A HEALTHFUL-HOUSE[60]

Azon a névjegyen, amelyet a Healthful-House gyógyítóintézet igazgatója 189... június 15-én kapott, ez a név állott:

D'ARTIGAS GRÓF

A névjegyen nem volt sem címer, sem kilencágú korona. A név alatt, a kártya szélén, ez a plajbásszal írt cím volt olvasható:

Az Ebba kétárbocos fedélzetén,
New Bern kikötő, Pamplicosund

Észak-Karolina az abban az időben negyvennégy államot számláló Unió egyik állama volt. Fővárosa, Raleigh, mintegy százötven mérföldnyire feküdt az ország belsejében. Nem tartozott éppen a jelentéktelen városok közé, de fővárossá inkább csak azért tették, mert az ország középpontjában épült; ipar és kereskedelem dolgában egyébként kisebb jelentőségű volt, mint például Wilmington, Charlotte, Fayetteville, Edenton, Washington, Salisbury, Tarboro, Halifax vagy akár New Bern.

New Bern a Pamplico-szorosba ömlő Neuse folyó torkolatában fekszik. A Pamplico-szoros tószerűen kitágul; a tengertől természetes gát és a karolinai partmellék kisebb-nagyobb szigetei választják el.

A Healthful-House igazgatója éppenséggel nem tudta volna kitalálni, mi végből került hozzá az a bizonyos névjegy, ha az nem levél kíséretében érkezik. A levélben D'Artigas gróf arra kérte az igazgatót, engedje meg, hogy megnézhesse az intézetet. A sorok írója biztosra vette, hogy megkapja az engedélyt, mert mindjárt tudatta is, hogy az Ebba parancsnokának, Spade kapitánynak a kíséretében délután megjelenik a Healthful-House-ban.

Igen természetesnek látszott, hogy a külföldi vendég szeretné megtekinteni az Egyesült Államok e híres gyógyintézetét, amelyet tömegesen látogattak a gazdag betegek. Eddigelé is számos idegen kereste már fel (ha nem is éppen grófok, mint D'Artigas), és mindegyikük dicsérettel halmozta el a Healthful-House igazgatóját.

Az intézet igazgatója nyomban megadta a kért engedélyt, és azt válaszolta, hogy nagy megtiszteltetésnek tekinti a gróf látogatását.

A Healthful-House-t magánvállalkozók alapították; válogatott betegápolói és híres-nevezetes orvosai voltak. Nem tartozott a nyilvános, állami kórházak vagy ideggyógyintézetek csoportjába, de az állam felügyelete alatt állott, s a kényelem és az egészség minden kellékét egyesítette magában; hiszen az volt a rendeltetése, hogy dúsgazdag emberek keressék fel.

Szebb és kellemesebb fekvésű helyet keresve sem találhattak volna annál, mint ahol a Healthful-House feküdt. Egy halom lejtőjén épült, és egy kétszáz holdas park tartozott hozzá. Csodálatos fák nőttek ebben a parkban, ami nem csoda, hiszen a Kanári-szigetekkel és Madeirával feküdt egy szélességi fokon. A park lábánál a Neuse széles torkolata nyílott; levegőjét állandóan frissítették a Pamplico-szorosból a keskeny földnyelv fölött beáramló szellők és a nyílt tengeri szelek.

A Healthful-House-ban a gazdag betegek minden egészségügyi követelményt megtaláltak. Az intézet tulajdonképpen idült betegségek kezelésére volt berendezve, de az igazgatóság azért elmezavarban szenvedő betegeket is felvett, ha betegségük nem volt gyógyíthatatlan.

Éppen e történet idején híres személyiséget gyógyítottak a Healthful-House-ban, s így az intézet már ezáltal is méltán keltett érdeklődést maga iránt. Meglehet, hogy D'Artigas gróf látogatását is ennek a hírneves betegnek köszönhette az intézet igazgatója. Ez a beteg tizennyolc hónapja volt az intézetben, mégpedig különleges megfigyelés alatt.

A beteg neve: Thomas Roch; francia származású, s mintegy negyvenöt éves. Kétségtelen, hogy zavarodott az elméje. Eddigelé az elmegyógyászok nem állapíthatták meg, vajon agyának működése véglegesen felmondta-e a szolgálatot. Annyi bizonyos, hogy a dolgok helyes felfogása néha az életben előforduló legegyszerűbb cselekedetek során is hiányzik belőle.

Ha azonban lángeszét idézték: értelme teljesen épnek mutatkozott, és erőteljesen, kifogástalanul működött. Ki ne tudná azonban, hogy a lángész és őrület milyen közel állnak egymáshoz! Egyébként kedélyét és érzékeinek tevékenységét erősen megtámadta a betegség. Emlékezőtehetsége például meggyengült, figyelni másnak a szavaira egyáltalában nem tudott, öntudata, ítélete szinte teljesen hiányzott.

Thomas Roch afféle értelmét vesztett ember volt: önmagáról már egyáltalában nem tudott gondoskodni; még az önfenntartás állati ösztöne is teljesen kiveszett belőle. Úgy kellett vigyázni reá, mint valami magával tehetetlen gyerekre: egy percre sem lehetett magára hagyni. Ott lakott a Healthful-House tizenhetedik pavilonjában, a park alsó végében, s a betegápoló állandóan mellette volt, hogy éjjel-nappal szemmel tartsa.

A közönséges elmezavaron, ha ugyan nem gyógyíthatatlan, általában lelki eszközökkel lehet segíteni. Az orvosságok és különféle gyógymódok mind hiábavalók; hatástalanságukról az elmekór doktorai már régen meggyőződtek. Vajon Thomas Roch baját is orvosolni lehet-e ilyen lelki eszközökkel? Ez egyelőre még a Healthful-House nyugodt, egészséges környezetében is igen kétségesnek látszott.

Thomas Roch örökösen nyugtalan volt, szeszélyes, szörnyen ingerlékeny és rendkívül sajátos természetű; hol szomorú, hol pedig mélységesen egykedvű. Sem szórakozásra, sem komoly foglalatosságra nem volt kapható. Lelki betegségének tünetei tehát világosan megmutatkoztak, s az orvosok látták is, hogy beteg elméjű emberrel van dolguk, de korántsem tudták, hogy a tüneteket mi módon szüntessék meg vagy mivel csillapítsák.

Helyesen állapította meg valaki, hogy az őrültség nem egyéb, mint a szubjektivitás, az alanyiság túltengése: a lélek csak belső világa felé fordul, és a külvilág behatásaival szemben érzéketlenné válik. Thomas Rochban a legnagyobb mértékben megvolt ez a közönyösség. Csak önmagában élt, annak a rögeszmének megszállottjaként, amely végül is ide juttatta. Lehetséges, ámbár nem nagyon valószínű, hogy a baj egyszer majd átcsap a másik végletbe, és - hogy ezzel a meglehetősen tudálékos kifejezéssel éljünk - mintegy "objektiválja", a külső tárgyakra fordítja a beteg figyelmét.

Ideje, hogy számot adjunk arról, milyen körülmények között hagyta el ez a francia a hazáját, mi késztette őt arra, hogy az Egyesült Államokba menjen; s hogy a szövetséges államok kormánya miért tartotta kívánatosnak, sőt feltétlenül szükségesnek, hogy Thomas Rocht e gyógyintézetbe szállítsák, és ott féltékeny gonddal kémleljék a rohamai során, öntudatlan állapotban elejtett minden szavát.

Tizennyolc hónappal ezelőtt kérvény érkezett a washingtoni tengerészeti minisztériumhoz. A kérvényt Thomas Roch nyújtotta be, és bizonyos fontos közlendők tárgyában kihallgatást kért a minisztertől.

A kihallgatást kérő neve már egymagában is elárulta, hogy mi ügyben jár. Habár a miniszter tudta, milyen ajánlattal és milyen feltételekkel áll majd elő Thomas Roch, mégsem habozott, hanem azonnal fogadta a kérvényezőt.

Thomas Roch nevét világszerte ismerték abban az időben. A miniszter már csak hadügyi érdekből sem tagadhatta meg a kihallgatást: tudni óhajtotta, miféle javaslatot terjeszt elő Thomas Roch a személyes találkozáson.

Thomas Roch feltaláló volt, lángelméjű feltaláló. Több fontos találmány általánosan ismertté tette a nevét. Számos olyan tudományos kérdés gyakorlati megoldása köszönhető neki, amely eddig csak elméletben volt ismeretes. A tudósvilág úgy tartotta számon Thomas Rocht, mint a legkiválóbb tudósok egyikét. Gondolhatni, mennyi kellemetlenség, bosszúság, csalódás, elménckedő újságírók mennyi szidalma, gyalázkodása érhette, amíg elméje annyira megháborodott, hogy a Healthful-House-ba kellett szállítani.

Legutolsó haditalálmányának "Roch-féle fulgurátor" volt a neve. Ez a készülék annyira felülmúlta az összes eddigi hadieszközöket - ha ugyan a feltaláló állításainak hitelt adhatunk -, hogy az az állam, amely a találmány birtokába jut, egyaránt feltétlen ura lesz a szárazföldeknek és a tengereknek.

Mindenki tudja, milyen nehezen értékesíthetik találmányaikat a feltalálók, főként, ha azt minisztériumi bizottságokkal akarják elfogadtatni. Számos efféle példára emlékszünk valamennyien, köztük néhány hírhedt esetre is. Szükségtelen, hogy részletekbe bocsátkozzunk, hiszen az efféle ügyek hátterét némelykor igen nehéz felderíteni. Annyi biztos, hogy Thomas Roch a feltalálók szokása szerint olyan megfizethetetlen összegeket kért az új hadiszerkezetért, és általában olyan mértéktelen igényeket támasztott, hogy szinte tárgyalásba sem lehetett bocsátkozni vele.

Ennek az okát főleg abban kell keresnünk, hogy egyik-másik régebbi találmányát nagy eredménnyel használták ugyan, őt magát azonban képtelenül kizsákmányolták a találmány megvásárlói. Ezáltal Thomas Roch elesett attól, ami pedig jogosan megillette volna. A szíve megtelt keserűséggel. Bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, és elhatározta, hogy ezentúl titokban tartja találmányait. Azt kívánta, hogy puszta szavára higgyenek neki, és mielőtt alkalmat adott volna a találmány kipróbálására, olyan árat szabott, hogy azt senki fia meg nem fizethette.

A francia Roch mindenekelőtt hazájának ajánlotta fel a fulgurátort. Megmondta a tárgyalásra kiküldött bizottságnak, mi a találmány lényege: önműködő szerkezet, amelyet valami egészen új robbanóanyaggal töltenek meg, ezt viszont valami hasonlóképpen újfajta "deflagrátor"-ral, gyújtókészülékkel robbantják fel.

Ha a lövedék nem találja el a célt, amelyre irányították, hanem attól néhány száz lépésnyire robban fel, akkor is olyan roppant hatást tesz a levegőrétegekre, hogy mintegy tízezer négyzetméternyi területen minden épületet, erődítményt, hadihajót rögtön ízzé-porrá zúz. A fulgurátor lövedéke is azon az elven alapul, mint a Zalinski-féle légnyomású ágyúé, de hatása legalább százszorta rombolóbb amannál.

Ha Thomas Roch találmánya csakugyan ilyen hatalmas erejű, akkor Franciaországot e találmány mind védelem, mind támadás tekintetében fölényes helyzetbe juttatja. De vajon nem túlzott-e a feltaláló, amikor fulgurátorának ekkora hatást tulajdonított? Ezt természetesen csak akkor lehetett volna megtudni, ha kipróbálják a fulgurátort. Csakhogy Thomas Roch mindaddig hallani sem akart a próbatételről, ameddig a találmány árát, a milliókat, zsebre nem vágta.

Thomas Roch szellemi működésének egyensúlya ezenközben nyilván megbillent. Szellemi képességeinek immár nem volt teljesen ura. Szemmel látható volt, hogy lassacskán lefelé halad a teljes elmezavar lejtőjén. Nem volt állam, amely az általa kikötött feltételek alapján tárgyalásokra bocsátkozhatott volna vele.

A francia bizottság is kénytelen volt megszakítani a tárgyalásokat. Az újságok, még a radikális ellenzékiek is belátták, hogy ezt az ügyet folytatni kárba veszett fáradság. Thomas Roch ajánlatát elvetették: nem kellett attól félniük, hogy más állam fogadja el.

Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a túltengő alanyiság hatására Thomas Roch beteg lelkében a hazaszeretet fokról fokra hamvadó tüze is végképpen kialudt. Az emberi becsület védelmére azonban megjegyezzük, hogy Thomas Roch ekkor már teljesen beszámíthatatlan volt. Minden beteg volt már benne, csak az nem, ami közvetlenül találmányára vonatkozott. E tekintetben lángelméjének még most is teljes birtokában volt. Hanem egyébiránt szellemi hanyatlása még az élet legközönségesebb mozzanataiban is napról napra inkább kiviláglott. Thomas Roch egyre beszámíthatatlanabbá vált.

Aminek meg kellett történnie, megtörtént. A feltaláló ingerlékenysége napról napra nőtt, s lelkéből kihamvadt a hazaszeretet: mindazoknak az állampolgároknak alapvető érzelme, akik úgy érzik, hogy életük nem pusztán az övék, hanem elsősorban hazájuké.

Thomas Roch más országokra gondolt, elhagyta hazáját, és - feledve az elfeledhetetlen múltat - Németországnak ajánlotta fel fulgurátorát.

Amikor azonban a német kormány meghallotta, milyen hallatlan összeget kér a találmányért Thomas Roch, szóba sem állt vele. Különben is egy másik hadigép vizsgálásával bíbelődtek éppen, s remélték, hogy a francia találmány nélkül is ellehetnek.

Bosszúsága megkétszereződött; amikor pedig ajánlatát az angol haditengerészeti tanács is elvetette, valóságos embergyűlölet szállta meg. Az angolok, mint amolyan gyakorlatias emberek, kezdetben nem utasították el Thomas Rocht, hanem agyafúrt puhatolódzással akarták módját ejteni, hogy titkát kicsalják. Thomas Rochsal azonban nem boldogultak. Az ő titkának milliós ára van, s vagy megkapja a milliókat, vagy a titok továbbra is titok marad. Így aztán természetesen az angol tengernagyi hivatal is megszakította a tárgyalásokat.

Ilyen körülmények között - már megbomlott s napról napra betegebb elmével - még Amerikában tett utoljára kísérletet... mintegy tizennyolc hónappal elbeszélésünk kezdete előtt.

Az angoloknál is gyakorlatiasabb amerikaiak egyáltalában nem alkudoztak a Roch-féle fulgurátorra, amelynek pedig, a francia vegyész nagy híre alapján, rendkívüli értéket tulajdonítottak.

Méltán tekintették Rocht nagy feltaláló lángelmének, és azzal a szándékkal, hogy alkalomadtán majd illendően kárpótolják, egészségi állapotának megfelelően kezelték.

Minthogy Thomas Roch nyilvánvalóan elmeháborodott volt, a kormány a találmány érdekében is tanácsosnak látta, hogy felügyelet alá helyezze.

Amint tudjuk, nem zárták valóságos őrültekházába. A Healthful-House elég biztosítékot nyújtott arra nézve, hogy a beteget gondosan fogják kezelni. Noha ott valóban igen gondosan ápolták, Thomas Roch állapotában a legcsekélyebb javulás sem mutatkozott.

Ismételten megjegyezzük - mert okunk van rá, hogy ezt hangsúlyozzuk - hogy a beteg elméjű Roch, mihelyt találmányáról volt szó, rögtön összeszedte magát. Felélénkült, és olyan határozottsággal beszélt, mint azok, akik tudatában vannak igazságuknak. Magabiztossága ilyenkor erősen hatott a hallgatóira.

Rajongó ékesszólással beszélt a fulgurátor hatásáról és csodálatos tulajdonságairól; de a robbanóanyagról és a gyújtókészülékről, mindkettőnek alkotóanyagairól, az elkészítés és kezelés módjáról teljes zárkózottsággal szólott: e tekintetben senki sem tudta nyilatkozatra bírni. Egyszer-kétszer, erős rohamok alkalmával, megesett, hogy szinte kikottyantotta... s erre számítva minden intézkedést megtettek... de hasztalan. Thomas Roch nem volt ugyan ura önmagának, de titkának ura maradt.

A Healthful-House tizenhetes számú pavilonját eleven sövénnyel körülvett kertecske övezte; itt sétálgatott ápolójával a beteg. Az ápoló is a pavilonban lakott; Thomas Rochsal egy szobában hált, éjjel-nappal vigyázott rá, és egyetlen órára sem hagyta magára. Elalváskor, ébredéskor a betegnek rendszerint érzékcsalódásai, látomásai voltak; ápolója ilyenkor feszült figyelemmel várta ajkáról a szót; szinte még az álmait is kileste.

Gaydonnak hívták az ápolót. Amikor ugyanis Thomas Rocht a gyógyintézetbe szállították, az igazgatóság olyan embert keresett, aki folyékonyan beszél a feltaláló nyelvén, vagyis franciául. Gaydon jelentkezett a Healthful-House-ban, s fel is vették ápolóul az új beteg mellé.

A magát Gaydonnak nevező férfi tulajdonképpen francia mérnök volt, és igazi nevén Simon Hartnak hívták. Már évek óta New Jerseyben, egy vegyi anyagokat előállító gyárban működött. Negyvenéves volt; magas homlokán erős megfigyelőképességre valló redők húzódtak. Biztos fellépése, egész egyénisége határozott, kitartó jellemet árult el.

Simon Hart alaposan ismerte a modern hadviselés tökéletesítésére feltalált legújabb fegyvereket, s ismerte az összes robbanóanyagokat is, pedig azoknak a száma már e korban is több mint ezeregyszáz volt. Thomas Rocht rendkívül nagyra becsülte, és biztos volt felőle, hogy a fulgurátor valóban rettentő hatású szerszám. Szentül meg volt győződve arról, hogy Thomas Roch fulgurátora mind szárazon, mind vízen megváltoztathatja a védő és támadó hadviselés feltételeit.

Tudta, hogy Thomas Rochban a téboly megkímélte a tudóst, s hogy részben elborult agyában ég még egy kis fény: a lángelme fénye. S ekkor az a gondolat támadt Simon Hartban, hogy ha a szerencsétlen őrült valamelyik rohamában el találná árulni a titkot, a francia találmánynak nem Franciaország, hanem idegen állam látná a hasznát. Ezért adta ki magát franciául folyékonyan beszélő amerikainak, s ezért ajánlkozott a Healthful-House betege mellé ápolóul.

A gyár vezetősége előtt azt hozta fel ürügyül, hogy Európába akar utazni. Lemondott állásáról, és megváltoztatta a nevét. A szerencse kedvezett neki: a gyógyintézet igazgatója felfogadta. Így állott be tizenöt hónappal ezelőtt betegápolónak a healthful-house-i elmebeteg mellé.

Fényes bizonysága volt ez a cselekedet Simon Hart áldozatkész hazaszeretetének, mert bizony, olyan képzettségű embernek, mint ő, nem kis dolog a betegápolás nehéz tisztének elvállalása. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Simon Hart nem akarta Thomas Rocht meglopni, ha netán sikerül titkának birtokába jutnia, hanem részére szándékozott a hasznot biztosítani, arra az időre, amikor a feltaláló már felgyógyult lelki betegségéből.

Így hát tizenöt hónapja volt immár, hogy Simon Hart, illetőleg Gaydon az elmebeteg mellett őrködött. Folyton figyelte, folyton leste minden szavát, olykor-olykor egynémely kérdést is intézett hozzá, de hiába. Simon Hart mindazonáltal rendületlenül hitt Thomas Roch találmányának roppant fontosságában. Leginkább attól félt, hogy ápoltjának részleges elmebaja általános őrültséggé fajul, s akkor egy erős utolsó roham, titkával együtt, Thomas Roch maradék öntudatát is elpusztítja.

Ilyen volt Simon Hart helyzete, ilyen volt a hivatás, amelyet hazája iránt való szeretetből önként vállalt.

Thomas Rocht sok csalódás érte, és sok lelki gyötrődést kellett kiállnia; erős szervezete mindazonáltal nem romlott le komolyabban. Tevékeny vérmérséklete e sok romboló hatás ellen is mintegy megvédte őt.

Középtermetű, hatalmas fejű, széles homlokú férfi volt; koponyája hatalmas, haja őszbe csavarodott; tekintete zavart volt ugyan, de élénk, határozott és parancsoló, főként akkor, ha ama mindenek felett uralkodó gondolat villáma cikázott át az agyán; tömött, vastag bajusza fölött orrcimpája idegesen mozgott; ajkát összeszorította, mintha mindig titkát őrizte volna; arcvonásai mély töprengésre vallottak. Egészében meglátszott rajta, hogy sokat küzdött, és határozott szándéka tovább küzdeni.

Ilyen volt a Healthful-House tizenhetes számú pavilonjának lakója, akinek sejtelme sem volt arról, hogy voltaképpen hol van, s akit a Gaydon néven ápolóként szereplő Simon Hart mérnök őrzött gondosan.

Ki is volt tulajdonképpen ez a D'Artigas gróf? Spanyol talán?... A neve után annak ítélnők... kétárbocosának oldalán ez a név ragyog arany betűkkel: Ebba - s ez tisztára norvég elnevezés. Ha viszont azt kérdezné tőle valaki, hogy hívják az Ebba parancsnokát, D'Artigas gróf ezt felelné: Spade. A szolgálatvezető altisztet? Effrondat. A főszakácsot? Helim. Csupa feltűnően különféle nemzetiségre valló név.

Talán D'Artigas gróf külsejéből találhatnók ki, miféle nemzethez tartozik? Az is nehéz dolog volna. Arcának sötét bőre, hajának mély feketesége, mozdulatainak kecses előkelősége spanyolt sejtetnek ugyan, de egészében mégsem találni meg rajta az Ibériai-félsziget lakóinak jellegzetes sajátságait.

Középtermetűnél magasabb volt, izmos testalkatú, legfeljebb negyvenöt éves. Nyugodt büszke megjelenése azokra az indus főemberekre emlékeztetett, akiknek ereiben a maláj szigetek bennszülötteinek vére csörgedez. Nem volt éppen rideg természetű, de parancsoló mozdulataival, kimért szavaival igyekezett annak mutatkozni. Ő maga is, emberei is a csendes-óceáni szigetek lakóinak sajátos nyelvjárásán beszéltek. Ha azonban tengeri útjai során az Ó- vagy Újvilág partjaira vetődött, angolul is feltűnő könnyedséggel társalgott, csupán némi idegenszerű árnyalat árulta el külföldi származását.

Senki sem tudta, hogy D'Artigas grófnak miféle múltja van, s hogy az élet minő titokzatos, tekervényes útjait futotta be eddig. Senki sem tudta, mi a jelene, honnan és hogyan szerezte hatalmas vagyonát, amelyből nagyúr módjára él, hol van rendes lakhelye, vagy legalábbis hol van kétárbocosának állandó kikötője.

Ő maga minderről mélyen hallgatott, s nem akadt ember, aki ezt megkérdezte volna tőle. Az amerikai riporterek többször próbálták meginterjúvolni, de nem boldogultak vele.

Mindössze annyit lehetett tudni felőle, amennyit az újságok írtak róla, vagyis hogy az Ebba horgonyt vetett az Egyesült Államok egyik vagy másik kikötőjében. Főleg a keleti part öbleiben fordult meg gyakran az Ebba, hogy hosszabb tengeri útjára beszerezze a szükséges holmikat. De nemcsak élelmiszert vásárolt: lisztet, kétszersültet, konzervet, friss és szárított húst, eleven ökröt, juhot, bort és szeszes italt, hanem ruhát, szerszámokat és különféle fényűzési cikkeket is; igen sok pénzt költött. Dollárral, guineával vagy egyéb, különféle országokból származó pénzzel fizetett.

Eszerint, ha D'Artigas gróf életéről nem is tudtak semmit az emberek, őt magát jól ismerték Amerika kikötőiben, főként Florida félszigete és Új-Anglia között.

Nincs hát azon semmi csodálkoznivaló, hogy a Healthful House igazgatója nagy megtiszteltetésnek tekintette és szívesen fogadta D'Artigas gróf előre bejelentett látogatását.

New Bernben ezúttal először kötött ki az Ebba. Tulajdonosa alighanem csak szeszélyből irányította kétárbocosát a Neuse torkolatához.

Ugyan mi keresnivalója lehetett volna ott? Talán élelmiszereket akart vásárolni?... Hiszen a Pamplico-szorosban korántsem találhatott olyan cikkeket, mint a többi kikötővárosban, például Bostonban, New Yorkban, Doverben, Savannah-ban, az észak-karolinai Wilmingtonban vagy a dél-karolinai Charlestonban. Vajon miféle árukra válthatta volna át piasztereit és másféle bankjegyeit D'Artigas gróf a Neuse torkolati New Bern piacán?

A Craven grófság kis fővárosában mindössze öt-hatezer lélek élt. Nem volt kapható ott egyéb kereskedelmi cikk, mint gabonaféle, sertés és egynémely hajófelszerelési tárgy. Különben is, az Ebba néhány hét előtt teljes tíz napig vesztegelt a charlestoni kikötőben, s ott bőségesen beszerezhetett mindenféle árut a titokzatos útra, amelyről ezúttal sem tudott senki semmit.

Talán csak azért kötött ki itt ez a rejtelmes ember, hogy a Healthful-House-t megtekintse?

Lehet. De ezen sem volna csodálkoznivalónk, hiszen a Healthful-House-nak, érthető módon, messze földön nagy volt a híre.

Hátha az az ötlete is támadt D'Artigas grófnak, hogy egyszer szemtől szembe láthassa Thomas Rocht? Ez is megeshetett. A világszerte híres francia feltaláló bárki érdeklődését méltán felkelthette. Hiszen ez a lángeszű őrült találmányaival könnyen forradalmasíthatta volna a hadviselés tudományát!

Délután a levélben megjelölt időben D'Artigas gróf, az Ebba kapitányának, Spade-nak kíséretében, csakugyan bekopogtatott a gyógyintézet kapuján.

Az igazgató utasítása értelmében mindkettőjüket rögtön bebocsátották és az igazgató dolgozószobájába vezették.

Az intézet tulajdonosa igen előzékenyen fogadta D'Artigas grófot, s mert nem akarta másnak átengedni ezt a kitűnő tisztet, maga ajánlkozott, hogy vezetni fogja. D'Artigas gróf udvarias köszönettel vette tudomásul a szíves ajánlkozást.

Míg a közös helyiségeket és az épület külön lakosztályait végignézték, az igazgató azt hajtogatta, hogy a betegek az intézetben sokkal nagyobb kényelemben és gondosabb ápolásban részesülnek, mint otthon, s hogy a Healthful-House e pazar ellátás eredményeinek - ezt a kifejezést gyakran ismételte - köszönheti kiváló hírnevét.

D'Artigas gróf szokott nyugalmával hallgatta. Úgy tett, mintha az igazgató kiapadhatatlan szóáradata őszintén érdekelné; talán így akarta leleplezni a titkos célt, amely a Healthful-House-ba vezette. Egy óráig tartó séta után végül is megszólalt a gróf:

- Ugye, igazgató úr, az ön intézetében van az a beteg, akiről az utóbbi időben annyit beszélnek mindenfelé? Jelenléte alighanem nagyban hozzájárul a Healthful-House hírnevének emeléséhez.

- Ön bizonyára Thomas Rochra gondol, gróf úr - felelte az igazgató.

- Igen, őrá... Arra a franciára... arra a feltalálóra, akinek állítólag erősen megzavarodott az elméje.

- Bizony, erősen, gróf úr, s könnyen lehet... nagy szerencse, hogy így történt. Véleményem szerit ugyanis az emberiségnek nem válik nagy hasznára az olyan találmány, amely csak a romboló eszközök számát szaporítja. Van azokból már amúgy is elég.

- Igen okos, bölcs vélemény ez, igazgató úr. Teljesen osztozom a nézetében. Magam is azt hiszem, hogy az igazi haladásnak nem ez az útja, és az olyan lángész, aki csak ezen a téren teremt újat, a világ kártevője... De vajon egészen elborult az elméje annak a feltalálónak?

- Egészen?... Nem, gróf úr. Csak az anyagi élet dolgaival szemben vált teljesen közönyössé. E tekintetben Thomas Roch felfogóképessége a beszámíthatatlanságig hiányzik. A feltaláló lángelme azonban tökéletesen ép benne: e részben nem érte őt szellemi bénulás. Ha valamelyik állam teljesítette volna képtelen követelését, akkor Thomas Roch keze alól már régen kikerült volna az új hadiszerkezet, amelyre, mellesleg szólva, semmi szüksége az emberiségnek.

- Az emberiségnek csakugyan nincs rá semmi szüksége - felelte D'Artigas gróf, s úgy látszott, hogy Spade kapitány is helybenhagyólag bólint.

- Egyébként saját maga is meggyőződhetik róla, gróf úr. Ez a pavilon ugyanis, amely előtt állunk, Thomas Roch jelenlegi hajléka. A világ biztonsága azt kívánta, hogy elkülönítsük az emberektől. De azért az őt megillető figyelemben részesítjük és olyan ápolásban, amilyent állapota megkíván. És aztán a Healthful-House-ban védve van az affajta kíváncsiak elől is, akik esetleg...

Az igazgató jelentősen bólogatva fejezte be szavait. A gróf észrevette ezt a mozdulatot, és titkos mosoly villant meg ajka körül.

- Nem hagyják Thomas Rocht soha magára? - érdeklődött D'Artigas gróf.

- Soha, gróf úr, soha. Külön ápolója van, aki beszél Thomas Roch anyanyelvén, éjjel-nappal vigyáz a gondozottjára. Ha a találmányra vonatkozóan valami utalás csúsznék ki a beteg száján, erről rögtön tudomást szereznénk, és majd meglátnók, miképpen vegyük hasznát.

E szavak hallatára D'Artigas gróf tekintete Spade-re esett. Az titkon intett a fejével, mintha ezt akarta volna mondani: "Jól van, értem."

És csakugyan, ha a látogatás során valaki szemmel tartja az Ebba kapitányát, észrevehette volna, hogy Spade oly aprólékos figyelemmel vizsgálgatja, nézegeti a tizenhetes számú pavilon környékét és a pavilonhoz vezető utakat, mintha valamiféle előre kifőzött tervvel jött volna ide...

A pavilon kertje a Healthful-House parkját övező kőfalig terjedt: a kőfal a domb alján húzódott, a domb lankás oldala pedig a Neuse-torkolat jobb partját érintette.

A pavilon maga földszintes épület volt, olasz ízlés szerint épült tornáccal. Két szoba és egy előszoba volt benne. Ablakait vasrács védte. Pompás lombozatú, hatalmas fák övezték a pavilont. Homlokzata előtt üde, bársonyos pázsit terült el, amelyet változatos díszbokrok és élénk színű virágok ékesítettek.

A Thomas Roch kizárólagos használatára szolgáló kert mintegy fél holdnyi terület volt. Itt a beteg szabadon sétálhatott ápolójával.

Amikor D'Artigas gróf, Spade kapitány és az intézet igazgatója az elkerített területre léptek, az ajtóban Gaydonnal, az ápolóval találkoztak.

D'Artigas gróf Gaydonra szegezte a tekintetét. Sajátos, fürkésző állhatatossággal nézte. Ezt azonban az igazgató nem vette észre.

Nem most történt először, hogy idegenek látogatták meg a tizenhetes pavilon betegét, hiszen a francia feltaláló méltán legérdekesebb lakója volt a Healthful-House-nak. De a két látogató mégis felkeltette Gaydon kíváncsiságát, nemzeti hovatartozásukat azonban képtelen volt felismerni arcuk sajátos jellegén. Hírből ismerte ugyan D'Artigas grófot, de szemtől szembe még sohasem látta a dúsgazdag gentlemant. A kétárbocossal sem találkozott soha a keleti kikötőkben. De még azt sem tudta, hogy az Ebba ez idő szerint a Neuse torkolatában horgonyoz.

- Gaydon! - szólította meg az igazgató. - Hol van most Thomas Roch?

- Ott - felelte az ápoló, s azzal a pavilon mögött lassan, gondolataiba merülten fel-alá sétálgató férfira mutatott.

- D'Artigas gróf meglátogatta az intézetünket - mondta az igazgató -, és nem akarja elhagyni a Healthful-House-t, amíg nem látta Thomas Rocht, akiről az utóbbi időben világszerte annyit beszélnek.

- És akiről még többet beszélnének - vágott közbe D'Artigas gróf -, ha az Egyesült Államok kormánya nem tartotta volna kívánatosnak, hogy ide csukassa.

- Ez csak szükséges óvatossági rendszabály volt, gróf úr.

- Szükséges óvatossági rendszabály... Természetesen... A világbéke szempontjából mindenesetre kívánatosabb, ha ez a titok, feltalálójával együtt, megsemmisül.

Gaydon csak nézte D'Artigas grófot, de nem szólt egy árva szót sem. Aztán, a két idegen előtt haladva, elindult a kert végében emelkedő domb irányában.

A látogatóknak mindössze néhány lépést kellett tenniük, s máris ott álltak Thomas Roch előtt.

Thomas Roch nem vette észre közeledésüket, sőt akkor sem vett róluk tudomást, amikor már csaknem mellette álltak.

Eközben Spade kapitány, gyanút nem keltve, jól körülnézett a kertben, és most a Healthful-House kertjének alsó felében épült tizenhetes számú pavilon környékét vizsgálgatta. Amikor az egyik, némileg emelkedő ösvényen felfelé haladt, a kőfalon túl árboc csúcsát pillantotta meg. Első pillantásra felismerte az Ebba árbocát, és így meggyőződött róla, hogy a Healthful-House fala a Neuse partja mentén húzódik.

D'Artigas eközben némán nézte a francia feltalálót. Mindjárt észrevette, hogy a tizennyolc havi lelki rázkódtatás az életerős ember testi egészségét nem támadta meg. De sajátos viselkedése, összefüggéstelen taglejtései, réveteg nézése és közönyössége minden iránt, ami körülötte történik, eléggé bizonyították, hogy nincs öntudatnál, és lelke súlyosan beteg.

Thomas Roch leült egy padra, és pálcájával egy erőd körvonalait rajzolta az út fövényébe. Aztán letérdelt a földre, homokot kotort össze kezével, és három kupacot - alighanem három bástyát - épített, majd faleveleket tépett egy közeli bokorról, és a kupacokba szúrta zászló gyanánt. Mindezt a legnagyobb komolysággal végezte, ügyet sem vetve a körülötte állókra.

Úgy játszott, mint valami gyerek. Csakhogy a gyerek nem lett volna játék közben ilyen jellegzetesen komoly.

- Tehát egészen őrült? - kérdezte D'Artigas.

Bármilyen hidegvért tanúsított is, most mégis mintha csalódottnak látszott volna.

- Elmondtam már önnek, gróf úr, hogy hányadán vagyunk vele - válaszolta az igazgató.

- Néhány pillanatra sem lehetne figyelmét reánk irányítani?

- Aligha sikerül.

Az igazgató az ápolóhoz fordult.

- Szóljon hozzá, Gaydon! Ha az ön hangját hallja, talán felelni fog.

- Igen - válaszolta Gaydon. - Nekem bizonyára felel.

Az ápoló rátette a kezét a beteg vállára.

- Thomas Roch! - szólította meg szelíden.

A beteg felemelte a fejét; alighanem senki mást nem látott a jelenlevők közül, mint ápolóját. Pedig D'Artigas gróf, Spade kapitány és az intézet igazgatója is körülötte álltak.

- Thomas Roch, látogatói érkeztek - folytatta Gaydon angolul. - Látni kívánják önt. Az állapota iránt érdeklődnek... Arra kíváncsiak, hogy min dolgozik...

Az utóbbi szó keltette fel csupán a beteg figyelmét.

- Hogy min dolgozom? - felelte angolul, mert ezen a nyelven is éppoly folyékonyan beszélt, mint franciául.

S azzal felemelt egy kavicsot, hüvelyk- és meghajlított mutatóujja közé fogta (mint a suhancok szokták a golyót) és az egyik homokbástyára pöccintette. A bástya összeomlott.

Thomas Roch örömujjongva kiáltott fel:

- Vége van!... Ledőlt a bástya!... Az én robbanószerem döntötte le! Egyetlen lövéssel ízzé-porrá zúztam mindent!

Thomas Roch felállt. Arca diadaltól ragyogott.

Az igazgató D'Artigas felé fordult.

- Láthatja, gróf úr - mondta -, a találmánya iránt még megvan benne a régi érdeklődés.

- S vele együtt fog meghalni - jegyezte meg Gaydon.

- Nem tudná rábírni, hogy fulgurátoráról beszéljen? - kérdezte Gaydont az igazgató.

- Ha ön kívánja, igazgató úr... megkísérlem.

- Kísérelje meg. Azt hiszem, D'Artigas gróf ez iránt érdeklődik leginkább.

- Úgy van - felelte a gróf, előkelő nyugalommal leplezve a benne dúló indulatokat.

- Csakhogy attól tartok - jegyezte meg az ápoló -, hogy a kísérletnek újabb roham lesz a következménye.

- Ön majd félbeszakítja a beszélgetést, mihelyt szükségét látja. Mondja meg Thomas Rochnak, hogy egy külföldi úr szeretné megvenni tőle a fulgurátort.

- Nem fél attól, hogy el találja árulni találmánya titkát? - érdeklődött D'Artigas gróf.

Ezt azonban olyan izgatottan, olyan hevesen kérdezte, hogy Gaydon akaratlanul is gyanakvó pillantással mérte végig. De a kifürkészhetetlen vendég szemlátomást rá sem hederített.

- Attól nincs mit tartanunk - felelte az ápoló. - Nincs az az ígéret, amellyel ki lehetne belőle csalni a titkát... Amíg a kívánt milliókat a kezébe nem adják...

- A milliókat, fájdalom, nem hoztam magammal - válaszolta D'Artigas, nagy nyugalommal.

Gaydon visszatért ápoltjához, és mint az imént, ismét megérintette kezével a vállát.

- Thomas Roch! - szólt hozzá halkan. - Idegenek jöttek, akik szeretnék megvenni a találmányát.

Thomas Roch felütötte a fejét.

- A találmányomat? - kiáltott fel. - A robbanóanyagomat?... A deflagrátoromat?

Izgatottsága nőttön-nőtt. Előrelátható volt, hogy - mint Gaydon megjövendölte - a beszélgetésnek ismét roham lesz a vége, hiszen ez a kérdés mindig rohamot váltott ki belőle.

- Megvenni?... Mennyiért.?... - kérdezte Thomas Roch.

Bízvást ígérhettek neki bármekkora összeget.

- Mennyit ígérnek?... Mennyit?... - ismételte türelmetlenül a beteg.

- Tízmillió dollárt! - felelte Gaydon.

- Tízmilliót! - kiáltott fel Thomas Roch. - Tízmilliót a fulgurátorért, mely a világ minden hasonló találmányánál tízmilliószorta többet ér? Tízmilliót egy önműködő lövedékért, mely tízezer négyzetméter területen mindent tönkresilányít?... Hiszen tízmilliót a robbanást előidéző gyújtókészülék maga is megér!... Nem!... Az én találmányom titkát a világ minden kincsével sem lehet megfizetni. S hogysem ilyen szégyenletes áron eladjam, inkább leharapom a nyelvemet! Tízmilliót ígérni érte, holott egymilliárdot ér!... Egymilliárdot!... egymilliárdot!... egymilliárdot!...

Thomas Rochról ismét kiderült, hogy a fogalmak mindjárt összezavarodnak az agyában, mihelyt valaki tárgyalni próbál vele. Ha Gaydon tízmilliárdot mondott volna, a beteg annál is többet követelt volna.

D'Artigas gróf és Spade a roham kezdetétől fogva a legnagyobb figyelemmel nézték a beteget. A gróf, ámbár homlokát sötét redők árnyékolták, egykedvűnek látszott. A kapitány a fejét csóválta, mintha ezt akarta volna mondani: "Ezzel a boldogtalannal kár vesződni!"

Thomas Roch végül is elrohant. Keresztül-kasul rohant a kerten, és dühtől elfulladó hangon ordítozta:

- Milliárdokat!... Milliárdokat!...

Gaydon az igazgatóhoz fordulva megjegyezte:

- Megmondtam, hogy ez lesz a vége!

Aztán ápoltja után szaladt, utolérte, és megragadta a karját. A beteg nemigen ellenkezett, hanem visszament vele a pavilonba. Gaydon rögtön bezárta az ajtót.

D'Artigas gróf az igazgatóval még mindig ott állt az előbbi helyen. Spade felhasználta az alkalmat, és még egyszer végigment a kerten, az alsó fal mentében.

- Láthatja, gróf úr - mondta az igazgató -, nem túloztam. Thomas Roch betegsége napról napra súlyosbodik, és őrültsége véleményem szerint máris gyógyíthatatlan. Ha átnyújtanák neki a pénzt, amit találmányáért követel, akkor sem árulná el a titkát.

- Úgy látszik, igaza van - felelte D'Artigas gróf. - Ami a pénzt illeti, őrült követeléseket támaszt, de annyi biztos, hogy úgyszólván határtalan erejű hadigépet talált fel.

- Ezt a szakértők is elismerik, gróf úr. Csakhogy az egyre erősbödő és egyre gyakoribb rohamok egyszer majd Thomas Rocht is, találmányát is megsemmisítik. Lassanként a rögeszméje iránti érdeklődés is végképpen megbénul benne.

- De talán akkor is megmarad lelkében a gyűlölet mozgatóereje! - dörmögte a gróf, amikor a kertajtóban Spade kapitány hozzá csatlakozott.

Félórával utóbb D'Artigas gróf és Spade kapitány a Neuse jobb partját szegélyező százesztendős bükkfák árnyékában haladtak a Healthful-House fala mentén.

Előzőleg mindketten elbúcsúztak az intézet igazgatójától, és megköszönték szíves kalauzolását. Az igazgató is köszönetet mondott a grófnak a kitüntető látogatásért. A gróf, fényes bőkezűséggel, száz dollárt adott ajándékul az intézet személyzetének. A látogató tehát - hogyan is kételkedhetnénk ebben? - kétségkívül előkelő személyiség volt. (Már tudniillik, ha az előkelőségnek a bőkezűség a mértéke.)

Miután D'Artigas gróf és Spade kapitány átlépték a Healthful-House rácsos kapujának küszöbét, körüljárták az intézet kőfalát. A kőfal magas volt, átmászni sehogy sem lehetett rajta. A gróf hallgatag volt, a kapitány pedig, szokás szerint, arra várt, hogy a másik kezdje a szót.

D'Artigas gróf azonban csak akkor szólalt meg, amikor az úton megállva, tekintetével ott is felmérte a kőfal gerincét, ahol a fal mögött a tizenhetes számú pavilon teteje látszott.

- Jól megnéztél mindent odabent? - kérdezte.

- Mindent megnéztem, gróf úr - felelte Spade kapitány, különösen hangsúlyozva a grófi titulust.

- Semmi sem kerülte el a figyelmedet?

- Mindent láttam, amit látnom kellett. A pavilon közvetlenül a fal tövében áll, tehát könnyű a hozzájutás, és ha ön megmarad a szándékánál...

- Annál maradunk, Spade.

- Thomas Roch jelenlegi lelkiállapota sem változtat a tervén?

- Az sem változtat rajta. És ha elszöktethetjük innen...

- Azt csak bízza rám! Szavamat adom, hogy mihelyt besötétedik, ezen a falon át behatolok a Healthful-House kertjébe s onnan a tizenhetes számú pavilont övező, elkerített területre, anélkül hogy teremtett lélek észrevenné...

- A rácsos kapun keresztül?

- Nem! Ezen át, ni!

- Hm... Itt kőfal van. Ha átjutsz is, hogyan akarod Thomas Rocht is keresztülhozni rajta? Hátha ordítani talál, vagy valamelyes módon védekezik?... Vagy ha ápolója lármát üt?

- Ne aggódjék! Ezen az ajtón megyünk be és jövünk ki.

Spade kapitány egy keskeny, alacsony ajtóra mutatott, amely néhány lépésnyire tőlük nyílott a falban. Ezt a kis ajtót bizonyára az intézet személyzete használta, ha a Neuse partján akadt valami dolga.

- Ezen az ajtón jutunk be a parkba - tette hozzá Spade kapitány. - Létrára nincs szükségünk.

- Az ajtó bizonyára zárva van.

- Majd kinyitjuk.

- Nincs belülről tolózár?

- Egy alkalmas pillanatban, amikor a kert alsó végében jártunk, félretoltam. Az igazgató nem vette észre.

D'Artigas gróf odament az ajtóhoz.

- Hogyan nyitod ki? - kérdezte.

- A kulcs már a zsebemben van - felelte Spade kapitány.

S azzal egy kulcsot vett elő a zsebéből, és megmutatta a grófnak. Ugyanakkor húzta ki a zárból, amikor a reteszt meglazította az ajtón.

- Ezt igazán jól csináltad! - mondta D'Artigas gróf. - Úgy látszik, a szöktetés nem lesz valami nehéz. Gyerünk vissza a hajóra. Nyolc óra tájt, mihelyt besötétedik, csónakon hatodmagaddal visszajössz ide.

- Öt ember rajtam kívül... igen, ez éppen elég - felelte Spade kapitány. - Még abban az esetben is elég, ha az ápoló okvetetlenkedni találna, és el kellene tennünk láb alól...

- Azt sem bánom, ha elteszitek láb alól - mondta a gróf. - De csak ha feltétlenül szükséges. Kívánatosabb lenne, ha Gaydont is kézre kerítenétek, és elhoznátok az Ebbára. Ki tudja, hátha Thomas Roch egyet-mást kikotyogott már neki a titkából!

- Igaz!

- Aztán Thomas Roch már megszokta a társaságát, nem szeretném szokott életmódjában megzavarni.

Ezeket a szavakat D'Artigas gróf olyan sokat jelentő mosollyal kísérte, hogy Spade kapitány ebből eléggé megértette, miféle szerep vár a healthful-house-i betegápolóra.

A kettős emberrablás tervében tehát megállapodtak, s minden jel arra mutatott, hogy az sikerülni fog. Ha a sötétedésig hátralevő két óra folyamán az intézet alkalmazottai nem veszik észre, hogy a parkajtó kulcsa elveszett, és a reteszt valaki félretolta, akkor Spade kapitány és cimborái könnyen bejuthatnak a Healthful-House kertjébe.

Mellesleg megjegyezzük azt is, hogy az intézet többi betege nem állt olyan szigorú felügyelet alatt, mint Thomas Roch. Azok a park felső részében levő főépület és pavilonok szobáiban laktak. Minden valószínűség megvolt tehát, hogy ha a tizenhetes számú pavilonban elkülönített Thomas Rocht és ápolóját, Gaydont váratlanul támadják meg, és lehetetlenné teszik a védekezésüket: sikerülni fog a rablás, amelyre Spade kapitány D'Artigas gróf megbízásából készült.

A gróf és kísérője a kis öböl felé vették útjukat, ahol az Ebba egyik csónakja várakozott reájuk. A parttól mintegy két kötélhosszúságnyira (vagyis körülbelül háromszázhetven méternyire) horgonyzott a kétárbocos. Összegöngyölt vitorláit sárga lepel borította; vitorlafáit szabályosan lehajtották, ahogy az a magánjachtokon általában szokásos. Az előtörzsárbocon nem lengett zászló; a gyengülő keleti szellő csak a főárbocon fújdogált egy lenge, piros szalaglobogót.

D'Artigas gróf és Spade kapitány a csónakba ült. A négy matróz percek alatt az Ebbához röpítette őket. A gróf és a kapitány a hajó oldalsó hágcsóján felkapaszkodott a fedélzetre.

D'Artigas gróf a hajó hátsó részében levő kabinjába vonult vissza, Spade kapitány pedig a hajó előrészébe sietett, hogy intézkedjék.

A hajó orrában kihajolt a jobb oldali mellvéden. Valamit keresett a vízen. Meg is találta, a hajótól néhány fonalnyira.^[61] Kisebbfajta bója volt az, amelyet ide-oda ringatott a Neuse apályáramlata.

Lassanként besötétedett. A kanyargós folyó bal partján épült New Bern bizonytalan árnyképe mindinkább elmosódott a homályban. A házak feketén váltak ki a háttérből, amelyre a nyugati égbolton úszó felhők tűzvörös széle hosszú fényszalagot vont. A szemhatár másik felén bizonytalan tömegű, sűrű köd ereszkedett alá; ez azonban nem fenyegetett esővel, mert igen messze lebegett, fent a magasban.

Hét óra tájt világosság csillant fel New Bern emeletes házainak ablakaiban. Az alacsonyabb negyedek halvány fényei elnyúlt, zegzugos csíkok alakjában tükröződtek a folyó tükrén, de szinte alig rezegtek a víz felületén, mert az est leszálltával a szellő is elült.

A halászbárkák lassan siklottak be a kikötő apró öbleibe. Egyiknek felvonták a vitorláit, hogy az esti szél utolsó leheletét is kihasználják, a másikat evezők hajtották: a rövid, ütemes evezőcsapások messze elhallatszottak. Két gőzhajó is elhaladt a bárkák mellett; magas kéményükből fekete füst gomolygott, s abból szikrák permeteztek a levegőbe, szökőkútszerűen. Kerekes lapátjuk hatalmasan csapkodta a hullámzó vizet, miközben a gőzgép lengőkarja - akkorákat nyerítve, mint valami tengeri szörny - fel-alá mozgott a spardeck fölött.

Nyolc órakor D'Artigas gróf ismét megjelent a kétárbocos fedélzetén, egy ötvenévesnek látszó férfi követte.

- Itt az idő, Serkö - mondta a gróf.

- Szólok Spade-nak - felelte Serkö.

A kapitány megjelent.

- Induljatok! - szólt D'Artigas.

- Indulunk.

- Vigyázz, hogy a Healthful-House személyzete észre ne vegyen benneteket és ne fogjon gyanút, hogy Thomas Rocht és ápolóját az Ebbára szöktették...

- ...ahol egyébként a legszemesebb ember sem találná meg őket, ha netán eszébe jutna, hogy ott keresse! - egészítette ki a mondatot Serkö.

Jót nevetett, és a vállát vonogatta.

- Mégis jobb, ha nem keltünk gyanút - felelte D'Artigas gróf.

A csónak a hajó oldalához állt. A kapitány hatodmagával beleült. Négy matróz megragadta az evezőlapátot, az ötödik pedig: Effrondat, a hajómester, a kormányrúdhoz ült, Spade mellé.

- Sok szerencsét, Spade! - kiáltott búcsúzóul Serkö. - Vigyázzatok, hogy zajt ne üssetek! Úgy csináljátok a dolgot, mintha szívetek hölgyét kellene elrabolnotok!

- Helyes... Csak az a Gaydon ne okvetetlenkedjék! - felelte Effrondat.

- Rochra is, Gaydonra is szükségünk van! - figyelmeztette D'Artigas gróf.

- Értem - válaszolta Spade kapitány.

A csónak elindult. A hajón maradt matrózok addig néztek utána, míg csak el nem nyelte a sötétség.

Megjegyzendő, hogy a csónak visszatérésére váró Ebbán semmiféle előkészület nem történt az indulásra. Bizonyára akkor sem akart mindjárt felkerekedni, ha a szöktetés sikerül. Egyébként hogyan is juthatott volna ki a nyílt tengerre? Hiszen szellő sem rebbent, s a dagály emelkedése már félórája több mérföldnyire volt érezhető a Neuse medrében. A kétárbocos még csak a horgony felhúzásába sem kezdett bele.

Az Ebba, mint már mondottuk, a parttól mintegy két kötélhosszúságnyira horgonyzott. Minthogy azonban a víz tizenöt-húsz láb mély lehetett, a hajó bízvást közelebb mehetett volna a parthoz, hogy a visszatérő csónak utasai számára megkönnyítse a beszállást. D'Artigas grófnak azonban bizonyára megvolt az oka, hogy ne mozduljon el arról a helyről, ahol hajója vesztegelt.

A csónak néhány perc alatt partot ért. Senki sem vette észre.

A part elhagyatott volt, az öböltől a Healthful-House kőfaláig vezető, hatalmas bükkfák szegélyezte út is.

A csónakot egy kis horgonnyal a meredek parthoz erősítették. Spade, négy matrózával, kiszállt belőle. Csak Effrondat maradt a csónakban, a többiek csakhamar eltűntek az összeboruló fák sötét lombjai alatt.

A parkba vezető ajtó előtt Spade kapitány megállott. Emberei jobbról-balról őrül álltak az ajtó mellé.

Az óvatossági intézkedések megtétele után most már csak az volt hátra, hogy Spade kulccsal kinyissa az ajtót - ha ugyan időközben valamelyik szolga észre nem vette, hogy az ajtó nincs a szokásos módon bezárva, és el nem reteszelte a tolózárral.

Ebben az esetben, még ha keresztülmászhatnak is a falon, nehezebb lesz a szöktetés.

Spade kapitány mindenekelőtt az ajtóra tapasztotta a fülét.

A kertből nem hallatszott léptek nesze. A tizenhetes számú pavilon környékén senki sem járt. Az utat szegélyező bükkfákon levél sem rezzent. Temetői csend uralkodott körös-körül, mint valami pusztaságon, szélcsendes időben.

Spade kapitány kivette zsebéből a kulcsot, és óvatosan bedugta a kulcslyukba, a zár nyelve nesztelenül fordult, és a befelé nyíló ajtó engedett a gyenge nyomásnak.

Odabent úgy volt minden, mint akkor, amikor a látogatók elhagyták a Healthful-House-t.

Spade kapitány bement a kis kertbe, de előbb körülnézett, nem jár-e valaki a pavilon környékén. Társai követték.

A kertajtót nem csukták kulcsra, csak betámasztották, hogy szükség esetén nyomban kint teremhessenek.

A kert e részét magas fák és sűrű bokrok árnyékolták. Akkora volt a sötétség, hogy a kapitány és matrózai hamarjában meg sem találták volna a pavilont, ha az egyik ablakban világosságot nem pillantanak meg.

Kétségkívül Thomas Roch lehetett ott, és Gaydon, aki éjjel-nappal őrködik a felügyeletére bízott beteg felett. Spade kapitány számított is arra, hogy ott találja az ápolót.

A kapitány és négy cimborája óvatosan közeledett a pavilonhoz. Ügyeltek, hogy kavics ne zörrenjen a talpuk alatt, ág zizzenése el ne árulja őket. Így lopóztak a pavilon oldalsó ajtajához, amely mellett, a függöny redőin keresztül, fény szivárgott elő az ablakon.

De hátha a pavilon ajtaja zárva van? Mitévők lesznek akkor? Hogyan jutnak be Thomas Roch szobájába?

Ez ötlött most az eszébe Spade kapitánynak. Minthogy kulcsuk nem volt, alighanem az egyik üvegtáblát kell benyomniuk, hogy az ablak kilincsét egy fogással elforgatva hatoljanak be a szobába. Ha bent vannak, Gaydonra rontanak, és a hirtelen támadással megakadályozzák, hogy segítségért kiáltson. Hogyan is boldogulhatnának máshogyan?

Az ilyen vakmerő csíny persze bizonyos veszedelemmel jár. Spade kapitány tisztában volt ezzel, s amúgy is szívesebben boldogult csellel, mint erőszakkal. Ezúttal azonban nemigen válogathatott az eszközökben. A fődolog az, hogy Thomas Rocht elszöktessék, és lehetőleg Gaydont is. D'Artigas grófnak ez volt a kívánsága, és az ő kívánságát, ha törik, ha szakad, teljesíteni kell.

Spade az ablakhoz sompolygott, és lábujjhegyre ágaskodott. A függönyrésen belátott a szobába.

Thomas Roch mellett ott látta Gaydont. Az őrültnek, úgy látszik, D'Artigas gróf távozása után sem szűnt meg egészen a rohama. Ilyenkor különleges kezelésre volt szüksége, s ezt a rendes ápoló egy harmadik személy útmutatása alapján végezte.

Ez a harmadik személy a Healthful-House egyik orvosa volt, akit az igazgató küldött a tizenhetes számú pavilonba.

Az orvos jelenléte erősen bonyolította a helyzetet, és igen megnehezítette a szöktetést.

Thomas Roch egy kerevetfélén feküdt ruhástul. Ez idő szerint eléggé nyugodtnak látszott; a roham ereje percről percre csökkent. Utána néhány óráig tartó kimerültség, kábultság szokott következni.

Amikor Spade kapitány bekémlelt az ablakon, az orvos éppen arra készült, hogy magára hagyja a beteget és ápolóját. Spade fülelt. Hallotta, amint az orvos azt mondta Gaydonnak, hogy reá már nincs szükség. A beteg nyugodtan fogja tölteni az éjszakát. Állapota nem kíván több beavatkozást.

Az orvos az ajtó felé indult, amely tudvalevőleg éppen a megvilágított ablak mellett nyílt. Spade és emberei éppen ott állottak. Ha hirtelen el nem rejtőznek a pavilont környező bokrok mögé, és a fák sudarához nem lapulnak, nemcsak a távozó orvos, hanem az orvost kísérő Gaydon is meglátja őket.

Mielőtt azonban azok a teraszra értek volna, Spade jelt adott cimboráinak, s villámgyorsan elrejtőztek. Ő maga a fal tövébe hasalt.

Gaydon a lámpást szerencsére bent hagyta a szobában, s így a kapitánynak nem kellett attól tartania, hogy egy rávetődő fénysugár leleplezi.

Az orvos megállt a terasz alsó lépcsőjén, és így szólt Gaydonhoz:

- Ennél erősebb rohama nem volt még betegünknek. Ha még kétszer-háromszor megismétlődik, elméje végképp elborul.

- Miért is nem tiltja el az igazgató, hogy a tizenhetes számú pavilon betegét idegenek látogassák? - felelte Gaydon. - Most is csak D'Artigas grófnak köszönhetjük, hogy ápoltunk ilyen állapotba jutott, meg annak, amit a gróf szóba hozott.

- Majd figyelmeztetem az igazgatót - válaszolta az orvos.

Közben lejöttek a terasz lépcsőzetén. Gaydon néhány lépésnyire elkísérte még az orvost az emelkedő fasorban. A pavilon ajtaja közben félig nyitva maradt.

Mikor az orvos és az ápoló már vagy húszlépésnyire voltak a pavilontól, Spade kapitány előjött rejtekhelyéről, és magához intette embereit.

Most kínálkozott a legjobb alkalom, hogy a félálomban szendergő Thomas Roch szobájába behatoljanak, a beteget hatalmukba kerítsék, aztán megvárják Gaydont, és őt is foglyul ejtsék...

Csakhogy az ápoló nyomban itt lesz, és ha észreveszi, mi történt a betegével, keresni, szólongatni fogja, lármát üt. A lármára visszasiet az orvos is, összecsődül az intézet szolgaszemélyzete. Spade kapitány aligha juthat el cimboráival a kerítés ajtajáig, hogy elmeneküljön rajta, és az ajtót ismét bezárja maga mögött.

De már nem volt ereje, hogy mindezt fontolóra vegye. Lépteket hallott a fövenyes úton. Gaydon jött vissza.

Nem maradt hátra egyéb, mint rárohanni, száját betömve ártalmatlanná tenni. Négyen vannak, sőt öten. Ennyien könnyen legyűrhetik az ellenállását, és kicipelhetik a parkból. Ami Thomas Roch elrablását illeti, az már nem lesz nehéz, hiszen a szerencsétlen elmebeteg azt sem tudja majd, mi történik vele.

Eközben Gaydon megkerülte a sűrű bokrokat, és a teraszra vezető lépcsőnek tartott. Amint azonban az első lépcsőfokra tette a lábát, a négy matróz rávetette magát, és mielőtt csak egy árva szót is szólhatott volna, leteperte a földre. Száját zsebkendővel betömték, kezét-lábát megkötözték, mégpedig olyan szorosan, hogy Gaydon úgy feküdt a földön, mint egy fadarab.

Két matróz mellette maradt. A másik kettővel Spade bement a pavilonba.

Thomas Roch teljesen érzéketlenül feküdt a kereveten, nem hallott semmit a körülötte támadt zajból. Akár halottnak nézhették volna, ahogy ott feküdt mozdulatlanul, lehunyt szemmel. Csak ziháló lélegzete árulta el, hogy él. Nem volt szükség arra, hogy kezét-lábát megkötözzék, száját betömjék. Elég volt, hogy két matróz megfogja a fejénél, lábánál, és a csónakba vigye, amely ott várt rájuk, ahol a hajómester kikötötte.

Mindez néhány pillanat műve volt.

Spade kapitány utolsónak maradt a pavilonban. Eloltotta a lámpást, és kívülről bezárta az ajtót. Így aztán arra számíthatott, hogy csak másnap veszik észre a történteket, mégpedig legkorábban a hajnali órákban.

Gaydon elhurcolása ugyanúgy történt, mint Thomas Roché. Ez is könnyen ment: a két másik ember felemelte, és megkerülve a bokrokat, a kerten keresztülvágva a part felé, a kerítés ajtaja irányába tartottak.

A parknak ebben a mindig elhagyott részében még sötétebb volt. Még a park felső részében, a domb túloldalán álló épületek és a Healthful-House pavilonjainak fényei sem látszottak oda.

Az ajtót Spade kapitánynak csupán maga felé kellett húznia, s az rögtön kinyílt.

Az ápolót cipelő két ember lépett ki rajta elsőnek. Utánuk a másik két matróz következett, Thomas Rochsal a karján. Utolsónak Spade kapitány távozott a kertből.

A kapitány gondosan bezárta a kőfalban levő kis ajtót. A kulcsot majd a Neuse-be dobja, ha az Ebba födélzetére ér.

Egy árva lelket sem láttak, sem az úton, sem a folyóparton.

Még húsz lépés, és ott voltak a folyónál. Effrondat hajómester a meredek parton ülve várakozott rájuk.

Thomas Rocht és Gaydont a csónak hátsó részébe fektették. Spade kapitány és a matrózok is elfoglalták helyüket.

- Eloldani a csónakot! - parancsolta a hajómesternek a kapitány. - Gyorsan!

A hajómester végrehajtotta a parancsot, aztán lebocsátkozott a meredek parton, és utolsónak maga is a csónakba ugrott.

A négy evezőlapát belemerült a vízbe, s a csónak gyorsan siklott a hajó felé. Az előárboc csúcsán elhelyezett jelzőlámpás pisla fénye mutatta az utat. A mindinkább növekvő tengerár ugyanis a hajót időközben megforgatta tengelye körül.

Két perccel utóbb a csónak odaállt a hajó oldalához.

D'Artigas gróf a lépcsőnyílásnál, a hajó mellvédjéhez támaszkodva várt reájuk.

- Sikerült, Spade? - kiáltott le a csónakba.

- Sikerült.

- Kettő?

- Kettő... A beteg és az ápolója.

- A Healthful-House-ban semmit sem vettek észre?

- Semmit.

Alig lehetett feltételezni, hogy Gaydon, akinek mindkét szemét és fülét bekötötték, ráismerhetett D'Artigas gróf és Spade kapitány hangjára.

Megjegyzendő, hogy sem őt, sem Thomas Rocht nem emelték fel a hajó fedélzetére. Valami súrolta a hajó oldalát... Mintegy félóra telt el, amikor Gaydon - aki egy pillanatra sem vesztette el öntudatát - úgy érezte, hogy felemelik és valami hajó fenekére süllyesztik le.

Az emberrablás sikerült. Már csak az volt hátra, hogy az Ebba felszedje a horgonyt, kivitorlázzék a torkolatból, átkeljen a Pamplico-szoroson, és nekivágjon a nyílt tengernek. De a hajón nyoma sem volt az útra készülődést megelőző foglalatosságoknak.

Mindenesetre vakmerő dolog volt ott maradni, ahol a kettős emberrablást elkövették. Vajon olyan ügyesen el tudta rejteni áldozatait D'Artigas gróf, hogy akkor sem találhatta meg őket senki, ha a Healthful-House közvetlen közelében horgonyzó Ebba netán gyanússá válik, és a New Bern-i rendőrség átkutatja?

Akárhogy is, annyi tény, hogy a csónak visszatérte után egy órával a hajó legénysége, az éjjeli őrségre kijelölt matrózokon kívül, mélyen aludt: a személyzet a maga hálóhelyén, D'Artigas gróf, Serkö és Spade kapitány a kabinjában.

Az Ebba pedig ott vesztegelt, mozdulatlanul, a nyugodt Neuse torkolatában.

Csak másnap reggel kezdtek lassacskán útra készülődni.

A New Bern-i rakpart végéről jól láthatták a kíváncsiak, hogy a kétárbocos matrózai, a szokásos fedélzetmosás után a vitorlákról lehúzták a leplet, majd Effrondat hajómester parancsára rendbe rakták a vitorlaköteleket, és felvonták a csónakokat.

Reggel nyolc órakor D'Artigas gróf még nem mutatkozott a fedélzeten. Serkö mérnök, a gróf szárnysegéde - így nevezték őt az Ebbán - szintén a kabinjában volt még. Csak Spade kapitány volt már talpon. Különféle parancsokat osztogatott, ami arra mutatott, hogy nemsokára felkerekednek.

Az Ebba igen alkalmas volt a gyorsvitorlázásra, bár sohasem vett részt az amerikai vagy angliai jachtversenyeken. Nagy vitorlafelülete, magas árbocai voltak; vitorlafáinak állása, mély merülése azonban nagy biztonságot adott neki, még ha teljes sebességgel haladt is. Orra kecsesen szökött a magasba, fara karcsú volt, vízvonalát finoman rajzolta meg a hajó alkotója. Egyszóval: az Ebba tengeri utazásra igen alkalmas, gyors járatú vitorlás volt, akár a legnagyobb viharral is dacolhatott. Kedvező széllel a kétárbocos Ebba óránként tizenkét tengeri mérföldes sebességgel haladt.^[62]

A vitorlás hajók természetesen mindig ki vannak téve az időjárás szeszélyeinek. Szélcsendben képtelenek folytatni útjukat. Ámbár sok előnyük van a gőzhajókkal szemben, haladásuk korántsem olyan egyenletes, mint azoké a hajóké, amelyeken a gőz biztosítja a továbbjutást.

Világos tehát, hogy végeredményben a vitorlával és hajócsavarral egyaránt ellátott gőzhajók a legcélirányosabbak. Úgy látszik azonban, hogy D'Artigas grófnak más volt a vélekedése, mert lám, az Atlanti-óceán túlsó partján is megelégedett az egyszerű, kétárbocos vitorlás hajóval.

Aznap reggel gyenge nyugati szellő fújdogált. Az Ebba könnyedén elmozdulhatott volna a Neuse torkolatából, hogy a Pamplico-szoroson átvágva befusson az öblöt a nyílt tengerrel összekötő csatornák egyikébe.

De az Ebba még két órával utóbb is ott himbálózott régi horgonyzóhelyén. Az apály mindinkább megfeszítette a horgonytartó láncot. A csappanó víz megforgatta tengelye körül a kétárbocost, úgyhogy az most farával fordult a Neuse-torkolat felé.

Azt a kis bóját, amely tegnap még ott úszkált a hajótól balra a tengerben, alighanem felhúzták, mert már sehol sem volt látható a csapkodó hullámok között.

Egyszerre ágyúlövés hangzott, mintegy mérföldnyi távolságból. A tengerpart ágyúütegei felett gyér füstfelhő szálldogált.

A tenger melléki kisebb szigeteken lépcsőzetesen felállított ágyúk azonnal válaszoltak a dörrenésre.

E pillanatban D'Artigas gróf és Serkö mérnök is megjelent a fedélzeten.

Spade kapitány elébük sietett.

- Ágyúlövést hallottunk - jelentette.

- Számítottunk rá - felelte Serkö mérnök vállat vonva.

- Úgy látszik, a Healthful-House-ban nyomára jöttek a tettünknek - tette hozzá Spade kapitány.

- Bizonyára. Az ágyúlövések azt jelentik, hogy elzárják a kihajózás útját.

- Mi közünk nekünk ehhez? - vágott közbe D'Artigas gróf nyugodtan.

- Éppenséggel semmi - válaszolta Serkö mérnök.

Spade-nak igaza volt. A Healthful-House-ban felfedezték Thomas Roch és ápolója eltűnését.

Az orvos reggel, a rendes időben, a tizenhetes számú pavilonba ment, hogy megtekintse a beteget, de a szobát üresen találta. Jelentette az esetet az igazgatónak, s az igazgató azonnal átkutattatta az intézet parkját.

A vizsgálat kiderítette, hogy a domb tövében húzódó fal ajtaja zárva van ugyan, kulcsa azonban nincs a helyén, és a tolózárt is elmozdította valaki.

Világos volt tehát, hogy a beteget és ápolóját este vagy éjjel ezen az ajtón keresztül megszöktették. Egyelőre senki sem tudta, kinek tulajdonítsák a bűncselekményt. Gyanú nem esett senkire. Csak azt tudták, hogy este fél nyolc óra tájban az intézet egyik orvosa még Thomas Rochnál járt, megfelelő kezelésben részesítette, és teljesen öntudatlan állapotban hagyta hátra. Gaydon, a beteg ápolója, az oldalsó fasorig kísérte az orvost.

Hogy ezután mi történt: senki sem tudta.

A kettős emberrablás hírét megsürgönyözték New Bernbe, s onnan Raleigh-be. Észak-Karolina kormányzója rögtön táviratilag elrendelte, hogy a Pamplico-szorosban minden hajót azonnal vessenek vesztegzár alá, és csak akkor engedjék távozni, ha már alaposan átkutatták.

Egy másik sürgönyt a helyben állomásozó Falcon nevű cirkáló parancsnokához menesztett, és elrendelte, hogy működjék közre az intézkedések foganatosításában.

Ugyanekkor az egész tartományban mindenütt szigorú intézkedéseket tettek a városok és falvak szemmel tartására.

D'Artigas gróf kétmérföldnyi távolságból is láthatta, hogy a keleten horgonyzó Falcon sürgősen útra készülődik. Amíg a cirkáló elindul, az Ebba minden bizonnyal kijuthat a nyílt tengerre, anélkül hogy bármiféle hajó üldözőbe vehetné, legalábbis egy órán belül.

- Felszedjük a horgonyt? - tudakolta Spade kapitány.

- Igen - felelte D'Artigas gróf -, mert a szél, úgy látszik, kedvező. De azért éppenséggel nem kell nyakra-főre sietnünk.

- Nem bizony - szólt közbe Serkö mérnök. - A Pamplico-szorosból nyíló átjárókat bizonyára szigorúan őrzik, és egyetlen hajó sem juthat ki a tengerre anélkül, hogy egy-két tolakodóan kíváncsi úr előbb látogatást ne tegyen rajta.

- Mindegy, készülődjünk! - parancsolta D'Artigas gróf. - Ha a Falcon tisztjei vagy a vámőrség emberei átvizsgálják az Ebbát, akkor úgyis nyomban felmentik a vesztegzár alól. Nagyon meglepne, ha nem kapnánk engedélyt a távozásra.

- Nem győznek majd bocsánatot kérni tőlünk! - tette hozzá Serkö mérnök hatalmas kacajjal. - Szerencsés utat fognak kívánni, és hozzáteszik, hogy remélhetőleg nemsokára visszatérünk...

Amikor New Bernben megtudták a hírt, a rendőrség mindenekelőtt azt a kérdést vetette fel, vajon Thomas Roch és ápolója megszökött-e az intézetből, vagy akaratuk ellenére szöktette el őket onnan valaki. A szökéshez azonban Gaydon bűnös egyetértése lett volna szükséges, s ezért ezt a feltevést elvetették. Mind a Healthful-House, mind pedig a hatóság úgy vélekedett, hogy Gaydon eddigi viselkedése semmiféle gyanúra sem adott okot.

Eszerint csupán emberrablásról lehet szó. Képzelhető, milyen hatást keltett városszerte ez a hír. Hogyan?... Az oly gondosan őrzött francia feltaláló eltűnt, s vele együtt hozzáférhetetlenné vált a fulgurátor titka is, amelyet eddig senkinek sem sikerült kilesnie? Vajon nem jár majd rettenetes következményekkel ez az eset? Nem veszett-e el ezzel Amerika számára véglegesen az új haditalálmány titka? Sőt (mivel feltehető, hogy a rablás más állam érdekében történt) nem kapja-e meg a kérdéses állam Thomas Rochtól azt, amit a szövetségi kormánynak nem sikerült tőle megszereznie? Mert arra józan ésszel még csak gondolni sem lehet, hogy magánember rabolta el a feltalálót...

Szigorú intézkedéseket rendeltek el Észak-Karolina többi tartományában is. A vasútvonalakon, országutakon, a városokban és falvakban különleges őrségeket szerveztek. Wilmingtontól Norfolkig az egész partvidéken elzárták a tengert. A tiszteknek és vámhivatalnokoknak minden hajót kivétel nélkül át kellett kutatniuk, és a legcsekélyebb gyanús jelre rögtön vissza kellett tartaniuk.

Nemcsak a Falcon, hanem a Pamplico-szorosban állomásozó számos más gőzbárka is felkészült, hogy végigjárja az öblöt, és átvizsgálja a kikötőben veszteglő vagy akár indulófélben levő hajókat, mégpedig a luxusjachtokat, kereskedőbárkákat és halászdereglyéket egyaránt.

Az Ebba nevű kétárbocos azonban mégis nekikészült, hogy felszedje a horgonyt. D'Artigas gróf látszólag ügyet sem vetett arra, milyen szigorú rendeletet bocsátottak ki a hatóságok, valamint azzal sem törődött, mi történik, ha az elszöktetett Thomas Rocht és Gaydont megtalálják az Ebbán.

Kilenc órakor az Ebba útra készen állt. A kétárbocos vitorlás hajó személyzete megforgatta a horgonyemelő csigát. A lánc felhúzódott a hajó orrában levő nyíláson. És amikor a horgony felszakadt a talajból, hirtelen kibontották a vitorlákat.

Néhány pillanat múlva a szél belekapott az Ebba két orrvitorlájába, előkötél-vitorlájába, előtörzsvitorlájába, fővitorlájába és csúcsvitorláiba. A hajó megkerülte a fokot, és kelet felé húzott a Neuse bal partján.

New Berntől huszonöt kilométernyire az öböl hirtelen megtörik, és körülbelül ugyanilyen távolságon keresztül egyre szélesedve, északnyugati irányban húzódik tova. Az Ebba elhaladt Croatan és Havelock előtt, elért a kanyarulathoz, s a bal part mentén, szél iránt haladva, észak felé vette útját.

Tizenegy órakor, a kedvező szél segítségével, Sivan-sziget csúcsánál irányt változtatott anélkül, hogy útközben akár a Falconnal, akár valamelyik gőzbárkával találkozott volna.

A Sivan-szigettől a Roadoka-sziget alsó csúcsáig mintegy száz kilométer hosszúságú hatalmas vízfelület terült el: a Pamplico-szoros. A nyílt tenger oldalán hosszú, keskeny szigetek láncolata húzódik. Ezek a természetes töltések délre is, északra is sűrű sorban követik egymást a Look out-foktól a Hatteras-fokig s onnan a Norfolk magasságában levő Henri-fokig. Ez utóbbi már Virginia államban fekszik, Észak-Karolina határán.

A Pamplico-szoros kisebb-nagyobb szigetein éjszakánként tüzek égnek, hogy a hajózás éjjel is lehetővé váljék. Nagy könnyebbség ez az Atlanti-óceán heves hullámverése elől menekülő hajóknak, mert itt biztos horgonyzórévre találnak.

Az óceán és a Pamplico-szoros között számos átkelőcsatorna vonul. A Sivan-szigeten levő világítótorony közelében az Ocracoke-csatorna szakítja meg a szigetláncot; ezen túl a Hatteras-csatorna nyílik, feljebb, északon pedig még három hasonló vízi út; a Logger Head-, a New Head- és az Oregon-csatorna.

A kétárbocos számára az Ocracoke-csatorna kínálkozott legközelebbi átkelőhelyül, feltehető volt tehát, hogy ezen át veszi útját az óceánnak, és nem változtatja meg eddigi irányát.

A Falcon éppen ott őrködött; az volt a feladata, hogy megvizsgálja az összes kereskedelmi hajókat és halászbárkákat, amelyek az átkelőhelyen igyekeznek a nyílt tengerre.

De ezzel egyidejűleg az állami hajók, központi parancsra, minden átjárót szemmel tartottak, a parti vizeket pedig a szárazföldi ütegek zárták le.

Amikor az Ebba az Ocracoke-átkelő magasságába ért, korántsem változtatta meg irányát: nem közeledett ugyan a Pamplico-szoroson cirkáló gőzhajókhoz, de nem is igyekezett elkerülni azokat. A luxusjacht, mintha csak sétahajózásra készülne, nyugodtan folytatta útját a Hatteras-szoros felé.

D'Artigas grófnak nyilván megvolt az oka arra, hogy ezen a szoroson vitorlázzék keresztül. A kétárbocos, negyedfordulattal, ebbe az irányba tartott.

Eddigelé az Ebbát sem vámhivatalnokok, sem a cirkáló tisztjei nem tartóztatták fel, pedig éppenséggel nem kerülte el őket. De még ha kerülte volna is, éberségüket akkor sem játszhatta volna ki.

A hatóság talán - valami különleges kiváltságnál fogva - megkíméli az Ebbát az alkalmatlansággal járó hajóvizsgálattól? Vagy olyan magas rangú úrnak tekinti D'Artigas grófot, hogy még csak egy órára sem meri háborgatni?

Ez nem valószínű. Hiszen D'Artigas gróf merőben idegen volt ezen a vidéken. Az emberek csak annyit láttak, hogy a szerencse kegyeltjeinek fényűző életét éli, de végeredményben azt sem tudták róla, honnan jön és hová tart.

A kétárbocos gyors iramban folytatta útját a Pamplico-szoros vizének sima hátán. A hajó kecsesen ringatózott a hullámokon; piros szitaszövet zászlaja - szögletében ragyogó arany félholddal - szélesen bontakozott ki a hátsó vitorlarúdon az erős szélfúvásban.

D'Artigas gróf a hátsó fedélzeten üldögélt a magánjachtokon használatos nádszékek egyikén. Serkö mérnökkel és Spade kapitánnyal beszélgetett.

- Az Egyesült Államok tengerésztisztjei, úgy látszik, nemigen sietnek, hogy látogatásukkal megtiszteljenek bennünket - jegyezte meg Serkö mérnök.

- Pedig jöhetnek, amikor nekik tetszik - felelte D'Artigas gróf teljes közönnyel.

- Bizonyára a Hatteras-szoros bejáratánál várakoznak az Ebbára - vélte Spade kapitány.

- Hadd várakozzanak - zárta le a beszélgetést a jacht dúsgazdag tulajdonosa.

Aztán szokásos, gondtalan közönyösségébe merült.

Úgy látszott, Spade feltevése csakugyan valóra válik, hiszen az Ebba szemmel láthatólag az említett átjáró felé haladt. Ha a Falcon még nem indult el, hogy feltartóztassa, nyilván megteszi ezt, mihelyt a kétárbocos megjelenik a szoros bejáratánál. Ezen az átkelőn az előírt vizsgálat nélkül semmiféle hajó sem mehet ki a Pamplico-szorosból az óceánra.

No de, ahogyan ezt már megjegyeztük, az Ebba nem is törte magát, hogy észrevétlenül lopózzék át rajta. Talán olyan jól elrejtették Thomas Rocht és Gaydont, hogy semmiképpen sem találhatják meg őket az Ebbán az állam emberei?

Ez a feltevés valószínűnek látszott. De azért D'Artigas gróf talán mégsem tanúsított volna ilyen roppant egykedvűséget, ha tudja, hogy a hatóságok milyen nyomatékosan ajánlották a kétárbocost a cirkáló és a gőzösök figyelmébe.

A Healthful-House-ban tett látogatás ugyanis erősen a grófra irányította a figyelmet. Az igazgatónak sejtelme sem volt ugyan arról, hogy minő szándék vezethette az intézetbe D'Artigas grófot, de tény az, hogy Thomas Roch és ápolója éppen e látogatás után néhány órával tűnt el a tizenhetes pavilonból. Márpedig a gróf látogatása óta más idegen nem járt ott és nem találkozott Thomas Rochsal.

Természetes hát, hogy a gyanú elsősorban D'Artigas ellen fordult: hátha része van a szöktetésben ennek a titokzatos személyiségnek. A kertet apróra megnézte, a pavilon környékét figyelmesen bejárta. Megeshetett, hogy kísérője egy őrizetlen pillanatban kihúzta az ajtó zárjából a kulcsot, és félretolta a reteszt. Az sem lehetetlen, hogy az éj folyamán visszatért és besurrant a parkba. S mivel az Ebba a parttól mindössze két-három kötélhosszúságnyira horgonyzott, a szöktetés aránylag kevés fáradsággal járt.

Az intézet igazgatója és személyzete eleinte, a vizsgálat megindulásakor, nemigen gyanakodott; de utóbb, amikor azt látták, hogy az Ebba útra készülődik, majd elindul lefelé a Neuse torkolatán: megfogalmazódott bennük a gyanú.

E gyanú alapján hagyta meg New Bern hatósága a Falconnak s a gőzbárkáknak, hogy különösen az Ebbát tartsák szemmel, és mielőtt valamelyik csatornán átkelhetne, a legszigorúbban kutassák át minden zegét-zugát: kabinjait, fedélzeti hálórekeszeit, fenekét, s csak akkor eresszék tovább, ha minden lehető módon meggyőződtek arról, hogy Thomas Roch és Gaydon nincsenek rajta.

D'Artigas gróf aligha sejtette, hogy reá gyanakodnak leginkább a hatóságok, s hogy kétárbocosát a vizsgálattal megbízott tengerésztiszteknek és vámhivatalnokoknak különösen figyelmébe ajánlották. De ha tudta volna, akkor sem veszti el bámulatos hidegvérét a hajó gőgös ura, s akkor sem hederít rájuk.

Délután három óra tájban a kétárbocos egymérföldnyire közelítette meg a Hatteras-szorost: orrával a szoros közepe felé fordult.

A Falcon már ott várakozott az átkelő bejáratánál. Egy-két halászbárkát már átvizsgált. Az Ebba félreérthetetlen jelét adta, hogy sem észrevétlenül elillanni, sem vitorlái segítségével megszökni nem akar, sőt az sem áll szándékában, hogy a Pamplico-szorosban tartózkodó hajók sorsát, a vizsgálatot elkerülje.

Efféle vitorlásnak amúgy sem sikerülhetett a hadihajó elől egérutat vennie, mert ha gyors vitorláiban megbízott is: a Falcon ágyúinak egy-két lövedéke csakhamar megállásra kényszerítette volna.

Ekkor a cirkálótól egy csónak indult el. Tíz matróz és két tiszt ült benne; egyenesen az Ebba felé tartott, hogy elállja útját.

D'Artigas ott ült nádszékén a hátsó fedélzeten, s egy Havanna szivarra gyújtva, közömbösen nézte a csónak mozdulatait. Egy arcizma sem rándult.

Amikor fél kötélhosszúságnyira volt a kétárbocostól, az egyik matróz felállt, és meglengetett egy zászlót.

- Jelt adnak, hogy álljunk meg - mondotta Serkö mérnök.

- Úgy látszik - felelte D'Artigas gróf.

- Azt kívánják, hogy várjuk be a csónakot.

- Hát akkor várjuk be!

Spade kapitány parancsot adott, hogy vonják be a vitorlákat. A matrózok az előkötél-vitorlát, az orrvitorlát és a nagyvitorlát keresztbe fordították, az előtörzsvitorlát pedig felvonták, és a kormányt félrecsavarták.

A kétárbocos irama hirtelen lelassúdott. A hajó megállt, csak az apadó tengerár sodorta lassan a csatorna szája felé.

Néhány evezőcsapás, és a csónak az Ebba mellé siklott. Tengerészei a nagyárboc rögzítőkötelébe akasztották a csáklyát.

Az Ebbáról leeresztették a kötélhágcsót. A két tiszt és nyolc tengerész felmászott a hajóra; két tengerész a csónakban maradt.

A kétárbocos legénysége felsorakozott a hajó elülső fedélzetén.

A rangidős tiszt, egy sorhajóhadnagy, az Ebba tulajdonosa elé lépett. Az köszönt, és felemelkedett helyéről. A gróf és a tiszt között az alábbi párbeszéd zajlott le:

- D'Artigas grófhoz van szerencsém? Ugyebár, ez a kétárbocos a gróf úr tulajdona?

- Úgy van, hadnagy úr.

- A hajó neve?

- Ebba.

- Kapitányáé?

- Spade.

- A hajó nemzetisége?

- Indomaláj.

A hadnagy az árbocon lengő zászlóra pillantott.

D'Artigas gróf folytatta:

- Szabad tudnom, minek köszönhetem a szerencsét, hogy önöket hajómon üdvözölhetem?

- Parancsot kaptunk, hogy vizsgáljuk át a Pamplico-szorosban horgonyzó vagy az óceánra igyekvő összes hajókat.

Azt már nem tartotta szükségesnek, hogy közölje: az Ebba gondos átkutatását minden más hajónál inkább a lelkére kötötték.

- Remélem, gróf úr, nem tagadja meg, hogy...

- A világért sem, hadnagy úr! - felelte D'Artigas gróf. - Hajóm mindenestül rendelkezésükre áll, az árboc csúcsától a fenékig. Csak azt szeretném kérdezni, mi az oka a Pamplico-öbölben veszteglő hajók ellen elrendelt szigorú vizsgálatnak.

- Nincs okom, hogy eltitkoljam ön előtt, gróf úr - felelte készségesen a hadnagy. - Karolina kormányzójának azt jelentették, hogy emberrablás történt a Healthful-House-ban, s a kormány most meg akar győződni arról, vajon nem rejtették-e el valamelyik hajón az éjjel megszöktetett egyéneket.

- Igazán? - kérdezte D'Artigas gróf, szörnyülködést tettetve. - És kik azok, akik ilyen titokzatosan eltűntek a Healthful-House-ból?

- Egy feltaláló... egy őrült meg az ápolója.

- Azt mondja, hadnagy úr, őrült... Talán csak nem a francia Thomas Rochról van szó?

- Eltalálta, róla van szó!

- Arról a Thomas Rochról, akit én tegnap még láttam, amikor megtekintettem az intézetet?... Akihez néhány kérdést intéztem az igazgató jelenlétében?... S aki őrjöngeni kezdett, amikor Spade kapitány meg én eljöttünk onnan?

A tiszt feszült figyelemmel nézett a grófra, nem fedez-e fel valami gyanúsat a gróf viselkedésében és szavaiban.

- Hihetetlen! - tette hozzá D'Artigas.

Mindezt olyan hangon mondta, mintha most hallotta volna először a healthful-house-i emberrablás történetét.

- Képzelem, hadnagy úr, hogy a kormány, Thomas Rochról lévén szó, mennyire aggódik - folytatta a gróf. - A magam részéről is nagyon helyeslem ezeket a rendszabályokat. Gondolom, teljesen felesleges önt arról biztosítanom, hogy sem Thomas Roch, sem ápolója nincsen az Ebbán. Egyébiránt személyesen is meggyőződhetnek róla. Tessék átkutatni a hajót, olyan tüzetesen, ahogyan tetszik. Spade kapitány, legyen szíves, kalauzolja az urakat!

Még egyszer leereszkedően köszönt a Falcon hadnagyának, aztán visszaült karosszékébe, és nyugodtan tovább szivarozott.

A két hadnagy és a nyolc matróz Spade kapitány vezetésével megkezdte a vizsgálatot.

Először lementek a lépcsőn, a hajó hátsó részében levő szalonba. Pazar fénnyel volt berendezve; értékes bútorok, becses műtárgyak álltak benne, falait a legfinomabb fából készült burkolat és kárpit, padozatát nagy értékű szőnyegek borították.

A tengerészek a szalont, valamint a mellette levő kabinokat és D'Artigas gróf szobáját olyan figyelmesen és annyi szakértelemmel kutatták át, akár a legtapasztaltabb rendőrbiztosok. Spade kapitány buzgón igyekezett őket útbaigazítani, hogy a legcsekélyebb gyanú se maradjon bennük az Ebba tulajdonosával szemben.

A szalon és a hátsó kabinok után a gazdag díszítésű ebédlőteremre, majd az éléskamrára és a konyhára került sor. Aztán a hajó előrésze következett. Spade kapitány és a hajómester kabinja, valamint a legénység hálóterme. De Thomas Rocht és Gaydont sehol sem találták.

Még a hajó feneke és különféle rekeszei voltak hátra, s azok gondos kutatást igényeltek. Spade kapitány levétette a fenéktetőt, s ezenfelül még két hajólámpát is gyújtott, hogy a sötét helyiségben megkönnyítse a vizsgálatot.

A rakodóhelyeken nem volt egyéb, mint a víztartályok, különféle élelmiszerek, boros-, sörös-, szeszeshordók, néhány átalag gin, borpárlat, whisky, nagy rakás szén. Minden olyan bőségben állt a raktárban, mintha a kétárbocos messze útra készült volna.

Az amerikai matrózok egészen a hajó bélésdeszkázatáig és az úgynevezett ostorgerendáig befurakodtak a rakomány közötti járatokon s azokon a keskeny folyosókon, amelyeket nem foglaltak el a bálák és a zsákok. De hiába fáradtak.

Eszerint a D'Artigas grófra irányuló gyanú tévesnek bizonyult: a grófnak nem volt része a Healthful-House ápoltjának és ápolójának elszöktetésében.

A két óra hosszat tartó vizsgálat eredménye végül is teljesen meddő maradt.

Fél hatkor a Falcon tisztjei és matrózai visszamentek a kétárbocos fedélzetére, minekutána lelkiismeretes vizsgálattal feltétlen bizonyosságot szereztek, hogy Thomas Roch és Gaydon nincsenek az Ebbán.

A fedélzetet is behatóan megvizsgálták: átkutatták az előrészt és az összes csónakokat, de ott is csak arról szereztek meggyőződést, hogy az Ebba ellen irányuló gyanú alaptalan volt.

A két tiszt D'Artigas grófhoz lépett, hogy elbúcsúzzék tőle.

- Bocsásson meg, gróf úr, hogy ilyen sokáig alkalmatlankodtunk a hajóján - szólt a hadnagy.

- Tudom, hogy csak parancsot teljesítettek, uraim - felelte a gróf.

- Egyszerű formaság az egész - tette hozzá a hadnagy, mert úgy vélte, hogy ez a leghelyesebb, amit válaszolhat.

A gróf könnyedén bólintott a fejével, mintegy azt jelezve, hogy elfogadja a mentegetőzést.

- Megmondtam, hogy semmi részem sincs abban a bizonyos szöktetésben.

- Legkevésbé sem kételkedünk ebben, gróf úr. Most pedig nem tehetünk egyebet, mint hogy visszatérjünk a hajónkra.

- Ahogy tetszik. Remélem, az Ebba most már szabadon távozhat a szorosból?

- Természetesen.

- Viszontlátásra, uraim. Viszontlátásra - mondom, mert én gyakran megfordulok ezen a parton. Nemsokára ismét erre jövök. Addig, remélem, kézre kerül a merénylet tettese, és Thomas Roch ismét őrizet alatt lesz a Healthful-house-ban. Így kívánja ezt az Egyesült Államok, sőt mondhatnám, az egész emberiség érdeke!

A két tiszt udvariasan tisztelgett. A gróf kis biccentéssel viszonozta a köszöntést.

Spade kapitány a kötéllétráig kísérte a tengerészeket. A Falcon tisztjei és matrózai leereszkedtek a csónakukba, és visszaeveztek a cirkálóra, amely mintegy két kötélhossznyi távolságban várakozott reájuk.

D'Artigas gróf intett. Spade kapitány parancsára a matrózok ismét a hajó megállása előtti helyzetbe húzták vissza a vitorlákat. Közben a szél megerősödött, s az Ebba nyílsebesen siklott a Hatteras-csatorna felé.

Félórás átkelés után a jacht a nyílt tengerre ért.

Egy óra hosszat még kelet-északkeleti irányban haladt, de aztán, a parttól néhány tengeri mérföldnyi távolságra - miként ez gyakran megesik - a szárazföld felől fújó szél lassan elült. A kétárbocos megállt. A vitorlák lankadtan hulltak az árboc törzsére, s így a hajó a kormánynak sem vehette hasznát. Egy helyben vesztegelt a tengeren, amelynek felszínét a legkisebb szellő sem fodrozta.

Úgy látszott, hogy a kétárbocos egész éjszaka nem folytathatja útját.

Spade kapitány a hajó orrában állott. Amióta az átjárót elhagyták, hol jobbra, hol balra kémlelt, mintha valami úszó tárgyat keresne a vizén.

Egyszerre harsány hangon elkiáltotta magát:

- Le a vitorlákkal!

A matrózok sietve hajtották végre a parancsot. Eloldották a köteleket, és a vitorlák lehulló vásznát a vitorlafákra kötözték, de nem húzták reá a védőburkolatot.

Talán az volt D'Artigas gróf szándéka, hogy ott várja be a reggelt és a reggeli szelet? Aligha, hiszen a hajók nemigen szoktak így, vitorlát leeresztve vesztegelni a nyílt tengeren, hanem kifeszített vitorlákkal várják az első kedvező fuvalmat.

Leeresztették a kétárbocos egyik csónakját. Spade kapitány egy matróz kíséretében beleült. A hajótól balra, vagy tízölnyi távolságban valami úszó tárgy himbálózott a tengeren; a matróz, a kormánylapát segítségével, arra terelte a csónakot.

A kérdéses tárgy egy kis bója volt, hasonló ahhoz, amely az Ebba mellett úszkált, amikor a kétárbocos a Healthful-House közelében horgonyzott a Neuse-torkolat medrének partja mellett.

Miután a vas sodronykötélre erősített bóját megtalálták, a matróz kiemelte azt a vízből, és a csónakon a hajó előrészére szállította.

A hajómester egy vontatókötélhez kötötte a bója vassodronyát. A csónakot eközben felhúzták régi helyére.

A vontatókötél ebben a pillanatban erősen megfeszült, a kétárbocos pedig vitorla nélkül is, mintegy óránkénti tíz tengeri mérföldes sebességgel, kelet felé indult.

Sötét éjszaka borult a tengerre. Az amerikai part tüzei lassanként elhaltak a távol sűrű ködében.

Hol vagyok?... Mi történt azóta, hogy a tizenhetes számú pavilon elől váratlanul elhurcoltak?

Elbúcsúztam az orvostól, és éppen a terasz lépcsőjén akartam felmenni, hogy szobámba siessek, bezárjam az ajtót, és ismét elfoglaljam őrhelyemet Thomas Roch oldalán, amikor több ember rám rohant, és a földre tepert... Vajon kik lehettek?... Nem láttam őket, mert a szememet bekötötték.

Segítségért sem kiálthattam, mert felpeckelték a számat, s tehetetlen voltam, mert kezemet-lábamat összekötözték. Azt éreztem, hogy felemelnek a földről, és mintegy százlépésnyire visznek... aztán még magasabbra emelnek... végül leeresztenek, és lefektetnek valahova...

Úgy van... de hová?

Vajon mi történt Thomas Rochsal?... A rablótámadás alighanem ellene irányult inkább, mint ellenem. Ez igen valószínű. Hiszen engem a világ úgy ismer, mint Gaydont, a betegápolót. Senki sem tudja, hogy valóban Simon Hart mérnök vagyok. Kilétemet, igazi nemzetiségemet illetően senki sem gyanakszik reám... Miért is állhatott volna érdekében bárkinek, hogy hatalmába kerítsen egy egyszerű betegápolót?

Bizonyosan az volt a cél, hogy a francia feltalálót rabolják el a Healthful-House-ból. Úgy van, ehhez nem fér kétség. S a szöktetéssel a tettesek szándéka nem lehetett egyéb, mint hogy Thomas Roch titkát megszerezzék.

Persze ez a feltevés csak akkor helytálló, ha velem együtt Thomas Rocht is elrabolták. De vajon így történt-e valójában? Így... így kellett történnie, s így is történt; ebben biztos lehetek. Nem közönséges gonosztevők kezébe kerültem, olyanokéba, akik lopni akartak. Azok nem így cselekedtek volna. Minekutána engem képtelenné tettek arra, hogy kiálthassak, egyszerűen bedobhattak volna a sűrű bozótok közé, a kert valamelyik zugába, és Thomas Rocht elrabolhatták volna, anélkül hogy engem bezárjanak ide, ahol most vagyok.

De hát hol vagyok voltaképpen?... Ezen töröm a fejem órák óta, a talányt azonban mégsem tudom megfejteni.

Bármint van is, annyi bizonyos, hogy rendkívüli kalandba keveredtem, s hogy a kaland vége mi lesz, azt elképzelni sem merem.

Mindenesetre emlékezetembe akarom vésni, percről percre, híven mindazt, ami velem eddig történt, s ezután történni fog, a legapróbb körülményeket is, és ha lehet, mindennap le is írom az élményeimet.

Ki tudja, mit tartogat még számomra a jövő! Ki tudja, hogy az új viszonyok között, amelyek közé jutottam, nem sikerül-e mégis megtudnom a Roch-féle fulgurátor titkát!... S ha a fogságból kiszabadulok, talán azt is megtudom, kik voltak az elkövetői ennek a merényletnek, amelynek oly súlyos következményei lehetnek!

Minduntalan visszatérek arra a kérdésre, hogy hol lehetek most.

Hátha a véletlen nyomra vezet...

Hadd lássuk, elejétől kezdve még egyszer, mi is történt!

Amikor azok az emberek kihoztak a Healthful-House-ból, azt éreztem, hogy - meg kell mondanom: cseppet sem durván - valami padra fektetnek... csónakféle lehetett, mégpedig kisebbfajta csónak, mert az oldalára billent... igen: biztosan csónak volt.

A csónak később a másik oldalára billent... valószínűleg még valakit szállítottak oda. Kétségkívül Thomas Roch volt a másik áldozat. Őt nem kellett előzőleg védelemre képtelenné tenni: sem szemét nem kellett bekötni, sem kezét-lábát nem kellett megbéklyózni. A kimerítő roham után nyilvánvalóan még mindig tehetetlen állapotban volt. Tehettek vele akármit. Nem is tudhatott az ellene elkövetett merényletről.

Nem csalódhattam ebben a feltevésemben, mert a kendő alatt is jellegzetes, átható éterszagot éreztem, s ez nyomós bizonyítéka volt, hogy Thomas Roch az illető. Tisztán emlékeztem, hogy az orvos néhány csepp étert szagoltatott vele, s eközben a rohamában dühöngő, hadonászó Thomas Roch ruhájára is cseppent egy kevés a gyorsan párolgó folyadékból. Nem csodálható, hogy szaga megmaradt, és én most megéreztem.

Úgy van: Thomas Roch ott volt a csónakban, Thomas Roch ott feküdt mellettem. Ha én az imént nem sietek vissza a pavilonba, őt aligha találtam volna a szobájában.

Most újra eszembe jut: miért is kellett annak a bizonyos D'Artigas grófnak arra a szerencsétlen gondolatra jönnie, hogy meglátogassa a Healthful-House-t? Ha Thomas Roch nem találkozik vele, akkor mindez nem történt volna meg. A találmány került szóba, s ez szokatlanul erős rohamot váltott ki a szerencsétlen Thomas Rochból. Főként az igazgató a hibás, mert nem hallgatott a figyelmeztetésre. Ha rám hallgat, nincs szükség orvosi segítségre. S akkor az ajtó zárva marad... és a merénylet meghiúsul!

Azon nem kell a fejemet törnöm, hogy annak a magánembernek vagy államnak, amelynek érdekében Thomas Rocht elrabolták, milyen érdeke fűződött a merénylethez. E tekintetben, azt hiszem, nincs helye semmi kétségnek.

Ha azonban én tizenöt hónap alatt sem tudtam kilesni a titkát, akkor ez másnak sem igen fog sikerülni. A szellemi összeomlás olyan fokán, amelybe honfitársam került, hiábavaló minden érdeklődés: titkát nem fogja elárulni. Állapota jóra nem fordulhat, csak rosszabbra; tébolya előbb-utóbb teljessé válik, és az a kis szikra is, amely elméjében még fel-fellobog, nemsokára végképpen kialszik.

Mindent egybevetve, ezúttal nem Thomas Rochról, hanem jómagamról van szó.

A következőket állapítottam meg:

A csónak néhányszor erősen ide-oda billent. Aztán evezők csapását hallottam. Elindultunk. Utunk alig egy percig tartott. Nekiütődtünk valaminek. A csónak alighanem valami hajó oldalát érte, és most melléje állt.

Lármás mozgolódás keletkezett. Valaki beszélt, parancsokat osztogatott. A csónakban levők engedelmeskedtek. Zavarosan kavargó emberi hangok hatoltak a fülembe a kendőn át, de érteni nem értettem egyetlen szót sem. Mindez mintegy öt-hat percig tarthatott.

Mást nem is gondolhattam, mint azt, hogy felvisznek a hajóra, amelyhez a csónak tartozik, és elzárnak a fenékben, mindaddig, ameddig a hajó ki nem jut a nyílt tengerre. Amíg a hajó a Pamplico-szoros vizén jár, Thomas Rocht és ápolóját aligha engedik fel a fedélzetre.

Szájam még mindig fel volt peckelve. Valóban az történt, amit vártam: lábamnál és karomnál fogva megragadtak. De nem éreztem, hogy a csónakból a hajóba emelnek, ellenkezőleg: az volt a benyomásom, hogy hajókötélen leeresztenek valahová.

Talán a tengerbe dobnak, hogy az alkalmatlan tanút lerázzák a nyakukról? Ez a gondolat villant át az agyamon. Hátamon hideg borzongás futott végig. Önkéntelenül mélyet lélegeztem. Egy pillanat még, és nem jutok többé levegőhöz...

De nem... Valami szilárd fenékre bocsátottak le, igen kíméletesen. A padozat hideg volt, úgy tetszett, fémből készült. Végigfektettek rajta, és nagy bámulva úgy éreztem, hogy leoldozzák kötelékeimet. A léptek elhaltak körülöttem. Ajtó csapódását hallottam.

Itt volnék hát... De vajon hol?... Egyedül vagyok?...

Kitépem szájamból a pecket, leoldom szememről a kendőt.

Körülöttem szuroksötétség... Sehol a leghalványabb fénysugár... Még az a bizonytalan fényérzet sincs meg a szememben, amely a teljesen elsötétített szobába is elkíséri az embert.

Kiáltok... újra kiáltok... Semmi válasz. Hangom elfullad, mintha valami hangszigetelő közeg nyelné el körös-körül.

A levegő, amelyet beszívok, meleg, nehéz, sűrű... Tüdőm már csak nehezen működik. Ha a levegő fel nem frissül, előbb-utóbb lehetetlenné válik a lélegzés.

Kinyújtom a két karomat, tapogatózom. A következőket észlelem:

A helyet, ahol vagyok, vaslemez falak zárják körül. Térfogata nem lehet nagyobb három-négy köbméternél. Ujjammal úgy érzem, hogy csapszegek feje áll ki a falból: a hajók vízálló közfalait verik ki ilyenekkel.

Az egyik falon ajtószögletfélét fedezek fel; az ajtó forgósarka néhány centiméternyire kiáll a falból. Az ajtó valószínűleg kívülről nyílik befelé; alighanem ezen hoztak engem ebbe a szűk fülkébe.

Fülemet az ajtóra tapasztom. Hallgatózom. Semmi nesz. Teljes csend és éppoly teljes sötétség. Különös egy csend... Csak lépteim konganak az ércpadlón.

Nyoma sincs a hajókon hallható tompa zúgásnak vagy a hajótestet paskoló víz bizonytalan csobogásának. Nem hallom a hajóteknő víz alatti részét nyaldosó hullámok moraját, és nem érzem a hajó himbálózását, pedig a Neuse öblében az apály és a dagály állandóan észlelhető hullámmozgást okoz a vízen.

De vajon egyáltalában hajóban van-e ez a fülke, amelyben foglyul tartanak?... Állíthatom-e, hogy börtönöm a Neuse vizén úszik?... Bizonyára. Hiszen csónakon hoztak ide, és az út mindössze egy percig tartott. De hátha nem is a Healthful-House előtt horgonyzó hajók valamelyikéhez evezett a csónak, hanem egy másik, közel eső partszakaszra szállított!... Lehet, hogy valami barlang odvába eresztettek le. Ez megmagyarázná, hogy miért áll olyan mozdulatlanul ez a fülke. Ámbár az is igaz, hogy falai csapszegekkel kivert fémlemezek, és a tenger sós vizének bizonytalan szaga terjeng körülöttem, az a sui generis, sajátos illat, amely a hajók mélyében járja át a levegőt.

Ha jól számítom, mintegy négy órája zártak ide. Közel járhatunk az éjfélhez. Vajon reggelig itt tartanak? Szerencsére, a Healthful-House házirendje szerint, hat órakor vacsoráztam. Nem vagyok éhes, inkább csak az álom kerülget. Bízom benne, hogy elég erőm lesz, és leküzdöm az álmot... Nem, nem engedem, hogy úrrá legyen rajtam!

Meg kell ragadnom valamit a külvilágból. De mit?... Sem fény, sem hang nem hatol be ebbe a vasládába. Várjunk csak! Hátha mégis felfoghatok valami neszt, akármilyen halk legyen is az! Egész életerőm hallószerveimben összpontosul... Fülelek... Figyelek... Ha nem a szárazföldön vagyok, valami mozgást, valami rezdülést végül is mindenképpen éreznem kell... Ha a hajó még az öbölben horgonyoz, akkor már készülődnie kell az indulásra. Különben nem érteném, miért szöktettek el engem és Thomas Rocht.

Végre-valahára!... Nem képzelődés... Lágy ringást érzek... Biztos tehát, hogy nem vagyok szárazon, ámbár a ringás alig észrevehető. Lökés, rándítás nem éri a hajót... Mintha a vízfelületen siklanék....

Vegyünk nyugodtan fontolóra mindent.

A Neuse torkolatában veszteglő hajók valamelyikének fedélzetén vagyok. A hajó befűtött kazánnal vagy felvont vitorlákkal várta a merénylet eredményét. Bennünket csónakon hoztak ide, ámbár, ismételten hangsúlyozom, hogy amikor a csónakból kiemeltek, nem éreztem olyasmit, mintha hajó fedélzetére szállítottak volna. Talán valami oldalnyíláson bocsátottak le a hajófenékbe? No de ez mellékes. Akár a fedélzeten vagyok, akár a fenékben, a fődolog, hogy úszó hajón vagyok.

Engem is, Thomas Rocht is szabadon fognak bocsátani - feltéve persze, hogy őt is ugyanolyan kíméletesen zárták el, mint engem. Szabadságon azt értem, hogy feleresztenek a fedélzetre, és megengedik, hogy ott fel-alá sétálgassak. No de addig néhány óra még biztosan eltelik, mert bennünket senkinek sem szabad egyhamar meglátnia a hajón. Addig tehát nem szívhatunk szabad levegőt, ameddig a hajó ki nem futott a nyílt tengerre.

Ha a hajó vitorlás, akkor kedvező szélre kellett várakoznia, s a Pamplico-szorosban reggelente támad szél, a part felől. Ha ellenben gőzhajó...

De nem: a gőzhajók fedélzetén állandóan kőszén- és olajszag terjeng, a kazánból szüntelen kigőzölgések törnek elő, s mindez hozzám is elhatolna. A csavar vagy lapátkerék forgását, a gép remegését, a dugattyú lüktetését is éreznem kellene.

Legokosabb, ha türelmesen várakozom. Amúgy is csak reggel kerülhetek ki ebből az odúból.

De ha addig nem eresztenek is ki, valamit csak hoznak ennem, mert annak semmi valószínűsége sincs, hogy éhhalálra kárhoztatnak. Hiszen ha meg akartak volna ölni, könnyen megtehették volna, hogy a tengerbe dobjanak. Miért hoztak volna akkor a hajóra? Ha kint járunk majd a nyílt tengeren, akkor már nem lesz tőlem félnivalójuk. Ugyan ki hallaná meg ott kiáltó szavaimat? Nem, a nyílt tengeren már hiábavaló lenne minden tiltakozás, s még annál is hasztalanabb minden szemrehányás.

De meg aztán: ki vagyok én a merénylet elkövetőinek szemében? Gaydon, a jelentéktelen betegápoló. Ők csupán Thomas Rocht akarták kézre keríteni. Engem csak éppen ráadásul szöktettek meg, merthogy véletlenül a kérdéses pillanatban tértem vissza a pavilonba.

De bármi történjék, bárhová vigyenek is, bárkik legyenek is a csíny elkövetői, tovább játszom a szerepemet, és az maradok, aki eddig voltam: Thomas Roch ápolója. Senki, de senki sem fogja megsejteni, hogy Gaydon neve alatt Simon Hart mérnök lappang. Ebből kettős előnyöm származik; először is: a jámbor betegápolóval szemben nem lesznek bizalmatlanok; másodszor: hátha mégis sikerül a rejtélyes fondorlat indítóokát kitudnom, és a titkot - ha netán egérutat vehetek - hasznomra fordítanom!

Hová is kalandoznak a gondolataim? Mielőtt menekülésen tanakodhatnám, előbb el kell jutnom rendeltetési helyemre. Akkor majd ráérek a szabadulás tervét kovácsolgatni, ha ugyan egyáltalában kínálkozik rá alkalom. Addig is az a legfontosabb, hogy ne tudják meg, ki és mi vagyok. Nem is fogja megtudni senki.

Kétségtelen, hogy jelenleg úton vagyunk. Visszatérek első gondolatomhoz. Nem!... Ez a hajó nem gőzhajó. De vitorlás sem lehet... Mégiscsak hatalmas gépezet hajtja. Ámbár meg kell vallanom, hogy a hajócsavart vagy a lapátkereket mozgató gőzgép sajátos dohogását és a gőzgép hengerében mozgó dugattyú sajátos zakatolását egyáltalán nem hallom.

Ez inkább afféle folytonos, egyenletes mozgás. A hajtószerkezet valami közvetlen forgatóerő hatására működik, előttem ismeretlen módon. Annyi kétségtelen, hogy a hajót sajátos gépezet mozgatja. De vajon miféle gépezet lehet az?...

Talán valami turbinaféle, amelyről legújabban sokat beszéltek; vízbe süllyesztett csőben működik, a csavart helyettesíti és a víz ellenállását jobban kihasználva, nagyobb gyorsaságot kölcsönöz a hajónak...

A hajó mintha teljesen egynemű közegben haladna. Néhány óra múlva megtudom, miféle hajó ez!

Egyébként is feltűnő, hogy sem a hajó oldalt dülöngése, sem előre-hátra bukdácsolása nem érezhető. Hogyan lehet az, hogy ilyen nyugodt a Pamplico-szoros vize? Hiszen a szokásos ár és apály maga is rendszeresen megbolygatja a víztükör nyugalmát!

De hátha éppen a dagály és apály közötti csend idejében vagyunk? Most jut eszembe, hogy a parti szél este egészen elült. Mindegy. A dolog mégis megfejthetetlen, mert legyen a hajó bárminő szerkezetű, haladjon bármilyen sebesen: ha a víz hátán van, többé-kevésbé mégiscsak himbálódzik. Márpedig én ennek nyomát sem érzem.

Kínos gondolatok kergetőznek az agyamban. Az álom majd leragasztja a szememet. Rettentő bágyadtság száll meg ebben a fullasztó levegőben, de nem akarok elaludni. Megvárom a virradatot - ámbár számomra mindaddig nem virrad meg, ameddig fény nem hatol ebbe a fülkébe. Talán nem is elég, ha kinyitják az ajtót: ki kell venniük engem ebből a lyukból, fel kell vinniük a fedélzetre.

A vasfal egyik szögletének támaszkodom, mert szék nincs, amelyre leüljek. De érzem, hogy szempillám ólomsúllyal csukódik le, valóságos álomkórság száll meg. Felugrom. Düh vesz rajtam erőt, öklömmel ütöm a vasfalat... ordítok... Hiába!!... A csapszegek feje felhorzsolja a kezemet. Kiáltozásomra senki sem válaszol.

De nem! Ez a viselkedés nem méltó hozzám. Megfogadtam, hogy higgadt leszek s íme, már a kezdetén elvesztem az önuralmamat, és úgy viselkedem, mint valami gyerek!

A hajó még nem jutott ki a nyílt tengerre; ezt igazolja, hogy sem oldalt nem himbálózik, sem előre-hátra nem bukdácsol.

Hátha nem is a Pamplico-szoros felé vette útját, hanem a Neuse folyón halad felfelé? De nem. Ugyan mit keresne a tartomány belsejében? Thomas Rocht bizonyára azzal a szándékkal szöktették meg, hogy elhurcolják az Egyesült Államokból, valahová messze, talán az Atlanti-óceán valamelyik lakatlan szigetére vagy valahová Európába. Eszerint a vízi jármű aligha indult felfelé a meglehetősen keskeny Neuse folyón. Bizonyára a Pamplico-szorosban jár, s a szoros vize e pillanatban kivételesen nyugodt.

Ha kijutunk a nyílt tengerre, akkor a hajó nyugalmát kétségkívül megbolygatja majd a hullámverés, amelyet a közepes nagyságú hajók még szélcsend idején is megéreznek. Hacsak nem valami cirkáló vagy mély járatú páncélos hajó fenekében vagyok... Ezt azonban nem hiszem.

Most úgy tetszik, mintha... mintha... Csakugyan!... Nem csalódom!... Zajt hallok a hajó belsejében, lépteket... Ezek a lépések a vasfalon levő ajtóhoz közelednek. A hajó legénysége közül lehet valaki... Vajon megnyílik valahára ez az ajtó? Hallgatózom... Kint beszélgetnek.... A hangot hallom, de a szavakat nem értem. Idegen a nyelv... Kiáltok... Ordítok... Semmi válasz.

Nem tehetek egyebet: várnom kell... várnom... várnom... Ezt az egy szót hajtogatom. Fejemet mintha egy harang verője kongatná belülről.

Vajon mennyi ideje vagyok már itt?... Gondolkozzunk csak!

A hajó indulása óta legalább négy-öt óra telt el. Becslésem szerint éjfélen túl lehetünk. Hiába van óra a zsebemben, ebben a pokoli sötétségben nem vehetem semmi hasznát.

Ha csakugyan öt órája haladunk, akkor már kijutottunk a Pamplico-szorosból, mégpedig akár az Ocracoke-, akár a Hatteras-átjárón keresztül. Kétségkívül a nyílt tengeren járunk, jó mérföldnyire az átjáró torkolatától. Az ám, de még most sem érzek semmi himbálózást!

Megfejthetetlen... Csaknem hihetetlen... Lássuk csak!... Mégis tévedek?... Érzékcsalódás áldozata lettem?... Talán nem is igaz, hogy úton levő hajó fenekén vagyok?...

Még egy óra eltelik... A gépek remegése megszűnt. A hajó bizonyosan megállt. Talán máris rendeltetési helyére jutott?... Ebben az esetben csak a Pamplico-szorostól északra vagy délre fekvő öblök valamelyikében köthetett ki... Eh, képtelenség! Csak nem viszik a Healthful-House-ból elhurcolt Thomas Rocht a szárazföldre! Hiszen akkor a merénylet nem maradhatna titokban, és elkövetői azzal a kockázattal játszanának, hogy az Unió hatóságai leleplezik őket!

Ha a hajó csakugyan horgonyt vet, okvetlenül meg kell hallanom a horgonynyílásban csörömpölő láncok zaját, és éreznem kell a rándítást is, amely akkor éri a hajót, amikor a horgonylánc megfeszül. Ezt a rándítást lesem... Fel fogom ismerni... Néhány perc múlva minden kiderül.

Várok... Hallgatózom...

Semmi. Körülöttem komor, nyugtalanító csend. Szinte már azon tűnődöm, van-e rajtam kívül más élőlény is ezen a hajón.

Zsibbadásszerű aléltság száll meg... A levegő iszonyúan fülledt... Alig tudok lélegezni... Mellemre mintha óriási, súlyos szikla nehezednék, nem bírok szabadulni tőle...

Küszködöm... Képtelen vagyok ellenállni. Le kell heverednem a sarokba. Olyan magas a hőmérséklet idebent, hogy ruhám egy részét levetem... Pillám elnehezül... lecsukódik... Olyan kimerültség fog el, hogy... nem tehetek róla... mély álomba merülök.

Vajon mennyi ideig aludtam?... Nem tudom. Nappal van vagy éjjel? Képtelen vagyok megmondani. Annyi biztos, hogy könnyebben lélegzem. Tüdőmbe olyan levegőt szívok, amely nincs szénsavval telítve.

Talán felfrissítették a levegőt, amíg én aludtam?... Valaki kinyitotta az ajtót? Valaki járt szűk börtönömben?

Igen, valaki járt itt... Íme, a bizonyság!

Véletlenül egy tárgyon akad meg a kezem. Valami kancsóféle, jó szag árad ki belőle. Égő ajkamhoz emelem, mert a szomjúság már majd megöl. Akár a tengervizet is meginnám!

Ale volt, angol gyártmányú sör... Pompás ital! Ez felfrissít, megerősít! Akár egy pinttel is felhajtanék belőle.

De, ha nem akarják, hogy szomjan vesszem, akkor bizonyára éhhalálra sem ítéltek. Nem bizony! Egyik szögletben kosarat tapintok: egy egész cipó és hideg sült van benne.

Eszem... mohón eszem... Erőm lassanként visszatér.

Nem vagyok tehát annyira elhagyatva, mint eleinte gondoltam. Amíg aludtam, valaki titokban bent járt ebben a sötét lyukban. A nyitott ajtón eközben beáradt kintről egy kevés oxigén - máskülönben már régen megfulladtam volna. Ennem-innom adtak, hogy éhségemet, szomjúságomat csillapítsam, addig is, amíg üt számomra a szabadulás órája.

Vajon meddig tart még ez a rabság?... Napokig?... Hónapokig?...

Képtelen vagyok felbecsülni, mennyi idő telt el azóta, hogy elaludtam. Azt pedig még csak megközelítőleg sem tudnám megmondani, milyen napszakban vagyunk. Az órámat felhúztam ugyan, de nincs ütőszerkezete. Hátha a mutatón kitapogathatnám az időt... Helyes, a kismutató, úgy látszik, a nyolcason van... Reggel nyolc óra lehet.

Csak annyit tudok, de azt aztán biztosan, hogy a hajó egy helyben áll. A hajótest legkisebb remegését sem érzem. A gépezet tehát nem működik. Telnek az órák... mindegyik egy örökkévalóság... Vajon nem lesz-e megint éjjel, mire valaki újra bejön börtönömbe? Míg alszom, felfrissíti a levegőt, enni-innivalót hoz, mint legutóbb is... Igen: majd akkor gondoskodnak rólam, ha ismét elnyom az álom...

Csakhogy most már, ha törik, ha szakad, leküzdöm az álmot. Úgy teszek, mintha aludnám... És bárki lépjen is a cellámba: felelősségre vonom!

Itt vagyok valahára a szabad levegőn! Tele tüdővel lélegzem. Végre kieresztettek abból a fullasztó odúból, és felvittek a hajó fedélzetére.

Körüljáratom tekintetemet a szemhatáron, de szárazföldet nem fedezek fel sehol. Nem látok egyebet, mint az ég és a tenger között húzódó, kör alakú vonalat.

Észak-Amerika ezer meg ezer mérföldnyi hosszúságban húzódó partvidékét keresem nyugaton. Híre-pora sincs.

A nap már hanyatlóban van, sugarai ferdén hullanak az óceán síkjára. Este hat óra felé járhat az idő. Megnézem az órámat... Eltaláltam: hat óra tizenhárom percet mutat.

Június tizenhetedikén éjjel a következő dolgok történtek:

Mint már említettem, várva-vártam, hogy börtönöm ajtaja megnyíljék. Erősen elhatároztam, hogy küzdök az álom ellen. Biztosan tudtam, hogy még nappal van. Az idő telt... telt... de senki sem jött. Az élelem is fogytán volt már. Lassacskán megéheztem. De a szomjúság nem gyötört, mert valamicske ale-em még maradt.

Amióta felébredtem, megint éreztem, hogy a hajó teste, ha gyengén is, de remeg, vagyis: a hajó halad. Tegnap óta valahol vesztegelt: talán a part valamelyik elhagyatott kis öblében állt, mert semmit sem éreztem a horgonyvetéssel járó rázkódtatásból.

Hat óra volt tehát, amikor egyszerre léptek zaját visszhangozták a vasfalak. Valaki be akar jönni?... Igen! A zár megcsikordult, az ajtó feltárult. Hajólámpás fénye oszlatta el a vakhomályt, amely hajóra szállításom óta körülvett.

Két ember lépett be. Nemigen volt időm, hogy szemügyre vegyem őket. Karon ragadtak, fejemre sűrű vászontakarót dobtak, ettől aztán semmit sem láttam.

Mire való lehetett ez az óvatosság?... Mi volt a szándékuk velem?... Védekezni akartam, de ők még erősebben megmarkoltak. Kérdeztem tőlük valamit - nem feleltek. Egymással váltottak csak néhány szót, de nyelvük idegenül hangzott, sejtelmem sem volt, miféle nyelv lehet.

Annyi biztos, hogy nem sokat teketóriáztak velem... Igaz, hiszen csak egyszerű, elmekórházi betegápolónak tekintettek... törődtek is velem sokat! Egyébiránt kérdés, vajon Simon Hart mérnököt különb bánásmódban részesítették volna-e.

Ezúttal legalább a szájamat nem tömték be, kezemet, lábamat sem kötözték meg. Megelégedtek azzal, hogy jól megmarkolják a karomat. Menekülésről szó sem lehetett.

Egy pillanat múlva már ki is hurcoltak a kamrámból. Valami szűk folyosón taszigáltak előre... Vaslépcső döngött a lábam alatt...

Végre friss áramlat csapódik az arcomba... Tele tüdővel szívom a vászontakarón keresztül a friss levegőt.

A két ember hirtelen felkap, aztán valami szilárd padozatra tesz. De ez már nem vasból való. Valószínűleg a hajó fedélzetén állok.

Eleresztették a karomat is. Ura voltam kezemnek-lábamnak.

Letéptem a fejemről a takarót, és körülnéztem...

Egy gyorsan haladó kétárbocos fedélzetén voltam. A hajó hosszú, fehér barázdát vont maga után a tenger vizében.

Meg kellett kapaszkodnom az egyik merevítőkötélben, hogy el ne essem, annyira elvakított a napfény. Nem csoda, hiszen negyvennyolc óráig vaksötétségre voltam kárhoztatva.

Mintegy tíz durva ábrázatú ember járt-kelt a hajó fedélzetén. Mindegyik más jellegű volt, egyikről sem tudtam megállapítani, hogy miféle származású.

Rám sem hederítettek.

A kétárbocos, becslésem szerint, kétszázötven-háromszáz tonnás lehetett.

Meglehetősen széles teknőjű, erős árbocozatú, nagy vitorlafelületű hajó volt. Kedvező széllel igen gyorsan haladhatott.

A hajó tatján napbarnította arcú férfi állt. Keményen markolta a kormánykerék fogantyúit, hogy a kétárbocost megvédje a meglehetősen heves oldallökések ellen.

A kétárbocos luxusjacht jellegű volt. Szerettem volna valahonnan leolvasni a nevét. Csak azt nem tudtam, hol van felírva: a hajó farán levő táblán vagy a hajó orrán.

Megszólítom az egyik matrózt:

Nem felel. Azt kell feltételeznem, hogy nem értett meg.

- Hol a kapitány? - kérdeztem ismét.

De a matróz erre a kérdésre éppen úgy hallgatással felel, mint az előbbire.

A kétárbocos fedélzetének előrészébe megyek.

A horgonycsiga forgatórúdja fölött harang csüng. Hátha bronzába bevésték a kétárbocos nevét!

Szó sincs róla.

Visszamegyek a hajó tatjába. A kormányoshoz fordulok, és megismétlem kérdésemet.

Barátságtalan pillantással mér végig, egyet ránt a vállán, és még erősebben nekifeszül a kormánykeréknek, hogy visszaterelje útirányába a kétárbocost, amelyet balra vert el egy heves oldalhullám.

Ekkor eszembe jut, hogy körülnézzek: vajon nem pillantom-e meg valahol Thomas Rocht... Nem látom sehol. Hátha nincs is ezen a hajón?... Képtelenség! Miért rabolták volna el csupán Gaydon betegápolót a Healthful-House-ból?... Egy árva lélek sem gyaníthatta, hogy tulajdonképpen Simon Hart mérnök vagyok. S ha tudta volna is, ugyan milyen érdekében állhatott volna bárkinek, hogy engem elraboljon? Mi céljuk lehetett volna velem?

Abból, hogy Thomas Roch nincs a fedélzeten, arra következtettem, hogy valamelyik kabinba zárták, és nyilván ugyanolyan gyengéden bántak vele, mint egykori ápolójával.

De várjunk csak... No lám, hogy is lehet, hogy nem jutott mindjárt az eszembe...

Hát a kétárbocost mi hajtja előre?... A vitorlákat mind egy szálig bevonták... A szél nem fúj, s a keletről időnként támadó szél nemhogy segítené, de még hátráltatná is a hajó menetét, hiszen szél ellen tartunk. De íme, a hajó sebesen halad előre - orrával kissé kiemelkedik a vízből, orrtőkéje pedig csak úgy hasítja a hullámokat, amelyeknek a tajtéka egészen a hajó merülési vonaláig csap fel; sebesen halad, hosszú vízbarázdát hasít a tengeren, s a barázda hullámos, habos selyemként nyúlik el messzire a hajó mögött.

Talán gőzjachton vagyok?... Nem, a főárboc és az előárboc között sehol sem látom a kéményt... Vagy talán elektromos erő hajtja, és a hajócsavar nagy erejű akkumulátorokkal vagy hatalmas galvántelepekkel van összeköttetésben? Ez magyarázza roppant sebességét?

Egyébként sehogyan sem érthetem, hogyan halad a hajó a vízen. A hajtóeszköz mindenképpen csak hajócsavar lehet, s ezt feltétlenül meg kell látnom, ha a mellvéden kihajolva alánézek. S akkor már csak azt kell kiderítenem, hogy miféle erő mozgatja a hajócsavart. Kihajolok... Letekintek...

Híre-nyoma sincs hullámkavaró csavarnak. Csak olyasféle, három-négy kötélhossznyira húzódó hullámbarázdát látok nyomunkban a vízen, amilyent a hatalmas, kifeszített vitorlájú hajók vonnak maguk után...

Vajon micsoda titokzatos gépezet hajtja a kétárbocost ilyen bámulatos gyorsasággal?

Azért is megtudom!

Visszamegyek a fedélzet előrészébe. A legénység ügyet sem vet rám.

A lejárót borító fedél mellett egy férfit pillantok meg. Mintha már láttam volna valahol az arcát... A karfára támaszkodva néz rám, szinte várja, hogy odalépjek hozzá és megszólítsam.

Most már tudom! Ez az ember kísérte D'Artigas grófot, amikor az meglátogatta a Healthful-House-t... Ez volt!... ez!... Ráismerek!

Tehát a dúsgazdag idegen rabolta el Thomas Rocht, és a kétárbocos, amelynek fedélzetén vagyok, D'Artigas gróf Ebba nevű jachtja, amelyet mindenütt jól ismernek Észak-Amerika partjain...

Nos, hát jól van! Ez az ember majd számot ad nekem arról, amit megtudni jogomban áll! Emlékszem, hogy ő is, D'Artigas gróf is angolul beszéltek. Megérti hát a szavamat, és felelnie kell a kérdésemre.

Azt hiszem, ez az ember az Ebba kapitánya.

- Kapitány úr - szólítom meg -, én már láttam önt a Healthful-House-ban! Megismer engem?

Kémlelve néz rám, de nem méltat feleletre.

- Gaydon vagyok, Thomas Roch betegápolója - folytatom. - Tudni szeretném, miért raboltak el engem, miért hoztak erre a hajóra.

A kapitány egy intéssel félbeszakít. De még az az intés sem nekem szól, hanem a fedélzet elülső részén álldogáló két matróznak.

Azok odaugranak hozzám, megragadják a karomat. Nem tudok úrrá lenni egy haragos mozdulatomon, de azok mit sem törődnek ezzel, hanem letuszkolnak a lépcsőn.

Nem is lépcső az, hanem falba erősített, függőleges vaslétra, amely egy folyosóra vezet. A folyosó minden oldalán ajtók nyílnak: ezeken át jutni a kapitány fülkéjébe, a legénységi szállásra és a többi szomszédos helyiségbe.

Talán megint a hajófenéken levő sötét kamrába akarnak zárni?

A matrózok bal felől belöknek egy kabinba. Falán kerek hajóablak; világosság és friss levegő áramlik be rajta. A kabinban megvetett függőágy, asztal, karosszék, mosdóasztal, szekrény áll.

Az asztalon teríték. A kukta tálakat rak az asztalra, aztán távozni készül. Megszólítom.

Ez is néma. Néger fiú, fiatal még: lehet, hogy csakugyan nem érti a szavamat.

Az ajtót rám zárják. Jó étvággyal eszem. Kérdéseimet más alkalomra halasztom. Egyszer talán még választ kapok rájuk.

Rab vagyok újra, ámbár ezúttal összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között. S ez az állapot, véleményem szerint, nem is fog megváltozni, ameddig rendeltetési helyünkre nem jutunk.

Újra elfog a töprengés. Első gondolatom az, hogy D'Artigas gróf követte el a merényletet, ő volt Thomas Roch elrablásának értelmi szerzője. Nyilvánvaló, hogy a francia feltaláló is itt van, az Ebba valamelyik, hasonló kényelemmel berendezett fülkéjében...

Ki lehet voltaképpen ez az ember? Honnan jött ez a titokzatos személyiség? Azért szöktette el Thomas Rocht, mert a fulgurátor titkát akarja mindenáron kicsalni belőle? Valószínű. Óvakodnom kell tehát attól, hogy eláruljam, ki vagyok, mi vagyok, mert ha megtudják, vége minden reménynek... Akkor többé nem szabadulok a körmeik közül.

Titkok egész szövedéke vár kibogozásra, talányok egész sora vár megfejtésre... Ki lehet D'Artigas gróf? Mi a szándéka? Hová tart a hajó? Hol van illetőségi kikötője? Hogyan haladhat vitorla és hajócsavar nélkül, óránként legalább tíz tengeri mérföldnyi sebességgel?

Estefelé hideg szél csap be a fülke kerek ablakán. A szorítócsavar segítségével bezárom az ablakot. Az ajtó kívülről el van reteszelve. Legokosabb hát, ha végignyújtózom az ágyon, és a szelíden himbálózó Ebbával álomba ringattatom magam.

Másnap reggel korán kelek, megmosdom, felöltözöm, és várakozom.

Aztán az a gondolatom támad, hogy megnézzem, vajon be van-e még reteszelve az ajtó.

Nincs bereteszelve. Kinyitom, felkapaszkodom a vaslétrán, és már itt is állok a fedélzeten.

A matrózok a fedélzetet mossák a hajó farában. Ott áll a kapitány is, és valakivel beszélget. Nem lepi meg, hogy viszontlát, hanem fejével felém intve, társát figyelmessé teszi reám.

Társa, akit eddig még nem láttam, ötven esztendő körüli férfi. Fekete hajából és szakállából itt-ott ezüstszálak csillannak elő. Arca finom és gunyoros, szeme élénk, vonásai értelmesek. A görög jelleget fedezem fel rajta. Nem tévedek: csakugyan görög származású, erre mutat, hogy az Ebba kapitánya Serkönek, Serkö mérnöknek szólítja.

A kapitányt Spade-nak hívják; ez a név viszont olasz eredetűnek hangzik. Szóval egyik görög, másik olasz... A hajó személyzetét a földgömb legkülönbözőbb zugaiból csődítették össze erre a norvég nevű hajóra. Ez a zagyvalék joggal tetszik gyanúsnak nekem.

És vajon a spanyol nevű, ázsiai jellegű D'Artigas gróf honnan származhatik?...

Spade kapitány és Serkö mérnök halkan beszélgetnek. A kapitány a kormányos munkáját figyeli. A kormányosnak, úgy látszik, egyáltalában nem kell a műszeres ládikóban előtte álló iránytűvel törődnie. Szemlátomást inkább a hajó orrában álló matróz intéseire ügyel: ez jelzi, hogy a kormányosnak mikor kell a kereket jobbra vagy balra fordítania.

A hátsó fedélzeti rekesz előtt megpillantom Thomas Rocht is. Tekintete ott révedez a végtelen, puszta tengeren. Sehol föld, üres a láthatár.

Két matróz áll a feltaláló mellett, és egy pillanatra sem téveszti szem elől. Hiszen egy elmebetegtől minden kitelik, az is, hogy beugrik a tengerbe...

Nem tudom, vajon megengedik-e, hogy egykori betegemmel érintkezzem.

Feléje tartok. Spade kapitány és Serkö mérnök figyelmesen néznek.

Közeledem Thomas Rochhoz. Nem látja, hogy feléje tartok. Mellette állok.

Úgy látszik, nem ismer rám. Meg sem mozdul.

Élénk cs