Ezen az estén, 1859. március 17-én Craventy kapitány ünnepséget rendezett az Összekötő-erődben.

De nehogy az "ünnepség" szó miatt valaki holmi pompás mulatságra, udvari bálra, előre beharangozott "estély"-re vagy nagy zenekarral kísért ünnepélyre gondoljon. A Craventy kapitány rendezte fogadás sokkal egyszerűbb volt, azonban a kapitány nem kímélt sem költséget, sem fáradságot, hogy ez az estély a lehető legfényesebben sikerüljön. Joliffe káplár felügyelete alatt átrendezték a földszinti nagyszalont. Még itt-ott kilátszottak a csak úgy nagyjából négyélűre faragott fatörzsekből készült, vízszintesen rakott falak, de a terem négy sarkában kitűzött négy angol lobogó, valamint az erődítmény arzenáljából kölcsönzött teljes lovagi fegyverzet nemiként eltakarta a puszta falakat. Ámbár a mennyezet hosszú, durva, megfeketedett gerendái nyúltak el a durván összeeszkábált támasztópillérek alatt, viszont két bádogernyővel ellátott lámpa szinte csillár módjára himbálózott láncain, és kellő világosságot vetett a ködös levegőjű teremre. Mert bizony az ablakok meglehetősen szűkek voltak, némelyik inkább lőréshez hasonlított; a vastag jégvirágpáncéllal borított üvegtáblák minden kíváncsi pillantásnak útját állták, de három-négy, ízlésesen elhelyezett piros szövetcsík a vendégek elismerésére tarthatott számot. Ami a padlót illeti, hát az bizony csak egymás mellé rakott nehéz, vastag deszkákból állt, amelyet Joliffe káplár erre az alkalomra takarosan lesöpört. Sehol fotel, se dívány, se szék, se modern bútorzat semmilyen kelléke sem zavarta itt a közlekedést. Csak néhány, a vastag közfalakhoz erősített fapad, nehézkes, csak úgy néhány szekercecsapással durván barkácsolt fakockák s két vaskos lábú asztal; ennyiből állt a szalon bútorzata, de a szemközti fal - amelyen keskeny, egyszárnyú ajtó vezetett a szomszédos szobába - festői, gazdag díszítéssel volt ékes. A gerendákról pompás rendben dús prémek függtek, amelyekhez hasonló gyűjteménnyel aligha találkozhatott bárki is a Regent Street és a Nyevszkij proszpekt legfényesebb kirakataiban. Azt lehetett volna mondani, hogy a sarkvidék egész állatvilágát a legszebb bőrök egy-egy példánya képviseli ebben a dekorációban. A meghívottak tekintetét megragadta egy-egy pompás szőrme, farkas-, szürke- és jegesmedve-, vidra-, rozsomák-, nerc-, hód-, pézsmapatkány-, hermelin- és ezüstrókairha. A prémkiállítás fölött jelmondat állt színes kartonból művészien kivágott betűkből, a híres Hudson-öböl Társaság jelmondata:

PROPELLE CUTEM^[1]

- Szavamra, Joliffe káplár - dicsérte alantasát a kapitány -, maga felülmúlta önmagát!

- Én is azt hiszem, kapitány úr - felelte a káplár. - Magam is úgy vélem. De adjuk meg mindenkinek a magáét. Az ön dicséretének egy része a feleségemet illeti, aki mindebben segítségemre volt.

- Ügyes asszony a felesége, káplár.

- Páratlan asszony, kapitány úr.

A szalon közepén óriási kályha emelkedett, fele tégla, fele majolika; a vastag, bádog kályhacső a mennyezeten haladt végig, s odakünn csak úgy okádta a fekete füstfellegeket. A jó huzatú kályha a belelapátolt széntömegek hatására hol dorombolt, hol meg harsogva üvöltött; fűtője - egy erre a szolgálatra külön kirendelt katona - szüntelenül tömte. Olykor egy-egy szélroham valósággal kámzsát húzott odakünn a kéményre. Ilyenkor csípős füsttel telt meg a szalon. Lángnyelvek nyaldosták a kályha falát, homályos felhő fátyolozta a lámpavilágot, s pácolta fekete füsttel a mennyezet gerendáit, de az ilyen csekély kellemetlenséggel nemigen törődtek az Összekötő-erőd vendégei. A kályha ontotta a melegét, és ez minden pénzt megért, mert rettenetes hideg volt odakünn, s ráadásul még északi szél is fújt, ami megkettőzte a hideget.

A házba behallatszott az odakünn dühöngő vihar harsonája. A hulló hó már csaknem jéggé fagyva, sisteregve verte a jégvirágos ablaktáblákat. Az ajtók és ablakok hasadékain befütyülő szél élesen süvítő hangja már-már meghaladta a hallhatóság határát. Majd hirtelen halálos csend. Mintha csak lélegzetet venne a természet, hogy új erővel küldje harcba az elemek rettentő rohamát. Odabenn úgy érezték, hogy minden eresztékében recseg-ropog a ház, nyögnek a gerendák. Ha lett volna idegen az erődítmény vendégei közt, akinek szokatlan az elemek ily szörnyű erejű tobzódása, rémülten kérdezte volna, vajon nem viszi-e el menten a vihar ezt az egész gerenda-deszka tákolmányt. Craventy kapitány vendégei oda se hederítettek a viharra, sőt, ha odakünn tartózkodnak, még akkor sem rémüldöztek volna tőle jobban, mint azok a "sátánfattya" viharmadarak, amelyek éppen a vihar bömbölése közepette szeretnek játszadozni.

De azért mégiscsak kell némi különbséget tenni a meghívottak között. Az összejövetelen megjelent mintegy száz személy soraiban mindkét nem képviselve volt. De közülük csak kettő - két nő - nem tartozott ahhoz a személyzethez, amely hozzászokott az Összekötő-erődhöz. Ez a személyzet Craventy kapitányból, Jasper Hobson hadnagyból, Long őrmesterből, Joliffe káplárból és vagy hatvan katonából és a Társaság alkalmazottjaiból állt. Némelyikük nős volt, többi között Joliffe káplár is, akinek tűzrőlpattant, kanadai származású felesége volt, egy bizonyos Mac Nap nevű skót, aki ugyancsak skót nőt vett feleségül, és John Raë, aki nemrég a környékbeli indián lányok közül választott feleséget. Mindnyájan tisztek, alkalmazottak vagy katonák, ezen az estén rangkülönbség nélkül Craventy kapitány vendégei voltak. Meg kell jegyeznünk, hogy az estély részvevői nem egyedül a Társaság személyzetéből kerültek ki. A szomszédos erődítmények - márpedig ezeken az isten háta mögötti vidékeken a százmérföldes távolság még szomszédosnak számít - szintén elfogadták Craventy kapitány meghívását. Szép számú vendég - alkalmazottak, ügynökök - a Gondviselésből vagy az Elszántságból, amely erődök a Rabszolga-tó körzetéhez tartoznak, sőt még a délebbre fekvő Chipewan- és Liard-erődökből is. Ritka volt errefelé az ilyen szórakozás, váratlan mulatság, kapva kaptak az ilyen alkalmakon ezek a visszavonult, számkivetett emberek, akik valósággal elvesztek a sarkvidék magánosságában.

Végül pedig néhány indián törzsfőnök sem utasította vissza a szíves meghívást. Ezek az indiánok állandó összeköttetésben állottak a kereskedelmi ügynökségekkel. Csereáruk fejében jórészt ők szállították azokat a szőrméket, amelyekkel a Társaság kereskedett. Főképpen chippeway indiánok voltak, erőteljes, pompás termetű emberek, állatbőr zubbonyt és mutatós prémköpenyt viseltek. Félig vörös, félig fekete ábrázatuk az európai mesejátékok hagyományos ördögálarcára emlékeztetett. Fejükön szétterülve, mint a szenyórák legyezője, sastoll-bokréta ékeskedett, és ez a tolldísz fekete üstökük minden mozdulatára meg-meglebbent. Ezek a törzsfőnökök, szám szerint tizenketten, nem hozták magukkal a feleségüket, ezeket a szerencsétlen "squaw"^[2]-okat, akik még valóságos rabszolgasorban éltek.

Ezekből a személyekből állt hát ennek az estélynek közönsége, amelyet a kapitány az Összekötő-erődben vendégül látott. Zenekar híján tánc nem volt, de a büfé bőven felért az európai bálok zenészeivel. Az asztalon óriási puding^[3] tornyosult, Joliffe-né asszony keze munkája; ez a puding hatalmas, lisztből, pézsmaantilophúsból és rénszarvaszsírból "épített" műremek volt; talán hiányolni lehetett volna benne a tojást, tejet, citromot, amiket a konyhaművészet előír, de óriási arányaival kárpótolt mindezek hiányáért. Joliffe-né asszony egyre csak szabdalta belőle a szeleteket, de a hatalmas tömeg csak nem fogyatkozott. Az asztalon valóságos szendvicstornyok pompáztak; ezekben a szendvicsekben a matróz-kétszersült helyettesítette a finom angol vajas kenyeret; két matróz-kétszersült közé - amelyek, bár kőkemények, de meg se kottyantak a chippeway legények fogazatának - Joliffe-né asszony, igen találékonyan, vékonyra vágott "cornedbeef"^[4]-szeleteket rakott; ez a sózott marhahúsféleség helyettesítette a yorki sonkát és a jó öreg Európa büféiben felszolgált kocsonyás töltött húst. Ami pedig a frissítőket illeti, kis ónpoharakban járt körül a whisky és a gin, hogy ne is említsük az estély fénypontjának számító, gigantikus tömegű puncsot, amelyről még sokat beszélnek majd wigwamjaikban^[5] az indiánok.

No de kapott is ám bókokat a Joliffe házaspár az estély folyamán! Látni kellett volna, hogyan sürögtek-forogtak, kedveskedtek! Mintha száz kezük lenne! Mily szeretetre méltóan ügyeltek a frissítők felszolgálásánál! Szinte kitalálták s megelőzték minden egyes vendég kívánságát. Még el sem hangzott az óhaj, s már teljesült is! A szendvicseket az elfogyhatatlan óriáspuding követte! A pudingot meg a gin- vagy whisky-poharazás!

- Köszönöm, nem kérek, Joliffe-né asszony.

- Maga túl kedves hozzám, káplár. Engedje meg, hogy lélegzethez jussak.

- Joliffe-né asszony, biztosíthatom önt, hogy már igazán semmi sem fér belém!

- Joliffe káplár, maga azt csinál énbelőlem, amit akar...

- No nem. Most aztán már egy falatot sem, kedves nagysád! Lehetetlen!

Csaknem mindig ilyen s ehhez hasonló válaszokat kapott a kínálgató, boldog házaspár. De a káplár és felesége annyira kardoskodott, hogy végül még a legmakacsabbak is engedtek kínálásuknak. És így szüntelenül folyt az eszem-iszom! Társalgás közben egyre emelkedettebb lett a hangulat. A katonáknak, alkalmazottaknak virágos jókedvük kerekedett. Itt vadászatról folyt a szó, amott a kereskedelem volt a beszéd tárgya. Mennyi-mennyi tervet szőttek a következő évadra! A sarkvidék egész állatvilága sem elégítette volna ki ezeket a vállalkozó szellemű vadászokat! Már most csak úgy dőltek fegyverük tüzében a medvék, a rókák meg a pézsmaantilopok! Csapdáikban meg a hódok, pézsmapockok, hermelinek, nyusztok, nercek ezrei vergődtek! A nemesprémek csak úgy tornyosultak a Társaság raktáraiban, amely az idén minden várakozást felülmúló nyereségre tesz szert! És miközben a bőségesen töltögetett italok felajzották ezeknek az európaiaknak képzeletét, a komoly, hallgatag indiánok, akik túl büszkék ahhoz, hogy bármit is megcsodáljanak, túl óvatosak ahhoz, hogy ígérgessenek, eleresztették a fülük mögött a sok kérkedő fecsegést, s jócskán vedelték Craventy kapitány "tüzes vizét".

Maga a kapitány igen jól érezte magát ebben a ricsajban, boldog volt, hogy örömet szerezhet ezeknek a szegény embereknek, akik úgyszólván kívül rekedtek a lakható világon; vidáman sétálgatott vendégei körében, és egyre csak ezt ismételgette minden olyan kérdezősködésre, amely az estélyre vonatkozott:

- Kérdezzék meg Joliffe-ot! Forduljanak Joliffe-hoz!

És a vendégek Joliffe-hoz fordultak, akinek mindőjükhöz volt egy-egy szolgálatkész, barátságos szava.

Az Összekötő-erőd védői közül, akiket szolgálatuk idekötött, néhányat közelebbről kell leírnunk. Ezek válnak majd játékszereivé azoknak a szörnyű körülményeknek, amelyeket előre semminő emberi éleslátás nem sejthetett. A többi közt helyénvaló hát megemlíteni Jasper Hobson hadnagyot, Long őrmestert, a Joliffe házaspárt, valamint két idegen hölgyet, akiket a kapitány az estélyen vendégül látott.

Ez a Jasper Hobson hadnagy negyvenéves volt. Kis sovány emberke, nem volt valami nagy izomereje, viszont erkölcsi ereje segítségével minden megpróbáltatás és váratlan esemény közepette megállta a helyét. Hobson "a Társaság gyermeke" volt. Apja, Hobson őrnagy, dublini ír állampolgár, aki már jó néhány éve meghalt, hosszú ideig élt feleségével az Assiniboine-erődben. Ott született Jasper Hobson. Ott, a Sziklás-hegység lábánál élte gyermekkorát, s ott telt el szabad ifjúsága. Apja, Hobson őrnagy szigorúan nevelte, úgyhogy, ami a hidegvért és bátorságot illeti, már serdülő legényke korában "férfinak" számított. Jasper Hobson nem volt vadász, hanem katona, okos, bátor katonatiszt. A Társaság Unió-beli versenytársa ellen Oregonban vívott harcaiban buzgalmával és vakmerőségével tüntette ki magát, s gyorsan elérte a hadnagyi rangot. Érdemei illő elismeréséül egy Északra induló expedíció parancsnokává nevezték ki. Ennek az expedíciónak az volt a célja, hogy kikutassa a Nagymedve-tó északi vidékét, s hogy az amerikai szárazföld legszélső határán erődöt létesítsen. Jasper Hobson hadnagynak április első napjaiban kellett útnak indulnia.

Ha azt mondjuk, hogy a hadnagy a tökéletes tiszt típusát képviselte, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy az ötvenéves Long őrmester akinek durva szálú szakálla mintha kókuszdiórostból lenne - az igazi katonatípus, akinél természet dolga a bátorság, vérmérséklet dolga az engedelmesség, csakis az előírást ismeri, sosem vitatkozik a parancs fölött, bármily furcsa legyen is az, nem okoskodik, ha szolgálati ügyről van szó; valóságos egyenruhás gép, de tökéletes gép: nem kopik el, mindig működik, soha el nem fáradó masina. Talán kissé keményen bánt az embereivel Long őrmester, viszont önmagát sem kímélte. A legcsekélyebb fegyelemsértést sem tűrte el, a legkisebb hibáért is irgalmatlanul bedutyizta a katonát, de ő maga sosem volt bekóterezve. Mindazonáltal meg kell mondanunk, hogy ha parancsot adott, erre mindannyiszor a katonai rangja kötelezte, s egészében véve semmi öröme sem telt a parancsolgatásban. Egy szó, mint száz: ez az ember engedelmeskedésre született, és saját énjének ez a megsemmisítése passzív természetéből adódott. Az ilyen emberekből állnak a félelmetes hadseregek. Egyetlen fej parancsol, és a szolgálatban ők a karok, amelyek engedelmeskednek. Vagy talán nem ez az erő igazi megszervezése? A mitológiai mese kétféle típust talált ki: a százkarú Briareust és a százfejű Hydrát. Nos, ha ezt a két szörnyeteget egymásnak eresztjük, melyik lesz közülük a győztes? Briareus.

Jól ismerték errefelé Joliffe káplárt. Jóllehet szeretett hetvenkedni egy kicsit, de még ez a kérkedése sem volt bántó. Ha néha szemtelen is volt, mint a piaci légy, mégis szívesen hallgatták. Inkább amolyan udvarmesterféle volt ő itt, mintsem katona. És ő is így érezte. Így hát szívesen adományozta önmagának ezt a címet: "mindenes káplár"; ám a sok mindenféle feladata között százszor is elveszett volna, ha a kis felesége nem vezeti biztos kézzel. Ebből következik, hogy Joliffe káplár engedelmeskedett a feleségének, bár ezt nem ismerte be, kétségkívül azt mondta önmagának, amit a bölcs Sancho: "Nem valami nagy dolog az asszonyi tanács, de bolond az, aki nem fogadja meg."

Az estély vendégei közt, mint már említettük, két negyvenesforma asszony képviselte az idegen elemet. A két asszony egyike a hírneves utazónők első sorába tartozott; a Pfeifferek, Tinnék, Hommaire-ek, Helek méltó versenytársa volt, nevét, a Paulina Barnett nevet gyakran s tiszteletteljesen emlegették a Királyi Földrajzi Társaság ülésein. Paulina Barnett - aki a Bramaputra mentén egészen a tibeti hegységekig hatolt, és átutazván Új-Hollandia egy ismeretlen vidékén, a Hattyúk öblétől a Carpentaria-tengeröbölig - a nagy utazók erényeivel dicsekedhetett. Magas termetű nő volt, tizenöt esztendeje özvegy, szüntelenül idegen országokon át hurcolta az utazószenvedélye. Arca, amelyet itt-ott már őszülő hajfürtjei vettek körül, nagy energiáról tanúskodott. Kissé rövidlátó szeme ezüstkeretű lornyon^[6] mögül tekintett a világba, s ez a lornyon a hosszú, egyenes orron ült, melynek táguló orrlyukai úgy szimatoltak, "mintha az egész mindenséget be akarnák lélegezni". Meg kell vallani, hogy a járása kissé férfias volt, s hogy az egész nőről nem annyira a női báj, mint inkább az erkölcsi erő sugárzott. A yorki grófságban született, volt némi vagyona, amelynek jó részét kalandos expedícióra költötte. És ha éppen most az Összekötő-erődben tartózkodott, ez azt jelentette, hogy valami újabb kutatás vezette erre a távoli helyre. Miután elérte az egyenlítői övezetet, el akart jutni a sarkvidék végső határáig. Jelenléte az erődben eseményszámba ment. A Társaság igazgatója Craventy kapitányhoz szóló ajánlólevéllel látta el. Az igazgató - legalábbis az ajánlólevél hangjából következtethetően - meg akarta könnyíteni a híres utazónő azon tervének megvalósítását, hogy eljusson a Jeges-tenger partjára. Merész vállalkozás! a Hearne-ek, Mackenzie-k, Raë-k, Franklinek útját kellett követni. Mennyi küszködés, micsoda megpróbáltatások, mennyi veszedelem a sarkvidéki időjárás rettentő elemeivel vívandó harcban! De hogyan is merészkedhetett idáig egy nő, ide, ahol annyi kutató pusztult el, vagy fordult vissza? De ez az idegen asszony, aki most itt bezárkózott az Összekötő-erődbe, egyáltalán nem számított nőnek: ő Paulina Barnett volt, a Királyi Társaság kitüntetettje.

A híres utazónő társaságában volt Madge nevű szolgálója, akit azonban inkább tartott hűséges, bátor barátnőjének, mintsem szolgálójának. Csakis őérte élt Madge, ez az ősi skót családból származó nő, akit akár egy "Caleb" is restelkedés nélkül vehetett volna feleségül. Madge kissé idősebb volt úrnőjénél - mintegy öt esztendővel. Magas termetű, erőteljes felépítésű nő volt. Paulinával tegeződtek. Paulina idősebb nővérének tekintette őt; Madge meg leányaként bánt Paulinával. Egyszóval: egy test, egy lélek voltak.

Éppen Paulina Barnett asszony tiszteletére hívta meg ma estére alkalmazottait és a chippeway törzs indiánjait Craventy kapitány. Az utazónő csatlakozni szándékozott Jasper Hobson hadnagy Északra induló kutatóosztagához. Vagyis éppen Paulina Barnett tiszteletére zengett hurrá-kiáltásoktól a kereskedelmi ügynökség nagyszalonja.

Ha pedig egy tonna szenet falt fel a kályha ezen az emlékezetes estén, annak oka az volt, hogy odakünn mínusz huszonnégy fokot mutatott a Fahrenheit-hőmérő^[7] (32°-ot a fagypont alatt), valamint az, hogy az Összekötő-erőd az északi szélesség 61° 41'-e alatt fekszik, kevesebb mint négyfoknyi távolságra a sarkkörtől.

- Kapitány úr...

- Tessék, Barnettné asszony.

- Mi az ön véleménye hadnagyáról, Jasper Hobsonról?

- Az a véleményem, hogy ez olyan tiszt, aki sokra viszi.

- Mit ért ön azon, hogy "sokra viszi"? Talán azt akarja ezzel mondani, hogy átlép a nyolcvanadik szélességi körön?

Craventy kapitány nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék Paulina Barnett asszony kérdésén. A kályha mellé húzódva beszélgettek, míg a vendégek a büfé és az italokkal telt asztalok közt jöttek-mentek.

- Asszonyom - felelte a kapitány -, amit egy férfi véghez tud vinni, azt Jasper Hobson megcsinálja. A Társaság azzal bízta meg, hogy kikutassa északi birtokait, valamint azzal, hogy az amerikai szárazföld határaihoz lehető legközelebb kereskedelmi ügynökséget létesítsen; és ő ezt a feladatot el is fogja végezni.

- Ezzel nagy felelősség hárul Hobson hadnagyra - jelentette ki az utazónő.

- Úgy van, asszonyom. De Hobson hadnagy még sosem hátrált meg a feladat előtt, bármily nehéz lett is az.

- Hiszek önnek, kapitány - felelte Paulina Barnett asszony -, majd megnézzük munkában ezt az ön hadnagyát. De hát milyen érdek ösztönzi a Társaságot arra, hogy a Jeges-tenger partján erődöt építtessen?

- Nagyon is érdekében áll ez a Társaságnak, asszonyom - válaszolta a kapitány -, és azt is hozzátehetem, hogy ez kettős érdeke. Valószínű, hogy Oroszország nemsokára átengedi amerikai országrészeit az Egyesült Államoknak.^[8] Ha ez megtörtént, nagyon megnehezítené a Társaság kereskedelmét a Csendes-óceánon, hacsak a Mac Clure felfedezte északi átjáró nem válnék használható útvonallá. Ezt majd megmutatják az új próbálkozások, mivel az admiralitás hajót küld ki, azzal a megbízatással, hogy az amerikai partok mentén jusson el a Bering-szorostól a Koronázási öbölig, vagyis addig a keleti határig, amelyen belül az új erőd létesítendő. Ha a vállalkozás sikerül, akkor ez a pont fontos kereskedelmi ügynökséggé válik, amely az egész északi prémkereskedelem központja lenne. És amíg a prémek szállítása az indián területeken keresztül sok időt vesz igénybe, és óriási költségekkel jár, a gőzhajók néhány nap alatt eljutnak az új erődtől a Csendes-óceánig.

- Hát ez valóban jelentős eredmény lenne - jegyezte meg Paulina Barnett, ha ugyan az északi átjáró használhatónak bizonyul. De ha jól emlékszem, ön valami kettős érdekről beszélt, ugye?

- A másik érdekre is mindjárt rátérek, asszonyom - folytatta a kapitány -, arra, amely úgyszólván létkérdése a Társaságnak, annak a Társaságnak, amelynek eredetére önt néhány szóval most emlékeztetni bátorkodom. Akkor aztán majd megérti, hogy miért fenyegeti veszedelem már magánál a termékei forrásánál ezt az egykor oly virágzó Társaságot.

Craventy kapitány néhány szóval elmondta ennek a híres Társaságnak a történetét.

- Az ember már ősidők óta az állat bőrét, gereznáját használja ruházatul. A prémáru-kereskedelem tehát a legrégibb időkig vezethető vissza, sőt a luxus már odáig fejlődött, hogy fényűzés elleni törvényeket kellett hozni, hogy határt lehessen szabni ennek a divatnak, amely főként a szőrmékre vetette magát. Már a XII. század közepén eltiltották az evet és a szürkemókus prémjének viselését.

1553-ban Oroszország több telepet létesített északi fekvésű sztyeppjein, és az angol Társaságok csakhamar követték példáját. Akkoriban a szamojédek közvetítésével bonyolították le a nyuszt-, coboly-, hermelin-, hódprém- stb. kereskedelmet. De Erzsébet királynő uralma idején, a királynő kívánságára különösen korlátozódott a fényűző szőrmék viselése, s így a kereskedelemnek ez az ága néhány évre megbénult.

1670. május 2-án a Hudson-öböl Szőrmeáru Társaság előjogot nyert. Ennek a Társaságnak bizonyos számú részvényese a főnemességhez tartozott, mint pl. a yorki herceg, Albermale hercege, Shaftesbury grófja stb. A Társaság alaptőkéje akkoriban mindössze nyolcezer-négyszázhúsz font sterlingre rúgott. Versenytársai különféle Társaságok voltak, amelyeknek Kanadában letelepedett francia ügynökei kalandos, de pompásan jövedelmező kirándulásokra ruccantak ki. Ezek a rettenthetetlen vadászok - akik "kanadai utazók" néven voltak ismeretesek - olyan vetélytársaknak bizonyultak, akik komolyan veszélyeztették az "újszülött" Társaság létét.

De Kanada meghódítása változtatott ezen a kétes helyzeten. Quebec elfoglalása után három esztendővel, 1766-ban ismét fellendült a prémkereskedelem. Az angol kereskedelmi ügynökségek megbarátkoztak az effajta kereskedelem nehézségeivel; ismerték a vidék lakosságának szokásait, az indiánok életmódját, meg azt is, hogy miként csereberélnek, de a Társaság mindennek ellenére még nem volt képes nyereségre szert tenni. Ráadásul 1784-ben a montreali kereskedők összefogtak a prémáruk értékesítésére, és megalapították azt a hatalmas északnyugati Társaságot, amely csakhamar összpontosított minden ilyfajta műveletet. 1798-ban az új Társaság szállítmányainak értéke elérte a százhúszezer font sterlingnyi óriási összeget, és a Hudson-öböl Társaság ismét létében volt fenyegetve.

Itt meg kell jegyezni, hogy ez az északnyugati Társaság, ha érdekei úgy kívánták, semmilyen erkölcstelenségtől nem riadt vissza. Kizsákmányolta a saját alkalmazottait, s az indiánok nyomorúságát kihasználva, gonoszul bánt velük, előbb leitatta, majd kifosztotta őket, rá sem hederítve a törvényre, amely tiltja, hogy a bennszülöttek lakta területeken szeszes italt árusítsanak; az északnyugati Társaság ügynökei óriási pénzeket vágtak zsebre, annak ellenére, hogy versenytársaikként ott voltak az amerikai és orosz Társaságok, többek között az 1800-ban egymillió dollár alaptőkével alapított Amerikai Prémkereskedelmi Társaság, amely a Sziklás-hegység nyugati részén működött.

De mindezen Társaságok közül a Hudson-öböl Társaságot fenyegette a legnagyobb veszedelem, amikor 1821-ben hosszadalmas viták után magába olvasztotta régi vetélytársát, az északnyugati Társaságot, és felvette a Hudson-öböl Prémkereskedelmi Társaság összesített nevet.

Ma már ennek a jelentős Társaságnak nincs más vetélytársa, csak a Saint Louis-i Amerikai Prémkereskedelmi Társaság. A Hudson-öböl Társaság telepei hárommillió-hétszázezer négyzetmérföldnyi területen vannak szétszórva. Fő kereskedelmi ügynökségei a James-öbölnél, a Sever-folyó torkolatánál, a déli vidéken és Kanada északi határa felé az Athapeskow-tavaknál, Winnipegben, Supérieur-, Methye- és Buffalóban, a Colombia-, Mackenzie-, Saskatchewan-, Assinipoil- stb. folyók mentén fekszenek. A York-erőd, amely a Hudson-öbölbe torkolló Nelson-folyó mellett emelkedik, a Társaság főhadiszállása, és itt van a prémek központi raktára. 1842-ben, évi kétszázezer franknyi bérösszeg fejében a Társaság az észak-amerikai orosz telepeket is bérbe vette. Így hát saját számlájára aknázza ki a Mississippi és a Csendes-óceán közti végtelen területeket. Minden irányban szerteküldte rettenthetetlen utazóit, 1770-ben Hearnet a Jeges-tenger felé, a Coppermine-folyó felfedezésére, 1819-től 1822-ig Franklint, ötezer-ötszázötven mérföldnyire az amerikai partok mentén; Mackenzie-t, aki - miután felfedezte a később róla elnevezett folyót - az 52° 24' északi szélességnél elérte a Csendes-óceán partját. A Társaság 1833-34 folyamán az alább felsorolt bőröket és prémeket küldte Európába; ez a mennyiség pontos képet ad kereskedelmi forgalmáról:

Hód	1074
Pergamenek és fiatal hódbőrök	92288
Pézsmapatkány	694092
Borz	1069
Medve	7451
Hermelin	491
Róka	9937
Hiúz	14255
Nyuszt	64490
Görény	25100
Vidra	22303
Mosómedve	713
Hattyú	7918
Farkas	8484
Rozsomák	1571

Ekkora termelés hát igen jelentős nyereséget biztosított volna a Hudson-öböl Társaságnak, de - s ez sajnálatos körülmény - a fenti számok mintegy húsz esztendő óta egyre csökkennek.

Craventy kapitány most azt magyarázta Paulina Barnett asszonynak, hogy mi volt az oka ennek a hanyatlásnak.

- Azt lehet állítani, asszonyom - mondta -, hogy a Társaság helyzete virágzó volt az 1837-es évig. Ebben az évben a bőrkivitel még kétmillió-háromszázötvennyolcezer darabra rúgott. De azóta egyre csak csökkent, és most már alig teszi ki a felét ennek a számnak.

- És mivel magyarázza ön a bőrkivitel ilyen jelentős csökkenését? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- A vadállomány kipusztulásával, melyet a vadászok bűnös nemtörődömsége, hanyagsága okozott. Szüntelen űzték s halomra öldösték a vadat. S ennél a mészárlásnál nem tettek különbséget. A kölykeket éppoly kevéssé kímélték, mint a vemhes anyaállatokat. Ez az oka, hogy annyira megritkultak a prémes állatok. A vidra csaknem teljesen eltűnt, és már csak az Északi-Csendes-óceán szigetein fordul elő. A hód kis csapatokban a távolabbi folyók partjaira menekült. És ugyanígy áll a dolog a többi nemesprém-állattal is, amelyeknek menekülniük kellett a területet elözönlő vadászok elől. A csapdák, amelyek mindegyikében volt egykor zsákmány, most üresen látják csapóvasukat. A bőrök ára emelkedik, és éppen most, amikor legkeresettebb a prémáru. A vadászok is unják már, s most már csak a vakmerők, a fáradhatatlanok hatolnak el az amerikai szárazföld határáig.

- Most már értem - mondta Paulina Barnett asszony -; ezért érdeke hát a Társaságnak, hogy a Jeges-tenger partján létesítsen kereskedelmi ügynökséget: merthogy az állatok a sarkkörön túlra menekültek.

- Igen, asszonyom - helyeselt a kapitány. - Egyébként is szükség lenne arra, hogy a Társaság elhatározza, északabbra helyezi a működése központját, mivel két esztendővel ezelőtt, az angol parlament határozata következtében lényegesen kisebbek lettek a területei.

- És mivel lehetett megokolni ezt a területcsökkentést? - érdeklődött az utazónő.

- Ennek igen fontos gazdasági oka volt, asszonyom, amely élénk megütközést keltett Nagy-Britannia államférfiai körében. Tény az, hogy a Társaság küldetése nem volt civilizálónak nevezhető. Éppen ellenkezőleg. Saját érdekében parlagon kellett hagynia ezt az óriási birtokát. Irgalmatlanul megakadályozott minden földművelési kísérletet, nehogy ezáltal a prémes állatok odábbálljanak. Tehát maga a Társaság monopóliuma ellensége minden, a mezőgazdaságot illető vállalkozási szellemnek. És még hozzájárul ehhez, hogy a Társaság ügyviteli tanácsa kérlelhetetlenül visszautasít minden olyan kérdést, amely idegen az ő ügykörétől. Ez az önkényes és néhol erkölcstelen igazgatás hívta ki maga ellen a parlament fent említett intézkedését, és 1857-ben a gyarmatügyi államtitkár által kinevezett bizottság úgy döntött, hogy Kanadához kell csatolni minden, megművelésre alkalmasnak látszó területet, mint például a Vörös-folyó menti földeket, a saskatchewani körzeteket, és csupán azokat a területeket hagyni meg a Társaságnak, amelyeken a civilizációnak nincs semmi jövője. A következő évben a Társaság elvesztette a Sziklás-hegység nyugati lejtőjét, amely közvetlenül a Gyarmatügyi Hivatal hatáskörébe tartozott, és így ez a terület kiesett a Hudson-öböl Társaság ügynökeinek jogügyi hatásköréből. Íme, ez az oka annak, asszonyom, hogy a Társaság, mielőtt még lemondott volna a prémkereskedelemről, megkísérli kiaknázni ezeket az alig ismert északi területeket, és keresi annak lehetőségét, hogy az északnyugati átjárón létesítsen kapcsolatot a Csendes-óceánnal.

Paulina Barnett asszony így most már látta a híres Társaság további terveit. Személyesen akart részt venni a Jeges-tenger partján építendő új erőd létesítésében. Craventy kapitány magyarázata után tisztán látta a helyzetet, de - talán mert szeretett beszélni - a kapitány újabb részletekbe bocsátkozott volna, ha közbe nem jön valami, ami elnémította. Joliffe káplár épp most hirdette ki hangos szóval, hogy felesége segítségével nekilát a puncskészítésnek. Ezt az újságot a vendégsereg nagy örömmel üdvözölte. Néhány hurrá is elhangzott. A puncsostál - ámbár inkább medencének lehetett volna nevezni - színültig megtelt a becses itallal. Nem kevesebb, mint tízpintnyi borpárlat volt benne. A hatalmas tál fenekén - Joliffe asszony adagolásában - valóságos kockacukor-dombocska emelkedett. Az ital felszínén kissé már fonnyadt citromhéjak úszkáltak. Most már csak meg kellett gyújtani ezt a szesztavacskát, és a káplár, kezében égő kanóccal várta kapitánya parancsát, mintha csak arról lett volna szó, hogy valami aknát kell felrobbantani.

- Rajta, Joliffe! - adta meg a jelt Craventy kapitány.

A láng hozzáért a szeszes italhoz, és a puncs, valamennyi vendég örömrivalgása közepette pillanat alatt lángra lobbant. Tíz perc múlva már csaknem mindenki telt pohárral járkált, és egyre több mohó kéz nyúlt az ital után, mint kezek az értékpapírok felé, tőzsdei "hausse"^[9] idején.

- Háromszoros hurrá Paulina Barnett asszonynak! Éljen a kapitány!

Abban a pillanatban, amikor a hurrá-kiáltások felhangzottak, kívülről kiabálás hallatszott. A vendégek nyomban elhallgattak.

- Long őrmester - szólt a kapitány -, nézzen csak utána, mi az odakünn.

És az őrmester feljebbvalója parancsára otthagyta telt poharát, és elhagyta a szalont.

Long őrmester odaért ahhoz a szűk folyosóhoz, amelyből az erőd külső kapuja nyílott, és egyre hangosabb kiabálást hallott. Valaki keményen dörömbölt az erődárokra nyíló folyosónak az udvarra vezető bejáratán, amelyet fából ácsolt magas fal vett körül. Az őrmester kitárta a kaput. A hófúvás elfedte a bejáratot. Az őrmester - a viharos széltől elvakítva - térdig süppedt a hótömegbe, az irtózatos hideg a csontja velejéig hatott, míg meggörnyedve áthaladt az udvaron, és az erődárok folyosója felé tartott.

- Ki az ördög vetődhet erre - ilyen pocsék időben! - mormogta magában Long őrmester, miközben módszeresen, hogy úgy mondjuk: "előírásosan" emelte le a kapu súlyos keresztrúdját. - Csak az eszkimók mernek kimozdulni ilyen kutya hidegben!

- De hát nyissák már ki! Kinyitni! - kiáltotta valaki odakünn.

- Máris nyitom - válaszolta Long őrmester, s valóban már nyitotta is, mégpedig előírásosan, a "tizenkét ütemben".

Végre visszakattantak a kapu belső reteszei, és az őrmestert félig a hóba döntötte egy szélsebesen berontó szán, amelyet hat kutya húzott. A szán hajszál híján elgázolta a derék Long őrmestert, de máris feltápászkodott, egy mukkot se szólt, bereteszelte az erődárok-kaput, és rendes katonalépésben, vagyis percenkint hetvenötöt lépdelve, elindult a főépület felé.

Ekkor már a komisz időjárással dacolva, ott állt Craventy kapitány. Jasper Hobson hadnagy és Joliffe káplár is, s azt a hóval borított szánt bámulták, amely most megállott előttük.

Egy prémekbe bugyolált, szőrmecsuklyás férfi kászálódott le a szánról.

- Összekötő-erőd? - kérdezte.

- Ez az - felelte a Kapitány.

- Craventy kapitány?

- Én vagyok. S ön kicsoda?

- A Társaság futára vagyok.

- Egyedül jött?

- Nem! Utast hoztam!

- Utast? Hát az mit csinál itt?

- Majd a holdat nézi.

Erre a válaszra Craventy kapitány azt kérdezte önmagától, vajon nem valami félnótás emberrel van-e itt dolga, mert - ugyebár - ilyen körülmények közt bízvást azt hihette. De még ideje sem volt arra, hogy véleményt alkosson, mert a futár most egy élettelen tömeget cibált le a szánról, valami hóval borított zsákfélét, és készült bevinni a házba, mikor a kapitány odafordult hozzá:

- Mi van ebben a zsákban?

- Az utasom - felelte a futár.

- És kicsoda a maga utasa?

- Thomas Black, csillagász.

- De hisz ez megfagyott!

- Majd felenged.

Thomas Blacket az őrmester, a káplár és a futár segítségével, becipelte az erőd főépületébe. Ott egy első emeleti szobában helyezték el, amelynek hőmérséklete, egy vörösre fűtött vaskályha jóvoltából, tűrhető volt. Az ágyra fektették, és a kapitány megfogta a kezét.

Ez a kéz valósággal meg volt fagyva. Thomas Blackről leszedték a takarókat meg a prémbundákat, amelyekbe úgy bele volt bugyolálva, és zsinegekkel átkötve, mint egy csomag; és mindezen pakolás alatt egy ötvenesforma férfit fedeztek fel. Köpcös, alacsony, őszbe vegyült hajú, gondozatlan szakállú férfit; a szeme hunyva, szája csücsörítve, mintha gumiarábikummal ragasztották volna össze az ajkait. A férfi már nem lélegzett, vagy legalábbis olyan gyengén, hogy a lehelete még egy tükröt sem homályosított volna el. Joliffe levetkőztette, gyorsan ide-oda forgatta, s közben szólongatta:

- Ugyan, ugyan, uram! Hát csakugyan nem akar magához térni?

Ez az ily különös körülmények közt érkezett ember már hullának látszott. Ahhoz, hogy az elvesztett hő visszatérjen belé, Joliffe káplár már csak egyetlen eszközt látott hatékonynak, s ez a hősies eszköz az volt, hogy a pácienst az égő puncsba kell alámeríteni.

De Thomas Black szerencséjére Jasper Hobson hadnagynak jobb ötlete támadt.

- Havat! - rendelkezett a hadnagy. - Long őrmester! Hozzon be néhány maroknyi havat!...

Hát ebben az anyagban aztán igazán nem volt hiány az erőd udvarán. Mialatt az őrmester hóért ment ki, Joliffe teljesen levetkőztette a csillagászt. A szerencsétlen ember teste tele volt fehéres foltokkal, ami arra vallott, hogy a fagy erősen átjárta az izomzatot. A vérkeringést halaszthatatlanul meg kellett indítani a dermedt testrészekben. Jasper Hobson remélte, hogy a hóval való erőteljes dörzsöléssel eléri ezt az eredményt. Tudjuk, hogy általában ez az orvossága a vérkeringés megindításának a sarkvidéken, ahol a borzalmas hideg éppúgy fagyasztja el a vér folyását, mint a folyókét.

Long őrmester visszaérkezett, és ő meg Joliffe nekiláttak, és úgy ledörzsölték az újonnan érkezettet, hogy ilyenben bizonyára soha életében nem volt még része. Ez a munka egyáltalán nem volt valami szelíd kenegetés, gyöngéd melengetés, hanem erőteljes masszázs, teljes erővel, amely inkább hasonlított valami lóvakaróval végzett munkára, mint holmi simogatásra.

És ezen művelet közben a beszédes káplár folyton kérdezgette az utast, holott az mindebből egy szót se hallhatott:

- Ugyan, ugyan, uram! De hogy is juthatott eszébe, hogy ily dermedtre hagyja fagyni magát? Nocsak! Ne legyen már olyan makacs!

Könnyen meglehet, hogy Thomas Black csak makacskodott, mert fél óra is eltelt, és még mindig nem volt hajlandó valami jelét adni az életnek. A masszőrök már-már feladták a reményt, hogy életre kelthetik, és már éppen abba akarták hagyni fárasztó munkájukat, amikor végre a szegény ember néhány halk sóhajt hallatott.

- Él! Magához tér! - lelkendezett Jasper Hobson.

Miután így most már sikerült melegre dörgölniük a külső testrészeket, a belső részekről sem volt szabad megfeledkezni. Nosza, futva hozott Joliffe káplár néhány pohár forró puncsot. Az utas most már igazán sokkal jobban érezte magát, megkönnyebbült, arcára visszatért az élet színe, szemébe a kifejezés, ajkára a szó, és a kapitány most már végre remélhette, hogy megtudja, miért érkezett ide Thomas Black, ilyen szánalmas állapotban.

Thomas Black, nyakig a takarókban félig felült, könyökére támaszkodott, és - még egy kicsit gyenge hangon - megkérdezte:

- Ez az Összekötő-erőd?

- Az - felelte a kapitány. - Ön megérkezett.

- És Craventy kapitány?

- Az én vagyok. És hozzáteszem, hogy isten hozta, uram De megkérdezhetem, miért jött az Összekötő-erődbe?

- A holdat látni! - kottyantotta közbe a futár, aki nyilván ragaszkodott ehhez a válaszhoz, mert már másodszor mondta.

Egyébként úgy látszott, hogy Thomas Black beéri ezzel a felelettel, mert mintegy megerősítve, még rá is bólintott. Majd megkérdezte:

- Hát Hobson hadnagy?

- Az meg én vagyok - szolt a hadnagy.

- Hát ön még nem indult el?

- Még nem, uram.

- Nos hát akkor, uram - folytatta Thomas Black -, nem marad más hátra számomra, mint köszönetet mondani önöknek, és aludni egyet, holnap reggelig!

A kapitány tehát társaival együtt visszavonult, s magára hagyta ezt a furcsa alakot, hadd pihenje ki magát nyugodtan. Fél órával később az estély befejeződött, és a vendégek szétszéledtek, mindenki a lakására, ki az erőd lakószobáiba, ki meg abba a néhány lakóhelyiségbe, amelyek az erőd övezetén túl épültek.

Másnapra már Thomas Black csaknem teljesen lábra kapott. Erőteljes szervezete megbirkózott a fagyhalállal. Más, ennyire összefagyott ember elpusztult volna, de őt más fából faragták!

De most lássuk, ki is hát ez a csillagász? Honnan került ide? Miért utazza be a Társaság területeit ilyen veszettül tomboló télidőben? És mit jelent a futárnak az a felelete, hogy a holdat akarja látni? De hát hiszen mindenütt ott van neki a hold! És éppen ide, a sarkvidékre kellett eljönnie ezért?

Ezeket a kérdéseket tette fel önmagának Craventy kapitány. De másnap reggel, miután egy óra hosszat beszélgetett új vendégével, már mindent tudott.

Thomas Black az Airy által oly nagyszerűen vezetett greenwichi csillagvizsgálóhoz beosztott csillagász volt. Thomas inkább okos, bölcs szellemnek volt nevezhető, mintsem elméleti tudósnak, s nagy szolgálatokat tett az uranográfia^[10] tudományának. A magánéletben semmit sem számított, a csillagászati kérdéseken kívül úgyszólván nem is létezett; mondhatni: nem a földön élt, hanem az égben; La Fontaine egyik mesealakjának utódja volt ő, annak a tudósnak, aki a kútba eresztette le magát. Lehetetlenség volt vele bármi más tárgyról beszélgetést kezdeni, mint a csillagokról és csillagképekről. Legjobban érezte volna magát, ha egy távcsőben éli le életét. De mikor csillagot vizsgált, hát akkor aztán olyan csillagvizsgáló nem volt több az egész világon! Mily fáradhatatlan türelemmel végezte megfigyeléseit! Képes volt arra, hogy hónapokon át figyeljen egy-egy kozmikus jelenséget. Egyébként volt egy specialitása is: a meteorok és a hullócsillagok; a meteorológia ezen terén végzett felfedezései méltóak arra, hogy megemlékezzünk róluk. Így hát, valahányszor csak aprólékos megfigyelésekről, bonyolult mérésekről vagy pontos meghatározásokról volt szó, mindig Thomas Blackhez folyamodtak, mert neki "rendkívül éles szeme" volt. Mert nem mindenkinek adatott ám meg a megfigyelés tudománya. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy éppen ezt a greenwichi csillagászt választották ki arra, hogy különleges körülmények között végezzen megfigyeléseket, amelyek rendkívülien érdekelték a holdtan tudományát.

Köztudomású dolog, hogy teljes napfogyatkozás alkalmával fénykoszorú veszi körül a holdat. De honnan származik ez a fénykoszorú? Valóságos tárgynak tekinthető ez? Nem a napsugarak a hold közelében végbemenő fénytörésének hatása ez inkább? Olyan kérdés ez, amelyre az eddig végzett tanulmányok segítségével máig sem sikerült válaszolni.

1706 óta a csillagászok tudományosan leírták ezt a fénykarikát, Louville és Halley az 1715. évi teljes napfogyatkozáskor, Maraldi 1724-ben, Antonio de Ulloa 1778-ban, Bouditch és Ferrer 1806-ban pontosan megfigyelték ezt a fénykoszorút, anélkül azonban, hogy egymásnak ellentmondó elméleteikből bármi véglegesre lehetett volna következtetni. Az 1842. évi teljes napfogyatkozás alkalmával minden nemzet tudósa: Airy, Arago, Peytal, Laugier, Mauvais, Otto, Struve, Petit, Baily stb. végeztek kutatásokat annak a kérdésnek végleges megoldása érdekében, hogy honnan származik ez a jelenség; de bármily buzgók voltak is ezek a megfigyelések, "az a véleménykülönbség - mondotta Arago -, amellyel gyakorlott csillagászok, egy és ugyanazon napfogyatkozás alkalmával más-más helyen végzett megfigyelései között találkozunk, olyan homályba burkolta ezt a kérdést, hogy most már lehetetlen biztos következtetésre jutni e jelenség okát illetően". Ezen korszak óta már teljes napfogyatkozásokat is tanulmányoztak, de ezek a megfigyelések sem vezettek végső eredményre.

Mindamellett ez a kérdés rendkívül érdekelte a holdtani tanulmányokat. Mindenáron meg kellett hát oldani. Nos, új alkalom jelentkezett az addig oly sokat vitatott fénykör tanulmányozására 1880. július 18-án teljes napfogyatkozásnak kellett bekövetkeznie Amerika legészakibb részén, Spanyolországban, Észak-Afrikában stb. A különböző országok csillagászai között megegyezés jött létre, hogy megfigyeléseiket egyidejűleg végzik azon zónák különböző pontjain, ahol ez a napfogyatkozás teljes lesz. Thomas Blacket bízták meg azzal, hogy Amerika északi részén megfigyelje a fent említett napfogyatkozást. A csillagász tehát csaknem ugyanolyan körülmények közé került, mint azok az angol kollégái, akik az 1851. évi napfogyatkozás alkalmával Svédországba és Norvégiába utaztak.

Elgondolhatjuk, mily buzgón ragadta meg Thomas Black ezt az alkalmat, amelyet a fénykör tanulmányozására nyújtottak neki. A lehetőséghez képest ugyancsak tisztába kellett jönnie azoknak a vörhenyes kidudorodásoknak természetével, amelyek a Föld bolygója kerületének különböző pontjain mutatkoztak. Ha a greenwichi csillagásznak kétségbevonhatatlanul sikerülne megoldani ezt a gordiuszi csomót, akkor egész Európa tudósainak dicséretét érdemelné ki.

Thomas Black tehát megtette előkészületeit az utazásra. Nyomatékos ajánlóleveleket kapott a Hudson-öböl Társaság főügynökeihez. Pontosan tudta, hogy az expedíciónak a szárazföld északi határáig kell eljutnia ahhoz, hogy ott új kereskedelmi ügynökséget létesítsen. Ez olyan alkalom volt, amelyet ki kellett használni. Thomas Black elindult, átkelt az Atlanti-óceánon, partra szállt New Yorkban, onnan, a tavakon keresztül eljutott a Vörös-folyó menti telepig, aztán, erődről erődre, a Társaság egy futárjának gyors szánján, a tél és a hideg ellenére, dacolva mindazon veszedelemmel, amely sarkvidéki útján fenyegeti az utast, március 17-én, az általunk már ismert körülmények között, megérkezett az Összekötő-erődbe.

Ezeket a magyarázatokat adta a csillagász a kapitánynak. A kapitány mindenben rendelkezésére állt Thomas Blacknek.

- De Black úr - kérdezte tőle a kapitány -, miért volt önnek olyan sürgős, hogy ideérkezzék, ha ez a teljes napfogyatkozás 1860-ban, vagyis csak a jövő évben megy végbe?

- Kapitány - válaszolt a csillagász -, tudomásomra jutott, hogy a Társaság expedíciót küld az amerikai partokra, a hetvenedik szélességi körön túlra, márpedig én nem szeretném elszalasztani Hobson hadnagy indulását.

- Black úr - felelte a kapitány -, ha a hadnagy már elindult volna, kötelességemnek tartottam volna, hogy én magam kísérjem el önt a Jeges-tenger partjáig.

Majd ismételten biztosította a csillagászt, hogy mindenben számíthat rá, és hogy tekintse magát az Összekötő-erőd szívesen látott vendégének.

A Rabszolga-tó egyike a legnagyobb tavaknak a hatvanegyedik szélességi fokon túl fekvő területeken. Kétszázötven mérföld hosszú és ötven mérföld széles, s fekvése pontosan a 61° 25' északi szélesség és a 114° nyugati hosszúság. Környékén az egész terület enyhe lankákban ereszkedik alá, egy közös központ felé, ez az a terjedelmes talajbemélyedés, amelyet a tó foglal el.

A tó fekvése, azon vadászterületek kellős közepén, amelyeken csak úgy nyüzsögtek a prémes vadak, már az első időkben magára vonta a Társaság figyelmét. Számos folyó torkollott ide, vagy eredt itt, Mackenzie, a Foin-folyó, az Athapeskow-tavak stb. Több fontos erőd épült ezeknél a folyóknál: északon a Gondviselés-erőd, délen az Elszántság. Ami az Összekötő-erődöt illeti, ez a tó északkeleti végét foglalta el, és csak háromszáz mérföldnyire feküdt Chesterfield bejáratától, ettől a hosszú és szűk torkolatöböltől, amelyet maguk a Hudson-öböl folyói alkotnak.

A Rabszolga-tó úgyszólván tele van hintve apró, száz-kétszáz láb magas szigetekkel, amelyeken legtöbb helyütt gránit- és gneiszsziklák emelkednek. A tó északi partján hatalmas erdőségek terülnek el, határolván a szárazföld e rideg és fagyos részét, amelyet joggal neveztek el Átokföldjének. Viszont a tó déli része, amelynek főként mészkő a talaja, sík vidék, domb sincs rajta, de még csak egyetlen "szemölcse" sincs a talajnak. Itt húzódik az a határ, amelyet csaknem sohasem lépnek át Amerikának a sarkvidék menti nagy kérődző állatai, a bölények, amelyeknek húsa szinte egyedüli tápláléka a kanadai vadászoknak és bennszülötteknek.

Az északi part fái pompás erdőket alkotnak. Nincs mit csodálkozni azon, hogy ilyen távoli zónában ily szép növényzettel találkozhatunk. Valójában a Rabszolga-tó egyáltalán nem fekszik északabbra, mint Norvégiának vagy Svédországnak azok a részei, ahol Stockholm vagy Krisztiánia épült. Csakhogy meg kell jegyeznünk, hogy azok az izotermikus vonalak, amelyek a középhőmérsékletet jelzik, nem esnek egybe a Föld szélességi köreivel, és hogy - egyazon északi szélesség mellett - Amerika hasonlíthatatlanul hidegebb, mint Európa. Áprilisban még hó borítja New York utcáit, mindamellett, hogy New York csaknem ugyanazon szélességi fok alatt fekszik, mint az Azori-szigetek. Vagyis egy szárazföld természeti törvényei, az óceánokhoz viszonyított helyzete, sőt maga a talaj alakulása is jelentősen befolyásolják időjárását.

Az Összekötő-erődöt a nyári évszak idején csupa zöld színpompa veszi körül; örül a szem, ha ezt látja, a zord tél után. Volt itt fa bőven, ebben a sűrű, főként nyárfából, fenyőből és nyírfából álló erdőben. A tó szigetein pompás fűzfák nőttek. Bőviben volt a vad a sarjerdőkben, és még a kedvezőtlen évadban sem hagyta el. Délebbre az erőd vadászai sikeresen űzték a bölényt, a jávorszarvast és egy kanadai sündisznófajtát, amelynek kitűnő a húsa. Ami pedig a Rabszolga-tavat illeti, az tele volt hallal. A pisztráng rendkívül nagyra nőtt meg itt, úgyhogy egy-egy példány súlya gyakran a hatvan fontot^[11] is meghaladta. A csuka, a ragadozó menyhal, az a fajta lepényhal, amelyet "kék hal"-nak neveznek az angolok, a "tittumeg" légiói, a természettudósok fehér marénája bőviben volt a tóban. Így hát az Összekötő-erőd lakóinak élelmezése könnyűszerrel volt megoldható, a természet gondoskodott szükségleteikről, és - azzal a feltétellel, hogy télen úgy öltözködnek, mint a róka, a hód, a medve és a többi prémes állat - dacolhattak az időjárás szigorával.

A tulajdonképpeni erőd egy emeletes faházból állt, amely a parancsnok és tisztjei lakásául szolgált. A ház körül, sorban, a katonák szállásai, valamint a Társaság raktárhelyiségei és azok az irodák kaptak helyet, amelyekben a cserekereskedelmet bonyolították le. Az erőd épületeit még egy kis kápolna - amelyhez csak a pap hiányzott - meg egy lőporraktár egészítette ki. Az egészet húsz láb magas, iszapba ágyazott cölöpsorkerítés vette körül, amelyet a négy kis hegyes tetőzetű, az épület négy szögletén elhelyezett bástya védett. Az erőd így hát védve volt a rajtaütéstől. Erre az elővigyázatra szükség volt akkortájt, mert az indiánok ahelyett, hogy a Társaság kezére dolgoztak volna, területük függetlenségéért harcoltak; de a rivális Társaságok ügynökei és katonái ellen is szükség volt erre az óvatosságra; ezek hajdan versengtek a prémes állatokban oly gazdag ország birtoklásáért és javainak kihasználásáért.

A Hudson-öböl Társaság tehát egész "birodalma" területén mintegy ezer embert számlált. Abszolút uralmat gyakorolt alkalmazottai és katonái fölött, joga életre-halálra szólt. Az egyes kereskedelmi ügynökségek főnökei tetszésük szerint fizették a béreket, és állapították meg az ellátás és a szőrmék értékét. Ennek a minden ellenőrzést nélkülöző rendszernek jóvoltából nem volt ritka eset, hogy háromszáz százaléknál is nagyobb hasznot húzott.

Egyébként láthatjuk az alábbi táblázatból - amelyet a "Robert Lade kapitány utazása" című műből vettünk át -, hogy hajdanában milyen feltételekkel bonyolították le a csereüzleteket az indiánokkal, akik most a Társaság igazi és legkiválóbb vadászai lettek. Abban az időszakban a hódbőr volt a fizetési egység, az szolgált az adásvétel alapjául.

Az indián így fizetett:

Egy fegyver	10 hódbőr
Fél font puskapor	1 hódbőr
Négy font ólomgolyó	1 hódbőr
Egy fejsze	1 hódbőr
Hat kés	1 hódbőr
Egy fontnyi üvegáru	1 hódbőr
Egy paszomántos öltöny	6 hódbőr
Egy dísztelen öltöny	5 hódbőr
Egy díszített női ruha	6 hódbőr
Egy font dohány	1 hódbőr
Egy puskaportartó doboz	1 hódbőr
Egy fésű és egy tükör	2 hódbőr

De néhány éve a hódbőr olyan ritka lett, hogy a pénzegységet meg kellett változtatni. Most már a bölénybőr szolgál a vásár alapjául. Ha egy indián jelentkezik az erődben, az ügynökök annyi - fából készült - jegyet adnak neki, ahány bőrt beszolgáltatott, és az indián ugyanott gyári árura cserélheti ezeket a jegyeket. Ez a rendszer biztosítja, hogy a Társaság - amely egyébként önkényesen állapítja meg a tárgyaknak árait, amelyeket árusít, valamint azokét, amelyeket vásárol - olyan tetemes nyereségre tehessen szert, melyet el sem szalaszthat.

Ezek voltak a bevett szokások a különböző kereskedelmi ügynökségeknél, így tehát az Összekötő-erődben is. Paulina Barnett asszonynak módjában állt tanulmányozni ezeket, míg az erődben tartózkodott, s itt-tartózkodása április 16-ig húzódott el. Az utazónő és Hobson hadnagy gyakran tartottak megbeszéléseket, nagyszerű terveket szőttek, és elhatározták, hogy semmiféle akadálytól nem riadnak vissza. Ami Thomas Blacket illeti, ő nem társalgott senkivel, csak akkor, ha az ő speciális kiküldetéséről volt szó. Őt csakis a hold fénykoszorúja és vörhenyes kidudorodásai lelkesítették. Nyilvánvaló volt, hogy egész életét e probléma megoldásának szentelte, és Thomas Black jóvoltából már az utazónőt is érdekelni kezdték ezek a tudományos megfigyelések. Ó, hát meddig is kell még várni itt mindkettőjüknek arra, hogy a sarkkörön túl legyenek? És mily távolinak is látszik az az 1860. július 18-i dátum, különösen ennek a türelmetlen greenwichi csillagásznak!

Az utazási előkészületeket csak március közepén kezdhették, s egy teljes hónap kell hozzá, hogy befejezzék. Mert bizony nem olyan egyszerű megszervezni egy ilyen, a sarkvidéken át vezető expedíciót. Mindent magukkal kell cipelni, élelmiszert, ruházatot, szerszámokat, házi eszközöket, fegyvert, lőszert.

A csapat, amelynek Jasper Hobson volt a parancsnoka, egy tisztből, két altisztből és tíz közlegényből állt; ez utóbbiak közül három nős volt, s feleségét is magával vitte. Íme, azoknak listája, akiket Craventy kapitány a legerélyesebb és legelszántabb férfiak közül kiszemelt:

1.	Jasper Hobson hadnagy
2.	Long őrmester
3.	Joliffe káplár
4.	Petersen, közlegény
5.	Belcher, közlegény
6.	Raë, közlegény
7.	Marbre, közlegény
8.	Garry, közlegény
9.	Pond, közlegény
10.	Mac Nap, közlegény
11.	Sabine, közlegény
12.	Hope, közlegény
13.	Kellet, közlegény
	Idegenek az erődben:
	Paulina Barnett
	Madge
	Thomas Black

Tehát összesen tizenkilenc személyről volt szó, akiket ezen az elhagyott, alig ismert területen több száz mérföldre kell szállítani.

De ennek a tervnek a megvalósítására a Társaság ügynökei az Összekötő-erődben összegyűjtötték mindazt az anyagot, mi az expedícióhoz szükséges volt. Tizenkét szán állt rendelkezésre, a hozzá való kutyafogatokkal. Ezek nagyon kezdetleges járművek voltak, könnyű, de erős deszkából összeeszkábált szánok, a deszkákat keresztben fekvő kötelékek erősítették egymáshoz. Egy fadarabokból ív alakúra formált toldalék, amely elöl úgy hajlott fel, mint egy korcsolya, tette lehetővé, hogy a szán hasítsa a havat, s ne süllyedjen mélyre benne. Hat, párosával egy-egy szán elé fogott kutya volt ennek a járműnek a motorja, mégpedig okos és gyors motor, amelynek segítségével, a hosszúra eresztett gyeplőszáron óránként tizenöt mérföld sebességet is elérhettek.

Ruhatáruk vastag szőrmével bélelt rénszarvasbőrből készült öltözetekből állt. Valamennyien gyapjú alsóruhát viseltek, hogy így védekezhessenek a hirtelen időváltozások ellen, amelyek gyakoriak ezen a földrajzi szélességen. Minden utas, akár tiszt, akár közlegény, akár nő, akár férfi, egyaránt azt az ínfonallal varrt fókabőr cipőt viselte, amelyet oly páratlan ügyességgel fabrikálnak a bennszülöttek. Ezek a cipők tökéletesen vízhatlanok, és rugalmas talpuk jól idomul a járáshoz. A cipők talpára fenyőfából készült, három-négy láb hosszú, teniszütőhöz hasonló keretet lehetett erősíteni; ezzel a holmival felszerelve a cipő még a leglágyabb porhó felületén is elbírta az ember súlyát, így lehetővé tette, hogy az utas nagy sebességgel haladhasson, ahhoz hasonló módon, ahogyan a korcsolyázó siklik a jég felületén. Szőrmekucsma és dámvadbőr öv egészítette ki ezt a furcsa öltözéket.

Fegyverként Hobson hadnagy a Társaságtól kapott szolgálati puskát hozta magával, s hozzá való lőszert bőségesen, valamint pisztolyokat és néhány szolgálati kardot. Szerszám dolgában így álltak: fejszék, fűrészek, ácsszekerce és egyéb, az ácsmunkához szükséges szerszámok; ami pedig a házi eszközöket illeti, mindenük volt, amire csak szükségük lehetett egy kereskedelmi ügynökség létesítéséhez ilyen körülmények között; a többi között egy kályha, egy öntöttvas tűzhely, két légszivattyú és a ventillációra szánt, hozzá való tartály, egy ún. "halkett-boat", vagyis olyan gumicsónak, amelyet egykettőre fel lehet fújni, ha szükség van rá.

Ami az élelmezést illeti, ehhez az osztag vadászaira lehetett számítani. A közlegények egynémelyike ügyesen űzte a vadat, márpedig rénszarvasban nincs hiány a sarkvidéken. Egész indián és eszkimó törzsek, akiknek nincs kenyerük, sem más táplálékuk, kizárólag vadhúson élnek, amely bőséges és egyben ízletes táplálékul szolgál. Mivel azonban elkerülhetetlen késedelmekkel és mindenféle nehézséggel is számolni kellett, bizonyos mennyiségű élelmiszert mégiscsak magukkal kellett vinniük. Ezek a következők voltak: bölény-, iramszarvas- és dámvadhús, amit a tó déli partján hosszas hajtóvadászatokkal szereztek, "corned-beef, ami bármeddig eláll, és az az indiánok készítette konzerv, amelyben a szétzúzott és finom porrá őrölt hús csekély térfogata mellett, minden tápláló elemét megtartja. Ez a húsnemű így szétmorzsolva semmi főzést sem igényel, s így változatlan állapotban tápláló eledel.

Természetesen italfélét is hozott magával Hobson hadnagy, több hordócska konyakot és whiskyt; egyébként azonban elhatározta, hogy a lehetőséghez képest takarékoskodik majd ezekkel a szeszes italokkal, amelyek a nagy hidegben károsak az ember egészségére. A Társaság - egy hordozható kis gyógyszertáron kívül - jelentős mennyiségű "lime juice"-t is bocsátott rendelkezésre; ez a citromból és más természetes termékekből készült ital nélkülözhetetlen a sarkvidékeken oly szörnyű skorbutikus megbetegedések leküzdésénél, s szükség esetén megelőzésüknél is. Egyébként minden egyes embert gondosan válogattak ki, egy sem volt sem túl kövér, sem túl sovány. Évek óta hozzászoktak az itteni időjárás viszontagságaihoz, így könnyebben viselhetik majd el a Sarki-tenger felé vezető expedíció fáradalmait. S ezenfelül jóakaratú, rettenthetetlenül bátor emberek voltak, akik mindezt önként vállalták. Kétszeres fizetés járt nekik arra az időre, amelyet az amerikai szárazföld határán töltenek, abban az esetben, ha a hetvenedik szélességi fok fölött sikerül telepet létesíteniük.

Kényelmesebb szán készült Paulina Barnett asszonynak és az ő hűséges Madge-ének. A bátor asszony nem akarta, hogy másként bánjanak vele, mint útitársaival, de engednie kellett a kapitány kérésének, aki ezzel egyébként csak a Társaság érzelmeit tolmácsolta. Így hát Paulina Barnett asszonynak bele kellett ebbe egyeznie.

Ami pedig Thomas Black csillagászt illeti, ugyanaz a szán viszi majd céljáig, őt és csekély tudós-málháját, amely az Összekötő-erődig hozta. A csillagász műszerei - egyébként nem valami sok -, egy távcső, a holdtani megfigyeléseihez, egy szextáns,^[12] amellyel a földrajzi szélességet állapíthatja meg, egy kronométer,^[13] a földrajzi hosszúság megállapításához, néhány térkép, pár könyv - mindez szépen, arányosan el volt osztva a szánon, és Thomas Black biztosan számított arra, hogy útközben nem hagyják cserben a kutyái.

Gondolhatjuk, hogy a kutyafogatok számára szánt eleségről sem feledkeztek meg. Összesen hetvenkét kutyájuk volt, valóságos falka, amelyet útközben táplálni kellett, és az osztag vadászainak külön feladata volt, hogy gondoskodniuk kellett a kutyák eleségéről. Ezeket az okos, erőteljes állatokat a chippeway indiánoktól vásárolták, akik kitűnően értenek ahhoz, hogy a kutyákat erre a nehéz mesterségre idomítsák.

A kis csapatot gyorsan és ügyesen szervezték meg. Jasper Hobson hadnagy olyan buzgósággal vett részt ebben, hogy minden dicséretet megérdemel. Büszke volt a küldetésére, lelkesítette a munkája, így hát semmi olyan hanyagságot nem akart elkövetni, ami a sikert kockára tehette volna. Joliffe káplárnak is mindkét keze tele volt munkával, sürgött-forgott anélkül, hogy "megemelte volna magát", de a felesége jelenléte hasznára volt, de még csak azután lesz igazán hasznára az expedíciónak! Paulina Barnett asszony nagyon összebarátkozott vele. Joliffe-né okos, eleven, szőke kanadai nő volt, szelíd, nagy, kék szemekkel.

Magától értetődik, hogy Craventy kapitány semmiről sem feledkezett meg, ami vállalkozása sikeréhez kellett. Azok az utasítások, amelyeket a Társaság felső ügyvivőitől kapott, mutatták, mekkora fontosságot tulajdonítanak az expedíció sikerének és annak, hogy a hetvenedik földrajzi szélességen túl új kereskedelmi ügynökséget létesítsenek. Bátran lehet hát állítani, hogy mindazt, amit emberileg lehetséges megcselekedni a cél érdekében, ezt itt megtették. De vajon nem állít-e majd a természet áthághatatlan akadályokat e bátor hadnagy elébe? Hát ez az, amit senki sem láthat előre!...

Beköszöntöttek az első szép napok. A dombok zöldje kezdett előbukkanni a részben már eltakarodott hólepel alól. Néhány madár, a hattyú, a siketfajd, a kopaszsas és más vándormadarak, dél felől jövet húztak át a vidék felett. A nyárfa, a nyír- és a fűzfa ágvégein kifakadtak a rügyek. A hóolvadás alkotta óriási mocsarakat nagyon kedvelték a vörös fejű vadkacsák, amelyeknek oly sokféle fajtája él Észak-Amerikában. A lumma, a vészmadár és a dunnaréce észak felé húzott, hidegebb vidékre. A cickány, ez a parányi, egérféle állatka, amely csak akkora, mint egy nagyobb mogyoró, kimerészkedett a lyukból, s hegyes farkincájával szeszélyes kacskaringókat írt a talajra. Szinte részegítő volt a levegő, csak úgy itta minden élőlény a tavasz életet adó, áldott napsugarait. Felébredt hosszú szundításából a természet a végtelen téli éjszaka után, és nagyot nyújtózva elmosolyodott. Ennek a megújhodásnak hatása talán a földgolyó egyetlen pontján sem érezhető annyira, mint a sarkvidéken.

Mindamellett: az olvadás még nem volt teljes. A Fahrenheit-hőmérő 41 fokot mutatott (5° Celsiust zéró alatt), de a hideg éjszakákon kemény maradt a sarkvidék fagyott hófelülete; egyébként ez a körülmény kedvezett a szánok könnyű siklásának, amit Jasper Hobson még a teljes olvadás előtt ki akart használni.

A tavon még nem engedett fel a jég. Az erőd vadászai egy hónap óta szerencsés kirándulásokat tettek, befutva azt a jégborította, hosszú síkságot, amelyet már látogatni kezdtek a vadak. Paulina Barnett asszony nem győzött csodálkozni azon az elképesztő ügyességen, amellyel ezek a férfiak "lábrakettjüket" használták. Ezekkel a "hócipőkkel" felfegyverkezve, sebességük elérte a vágtató ló gyorsaságát. Az utazónő Craventy kapitány tanácsa szerint gyakorolta ennek a szerszámnak használatát, és rövid idő múlva már meglehetős ügyességgel siklott a havon.

Néhány nap óta tömegesen érkeztek az erődbe az indiánok, hogy gyári árukra cseréljék be téli vadászzsákmányukat. A vadászszezon nem volt valami szerencsés. A vidék nem bővelkedett prémes vadban, nyuszt és nyérc még elég szép számban akadt, de a hód-, vidra-, hiúz-, hermelin- és rókabőr elég ritka volt. A Társaság tehát okosan tette, mikor északabbra igyekezett, hogy azokat az új vadászterületeket aknázza ki, amelyek eddig még megmenekedtek az emberi kapzsiságtól.

Április 16-án reggel Jasper Hobson hadnagy és osztaga kész volt az indulásra. Az útirányt már jó előre felvázolhatták a vidéknek ezen a már ismert részén, amely a sarkkörön túl, a Rabszolga-tó és a Nagymedve-tó között terül el. Jasper Hobsonnak a tó legészakibb részén épült Bizakodás-erődöt kellett elérnie. Az az állomás, amely alkalmas arra, hogy élelemmel lássa el osztagát, az innen kétszáz mérföldnyire északnyugatra, a kis Snure-tó partján épült Vállalkozás-erőd volt. Jasper Hobson úgy számított, hogy ha napi tizenöt mérföldet tesz meg, május első napjaiban ott állhat meg az erőd előtt.

Ettől a ponttól kezdve a legrövidebb úton kell eljutnia az amerikai tengerpartig, s azután a Bathurst-fok felé indulni tovább. Megállapodtak abban, hogy Craventy kapitány egy éven belül élelmiszer-küldeményt indít a Bathurst-fokra, és hogy majd a hadnagy néhány emberével lemarad, elébe megy a konvojnak, s elvezeti addig a helyig, ahol az új erőd épül. Ily módon a kereskedelmi ügynökség jövője biztosítva lesz minden esetleges kellemetlenségtől, s a hadnagy és társai, ezek az önkéntes száműzöttek még némiképp érintkezésben maradnak társaikkal.

Április 16-ának reggelén az erődárok előtt befogott szánok már csak az utasokat várták. Craventy kapitány egybegyűjtötte az osztag legénységét, s néhány rokonszenves szót intézett hozzájuk. Mindenekfölött állhatatos egységre intette őket azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyekkel majd dacolniuk kell. A fölötteseiknek kijáró engedelmesség elengedhetetlen feltétele vállalkozásuk sikerének, amely önmegtagadást és hűséget követel. Lelkes hurrá-kiáltások fogadták a kapitány rövid beszédét. Most aztán gyorsan elbúcsúzkodtak, és mindenki felült arra a szánra, amelyet jó előre kijelöltek számára. Jasper Hobson és Long őrmester haladtak az élen. Paulina Barnett asszony és Madge szánja követte őket. Madge ügyesen bánt a hosszú, végén kemény ínból készült eszkimó ostorral; Thomas Black s egy közlegény, a kanadai Petersen alkották a karaván harmadik sorát, a többi szán nyomukban siklott, rajtuk a közlegények és az asszonynép. Joliffe káplár és felesége voltak a sereghajtók. Jasper Hobson parancsa úgy szólt, hogy minden szánhajtó a lehetőséghez képest tartsa meg ezt a számára előírt helyet, valamint az egymás közötti távolságot, úgyhogy semmiféle torlódás ne keletkezzék. Mert ha ezek a teljes sebességgel rohanó szánok összeütköznek, abból igen kellemetlen balesetek származhatnának.

Az Összekötő-erődöt elhagyva, Jasper Hobson egyenest nekivágott az északnyugat felé vezető útnak. Előbb azon a nagy folyón kellett áthaladnia, amely a Rabszolga-tavat a Wolmsley-tóval kötötte össze. De ez a folyó még be volt fagyva, és így nem is lehetett megkülönböztetni a végtelen, fehér síkságtól. Egyforma fehér hólepel borította az egész tájat, és a gyorsan száguldó kutyák röpítette szánok csak úgy suhantak a keményre fagyott havon.

Szép idő volt, de még nagyon hideg. A nap alig emelkedett a láthatár fölé, s messze elnyúló, görbe sávot rajzolt az égre. A hófelületről visszaverődő tündöklő sugarai inkább csak világítottak, mintsem melegítettek. Szerencsére a legcsekélyebb légfuvallat sem zavarta a légkört, és a szélmentesség elviselhetőbbé tette a hideget. De a szánok gyors futásától keletkezett szellő, bármily csekély is volt, mégis hasogatta Hobson hadnagy útitársai közül azoknak az arcbőrét, akik nem voltak hozzáedződve a sarkvidéki időjárás cudar keménységéhez.

- Egészen jól megy - szólt oda Jasper Hobson az őrmesternek, aki olyan mozdulatlanul ült mellette, mintha fegyveres őrséget állna -; az utazás jól kezdődik. Az ég derűs, az időjárás kedvező, fogataink úgy suhannak, mint az expresszvonat, és ha ez a jó idő tovább tart, átkelésünk baj nélkül megy végbe. Mit gondol erről, Long őrmester?

- Azt, amit ön, Jasper hadnagy - felelte az őrmester, aki nem is volt képes másként gondolkozni, mint a parancsnoka.

- Maga is úgy el van szánva arra, őrmester - folytatta Jasper Hobson -, hogy felderítő utunkon olyan messzire nyomulunk előre északra, amennyire csak lehet?

- Ön csak parancsoljon, hadnagy úr, és én engedelmeskedem.

- Tudom, őrmester - felelt Jasper Hobson -, jól tudom, hogy csak ki kell adnom a parancsot, és máris teljesítve van. Bárcsak az embereink is úgy megértenék küldetésünk fontosságát, mint maga, és szívvel-lélekkel hűségesen szolgálnák a Társaság érdekeit! Mert én biztos vagyok benne, hogy még ha lehetetlenséget parancsolnék is magának, Long őrmester...

- Nincs lehetetlen parancs, hadnagy úr.

- Micsoda? Hátha például én azt parancsolnám magának, hogy menjen az Északi-sarkra!

- Akkor elmennék, hadnagy úr.

- És ha azt, hogy vissza is jöjjön onnan?!... - tette hozzá mosolyogva Hobson.

Mialatt Hobson hadnagy ezt a beszélgetést folytatta őrmesterével, Paulina Barnett asszony is váltott néhány szót Madge-dzsel, amikor egy talajemelkedés kissé késleltette a szán útját. A két bátor nő, nyakig a vidrakucsmában, s valósággal beleásva a jegesmedve bundába, széttekintett a természet e mostoha táján, ahol a jégborította dombok árnyai rajzolódtak a láthatárra. Az osztag már maga mögött hagyta a Rabszolga-tó északi partját kissé változatosabbá tevő dombokat, amelyeket néhány nyomorult fa csontváza koronázott. Ameddig a szem csak ellátott, teljes egyformaságban nyúlt el a végtelen hósivatag. Csak néhány madár hozott röptével és pittyentgetésével némi változatosságot a magánosságba. A madarak között észak felé vándorló hattyúcsapat hófehérsége összefolyt a fehér hómező színével. Jóformán csak akkor pillantották meg őket, mikor szárnyra kapva a szürkés levegőben repültek. Mikor leereszkedtek a talajra, annyira egybeolvadtak vele, hogy még a legélesebb szem sem volt képes észrevenni őket.

- Milyen csodálatos táj! - mondta Paulina Barnett asszony. - Milyen különbség a sarkvidék és a mi Ausztráliánk zöldellő virányai között! Emlékszel, kedves Madge-em, mennyire eltikkasztott bennünket a hőség a Carpentaria-öbölben? Az ég irgalmatlanul felhőtlen volt, sehol egy leheletnyi pára. Emlékszel?

- Lányom - felelt Madge -, nekem nem adatott meg az emlékezés adománya, mint neked. Te megőrződ benyomásaidat, én meg elfeledem élményeimet.

- Ugyan, Madge! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony - hát talán csak nem felejted el azt az indiai és ausztráliai tropikus hőséget! Hát semmi sem maradt emlékezetedben a szenvedéseinkből, mikor csöpp vizünk sem volt már a sivatagban, mikor csontig átégettek bennünket a nap forró sugarai, mikor még az éjszaka sem hozott enyhülést a szenvedéseinkre?

- Nem, Paulina - felelt Madge szorosabbra vonva maga körül a szőrmebundát -, nem, én már minderre nem emlékszem! De hogyan is emlékezhetném minderre a szenvedésre, amelyről te beszélsz, arra a pokoli hőségre, a szomjúság kínjaira, most, amikor minden oldalról jég vesz körül bennünket, és mikor csupán a kezemet kell kinyújtanom ebből a szánból, hogy egy csomó havat markolhassak fel. Te hőségről beszélsz, itt, ahol még a medvebőrök alatt is csaknem megfagyunk! Te a nap égető sugaraira emlékszel vissza, amikor itt ez az áprilisi meleg még ezt a kis zúzmarát sem képes felolvasztani az ajkunk alatt! Nem, lányom, ne áltass engem azzal, hogy valahol most nagy a meleg; s ne ismételgesd nekem azt, hogy valaha is panaszkodtam a pokoli hőségre, úgysem hiszem el neked!

Paulina Barnett asszony nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

- De hát akkor te jócskán fázhatsz, kedves Madge-em.

- Hát persze hogy fázom, leányom, de azért nem mondhatnám, hogy ez az időjárás nincs kedvemre. Sőt, ellenkezőleg, azt mondják, hogy nagyon egészséges klíma ez, s biztos vagyok benne, hogy remekül érzem majd magam Amerikának ebben a zugában! Igazán szép vidék ez!

- Úgy van, Madge, tündéri táj ez, és mi még eddig nem is láttuk azokat a csodákat, amelyeket magába zár! De hadd jussunk csak el utunkon a Sarki-tengerig, köszöntsön csak ránk ott a tél, óriási jéghegyeivel, vastag hóbundájával, a tomboló sarki viharokkal, az északi fényekkel, ragyogó csillagképeivel, hathónapos, hosszú éjszakáival, akkor majd megérted, mennyire új mindig és mindenütt mindaz, amit a Teremtő alkotott.

Így beszélt Paulina Barnett asszony, akit elragadott a képzelete. Ebben a kietlen klímájú, messzi tájban ő csak a természet legszebb tüneményeinek teljét akarta látni. Az utazó-ösztönei még a józan észt is legyőzték benne. Ezekből a sarki tájakból ő csak a skandináv mondák megrendítő költészetét érezte ki, amelyeket még bárdok énekeltek az ossziáni időkben. De a tárgyilagosabb Madge nem rejtette el önmaga előtt a sarkvidéki expedíció veszedelmeit, sem azokat a szenvedéseket, amelyekkel az áttelelés jár, alig harminc fokkal a Sarktól.

Mert valóban, már nála erősebbek is kidőltek a fáradtságtól, a nélkülözésektől, a testi és szellemi kínoktól, ez alatt a szörnyű hideg éghajlat alatt. Jasper Hobson kiküldetése kétségkívül nem kényszeríti őt arra, hogy a földgolyó legmagasabb északi szélességéig hatoljon. Nem kétséges az sem, hogy nem kell elérnie az Északi-sarkot, nem kell a Parryk, a Rossok, a Mac Clure-ok, a Kane-ek, a Mortonok nyomain haladnia. De ha az ember túlhaladt a sarkkörön, akkor a megpróbáltatások már mindenütt csaknem ugyanazok, és nem növekszenek az északi szélesség emelkedésének arányában. Jasper Hobson nem gondolt arra, hogy a hetvenedik földrajzi szélességi fokon túlra jusson el: no jó. De ne feledjük el, hogy Franklin és szerencsétlen társai még a hatvannyolcadik északi szélességi fokot sem haladták túl, s mégis elpusztultak, mert a hideg és az éhség végzett velük!

A Joliffe káplár és felesége szánján egészen másról beszélgettek. Lehet, hogy a káplár a búcsúzkodásnál a kelleténél kissé jobban felöntött a garatra, mert - ami pedig nála rendkívüli eset volt - szembeszállt kis feleségével. Úgy bizony! Ellentmondott neki, ami valóban csak a legritkább körülmények között fordult elő.

- Nem, Joliffe asszony - mondta a káplár -, nem! Ön csak ne féljen semmitől. Szánt hajtani semmivel sem nehezebb, mint egy pónifogatot, és az ördög vigyen el engem, ha még egy kutyafogatot se tudok elhajtani!

- Én nem is a te ügyességedben kételkedem - felelt Joliffe-né. - Csupán arra kérlek, hogy ne ilyen heves mozdulatokkal csináld. Nézd, máris a csapat élén haladsz, és már szinte hallom, mint kiabál rád Hobson hadnagy, hogy menj vissza a helyedre, a sor végére.

- Csak hadd kiabáljon, Joliffe-né asszony. Maga csak hagyja őt kiabálni!

És most a káplár hosszú ostorával újból odacsíptetett a kutyái közé; az állatok nekirugaszkodtak, s még sebesebben röpítették a szánt.

- Vigyázz, Joliffe - szólt rá az asszony. - Ne ilyen veszett gyorsan! Hát nem látod, hogy lejtőn haladunk?

- Még hogy lejtő! - felelt a káplár. - Hát kegyed már ezt is lejtőnek nevezi, Joliffe-né asszony? De hiszen éppen ellenkezőleg: dombnak felfelé megyünk!

- Megint csak azt mondom neked, hogy lefelé!

- Én meg hányszor mondjam, hogy felfelé! Nézze csak, hogy húznak a kutyák!

De bármily csökönyös volt is a káplár, az volt az igazság, hogy a kutyák egyáltalán nem húztak. Épp ellenkezőleg: erősen lejtősödött az út. A szán szédületes sebességgel suhant lefelé, és már jóval előtte járt az osztagnak. Joliffe káplárt és feleségét erősen rázta a szán. A havas lejtő egyenetlensége miatt egymást érték a zökkenők. A házaspár hol jobbra, hol balra zuhant, egymáshoz csapódtak a szörnyű rázkódtatás közepette. De a káplár nem értett a szóból; már nemcsak a felesége tanácsaira, de Hobson hadnagy kiáltásaira sem hallgatott. A hadnagy tisztában volt az őrült száguldás okozta veszéllyel, maga is hajszolni kezdte a fogatát, hogy utolérje a meggondolatlan káplárt, és az egész osztag követte sebesen suhanó szánját.

De a káplár csak tovább hajszolta a kutyáit! Valósággal megrészegítette fogata sebessége! Handabandázott, ordítozott, s úgy csápolta ostorával az állatait, hogy egy bajnok zsoké se biztathatta volna jobban a lovát.

- Pompás szerszám egy ilyen ostor! - ordította - de az eszkimók bánnak aztán még csak csuda ügyesen vele!

- De te nem vagy eszkimó - sikította Joliffe-né, és hasztalan igyekezett lefogni a káplár karját.

- Azt beszélik - folytatta Joliffe -, és el is hiszem, hogy ezek az eszkimók oda tudnak csapni ostorukkal, ahova csak akarnak. Ezzel a kemény ín csapóval még a kutya füléből is le tudnak csippenteni egy darabkát, ha úgy látják jónak. Hát ezt megpróbálom...

- Ne próbáld, Joliffe! Ne próbáld! - sikított a rémület legmagasabb fokán az asszonyka.

- Maga csak ne rémüldözzön, Joliffe-né asszony, oda se neki! Értek én ehhez! Nézze csak ott jobbra, azt az ötödik kutyát! Az kirúg a hámból! Na majd én mindjárt móresre tanítom!...

De - nyilván, mert a káplár még nem volt eléggé "eszkimó", nem szokta még meg a hosszú szíjostor kezelését, amely négylábnyira nyúlt a fogat elejétől - az ostor sziszegve süvített a feje körül, és a rosszul irányzott suhintás folytán a nyaka köré tekerődzött Joliffe mesternek, úgyhogy a szőrmekucsmája messzire röpült. Kétség sem fér hozzá, hogy e nélkül a vastag föveg nélkül a káplár a saját fülét szakította volna le.

Ebben a pillanatban a kutyák oldalra ugrottak, a szán felfordult, és a házaspár a hóba zuhant. Szerencsére mély hóba estek, és semmi bajuk sem történt. De micsoda szégyen! - gondolta a káplár. És hogyan nézett rá az asszonykája! Hát még ahogyan Hobson hadnagy "lekapta"!

A szánt talpra állították, de úgy határoztak, hogy a jármű gyeplője - éppúgy, mint a házasságuké - Joliffe-éknél ezentúl teljes joggal az asszony kezében lesz. - A megszégyenült káplárnak le kellett mondania a gyeplőtartásról, és az osztag rövid időre abbamaradt útja csakhamar folytatódott.

A következő két hét alatt semmi zavaró körülmény nem volt. Az időjárás továbbra is kedvező, a hőmérséklet elviselhető, és május elsején az osztag megérkezett a Vállalkozás-erődhöz.

Az expedíció kétszáz mérföldnyi utat tett meg, mióta elindult az Összekötő-erődből. Az utasok kihasználták a hosszú nappalokat, éjjel-nappal haladtak a szánok, a kutyafogatok szélsebesen vágtattak a hómezőn; már valamennyien holtfáradtak voltak, mikor végre megérkeztek a Snure-tó partjára, amelynek mentén a Vállalkozás-erőd emelkedett.

Ez az erőd, amelyet csak néhány évvel ezelőtt létesített a Hudson-öböl Társaság, valójában csak egy kevésbé fontos élelmezési telep volt. Főként azon osztagok állomásául létesítették, amelyek az északnyugatra közel háromszáz mérföldnyire fekvő Nagymedve-tó felől érkező prémszállítmányokat kísérték. Az erőd védőrsége tucatnyi közlegényből állt. Az egész erőd nem volt más, mint egy faház, amelyet cölöpkerítés vett körül. De bármily kevés kényelmet nyújtott is ez a lakhely, Hobson hadnagy társai örömmel húzták meg magukat benne, és két napig pihenték itt útjuk első fáradalmait. A sarkvidéki tavasz itt már kezdte éreztetni hatását. Itt-ott már olvadni kezdett a hó, és az éjszakák már nem voltak elég hidegek ahhoz, hogy újból megfagyjon. Némi vékonyka moharéteg és sovány pázsitfű zöldellt itt-ott, és csaknem színtelen virágocskák kukkantottak ki nedves kis pártájukkal a kavicsok közül. A hosszú téli éjszaka után ébredező természetnek e megnyilatkozásait, ha a hó csillogásától kissé fájó szemmel is, de örömmel szemlélték az utasok, akiket elbűvölt a sarki növényzet e ritka példányainak megjelenése.

Paulina Barnett asszony és Jasper Hobson hadnagy arra használták pihenőjüket, hogy szétnézzenek a tavacska partján. Mindketten értői és lelkes csodálói voltak a természetnek. Együtt mászkáltak hát a jégomladékok és a napsugarak hatására nekieredt kis vízesések között. A Snure-tó még be volt fagyva. Még csak egyetlen hasadék sem mutatta jégpáncélján, hogy közel a zajlás ideje. Néhány omladozó jéghegy meredt a befagyott tavon; festői látványt nyújtottak, különösen, amikor a megcsillanó napfény színjátszóvá varázsolta a jéggerinceket. Mintha valami hatalmas kéz szertezúzta volna a szivárványt, és annak darabjai omlanának keresztül-kasul egymáson.

- Hát ez igazán gyönyörű látvány, hadnagy úr - mondta ismételten Paulina Barnett asszony. - Ezek a prizmahatások a végtelenségig változatosak, aszerint, hogy honnan nézzük. Nem tűnik önnek mindez úgy, mintha valami óriási kaleidoszkóp nyílása fölé hajolnánk? De ugyebár az is lehet, hogy ön már betelt ezzel a látvánnyal, amely ennyire új nekem?

- Nem, asszonyom - felelt a hadnagy. - Ámbár én ezen a kontinensen születtem, itt telt el gyermekkorom és egész ifjúságom, mégsem tudok soha betelni e tündérszép látvány szemlélésével. De ha ön ennyire lelkesedik érte, már akkor is, amikor a nap sugarait veti erre a tájra, vagyis, amikor a napsütés hatására megváltozik a vidék, akkor mit szól majd hozzá, ha a zord téli hidegek beálltakor csodálhatja a tájat? Mert bevallom önnek, asszonyom, hogy a nap melege, mely oly becses a mérsékelt égöv tájain, elcsúfítja ezt az én sarkvidékemet!

- Igaza van, hadnagy úr - felelte a hadnagy megfigyelésére mosolyogva Paulina Barnett asszony. - De én mégis úgy vélem, hogy a nap kitűnő útitárs, s hogy még a sarkvidéken sem kell panaszkodni a meleg miatt, amit ad.

- Ó, asszonyom - válaszolt Jasper Hobson -, én azok közé tartozom, akik Oroszországba télen látogatnak el szívesen, a Szaharába meg nyáron. Mert akkor jellegzetességükben láthatjuk ezeket az országokat. Nem! A nap a magas zónák és a meleg éghajlatú országok csillagzata. A Sarktól harmincfoknyira valóban semmi keresnivalója! Ennek a vidéknek ege tiszta és hideg téli ég, csupa csillag, melyen olykor a sarki fény libben fel. Az éj hona ez, asszonyom, s nem a nappalé, és ez a hosszú sarki éjszaka elragadó csodákat tartogat még az ön számára.

- Hadnagy úr - kérdezte Paulina Barnett asszony -, járt ön Európa és Amerika mérsékelt éghajlati vidékein?

- Jártam, asszonyom, és érdemük szerint csodáltam meg azokat a tájakat. De mindig új, sóvárgó szenvedéllyel s lelkesedéssel térek vissza szülőföldemre. A hideg éghajlat fia vagyok, s így semmi érdemem abban, hogy dacolok vele. Rajtam nem fog a hideg, és hónapokig tudok élni egy jégkunyhóban, akár az eszkimók.

- Hadnagy úr - felelte Paulina Barnett asszony -, ön úgy tud beszélni a hidegről, erről a félelmetes ellenségről, hogy felmelegszik tőle az ember szíve! Remélem, hogy majd önhöz méltónak mutatkozhatom, és bármeddig is dacol ön a sarki hideggel, én is ott leszek, és együtt állunk elébe.

- Derék dolog, asszonyom, nagyon helyes; bárcsak minden társam, aki ide követett, ezek a katonák és nők is ilyen eltökéltnek mutatkoznának, mint ön! Akkor, isten segítségével messze jutnánk!

- De nem panaszkodhat, hogy nem kezdődött elég jól az utazásunk - jegyezte meg Barnett asszony. - Mostanáig egyetlen baleset sem fordult elő, és az idő is kedvez a szánútnak. A hőmérséklet is elviselhető. Minden sikerül nekünk.

- Kétségkívül, asszonyom - válaszolta a hadnagy -, de éppen ez a nap, amelyet ön annyira csodál, ez növeli majd a fáradságunkat, és gördít akadályokat utunkba.

- Mit akar ezzel mondani, hadnagy úr?

- Csak azt, hogy a nap melege nemsokára megváltoztatja a vidék külsejét s természetét; a felengedő jég felületén már nem siklik majd olyan gyorsan a szán, göröngyössé és keménnyé válik a talaj, úgyhogy ziháló kutyáink nem repülnek már nyílsebesen velünk, a folyók és a tavak megint nyílt vizek lesznek, és meg kell majd kerülnünk őket, vagy gázlót keresni az átláboláshoz. Mindezek a napsütésnek tulajdonítható változások, asszonyom, késleltetnek majd bennünket, fáradsággal és veszedelmekkel járnak, amelyek közül még a legkevesebb az, hogy az olvadozó hó enged a lábunk alatt, meg az, hogy a jéghegyek csúcsáról lavina zúdul reánk! Így bizony, asszonyom, ennyi bajt hoz ránk a nap, amely egyre magasabbra emelkedik a láthatáron! Jól emlékezzék erre, asszonyom! A világegyetem keletkezésének elmélete, a kozmogónia szerint négy őselem közül csak egy hasznos és elengedhetetlenül szükséges itt számunkra, s ez a levegő. De a többi három, a föld, a tűz és a víz, felőlünk akár ne is léteznének! Ezek egyenest ellenkeznek a sarkvidék természetével!

A hadnagy kétségkívül túlzott. Paulina Barnett asszony könnyűszerrel megcáfolhatta volna ezt az érvelést, de tetszéssel hallgatta Jasper Hobson nagy hévvel előadott fejtegetéseit. A hadnagy szenvedélyesen szerette ezt a tájat, amely felé most őt utazói életpályájának véletlene vezette, s ez a tény szavatolta, hogy nem hátrál meg semmiféle akadály elől.

Jasper Hobsonnak mindamellett igaza volt, amikor a napot hibáztatta az eljövendő bajokért. Ez már három nap múlva, május 4-én bebizonyosodott, mikor az osztag folytatta útját. A hőmérő higanyszála még a leghidegebb éjszakákon is állandóan a harminckét fok felett maradt.^[14] A végtelen hópusztaságon megindult a teljes olvadás. A fehér hószőnyeg vízzé változott. Az ősidők e sziklatalajának egyenetlenségei folyvást rázkódtatták a szánokat, zökkenőkkel volt tele az út, s ezt nemcsak a szánok szenvedték meg, hanem az utasok is. A kutyák már olyan küszködve húzták, hogy inkább cammogtak, mintsem ügettek, úgyhogy most már akár a meggondolatlan Joliffe káplárra is veszély nélkül lehetett volna rábízni a gyeplőt. Sem a kiabálásával, sem az ostorával mívelt handabandázással nem sikerült volna nagyobb gyorsaságra nógatni a kimerült állatokat.

Így aztán időnként sor került arra, hogy az utasok, a fáradt kutyák terhének könnyítése végett gyalog folytatták az utat. Az előbbrejutásnak ez a módja egyébként tetszett az osztag vadászainak; bár alig észrevehetően, mégis közeledtek Angol-Amerika vadban bővebb területei felé. Paulina Barnett asszony és hű Madge-e látható érdeklődéssel kísérte ezeket a vadászatokat. Thomas Black viszont, éppen ellenkezőleg, úgy tett, mintha őt egyáltalán nem érdekelné a vadászsport. Ő nem azért jött erre a messzi vidékre, hogy nyércre vagy hermelinre vadásszon, hanem kizárólag csak azért, hogy a holdat vizsgálja, ha majd a holdkorong eltakarja a napkorongot. Így aztán, mihelyt az éj bolygója megjelent a láthatár fölött, a mi csillagászunk csaknem felfalta a szemével. A hadnagy nem is állhatta meg, hogy egyszer oda ne szóljon neki:

- Hé, Black úr! Ugye, igen kellemetlen volna önnek - bár tudom, hogy ez lehetetlen dolog -, ha a hold 1860. július 18-án nem jönne el a randevúra!

- Hadnagy úr - felelte méltóságteljesen a csillagász -, ha a hold ezt az illetlenséget merészelné elkövetni, akkor én pert indítanék ellene!

Az osztag két fő vadásza Marbre és Sabine volt, mindketten jelesre vizsgáztak már a mesterségből. Páratlan ügyességre tettek szert a vadászatban, olyannyira, hogy éles szem és biztos kéz dolgában még a legügyesebb indiánok sem vetekedhettek velük. Csapdamesterek voltak, egyben vadászok is; ismertek minden olyan készüléket vagy szerszámot, amelynek segítségével meg lehet kaparintani a nyusztot, vidrát, farkast, rókát, medvét és a többit. Értették a dolog minden csínját-bínját. Marbre és Sabine ügyes és jóeszű emberek voltak, és Craventy kapitány okosan tette, hogy beosztotta őket Hobson hadnagy csapatába.

Ám a kis csapat egész eddigi útja folyamán sem Marbre, sem Sabine nem ért rá arra, hogy lerakja a csapdákat. Csak legfeljebb egy-két órára távozhattak el az osztagtól, és így be kellett érniük azzal a vaddal, ami lőtávolban mutatkozott. Mégis sikerült leteríteniük egyet Amerika állatvilágának nagy kérődzőiből, amelyek ilyen magas szélességi fokon csak nagy ritkán kerülnek puskavégre.

Egy nap, május 15-ének reggelén a két vadász, Hobson hadnagy és Paulina Barnett asszony az útiránytól néhány mérfölddel keletre haladtak. Marbre és Sabine engedélyt kaptak a hadnagyuktól, hogy követhessék azokat a nyomokat, amelyeket az imént fedeztek fel; de nemcsak hogy megengedte ezt nekik Jasper Hobson, hanem - Paulina Barnett asszony társaságában - még maga is követni akarta őket.

Ezek a nyomok nyilvánvalóan nemrég erre vonult, mintegy féltucatnyi hatalmas dámvadtól származtak. Tévedésről szó sem lehetett. Marbre és Sabine határozottan állította ezt, s ha kell, még azt is meg tudták volna mondani, hogy ezek a kérődzők a dámvadak melyik alfajához tartoznak.

- Úgy látom, ön meglepőnek találja, hogy errefelé ezekkel az állatokkal találkozunk, hadnagy úr? - fordult Hobsonhoz Paulina Barnett asszony.

- Valóban, asszonyom - felelte Jasper Hobson -, az ötvenhetedik szélességi fokon túl vajmi ritkán találkozni ezzel a fajtával. Ha vadászni akarna rájuk, akkor ez csakis a Rabszolga-tó déli részén lehetséges, ott, ahol - a fűzzel és nyírfával vegyest az a vadrózsabokor is megél, amely kedvenc csemegéje a dámvadnak.

- Akkor tehát azt kell feltételeznünk, hogy ezek a kérődzők éppúgy, mint a vadászok hajszolta prémes állatok, most már a nyugalmasabb tájak felé menekülnek.

- Nem is látom más magyarázatát jelenlétüknek a hatvanötödik szélességi kör magasságában - felelt a hadnagy -, hacsak nem tételezzük fel, hogy a mi két emberünk tévedett a nyomok minéműségét és eredetét illetően.

- Nem, hadnagy úr! Azt nem! - tiltakozott Sabine. - Marbre meg jómagam nem tévedhetünk ebben. Ezeket a nyomokat itt a talajon azok a dámvadak hagyták, amelyeket mi, vadászok vörös dámvadnak nevezünk, a bennszülöttek meg "vapiti"-nek hívják őket.

- Ez így van - erősítgette Marbre is. - Az ilyen öreg trapperek,^[15] mint mi, nem esnek egykönnyen tévedésbe. Egyébként hallja azokat a különös füttyentéseket, hadnagy úr?

Jasper Hobson és társai most éppen egy kis domb alá érkeztek; a domboldalon már alig volt hó, könnyen fel lehetett rá mászni. Sietve kapaszkodtak felfelé, miközben most már valamivel élesebben hangzottak azok a füttyentések, amelyekre az imént Marbre felhívta a figyelmüket. Ezekhez a füttyentgetésekhez olykor a szamárordításra emlékeztető hangok vegyültek, s ez is bizonyította, hogy a két vadász nem tévedett.

Jasper Hobson, Paulina Barnett asszony, Marbre és Sabine, feljutva a dombtetőre, végighordozták tekintetüket a kelet felé elterülő síkságon. Az egyenetlen talaj még néhol fehér volt, de a hómező vakító fehérségét néhol már valami kis növényzet halvány zöldje szakította meg. Itt-ott néhány nyomorúságos cserje tengődött. A láthatáron nagy jéghegyek rajzolódtak ki világosan az égbolt szürkeségéből.

- A vapitik! A vapitik! - kiáltotta egyszerre Sabine és Marbre, és kelet felé mutattak, ahol, mintegy negyed mérföldnyire, könnyen felismerhetően látszott egy összebújt állatcsoport.

- De hát mit csinálnak ott azok az állatok? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Verekednek, asszonyom - felelte Jasper Hobson. - Hiába, ez az ő szép szokásuk, ha a sarki nap kissé felbirizgálja a vérüket! Íme, még egy sajnálatos hatása annak a ragyogó égitestnek!

Onnan, ahol álltak, Jasper Hobson, Paulina Barnett asszony és a két katona jól láthatták a vapitik csoportját. Pompás példányai voltak a dámvadak családjának, amelyet sok mindenféle néven neveznek: kerek agancsú szarvas, amerikai szarvas, szürke iramszarvas és vörös iramszarvas. Finom végtagú, kecses állatok. Barna bundájukat vöröses foltok tarkítják, s ezek a meleg évszakban még jobban kivörösödnek. Hatalmasan fejlett, fehér agancsukról Hobsonék felismerhették, hogy ezek hímek, mivel a nőstényekről teljesen hiányzik a fejdísz.

A vapitik egykor Észak-Amerika egész területén el voltak terjedve, és az Egyesült Államok sokat kaparintott meg belőlük. De szükség volt a termőtalajra, mindenütt megkezdődött az erdőirtás, az úttörők fejszecsapásai alatt dőltek a fák, s a vapitinek békésebb kanadai tájakra kellett menekülnie. De nemsokára itt sem hagyták már békén, s így különösen a Hudson-öböl partjait kereste fel. Mindent egybevetve: biztos, hogy a vapiti inkább a hideg égöv lakója, de - miként ezt a hadnagy megjegyezte - rendszerint nem tartózkodik az ötvenhetedik szélességi körön túl fekvő területeken. Tehát ezek sem kerültek volna fel ennyire északra, ha nem kénytelenek menekülni a chippeway indiánok elől, akik irtóhadjáratot indítottak ellenük; mindig akad biztos búvóhely a hósivatagon, itt hát rátaláltak.

Ezalatt elkeseredetten folyt tovább a vapitik párbaja. Az állatok észre sem vették a vadászokat, s valószínűleg akkor se hagyták volna abba a dulakodást, ha a puskások beleavatkoznak. Marbre és Sabine tisztában voltak azzal, milyen elvakult verekedőkkel van itt dolguk, így hát bátran megközelíthették az állatokat, és tetszésük szerint lőhettek.

Ezt a tanácsot Hobson hadnagy adta nekik.

- Bocsánat, hadnagy úr - felelt Marbre. - Takarékoskodjunk a lőporral és a golyóval. Ezek az állatok öldöklősdit játszanak, hát még mindig idejében érkezünk ahhoz, hogy a legyőzötteket elvihessük.

- Van a vapitinek kereskedelmi értéke? - érdeklődött Paulina Barnett asszony.

- Van - válaszolta Jasper Hobson -, és a vapitibőr, bár nem olyan vastag, mint a tulajdonképpeni iramszarvasé, igen értékes irhának számít. Ezt a bőrt magának az állatnak zsírjával és agyvelejével addig dörzsölik, míg rendkívül hajlékony nem lesz, és egyaránt viseli el a szárazságot meg a nedvességet. Így hát az indiánok keresve keresik az alkalmat, hogy vapitibőrökre tehessenek szert.

- De a húsuk nem valami kitűnő eledel, ugye?

- Nem valami jó - felelt a hadnagy -, az igazat megvallva, nagyon is közepes minőségű. A vapitihús rágós, és nincs is valami jó íze; a faggyúja azonnal megkeményszik, mihelyt levesszük a tűzről, s a fogához tapad az embernek. A húsát hát nem sokra becsülik, s biztos, hogy nem is vetekedhet a többi dámvadéval. Mindamellett, jobb híján, a hét szűk esztendő napjaiban mégiscsak megeszik, mert hiszen a tápereje annyi, mint bármely más húsféleségnek.

Paulina Barnett asszony és Jasper Hobson néhány perce folytatta már ezt a beszélgetést, amikor a vapitik harcmodora hirtelen megváltozott. Talán már lehiggadt a dühe ezeknek a kérődzőknek? Vagy észrevették a vadászokat, és közeli veszélyt szimatoltak? Bármint volt is, abban a pillanatban két hatalmas termetű vapiti kivételével az egész csapat felkerekedett, és csodálatos gyorsasággal eliramodott kelet felé. Az állatok egy szemvillanás alatt eltűntek, s még a leggyorsabb futású ló sem érte volna utol őket.

De két remek, szemet gyönyörködtető állat ott maradt a csatamezőn, fejüket leszegve, agancsukat összeakasztva, hátsó lábukkal keményen nekifeszülve, öklelték egymást. Mint két birkózó, akik nem adják fel a fogást, míg el nem kaphatják a másikat; nem tágítottak, első lábukkal vadul a földet túrva forogtak, mintha egymáshoz lettek volna szögezve.

- Micsoda ádáz küzdelem! - kiáltotta Paulina Barnett asszony.

- Valóban - felelt a hadnagy. - A vapitik bosszúálló bestiák, s ezeknek itt nyilván valami régi elszámolásuk van egymással!

- De nem ez lenne talán az alkalmas pillanat a megközelítésükre, most, amikor a düh ennyire elvakítja őket? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Ráérünk, asszonyom - felelt Sabine -, ezek a dámvadak már nem menekülhetnek előlünk! Ott leszünk, tőlük háromlépésnyire, a puska célban, az ujj a ravaszon, nehogy elinaljanak!

- Igazán?

- Valóban így van - mondta Jasper Hobson is, miközben, a vadász megjegyzése után figyelmesebben szemlélte a két küzdő állatot -, s akár a mi fegyverünktől, akár a farkasok fogai között, de ez a két vapiti előbb-utóbb itt múlik ki, ahol most áll.

- Nem értem, miért mondja ön ezt, hadnagy úr - szólt Paulina Barnett asszony.

- Nos hát közeledjék csak egy kicsit, asszonyom - válaszolta a hadnagy. - Egyáltalán nem kell attól tartania, hogy elriasztja az állatokat. A dolog úgy áll, ahogyan a mi vadászunk mondta: ezek már nem menekülhetnek.

Paulina Barnett asszony Sabine-nal, Marbre-val és a hadnaggyal lement a dombról. Alig néhány perc kellett hozzá, hogy odaérjenek a küzdelem színhelyére. A vapitik meg se moccantak. Egymásnak feszített fejjel úgy álltak ott, mint két faltörő kos, de úgy látszott, mintha elválaszthatatlanul egymáshoz volnának kötve.

És valóban, a harc hevében a két vapiti agancsa annyira egymásba gabalyodott, hogy csak úgy tudtak volna elválni egymástól, ha pompás fejdíszük odatörik. Sokszor előfordul ez, és ezeken a vadászterületeken nem ritka eset, hogy a vadász ilyen, egymásba akaszkodott letört agancsokat talál a földön. Az ilyen szerencsétlenül járt állatok éhen pusztulnak, vagy ragadozó állatok könnyű prédáivá válnak.

Két golyó kiáltott "állj!"-t a vapitik párbajának. Marbre és Sabine ott nyomban megnyúzta őket; a bőrök kicserzését későbbre hagyták, s a nagy rakás véres húst otthagyták, farkasok, medvék eledeléül.

Az expedíció folytatta útját északnyugat felé, de az egyenetlen talajon a kutyákat végképp kimerítette a szánhúzás. Ezek a derék állatok, amelyeket hajtóik az utazás kezdetén alig bírtak visszatartani, most már jóformán csak vánszorogtak. A túlerőltetett kutyáktól nem lehetett már napi nyolc-tíz mérföldnél többet várni. Jasper Hobson mégis úgy siettette osztagát, ahogy csak lehetett. Sietett, mert el akarta érni a Nagymedve-tó végét, s mielőbb meg akart érkezni a Bizakodás-erődhöz. Arra számított ugyanis, hogy ott majd néhány olyan értesüléshez jut, amelyek elősegíthetik az expedícióját. Vajon a tó északi partját látogató indiánok bejárták-e már a tengerpart közelében fekvő tájakat? Vajon be van-e még fagyva a Jeges-tenger ebben az évszakban? Súlyos kérdések voltak ezek, s a választól függött az új kereskedelmi ügynökség sorsa.

A vidéket, amelyen a kis csapat most átutazott, nagyszámú szeszélyesen kanyargó folyócska szelte át, legtöbb közülük a két nagy folyó mellékfolyója, amelyek délről északra haladva a Jeges-tengerbe ömlenek, mégpedig nyugatra a Mackenzie-folyam s keletre a Coppermine-folyó. E két fő vízhálózat között számos tó, lagúna és tavacska terül el. Ezek most már nem voltak befagyva, s így a szánfogatok nem merészkedhettek átkelni rajtuk. Ezeket sorra meg kellett kerülni, ami lényegesen meghosszabbította az utat. Hát bizony, Hobson hadnagynak igaza volt. A tél az igazi évszaka ezeknek a sarki tájaknak, mert télen könnyebben járhatók. Ezt Paulina asszonynak is el kellett ismernie, s nem is egyszer...

Ez a vidék, Átokföldjének egy része, egyébként teljesen elhagyott pusztaság volt, mint az amerikai szárazföld északi részének csaknem valamennyi területe. Kiszámították, hogy itt tíz négyzetmérföldre átlagosan csak egy lakos esik. Ezek a lakosok - a már nagyon megritkult bennszülött lakosságot leszámítva - néhány ezer kereskedelmi ügynök vagy katona, különféle prémkereskedelmi társaságokhoz tartoznak. A népesség általában a déli részeken és a kereskedelmi ügynökségek környékén tömörül. Így az osztag útközben sehol sem bukkant emberi lábnyomokra. A lágy talajon talált nyomok mind kérődző állatoktól és rágcsálóktól származtak. Néhány medve is mutatkozott a láthatáron. Ezek a sarkvidéki fajtához tartozó medvék rettenetes állatok. A ragadozók ritkasága mégis meglepte Paulina Barnett asszonyt. Az utazónő, visszaemlékezve az itt áttelelők elbeszéléseire, úgy vélte, hogy a sarkvidéki tájakon gyakoriak ezek a félelmetes vadállatok, hiszen a Baffin-öböl hajótörötteit vagy bálnavadászait, valamint Grönland és a Spitzbergák lakóit is szinte naponta támadják meg, itt meg alig mutatkozik közülük egy-egy a láthatáron.

- No, várja meg csak a telet, asszonyom! - mondta neki Hobson hadnagy -, várjon csak, majd ha beáll a hideg, az éhség szülőanyja, akkor majd aztán bőségesen kedve telhet bennük!

Fáradságos, hosszú utazás után a kis csapat május 23-án végre mégiscsak megérkezett a sarkkör határára. Köztudomású, hogy ez a délkör, amely 23° 27' 57''-re van az Északi-sarktól, az a matematikai vonal, amelynél megállanak a napsugarak, ha az ellenkező félgömbön írja le ívét ez a ragyogó égitest. Ettől a ponttól kezdve az expedíció most már valóban a sarkvidék térségeire lépett.

Ezt az északi szélességet gondosan állapították meg azoknak a rendkívül pontos műszereknek a segítségével, amelyeket Thomas Black, a csillagász és Jasper Hobson egyaránt kitűnően kezeltek. Paulina Barnett asszony is jelen volt ennél a műveletnél, és szívbéli nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy végre át fogja lépni a sarkkört. Hiába, ez már az utazó hiúsága, amit valóban nem lehet rossz néven venni.

- Előző utazásainál ön már áthaladt a két trópuson - mondta neki a hadnagy -, s íme, ma itt áll a sarki övezet határán. Nem sok kutató dicsekedhetik azzal, hogy ellentétes égövek tájaira merészkedett! Némely utazónak, hogy úgy mondjam, specialitása a forró égövek vidéke; főként Afrika és Ausztrália a kutatási területük. Mint például Barth, Burton, Livingstone, Speke, Douglas, Stuart. Mások pedig, éppen ellenkezőleg, a még alig ismert sarki tájakért lelkesednek, mint Mackenzie, Franklin, Penny, Kane, Parry, Raë, akiknek mi most a nyomait követjük. Így hát illik gratulálni Paulina Barnett asszonynak, a nagy kozmopolita^[16] utazónak.

- Mindent látni kell, vagy legalábbis meg kell kísérelnünk, hogy mindent lássunk, hadnagy úr - válaszolta az utazónő. - Azt hiszem, hogy a nehézségek és veszedelmek csaknem mindenütt ugyanazok, bármely égöv alatt találkozzunk is velük. Itt, ezeken a sarki téreken nem kell félnünk a forró égövek vidékeinek lázbetegségeitől, az egészségre oly káros, rettentő forróságtól és a néger törzsek kegyetlenségétől, de a hideg semmivel sem kevésbé félelmetes ellenség. Vadállatokkal minden földrajzi szélesség alatt találkozhatunk, s én valahogy úgy képzelem, hogy a jegesmedve semmiként sem fogadja barátságosabban az utast, mint Tibet tigrise vagy Afrika oroszlánja. Tehát a sarkkörön túl ugyanazok a veszedelmek, ugyanazon akadályok várnak ránk, mint a két trópuson. Mindenhol vannak olyan vidékek, amelyek még jóidéig ellenállnak a legvakmerőbb kutatók próbálkozásainak.

- Eziránt semmi kétség, asszonyom - helyeselt Jasper Hobson -, de megvan az okom rá, hogy azt gondoljam, az északsarki tájak ellenállása hosszabb ideig tart. A tropikus vidékeken főként a bennszülöttek jelentik a legáthághatatlanabb akadályt; jómagam is tudom, hány utazó lett áldozata azoknak a barbár afrikaiaknak, akiknek számát egy szép napon szükségszerűen csökkenti majd a civilizáció hadjárata. De, ezzel ellentétben, az Északi- vagy Déli-sarkvidéken egyáltalán nem a lakosok azok, akik útját állják a kutatónak, hanem maga a természet, a megmászhatatlan jégtorlasz, a hideg, az irgalmatlan hideg, amely megbénítja az emberi erőt!

- Ön tehát úgy véli, hadnagy úr, hogy a forró égöveket Afrika és Ausztrália legtitkosabb területeinek mélyéig fel kellett volna már kutatni, mielőtt még az örök jég hazáját teljesen bejárták volna?

- Igenis, asszonyom - válaszolta a hadnagy -, és ez a véleményem tényeken alapul. A sarkvidékek legvakmerőbb felfedezői, Parry, Penny, Franklin, Mac Clure, Kane, Morton nem jutottak túl a nyolcvanharmadik szélességi körön, vagyis több mint hétfoknyira maradtak el a Sarktól. Ezzel szemben Ausztráliát a rettenthetetlen Stuart délről északi irányban többször is átkutatta, míg Afrikát - amely pedig oly félelmetes annak, aki szembeszáll vele - Livingstone teljesen beutazta, a Loanga-öböltől egészen a Zambezi torkolatáig. Vagyis joggal hihetjük, hogy az Egyenlítő vidékét könnyebb földrajzilag felkutatni, mint a sarkvidékeket.

- Hiszi ön, hadnagy úr - kérdezte Paulina Barnett asszony -, hogy az ember valaha is eljut egészen a Sarkig?

- Ehhez kétség sem fér, asszonyom - felelte határozottan Jasper Hobson -; igenis eljut. Vagy az ember, vagy - az asszony - tette hozzá mosolyogva. - Azt hiszem azonban, hogy azokat az eszközöket, amelyeket eddig alkalmaztak a hajósok e pont elérésére, ahol a földgolyó valamennyi délköre találkozik, feltétlenül módosítani kell. Beszélnek arról a nyílt tengerről, amelyet némely megfigyelő állítólag megpillantott. De ezt a jégmentes tengert - ha ugyan létezik - bajosan lehet elérni; és senki sem biztosíthat bennünket arról megfelelő bizonyítékokra támaszkodva, hogy ez a tenger egészen a Sarkig terjed. Az a véleményem, hogy ez a "nyílt tenger" inkább nehézséget okoz majd a felfedezőknek, és nem könnyebbséget. Én sokkal jobban szeretném, ha az egész út folyamán mindenütt szilárd szikla- vagy jégtalajra számíthatnék. Akkor aztán, egymást követő expedíciók segítségével élelmiszer- és szénraktárakat létesíttetnék, egyre közelebb a Sarkhoz, s ily módon, hosszú idő alatt s nagy pénzáldozatokkal, talán sok emberéletet is feláldozva e nagy tudományos probléma megoldására, azt hiszem, elérném a földgömbnek ezt a hozzáférhetetlen pontját.

- Osztom a véleményét, hadnagy úr - felelte Paulina Barnett asszony -, s ha ön valaha is megkockáztatná ezt a nagy kalandot, én félelem nélkül osztanék meg önnel veszélyt és fáradságot, hogy az Északi-sarkon kitűzhessük az Egyesült Királyság lobogóját! De most egyáltalán nem ez a célunk.

- Most nem, asszonyom - folytatta Jasper Hobson. - Mindamellett, ha a Társaság már megvalósította terveit, ha már felépült az amerikai szárazföld legszélső határán az új erődítmény, lehet, hogy ez lesz majd természetes kiindulópontja minden olyan expedíciónak, amely észak felé vezet. Egyébként, ha a prémes állatok az állandó üldöztetés elől az Északi-sarkra menekülnek, akkor hát nem marad más hátra számunkra, mint az, hogy egészen odáig kövessük őket.

- Hacsak ez a költséges szőrmedivat nem ér véget - felelte Paulina Barnett asszony.

- Ó, asszonyom - kiáltotta a hadnagy -, mindig akad majd csinos asszony, akinek éppen cobolykarmantyúra vagy nercbundára fáj a foga, márpedig - ugye - ennek az óhajnak eleget kell tenni?

- Én is ettől tartok - felelte mosolyogva az utazónő -, s tényleg valószínű, hogy a Sark első felfedezője bizonyára nem érte volna el ezt a pontot, ha nem egy nyuszt vagy egy ezüstróka nyomát követi!

- Ez az én meggyőződésem is, asszonyom - folytatta Jasper Hobson. - Hiába, már ilyen az emberi természet, és a nyereségvágy mindig is jobban csábította az embert, mint a tudományos érdeklődés.

- Micsoda? Hát éppen ön beszél így, ön, hadnagy úr?!

- De hát vajon nem a Hudson-öböl Társaság egyik szerény alkalmazottja vagyok-e én, asszonyom? És vajon nem tőkéjét és ügynökei életét kockáztatja-e a Társaság, csakis abban a reményben, hogy nyereségeit növelje?

- Hadnagy úr - válaszolta Paulina Barnett asszony -, azt hiszem, eléggé ismerem önt ahhoz, hogy állíthassam: szükség esetén ön szívvel-lélekkel a tudományt szolgálja. Ha, pusztán a földrajztudomány érdekében, egészen a Sarkig kellene hatolnia, biztos vagyok benne, hogy habozás nélkül megtenné. De - tette hozzá mosolyogva - ez már olyan nagy kérdés, amelynek megoldása még messze van. Ami pedig bennünket illet, hát mi egyelőre csak a sarkkörig jutottunk el, s remélem, hogy minden nagyobb baj nélkül áthaladunk rajta.

- Hát azt nem tudom, asszonyom - felelt Jasper Hobson, miközben most figyelmesen széttekintve vizsgálta a légkört. - Néhány nap óta fenyegetőre fordult az időjárás. Nézze csak ezt a mindenütt egyformán szürke eget. A nagy köd nemsokára hóvá áll össze, s hacsak a szél nem indul meg, jókora vihar szakadhat a nyakunkba. Igazán szeretném már magam ott látni a Nagymedve-tónál!

- Akkor hát, hadnagy úr - felelte Paulina Barnett asszony, és felállt -, ne vesztegessük az időt, adjon jelt az indulásra.

Hát a hadnagyot nem is igen kellett biztatni. Ha kellett, egyedül vagy a hozzá hasonló céltudatos férfiakkal együtt mindig csak előre akart haladni, s nem veszíteni sem egy napot, sem egy éjszakát. De nem kívánhatta meg mindenkitől azt, amit önmagától. Mindig kénytelen volt számot vetni a többiek fáradtságával, ha már a magáéval nem is számolt. Így hát ezen a napon, elővigyázatosságból néhány óra pihenést engedélyezett kis csapatának, és délután három órakor folytatták a megszakított utat.

Jasper Hobson egyáltalán nem csalatkozott abban az előérzetében, hogy nemsokára megváltozik az időjárás. S ez a változás valóban nem váratott magára. Még aznap délután sűrű köd szállt le, s baljós látvány volt, amint sárgás színre váltott. A hadnagy eléggé nyugtalan volt, bár sikerült elrejtenie aggodalmát, s miközben szánját keservesen vonszolták a holtfáradt kutyák, arról beszélgetett Long őrmesterrel, hogy aggasztják a közelgő vihar tünetei.

A vidék, amelyen most az osztag haladt, sajnos nemigen volt jó szánútnak nevezhető. A nagyon is egyenlőtlen, helyenként szakadékos talaj hol hatalmas gránittömbökkel volt teletűzdelve, hol meg óriási, az olvadással dacoló jéghegyek torlaszolták el az utat, késleltették s tették igen kínossá a fogatok haladását.

A szerencsétlen kutyák feladták a küzdelmet, és most már a hajtók ostorcsapásai is hatástalanok voltak.

Így hát a hadnagy és emberei gyakran kénytelenek voltak leszállni a szánról, hogy könnyítsenek a végképp kimerült kutyákon, s hátulról tolták a szánokat, de egyben tartaniuk is kellett, mert a hepehupás talajon könnyen felborulhattak. Ebben a nehéz munkában nagyon elfáradtak, de valamennyien szó nélkül tűrték. Csak Thomas Black, az egyébként rögeszméjébe teljesen elmerült csillagász nem szállt le sohasem a szánjáról, mert testi terjedelme nemigen engedte meg neki ezt a kínos tornamutatványt.

Mióta túlhaladtak a sarkkörön, a talajviszonyok teljesen megváltoztak. Nyilvánvaló volt, hogy valami geológiai megrázkódtatás szórta tele a talajt óriási sziklatömbökkel. Mindazonáltal, ezen a talajon bőségesebb volt a növényzet. Itt már nemcsak cserjék és bokrok, hanem fák is csoportosultak a domboldalakon, ott, ahol valami meredek part védelmébe húzódhattak a gonosz északi szelek elől. Ezek változatlanul ugyanazon fajta fenyők, füzek, nyírfák voltak, amelyeknek jelenléte ezen a hideg földön bizonyos vegetatív erőről tanúskodott. Jasper Hobson remélte, hogy a sarki növényzetnek e képviselői majd akkor is mutatkoznak, amikor a Jeges-tenger partjára érkezik. Mert ezek itt fák voltak, márpedig fából készül majd az új erőd, és fával fűtenek annak lakói is. Valamennyien így gondolkodtak, miközben azt a különbséget figyelték, amely ezen az aránylag kevésbé termékeny vidék, valamint a Rabszolga-tó és a Vállalkozás-erőd között elterülő végtelen hómezők között mutatkozott.

Az éj folyamán a sárgás köd sűrűbbé vált. Szél támadt, csakhamar nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, s néhány perc alatt vastag pehelypaplan fedte a földet. Egy óra sem telt belé, s a hóréteg már elérte az egylábnyi magasságot, de mivel már nem fagyott meg, híg latyak lett belőle, s a szánok csak a kutyák végső erőfeszítésével haladhattak. A szánok felhajlított orra mélyen belesüppedt ebbe a lágy tömegbe, s minduntalan megállásra kényszerültek.

Este nyolc óra tájt szörnyű erejű szél kerekedett. Hol maga előtt söpörte a havat, hol meg felkapta a levegőbe, ahol sűrű, vad forgatagban kavargott. A hóvihar ellen küzdő s a légkör őrjöngésétől szinte megvakított kutyák most már csak vánszorogtak, s alig haladtak valamit. Az osztag tehát egy, a magas jéghegyek közé ékelődött szűk szorost követett, amelyen rettentő erővel süvített keresztül a vihar. Az orkán jégszikladarabokat tördelt le a jéghegyekről, ezek úgy eltorlaszolták az utat, hogy csak a legnagyobb veszélyek árán lehetett itt áthaladni. Kisebb lavinák szakadtak le a jéghegyek oldaláról, amelyek közül még a legkisebb is utasaival együtt szertezúzta volna a szánokat. Ilyen körülmények között nem lehetett folytatni az utat. Most már Jasper Hobson sem makacskodott tovább. Miután Long őrmester véleményét is meghallgatta, "állj!"-t vezényelt. De most aztán arról volt szó, hogy menedéket kell találniuk a tomboló hóvihar ellen. Ez nem okozhatott gondot a sarki expedíciókhoz szokott embereknek. Jasper Hobson és társai tisztában voltak azzal, hogyan kell viselkedniük ilyen helyzetben. Nem ez volt az első eset, amikor a Társaság erődeitől néhány száz mérföldnyire lepte meg őket a hóvihar anélkül, hogy akár csak egy eszkimó kunyhó vagy indián kalyiba lett volna a közelükben, ahol meghúzódhattak volna.

- A jéghegyekhez! Gyerünk a jéghegyekhez! - kiáltott Jasper Hobson.

Valamennyien megértették, mit akar ezzel a hadnagy. Arról volt szó, hogy "snow-house"-okat, vagyis hóházakat, helyesebben: odúkat vájjanak a jéghegyek oldalába, amelyekben valamennyien bevárhatják a vihar elvonulását. Nosza, nekiláttak hát a munkának a balták meg a vadászkések, s egykettőre megdolgozták a jéghegyek omlatag oldalát. Háromnegyed óra múltán vagy egy tucatnyi ilyen, szűk nyílású barlangocskát vájtak a vastag jégtömegbe, melyek mindegyike két-három személynek nyújthatott menedéket. Ami pedig a kutyákat illeti, hát azokat kifogták a szánokból, és egyszerűen sorsukra hagyták őket. Bíztak az okos állatok ösztönében; majd csak befészkelik magukat a hó alá, s így ők is menedékre találnak.

Tíz órára az expedíció valamennyi tagja a "snow-house"-ok menedékében lapult. Ketten-hárman egy-egy csoportban, ki-ki azzal, aki rokonszenves volt neki. Paulina Barnett asszony, Madge és Hobson hadnagy együtt voltak egy odúban. Thomas Black Long őrmesterrel szorongott a jégkunyhójukban. A többiek is hasonlóképpen. Valóban jó meleg volt ezeken a kis menedékhelyeken, ha nem is lehetett szó valami nagy kényelemről. Tudnivaló, hogy az indiánoknak vagy az eszkimóknak még a legzordabb időben sem jut más búvóhely. Jasper Hobson és társai hát teljes biztonságban várhatták itt be a vihar végét, csupán arról kellett gondoskodniuk, hogy a hófúvás be ne temesse a kunyhók bejáratát. Így hát elővigyázatosságból félóránként elsöpörték a havat a nyílások elől. Míg ez az ítéletidő tartott, a hadnagy és katonái alig tehették ki a lábukat búvóhelyükről. Szerencsére valamennyien elég eleséggel voltak ellátva, márpedig könnyen el lehetett viselni ezt a hódéletet, ha se fázni, se éhezni nem kellett.

Negyvennyolc óra hosszat egyre dühödtebben tombolt a hóvihar. A szél vadul bömbölt a hegyszorosban, s tördelte a jéghegyek csúcsát. A visszhang sokszorozta recsegés-ropogás adta tudtul az odabenn meghúzódóknak, hogy mennyivel gyakrabban zúdulnak most alá a lavinák. Jasper Hobson valóban joggal aggódhatott, hogyan folytathatja majd útját e jéghegyeken át, az áthághatatlanul égnek meredő akadályok tömegében. A szüntelen csattanások zaja odakünn most már olyan bődülések hangjaival vegyült, amelyek eredetével a hadnagy nagyon is tisztában volt, s nem is igyekezett titkolni a bátor Paulina Barnett asszony előtt, hogy bizonyára medvék kószálnak a szorosban. De ezek a félelmetes állatok szerencsére annyira el voltak foglalva önmagukkal, hogy nem fedezték fel az utazók búvóhelyét. Sem a kutyák, sem a vastag hóréteg alá temetett szánok nem vonták magukra figyelmüket, s békésen odább cammogtak.

Az utolsó, a 25-éről 26-ára virradó éjszaka még borzalmasabb volt. Az orkán őrjöngése már oly szörnyűvé vált, hogy attól lehetett tartani, egyszerűen felfordítja a jéghegyeket. S valóban, érezni lehetett, mint rázkódnak meg alapjukban ezek a gigantikus tömegek. Szörnyű halál várt volna a szerencsétlenekre, ha a hegyomlás alá kerülnek. A jégtömbök fülrepesztő durrogással omladoztak, s olykor már annyira ingadoztak, hogy néhol széles repedések támadtak, s nem lehetett tudni, meddig áll még a lábán a jéghegy. De mégse történt hegyomlás. Az egész együttes tömeg ellenállt, és az éjszaka vége felé - miként ez gyakran előfordul a sarkvidéken - a hirtelen beállott, meglehetősen kemény hideg következtében alábbhagyott a hóvihar dühe, s mire a nap első sugarát vetette a tájra, a légkör is megnyugodott.

Ez szerencsés körülmény volt. Ezek a kemény, de nem tartós hidegek, amelyek rendszerint május bizonyos napjain állnak be, még a mérsékelt égöv délkörei táján is elegendők ahhoz, hogy keményre fagyasszák a vastag hóréteget. A talaj ismét kedvezett az utazásnak. Jasper Hobson szánja útnak indult, és az osztag "kutyahalálában" eredt utána.

Ekkor némiként változtattak az útirányon. Ahelyett, hogy egyenest északnak tartottak volna, az expedíció - ezzel, hogy úgy mondjuk, a sarkkör görbületét követve - nyugat felé haladt. A hadnagy a Nagymedve-tó végső pontján épült Bizakodás-erődöt akarta elérni. Ez a néhány napig tartó hideg idő kedvezett a terveinek; jó gyorsan haladtak, semmiféle akadály nem állta útjukat, és a kis csapat május 30-án megérkezett a kereskedelmi ügynökséghez.

A Mackenzie-folyó partján épült Bizakodás-erőd meg a Jóreménység-erőd voltak abban az időszakban a Hudson-öböl Társaság birtokában levő legészakabbra előretolt telepek. A Bizakodás-erőd, amely a Nagymedve-tó északi végén épült, s rendkívül fontos pontnak számított, közvetlenül a télen befagyott, nyáron nyílt vizű tavon át könnyen került összeköttetésbe a tó déli végén épült Franklin-erőddel. Nem is szólva e magas északi szélességek vadászaival, az indiánokkal naponta folytatott cserekereskedelemről, ezek a kereskedelmi ügynökségek és különösen a Bizakodás-erőd, a Nagymedve-tó partjait és vizeit aknázták ki. Ez a tó valóságos földközi tenger, amely hosszában és szélességében több földrajzi foknyi területen fekszik. A rajza nagyon szabálytalan, középső részét két éles hegyfok szorítja össze, északon pedig egy szétnyíló háromszög alakját veszi fel. Az egész formája csaknem olyan rajzot adna, mint egy nagy kérődző állat kiterített bőre, amelynek a feje hiányzik.

A "jobb láb" végén épült a Bizakodás-erőd, csaknem kétszáz mérföldnyire a Koronázási-tengeröböltől; ez egyike azoknak a torkolatöblöknek, amelyek oly szeszélyesen csipkézik Amerika északi partjait. Az erőd tehát valamivel a sarkkör fölött épült, de még csaknem háromfoknyi távolságra attól a hetvenedik szélességi foktól, amelyen túl a Hudson-öböl Társaság fontosnak tartotta egy új telep létesítését.

A Bizakodás-erőd egészében véve ugyanolyan volt, ahogyan a többi, déli kereskedelmi ügynökség épült. Egy tiszti házból, közlegény-szállásokból s prémraktárakból állt. Valamennyi fából épült, s mindet cölöpkerítés vette körül. A kapitány, az erőd parancsnoka most távol volt. Egy keletnek tartó indián és katonacsapatot kísért el, amely vadban dúsabb vidékek felkutatására merészkedett. Az elmúlt vadászévad nem volt jónak mondható. A sző