető volt tehát, hogy a többi nagyhatalom nem nézné jó szemmel, ha a sarki területeket is a szövetséges köztársaság kebelezné be.

Mégis, amint már említettük, Európa és Ázsia különböző államai - e területekkel nem szomszédosak - vonakodtak részt venni az árverésen, annyira kétségesnek találták a dolog kimenetelét. Csupán azok a nagyhatalmak szándékoztak jogaikat kiküldöttek útján érvényesíteni, melyeknek partvidéke közel esik a szélesség 84. fokához. Nos, látni fogjuk majd, hogy ezek a szomszédos államok is csak mérsékelt áron akartak vásárt csapni, mivel olyan területekről volt szó, melyekhez esetleg hozzá sem férhetnek. Azonban a telhetetlen Anglia kötelességének tartotta, hogy valami tekintélyesebb hitelt nyújtson a megbízottjának. Mindjárt jegyezzük meg azt is: a sarkvidéki tájak elárverezése egyáltalán nem veszélyeztette az európai egyensúlyt, és semmi nemzetközi bonyodalom nem származhatott belőle. Bismarck - akkor még élt a nagy kancellár - még csak azt a busa német Jupiter-szemöldökét sem ráncolta össze.

Ez idő szerint tehát Anglia, Dánia, Svédország, Norvégia, Hollandia, Oroszország voltak vetélytársak, hogy a baltimore-i becsüs előtt az Egyesült Államokkal szemben megtegyék árajánlatukat. Akkor aztán a legtöbbet kínálónak jut a sarki jégsapka, melynek piaci ára legalábbis igen bizonytalan volt.

Egyébként említsük meg azt is, hogy az öt európai állam miféle közelebbi s eléggé érthető okokból kívánta, hogy az árverés az ő javukra dőljön el.

Svédország, Norvégia, a szélesség 70. fokán túl fekvő Északi-fok birtokosa, nem csinált belőle titkot, hogy jogot formál a Spitzbergákig, sőt azon túl egészen a Sarkig húzódó roppant területekre. S csakugyan, a norvég Kheilhau, a hírneves svéd Nordenskiöld nem járultak-e hozzá e partvidékek földrajzi feltárásához? Kétségtelenül.

Dánia meg azzal érvelt, hogy ő már ura Izlandnak és a Feröer-szigeteknek, csaknem a sarkkör vonalán; övé a sarki területektől északra eső több gyarmat, így a Disko-sziget a Davis-szorosban, a holsteinborgi, proveni, godhavni, upernaviki települések a Baffin-tengerben, Grönland nyugati partján. Aztán meg ama hírneves, dán származású Bering nevű hajós, noha akkoriban még orosz szolgálatban, nem hatolt-e át 1728-ban a róla elnevezett szoroson, tizenhárom évvel azelőtt, hogy harmincfőnyi személyzetével elment meghalni, nyomorúságosan, egy sziget partjára, mely szintén a nevét viseli? Még előbb, 1619-ben nem Johann Munk hajós kutatta-e fel Grönland keleti partját, s nem határozott-e meg több, addig még teljesen ismeretlen helyet? Dániának tehát ugyancsak joga volt a birtokláshoz.

Ami Hollandiát illeti, a XVI. század végén Barans és Heemskerk nevű tengerészei jártak a Spitzbergákon és a Novaja Zemlján. Johann Mayen volt az, aki 1611-ben vakmerő északi felfedező útjával a 71. fokon túl fekvő, róla elnevezett szigetet szerezte meg hazájának. Hollandiát tehát kötelezte a múltja.

Az oroszok Alekszej Csirikovra hivatkozhattak, Bering parancsnokára, Pavlucskijra, kinek expedíciója 1751-ben a Jeges-tenger határán túl haladt előre; Martin Spanberg kapitányra és William Welton hadnagyra, akik az 1739-ben még ismeretlen partvidékekre merészkedtek, s akiknek révén, az Ázsiát Amerikától elválasztó tengerszorost átkutatva, ugyancsak kivették részüket a felfedező utakból. Sőt mi több, ha a szibériai partokat vesszük, melyek Kamcsatka csücskéig mintegy 120° hosszúságban terülnek el, s a messzire nyúló ázsiai partok mentén, ahol fennhatóságuk alatt szamojédok, jakutok, csukcsok és más népek laknak, vajon nem ők-e az urai a fél Északi-tengernek? Aztán meg a szélesség 75°-án, alig kilencszáz mérföldnyire a Sarktól, nem ők bírják-e Új-Szibéria szigeteit, szigetecskéit, ezt a XVIII. század elején felfedezett szigettengert? S végezetül, 1764-ben, az angolok előtt, az amerikaiak előtt, a svédek előtt nem Csicsakov hajós keresett-e északi átjárót, hogy a két földrész közötti utat megrövidítse?

Egyébként, mindent számba véve, úgy látszik, kivált az amerikaiak voltak érdekelve, hogy a földgolyó e hozzáférhetetlen pontjának birtokosai legyenek. Buzgón kutatva Sir John Franklin után Grinnel, Kane, Hayes, Greely, De Long és más vakmerő tengerészeik gyakran megkísérelték, hogy odáig eljussanak. Ők is hivatkozhattak országuk földrajzi fekvésére, mely a sarkkörön túl, a Bering-tengerszorostól a Hudson-öbölig terjed. Vajon mindezek a földterületek, a Baffin-szigettenger ezer szigetecskéjét nem is számítva, nem hídnak számíthattak-e, mely őket a 90. fokkal összeköti? S ha az Északi-sark egy, szinte megszakítás nélküli szigetvonallal kapcsolódik a földgömb egyik nagy kontinenséhez, Amerikához, vajon nem inkább hozzá tartozik-e, semmint Ázsiához vagy Európához? Mi sem természetesebb tehát, hogy e kisajátítást a szövetséges kormány javasolta egy amerikai társulat javára, s ha volt nagyhatalom, mely legkevésbé vitatható jogot formált a sarki területek birtoklására, akkor az Amerikai Egyesült Államok bízvást annak számíthat.

Mindazonáltal meg kell hagyni, hogy a Kanadát és Columbiát birtokló Nagy-Britannia, melynek számos tengerésze tűnt ki a sarki felfedező vállalkozásokban, szintén nyomós érvekkel okolta meg abbeli szándékát, hogy ezt a földrészt a maga roppant gyarmati birodalmához csatolja. Volt is erről parázs vita elégszer a lapjaiban.

Igen - válaszolt Kliptringen, a kiváló földrajztudós, a Times egyik cikkében, mely nagy port vert fel -, a svédek, dánok, hollandusok, az oroszok és az amerikaiak kétségtelenül büszkén hivatkozhatnak jogaikra! Angliát azonban veszteség érné, ha elesnék ettől a birtoktól. Vajon nem az övé-e máris az Újvilág északi része? Vajon azokat a földeket, szigeteket, melyekből ez az északi földrész áll, nem tulajdon hajósai szerezték meg, Willoughitól kezdve, aki 1739-ben a Spitzbergákat és Novaja Zemlját megjárta, egészen Mac Clure-ig, kinek hajója 1853-ban szelte át az északnyugati csatornát?

Aztán meg - jelentette ki a Standardban Fize tengernagy - vajon Frobisher, Davis, Hall, Weymouth, Hudson, Baffin, Cook, Ross, Parry, Beechey, Belcher, Franklin, Mulgrave, Scoresby, Mac Clintock, Kennedy, Nares, Collinson, Archer nem angolszász eredetűek voltak-e, s vajon melyik ország követelhetné magának több joggal a sarkvidéknek azt a részét, melyet e hajósok még nem tudtak elérni?

Ám legyen! - vágott vissza a kaliforniai Courrier de San Diego. - Fogjuk fel az ügyet a maga valódiságában, s mivel az Egyesült Államok és Anglia között hiúsági kérdésről van szó, mondjuk ki kereken: a Nares-expedícióhoz tartozó angol Markham csak az északi szélesség 83° 20'-éig jutott el, a Greely-expedícióhoz tartozó amerikai Lockwood és Brainard azonban 15'-cel felülmúlták őket, s így a 83° 35'-nél ragyogtatták meg az Egyesült Államok lobogójának harmincnyolc csillagát. Övék az érdem, hogy legközelebb férkőztek az Északi-sarkhoz!

Lám, ilyen támadások és visszavágások estek.

Végül, felidézve azoknak a hajósoknak sorát, akik a sarki területek belsejébe merészkedtek, illő megemlíteni még a velencei Cabot - 1498 - és a portugál Cortereal - 1500 - nevét, akik Grönlandot és Labradort fedezték fel. Azonban sem Olaszországnak, sem Portugáliának nem jutott eszébe, hogy részt vegyen a tervezett árverésen, s nem sokat törődtek vele, hogy melyik államnak lesz belőle haszna.

Előrelátható volt tehát, hogy a dollárokkal vagy font sterlingekkel támogatott harc csak Anglia és Amerika közt lesz nagyon szenvedélyes.

A North Polar Practical Association által előterjesztett javaslatról közben az északi területekkel szomszédos országokban kereskedelmi és tudományos tanácskozások folytak. Miután megvitatták a dolgot, elhatározták, hogy részt vesznek a december 3-ra kitűzött baltimore-i árverésen, s megfelelő hitellel ruházták fel kiküldöttjeiket, akik azonban a hitel felső határán nem léphettek túl. Ami az árverésen elérendő vételárat illeti, azt a licitálásban alulmaradt öt állam közt fogják szétosztani, kártalanítás fejében, mivel minden további jogukról lemondanak.

Ha nem minden vita nélkül is, a végén mégiscsak megegyeztek. Egyébként az érdekelt államok elfogadták, hogy Baltimore-ban tartsák meg az árverést, ahogy azt a szövetséges kormány jelezte. A kiküldöttek, hitellevelük birtokában, elutaztak Londonból, Stockholmból, Koppenhágából, Pétervárról, s három héttel az árverésre kijelölt nap előtt az Egyesült Államokba érkeztek.

Amerikát akkor még csak a North Polar Practical Association embere képviselte, az a bizonyos William S. Forster, akinek neve egyedül szerepelt a New York Herald november 7-i számában megjelent hirdetésben.

Lássuk, kik voltak az európai államok kiküldöttei; illő néhány jellemző vonással vázolni őket.

Hollandiából: Jacques Jansen, Holland-India egykori tanácsosa, ötvenhárom éves, köpcös, alacsony, erős mellkasú, a karja kurta, lába apró és görbe; alumínium szemüveget hord, arca kerek és pirospozsgás, haja dicsfényszerűen övezi fejét, pofaszakálla már deresedik - jóravaló, derék ember, de kissé bizalmatlan egy olyan vállalkozás iránt, melynek gyakorlati értelmét nem látja világosan.

Dániából: Eric Baldenak, volt grönlandi alkormányzó; középtermetű, kissé egyenetlen vállú, pocakosodó. Roppant feje ide-oda forog, annyira rövidlátó, hogy az orra hegyét már szinte lekoptatta az aktákon, könyveken; nem tűr ellenvéleményt, ha hazája jogairól van szó, mivel Dániát tekinti Észak törvényes birtokosának.

Svédországból és Norvégiából: Jan Harald, Krisztiániában a kozmográfia^[13] tanára, aki egyik leglelkesebb híve volt a Nordenskiöld-expedíciónak; tőrőlmetszett északi fajta, veres arcú, szakálla, haja a túlérett gabonára emlékeztet - mérget venne rá, hogy az a sarki sapka fabatkát sem ér, mivel csak őskori tenger borítja. Szóval elég közömbös a szóban forgó ügy iránt, s csupán elvi szempontból jött el az árverésre.

Oroszországból: Borisz Karkov ezredes, félig katona, félig diplomata, magas, feszes ember, dús haja, bozontos szakálla, vastag bajsza egybenőtt; szemlátomást feszélyezi a civil ruha, önkéntelen a kardja markolatát keresi, melyet egykor az oldalán hordott, s kivált arra kíváncsi szerfölött, hogy mi lappanghat a North Polar Practical Association javaslata mögött, s vajon nem okoz-e majd nemzetközi bonyodalmat.

Végül Angliából: Donellan őrnagy és titkára, Dean Toodrink. Ez a két kiküldött képviselte az Egyesült Királyság étvágyát, minden hatalmi törekvését, kereskedelmi és ipari ösztöneit, valamint azt a képességet, hogy szinte természeti törvényként tekintse sajátjának mindazokat az északi, déli vagy egyenlítői területeket, melyek nem voltak senkié.

Ritka angol példány volt ez a Donellan őrnagy. Magas, sovány, csontos, szögletes, szalonkanyakú, feje Palmerstonra emlékeztető, csapott vállú, gólyalábú, hatvan esztendősnek bámulatosan fürge, fáradhatatlan, aminek ugyancsak tanújelét adta, mikor India és Burma határának kiigazításában munkálkodott. Nem szokott nevetni, s talán nem is nevetett soha életében. De hát miért is nevetett volna?... Ugyan ki látott már mozdonyt, emelőrudat vagy gőzhajót nevetni?

E tekintetben az őrnagy merő ellentéte volt titkárának, Dean Toodrinknak; ez afféle fecsegő, tréfás fickó volt, kemény fejű, apró és ráncos szemű, haja folyton a homlokába lógott. Skót származású volt, a Vén füstösben igen népszerű a vidám kiszólásai és jó kedélye miatt. De bármilyen jókedvű fickó volt is, éppolyan önző, zárkózott és hajthatatlan lett, mint Donellan őrnagy, mihelyt Nagy-Britanniának akár csak a legcsekélyebb mértékben is igazolható követeléseiről esett szó.

Nyilvánvaló volt, hogy ez a két kiküldött lesz az amerikai társulat legádázabb ellenfele. Övék volt az Északi-sark, hozzájuk tartozott a történelem előtti idők óta, mintha a Teremtő közvetlenül az angolokra ruházta volna azt a hivatást, hogy a Föld tengelye körüli forgását biztosítsák, és így meg tudnák akadályozni azt is, hogy ez a feladat idegeneknek jusson.

Meg kell jegyeznünk, hogy ha Franciaország nem tartotta is alkalomszerűnek, hogy akár hivatalos, akár félhivatalos kiküldöttet menesszen az árverésre, egy francia mérnök mégis eljött, pusztán l'art pour l'art,^[14] hogy közvetlen közelről kísérje figyelemmel ezt a különös ügyet. Majd találkozunk vele alkalomadtán.

Európa északi nagyhatalmainak képviselői megérkeztek hát Baltimore-ba, mégpedig más-más gőzhajókon, nehogy befolyásoltassák magukat. Vetélytársak voltak. Mindegyik zsebében ott volt a hitellevél, hogy felvegye a harcot. De azt sem hallgathatjuk el, hogy ez a küzdelem nem egyenlő fegyverekkel fog lefolyni. Az egyik akkora összeggel rendelkezhetett, mely a milliót sem ütötte meg, a másik többel. Viszont ami igaz, igaz; földkerekségünknek egy olyan darabjáért, hová behatolni lehetetlennek látszott, még ennyi vételárat is drágállhatott az ember. E tekintetben az angol kiküldöttnek volt a legjobb dolga, ugyanis az Egyesült Királyság elég tekintélyes hitelt biztosított neki. E hitel birtokában Donellan őrnagy egykönnyen legyőzheti majd svéd, dán, holland és orosz ellenfeleit. Amerika más lapra tartozott, azt már kevésbé lehet lebírni a dollárok porondján. S csakugyan, legalábbis valószínűnek látszott, hogy a titokzatos társulat tekintélyes tőkével rendelkezik. A dollárcsata tehát minden valószínűség szerint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia harcává fog korlátozódni.

Mihelyt az európai küldöttek partra szálltak, a közvélemény mind szenvedélyesebbé vált. Az újságokban furcsánál furcsább mendemondák jelentek meg egyre-másra. Az Északi-sark megvásárlása dolgában különös feltevések harapóztak el. Vajon mit kezdenek vele? Egyáltalán mit is kezdhetnek vele? Semmit - hacsak azt nem, hogy jegével megtöltik az Ó- és Újvilág jégvermeit! Sőt akadt párizsi lap, a Figaro, mely tréfásan támogatta ezt a nézetet. Persze ehhez még előbb át kellett hatolni a szélesség 84°-án.

Azonban a kiküldöttek, bármennyire kerülték is egymást tengeri útjukon, mihelyt Baltimore-ban találkoztak, kezdtek közeledni egymáshoz. Mégpedig a következő okokból:

Megérkezésük után ki-ki, egymás tudtán kívül, érintkezésbe szeretett volna lépni a North Polar Practical Association-nal. Saját érdekükben azt akarták volna megtudni a szóban forgó ügyről, hogy mi lappanghat a dolog mögött, meg hogy a társulat milyen hasznot akar húzni belőle. Igen ám, de a jelen pillanatig semmi nyoma sem volt annak, hogy a társulat valami hivatalos helyiséget tartott volna fenn Baltimore-ban. Se iroda, se alkalmazottak nincsenek, viszont úgy látszott, hogy a derék tőkehal-bizományos nem volt tájékozottabb ebben a kérdésben, mint a legtudatlanabb városi hordár.

Szóval a kiküldöttek nem tudtak meg semmit. Meg kellett elégedniök a kósza híresztelésekkel, a többé-kevésbé dőre találgatásokkal. Hát nem lehet a nyomára jönni ennek a titoknak, míg maga a társulat nem vall színt? - kérdezgették magukban. Az pedig, úgy látszik, nem hagy fel addig a hallgatásával, míg meg nem vásárolta a sarki területeket.

Ilyen körülmények közt a kiküldöttek mégiscsak ráfanyalodtak, hogy a személyes kapcsolatok felvétele céljából puhatolózzanak s végül érintkezésbe lépjenek egymással - talán azzal a hátsó gondolattal, hogy szövetkeznek a közös ellenség, másként szólva az amerikai társulat ellen.

Egy napon, november 22-ének estéjén éppen tanácskozásra gyűltek össze Donellan őrnagy és titkára, Dean Toodrink Wolesley-hotelbeli lakosztályában. A közös megegyezés szándéka főként Borisz Karkov ezredesnek, a nyilvánvalóan jól iskolázott diplomatának ügyes mesterkedése folytán érlelődött meg bennük.

Eleinte arról folyt a szó, hogy a társulatnak miféle kereskedelmi, vagy ipari elgondolásai lehetnek a sarki területek megvásárlásával kapcsolatban. Jan Harald professzor megkérdezte, vajon sikerült-e egyik vagy másik kollégájának valamit megtudnia erre vonatkozólag. S lassanként valamennyien megvallották, hogy próbáltak lépéseket tenni William S. Forsternél, akihez a hirdetmény szerint felvilágosításért fordulniok kellett.

- Felsültem vele - szólt Eric Baldenak.

- Én se jártam különben - tette hozzá Jacques Jansen.

- Ami engem illet - jelentette ki Dean Toodrink -, mikor Donellan őrnagy nevében elmentem a High-streeten levő raktárba, egy köpcös férfit találtam ott, frakkban, kürtőkalappal a fején; kötény volt rajta, mely cipőjétől az álláig takarta. S mikor felvilágosítást kértem tőle az ügyben, azt felelte, hogy New Foundlandből az imént érkezett meg a Souther Star gőzös teljes rakománnyal, meg hogy az Ardrinell és Tsa cég számlájára annyi friss tőkehallal szolgálhat, amennyi csak kell.

- Hát ami azt illeti - vágott közbe a Holland Hátsó-India egykori tanácsosa, aki kissé mindig kétségeskedő volt -, csakugyan többet érne, ha egy szállítmány tőkehalat vásárolna az ember, semhogy a feneketlen Jeges-tenger nyelje el a pénzét!

- Nem ez a kérdés - szólalt meg Donellan őrnagy kurtán és gőgösen -, most nem tőkehalrakományokról van szó, hanem a "sarki sapkáról"...

- Melyet Amerika fejére szeretne húzni - jegyezte meg Dean Toodrink, jót nevetve a maga csattanós válaszán.

- Náthát kapna tőle - szólt gyöngéden Karkov ezredes.

- Nem ez a kérdés! - folytatta Donellan őrnagy. - Nem tudom, mi köze ennek a feltételezett náthának a mi megbeszélésünkhöz. Annyi azonban bizonyos, hogy a North Polar Practical Association képében képviselt Amerika - figyeljék csak, uraim, ezt a "practical" kifejezést! - ilyen vagy olyan okból meg akar vásárolni az Északi-sark körül egy jelenleg - figyeljék csak, uraim, a "jelenleg" kifejezést! -, jelenleg a szélesség 84. foka által körülhatárolt négyszázhétezer négyzetmérföldnyi területet...

- Tudjuk, Donellan őrnagy! - vetette közbe Jan Harald. - Csak azt nem tudjuk, hogy a nevezett társulat ipari szempontból mi módon szándékozik kiaknázni a területeket, ha ugyan területek azok, vagy a tengereket, ha ugyan tengerek ezek...

- Nem ez a kérdés! - vágott vissza ismételten Donellan őrnagy. - Egy állam készpénzzel ki akar sajátítani a földgolyóból egy darabkát, mely földrajzi helyzeténél fogva legkivált Angliához tartozik...

- Oroszországhoz - jegyezte meg Karkov ezredes.

- Hollandiához - szólt közbe Jacques Jansen.

- Svédországhoz és Norvégiához - mondotta Jan Harald.

- Dániához - jelentette ki Eric Baldenak.

Az öt kiküldöttet elöntötte a méreg, s a társalgás botrányos vitába fullad, ha Dean Toodrink meg nem próbál közbelépni.

- Uraim! - szólalt meg békítő hangon. - "Nem ez a kérdés", hogy főnököm, Donellan őrnagy kedvenc szavajárásával éljek. Mivel elvileg úgy határoztak, hogy a sarkvidéki területeket áruba bocsátják, az önök által képviselt államok közül szükségszerűen az fog birtokukba jutni, amelyik a legnagyobb vételárat kínálja értük. Mivel pedig Svédország, Norvégia, Oroszország, Dánia, Hollandia és Anglia megbízottainak kormányuk rendelkezésre bocsátott bizonyos összegeket, nem volna-e jobb, ha ezek szindikátust alakítanának, miáltal akkora összeggel rendelkezhetnének, hogy az amerikai társulat nem tudna ellenük harcolni?

A kiküldöttek összenéztek. Ez a Dean Toodrink talán fején találta a szeget. Szindikátus... Manapság ez a szó mindenre jó. Szindikátust alakítani éppolyan, mint lélegezni, inni, enni, aludni. Semmi sem időszerűbb ennél, akár a politikában, akár üzletileg.

Azonban mégis kívánkozott valami ellenvetés, jobban mondva magyarázat, és Jacques Jansen kollégái érzelmeinek adott hangot, amikor így szólt:

- És aztán?

- Igen!... Mi lesz akkor, ha a szindikátus megvásárolta a sarki területeket?

- Úgy gondolom, hogy Anglia... - szólt az őrnagy kimérten.

- És Oroszország!... - mondotta az ezredes, rettenetesen összeráncolva szemöldökét.

- És Hollandia!... - jelentette ki a tanácsos.

- Mikor Isten Dániát a dánoknak adta... - jegyezte meg Eric Baldenak.

- Bocsánat - kiáltott közbe Dean Toodrink -, csak egy állam származik Istentől, ez pedig Skócia!

- Ugyan már miért?... - kérdezte a svéd kiküldött.

- Nem megmondta a költő: Deus nobis haec otia fecit?^[15] - vágott vissza a tréfás kópé, a maga módján értelmezve Vergilius első eklogája hatodik sorának végét.

Donellan őrnagy kivételével mindnyájan nevetni kezdtek, ami újra enyhítette a már-már rosszul végződő vita hevét.

Dean erre hozzátette még:

- Ne veszekedjünk, uraim... Ugyan mire való az?... Inkább alakítsuk meg a szindikátusunkat...

- És aztán?... - kezdte újra Jan Harald.

- Aztán? - felelte Toodrink. - Mi sem egyszerűbb ennél, uraim. Vagy osztatlan marad önök között a megvásárolt sarki domínium, vagy pedig méltányos kártérítéssel átruházzák az egyik, szintén vásárló államra. De a fő célt így előre elértük, ez pedig nem más, mint végleg kifüstölni Amerika képviselőit.

Volt valami jó ebben a javaslatban, legalábbis pillanatnyilag, mivel nemsokára ugyancsak hajba kapnak majd a kiküldöttek (mert azt már tudjuk, hogy hajasok voltak), mikor arról lesz szó, hogy ki legyen ennek az annyit vitatott, egyben hasznavehetetlen ingatlannak végleges tulajdonosa. De bármint legyen is, ahogyan ezt Dean Toodrink olyan okosan megjegyezte: az Egyesült Államok teljesen kiesik a versenyből.

- Ez már aztán bölcs beszéd! - szólt Eric Baldenak.

- Ügyes! - szólt Karkov ezredes.

- Talpraesett - szólt Jan Harald.

- Ravasz - szólt Jacques Jansen.

- Valódi angol! - szólt Donellan őrnagy. Mindegyik megtette rá a maga észrevételét, remélve, hogy később majd túljárhat nagyra becsült kollégái eszén.

- Így hát, uraim - folytatta Borisz Karkov -, abban tökéletesen megegyeztünk, hogy ha szindikátust alakítunk, valamennyi állam jogai biztosíttatnak a jövőre.

Magától értetődik.

Most még csak azt kell megtudniok, hogy az egyes államok mennyi hitelt bocsátottak kiküldöttjeik rendelkezésére. Akkor aztán összegezik ezeket a hiteleket, s ez a végösszeg kétségtelenül lesz akkora, hogy a North Polar Practical Association tőkéje eltörpül mellette.

Dean Toodrink tehát föltette a kérdést.

Hanem hát mi történt? Síri csend. Senki sem akart válaszolni. Hogy a pénztárcájukat megmutassák? Még hogy a szindikátus pénztárába ürítsék ki a zsebüket! Hogy így előre közöljék, hogy ki-ki meddig szándékozik licitálni?... Csak semmi sietség! S ha valami nézeteltérés támadna később az újdonsült szindikátus tagjai közt?... Hátha a körülmények arra kényszerítenék őket, hogy ki-ki a saját érdekét nézze a küzdelemben?... És ha Karkov diplomatát sértenék a Jacques Jansen cselfogásai; azt meg bántaná Eric Baldenak alamuszisága; akit viszont Jan Harald ravaszkodása izgatna fel; ez meg vonakodnék eltűrni Donellan őrnagy fennhéjázó követelődzését, aki viszont egyáltalán nem átallana intrikálni minden egyes kollégája ellen? Egyszóval elárulni az engedélyezett összeget annyit tenne, mint ha az ember megmutatná a kártyáját, amikor éppen el kell fednie.

Valóban csak kétféleképpen lehetett válaszolni Dean Toodrink jogos, de tapintatlan kérdésére. Vagy eltúlozzák az összeget - ami nagy zavart okozhatna, mikor fizetésre kerül a sor -, vagy olyan kicsire csökkentik, hogy az ügy nevetségbe fúljon s az ajánlat csütörtököt mondjon.

Ez az ötlete először Holland-India egykori tanácsosának támadt, aki, mi tagadás, nem beszélt őszintén, s ebben a kollégái is egy húron pendültek vele.

- Uraim - mondotta Hollandia szószólója -, sajnálom, de a sarki területek megvásárlására mindössze ötven birodalmi tallérral rendelkezem.

- Jómagam meg harmincöt rubellel - szólt Oroszország.

- Én meg húsz koronával - mondta Svédország-Norvégia.

- Magam tizenöt koronával - szólt Dánia.

- Nos hát - jelentette ki Donellan őrnagy olyan hangon, amelyen megérzett a Nagy-Britannia részéről megszokott gőg -, nyilván önök maradnak felül az árverésen, mivel Anglia nem vehet részt többel, mint egy shilling hat pennyvel.

S ezzel a gúnyos kijelentéssel be is fejeződött a vén Európa kiküldötteinek konferenciája.

Vajon ezt a december 3-i vásárt miért az Árverési Csarnokban tartják meg, ahol csak ingóságokat, bútorokat, házi felszerelést, szerszámokat, eszközöket stb. vagy műtárgyakat, képeket, szobrokat, érmeket, régiségeket árvereznek? S ha már ingatlant árvereznek, miért nem a közjegyzőnél történik az, vagy az effajta ügyek intézésére szolgáló törvényszék előtt? S mire való a becsüs beavatkozása, mikor a földgolyó egyik részének eladásáról van szó? Hát olybá vehetik-e a földkerekségnek ezt a darabját, mint valami ingóságot? Hát van-e a világon, ami ennél "ingathatatlanabb"?

Biz ez elég ésszerűtlennek látszott. De hát mégiscsak ebben maradtak. A teljes sarki részt ily módon fogják elárverezni, de azért a szerződés változatlanul jogerős lesz. S ez nem azt jelentette-e, hogy a North Polar Practical Association szemében a szóban forgó ingatlan holmi ingóságnak is számít, olyasvalaminek, amit adott esetben el lehet mozdítani a helyéről? Némely különösen éles látású személyiséget - amilyen egyébként az Egyesült Államokban is ritkaságszámba megy - erősen nyugtalanított is ez a furcsaság.

Egyébként volt már példa ilyesmire. Egyszer dobra verték planétánknak egy darabját az Árverési Csarnokban, a nyilvános árveréseken működő becsüs bevonásával. Mégpedig éppen Amerikában.

Csakugyan, néhány évvel ezelőtt a kaliforniai San Franciscóban a Nagy- vagy Csendes-óceán egy szigetét, a Spencer-szigetet adták el a gazdag William W. Kolderupnak, aki ötszázezer dollárral licitálta túl vetélytársát, a stockholmi J. R. Tasskinart^[16]. Négymillió dollárt fizettek ezért a Spencer-szigetért. Meg kell hagyni, lakható sziget volt, mindössze néhány foknyi távolságra a kaliforniai partoktól, erdőkkel, folyóvizekkel, termékeny, megbízható talajjal, minden bizonnyal művelhető mezőkkel, rétekkel, nem holmi sivatagi terület, esetleg örök jéggel borított, áthatolhatatlan jégtorlaszoktól védett tenger, amit soha senki birtokba nem vehet. Így hát föltehető volt, hogy az árverésre kerülő, ismeretlen sarki birodalom nem fog elérni ekkora vételárat.

Mindazonáltal az üzlet különös volta, ha nem is sok komoly érdeklődőt, mindenesetre nagyszámú kíváncsit mozgósított ezen a napon, akik sóváran lesték, hogyan végződik a vásár. Valóban nagyon érdekesnek ígérkezett az összecsapás.

Ezenfelül az európai kiküldötteket Baltimore-ba érkezésük óta sokan ostromolták, sokan keresték fel, s magától értetődik, hogy újságíró is kért interjút tőlük. S mivel Amerikában történt a dolog, senkit sem lephetett meg, hogy mindez a legnagyobb mértékben felcsigázta a közvéleményt is. Ezért is estek esztelen fogadások, ami az Egyesült Államokban leggyakoribb tünete a kedélyek túlcsigázottságának, s aminek kárhozatos példája, sajnos, kezd egyre inkább átragadni Európára is. Ha az amerikai államszövetség polgárai, mind Új-Anglia, mind a központi, a nyugati, és a déli államok polgárai vélemény dolgában különböző csoportokra oszlottak is, nyilvánvalóan mindnyájan tulajdon országukért izgultak. Abban bizakodtak, hogy az északi pólus a harmincnyolc csillagú lobogó^[17] ráncai mögé húzódik majd. De mégsem voltak egészen nyugodtak. Sem Oroszország, sem Svédország-Norvégia, sem Dánia, sem Hollandia csekély esélyeitől tartottak. De itt volt az Egyesült Királyság, területekre éhesen, mindent elnyelő becsvággyal, közismert szívósságával, mindent elárasztó bankjegyeivel. Az árverés valóban tetemes tételt mozgósított. Úgy fogadtak Amerikára meg Nagy-Britanniára, mintha versenyparipákra fogadtak volna, s csaknem egyenlő alapon. Viszont Dániára, Svédországra, Hollandiára, Oroszországra tizenkétszeres és tizenhárom és félszeres pénzt is kínáltak, mégsem akadtak, akik rájuk fogadtak volna.

Az árverést déli tizenkét órára tűzték ki. A kíváncsiak tömegei már kora reggel megszállták a Bolton-streetet. Az előző nap óta végletekig fokozódott az érdeklődés. Az újságok, tenger alatti kábeleken, az imént értesültek róla, hogy az amerikaiak által ajánlott fogadásokat javarészt tartják az angolok, s a fogadások tétjeit Dean Toodrink azonnal kifüggesztette az Árverési Csarnokban. Híre járta, hogy Nagy-Britannia kormánya tekintélyes tőkét bocsátott Donellan őrnagy rendelkezésére. A tengerészeti hivatalban - jegyezte meg a New York Herald - az admirális lordjai váltig tüzelnek a már előre kijelölt sarki területek megvételére, hogy bekebelezhessék azokat az angol gyarmatok közé.

Mi volt igaz ezekből a híresztelésekből, mi a valószínű e fecsegésekből, nem tudni. Hanem ezen a napon Baltimore-ban a józanul számító emberek úgy gondolták, hogy amennyiben a North Polar Practical Association csak a saját pénzforrásaira lenne utalva, a küzdelem egykönnyen Anglia javára dőlhetne el. Azért igyekeztek a legtüzesebb jenkik nyomást gyakorolni a washingtoni kormányra. E forrongás közepette az ügynökének, William S. Forsternak szerény személyében megtestesült új társulat egyáltalán nem látszott nyugtalankodni az általános izgalom miatt, mintha törik-szakad, a siker máris biztosítva lenne számára.

Minél inkább közeledett az árverés megkezdésének időpontja, annál nagyobb tömeg tolongott végig a Bolton-streeten. Három órával kapunyitás előtt már lehetetlen volt az épület közelébe jutni. A közönség számára fenntartott minden hely zsúfolásig megtelt. Néhány korláttal védett ülőhelyet fenntartottak az európai kiküldöttek részére. Valóban, erre szükség volt, hogy figyelemmel kísérhessék az árverés lefolyását, s kedvükre licitálhassanak.

Itt volt Eric Baldenak, Borisz Karkov, Jacques Jansen, Jan Harald, Donellan őrnagy és titkára, Dean Toodrink. Egyetlen tömböt alkottak, szorosan tömörülve, akár a katonák, ha rohamosztagokba verődnek. Csakugyan azt mondhatta volna az ember, hogy rohamra készülnek az Északi-sark ellen!

Amerika részéről senki sem jelent meg, hacsak nem a tőkehal-bizományos, kinek közönséges arcán tökéletes közöny ült. A jelenlevők közt nyilván ő volt a legkevésbé megilletődve, s kétségtelenül annak a szállítmánynak elhelyezésén járt az esze, mely a New Foundlandből kifutó hajókon hamarosan megérkezik. De kik voltak azok a tőkepénzesek, akiket ez a jámbor szerzet képviselt, s aki netalán dollárok millióit fogja mozgósítani? Oly kérdés volt ez, mely nagyon felcsigázta az egybegyűltek kíváncsiságát.

Persze senki sem gyaníthatta, hogy J. T. Mastonnak s Evangelina Scorbitt asszonynak valami része lehet a dologban. Hogyan is találhatták volna ki? De azért itt voltak mindketten, körülvéve J. T. Maston néhány kollégájától, a Gun Club tekintélyesebb tagjaitól, de elvesztek a tömegben, mivel külön helyük sem volt. Látszólag egyszerű szemlélődők, akik a teljes érdektelenség benyomását keltették. Úgy látszott, hogy maga William S. Forster sem ismeri őket.

Mondanunk sem kell, hogy a szokásos eljárást mellőzve, az árverésre kerülő tárgyat nem tehették ki közszemlére. Nem lehetett az Északi-sarkot kézről kézre adni, sem aprólékosan szemügyre venni, nagyítóval vizsgálni vagy körömmel kaparni s megállapítani, vajon valódi-e vagy hamis a patinája, ahogy azt az antik csecsebecsékkel teszik. Pedig bizony antik volt az, régebbi a vaskorszaknál, bronzkorszaknál, kőkorszaknál, vagyis a történelem előtti időknél, mivel a földi világ kezdetétől való!

De ha az Északi-sark nem volt is ott a becsüs asztalán, egy hozzáférhető helyen kifüggesztett nagy térkép, összevissza színfoltjaival jó tájékoztatást adott a sarkvidék külső formájáról. Tizennégy fokkal a sarkkör fölött egy nagyon szembeszökő, a szélesség 84°-án húzott piros vonás írta körül a földgömbnek azt a részét, melynek elárverezését a North Polar Practical Association elindította. Ezt a területet szemlátomást ugyancsak vastag jégkéreggel borított tenger foglalhatta el. De hát ez már a vásárlókra tartozott. Így legalább nyilvánvaló volt, hogy az áru természetét illetőleg nem csapták be őket.

Mihelyt elütötte a delet, Andrew R. Gilmour, a becsüs belépett egy hátsó, faburkolatba vágott kis ajtón, s helyet foglalt az asztala előtt. Kikiáltója, a mennydörgő hangú Flint, lomposan cammogva, akár a ketrecbe zárt medve, ott járt-kelt már a közönséget elrekesztő korlát mögött. Mindkettőjüket örömmel töltötte el a gondolat, hogy százalékos járandóságuk ez után az ügylet után roppant nagy összegre fog rúgni, s egy pillanatig sem haboztak, hogy zsebre vágják-e a pénzt. Magától értetődik, hogy az árverésen amerikai szokás szerint készpénzzel kell a vevőnek fizetnie. Ami a vételárat illeti, bármilyen nagy összegre rúgjon is az, a maga egészében kézhez kapják a kiküldöttek, azoknak az államoknak a részére, melyeket túllicitáltak.

E pillanatban megkondult a teremharang, s harsányan jelezte a kinnlevőknek - erre mondhatjuk, hogy urbi et orbi^[18] -, hogy az árverés mindjárt megkezdődik.

Mily ünnepélyes pillanat! Minden szív nagyot dobbant a kerületben, az egész városban. A Bolton-streeten s a szomszédos utcákon hullámzó közönség sorain moraj futott keresztül s hatolt be a terembe.

Andrew R. Gilmournak, mielőtt megszólalhatott volna, várnia kellett, hogy elüljön a tömeg kavargó zajgása.

Akkor aztán felemelkedett ültéből, s végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön.

Majd szemüvegét mellére ejtve, kissé meghatott hangon így szólt:

- Uraim! A szövetségi kormány indítványára s ama körülmény folytán, hogy ezt a javaslatot az Újvilág, sőt az Óvilág államai elfogadták, áruba bocsátunk egy tétel ingatlant, az Északi-sark körül, úgy, amint van, a szélesség 84°-a által határolva szárazföldekkel, tengerekkel, tengerszorosokkal, szigetekkel, zátonyokkal, jégtorlaszokkal egyetemben, szilárd vagy cseppfolyós állapotban.

Majd ujjaival a falra mutatva, folytatta:

- Legyenek szívesek egy pillantást vetni erre a legújabb felfedezések alapján készült térképre. Láthatják, hogy e földrészlet hozzávetőleg négyszázhétezer négyzetmérföldet foglal magába egy darabban. A vásárt megkönnyítendő, elhatároztatott, hogy a vételárkínálat csak négyzetmérföldenként történhetik. Egy cent tehát kerek számban négyszázhétezer centnek számít, s egy dollár négyszázhétezer dollárnak. Egy kis csendet, uraim!

A figyelmeztetés nem volt hiábavaló, mert a közönség türelmetlensége lármába csapott át, amit az árverés zaja bajosan nyomhatott volna el.

Midőn félig-meddig csend lett, kivált a kikiáltó, Flint közbelépésére, aki úgy bőgött, mint a vészsziréna tengeri ködök idején, Andrew R. Gilmour a következő szavakkal folytatta:

- Mielőtt elkezdenők, fel kell még hívnom a figyelmet az árverés egyik kikötésére, arra ti., hogy a sarki ingatlan úgy, amint azt jelenleg a szélesség 84°-a határolja, véglegesen gazdára talál, s perrel megtámadhatatlanul, bármilyen földrajzi vagy meteorológiai változások álljanak is be a jövőben.

Már megint ez a különös, a hirdetménybe iktatott kikötés, mely ha egyeseket tréfás megjegyzésekre késztetett is, másokban viszont élénk érdeklődést keltett.

- Az árverés elkezdődött! - szólt a becsüs átható hangon.

S miközben elefántcsont kalapácsa meg-megreszketett a kezében, a nyilvános árveréseken megszokott módon orrhangon hozzátette:

- Kikiáltási ár tíz cent négyzetmérföldenként.

Tíz cent, azaz egytized dollár - ez negyvenezer-hétszáz dollárt tett ki az egész sarki ingatlanért.

Akár volt vevője Andrew R. Gilmournak, ilyen áron, akár nem, kínálatát azonnal verte Eric Baldenak, a dán kormány megbízottja.

- Húsz cent! - mondotta.

- Harminc cent! - szólt Jacques Jansen, Hollandia megbízottja.

- Harmincöt! - szólt Jan Harald, Svédország, Norvégia megbízottja.

- Negyven! - szólt Borisz Karkov, minden oroszok megbízottja.

Ez már százhatvankétezer-nyolcszáz dollárt jelentett, pedig az árverés csak az imént kezdődött.

Meg kell jegyeznünk, hogy Nagy-Britannia képviselője még meg sem szólalt, sőt hozzá még keményen össze is szorította az ajkát.

William S. Forster, a tőkehal-bizományos a maga részéről rendületlenül hallgatott. Sőt e pillanatban szemlátomást a Mercurial of New Foundland olvasásába volt elmerülve, mely a szállítmányok érkezéséről meg az amerikai piacokon kialakult árfolyamokról tájékoztatta.

- Negyven cent négyzetmérföldenként - ismételte Flint, a mondat végén felkunkorodó hangon -, negyven cent!

Donellan őrnagy négy társa összenézett. A küzdelem csak most kezdődött, és ők már kimerítették volna lehetőségeiket? Hát máris odajutottak, hogy hallgatniok kell?

- Rajta uraim! - folytatta Andrew R. Gilmour - negyven cent! Senki többet?... Negyven cent!... A "sarki sapka" többet ér!...

Azt hitte volna az ember, hogy még hozzáteszi:

- ... garantált valódi jég.

De megszólalt a dán kiküldött:

- Ötven cent!

A holland kiküldött túllicitálta tíz centtel.

- Hatvan cent négyzetmérföldenként - kiáltotta Flint. - Hatvan cent! Senki többet?

Ez a hatvan cent kétszáznegyvennégyezer-kétszáz dollárnak felelt meg. Ez pedig már tekintélyes összeg!

A jelenlevők elégedett mormogással fogadták Hollandia kínálatát. Különös, de nagyon is emberi jelenség: ezek a nyomorult, nincstelen cockneyk^[19], ezek a szegény ördögök, akiknek egy vasuk sem volt, úgy látszik, ezek érdeklődtek leginkább a dollárcsata iránt.

Közben, Jacques Jansen közbelépése után, Donellan őrnagy, fejét felszegve, titkárára, Dean Toodrinkra nézett. De mivel az észrevétlenül tagadólag intett neki, tovább hallgatott.

William S. Forster még mindig mélyen el volt merülve a piaci közleményekben, s ceruzával holmi széljegyzeteket firkált.

J. T. Maston pedig könnyed fejbiccentéssel válaszolt Evangelina Scorbitt asszony mosolyára.

- Rajta, uraim! Kicsit több lendülettel!... Csigaléptekkel haladunk!... Nagyon lagymatagok vagyunk!... - folytatta Andrew R. Gilmour. - Lássuk csak!... Senki többet?... Máris elkelt volna?

A kalapács le s fel himbálózott, mint a szenteltvízszóró holmi egyházi szolga kezében.

- Hetven cent! - szólt Jan Harald professzor, kissé remegő hangon.

- Nyolcvan! - vágott közbe csaknem tüstént Borisz Karkov ezredes.

- Gyerünk!... Nyolcvan cent! - kiáltotta Flint, kinek nagy, kerek szeme kigyúlt az árverés hevében.

De most Donellan őrnagy Dean Toodrink egy mozdulatára úgy felpattant, mint egy ördögmotolla.

- Száz cent! - szólt kurtán Nagy-Britannia képviselője.

Ez a két szó négyszázhétezer dollárra kötelezte Angliát.

Azok, akik az Egyesült Királyságra fogadtak, erre éljenkiáltásban törtek ki, s a közönség egy része velük tartott.

Azok meg, akik Amerikára fogadtak, csalódottan néztek össze. Négyszázhétezer dollár? De hisz ez máris nagy összeg a fantasztikus északi-sarki tájért! Négyszázhétezer dollár ára jéghegy, jégmező, jégtorlasz!

S lám, a North Polar Practical Association embere még egy árva szót sem szólt, s még csak a fejét sem emelte fel! Nem szánná rá végre magát, hogy túllicitálja a többieket? Ha csak arra várt, hogy a dán, svéd, holland és orosz kiküldöttek anyagi lehetőségei kimerüljenek, úgy látszik, ez a pillanat elérkezett. Magatartásuk elárulta, hogy Donellan őrnagy "száz cent"-jére készek otthagyni a küzdőteret.

- Száz cent négyzetmérföldenként! - ismételte kétszer is a becsüs.

- Száz cent!... száz cent!... száz cent!... - ismételte a kikiáltó Flint, félig csukott tenyeréből szócsövet formálva.

- Senki többet? - folytatta Andrew R. Gilmour. - Végeztünk? Befejezett dolog?... Nem lesz szánom-bánom?... Leüssem?

S behajlított karral emelte magasra a kalapácsot, miközben kihívóan legeltette szemét a jelenlevőkön. A terem moraja döbbent némasággá enyhült.

- Először!... Másodszor! - folytatta Andrew R. Gilmour.

- Százhúsz cent! - szólt William S. Forster nyugodtan, még csak fel sem pillantva, miután lapozott egyet az újságjában.

- Hip!... Hip!... Hip!... - kiabáltak azok a fogadók, akik az Amerikai Egyesült Államokra tettek nagy összegeket.

Most Donellan őrnagy kiegyenesedett. Hosszú nyaka gépiesen irgett-forgott két válla szögében, ajka megnyúlt, mint valami csőr. Tekintete villámként sújtott az amerikai társulat közönyös képviselője felé, de nem sikerült visszavágásra ingerelnie, s még csak farkasszemet se nézett vele ez az ördöngös William S. Forster. Meg se moccant.

- Száznegyven! - szólt Donellan őrnagy.

- Százhatvan! - szólt Forster.

- Száznyolcvan! - kiáltott az őrnagy.

- Százkilencven! - mormogta Forster.

- Százkilencvenöt cent! - üvöltötte Nagy-Britannia kiküldöttje.

Aztán, amint karját keresztbe fonta, olyan volt, mintha egymaga hadat üzenne mind a harmincnyolc szövetséges államnak.

Még a hangya járását, a hal úszását, a pillangó röptét, a giliszta mászását, a mikroba moccanását is meg lehetett volna hallani a teremben. Megdobbant minden szív. Minden szem Donellan őrnagy ajkán csüngött immár. Máskor oly mozgékony feje most meg se moccant. Toodrink annyira vakarta a tarkóját, hogy csaknem feltépte a fejbőrét.

Andrew R. Gilmour várt néhány végtelennek tetsző pillanatig. A tőkehal-bizományos tovább olvasta az újságát, s számokat jegyezgetett ceruzájával, aminek láthatólag semmi köze nem volt a szóban forgó ügyhöz. Vajon már az ő teherbíró képessége is kimerült volna? Vagy egyszerűen letett róla, hogy tovább licitáljon? Vagy úgy gondolta, hogy négyzetmérföldenként százkilencvenöt cent, vagyis hétszázkilencvenháromezerötven dollár az egész ingatlanért máris elérte a képtelenség végső határát?

- Százkilencvenöt cent! - mondta újra a becsüs. - Leüthetem?

Csak egy pillanat még, s kalapácsa az asztalra koppan.

- Százkilencvenöt cent! - ismételte a kikiáltó.

- Üsse le!... Üsse le!...

Néhány türelmetlen néző nógatta az árverésvezetőt, mintha meg akarta volna róni Andrew R. Gilmourt habozása miatt.

- Először!... Másodszor!... - kiáltotta az.

Minden pillantás a North Polar Practical Association képviselője felé fordult.

No nézd csak! Ez a fura ember éppen az orrát törölte akkurátusan egy nagy, kockás zsebkendőbe, s ugyancsak nyomorgatta vele roppant orrlyukait.

J. T. Maston majdnem átszúrta pillantásával, s Evangelina Scorbitt asszony ugyanabba az irányba tekintett. Már elhalványuló arcukon észre lehetett venni, mekkora felindultságon igyekeztek úrrá lenni. Vajon miért habozott William S. Forster túllicitálni Donellan őrnagyot?

William S. Forster másodszor kifújta az orrát, aztán harmadszor is, akkora zajjal, mintha valami rakéta pukkant volna. Hanem most, a két utolsó orrfúvás közt, szelíd és szerény hangon motyogta:

- Kétszáz cent!

Izgalom borzolta végig a termet. Majd az Amerika-pártiak mennydörgésszerű éljenkiáltásai megreszkettették az ablakokat.

Donellan őrnagy lesújtva, összetörve, megsemmisülve hanyatlott Dean Toodrink mellé, aki éppúgy meg volt zavarodva, mint ő. Ez az összeg az egész területre számítva nem kevesebb, mint nyolcszáztizennégyezer dollárra rúgott, s látható volt, hogy Nagy-Britannia képviselője nem képes túllicitálni ekkora ajánlatot.

- Kétszáz cent! - ismételte Andrew R. Gilmour.

- Kétszáz cent! - kiabálta Flint.

- Először!... Másodszor!... - folytatta a becsüs. - Senki többet?

Donellan őrnagy önkéntelenül újra kiegyenesedett, s a többi kiküldöttre nézett. Ezek csak tőle remélték, hogy az Északi-sark ki ne csöppenjen az európai nagyhatalmak kezéből. Hanem ez már a végső erőfeszítés volt. Az őrnagy kinyitotta a száját, majd megint becsukta, s személyében Anglia elterült a porondon.

- Elkelt! - kiáltotta Andrew Gilmour, s elefántcsont kalapácsa végével megkoccantotta az asztalt.

- Hip! Hip! Hurrá, Egyesült Államok! - bömbölték a győztes, Amerika-párti fogadók.

Az árverés eredményének híre pillanatok alatt elterjedt Baltimore városában, majd távírón eljutott az államszövetség minden részébe, végül kábelen beszáguldotta az Óvilágot is.

Így hát az álrészvényes William S. Forster révén a North Polar Practical Association lett a szélesség 84°-án túli sarki területek tulajdonosa.

Másnap, mikor William S. Forster felfedte a vásárlási megbízó nevét, kiderült, hogy Impey Barbicane az; az ő személyében testesült meg szövetkezeti alapon az említett társulat: Barbicane és Társai.

Barbicane és Társai!... Egy tüzéregylet elnöke!... De hát tüzéreknek mi közük van az ilyen ügylethez? Mindjárt meglátjuk.

Vajon szükséges-e annak rendje és módja szerint bemutatnunk Impey Barbicane-t, a baltimore-i Gun Club elnökét meg Nicholl kapitányt meg J. T. Mastont meg a falábú Tom Huntert meg a mozgékony Bilsbyt meg Blomsberry ezredest meg többi társukat? Dehogyis! Ha ezek a furcsa egyéniségek húszegynéhány esztendővel idősebbek lettek is azóta, hogy az egész világ figyelme rájuk terelődött, azért ugyanazok maradtak ők, testre éppoly fogyatékosak, de olyan hangoskodók is, olyan vakmerők, olyan "nekibokrosodók", valahányszor alkalmuk van valami képtelen kalandba keveredniük. Az idő nem fogott ki ezen a nyugalomba menesztett tüzérlégión. Megkímélte őket, mint ahogy megkíméli azokat a használaton kívüli ágyúkat, melyek a hadtörténeti múzeumokat megtöltik.

Ha a Gun Club alapításakor ezernyolcszázharminchárom tagot számlált - klubtagokra gondolunk most, nem végtagokra, mert azok már a legtöbbjüknek akkor is hiányzottak -, ha továbbá harmincezer-ötszázhetvenöt levelező tag büszkélkedhetett vele, hogy a nevezett klubbal kapcsolatban áll, ezek a számok azóta egyáltalán nem csökkentek. Ellenkezőleg. Ama képtelen kísérletük révén pedig, hogy közvetlen összeköttetést teremtsenek a Föld és a Hold között, e klub hírneve hihetetlenül megnövekedett.^[20] Még nem felejtette el a világ, mekkora visszhangja támadt ennek az emlékezetes kísérletnek; érdemes hát néhány sorban vázolnunk.

Néhány esztendővel a szecessziós háború^[21] után a Gun Club egyes tagjai tétlenségüket elunván, föltették magukban, hogy egy hatalmas Columbiad ágyúból lövedéket röpítenek a Holdba. City Moonban, a floridai félszigeten nagy ceremóniával egy kilencszáz láb hosszú és kilenc láb átmérőjű^[22] ágyút öntöttek, és megtöltötték négyszázezer font^[23] lőgyapottal. Ebből az ágyúból kilőttek egy hengerkúp alakú alumínium golyóbist, mely hatmilliárd liter gáztól hajtva repült az éjek vándora felé. Miután pályájának elhajlása következtében körforgást végzett, az északi szélesség 27° 7'-ének és a nyugati szélesség 41° 37'-ének találkozásánál visszahullott a Földre, s elmerült a Csendes-óceánban. A Susquehanna, az amerikai hajóhad fregattja halászta ki, utasai nagy szerencséjére.

Mert utasai is voltak a golyóbisnak! A Gun Club két tagja: az elnöke, Impey Barbicane és Nicholl kapitány ült ebben a vagonlövedékben, egy vakmerő kísérleteiről közismert francia ember kíséretében. Mindhárman ép bőrrel tértek meg erről az útról. De míg a két amerikai még mindig kész volt valami újabb kalandra vállalkozni, a francia Michel Ardan szépen kereket oldott. Európába visszatérve, úgy látszik, vagyont szerzett - amin sokan nem győztek csodálkozni -, s jelenleg káposztát termeszt, meg is eszi, sőt meg is emészti azt, már amennyiben a legjobb értesültségű riportereknek hinni lehet.

Ez után a villámcsapás után Impey Barbicane és Nicholl viszonylagos nyugalomban a hírnevüknek éltek. Folyton nagy dolgok tartották őket lázban, s valami más, hasonló vállalkozásról álmodoztak. Pénzük volt rá bőven. Maradt elég a legutóbbi kísérletükből, csaknem kétszázezer dollár abból az öt és fél millióból, amennyit az Új- és az Óvilágban szervezett nyilvános gyűjtés eredményezett. Ha keresni akartak, csak be kellett utazniuk az Egyesült Államokat, s mutogatniuk magukat alumínium lövedékükben, mint ahogy ritka állat- és madárfajtákat szokás mutogatni ketrecben, s máris ömlött a pénz, és annyi sikert arattak, amennyi még a legigényesebb emberi becsvágyat is kielégítheti.

Impey Barbicane és Nicholl kapitány tehát békén ülhettek volna babéraikon, ha nem eszi őket az unalom. S nyilván azért is vásárolták meg a sarki területeket, hogy tétlen életmódjukkal szakítsanak.

De tudnunk kell, hogy ezt a több mint nyolcszázezer dolláros vásárt csak Evangelina Scorbitt asszony anyagi támogatásával üthették nyélbe. Ennek a nagylelkű nőnek köszönhették, hogy Amerika legyőzte Angliát.

Lássuk csak, honnét ez a nagylelkűség!

Abban, hogy Barbicane elnök és Nicholl kapitány visszatérésük óta mérhetetlen hírnévnek örvendett, nagy része volt valakinek. Könnyű kitalálni, hogy J. T. Mastonról van szó, a Gun Club heves vérű titkáráról. Hát nem ennek az ügyes számbúvárnak köszönhették-e azokat a matematikai képleteket, melyek alapján az említett kísérlettel szerencsét próbálhattak? Igaz, két kollégáját nem kísérte el földön túli útjukra, de a teremtésit! - ez korántsem félelemből történt. Hanem hát - a derék tüzérnek, a háborúban nagyon gyakori véletlen következtében, csonka volt a jobb karja, amellett a koponyacsontját is guttapercha pótolta. Bizony, ha így mutatja meg magát a Hold-lakóknak, vajmi szánalmas fogalmat alkotnak azok a Föld lakóiról, holott a Földnek csak szerény mellékbolygója a Hold.

J. T. Mastonnak tehát, legnagyobb sajnálatára, le kellett mondania az utazásról. De azért nem tette ölbe a két kezét. Miután eljárt benne, hogy egy roppant teleszkópot állítsanak fel a Long's Peaken, a Rocky Mountains egyik legmagasabb csúcsán, azt személyével tisztelte meg. Aztán mihelyt jelezték a lövedéket, amint az égre rajzolta fenséges pályáját, többé nem hagyta el megfigyelőállomását. Itt, az óriási műszer üvege előtt egyebet sem tett, mint hogy figyelemmel kísérte barátait, kiknek légi járműve ott vitorlázott az űrben.

Könnyen azt hihette volna az ember, hogy a vakmerő utasok örökre elvesztek a Föld számára. Vajon nem volt-e félős, hogy a lövedék a Hold vonzása folytán egy új bolygópályán haladva, kénytelen lesz örökké az éj csillagzatja körül forogni, mint valami másodrangú mellékbolygó? De mégsem így történt. Egy elhajlás, amit gondviselésszerűnek nevezhetnénk, módosította a lövedék irányát, s miután az megkerülte a Holdat, ahelyett hogy elérte volna, fokozatosan gyorsuló eséssel, akkora sebességgel jött vissza földkerekségünkre, ami a tenger mélyébe való merülés pillanatában óránként ötvenhétezer-hatszáz mérföldnek felel meg.

Szerencsére a Csendes-óceán hullámai lefékezték a zuhanást, melynek a Susquehanna nevű amerikai fregatt tanúja volt. J. T. Mastont mindjárt értesítették az esetről. A Gun Club titkára mindjárt visszatért a Long's Peak-i csillagvizsgálóból, hogy mentéshez lássanak. Kutatásokat végeztek azon a tengerrészen, ahol a lövedék elmerült, s az önfeláldozó J. T. Maston habozás nélkül búváröltönybe bújt, hogy megkeresse a barátait.

Voltaképp nem is lett volna szükséges ennyit vesződnie. A lövedék ama pompás fejes után tulajdon súlyánál nagyobb mennyiségű vizet szorított ki, s így felvetődött a Csendes-óceán felszínére. Ilyen körülmények közt találtak rá Barbicane elnökre, Nicholl kapitányra és Michel Ardanra; éppen dominóztak úszó börtönükben.

Ami J. T. Mastont illeti, nem szabad elhallgatnunk, hogy ebben a rendkívüli kalandban való szereplése nagyon emelte a tekintélyét.

Szó, ami szó, hamis koponyacsontjával, fémkampóval pótolt csonka jobb alsókarjával ez a J. T. Maston nem volt valami szép fiú. Fiatal sem volt már, hiszen történetünk kezdetén már az ötvenkilencedik esztendejét taposta. De eredeti jelleme, eleven észjárása, lángoló tekintete s az a hév, mely minden dolgában megnyilvánult, eszményképpé avatta Evangelina Scorbitt asszony szemében. Végül is az a guttapercha sipkától gondosan eltakart agyveleje sértetlen volt, s még mindig joggal tartották őt a kor egyik legjelentékenyebb matematikusának.

Nos, Evangelina Scorbitt asszony, bár a legegyszerűbb számolás már fejgörcsöt okozott neki, értékelni tudta a matematikusokat, ha maga nem konyított is a matematikához. Egészen kivételes, felsőbbrendű lényeknek tekintette őket. Tessék csak elgondolni! Fejek, melyekben az x-ek úgy hersegnek, mint dió a zsákban; koponyák, melyek algebrai jelekkel szórakoztatják magukat; kezek, melyek úgy bűvészkednek a hármas integrállal, akár az egyensúlyművész a poharaival, palackjaival; szellemi lények, akik értik az effajta képleteket:

ò ò ò y  (xyz) dxdydz

Bizony! Ezek a tudósok szinte minden csodálatra méltók voltak s arra teremtették őket, hogy egy nő a tömeggel egyenes, a távolság négyzetével fordított arányban vonzalmat érezzen irántuk. Alapjában J. T. Maston elég vaskos volt ahhoz, hogy ellenállhatatlan vonzást gyakoroljon rá, ami meg a távolságot illeti, az a legsemmibb semmivé enyészhetnék, ha valaha is egymáséi lehetnének.

Meg kell vallanunk, hogy ez nem nyugtalanította a Gun Club titkárát, aki sohasem kereste a boldogságot ilyen szoros szövetségben. Evangelina Scorbitt asszony túl volt már első ifjúságán, sőt a másodikon is, a maga negyvenöt esztendejével. Halántékához simított haja olyan volt, mint valami untig festett szövet; igaz, még egy foga se hullt ki, de igen hosszúak voltak s erősen kiálltak; termetre formátlan volt, járása minden kellem nélkül való. Szóval holmi vénleány benyomását keltette, bár férjnél volt már, igaz, alig néhány esztendeig. De kiváló személyiség volt, akinek mi sem hiányzott volna a földi örömökből, ha Mrs. J. T. Maston^[24] néven jelenhetett volna meg a baltimore-i szalonokban.

Az özvegynek igen tekintélyes vagyona volt. Nem mintha olyan gazdag lett volna, mint a Gouldok, a Mackay-k, a Vanderbiltek, a Gordon Benettek, akiknek vagyona meghaladja az egymilliárdot, s akik bízvást alamizsnát adhatnának egy Rothschildnak! Nem mintha háromszázmilliója lett volna, mint Mrs. Moses Carpernek, kétszázmilliója, mint Mrs. Stewartnak, nyolcvanmilliója, mint Mrs. Crockernek - mindhárman özvegyasszonyok, mit szólnak ehhez! Nem mintha olyan gazdag lett volna, mint Mrs. Hammersley, Mrs. Helly Green, Mrs. Maffit, Mrs. Marschall, Mrs. Para Stevens, Mrs. Mintury és még néhányan. Mindazonáltal bízvást helyet foglalhatott volna a New York-i Fifth Avenue hotel emlékezetes ünnepségén, melyen csak ötszörös milliomos vendégeket fogadtak. Valójában Evangelina Scorbitt asszony négy jó millió dollárral rendelkezett, vagyis húszmillió frankkal; férje hagyta rá, aki mint sózott sertéshússal is kereskedő divatárus tollasodott meg. Nos, a nemes lelkű özvegy boldog lett volna, ha ezt a vagyont J. T. Maston javára hasznosíthatja, kinek ő a gyöngédség még kimeríthetetlenebb kincsét adná hozományul.

Evangelina Scorbitt asszony, J. T. Maston kérésére, egyelőre készséggel fektetett be néhány százezer dollárt a North Polar Practical Association vállalkozásába, noha fogalma sem volt róla, miről is van szó. Viszont szentül meg volt győződve, hogy a J. T. Mastonnal való együttműködés csak nagyszerű, magasztos, felemelően nemes lehet. A Gun Club titkárának múltja kezeskedett a jövőért.

Gondolhatni, hogy amikor Evangelina Scorbitt asszony az északi-sarki területek elárverezése után a vásárlói megbízó nevének felfedéséből megtudta, hogy a Barbicane és Társai cég alatt szövetkezeti alapon induló új társulat igazgatóságának elnöke azonos a Gun Club elnökével, minden bizodalma megvolt az ügy iránt. Vajon attól a pillanattól fogva, hogy J. T. Maston a Barbicane és Társaihoz tartozott, nem örvendhetett-e joggal annak, hogy ennek a vállalkozásnak ő a főrészvényese?

Evangelina Scorbitt asszony tehát tulajdonosa lett a szélesség 84°-a által határolt északi-sarki területek zömének. Ez aztán nagyszerű! De mit kezdjen vele? Jobban mondva, mi módon szándékozik a társulat valami hasznot húzni ebből a megközelíthetetlen birtokból?

Ez volt a nagy kérdés, amely ha anyagi tekintetben elsősorban Evangelina Scorbitt asszonyt érdekelte, kíváncsiságból azonban az egész világ közvéleményét foglalkoztatta.

A kiváló asszony - egyébként kellő tapintattal - puhatolózni próbálkozott J. T. Mastonnál a dolog mibenléte felől, mielőtt tőkéjét az ügylet mozgatóinak rendelkezésére bocsátotta volna. J. T. Maston azonban változatlanul a lehető legtartózkodóbban viselkedett ebben a kérdésben. Evangelina Scorbitt asszony úgyis hamarosan megtudja majd, "mi van a véka alatt", de csak akkor, ha már eljött az ideje, hogy felfedjék az új társulat célját, s ámulatba ejtsék a világot.

Kétségtelenül úgy gondolta, hogy olyan vállalkozásról van szó, melyre mindeddig nem volt példa, s melynek a jövőben sem lesznek utánzói. Olyan műveletről, mely hivatva van alaposan felülmúlni a Gun Club tagjainak azt a régebbi kísérletét, hogy közvetlen érintkezést teremtsenek a Föld mellékbolygójával.

S ha Scorbitt asszony nem tágított, J. T. Maston fémkampóját félig csukott ajkára biggyesztve, mindössze ennyit mondott:

- Kedves Scorbitt asszony, legyen bizalommal!

És ha Evangelina Scorbitt asszony bizalommal viseltetett az árverés előtt, mekkora örömet érzett utána, mikor a heves vérű titkár neki tulajdonította az Amerikai Egyesült Államok győzelmét s Észak-Európa vereségét!

- De hát nem tudhatom meg végre-valahára? - kérdezte mosolyogva a kitűnő számvevőtől.

- Nemsokára megtudja! - válaszolt J. T. Maston, s amerikai módra jó erősen megrázta szövetkezeti társának kezét.

Ez a kézrázás aztán tüstént megnyugtatta a türelmetlen Scorbitt asszonyt.

Néhány nappal később az Ó- és Újvilágot sem érte ennél kisebb rázkódás - a jövőben rájuk váró megrázkódtatásról nem is szólva -, midőn kiderült az a teljesen esztelen terv, melynek megvalósítása végett a North Polar Practical Association nyilvános jegyzésre való felhívást szándékozott közzétenni.

Mert bizony a társulat avégett szerezte meg a sarki területeket, hogy kiaknázzák... az Északi-sark kőszénbányáit!

Ez volt az első kérdés, mely a logikus gondolkodásra valamennyire is képes emberek agyában megvillant.

- Miért volna kőszén a Sark környékén? - kérdezték egyesek.

- Miért ne volna? - válaszolták mások.

Tudvalevő, hogy szénrétegek földünk felületének számos pontján előfordulnak. Európa különböző tájain bőven van belőlük. Mindkét Amerika nagy mennyiséggel rendelkezik, s talán az Egyesült Államok van vele leggazdagabban ellátva. Egyébként van Afrikában, Ázsiában s Óceániában is.

Amilyen mértékben előrehalad a földkéreg megismerése, olyan mértékben fedeznek fel új és új rétegeket a legrégibb talajokban, kőszenet a későbbi széntartalmú talajokban, stipitet másodrendű talajokban, barna kőszenet harmadrendűekben. Ásványi eredetű tüzelőanyagban sok száz évig nem lesz hiány.

A szénbányászat az egész világon évi négyszázmillió tonna szenet termel, ebből Angliára magára százhatvanmillió tonna jut. Ez a fogyasztás még csak nő az ipar egyre nagyobb szükségleteivel. Ha a villamosság mint hajtóerő helyettesíteni fogja is a gőzt, ennek az erőnek kitermeléséhez még mindig ugyanannyi kőszénre lesz szükség. Az ipar gyomra csak szénből él; nem eszik egyebet. Az ipar "szénevő" állat, táplálni kell.

Aztán meg az a szén nem csupán tüzelőanyag, hanem földanyag is, melyből a tudomány ez idő szerint különféle használatra rengeteg első- és másodrendű terméket nyer. A laboratóriumok tégelyeiben átalakított szénnel lehet festeni, cukrozni, fűszerezni, párologtatni, tisztítani, fűteni, világítani s ékesíteni, gyémánt alakjában. Olyan hasznos, akár a vas, sőt még hasznosabb.

Szerencsére nem kell félnünk, hogy a vas valaha is elfogy, hiszen maga a földgolyó is ebből áll.

S csakugyan, a Földet, bizonyos izzó cseppfolyósság állapotában, többé-kevésbé szénnel elegyes vastömegnek kell tekintenünk, melyet folyékony szilikát borít, üveghabféle, amilyent szirteken és a hullámok taraján láthatunk. A többi érc, akárcsak a víz meg a kő, csak igen csekély mértékben szerepel földgolyónk összetételében.

De míg a vasfogyasztás világvégeztéig biztosítva van, a kőszénnel nem így állunk, sőt távolról sem. Tájékozott embereknek, akik a jövővel még akkor is számot vetnek, mikor több száz esztendőről van szó, fel kell kutatniuk a kőszéntelepeket mindenütt, ahol csak az előrelátó természet távoli geológiai korszakokban létrehozta őket.

- Helyes! - válaszoltak az ellenlábasok.

Mert biz az Egyesült Államokban, mint másutt is, vannak olyanok, akik irigységből vagy gyűlöletből mindent ócsárolnak, nem is számítva azokat, akik pusztán azért ellenkeznek, mert szeretnek ellenkezni.

- Helyes! - szóltak az ellenlábasok. - De mi a csudának lenne szén az Északi-sarkon?

- Hogy mi a csudának? - válaszoltak Barbicane elnök hívei. - Azért, mert M. Blandet elmélete szerint a Nap térfogata a földkéreg kialakulásának korszakában valószínűleg akkora volt, hogy az egyenlítő és a sarkok hőmérséklete közti különbséget észre se lehetett venni. Akkoriban még végtelen erdők borították a Föld északi területeit, jóval az ember megjelenése előtt, mikor planétánk még alá volt vetve a hő és a nedvesség állandó hatásának.

Hírlapok, folyóiratok és képeslapok különös odaadással a társulat iránt, ezt tárgyalták ezer különféle cikkben, hol tréfás hangon, hol tudományosan. Nos, ezek az erdők, amelyek a Földet végleges kialakulása előtt megrázkódtató forgatagok idején süllyedtek el, az idő, a vizek és a belső hő befolyása révén valószínűleg kőszénrétegekké alakultak át. Mi sem valószínűbb tehát annál a feltevésnél, hogy a Sarkon gazdag kőszénrétegek vannak, s csak arra van szükség, hogy a bányász réselőnyársa feltárja őket.

De a tények, a letagadhatatlan tények is emellett szóltak. Olyan gyakorlati szellemű emberek, akik egyáltalán nem áltatják magukat holmi valószínűségekkel, nem vonhatták kétségbe e tényeket, melyek alapján joggal kutatnak az Északi-sarkvidék különféle fajtájú szénlelőhelyei után.

Donellan őrnagy és titkára néhány nap múlva éppen erről beszélgettek négyszemközt A két jóbaráthoz címzett vendégfogadó legsötétebb zugában.

- Eh! - szólt Dean Toodrink - vajon igaza lenne-e ennek a Barbicane-nek, akit Berry felköt még egyszer?

- Valószínű - válaszolt Donellan őrnagy -, sőt merem állítani, hogy egészen bizonyos.

- De hiszen akkor a sarkvidék kiaknázásával vagyont lehet szerezni!

- Minden bizonnyal! - felelte az őrnagy. - Észak-Amerikának hatalmas ásványi tüzelőanyag-telepei vannak, amellett gyakran jeleznek újabbakat, így hát kétségtelen, hogy a Föld méhe még rengeteg kincset rejt, Toodrink úr. Hiszen a sarki szárazföldek nyilván az amerikai kontinens függelékei. Alakulatra, külsőre ugyanazok. Szemléltetőbben szólva: Grönland az Újvilág nyúlványa, s bizonyos, hogy Grönland úgy függ össze Amerikával, mint...

- Mint ahogy a ló feje - mert hiszen ilyen a formája - a ló testével összefügg - jegyezte meg Donellan őrnagy titkára.

- Hogy ne felejtsem - folytatta Toodrink -, Nordenskiöld professzor, a grönlandi területeken végzett kutatásai alkalmával, barna kőszénnel elegyes, homokkőből és palás kőszénből való üledékes alakulatokat fedezett fel, melyek nagy mennyiségű kövült növényt tartalmaznak. A dán Stoënstrup csupán Disko kerületben hetvenhét telepre bukkant, hol bőven vannak növénykövületek, elvitathatatlan maradványai annak a hatalmas vegetációnak, mely egykor páratlan szaporasággal lepte el az Északi-sark környékét.

- De feljebb?... - kérdezte Dean Toodrink.

- Feljebb vagy még távolabb, északi irányban - felelte az őrnagy -, kézzelfogható jelek szerint szintén van kőszén, s úgyszólván csak le kell hajolni érte. Ha tehát a szén ennyire el van terjedve a sarki vidékek felületén, nem következtethető-e szinte teljes bizonyossággal, hogy a kőszénerek egészen a földkéreg mélyéig érnek?

Donellan őrnagynak igaza volt. Mivel alaposan ismerte az északi-sarki földtörténeti alakulatok kérdését, ezen a területen ő volt a legingerlékenyebb angol. S talán még sokáig beszélt volna erről a témáról, ha észre nem veszi, hogy a vendégfogadó törzsvendégei mindenáron ki akarják hallgatni a szavait. Ezért hát Dean Toodrinkkal nagy bölcsen begombolkoztak, miután titkára még ezt az utolsó megjegyzést tette:

- Nem tűnt fel önnek valami, Donellan őrnagy?

- Micsoda?

- Azt várta volna az ember, hogy majd mérnökök s legfeljebb hajósok szerepelnek ebben a vállalkozásban, mivel az Északi-sarkról meg a széntelepekről van szó, s a végén kisül, hogy tüzérek irányítják az egészet!

- Csakugyan! - válaszolt az őrnagy. - Ez aztán igazán meglepő!

Közben a lapok reggelenként újra meg újra megemlékeztek a szénlelőhelyekről.

Széntelepek? S vajon melyek? - kérdezte a Pall Mall Gazette a North Polar Practical Association érveit fitymáló angol nagykereskedelem által sugalmazott dühös cikkekben.

Melyek? - válaszolták a charlestoni Daily News szerkesztői, Barbicane elnök elszánt hívei. - Mindenekelőtt azok a szénlelőhelyek, melyeket Nares kapitány fedezett fel 1875-76-ban, a szélesség 84°-a határán, s ugyanakkor olyan telepeket is, melyek nyárfában, bükkfában, ostorménfában, mogyorócserjében s tobozosban gazdag miocén flóráról tanúskodnak.

- Hát 1881-84-ben - tette hozzá a New York Witness -, Greely hadnagynak a Lady Franklin-öbölben végzett expedíciója alkalmával nem fedeztek-e fel honfitársaink egy széntelepet, közel a Conger-erődhöz, a Watercourse-révnél? Hát Pavy doktor nem állíthatta-e joggal, hogy ezen a vidéken vannak széntartalmú lerakódások, nyilván a természet bölcs előrelátásából, hogy majd egy szép napon szembeszálljanak e vigasztalan tájak hidegével?

Érthető, hogy amikor bátor amerikai felfedezők tekintélyére hivatkozva, ilyen megdönthetetlen tények hangzottak el, Barbicane elnök ellenfelei nem tudtak többé mit válaszolni. Így hát a "miért lennének ott széntelepek?" hívei kezdtek zászlót hajtani a "miért ne lennének?" hívei előtt. Bizony van ott szén, s hozzá még valószínűleg bőven. A sark körüli talaj, hol egykor buja volt a vegetáció, rengeteg tüzelőanyagot rejt magában.

Ám a gáncsoskodók, ha a kőszenet illetőleg csatát vesztettek is, mivel kétségtelenül van kőszén Északon, most azzal vágtak vissza, hogy más szempontból vizsgálják a kérdést.

- Ám legyen! - mondta egy napon Donellan őrnagy egy szóbeli vita alkalmával, melyet ő kezdeményezett, mégpedig éppen a Gun Club termében, s melynek folyamán magától Barbicane őrnagytól kért felvilágosítást. - Ám legyen! Megengedem, magam is ezt vallom. Van kőszén az önök társulata által megszerzett területeken. De hát akkor fogjanak hozzá a kiaknázásához!...

- Hozzá is fogunk! - válaszolt nyugodtan Impey Barbicane.

- Lépjék át a szélesség 84°-át, melyen túl eddig még egyetlen felfedezőnek sem sikerült eljutnia!

- Átlépjük!

- Akkor hát jussanak el az Északi-sarkig!

- Eljutunk!

Még a legmegátalkodottabbak is ingadozni kezdtek, mikor hallották, hogy milyen hidegvérrel, mennyi önbizalommal válaszolt a Gun Club elnöke, s mily fennen hangoztatta a nézeteit. Olyan férfival akadtak most össze, aki semmit sem vesztett egykori mivoltából; higgadt volt, hideg, rendkívül komoly és megfontolt; pontos, mint egy óra, kalandos, de azért legkockázatosabb vállalkozásaiban is mindig volt valami gyakorlati ötlet.

Hogy Donellan őrnagy szörnyen szerette volna megfojtani az ellenfelét, ezt el lehet hinni azoknak, akik közelebbről ismerték ezt az érdemes, de féktelen úriembert. Bah! Kemény legény volt Barbicane elnök, testileg-lelkileg "mélyjáratú", hogy Napóleon metaforáját használjuk; következőleg tudott az ár ellen úszni. És ellenségei, vetélytársai, irigyei nagyon is jól tudták ezt.

Mindazonáltal, mivel azokat, akik szeretnek rossz tréfát űzni, nem lehet megakadályozni abban, hogy kedvtelésüknek hódoljanak, az ingerültek ezen a módon kezdték ki az új társulatot. A legbadarabb terveket tulajdonították a Gun Club elnökének. A karikatúra is megtette a magáét, kivált Európában, főként az Egyesült Királyságban, mert ez nem bírta elviselni balsikerét abban a küzdelemben, melyben a dollár legyőzte a font sterlinget.

Ejha! Ez a jenki azt hajtogatja, hogy el fog jutni az Északi-sarkra! Ej, ej! Megtelepszik ott, ahova eddig senki emberfia nem tette be még a lábát! Ejnye, no! Méghogy ő kitűzi az Egyesült Államok lobogóját a földgolyónak arra az egyetlen pontjára, mely örökké mozdulatlan marad, miközben a többi mind kénytelen sodródni a napi körforgásban!

Nosza, a karikaturistákra is felvirradt a jó alkalom.

Európa nagyvárosaiban, a nagyobb könyvkereskedések és kioszkok ablakaiban, valamint az amerikai államszövetség számottevőbb városaiban - mert ez az ország a szó valódi értelmében szabad - krokik és rajzok jelentek meg, bemutatva Barbicane elnököt, amint a legképtelenebb módon igyekszik elérni az Északi-sarkot.

Az egyiken a vakmerő amerikai, a Gun Club valamennyi tagjától támogatva, kezében kapával, tenger alatti alagutat váj az elmerült jégtömegeken keresztül, az első jégtorlasztól az északi szélesség 84°-áig, hogy egyenesen a földtengely végénél bukkanjon fel újra.

Egy másik Impey Barbicane, J. T. Maston (akit igen jól eltalált a rajzoló) meg Nicholl kapitány kíséretében, léghajón száll le az annyira áhított helyre, s végül, szörnyű próbálkozások után, rengeteg veszély árán mind a hárman birtokba vesznek egy fél font súlyú széndarabot. Mindössze ennyi akadt a sark körüli híres széntelepeken.

A Punch című angol újságban J. T. Mastonról is jelent meg kroki; a karikaturisták őt is éppúgy célba vették, mint főnökét. Az Északi-sark mágneses ereje elkapta Maston fémkampóját, és visszavonhatatlanul a földhöz ragasztotta a Gun Club titkárát.

S itt meg kell jegyeznünk, hogy a számok híres mestere túl élénk vérmérsékletű egyéniség volt ahhoz, hogy a maga részéről nevetni tudott volna ezen a tréfán, mely őt testi fogyatékosságában támadta. Szörnyen méltatlankodott miatta, s el lehet képzelni, hogy Evangelina Scorbitt asszony nem az utolsók közt osztozott ebben a méltatlankodásban.

Egy másik rajz, a brüsszeli Lanterne Magique-ban, Impey Barbicane-t és a társulat szövetkezeti tanácsának tagjait ábrázolja, amint lángtengerben, tűzálló szalamandrák módján tevékenykednek. Az őskori tengeri jeget megolvasztandó, vajon nem az az ötletük volt-e, hogy egész tenger alkoholt öntsenek szét a felszínen, s aztán felgyújtsák ezt a tengert - miáltal a sarki medence roppant puncsedénnyé vált? S a puncs szóval játszva, a belga rajzoló nem odáig vitte-e a tiszteletlenséget, hogy nevetséges bohócnak tette meg a Gun Club elnökét?^[25]

De valamennyi karikatúra közül annak volt legnagyobb sikere, mely a francia Charivari című újságban jelent meg, egy Stop nevű rajzolótól. Egy bálna kényelmesen berendezett és kipárnázott hasában Impey Barbicane és J. T. Maston asztalnál ülnek és sakkoznak, s várják, hogy az áhított révbe érjenek. Mint afféle modern Jónások, az elnök és titkára habozás nélkül elnyelették magukat egy óriási bálnával, s átjutva a jégtorlaszok alatt, ilyen újmódi utazást választottak a földgolyó megközelíthetetlen északi sarkának elérésére.

Alapjában véve az új társulat flegmatikus igazgatóját nem nagyon hozta ki sodrából, hogy toll és ceruza ennyire kifigurázta. Hagyta, hadd fecsegjenek, énekeljenek róla, hadd nevessék, gúnyolják, rajzoljanak torzképeket a személyéről. Ő rendületlenül folytatta munkáját.

A társulat most már, hogy a szövetséges kormánytól engedélyt kapott a megvásárolt sarki területek üzembe vételére, az igazgatótanács határozata alapján azonnal nyilvános jegyzést indított, tizenötmillió dollár erejéig. A kibocsátott százdolláros részvényeket egy összegben kellett kifizetni. Nos, a Barbicane és Társai cégnek akkora hitele volt, hogy csak úgy özönlöttek a részvényjegyzők. De meg kell jegyeznünk, hogy ezek csaknem mindnyájan az államszövetség harmincnyolc államának valamelyikéhez tartoztak.

- Annál jobb! - kiáltottak fel a North Polar Practical Association hívei. - A mű annál inkább amerikai lesz.

Egyszóval az az "alap", melyen a Barbicane és Társai nyugodott, olyan jól le volt rakva, a tőzsérek olyan rendületlenül bíztak az ipari ígéretek megvalósításában, annyira csüggedhetetlenül hittek az Északi-sark kőszéntelepeinek létezésében s a kiaknázás lehetőségében, hogy háromszorosan túljegyeztették az új társulat tőkéjét.

Az előjegyzéseket tehát kétharmaddal csökkenteni kellett; december 16-án a szövetkezeti tőke tizenötmillió dollár állománnyal együtt volt.

Körülbelül háromszorosa volt ez annak az összegnek, melyet a Földről a Holdba menesztett lövedékkel végzett nagy kísérlet alkalmával a Gun Club felhívására lejegyeztek.

Barbicane elnök nemcsak fogadkozott, hogy eléri célját - most már a rendelkezésére álló tőke lehetővé tette számára, hogy el is érje, bármilyen akadály állna is útjába. Bizonyára nem mert volna a tőkepénzesekhez fordulni, ha nem biztos a sikerében.

Lám, a bátor emberi szellem végre hamarosan meghódítja az Északi-sarkot!

Beigazolódott, hogy Barbicane elnöknek és igazgatósági tanácsának módjában áll sikert aratni ott, ahol eddig annyian vallottak kudarcot. Ők azt viszik végbe, amit sem a Franklinok, sem a Kane-ek, sem a De Longok, sem a Naresek, sem a Greelyk nem tudtak megcselekedni. Ők át fogják lépni a szélesség 84°-át, birtokukba veszik a földgömbnek a legutóbbi árverésen szerzett roppant nagy darabját, s megtoldják az amerikai lobogó harmincnyolc csillagát az amerikai államszövetség által bekebelezett harminckilencedik állam csillagával.

- Szájhősök! - hajtogatták szüntelen az európai kiküldöttek és azoknak óvilági hívei.

S mégis, mi sem volt ennél igazabb. Lám, az Északi-sark meghódításának ezt a gyakorlati, ésszerű, elvitathatatlan módját, ezt a szinte gyerekesen egyszerűnek nevezhető eljárást J. T. Maston sugalmazta nekik. Ebből az agyból, melynek velejében forrton-forrtak az eszmék, ebből pattant ki a nagy földrajzi művelet terve és a sikeres megoldás módja.

Nem hangoztathatjuk eléggé, hogy a Gun Club titkára kitűnő matematikus volt. "Kiérdemesült"-nek nevezhetnők, ha ennek a szónak jelentése ellentétben nem lenne azzal, amit a közhasználat ért rajta. Számára játék volt a matematikai tudományok legbonyolultabb kérdéseinek megoldása. Ő csak nevetett azokon a nehézségeken, melyek a mennyiség tudományában, vagyis az algebrában meg a számok tudományában, vagyis az aritmetikában előfordulnak. Öröm volt nézni, ahogy a jelképekkel, az algebra szokott jeleivel bánt, akár nagyságot vagy mennyiséget képviselnek azok - mint az ábécé betűi, akár mennyiségek és azon műveletek közt alkalmazható kapcsolatot jelölnek, melyeknek alávetik őket, mint a páros vonalak és keresztek.

Á, azok az együtthatók, kitevők, gyökjelek és más, ebben a nyelvben használatos tényezők! Hogy repkedtek mindezek a jelek a fémhorga végén ficánkoló darab kréta alatt, mert fekete táblán szeretett dolgozni! S itten, ezen a kis tíz négyzetméternyi felületen - kevesebbel be sem érte volna J. T. Maston -, ezen adta át magát algebrai véralkata szenvedélyének. Egyáltalán nem apró számokat alkalmazott ő számításaiban, dehogyis! Megbokrosodott kéz rótta fantasztikus, óriási számok voltak azok. A kettes meg a hármas úgy kerekedett ki nála, mint a papírból hajtogatott madáralak; a hetes olyan formát öltött, mintha akasztófát rajzolt volna, csak éppen az akasztott ember hiányzott róla. A nyolcas úgy görbült, mint valami roppant szemüveg; a hatos és a kilences kacskaringós farkukkal cifrálkodtak.

Hát még azok a betűk, melyekkel a képleteit felállította! Az ábécé kezdőbetűi; az a, b, c, melyek az ismert vagy adott mennyiségeket jelezték; és az utolsók, az x, y, z, melyeket az ismeretlen vagy meghatározandó mennyiségek jelölésére használt. Milyen jellegzetesen erős vonások voltak azok, hajszálvonás nélkül, de különösen a z, mely villámlóan, zegzugosan csavarodott. S mily pompás szabásúak voltak az ógörög betűi, a p, a l, az w, melyekre egy Arkhimédész, egy Euklidész is büszke lehetett volna!^[26]

Tiszta, folt nélküli, krétával írt jelei egyszerűen csodálatosak voltak. A + kézzelfoghatóan ábrázolta, hogy ez a jel két mennyiség összegét jelzi. A -, ha alázatosabb volt is, még mindig jól festett. A x úgy ágaskodott, mint Szent András keresztje. Az = hajszálpontosan egyenlő vonásával azt jelezte, hogy J. T. Maston olyan ország fia, ahol az egyenlőség nem puszta forma, legalábbis a fehér fajnál. A <, a >, a rendkívüli arányukkal ugyanaz a felséges kivitel! A Ö, mely egy számnak vagy egy mennyiségnek gyökét jelenti, mindennek teteje volt számára, és amikor hosszú vonallal egészítette ki, ilyenformán:

úgy tetszett, hogy ez a mutató kar, szinte a fekete tábla szélén túl törve, mintha azzal fenyegetné az egész világot, hogy alárendeli megkergült egyenleteinek.

De azt ne higgye valaki, hogy J. T. Maston számtani ismeretei az elemi algebra szemhatáráig terjedtek! Éppenséggel nem! Sem a differenciál-, sem az integrál-, sem a variációszámítás nem volt számára idegen, s biztos kézzel vonta meg a kiegészítés jelét, ezt a maga egyszerűségében is oly ijesztő betűt:

végtelenül kicsi elemek végtelenségének sommáját.

Ugyanígy festett a å jel, mely véges elemek véges számának összegét képviseli, a ¥, mellyel a matematikusok a végtelent jelzik, és mind az a titokzatos jelkép, melyet a közönséges halandóknak érthetetlen nyelv használ.

Egy szó, mint száz, ez a csodálatos ember képes lett volna felemelkedni a felső matematikai tudományok legmagasabb csúcsára is!

Íme, ez volt J. T. Maston. Kollégái azért bíztak meg benne rendületlenül, midőn magára vállalta, hogy megold minden zavaros tételt, melyet ezek az elbizakodott elmék kiagyaltak. Ez bírta rá a Gun Clubot, hogy rábízza egy, a Földről a Holdba irányítandó lövedék problémáját. S végül, Evangelina Scorbitt asszony, J. T. Maston dicsőségétől megittasodva, ezért tanúsított iránta szerelemmel határos csodálatot.

Egyébként ebben az esetben - vagyis az Északi-sark meghódításával együtt járó probléma megoldásában - J. T. Mastonnak egyáltalán nem kellett az elemzés legfelsőbb régióiba emelkednie. Hogy a sarkvidék új engedményeit a területek kiaknázásában elősegítse, ahhoz a Gun Club titkárának csak egy mechanikai probléma megoldását kellett vállalnia. Kétségtelen bonyolult probléma, mely elmés képleteket követelhet, talán újakat is, de ő ebben is meg fogja állni a helyét.

J. T. Maston tehát rászolgált a bizalomra, bár a legcsekélyebb hiba folytán milliók veszhetnek kárba. Attól fogva, mikor még gyerekfővel gyakorolta magát a számtan első fogalmaiban, soha, de soha nem követett el hibát - a mikron^[27] ezredrészét sem, ha egy hosszúság mértékét akarta kiszámítani. Ha csak egy tizedes huszadrészével is tévedett volna, habozás nélkül golyót röpít guttapercha koponyájába.

Ki kellett térnünk J. T. Mastonnak erre a figyelemre méltó képességére. Nos, megtörtént. Most már csak az van hátra, hogy munka közben mutassuk be őt, s ezért okvetlenül vissza kell mennünk néhány héttel.

Körülbelül egy hónappal az Ó- és Újvilág lakosaihoz intézett nyilatkozat közzététele előtt vállalta magára J. T. Maston, hogy számot vet annak a tervezetnek elemeivel, melynek eredményeivel már előre elkápráztatta társait.

J. T. Maston régóta a Franklin-street 179. sz. alatt lakott, Baltimore egyik legcsendesebb utcájában, távol az üzletnegyedtől, amellyel semmi, de semmi közössége nem volt, távol a számára elviselhetetlen tömegzajtól.

Szerény lakása volt itt, melyet "Röppálya-lak" néven ismertek, nem lévén egyéb vagyona, mint tüzértiszti nyugdíja meg ami fizetést mint a Gun Club titkára húzott. Magányosan lakott, egy néger inas szolgálta ki, Fire-Fire - Tűz-Tűz - nevű, ami igazán méltó becenév egy tüzér inasának. Ez a néger nem szolga volt, hanem szolgálattevő vagy főszolgálattevő, s úgy szolgálta ki az urát, ahogy az szolgálta volna ki az ágyúját.

J. T. Maston meggyőződéses agglegény volt, a nőtlenséget tartotta az egyetlen elfogadható életmódnak. Ismerte a szláv közmondást: "Egy asszony egyetlen hajszállal jobban húz, mint négy igás ökör" - s bizalmatlan volt a női nem iránt.

De ha magányosan lakott is a "Röppálya-lak"-ban, ezt ő a maga jószántából cselekedte. Tudjuk, hogy csak egy mozdulatába kerül, s magánya páros magánnyá válik, s szegény emberből milliomos lesz. Nem kételkedett benne, hogy Evangelina Scorbitt asszony boldog lett volna, ha... Azonban, legalább mindeddig J. T. Maston nem lett volna boldog, ha... Annyi bizonyosnak látszott, hogy ez a két annyira egymásnak való lény - a gyöngéd szívű özvegynek legalábbis ez volt a nézete - soha nem éri meg ezt az átalakulást.

Nagyon egyszerű volt ez a magános lak. Földszint, verandával, fölötte egy emelet - ennyiből állt az egész. Lent kis szalon, kicsiny ebédlő, azonkívül konyha és cselédszoba, a kerti szárnyépületben. Fent utcára néző hálószoba, kertre nyíló dolgozószoba, hova nem hatolt be semmi külső zaj. Egy tudósnak és bölcsnek buen retirója,^[28] melynek falai közt annyi számtani feladatot oldottak meg, s melyet egy Newton, egy Laplace vagy Cauchy^[29] is megirigyelt volna.

Mennyire más volt ez, mint Evangelina Scorbitt asszonynak, a New Park gazdag negyedében épült palotája, erkélyes homlokzatával, a gótikus, egyben reneszánsz angolszász építészet szobrászötleteivel, pazarul berendezett szalonjaival, fölséges halljával, képcsarnokaival, melyekben francia mesterek foglalták el a fő helyet; kettős feljáratával, nagyszámú személyzetével, istállóival és kocsiszíneivel, gyepes kertjeivel, nagy fáival, szökőkútjaival s magasan az épületek fölé emelkedő tornyával, melynek tetején a Scorbittok kék-arany lobogóját lengette a szellő!

Három mérföld, bizony, legalább három mérföld választotta el a New Park-i palotát a "Röppálya-lak"-tól. Azonban egy különleges sürgönydrót kötötte össze a két lakást, s a "Halló, halló!" hívó szóra, mely a kis lakot a palotával összekötötte, megindult a társalgás. Azon persze nincs semmi meglepő, hogy Evangelina Scorbitt asszony gyakrabban hívta membrános készülékéhez J. T. Mastont, mint J. T. Maston Evangelina Scorbitt asszonyt a magáéhoz. Ilyenkor a számok búvára nem minden bosszúság nélkül hagyta félbe a munkát, a barátságos "Jó napot!" köszöntést dünnyögve viszonozta - hangjának nem éppen udvarias zengését remélhetőleg szelídebbre tompította a villanyáram -, aztán újra bonyolult feladványaiba temetkezett.

Október 3-án, egy utolsó, hosszas tanácskozás után vált el J. T. Maston a kollégáitól, hogy munkához lásson. A legfontosabb feladatra vállalkozott, mivel arról volt szó, hogy kiszámítsa, miféle technikai eljárással lehetne hozzáférkőzni az Északi-sarkhoz, s hogyan lehetne kiaknázni a jég között rejlő szénréteget.

J. T. Maston úgy gondolta, elegendő lesz egy hét, hogy befejezze titokzatos, valóban bonyolult és kényes műveleteit, amelyekhez különböző, a géptannal, a háromdimenziós analitikai geometriával, a poláris geometriával és trigonometriával összefüggő egyenletek megoldása szükséges.

Nehogy közben valami zavarja, abban állapodtak meg, hogy a Gun Club titkárát visszavonultságában nem látogatja, nem háborgatja senki. Ez nagyon fájdalmas volt Evangelina Scorbitt asszonynak, de bele kellett törődnie. Így hát egy délután Barbicane elnökkel, Nicholl kapitánnyal s kollégáikkal, a mozgékony Bilsbyvel, Blomsberry ezredessel, a féllábú Tom Hunterrel egyidejűleg eljött ő is, hogy még egyszer meglátogassa J. T. Mastont.

- Sikerülni fog önnek, kedves Maston! - mondotta elváláskor.

- S ami fő, nehogy valami hibát kövessen el! - tette hozzá Barbicane elnök mosolyogva.

- Hibát!... ő?!... - kiáltott fel Evangelina Scorbitt asszony.

- Csak amennyire a jó Isten nem tévedett a mechanikai törvények kombinálásában - válaszolt szerényen a Gun Club titkára.

Aztán kézfogással, a hölgy részéről sóhajtgatással, szerencsekívánatokkal, szívére kötve, hogy agyon ne csigázná magát, ki-ki elbúcsúzott a számok búvárától. A "Röppálya-lak" kapuja bezárult, s Fire-Fire-nak meghagyták, hogy senkit be ne eresszen, ha maga az Egyesült Államok elnöke lenne is az.

Visszavonultságának első két napján J. T. Maston csak elméletileg foglalkozott a maga elé tűzött kérdéssel, anélkül hogy krétához nyúlt volna. Újból elolvasott néhány művet, melyek az elemekre vonatkoznak, a Földre, annak tömegére, sűrűségére, térfogatára, alkatára, tengely körüli forgására, pályája hosszában kifejtett haladó mozgására, egyszóval, a számításokhoz szükséges alapelemekre.

Íme, a legfontosabb adottságok - jó, ha az olvasó ismeri őket:

A Föld alakja forgási ellipszoid, melynek leghosszabb sugara 6 377 398 méter vagy kerek számban 1594 négy kilométeres mérföld, a legrövidebb sugara 6 356 080 méter vagy 1589 mérföld. A két sugár közt tehát, mivel földgolyónk a sarkokon be van horpadva, 21 316 méter, azaz körülbelül öt mérföld az eltérés.

A Föld kerülete az Egyenlítő mentén 40 000 kilométer, azaz 10 000 négy kilométeres mérföld.

A Föld felülete, átlagban számítva, 510 millió négyzetkilométer.

A Föld térfogata körülbelül 1000 milliárd köbkilométer, vagyis 1000 milliárd olyan kocka, amelynek mindegyike 1000 méter hosszú, ugyanilyen széles és ugyanilyen magas.

A Föld sűrűsége csaknem ötszöröse a vízének, vagyis valamivel több a baritföldpát sűrűségénél, csaknem olyan, mint a jódé - vagyis egy köbméter föld átlagsúlya 5480 kilogramm, föltéve, ha a földkéreg darabjait a felszínre hozva mérik le. Ez az a szám, melyet Cavendish vezetett le Mitchell mérlege segítségével, vagy Bailly helyesbítése szerint 5670 kilogramm. Wilsing, Cornu, Baille stb. azóta is hivatkoznak erre a megállapításra.

A Föld nap körüli forgásának - a napévnek - időtartama 365 és egynegyed nap vagy pontosabban 365 nap, 6 óra, 9 perc, 10 egész 37 század másodperc, ami azt jelenti, hogy a Föld 30 400 méter, vagyis 7,6 mérföld sebességgel halad pályáján.

A Föld tengely körüli forgása az Egyenlítő mentén másodpercenként 463 méter, vagyis óránként 1668 km, azaz 417 mérföld.

J. T. Maston a következő hosszúság-, erő-, idő- és szögmértékegységeket használta számításaiban: a métert, a kilogrammot, a másodpercet és a középponti szöget, mely bármilyen adott körben a földsugárral egyenlő ívet fog be.

Október 5-én délután öt óra tájban - illő pontos időt adnunk, mikor ilyen emlékezetes műveletről van szó - J. T. Maston érett megfontolás után hozzáfogott az írásbeli munkához. Mindenekelőtt alapjában vizsgálta problémáját, vagyis abból a számból kiindulva, mely egyenlő a Föld kerületével a leghosszabb szélességi kör, az Egyenlítő mentén.

A fekete tábla a szoba egyik sarkában állt, fényes tölgyfa kecskelábakon. Az egyik, kertre nyíló ablak jól megvilágította. A tábla aljához szerelt kis deszkán egymás mellett apró krétadarabok hevertek. A matematikus keze ügyében, balján a törlőszivacs, jobb kezével, jobban mondva fémkampójával ábrákat, képleteket és számokat ró a táblára.

J. T. Maston előbb igen pontos kört rajzolt, mely a földgolyót szemléltette. A Föld görbületét azzal érzékeltette, hogy az Egyenlítőt a gömbfelület elülső részén folyamatos vonallal jelölte, míg az eltakart részen pontozott vonallal tüntette fel, hogy így a gömbalak jól kitessék. A tengelyt az N és S betűkkel jelölt két sarkponton át az Egyenlítő síkjára merőlegesen húzott vonal jelezte.

Majd a tábla jobb sarkába a következő, méterekben a Föld kerületét jelentő számot írta fel:

40 000 000

Ezek után J. T. Maston akkurátusan hozzáfogott végtelen számításaihoz.

Annyira belemelegedett a munkába, hogy nem vette észre, mennyire megváltozott délután az időjárás. Olyan égiháború készült, mely még a legedzettebb szervezetet is megviseli. Ólomszürke, fehéres pelyhekhez hasonlatos, halványszürke háttérben felhalmozódott fellegek feküdték meg a várost. Távoli mennydörgések morgása kélt a Föld és az űr közti visszhangos mélységben. Már egy-két villám ostora vágott végig a roppant elektromos feszültséggel telt légkörön.

J. T. Maston egyre jobban magába merülve, nem látott semmit, nem hallott semmit.

Hirtelen csengő sietős berregése zavarta meg a dolgozószoba csendjét.

- Terringettét! Ha az alkalmatlankodók nem jönnek a kapun keresztül, hát telefonon jönnek!... Pompás találmány azok számára, akik nyugton akarnak maradni!... Hát én majd teszek róla: kikapcsolom az áramot arra az időre, amíg dolgozom!

S a membrános készülékhez lépve, megkérdezte:

- Mi dolguk velem?

- Csak egy-két szót szeretnék váltani... - felelte egy női hang.

- S ki beszél?

- Hát nem ismer meg, kedves Maston úr? Én vagyok... Scorbittné.

- Scorbittné asszony!... Hát már egy pillanatra se hagy békén!

Hanem ezeket az utolsó szavakat, amelyek a szeretetreméltó özvegynek sem lehettek éppen kellemes csengésűek, óvatosan, csak tisztes távolból mormogta J. T. Maston, nehogy a membrán felfogja őket. Aztán belátva, hogy mégiscsak válaszolnia kell néhány udvarias szóval, így folytatta:

- Ah, ön az, Scorbittné asszony!

- Én, kedves Maston úr!

- S mit parancsol, Scorbittné asszony?

- Csak arra akartam figyelmeztetni, hogy vad zivatar van kitörőben a város felett!

- Sajnos, nem akadályozhatom meg...

- Hát azt nem; de azt akartam megkérdezni, vajon gondolt-e rá, hogy becsukja az ablakokat...

Alig fejezte be Evangelina Scorbitt a mondanivalóját, midőn rettenetes mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Azt hihette volna az ember, hogy egy végtelen kiterjedésű selyemkárpit hasadozott szét. A villám a "Röppálya-lak" tőszomszédságában csapott le, és az áram a telefonhuzalon keresztül a villamosság teljes brutalitásával járta át a számok búvárának dolgozószobáját.

J. T. Maston a készülék lemeze fölé hajolva, a legtakarékosabb galvanikus pofont kapta, ami csak valaha egy tudós arcát illethette. Aztán a fémhorgán keresztül futó szikrától úgy esett össze, mint valami kártyavár. Ugyanakkor meglökte a fekete táblát, s az a szoba sarkába zuhant. A villám az egyik ablaktábla láthatatlan nyílásán át, a vízvezetékcsövön futott le a talajba.

J. T. Maston mindössze elszédült. Felkelt, megdörzsölte testének különböző részeit, s meggyőződött róla, hogy nem sebesült meg. Aztán továbbra is kellő hidegvérrel, ahogy az már egy volt Columbiad-pattantyúshoz illik, újra rendbe hozta dolgozószobáját, felállította a kecskelábú asztalt, a táblát visszatette helyére, összegyűjtötte a szőnyegen széthullott krétavégeket, s folytatta oly hirtelen megszakított munkáját.

De ekkor észrevette, hogy a táblán a zuhanás következtében a jobb felől felírt számítás, mely meghatározta a Föld kerületét az Egyenlítőnél, részben elmosódott. Éppen ki akarta egészíteni, midőn lázas csilingeléssel újból megszólalt a csengő.

- Hát már megint! - kiáltott fel J. T. Maston, s odaült a készülékhez.

- Ki az? - kérdezte.

- Scorbittné.

- S mit parancsol, Scorbittné asszony?

- Mondja, kérem, ez a szörnyű ménkő nem csapott be a "Röppálya-lak"-ba?

- Azt kell hinnem, hogy igen.

- Teremtő Isten!... Az a villám!...

- Legyen nyugodt, Scorbittné asszony!

- Nem történt semmi baja, kedves Maston úr?

- Semmi.

- S csakugyan nem hatott önre...

- Énrám csak az ön irántam tanúsított barátsága hatott - vágott közbe J. T. Maston, gondolva, hogy tartozik neki ennyi udvariassággal.

- Akkor jó éjszakát, kedves Maston!

- Jó éjszakát, kedves Scorbittné asszony!

S visszatérve helyére, még hozzátette:

- Az ördög vinné el ezt a remek asszonyt! Ha nem hívott volna olyan alkalmatlan időben a telefonhoz, nem kockáztattam volna, hogy belém csapjon a mennydörgős ménkű!

De most már aztán igazán elmúlt... J. T. Mastont nem fogják többé zavarni a munkájában. Egyébként, hogy még jobban biztosítsa a műveleteihez szükséges nyugalmat, kikapcsolván a villanyáramot, elnémította a készüléket.

Alapul véve az imént kiegészített számítás eredményét, különböző képleteket vezetett le belőle, végezetül egy utolsót, melyet balra írt fel a táblára, miután letörölt minden számot, melyből a levezetést végezte.

Akkor aztán beletemetkezett egy végtelen sor algebrai képletbe...

Egy héttel később, október 11-én készen volt a nagyszerű mechanikai számítás, s a Gun Club titkára diadalmasan vitte el kollégáinak a megoldott problémát, amit már érthető türelmetlenséggel vártak azok.

Most már matematikailag eldőlt, milyen gyakorlati módon lehet az Északi-sarkra eljutni, hogy kőszénlelőhelyeit kiaknázhassák. North Polar Practical Association néven társulatot alakítottak, melynek a washingtoni kormány kihasználási engedélyt adott a sarki területekre, amennyiben az árverésen neki ítélnék oda e tájak birtoklását. Már tudjuk, hogy az árverés az Amerikai Egyesült Államok javára dőlt el, s hogy az újdonsült társulat részvényjegyzés végett felhívást intézett az Ó- és Újvilág tőkéseihez.

December 22-én a Barbicane és Társai részvényeseit közgyűlésre hívták egybe. Mondanunk sem kell, hogy a gyűlést a Gun Club termeiben tartották meg, a Union-square-i palotában. Valóban maga a tér is aligha lett volna elég, hogy az érdeklődők lázas tömegét befogadja. De szabad ég alatt ilyenkor, mikor a hőmérő mínusz tíz fokot mutat, egyébként sem lett volna alkalmas gyűlést tartani Baltimore egyik terén.

A Gun Club tágas termét - talán még emlékszik rá az olvasó - rendszerint mindenfajta, a tagok magas foglalkozásához tartozó hadiszer szokta ékesíteni. Valóságos tüzérségi múzeumnak nevezhette volna az ember. Furcsa formájukkal maguk a bútorok, székek és asztalok, karszékek és díványok is gyilkos hadiszerekre emlékeztettek, melyek a másvilágra küldtek már olyan sok embert, kiknek pedig az lett volna titkos vágyuk, hogy aggkori végelgyengülésben haljanak meg.

Nos, ezen a napon ki kellett hordani innen ezt a rengeteg holmit. Hiszen nem hadigyülekezet volt ez, hanem békés, ipari összejövetel, melyen Barbicane fog elnökölni. Tágas befogadóhelyek várták tehát az Egyesült Államok minden részéből idesereglett nagyszámú részvényjegyzőt. Az előcsarnokban, úgyszintén a szomszédos szalonokban s