A HEALTHFUL-HOUSE[60]

Azon a névjegyen, amelyet a Healthful-House gyógyítóintézet igazgatója 189... június 15-én kapott, ez a név állott:

D'ARTIGAS GRÓF

A névjegyen nem volt sem címer, sem kilencágú korona. A név alatt, a kártya szélén, ez a plajbásszal írt cím volt olvasható:

Az Ebba kétárbocos fedélzetén,
New Bern kikötő, Pamplicosund

Észak-Karolina az abban az időben negyvennégy államot számláló Unió egyik állama volt. Fővárosa, Raleigh, mintegy százötven mérföldnyire feküdt az ország belsejében. Nem tartozott éppen a jelentéktelen városok közé, de fővárossá inkább csak azért tették, mert az ország középpontjában épült; ipar és kereskedelem dolgában egyébként kisebb jelentőségű volt, mint például Wilmington, Charlotte, Fayetteville, Edenton, Washington, Salisbury, Tarboro, Halifax vagy akár New Bern.

New Bern a Pamplico-szorosba ömlő Neuse folyó torkolatában fekszik. A Pamplico-szoros tószerűen kitágul; a tengertől természetes gát és a karolinai partmellék kisebb-nagyobb szigetei választják el.

A Healthful-House igazgatója éppenséggel nem tudta volna kitalálni, mi végből került hozzá az a bizonyos névjegy, ha az nem levél kíséretében érkezik. A levélben D'Artigas gróf arra kérte az igazgatót, engedje meg, hogy megnézhesse az intézetet. A sorok írója biztosra vette, hogy megkapja az engedélyt, mert mindjárt tudatta is, hogy az Ebba parancsnokának, Spade kapitánynak a kíséretében délután megjelenik a Healthful-House-ban.

Igen természetesnek látszott, hogy a külföldi vendég szeretné megtekinteni az Egyesült Államok e híres gyógyintézetét, amelyet tömegesen látogattak a gazdag betegek. Eddigelé is számos idegen kereste már fel (ha nem is éppen grófok, mint D'Artigas), és mindegyikük dicsérettel halmozta el a Healthful-House igazgatóját.

Az intézet igazgatója nyomban megadta a kért engedélyt, és azt válaszolta, hogy nagy megtiszteltetésnek tekinti a gróf látogatását.

A Healthful-House-t magánvállalkozók alapították; válogatott betegápolói és híres-nevezetes orvosai voltak. Nem tartozott a nyilvános, állami kórházak vagy ideggyógyintézetek csoportjába, de az állam felügyelete alatt állott, s a kényelem és az egészség minden kellékét egyesítette magában; hiszen az volt a rendeltetése, hogy dúsgazdag emberek keressék fel.

Szebb és kellemesebb fekvésű helyet keresve sem találhattak volna annál, mint ahol a Healthful-House feküdt. Egy halom lejtőjén épült, és egy kétszáz holdas park tartozott hozzá. Csodálatos fák nőttek ebben a parkban, ami nem csoda, hiszen a Kanári-szigetekkel és Madeirával feküdt egy szélességi fokon. A park lábánál a Neuse széles torkolata nyílott; levegőjét állandóan frissítették a Pamplico-szorosból a keskeny földnyelv fölött beáramló szellők és a nyílt tengeri szelek.

A Healthful-House-ban a gazdag betegek minden egészségügyi követelményt megtaláltak. Az intézet tulajdonképpen idült betegségek kezelésére volt berendezve, de az igazgatóság azért elmezavarban szenvedő betegeket is felvett, ha betegségük nem volt gyógyíthatatlan.

Éppen e történet idején híres személyiséget gyógyítottak a Healthful-House-ban, s így az intézet már ezáltal is méltán keltett érdeklődést maga iránt. Meglehet, hogy D'Artigas gróf látogatását is ennek a hírneves betegnek köszönhette az intézet igazgatója. Ez a beteg tizennyolc hónapja volt az intézetben, mégpedig különleges megfigyelés alatt.

A beteg neve: Thomas Roch; francia származású, s mintegy negyvenöt éves. Kétségtelen, hogy zavarodott az elméje. Eddigelé az elmegyógyászok nem állapíthatták meg, vajon agyának működése véglegesen felmondta-e a szolgálatot. Annyi bizonyos, hogy a dolgok helyes felfogása néha az életben előforduló legegyszerűbb cselekedetek során is hiányzik belőle.

Ha azonban lángeszét idézték: értelme teljesen épnek mutatkozott, és erőteljesen, kifogástalanul működött. Ki ne tudná azonban, hogy a lángész és őrület milyen közel állnak egymáshoz! Egyébként kedélyét és érzékeinek tevékenységét erősen megtámadta a betegség. Emlékezőtehetsége például meggyengült, figyelni másnak a szavaira egyáltalában nem tudott, öntudata, ítélete szinte teljesen hiányzott.

Thomas Roch afféle értelmét vesztett ember volt: önmagáról már egyáltalában nem tudott gondoskodni; még az önfenntartás állati ösztöne is teljesen kiveszett belőle. Úgy kellett vigyázni reá, mint valami magával tehetetlen gyerekre: egy percre sem lehetett magára hagyni. Ott lakott a Healthful-House tizenhetedik pavilonjában, a park alsó végében, s a betegápoló állandóan mellette volt, hogy éjjel-nappal szemmel tartsa.

A közönséges elmezavaron, ha ugyan nem gyógyíthatatlan, általában lelki eszközökkel lehet segíteni. Az orvosságok és különféle gyógymódok mind hiábavalók; hatástalanságukról az elmekór doktorai már régen meggyőződtek. Vajon Thomas Roch baját is orvosolni lehet-e ilyen lelki eszközökkel? Ez egyelőre még a Healthful-House nyugodt, egészséges környezetében is igen kétségesnek látszott.

Thomas Roch örökösen nyugtalan volt, szeszélyes, szörnyen ingerlékeny és rendkívül sajátos természetű; hol szomorú, hol pedig mélységesen egykedvű. Sem szórakozásra, sem komoly foglalatosságra nem volt kapható. Lelki betegségének tünetei tehát világosan megmutatkoztak, s az orvosok látták is, hogy beteg elméjű emberrel van dolguk, de korántsem tudták, hogy a tüneteket mi módon szüntessék meg vagy mivel csillapítsák.

Helyesen állapította meg valaki, hogy az őrültség nem egyéb, mint a szubjektivitás, az alanyiság túltengése: a lélek csak belső világa felé fordul, és a külvilág behatásaival szemben érzéketlenné válik. Thomas Rochban a legnagyobb mértékben megvolt ez a közönyösség. Csak önmagában élt, annak a rögeszmének megszállottjaként, amely végül is ide juttatta. Lehetséges, ámbár nem nagyon valószínű, hogy a baj egyszer majd átcsap a másik végletbe, és - hogy ezzel a meglehetősen tudálékos kifejezéssel éljünk - mintegy "objektiválja", a külső tárgyakra fordítja a beteg figyelmét.

Ideje, hogy számot adjunk arról, milyen körülmények között hagyta el ez a francia a hazáját, mi késztette őt arra, hogy az Egyesült Államokba menjen; s hogy a szövetséges államok kormánya miért tartotta kívánatosnak, sőt feltétlenül szükségesnek, hogy Thomas Rocht e gyógyintézetbe szállítsák, és ott féltékeny gonddal kémleljék a rohamai során, öntudatlan állapotban elejtett minden szavát.

Tizennyolc hónappal ezelőtt kérvény érkezett a washingtoni tengerészeti minisztériumhoz. A kérvényt Thomas Roch nyújtotta be, és bizonyos fontos közlendők tárgyában kihallgatást kért a minisztertől.

A kihallgatást kérő neve már egymagában is elárulta, hogy mi ügyben jár. Habár a miniszter tudta, milyen ajánlattal és milyen feltételekkel áll majd elő Thomas Roch, mégsem habozott, hanem azonnal fogadta a kérvényezőt.

Thomas Roch nevét világszerte ismerték abban az időben. A miniszter már csak hadügyi érdekből sem tagadhatta meg a kihallgatást: tudni óhajtotta, miféle javaslatot terjeszt elő Thomas Roch a személyes találkozáson.

Thomas Roch feltaláló volt, lángelméjű feltaláló. Több fontos találmány általánosan ismertté tette a nevét. Számos olyan tudományos kérdés gyakorlati megoldása köszönhető neki, amely eddig csak elméletben volt ismeretes. A tudósvilág úgy tartotta számon Thomas Rocht, mint a legkiválóbb tudósok egyikét. Gondolhatni, mennyi kellemetlenség, bosszúság, csalódás, elménckedő újságírók mennyi szidalma, gyalázkodása érhette, amíg elméje annyira megháborodott, hogy a Healthful-House-ba kellett szállítani.

Legutolsó haditalálmányának "Roch-féle fulgurátor" volt a neve. Ez a készülék annyira felülmúlta az összes eddigi hadieszközöket - ha ugyan a feltaláló állításainak hitelt adhatunk -, hogy az az állam, amely a találmány birtokába jut, egyaránt feltétlen ura lesz a szárazföldeknek és a tengereknek.

Mindenki tudja, milyen nehezen értékesíthetik találmányaikat a feltalálók, főként, ha azt minisztériumi bizottságokkal akarják elfogadtatni. Számos efféle példára emlékszünk valamennyien, köztük néhány hírhedt esetre is. Szükségtelen, hogy részletekbe bocsátkozzunk, hiszen az efféle ügyek hátterét némelykor igen nehéz felderíteni. Annyi biztos, hogy Thomas Roch a feltalálók szokása szerint olyan megfizethetetlen összegeket kért az új hadiszerkezetért, és általában olyan mértéktelen igényeket támasztott, hogy szinte tárgyalásba sem lehetett bocsátkozni vele.

Ennek az okát főleg abban kell keresnünk, hogy egyik-másik régebbi találmányát nagy eredménnyel használták ugyan, őt magát azonban képtelenül kizsákmányolták a találmány megvásárlói. Ezáltal Thomas Roch elesett attól, ami pedig jogosan megillette volna. A szíve megtelt keserűséggel. Bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, és elhatározta, hogy ezentúl titokban tartja találmányait. Azt kívánta, hogy puszta szavára higgyenek neki, és mielőtt alkalmat adott volna a találmány kipróbálására, olyan árat szabott, hogy azt senki fia meg nem fizethette.

A francia Roch mindenekelőtt hazájának ajánlotta fel a fulgurátort. Megmondta a tárgyalásra kiküldött bizottságnak, mi a találmány lényege: önműködő szerkezet, amelyet valami egészen új robbanóanyaggal töltenek meg, ezt viszont valami hasonlóképpen újfajta "deflagrátor"-ral, gyújtókészülékkel robbantják fel.

Ha a lövedék nem találja el a célt, amelyre irányították, hanem attól néhány száz lépésnyire robban fel, akkor is olyan roppant hatást tesz a levegőrétegekre, hogy mintegy tízezer négyzetméternyi területen minden épületet, erődítményt, hadihajót rögtön ízzé-porrá zúz. A fulgurátor lövedéke is azon az elven alapul, mint a Zalinski-féle légnyomású ágyúé, de hatása legalább százszorta rombolóbb amannál.

Ha Thomas Roch találmánya csakugyan ilyen hatalmas erejű, akkor Franciaországot e találmány mind védelem, mind támadás tekintetében fölényes helyzetbe juttatja. De vajon nem túlzott-e a feltaláló, amikor fulgurátorának ekkora hatást tulajdonított? Ezt természetesen csak akkor lehetett volna megtudni, ha kipróbálják a fulgurátort. Csakhogy Thomas Roch mindaddig hallani sem akart a próbatételről, ameddig a találmány árát, a milliókat, zsebre nem vágta.

Thomas Roch szellemi működésének egyensúlya ezenközben nyilván megbillent. Szellemi képességeinek immár nem volt teljesen ura. Szemmel látható volt, hogy lassacskán lefelé halad a teljes elmezavar lejtőjén. Nem volt állam, amely az általa kikötött feltételek alapján tárgyalásokra bocsátkozhatott volna vele.

A francia bizottság is kénytelen volt megszakítani a tárgyalásokat. Az újságok, még a radikális ellenzékiek is belátták, hogy ezt az ügyet folytatni kárba veszett fáradság. Thomas Roch ajánlatát elvetették: nem kellett attól félniük, hogy más állam fogadja el.

Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a túltengő alanyiság hatására Thomas Roch beteg lelkében a hazaszeretet fokról fokra hamvadó tüze is végképpen kialudt. Az emberi becsület védelmére azonban megjegyezzük, hogy Thomas Roch ekkor már teljesen beszámíthatatlan volt. Minden beteg volt már benne, csak az nem, ami közvetlenül találmányára vonatkozott. E tekintetben lángelméjének még most is teljes birtokában volt. Hanem egyébiránt szellemi hanyatlása még az élet legközönségesebb mozzanataiban is napról napra inkább kiviláglott. Thomas Roch egyre beszámíthatatlanabbá vált.

Aminek meg kellett történnie, megtörtént. A feltaláló ingerlékenysége napról napra nőtt, s lelkéből kihamvadt a hazaszeretet: mindazoknak az állampolgároknak alapvető érzelme, akik úgy érzik, hogy életük nem pusztán az övék, hanem elsősorban hazájuké.

Thomas Roch más országokra gondolt, elhagyta hazáját, és - feledve az elfeledhetetlen múltat - Németországnak ajánlotta fel fulgurátorát.

Amikor azonban a német kormány meghallotta, milyen hallatlan összeget kér a találmányért Thomas Roch, szóba sem állt vele. Különben is egy másik hadigép vizsgálásával bíbelődtek éppen, s remélték, hogy a francia találmány nélkül is ellehetnek.

Bosszúsága megkétszereződött; amikor pedig ajánlatát az angol haditengerészeti tanács is elvetette, valóságos embergyűlölet szállta meg. Az angolok, mint amolyan gyakorlatias emberek, kezdetben nem utasították el Thomas Rocht, hanem agyafúrt puhatolódzással akarták módját ejteni, hogy titkát kicsalják. Thomas Rochsal azonban nem boldogultak. Az ő titkának milliós ára van, s vagy megkapja a milliókat, vagy a titok továbbra is titok marad. Így aztán természetesen az angol tengernagyi hivatal is megszakította a tárgyalásokat.

Ilyen körülmények között - már megbomlott s napról napra betegebb elmével - még Amerikában tett utoljára kísérletet... mintegy tizennyolc hónappal elbeszélésünk kezdete előtt.

Az angoloknál is gyakorlatiasabb amerikaiak egyáltalában nem alkudoztak a Roch-féle fulgurátorra, amelynek pedig, a francia vegyész nagy híre alapján, rendkívüli értéket tulajdonítottak.

Méltán tekintették Rocht nagy feltaláló lángelmének, és azzal a szándékkal, hogy alkalomadtán majd illendően kárpótolják, egészségi állapotának megfelelően kezelték.

Minthogy Thomas Roch nyilvánvalóan elmeháborodott volt, a kormány a találmány érdekében is tanácsosnak látta, hogy felügyelet alá helyezze.

Amint tudjuk, nem zárták valóságos őrültekházába. A Healthful-House elég biztosítékot nyújtott arra nézve, hogy a beteget gondosan fogják kezelni. Noha ott valóban igen gondosan ápolták, Thomas Roch állapotában a legcsekélyebb javulás sem mutatkozott.

Ismételten megjegyezzük - mert okunk van rá, hogy ezt hangsúlyozzuk - hogy a beteg elméjű Roch, mihelyt találmányáról volt szó, rögtön összeszedte magát. Felélénkült, és olyan határozottsággal beszélt, mint azok, akik tudatában vannak igazságuknak. Magabiztossága ilyenkor erősen hatott a hallgatóira.

Rajongó ékesszólással beszélt a fulgurátor hatásáról és csodálatos tulajdonságairól; de a robbanóanyagról és a gyújtókészülékről, mindkettőnek alkotóanyagairól, az elkészítés és kezelés módjáról teljes zárkózottsággal szólott: e tekintetben senki sem tudta nyilatkozatra bírni. Egyszer-kétszer, erős rohamok alkalmával, megesett, hogy szinte kikottyantotta... s erre számítva minden intézkedést megtettek... de hasztalan. Thomas Roch nem volt ugyan ura önmagának, de titkának ura maradt.

A Healthful-House tizenhetes számú pavilonját eleven sövénnyel körülvett kertecske övezte; itt sétálgatott ápolójával a beteg. Az ápoló is a pavilonban lakott; Thomas Rochsal egy szobában hált, éjjel-nappal vigyázott rá, és egyetlen órára sem hagyta magára. Elalváskor, ébredéskor a betegnek rendszerint érzékcsalódásai, látomásai voltak; ápolója ilyenkor feszült figyelemmel várta ajkáról a szót; szinte még az álmait is kileste.

Gaydonnak hívták az ápolót. Amikor ugyanis Thomas Rocht a gyógyintézetbe szállították, az igazgatóság olyan embert keresett, aki folyékonyan beszél a feltaláló nyelvén, vagyis franciául. Gaydon jelentkezett a Healthful-House-ban, s fel is vették ápolóul az új beteg mellé.

A magát Gaydonnak nevező férfi tulajdonképpen francia mérnök volt, és igazi nevén Simon Hartnak hívták. Már évek óta New Jerseyben, egy vegyi anyagokat előállító gyárban működött. Negyvenéves volt; magas homlokán erős megfigyelőképességre valló redők húzódtak. Biztos fellépése, egész egyénisége határozott, kitartó jellemet árult el.

Simon Hart alaposan ismerte a modern hadviselés tökéletesítésére feltalált legújabb fegyvereket, s ismerte az összes robbanóanyagokat is, pedig azoknak a száma már e korban is több mint ezeregyszáz volt. Thomas Rocht rendkívül nagyra becsülte, és biztos volt felőle, hogy a fulgurátor valóban rettentő hatású szerszám. Szentül meg volt győződve arról, hogy Thomas Roch fulgurátora mind szárazon, mind vízen megváltoztathatja a védő és támadó hadviselés feltételeit.

Tudta, hogy Thomas Rochban a téboly megkímélte a tudóst, s hogy részben elborult agyában ég még egy kis fény: a lángelme fénye. S ekkor az a gondolat támadt Simon Hartban, hogy ha a szerencsétlen őrült valamelyik rohamában el találná árulni a titkot, a francia találmánynak nem Franciaország, hanem idegen állam látná a hasznát. Ezért adta ki magát franciául folyékonyan beszélő amerikainak, s ezért ajánlkozott a Healthful-House betege mellé ápolóul.

A gyár vezetősége előtt azt hozta fel ürügyül, hogy Európába akar utazni. Lemondott állásáról, és megváltoztatta a nevét. A szerencse kedvezett neki: a gyógyintézet igazgatója felfogadta. Így állott be tizenöt hónappal ezelőtt betegápolónak a healthful-house-i elmebeteg mellé.

Fényes bizonysága volt ez a cselekedet Simon Hart áldozatkész hazaszeretetének, mert bizony, olyan képzettségű embernek, mint ő, nem kis dolog a betegápolás nehéz tisztének elvállalása. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Simon Hart nem akarta Thomas Rocht meglopni, ha netán sikerül titkának birtokába jutnia, hanem részére szándékozott a hasznot biztosítani, arra az időre, amikor a feltaláló már felgyógyult lelki betegségéből.

Így hát tizenöt hónapja volt immár, hogy Simon Hart, illetőleg Gaydon az elmebeteg mellett őrködött. Folyton figyelte, folyton leste minden szavát, olykor-olykor egynémely kérdést is intézett hozzá, de hiába. Simon Hart mindazonáltal rendületlenül hitt Thomas Roch találmányának roppant fontosságában. Leginkább attól félt, hogy ápoltjának részleges elmebaja általános őrültséggé fajul, s akkor egy erős utolsó roham, titkával együtt, Thomas Roch maradék öntudatát is elpusztítja.

Ilyen volt Simon Hart helyzete, ilyen volt a hivatás, amelyet hazája iránt való szeretetből önként vállalt.

Thomas Rocht sok csalódás érte, és sok lelki gyötrődést kellett kiállnia; erős szervezete mindazonáltal nem romlott le komolyabban. Tevékeny vérmérséklete e sok romboló hatás ellen is mintegy megvédte őt.

Középtermetű, hatalmas fejű, széles homlokú férfi volt; koponyája hatalmas, haja őszbe csavarodott; tekintete zavart volt ugyan, de élénk, határozott és parancsoló, főként akkor, ha ama mindenek felett uralkodó gondolat villáma cikázott át az agyán; tömött, vastag bajusza fölött orrcimpája idegesen mozgott; ajkát összeszorította, mintha mindig titkát őrizte volna; arcvonásai mély töprengésre vallottak. Egészében meglátszott rajta, hogy sokat küzdött, és határozott szándéka tovább küzdeni.

Ilyen volt a Healthful-House tizenhetes számú pavilonjának lakója, akinek sejtelme sem volt arról, hogy voltaképpen hol van, s akit a Gaydon néven ápolóként szereplő Simon Hart mérnök őrzött gondosan.

Ki is volt tulajdonképpen ez a D'Artigas gróf? Spanyol talán?... A neve után annak ítélnők... kétárbocosának oldalán ez a név ragyog arany betűkkel: Ebba - s ez tisztára norvég elnevezés. Ha viszont azt kérdezné tőle valaki, hogy hívják az Ebba parancsnokát, D'Artigas gróf ezt felelné: Spade. A szolgálatvezető altisztet? Effrondat. A főszakácsot? Helim. Csupa feltűnően különféle nemzetiségre valló név.

Talán D'Artigas gróf külsejéből találhatnók ki, miféle nemzethez tartozik? Az is nehéz dolog volna. Arcának sötét bőre, hajának mély feketesége, mozdulatainak kecses előkelősége spanyolt sejtetnek ugyan, de egészében mégsem találni meg rajta az Ibériai-félsziget lakóinak jellegzetes sajátságait.

Középtermetűnél magasabb volt, izmos testalkatú, legfeljebb negyvenöt éves. Nyugodt büszke megjelenése azokra az indus főemberekre emlékeztetett, akiknek ereiben a maláj szigetek bennszülötteinek vére csörgedez. Nem volt éppen rideg természetű, de parancsoló mozdulataival, kimért szavaival igyekezett annak mutatkozni. Ő maga is, emberei is a csendes-óceáni szigetek lakóinak sajátos nyelvjárásán beszéltek. Ha azonban tengeri útjai során az Ó- vagy Újvilág partjaira vetődött, angolul is feltűnő könnyedséggel társalgott, csupán némi idegenszerű árnyalat árulta el külföldi származását.

Senki sem tudta, hogy D'Artigas grófnak miféle múltja van, s hogy az élet minő titokzatos, tekervényes útjait futotta be eddig. Senki sem tudta, mi a jelene, honnan és hogyan szerezte hatalmas vagyonát, amelyből nagyúr módjára él, hol van rendes lakhelye, vagy legalábbis hol van kétárbocosának állandó kikötője.

Ő maga minderről mélyen hallgatott, s nem akadt ember, aki ezt megkérdezte volna tőle. Az amerikai riporterek többször próbálták meginterjúvolni, de nem boldogultak vele.

Mindössze annyit lehetett tudni felőle, amennyit az újságok írtak róla, vagyis hogy az Ebba horgonyt vetett az Egyesült Államok egyik vagy másik kikötőjében. Főleg a keleti part öbleiben fordult meg gyakran az Ebba, hogy hosszabb tengeri útjára beszerezze a szükséges holmikat. De nemcsak élelmiszert vásárolt: lisztet, kétszersültet, konzervet, friss és szárított húst, eleven ökröt, juhot, bort és szeszes italt, hanem ruhát, szerszámokat és különféle fényűzési cikkeket is; igen sok pénzt költött. Dollárral, guineával vagy egyéb, különféle országokból származó pénzzel fizetett.

Eszerint, ha D'Artigas gróf életéről nem is tudtak semmit az emberek, őt magát jól ismerték Amerika kikötőiben, főként Florida félszigete és Új-Anglia között.

Nincs hát azon semmi csodálkoznivaló, hogy a Healthful House igazgatója nagy megtiszteltetésnek tekintette és szívesen fogadta D'Artigas gróf előre bejelentett látogatását.

New Bernben ezúttal először kötött ki az Ebba. Tulajdonosa alighanem csak szeszélyből irányította kétárbocosát a Neuse torkolatához.

Ugyan mi keresnivalója lehetett volna ott? Talán élelmiszereket akart vásárolni?... Hiszen a Pamplico-szorosban korántsem találhatott olyan cikkeket, mint a többi kikötővárosban, például Bostonban, New Yorkban, Doverben, Savannah-ban, az észak-karolinai Wilmingtonban vagy a dél-karolinai Charlestonban. Vajon miféle árukra válthatta volna át piasztereit és másféle bankjegyeit D'Artigas gróf a Neuse torkolati New Bern piacán?

A Craven grófság kis fővárosában mindössze öt-hatezer lélek élt. Nem volt kapható ott egyéb kereskedelmi cikk, mint gabonaféle, sertés és egynémely hajófelszerelési tárgy. Különben is, az Ebba néhány hét előtt teljes tíz napig vesztegelt a charlestoni kikötőben, s ott bőségesen beszerezhetett mindenféle árut a titokzatos útra, amelyről ezúttal sem tudott senki semmit.

Talán csak azért kötött ki itt ez a rejtelmes ember, hogy a Healthful-House-t megtekintse?

Lehet. De ezen sem volna csodálkoznivalónk, hiszen a Healthful-House-nak, érthető módon, messze földön nagy volt a híre.

Hátha az az ötlete is támadt D'Artigas grófnak, hogy egyszer szemtől szembe láthassa Thomas Rocht? Ez is megeshetett. A világszerte híres francia feltaláló bárki érdeklődését méltán felkelthette. Hiszen ez a lángeszű őrült találmányaival könnyen forradalmasíthatta volna a hadviselés tudományát!

Délután a levélben megjelölt időben D'Artigas gróf, az Ebba kapitányának, Spade-nak kíséretében, csakugyan bekopogtatott a gyógyintézet kapuján.

Az igazgató utasítása értelmében mindkettőjüket rögtön bebocsátották és az igazgató dolgozószobájába vezették.

Az intézet tulajdonosa igen előzékenyen fogadta D'Artigas grófot, s mert nem akarta másnak átengedni ezt a kitűnő tisztet, maga ajánlkozott, hogy vezetni fogja. D'Artigas gróf udvarias köszönettel vette tudomásul a szíves ajánlkozást.

Míg a közös helyiségeket és az épület külön lakosztályait végignézték, az igazgató azt hajtogatta, hogy a betegek az intézetben sokkal nagyobb kényelemben és gondosabb ápolásban részesülnek, mint otthon, s hogy a Healthful-House e pazar ellátás eredményeinek - ezt a kifejezést gyakran ismételte - köszönheti kiváló hírnevét.

D'Artigas gróf szokott nyugalmával hallgatta. Úgy tett, mintha az igazgató kiapadhatatlan szóáradata őszintén érdekelné; talán így akarta leleplezni a titkos célt, amely a Healthful-House-ba vezette. Egy óráig tartó séta után végül is megszólalt a gróf:

- Ugye, igazgató úr, az ön intézetében van az a beteg, akiről az utóbbi időben annyit beszélnek mindenfelé? Jelenléte alighanem nagyban hozzájárul a Healthful-House hírnevének emeléséhez.

- Ön bizonyára Thomas Rochra gondol, gróf úr - felelte az igazgató.

- Igen, őrá... Arra a franciára... arra a feltalálóra, akinek állítólag erősen megzavarodott az elméje.

- Bizony, erősen, gróf úr, s könnyen lehet... nagy szerencse, hogy így történt. Véleményem szerit ugyanis az emberiségnek nem válik nagy hasznára az olyan találmány, amely csak a romboló eszközök számát szaporítja. Van azokból már amúgy is elég.

- Igen okos, bölcs vélemény ez, igazgató úr. Teljesen osztozom a nézetében. Magam is azt hiszem, hogy az igazi haladásnak nem ez az útja, és az olyan lángész, aki csak ezen a téren teremt újat, a világ kártevője... De vajon egészen elborult az elméje annak a feltalálónak?

- Egészen?... Nem, gróf úr. Csak az anyagi élet dolgaival szemben vált teljesen közönyössé. E tekintetben Thomas Roch felfogóképessége a beszámíthatatlanságig hiányzik. A feltaláló lángelme azonban tökéletesen ép benne: e részben nem érte őt szellemi bénulás. Ha valamelyik állam teljesítette volna képtelen követelését, akkor Thomas Roch keze alól már régen kikerült volna az új hadiszerkezet, amelyre, mellesleg szólva, semmi szüksége az emberiségnek.

- Az emberiségnek csakugyan nincs rá semmi szüksége - felelte D'Artigas gróf, s úgy látszott, hogy Spade kapitány is helybenhagyólag bólint.

- Egyébként saját maga is meggyőződhetik róla, gróf úr. Ez a pavilon ugyanis, amely előtt állunk, Thomas Roch jelenlegi hajléka. A világ biztonsága azt kívánta, hogy elkülönítsük az emberektől. De azért az őt megillető figyelemben részesítjük és olyan ápolásban, amilyent állapota megkíván. És aztán a Healthful-House-ban védve van az affajta kíváncsiak elől is, akik esetleg...

Az igazgató jelentősen bólogatva fejezte be szavait. A gróf észrevette ezt a mozdulatot, és titkos mosoly villant meg ajka körül.

- Nem hagyják Thomas Rocht soha magára? - érdeklődött D'Artigas gróf.

- Soha, gróf úr, soha. Külön ápolója van, aki beszél Thomas Roch anyanyelvén, éjjel-nappal vigyáz a gondozottjára. Ha a találmányra vonatkozóan valami utalás csúsznék ki a beteg száján, erről rögtön tudomást szereznénk, és majd meglátnók, miképpen vegyük hasznát.

E szavak hallatára D'Artigas gróf tekintete Spade-re esett. Az titkon intett a fejével, mintha ezt akarta volna mondani: "Jól van, értem."

És csakugyan, ha a látogatás során valaki szemmel tartja az Ebba kapitányát, észrevehette volna, hogy Spade oly aprólékos figyelemmel vizsgálgatja, nézegeti a tizenhetes számú pavilon környékét és a pavilonhoz vezető utakat, mintha valamiféle előre kifőzött tervvel jött volna ide...

A pavilon kertje a Healthful-House parkját övező kőfalig terjedt: a kőfal a domb alján húzódott, a domb lankás oldala pedig a Neuse-torkolat jobb partját érintette.

A pavilon maga földszintes épület volt, olasz ízlés szerint épült tornáccal. Két szoba és egy előszoba volt benne. Ablakait vasrács védte. Pompás lombozatú, hatalmas fák övezték a pavilont. Homlokzata előtt üde, bársonyos pázsit terült el, amelyet változatos díszbokrok és élénk színű virágok ékesítettek.

A Thomas Roch kizárólagos használatára szolgáló kert mintegy fél holdnyi terület volt. Itt a beteg szabadon sétálhatott ápolójával.

Amikor D'Artigas gróf, Spade kapitány és az intézet igazgatója az elkerített területre léptek, az ajtóban Gaydonnal, az ápolóval találkoztak.

D'Artigas gróf Gaydonra szegezte a tekintetét. Sajátos, fürkésző állhatatossággal nézte. Ezt azonban az igazgató nem vette észre.

Nem most történt először, hogy idegenek látogatták meg a tizenhetes pavilon betegét, hiszen a francia feltaláló méltán legérdekesebb lakója volt a Healthful-House-nak. De a két látogató mégis felkeltette Gaydon kíváncsiságát, nemzeti hovatartozásukat azonban képtelen volt felismerni arcuk sajátos jellegén. Hírből ismerte ugyan D'Artigas grófot, de szemtől szembe még sohasem látta a dúsgazdag gentlemant. A kétárbocossal sem találkozott soha a keleti kikötőkben. De még azt sem tudta, hogy az Ebba ez idő szerint a Neuse torkolatában horgonyoz.

- Gaydon! - szólította meg az igazgató. - Hol van most Thomas Roch?

- Ott - felelte az ápoló, s azzal a pavilon mögött lassan, gondolataiba merülten fel-alá sétálgató férfira mutatott.

- D'Artigas gróf meglátogatta az intézetünket - mondta az igazgató -, és nem akarja elhagyni a Healthful-House-t, amíg nem látta Thomas Rocht, akiről az utóbbi időben világszerte annyit beszélnek.

- És akiről még többet beszélnének - vágott közbe D'Artigas gróf -, ha az Egyesült Államok kormánya nem tartotta volna kívánatosnak, hogy ide csukassa.

- Ez csak szükséges óvatossági rendszabály volt, gróf úr.

- Szükséges óvatossági rendszabály... Természetesen... A világbéke szempontjából mindenesetre kívánatosabb, ha ez a titok, feltalálójával együtt, megsemmisül.

Gaydon csak nézte D'Artigas grófot, de nem szólt egy árva szót sem. Aztán, a két idegen előtt haladva, elindult a kert végében emelkedő domb irányában.

A látogatóknak mindössze néhány lépést kellett tenniük, s máris ott álltak Thomas Roch előtt.

Thomas Roch nem vette észre közeledésüket, sőt akkor sem vett róluk tudomást, amikor már csaknem mellette álltak.

Eközben Spade kapitány, gyanút nem keltve, jól körülnézett a kertben, és most a Healthful-House kertjének alsó felében épült tizenhetes számú pavilon környékét vizsgálgatta. Amikor az egyik, némileg emelkedő ösvényen felfelé haladt, a kőfalon túl árboc csúcsát pillantotta meg. Első pillantásra felismerte az Ebba árbocát, és így meggyőződött róla, hogy a Healthful-House fala a Neuse partja mentén húzódik.

D'Artigas eközben némán nézte a francia feltalálót. Mindjárt észrevette, hogy a tizennyolc havi lelki rázkódtatás az életerős ember testi egészségét nem támadta meg. De sajátos viselkedése, összefüggéstelen taglejtései, réveteg nézése és közönyössége minden iránt, ami körülötte történik, eléggé bizonyították, hogy nincs öntudatnál, és lelke súlyosan beteg.

Thomas Roch leült egy padra, és pálcájával egy erőd körvonalait rajzolta az út fövényébe. Aztán letérdelt a földre, homokot kotort össze kezével, és három kupacot - alighanem három bástyát - épített, majd faleveleket tépett egy közeli bokorról, és a kupacokba szúrta zászló gyanánt. Mindezt a legnagyobb komolysággal végezte, ügyet sem vetve a körülötte állókra.

Úgy játszott, mint valami gyerek. Csakhogy a gyerek nem lett volna játék közben ilyen jellegzetesen komoly.

- Tehát egészen őrült? - kérdezte D'Artigas.

Bármilyen hidegvért tanúsított is, most mégis mintha csalódottnak látszott volna.

- Elmondtam már önnek, gróf úr, hogy hányadán vagyunk vele - válaszolta az igazgató.

- Néhány pillanatra sem lehetne figyelmét reánk irányítani?

- Aligha sikerül.

Az igazgató az ápolóhoz fordult.

- Szóljon hozzá, Gaydon! Ha az ön hangját hallja, talán felelni fog.

- Igen - válaszolta Gaydon. - Nekem bizonyára felel.

Az ápoló rátette a kezét a beteg vállára.

- Thomas Roch! - szólította meg szelíden.

A beteg felemelte a fejét; alighanem senki mást nem látott a jelenlevők közül, mint ápolóját. Pedig D'Artigas gróf, Spade kapitány és az intézet igazgatója is körülötte álltak.

- Thomas Roch, látogatói érkeztek - folytatta Gaydon angolul. - Látni kívánják önt. Az állapota iránt érdeklődnek... Arra kíváncsiak, hogy min dolgozik...

Az utóbbi szó keltette fel csupán a beteg figyelmét.

- Hogy min dolgozom? - felelte angolul, mert ezen a nyelven is éppoly folyékonyan beszélt, mint franciául.

S azzal felemelt egy kavicsot, hüvelyk- és meghajlított mutatóujja közé fogta (mint a suhancok szokták a golyót) és az egyik homokbástyára pöccintette. A bástya összeomlott.

Thomas Roch örömujjongva kiáltott fel:

- Vége van!... Ledőlt a bástya!... Az én robbanószerem döntötte le! Egyetlen lövéssel ízzé-porrá zúztam mindent!

Thomas Roch felállt. Arca diadaltól ragyogott.

Az igazgató D'Artigas felé fordult.

- Láthatja, gróf úr - mondta -, a találmánya iránt még megvan benne a régi érdeklődés.

- S vele együtt fog meghalni - jegyezte meg Gaydon.

- Nem tudná rábírni, hogy fulgurátoráról beszéljen? - kérdezte Gaydont az igazgató.

- Ha ön kívánja, igazgató úr... megkísérlem.

- Kísérelje meg. Azt hiszem, D'Artigas gróf ez iránt érdeklődik leginkább.

- Úgy van - felelte a gróf, előkelő nyugalommal leplezve a benne dúló indulatokat.

- Csakhogy attól tartok - jegyezte meg az ápoló -, hogy a kísérletnek újabb roham lesz a következménye.

- Ön majd félbeszakítja a beszélgetést, mihelyt szükségét látja. Mondja meg Thomas Rochnak, hogy egy külföldi úr szeretné megvenni tőle a fulgurátort.

- Nem fél attól, hogy el találja árulni találmánya titkát? - érdeklődött D'Artigas gróf.

Ezt azonban olyan izgatottan, olyan hevesen kérdezte, hogy Gaydon akaratlanul is gyanakvó pillantással mérte végig. De a kifürkészhetetlen vendég szemlátomást rá sem hederített.

- Attól nincs mit tartanunk - felelte az ápoló. - Nincs az az ígéret, amellyel ki lehetne belőle csalni a titkát... Amíg a kívánt milliókat a kezébe nem adják...

- A milliókat, fájdalom, nem hoztam magammal - válaszolta D'Artigas, nagy nyugalommal.

Gaydon visszatért ápoltjához, és mint az imént, ismét megérintette kezével a vállát.

- Thomas Roch! - szólt hozzá halkan. - Idegenek jöttek, akik szeretnék megvenni a találmányát.

Thomas Roch felütötte a fejét.

- A találmányomat? - kiáltott fel. - A robbanóanyagomat?... A deflagrátoromat?

Izgatottsága nőttön-nőtt. Előrelátható volt, hogy - mint Gaydon megjövendölte - a beszélgetésnek ismét roham lesz a vége, hiszen ez a kérdés mindig rohamot váltott ki belőle.

- Megvenni?... Mennyiért.?... - kérdezte Thomas Roch.

Bízvást ígérhettek neki bármekkora összeget.

- Mennyit ígérnek?... Mennyit?... - ismételte türelmetlenül a beteg.

- Tízmillió dollárt! - felelte Gaydon.

- Tízmilliót! - kiáltott fel Thomas Roch. - Tízmilliót a fulgurátorért, mely a világ minden hasonló találmányánál tízmilliószorta többet ér? Tízmilliót egy önműködő lövedékért, mely tízezer négyzetméter területen mindent tönkresilányít?... Hiszen tízmilliót a robbanást előidéző gyújtókészülék maga is megér!... Nem!... Az én találmányom titkát a világ minden kincsével sem lehet megfizetni. S hogysem ilyen szégyenletes áron eladjam, inkább leharapom a nyelvemet! Tízmilliót ígérni érte, holott egymilliárdot ér!... Egymilliárdot!... egymilliárdot!... egymilliárdot!...

Thomas Rochról ismét kiderült, hogy a fogalmak mindjárt összezavarodnak az agyában, mihelyt valaki tárgyalni próbál vele. Ha Gaydon tízmilliárdot mondott volna, a beteg annál is többet követelt volna.

D'Artigas gróf és Spade a roham kezdetétől fogva a legnagyobb figyelemmel nézték a beteget. A gróf, ámbár homlokát sötét redők árnyékolták, egykedvűnek látszott. A kapitány a fejét csóválta, mintha ezt akarta volna mondani: "Ezzel a boldogtalannal kár vesződni!"

Thomas Roch végül is elrohant. Keresztül-kasul rohant a kerten, és dühtől elfulladó hangon ordítozta:

- Milliárdokat!... Milliárdokat!...

Gaydon az igazgatóhoz fordulva megjegyezte:

- Megmondtam, hogy ez lesz a vége!

Aztán ápoltja után szaladt, utolérte, és megragadta a karját. A beteg nemigen ellenkezett, hanem visszament vele a pavilonba. Gaydon rögtön bezárta az ajtót.

D'Artigas gróf az igazgatóval még mindig ott állt az előbbi helyen. Spade felhasználta az alkalmat, és még egyszer végigment a kerten, az alsó fal mentében.

- Láthatja, gróf úr - mondta az igazgató -, nem túloztam. Thomas Roch betegsége napról napra súlyosbodik, és őrültsége véleményem szerint máris gyógyíthatatlan. Ha átnyújtanák neki a pénzt, amit találmányáért követel, akkor sem árulná el a titkát.

- Úgy látszik, igaza van - felelte D'Artigas gróf. - Ami a pénzt illeti, őrült követeléseket támaszt, de annyi biztos, hogy úgyszólván határtalan erejű hadigépet talált fel.

- Ezt a szakértők is elismerik, gróf úr. Csakhogy az egyre erősbödő és egyre gyakoribb rohamok egyszer majd Thomas Rocht is, találmányát is megsemmisítik. Lassanként a rögeszméje iránti érdeklődés is végképpen megbénul benne.

- De talán akkor is megmarad lelkében a gyűlölet mozgatóereje! - dörmögte a gróf, amikor a kertajtóban Spade kapitány hozzá csatlakozott.

Félórával utóbb D'Artigas gróf és Spade kapitány a Neuse jobb partját szegélyező százesztendős bükkfák árnyékában haladtak a Healthful-House fala mentén.

Előzőleg mindketten elbúcsúztak az intézet igazgatójától, és megköszönték szíves kalauzolását. Az igazgató is köszönetet mondott a grófnak a kitüntető látogatásért. A gróf, fényes bőkezűséggel, száz dollárt adott ajándékul az intézet személyzetének. A látogató tehát - hogyan is kételkedhetnénk ebben? - kétségkívül előkelő személyiség volt. (Már tudniillik, ha az előkelőségnek a bőkezűség a mértéke.)

Miután D'Artigas gróf és Spade kapitány átlépték a Healthful-House rácsos kapujának küszöbét, körüljárták az intézet kőfalát. A kőfal magas volt, átmászni sehogy sem lehetett rajta. A gróf hallgatag volt, a kapitány pedig, szokás szerint, arra várt, hogy a másik kezdje a szót.

D'Artigas gróf azonban csak akkor szólalt meg, amikor az úton megállva, tekintetével ott is felmérte a kőfal gerincét, ahol a fal mögött a tizenhetes számú pavilon teteje látszott.

- Jól megnéztél mindent odabent? - kérdezte.

- Mindent megnéztem, gróf úr - felelte Spade kapitány, különösen hangsúlyozva a grófi titulust.

- Semmi sem kerülte el a figyelmedet?

- Mindent láttam, amit látnom kellett. A pavilon közvetlenül a fal tövében áll, tehát könnyű a hozzájutás, és ha ön megmarad a szándékánál...

- Annál maradunk, Spade.

- Thomas Roch jelenlegi lelkiállapota sem változtat a tervén?

- Az sem változtat rajta. És ha elszöktethetjük innen...

- Azt csak bízza rám! Szavamat adom, hogy mihelyt besötétedik, ezen a falon át behatolok a Healthful-House kertjébe s onnan a tizenhetes számú pavilont övező, elkerített területre, anélkül hogy teremtett lélek észrevenné...

- A rácsos kapun keresztül?

- Nem! Ezen át, ni!

- Hm... Itt kőfal van. Ha átjutsz is, hogyan akarod Thomas Rocht is keresztülhozni rajta? Hátha ordítani talál, vagy valamelyes módon védekezik?... Vagy ha ápolója lármát üt?

- Ne aggódjék! Ezen az ajtón megyünk be és jövünk ki.

Spade kapitány egy keskeny, alacsony ajtóra mutatott, amely néhány lépésnyire tőlük nyílott a falban. Ezt a kis ajtót bizonyára az intézet személyzete használta, ha a Neuse partján akadt valami dolga.

- Ezen az ajtón jutunk be a parkba - tette hozzá Spade kapitány. - Létrára nincs szükségünk.

- Az ajtó bizonyára zárva van.

- Majd kinyitjuk.

- Nincs belülről tolózár?

- Egy alkalmas pillanatban, amikor a kert alsó végében jártunk, félretoltam. Az igazgató nem vette észre.

D'Artigas gróf odament az ajtóhoz.

- Hogyan nyitod ki? - kérdezte.

- A kulcs már a zsebemben van - felelte Spade kapitány.

S azzal egy kulcsot vett elő a zsebéből, és megmutatta a grófnak. Ugyanakkor húzta ki a zárból, amikor a reteszt meglazította az ajtón.

- Ezt igazán jól csináltad! - mondta D'Artigas gróf. - Úgy látszik, a szöktetés nem lesz valami nehéz. Gyerünk vissza a hajóra. Nyolc óra tájt, mihelyt besötétedik, csónakon hatodmagaddal visszajössz ide.

- Öt ember rajtam kívül... igen, ez éppen elég - felelte Spade kapitány. - Még abban az esetben is elég, ha az ápoló okvetetlenkedni találna, és el kellene tennünk láb alól...

- Azt sem bánom, ha elteszitek láb alól - mondta a gróf. - De csak ha feltétlenül szükséges. Kívánatosabb lenne, ha Gaydont is kézre kerítenétek, és elhoznátok az Ebbára. Ki tudja, hátha Thomas Roch egyet-mást kikotyogott már neki a titkából!

- Igaz!

- Aztán Thomas Roch már megszokta a társaságát, nem szeretném szokott életmódjában megzavarni.

Ezeket a szavakat D'Artigas gróf olyan sokat jelentő mosollyal kísérte, hogy Spade kapitány ebből eléggé megértette, miféle szerep vár a healthful-house-i betegápolóra.

A kettős emberrablás tervében tehát megállapodtak, s minden jel arra mutatott, hogy az sikerülni fog. Ha a sötétedésig hátralevő két óra folyamán az intézet alkalmazottai nem veszik észre, hogy a parkajtó kulcsa elveszett, és a reteszt valaki félretolta, akkor Spade kapitány és cimborái könnyen bejuthatnak a Healthful-House kertjébe.

Mellesleg megjegyezzük azt is, hogy az intézet többi betege nem állt olyan szigorú felügyelet alatt, mint Thomas Roch. Azok a park felső részében levő főépület és pavilonok szobáiban laktak. Minden valószínűség megvolt tehát, hogy ha a tizenhetes számú pavilonban elkülönített Thomas Rocht és ápolóját, Gaydont váratlanul támadják meg, és lehetetlenné teszik a védekezésüket: sikerülni fog a rablás, amelyre Spade kapitány D'Artigas gróf megbízásából készült.

A gróf és kísérője a kis öböl felé vették útjukat, ahol az Ebba egyik csónakja várakozott reájuk. A parttól mintegy két kötélhosszúságnyira (vagyis körülbelül háromszázhetven méternyire) horgonyzott a kétárbocos. Összegöngyölt vitorláit sárga lepel borította; vitorlafáit szabályosan lehajtották, ahogy az a magánjachtokon általában szokásos. Az előtörzsárbocon nem lengett zászló; a gyengülő keleti szellő csak a főárbocon fújdogált egy lenge, piros szalaglobogót.

D'Artigas gróf és Spade kapitány a csónakba ült. A négy matróz percek alatt az Ebbához röpítette őket. A gróf és a kapitány a hajó oldalsó hágcsóján felkapaszkodott a fedélzetre.

D'Artigas gróf a hajó hátsó részében levő kabinjába vonult vissza, Spade kapitány pedig a hajó előrészébe sietett, hogy intézkedjék.

A hajó orrában kihajolt a jobb oldali mellvéden. Valamit keresett a vízen. Meg is találta, a hajótól néhány fonalnyira.^[61] Kisebbfajta bója volt az, amelyet ide-oda ringatott a Neuse apályáramlata.

Lassanként besötétedett. A kanyargós folyó bal partján épült New Bern bizonytalan árnyképe mindinkább elmosódott a homályban. A házak feketén váltak ki a háttérből, amelyre a nyugati égbolton úszó felhők tűzvörös széle hosszú fényszalagot vont. A szemhatár másik felén bizonytalan tömegű, sűrű köd ereszkedett alá; ez azonban nem fenyegetett esővel, mert igen messze lebegett, fent a magasban.

Hét óra tájt világosság csillant fel New Bern emeletes házainak ablakaiban. Az alacsonyabb negyedek halvány fényei elnyúlt, zegzugos csíkok alakjában tükröződtek a folyó tükrén, de szinte alig rezegtek a víz felületén, mert az est leszálltával a szellő is elült.

A halászbárkák lassan siklottak be a kikötő apró öbleibe. Egyiknek felvonták a vitorláit, hogy az esti szél utolsó leheletét is kihasználják, a másikat evezők hajtották: a rövid, ütemes evezőcsapások messze elhallatszottak. Két gőzhajó is elhaladt a bárkák mellett; magas kéményükből fekete füst gomolygott, s abból szikrák permeteztek a levegőbe, szökőkútszerűen. Kerekes lapátjuk hatalmasan csapkodta a hullámzó vizet, miközben a gőzgép lengőkarja - akkorákat nyerítve, mint valami tengeri szörny - fel-alá mozgott a spardeck fölött.

Nyolc órakor D'Artigas gróf ismét megjelent a kétárbocos fedélzetén, egy ötvenévesnek látszó férfi követte.

- Itt az idő, Serkö - mondta a gróf.

- Szólok Spade-nak - felelte Serkö.

A kapitány megjelent.

- Induljatok! - szólt D'Artigas.

- Indulunk.

- Vigyázz, hogy a Healthful-House személyzete észre ne vegyen benneteket és ne fogjon gyanút, hogy Thomas Rocht és ápolóját az Ebbára szöktették...

- ...ahol egyébként a legszemesebb ember sem találná meg őket, ha netán eszébe jutna, hogy ott keresse! - egészítette ki a mondatot Serkö.

Jót nevetett, és a vállát vonogatta.

- Mégis jobb, ha nem keltünk gyanút - felelte D'Artigas gróf.

A csónak a hajó oldalához állt. A kapitány hatodmagával beleült. Négy matróz megragadta az evezőlapátot, az ötödik pedig: Effrondat, a hajómester, a kormányrúdhoz ült, Spade mellé.

- Sok szerencsét, Spade! - kiáltott búcsúzóul Serkö. - Vigyázzatok, hogy zajt ne üssetek! Úgy csináljátok a dolgot, mintha szívetek hölgyét kellene elrabolnotok!

- Helyes... Csak az a Gaydon ne okvetetlenkedjék! - felelte Effrondat.

- Rochra is, Gaydonra is szükségünk van! - figyelmeztette D'Artigas gróf.

- Értem - válaszolta Spade kapitány.

A csónak elindult. A hajón maradt matrózok addig néztek utána, míg csak el nem nyelte a sötétség.

Megjegyzendő, hogy a csónak visszatérésére váró Ebbán semmiféle előkészület nem történt az indulásra. Bizonyára akkor sem akart mindjárt felkerekedni, ha a szöktetés sikerül. Egyébként hogyan is juthatott volna ki a nyílt tengerre? Hiszen szellő sem rebbent, s a dagály emelkedése már félórája több mérföldnyire volt érezhető a Neuse medrében. A kétárbocos még csak a horgony felhúzásába sem kezdett bele.

Az Ebba, mint már mondottuk, a parttól mintegy két kötélhosszúságnyira horgonyzott. Minthogy azonban a víz tizenöt-húsz láb mély lehetett, a hajó bízvást közelebb mehetett volna a parthoz, hogy a visszatérő csónak utasai számára megkönnyítse a beszállást. D'Artigas grófnak azonban bizonyára megvolt az oka, hogy ne mozduljon el arról a helyről, ahol hajója vesztegelt.

A csónak néhány perc alatt partot ért. Senki sem vette észre.

A part elhagyatott volt, az öböltől a Healthful-House kőfaláig vezető, hatalmas bükkfák szegélyezte út is.

A csónakot egy kis horgonnyal a meredek parthoz erősítették. Spade, négy matrózával, kiszállt belőle. Csak Effrondat maradt a csónakban, a többiek csakhamar eltűntek az összeboruló fák sötét lombjai alatt.

A parkba vezető ajtó előtt Spade kapitány megállott. Emberei jobbról-balról őrül álltak az ajtó mellé.

Az óvatossági intézkedések megtétele után most már csak az volt hátra, hogy Spade kulccsal kinyissa az ajtót - ha ugyan időközben valamelyik szolga észre nem vette, hogy az ajtó nincs a szokásos módon bezárva, és el nem reteszelte a tolózárral.

Ebben az esetben, még ha keresztülmászhatnak is a falon, nehezebb lesz a szöktetés.

Spade kapitány mindenekelőtt az ajtóra tapasztotta a fülét.

A kertből nem hallatszott léptek nesze. A tizenhetes számú pavilon környékén senki sem járt. Az utat szegélyező bükkfákon levél sem rezzent. Temetői csend uralkodott körös-körül, mint valami pusztaságon, szélcsendes időben.

Spade kapitány kivette zsebéből a kulcsot, és óvatosan bedugta a kulcslyukba, a zár nyelve nesztelenül fordult, és a befelé nyíló ajtó engedett a gyenge nyomásnak.

Odabent úgy volt minden, mint akkor, amikor a látogatók elhagyták a Healthful-House-t.

Spade kapitány bement a kis kertbe, de előbb körülnézett, nem jár-e valaki a pavilon környékén. Társai követték.

A kertajtót nem csukták kulcsra, csak betámasztották, hogy szükség esetén nyomban kint teremhessenek.

A kert e részét magas fák és sűrű bokrok árnyékolták. Akkora volt a sötétség, hogy a kapitány és matrózai hamarjában meg sem találták volna a pavilont, ha az egyik ablakban világosságot nem pillantanak meg.

Kétségkívül Thomas Roch lehetett ott, és Gaydon, aki éjjel-nappal őrködik a felügyeletére bízott beteg felett. Spade kapitány számított is arra, hogy ott találja az ápolót.

A kapitány és négy cimborája óvatosan közeledett a pavilonhoz. Ügyeltek, hogy kavics ne zörrenjen a talpuk alatt, ág zizzenése el ne árulja őket. Így lopóztak a pavilon oldalsó ajtajához, amely mellett, a függöny redőin keresztül, fény szivárgott elő az ablakon.

De hátha a pavilon ajtaja zárva van? Mitévők lesznek akkor? Hogyan jutnak be Thomas Roch szobájába?

Ez ötlött most az eszébe Spade kapitánynak. Minthogy kulcsuk nem volt, alighanem az egyik üvegtáblát kell benyomniuk, hogy az ablak kilincsét egy fogással elforgatva hatoljanak be a szobába. Ha bent vannak, Gaydonra rontanak, és a hirtelen támadással megakadályozzák, hogy segítségért kiáltson. Hogyan is boldogulhatnának máshogyan?

Az ilyen vakmerő csíny persze bizonyos veszedelemmel jár. Spade kapitány tisztában volt ezzel, s amúgy is szívesebben boldogult csellel, mint erőszakkal. Ezúttal azonban nemigen válogathatott az eszközökben. A fődolog az, hogy Thomas Rocht elszöktessék, és lehetőleg Gaydont is. D'Artigas grófnak ez volt a kívánsága, és az ő kívánságát, ha törik, ha szakad, teljesíteni kell.

Spade az ablakhoz sompolygott, és lábujjhegyre ágaskodott. A függönyrésen belátott a szobába.

Thomas Roch mellett ott látta Gaydont. Az őrültnek, úgy látszik, D'Artigas gróf távozása után sem szűnt meg egészen a rohama. Ilyenkor különleges kezelésre volt szüksége, s ezt a rendes ápoló egy harmadik személy útmutatása alapján végezte.

Ez a harmadik személy a Healthful-House egyik orvosa volt, akit az igazgató küldött a tizenhetes számú pavilonba.

Az orvos jelenléte erősen bonyolította a helyzetet, és igen megnehezítette a szöktetést.

Thomas Roch egy kerevetfélén feküdt ruhástul. Ez idő szerint eléggé nyugodtnak látszott; a roham ereje percről percre csökkent. Utána néhány óráig tartó kimerültség, kábultság szokott következni.

Amikor Spade kapitány bekémlelt az ablakon, az orvos éppen arra készült, hogy magára hagyja a beteget és ápolóját. Spade fülelt. Hallotta, amint az orvos azt mondta Gaydonnak, hogy reá már nincs szükség. A beteg nyugodtan fogja tölteni az éjszakát. Állapota nem kíván több beavatkozást.

Az orvos az ajtó felé indult, amely tudvalevőleg éppen a megvilágított ablak mellett nyílt. Spade és emberei éppen ott állottak. Ha hirtelen el nem rejtőznek a pavilont környező bokrok mögé, és a fák sudarához nem lapulnak, nemcsak a távozó orvos, hanem az orvost kísérő Gaydon is meglátja őket.

Mielőtt azonban azok a teraszra értek volna, Spade jelt adott cimboráinak, s villámgyorsan elrejtőztek. Ő maga a fal tövébe hasalt.

Gaydon a lámpást szerencsére bent hagyta a szobában, s így a kapitánynak nem kellett attól tartania, hogy egy rávetődő fénysugár leleplezi.

Az orvos megállt a terasz alsó lépcsőjén, és így szólt Gaydonhoz:

- Ennél erősebb rohama nem volt még betegünknek. Ha még kétszer-háromszor megismétlődik, elméje végképp elborul.

- Miért is nem tiltja el az igazgató, hogy a tizenhetes számú pavilon betegét idegenek látogassák? - felelte Gaydon. - Most is csak D'Artigas grófnak köszönhetjük, hogy ápoltunk ilyen állapotba jutott, meg annak, amit a gróf szóba hozott.

- Majd figyelmeztetem az igazgatót - válaszolta az orvos.

Közben lejöttek a terasz lépcsőzetén. Gaydon néhány lépésnyire elkísérte még az orvost az emelkedő fasorban. A pavilon ajtaja közben félig nyitva maradt.

Mikor az orvos és az ápoló már vagy húszlépésnyire voltak a pavilontól, Spade kapitány előjött rejtekhelyéről, és magához intette embereit.

Most kínálkozott a legjobb alkalom, hogy a félálomban szendergő Thomas Roch szobájába behatoljanak, a beteget hatalmukba kerítsék, aztán megvárják Gaydont, és őt is foglyul ejtsék...

Csakhogy az ápoló nyomban itt lesz, és ha észreveszi, mi történt a betegével, keresni, szólongatni fogja, lármát üt. A lármára visszasiet az orvos is, összecsődül az intézet szolgaszemélyzete. Spade kapitány aligha juthat el cimboráival a kerítés ajtajáig, hogy elmeneküljön rajta, és az ajtót ismét bezárja maga mögött.

De már nem volt ereje, hogy mindezt fontolóra vegye. Lépteket hallott a fövenyes úton. Gaydon jött vissza.

Nem maradt hátra egyéb, mint rárohanni, száját betömve ártalmatlanná tenni. Négyen vannak, sőt öten. Ennyien könnyen legyűrhetik az ellenállását, és kicipelhetik a parkból. Ami Thomas Roch elrablását illeti, az már nem lesz nehéz, hiszen a szerencsétlen elmebeteg azt sem tudja majd, mi történik vele.

Eközben Gaydon megkerülte a sűrű bokrokat, és a teraszra vezető lépcsőnek tartott. Amint azonban az első lépcsőfokra tette a lábát, a négy matróz rávetette magát, és mielőtt csak egy árva szót is szólhatott volna, leteperte a földre. Száját zsebkendővel betömték, kezét-lábát megkötözték, mégpedig olyan szorosan, hogy Gaydon úgy feküdt a földön, mint egy fadarab.

Két matróz mellette maradt. A másik kettővel Spade bement a pavilonba.

Thomas Roch teljesen érzéketlenül feküdt a kereveten, nem hallott semmit a körülötte támadt zajból. Akár halottnak nézhették volna, ahogy ott feküdt mozdulatlanul, lehunyt szemmel. Csak ziháló lélegzete árulta el, hogy él. Nem volt szükség arra, hogy kezét-lábát megkötözzék, száját betömjék. Elég volt, hogy két matróz megfogja a fejénél, lábánál, és a csónakba vigye, amely ott várt rájuk, ahol a hajómester kikötötte.

Mindez néhány pillanat műve volt.

Spade kapitány utolsónak maradt a pavilonban. Eloltotta a lámpást, és kívülről bezárta az ajtót. Így aztán arra számíthatott, hogy csak másnap veszik észre a történteket, mégpedig legkorábban a hajnali órákban.

Gaydon elhurcolása ugyanúgy történt, mint Thomas Roché. Ez is könnyen ment: a két másik ember felemelte, és megkerülve a bokrokat, a kerten keresztülvágva a part felé, a kerítés ajtaja irányába tartottak.

A parknak ebben a mindig elhagyott részében még sötétebb volt. Még a park felső részében, a domb túloldalán álló épületek és a Healthful-House pavilonjainak fényei sem látszottak oda.

Az ajtót Spade kapitánynak csupán maga felé kellett húznia, s az rögtön kinyílt.

Az ápolót cipelő két ember lépett ki rajta elsőnek. Utánuk a másik két matróz következett, Thomas Rochsal a karján. Utolsónak Spade kapitány távozott a kertből.

A kapitány gondosan bezárta a kőfalban levő kis ajtót. A kulcsot majd a Neuse-be dobja, ha az Ebba födélzetére ér.

Egy árva lelket sem láttak, sem az úton, sem a folyóparton.

Még húsz lépés, és ott voltak a folyónál. Effrondat hajómester a meredek parton ülve várakozott rájuk.

Thomas Rocht és Gaydont a csónak hátsó részébe fektették. Spade kapitány és a matrózok is elfoglalták helyüket.

- Eloldani a csónakot! - parancsolta a hajómesternek a kapitány. - Gyorsan!

A hajómester végrehajtotta a parancsot, aztán lebocsátkozott a meredek parton, és utolsónak maga is a csónakba ugrott.

A négy evezőlapát belemerült a vízbe, s a csónak gyorsan siklott a hajó felé. Az előárboc csúcsán elhelyezett jelzőlámpás pisla fénye mutatta az utat. A mindinkább növekvő tengerár ugyanis a hajót időközben megforgatta tengelye körül.

Két perccel utóbb a csónak odaállt a hajó oldalához.

D'Artigas gróf a lépcsőnyílásnál, a hajó mellvédjéhez támaszkodva várt reájuk.

- Sikerült, Spade? - kiáltott le a csónakba.

- Sikerült.

- Kettő?

- Kettő... A beteg és az ápolója.

- A Healthful-House-ban semmit sem vettek észre?

- Semmit.

Alig lehetett feltételezni, hogy Gaydon, akinek mindkét szemét és fülét bekötötték, ráismerhetett D'Artigas gróf és Spade kapitány hangjára.

Megjegyzendő, hogy sem őt, sem Thomas Rocht nem emelték fel a hajó fedélzetére. Valami súrolta a hajó oldalát... Mintegy félóra telt el, amikor Gaydon - aki egy pillanatra sem vesztette el öntudatát - úgy érezte, hogy felemelik és valami hajó fenekére süllyesztik le.

Az emberrablás sikerült. Már csak az volt hátra, hogy az Ebba felszedje a horgonyt, kivitorlázzék a torkolatból, átkeljen a Pamplico-szoroson, és nekivágjon a nyílt tengernek. De a hajón nyoma sem volt az útra készülődést megelőző foglalatosságoknak.

Mindenesetre vakmerő dolog volt ott maradni, ahol a kettős emberrablást elkövették. Vajon olyan ügyesen el tudta rejteni áldozatait D'Artigas gróf, hogy akkor sem találhatta meg őket senki, ha a Healthful-House közvetlen közelében horgonyzó Ebba netán gyanússá válik, és a New Bern-i rendőrség átkutatja?

Akárhogy is, annyi tény, hogy a csónak visszatérte után egy órával a hajó legénysége, az éjjeli őrségre kijelölt matrózokon kívül, mélyen aludt: a személyzet a maga hálóhelyén, D'Artigas gróf, Serkö és Spade kapitány a kabinjában.

Az Ebba pedig ott vesztegelt, mozdulatlanul, a nyugodt Neuse torkolatában.

Csak másnap reggel kezdtek lassacskán útra készülődni.

A New Bern-i rakpart végéről jól láthatták a kíváncsiak, hogy a kétárbocos matrózai, a szokásos fedélzetmosás után a vitorlákról lehúzták a leplet, majd Effrondat hajómester parancsára rendbe rakták a vitorlaköteleket, és felvonták a csónakokat.

Reggel nyolc órakor D'Artigas gróf még nem mutatkozott a fedélzeten. Serkö mérnök, a gróf szárnysegéde - így nevezték őt az Ebbán - szintén a kabinjában volt még. Csak Spade kapitány volt már talpon. Különféle parancsokat osztogatott, ami arra mutatott, hogy nemsokára felkerekednek.

Az Ebba igen alkalmas volt a gyorsvitorlázásra, bár sohasem vett részt az amerikai vagy angliai jachtversenyeken. Nagy vitorlafelülete, magas árbocai voltak; vitorlafáinak állása, mély merülése azonban nagy biztonságot adott neki, még ha teljes sebességgel haladt is. Orra kecsesen szökött a magasba, fara karcsú volt, vízvonalát finoman rajzolta meg a hajó alkotója. Egyszóval: az Ebba tengeri utazásra igen alkalmas, gyors járatú vitorlás volt, akár a legnagyobb viharral is dacolhatott. Kedvező széllel a kétárbocos Ebba óránként tizenkét tengeri mérföldes sebességgel haladt.^[62]

A vitorlás hajók természetesen mindig ki vannak téve az időjárás szeszélyeinek. Szélcsendben képtelenek folytatni útjukat. Ámbár sok előnyük van a gőzhajókkal szemben, haladásuk korántsem olyan egyenletes, mint azoké a hajóké, amelyeken a gőz biztosítja a továbbjutást.

Világos tehát, hogy végeredményben a vitorlával és hajócsavarral egyaránt ellátott gőzhajók a legcélirányosabbak. Úgy látszik azonban, hogy D'Artigas grófnak más volt a vélekedése, mert lám, az Atlanti-óceán túlsó partján is megelégedett az egyszerű, kétárbocos vitorlás hajóval.

Aznap reggel gyenge nyugati szellő fújdogált. Az Ebba könnyedén elmozdulhatott volna a Neuse torkolatából, hogy a Pamplico-szoroson átvágva befusson az öblöt a nyílt tengerrel összekötő csatornák egyikébe.

De az Ebba még két órával utóbb is ott himbálózott régi horgonyzóhelyén. Az apály mindinkább megfeszítette a horgonytartó láncot. A csappanó víz megforgatta tengelye körül a kétárbocost, úgyhogy az most farával fordult a Neuse-torkolat felé.

Azt a kis bóját, amely tegnap még ott úszkált a hajótól balra a tengerben, alighanem felhúzták, mert már sehol sem volt látható a csapkodó hullámok között.

Egyszerre ágyúlövés hangzott, mintegy mérföldnyi távolságból. A tengerpart ágyúütegei felett gyér füstfelhő szálldogált.

A tenger melléki kisebb szigeteken lépcsőzetesen felállított ágyúk azonnal válaszoltak a dörrenésre.

E pillanatban D'Artigas gróf és Serkö mérnök is megjelent a fedélzeten.

Spade kapitány elébük sietett.

- Ágyúlövést hallottunk - jelentette.

- Számítottunk rá - felelte Serkö mérnök vállat vonva.

- Úgy látszik, a Healthful-House-ban nyomára jöttek a tettünknek - tette hozzá Spade kapitány.

- Bizonyára. Az ágyúlövések azt jelentik, hogy elzárják a kihajózás útját.

- Mi közünk nekünk ehhez? - vágott közbe D'Artigas gróf nyugodtan.

- Éppenséggel semmi - válaszolta Serkö mérnök.

Spade-nak igaza volt. A Healthful-House-ban felfedezték Thomas Roch és ápolója eltűnését.

Az orvos reggel, a rendes időben, a tizenhetes számú pavilonba ment, hogy megtekintse a beteget, de a szobát üresen találta. Jelentette az esetet az igazgatónak, s az igazgató azonnal átkutattatta az intézet parkját.

A vizsgálat kiderítette, hogy a domb tövében húzódó fal ajtaja zárva van ugyan, kulcsa azonban nincs a helyén, és a tolózárt is elmozdította valaki.

Világos volt tehát, hogy a beteget és ápolóját este vagy éjjel ezen az ajtón keresztül megszöktették. Egyelőre senki sem tudta, kinek tulajdonítsák a bűncselekményt. Gyanú nem esett senkire. Csak azt tudták, hogy este fél nyolc óra tájban az intézet egyik orvosa még Thomas Rochnál járt, megfelelő kezelésben részesítette, és teljesen öntudatlan állapotban hagyta hátra. Gaydon, a beteg ápolója, az oldalsó fasorig kísérte az orvost.

Hogy ezután mi történt: senki sem tudta.

A kettős emberrablás hírét megsürgönyözték New Bernbe, s onnan Raleigh-be. Észak-Karolina kormányzója rögtön táviratilag elrendelte, hogy a Pamplico-szorosban minden hajót azonnal vessenek vesztegzár alá, és csak akkor engedjék távozni, ha már alaposan átkutatták.

Egy másik sürgönyt a helyben állomásozó Falcon nevű cirkáló parancsnokához menesztett, és elrendelte, hogy működjék közre az intézkedések foganatosításában.

Ugyanekkor az egész tartományban mindenütt szigorú intézkedéseket tettek a városok és falvak szemmel tartására.

D'Artigas gróf kétmérföldnyi távolságból is láthatta, hogy a keleten horgonyzó Falcon sürgősen útra készülődik. Amíg a cirkáló elindul, az Ebba minden bizonnyal kijuthat a nyílt tengerre, anélkül hogy bármiféle hajó üldözőbe vehetné, legalábbis egy órán belül.

- Felszedjük a horgonyt? - tudakolta Spade kapitány.

- Igen - felelte D'Artigas gróf -, mert a szél, úgy látszik, kedvező. De azért éppenséggel nem kell nyakra-főre sietnünk.

- Nem bizony - szólt közbe Serkö mérnök. - A Pamplico-szorosból nyíló átjárókat bizonyára szigorúan őrzik, és egyetlen hajó sem juthat ki a tengerre anélkül, hogy egy-két tolakodóan kíváncsi úr előbb látogatást ne tegyen rajta.

- Mindegy, készülődjünk! - parancsolta D'Artigas gróf. - Ha a Falcon tisztjei vagy a vámőrség emberei átvizsgálják az Ebbát, akkor úgyis nyomban felmentik a vesztegzár alól. Nagyon meglepne, ha nem kapnánk engedélyt a távozásra.

- Nem győznek majd bocsánatot kérni tőlünk! - tette hozzá Serkö mérnök hatalmas kacajjal. - Szerencsés utat fognak kívánni, és hozzáteszik, hogy remélhetőleg nemsokára visszatérünk...

Amikor New Bernben megtudták a hírt, a rendőrség mindenekelőtt azt a kérdést vetette fel, vajon Thomas Roch és ápolója megszökött-e az intézetből, vagy akaratuk ellenére szöktette el őket onnan valaki. A szökéshez azonban Gaydon bűnös egyetértése lett volna szükséges, s ezért ezt a feltevést elvetették. Mind a Healthful-House, mind pedig a hatóság úgy vélekedett, hogy Gaydon eddigi viselkedése semmiféle gyanúra sem adott okot.

Eszerint csupán emberrablásról lehet szó. Képzelhető, milyen hatást keltett városszerte ez a hír. Hogyan?... Az oly gondosan őrzött francia feltaláló eltűnt, s vele együtt hozzáférhetetlenné vált a fulgurátor titka is, amelyet eddig senkinek sem sikerült kilesnie? Vajon nem jár majd rettenetes következményekkel ez az eset? Nem veszett-e el ezzel Amerika számára véglegesen az új haditalálmány titka? Sőt (mivel feltehető, hogy a rablás más állam érdekében történt) nem kapja-e meg a kérdéses állam Thomas Rochtól azt, amit a szövetségi kormánynak nem sikerült tőle megszereznie? Mert arra józan ésszel még csak gondolni sem lehet, hogy magánember rabolta el a feltalálót...

Szigorú intézkedéseket rendeltek el Észak-Karolina többi tartományában is. A vasútvonalakon, országutakon, a városokban és falvakban különleges őrségeket szerveztek. Wilmingtontól Norfolkig az egész partvidéken elzárták a tengert. A tiszteknek és vámhivatalnokoknak minden hajót kivétel nélkül át kellett kutatniuk, és a legcsekélyebb gyanús jelre rögtön vissza kellett tartaniuk.

Nemcsak a Falcon, hanem a Pamplico-szorosban állomásozó számos más gőzbárka is felkészült, hogy végigjárja az öblöt, és átvizsgálja a kikötőben veszteglő vagy akár indulófélben levő hajókat, mégpedig a luxusjachtokat, kereskedőbárkákat és halászdereglyéket egyaránt.

Az Ebba nevű kétárbocos azonban mégis nekikészült, hogy felszedje a horgonyt. D'Artigas gróf látszólag ügyet sem vetett arra, milyen szigorú rendeletet bocsátottak ki a hatóságok, valamint azzal sem törődött, mi történik, ha az elszöktetett Thomas Rocht és Gaydont megtalálják az Ebbán.

Kilenc órakor az Ebba útra készen állt. A kétárbocos vitorlás hajó személyzete megforgatta a horgonyemelő csigát. A lánc felhúzódott a hajó orrában levő nyíláson. És amikor a horgony felszakadt a talajból, hirtelen kibontották a vitorlákat.

Néhány pillanat múlva a szél belekapott az Ebba két orrvitorlájába, előkötél-vitorlájába, előtörzsvitorlájába, fővitorlájába és csúcsvitorláiba. A hajó megkerülte a fokot, és kelet felé húzott a Neuse bal partján.

New Berntől huszonöt kilométernyire az öböl hirtelen megtörik, és körülbelül ugyanilyen távolságon keresztül egyre szélesedve, északnyugati irányban húzódik tova. Az Ebba elhaladt Croatan és Havelock előtt, elért a kanyarulathoz, s a bal part mentén, szél iránt haladva, észak felé vette útját.

Tizenegy órakor, a kedvező szél segítségével, Sivan-sziget csúcsánál irányt változtatott anélkül, hogy útközben akár a Falconnal, akár valamelyik gőzbárkával találkozott volna.

A Sivan-szigettől a Roadoka-sziget alsó csúcsáig mintegy száz kilométer hosszúságú hatalmas vízfelület terült el: a Pamplico-szoros. A nyílt tenger oldalán hosszú, keskeny szigetek láncolata húzódik. Ezek a természetes töltések délre is, északra is sűrű sorban követik egymást a Look out-foktól a Hatteras-fokig s onnan a Norfolk magasságában levő Henri-fokig. Ez utóbbi már Virginia államban fekszik, Észak-Karolina határán.

A Pamplico-szoros kisebb-nagyobb szigetein éjszakánként tüzek égnek, hogy a hajózás éjjel is lehetővé váljék. Nagy könnyebbség ez az Atlanti-óceán heves hullámverése elől menekülő hajóknak, mert itt biztos horgonyzórévre találnak.

Az óceán és a Pamplico-szoros között számos átkelőcsatorna vonul. A Sivan-szigeten levő világítótorony közelében az Ocracoke-csatorna szakítja meg a szigetláncot; ezen túl a Hatteras-csatorna nyílik, feljebb, északon pedig még három hasonló vízi út; a Logger Head-, a New Head- és az Oregon-csatorna.

A kétárbocos számára az Ocracoke-csatorna kínálkozott legközelebbi átkelőhelyül, feltehető volt tehát, hogy ezen át veszi útját az óceánnak, és nem változtatja meg eddigi irányát.

A Falcon éppen ott őrködött; az volt a feladata, hogy megvizsgálja az összes kereskedelmi hajókat és halászbárkákat, amelyek az átkelőhelyen igyekeznek a nyílt tengerre.

De ezzel egyidejűleg az állami hajók, központi parancsra, minden átjárót szemmel tartottak, a parti vizeket pedig a szárazföldi ütegek zárták le.

Amikor az Ebba az Ocracoke-átkelő magasságába ért, korántsem változtatta meg irányát: nem közeledett ugyan a Pamplico-szoroson cirkáló gőzhajókhoz, de nem is igyekezett elkerülni azokat. A luxusjacht, mintha csak sétahajózásra készülne, nyugodtan folytatta útját a Hatteras-szoros felé.

D'Artigas grófnak nyilván megvolt az oka arra, hogy ezen a szoroson vitorlázzék keresztül. A kétárbocos, negyedfordulattal, ebbe az irányba tartott.

Eddigelé az Ebbát sem vámhivatalnokok, sem a cirkáló tisztjei nem tartóztatták fel, pedig éppenséggel nem kerülte el őket. De még ha kerülte volna is, éberségüket akkor sem játszhatta volna ki.

A hatóság talán - valami különleges kiváltságnál fogva - megkíméli az Ebbát az alkalmatlansággal járó hajóvizsgálattól? Vagy olyan magas rangú úrnak tekinti D'Artigas grófot, hogy még csak egy órára sem meri háborgatni?

Ez nem valószínű. Hiszen D'Artigas gróf merőben idegen volt ezen a vidéken. Az emberek csak annyit láttak, hogy a szerencse kegyeltjeinek fényűző életét éli, de végeredményben azt sem tudták róla, honnan jön és hová tart.

A kétárbocos gyors iramban folytatta útját a Pamplico-szoros vizének sima hátán. A hajó kecsesen ringatózott a hullámokon; piros szitaszövet zászlaja - szögletében ragyogó arany félholddal - szélesen bontakozott ki a hátsó vitorlarúdon az erős szélfúvásban.

D'Artigas gróf a hátsó fedélzeten üldögélt a magánjachtokon használatos nádszékek egyikén. Serkö mérnökkel és Spade kapitánnyal beszélgetett.

- Az Egyesült Államok tengerésztisztjei, úgy látszik, nemigen sietnek, hogy látogatásukkal megtiszteljenek bennünket - jegyezte meg Serkö mérnök.

- Pedig jöhetnek, amikor nekik tetszik - felelte D'Artigas gróf teljes közönnyel.

- Bizonyára a Hatteras-szoros bejáratánál várakoznak az Ebbára - vélte Spade kapitány.

- Hadd várakozzanak - zárta le a beszélgetést a jacht dúsgazdag tulajdonosa.

Aztán szokásos, gondtalan közönyösségébe merült.

Úgy látszott, Spade feltevése csakugyan valóra válik, hiszen az Ebba szemmel láthatólag az említett átjáró felé haladt. Ha a Falcon még nem indult el, hogy feltartóztassa, nyilván megteszi ezt, mihelyt a kétárbocos megjelenik a szoros bejáratánál. Ezen az átkelőn az előírt vizsgálat nélkül semmiféle hajó sem mehet ki a Pamplico-szorosból az óceánra.

No de, ahogyan ezt már megjegyeztük, az Ebba nem is törte magát, hogy észrevétlenül lopózzék át rajta. Talán olyan jól elrejtették Thomas Rocht és Gaydont, hogy semmiképpen sem találhatják meg őket az Ebbán az állam emberei?

Ez a feltevés valószínűnek látszott. De azért D'Artigas gróf talán mégsem tanúsított volna ilyen roppant egykedvűséget, ha tudja, hogy a hatóságok milyen nyomatékosan ajánlották a kétárbocost a cirkáló és a gőzösök figyelmébe.

A Healthful-House-ban tett látogatás ugyanis erősen a grófra irányította a figyelmet. Az igazgatónak sejtelme sem volt ugyan arról, hogy minő szándék vezethette az intézetbe D'Artigas grófot, de tény az, hogy Thomas Roch és ápolója éppen e látogatás után néhány órával tűnt el a tizenhetes pavilonból. Márpedig a gróf látogatása óta más idegen nem járt ott és nem találkozott Thomas Rochsal.

Természetes hát, hogy a gyanú elsősorban D'Artigas ellen fordult: hátha része van a szöktetésben ennek a titokzatos személyiségnek. A kertet apróra megnézte, a pavilon környékét figyelmesen bejárta. Megeshetett, hogy kísérője egy őrizetlen pillanatban kihúzta az ajtó zárjából a kulcsot, és félretolta a reteszt. Az sem lehetetlen, hogy az éj folyamán visszatért és besurrant a parkba. S mivel az Ebba a parttól mindössze két-három kötélhosszúságnyira horgonyzott, a szöktetés aránylag kevés fáradsággal járt.

Az intézet igazgatója és személyzete eleinte, a vizsgálat megindulásakor, nemigen gyanakodott; de utóbb, amikor azt látták, hogy az Ebba útra készülődik, majd elindul lefelé a Neuse torkolatán: megfogalmazódott bennük a gyanú.

E gyanú alapján hagyta meg New Bern hatósága a Falconnak s a gőzbárkáknak, hogy különösen az Ebbát tartsák szemmel, és mielőtt valamelyik csatornán átkelhetne, a legszigorúbban kutassák át minden zegét-zugát: kabinjait, fedélzeti hálórekeszeit, fenekét, s csak akkor eresszék tovább, ha minden lehető módon meggyőződtek arról, hogy Thomas Roch és Gaydon nincsenek rajta.

D'Artigas gróf aligha sejtette, hogy reá gyanakodnak leginkább a hatóságok, s hogy kétárbocosát a vizsgálattal megbízott tengerésztiszteknek és vámhivatalnokoknak különösen figyelmébe ajánlották. De ha tudta volna, akkor sem veszti el bámulatos hidegvérét a hajó gőgös ura, s akkor sem hederít rájuk.

Délután három óra tájban a kétárbocos egymérföldnyire közelítette meg a Hatteras-szorost: orrával a szoros közepe felé fordult.

A Falcon már ott várakozott az átkelő bejáratánál. Egy-két halászbárkát már átvizsgált. Az Ebba félreérthetetlen jelét adta, hogy sem észrevétlenül elillanni, sem vitorlái segítségével megszökni nem akar, sőt az sem áll szándékában, hogy a Pamplico-szorosban tartózkodó hajók sorsát, a vizsgálatot elkerülje.

Efféle vitorlásnak amúgy sem sikerülhetett a hadihajó elől egérutat vennie, mert ha gyors vitorláiban megbízott is: a Falcon ágyúinak egy-két lövedéke csakhamar megállásra kényszerítette volna.

Ekkor a cirkálótól egy csónak indult el. Tíz matróz és két tiszt ült benne; egyenesen az Ebba felé tartott, hogy elállja útját.

D'Artigas ott ült nádszékén a hátsó fedélzeten, s egy Havanna szivarra gyújtva, közömbösen nézte a csónak mozdulatait. Egy arcizma sem rándult.

Amikor fél kötélhosszúságnyira volt a kétárbocostól, az egyik matróz felállt, és meglengetett egy zászlót.

- Jelt adnak, hogy álljunk meg - mondotta Serkö mérnök.

- Úgy látszik - felelte D'Artigas gróf.

- Azt kívánják, hogy várjuk be a csónakot.

- Hát akkor várjuk be!

Spade kapitány parancsot adott, hogy vonják be a vitorlákat. A matrózok az előkötél-vitorlát, az orrvitorlát és a nagyvitorlát keresztbe fordították, az előtörzsvitorlát pedig felvonták, és a kormányt félrecsavarták.

A kétárbocos irama hirtelen lelassúdott. A hajó megállt, csak az apadó tengerár sodorta lassan a csatorna szája felé.

Néhány evezőcsapás, és a csónak az Ebba mellé siklott. Tengerészei a nagyárboc rögzítőkötelébe akasztották a csáklyát.

Az Ebbáról leeresztették a kötélhágcsót. A két tiszt és nyolc tengerész felmászott a hajóra; két tengerész a csónakban maradt.

A kétárbocos legénysége felsorakozott a hajó elülső fedélzetén.

A rangidős tiszt, egy sorhajóhadnagy, az Ebba tulajdonosa elé lépett. Az köszönt, és felemelkedett helyéről. A gróf és a tiszt között az alábbi párbeszéd zajlott le:

- D'Artigas grófhoz van szerencsém? Ugyebár, ez a kétárbocos a gróf úr tulajdona?

- Úgy van, hadnagy úr.

- A hajó neve?

- Ebba.

- Kapitányáé?

- Spade.

- A hajó nemzetisége?

- Indomaláj.

A hadnagy az árbocon lengő zászlóra pillantott.

D'Artigas gróf folytatta:

- Szabad tudnom, minek köszönhetem a szerencsét, hogy önöket hajómon üdvözölhetem?

- Parancsot kaptunk, hogy vizsgáljuk át a Pamplico-szorosban horgonyzó vagy az óceánra igyekvő összes hajókat.

Azt már nem tartotta szükségesnek, hogy közölje: az Ebba gondos átkutatását minden más hajónál inkább a lelkére kötötték.

- Remélem, gróf úr, nem tagadja meg, hogy...

- A világért sem, hadnagy úr! - felelte D'Artigas gróf. - Hajóm mindenestül rendelkezésükre áll, az árboc csúcsától a fenékig. Csak azt szeretném kérdezni, mi az oka a Pamplico-öbölben veszteglő hajók ellen elrendelt szigorú vizsgálatnak.

- Nincs okom, hogy eltitkoljam ön előtt, gróf úr - felelte készségesen a hadnagy. - Karolina kormányzójának azt jelentették, hogy emberrablás történt a Healthful-House-ban, s a kormány most meg akar győződni arról, vajon nem rejtették-e el valamelyik hajón az éjjel megszöktetett egyéneket.

- Igazán? - kérdezte D'Artigas gróf, szörnyülködést tettetve. - És kik azok, akik ilyen titokzatosan eltűntek a Healthful-House-ból?

- Egy feltaláló... egy őrült meg az ápolója.

- Azt mondja, hadnagy úr, őrült... Talán csak nem a francia Thomas Rochról van szó?

- Eltalálta, róla van szó!

- Arról a Thomas Rochról, akit én tegnap még láttam, amikor megtekintettem az intézetet?... Akihez néhány kérdést intéztem az igazgató jelenlétében?... S aki őrjöngeni kezdett, amikor Spade kapitány meg én eljöttünk onnan?

A tiszt feszült figyelemmel nézett a grófra, nem fedez-e fel valami gyanúsat a gróf viselkedésében és szavaiban.

- Hihetetlen! - tette hozzá D'Artigas.

Mindezt olyan hangon mondta, mintha most hallotta volna először a healthful-house-i emberrablás történetét.

- Képzelem, hadnagy úr, hogy a kormány, Thomas Rochról lévén szó, mennyire aggódik - folytatta a gróf. - A magam részéről is nagyon helyeslem ezeket a rendszabályokat. Gondolom, teljesen felesleges önt arról biztosítanom, hogy sem Thomas Roch, sem ápolója nincsen az Ebbán. Egyébiránt személyesen is meggyőződhetnek róla. Tessék átkutatni a hajót, olyan tüzetesen, ahogyan tetszik. Spade kapitány, legyen szíves, kalauzolja az urakat!

Még egyszer leereszkedően köszönt a Falcon hadnagyának, aztán visszaült karosszékébe, és nyugodtan tovább szivarozott.

A két hadnagy és a nyolc matróz Spade kapitány vezetésével megkezdte a vizsgálatot.

Először lementek a lépcsőn, a hajó hátsó részében levő szalonba. Pazar fénnyel volt berendezve; értékes bútorok, becses műtárgyak álltak benne, falait a legfinomabb fából készült burkolat és kárpit, padozatát nagy értékű szőnyegek borították.

A tengerészek a szalont, valamint a mellette levő kabinokat és D'Artigas gróf szobáját olyan figyelmesen és annyi szakértelemmel kutatták át, akár a legtapasztaltabb rendőrbiztosok. Spade kapitány buzgón igyekezett őket útbaigazítani, hogy a legcsekélyebb gyanú se maradjon bennük az Ebba tulajdonosával szemben.

A szalon és a hátsó kabinok után a gazdag díszítésű ebédlőteremre, majd az éléskamrára és a konyhára került sor. Aztán a hajó előrésze következett. Spade kapitány és a hajómester kabinja, valamint a legénység hálóterme. De Thomas Rocht és Gaydont sehol sem találták.

Még a hajó feneke és különféle rekeszei voltak hátra, s azok gondos kutatást igényeltek. Spade kapitány levétette a fenéktetőt, s ezenfelül még két hajólámpát is gyújtott, hogy a sötét helyiségben megkönnyítse a vizsgálatot.

A rakodóhelyeken nem volt egyéb, mint a víztartályok, különféle élelmiszerek, boros-, sörös-, szeszeshordók, néhány átalag gin, borpárlat, whisky, nagy rakás szén. Minden olyan bőségben állt a raktárban, mintha a kétárbocos messze útra készült volna.

Az amerikai matrózok egészen a hajó bélésdeszkázatáig és az úgynevezett ostorgerendáig befurakodtak a rakomány közötti járatokon s azokon a keskeny folyosókon, amelyeket nem foglaltak el a bálák és a zsákok. De hiába fáradtak.

Eszerint a D'Artigas grófra irányuló gyanú tévesnek bizonyult: a grófnak nem volt része a Healthful-House ápoltjának és ápolójának elszöktetésében.

A két óra hosszat tartó vizsgálat eredménye végül is teljesen meddő maradt.

Fél hatkor a Falcon tisztjei és matrózai visszamentek a kétárbocos fedélzetére, minekutána lelkiismeretes vizsgálattal feltétlen bizonyosságot szereztek, hogy Thomas Roch és Gaydon nincsenek az Ebbán.

A fedélzetet is behatóan megvizsgálták: átkutatták az előrészt és az összes csónakokat, de ott is csak arról szereztek meggyőződést, hogy az Ebba ellen irányuló gyanú alaptalan volt.

A két tiszt D'Artigas grófhoz lépett, hogy elbúcsúzzék tőle.

- Bocsásson meg, gróf úr, hogy ilyen sokáig alkalmatlankodtunk a hajóján - szólt a hadnagy.

- Tudom, hogy csak parancsot teljesítettek, uraim - felelte a gróf.

- Egyszerű formaság az egész - tette hozzá a hadnagy, mert úgy vélte, hogy ez a leghelyesebb, amit válaszolhat.

A gróf könnyedén bólintott a fejével, mintegy azt jelezve, hogy elfogadja a mentegetőzést.

- Megmondtam, hogy semmi részem sincs abban a bizonyos szöktetésben.

- Legkevésbé sem kételkedünk ebben, gróf úr. Most pedig nem tehetünk egyebet, mint hogy visszatérjünk a hajónkra.

- Ahogy tetszik. Remélem, az Ebba most már szabadon távozhat a szorosból?

- Természetesen.

- Viszontlátásra, uraim. Viszontlátásra - mondom, mert én gyakran megfordulok ezen a parton. Nemsokára ismét erre jövök. Addig, remélem, kézre kerül a merénylet tettese, és Thomas Roch ismét őrizet alatt lesz a Healthful-house-ban. Így kívánja ezt az Egyesült Államok, sőt mondhatnám, az egész emberiség érdeke!

A két tiszt udvariasan tisztelgett. A gróf kis biccentéssel viszonozta a köszöntést.

Spade kapitány a kötéllétráig kísérte a tengerészeket. A Falcon tisztjei és matrózai leereszkedtek a csónakukba, és visszaeveztek a cirkálóra, amely mintegy két kötélhossznyi távolságban várakozott reájuk.

D'Artigas gróf intett. Spade kapitány parancsára a matrózok ismét a hajó megállása előtti helyzetbe húzták vissza a vitorlákat. Közben a szél megerősödött, s az Ebba nyílsebesen siklott a Hatteras-csatorna felé.

Félórás átkelés után a jacht a nyílt tengerre ért.

Egy óra hosszat még kelet-északkeleti irányban haladt, de aztán, a parttól néhány tengeri mérföldnyi távolságra - miként ez gyakran megesik - a szárazföld felől fújó szél lassan elült. A kétárbocos megállt. A vitorlák lankadtan hulltak az árboc törzsére, s így a hajó a kormánynak sem vehette hasznát. Egy helyben vesztegelt a tengeren, amelynek felszínét a legkisebb szellő sem fodrozta.

Úgy látszott, hogy a kétárbocos egész éjszaka nem folytathatja útját.

Spade kapitány a hajó orrában állott. Amióta az átjárót elhagyták, hol jobbra, hol balra kémlelt, mintha valami úszó tárgyat keresne a vizén.

Egyszerre harsány hangon elkiáltotta magát:

- Le a vitorlákkal!

A matrózok sietve hajtották végre a parancsot. Eloldották a köteleket, és a vitorlák lehulló vásznát a vitorlafákra kötözték, de nem húzták reá a védőburkolatot.

Talán az volt D'Artigas gróf szándéka, hogy ott várja be a reggelt és a reggeli szelet? Aligha, hiszen a hajók nemigen szoktak így, vitorlát leeresztve vesztegelni a nyílt tengeren, hanem kifeszített vitorlákkal várják az első kedvező fuvalmat.

Leeresztették a kétárbocos egyik csónakját. Spade kapitány egy matróz kíséretében beleült. A hajótól balra, vagy tízölnyi távolságban valami úszó tárgy himbálózott a tengeren; a matróz, a kormánylapát segítségével, arra terelte a csónakot.

A kérdéses tárgy egy kis bója volt, hasonló ahhoz, amely az Ebba mellett úszkált, amikor a kétárbocos a Healthful-House közelében horgonyzott a Neuse-torkolat medrének partja mellett.

Miután a vas sodronykötélre erősített bóját megtalálták, a matróz kiemelte azt a vízből, és a csónakon a hajó előrészére szállította.

A hajómester egy vontatókötélhez kötötte a bója vassodronyát. A csónakot eközben felhúzták régi helyére.

A vontatókötél ebben a pillanatban erősen megfeszült, a kétárbocos pedig vitorla nélkül is, mintegy óránkénti tíz tengeri mérföldes sebességgel, kelet felé indult.

Sötét éjszaka borult a tengerre. Az amerikai part tüzei lassanként elhaltak a távol sűrű ködében.

Hol vagyok?... Mi történt azóta, hogy a tizenhetes számú pavilon elől váratlanul elhurcoltak?

Elbúcsúztam az orvostól, és éppen a terasz lépcsőjén akartam felmenni, hogy szobámba siessek, bezárjam az ajtót, és ismét elfoglaljam őrhelyemet Thomas Roch oldalán, amikor több ember rám rohant, és a földre tepert... Vajon kik lehettek?... Nem láttam őket, mert a szememet bekötötték.

Segítségért sem kiálthattam, mert felpeckelték a számat, s tehetetlen voltam, mert kezemet-lábamat összekötözték. Azt éreztem, hogy felemelnek a földről, és mintegy százlépésnyire visznek... aztán még magasabbra emelnek... végül leeresztenek, és lefektetnek valahova...

Úgy van... de hová?

Vajon mi történt Thomas Rochsal?... A rablótámadás alighanem ellene irányult inkább, mint ellenem. Ez igen valószínű. Hiszen engem a világ úgy ismer, mint Gaydont, a betegápolót. Senki sem tudja, hogy valóban Simon Hart mérnök vagyok. Kilétemet, igazi nemzetiségemet illetően senki sem gyanakszik reám... Miért is állhatott volna érdekében bárkinek, hogy hatalmába kerítsen egy egyszerű betegápolót?

Bizonyosan az volt a cél, hogy a francia feltalálót rabolják el a Healthful-House-ból. Úgy van, ehhez nem fér kétség. S a szöktetéssel a tettesek szándéka nem lehetett egyéb, mint hogy Thomas Roch titkát megszerezzék.

Persze ez a feltevés csak akkor helytálló, ha velem együtt Thomas Rocht is elrabolták. De vajon így történt-e valójában? Így... így kellett történnie, s így is történt; ebben biztos lehetek. Nem közönséges gonosztevők kezébe kerültem, olyanokéba, akik lopni akartak. Azok nem így cselekedtek volna. Minekutána engem képtelenné tettek arra, hogy kiálthassak, egyszerűen bedobhattak volna a sűrű bozótok közé, a kert valamelyik zugába, és Thomas Rocht elrabolhatták volna, anélkül hogy engem bezárjanak ide, ahol most vagyok.

De hát hol vagyok voltaképpen?... Ezen töröm a fejem órák óta, a talányt azonban mégsem tudom megfejteni.

Bármint van is, annyi bizonyos, hogy rendkívüli kalandba keveredtem, s hogy a kaland vége mi lesz, azt elképzelni sem merem.

Mindenesetre emlékezetembe akarom vésni, percről percre, híven mindazt, ami velem eddig történt, s ezután történni fog, a legapróbb körülményeket is, és ha lehet, mindennap le is írom az élményeimet.

Ki tudja, mit tartogat még számomra a jövő! Ki tudja, hogy az új viszonyok között, amelyek közé jutottam, nem sikerül-e mégis megtudnom a Roch-féle fulgurátor titkát!... S ha a fogságból kiszabadulok, talán azt is megtudom, kik voltak az elkövetői ennek a merényletnek, amelynek oly súlyos következményei lehetnek!

Minduntalan visszatérek arra a kérdésre, hogy hol lehetek most.

Hátha a véletlen nyomra vezet...

Hadd lássuk, elejétől kezdve még egyszer, mi is történt!

Amikor azok az emberek kihoztak a Healthful-House-ból, azt éreztem, hogy - meg kell mondanom: cseppet sem durván - valami padra fektetnek... csónakféle lehetett, mégpedig kisebbfajta csónak, mert az oldalára billent... igen: biztosan csónak volt.

A csónak később a másik oldalára billent... valószínűleg még valakit szállítottak oda. Kétségkívül Thomas Roch volt a másik áldozat. Őt nem kellett előzőleg védelemre képtelenné tenni: sem szemét nem kellett bekötni, sem kezét-lábát nem kellett megbéklyózni. A kimerítő roham után nyilvánvalóan még mindig tehetetlen állapotban volt. Tehettek vele akármit. Nem is tudhatott az ellene elkövetett merényletről.

Nem csalódhattam ebben a feltevésemben, mert a kendő alatt is jellegzetes, átható éterszagot éreztem, s ez nyomós bizonyítéka volt, hogy Thomas Roch az illető. Tisztán emlékeztem, hogy az orvos néhány csepp étert szagoltatott vele, s eközben a rohamában dühöngő, hadonászó Thomas Roch ruhájára is cseppent egy kevés a gyorsan párolgó folyadékból. Nem csodálható, hogy szaga megmaradt, és én most megéreztem.

Úgy van: Thomas Roch ott volt a csónakban, Thomas Roch ott feküdt mellettem. Ha én az imént nem sietek vissza a pavilonba, őt aligha találtam volna a szobájában.

Most újra eszembe jut: miért is kellett annak a bizonyos D'Artigas grófnak arra a szerencsétlen gondolatra jönnie, hogy meglátogassa a Healthful-House-t? Ha Thomas Roch nem találkozik vele, akkor mindez nem történt volna meg. A találmány került szóba, s ez szokatlanul erős rohamot váltott ki a szerencsétlen Thomas Rochból. Főként az igazgató a hibás, mert nem hallgatott a figyelmeztetésre. Ha rám hallgat, nincs szükség orvosi segítségre. S akkor az ajtó zárva marad... és a merénylet meghiúsul!

Azon nem kell a fejemet törnöm, hogy annak a magánembernek vagy államnak, amelynek érdekében Thomas Rocht elrabolták, milyen érdeke fűződött a merénylethez. E tekintetben, azt hiszem, nincs helye semmi kétségnek.

Ha azonban én tizenöt hónap alatt sem tudtam kilesni a titkát, akkor ez másnak sem igen fog sikerülni. A szellemi összeomlás olyan fokán, amelybe honfitársam került, hiábavaló minden érdeklődés: titkát nem fogja elárulni. Állapota jóra nem fordulhat, csak rosszabbra; tébolya előbb-utóbb teljessé válik, és az a kis szikra is, amely elméjében még fel-fellobog, nemsokára végképpen kialszik.

Mindent egybevetve, ezúttal nem Thomas Rochról, hanem jómagamról van szó.

A következőket állapítottam meg:

A csónak néhányszor erősen ide-oda billent. Aztán evezők csapását hallottam. Elindultunk. Utunk alig egy percig tartott. Nekiütődtünk valaminek. A csónak alighanem valami hajó oldalát érte, és most melléje állt.

Lármás mozgolódás keletkezett. Valaki beszélt, parancsokat osztogatott. A csónakban levők engedelmeskedtek. Zavarosan kavargó emberi hangok hatoltak a fülembe a kendőn át, de érteni nem értettem egyetlen szót sem. Mindez mintegy öt-hat percig tarthatott.

Mást nem is gondolhattam, mint azt, hogy felvisznek a hajóra, amelyhez a csónak tartozik, és elzárnak a fenékben, mindaddig, ameddig a hajó ki nem jut a nyílt tengerre. Amíg a hajó a Pamplico-szoros vizén jár, Thomas Rocht és ápolóját aligha engedik fel a fedélzetre.

Szájam még mindig fel volt peckelve. Valóban az történt, amit vártam: lábamnál és karomnál fogva megragadtak. De nem éreztem, hogy a csónakból a hajóba emelnek, ellenkezőleg: az volt a benyomásom, hogy hajókötélen leeresztenek valahová.

Talán a tengerbe dobnak, hogy az alkalmatlan tanút lerázzák a nyakukról? Ez a gondolat villant át az agyamon. Hátamon hideg borzongás futott végig. Önkéntelenül mélyet lélegeztem. Egy pillanat még, és nem jutok többé levegőhöz...

De nem... Valami szilárd fenékre bocsátottak le, igen kíméletesen. A padozat hideg volt, úgy tetszett, fémből készült. Végigfektettek rajta, és nagy bámulva úgy éreztem, hogy leoldozzák kötelékeimet. A léptek elhaltak körülöttem. Ajtó csapódását hallottam.

Itt volnék hát... De vajon hol?... Egyedül vagyok?...

Kitépem szájamból a pecket, leoldom szememről a kendőt.

Körülöttem szuroksötétség... Sehol a leghalványabb fénysugár... Még az a bizonytalan fényérzet sincs meg a szememben, amely a teljesen elsötétített szobába is elkíséri az embert.

Kiáltok... újra kiáltok... Semmi válasz. Hangom elfullad, mintha valami hangszigetelő közeg nyelné el körös-körül.

A levegő, amelyet beszívok, meleg, nehéz, sűrű... Tüdőm már csak nehezen működik. Ha a levegő fel nem frissül, előbb-utóbb lehetetlenné válik a lélegzés.

Kinyújtom a két karomat, tapogatózom. A következőket észlelem:

A helyet, ahol vagyok, vaslemez falak zárják körül. Térfogata nem lehet nagyobb három-négy köbméternél. Ujjammal úgy érzem, hogy csapszegek feje áll ki a falból: a hajók vízálló közfalait verik ki ilyenekkel.

Az egyik falon ajtószögletfélét fedezek fel; az ajtó forgósarka néhány centiméternyire kiáll a falból. Az ajtó valószínűleg kívülről nyílik befelé; alighanem ezen hoztak engem ebbe a szűk fülkébe.

Fülemet az ajtóra tapasztom. Hallgatózom. Semmi nesz. Teljes csend és éppoly teljes sötétség. Különös egy csend... Csak lépteim konganak az ércpadlón.

Nyoma sincs a hajókon hallható tompa zúgásnak vagy a hajótestet paskoló víz bizonytalan csobogásának. Nem hallom a hajóteknő víz alatti részét nyaldosó hullámok moraját, és nem érzem a hajó himbálózását, pedig a Neuse öblében az apály és a dagály állandóan észlelhető hullámmozgást okoz a vízen.

De vajon egyáltalában hajóban van-e ez a fülke, amelyben foglyul tartanak?... Állíthatom-e, hogy börtönöm a Neuse vizén úszik?... Bizonyára. Hiszen csónakon hoztak ide, és az út mindössze egy percig tartott. De hátha nem is a Healthful-House előtt horgonyzó hajók valamelyikéhez evezett a csónak, hanem egy másik, közel eső partszakaszra szállított!... Lehet, hogy valami barlang odvába eresztettek le. Ez megmagyarázná, hogy miért áll olyan mozdulatlanul ez a fülke. Ámbár az is igaz, hogy falai csapszegekkel kivert fémlemezek, és a tenger sós vizének bizonytalan szaga terjeng körülöttem, az a sui generis, sajátos illat, amely a hajók mélyében járja át a levegőt.

Ha jól számítom, mintegy négy órája zártak ide. Közel járhatunk az éjfélhez. Vajon reggelig itt tartanak? Szerencsére, a Healthful-House házirendje szerint, hat órakor vacsoráztam. Nem vagyok éhes, inkább csak az álom kerülget. Bízom benne, hogy elég erőm lesz, és leküzdöm az álmot... Nem, nem engedem, hogy úrrá legyen rajtam!

Meg kell ragadnom valamit a külvilágból. De mit?... Sem fény, sem hang nem hatol be ebbe a vasládába. Várjunk csak! Hátha mégis felfoghatok valami neszt, akármilyen halk legyen is az! Egész életerőm hallószerveimben összpontosul... Fülelek... Figyelek... Ha nem a szárazföldön vagyok, valami mozgást, valami rezdülést végül is mindenképpen éreznem kell... Ha a hajó még az öbölben horgonyoz, akkor már készülődnie kell az indulásra. Különben nem érteném, miért szöktettek el engem és Thomas Rocht.

Végre-valahára!... Nem képzelődés... Lágy ringást érzek... Biztos tehát, hogy nem vagyok szárazon, ámbár a ringás alig észrevehető. Lökés, rándítás nem éri a hajót... Mintha a vízfelületen siklanék....

Vegyünk nyugodtan fontolóra mindent.

A Neuse torkolatában veszteglő hajók valamelyikének fedélzetén vagyok. A hajó befűtött kazánnal vagy felvont vitorlákkal várta a merénylet eredményét. Bennünket csónakon hoztak ide, ámbár, ismételten hangsúlyozom, hogy amikor a csónakból kiemeltek, nem éreztem olyasmit, mintha hajó fedélzetére szállítottak volna. Talán valami oldalnyíláson bocsátottak le a hajófenékbe? No de ez mellékes. Akár a fedélzeten vagyok, akár a fenékben, a fődolog, hogy úszó hajón vagyok.

Engem is, Thomas Rocht is szabadon fognak bocsátani - feltéve persze, hogy őt is ugyanolyan kíméletesen zárták el, mint engem. Szabadságon azt értem, hogy feleresztenek a fedélzetre, és megengedik, hogy ott fel-alá sétálgassak. No de addig néhány óra még biztosan eltelik, mert bennünket senkinek sem szabad egyhamar meglátnia a hajón. Addig tehát nem szívhatunk szabad levegőt, ameddig a hajó ki nem futott a nyílt tengerre.

Ha a hajó vitorlás, akkor kedvező szélre kellett várakoznia, s a Pamplico-szorosban reggelente támad szél, a part felől. Ha ellenben gőzhajó...

De nem: a gőzhajók fedélzetén állandóan kőszén- és olajszag terjeng, a kazánból szüntelen kigőzölgések törnek elő, s mindez hozzám is elhatolna. A csavar vagy lapátkerék forgását, a gép remegését, a dugattyú lüktetését is éreznem kellene.

Legokosabb, ha türelmesen várakozom. Amúgy is csak reggel kerülhetek ki ebből az odúból.

De ha addig nem eresztenek is ki, valamit csak hoznak ennem, mert annak semmi valószínűsége sincs, hogy éhhalálra kárhoztatnak. Hiszen ha meg akartak volna ölni, könnyen megtehették volna, hogy a tengerbe dobjanak. Miért hoztak volna akkor a hajóra? Ha kint járunk majd a nyílt tengeren, akkor már nem lesz tőlem félnivalójuk. Ugyan ki hallaná meg ott kiáltó szavaimat? Nem, a nyílt tengeren már hiábavaló lenne minden tiltakozás, s még annál is hasztalanabb minden szemrehányás.

De meg aztán: ki vagyok én a merénylet elkövetőinek szemében? Gaydon, a jelentéktelen betegápoló. Ők csupán Thomas Rocht akarták kézre keríteni. Engem csak éppen ráadásul szöktettek meg, merthogy véletlenül a kérdéses pillanatban tértem vissza a pavilonba.

De bármi történjék, bárhová vigyenek is, bárkik legyenek is a csíny elkövetői, tovább játszom a szerepemet, és az maradok, aki eddig voltam: Thomas Roch ápolója. Senki, de senki sem fogja megsejteni, hogy Gaydon neve alatt Simon Hart mérnök lappang. Ebből kettős előnyöm származik; először is: a jámbor betegápolóval szemben nem lesznek bizalmatlanok; másodszor: hátha mégis sikerül a rejtélyes fondorlat indítóokát kitudnom, és a titkot - ha netán egérutat vehetek - hasznomra fordítanom!

Hová is kalandoznak a gondolataim? Mielőtt menekülésen tanakodhatnám, előbb el kell jutnom rendeltetési helyemre. Akkor majd ráérek a szabadulás tervét kovácsolgatni, ha ugyan egyáltalában kínálkozik rá alkalom. Addig is az a legfontosabb, hogy ne tudják meg, ki és mi vagyok. Nem is fogja megtudni senki.

Kétségtelen, hogy jelenleg úton vagyunk. Visszatérek első gondolatomhoz. Nem!... Ez a hajó nem gőzhajó. De vitorlás sem lehet... Mégiscsak hatalmas gépezet hajtja. Ámbár meg kell vallanom, hogy a hajócsavart vagy a lapátkereket mozgató gőzgép sajátos dohogását és a gőzgép hengerében mozgó dugattyú sajátos zakatolását egyáltalán nem hallom.

Ez inkább afféle folytonos, egyenletes mozgás. A hajtószerkezet valami közvetlen forgatóerő hatására működik, előttem ismeretlen módon. Annyi kétségtelen, hogy a hajót sajátos gépezet mozgatja. De vajon miféle gépezet lehet az?...

Talán valami turbinaféle, amelyről legújabban sokat beszéltek; vízbe süllyesztett csőben működik, a csavart helyettesíti és a víz ellenállását jobban kihasználva, nagyobb gyorsaságot kölcsönöz a hajónak...

A hajó mintha teljesen egynemű közegben haladna. Néhány óra múlva megtudom, miféle hajó ez!

Egyébként is feltűnő, hogy sem a hajó oldalt dülöngése, sem előre-hátra bukdácsolása nem érezhető. Hogyan lehet az, hogy ilyen nyugodt a Pamplico-szoros vize? Hiszen a szokásos ár és apály maga is rendszeresen megbolygatja a víztükör nyugalmát!

De hátha éppen a dagály és apály közötti csend idejében vagyunk? Most jut eszembe, hogy a parti szél este egészen elült. Mindegy. A dolog mégis megfejthetetlen, mert legyen a hajó bárminő szerkezetű, haladjon bármilyen sebesen: ha a víz hátán van, többé-kevésbé mégiscsak himbálódzik. Márpedig én ennek nyomát sem érzem.

Kínos gondolatok kergetőznek az agyamban. Az álom majd leragasztja a szememet. Rettentő bágyadtság száll meg ebben a fullasztó levegőben, de nem akarok elaludni. Megvárom a virradatot - ámbár számomra mindaddig nem virrad meg, ameddig fény nem hatol ebbe a fülkébe. Talán nem is elég, ha kinyitják az ajtót: ki kell venniük engem ebből a lyukból, fel kell vinniük a fedélzetre.

A vasfal egyik szögletének támaszkodom, mert szék nincs, amelyre leüljek. De érzem, hogy szempillám ólomsúllyal csukódik le, valóságos álomkórság száll meg. Felugrom. Düh vesz rajtam erőt, öklömmel ütöm a vasfalat... ordítok... Hiába!!... A csapszegek feje felhorzsolja a kezemet. Kiáltozásomra senki sem válaszol.

De nem! Ez a viselkedés nem méltó hozzám. Megfogadtam, hogy higgadt leszek s íme, már a kezdetén elvesztem az önuralmamat, és úgy viselkedem, mint valami gyerek!

A hajó még nem jutott ki a nyílt tengerre; ezt igazolja, hogy sem oldalt nem himbálózik, sem előre-hátra nem bukdácsol.

Hátha nem is a Pamplico-szoros felé vette útját, hanem a Neuse folyón halad felfelé? De nem. Ugyan mit keresne a tartomány belsejében? Thomas Rocht bizonyára azzal a szándékkal szöktették meg, hogy elhurcolják az Egyesült Államokból, valahová messze, talán az Atlanti-óceán valamelyik lakatlan szigetére vagy valahová Európába. Eszerint a vízi jármű aligha indult felfelé a meglehetősen keskeny Neuse folyón. Bizonyára a Pamplico-szorosban jár, s a szoros vize e pillanatban kivételesen nyugodt.

Ha kijutunk a nyílt tengerre, akkor a hajó nyugalmát kétségkívül megbolygatja majd a hullámverés, amelyet a közepes nagyságú hajók még szélcsend idején is megéreznek. Hacsak nem valami cirkáló vagy mély járatú páncélos hajó fenekében vagyok... Ezt azonban nem hiszem.

Most úgy tetszik, mintha... mintha... Csakugyan!... Nem csalódom!... Zajt hallok a hajó belsejében, lépteket... Ezek a lépések a vasfalon levő ajtóhoz közelednek. A hajó legénysége közül lehet valaki... Vajon megnyílik valahára ez az ajtó? Hallgatózom... Kint beszélgetnek.... A hangot hallom, de a szavakat nem értem. Idegen a nyelv... Kiáltok... Ordítok... Semmi válasz.

Nem tehetek egyebet: várnom kell... várnom... várnom... Ezt az egy szót hajtogatom. Fejemet mintha egy harang verője kongatná belülről.

Vajon mennyi ideje vagyok már itt?... Gondolkozzunk csak!

A hajó indulása óta legalább négy-öt óra telt el. Becslésem szerint éjfélen túl lehetünk. Hiába van óra a zsebemben, ebben a pokoli sötétségben nem vehetem semmi hasznát.

Ha csakugyan öt órája haladunk, akkor már kijutottunk a Pamplico-szorosból, mégpedig akár az Ocracoke-, akár a Hatteras-átjárón keresztül. Kétségkívül a nyílt tengeren járunk, jó mérföldnyire az átjáró torkolatától. Az ám, de még most sem érzek semmi himbálózást!

Megfejthetetlen... Csaknem hihetetlen... Lássuk csak!... Mégis tévedek?... Érzékcsalódás áldozata lettem?... Talán nem is igaz, hogy úton levő hajó fenekén vagyok?...

Még egy óra eltelik... A gépek remegése megszűnt. A hajó bizonyosan megállt. Talán máris rendeltetési helyére jutott?... Ebben az esetben csak a Pamplico-szorostól északra vagy délre fekvő öblök valamelyikében köthetett ki... Eh, képtelenség! Csak nem viszik a Healthful-House-ból elhurcolt Thomas Rocht a szárazföldre! Hiszen akkor a merénylet nem maradhatna titokban, és elkövetői azzal a kockázattal játszanának, hogy az Unió hatóságai leleplezik őket!

Ha a hajó csakugyan horgonyt vet, okvetlenül meg kell hallanom a horgonynyílásban csörömpölő láncok zaját, és éreznem kell a rándítást is, amely akkor éri a hajót, amikor a horgonylánc megfeszül. Ezt a rándítást lesem... Fel fogom ismerni... Néhány perc múlva minden kiderül.

Várok... Hallgatózom...

Semmi. Körülöttem komor, nyugtalanító csend. Szinte már azon tűnődöm, van-e rajtam kívül más élőlény is ezen a hajón.

Zsibbadásszerű aléltság száll meg... A levegő iszonyúan fülledt... Alig tudok lélegezni... Mellemre mintha óriási, súlyos szikla nehezednék, nem bírok szabadulni tőle...

Küszködöm... Képtelen vagyok ellenállni. Le kell heverednem a sarokba. Olyan magas a hőmérséklet idebent, hogy ruhám egy részét levetem... Pillám elnehezül... lecsukódik... Olyan kimerültség fog el, hogy... nem tehetek róla... mély álomba merülök.

Vajon mennyi ideig aludtam?... Nem tudom. Nappal van vagy éjjel? Képtelen vagyok megmondani. Annyi biztos, hogy könnyebben lélegzem. Tüdőmbe olyan levegőt szívok, amely nincs szénsavval telítve.

Talán felfrissítették a levegőt, amíg én aludtam?... Valaki kinyitotta az ajtót? Valaki járt szűk börtönömben?

Igen, valaki járt itt... Íme, a bizonyság!

Véletlenül egy tárgyon akad meg a kezem. Valami kancsóféle, jó szag árad ki belőle. Égő ajkamhoz emelem, mert a szomjúság már majd megöl. Akár a tengervizet is meginnám!

Ale volt, angol gyártmányú sör... Pompás ital! Ez felfrissít, megerősít! Akár egy pinttel is felhajtanék belőle.

De, ha nem akarják, hogy szomjan vesszem, akkor bizonyára éhhalálra sem ítéltek. Nem bizony! Egyik szögletben kosarat tapintok: egy egész cipó és hideg sült van benne.

Eszem... mohón eszem... Erőm lassanként visszatér.

Nem vagyok tehát annyira elhagyatva, mint eleinte gondoltam. Amíg aludtam, valaki titokban bent járt ebben a sötét lyukban. A nyitott ajtón eközben beáradt kintről egy kevés oxigén - máskülönben már régen megfulladtam volna. Ennem-innom adtak, hogy éhségemet, szomjúságomat csillapítsam, addig is, amíg üt számomra a szabadulás órája.

Vajon meddig tart még ez a rabság?... Napokig?... Hónapokig?...

Képtelen vagyok felbecsülni, mennyi idő telt el azóta, hogy elaludtam. Azt pedig még csak megközelítőleg sem tudnám megmondani, milyen napszakban vagyunk. Az órámat felhúztam ugyan, de nincs ütőszerkezete. Hátha a mutatón kitapogathatnám az időt... Helyes, a kismutató, úgy látszik, a nyolcason van... Reggel nyolc óra lehet.

Csak annyit tudok, de azt aztán biztosan, hogy a hajó egy helyben áll. A hajótest legkisebb remegését sem érzem. A gépezet tehát nem működik. Telnek az órák... mindegyik egy örökkévalóság... Vajon nem lesz-e megint éjjel, mire valaki újra bejön börtönömbe? Míg alszom, felfrissíti a levegőt, enni-innivalót hoz, mint legutóbb is... Igen: majd akkor gondoskodnak rólam, ha ismét elnyom az álom...

Csakhogy most már, ha törik, ha szakad, leküzdöm az álmot. Úgy teszek, mintha aludnám... És bárki lépjen is a cellámba: felelősségre vonom!

Itt vagyok valahára a szabad levegőn! Tele tüdővel lélegzem. Végre kieresztettek abból a fullasztó odúból, és felvittek a hajó fedélzetére.

Körüljáratom tekintetemet a szemhatáron, de szárazföldet nem fedezek fel sehol. Nem látok egyebet, mint az ég és a tenger között húzódó, kör alakú vonalat.

Észak-Amerika ezer meg ezer mérföldnyi hosszúságban húzódó partvidékét keresem nyugaton. Híre-pora sincs.

A nap már hanyatlóban van, sugarai ferdén hullanak az óceán síkjára. Este hat óra felé járhat az idő. Megnézem az órámat... Eltaláltam: hat óra tizenhárom percet mutat.

Június tizenhetedikén éjjel a következő dolgok történtek:

Mint már említettem, várva-vártam, hogy börtönöm ajtaja megnyíljék. Erősen elhatároztam, hogy küzdök az álom ellen. Biztosan tudtam, hogy még nappal van. Az idő telt... telt... de senki sem jött. Az élelem is fogytán volt már. Lassacskán megéheztem. De a szomjúság nem gyötört, mert valamicske ale-em még maradt.

Amióta felébredtem, megint éreztem, hogy a hajó teste, ha gyengén is, de remeg, vagyis: a hajó halad. Tegnap óta valahol vesztegelt: talán a part valamelyik elhagyatott kis öblében állt, mert semmit sem éreztem a horgonyvetéssel járó rázkódtatásból.

Hat óra volt tehát, amikor egyszerre léptek zaját visszhangozták a vasfalak. Valaki be akar jönni?... Igen! A zár megcsikordult, az ajtó feltárult. Hajólámpás fénye oszlatta el a vakhomályt, amely hajóra szállításom óta körülvett.

Két ember lépett be. Nemigen volt időm, hogy szemügyre vegyem őket. Karon ragadtak, fejemre sűrű vászontakarót dobtak, ettől aztán semmit sem láttam.

Mire való lehetett ez az óvatosság?... Mi volt a szándékuk velem?... Védekezni akartam, de ők még erősebben megmarkoltak. Kérdeztem tőlük valamit - nem feleltek. Egymással váltottak csak néhány szót, de nyelvük idegenül hangzott, sejtelmem sem volt, miféle nyelv lehet.

Annyi biztos, hogy nem sokat teketóriáztak velem... Igaz, hiszen csak egyszerű, elmekórházi betegápolónak tekintettek... törődtek is velem sokat! Egyébiránt kérdés, vajon Simon Hart mérnököt különb bánásmódban részesítették volna-e.

Ezúttal legalább a szájamat nem tömték be, kezemet, lábamat sem kötözték meg. Megelégedtek azzal, hogy jól megmarkolják a karomat. Menekülésről szó sem lehetett.

Egy pillanat múlva már ki is hurcoltak a kamrámból. Valami szűk folyosón taszigáltak előre... Vaslépcső döngött a lábam alatt...

Végre friss áramlat csapódik az arcomba... Tele tüdővel szívom a vászontakarón keresztül a friss levegőt.

A két ember hirtelen felkap, aztán valami szilárd padozatra tesz. De ez már nem vasból való. Valószínűleg a hajó fedélzetén állok.

Eleresztették a karomat is. Ura voltam kezemnek-lábamnak.

Letéptem a fejemről a takarót, és körülnéztem...

Egy gyorsan haladó kétárbocos fedélzetén voltam. A hajó hosszú, fehér barázdát vont maga után a tenger vizében.

Meg kellett kapaszkodnom az egyik merevítőkötélben, hogy el ne essem, annyira elvakított a napfény. Nem csoda, hiszen negyvennyolc óráig vaksötétségre voltam kárhoztatva.

Mintegy tíz durva ábrázatú ember járt-kelt a hajó fedélzetén. Mindegyik más jellegű volt, egyikről sem tudtam megállapítani, hogy miféle származású.

Rám sem hederítettek.

A kétárbocos, becslésem szerint, kétszázötven-háromszáz tonnás lehetett.

Meglehetősen széles teknőjű, erős árbocozatú, nagy vitorlafelületű hajó volt. Kedvező széllel igen gyorsan haladhatott.

A hajó tatján napbarnította arcú férfi állt. Keményen markolta a kormánykerék fogantyúit, hogy a kétárbocost megvédje a meglehetősen heves oldallökések ellen.

A kétárbocos luxusjacht jellegű volt. Szerettem volna valahonnan leolvasni a nevét. Csak azt nem tudtam, hol van felírva: a hajó farán levő táblán vagy a hajó orrán.

Megszólítom az egyik matrózt:

Nem felel. Azt kell feltételeznem, hogy nem értett meg.

- Hol a kapitány? - kérdeztem ismét.

De a matróz erre a kérdésre éppen úgy hallgatással felel, mint az előbbire.

A kétárbocos fedélzetének előrészébe megyek.

A horgonycsiga forgatórúdja fölött harang csüng. Hátha bronzába bevésték a kétárbocos nevét!

Szó sincs róla.

Visszamegyek a hajó tatjába. A kormányoshoz fordulok, és megismétlem kérdésemet.

Barátságtalan pillantással mér végig, egyet ránt a vállán, és még erősebben nekifeszül a kormánykeréknek, hogy visszaterelje útirányába a kétárbocost, amelyet balra vert el egy heves oldalhullám.

Ekkor eszembe jut, hogy körülnézzek: vajon nem pillantom-e meg valahol Thomas Rocht... Nem látom sehol. Hátha nincs is ezen a hajón?... Képtelenség! Miért rabolták volna el csupán Gaydon betegápolót a Healthful-House-ból?... Egy árva lélek sem gyaníthatta, hogy tulajdonképpen Simon Hart mérnök vagyok. S ha tudta volna is, ugyan milyen érdekében állhatott volna bárkinek, hogy engem elraboljon? Mi céljuk lehetett volna velem?

Abból, hogy Thomas Roch nincs a fedélzeten, arra következtettem, hogy valamelyik kabinba zárták, és nyilván ugyanolyan gyengéden bántak vele, mint egykori ápolójával.

De várjunk csak... No lám, hogy is lehet, hogy nem jutott mindjárt az eszembe...

Hát a kétárbocost mi hajtja előre?... A vitorlákat mind egy szálig bevonták... A szél nem fúj, s a keletről időnként támadó szél nemhogy segítené, de még hátráltatná is a hajó menetét, hiszen szél ellen tartunk. De íme, a hajó sebesen halad előre - orrával kissé kiemelkedik a vízből, orrtőkéje pedig csak úgy hasítja a hullámokat, amelyeknek a tajtéka egészen a hajó merülési vonaláig csap fel; sebesen halad, hosszú vízbarázdát hasít a tengeren, s a barázda hullámos, habos selyemként nyúlik el messzire a hajó mögött.

Talán gőzjachton vagyok?... Nem, a főárboc és az előárboc között sehol sem látom a kéményt... Vagy talán elektromos erő hajtja, és a hajócsavar nagy erejű akkumulátorokkal vagy hatalmas galvántelepekkel van összeköttetésben? Ez magyarázza roppant sebességét?

Egyébként sehogyan sem érthetem, hogyan halad a hajó a vízen. A hajtóeszköz mindenképpen csak hajócsavar lehet, s ezt feltétlenül meg kell látnom, ha a mellvéden kihajolva alánézek. S akkor már csak azt kell kiderítenem, hogy miféle erő mozgatja a hajócsavart. Kihajolok... Letekintek...

Híre-nyoma sincs hullámkavaró csavarnak. Csak olyasféle, három-négy kötélhossznyira húzódó hullámbarázdát látok nyomunkban a vízen, amilyent a hatalmas, kifeszített vitorlájú hajók vonnak maguk után...

Vajon micsoda titokzatos gépezet hajtja a kétárbocost ilyen bámulatos gyorsasággal?

Azért is megtudom!

Visszamegyek a fedélzet előrészébe. A legénység ügyet sem vet rám.

A lejárót borító fedél mellett egy férfit pillantok meg. Mintha már láttam volna valahol az arcát... A karfára támaszkodva néz rám, szinte várja, hogy odalépjek hozzá és megszólítsam.

Most már tudom! Ez az ember kísérte D'Artigas grófot, amikor az meglátogatta a Healthful-House-t... Ez volt!... ez!... Ráismerek!

Tehát a dúsgazdag idegen rabolta el Thomas Rocht, és a kétárbocos, amelynek fedélzetén vagyok, D'Artigas gróf Ebba nevű jachtja, amelyet mindenütt jól ismernek Észak-Amerika partjain...

Nos, hát jól van! Ez az ember majd számot ad nekem arról, amit megtudni jogomban áll! Emlékszem, hogy ő is, D'Artigas gróf is angolul beszéltek. Megérti hát a szavamat, és felelnie kell a kérdésemre.

Azt hiszem, ez az ember az Ebba kapitánya.

- Kapitány úr - szólítom meg -, én már láttam önt a Healthful-House-ban! Megismer engem?

Kémlelve néz rám, de nem méltat feleletre.

- Gaydon vagyok, Thomas Roch betegápolója - folytatom. - Tudni szeretném, miért raboltak el engem, miért hoztak erre a hajóra.

A kapitány egy intéssel félbeszakít. De még az az intés sem nekem szól, hanem a fedélzet elülső részén álldogáló két matróznak.

Azok odaugranak hozzám, megragadják a karomat. Nem tudok úrrá lenni egy haragos mozdulatomon, de azok mit sem törődnek ezzel, hanem letuszkolnak a lépcsőn.

Nem is lépcső az, hanem falba erősített, függőleges vaslétra, amely egy folyosóra vezet. A folyosó minden oldalán ajtók nyílnak: ezeken át jutni a kapitány fülkéjébe, a legénységi szállásra és a többi szomszédos helyiségbe.

Talán megint a hajófenéken levő sötét kamrába akarnak zárni?

A matrózok bal felől belöknek egy kabinba. Falán kerek hajóablak; világosság és friss levegő áramlik be rajta. A kabinban megvetett függőágy, asztal, karosszék, mosdóasztal, szekrény áll.

Az asztalon teríték. A kukta tálakat rak az asztalra, aztán távozni készül. Megszólítom.

Ez is néma. Néger fiú, fiatal még: lehet, hogy csakugyan nem érti a szavamat.

Az ajtót rám zárják. Jó étvággyal eszem. Kérdéseimet más alkalomra halasztom. Egyszer talán még választ kapok rájuk.

Rab vagyok újra, ámbár ezúttal összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között. S ez az állapot, véleményem szerint, nem is fog megváltozni, ameddig rendeltetési helyünkre nem jutunk.

Újra elfog a töprengés. Első gondolatom az, hogy D'Artigas gróf követte el a merényletet, ő volt Thomas Roch elrablásának értelmi szerzője. Nyilvánvaló, hogy a francia feltaláló is itt van, az Ebba valamelyik, hasonló kényelemmel berendezett fülkéjében...

Ki lehet voltaképpen ez az ember? Honnan jött ez a titokzatos személyiség? Azért szöktette el Thomas Rocht, mert a fulgurátor titkát akarja mindenáron kicsalni belőle? Valószínű. Óvakodnom kell tehát attól, hogy eláruljam, ki vagyok, mi vagyok, mert ha megtudják, vége minden reménynek... Akkor többé nem szabadulok a körmeik közül.

Titkok egész szövedéke vár kibogozásra, talányok egész sora vár megfejtésre... Ki lehet D'Artigas gróf? Mi a szándéka? Hová tart a hajó? Hol van illetőségi kikötője? Hogyan haladhat vitorla és hajócsavar nélkül, óránként legalább tíz tengeri mérföldnyi sebességgel?

Estefelé hideg szél csap be a fülke kerek ablakán. A szorítócsavar segítségével bezárom az ablakot. Az ajtó kívülről el van reteszelve. Legokosabb hát, ha végignyújtózom az ágyon, és a szelíden himbálózó Ebbával álomba ringattatom magam.

Másnap reggel korán kelek, megmosdom, felöltözöm, és várakozom.

Aztán az a gondolatom támad, hogy megnézzem, vajon be van-e még reteszelve az ajtó.

Nincs bereteszelve. Kinyitom, felkapaszkodom a vaslétrán, és már itt is állok a fedélzeten.

A matrózok a fedélzetet mossák a hajó farában. Ott áll a kapitány is, és valakivel beszélget. Nem lepi meg, hogy viszontlát, hanem fejével felém intve, társát figyelmessé teszi reám.

Társa, akit eddig még nem láttam, ötven esztendő körüli férfi. Fekete hajából és szakállából itt-ott ezüstszálak csillannak elő. Arca finom és gunyoros, szeme élénk, vonásai értelmesek. A görög jelleget fedezem fel rajta. Nem tévedek: csakugyan görög származású, erre mutat, hogy az Ebba kapitánya Serkönek, Serkö mérnöknek szólítja.

A kapitányt Spade-nak hívják; ez a név viszont olasz eredetűnek hangzik. Szóval egyik görög, másik olasz... A hajó személyzetét a földgömb legkülönbözőbb zugaiból csődítették össze erre a norvég nevű hajóra. Ez a zagyvalék joggal tetszik gyanúsnak nekem.

És vajon a spanyol nevű, ázsiai jellegű D'Artigas gróf honnan származhatik?...

Spade kapitány és Serkö mérnök halkan beszélgetnek. A kapitány a kormányos munkáját figyeli. A kormányosnak, úgy látszik, egyáltalában nem kell a műszeres ládikóban előtte álló iránytűvel törődnie. Szemlátomást inkább a hajó orrában álló matróz intéseire ügyel: ez jelzi, hogy a kormányosnak mikor kell a kereket jobbra vagy balra fordítania.

A hátsó fedélzeti rekesz előtt megpillantom Thomas Rocht is. Tekintete ott révedez a végtelen, puszta tengeren. Sehol föld, üres a láthatár.

Két matróz áll a feltaláló mellett, és egy pillanatra sem téveszti szem elől. Hiszen egy elmebetegtől minden kitelik, az is, hogy beugrik a tengerbe...

Nem tudom, vajon megengedik-e, hogy egykori betegemmel érintkezzem.

Feléje tartok. Spade kapitány és Serkö mérnök figyelmesen néznek.

Közeledem Thomas Rochhoz. Nem látja, hogy feléje tartok. Mellette állok.

Úgy látszik, nem ismer rám. Meg sem mozdul.

Élénk csillogású szeme a távolban kalandozik. Boldog, hogy a sós párával telített, üdítő levegőt szívhatja. Tele tüdővel lélegzik. Az ózondús levegőhöz ragyogó napsütés járul; a felhőtlen égboltról aláözönlő napsugarak elborítják a feltaláló alakját.

Vajon tudja-e Thomas Roch, hogy milyen megváltozott viszonyok közé került?... Vagy talán már el is felejtette a Healthful-House-t, a pavilont, amelyben őrizték, és nem emlékszik már ápolójára, Gaydonra sem?... Igen valószínű. A múlt kitörlődött emlékezetéből, és most csak a jelenben él.

Azt hiszem, Thomas Roch itt is, az Ebba fedélzetén, a végtelen óceán hátán, ugyanolyan öntudatlan állapotban él, mint a Healthful-House-ban, ahol tizenöt hónapig ápoltam. Szellemi állapota nem változott meg: agyában csak akkor csillan fel az értelem, ha találmányáról esik szó. D'Artigas gróf ismeri ezt a lelkiállapotot, tapasztalhatta healthful-house-i látogatása alkalmával. Kétségkívül erre számít, s ezért reméli, hogy előbb-utóbb mégiscsak nyitjára jön a feltaláló titkának.

Megszólítom az őrültet:

- Thomas Roch!...

Hangom hallatára összerezzen... Egy pillanatig rám mered, aztán gyorsan másfelé tekint.

Megfogom a kezét, és megszorítom. Hirtelen visszarántja, és anélkül hogy felismert volna, faképnél hagy. A kétárbocos fedélzetének hátsó részébe megy, ahol Spade kapitány és Serkö mérnök állnak.

Vajon azért ment oda, hogy velük szóba elegyedjék?... Válaszol-e nekik, ha kérdeznek tőle valamit?... Nekem, lám, nem akart felelni.

E pillanatban arcán kigyúl az értelem csilláma. Ha nem tévedek, a hajó különös haladása vonta magára a figyelmét.

Úgy van! Szemét az Ebba bevont vitorlázatú árbocára emeli. A hajó vitorla nélkül is gyorsan siklik a nyugodt vízen...

Thomas Roch visszatér a hajó jobb oldalára. A kéményt keresi, a két árboc között, mert ha az Ebba gőzjacht volna, ott kéménynek kellene lennie. S abból a kéményből fekete füstfelhőnek kellene a magasba gomolyodnia.

Íme, Thomas Roch is különösnek találja, amit én annak találtam. Ő sem tudja megfejteni, amit én is megfejthetetlennek találtam. Ő is a csavart keresi, amelyet én kerestem.

A hajó mellett egy sereg delfin szökdécsel. Bármily gyorsan halad is az Ebba, ezek a fürge állatok versenyt úsznak vele, megelőzik, és egymás hátán keresztül, csodálatos ügyességgel játszanak, ugrabugrálnak a vízben.

De Thomas Roch nem igyekszik szemmel követni őket. Kihajol az oldalvéd karfáján.

Spade kapitány és Serkö mérnök rögtön hozzá sietnek, mert attól félnek, hogy a tengerbe ugrik, megragadják a karját, és visszahúzzák a fedélzetre.

Észreveszem - ebben nagy tapasztalatom van -, hogy Thomas Roch rendkívül izgatott. Ide-oda forog, hadonászik a két kezével, összefüggéstelen szavakat mormog maga elé.

Nyilvánvaló, hogy megint roham fenyegeti, hasonlatos ahhoz, amely legutóbb, a Healthful-House-ban szállta meg, s amelynek olyan szomorú következményei voltak. Ha a roham bekövetkezik, le kell majd fogni, kabinjába kell hurcolni. És engem kell melléje állítani, hogy a szokott módon ápoljam...

Spade kapitány és Serkö mérnök állandóan szemmel tartják a feltalálót. Úgy látszik, hagyják, hadd tegye, amit akar.

Ez történik:

Thomas Roch a főárbochoz lép, amelyen az imént hasztalanul kereste a vitorlát, átkarolja, meg akarja mozdítani, aztán megrázza, mint aki ki akarja dönteni.

Aztán, látva, hogy hiába erőlködik, az előárbocnak áll neki. Ingerültsége nőttön-nő, érthetetlen szavait tagolatlan kiáltások váltják fel.

Majd eszeveszetten a bal oldali merevítőkötélhez rohan, és ráakaszkodik... Ha meg nem fogják, lezuhanhat a fedélzetre, vagy, ha a hajó erőteljesebben meginog, berepülhet a tengerbe.

Spade kapitány intésére néhány matróz nyomban Thomas Roch mellett terem. Megragadják a karját, de a feltaláló olyan erővel markolja a kötelet, hogy a matrózok nem is tudják egyhamar meglazítani rajta a kezét.

Hanem a kétárbocos matrózai - ezek a rettentő erős fickók - végül is legyűrik a szerencsétlen elmebeteget. Thomas Rocht végigfektetik a fedélzeten, és hiábavaló minden erőlködése, két matróz lefogja.

Még csak az van hátra, hogy kabinjába vigyék, és ott nyugton hagyják, amíg kitombolja magát. S valóban, ezt is parancsolja egy hang, amely hirtelen megüti a fülemet.

Odanézek, és ráismerek az újonnan megjelent személyre.

D'Artigas gróf áll ott a fedélzeten. Ugyanaz a sötét arc, ugyanaz a parancsoló magatartás - éppen olyan, amilyennek a Healthful-House-ban láttam.

Azonnal odasietek hozzá. Magyarázatot kívánok, és akárhogy is, de megkapom!

- Uram, milyen jogon... - kezdem a szót.

- Az erősebb jogán! - vág a szavamba D'Artigas gróf.

S azzal elfordul tőlem, és a fedélzet hátsó részébe megy. A matrózok pedig kabinjába vonszolják Thomas Rocht.

Ha a körülmények úgy parancsolják, talán mégis fel kell majd világosítanom D'Artigas grófot, hogy Simon Hart vagyok. Hátha akkor több megbecsüléssel bánnak velem, mint így, Gaydonnak tekintvén engem. No de ezt még jól meg kell fontolnom.

Még mindig azt hiszem, hogy az Ebba tulajdonosa azért raboltatta el a francia feltalálót, mert azt reméli, hogy ezen az úton-módon megszerezheti magának a "Roch-féle fulgurátor"-t, amelynek képtelen árát sem Európa, sem Amerika nem volt hajlandó megadni. Megeshetik, hogy Thomas Roch egyszer mégiscsak elárulja a titkot... Nem lenne-e hát jobb, ha továbbra is bejárásom lenne hozzá? Ha megtartanám eddigi ápolói munkakörömet, és az én feladatom maradna, hogy a szükséges ápolásban részesítsem? De igen: fent kell tartanom a lehetőségét, hogy mindent láthassak, mindent hallhassak... Hátha megtudhatom végre, amit a Healthful-House-ban nem sikerült kipuhatolnom!

De vajon hová is tart ez a kétárbocos? - ez az első kérdés.

És vajon tulajdonképpen ki is ez a D'Artigas gróf? - ez a második.

Az első kérdésre néhány napon belül megkapom a feleletet, mert ezt a csodaszerű luxushajót nagyon gyorsan hajtja rejtélyes szerkezete, amelynek működésével egyébként előbb-utóbb mégiscsak tisztába jövök.

A második kérdésre azonban talán sohasem kapok választ.

Azt hiszem, hogy ennek a titokzatos személynek nyomós oka lehet arra, hogy kilétének titkát megőrizze, és attól tartok, hogy ezt semmiféle módon sem fogja elárulni nekem. Talán sohasem is tudom meg, milyen nemzetiségű.

D'Artigas gróf - erről meggyőződést szereztem, amikor a tizenhetes számú pavilonban járt - folyékonyan beszél angolul, de kiejtésében van valami sajátos, érdes és rezgő hangárnyalat, amilyennel az északiak sohasem beszélnek. Életemben több világrészt beutaztam, de annyit mondhatok, hogy ez a kiejtés - talán a maláji szigetcsoport lakóinak jellegzetesen kemény beszédmódján kívül - egyetlen nyelvre sem emlékeztet.

Arcának csaknem olajbarna, sőt szinte rézvörösbe játszó színe, ébenfekete, göndör haja, mélyen ülő szeme, mozdulatlan szembogarából kilövellő, lándzsánál szúrósabb tekintete, magas termete, szögletes válla és rendkívüli izomerőt sejtető, duzzadó tagjai, mind arra mutatnak, hogy D'Artigas gróf alighanem a távol-keleti óceáni szigetek valamelyikéről származik.

Neve, valamint grófi címe - úgy vélem - csak felvett név és cím. Kétárbocosának neve norvég ugyan, de ő maga semmi esetre sem Skandinávia szülötte. Az északi népek jellegzetességeit éppenséggel nem találom meg rajta: a nyugodt arcot, a szőke hajat, a halványkék szem szelíd tekintetét.

De bárki legyen is ez az ember, annyi biztos, hogy elrabolta Thomas Rocht és vele együtt engem - márpedig ezt csak rossz szándékkal tehette.

Kérdés, vajon valamely idegen állam bízta-e meg vele, vagy a maga érdekében cselekedte-e. Talán egymaga akarja hasznát venni Thomas Roch fulgurátorának, és olyan helyzetben is van, hogy hasznát veheti?... Ez a harmadik kérdés, és erre egyelőre nem találok feleletet.

Vajon sikerül-e valaha is megfejtenem a talányt, azok alapján, amit szökésemig látni, hallani fogok - feltéve persze, hogy szökésre egyáltalában sor kerülhet?

Az Ebba folytatja útját, a már ismertetett, megmagyarázhatatlan körülmények között. Szabadon járhatok-kelhetek a fedélzeten, de a legénység kabinjába (amelynek lejárója az előárboc tövében nyílik) nem szabad belépnem.

Egyszer megpróbáltam, hogy elsétáljak az ormányárboc fészkéig, és onnan kihajolva nézzem meg, hogyan szeli a hajó orra a vizet, de az őrt álló matrózok, alighanem parancsukhoz híven, utamat állták. Az egyik, tört angolsággal, durván rám rivallt:

- Vissza!... Vissza!... Ne legyen láb alatt!

Ne legyek láb alatt?... Hiszen senkinek sem állok útjában!

Észrevették talán, hogy azt akarom megtudni, miféle erő hajtja a hajót?... Lehetséges. Spade kapitány, aki szemtanúja volt ennek a jelenetnek, bizonyára kitalálta, hogy a hajó mozgatószerkezetével akarok tisztába jönni. A legjámborabb kórházi ápolónak is méltán feltűnhetett a vitorla és propeller nélküli hajónak ez a bámulatos gyorsasága. Akárhogy is, nem engedték meg, hogy az Ebba orrába menjek.

Tíz óra tájban némi szél támad, igen kedvező, északnyugati szél, és Spade kapitány a hajómesternek megadja a kellő utasításokat.

Az füttyjellel mindjárt intézkedik is, hogy húzzák fel a fővitorlát. Hadihajón sem történhetik mindez nagyobb rendben, fegyelmezettebben.

Az Ebba kissé bal felé dől, sebessége jelentékenyen fokozódik. De a motor is gyorsabban működhetik, mert a vitorlavásznak nem feszülnek meg annyira, mint ha a kétárbocost csupán vitorlák vontatnák. Mindazonáltal a megélénkült szélben a vitorláknak is jelentékenyen hasznát veszik.

Az ég is derült. A nyugatról húzódó felhők szétfoszladoznak, amint a zenitet elérik. Tündöklő napfényzápor hullik a tengerre.

Kedvem támad, hogy lehetőleg pontosan megfigyeljem az Ebba útját. Eleget jártam a tengeren, hogy meg tudjam ítélni, milyen sebességgel halad a hajó. Becslésem szerint a kétárbocos mintegy tizenegy-tizenkét tengeri mérföldet tehet meg óránként.

Az útirány nem változott: erről a kormánykerék melletti delejtű győz meg. Mert Gaydonnak a hajó orrához nem szabad ugyan közelítenie, de a hajó farához igen. A delejtűre többször is sikerül futó pillantást vetnem: állandóan keleti, helyesebben kelet-délkeleti irányba mutat.

Így folytatjuk utunkat az Atlanti-óceánnak azon a részén, amelyet nyugatról Észak-Amerika partvidéke határol.

Megfeszítem emlékezőtehetségemet: miféle szigetek vagy szigetcsoportok fekszenek ebben az irányban, Amerika és Európa között?

Észak-Karolinát, amelyet negyvennyolc órával ezelőtt hagytunk el, a harmincötödik szélességi kör metszi keresztül, és ha emlékezetem nem csal, ennek a vonalnak keleten az afrikai partvidéket kell érintenie, körülbelül ott, ahol Marokkó fekszik. E szélességi kör közelében vannak az Azori-szigetek, Amerikától mintegy háromezer mérföldnyire. Vajon feltételezhető-e, hogy az Ebba e felé a szigetcsoport felé tart, s hogy ezeknek a Portugáliához tartozó szigeteknek valamelyikén van illetőségi kikötője? Nem, ez a feltevés cseppet sem valószínű.

Egyébként az Azorok csoportja előtt, mindössze ezerkétszáz kilométernyire, ugyancsak a harmincötödik szélességi fok közelében terülnek el a Bermudák. Ezek a szigetek angol fennhatóság alatt állnak. Ha D'Artigas gróf csakugyan valamely európai állam megbízásából rabolta el Thomas Rocht, akkor a legvalószínűbb, hogy Anglia bízta meg ezzel a cselekedettel. Mindazonáltal függő kérdés marad, hogy a gróf nem pusztán a maga érdekében tette-e.

A nap folyamán D'Artigas grófot háromszor-négyszer láttam a hátsó fedélzeten üldögélni. Úgy tetszett, nagy figyelemmel vizsgálgatja a szemhatár különböző pontjait. Ha vitorla vagy füstoszlop tűnt fel valahol a messze tengeren, hosszasan nézte erős nagyítású tengerészeti látcsövével.

Mellesleg megjegyzem, hogy rólam egyáltalában nem vett tudomást; mintha ott sem lettem volna a fedélzeten.

Spade kapitány olykor-olykor odalép hozzá. Ilyenkor néhány szót váltanak, valami idegen nyelven, amelyet nem értek, de még csak fel sem ismerek.

Az Ebba tulajdonosa, úgy látszik, Serkö mérnökkel áll a legbizalmasabb viszonyban, mert vele beszélget leggyakrabban és legszívesebben. Vajon mi dolga lehet ennek a meglehetősen beszédes, megnyerőbb arcú és társainál kevésbé zárkózott embernek a kétárbocoson?... Talán barátja D'Artigas grófnak?... Talán vele utazik mindenfelé, és osztozik a dúsgazdag jachttulajdonos irigylésre méltó életében... Végeredményben ez az egyetlen ember, aki, ha részvétet nem is, de legalább némi érdeklődést mutat irántam.

Thomas Rocht egész délelőtt nem láttam. Előző napi rohama valószínűleg nem szűnt meg egészen, és emiatt kabinjában tartják.

Efelől csakhamar meg is bizonyosodtam, mert D'Artigas gróf délután három óra tájban, a lépcsőn lefelé menet, magához intett.

Hogy mit akar nekem mondani, arról sejtelmem sincs, de annál jobban tudtam, hogy mit mondok neki én.

- Sokáig tartanak Thomas Roch rohamai? - kérdi tőlem.

- Néha negyvennyolc óráig is eltartanak - feleltem.

- Mit kell vele ilyenkor tenni?

- Semmit. Nyugton kell hagyni, amíg elszenderül. Ha egy éjszakát csendesen átalszik, a roham megszűnik, s Thomas Roch megint rendes félöntudati állapotába esik vissza.

- Jól van, Gaydon. Ha szükséges, ezentúl is ápolja, éppen úgy, mint a Healthful-House-ban.

- Ápoljam?

- Ápolja, itt a hajón... addig is, amíg hazaérkezünk.

- Hová?

- Ahová holnap délután jutunk - feleli D'Artigas gróf.

Holnap? - tűnődöm. - Eszerint nem az afrikai parton kötünk ki... az Azorokig sem jutunk el... Így hát feltevésem helyes volt: a Bermudák valamelyik szigetén állapodunk meg.

D'Artigas gróf lába már a lépcső első fokán van, amikor megszólítom:

- Uram, tudni akarom... jogom van rá, hogy megtudjam: hová visz engem, és...

- Önnek itt semmiféle joga nincs, Gaydon. Akkor feleljen, ha kérdezem.

- Tiltakozom!

- Csak rajta! - veti oda gőgös, fölényes hangon a gróf, és rosszindulatú pillantással mér végig.

S azzal lemegy a fedélzeti hálórekesz lépcsőjén, engem pedig magamra hagy Serkö mérnökkel.

- Ha én az ön helyében lennék, Gaydon - szól hozzám mosolyogva a mérnök -, én bizony megnyugodnám a változtathatatlanban. Ha az ember fogaskerék fogai közé kerül...

- Akkor is szabad kiáltania, azt hiszem.

- Ugyan minek kiáltana, ha úgysem hallja meg senki?

- Majd meghallják... mérnök úr!

- Majd?... Hja, az nagyon messze van. Egyébiránt, kiáltson csak, ha jólesik, ahogy a torkán kifér!

E gúnyos tanács után ő is faképnél hagy. Magamra maradok a gondolataimmal.

Négy óra tájt az őrt álló matróz jelentette, hogy kelet felől, hat tengeri mérföldnyire, nagy hajó közeledik.

Oldalvást tart felénk.

Gyorsan közeledik, és mind nagyobbnak látszik. Két kürtőjéből fekete füst gomolyog fel. Alighanem hadihajó, mert főárbocának csúcsán keskeny szalaglobogó bomlik ki, és noha semmiféle zászló sem leng a hátsó árboc vitorlarúdján, úgy vélem, csak a szövetséges hajóhad egyik cirkálója lehet.

Kíváncsi vagyok, vajon az Ebba a szokásos módon üdvözli-e, ha egy vonalba kerülnek.

Nem: a kétárbocos ebben a pillanatban irányt változtat. Nyilvánvalóan az a szándéka, hogy eltávolodjék a cirkálótól.

A jacht egyébként olyan gyanús hajó, hogy ez a mozdulata cseppet sem lep meg. Hanem annál inkább meghökkent Spade kapitány hajóvezetésének módja.

A kapitány a hajó előrészébe siet, és megáll egy szerkezet mellett, amely leginkább a gőzhajók gépmesterének szóló jelzőkészülékre hasonlít. Megnyomja a készülék egyik gombját, s az Ebba ebben a pillanatban kanyarodni kezd. Negyedfordulatot tesz délkelet felé. Ugyanekkor a matrózok is óvatosan megeresztik a vitorlaköteleket.

Valamiféle utasítást adhatott valamiféle hajtószerkezet gépmesterének, az pedig valamiféle motorral megmagyarázhatatlan irányváltozásra készteti a kétárbocost.

E hajtószerkezet mibenlétét még nem ismerem.

A manőver következtében a kétárbocos rézsút eltávolodik a cirkálótól. Az megtartja eredeti irányát. Miért is akarná útjából eltéríteni ezt a luxusjachtot a hadihajó, amikor semmiféle gyanúra nem szolgáltatott okot?

Bezzeg egészen másképpen viselkedik az Ebba, amikor este hat óra tájban egy másik hajót pillantanak meg, a bal oldali daruárboc irányában! Spade kapitány ezúttal korántsem akar kitérni, hanem a jelzőkészülék gombját megnyomva, nyomban intézkedik, hogy a kétárbocos kelet felé, tehát a közeledő hajónak vegye útját.

Egy órával utóbb a két hajó már egy magasságban jár, egymástól három-négy tengeri mérföldnyire.

A szél időközben teljesen elült. A hajón - három árboca van, kereskedőhajó lehet - lehúzzák a vitorlákat. Éjjel már semmiképpen sem kerekedhetik szél. A nagy, háromárbocos hajónak másnapig egy helyben kell vesztegelnie, ezen a nyugodt vízen.

A titokzatos gépezetű Ebba mindinkább közeledik a kereskedőhajóhoz.

Spade kapitány természetesen megparancsolta, hogy húzzák be a vitorlákat. Effrondat hajómester vezényletével ez mindjárt meg is történt, mégpedig olyan gyorsasággal, amilyent még a versenyvitorlásokon is megbámul az ember.

Sötétedik. A két hajó már nem lehet másfél mérföldnél távolabb egymástól.

Ekkor Spade kapitány felém tart. A jobb oldali hágcsóhoz vezető nyílásnál állok. Mellém lép, és minden teketória nélkül rám parancsol, hogy rögtön menjek le a kabinomba.

Nem tehetek egyebet, engedelmeskedem. Mielőtt azonban elhagyom a fedélzetet, észreveszem, hogy a hajómester nem gyújtja meg a hajó helyzetét jelző, úgynevezett pozíciólámpákat, pedig a másik hajó már felhúzta a maga lámpásait: a jobb oldalra zöldet, a balra pirosat.

Csaknem biztosra veszem, hogy az Ebba észrevétlenül akarja megközelíteni a hajót. Az irányt megtartja, de most már valamivel lassabban halad.

Úgy számítom, hogy tegnap óta az Ebba kétszáz tengeri mérföldnyi utat tett meg.

Bizonytalan sejtelem száll meg, amikor a kabinomba lépek. Vacsorám az asztalomon vár, de hozzá sem nyúlok. Nem tudom, miért, valami nyugtalanság vesz rajtam erőt.

Végignyújtózom az ágyamon. Aludni szeretnék, de az álom elkerül.

Két álló óráig tart ez a kellemetlen állapot.

Körülöttem csend van. Csak a hajótest rezeg, s az oldalfalakat paskoló víz csobog halkan. Néha-néha egy-egy lökés érezhető: a csendes tengeren sikló hajó mozgása okozza.

Nincs nyugtom... agyamban a két nap minden emléke összegomolyog. Holnap délután tehát megérkezünk... Holnaptól kezdve "szükség esetén" (így mondta D'Artigas gróf) ismét átveszem Thomas Roch mellett a szolgálatot.

Amikor a hajófenékbe zártak, megéreztem, hogy a hajó elindul a Pamplico-szorosban, most pedig - este tíz óra lehet - határozottan érzem, hogy az Ebba megállott.

Vajon miért állt meg?... Amikor Spade kapitány rám parancsolt, hogy hagyjam el a fedélzetet, sehol sem láttam a közelben szárazföldet. A térkép szerint ebben az irányban csupán a Bermudák fekszenek, még jó ötven-hatvan mérföldet kellene haladnunk ahhoz, hogy az őrt álló matróz a fokozódó sötétségben megpillanthassa a szigetek valamelyikét.

Az Ebba teljesen mozdulatlanul áll. Mindössze egy kis oldalhimbálózás érezhető, de az is igen gyenge és egyenletes. A tenger alig hullámzik. Szellő sem rebben a víz felett.

Eszembe jut a kereskedőhajó, amelytől az Ebba mintegy másfél mérföldnyire lehetett, amikor elhagytam a fedélzetet.

Ha hajónk tovább közeledett feléje, azóta el is érhette. Most, hogy megállt, a két hajó nem lehet egymástól egy-két kötélhossznyinál távolabb. A háromárbocos kereskedőhajó a szélcsend miatt már alkonyatkor megrekedt, és azóta nem közeledhetett nyugat felé.

Itt kell tehát lennie, a közelünkben, és ha világosabb volna az éjszaka, meg is látnám az ablakon keresztül.

Eszembe jut, hogy talán itt az alkalom! Meg kellene ragadnom... Miért ne kísérelném meg a szökést? Hiszen, ha nem szököm, semmi reményem, hogy valaha is visszaszerezzem a szabadságomat! Úszni ugyan nem tudok, ez igaz, de ha a jacht mentőbójáinak valamelyikét megragadnám, a tengerbe ugranám, vajon nem juthatnék-e el a kereskedőhajóig - feltéve persze, hogy sikerül a matróz-őrszem figyelmét kijátszanom.

Először is ki kellene jutnom a kabinból, és a létrán fel kellene kapaszkodnom a fedélzetre. Az Ebba legénységi szállásáról semmi nesz sem hallatszik. A fedélzeten is csend van. Bizonyára mindenki alszik a hajón. Előre hát!

Megnyomom a kilincset. Az ajtót kívülről elreteszelték. No, hiszen ezt előre tudhattam volna!

Le kell hát mondanom a tervemről. Egyébként amúgy sem igen sikerülhetett volna.

Legokosabban cselekedném, ha aludnám, mert ha testileg nem is, de lelkileg annál inkább el vagyok csigázva. Ellentétes gondolatok kavarognak az agyamban, és nem hagynak nyugodni. Bárcsak álomba fojthatnám őket!...

Bizonyára aludtam... Valami zaj riaszt fel; sajátságos egy zaj, effélét nem hallottam még a hajónkon.

Hajnali szürkület dereng be kabinom keletre néző ablakán. Megnézem az órámat: fél ötöt mutat.

Legelőször is azt szeretném tudni, hogy megyünk-e.

Nem, semmi esetre sem... Sem a motor, sem a vitorlák nem hajtják a jachtot. És mégis sajátságos lökéseket érzek... nem lehet tévedés. Pedig, úgy látszik, a tenger most is éppolyan csendes, mint este volt. Ha a hajó netán elindult is, amíg aludtam, jelenleg biztosan mozdulatlanul áll.

Mintha nehéz terhekkel szaladgálnának ide-oda az emberek - ez okozza a zajt, amelyről az imént beszéltem. Most pedig, úgy tetszik, hasonló járást-kelést hallok a kabinom padozata alatt is, a hajófenéken, ahová a fedélzeten, az előárboc mögött nyílik a lejáró... Valami hozzásúrlódik a hajóoldal vízből kiálló részéhez... Talán csónakok álltak a hajóhoz?... S a legénység most áruk berakodásával vagy kirakodásával foglalatoskodik?

Márpedig képtelenség, hogy rendeltetési helyünkre érkeztünk volna! D'Artigas gróf azt mondta tegnap, hogy még huszonnégy órai út előtt állunk. És, ismétlem, a legközelebbi szárazföldtől, a Bermudák szigetcsoportjától is vagy hatvanmérföldnyire voltunk még akkor... Az meg éppenséggel lehetetlen, hogy nyugat felé tértünk vissza, hiszen az amerikai partokat is messze hagytuk már!

Különben is, okkal hiszem, hogy a hajónk egész éjjel egy helyben vesztegelt. Mielőtt az álom elnyomott, megállapítottam, hogy az Ebba megállt, s most, hogy felébredtem, megállapítottam, hogy még mindig áll.

Várok, ameddig megengedik, hogy újra felmenjek a fedélzetre. Ajtóm kívülről még mindig zárva van, éppen az imént győződtem meg róla. Gondolom, majd csak akkor eresztenek ki, ha már teljesen megvirradt.

Eltelik egy óra. Az ablaknyíláson beárad a hajnali fény. Kinézek. Átlátszó ködlepel borul a tengerre... hamarosan fel fog szakadni, ha átmelegítik az első napsugarak.

Mintegy félmérföldnyire látok, de a kereskedőhajót sehol sem találom. Alighanem az Ebba bal oldalán áll, azért nem láthatom.

Valami csikordulást hallok. Ajtóm zárában megfordul a kulcs. Felnyitom, kilépek a kabinból, felkapaszkodom a vaslajtorján. Amikor a fedélzetre lépek, látom, hogy a matrózok éppen helyére teszik a rakodónyílás fedelét.

Keresem D'Artigas grófot. Nem látom sehol, bizonyára lent van a kabinjában.

Spade kapitány és Serkö mérnök a hajó hátsó részében állnak. Néhány árugöngyöleg egyenletes elosztására felügyelnek. Az árukat bizonyára a fenékről hozták fel a matrózok, s alighanem ez a munka okozta azt a zajos járás-kelést, amelyre ébredtem. Hm... ha az árukat már a fedélzetre hordják, akkor bizonyára utunk céljához közeledünk.

Úgy látszik, nem járunk messze a kikötőtől. Néhány óra még, és a hajó talán már horgonyt is vet valahol.

Hát a háromárbocos kereskedőhajó, amely este még a jacht tatjának bal oldalán vesztegelt, hol van?... Ott kellene lennie, ahol akkor állt, mert alkonyat óta nem támadt fel a szél!

Tekintetemet arra fordítom.

A háromárbocosnak nyoma veszett. A tenger kihalt. Egyetlen hajó sem úszik a sík vízen. De hiába tekintek délre, északra, még csak egy árva vitorlát sem látok sehol a széles szemhatáron.

Töröm a fejemet, mi történhetett a kereskedőhajóval. Nem találom az eset magyarázatát. Arra kell gondolnom - de hát ennek igen kicsiny a valószínűsége -, hogy amíg én aludtam, jachtunk folytatta útját, és otthagyta a szélcsendben megrekedt kereskedőhajót. Igen, ez megmagyarázná, hogy miért nem látom sehol.

Eszem ágában sincs, hogy Spade kapitányhoz vagy Serkö mérnökhöz forduljak felvilágosításért. Feleletre sem méltatnának.

Spade kapitány egyébként e pillanatban a jelzőkészülékhez lép, és megnyom egy gombot a táblán. Az Ebbát csaknem ezzel egyidőben heves rándítás éri az orrán, s habár a vitorlákat még mindig nem vonták fel, a hajó folytatja különös útját kelet felé.

Két órával utóbb D'Artigas gróf is feltűnik a hátsó fedélzeti lépcsőn. Megszokott helyére ül, Spade kapitány és Serkö mérnök odalépnek hozzá, és néhány szót váltanak vele.

Mindhárman előveszik tengerészeti látcsövüket, és a szemhatárt kémlelik, délkelet és északkelet között.

Természetesen én is abba az irányba tekintek. Merően nézem a sík tengert, de távcsövem nem lévén, semmit sem láthatok.

Ebéd után ismét valamennyien a fedélzetre sietünk. Csak Thomas Roch nincs ott, a kabinjában maradt.

Fél kettőkor az előárboc keresztfáján őrködő matrózok egyike jelenti, hogy szárazföldet lát.

Az Ebba roppantul gyorsan halad, így hát nekem is nemsokára meg kell pillantanom a szárazföld első körvonalait.

Két óra múlva, mintegy nyolc mérföld távolságban, csakugyan kiválik a távoli ködökből a szárazföld árnyképe. Amint a hajó közeledik hozzá, körvonalai mind élesebbekké válnak. Hegy lehet, vagy legalábbis fennsík. Ormáról füstfelhő száll az ég felé.

Tűzhányó, ezen a vidéken?... Hiszen ez akkor mégiscsak...

Tudomásom szerint az Atlanti-óceánnak ezen a részén csupán a Bermudák szigetcsoportja fekszik. Az Ebba tehát csakis oda juthatott. Az amerikai partoktól számított távolságból és a Pamplico-szoros elhagyása óta megtett út irányából következtettem erre. A hajó állandóan dél-délkeleti irányba tartott, és átlagos sebességét véve alapul, mintegy kilencszáz-ezer kilométert futott be.

Kétárbocosunk még most is olyan gyorsan haladt, mint eddig. D'Artigas gróf és Serkö mérnök a hajó hátsó részén maradt, közel a kormányoshoz, Spade kapitány a hajó orrába ment.

Vajon elhúzunk-e e lakatlannak tetsző sziget mellett, s magunk mögött hagyjuk nyugat felől?

Nem valószínű, hiszen terv szerint ezen a napon és ebben az órában kell a hajónak rendeltetési helyére érkeznie.

A fedélzeten felsorakoznak a matrózok, készen a kikötéssel járó tennivalókra, s Effrondat hajómester megteszi a révbe futáshoz szükséges intézkedéseket.

Még két óra, s megtudom, mit gondoljak a dolog felől. A sok kérdés közül, amely azóta gyötör, amióta hajónk a nyílt tengeren jár, legalább az egyikre megkapom valahára a feleletet!

És mégis hihetetlennek látszik, hogy az Ebba az angol fennhatóság alatt álló Bermudákon állomásozzék. Ha ugyan nem éppen Nagy-Britannia bízta meg D'Artigas grófot Thomas Roch elrablásával... De nem, ez a feltevés nem lehet helytálló!...

Annyi kétségtelen, hogy ez a titokzatos ember folytonosan rajtam tartja a szemét, mégpedig különös állhatatossággal. Nem tudhatja ugyan, hogy Simon Hart vagyok, úgy látszik azonban, mégis érdekli, hogy mit gondolhatok erről a kalandról. Mert, ha Gaydon betegápoló jámbor fickó is, éppoly aggódva kell a jövőjére gondolnia, mint bármiféle előkelő úrnak - akár e különös jacht tulajdonosának. Megvallom, kissé nyugtalanít is a makacsság, amellyel a gróf engem kémlel.

Ha tudná, mi ötlött hirtelen az eszembe, alighanem mindjárt a tengerbe dobatna.

Az okosság azt parancsolja nekem, hogy ezentúl még százszor óvatosabb legyek, mint eddig voltam.

Nem adtam senkinek okot a gyanúra, még az éles szemű Serkö mérnöknek sem. De íme, a titok leplének egyik csücske máris fellebbent előttem. A jövő képe lassacskán világosodni kezd...

A hajó közeledett célja felé. A sziget - vagy jobban mondva: kis sziklazátony - egyre tisztábban rajzolódott ki az ég kék hátterére. A nap már túljutott delelőjén, és most a sziget nyugati oldalára árasztotta fényesőjét.

A sziget magánosnak tetszett. Legalábbis sem északon, sem délen nem látom a szigetcsoportot, amelyhez tartozhatik. Látószögünk a távolsággal arányosan tágul, a láthatár egyre alább süllyed a sziget mögött.

Sajátságos alakú sziget ez, felfordított csészére hasonlít, amelynek égnek álló aljából füst, korom kavarog a magasba. Csúcsa - tehát, ha szabad ezzel a hasonlattal élnem: a csésze alja - mintegy százméternyire mered a tenger színe fölé. Oldalai mindenütt egyenletesen meredekek és csaknem teljesen kopárak. Kopárak a tövében tornyosuló sziklák is, amelyeket szakadatlanul ostromol a zajló hullámverés.

A nyugati irányból közeledő hajósoknak nyomban szemükbe tűnik a sziget egyik természeti sajátsága: egy boltozatos sziklaív, amely mintha a felborított sziklacsésze füle volna. Tajtékozva zúdulnak keresztül rajta a megtörő hullámok. A napsugarak is azon áradnak át, ha a nap korongja hajnaltájt feltűnik a keleti szemhatáron. Ilyenkor méltán rászolgál nevére: Back Cupnak^[63] hívják.

Ezt a puszta szigetet láttam már... felismerem! A Bermudák szigetcsoportján innen van. Ez az a bizonyos "felfordított csésze", amelyet néhány év előtt alkalmam volt megtekinteni. Ez az, nem tévedek! Partra is szálltam ezeken a mészkősziklákon, bebarangoltam a sziget keleti oldalát. Úgy van, ez a Back Cup!

Ha nem lettem volna eléggé ura akaratomnak, most meglepetésemben és örömemben hangosan felkiáltok, s ez a felkiáltás méltán felkeltette volna D'Artigas gróf figyelmét.

Röviden számot akarok adni arról, hogy néhány év előtt, amikor a Bermudák szigetcsoportján jártam, milyen körülmények között jutottam el a Back Cupra is.

Az Észak-Karolinától mintegy ezermérföldnyire eső Bermudák csoportja vagy száz kisebb-nagyobb szigetből áll. Közepén keresztezi a nyugati hosszúság Greenwichtől számított hatvannegyedik foka a harminckettedik szélességi kört. Az angol Lomer hajótörése után (1609-ben itt futott zátonyra) a szigetcsoport angol fennhatóság alá került. A szigeteken megtelepedett gyarmatosítók azóta tízezer lélekre szaporodtak.

Anglia nem terményeiért, gyapotért, kávéért, indigóért, nyílgyökérért szerezte meg, vagy helyesebben: kaparintotta kézre a szigetcsoportot, hanem azért, mert alkalmas tengerészeti támaszpontul kínálkozott, lévén eléggé közel az észak-amerikai partokhoz. A hatalomba vétel megtörtént, az érdekelt államok nem tiltakoztak ellene, s így a Bermudákat ez idő szerint is angol helytartó kormányozza. Mellette helytartótanács és nemzetgyűlés működik.

A csoport jelentősebb szigetei: a Saint David-, a Sommerset-, a Hamilton- és a Saint George-szigetek. Az utóbbinak szabad kikötője is van; hasonló nevű városa egyúttal az egész szigetcsoport székhelye.

A legnagyobb sziget is alig hosszabb huszonöt kilométernél, szélessége pedig mindössze négy kilométer. Nem számítva a közepes nagyságú szigeteket, az egész csoport voltaképpen nem egyéb, mint apró szirtek és zátonyok halmaza. Kiterjedése tizenkét négyzetmérföld.

A Bermudák éghajlata igen egészséges, jótékony hatású ugyan, de gyakran látogatják az Atlanti-óceán heves téli viharai. Ilyenkor a szigeteken rendkívüli nehézséggel jár a kikötés.

A szigetcsoporton legfőképpen folyóban és patakban van nagy hiány. Mivel azonban bőven esik az eső, a sziget telepesei úgy segítenek a vízhiányon, hogy a csapadékot felfogják, és az ültetvények öntözésére meg a lakosság egyéb szükségleteire tárolják. Hatalmas gyűjtőmedencéket építettek erre a célra; a felhőszakadások kimeríthetetlen bőségben ontják beléjük a vizet. Bámulatos alkotások ezek a medencék, igazán dicséretére válnak az emberi elmének.

Én is a vízművek építése dolgában látogattam el a Bermudákra s azért is, mert e szép munkára igen kíváncsi voltam.

Egy New Jersey-i gyárban álltam alkalmazásban. Néhány heti szabadságot kértem. New Yorkban hajóra szálltam, és elhajóztam a Bermudákra.

Hamilton-szigeti tartózkodásom idején, a tágas Southampton-kikötőben sajátos természeti jelenségnek voltam szemtanúja. A tünemény főként a geológusok számára bírt érdekességgel.

Egy napon egész bárkaraj futott be a Southampton-Harbourba. Halászok ültek bennük, feleségestül, gyerekestül, háznépestül.

A Back Cupról érkeztek, eddigi otthonukból. Sok évtizede laktak már a szigeten, fából és kőből épített kunyhókban. Igen jól ment a dolguk, mert a tenger bőven adott nekik halat. A Bermudák közelében egész esztendőben, de főként március és április hónapokban csak úgy nyüzsög a hal és az ámbrás cet a parti vizekben.

A halászok nyugalmát és foglalatosságát semmi sem zavarta. Hozzátörődtek nehéz életkörülményeikhez is, amelyen egyébként sokat enyhített, hogy a Hamilton- és Saint George-szigetekkel meglehetősen könnyű volt a közlekedés. Erős építésű, egyárbocos, "kutter"-vitorlázatú bárkáik rendszeresen járták a két kikötőt, s az odaszállított halért cserébe háztartási holmikat vittek vissza a kis szigetre.

Vajon miért hagyták el otthonukat, mégpedig - mint nyomban kijelentették - örökre? Azért, mert ott többé már nem érezhették magukat biztonságban.

Két hónappal előbb ugyanis tompa dördüléseket hallottak a Back Cup mélyéről. Előbb csak csodálkoztak a jelenségen, utóbb azonban egyre inkább nyugtalanítani kezdte őket. A szikla ormáról - nevezzük a felfordított csésze fenekének - füst gomolygott a magasba, és nyomában láng csapott fel. Azelőtt egyikük sem gondolta, hogy a sziklahegy vulkán, és hogy ormán kráter nyílik. Nem is juthatott fel a sziklacsúcsra senki, mert a hegy oldala mindenütt roppant meredek volt. Most azonban a halászok már nem kételkedtek abban, hogy a Back Cup voltaképpen régi tűzhányó, s hogy a halászfalut közeli kitörés veszélye fenyegeti.

E két hónap folyamán mind gyakrabban ismétlődtek a dördülések, sőt egyre erősebbekké váltak. A sziget sziklavázát erős rázkódtatások reszkettették meg, s az oromból, főleg éjjel, mennydörgésszerű robaj közepette lángok csaptak fel. Egyszóval minden arra mutatott, hogy a szikla méhe ismét forrong a tenger alatt, s a katasztrófa, az előjelek szerint, bármely pillanatban várható volt.

A partszegélyen lakó, közvetlen veszedelemnek kitett családok nem késlekedhettek tovább, mert abban az esetben, ha a tűzhányó csakugyan kitör, semmi sem védhette meg őket a lávaártól; de még arra is számítaniuk kellett, hogy a sziklasziget mindenestül megsemmisül. Bárkáikra rakták hát minden ingóságukat, sietve elmenekültek a szigetről, és Southampton-Harbourban kerestek menedéket.

A Bermudák lakói is megijedtek, amikor hírét vették, hogy a szigetcsoport nyugati végén egy kialudtnak vélt vulkán újra működni kezd. Akadtak azonban olyanok is, akiket félelem helyett inkább a kíváncsiság fogott el. Ezek közé tartoztam én is. Mindenképpen érdemes volt ezt a jelenséget közelebbről is megvizsgálnunk, már csak azért is, mert tudni akartuk, nem látták-e a halászok nagyobbnak a veszélyt, mint amekkora az valójában.

A Back Cup a szigetcsoporttól nyugatra emelkedik ki a tengerből. Apró szigetek és megközelíthetetlen zátonyok kötik össze a Bermudákkal. Minthogy csúcsa a száz métert sem éri el, sem Hamiltonból, sem Saint George-ról nem lehet látni.

Néhány természetvizsgáló meg én beszálltunk egy "kutter"-ba, és elindultunk Southampton-Harbourból a Back Cupra. Nemsokára már partra is szálltunk a szigeten, ott, ahol a halászok elhagyott kunyhói álltak.

A szikla belsejéből most is dübörgés, morajlás hallatszott, a kráterből pedig füstfelhő kavarodott a magasba.

Megbizonyosodtunk felőle, hogy a Back Cup csakugyan afféle régi vulkán, amelyben most ismét fellobbant a föld alatti tűz. Kitörése rövid idő kérdése, s a kitörésnek természetesen meglesznek a maga következményei.

A kráterig sehogyan sem sikerült feljutnunk. A sima, meredek, sikamlós hegyoldalon képtelenség volt a kapaszkodás. A sziklafal nyolcvanfokos szögben meredt a magasba; sem a láb, sem a kéz nem talált rajta támasztékot. Soha sivárabb szirtoldalt! Csak a sziklafalra verődött televényföldkupacokból serkedt imitt-amott egy kevés vadlóhere... egyebütt kopár volt az egész sziget.

Sok sikertelen hegymászókísérlet után legalább meg akartuk kerülni a sziklaszirtet. Ámde a sziget csak azon a vidéken volt járható, ahol a halászfalu épült, mindenütt másutt - északon, délen, nyugaton - leomlott sziklatömbök rekesztették el az utunkat.

Ilyen körülmények között csak igen felületesen szemlélhettük meg a puszta szigetet. De láttuk a kráterből felszálló füstöt és lángot, hallottuk az erős dördülések által meg-megszakított tompa morajt (a dörrenések szinte az egész sziklát megremegtették), s be kellett vallanunk, hogy a halászok nem ok nélkül költöztek el onnan: a vulkán kitörésére valóban hamarosan számítani lehet.

Ez adott nekem tehát annak idején okot, hogy a Back Cupot megnézzem. Nem csoda hát, hogy most, amikor különös alakját megpillantottam, azonnal ráismertem.

Nem! Ismétlem, D'Artigas gróf aligha örvendett volna, ha Gaydon betegápoló felismeri a Back Cupot... Feltéve persze, hogy az Ebba csakugyan itt szándékszik kikötni. S ezt nemigen hiszem, mert a szigeten egyáltalában nincs kikötő.

Miközben kétárbocosunk a sziget felé közeledik, én a Back Cupot nézegetem, ahová ama bizonyos menekülés óta egyetlen bermudai halász sem kívánkozott vissza. A halásztelep egészen elhagyatott. Elképzelhetetlen, hogy ez a sziget az Ebba állandó állomáshelye!

D'Artigas gróf és társai nyilván nem is szándékoznak partra szállni a Back Cup szigeten, még ha a hajó átmeneti menedéket találna is a sziklák között, valami szűk öbölben. A dúsgazdag jachttulajdonosnak aligha juthatott eszébe, hogy itt üssön tanyát, ezen a szigeten, amelyet szüntelenül ostromolnak a Nyugat-Atlanti-óceán szörnyű viharai. Viharedzett halásznak még csak megjárja, de mit keresne rajta D'Artigas gróf, Spade kapitány, Serkö mérnök és az Ebba legénysége?

Alig vagyunk már fél mérföld távolságnyira a Back Cuptól. Nagyon sivár a képe, ellentéteként a dombos, sötétzöldbe borult bermudai szigeteknek. Alig néhány mélyedésben él meg egy-egy satnya borókabokor vagy törpe cédrus, amely pedig a Bermudák többi szigetének legfőbb kincse. A sziklák alját moszat borítja; a tenger vetette oda, és szüntelenül újabb meg újabb rétegekkel tetézi: rostos növényekkel meg azzal a töméntelen hínárral, amelyet a Kanári- és Zöldfoki-szigetek között elterülő úszó rétségről, a Sargasso-tengerről sodornak a Back Cup zátonyaira az áramlatok.

Lakója nincs a puszta szigetnek, csupán néhány madár: pirók, kék tollú mota cyllas cyalis, nagyszámú sirály és tengeri fecske. Villámgyors szárnycsapásokkal szeldelik át a kráterből feltóduló füst- és gőzoszlopot.

A kétárbocos két kötélhosszúságnyira jár a parttól. Hirtelen meglassúdik: "fojtott gőzzel" halad. A víz színe fölé kibukkanó szirtek között csatorna nyílik: az Ebba egyenesen arra tart.

Azon tűnődöm, vajon bemerészkedik-e a hajó ebbe a zegzugos sziklaátjáróba.

Nem, sokkal valószínűbb az a feltevésem, hogy csupán néhány órai pihenőre kanyarodik oda - hogy miért, azt persze nem tudom -, s aztán folytatja útját kelet felé.

Annyi biztos, hogy semminemű előkészületet nem látok a kikötésre. A horgonyok nyugodtan függnek a daruoszlopokon, a láncok is helyükön pihennek, s a matrózok sem készülnek, hogy a csónakokat leeresszék.

D'Artigas gróf, Serkö mérnök és Spade kapitány a hajó orrába sietnek. S aztán olyasvalami kezdődik, ami valóságos rejtély előttem.

A bal oldali mellvéd mellett én is előremegyek, csaknem egészen az előárbocig. Egy kis bóját pillantok meg a vízen; egy matróz éppen azon buzgólkodik, hogy felhúzza a hajóra. A tiszta, átlátszó víz hirtelen elsötétedik: mintha valami nagy, sötét tárgy szállana fel a mélyből. Talán valami hatalmas cet, s azért jön a tenger színére, hogy ott lélegzetet vegyen... Talán veszélyben is van a hajónk, hiszen a cet megcsaphatja erős farkával...

S most egyszerre mindent megértettem. Most már tudom, mi hajtotta olyan csodálatos sebességgel a hajónkat, vitorla és gőzerő nélkül! Íme, most bukkan fel a habokból az a fáradhatatlan vízi jármű, amely az amerikai partoktól egészen a Bermudákig vontatta az Ebbát!... A jacht oldalán egy víz alá meríthető, tengeralattjáró tug, vagyis vontatóhajó úszik; valamely akkumulátortelepből vagy Volta-oszlopból nyert villamos áram mozgatja a propellerét.

A tug afféle hosszú, acélorsó formájú alkotmány, teteje lapos; közepén csapóajtó nyílik: azon juthatni a tug belsejébe. A lapos fedélzet homlokrészén periszkóp - lencseüveges, kerek ablakú, műszeres fülke - nyílik. Az ablakon kitóduló villamos fény megvilágítja az alsó vízrétegeket. A víztúlsúlytól megszabadult tengeralattjáró most a tenger felszínére került. A felső nyílás azonnal kinyílik: friss levegő árad be rajta a tugba. Valószínű, hogy a tengeralattjáró csak nappal merül alá, éjjel a víz hátán úszik, és úgy vontatja a jachtot.

Várjunk csak! Valamit szeretnék még tudni! Ha villamosság hajtja a tugot, ugyan honnan szerzi az áramot? Az áramot, akármiféle eredetű is, mindenképpen valamiféle áramfejlesztőnek kell szolgáltatnia! Vajon hol van az az áramfejlesztő telep?

Egyáltalában, miért van a kétárbocosnak szüksége erre a víz alatti vontatóra? Miért nem rendezték be magát a jachtot gőz- vagy villamos erőre, mint annyi más luxushajót?

Ámde e pillanatban nincs időm, hogy ezen tépelődjem, és hogy a sok megfejthetetlen talány megoldásán törjem a fejem.

A tug a jacht mellett pihen a tengeren. A tetőajtó nyitva áll. Néhány matróz lép ki rajta a tug tetejére: a tengeralattjáró legénysége. Velük érintkezett Spade kapitány a hajó orrában levő villamos jelzőkészülék segítségével, amelyet huzal köt össze a tuggal. Az Ebbáról tehát ilyeténképpen szabályozták a tengeralattjáró útját.

Ekkor Serkö mérnök hozzám lép, és így szól:

- Beszállni!

- Beszállni?... - ismétlem csodálkozva a parancsot.

- Úgy van! Beszállni!... A tugba!... De hamar!

Mint eddig, most is szó nélkül engedelmeskedem, ennél okosabbat amúgy sem tehetek.

Amint az oldalkorláton átmászom, Thomas Rocht pillantom meg a fedélzeten. Egy matróz kíséri. Nyugodtnak és közönyösnek látszik, vonakodás nélkül tűri, hogy a tugba levigyék. Amikor mellém ér, a csapóajtó nyílásánál, D'Artigas gróf és Serkö mérnök is odalép hozzánk.

Spade kapitány és a legénység ott marad a kétárbocos fedélzetén. Négy matróz beszáll az egyik csónakba, amelyet időközben vízre eresztettek. Ezek az emberek hosszú sodrott kötelet húznak maguk után; talán az a céljuk, hogy az Ebbát a kötelénél fogva a sziklaszirtek közé vontassák.

Talán valami rév van a sziklák között, ahol D'Artigas gróf jachtja védelmet talál a nyílt tengeri hullámok ellen? Vagy talán itt van állandó kikötője?

A tugot elválasztják az Ebbától, a csónakba levitt kötél megfeszül: a négy matróz elindul, hogy azt fél kötélhossznyival beljebb, a sziklafalba eresztett vasgyűrűkhöz kösse.

A hajón maradt legénység megragadja a kötelet, és lassan befelé vontatja az Ebbát.

Öt perccel utóbb az Ebba már el is tűnik a sziklahalmaz mögött. A tenger felől bizonyára még árboca csúcsát sem lehet látni.

Ugyan ki sejthette volna a Bermudákon, hogy ebben a rejtett kis öbölben hajó horgonyoz? S ki gondolta volna Amerikában, hogy a dúsgazdag D'Artigas gróf, akit jól ismernek minden nyugati kikötőben, a Back Cup kopár sziklái között lakik?

Húsz perccel ezután a négy matróz visszatér a csónakkal a tugra. A tengeralattjáró tehát reájuk várakozott, hogy aztán velük együtt elinduljon... vajon hová?

Most már a teljes legénység beszállt a tugba. A csónakot a tengeralattjáró farához kötik uszályként. Mozgás keletkezik, a csavar lassan működni kezd, és a tug, dél felől kerülve meg a sziklazátonyokat, akár a kétárbocos, a Back Cup irányába tart.

Három kötélhosszúságnyira az első csatornától második csatorna nyílik: a sziklasziget felé vezet. Ezen a kacskaringós átjárón úszik a tug. Amikor eléri a sziklafal tövét, két matróz leoldja róla a csónakot és egy keskeny, fövenyes partra húzza, ahol sem a hullám, sem a tengerzajlás nem érheti el, s ahol könnyen megtalálják, ha az Ebba ismét útra kel.

A két matróz ismét felszáll a tug lapos tetejére. Serkö mérnök int nekem, hogy menjek le a tengeralattjáró belsejébe.

Leereszkedem a vaslépcső néhány fokán. Egy központi helyiségbe jutok. Halomban hevernek ott a különféle csomagok és bálák. Valószínűleg nem fértek el már az Ebba zsúfolt fenekén... Egy fülkébe tuszkolnak be, és rám zárják az ajtót. Teljes sötétségben vagyok megint.

Mihelyt beléptem, ráismertem régi börtönömre. Itt töltöttem azokat a keserves órákat, amikor a Healthful-House-ból elraboltak, ez volt az a fülke, amelyből csak akkor engedtek ki, amikor a tug már elhagyta a Pamplico-szorost, és a nyílt tengeren futott.

Thomas Roch is bizonyára hasonló sorsban részesült, alighanem egy másik sötét kamrába csukták.

Érces zörejt hallok: becsapták a tetőajtót. A jármű most minden bizonnyal a víz alá merül.

Csakugyan, éreztem is, hogy süllyedünk. A tug tartályai vízzel teltek meg.

Majd más irányú mozgást érzek: a tengeralattjáró előrehalad.

Három perc múlva megáll, és érzem, hogy a víz felszínére emelkedik...

A tetőajtó zörrenését hallom: felnyitották.

Börtönöm ajtaja is felpattan, én pedig néhány ugrással fent termek a tug lapos tetején.

Körülnézek.

A tug... behatolt a Back Cupba, a sziget belsejébe!

Itt él tehát D'Artigas gróf, itt élnek társai, ezen a rejtekhelyen - hogy úgy mondjam -, kívül az emberi társadalmon!

Másnap körülnézek a Back Cup hatalmas sziklabarlangjában. Tehetem bátran, senki sem akadályoz.

Micsoda lidérces éjszakát töltöttem ott, milyen izgatottan vártam a virradatot!

Amikor megérkeztünk, egy kisebb barlangfélébe vezettek, mintegy százlépésnyire attól a parttól, ahol a tug kikötött. A tizenkét láb^[64] hosszú, tíz láb széles barlangot villamos izzólámpa világította meg. Az ajtó, amelyen beléptem, bezárult mögöttem.

Nem csodálkoztam azon, hogy villanyvilágítással találkozom a barlangban, hiszen a tugot is villanyárammal világították. Vajon miből nyerik az elektromosságot, hol lehet az áramfejlesztő telep? Talán éppen itt, ebben a sziklaüregben vannak a gépek, a dinamók, az akkumulátorok?...

Cellámban asztal áll (rajta élelmiszerek), megvetett ágy, nádfonatú karosszék és szekrény, a szükséges fehérneművel és ruhákkal. Az asztal fiókjában papírt, tintát, tollat találok. A jobb szögletben mosdóasztalka, teljesen felszerelve. Minden nagyon tiszta.

Az első vacsora friss halból, szárított húsból, jóízű kenyérből, sörből és whiskyből^[65] állt. De olyan kimerült voltam, hogy alig ettem egy-két falatot - éppen csak csipegettem belőle, ahogy mondani szokás.

Pedig ugyancsak úrrá kell lennem magamon, ugyancsak helyén kell legyen az eszem! Vissza kell nyernem régi nyugodtságomat, ha azt akarom, hogy ez a harc az erkölcs diadalával végződjék! E marék embernek, aki elrejtőzve él itt, a szikla mélyében, meg kell tudnom a titkát! Meg akarom tudni, és meg is tudom!...

D'Artigas gróf eszerint a Back Cup sziklaüregében lakik! Ha luxushajója nem jár az óceánon, az amerikai partokon, sőt talán az európai vizeken, akkor itt húzza meg magát, ebben a barlangban, melynek még a létezését sem gyanítja senki! Ezt az ismeretlen rejtekhelyet ő fedezte fel! Vízbe nyíló kapun közlekedik, s a kapu nyílása tíz-tizenöt lábnyi mélységben torkollik az óceánba!

Vajon miért zárkózik el az emberiségtől?... Miféle múltja lehet?... Ha a D'Artigas név csak álnév, és a grófi cím is csak afféle kölcsönvett titulus - mint gyanítom -, ugyan mi oka lehet, hogy igazi kilétét eltitkolja? Talán elítélt vagy száműzött, aki az önkéntes számkivetettséget vállalta a kényszerű helyett?... Vagy talán bűnözővel van dolgom, aki úgy akarja elkerülni a büntető igazságszolgáltatást, hogy ennek a sziklaüregnek a mélyére veszi be magát?... Erről a gyanús emberről akármit feltételezek!

Mindig és minduntalan az a kérdés merül fel bennem: mi oka lehetett D'Artigas grófnak arra, hogy Thomas Rocht - az ismert körülmények közt - elrabolja a Healthful-House-ból? Mindmostanáig nem kaptam kielégítő választ erre a kérdésre. Talán arra számít, hogy kicsalja tőle a fulgurátor titkát, és ha rejtekhelyét véletlenül felfedezték, a Back Cup védelmére használhatja fel a fulgurátort?

Hiszen ha ez csakugyan bekövetkeznék, a puszta szigetet könnyen hatalmukba kerítenék a támadók, nem is kellene megostromolniuk: elég lenne, ha csupán kiéheztetnék. A tug egymaga nemigen tudná élelmezni az egész települést, a kétárbocos pedig sehogyan sem törhetné át az ostromzárat. De még ha ez sikerülne is: körözéséről a világ minden kikötője azonnal értesülne...

Mi hasznát remélheti hát D'Artigas gróf Thomas Roch fulgurátorának? El sem képzelhetem!

Hét óra tájban felrezzenek álmomból. Rabja vagyok ugyan a Back Cupnak, de az ajtót nem zárták rám. Semmi akadálya, hogy elhagyjam a cellát. Kilépek...

Ajtóm előtt, mintegy harmincméternyire, amolyan rakpartféle sziklapárkányzat húzódik jobbra-balra.

Az Ebba néhány matróza hordókat gurít fel a tug fenekéről. A tengeralattjáró egy rakodógátszerű sziklafok mellett áll a víz felszínén.

Szemem lassanként hozzászokik a barlangban uralkodó félhomályhoz. A boltozat tetején kerek rés nyílik, azon át szűrődik be a világosság.

Hm - mondom magamban -, tehát ezen a nyíláson száll fel a gőzpára vagy inkább: a füst, amelyet már három-négy mérföldről is látni lehet!

Agyamon egész hosszú gondolatsor cikázik végig.

A Back Cup tehát nem vulkán, mint általában hiszik, s mint én is hittem. A füstfelhő, a felcsapódó lángok: mind emberkéz munkája!

A dördüléseket, amelyektől a bermudai halászok holtra ijedtek, nem a föld belső forrongása okozta. Mindez csinált dolog volt... Ezek a jelenségek csak azért látszottak, mert a Back Cup gazdája úgy akarta, s arra szolgáltak, hogy elriasszák a szigetről a partszegélyen megtelepedett halászokat! És D'Artigas gróf el is érte a célját: jelenleg ő a sziget korlátlan ura! Pusztán a robbanások zajával, pusztán azzal, hogy az áramlatok által odasodort moszat és hínár füstjét kibocsátotta az álkráteren, sikerült rászednie a világot. Sikerült elhitetnie, hogy a Back Cup voltaképpen tűzhányó, amely váratlanul működni kezdett, és kitörésével az egész szigetet veszélyezteti... De a kitörés persze elmaradt.

Így kellett történnie! Mert amióta a bermudai halászok elköltöztek a szigetről, a Back Cup ormából szüntelenül sűrű füst gomolyog.

Ezenközben mindjobban világosodik körülöttem. Minél magasabbra jut a nap az égboltozaton, annál erősebben tódulnak be sugarai az álkráteren. Így hát a barlang nagyságáról rövidesen biztos fogalmat alkothatok.

Íme vizsgálódásaim eredménye:

A csaknem kör alakú Back Cupnak ezerkétszáz méter a külső kerülete, területe pedig ötvenezer négyzetméter, vagyis öt hektár. Falai alul, a tövükben mintegy harminc-száz méter vastagok lehetnek.

Ebből az következik, hogy - leszámítva a falak vastagságát - a sziklasziget egész tenger fölötti részét a barlang foglalja el. A tenger alatti alagút, amelyen a barlang lakói közlekednek (s amelyen a tug idehozott bennünket), becslésem szerint körülbelül negyven méter lehet.

E megközelítően pontos számadatok alapján némi fogalmunk lehet a barlang nagyságáról. De bármily nagy is, az Ó- és Újvilágban számos nagyobbat ismernek. Azokat azonban már alaposan végigfürkészték a barlangkutatók.

Tény az, hogy a krajnai, northumberlandi, derbyshire-i, a piemonti, morée-i, a Baleárokon levő, a magyarországi és kaliforniai barlangok ennél jóval nagyobbak. Nagyobb a belgiumi han-sur-lesse-i barlang, valamint az Egyesült Államokban levő, kétszázhuszonhat boltozatos teremből álló kentuckyi mammutbarlang is, amelyben hét patak, nyolc zuhatag és egy öt-hat mérföld hosszú tó található; végéig mindmáig nem jutottak el a geológusok.

Mint ezer meg ezer más turista, én magam is megfordultam a kentuckyi barlangokban. Fő ürege most jó összehasonlítási alapul szolgál.

A mammutbarlangban, éppen úgy, mint itt, különféle alakzatú, hatalmas pillérek tartják a boltozatot. Ezek a pillérek mindkét barlangot a gót stílusú székesegyházak belsejéhez teszik hasonlatossá; a fő- és mellékhajók, oldalkápolnák elhelyezése azonban e barlangokban természetesen korántsem olyan szabályos, mint az igazi egyházi épületekben.

A kentuckyi és a Back Cup-i barlangok között abban látom a legfőbb különbséget, hogy annak boltozata százharminc méter magas, utóbbié ellenben nem több hatvan méternél. De a Back Cup-i barlang ezt a magasságot is csak annál a kör alakú tetőnyílásnál éri el, amelyen a füst és a láng szokott a magasba csapni.

De az említett barlangoknak még egy igen jellegzetes sajátságuk van, s erről külön is meg kell emlékeznem: nyílásuk könnyen hozzáférhető, következésképpen egyik napról a másikra valamennyit felfedezhették.

A Back Cupon azonban más a helyzet. Ez a sziget a tengeri térképen úgy szerepel, mint a Bermudák csoportjához tartozó sziklaszirt. Kinek jutna eszébe, hogy ekkora barlang tátong a belsejében? Csak az tudhatja meg, hogy ez a barlang egyáltalában létezik, aki oda már bejutott. De hogy bejusson, ahhoz tenger alatt járó hajóba kell ülnie, olyasfélébe, mint például D'Artigas gróf tugja.

Nézetem szerint a különös jachttulajdonos is csak véletlenül bukkanhatott rá az alagútra, amely lehetővé tette, hogy a Back Cup belsejében megalapítsa ezt a titokzatos települést.

Alaposan szemügyre veszem a barlang falai közé zárt tavat, és megállapítom, hogy az meglehetősen kis kiterjedésű. Kerülete alig háromszáz-háromszázötven méter. Valójában nem más, mint a sziklapartok közé szorított lagúna, de arra elég nagy, hogy a tug kényelmesen mozogjon benne, mert - mint megtudtam - mélysége a negyven métert is eléri.

Nyilvánvaló, hogy ez a kripta, helyzeténél és szerkezeténél fogva, azoknak a barlangoknak csoportjába tartozik, amelyek a tengervíz benyomulása folytán keletkeznek. A tűz és a víz egyaránt közrejátszott megalkotásában, s ebből a szempontból ugyanolyan, mint a crozoni és morgate-i barlang a francia douarrenez-i öbölben, a Bonifacio-barlang a korzikai parton, a Thorgatten-barlang Norvégiában (utóbbinak ötszáz méterre becsülik a magasságát!), mint a görögországi és gibraltári barlangok vagy akár a kokinkínai tourane-beliek. Vázuk jellege azt mutatja, hogy valamennyit kettős geológiai munka teremtette.

A Back Cup javarészt mészkő. A lagúna partjától lankásan emelkedik a szirtfal. Néhol finom, apró szemű kavicsréteg csillan elő a parton; itt-ott a "kőtörőke" nevű virág kemény, tömött csomói sárgállanak rajta. Amott vastag rétegben halmozódik a moszat és a hínár. Némelyik csomó már kiszáradt, másik még nedves; kesernyés tengerszagot áraszt: a tengerár csak nemrégiben sodorta át az alagúton, és vetette a lagúna partjára.

De a Back Cup sokféle szükségletére nemcsak ezt a tüzelőanyagot használják. Kissé távolabb nagy rakás kőszenet látok: nyilván a tug vagy a vitorlás hozhatta. A barlang lakóinak tehát éppen elég fűtőanyag áll a rendelkezésére, s nem szorulnak a lagúna partjaira rakódó tengeri hínárra. De - ismétlem - az a füst, amely a kráteren gomolygott a levegőbe, ezeknek az előzetesen megszárított növényeknek az elégetéséből származott.

Továbbhaladva a lagúna északi partján, megpillantom a "trogloditák" odúit. Avagy nem illik a Back Cup telepeseire ez a név, amellyel a művelődés legalacsonyabb fokán álló barlanglakókat jelölik?

A barlangnak ezt a részét Bee Hive-nak, vagyis méhkaptárnak nevezik. Rá is szolgál erre a névre: falba vájt odúk sorakoznak egymás mellett a mészkősziklában, s ezek az emberdarazsak ott fogtak tanyát.

A keleti oldalon egészen más képe van a barlangnak. Száz meg száz természetes oszlop tör ott a magasba, szeszélyes görbületekkel: azok tartják a boltozatot. Valóságos sziklaerdő: mészkőfalainak csúcsa a mennyezetig ér. Az oszlopok mögött kanyargó ösvények vezetnek a barlang mélyébe.

Ha a sziklafalba vájt odúk számából indulok ki, úgy becsülöm, hogy D'Artigas grófnak mintegy nyolcvan-száz embere lakhatik a barlangban.

Az egyik elkülönítve álló cella előtt megpillantom D'Artigas grófot. Éppen most csatlakozik hozzá Serkö mérnök és Spade kapitány. Néhány szót váltanak egymással, aztán mindhárman a lagúna partjára sietnek, s megállnak a rakodógátnál, a vízen himbálódzó tug előtt.

Tizenkét matróz csónakon szállítja át a kirakott áruk egy részét a lagúna túlsó partjára, ahol az oldalsó falba vájt raktárhelyiségek nyílnak.

A tenger alatti bejáró száját sehol sem látom. Annak idején megfigyeltem, hogy a tengerről érkező vontatóhajónak néhány méternyire a víz alá kellett merülnie, hogy bejuthasson a barlang belsejébe. E tekintetben tehát a Back Cup nagyon elüt a strazzai vagy a morgate-i barlangtól, mert azokba mindig be lehet jutni, még magas vízállás idején is.

Vajon van-e valami más kijárata is a Back Cupnak a tengerre, valami természetes vagy mesterséges folyosó? Nagyon fontos volna, hogy ezt megtudjam!

A Back Cup igazán megérdemli a nevét. Csakugyan az, aminek látszik: hatalmas, felfordított csésze. Nemcsak kívülről színleli az alakját, hanem - s ez az, amit az emberek nem tudnak! - belseje is szakasztott olyan.

Említettem már, hogy a lagúna északi oldalát, a tenger alatti alagút szájától jobb kéz felől, a barlang Bee Hive nevű része foglalja el. Ezzel átellenben a raktárhelyiségek sorakoznak. Az ott felhalmozott holmik: bálák és más portékák, boros-, sörös- és pálinkáshordók, konzervládák és egyéb csomagok jelzése rendkívül sokféle eredetre vall. Az ember azt hihetné, hogy vagy húsz különböző hajóról kerültek oda.

Valamicskével távolabb, magas deszkakerítés mögött tekintélyes épület áll; könnyen felismerhető, hogy mi a rendeltetése. Egy magasba nyúló oszlopról számos rézsodrony húzódik minden irányba: ezek a sodronyok vezetik a villanyáramot a barlang boltozatára függesztett hatalmas fényű izzólámpákba, s ezek táplálják a "méhkas" celláiban égő villamos lámpásokat is. Az oszlopok között is számos világítótest csüng; fényük bejárja a barlang legtávolabbi zugait.

Szeretném tudni, vajon szabadon járhatok-kelhetek-e majd ebben a barlangban. Remélem. Miért is korlátozna D'Artigas gróf a szabad mozgásban? Miért is ne nézhetném meg az ő titokzatos birodalmát?... Amúgy sem mehetek ki a barlangból, hiszen csak az alagút vezet ki belőle, s azon nem juthatok keresztül, mert kapuját maga a tenger őrzi...

De tegyük fel, hogy valamiképpen mégis átjutok... Mi lesz aztán? Rögtön észreveszik a szökésemet... A tug egy tucat embert rak a partra, s azok töviről hegyire átkutatják a szigetet, és menthetetlenül visszahurcolnak. Akkor aztán igazán vége a szabad mozgásnak, még a barlangban is!

Szóval addig, amíg komoly reményem nincs a sikerre, a szökésre még csak gondolnom sem szabad. Ha azonban kedvező alkalom kínálkozik, két kézzel megragadom!

Ide-oda járkáltam a "lépsejtek" sorai között. Eközben alkalmam nyílt alaposabban szemügyre venni néhányat D'Artigas gróf emberei közül, akik arra adták magukat, hogy életüket itt éljék le, a Back Cup egyhangú magányában.

Elhaladtam mellettük, de ügyet sem vetettek rám. Közelebbről is megnéztem őket, és az a benyomásom támadt, hogy szedett-vedett népség, a világ legkülönbözőbb részeiből toborozhatták össze őket. Nem látok rajtuk semmi közös származásra valló jelet, még annyit sem, mint az amerikaiakon, európaiakon és ázsiaiakon: arcuk színe is a fehér, a rézvörös és a fekete között váltakozik... de ez a fekete szín nem annyira az afrikai négerek feketesége, mint inkább az Indiai-óceán lakóié. Végeredményben, úgy rémlik, legtöbben a malájiak jellegzetességeit mutatják, sokan közülük félreismerhetetlenül. A gróf maga határozottan az Indiai-óceán szigetlakói közül való, Serkö mérnök levantei, Spade kapitány olasz származású.

No de ha nem is egy fajtához tartoznak, annyi biztos, hogy egyenlő vágyak és törekvések tömörítették össze őket. Nyugtalanító kifejezés ül az arcukon, tekintetük vad, gonosz. Erőszakos fickóknak látszanak, akiken a nyers szenvedély uralkodik, és semmiféle gaztettől nem riadnak vissza.

Újra felmerül agyamban a gondolat: hátha különféle bűncselekmények, rablások, lopások, gyilkosságok, gyújtogatások és egyéb gaztettek hosszú sorát követték el közösen, és most azért bujkálnak itt, ennek a barlangnak a mélyén, hogy az igazságszolgáltatás sújtó kezét elkerüljék?... Hiszen akkor D'Artigas gróf nem egyéb, mint holmi rablóbanda vezére, Serkö és Spade kapitány a hadsegédei, a Back Cup pedig közönséges kalóztanya!

Ez a gondolat mindinkább megrögződik bennem; nagyon meglepne, ha idővel tévedésnek bizonyulna. Mindaz, amit első kirándulásom alkalmával láttam és tapasztaltam, megerősít ebben a hitemben, és feljogosít engem akár a legsötétebb gyanúsításokra is.

Bármiként álljon is a dolog, bármi egyesítette is a Back Cup lakóit, mindenesetre úgy látom, hogy valamennyien korlátlanul alávetették magukat D'Artigas gróf akaratának. Ha azonban a gróf ilyen vaskezű fegyelem alatt tarthatja embereit, ez azt jelenti, hogy viszonzásul bizonyos előnyökkel kárpótolja őket...

A partnak azt a részét, amely alatt az alagút torkollik a barlangba, már végigjártam. Most a lagúna túlsó partján állok. Már a másik partról látom, hogy itt van a raktár: itt halmozzák fel azokat a holmikat, amelyekkel az Ebba tér haza különböző útjairól.

A raktáron túl áll az áramfejlesztő telep. Elsétálok előtte, és az ablakon keresztül megpillantom a gépeket: a modern technika legújabb vívmánya valamennyi: kevés helyet foglalnak el, és tökéletes szerkezetűek. Nyoma sincs itt a kőszénnel fűtött, bonyolult gőzgépeknek. Úgy van, ahogy sejtettem: rendkívüli munkaerejű galvánelemek szolgáltatják a villanyvilágításhoz és a tug üzemben tartásához szükséges energiát. Valószínűleg ezt használják a cellák fűtésére és egyéb házi célokra is.

A vizet - ezt saját szememmel láttam - mindenesetre ezzel desztillálják; a szomszédos üregben ott állanak a párolólombikok. A Back Cup lakóinak nincs szükségük arra, hogy a szigetre bőven ömlő esővizet felfogják. A villanyteleptől néhány lépésnyire óriási vízgyűjtő medencét látok, olyasfélét, amilyent a Bermudákon volt alkalmam megcsodálni, csak ez persze jóval kisebb annál. Ott tízezer lakos vízszükségletéről volt szó, ez azonban nem lát el többet, mint száz... hogy is mondjam... Nem is tudom, minek nevezzem őket.

A vezérnek meg embereinek bizonyára megvolt a maguk komoly oka, hogy ebben a barlangban rejtőztek el. De hát mi ez az ok?... Ha a szerzetesek kolostorba zárkóznak, hogy elvonuljanak a világ zajától... értem. Csakhogy D'Artigas gróf alattvalói éppenséggel nem hasonlítanak holmi Benedek-rendi vagy karthauzi barátokhoz!

Folytatom utamat az oszloprengetegben, és a barlang végébe érek. Senki sem állja utamat, senki sem szólít meg. Ügyet sem vetnek rám.

A Back Cupnak ez a része igen érdekes: méltán hasonlítható a kentuckyi vagy baleári csoport legcsodálatosabb barlangjaihoz is. Emberkéz ilyent létre sem hozhat: csak az őserejű természet képes ilyen alkotásokra. Ámulva, rettegve gondol a látogató a föld mélyében rejlő erőre, amely ilyen káprázatos műveket teremtett. A napfény egyelőre igen rézsútosan esik a boltozat közepén nyíló hasadékon keresztül a lagúna túlsó partjára, este azonban, ha kigyúlnak a lámpák, meseszerű látványt nyújt a barlang...

A barlangból kivezető utat azonban hiába kerestem, kutattam, nem találtam sehol.

Még csak azt akarom megjegyezni, hogy ezen a puszta szigeten rengeteg a madár: a sirály, a tengeri fecske. Ezek a madarak a Bermudáknak is állandó lakói. Itt, úgy veszem észre, békében hagyják őket, hadd szaporodjanak. Közel szállnak az emberhez, cseppet sem félénkek.

De a madarakon kívül más állat is él a Back Cupon. A Bee Hive melletti karámokban teheneket, sertéseket, baromfiakat láttam. A Back Cup ellátása, a változatos élelem tehát biztosítva van. Hozzájárul ehhez az is, hogy a tengeren, a zátonyok között és magában a lagúnában, serényen folyik a halászat.

Egyébiránt elég egy pillantás, és az ember mindjárt meglátja a Back Cup lakóin, hogy semmiben sem szenvednek hiányt. Izmos, tagbaszakadt fickók valamennyien, forró égöv alatt megbarnult tengeri medvék, tengeri légtől oxigéndús vérű legények. Öregember, gyermek egy sincs a szigeten; a Back Cup egész lakossága harminc-ötven éves férfiakból áll.

De miért adták magukat erre az életmódra? Sohasem hagyják el a Back Cup-i rejtekhelyet?

Talán nemsokára megtudom.

D'Artigas gróf lakása a Bee Hive-i üregek sorában az utolsók egyike. Az én cellám mintegy százlépésnyire nyílik tőle. Ha már nem tettek Thomas Rochsal egy cellába, valószínű, hogy a feltalálót valamelyik szomszédos cellába záratta a gróf. Amennyiben D'Artigas azt óhajtja, hogy Gaydon betegápoló gondozza továbbra is healthful-house-i betegét, akkor nyilván szomszédos cellákat jelölt ki kettejük számára. Egyébiránt azt hiszem, nemsokára megtudom ezt is.

Spade kapitány és Serkö mérnök külön-külön cellában, D'Artigas gróf palotájának tőszomszédságában lakik.

Palota?... Miért is ne mondhatnám palotának ezt a meglehetős ízléssel megépített lakást? Műértő kezek díszes homlokzatot faragtak a sziklába. A palotába széles kapu vezet. A külső fény mészkőbe vágott, színes ablakokon át hatol be a termekbe. Az ablakkeretet tarka kockákból összeállított üveg tölti ki.

Több szobája van, köztük egy nagy ebédlő és egy szalon; ezekbe ugyancsak színes üvegablakon jut be a világosság. Mindez úgy készült, hogy az összes helyiségeket könnyen átjárhatja a levegő. A bútorok különféle eredetűek és igen változatos alakúak: francia, angol, amerikai készítők árujele látható rajtuk. A gróf alighanem kedveli a stílusok változatosságát. A konyha külön, szomszédos cellában van, a Bee Hive hátsó részében.

Egyik délután azzal az erős szándékkal mentem ki cellámból, hogy D'Artigas gróftól "audienciát eszközlök ki". De alighogy kiléptem, mindjárt meg is pillantottam a grófot a lagúna partján, amikor éppen a "méhkaptár" felé haladt.

Talán nem látott meg, vagy talán nem akart velem beszélni... Annyi bizonyos, hogy meggyorsította lépteit. Nem érhettem utol.

Akárhogy is, mégiscsak fogadnia kell engem! - gondoltam magamban!

Utána siettem, és megálltam a kapu előtt, amelyet a gróf bezárt maga mögött.

Ebben a pillanatban hatalmas, fekete ördög jelent meg a küszöbön - malájiféle volt ez is, igen sötét bőrű -, és durva hangon rám ripakodott, hogy távozzam.

Nem fogadtam szót. Ott maradtam, és kétszer is megismételtem angolul:

- Jelentse D'Artigas grófnak, hogy azonnal beszélni óhajtok vele!

Akár a Back Cup szikláihoz intéztem volna szavaimat.

A vadállat úgy látszik, egy kukkot sem ért angolul. Feleletül durván rám rivall.

Az az ötletem támad, hogy erővel is bemegyek, és olyant kiáltok, hogy D'Artigas gróf biztosan meghallja. No de ebből valószínűleg nem lenne egyéb hasznom, mint hogy felbosszantanám a herkulesi erejű malájit.

Máskorra halasztottam a magyarázkodást. Mert a gróf magyarázattal tartozik nekem, s előbb-utóbb meg is kapom tőle!

A "méhkaptár" előtt ballagok, keleti irányban. Újra eszembe jut Thomas Roch. Csodálom, hogy egész nap nem láttam. Talán megint elfogta a roham?

Nem hinném... Hiszen D'Artigas gróf minapi nyilatkozata szerint, ebben az esetben a beteg mellé rendelte volna Gaydon ápolót...

Alig haladok száz lépést, amidőn Serkö mérnökkel találkozom.

A derűs modorú, jókedvű, gúnyolódni szerető ember megpillant, és éppenséggel nem akar elkerülni. Ha tudná, hogy kollégája vagyok, mérnök - már amennyiben ő is az -, talán még barátságosabb volna irántam... De nem! A világért sem árulom el, hogy ki és mi vagyok!

Serkö megállt előttem. Szeme csillogott, ajka szélén csúfondáros mosoly játszadozott. Nyájas mozdulattal üdvözölt, és jó napot kívánt.

Udvariasságát hidegen viszonoztam. Nem törődött vele.

- Szent Jonatán oltalmazza önt, Gaydon úr - üdvözölt vidám, csengő hangon. - Remélem, örül, hogy a szerencsés véletlen alkalmat adott önnek a sziklabarlang megismerésére... Nincs ennél csodálatosabb barlang az egész földkerekén... igen: ez egyike a világ legszebb barlangjainak. Mindazonáltal kevesen ismerik... Rajtunk kívül senki sem tud róla a mi szferoidánkon...

Méltán csodálkozom, hogy az egyszerű kórházi ápolóval beszélgetvén, ezt a tudományos műszót használja. Csupán ezt felelem:

- Nem volna okom panaszra, Serkö úr, de ha már behoztak ebbe a barlangba, legalább ki is engednének innen...

- Micsoda? Csak nem gondol arra máris, hogy itt hagyjon bennünket, Gaydon úr? Vissza akar menni abba a healthful-house-i szomorú pavilonba? Hiszen jóformán nem is látta még a mi pompás otthonunkat! Pedig ehhez foghatót nem teremtett többet a pazar természet!

- Eleget láttam belőle - feleltem szárazon. - És ha komolyan vehetném az ön szavait, én még komolyabban felelném, hogy nincs is kedvem alaposabban megismerkedni vele.

- Hohó, Gaydon úr, becses engedelmével bátorkodom megjegyezni, hogy ön nem méltányolja kellően azt a pompás életet, amely ebben a maga nemében páratlan környezetben osztályrészéül jutott! Mi itt nyugodtan és kényelmesen élünk, teljes gondtalanságban. Nem kell aggódnunk a jövő miatt, mert az biztosítva van. Anyagi körülményeink olyanok, hogy sehol sem találhatnánk ahhoz foghatót. Klímánk egyenletes, az Atlanti-óceán partjain dúló viharok nem fenyegetnek bennünket, a tél hidegét, a nyár tikkasztó hőségét meg sem érezzük. Az évszakok változása alig bolygatja meg a barlang mérsékelt, meleg légkörét, sem Plutó, sem Neptun haragja nem árthat nekünk...

Nincs igen ínyemre, hogy mitológiai neveket kever a beszédjébe. Serkö mérnök, úgy látszik gúnyolódik velem. Ugyan mit tudhat Plutóról és Neptunról Gaydon, a betegápoló?

- Elhiszem, mérnök úr - feleltem -, hogy önnek nagyon kedvére van ez az éghajlat, és teljes mértékben méltányolni tudja mindazokat az előnyöket, amelyeket a...

Majdnem kicsúszott a számon, hogy Back Cup, no de idejében elharaptam a szót. Baj lett volna, ha elárulom, hogy a sziget neve nem ismeretlen előttem, és tudom, hogy nyugatra fekszik a Bermudák szigetcsoportjától.

- Ha azonban nekem nem tetszik az itteni éghajlat - folytattam -, azt hiszem, jogom van arra, hogy továbbálljak!

- Joga?... Persze hogy van!

- Elvárom, hogy innen kibocsássanak, és módot nyújtsanak arra, hogy Amerikába visszatérjek!

- Józan meggondolással voltaképpen nem vethetek semmit az ön kívánsága ellen, Gaydon úr - felelte Serkö mérnök. - Az ön óhaja mindenképpen jogosult. De gondolja csak meg, milyen előkelő, büszke önállóságban élünk mi itt! Nem függünk semmiféle idegen hatalomtól, semmiféle állam hatóságaitól, nem vagyunk sem az Ó-, sem az Újvilág gyarmatosai! Nem doboghat-e büszkén minden szabadságszerető ember szíve erre a gondolatra? Aztán meg mennyi emléket ébreszthet a művelt szellemekben ez a barlang, amelyet mintha az istenek keze vájt volna a sziklába! Az ember szinte azt hinné, hogy Trophoniosz^[66] ajkáról itt kelt valaha az orákulum!...

Úgy látszik, Serkö mérnök kedvét leli a mitológiai utalásokban. Plutó és Neptun után Trophoniosz! Ez aztán furcsa! Azt képzeli talán, hogy a kórházi ápolók valami gyakran hallották Trophoniosz nevét? A kópé nyilván még most is gúnyt űz belőlem. Minden béketűrésemet össze kell szednem, hogy ne vágjak vissza ugyanilyen hangon.

- Néhány perccel ezelőtt - mondtam aztán ridegen - bekopogtattam azon az ajtón. Ha nem csalódom, D'Artigas gróf lakik ott. Elkergettek.

- Ugyan, ki tette ezt, Gaydon úr?

- A gróf egyik szolgája.

- Akkor bizonyára a gróf parancsára történt.

- Pedig a grófnak, akár tetszik, akár nem, meg kell engem hallgatnia.

- Attól tartok, hogy ez nehezen, sőt mondhatnám, aligha fog sikerülni - felelte Serkö mérnök mosolyogva.

- Miért?

- Mert ebben a barlangban nincs semmiféle D'Artigas gróf.

- Ön bizonyára csak tréfál, Serkö úr! Hiszen saját szememmel láttam az imént!

- Akit ön látott, Gaydon úr, az nem D'Artigas gróf volt.

- Ugyan, ki volt hát, ha szabad kérdeznem?

- Ker Karraje, a tengeri rabló!

Nyers, kemény hangon mondta ezt. Aztán sarkon fordult, és faképnél hagyott. Nem marasztaltam.

Ker Karraje, a tengeri rabló!

Igen!... Ez a név egyszerre felnyitotta a szememet. Jól ismertem ezt a nevet. Micsoda emlékek fűződnek hozzá!... Most már mindent értek, ami eddig rejtélynek tetszett a számomra!... Most már tudom, kinek a karmai közé jutottam!

Mindabból, amit utóbb Serkö mérnök szájából hallottam, a következőket kell elmondanom:

Nyolc-kilenc év előtt a Csendes-óceán nyugati vizein számos vakmerő rablótámadás érte az arra haladó hajókat. A garázda rablóbanda a legkülönbözőbb nemzetiségű gonosztevőkből állott: gyarmati katonaszökevényekből, körözött fegyencekből, hajóikról megugrott matrózokból. Vezérét rettenetes embernek mondták. A banda magva az európai és amerikai lakosság söpredékéből telt ki. Valamennyit az akkor felfedezett aranymezők csalták Új-Dél-Walesbe és Dél-Ausztráliába.

Az aranykeresők között volt Serkö mérnök és Spade kapitány is. Egyenlő nézeteik és jellemüknek rokon vonásai csakhamar cimborákká tették a két züllött embert.

Tanult és tetterős férfi volt mind a kettő; értelmük révén bármely életpályán utat törhettek volna maguknak. Ők azonban mindenáron meg akartak gazdagodni, és kufárkodástól, szerencsejátéktól várták mindazt, amit türelmes, rendszeres munkával amúgy is megszerezhettek volna. Eszköz és mód válogatása nélkül adták fejüket a legképtelenebb kalandokra, és szakasztott úgy, mint az aranymezők szerencselovagjainak legtöbbje, egyik nap gazdagok voltak, másnap már koldusszegények.

Az új-dél-walesi érchegyek aljában élt akkortájt egy hallatlanul vakmerő ember. Semmitől sem riadt vissza az égvilágon, még a gaztettektől sem, és az erőszakos, elvetemült emberekre ellenállhatatlan befolyást gyakorolt.

Ezt az embert Ker Karrajénak hívták.

Soha, semmiféle vizsgálat nem állapíthatta meg, hogy ez a kalóz honnan való, milyen nemzetiségű, miféle múltja van. Kézre sohasem keríthették, és neve - vagy álneve - bejárta az egész világot. Úgy beszéltek róla, mint valami láthatatlan, megfoghatatlan mesebeli szörnyetegről.

Azt hiszem, nem tévedek, ha maláji származásúnak tartom őt. Egyébiránt ez mellékes is. Annyi bizonyos, hogy méltán mondják félelmetes tengeri rablónak, és a gonosztettek egész sorát követte el a messze tengereken.

Évekig járta az ausztráliai aranymezőket, majd megismerkedett Serkö mérnökkel és Spade kapitánnyal, és a Victoria tartománybeli Melbourne kikötőjében valahogy hatalmába kerített egy hajót. Mintegy harminc gazfickó csatlakozott hozzá; számuk nemsokára megháromszorozódott. A Csendes-óceánnak azon a részén, ahol a kalózkodás még manapság is könnyű és - valljuk be - jövedelmező foglalkozás, a hajókat sorra kifosztották, a hajók legénységét lemészárolták, megrohanták, kirabolták azokat a nyugati szigeteket, ahol a gyarmatosok nem voltak elég erősek a védekezésre.

Ker Karraje hajóját, amelynek Spade lett a kapitánya, sok helyütt látták, de sehol sem sikerült kézre keríteni. A kalózvezér minden öblöt, minden csatornát úgy ismert, mint a tenyerét, és könnyen tűnt el üldözőinek szeme elől a szigettenger útvesztőiben.

Rémület uralkodott az egész tengeren. Az angolok, franciák, németek, oroszok, amerikaiak gőzösöket küldtek a kísértethajó üldözésére - de hiába. Tudták, hogy ott rejtőzik valahol a tengeren, de sejtelmük sem volt, merre keressék, honnan és mikor ront elő. Szinte már nem is remélték, hogy valaha is megakadályozhatják vagy éppen megtorolhatják a sok rablást és gyilkosságot.

Egyszer csak megszűntek a bűncselekmények. Ker Karraje nem hallatott többé magáról. Nem lehetett tudni azonban, nem cserélte-e fel más tengerrel a Csendes-óceánt, s nem másutt kívánja-e folytatni a kalózkodást. De aztán nem kerekedett híre újabb rablásoknak, s az emberek úgy vélekedtek, hogy Ker Karraje és társai dőzsöléseik és dorbézolásaik költségein felül is bizonyára tekintélyes vagyont gyűjtöttek, és most gondtalanul élnek valami ismeretlen rejtekhelyen.

De vajon hol rejtőzhetik az eltűnt kalóztársaság? Keresték, kutatták őket, de sehol sem találták. Idővel, a veszély elmúltával, csökkenni kezdett a nyugtalanság, és az emberek lassacskán elfeledték a Csendes-óceán nyugati részén elkövetett rablótámadásokat.

Mindez régen történt. De hogy Ker Karrajénak és társainak mi lett a sorsuk, azt soha senki sem tudhatja meg - hacsak én meg nem szabadulok ebből a Back Cup-i barlangból.

Úgy van, ezek a gonosztevők nagy kinccsel megrakodva hagyták el a Csendes-óceánt.

Hajójukat megsemmisítették, és ők maguk is szétszéledtek azzal a szándékkal, hogy az amerikai partokon újra találkoznak.

Ekkor történt, hogy Serkö mérnök - aki szakmájában nagyon jártas, kitűnő mechanikus volt, és főként a tenger alatt járó hajók készítését tanulmányozta behatóan - azt javasolta Ker Karrajénak, hogy készíttessenek ők is víz alatti járműveket, és azon folytassák bűnös életüket, az eddiginél sokkal biztonságosabb körülmények között.

Ker Karraje nyomban belátta, milyen előnyöket rejt magában cimborájának ajánlata. Pénz volt bőven. Hozzáláthattak tehát a terv megvalósításához.

Ker Karraje - D'Artigas álnéven - Svédországban, a göteborgi hajógyárban, megrendelte az Ebba nevű kétárbocost. Serkö mérnök pedig ugyanakkor Philadelphiában átadta Cramps hajógyárosnak a tengeralattjáró tervrajzát. A tenger alatti naszád készítése semmiféle gyanút sem kelthetett. Egyébként a hajó - mint mindjárt meglátjuk - nem sokkal elkészülte után, nyomtalanul el is tűnt a világ szeme elől.

A hajó Serkö mérnök tervei szerint és az ő személyes felügyeletével készült, az akkori tengerészeti technika legújabb vívmányainak felhasználásával. Újfajta galvánelemeket szereltek a hajóba. Ezek közvetlenül a csavartörzsre erősített motort hajtották, és ezzel rendkívüli gyorsaságot kölcsönöztek a naszádnak.

Magától értetődik, hogy senki sem gyanította D'Artigas gróf kilétét. A világ még csak nem is sejtette, hogy a gróf tulajdonképpen nem más, mint a Csendes-óceán egykori hírhedt kalóza: Ker Karraje, Serkö mérnök pedig a rablóvezér legvakmerőbb cinkostársa. Mindenki előkelő, dúsgazdag idegen úrnak vélte, s csak azt tudták róla, hogy Ebba nevű kétárbocosával egy esztendeje járja az amerikai partokat. A vitorlás ugyanis jóval előbb készült el, mint a tengeralattjáró.

A tengeralattjáró kerek tizennyolc hónapig épült. De amikor készen állt, csodájára jártak az ilyesféle hajókkal foglalkozó szakemberek, mert az új naszád mind külső forma, mind a belső szerkezet, a szellőztetés, kényelem, szilárd állás, gyors merülés, könnyű kezelhetőség, teherbírás, kormányozhatóság, sebesség és a telepek áramfejlesztő képessége tekintetében jelentékenyen felülmúlta a Goubet, a Gymnote, a Zede és más búvárhajók mintájára készült, tökéletesített naszádokat.

Erről ki-ki saját szemével is meggyőződhetett, mert a tengeralattjáró - néhány sikeres kísérlet után - Charlestonból négymérföldnyi távolságra nyilvános próbautat tett a nyílt tengeren. Számos meghívott hadi-, kereskedő- és luxushajó volt jelen a próbán, amerikai és külföldi vegyest.

Köztük volt persze az Ebba nevű jacht is. Fedélzetén ott állt D'Artigas gróf, Serkö mérnök, Spade kapitány és az egész legénység, tizenkét matróz kivételével. Ez utóbbiak a tengeralattjárón teljesítettek ezúttal szolgálatot, az angol származású, merész és igen hozzáértő Gibson gépész vezetésével.

A próbaút műsorán előbb különféle víz feletti mozdulatok szerepeltek. Ezután a naszádnak alá kellett merülnie. Csak akkor bukhatott fel ismét, néhány óra múlva, ha egy több mérföldnyi távolságban lehorgonyzott bójához érkezett.

Adott pillanatban becsukták a naszád tetején levő nyílást. A hajó előbb a tenger felszínén mutatott be néhány gyakorlatot. Gyorsasága, fordulási kísérleteinek sikere méltán keltett csodálatot a nézőkben.

Aztán jelt adtak az Ebbáról. A tengeralattjáró lassan víz alá merült, és eltűnt az emberek tekintete elől.

Néhány hajó mindjárt odasietett, ahol a búvárhajónak ismét fel kellett bukkannia.

Három óra telt el, de a búvárhajó még mindig a tenger fenekét járta.

Azt persze senki sem tudta, hogy a naszádnak - amelyet tulajdonosai az Ebba titkos vontatójának szántak - Serkö mérnök és D'Artigas gróf utasítására, csak több mérfölddel a kitűzött célon túl kell a víz fölé emelkednie.

A beavatottakon kívül mindenki szentül meg volt győződve, hogy a tengeralattjáró törzsének vagy gépezetének valami baja esett, és a naszád végképp elsüllyedt a tengerben.

Az Ebba fedélzetén levők ügyesen mímelték a szörnyű rémületet, a többi hajó utasait azonban valóban mélyen megdöbbentette a szerencsétlenség. Megindult a tengeralattjáró kutatása. Búvárok szálltak le a feltételezett útvonalon, de természetesen hiába... Mindenki azt hitte, hogy a naszádot azóta már betemette az Atlanti-óceán iszapja.

Két nappal később D'Artigas gróf felszedte az Ebba horgonyát, negyvennyolc óra múlva pedig találkozott az előre kijelölt helyen a naszáddal.

Így szerezte meg Ker Karraje a tengeralattjárót, amely kettős célt szolgált: a jacht vontatását és a hajók megtámadását... Mivel erről a romboló szerkezetről még csak sejtelme sem volt a világnak, D'Artigas gróf most már teljes biztonságban, büntetlensége feltétlen tudatában kezdhette újra a kalózkodást.

Ezeket a részleteket magától Serkö mérnöktől hallottam, aki éppoly büszke volt naszádjára, mint amilyen bizonyos volt afelől, hogy a Back Cup-i fogoly sohasem árulhatja el a titkát.

Látható hát, milyen hatalmas támadó erő állott Ker Karraje rendelkezésére. A tengeralattjáró az éjjeli sötétségben nekirontott hegyes orrával egy-egy hajónak, és léket ütött rajta. Az Ebba - amely ártalmatlan luxusjachtnak látszott, s így senkinek sem volt oka tartania tőle - nyomban ott termett a sérült hajónál, a kalózok pedig lemészárolták a legénységet, és elrabolták a rakományt. Ez volt az oka, hogy a "nyomtalanul elveszett hajók" száma az utóbbi időben oly feltűnően megszaporodott...

A charlestoni kikötőben eljátszott csúnya komédia után Ker Karraje egy álló évig fosztogatta az amerikai vizeken közlekedő hajókat. Az összerabolt kincs roppantul meggyarapodott. Ker Karraje az olyan holmit, amelynek otthon nem vehette hasznát, a világforgalomtól távol eső piacokon értékesítette, s a hasznot aranyba-ezüstbe fektette.

Ámde még mindig hiányát érezte az olyan biztos rejtekhelynek, ahol a rablott vagyont mindaddig biztonságban tudhatta, ameddig sor nem kerül az osztozkodásra.

A véletlen a rablók kezére játszott. A Bermudák szigetcsoportja körül hajókáztak éppen, és a víz alsó rétegeit szemlélgették, amikor Serkö mérnök és Gibson gépész a Back Cup tövében felfedezte a sziget belsejébe vezető alagutat. Ennél biztonságosabb rablótanyát Ker Karraje keresve sem találhatott volna. Most aztán minden nyomozó bottal ütheti a nyomukat!

Így történt, hogy a Bermudákon, amely amúgy is rablófészek volt valaha, a régieknél sokkalta félelmetesebb rablóbanda foglalta el az egyik szigetet.

D'Artigas gróf és cimborái, mihelyt rátették a kezüket a Back Cupra, siettek azt olyan módon berendezni, amint már apróra elmondottam. Serkö mérnök villanyfejlesztő telepet állított fel a barlangban. Nem volt szüksége olyan gépekre, amelyeket más helyről kellett ide szállítania, s így semmi gyanúra sem adott okot. Nagyobbrészt könnyen összeállítható telepeket használt, amelyek csupán néhány fémlapból és vegyi anyagból álltak. Ezeket az Ebba szerezte be, amikor amerikai kikötőkben vesztegelt.

Mindebből az is kiviláglik, hogy mi történhetett a tizenkilencedikéről huszadikára virradó éjszakán. Azt a bizonyos háromárbocos kereskedőhajót, amely a szélcsend miatt nem mozdulhatott el a helyéről, virradatkor azért nem találtam sehol, mert éjjel a tug nekirohant, a jacht pedig megtámadta, kifosztotta, és legénységével együtt a tengerfenékre süllyesztette! A hajó rakománya itt van, a Back Cup-i raktárban.

Micsoda emberek kezeibe jutottam!... Vajon mi lesz a vége ennek a kalandnak?... Megszabadulok-e valaha Back Cup-i börtönömből, hogy leránthassam D'Artigas gróf álarcát, és megtisztítsam Ker Karraje rablóbandájától a tengereket?...

Már most is rettenetes hatalom van a kezében. S mi történik, ha még Thomas Roch fulgurátorának titkát is megtudja? Irtózatos ereje megszázszorozódik!... Ha az új rombolóeszközt is harcba vetheti, nem lesz a világnak az a kereskedelmi vagy hadihajója, amely elkerülheti a biztos pusztulást!

Kissé hosszasan időzöm azoknál a gondolatoknál, amelyeket Ker Karraje neve idéz fel bennem. Minden megelevenedik az agyamban, amit erről a hírhedt kalandorról tudok... Hajdani fosztogatásai a Csendes-óceánon... a tengeri hatalmak expedíciói... Minden kísérlet hasztalan volt: Ker Karrajét nem sikerült ártalmatlanná tenni... És most neki kell tulajdonítani az amerikai vizeket járó hajók érthetetlennek tartott eltűnését is!... Ker Karraje az maradt, aki volt, csak éppen máshol ütötte fel a tanyáját. Az emberek már azt hitték, hogy megszabadultak tőle, de íme: a legforgalmasabb világtengeren, az Atlanti-óceánon folytatja a kalózkodást. Most segítségére van a tug is, amelyről mindenki azt hiszi, hogy elsüllyedt a charlestoni öbölben...

Most már tudom, hogy ki ő és mi ő - mondtam magamban -, most már ismerem a rejtekhelyét. Ker Karraje és a Back Cup! Hm, ha Serkö mérnök mindezt elárulta nekem, bizonyára megvolt rá a felhatalmazása... Talán ezzel is csak azt akarta tudtomra adni, hogy ne is álmodjam a szabadulásról...

Serkö mérnök bizonyára leolvasta arcomról a leleplezés hatását. Magamra hagyott, és - emlékszem - a rablóvezér ajtaja felé vette útját. Bizonyára tudatni akarta vele a történteket.

Sok ideig sétálgattam még a lagúna partján, aztán elindultam cellám felé. Egyszerre zajt hallok a hátam mögött.

Hátranézek.

D'Artigas gróf közeledett, Spade kapitány társaságában. Vizsla pillantással mért végig. De ekkor már kitört belőlem az elfojtott harag. Akaratlanul is ezek a szavak tolultak ajkamra:

- Uram, ön jogtalanul ejtett rabul engem. Ha azzal a szándékkal raboltatott el a Healthful-House-ból, hogy Thomas Roch ápolását bízza rám, kijelentem, hogy ezt a tisztet nem fogadom el, és követelem öntől, hogy küldjön vissza!

A kalózvezér arcán egy vonás sem rándult meg, ajkát egyetlen szó sem hagyta el.

Féktelen düh fogott el.

- Feleljen, D'Artigas gróf! - kiáltottam. - Vagy helyesebben, mert jól tudom, ki ön... feleljen, Ker Karraje!

Ekkor így válaszolt:

- D'Artigas gróf valóban nem más, mint Ker Karraje..., valamint Gaydon betegápoló sem más, mint Simon Hart mérnök. És Ker Karraje sohasem bocsátja szabadon Simon Hart mérnököt, aki minden titkát tudja!

Most már kölcsönösen tisztában vagyunk egymással. Ker Karraje tudja, hogy ki vagyok...

Már akkor is tudta, amikor elraboltatta Thomas Rocht és vele együtt Gaydon betegápolót.

Hogyan tudhatta meg? Miképpen jöhetett rá a titokra, holott arról a Healthful-House-ban sem tudott senki? Hogyan tudhatta meg, hogy egy francia mérnök betegápolónak állt be Thomas Roch mellé?... Érthetetlen... és lám, mégis lehetséges!

Nyilvánvaló, hogy Ker Karraje mindenről tudomást szerez, aminek hasznát veheti, akármennyi pénzébe kerül is. Az ilyenfajta ember nem néz a pénzre, hanem mindenáron megvalósítja terveit.

Ezentúl maga Ker Karraje vagy talán inkább cinkostársa, Serkö mérnök tölti be Thomas Roch mellett az én szerepemet. Vajon nagyobb sikerrel járnak-e, mint én? Adja isten, hogy meg ne tudják a titkot, máskülönben borzalmas szerencsétlenség szakad a művelt világra.

Nem feleltem Ker Karrajénak. Szava golyóként talált a szívembe. De azért nem roskadtam össze, mint az ál-D'Artigas gróf talán remélte.

Nem! Szembenéztem vele. Állta a tekintetemet, csak úgy szikrázott a szeme. Mellemen keresztbe fontam a karomat, akárcsak ő... pedig ura volt az életemnek. Ha egyet int: egy pisztolylövés a lábához terít... Holttestemet a lagúnába vetik, s az alagúton át a nyílt tengerre sodorja a víz...

E jelenet után sem törődött velem senki. Éppoly szabadon járhattam-kelhettem az oszlopok között, egészen a barlang végéig, és kétségtelenül megállapíthattam, hogy a Back Cupnak az alagúton kívül nincs más kijárata. Ellenőrzésemet semmi tekintetben sem szigorították.

Tépelődve indultam vissza a "kaptár" felé. Száz meg száz gondolat foglalkoztatott.

- Ha Ker Karraje megtudta is, hogy Simon Hart mérnök vagyok - mondtam magamban -, de azt már nem tudhatja meg soha, hogy a Back Cup fekvését jól ismerem!

Ami pedig Ker Karrajénak azt a kijelentését illeti, hogy rám akarja bízni Thomas Roch ápolását, most már, amióta tudom, hogy igazi nevemen ismer, nem hiszek a szándék komolyságában. Bizonyos mértékig sajnálom is, hogy nem lehetek Thomas Roch mellett. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy a feltalálótól mindenféle erőszakossággal és zaklatással igyekeznek majd megszerezni a robbanóanyag és a deflagrátor titkát. Serkö mérnök semmiféle eszköztől sem riad vissza, hogy ezt a rombolóeszközt a kalózkodás céljaira használhassa fel. Igen, jobb lett volna, ha, mint a Healthful-House-ban, itt is megmaradok Thomas Roch ápolójának. Megeshetik ugyanis, hogy Serkö mérnöknek valami mesterfogással sikerül a feltaláló titkát kicsikarnia, s ez esetben a fulgurátort irgalmatlanul felhasználja gaz merényleteinél.

Két hét telt el. Egykori ápoltammal ez idő alatt egyszer sem találkoztam. Mindennapos sétáimban - ismétlem - senki sem háborgatott. Az ellátás miatt sincs panaszra okom. Ebédem, vacsorám pontosan kijár D'Artigas gróf konyhájáról. (Néha még mindig ezt a nevet használom akaratlanul.) Különben kevés igényű ember vagyok evés-ivás dolgában, no de igazságtalanság volna e tekintetben a panasz. Az élelemmel teljességgel elégedett lehetek: az Ebba bőven szállítja a hozzávaló nyersanyagot.

Még szerencse, hogy naponta írhatok, és legalább ezzel űzhetem el a tétlen órák unalmát. Naplómban minden apró eseményt feljegyezhettem attól fogva, hogy a Healthful-House-ból elraboltak. Jegyzetemet napról napra kiegészíthettem. Most is állandóan feljegyzem észleleteimet. Mindaddig vezetni szándékszom ezt a naplót, amíg csak a tollat ki nem ragadják a kezemből. Hátha hozzásegít egyszer még valakit, hogy leleplezze a Back Cup titkát!

Két hét múlt el, de egyszer sem sikerült Thomas Roch közelébe kerülnöm. Valószínűleg nem akarják, hogy befolyásoljam. Pedig hát eddig sem voltam reá valami nagy hatással... Csupán abban reménykedem, hogy D'Artigas gróf, Serkö mérnök és Spade kapitány is hiába fecsérelnek reá időt és fáradságot: a titok továbbra is titok marad.

Thomas Roch háromszor-négyszer (legalábbis én ennyiszer láttam) Serkö mérnökkel sétálgatott a lagúna partján. Megkerülték a tavat, és Thomas Roch - úgy tetszett - bizonyos érdeklődéssel hallgatta a mérnök szavait. Serkö rendre megmutatott neki mindent, bevezette az áramfejlesztő telepre, és részletesen megismertette vele a tug szerkezetét. Thomas Roch állapota szemmel láthatólag javult, amióta kikerült a Healthful-House-ból.

Thomas Roch ott lakik Ker Karraje egyik szobájában. Nem kétséges, hogy naphosszat kémlelik, figyelik, különösen Serkö mérnök. Vajon képes lesz-e ellenállni a csábításnak, ha megadják neki a fulgurátor titkáért kért roppant összeget? Vajon ismeri-e még egyáltalában a pénz értékét? Ezek a nyomorultak egész halmot rakhatnak elé az esztendők során összerablott aranyból, és azzal elcsábíthatják... Hátha mégis kiszalasztja a fulgurátor titkát!... Mostani szellemi állapotában ez könnyen megtörténhetik... Az anyagot beszerzik, és Thomas Roch kényelmesen nekiláthat vegyi kísérleteinek. Ha gépre van szükség: megrendelik az amerikai szárazföld valamelyik gyárában, a gyanú elkerülése végett, persze, darabonként... Mi sem könnyebb ennél! Hajam szála az égnek mered, ha arra gondolok, mit jelenthet egy ilyen rombolóeszköz a rablók kezében!

Nincs egy nyugodt órám sem, elviselhetetlen balsejtelmek gyötörnek. Mardos az aggodalom, csaknem beteggé tesz... A barlang levegője egészséges, s néha mégis úgy érzem, hogy megfulladok. Mintha mellemre nehezednének a vastag sziklafalak. Távol vagyok a világtól... mintha nem is a földön élnék, hanem valami távoli bolygón... Semmit sem tudok arról, ami odakint történik, a tengerentúli szárazföldeken... Ó, ha feljuthatnék a boltív csúcsáig, felkapaszkodhatnám a sziklaoromra, leereszkedhetném a hegy aljába...

Július 25-én reggel végre találkoztam Thomas Rochsal. A lagúna túlsó partján sétálgat egyedül. Ker Karrajét, Serkö mérnököt és Spade kapitányt tegnap óta nem láttam. Nem tudom, nem rendeztek-e megint valami kis "kirándulást" a Back Cup körüli vizeken...

Elindulok Thomas Roch felé. Nem vesz észre. Figyelmesen nézem.

Komoly, elgondolkozó arca már nem vall lelkibetegre. Lassan, maga elé nézve sétál, nem tekint sem jobbra, sem balra. Hóna alatt rajzolódeszka, azon papír, a papíron vázlatok.

Hirtelen felemeli fejét, felnéz, egyet lép előre, és rám ismer.

- Ó!... Te vagy az, Gaydon! - kiáltja. - Hiszen megszöktem tőled! Most már szabad vagyok!

Úgy látszik, azt hiszi, hogy kiszabadult! Szabadabbnak érzi magát a Back Cupban, mint a Healthful-House-ban! Jelenlétem kellemetlen emlékeket ébreszt benne... Az eset rohammal végződhetik, mert nagyon izgatottan folytatja.

- Igen!... Te vagy az, Gaydon!... Ne jöjj közel hozzám!... Maradj ott!... Megint elfognál engem... visszavinnél az őrültekházába!... Soha!... Itt vannak a barátaim, azok megvédenek!... Hatalmasok és gazdagok!... D'Artigas gróf a megbízóm, Serkö mérnök a vállalkozótársam! Találmányomat busásan fogjuk értékesíteni! Megcsináljuk a Roch-féle fulgurátort!... Eredj innen!.... Eredj innen!...

Thomas Rocht őrjöngő düh fogta el, hangja egyre emeltebb. Kezével hadonászik, egy rakás papírpénzt vesz ki a zsebéből - dollárt és más bankjegyet -, angol, francia, amerikai, német arany hull ki az ujjai közül... Honnan volna ennyi pénze, ha Ker Karraje nem fizette volna meg a fulgurátor árát?...

A kínos jelenet láttára többen odaszaladnak hozzánk. Már régebben is szemmel tartottak bennünket. Megragadják Thomas Rocht, és elhurcolják. A feltaláló, mihelyt szem elől téveszt engem, újra lecsendesül és nem ellenkezik. Testileg, lelkileg nyugodt, mint azelőtt volt.

Két nappal e jelenet után, kora reggel lementem a lagúna partjára, és elsétáltam a kikötőgát csúcsáig.

A tugot nem látom a szokott helyén, a sziklák tövében, de a lagúnában sincs sehol. Ker Karraje és Serkö mérnök azonban nem mentek el hazulról, mint gondoltam, mert tegnap este mindkettőjükkel találkoztam.

Csaknem bizonyosra veszem azonban, hogy ma nincsenek itthon, hanem Spade kapitánnyal meg a matrózokkal beszálltak a tugba, és áthajóztak a szigetecske öblében horgonyzó vitorlásra. Az Ebba azóta valószínűleg javában a tengeren hajózik.

Zsákmány után néznek? Lehet. De az sem lehetetlen, hogy Ker Karraje ismét D'Artigas gróffá változott, és azért igyekszik valamelyik kikötőbe, hogy ott beszerezze a Thomas Roch fulgurátorához szükséges nyersanyagot...

Ó, ha valamiképpen belopódzhatnám a tugba, felosonhatnék az Ebbára, és addig rejtőzhetném ott, amíg e rablókkal eljutnék valamelyik kikötőbe... Ott talán megszökhetném, hogy megszabadítsam a világot ettől a bandától!...

Ez a gondolat gyötör unos-untalan: menekülni... menekülni mindenáron erről a kalóztanyáról!... Csakhogy innen csupán az alagúton át lehet kijutni, tengeralattjáró hajón... Őrültség még csak gondolni is rá! Tiszta őrültség!... De más úton-módon sehogy sem szabadulhatok a Back Cup belsejéből...

Ezen töröm éppen a fejem, amikor a rakodógát partjától mintegy húszméternyire meghasad a víz, és a tug felemelkedik a lagúna színére. A tetőajtó rögtön felpattan, és Gibson gépmester lép ki rajta, néhány matróz kíséretében. Más matrózok a szirtnyelv végébe rohannak, hogy elkapják a tengeralattjáró kötelét. Megragadják a kötelet, meghúzzák, és a tug néhány perc múlva már régi helyén pihen, a sziklaöbölben.

Ezúttal tehát az Ebba itthon hagyta a vontatóhajót, és magányosan járja a tengert. A tug csak azért futott ki, hogy az Ebbára szállítsa Ker Karrajét és társait, és átvontassa a vitorlás hajót a sziget körüli sziklaszorosokon.

Ez a körülmény még jobban megerősít engem abban a hitemben, hogy D'Artigas gróf ez alkalommal csak az amerikai kikötővárosok egyikébe látogat el: ott akarja megvásárolni Thomas Roch részére a robbanószerhez szükséges nyersanyagokat, és ott akarja megrendelni valamelyik gyárban a megfelelő gépalkatrészeket. Ha majd visszaérkezik, a tug ismét kifut, találkozik a vitorlással, s Ker Karraje visszatér rajta Back Cup-i tanyájára.

A gazok nyilván a fulgurátor elkészítésén fáradoznak. Gyorsabban megy, mintsem gondoltam.

Ma a lagúnában rendkívüli jelenségnek voltam szemtanúja. Ilyesmi alighanem ritkán fordul itt elő.

Délután három óra. A lagúna vize egyszerre örvényleni kezd. Talán egy percig tart a zajlás, aztán két-három percre megnyugszik a víz, majd a tó közepe táján örvénylik megint.

Tíz-tizenöt tengeri rabló észreveszi a dolgot, és a meglehetősen érthetetlen tünemény láttára lerohan a partra. Meglepetés és bizonyos ijedelem jelei látszanak rajtuk.

A tug nem okozhatja az örvénylést, hiszen a révben pihen. Valami más búvárnaszád jutott talán át az alagúton? Nem látszik valószínűnek.

Ugyanekkor a lagúna túlsó partjáról is kiáltások hallatszanak. A rablók egy-két szót váltanak. Nem értem a nyelvüket... Tíz-tizenkét durva hangzású szót kiáltoznak egymásnak. Az innenső parton állók nagy sietve cellájuk felé szaladnak.

Talán valami tengeri szörnyeket vettek észre a tóban, s most fegyvereikért, vadászszerszámaikért rohannak?

Jól sejtettem, mert íme, egy perc múlva robbanógolyós puskákkal, hosszú kötélre erősített szigonyokkal térnek vissza.

Csakugyan: egy hatalmas bálna jutott be az alagúton - a Bermudák táján gyakori ámbrás cetek fajtájából való - és most itt hánykódik a lagúna vizében. Vajon szabad-e ebből arra következtetnem, hogy cethalászok elől menekült, és úgy tévedt az alagútba?

Több másodperc is eltelik, amíg a roppant víziállat a felszínre vetődik. De a vízen is áttetszik óriási, fénylő, zöldes színű háta. Ide-oda veti magát, mintha valami iszonyú ellenséggel viaskodnék. Amint újra felvergődik, két fényes vízsugarat lövell a magasba, erős zajjal.

Ez az állat talán szükségből úszott be ide - gondolom magamban -, hogy bálnavadászok elől meneküljön. Márpedig ez azt jelenti, hogy hajó jár a Back Cup közelében, a parttól talán csak néhány kötélhossznyira!... Azt jelenti, hogy ezek a hajók a szűk nyugati szorosokon egészen a sziget lábáig elhatoltak!... Ó, hogy nem juthatok érintkezésbe velük! Mert annyi biztos, hogy akárhogy is, a Back Cup sziklafalán keresztül sehogy sem kerülhetek el hozzájuk...

Hanem azt kisvártatva megtudom, hogyan keveredett a cet a lagúnába: nem cethalászok kergették ide, hanem egy falka cápa. A Bermudák környékén valósággal hemzsegnek a vízben ezek a kegyetlen ragadozók. Jól látom a cápákat a víz alatt: öt-hat közülük hátára fordul, és kitátja a száját. Állkapcsukban úgy meredeznek a fogak, mint a lóvakarón a tüskék. A cápák rávetik magukat a cetre. Az nem tud másképpen védekezni, mint hogy farkával igyekszik agyoncsapni őket. A cet már megsebesült. Vére pirosra festi a lagúna vizét... El-elmerül, majd újra felvergődik, de képtelen menekülni a cápák marásától.

De mégsem a falánk ragadozók lesznek a győztesek! Nem az övék a zsákmány, mert az ember a maga eszközeivel hatalmasabb náluk!

A lagúna partján ott állnak Ker Karraje cimborái - nem különbek a cápáknál, mert a cápák is, ők is tengeri ragadozók -, s ezek majd zsákmányul ejtik a cetet. Jó fogás a Back Cup lakói számára!

E pillanatban a cet a lagúna kikötőgátjához közeledik. Ott várakozik D'Artigas gróf maláji szolgája és kívüle még néhány, különösen tagbaszakadt fickó.

A maláji hosszú kötélre erősített szigonyt markol a kezében, meglóbálja izmos karjával, és nagy ügyesen, roppant erővel elhajítja.

Bal uszonyán találja a cetet. Az állat hirtelen víz alá merül, a cápák követik. A szigonykötél ötven-hatvan méternyire legombolyodik. Most már csak jól meg kell húzni, és az állat a felszínre bukkan, hogy kilehelje páráját.

Sietség nélkül húzzák a kötelet a fickók, hogy valamiképpen ki ne rántsák a cet testéből a szigonyt. Néhány pillanat, és az állat felmerül az alagút bejáratánál meredező fal tövében.

Holtra sebzetten hánykolódik a roppant víziemlős, gőzoszlopot, levegőt és véres vizet lövellve borzalmas haláltusájában. Vonaglásában egy hosszú csapással még a sziklához ver egy cápát.

A szigony a rándítástól kihull testéből, s az ámbrás cet még egyszer alámerül - ezúttal utoljára. Aztán megint felbukik. Oly rémisztő erővel csapkodja a lagúna vizét, hogy egy pillanatra az alagút szája is kiválik a hullámok közül.

A cápák mohón esnek neki zsákmányuknak, de golyózápor hull közéjük. Néhányuk nyomban felfordul, a többi menekül.

Vajon rátalál-e a cápafalka az alagút kijáratára, és kijut-e a lagúnából a nyílt tengerre? Mindenesetre jó lesz, ha óvatosságból néhány napig nem fürdöm a lagúnában.

Hát a bálnával mi történik? Két ember csónakba száll, és a partra vontatja. A rakodógátnál partra húzzák a roppant tetemet. Aztán a maláji nekiáll, és feldarabolja. Jól ért hozzá, úgy látszik, nem újonc az efféle munkában.

Most már biztosan tudom, hogy hol nyílik az alagút szája: a nyugati sziklafalban, alig háromméternyire a víz színe alatt. De ha tudom is, mi hasznát vehetem a tudományomnak?...

Tizenkettedik napja, hogy D'Artigas gróf, Serkö mérnök és Spade kapitány tengerre szálltak. Semmi jel sem mutat arra, hogy hamarosan várják a hazaérkezésüket, de látom, a tug mégis állandóan indulásra készen áll, mint valami gőzhajó, amelyben szüntelenül fűtik a kazánt. Gibson gépmester állandóan ügyel, hogy az áramfeszültség ne csökkenjen az akkumulátorokban. Az Ebba az amerikai kikötőkben nappal is nyugodtan lehorgonyozhat, de a Back Cup csatornájába bizonyára csak éjjel mer befutni. Valószínűnek tartom tehát, hogy Ker Karraje és cinkostársai éjszaka érkeznek haza.

Jól sejtettem. A tug tegnap este nyolc óra tájban a vízbe merült, és behatolt az alagútba. Az Ebba elé ment, hogy a vitorlás hajót átvontassa a sziklák között, s aztán utasait és a legénységet partra tegye a Back Cup belsejében.

Ma reggel, séta közben, megpillantottam Thomas Rocht és Serkö mérnököt. A lagúna felé ballagtak. Beszélgettek. Sejtettem, hogy miről lehet köztük szó.

Mintegy húszlépésnyire vagyok tőlük, és így megfigyelhetem egykori ápoltamat.

Szeme ragyog, homloka derült, s amíg Serkö mérnök válaszait hallgatja, egészen más az arckifejezése, mint régente volt. Nagyon türelmetlen, mielőbb a kikötőbe szeretne érni.

Előresiet. A mérnök követi. Mindketten megállnak a parton, ahol a tug pihen.

A matrózok tíz közepes nagyságú tartályt raknak ki a tengeralattjáróból. A tartályok fedelén vörös betűk állnak... sajátságos jelzés... csupa nagybetű... Thomas Roch figyelmesen szemléli.

Serkö mérnök megparancsolja a matrózoknak, hogy a tartályokat - körülbelül egy-egy hektoliter űrtartalmú mindegyik - azonnal szállítsák a bal parton levő raktárba.

A matrózok csónakba hordják a tartályokat, és azonnal viszik.

Bizonyosra veszem, hogy ezekben a tartályokban a Thomas Roch találmányához, a robbanószerhez és a fulgurátorhoz szükséges anyag érkezett meg Back Cupra. A készülékeket bizonyára valamelyik amerikai gyárban rendelték meg. Ha elkészülnek, a kétárbocos értük megy, és ide szállítja őket.

Ezúttal az Ebba nem hozott rablott árut. Ker Karraje és társai tehát nem követtek el újabb kalózkodást. De micsoda rettenetes támadó és védekező fegyver jut nemsokára a kezükbe!

Thomas Roch szavai szerint a fulgurátorral az egész földgömböt ízzé-porrá lehetne zúzni... Ker Karraje egy napon talán még erre is vállalkozik.

Thomas Roch munkához látott.

A lagúna bal partján műhelyt rendeztek be a számára. Rajta kívül senkinek sem volt szabad oda belépnie. Talán egyedül szándékszik dolgozni, titkába senkit sem akar beavatni? Ez meglehetősen valószínű. Véleményem szerint a fulgurátor használatához igen egyszerű szerkezet szükséges csupán. Lövedéke nem igényel ágyú- vagy tarackcsövet vagy afféle kilövőhüvelyt, mint Zalinskié, mert "autopropulzív" természetű: önmaga szolgáltatja saját hajtóerejét. Rettenetes légnyomása bizonyos körzetben minden hajót megsemmisít. Kinek lesz hatalma Ker Karraje fölött, ha ezt a robbanóeszközt megkaparintja?...

Thomas Roch egész héten át a fulgurátoron dolgozott.

Minden reggel bemegy a műhelyébe, és csak este jön ki onnan. Arra még csak nem is gondolhatok, hogy bejussak hozzá és beszéljek vele. Igaz ugyan, hogy semmi egyéb sem érdekli, mint a találmánya, és minden egyéb iránt teljességgel közömbös, úgy látszik azonban, hogy tetteinek mindenképpen ura. De hát nem csoda, hiszen megkapta mindazt, amiről feltalálói lángelméje csak álmodhatott: sok idő előtt megfogalmazott eszméi most megvalósításukhoz közelednek.

Hátha elméje mégsem beteg többé? Most, hogy kedvelt gondolataival foglalkozhatik, és terve a gyakorlati megoldáshoz közeledik, könnyen lehet, hogy lelke is megnyugodott.

Éjfél után egy órakor robbanások riasztottak fel álmomból. A robbanások kintről hallatszottak, a Back Cup külső részéről.

Talán megtámadták a Back Cupot? - tűnődöm magamban. - Talán gyanút keltettek D'Artigas gróf hajójának útjai, s most az üldözők megjelentek a sziget szorosai előtt?... Ágyúval lövik a sziklaszirtet?... Thomas Roch talán el sem készülhet robbanószerével, a kilövőszerkezetek talán meg sem érkeznek a Back Cupra, s a gonosztevőket máris eléri az igazságszolgáltatás büntető keze!

Ismételten és csaknem szabályos időközökben hallom kívülről a dörrenéseket. Egyszerre az a gondolatom támad, hogy ha az Ebbát elsüllyesztik, a rablótanya lakóinak érintkezése végképpen megszűnik a világgal, s a sziget élelmezése lehetetlenné válik.

De hát ott van a tug, azon D'Artigas gróf bármikor elmehet az amerikai kikötőkbe! Pénze van bőven, majd építtet új hajót!

Mindegy!... Áldassék az Úr neve, ha a Back Cupot ízzé-porrá lövik, mielőtt a fulgurátor Ker Karraje rendelkezésére áll!...

Kora reggel kisietek a cellámból.

A "méhkaptár" környékén semmi változás.

Az emberek szokott mindennapi munkájukat végzik. A tug ott van a révben. Látom Thomas Rocht, éppen műhelyébe siet. Ker Karraje nyugodtan sétál Serkö mérnökkel a lagúna partján. Eszerint a Back Cupot senki sem támadta meg az éjjel. De álmomból mégis erős robbanások riasztottak fel...

Ker Karraje a "palotája" felé indul.

Serkö mérnök szokott gúnyos mosolyával fordul felém.

- Nos, Simon Hart úr, megbarátkozott-e valahára új otthonának csendes nyugalmával? Kellően tudja-e méltányolni a mi csodaszép barlangunkat?... Remélem, nem gondol már arra, hogy visszakövetelje a szabadságát, és maholnap búcsút mondjon ennek a bűbájos tanyának?

S azzal eldúdolta ezt a régi francia románcot:

E szellőjárta, bájos, szép pagonyban
a nyár édes derűjét hinti rám,
s a szívem enyhe, lágy ütemre dobban,
hisz láthatlak, s imádlak egyre jobban,
szelíd szerelmem, nyájas Sylviám...

Hiábavaló lett volna, ha felingerelnek e csúfondáros szavak. Nyugalmat erőszakoltam magamra, és ezt feleltem:

- Nem, uram, nem tettem le róla. Még mindig azt várom, hogy visszaadják a szabadságomat!

- Hogyhogy, Hart úr?... Megváljak öntől, akit mindannyian olyan nagyra becsülünk?... Megváljunk attól a derék kollégától, aki valamikor, Thomas Roch elmeháborodottsága idején, részben talán megtudta a találmány titkát?... Csak nem gondol erre komolyan?

Úgy... Hát ezért kell nekem a Back Cup barlangjában raboskodnom!

Azt hiszik, hogy ismerem valamelyest Thomas Roch titkát, és arra számítanak, hogy belőlem csikarják ki azt, ha Thomas Roch netán nem lenne hajlandó elárulni... Ezért raboltak el engem is a feltalálóval együtt, ezért nem kötöttek követ a nyakamba és hajítottak be a lagúna vizébe.

Jó, hogy tudom!

Serkö mérnök szavaira ezt válaszolom:

- Természetesen nagyon komolyan gondolok rá.

- Nos hát - felelte a mérnök -, ha én Simon Hart volnék (ami nagy tisztesség volna reám), akkor így gondolkoznék: "Tekintetbe véve Ker Karraje egyéniségét, továbbá azokat az okokat, amelyek őt arra késztetik, hogy ilyen titkos búvóhelyet válasszon, aminő ez a barlang, tekintve továbbá azt, hogy ezt a rejtekhelyet senki sem fedezheti fel, s hogy ez nemcsak D'Artigas gróf érdeme, hanem bajtársaié is..."

- Bajtársaié? - vetem közbe. - Talán inkább: cinkosaié!

- Nem bánom: cinkosaié... és tekintetbe véve még azt is, hogy ön tudja D'Artigas gróf valódi nevét, és ismeri azt a helyet, ahol kincseit elrejtve tartja....

- Rablott, vérrel beszennyezett kincseit, Serkö úr!

- Nos, hát igen... elismerem... De ezek után beláthatja, hogy szabadon bocsátásáról szó sem lehet.

Ez aztán a napnál is világosabb.

Más tárgyra térítem a beszédet.

- Megtudhatnám, hogyan értesültek Simon Hart és Gaydon személyazonosságáról?

- Szívesen megmondom önnek, kedves kollégám. Merő véletlennek köszönhetjük. Összeköttetésben voltunk azzal a gyárral, ahol ön alkalmazásban állt, s ahonnan ön olyan feltűnő módon távozott. Én már D'Artigas gróf látogatását megelőzően is jártam a Healthful-House-ban, és mindjárt ráismertem önre.

- Ön?

- Úgy van. S már akkor feltettem magamban, hogy rávesszük: legyen útitársunk az Ebba fedélzetén...

Nem emlékszem ugyan, hogy valaha találkoztam Serkö mérnökkel a Healthful-House-ban, de hát valószínűleg nem hazudik.

- Remélem - gondoltam magamban -, hogy ennek az ötletnek előbb-utóbb megadja az árát!

Minden átmenet nélkül így szóltam:

- Ha nem tévedek, Thomas Rocht sikerült rábírniuk, hogy elárulja a fulgurátor titkát.

- Úgy van!... Milliókat adtunk a titokért. Könnyű nekünk, a milliókat mástól vesszük el... Könyökig vájkálunk a pénzben.

- Mit érnek neki azok a milliók, ha sehová sem távozhatik velük, és nem élvezheti kedvére?

- Emiatt Thomas Roch éppenséggel nem veri a fejét a falba. A lángeszű férfiú nem törődik a jövővel, ő csak a jelenben él: Amerika gyáraiban már készülnek a gépek, az ő tervei szerint, neki pedig bőséges mennyiségben áll rendelkezésére a vegyi anyag... Dolgozik... Hej, micsoda nagyszerű találmány az a fulgurátor! A löveg önmagától repül, mert hajtóerejét is magában hordozza, s amíg céljához közeledik, egyre növeli sebességét a benne levő anyag erősbödő égése!... Ez a találmány korszakot alkot, és alapjában forgatja fel a hadviselést!

- A védekezés módszereit?

- A támadásét is, Hart úr!

- Értem! - válaszoltam.

És nekiszegeztem a kérdést:

- Eszerint... amit eddig senki sem tudott elérni Thomas Rochsal...

- ... az nekünk minden különösebb nehézség nélkül sikerült.

- És mit fizettek érte?

- Rendkívüli összeget. De ezenfelül még egy új, igen érzékeny húrt is megpendítettünk a szívében....

- Miféle húrt?

- A bosszú húrját...

- A bosszúét?... Ki ellen?

- Mindazok ellen, akiket ellenségeinek tekint: akik elkedvetlenítették, visszautasították, elűzték és arra kényszerítették, hogy országról országra járva, koldusként kínálgassa csodálatos találmányát!... Szívében egyetlen szikrája sem ég már a hazaszeretetnek. Egy gondolat élteti: az a szilaj vágy, hogy bosszút álljon mindenkin, aki félreismerte... az egész emberiségen!... Bizony, Hart úr, Európa és Amerika hatalmai megbocsáthatatlan bűnt követtek el, amikor Thomas Roch találmányáért nem akarták megadni a méltányos árat!

Serkö mérnök lelkesen ecseteli előttem az új robbanóanyag kiválóságát. Vitathatatlanul hatásosabb - magyarázza -, mint az, amelyet nitro-metánból készítenek, egy nátriumatommal helyettesítve a hidrogén három atomjának egyikét, s amelyről ez idő tájt olyan sok szó esik.

- S mekkora a rombolóereje! - folytatja. - Hasonlít a Zalinski-féle lövedékhez, de százszorta pusztítóbb annál. Nincs szüksége hajítószerkezetre, mert a Roch-féle lövedéknek, hogy úgy mondjam: szárnya van, magától repül.

Feszült figyelemmel hallgattam, mert azt reméltem, hogy a titok egy részét elleshetem... Hiába! Serkö mérnök csak annyit mondott, amennyit mondani akart.

- Thomas Roch azt is megmondta önnek, hogy miképpen állítja össze a robbanóanyagot? - tudakoltam.

- Megmondta, Hart úr, ha nem veszi rossznéven. És elárulhatom, hogy nemsokára jelentékeny mennyiségben áll majd rendelkezésünkre. Természetesen biztos helyen fogjuk tartani.

- Nem veszélyes, ha olyan nagy mennyiségben halmozzák fel?... Hátha véletlenül felrobban, és levegőbe repíti az egész...

Most is majdnem kiszaladt a számon, hogy "...az egész Back Cupot". Ha azonban rájönnének, hogy Simon Hart nemcsak Ker Karraje kilétével van tisztában, hanem barlangjának fekvését is ismeri, talán úgy ítélnék, hogy túlságosan is sokat tud...

Serkö mérnök nem vette észre, hogy elharaptam a szót. Ezt felelte:

- Nincs mitől félnünk. Thomas Roch robbanóanyagát csak az ő különös deflagrátorával lehet felrobbantani. Sem tűz, sem rázkódtatás nem árt neki.

- És Thomas Roch már a deflagrátor titkát is eladta önöknek?

- Még nem, Hart úr, de maholnap ez a megállapodás is létrejön. Még egyszer biztosíthatom önt, hogy nincs mitől félnie: nyugodtan alhatik. A patvarba is! Nekünk sem volna ám kedvünk barlangostul, kincsestül a levegőbe repülni! Még egynéhány busásan jövedelmező év, és osztozunk a zsákmányon! Csinos summácska jut mindegyikünknek, abból ki-ki úri módon elélhet ott, ahol neki tetszik... Bizony, így lesz az, ha a "Ker Karraje és Társai" cég egyszer likvidál! Még csak azt akarom megjegyezni, hogy nemcsak robbanástól, hanem holmi árulástól sem kell tartanunk. Árulónk csak ön lehetne, kedves Hart úr. Azt tanácsolom tehát önnek, hogy mint okos ember, várja meg szépen, amíg a cég feloszlik. Akkor aztán majd meglátjuk, hogy biztonságunk érdekében mi a teendőnk az ön személyével kapcsolatban...

Ez a kijelentés nem hangzik valami megnyugtatóan. No de majd meglátjuk. E párbeszédből főként az ragad meg az emlékezetemben, hogy Thomas Roch eladta ugyan a robbanóanyag titkát a "Ker Karraje és Társai" cégnek, de a deflagrátor titka még az övé, márpedig enélkül a robbanóanyag nem ér többet, mint az útszéli por.

Mielőtt elválnánk, még egy fontos és természetes kérdést kockáztatok meg:

- Eszerint ön ismeri a Roch-féle robbanóanyag összetételét, Serkö úr. Jól van. De akkor azt is tudja, hogy csakugyan olyan robbanóereje van-e, amilyent Thomas Roch tulajdonít neki. Kipróbálták már?... Vajon nem vásároltak-e olyan dolgot, ami hatástalan, mint egy csipetnyi burnót?

- Ezt ön valószínűleg maga is jobban tudja, Hart úr, mint mutatja. Egyébiránt köszönöm ügyünk iránt tanúsított érdeklődését: világért se aggódjék. Ma éjjel többrendbeli próbát tettünk vele. Néhány grammnyi anyag egész hatalmas sziklatömböket zúzott porrá, a szó igazi értelmében.

Ezeket a dördüléseket hallottam tehát!

- Így hát, kedves kollégám - folytatja Serkö mérnök -, biztosíthatom ön, hogy szó sem lehet semmiféle csalódásról. A robbanóanyag hatása felülmúl minden várakozást. Néhány ezer tonnányi töltéssel akár az egész földgömböt szilánkokra lehetne repeszteni. Darabjai úgy szóródnának szét a világűrben, mint azok a bolygók, amelyek valamikor a Mars és Jupiter között robbantak részeikre. Biztosra veheti, hogy a fulgurátor szilánkokra tördel akármiféle hajót, mégpedig olyan messzeségből, amely minden eddig ismert ágyú lőtávolságát messze túlhaladja. Egyetlen bibéje a fulgurátornak, hogy a célzás még kissé nehézkes, és sok időbe kerül...

Serkö mérnök elhallgat. Úgy látszik, ennél többet nem akar mondani. Hozzáteszi:

- Azzal végzem, amivel kezdem. Hart úr: nyugodjék meg sorsában!... Minden utógondolat nélkül törődjék bele új helyzetébe! Élvezze kedvére barlanglakásunk csendes örömeit. Itt az egészséges ember megőrzi, a beteg pedig visszaszerzi az egészségét. Lám, honfitársa esete is ezt bizonyítja... Nyugodjék meg a sorsában... Ennél okosabbat amúgy sem tehet.

Bölcs tanácsadóm továbbmegy. Búcsúzóul barátságosan int a kezével, mintha ő volna a világon az én legigazibb jóakaróm. De mennyi gúny van a szavaiban, a tekintetében, egész viselkedésében! Vajon lesz-e valaha módom, hogy visszafizessem neki?

A beszélgetés folyamán megtudtam, hogy a célzás még kissé körülményes az új rombolószerkezettel. Az egymérföldes hatásterület helyét, úgy látszik, nem lehet egykönnyen változtatni, ha tehát valamely hajó ezen a zónán innen vagy túl tartózkodik, akkor a fulgurátor nem tehet benne kárt. Bárcsak minden érdekeltet előre figyelmeztethetnék erre!

Két nap óta nem történt semmi különös. Szokásom szerint el-elsétáltam a barlang végéig. Esténként, ha az izzólámpák elöntik fényükkel a börtönömmé vált barlang messze nyúló oszlopsorait, szinte vallásos hangulatban szemlélem a természet csodáit. Még mindig él bennem a remény, hogy valahol a sziklafalban talán mégis felfedezek valami rejtett nyílást, amelyet a rablók nem ismernek, és azon át sikerül elmenekülnöm...

Persze ha kint vagyok is, meg kell várnom, amíg hajó tűnik fel a sziget közelében... A "méhkaptár"-ban azonban rögtön észrevennék szökésemet, és elfognának, hacsak... igen... hacsak kéznél nem volna a csónak, az öbölben horgonyzó Ebba csónakja... Hátha kézre keríthetném! Hátha eljuthatnék rajta a Saint George- vagy a Hamilton-szigetek egyikére!...

Este - kilenc óra tájt lehetett - egy sziklatuskó mögött, a lagúna keleti partjától mintegy százméternyire, leheveredtem a fövenyen. Nemsokára közeledő léptek zaját hallottam, aztán különböző hangokat.

Amennyire lehetett, jól elrejtőztem a szikla tövében, és feszült figyelemmel hallgatóztam.

A hangokat jól ismerem, Ker Karraje és Serkö mérnök beszélgetnek. Megállnak. Angolul társalognak (általában ez a nyelv használatos a Back Cupban), tehát minden szavukat értem.

Thomas Rochról van szó, illetve Thomas Roch fulgurátoráról.

- Egy hét múlva - mondja Ker Karraje -, azt hiszem, útra kelek, és elhozom a virginiai gyárban megrendelt gépalkatrészeket.

- Mihelyt megérkeznek, hozzáfogok az összeállításukhoz - feleli Serkö mérnök -, és megcsinálom a kilövőállványt. De addig is valami, nézetem szerint elkerülhetetlen munkát kell elvégeznünk.

- Miféle munka az? - tudakolta Ker Karraje.

- Át kell törnünk a sziklafalat.

- A falat áttörnünk?

- Csak akkora lyukat kell fúrnunk, hogy egy ember éppen keresztülférjen rajta, olyasfajtát, mint valami futóárok. Az egészet könnyű lenne elrekeszteni, ha rá kerül a sor, de külső nyílását amúgy is elrejtenék a sziklák.

- Mire való ez, Serkö?

- Már gyakran eszembe jutott, hogy jó volna, ha más összeköttetésünk is volna a tengerrel, mint a tenger alatti alagút... Ki tudja, mi történhetik!...

- Csakhogy a fal roppant vastag és rendkívül kemény - vetette ellen Ker Karraje.

- Fogadom, hogy néhány grammnyi Roch-féle robbanóanyaggal apróra mállasztom. Éppen csak a port kell majd kifújnunk a lyukból.

Képzelhető, hogy ez a beszédtárgy mennyire érdekelt!

Hiszen arról volt szó, hogy az alagúton kívül még egy közlekedőút keletkezik! Ki tudja, nem rejlik-e számomra valami lehetőség ebben a fordulatban?

Amíg ezen a gondolaton rágódtam, újra megszólal Ker Karraje:

- Nem bánom, csináld meg, Serkö. És ha esetleg úgy fordulna a sora, hogy a Back Cupot valami hajó ellen kellene megvédenünk, ha például véletlen vagy árulás következtében kitudódnék a rejtekhelyünk...

- Ilyen véletlentől vagy árulástól nincs mit tartanunk! - vágott közbe Serkö mérnök.

- A cimborák bizonyosan nem árulnak el. Hanem ez a Simon Hart...

- Mármint hogy ő? - kiáltott fel Serkö. - De hiszen ahhoz előbb el kellene innen szöknie! Márpedig a Back Cupból nem szökhetik ki senki!... Különben is, megvallom, ez az ember érdekel engem. Végtére is kollégák vagyunk, és erős a gyanúm, hogy Thomas Roch titkáról többet tud, mint amennyit elárul belőle... Majd ha egyszer még vallatóra fogom... Barátilag elbeszélgetek vele a fizikáról, mechanikáról, ballisztikáról...

- Mindegy! - vélekedik a nemes lelkű, finom tapintatú D'Artigas gróf. - Azt tartom, hogy ha már megtudtuk Thomas Roch minden titkát, akkor ezt a Simon Hartot el kell tennünk láb alól.

- Arra ráérünk még, Ker Karraje...

Ha ugyan Isten megengedi ezt nektek, nyomorultak! - mondtam magamban, és kezemet hevesen dobogó szívemre nyomom.

Mert ugyan mire számíthattam egyébre, mint valami hamaros, gondviselésszerű sorsfordulatra?

A beszéd tárgya változott. Ker Karraje megjegyzi:

- A robbanóanyag titkát már ismerjük. Most aztán a deflagrátorét is mindenáron ki kell csikarnunk Thomas Rochból!

- Úgy van - feleli Serkö mérnök. - Majd módját ejtem, hogy kivegyem belőle azt is. De Thomas Roch egyelőre hallani sem akar erről. Néhány cseppnyit gyártott már ebből a folyadékból, ezzel robbantotta fel a próba alkalmával a fulgurátort, és újat is csinál majd, ha a sziklarepesztésre sor kerül.

- Jól van, jól. De hát tengeri kirándulásainkra...

- Türelem! Lassanként a fulgurátor minden villámát a kezünkbe kerítjük.

- Meg vagy erről győződve, Serkö?

- Igen. Csak pénz legyen, Ker Karraje!

Eddig tartott a beszélgetés. Mindketten eltávoztak. Szerencsére nem vettek észre.

Megtudtam tehát, hogy ha Serkö mérnök némileg védelmébe vette is kollégáját, D'Artigas gróf annál kevésbé jó szándékkal viseltetik irántam. Ha a legkisebb gyanúra is okot adok, beledobnak a lagúnába, s ha onnan kijutok is, már csak holttestemet sodorja ki az alagúton át a tengerbe az apály...

Másnap Serkö mérnök alkalmas helyet keresett a sziklafalban, olyant, ahol úgy törheti át a falat, hogy kívülről láthatatlan maradjon a nyílás. Beható vizsgálat után az északi falon, a "méhkaptár" első cellájától tíz méter távolságnyira jelölte ki az alagút helyét.

Alig várom már, hogy készen láthassam a sziklafolyosót. Hiszen az talán a szabadulást jelenti a számomra!... Ha úszni tudnék, már régen a lagúnába ugrottam volna, hogy az alagúton át kíséreljem meg a szökést. A nyílás helyét pontosan ismerem: amikor az a víz alatti harc folyt a lagúnában, és a cet utolsó farkcsapása felbolygatta a vizet, egy pillanatra felvillant előttem a nyílás felső pereme. Láttam az alagút kijáratát. Hátha a nagy apályok idején ismét előbukkan? Újhold és telihold idején, amikor a tenger szintje a közepesnél is jóval alább száll, megeshetik... No, majd meglátjuk!

Még nem is tudom voltaképpen, hogy mi hasznom lenne belőle, de mindegy: semmit sem szabad elmulasztanom, ami a szökésemet elősegítheti.

Ma reggel jelen voltam, amikor a tug elindult. Bizonyára az amerikai kikötők valamelyikében szándékszik lehorgonyozni, hogy hazaszállítsa a megrendelt alkatrészeket.

Serkö mérnök ezúttal, úgy látszik, nem kíséri el a főnököt. D'Artigas gróf indulás előtt még egy-két szót vált vele. Alighanem szívére köti, hogy különös gondja legyen rám. Aztán a tug fedélzetére lép, majd lemegy a hajó belsejébe. Spade kapitány és az Ebba legénysége követi. A tetőajtó becsapódik, a tug alámerül. Nyomában néhány pillanatig sötéten örvénylik a víz.

Az órák repülnek, a nap elmúlik. A tug nem jött vissza, gondolom, a vitorlást vontatja. Közben esetleg el is süllyeszt egy-két útjába kerülő hajót...

Mindenesetre valószínű, hogy D'Artigas gróf kirándulása ezúttal nem tart sokáig. Egy hét alatt alighanem oda-vissza megjárja az utat.

Egyébiránt, úgy látszik, az időjárás is kedvez az Ebbának. A barlangban uralkodó nyugodt légkörből legalábbis erre következtetek. A Bermudák szigeteinek szélességi fokán ilyenkor van a legszebb évszak.

Ó, ha valahol kivezető utat fedezhetnék fel börtönöm falában!

Tizenhárom nap telt el, de az Ebba még mindig nem érkezett haza. Talán nem tartott egyenesen az amerikai partok felé?... Talán néhány hajót is kirabolt útközben?... Nem: mégiscsak azt hiszem, hogy Ker Karraje most nem törődik egyébbel, mint a gépek hazaszállításával. Avagy a virginiai gyár még nem készült el a munkával?

Serkö mérnök, ahogy látom, nemigen aggódik a késedelem miatt. Velem szemben, mint eddig is, nagyon barátságosan viselkedik. Ártatlan képet vág, de nem bízom benne, és erre megvan minden okom. Tetteti, mintha nagyon érdekelné az egészségi állapotom, és váltig ajánlgatja, hogy nyugodjam meg teljesen a sorsomban; "Ali Babá"-nak nevez, és azt hajtogatja, hogy ennél az ezeregyéjszakai barlangnál pompásabb hajlék sehol sem található a föld kerekén; minduntalan elismétli, hogy itt ingyen kapom az élelmet, a ruhát, a fűtést, a világítást, és még adót, illetéket sem fizetek: Monaco, e boldog fejedelemség állampolgárainak sincs gondtalanabb életük, mint nekem.

E csúfondáros szavak hallatára néha már úgy érzem, hogy a vér a fejembe szökik. Kedvem volna torkon ragadni és megfojtani ezt a lelketlen csúfolódót... De ha ezt tenném, menten megölnének... Még azt se bánom! Hát nem jobb lenne így elpusztulnom, mint beletörődni, hogy évekig itt éljek, ebben a Back Cup-i gyalázatos környezetben?

De nem! Az ész felülkerekedik bennem. Végül is csak a vállamat vonogatom: ez a válaszom.

Thomas Rocht is alig látom. Az Ebba elindulása óta egész nap laboratóriumában vegyészkedik. Ha mindazt a nyersanyagot feldolgozza, amit hoztak, nemsokára annyi robbanószere lesz, hogy akár az egész Back Cupot levegőbe repítheti, és ráadásul még a Bermudákat is.

Görcsösen ragaszkodom ahhoz a reményhez, hogy Thomas Roch végül nem árulja el a deflagrátor összetételét. Serkö mérnök minden mesterkedése kárba vész, mert ezt a titkot nem vásárolhatja meg a feltalálótól. Ó, csak meg ne csaljon ez a reménység!

Ma saját szememmel győződhettem meg a Roch-féle robbanóanyag rettenetes erejéről, és azt is láthattam, hogy miképpen alkalmazza a feltaláló a folyékony deflagrátort.

Reggel az emberek hozzákezdtek, hogy az előzetesen kijelölt helyen átfúrják a falat, és ezzel összeköttetést teremtsenek a sziklahegy külső oldalával.

Serkö mérnök utasítására a kalózok csákánnyal kezdték törni a mészkő sziklát. Izmos fickók voltak, jól forgatták a szerszámot, de ezen a módon mégis sokáig tartott volna a vesződséges munka, mert a sziklafal azon a helyen húsz-huszonöt méternél is vastagabb volt.

Bezzeg hamarabb sikerült Thomas Roch fulgurátorával!

Amit láttam, méltán bámulatba ejtett. Amilyen nehéz feladat volt a sziklát csákánnyal kivájni, oly könnyen végezte el a feladatot a fulgurátor: az egész egy pillanat műve volt.

Néhány grammnyi robbanóanyag elégséges, hogy átfúrja a sziklát és olyan kitapinthatatlanul finom lisztté porlassza, hogy azt már a legkisebb szellő is páraként szórja szét. Igen, ismétlem, öt-tíz gramm elég arra, hogy egy köbméternyi kőzetet ízzé-porrá zúzzon. Nyomában iszonyatosan megrázkódik a levegő, s olyan dörrenés hallatszik, mintha ágyút sütöttek volna el a közelben.

Amikor Thomas Roch az első robbantást végezte, néhány ember túlságosan közel merészkedett a sziklafalhoz. Ezeket földhöz vágta a légnyomás, noha a feltaláló igen kis mennyiségű robbanószert használt. Kettő közülük súlyos sérülésekkel tápászkodott fel a földről. Maga Serkö mérnök is néhány lépésnyire hátratántorodott, és jelentékeny zúzódásokat szenvedett.

Lássuk, hogyan bánnak ezzel a maga nemében páratlan robbanóanyaggal:

Először is öt centiméter hosszú, tíz milliméter széles lyukat fúrnak rézsútosan a sziklába, aztán megtöltik néhány gramm robbanószerrel. Fojtást sem tesznek rá, a lyuk elzárása teljesen felesleges.

Ekkor kezdődik Thomas Roch munkája. Kezében üvegecskét tart, kékes színű, olajszerű, levegőn gyorsan alvadó folyadék van benne. Egy cseppet beletölt a lyukba, s aztán, nem is valami nagy sietséggel, hátrahúzódik. Körülbelül harmincöt másodpercnyi idő kell ahhoz, hogy a deflagrátor a robbanóanyaggal elkeveredjék. A robbanásnál kifejlődő erőt - állítom! - bízvást mondhatjuk határtalannak, de annyi kétségtelen, hogy a manapság ismert száz meg száz különféle robbanóanyagénál ezerszerte is nagyobb!

Ebből is kitűnik, hogy a vastag, kemény sziklafalat a fulgurátor kényelmesen áttörheti.

Egy idő óta megfigyelem, hogy a sziklák alatt vezető alagúton ki-be zúduló apály és dagály - amely a lagúnában is teljes mértékben megmutatkozik - huszonnégy óránként egy-egy ellentétes áramlatot okoz. Nyilvánvaló tehát, hogy a lagúnába dobott tárgyat az apály idején a vízáramlás kisodorná az alagúton, amennyiben ilyenkor a víz nem lepné el teljesen az alagút torkolatát. De vajon nem lehet-e arra számítani, hogy a napéjegyenlőség idején, amikor a legmélyebb az apály, az alagút szája felszínre kerül? No, majd meggyőződöm róla, mert közel van az időpont.

Holnapután van szeptember 21-e, és ma, 19-én már láttam is az alagút boltozatának csúcsát az apadó víz színe fölött!

Magam ugyan nem tudok átúszni az alagúton, de miért ne eshetnék meg, hogy egy palack, ha kellő helyen dobom a lagúnába, az apály utolsó perceiben belesodródik az alagútba, és kijut a nyílt tengerre? Ha a véletlen (elismerem: különösen szerencsés, gondviselésszerű véletlen) úgy akarná, hajó vetődhetnék a Back Cup közelébe, és kihalászhatná a vízből a palackot!... Sőt: miért ne sodorhatnák azt a palackot akár a Bermudák valamelyikének partjára az áramlatok?... Mi lenne, ha valami írott értesítést dugnék a palackba?...

Efféle gondolatok motoszkálnak az agyamban. Hanem az ellenérvek is mindjárt eszembe jutnak: a palackot a hullámok már a sziklaalagútban összetörhetik, és odakint is nekicsaphatják a szirteknek, mielőtt még a nyílt tengerre kijuthatna... Inkább egy kis vízmentes hordóba kellene zárnom az írást, amolyan úszókafélébe, amilyen a halászok hálóját tartja: az ilyen hordó aligha zúzódnék széjjel, és talán ki is jutna a lagúnából.

Ma este észrevétlenül besurrantam az egyik raktárba, amelyben a legkülönbözőbb rablott holmik hevertek halomban. Találtam is ott egy célomnak megfelelő hordócskát.

Kabátom alá rejtem a hordót, és visszalopódzom a cellámba. Egy pillanatot sem akarok vesztegetni, munkához látok.

Papírom, tintám, tollam van, hiszen már harmadik hónapja vezetem azt a naplót, amelynek szövegét itt, ebben a könyvben adom közre.

Egy papírlapra a következőket írom:

"Június 15-én Thomas Rocht és betegápolóját, Gaydont - vagyis igazi nevén Simon Hart mérnököt - D'Artigas gróf Ebba nevű kétárbocosára hurcolták a Healthful-House (New Bern mellett, Észak-Karolina, Egyesült Államok) 17. számú pavilonjából. Jelenleg mindketten egy barlangban vannak: D'Artigas gróf - vagyis valódi nevén: Ker Karraje - nem más, mint az a hírhedt tengeri rabló, aki régebben a Csendes-óceán nyugati vizein garázdálkodott. Rablóbandája mintegy száz félelmetes gonosztevőből áll. Ha Ker Karraje kézbe keríti a Roch-féle felmérhetetlen erejű fulgurátort, akkor büntetlensége biztos tudatában folytathatja a kalózkodást.

Az érdekelt államoknak tehát haladéktalanul el kell pusztítaniuk a rablófészket.

A barlang, ahol a kalózvezér lappang, a Back Cup belsejében van. A Back Cup ugyanis nem kitörőfélben lévő vulkán, mint újabban híre kerekedett. A Bermudák szigetcsoportjának nyugati végében van. Kelet felől meredek sziklák védik, délről, nyugatról és északról azonban könnyen hozzáférhető.

A nyílt tengerrel csupán egyetlen, tenger alatti alagút köti össze a barlangot. Közepes vízállásnál az alagút mindössze néhány méternyire van a víz színétől. Bejárása a sziget nyugati részén található keskeny csatorna végén nyílik. A barlangba tehát csak tengeralattjáró naszádon lehet bejutni, legalábbis mindaddig, amíg el nem készül az északnyugati oldalon most munkába vett sziklafolyosó.

Ker Karraje is ilyen tengeralattjárón közlekedik: azon, amelyet D'Artigas gróf néven Amerikában készíttetett, s amelyről az a hamis hír terjedt el, hogy próbaútja alkalmával elsüllyedt a charlestoni öbölben. Ez a tug nemcsak arra szolgál, hogy az alagúton ki-be járjanak vele, hanem az Ebba vontatására is, továbbá azoknak a kereskedelmi hajóknak a megtámadására, amelyek a Bermudák környékén járnak.

Az Amerika nyugati partvidékein közismert Ebba nevű vitorlás rendszeres kikötője a Back Cup melletti szirtfalak mögött rejtőző kis öböl, a puszta sziget nyugati oldalán.

Mielőtt bárki partra szállna a Back Cupon (mégpedig a sziget nyugati felén, ahol hajdanában a bermudai halászok laktak), célszerű nagy hatású melinit-lövedékekkel betörni a sziklafalat. Így olyan rést üthetnek rajta, amelyen könnyű lesz partraszállás után a barlangba behatolni.

Mindazonáltal számolni kell azzal az eshetőséggel is, hogy a Roch-féle fulgurátor akkorra már elkészül. Megeshetik, hogy Ker Karraje ezzel védekezik majd a támadás ellen. Erre vonatkozólag figyelembe kell venni a következőket: a pokolgép hatása minden képzeletet felülmúl, de csak egy ezerhétszáz-ezernyolcszáz méter sugarú köríven. E veszélyes zóna helyét pontosan meg tudják határozni, de ha a pokolgépet egyszer valamilyen irányba rögzítették, sokáig tart, amíg új célra irányítják. Az olyan hajó tehát, amely a veszélyes zónán túljutott, bátran közelítheti meg a Back Cupot.

E sorokat ma, szeptember 20-án, este nyolc órakor írtam, saját kezemmel.

Simon Hart
mérnök"

Szóról szóra ezt írtam a papírlapra. Mindent elmondtam benne, amit a szigetről el kellett mondanom. A Back Cup egyébként minden újabb térképen megtalálható. Elmondottam azt is, hogyan szándékszik Ker Karraje tanyáját megvédeni, végül sürgős intézkedést kértem.

A levélhez a barlang belsejének vázlatát is mellékeltem. Megjelöltem rajta a lagúna fekvését, a "méhkaptár" beosztását, Ker Karraje lakását, Thomas Roch laboratóriumát és az én cellámat... Vajon kezébe jut-e valakinek ez az írás?...

A papírlapot erős, kátránnyal bevont vászondarabba göngyöltem, és elhelyeztem a mintegy tizenöt centiméter hosszú, nyolc centiméter széles, vasabroncsos hordócskába. Meggyőződtem arról, hogy a víz nem hatolhat bele a hordóba, s az elég erős, hogy akkor se törjék össze, ha netán az alagút falához vagy a szirtekhez veri a hullám.

Persze az a veszély is fenyeget, hogy a dagály visszasodorja a hordót a sziget sziklapartjára, s amikor az Ebba hazafelé tart, valamelyik matróz észreveszi és kifogja a vízből.

Ha ez a nevemmel aláírt papírlap valamiképpen Ker Karraje kezébe jut, akkor ugyancsak nem kell már azon törnöm a fejemet, hogy miképpen meneküljek a Back Cupból... Akkor hamarosan pálcát törnek fölöttem!

Besötétedett. Könnyen megérthető, milyen lázas türelmetlenséggel vártam az estét. Régebbi megfigyeléseim alapján kiszámítottam, hogy nyolc óra negyvenöt perckor éri el a legmélyebb szintjét az apály, s ekkor az alagút szája mintegy félméternyire kilátszik majd a vízből. A tenger színe és a boltozat között elég helye marad a hordócskának, hogy átússzék az alagúton. Azt hiszem, leghelyesebb, ha félórával korábban dobom a vízbe: a bentről kifelé törekvő áramlás akkor biztosan magával sodorja.

Nyolc óra tájban elhagytam cellámat. Körülöttem félhomály. A lagúna partján senki. Az alagút felé megyek. Az utolsó villanylámpa fényénél tisztán látom, hogy az alagút boltozata szabadon áll, és hogy az áramlat kifelé törekszik rajta.

Óvatosan lemegyek a partra, és a lagúnába hajítom a hordócskát; benne a fontos irat s abban minden reményem...

Isten kezében a sorsom! - idézem a hajósok e gyakori szólásmondását.

A hordócska eleinte egy helyben áll. Aztán a parthoz hajtják a hullámok. Erősen meglököm, hogy az ár mentébe jusson.

Sikerült!... Nem telik bele húsz másodperc, s a hordócska eltűnik az alagút torkában.

Isten kezében a sorsom!... Kis hordóm, kísérjen utadon az ég!... És őrizze meg mindazokat, akiket Ker Karraje fenyeget!... Adja Isten, hogy ez a rablóbanda ne menekedjék meg a büntetéstől!

Álmatlanul töltöttem az éjszakát. Képzeletem elkísérte útjára a kis hordót. Hányszor képzeltem el, hogy az ár a sziklához veri valahol, vagy szárazra veti valami eldugott mélyedésben, hogy fennakad valami sziklaüregben!... Hideg verejték lepte el a testemet. Most!... most már végre átjuthatott az alagúton!... A hullám átsegíti a szoroson, az apály viszi, viszi, ki a nyílt tengerre! Csak vissza ne sodorja a lagúnába az áradat! Jaj nekem, ha reggel újra ott találom!...

Alig virrad meg, kiugrom az ágyból, sietek le a partra...

Körülnézek. A lagúna sima tükrén nem látok semmiféle úszó tárgyat.

A következő napokon, a már ismertetett módon, tovább folyik a munka. Készül a sziklafolyosó! Serkö mérnök szeptember 23-án repeszti át az utolsó sziklaréteget.

A folyosó elkészült. Nem is folyosó: inkább csak afféle rókalyuk. Csak meghajolva mehet benne az ember. De ez is megfelel a célnak. Külső nyílását a tenger felől a sziklák omladéka rejti. Ha szükséges lenne, könnyen el lehetne torlaszolni a part felől.

Magától értetődik, hogy a sziklafolyosó bejáratánál ettől fogva éjjel-nappal őrszem vigyáz. Külön engedély nélkül senki sem közlekedhetik a folyosón, sem ki-, sem befelé. Azon át tehát semmiképpen nem menekülhetek.

A tug ma reggel kiemelkedett a lagúna vizéből. D'Artigas gróf, Spade kapitány és a legénység partra száll a rakodógáton. Azonnal hozzálátnak a kirakodáshoz. Különféle élelmiszeres ládákat látok: ezek a Back Cup szükségleteit szolgálják. Hús és konzerv is van az Ebba szállítmányában, ezenfelül bor, pálinka hordószám. Több csomag Thomas Roch számára érkezett, számos korong alakú alkatrésszel együtt.

Thomas Roch a parton áll, és közreműködik a rakodásban. Szemében szokatlan fény gyullad. Egyik-másik darabot a kezébe veszi, gondosan megvizsgálja, s aztán elégedetten bólint. Feltűnik nekem, hogy öröme most már nem afféle összefüggéstelen felkiáltásokban tör ki, mint annak idején, amikor a Healthful-House ápoltja volt. Egyáltalában: semmiben sem emlékeztet már a gyógyintézet ápoltjára. Fel kell tennem magamban a kérdést: vajon nem lábalt-e ki egészen gyógyíthatatlannak vélt bajából?

Serkö mérnökkel együtt csónakba száll, és átmegy a laboratóriumába. Egy óra múlva az áruk is mind a túlsó parton vannak. A tug üres.

Ker Karraje mindössze egy-két szót vált Serkö mérnökkel. Később azonban, délután, megint találkoznak a parton, és fel-alá sétálgatva a "méhkaptár" előtt, hosszasan értekeznek egymással.

A társalgás befejeztével Spade kapitány is hozzájuk csatlakozik. Mind a hárman bemennek a sziklafolyosóba. Miért is nem lopózhatom én is utánuk!... Miért nem szívhatom be én is - ha csak egy pillanatra is - az Atlanti-óceán üdítő levegőjét, amelynek szinte csak egy-egy elhaló fuvallata jár be a Back Cup belsejébe!

Két hét telt el megint. Az emberek, Thomas Roch és Serkö mérnök felügyeletével, a gépek összeállításán dolgoztak. Összeszerelték a kilövőkészülékek talpazatát is: több egyszerű, irányítható vezetőcsatornával ellátott állványt. Ezeket akár az Ebba, akár a víz színén úszó tug fedélzetén könnyűszerrel felállíthatják.

Ker Karraje, a maga jachtjával, rövidesen ura lesz a tengereknek!... Nincs az a páncélos hajó, amely sértetlenül közelítené meg lőtávolságnyira, noha az Ebba ugyanakkor még a páncélos hajó lőtávolán kívül esik!...

Ó, bárcsak kézhez jutott volna az írást rejtő hordócska!... Bárcsak megtudná a világ, hogy mi történik az Back Cup-i rablótanyán!... Ha a hajók nem is lőhetnék halomra Ker Karraje rejtekét, de legalább kiéheztetnék!

Nagy csodálkozásomra ma reggel nem látom szokott helyén a tugot. Emlékszem: tegnap este megtöltötték az akkumulátorokat. De azt hittem, csak azért teszik, hogy a tengeralattjáró minden percben útra készen álljon.

Most, hogy az új folyosó már használható, a tug távolléte csak azt jelentheti, hogy Ker Karraje és társai ismét valami "kirándulásra" mentek. Thomas Rochnak már semmire sem lehet szüksége. Mindent elhoztak már a Back Cupba, amit csak kívánhatott: a géprészeket és a nyersanyagot.

Közben elkövetkezett a napéjegyenlőség ideje. Ilyenkor a Bermudák tájékán általában iszonyú viharok dühöngenek. Az orkán féktelen erővel tombol ezen a vidéken. Még a barlang belsejében is megérezni: heves szélrohamok rontanak be a Back Cup kráterén, örvénylő, esővel kevert párák töltik meg a roppant üreget. A lagúna vize is háborog; szétporló hullámai fel-felcsapnak a meredek parti sziklafalra.

Vajon csakugyan elhagyta-e az Ebba az öblét? Elég erős-e, hogy - akár a tug segítségével is - szembeszálljon az ilyen viharral?

Viszont annak sem tudom okát, hogy a tug miért indult volna útnak egymaga, a jacht nélkül, ámbár az is kétségtelen, hogy a tugnak a hullámoktól nem kell tartania, mert néhány méterrel a felszín alatt már nyugodt a tenger vize.

El sem képzelhetem, mivel magyarázzam a tengeralattjáró távolmaradását, amely egyébként hosszúnak ígérkezik, mert a tug estig sem tért haza.

Serkö mérnök ezúttal itthon maradt. Csak Ker Karraje, Spade kapitány és az Ebba legénysége távozott el a barlangból.

A befalazott gyarmat lakosai folytatják egyhangú, unalmas életmódjukat. Órák hosszat ülök cellámban; töprenkedem, reménykedem, kétségbeesem... A fonal, amely az áramlatok szeszélyére bízott hordócskához fűzi várakozásomat, napról napra vékonyabbá, erőtlenebbé válik... s én ezt a naplót írom, amely talán túl sem él engem...

Thomas Roch folyton laboratóriumában serénykedik. Bizonyosan a deflagrátort csinálja. Még mindig makacsul él bennem a hit, hogy a folyadék titkát végül nem árulja el... Viszont arról is meg vagyok győződve, hogy találmányát készségesen Ker Karraje rendelkezésére bocsátja.

Serkö mérnökkel gyakran találkozom, ha a "méhkaptár" előtt vezet el az utam. Mindig készségesen elegyedik beszélgetésbe, ámbár igaz, hogy szemtelen hányavetiséggel bánik velem.

Erről is, arról is beszélgetünk. Helyzetemről ritkán esik szó, mert amúgy is hasztalanul berzenkedném ellene. Legfeljebb újabb gúnyolódásra szolgáltatnék neki okot.

Ma szükségesnek tartottam, hogy megkérdezzem Serkö mérnököt, vajon a tug és az Ebba megint tengerre szállt-e.

- Eltalálta, Simon Hart úr - válaszolta. - S ámbár odakint a tengeren most gyalázatos, kutyának való idő járja, éppenséggel semmi oka, hogy aggódjék a mi drága hajónkért.

- Hosszabb ideig maradnak?

- Negyvennyolc óra múlva hazaérkeznek. D'Artigas gróf úgy határozott, hogy ez az Ebba utolsó útja a téli viharok előtt. Télen ez a tengerszakasz ugyanis teljességgel járhatatlan.

- Kéjutazás? vagy... "üzleti" út? - kérdezem.

Serkö mérnök mosolyogva válaszolt:

- Üzleti út, Hart úr, üzleti út. Gépeink már mind elkészültek, és tavasszal bátran hozzáfoghatunk a támadó hadjárathoz.

- A szerencsétlen hajók ellen...

- ...a szerencsétlen, de dús rakományú hajók ellen.

- Tengeri rablás! - kiáltottam fel megbotránkozva. - Remélem, nem űzhetik mindig büntetlenül!

- Legyen nyugodt, kedves kollégám, legyen egészen nyugodt! Jól tudja, hogy tanyánkat senki sem ismeri. Titkunkat soha senki sem szimatolja ki. Különben is, ezzel a pusztító hatású szerkezettel könnyűszerrel megsemmisíthetünk majd minden hajót, amely bizonyos körzetben megközelíti a szigetünket...

- Ha ugyan Thomas Roch a deflagrátor titkát is éppúgy eladja, mint ahogy a fulgurátorét eladta! - vetettem közbe.

- Már megtörtént, Hart úr, e tekintetben csillapítsa le szívének minden aggodalmát!

E határozott kijelentés hallatára arra a meggyőződésre kellett volna jutnom, hogy a rettentő fordulat csakugyan bekövetkezett, de a mérnök hangjában valami határozatlan, habozásra valló árnyalatot vettem észre, és ez ismét csak azt az érzést keltette bennem, hogy nem kell készpénznek vennem Serkö mérnök szavait.

Rettenetes kalandba keveredtem. Csoda, hogy élve menekültem belőle, igen, valóságos csoda, hogy negyvennyolc órája félbeszakított naplómat most folytathatom!

De ha csak kevéssel is több szerencsém lett volna, most már szabad volnék, és a Bermudák valamelyikén, Saint George vagy Hamilton kikötőjében tartózkodnám. A Back Cup rémes titkát pedig tudná már az egész világ!... Az Ebbát mindenhol köröznék, nem horgonyozhatna le egyetlen kikötőben sem, a Back Cupra egyetlen falat élelmiszer sem jutna el többé, és Ker Karraje rablóbandája éhen veszne!...

Ez történt velem:

Október 23-án este nyolc órakor megmagyarázhatatlan idegesség fogott el. Kimentem a cellámból. Valami fontos, közeli esemény balsejtelme hajszolt. Hiába kerestem az alvásban nyugalmat, az álom nem fogott rajtam. S mivel nem tudtam aludni, sétálni mentem.

A Back Cup barlangján kívül alighanem irtózatos vihar dühöngött. A kráteren besüvöltött a szél, és a lagúnán is hullámok tornyosultak.

A parton jártam. A "méhkaptár" felé vettem utamat.

Egyetlen lelket sem láttam a közelben. A hőmérséklet meglehetősen alacsony volt, a levegő nyirkos. A "kaptár" lakói behúzódtak "sejtjeikbe".

A sziklafolyosó bejáratánál egy bandita strázsált. A folyosó parti torkolatát egyébként, túlzott óvatosságból el is torlaszolták. Az őrszem onnan, ahol állott, nem láthatott le a lagúna partjára. De különben is, a jobb és a bal parton egy-egy lámpás égett csupán. Az oszloperdőben mély sötétség uralkodott.

A sötétben valaki elhaladt mellettem.

Thomas Roch volt.

Lassan lépdelt, szokása szerint gondolatokba mélyedve. Folytonosan felajzott képzelőereje, állandóan működő agya most sem pihent.

Kedvező alkalom kínálkozott, hogy megszólítsam és felvilágosítsam egyről-másról, amiről bizonyára sejtelme sincs. Hiszen nem tudja, nem is tudhatja, hogy kinek a körmei közé került... Fogalma sem lehet arról, hogy D'Artigas gróf nem más, mint Ker Karraje, a hírhedt kalóz... Nem is gyanítja, hogy találmányának egy részét gaz banditáknak adta el...

Fel kell világosítanom, hogy millióit nem élvezheti soha, mert velem együtt örökké rabja marad a Back Cup-i börtönnek... Fel kell ébresztenem benne az emberi érzelmeket; le kell festenem előtte azt a rettenetes szerencsétlenséget, amelyért ő a felelős, ha titkát meg nem őrzi.

Eddig jutottam tűnődésemben, amikor valaki hátulról hirtelen megragadta a karomat.

Két ember markolt, jobbról-balról, egy harmadik pedig utamat állta.

Kiáltani akartam.

- Egy szót se! - suttogta angolul az előttem álló férfi. - Ugye, ön Simon Hart?

- Honnét tudja?

- Láttam önt cellájából kijönni.

- Ki ön?

- Az angol flotta Standard nevű sorhajójának hadnagya. Davon a nevem. Állomáshelyünk a Bermudák szigete.

Szólni sem tudtam izgatottságomban, úgy összeszorult a szívem.

- Azért jöttünk, hogy önt és Thomas Rocht, a francia feltalálót kiszabadítsuk Ker Karraje karmaiból - folytatta Davon hadnagy.

- Thomas Rocht?... - hebegtem.

- Úgy van. Saint George szigetén kihalásztuk a tengerből az ön értesítését.

- Azt a hordócskát, hadnagy úr, azt a hordócskát, amelyet a lagúna vizébe dobtam?

- Azt... és a hordóban megtaláltuk az ön levelét. Abból tudtuk meg, hogy Ker Karraje és bandája a Back Cup barlangjában ütött tanyát... s hogy Ker Karraje vagyis az ál-D'Artigas gróf volt az, aki Thomas Rocht és önt a Healthful-House-ból elrabolta.

- Ó, hadnagy úr!...

- Minden percünk drága... Ki kell használnunk a sötétséget.

- Még csak egy kérdést, Davon úr: hogy jutott be a barlangba?

- A Sword nevű tengeralattjáró naszádon, amely hat hónapja próbaúton jár Saint George szigete mellett.

- Tengeralattjáró naszád?

- Úgy van. Ott, a sziklafal tövében várakozik ránk.

- Ott?... - ismétlem. - Ott?...

- Hol van Ker Karraje tugja, Hart úr?

- Úton, harmadik hete.

- Ker Karraje sincs itthon?

- Nincs, de mindennap, minden órában várják a hazaérkezését.

- Mindegy! - felelte Davon hadnagy. - Ezúttal nem róla van szó. Nekünk az a feladatunk, hogy Thomas Rocht és önt kiszabadítsuk innen. A Sword nem hagyja el a lagúnát Thomas Roch és ön nélkül. Ha pedig nem tér vissza a Saint George-i öbölbe, ez azt jelenti, hogy vállalkozásom kudarcot vallott, és feletteseim újabb kísérletet tesznek.

- Hol kötött ki a Sword, hadnagy úr?

- Ezen a parton. Ott áll a sötét partoldal árnyékában, nem láthatja meg senki. Az ön pontos tudósításának köszönhetjük, hogy megtaláltuk az alagút bejáratát. Szerencsésen át is jutottunk rajta. A Sword tíz perccel ezelőtt bukott fel a vízből. Két matrózzal partra szállottam. Láttam, amikor ön kilépett a térképen megjelölt cellából. Tudja, hol van jelenleg Thomas Roch?

- Egy-két lépésnyire tőlünk. Éppen az imént ment be a laboratóriumába.

- Hála istennek!

- Ámen, hadnagy úr!

A hadnagy, két embere meg én, elindultunk a lagúnához vezető ösvényen.

Alig mehettünk vagy tíz métert, amikor megpillantottam a feltalálót. Elég volt egy perc, hogy lefogjuk, kezét-lábát megkössük, és mielőtt kiálthatna, betömjük a száját, aztán pedig levigyük oda, ahol a Sword várakozott reánk.

A Sword nevű tengeralattjáró mindössze tizenkét tonnás naszádocska volt, tehát jóval kisebb és gyengébb a tugnál. Két akkumulátoros motor hajtotta a csavarját. Az akkumulátorokat tizenkét órával ezelőtt frissen töltötték a Saint George-i öbölben. Bármilyen aprócska jármű volt is, arra éppen megfelelt, hogy bennünket kiszabadítson a börtönünkből, s visszaadja a szabadságot, amelyről már-már lemondtam...

Thomas Roch tehát mégis kiszabadul Ker Karraje és Serkö mérnök körmei közül!... A gonosztevők mégsem vehetik hasznát a fulgurátornak!.... A hajók most már akadálytalanul megközelíthetik a rablótanyát, tengerészei partra szállhatnak, utat törhetnek a barlangba, és kézre keríthetik a kalóztársaságot!

Nem találkoztunk senkivel. A két matróz Thomas Rocht levitte a naszádba, utánuk mi is beszálltunk. A tetőajtó becsapódott... a víztartók megteltek... a Sword alámerült... Megmenekültünk!

A vízhatlan falakkal három szakaszra osztott Sword berendezése a következő volt:

Az első szakaszban akkumulátorok voltak és a gépezet: ez foglalta el egészen a keresztgerendáig a naszád hátulját. Középütt volt a kormányos helye. Innen nyúlt fel a periszkóp, amely villanyos fényt vetett, és ezzel lehetővé tette a tájékozódást a víz alatt. A harmadik szakasznak az előrészben jutott hely: itt voltam én és Thomas Roch.

Magától értetődik, hogy Thomas Roch szájáról a fülkében levették a kendőt, kezét-lábát azonban nem oldozták fel. Nem tudom, tisztában volt-e azzal, hogy mi történik vele.

Sietnünk kellett, hogy még az éjszaka folyamán Saint George-ba érjünk, ha ugyan útközben valami akadályba nem ütközünk.

Benyitottam a közfal ajtaján, a másik szakaszba, Davon hadnagy ott állt a kormányos mellett.

A hátsó szakaszban, a gépészt is beleszámítva, három ember várta, hogy a hadnagy jelt adjon az indulásra.

- Hadnagy úr - mondtam -, azt hiszem, Thomas Rocht nyugodtan magára hagyhatjuk, én ellenben talán segíthetek önnek az alagút megkeresésében.

- Helyes. Maradjon mellettem, Hart úr!

Pontosan nyolc óra harminchét perc volt. A periszkóp fénysugara halványan világította meg azt a vízréteget, amelyben a Sword tartózkodott. A part mellett veszteglő naszádnak teljes hosszában át kellett szelnie a tavat. Kissé nehéznek ígérkezett így megtalálni az alagút torkolatát, de azért éppenséggel nem volt lehetetlen. Ha azonban a part mellett haladunk, mindenképpen rá kell akadnunk, mégpedig aránylag hamar. Az alagúton óvatosan kell keresztülhatolnunk, hogy neki ne verődjünk a sziklafalnak. Ha azonban már kint vagyunk, a Sword kiemelkedhetik a víz felszínére, és úgy folytathatja útját egészen Saint George-ig.

- Milyen mélyen vagyunk a vízben? - kérdeztem a hadnagytól.

- Ötödfél méterre.

- Nem is kell lejjebb merülnünk - feleltem. - A napéjegyenlőség alkalmával pontosan megfigyeltem, hol van az alagút. Éppen egy irányban állunk a tengelyével.

- All right! - válaszolta a hadnagy.

- Úgy van, úgy: "all right!"

A hajólámpás fényénél jobban szemügyre vettem Davon hadnagyot. Harmincéves lehetett. Higgadt, szenvtelen, határozott. Arcán az igazi angol tengerésztiszt vele született egykedvűsége. Cseppet sem volt izgatottabb, mintha a Standard fedélzetén állna. Rendkívüli hidegvérrel, szinte gépies pontossággal vezette a naszádot.

- Amikor az alagúton átjöttünk, mintegy negyven méterre becsültem a hosszát - mondta hozzám fordulva.

- Úgy van, hadnagy úr. Az egyik nyílástól a másikig éppen negyven méter.

Az adat valószínűleg helyes is volt, mert a part magasságában sziklába robbantott folyosó is csak mintegy harminc méter hosszúságú.

A hadnagy jelt adott a gépésznek az indulásra. A naszád igen lassan haladt, hogy szirtbe ne ütközzék.

Néha mégis olyan közel jutottunk a parthoz, hogy a hajólámpás fénykévéjében elmosódottan, sötét tömegként bontakoztak ki a sziklák. A kormányos ilyenkor egyet fordított a keréken, és a Sword ismét eltávolodott a parttól. A búvárnaszádok kormányzása még a nyílt tengeren is nehéz feladat, hát még a lagúna vizében!

A Sword már vagy öt perce hajózott, négy-öt méteres mélységben, de még mindig nem talált rá az alagút szájára.

Így szóltam a hadnagyhoz:

- Jó lenne, ha egy pillanatra felszínre emelkednénk, hogy körülnézzünk és megállapítsuk, merre van az alagút bejárata.

- Én is azt hiszem, Hart úr. És ha ön biztosan meg tudja mutatni a helyét...

- Meg tudom mutatni.

- Helyes.

Óvatosságból eloltották a periszkóp villanylámpáját. A naszád teljes sötétségben feküdt a víz alatt. A gépész, a hadnagy parancsa értelmében megindította a szivattyúszerkezetet; a tartók kiürültek, és a Sword lassan a víz felszínére emelkedett.

Ott maradtam a periszkópnál, hogy a lencsén keresztül alaposan körülnézhessek.

A Sword körülbelül egylábnyira emelkedett ki a vízből, s akkor megállt.

A "méhkaptár" melletti villanylámpa fényénél szemügyre vettem a sziklafalat.

- Nos? - kérdezte Davon hadnagy.

- Északra tértünk el... Az alagút nyugatra esik.

- Nincs a parton senki?

- Nincs.

- Akkor jól van, Hart úr. A víz színén maradunk, amíg az alagúthoz nem érünk. Ha a Sword odaért, ön jelt ad, és a naszád rögtön alámerül.

Ez volt a legokosabb, amit tehettünk. A kormányos az alagút tengelyének irányába terelte a Swordot, és kissé elkanyarodott a parttól, amelyhez nagyon közel talált menni. Aztán egyenesre állította a kormányt, a hajócsavar forogni kezdett, és a naszád elindult a helyes irányban.

Mintegy tízméternyire jártunk a sziklafaltól, amikor jelt adtam, hogy álljunk meg. Az áramot elzárták, a Sword megállt. A szelepek megnyíltak, a víz a tartókba tódult. A Sword lassan alámerült.

A fényszóró ismét kigyúlt, s világosságánál sötét körvonal rajzolódott ki a falon. Ez a sötét folt nem verte vissza a lámpa sugarait.

- Ott van!... - kiáltottam. - Ott van az alagút!

Az volt börtönöm ajtaja, s íme: nyitva állott. A szabadság várt rám, ott kint, a tengeren!

A Sword óvatosan elindult az alagút torkolata felé.

... Ó, szörnyű balszerencse!... Hogy is kerültem ki belőle élve?... Hogy is nem szakadt belé a szívem!...

Az alagút mélyében, nem egészen húszméternyi távolságban, egyszerre csak valami fakó fényt vettünk észre. A fény mindinkább közeledett. Nem lehetett más, mint Ker Karraje tengeralattjárójának villanylámpása.

- A tug! - kiáltottam. - Hadnagy úr, a tug jön vissza a Back Cupba!

- Hátra! - adta ki a parancsot Davon.

És a Sword, alighogy az alagúthoz ért, megállt, és elindult hátrafelé.

Hátha mégis sikerül megmenekülnünk!... Hiszen a hadnagy azonnal eloltotta a fényszórót... Lehet, hogy sem Spade kapitány, sem matrózai nem vettek észre bennünket... Ha a Sword félrehúzódik, és utat enged a tugnak, sötét tömegével talán beleolvad a lagúna mélységeibe!... Lehet, hogy a tug elhalad mellette, anélkül hogy felfedezné... Ha aztán a tug révbe ér, a Sword a kellő irányba fordul, és besurran az alagútba...

A Sword hajócsavarja hátrafelé forgott. A búvárnaszád a déli part felé hátrált. Még egy-két perc és megáll...

De nem! Spade kapitány észrevette, hogy egy víz alatti naszád igyekszik kifelé az alagúton! S mindjárt üldözni is kezdte a lagúna vizében. Mire mehet a mi gyenge naszádunk Ker Karraje hatalmas tugjával szemben?

Ekkor Davon hadnagy így szólt hozzám:

- Menjen vissza a másik szakaszba, ahol Thomas Roch fekszik. Zárja be jól az ajtót. Én is bezárom a hátsó szakaszét. Ha ránk törnek, a vízhatlan falakkal elrekesztett kamrák talán a víz hátán tartanak bennünket.

Melegen megszorítottam a veszély pillanatában is hidegvérű hadnagy kezét. Aztán visszamentem a hajó orrába, abba a szakaszba, ahol Thomas Rocht magára hagytam. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, és vaksötétségben vártam a történendőket.

Nemsokára éreztem - vagy inkább: megsejtettem - a mozdulatokat, amelyekkel a Sword kikerülni igyekezett a tugot: dőléseit, hirtelen kanyarodóit, merülését. Egyszer oldalt térült, hogy megakadályozza az összecsapást, máskor hirtelen a felszínre szökött, majd a következő pillanatban ismét a lagúna mélyére bukott. Ki írhatná le a két naszád küzdelmét a tó felkavart vizében? Úgy cikáztak ott, mint két, egyenlőtlen erejű tengeri szörnyeteg.

Múltak a percek... Már-már azt hittem, hogy az üldözés félbeszakad, és a Sword végre nekiiramodhatik az alagútnak.

De ekkor a két naszád összecsapott... Nagyon heves volt az összeütközés. Nem áltathattam magam: nyilvánvaló, hogy a Sword kapta a lökést, a jobb oldalán. De talán ellenálltak az acéllemezek! Vagy ha nem álltak is ellen, talán csak az egyik szakaszba nyomult be a víz...

A következő pillanatban újabb lökést éreztem, még az előbbinél is erősebbet: a tug sarkantyúja szinte felöklelte a Swordot, hogy aztán belefordítsa a vízbe. A naszád hirtelen irányt változtatott: így igyekezett elhúzódni a tug elől.

De aztán éreztem, hogy naszádunk függőleges irányba fordul, orrával lefelé... Az alsó szakaszt elözönlötte a víz. A Sword elmerült.

Thomas Roch meg én egymásra néztünk, hiába igyekeztünk megkapaszkodni a falban...

Még egy lökés... A beszakadó acéllemezek reccsenését hallom... A Sword a lagúna fenekét súrolja, és mozdulatlanul megül a víz alatt.

Hogy ezután mi történt: nem tudom. Elvesztettem az eszméletemet.

Csak később tudtam meg, hogy órákig, hosszú órákig hevertem ott eszméletlenül. De arra emlékeztem, hogy utolsó gondolatom ez volt:

Ha meghalok, velem hal meg Thomas Roch is, titkával együtt!... A rablók pedig nem kerülik el régen megérdemelt büntetésüket!...

Mikor újra eszméletre tértem, ott feküdtem cellámban, az ágyon. Azt mondták, harminchat órája fekszem így.

Nem vagyok egyedül. Serkö mérnök áll mellettem. Mindent elkövetett, hogy magamhoz térjek. Ő maga ápolt, gondozott, nem éppen barátságból, hanem inkább azért, mert becses felvilágosításokat várt tőlem. Ha a körülmények úgy kívánják - biztosan tudom -, könnyű szívvel eltétet láb alól.

Annyira gyenge voltam, hogy a lábamra sem tudtam állni. Nem sok hiányzott, hogy megfulladjak a lagúna fenekén, a Sword levegőtlen kamrájában. Képes vagyok-e egyáltalában felelni azokra a kérdésekre, amelyekkel Serkö mérnök ostromol? Igen, de vigyázok a szavamra. Nagyon óvatos leszek.

Azon töprengek mindenekelőtt, hogy mi történt Davon hadnaggyal és a Sword legénységével. Vajon elpusztultak-e ezek a bátor angolok a rettentő küzdelemben?... Vagy ép bőrrel menekültek meg ők is, akárcsak mi? "Mi", mondom, mert csaknem biztosra veszem, hogy Thomas Rochnak sem történt semmi baja a tug és a Sword kétszeres összecsapásakor.

Serkö mérnök megszólalt:

- Magyarázza meg a történteket, Hart úr!

Kérdéssel válaszolok:

- Mi van Thomas Rochsal?

- Semmi baja, Hart úr. De hát mi történt? - kérdezi erélyesen.

- Előbb ön feleljen: mi van a többiekkel?

- Kikről beszél? - szólt Serkö, és szemében a harag fenyegető villámát látom.

- Azokról az emberekről, akik Thomas Rocht és engem megrohantak, szájunkat betömték, kezünket-lábunkat összekötözték, és elhurcoltak, bezártak valahová... Hogy hová, azt nem tudom.

Megfontolva a dolgot, az az ötletem támadt ugyanis, hogy úgy tüntetem fel a dolgot, mintha azon az estén váratlan támadásnak estem volna áldozatul, s nem lett volna időm, hogy tájékozódjam, és támadóimat szemügyre vegyem.

- Hogy azokkal mi történt, megtudja idejében - válaszolt Serkö. - Előbb azonban adjon számot a történtekről!

A fenyegető hangból, amelyen immár harmadszor intézte hozzám ezt a kérdést, bízvást megérthettem, hogy erősen gyanúba fogtak. Hogy ennek a gyanúnak valami alapja legyen, Ker Karraje kezében kellene lennie a hordócskába rejtett levélnek. A rablóvezér azonban mit sem tudhat a levélről, hiszen azt a bermudai hatóságok halászták ki a hullámokból. Így hát az ellenem emelt vád semmiféle komoly bizonyítékra nem támaszkodhatott.

Mindössze annyit vallottam hát, hogy a kérdéses estén, nyolc óra tájt, sétálni mentem a partra, s éppen amikor azt láttam, hogy Thomas Roch elhagyja laboratóriumát, és felém közeledik, három ismeretlen ember hátulról rám vetette magát. Szájamat betömték, szememet bekötötték, magukkal hurcoltak, és leeresztettek valami üregfélébe. Valaki nyögött mellettem: hangjáról ráismertem egykori ápoltamra. Az volt az érzésem, hogy egy úszó jármű mélyén vagyok: bizonyára a tugon, amely időközben hazaérkezett. Az volt a benyomásom, hogy a víz alá merülünk. Aztán valami lökés a kamra fenekére dobott... a levegő mind fojtóbbá vált... végül elvesztettem az eszméletemet. Többre nem emlékszem.

Serkö mérnök feszült figyelemmel hallgatja minden szavamat. Szemét mereven szegzi rám, homlokát összeráncolja. De semmi oka sem lehetett, hogy szavam igazságában kételkedjék.

- Ön azt állítja, hogy három ember támadta meg? - tudakolja a mérnök.

- Úgy van. Azt hittem, az önök cimborái lehetnek... Nem láttam közeledni őket. Kik voltak azok?

- Idegenek. Megismerhette volna a beszédjüket.

- Nem szóltak egy szót sem.

- Nem is sejti, miféle nemzetiségűek voltak?

- Nem én!

- Azt sem tudja, milyen szándékkal hatoltak be a barlangunkba?

- Honnan tudhatnám?

- Hogy vélekedik az egész dologról?

- Azt kérdi, Serkö úr, hogyan vélekedem róla?... Megvallom, azt hittem, hogy D'Artigas gróf két-három cimborája fogott meg, hogy a gróf parancsára a lagúnába dobjon. Gondoltam, Thomas Rochsal is ezt cselekszik, miután - mint ön mondotta - titkát már kicsikarták belőle. Úgy véltem, elérkezettnek látják az időt, hogy mindkettőnktől megszabaduljanak...

- Minden oka megvolt, Hart úr, hogy erre gondoljon - jegyezte meg Serkö mérnök; ezúttal azonban nem szokott gúnyos hangján beszélt.

- Később azonban - folytattam -, amikor lerántottam szememről a kendőt, és megláttam, hogy a tug egyik fülkéjébe hurcoltak, beláttam, hogy feltevésem helytelen volt.

- Pedig az nem a mi tugunk volt, hanem egy másik, hasonló szerkezetű naszád. Az alagúton keresztül hatolt be a barlangba.

- Másik tengeralattjáró naszád? - kiáltottam fel.

- Úgy van! Azért nyomult be a Back Cupba, hogy önt és Thomas Rocht kiszabadítsa innen.

- Hogy minket kiszabadítson? - kiáltottam ámulatot színlelve.

- Nos - folytatta Serkö mérnök -, ismét megkérdem öntől: miképpen vélekedik a dolog felől?

- Hogy miképpen vélekedem felőle?... Egyetlen elfogadható magyarázatát tudom. Ha senki sem árulta el rejtekhelyünk titkát... márpedig el sem tudom képzelni, hogyan árulhatta volna el valaki, ha ugyan önök nem adtak meggondolatlanul okot a gyanúra... nos hát, azt hiszem, hogy az a bizonyos naszád próbaútját járta, ezekre a vizekre vetődött, és véletlenül beletévedt az alagútba... A lagúnában felszínre emelkedett, és midőn észrevette, hogy a barlangban emberek élnek, az elsőket, akiket felfedezett: engem meg Thomas Rocht és talán másokat is... mert hiszen nem tudhatom... magával hurcolt.

Serkö mérnök nagyon elkomolyodott. Vajon megérezte, milyen gyenge az a feltevés, amelyet rá akarok erőltetni?... Megsejtette, hogy többet tudok, mint amennyit elárulok?... Mindegy. Úgy látszik, elfogadta a magyarázatot. Hozzáteszi:

- Igaza van, Hart úr, így történhetett. Amikor az idegen hajó kifelé indult az alagúton, szembejött vele a mi tugunk. Összeütköztek... és az idegen hajó áldozatául esett az összeütközésnek. De hát mi nem vagyunk olyan emberek, hogy mások vesztére törjünk!... Különben is, mindjárt megtudtuk, hogy Thomas Roch és ön eltűntek a barlangból. E két drága életet mindenáron meg kellett mentenünk! Rögtön munkához fogtunk. Embereink között ügyes búvárok is vannak. Ezek leszálltak a lagúna mélyébe, köteleket erősítettek a Sword törzsére.

- Sword? - vágok közbe.

- Igen. Amikor a naszádot felhúztuk a víz felszínére, ezt a nevet láttuk a törzsén... Mennyire megörültünk, hogy ha eszméletlenül is, de még életben találtuk önöket!... És milyen öröm, hogy sikerült mindkettőjüket eszméletre térítenünk!... A Sword hadnagyát és legénységét, sajnos, nem sikerült megmenteni. A tug átfúrta a Sword derekát és hátsó rekeszét. A hajó személyzete mind egy szálig elveszett: áldozatául esett annak a... mint ön nevezte: véletlennek, hogy rejtekhelyünkre tévedt.

Szívem összeszorult, amikor meghallottam, hogy Davon hadnagy és emberei elpusztultak. Ámde uralkodnom kellett érzelmeimen, hogy szerepemhez hű maradjak, és ne áruljam el, hogy ismertem a Sword embereit. Hiszen az volt a legfontosabb számomra, hogy semmiféle gyanúra se adjak okot, és Serkö mérnök ne gondolhassa, hogy összejátszottam a Sword parancsnokával. Ki tudja, elhitte-e Serkö mérnök, hogy a Sword csakugyan "véletlenül" tévedt az alagútba, s nem csupán jobb híján fogadja-e el egyelőre a magyarázatomat?

Szó, ami szó, visszavonhatatlanul elmulasztottam a váratlan alkalmat, hogy szabadságomat visszanyerjem. Vajon megismétlődik-e valaha is ez az alkalom? Egy biztos: most már tudja a világ, hol keresse Ker Karrajét, mert írásom a Bermudák angol hatóságának kezébe jutott! A Sword nem tér vissza többé állomáshelyére, a hatóságok tehát minden bizonnyal kísérletet tesznek majd a Back Cup elfoglalására. Ha azonban az imént nem történik az a végzetes fordulat, ha a Sword nem találkozik a tuggal: ma már én is szabad levegőt szívhatok!

Serkö mérnök gyanúja eloszlott, folytatom szokott életmódomat. Szabadon járhatok-kelhetek a barlangban.

Most már bizonyos, hogy Thomas Roch sem sínylette meg a kalandot. Gondosan ápolták őt is, akárcsak engem. Elméjének teljes birtokában ismét munkához látott, és néha egész nap ki sem mozdult laboratóriumából.

Az Ebba legutóbbi útjáról is egész halom árut hozott: különféle eredetű bálákat, ládákat, s ebből arra következtettem, hogy új kalózkirándulásán is több hajót kirabolt.

Közben nagy buzgalommal készítették az újabb meg újabb kilövőállványokat. Számuk már mintegy ötvenre gyarapodott. Pedig ha a Back Cupot netán megtámadnák, három-négy is elég lenne, hogy Ker Karraje és cinkosai megvédjék rablótanyájukat. Hiszen akkora terület esik a készülék hatósugarába, hogy azon egyetlen hajó sem hatolhat át. Minden jel arra mutat, hogy a rablók felkészülnek a Back Cup ostromára. Alighanem így okoskodnak:

"Ha a Sword csakugyan véletlenül jutott be a lagúnába, akkor a helyzet nem változik. Egyetlen hatalom, Anglia sem fogja az elveszett naszádot a Back Cup méhében keresni. Ha azonban a hatóságok, egyelőre megmagyarázhatatlan módon, kiszimatolták, hogy a Back Cup nem más, mint Ker Karraje rablótanyája, ha a naszád előre elhatározott szándékkal jött át az alagúton, akkor bizonyára más jellegű támadás is követi majd az elsőt: vagy ostromra kell számítani, távolból irányított ágyúlövésekkel, vagy partraszállási kísérletre. Mindaddig tehát, amíg kincseinkkel együtt nem hagyhatjuk el a Back Cupot, a Roch-féle fulgurátort okvetlenül fel kell használnunk a védekezés céljaira."

Azt hiszem, a gazok tovább is fűzték következtetéseiket:

"Vajon mi összefüggés lehet a Sword megjelenése és a healthful-house-i kettős emberrablás között? Tudja-e valaki, hogy Thomas Rocht és ápolóját ide hoztuk a Back Cupba?... Tudják-e azt is, hogy Thomas Rocht Ker Karraje rabolta el?... Vajon az amerikaiak, angolok, franciák, németek, oroszok leszámoltak-e azzal, hogy a Back Cup erőszakos elfoglalása ez idő szerint a lehetetlenséggel határos?..."

Ha Ker Karraje úgy vélte, hogy mindez tudomására jutott a tengeri hatalmaknak, akkor azt is okkal feltételezhette, hogy e hatalmakat semmi sem riasztja vissza a sziget megtámadásától. Fontos ok, közérdek, az emberiség java parancsolja, hogy megsemmisítsék a rablótanyát. Hiszen a Csendes-óceán egykori kalózai, íme, most már az Atlanti-óceán nyugati vizein folytatják a garázdálkodást! Bármilyen áldozatba kerüljön is: el kell pusztítani őket!

Ha a Back Cup lakói számot vetnek az utóbbi feltevéssel, minden okuk megvan a szigorú őrködésre. És csakugyan: mindjárt aznap kiállítják az őrszemeket. A sziklafolyosó lehetővé teszi, hogy állandóan szemmel tartsák a tengert, mert most már nem kell az alagúton átmenniök, hogy partra jussanak. Éjjel-nappal tizenkét ember figyeli a láthatárt a sziklák odújába rejtőzve. Mihelyt hajó tűnik fel a távolban, mihelyt akármiféle vízi jármű közeledését észlelik, azonnal jelenteniük kell.

A rákövetkező napokon azonban nem történt semmi különös. Lélekölő egyhangúsággal telik az idő. Érezni lehet, hogy a Back Cup biztonsága megingott. Valami bizonytalan, csüggeteg nyugtalanság uralkodik a kalóztanyán. Mintha minden pillanatban attól félnének, hogy meghallják az őrszemek kiáltását: "Riadó!... Riadó!..." Amióta a Sword itt járt, minden megváltozott. Derék Davon s ti, derék matrózok, a művelt világ sohasem feledheti el, hogy életeteket áldoztátok az emberiségért!

Szemmel látható, hogy Ker Karraje, Serkö mérnök és Spade kapitány, bármilyen hatalmasak is védelmi fegyvereik - hatalmasabbak, akár egy egész aknazár! -, tele vannak aggodalommal, hiába igyekeznek palástolni. Gyakran értekeznek, tanácskoznak. Talán azt forgatják elméjükben, hogy kincseikkel együtt odahagyják az egész Back Cupot. Mert ha a világ ismeri ezt a rejtekhelyet, akkor módját is találja, hogy elpusztítsa, ha másként nem, kiéheztetéssel.

Nem tudom, mi fog történni. Egyelőre megnyugtat, hogy a gyanú elhárult rólam. Senki sem sejti, hogy azt a hordócskát a vízbe dobtam, s hogy azt szerencsésen kifogták a Bermudákon. Legalábbis Serkö mérnök egyetlen szóval sem céloz erre. Nem gyanúsítanak, és nem is adok semmi okot a gyanúra. Ha gyanakodnának rám, D'Artigas gróf - legalábbis, amennyire kiismertem az egyéniségét - habozás nélkül a Sword hadnagyának és legénységének sorsára juttatna.

A tengeren mostanában naponta dühöng a téli vihar. A kráteren szörnyű orkán süvölt a barlangba. A légörvények fenséges zengéssel száguldanak végig az oszloperdőn: az egész barlang úgy zúg, mint valami roppant orgona. Néha olyan mennydörgésszerűen tör ránk a szélroham, mintha egy egész üteg ágyú bömbölne.

Egész sereg tengeri madár keres a Back Cupban menedéket. Ha egy-egy percre elül a vihar, fülsértően hangzik a rikácsolásuk.

Bízvást feltehető, hogy az Ebba ilyen időben nem kelhet útra. No de nincs is rá szükség, mert élelmiszer dolgában a Back Cup egész télre biztosítva van. Azt hiszem, tavasszal sem igen siet majd D'Artigas gróf, hogy luxusjachtját végigsétáltassa az amerikai partokon! Számítani kell arra, hogy a jövőben nem gazdag jachttulajdonosként üdvözlik majd, hanem úgy, ahogy Ker Karrajét, a hírhedt tengeri rablót illik fogadni...

De úgy vélem, hogy ha a Sword mintegy előhírnöke volt annak az irtóháborúnak, amelyet az én levelem alapján a társadalom nevében indítottak a hatóságok, akkor önkéntelenül is felvetődik egy kérdés, s ez döntő fontosságú a Back Cup jövőjére nézve.

Egy napon, amikor Serkö mérnökkel beszélgettem, óvatosan, hogy gyanút ne keltsek, szóba is hoztam a dolgot.

Thomas Roch laboratóriumának közelében jártunk. Már hosszabb ideje beszélgettünk, amikor Serkö mérnök egyszerre ismét a tó vizéből felbukkant angol tengeralattjáróra térítette a beszéd sorát.

Most már, úgy látszik, ő is inkább arra a feltevésre hajlik, hogy a naszád nem véletlenül keveredett a lagúnába, hanem meghatározott céllal: Ker Karraje rablóbandája ellen küldték ki megbízói.

- Én nem hiszem - vetettem közbe, hogy rátérhessek a kérdésre, amelyet Serkö mérnöknek fel akartam tenni.

- Miért nem? - tudakolta Serkö.

- Mert ha a hatóságok tudnák, hogy a barlang az önök rejtekhelye, akkor újabb próbálkozás követte volna az elsőt. Ha azt talán nem is kísérelnék meg újból, hogy bejussanak a barlangba, de mindenesetre igyekeznének összerombolni a sziklaszigetet.

- Összerombolni? - kiáltott fel Serkö mérnök. - Összerombolni! Olyan védelmi eszközeink vannak, hogy az ilyesféle kísérlet legalábbis veszélyes vállalkozás lenne!

- Csakhogy azokról az eszközökről senki sem tud, Serkö úr! Sem az Ó-, sem az Újvilágban nem sejti senki, hogy önök raboltatták el a Healthful-House-ból Thomas Rocht, és hogy a fulgurátor titkát sikerült megvásárolniuk!

Serkö mérnök nem válaszol a megjegyzésemre. Nincs is rá mit válaszolni.

Folytatom:

- Hiszen máskülönben az érdekelt hatalmak hajórajt küldenének a sziget ellen, s a hajóraj nem haboznék megközelíteni a szigetet, és golyózáporral töretné a sziklákat! Ez azonban mindeddig nem történt meg, tehát nem fog megtörténni ezután sem. Egyetlen lélek sem tudja, hogy Ker Karraje hol tanyázik. És remélem, elismeri, hogy önökre nézve ez a feltevés a legelőnyösebb...

- Elismerem. De hát ez mit sem változtat a helyzeten. Akár tudják, akár nem: hadd jöjjenek azok a hadihajók! Mihelyt négy-öt mérföldnyire közelítenek hozzánk, ízzé-porrá zúzzuk őket, még arra sem jut idejük, hogy az ágyúikat elsüssék.

- Értem... És aztán?...

- Aztán?... Valószínű, hogy többször nem merik ugyanezt megismételni.

- Lehet. De hát a hajók a lőtávon kívül is elzárhatják az utat, és az Ebba nem juthat el azokba a kikötőkbe, amelyeket eddig D'Artigas gróffal látogatott. Hogyan szerzik be majd a szükséges élelmiszereket?

Serkö mérnök hallgatott.

Bizonyára ő is foglalkozott már ezzel a kérdéssel, de nyilvánvaló, hogy nem talált reá feleletet. Meg vagyok győződve arról, hogy a rablók el akarnak költözni a Back Cupból.

Mivelhogy azonban Serkö nem akarja, hogy sarokba szoríthassam a kérdezősködésemmel, rövid gondolkozás után így felel:

- Ott van a tug, az majd kisegít a bajból, ha az Ebbának már nem vehetjük hasznát.

- A tug! - kiáltok fel. - Hiszen, ha Ker Karraje tartózkodási helyét ismerik, hogy lehetne az, hogy D'Artigas gróf tengeralattjáró hajójáról nem tudnak semmit?

Serkö mérnök gyanakvó pillantást vet rám.

- Hart úr - mondja -, ön túlságosan messzire megy következtetéseiben!

- Én, Serkö úr?

- Úgy veszem észre a szavaiból, hogy ön többet tud, mintsem tudnia volna szabad!

Ez a megjegyzés rögtön elhallgattat. Érvelésem még azt a gondolatot keltheti benne, hogy nekem is részem volt a múltkori eseményekben. Merően néz rám, mintha tekintetével keresztül akarná fúrni a homlokomat, hogy meglássa, mi van az agyamban.

Nyugalmamat megőrizve, csendesen folytatom:

- Serkö úr, hivatásom és hajlandóságom hozzászoktatott, hogy mindent alaposan fontolóra vegyek. Én csak tűnődéseim eredményét közöltem. Hogy figyelembe veszik-e vagy sem: az ön dolga.

Elváltunk. Attól tartok, hogy nem voltam eléggé óvatos. Gyanút kelthettem magam iránt, s ezt a gyanút igen nehéz lesz eloszlatnom.

Egy értékes adatot azonban megjegyeztem a beszélgetésből: azt, hogy a fulgurátor veszélyes zónája - amelyen a hajók nem juthatnak keresztül - négy-öt mérföld... No, majd megírom ezt is... a legközelebbi napéjegyenlőség idején elviszi egy másik hordócskában az apály... Igaz, hogy sok nap eltelik még, ameddig az alagút szája ismét kibukkan az apadó víz színe alól... És vajon ez a második hordó is ugyanolyan szerencsés kezekbe jut-e, mint az első?...

A rossz idő még egyre tart. A vihar mind erősebben tombol odakint a tengeren. Így van ez minden télen a Bermudák környékén. Talán a hullámos tenger miatt késik a Back Cup ostroma? Pedig Davon hadnagy azt mondta, hogy ha vállalkozása balul sikerül, ha a Sword nem tér vissza a Saint George-szigetre, akkor a hatóságok új kísérleteket tesznek, másszerűt, mint az első!... Valóban itt az ideje, hogy az igazságszolgáltató hatalom leszámoljon ezekkel a gonosztevőkkel, és szétrombolja a Back Cupot, még ha én is itt pusztulok!...

Bárcsak a tenger üde levegőjét szívhatnám, ha csak egy pillanatig is!... Ó, miért nem vethetek egy pillantást a Bermudák távoli láthatárára!... Ebben a vágyban összpontosul most egész életem. Átosonnék a sziklafolyosón, elrejtőzném a sziklák között... Hátha én pillantanám meg elsőnek a Back Cup ellen közeledő hajóraj füstoszlopait!

De sajnos, erről szó sem lehet. Serkö mérnök engedélye nélkül senkinek sem szabad a folyosóba belépnie. Ha anélkül próbálnám meg, talán még a barlangbeli szabad járás-kelést is megtiltanák, vagy esetleg még ennél is rosszabb is történnék velem!

Úgy tetszik, Serkö mérnök viselkedése is megváltozott irányomban legutóbbi beszélgetésünk óta. Azóta nem gúnyolódik velem; bizalmatlanul, gyanakodva kémlel, éppen úgy, mint Ker Karraje.

Délután élénk sürgés-forgás keletkezett a "méhkaptár"-ban. A rablók kitódultak sejtjeikből. Zavart kiáltozást hallottam mindenfelől.

Felugrottam az ágyból, és kiszaladtam.

A rablók a sziklafolyosó felé rohannak. A bejáratnál már ott áll Ker Karraje, Serkö mérnök, Spade kapitány, Effrondat hajómester, Gibson gépész és D'Artigas gróf maláji szolgája.

Nemsokára megtudom a riadalom okát. Az őrszemek hanyatt-homlok rohantak be a folyosón, és jelentették, hogy északnyugat felől több páncélos hadihajót pillantottak meg. A hadihajók teljes gőzzel közelednek a Back Cup felé.

Haj, micsoda hatása van rám ennek a hírnek! Milyen kimondhatatlan izgalom száll meg egyszerre!... Végre-valahára változik a helyzet! Bárcsak úgy változnék meg, ahogyan azt az emberiség java kívánja!

Eddigelé naponta írtam le megfigyeléseimet: ezentúl óráról órára, percről percre fel akarok jegyezni minden eseményt. Ki tudja, nem tudom-e meg Roch titkát az utolsó pillanatban!... És ki tudja, lesz-e időm még, hogy feljegyezzem?... Ha pedig én is elpusztulok a támadás során, adja isten, hogy holttestem mellett megtalálják a Back Cup-i öt hónap alatt írt naplójegyzeteimet!

Ker Karraje, Serkö mérnök, Spade kapitány és számos rablócimborájuk mindjárt elfoglalta helyét a tenger partján. Mit nem adnék, ha utánuk sompolyoghatnék, és elrejtőzhetnék a szirtek között, és láthatnám a közeledő hajókat!...

Egy óra múlva mindnyájan visszatértek a "kaptár"-ba. Húsz rablót hagytak kint őrszemül.

Ez idő tájt a napok már nagyon rövidek, napkelte előtt nincs mitől tartanunk. Partraszállásról már szó sem lehet, és mivel a támadóknak feltételezniük kell, hogy a Back Cup el van látva védőeszközökkel, aligha kerül sor éjszakai megrohanásra.

A kalózok egész estig dolgoztak: a fulgurátor állványait helyezték el a sziget különböző partjain. Hat ilyen állványt szállítottak a sziklafolyosón keresztül az előre kijelölt lőállásokba.

Amikor ez megtörtént, Serkö mérnök visszasietett Thomas Rochhoz, a laboratóriumba. Bizonyára tudatni akarta vele az eseményeket, közölni, hogy hajóraj áll a Back Cup előtt. Meg akarta mondani, hogy most már csak a fulgurátor védheti meg a szigetet!...

Annyit biztosan tudok, hogy körülbelül ötven lövedék készült el. Több kilogrammnyi robbanószer van mindegyikben, és az a fokozatosan ellobbanó anyag, amely a lövedéknek minden más lövedéknél hosszabb röppályát biztosít.

Thomas Roch a folyékony deflagrátorból is jó néhány kis üvegnyit gyártott már, nem tudom pontosan, mennyit. Meggyőződésem azonban, hogy Ker Karraje és kalózai biztosan számíthatnak a segítségére.

Előkészületekkel telt el a nap.

Este félhomály uralkodik a barlangban, mert csak a Bee Hive villanylámpásai égnek. Visszatérek a cellámba: érdekem, hogy minél kevesebbet mutatkozzak. Vajon nem erősíti-e meg az ellenem támadt gyanút Serkö mérnökben a hajóraj megjelenése?

Egyébiránt kérdés, hogy a Back Cup felé közeledő hajók nem tértek-e időközben más irányba, nem húztak-e el a Bermudák felé... Talán már el is vesztek a szemhatáron... Egy pillanatig ez a kétség nyűgözi le az elmémet. De nem... nem!... Hiszen Spade kapitány a fülem hallatára jelentette ki, hogy a hajók még mindig ott vesztegelnek a Back Cup előtt!...

Vajon melyik állam küldte el a hajóit? Az angolok maguk akarják-e megbosszulni a Swordot, vagy más hatalmak cirkálói is csatlakoztak az angol hajókhoz?... Nem tudom. Honnan is tudhatnám! Mindegy! Az a fő, hogy nemsokára elpusztul a rablófészek, még ha engem magamat is szétzúznak a romjai! Hadd legyek én is a jó ügy áldozata, mint Davon hadnagy és derék matrózai!

A védelmi készülődést Serkö mérnök vezeti nagy hidegvérrel és módszerességgel. A rablók szentül hiszik, hogy a hajók nyomban megsemmisülnek, mihelyt a veszélyes zónába jutnak. A Roch-féle fulgurátorba vetett bizalmuk szinte határtalan. Biztosra veszik, hogy a támadó hajók semmit sem tehetnek ellenük. Eszük ágában sincs tehát, hogy számot vessenek a nehézségekkel és a reájuk váró veszedelemmel.

Feltevésem szerint a kilövőállványokat a sziget északnyugati részén állították fel, mégpedig úgy, hogy hajtószerkezetük vályúja északra, nyugatra és délre egyaránt szórhassa a lövedéket. A sziget keleti oldalát tudvalevőleg kellően megvédik a Bermudákig húzódó szirtek.

Kilenc óra tájban merészkedem csak kijönni a cellámból. Remélem, senki sem vet ügyet rám, és észrevétlenül surranhatok végig a sötét barlangon. Ó, ha sikerülne valahogyan bejutnom a sziklafolyosóba!... Ó, ha kiérhetnék a partra, és elrejtőzhetném a sziklák között, hogy ott találjon a virradat!... Miért is ne sikerülne? Hiszen Ker Karraje, Serkö mérnök és Spade kapitány már kint helyezkedtek el, a parton!

A lagúna szegélyén nem látok senkit, de a sziklafolyosó bejáratát D'Artigas gróf maláji szolgája őrzi. Csak úgy vaktában, minden különösebb ok nélkül, Thomas Roch laboratóriuma felé indulok. Honfitársam foglalja el most minden gondolatomat. Tanakodom a dolgon, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a feltaláló mit sem tud még a hadihajók megjelenéséről. Serkö mérnök bizonyára csak az utolsó pillanatban szólítja fel, hogy lásson munkához, kezdje meg a bosszú művét!...

Hirtelen ötletem támadt: mi lenne, ha Thomas Rocht felvilágosítanám a reá háruló felelősségről, és elmondanám neki ebben az utolsó percben, hogy kik akarják bűnös céljaikra felhasználni a találmányát!

Igen, ezt mindenképpen meg kell kísérelnem! Bárha sikerülne az emberek igazságtalansága miatt lázadozó szívében a maradék hazaszeretet húrját megpendítenem!

Thomas Roch a laboratóriumában tartózkodik. Alighanem egyedül van, hiszen, ha a deflagrátoron dolgozik, teremtett léleknek nem szabad belépnie hozzá.

Arra tartok. A part mentén látom, hogy a tug kikötve áll a rakodógátnál. Gondolom, leghelyesebb, ha átosonok az oszlopok között, oldalról közelítem meg a laboratóriumot, és megnézem, vajon Thomas Roch valóban egyedül van-e.

Amint a sötét boltozat alatt haladok, a lagúna túlsó partján éles fény ömlik a szemembe. Ez a fény a laboratóriumból árad, a vegyi műhely ablakán keresztül.

A déli parton nem is ég több lámpa, ellenben a túlsó oldalon, a Bee Hive egy részén, egészen az északi sziklafalig, teljes a világítás. A sötét tó felett néhány szikrázó csillag ragyog be a bolthajtás felső nyílásán. Az ég tiszta. A vihar elült, a förgeteges szelek már nem törnek be a Back Cup belsejébe.

A laboratóriumhoz érve a falhoz lapulok, úgy sompolygok óvatosan az ablakig. S az ablakon át megpillantom Thomas Rocht.

Egyedül van. A fény megvilágítja arcának háromnegyed részét. Vonásai kimerültséget árulnak el, homlokát mély redők szántják, de egészében véve teljesen nyugodtnak látszik, mint aki ura önmagának. Nem, ez már nem a Healthful-House egykori elmebetege, ez már nem ugyanaz az ember, akit én valaha a 17. számú pavilonban ápoltam!... Talán teljesen meggyógyult, és attól sem kell már félteni, hogy egy újabb válság teljesen elsötétíti az elméjét?...

Thomas Roch éppen két üvegecskét tesz egy munkaasztalra, és harmadikat vesz a kezébe. A függőlámpa fénye elé tartja, és kémleli, hogy elég tiszta-e benne a folyadék.

Egy pillanatra kísértés fog el, hogy berohanjak a laboratóriumba, és összezúzzam azokat az üvegeket... De hát Thomas Roch egykettőre újat gyártana... Jobb, ha első tervemnél maradok.

Benyitok az ajtón. Belépek. Megszólítom:

- Thomas Roch!

Nem lát, nem hall.

- Thomas Roch! - szólítom újra.

Felkapja a fejét, megfordul, megpillant.

- Ó, Simon Hart! Ön az? - szólal meg nyugodt, csaknem közönyös hangon.

Tudja a nevemet. Serkö mérnök tehát felvilágosította, hogy nem Gaydon, hanem Simon Hart mérnök ápolta őt Healthful-House-ban.

- Tudja tehát, hogy...?

- Tudom. Sőt azt is tudom, hogy milyen szándékkal szegődött a Healthful-House-ban ápolómul! Ki akarta lesni a titkomat, amelyért senki sem volt hajlandó megfizetni a méltó árát!

Thomas Roch tehát mindenről értesült. De, tekintettel arra, amit mondani készülök, talán jobb is, ha mindennel tisztában van.

- Hanem a tervével mégis csődöt vallott, Hart úr - folytatja -, mert ezt a titkot - s azzal megrázta kezével az üvegecskében levő folyadékot -, ezt a titkot nem ismeri és nem is fogja megismerni senki!

Jól sejtettem: Thomas Roch a deflagrátor összetételének titkát még nem árulta el a kalózoknak.

Merően a szemébe nézek, úgy válaszolok:

- Thomas Roch, ön tudja, ki vagyok. Hát azt tudja-e, hogy kinek a kezébe került?

- Itthon vagyok! - kiáltja. - Itthon, a magam házában!

Tehát ezt hitette el vele Ker Karraje! A feltaláló saját otthonának véli a Back Cupot. Azt hiszi, hogy a rablótanyán felhalmozott kincs mind az övé... Aki a Back Cupot megtámadja, az ő kincseit akarja elrabolni... És Thomas Roch meg fogja védeni ezeket a kincseket... jogában áll, hogy megvédje!...

- Thomas Roch - folytatom -, hallgasson meg engem!

- Mi mondanivalója van, Simon Hart?

- Ez a barlang, ahová mindkettőnket hurcoltak, tengeri rablóbanda tanyája, és...

Thomas Roch indulatosan közbevág - talán meg sem értette a szavaimat.

- Tudja meg - kiáltja -, hogy a barlang egész kincse az enyém! Találmányom ára! A Roch-féle fulgurátorért annyit fizettek, amennyit kértem! Pedig azelőtt senki sem akart szóba állni velem... még a hazám sem... a hazánk... Nem tűröm hát, hogy bárki megraboljon!

Mit is felelhettem az ilyen őrült beszédre?... Folytattam:

- Thomas Roch, ön bizonyára emlékszik még a Healthful-House-ra...

- A Healthful-House-ra?... Ahová bezártak?... Ahol azért adták mellém Gaydon ápolót, hogy kilesse minden szavamat... hogy ellopja a találmányom titkát?

- Thomas Roch, nekem soha eszem ágában sem volt, hogy találmányát a magam hasznára értékesítsem. Ilyen aljas szerepre nem vállalkoztam volna. Hanem ön beteg volt... szelleme kissé elködösödött... Nem engedhettük, hogy a találmánya veszendőbe menjen. Ha ön valamelyik rohamában elárulta volna nekem a titkát, a dicsőség és az anyagi haszon az öné maradt volna!

- No lám... no lám... - mondotta Thomas Roch megvetéssel. - A dicsőség meg az anyagi haszon!... Hm, ezt kissé későn mondja, Simon Hart! Úgy látszik, megfeledkezett arról, hogy elmebetegnek hazudtak engem... cellába zártak... Igen... igen... ezért hazudták, hogy őrült vagyok!... Pedig én soha, egyetlen órára sem vesztettem el a józan eszemet!... Láthatja, mit tudtam csinálni, amióta a szabadságomat visszanyertem!

- A szabadságát?... Hát ön ezt szabadságnak nevezi, Thomas Roch? Hiszen e barlang sziklafalai között ön éppolyan rab, mint a Healthful-House pavilonjában volt!

Thomas Roch hangjában érzem a fellobbanó haragot:

- Aki otthon van, az oda megy, ahová tetszik, és akkor, amikor kedve tartja. Nekem csak egy szavamba kerül, és minden ajtó megnyílik előttem. Mert ez a barlang mindenestül az enyém! D'Artigas gróf nekem adta a barlangot is, és azt is, ami benne van!... Jaj azoknak, akik meg merik támadni! Van rá eszközöm, Hart úr, hogy megsemmisítsem őket!

Lázas izgalommal rázogatta a kezében levő üvegecskét.

Rákiáltok:

- Thomas Roch, D'Artigas gróf önt is éppen úgy megcsalta, mint mindenki mást! A "D'Artigas gróf" álnév alatt sötét múltú gonosztevő rejtőzik, a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán legveszedelmesebb banditája: a hírhedt Ker Karraje!

- Ker Karraje! - ismétli Thomas Roch.

Nem vagyok tisztában azzal, vajon tesz-e reá valamilyen benyomást ez a név, tudja-e, ki a név viselője. De úgy veszem észre, hogy nincs rá valami különös hatással.

- Nem ismerek semmiféle Ker Karrajét! - szólal meg aztán, s kezével úgy int az ajtó felé, mint aki kiutasít a szobából. - Én csak D'Artigas grófot ismerem!

Még egy utolsó kísérletet teszek:

- Thomas Roch, értse meg, hogy D'Artigas gróf nem más, mint Ker Karraje!... A találmány titkát is csak azért vásárolta meg öntől, hogy annak segítségével elkerülje az igazságszolgáltatást, és hogy új gaztetteket követhessen el vele!... Ebben a barlangban tengeri rablók rejtőznek, és Ker Karraje a vezérük!

- Tengeri rablók? - kiált fel Thomas Roch.

Izgatottsága nőttön-nő, mert úgy érzi, hogy sarokba szorul.

- Azok voltak a tengeri rablók, akik csendes magányomban megzavartak: a Sword emberei voltak a rablók! Mindent tudok... Serkö mérnök mindent elmondott nekem!... Saját házamban akartak kirabolni! Meg akartak fosztani mindattól, amit találmányom méltó ellenértékeként kaptam!...

- Nincs igaza... nincs, Thomas Roch! Azok a rablók, akik önt fogva tartják a Back Cupban, lángeszét a maguk előnyére használják ki, és ha titkát teljesen megkaparintották, elteszik önt láb alól!...

Thomas Roch újra szavamba vág. Úgy látszik, egy árva szót sem hall már abból, amit mondok. Csak a maga gondolatának fonalát fűzi tovább, az enyémmel nem törődik. Már csak a Serkö mérnök által ügyesen kihasznált, makacs bosszúvágy él benne, a gyűlölet.

- Azok a rablók - folytatja -, akik meghallgatás nélkül utasítottak el engem... méltánytalanságok tömegét követték el velem szemben... megvetéssel, durva elutasítással tettek tönkre... országról országra üldöztek, holott én az erőt, a győzhetetlenséget, a korlátlan hatalmat ajánlottam fel nekik!

Ez a feltalálók rendes nótája... Mind így beszél, akinek a találmányát nem méltányolják eléggé, mind azt tartja, hogy az emberek közönyösségből vagy irigységből tagadják meg tőlük a kísérletekhez szükséges anyagi támogatást, és nem fizetik meg az árát, amelyre találmányukat ők maguk becsülik.

Tudom... gyakran hallottam már ezeket a szólamokat.

Belátom, hogy ebben a pillanatban kár Thomas Rochsal vitatkoznom. Mérhetetlen gyűlölséggel telt meg felbolygatott szíve; érveim egyszerűen leperegnek róla. Látom, Ker Karraje és bandája rútul becsapta a szerencsétlen embert! Azt hittem, hogy ha megmondom D'Artigas gróf igazi nevét, ha a bandáról és vezéréről lerántom a leplet, akkor sikerül Thomas Rocht Ker Karrajéék befolyása alól kiszabadítanom, sikerül meggyőznöm, hogy ez a befolyás őt is bűnös célok felé sodorja. Csalódtam... Nem hisz nekem. Mit törődik azzal Thomas Roch, hogy D'Artigas gróf csakugyan D'Artigas gróf-e, vagy pedig Ker Karraje? Hát nem ő, tudniillik, Thomas Roch a Back Cup gazdája? Nem ő az ura mindannak a kincsnek, amelyet húszesztendei rablás és gyilkosság árán halmoztak fel ebben a sziklaüregben?

E példátlan erkölcsi elkorcsosulás láttára minden fegyver kihullik a kezemből... Hogyan tudnék hatni erre a sebzett szívre, hogyan világosíthatnám meg ezt a felelőtlen elmét?...

Lassan hátrálok a laboratórium ajtaja felé. Legokosabb, ha eltávozom. Történjék, aminek történnie kell!... Gyenge az én erőm, hogy megakadályozzam az eseményeknek azt a borzalmas fordulatát, amelytől alig néhány óra választ el bennünket!

Thomas Roch különben sem lát már engem. Úgy látszik, arról is megfeledkezett, hogy ott vagyok. Talán arra sem emlékszik már, hogy miről volt szó köztünk az imént... Folytatja munkáját, mintha csak egyedül volna.

Egyetlen módon akadályozhatnám meg a küszöbönálló szerencsétlenséget... Rá kellene rohannom Thomas Rochra... Le kellene ütnöm!... Igen, ártalmatlanná kellene tennem!... Meg kellene ölnöm!... Erre jogom van... ez a kötelességem!...

Fegyver nincs nálam... De a munkaasztalon néhány szerszámot látok: vésőt, kalapácsot... Ki akadályozhat meg abban, hogy összezúzzam a koponyáját?... Ha vele végeztem, összetöröm az üvegecskéket - és a találmány elpusztult a feltalálóval együtt!... Jöhetnek bátran a hajók, tengerészeket tehetnek a partra a Back Cupon, vagy összelődözhetik az egész szigetet, és mind egy szálig kiirthatják Ker Karraje bandáját!...

Szabad-e visszaborzadnom a gyilkosságtól, ha azzal annyi bűnt bosszulhatok meg?

Közeledem az asztalhoz, a szerszámokhoz... Már-már ráteszem a kezemet a vésőre...

Thomas Roch hirtelen hátrafordul.

Késő! Már nem üthetem le! Dulakodnom kellene vele... zajt ütnék... odakint meghallanák... Néhány kalóz jár a közelben... Mintha már lépések csikorgását hallanám a part homokján... Menekülnöm kell, ha nem akarom, hogy itt lepjenek!

De még egyszer, legutoljára, megpróbálom, hogy szívében felébresszem a hazaszeretetet.

- Thomas Roch! - szólok. - Hadihajók vannak a láthatáron. Azért jöttek, hogy kifüstöljék ezt a rablótanyát. Hátha Franciaország lobogója leng az árbocokon!...

Thomas Roch rám veti a tekintetét. Eddig nem tudta, hogy Back Cupot támadás fenyegeti, most tudtára adtam.

Mély redők vonulnak a homlokára... Szemében tűz gyullad.

- Thomas Roch, volna lelke, hogy a francia zászlóra lőjön, a háromszínű lobogóra?

Thomas Roch felkapja a fejét. Aztán idegesen megrázza, és megvetően int a kezével.

- Gondolja meg! - kiáltom. - A hazája!...

- Nekem már nincs hazám, Simon Hart! - kiáltja haraggal. - Az elutasított feltalálónak nincs hazája!... Ott a hazája, ahol menedéket talál!... A kincseimet akarják elrabolni? Nos, én védeni fogom! Jaj annak, hogy reám emeli a kezét!

Az ajtóhoz rohan, kitárja, és rám rivall:

- Ki innen!... - ordítja olyan hangosan, hogy talán a "méhkaptár" felőli oldalon is hallani lehet. - Ki innen!...

Minden pillanat drága... Menekülök.

Teljes óráig bujdostam a sziklaerdőben, egészen a barlang végéig, a Back Cup sötét boltozata alatt. Sokszor kerestem már itt nyílást, hasadékot vagy legalább valami apró repedést a sziklafalon, amelyen keresztülbújhatnék, hogy a partra jussak.

De minden fáradozásom hiábavalónak bizonyult. És most, zavaros, félőrült állapotomban úgy rémlik, mintha a barlang sziklái még a megszokottnál is vastagabbak volnának... mintha a börtön falai egyre közelebb nyomulnának egymáshoz, hogy engem összezúzzanak...

Nem tudom, meddig tarthatott ez a zavarodott lélekállapot.

A "méhkaptár"-nál találom magam, cellám előtt, amelyben már sem nyugalmat, sem álmot nem remélhetek. Hogy is alhatnék most, ilyen végsőkig felzaklatott idegállapotban! Imént még azt hittem, hogy akár évekig is eltarthat a mostani helyzet - most azonban már tudom, hogy közeledik a végső megoldás!

De hát ami engem illet, milyennek is ígérkezik ez a megoldás? Mit is várhatok ettől a Back Cup ellen meginduló támadástól? Hiszen nem tudom a sikerét biztosítani, nem sikerült Thomas Rocht ártalmatlanná tenni!... A lövedékek használatra készen állnak, és a hajók, mihelyt a veszélyes zónába futnak, menthetetlenül elpusztulnak, még ha találat nem éri is őket.

Bármi történjék is, arra vagyok kárhoztatva, hogy az éjszaka utolsó óráit cellámban töltsem. Akár tetszik, akár nem, ezt kell tennem. Majd reggel meglátom, mitévő legyek... Azt sem tudom, hogy éjszaka nem rázkódnak-e meg a Back Cup sziklafalai a fulgurátor robbanásától, nem válnak-e ízzé-porrá a hadihajók, mielőtt a Back Cup előtt csak le is horgonyozhatnának...

Még egy pillantást vetek a "méhkaptár" környékére. Átellenben egyetlen fény világít: Thomas Roch laboratóriumi lámpása. Tükörképe ott reszket a lagúna vízfelületén.

A part mindenütt néptelen, elhagyott, a rakodógáton nincs senki. A Bee Hive teljesen üres: a rablók már elfoglalták harci állásaikat.

Valami ellenállhatatlan ösztön sugallatára nem térek vissza a cellámba. A sziklafalhoz lapulva sompolygok tovább, fülelve, leskelődve, készen, hogy ha léptek vagy emberi beszéd zaját hallom, megvonjam magam a sziklafal mélyedéseiben.

A folyosó bejáratához érek.

Istenem!... Nem őrzi senki! Nyitva előttem az út!

Nincs időm a hosszú töprengésre... Behatolok a sötét alagútba. A falat tapogatva megyek előre... és nemsokára üde tengeri levegő csapja meg az arcomat... a tengervíz sós lehelete! Hónapok óta nem éreztem az illatát... Mohón szívtam be az éltető levegőt...

A folyosó végén már látom a csillagos eget. Semmiféle árnyék nem homályosítja el a ragyogását. Hátha sikerül kijutnom a Back Cup belsejéből!...

A földre lapulok... nesztelenül kúszom tovább.

Az alagút torkolatához érek... Kidugom a fejem... Körülnézek...

Nem látok senkit... Senkit!

Keletnek tartok a parton. Azon a részen, a meredek szirtek miatt, egyáltalában nem köthet ki hajó, tehát őrzésre sem szorul. Mintegy kétszázméternyire jutok az északnyugatra kiszögellő szirtfoktól. Szűk barlangra találok.

Végre!... Végre kiszabadultam börtönömből! Nem vagyok ugyan szabad, de a szabadság küszöbére már eljutottam!

A sziklacsúcson egy-két őrszem árnyalakját pillantom meg. Oly mozdulatlanok, hogy szinte kisebbfajta sziklatuskónak nézné őket az ember.

Az égboltozat tiszta, és mint általában a hideg téli éjszakákon, a csillagképek csodálatos fényben ragyognak.

Az északnyugati szemhatáron pedig, mint valami fényes füzér, a hadihajók helyzetmérő lámpásai világítanak...

Kelet felől fakó fény támad... Ebből arra következtetek, hogy öt órára járhat az idő.

Hajnalodik. Meglehetősen világos van, folytathatom feljegyzéseimet.

... Elsősorban is leírtam mindazt részletesen, ami a laboratóriumban történt velem. Talán ez lesz az utolsó, amiről számot adhattam...

És most hozzáfogok: minden apróságot leírok attól kezdve, hogy megkezdődik a Back Cup ostroma.

A tenger felett fátyolként elterülő finom, nedves párázat lassanként szétfolyik: széttépi a hajnali szellő. Megpillantom a hajórajt.

Öt páncélos hajó sorakozik a vízen. Legalább hat mérföldre állnak a Back Cuptól, tehát Roch fulgurátorának veszélyes zónáján kívül.

Egyik félelmem eloszlott. Attól tartottam ugyanis, hogy a hajók csupán elhúznak a Bermudák előtt, és folytatják útjukat valamerre az Antillák vagy Mexikó felé.

Nem így történt!

Itt vannak, nem mozdulnak. Azt várják, hogy kivilágosodjék. És aztán megkezdik a Back Cup ostromát!...

E pillanatban sürgés-forgás támad a parton. Három-négy kalózt látok a legszélsőbb sziklák között. A szirtfokon álló őrszemek hátrahúzódnak. Az egész rablóbanda összegyűlt.

Nem kerestek fedezéket a barlangban, mert jól tudták, hogy a hadihajók nem jöhetnek közelebb, és nehézágyúik tüze nem árthat a Back Cupnak.

Fejem búbjáig elrejtőzöm búvóhelyemen. A rablók nem láthatnak. De attól sem tartok, hogy átjönnek erre az oldalra. Egyetlen baj történhetik: Serkö mérnök esetleg keresni talál a cellámban, hogy szükség esetén rám csukja az ajtót... Ámbár ugyan mi félnivalójuk lehetne tőlem?

Hét óra huszonöt perckor Ker Karraje, Serkö mérnök és Spade kapitány kimennek a szirtfok csúcsára, és figyelmesen szemlélik az északnyugati láthatárt.

Mögöttük emelkedik a hat állvány, és a kilövőkészülék vályúiban ott vannak már az önműködő lövedékek. Ha a deflagrátor fellobbantja a bennük levő anyagot, a lövedékek kiröpülnek, és hosszú röppályájukon a veszélyes zónába szállnak. Ott aztán orkánszerűen megrázzák a környező levegőréteget...

Hét óra harmincöt perc. A hadihajók kéményéből füst gomolyog a magasba. Indulnak... Közelednek... Nemsokára elérik majd a Back Cup-i lövegek lőtávolát!

A banda rettentő örömujjongásban tör ki. Mintha vadállatok üvöltenének...

Serkö mérnök e pillanatban otthagyja Ker Karrajét és Spade kapitányt. A sziklafolyosó felé tart... a barlangba megy... Biztosan Thomas Rocht akarja kihívni.

Vajon a francia feltalálónak eszébe jutnak-e a szavaim, ha majd Ker Karraje azt parancsolja, hogy tüzeljen a hajókra? Vajon nem világosodik-e meg előtte egész borzalmasságában a bűn, amelyet elkövetni készül. Vajon nem tagadja-e meg az engedelmességet?

Nem!... Tudom, hogy nem teszi meg. Miért áltassam magam? Hiszen Thomas Roch azt hiszi, hogy a Back Cup az ő hazája - többször is mondta nekem. Úgy van, ezt hiszi. Megtámadják... védekezni fog.

Az öt hadihajó orral a szirtfok felé fordul, és mérsékelt sebességgel közeledik a Back Cuphoz. Talán abban bizakodnak a támadók, hogy Thomas Roch még nem árulta el minden titkát a Back Cup-i banditáknak... Hiszen, amikor értesítésemet a hordócskára bíztam, csakugyan ez volt még a helyzet. Jaj nekik, ha a parancsnokok partraszállást terveznek, jaj nekik, ha bemerészkednek a fulgurátor egymérföldes veszélyes zónájába!... Nemsokára alaktalan hajóroncsok úszkálnak majd a tenger hátán!...

Serkö mérnök visszatér, Thomas Roch is vele van. Ahogy kilépnek a sziklafolyosóból, mindketten a vezérhajóra irányított kilövőállványok felé indulnak.

Ker Karraje és Spade kapitány már várnak reájuk.

Amennyire innen láthatom, Thomas Roch arca nagyon nyugodt. Tudja, mit fog tenni. A gyűlölet annyira rabul ejtette a boldogtalant, hogy még csak habozás sincs a lelkében.

Kezében ott csillog az egyik, folyékony deflagrátorral telt üvegecske.

Tekintetét a Back Cuphoz legközelebb járó hajóra szegezi. A hajó mintegy ötmérföldnyire lehet a szigettől: közepes nagyságú, legfeljebb kétezerötszáz tonnás cirkáló.

Zászlaját nem húzták fel, de alakjáról ítélve olyan nemzetiségű lehet, amellyel a francia feltaláló nemigen rokonszenvezhetik...

A többi négy hajó a nyomában halad.

Tehát a cirkáló feladata, hogy megkezdje a sziget ostromát...

A kalózok hagyják, hadd közeledjék. Ó, bárcsak már eldördülne az ágyúja, és bárcsak elsőnek Thomas Rocht terítené le!

Míg Serkö mérnök a cirkáló mozdulatait figyeli, Thomas Roch elfoglalja helyét az állvány előtt. Az állványon három, robbanóanyaggal megtöltött lövedék fekszik. Időzített robbanószerkezete igen hosszú röppályát biztosít e lövedékek számára. Még csak pergő mozgást sem kell végeznie, mint azt egy Turpin nevű feltaláló képzelte. Elég, ha a hajótól néhány száz méternyire robban fel: a robbanás a hajót így is megsemmisíti.

A pillanat elérkezett.

- Thomas Roch! - kiáltja Serkö mérnök.

És kezével a hajóra mutat. A cirkáló lassan közeledik a szirtfok felé, és már csak mintegy négy-öt mérföld távolságnyira lehet.

Thomas Roch bólint a fejével: megértette. De egyben azt is tudtul adja egy kézmozdulattal, hogy egyedül kíván maradni az állványnál.

Ker Karraje, Spade kapitány és a többiek hátrálnak vagy ötven lépést.

Ekkor Thomas Roch kihúzza a kezében levő üvegecske dugóját, és néhány cseppet önt a folyadékból a három lövedékbe fúrt kis lyukakba. A deflagrátor mindjárt összevegyül az időzített robbanóanyaggal...

Negyvenöt másodperc telik el: ennyi idő kell a vegyi folyamatra. Negyvenöt másodperc... Úgy érzem, mintha a szívem megállna...

Irtózatos fütty hasítja keresztül a levegőt... Hosszú, sok száz méteres ívet ír le a három lövedék, és... elrepül a hajó felett!...

Célt tévesztettek?... A hajó túlvan a veszélyen?...

Nem! Akárcsak Chapel tüzér őrnagy korong alakú lövedékei, megfordulnak, és ausztráliai bumeráng módjára visszakanyarodnak...

És csaknem ugyanebben a pillanatban irtózatos dörej rázkódtatja meg a levegőt, mintha egy egész melinit- vagy dinamitraktár robbant volna fel... A levegő alsó rétegeit egészen a Back Cupig taszítja, úgyhogy az egész sziklasziget alapjaiban megrendül...

A tengerre nézek.

A hajón széles hasadék támadt... szilánkokra szakadt... elsüllyedt... Ez a Zalinski-féle lövedék hatása, csakhogy megszázszorozva - ez a Roch-féle fulgurátor ereje!

A banditák hatalmas rikoltozással rohannak le az előfokra.

Ker Karraje, Serkö mérnök és Spade kapitány sóbálvánnyá meredve állnak ott... Alig hisznek a szemüknek.

Thomas Roch nyugodtan fonja keresztbe a karját, de szeme csillog, arca ragyog.

Megvetem, de meg is értem... Ez a feltaláló diadala! És gyűlöletét a kielégített bosszúvágy öröme még fokozza is!

Ha a többi hajó közel merészkedik, hasonló sors éri őket is, mint a cirkálót: elpusztulnak, ugyanolyan körülmények között. Sorsukat nem kerülhetik el... Ha reményem meghiúsul is ezáltal, inkább azt kívánom, térjenek vissza a nyílt tengerre, és hagyjanak fel a hiábavaló támadással! A tengeri hatalmak majd módját találják, hogy más módon semmisítsék meg a Back Cup-i tanyát. Majd körülzárják a szigetet minden oldalról, s azon a láncon a rablók nem törhetnek át, hanem éhen vesznek, mint a barlangjukba rekedt vadállatok.

De jól tudom, hogy a hadihajóknak nem szabad meghátrálniuk, még akkor sem, ha a biztos pusztulás vár reájuk! Rendre közelednek majd, noha biztos, hogy az óceán mélye nyeli el őket.

Valóban, máris jeleket váltanak egymással! Az északnyugati szél sűrű füstfelhőbe borítja a szemhatárt... A négy hadihajó elindult.

Egyikük teljes gőzzel siet, hogy megelőzze a többit, lőtávolba jusson, és nagy űrmértékű ágyúival megkezdje a tüzelést.

Nem bánom, ha meglátnak is... előbúvok rejtekhelyemről. Lázas szemmel meredek a távolba. Nincs hatalmam, hogy megelőzzem ezt a második katasztrófát!

A közeledő hajó mind nagyobbnak látszik... Ugyanakkora lehet, mint az imént szerencsétlenül járt kétezerötszáz tonnás cirkáló. Ennek sincs felvonva a zászlaja... nem tudom, miféle nemzet hajója lehet. Látni, mennyire igyekszik, hogy túljusson a veszélyes zónán, mielőtt új lövedéket küldhetnének reá a szigetről. Ó, de hogyan is kerülhetné el a robbanás hatását, amikor az még hátulról is elérheti!

Amikor a hajó odaért, ahol a másik elmerült, Thomas Roch odalépett a másik állványhoz.

A levegő csendes, csak olykor-olykor támad a tenger felől gyenge szellő.

Hirtelen dobpergés hangzik a hajó fedélzetéről... kürtjelek... Tisztán hallom érccsengésű hangjukat.

Ezeket a kürtjeleket ismerem!... Francia kürt harsog a hadihajó fedélzetén!... Igazságos isten! Francia hajó előzte meg a többieket, és a francia hajónak egy francia feltaláló pokolgépétől kell megsemmisülnie!

Nem!... Ennek nem szabad megtörténnie! Oda kell rohannom Thomas Rochhoz... a fülébe kell kiáltanom, hogy francia hadihajó közeledik!... Ő nem ismerte fel... de fel fogja ismerni mindjárt!...

Serkö mérnök int, és Thomas Roch felemeli a folyadékkal az üvegecskét.

A kürtök harsogása erősödik - ez a zászló felvonásának jele... És zászló bomlik ki a szélben, a háromszínű francia zászló... Kék-fehér-vörös színe élénken válik ki a háttérből...

Mi történt?... Ó, tudom, már tudom!... Thomas Rocht valami varázserő szállta meg, amikor megpillantotta hazája zászlaját. A zászló mind feljebb száll... a feltaláló keze mind alább hanyatlik... Hátrál... Kezével elfödi szemét, mintha látni sem akarná a francia zászló háromszínű selymét...

Mindenható isten! Hát beteg szívéből mégsem aludt ki teljesen a hazaszeretet?... A francia zászló láttára mégis megdobban a szíve?...

Én is olyan felindult vagyok, mint ő... Mit bánom én, ha meglátnak is!... Végigkúszom a sziklák tövében. Ott akarok lenni, hogy Thomas Rocht bátorítsam, hogy megakadályozzam az elgyengülését! Esdekelve kell kérlelnem, és ha az életemmel fizetek is érte, oda kell kiáltanom neki, Franciaország, közös hazánk nevében:

"Francia! Azon a hajón a te zászlód leng!... Francia! A te hazádnak egy része jön felénk azon a hajón!... Francia! Lehetsz-e annyira elvetemült, hogy azt elpusztítsad!"

De, úgy látszik, semmi szükség a közbelépésemre. Thomas Rocht nem afféle roham fogta el, mind eddigelé annyiszor. Ura maradt tetteinek.

A francia zászló megpillantásakor hirtelen megvilágosodott az elméje. Hátrahőkölt.

Néhány rabló odaszalad hozzá, hogy visszavonszolja a kilövőállványhoz.

Ellöki őket... védekezik.

Ker Karraje és Serkö mérnök odarohannak, és a gyorsan közeledő hajóra mutatnak. Azt parancsolják neki, hogy menjen vissza a fulgurátorához.

Thomas Roch tagadóan rázza a fejét.

Spade kapitány meg mások fenyegetik... dühtől tajtékozva szidják... ütik... ki akarják tépni kezéből az üveget.

Thomas Roch földhöz vágja az üvegecskét, eltiporja a lábával.

Erre a nyomorultakat halálos rettegés szállja meg. A francia hajó túljutott már a veszélyes zónán. Lövedékei már hullanak is a szigetre, és szilánkokra törik a sziklákat! A rablók azonban nem viszonozhatják a lövéseket!

Hová lett eközben Thomas Roch? Talán leterítette valamelyik ágyúgolyó? Nem! Látom, hogy a sziklafolyosó felé rohan, és eltűnik a folyosó torkolatában.

Ker Karraje, Serkö mérnök és a többiek a nyomában loholnak, hogy a Back Cup belsejében keressenek menedéket a lövedékek elől.

Én azonban semmi kincsért sem megyek vissza a barlangba, még ha itt halok is meg, ezen a helyen!... Addig folytatom feljegyzéseimet, amíg a francia hajó legénysége partra nem száll, és azután...

Mivel Davon hadnagy - akinek az volt a feladata, hogy Sword nevű naszádjával behatoljon a Back Cup belsejébe - nem tért vissza a Bermudákra, az angol hatóságok arra a meggyőződésre jutottak, hogy a derék hadnagy és emberei életükkel fizettek a kísérletért. Azt természetesen senki sem tudhatta, hogy a Sword Ker Karrajénak és cimboráinak esett-e áldozatul, vagy a tenger alatti szirtek között járt-e szerencsétlenül az alagút keresése közben.

A Sword-expedíció a Saint George-i parton kifogott, hordóba zárt közlések alapján indult el, és az volt a célja, hogy Thomas Rocht akár erőszakkal is kiszabadítsa a Back Cup-i rablófészekből, mielőtt a francia feltaláló elkészítené pokolgépét, s ha Thomas Rocht kézre kerítette - nem feledkezve meg persze Simon Hart mérnökről sem -, akkor a bermudai hatóságok kezére adja. Ha ez sikerül, akkor Thomas Roch fulgurátorától a hadihajóknak nincs mit tartaniuk, és legénységük partra szállhat a Back Cup szigeten.

Minthogy azonban a Sword napok múlva sem tért vissza, azt kellett feltételezniük, hogy elveszett. A hatóságok ekkor új expedíciót határoztak el, amely azonban más eszközökkel tör a szigetre, mint az előző.

Mindenekelőtt azzal kell számot vetniük, hogy amióta Simon Hart a hordócskára bízta közlendőit, nyolc hét telt el.

Azóta Ker Karraje meg is kaparinthatta Thomas Roch találmányának titkát.

A hatalmak abban állapodtak meg, hogy öt hadihajóból álló rajt küldenek a Bermudákra. Tudva azt, hogy a Back Cup belsejében barlang tátong, a barlang sziklafalait akarták ágyúval betörni, ugyanúgy, ahogy manapság a hatalmas, újszerű tüzérség erődök falát dönti be.

A raj Virginiában gyülekezett, a Cheasapeake-öböl bejáratánál, onnan indult a szigetcsoport felé. November 17-én este már meg is érkezett oda.

Másnap reggel az ostrom megkezdésére kijelölt hajó elindult a Back Cup felé. Ötödfél mérföldnyire járhatott a szigettől, amikor három lövedék süvöltött el felette. A lövedékek egyszerre visszakanyarodtak, hátulról röpültek a hajó felé és ötven méternyire tőle felrobbantak. A hajó néhány másodperc alatt elsüllyedt.

Mindez úgyszólván egyetlen pillanat műve volt. A maga nemében páratlan erejű, minden eddig ismert robbanó szerkezetnél sokkalta nagyobb hatású fulgurátorlövedék úgy felkavarta a levegőt, hogy minden belerázkódott. A rázkódtatást az aránylag távol álló négy hadihajó is megsínylette.

Ebből az előre nem sejtett szerencsétlenségből két következtetést vonhattak le.

Először: Ker Karraje, a tengeri rabló megszerezte a fulgurátort;

másodszor: az új pokolgépnek csakugyan akkora a rombolóereje, amekkorát feltalálója tulajdonított neki.

A négy hajó, látva az első pusztulását, csónakot eresztett le a hajóroncsokon élet-halállal küzdők megmentésére.

Majd jelekkel adták tudtul egymásnak, hogy közös erővel támadnak a Back Cupra.

A leggyorsabb hadihajó, a francia Tonnant teljes gőzzel sietett az élre. A többi három igyekezett a nyomába jutni.

A Tonnant már mintegy félmérföldnyire hatolt be abba a zónába, amelyet a robbanás éppen az imént ért oly megsemmisítő erővel, nem törődött azzal, hogy egy újabb lövedék ízzé-porrá zúzhatja. Amikor a parancsnok jelt adott a tüzéreknek, hogy széles öblű ágyúikat fordítsák a sziget felé, egyúttal a zászlót is felhúzatta.

A tisztek jól látták a parancsnoki hídról, hogy Ker Karraje rablóbandája szétszóródva ott leselkedik a sziklaoldalon.

Kedvező alkalom kínálkozott, hogy kiirtsák a gaz népet, addig is, amíg rablófészküket pozdorjává nem törik. A Tonnant ágyúi eldördültek. A rablók hanyatt-homlok rohantak a barlangjukba.

Néhány pillanat múlva azonban olyan mennydörgésszerű robaj rázkódtatta meg a levegőt, mintha az égboltozat szakadt volna az Atlanti-óceánra.

Azon a helyen, ahol imént még a Back Cup állott, füstölgő romhalmaz maradt csupán. A szirttuskók hegyomlás módjára, dübörögve zuhantak a tengerbe. A "felfordított csészéből" egyszeriben "törött csésze" lett. A Back Cup helyén alaktalan sziklatömeg állt. Körülötte szökőárként tajtékzott-hullámzott a robbanás felbolygatta tenger.

Mi okozhatta a robbanást? Talán a rablók maguk repítették levegőbe a szigetet, mert belátták, hogy minden védekezés hiábavaló?

A Tonnant csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett a sziklatörmeléktől. A kapitány leeresztette a csónakokat, s azok elindultak a Back Cup helyén maradt csupasz sziklatömbök felé...

A partra szállott matrózok tisztjeik vezetésével átkutatták a romhalmazt, amely már teljesen egybeolvadt a Bermudákig húzódó szirtekkel.

Iszonyúan eltorzított hullákat, letépett emberi testrészeket találtak mindenfelé, emberi húscafatokat, véres iszapot. A barlangnak se híre, se nyoma... mindent, de mindent betemettek a romok.

Egyetlen ép testet leltek csak, a sziklakaréj északkeleti részén.

Alig lélegzett már, de a matrózok bizakodtak abban, hogy újra feléleszthetik. Oldalt feküdt, jobbjában görcsösen szorongatott egy iratcsomót... Az irat utolsó mondata befejezetlen maradt.

Simon Hart, a francia mérnök volt. A Tonnant fedélzetére szállították. A leggondosabb ápolással sem sikerült azonnal eszméletre téríteni.

Naplójegyzeteiből azonban megtudhatták, mi történt a Back Cupon az utolsó órákban, a robbanás pillanatáig.

Simon Hart életben maradt: egyedül ő menekült meg a katasztrófából, a többiek mind odavesztek - aminthogy méltán rá is szolgáltak a halálra.

Mihelyt Simon Hart annyira magához tért, hogy felelhetett a hozzá intézett kérdésekre, élőszóval is elbeszélte a történteket, majd ezt fűzte hozzá:

- Thomas Rocht lelke mélyéig megrendítette a francia zászló hatása. Hirtelen visszaborzadt a hazaárulástól, amelyet már-már elkövetett. A sziklafolyosón át visszarohant a barlangba, berontott a raktárba, és mielőtt bármi is megakadályozhatta volna, az ott felhalmozott roppant mennyiségű robbanóanyaggal levegőbe röpítette a Back Cupot.

Ker Karraje és cinkostársai eltűntek a föld színéről. És velük együtt elpusztult Thomas Roch és találmányának titka is...

Ale - él
All right - ól rájt
Artigas - ártigá

Back Cup - bek káp
Bee Hive - bí hájv
Boston - bosztn

Chapel - sápel
Charlotte - sárlott
Cheasapeake - csízepik
Cramps - krempsz
Craven - krevn
Croatan - kroeten
Crozon - krozón

D'Artigas - dártigá
Davon - dévn
Derbyshire - derbisájer
Douarrenez - duárröné

Falcon - felkn
Fayetteville - fájettvill

Gaydon - gédn
Gentleman - dzsentlmen
Gibson - dzsipszn
Goubet - gubé
Greenwich - grinics
Gymnote - gimnót

Halifax - helifeksz
Hamilton - hemilton
Han-Sur-Lesse - hán szűr lessz
Hart, Simon - hár, szimón
Hatteras - háttörá
Havelock - hévlak
Healthful-House - helszful hauz
Henri - anri

Kentucky - kentákki

Logger Head - loddzser hed
Look out - luk aut
Lomer - lómör

Monaco - monákó
Morée - moré
Morgate - morgét

Neuse - nyúze
New Head - nyú hed
New Jersey - nyú dzsőrszi
Northumberland - norszambörlend

Ocracoke - akrekók

Pamplico - pemplikó
Pamplicosund - pemplikószand
Philadelphia - filadelfia

Raleigh - rali
Roch, Thomas - ros, tomá

Saint David - szent dévid
Saint George - szent dzsórdzs
Salisbury - széliszböri
Sargasso - szargasszó
Savannah - szávánná
Sivan - sziven
Sommerset - szamerszet
Southampton-Harbour - szauszemtn hárbör
Spade - szpáde
Spardeck - szpárdek
Standard - sztenderd
Strazza - sztráccá
Sword - szvörd

Tarboro - terboró
Tonnant - tonnan
Tourant - turan
Tug - tág
Turpin - türpen

Virginia - vördzsínie
Wales - vélsz
Washington - vósingtn
Wilmington - vilmingtn

Zalinski - zálinszki
Zéde - Zed

60. A nem hangzás szerinti helyesírással írt idegen szavak és nevek helyes kiejtését lásd a regény végén közölt betűrendes jegyzékben ^[VISSZA]