A Reménység-erőd, amelyet Jasper Hobson hadnagy alapított a Sarki-tenger partján, elsodródott! Érdemelt-e szemrehányást emiatt a Társaság bátor ügynöke? Semmi esetre sem. Helyében bárki más ugyanúgy tévedett volna, mint ő. Semmilyen emberi előrelátás sem figyelmeztethette volna erre a lehetőségre. A hadnagy azt hitte, hogy sziklára épít, és még csak homokra sem épített! A területnek a Viktória-félszigetet képező része, amelyet Angol-Amerika legpontosabb térképei az amerikai szárazföldhöz tartozónak tüntettek fel, most hirtelen elvált attól. Ez a félsziget valójában nem volt egyéb, mint egy óriási, százötven négyzetmérföldnyi területű jégmező, amelynek egymást követő lerakódási állománya látszólag szilárd talajt képezett, amelyen növényzet is, földréteg is volt. Ez a félsziget évezredek óta volt egybekötve a tengerparttal, s kétségtelenül a január 8-i földrengés szakította le; így lett sziget a félszigetből, de bolyongó, vándorló sziget, amelyet három hónap óta sodortak a Sarki-tenger áramlatai!

Így bizony! Ez csak jégmező volt, amely most magával vitte a Reménység-erődöt és lakóit! Jasper Hobson nyomban megértette, hogy nem lehet mással magyarázni a megállapított szélességi fok módosulását. Az a földszoros, vagyis földnyelv, amely a Viktória-félszigetet a szárazfölddel összekötötte, a vulkanikus kitörések okozta föld alatti megrázkódtatások következtében néhány hónappal azelőtt nyilván leszakadt. Addig, amíg a sarki tél tartott, amíg a tenger a nagy hidegek idején be volt fagyva, az elszakadás semmi változást nem okozott a félsziget földrajzi helyzetében. De amikor a jégzajlás ideje elérkezett, mikor a napsugarak felolvasztották a jégtáblákat, s a nyílt tengerre sodort jéghegyek eltűntek a láthatáron, egyszóval mikor szabaddá vált a tenger, akkor ez a jégalapokon nyugvó terület, valami ismeretlen tengeráramlat hatására, erdeivel, sziklafalaival, belső lagúnájával, partjával együtt úszni, sodródni kezdett. Már hónapok óta sodródott így a félsziget anélkül, hogy a telelők - akik ha vadásztak, se igen mentek messzire a Reménység-erődtől - észrevették volna. Semmiféle támpontjuk nem volt, hiszen a sűrű ködben alig láttak el néhány mérföldnyire, a talaj látszólag mozdulatlan volt, s így semmi sem jelezte sem Hobson hadnagynak, sem társainak, hogy a szárazföldi lakosokból szigetlakókká váltak. Sőt még azt is figyelembe kell vennünk, hogy - annak ellenére, hogy elmozdult - a félsziget helyzete nem változott, ami kétségtelenül nagy terjedelmének volt köszönhető s annak, hogy az áramlat, amely sodorta, egyenes vonalú volt. Valóban, ha a világtájak változtak volna a Bathurst-fokhoz viszonyítva, ha a sziget megfordult volna maga körül, ha a nap és hold új láthatáron kelt és nyugodott volna, Jasper Hobson, Thomas Black, Paulina Barnett vagy akár valamennyien rájöttek volna, mi történt. De a félsziget elmozdulása addig a földgolyó egyik szélességi körét követve ment végbe, és bár gyorsan történt, mégsem vették észre.

Jasper Hobson, ámbár percig sem kételkedett társainak bátorságában, hidegvérében, lelki erejében, mégsem akarta velük közölni a valóságot. Ráér eléjük tárni az új helyzetet, ha előbb gondosan tanulmányozza. Szerencsére ezek a derék emberek, katonák és munkások vajmi keveset konyítottak a csillagászati megfigyelésekhez, az északi szélességi és keleti hosszúsági számításokhoz, valamint a félsziget koordinátáiban néhány hónapja végbement változásokhoz, és így nem vonhatták le mindebből azokat a következtetéseket, amelyek most Jasper Hobsont annyira aggasztották.

A hadnagy elhatározta, hogy mindaddig hallgat, amíg csak módjában áll, és titokban tartja a helyzetet, amely ellen mit sem tehet, de erre minden energiáját össze kellett szednie. Akaraterejének végső megfeszítésével - ami nem kerülte el Paulina Barnett asszony figyelmét - ismét úrrá lett önmaga fölött, és azon volt, hogy amennyire lehet, vigasztalja a boldogtalan Thomas Blacket, aki haját tépve kesergett.

Mert a csillagásznak még csak sejtelme sem volt arról a jelenségről, amelynek áldozata lett. Ő nem figyelte meg a terület sajátosságait, mint a hadnagy, tehát nem is érthetett meg semmit, és nem is képzelhetett el semmit azon az istenverte tényen kívül, hogy tudniillik azon a napon, a jelzett órában a hold nem fedte el a napot. De hát tulajdonképpen mit is gondolhatott? Talán azt, hogy a megfigyelők szégyenére, a csillagászati napi tabellák számításai hibásak, és hogy ennek az oly sóváran várt napfogyatkozásnak, Thomas Black saját napfogyatkozásának, amelynek megfigyelésére oly messzi földről s annyi fáradozás árán érkezett ide, sohasem is kellett "teljesnek" lennie a hetvenedik szélességi körön! Nem! Ezt a feltevést sohasem fogadhatja el! Soha! Így hát nagy volt a csalódása, és joggal. De Thomas Black nemsokára megtudta a valóságot.

Jasper Hobson azonban meghagyta embereit abban a hitben, hogy az egész história azzal az elszalasztott napfogyatkozással senki mást nem érint, csak a csillagászt, s őrájuk egyáltalán nem tartozik, és meghagyta nekik, hogy folytassák munkájukat, amit azok meg is tettek. Hanem mikor már készülődtek, hogy lejönnek a Bathurst-fok csúcsáról, és visszatérnek a kereskedelmi ügynökségre, Joliffe káplár hirtelen megállt, odalépett a hadnagyhoz, tisztelgett, és ezzel a kérdéssel fordult hozzá:

- Hadnagy úr, feltehetnék önnek egy egyszerű kérdést?

- Hogyne, káplár - felelte Jasper Hobson, aki nem tudta, hová akar kilyukadni alantasa. - Tessék! Beszéljen!

De a káplár nem beszélt. Habozva állt ott. Kis felesége könyökével oldalba lökte.

- Nos hát, hadnagy úr - folytatta a káplár -, arról a hetvenedik szélességi fokról van szó. Ha jól értettem, mi nem ott vagyunk, ahol ön eddig gondolta.

A hadnagy összevonta szemöldökét.

- Valóban... - felelte kitérően -, tévedtünk a számításainkban..., első megfigyelésünk téves volt. De hát miért..., mennyiben aggaszthatja ez magát?

- Hát... csak... a fizetés okából, hadnagy úr - felelte ravaszkás arcot vágva a káplár. - Hiszen ön tudja..., a dupla fizetés, amit a Társaság ígért nekünk...

Jasper Hobson fellélegzett. Valóban, mint emlékszünk rá, embereinek magasabb zsoldot ígért a Társaság, ha a hetvenedik szélességi körön vagy azon túl telepszenek le. Joliffe káplár, aki mindig csak a saját érdekét nézte, ebben az egész ügyben csak a pénzkérdést látta, s attól félt, hogy a jutalom megszerzése még bizonytalan.

- Legyen nyugodt, káplár - felelte mosolyogva Jasper Hobson -, és nyugtassa meg derék bajtársait is. A mi valóban megmagyarázhatatlan tévedésünk szerencsére semmiféle károsodást nem jelent maguknak. Mi nem a hetvenedik szélességi kör alatt vagyunk, hanem fölötte, így tehát maguk dupla fizetést kapnak.

- Köszönöm, hadnagy úr - mondta ragyogó arccal a káplár -, köszönöm. Nem mintha mi azt az átkozott pénzt istenítenénk, hanem azt mondjuk, hogy az istenit annak az átkozott pénznek!

E bölcsesség után Joliffe káplár és társai odábbálltak anélkül, hogy sejtették volna a természetben végbement különös változást, valamint ennek a területnek helyzetét.

Long őrmester is éppen lefelé tartott, a kereskedelmi ügynökség felé, mikor Jasper Hobson megállította:

- Maradjon, Long őrmester - mondta neki.

Az altiszt félfordulatot tett, s várta, hogy mi mondanivalója van a hadnagynak.

Most nem tartózkodott más a hegyfok ormán, csak Paulina Barnett, Madge, Thomas Black, a hadnagy és az őrmester.

A napfogyatkozásnál történt incidens óta az utazónő egy szót sem szólt. Csak kérdőn nézett Jasper Hobsonra, de úgy látszott, mintha a hadnagy kerülné a tekintetét. A bátor asszony arca inkább meglepetést árult el, mintsem nyugtalanságot. Megértette vajon, mi történt? Oly hirtelen döbbent-e rá a történtek magyarázatára, mint maga a hadnagy? Tisztában volt a helyzettel, és gyakorlati érzékével levonta-e belőle a következtetéseket? Bármint lett légyen is, Paulina asszony csak hallgatott, ott állt Madge-re támaszkodva, aki átkarolta a derekát.

Ami a csillagászt illeti, az csak fel-alá járkált. Nem találta a helyét. Égnek állt a haja, és hadonászott. Összecsapkodta kezét, aztán megint ernyedten leengedte. A kétségbeesés felkiáltásait hallatta. Öklével fenyegette a napot! Belenézett, azt se bánta, ha kiégeti a szemét!

Végül néhány percnyi tombolás után megnyugodott. Úgy érezte, hogy most már tudna beszélni, és karba font kézzel, lángoló szemmel, dühös arccal, homlokát ráncolva, úgy állt oda Hobson hadnagy elébe, mintha cövekelték volna:

- Kettőnknek! - rikoltotta - kettőnknek, ügynök úr, a Hudson-öböl Társaság ügynöke, beszédünk van egymással!

Ez a felkiáltás, maga a hang, a póz, ahogyan odaállt, rendkívül kihívó volt. Jasper Hobson nem vette rossz néven tőle, éppen csak ránézett a szegény emberre, mert megértette mérhetetlen csalódását.

- Hobson úr - mondta a fojtott ingerültségtől remegő hangon Thomas Black -, lenne olyan jó, és közölné velem, hogy mit jelent ez? Ön volt az, aki bolonddá tett engem? Mert hogyha így áll a dolog, akkor nagyobb hatalommal gyűlik meg a baja, mint amilyen én vagyok! Érti? És önnek lesz bőven oka rá, hogy megbánja ezt!

- Mit akar mondani, Black úr? - kérdezte higgadtan a hadnagy.

- Csak azt akarom mondani, uram - folytatta a csillagász -, ön azt vállalta, hogy a hetvenedik szélességi fok határáig vezeti az osztagát...

- Vagy azon túlra - válaszolta Jasper Hobson.

- Azon túlra! - kiáltotta Thomas Black. - De mi a fenét csinálnék én azon túl? Ahhoz, hogy én ezt a teljes napfogyatkozást megfigyelhessem, nem kellett eltávolodnom annak a kör alakú árnyéknak vonalától, amelynek Angol-Amerika e részén a hetvenedik szélességi kör a határa; és tessék: most három fokkal fölötte vagyunk!

- Nos, Black úr - felelte Jasper Hobson a világ legnyugodtabb hangján -, hát tévedtünk, és ennyi az egész.

- Ennyi az egész! - ordította a csillagász, akit a hadnagy nyugalma végképp kihozott a sodrából.

- Egyébként felhívom szíves figyelmét arra - folytatta Jasper Hobson -, hogy ha én tévedtem, akkor ön is részes az én tévedésemben, igenis ön, Black úr, mert amikor ideérkeztünk, együtt határoztuk meg a szélességet, ön az ön műszereivel, én az enyéimmel. Csak nem von felelősségre egy olyan mérési hibáért, amelyet ön velem együtt követett el!

Ez a válasz lehengerelte Thomas Blacket, bármennyire ingerült volt, nem tudott visszavágni. Itt nincs mentség! Ha hibát követtek el, ebben ő is bűnös. És vajon mit gondolnának a tudósok Európájában, a greenwichi megfigyelőállomáson egy olyan csillagászról, aki téved egy szélességi fok megállapításánál? Hogy egy Thomas Black három foknyi tévedést kövessen el a nap magasságának megállapításánál, és méghozzá milyen körülmények között! Akkor, amikor a szélességi kör pontos meghatározása lehetővé tette volna számára egy teljes napfogyatkozás megfigyelését olyan feltételek között, amilyenek egyhamar nem ismétlődhetnek! Thomas Blacknek oda a tudósi becsülete!

- De hogyan? - kiáltott fel, és megint a haját kezdte tépni. - Hogyan is tévedhettem ennyire? Mi az, hát én már sextánssal sem tudok bánni? Hát már egy szögszámítást sem vagyok képes elvégezni? Akkor hát vak vagyok! Ha pedig így áll a dolog, akkor meg nincs más hátra számomra, mint az, hogy levessem magam erről a hegyfokról, mégpedig fejesugrással!...

- Black úr - szólt most igen komolyan Jasper Hobson -, ne vádolja magát, nem követett el ön semmiféle megfigyelési tévedést, nem kell semmi szemrehányással illetnie önmagát!

- Akkor hát ön, egyedül...

- Én sem vagyok bűnösebb, mint ön, Black úr. Nagyon kérem, szíveskedjék engem meghallgatni, és ön is, asszonyom - tette hozzá, Paulina Barnetthez fordulva -, és ön is, Madge, és maga is, Long őrmester. Csak arra kérem önöket, hogy tartsák a legszigorúbb titokban mindazt, amit most közlök önökkel. Fölösleges lenne megrémíteni, talán kétségbeejteni társainkat.

Paulina Barnett asszony, az őrmester és Thomas Black most egészen közel léptek a hadnagyhoz. Nem válaszoltak, de mintegy hallgatólagos beleegyezéssel fogadták meg, hogy megőrzik azt a titkot, amelynek fátylát itt most a hadnagy fellebbenti előttük.

- Barátaim - kezdte Jasper Hobson -, mikor most egy éve Angol-Amerikának erre a pontjára érkeztünk, s felvettük a Bathurst-fok földrajzi fekvését, ez a hegyfok pontosan a hetvenedik szélességi körön feküdt, hogyha tehát ez a terület most a hetvenedik szélességi fokon túl fekszik, vagyis három fokkal északabbra, akkor ez azt jelenti, hogy elmozdult a helyéről.

- Elmozdult! - kiáltott fel Thomas Black. - Adja be ezt másnak, uram! Mióta szokta egy hegyfok elhagyni a helyét?

- Mégis így van, Black úr - felelte komolyan Hobson hadnagy. - Ez az egész Viktória-félsziget nem egyéb, mint egy jégsziget. A földrengés leszakította az amerikai tengerpartról, és most egy nagy sarki áramlat sodrában halad!...

- Hová? - kérdezte Long őrmester.

- Ahová az Istennek tetszik! - felelte Jasper Hobson.

A hadnagy társai hallgattak. Akaratlanul is dél felé, a tágas síkságon túlra irányították tekintetüket, a leszakadt földszoros felé, de arról a helyről, ahol most tartózkodtak, csak északi irányban szemlélhették a látóhatárt, a tenger felé, amely most minden oldalról körülvette őket. Ha a Bathurst-fok tengerszint feletti magassága néhány száz lábnyival több, akkor tisztán láthatták volna kis birodalmuk egész területét, s így azt is, hogy szigetté változott.

Mélységes megindultság vett erőt rajtuk a Reménység-erőd és lakói láttán, akik itt most a vakvilágban bolyonganak, erődükkel együtt, a szelek és a tengerár játékaként.

- Így hát, hadnagy úr - mondta most Paulina Barnett asszony -, ez a magyarázata mindazoknak az érthetetlen furcsaságoknak, amelyeket ön ezen a területen megfigyelt?

- Igen, asszonyom - felelte a hadnagy -, most már minden világos. Ez a Viktória-félsziget - vagyis most már sziget -, amelyről mi azt hittük, amelyről azt kellett hinnünk, hogy elmozdíthatatlanul áll az alapján, csupán egy hatalmas jégmező volt, amely évszázadok óta egybeforrt az amerikai szárazfölddel. A szél lassanként földet, homokot hordott rá, s azokat a csírákat is elvetette, amelyekből a fák és mohák lettek. A felhőkből zuhogott alá a lagúna és a folyócska édesvize. A növényzet átalakította! De a tó alatt, ez alatt a föld alatt, ez alatt a homok alatt, egyszóval itt, a lábunk alatt jégből áll a talaj, amely úszik a tengeren, mert a fajsúlya kisebb, mint a vízé. Így van, barátaim! Egy jégmező hordoz, egy jégmező sodor magával bennünket, és ez az oka annak, hogy mióta itt lakunk, egyetlen kavicsot vagy követ sem találtunk a felületén! Íme, ez az oka annak, hogy a tengerpart itt oly függőleges meredeken szabott, meg annak is, hogy mikor azt a rénszarvas-kelepcét ástuk, a talaj alatt tízlábnyi mélységben jégre bukkantunk, s végül annak, hogy a dagály észrevehetetlen volt ezen a parton, mert hiszen az egész félsziget együtt emelkedett és süllyedt a dagállyal, illetve az apállyal!

- Valóban, így most már minden világos, hadnagy úr - válaszolta Paulina Barnett asszony -, és az előérzetei sem csalták meg önt. Mégis megkérdezem, hogy van az, hogy ezek a dagályok, amelyek most nullán állnak, némiképp mégiscsak észrevehetők voltak akkor, mikor mi a Bathurst-fokra érkeztünk?

- Éppen ezt akarom mondani, asszonyom - felelte Hobson hadnagy -, ez azért van így, mert mikor mi ideérkeztünk, a félsziget a rugalmas földszoros által még hozzá volt kapcsolva az amerikai szárazföldhöz. Így bizonyos ellenállást fejtett ki az áramlattal szemben, és északi partján a vízszint mintegy két lábnyival emelkedett, a helyett a húsz lábnyi helyett, amelyet a legalacsonyabb vízállás fölött el kellett volna érnie. Így aztán, mihelyt a földrengés okozta törés bekövetkezett, a most már teljesen szabaddá vált félsziget a dagállyal és apállyal emelkedhetett és süllyedhetett, ez az a jelenség, amit mi együtt észleltünk néhány nappal ezelőtt, az újhold idején!

Thomas Black érthető kétségbeesése ellenére is rendkívüli érdeklődéssel hallgatta Jasper Hobson fejtegetését. Azokat a következtetéseket, amelyeket a hadnagy a történtekből levont, tökéletesen helyesnek találta, de dühében, hogy egy ily ritka és váratlan - amint ő nevezte -, ily "abszurd" jelenség miatt szalasztotta el az ő napfogyatkozását, egy mukkot sem szólt, csak füstölgött magában, sőt mintha szégyellte volna magát.

- Szegény Black úr! - mondta most Paulina Barnett asszony meg kell adni, hogy mióta a világ világ, soha csillagász még nem élt meg hasonló szerencsétlenséget!

- Mindenesetre, asszonyom - felelte Jasper Hobson -, ez semmiképpen sem a mi hibánkból történt! Nem érhet bennünket szemrehányás, sem önt, sem engem. Mindezt a természet csinálta, és egyedül ő a bűnös! A földrengés szakította le ezt a földnyelvet, amely a félszigetet a szárazfölddel összekötötte, s most aztán egy úszó sziget visz bennünket. Így annak is megvan a magyarázata, hogy a prémes és egyéb állatok, amelyek éppúgy a terület foglyai, mint jómagunk, miért zsúfolódtak annyira össze az erőd környékén!

- És annak is - szólt közbe Madge -, hogy az enyhe évadban miért nem szerencséltettek bennünket látogatásukkal az ön versenytársai, Hobson úr, akiknek jelenlététől ön annyira félt!

- És annak is - tette hozzá az őrmester -, hogy miért nem érkezett meg a Bathurst-fokra az az osztag, amelyet Craventy kapitány küldött ki!

- És végül annak - jegyezte meg a hadnagyra tekintve Paulina Barnett asszony -, hogy miért kell nekem letennem arról a reményről, hogy legalább még ez idén visszatérhessek Európába!

Paulina Barnett asszony olyan hangon jegyezte meg ezt, ami azt bizonyította, hogy sokkal bölcsebben adta meg magát sorsának, mintsem azt gondolni lehetett volna. Úgy látszott, már bele is törődött ebbe a különös helyzetbe, amely kétségtelenül az érdekes megfigyelések sorát tartogatja számára. Egyébként is, még ha kétségbeesne is, még ha valamennyi társa panaszkodnék is, ha vádat emelnének is bárki ellen, megakadályozhatnák-e vajon mindazt, ami történik? Feltartóztathatnák-e útján a bolyongó szigetet? Vagy bármi mesterkedéssel képesek lehetnének-e arra, hogy visszacsatolják a szárazföldhöz? Nem, most már csak az Isten kezében van a Reménység-erőd sorsa. Így hát az ő akaratának kell alávetni magukat.

Az új, váratlan helyzetet, amelybe a társaság emberei kerültek, a legnagyobb gondossággal kellett tanulmányozni, s ehhez Jasper Hobson, előtte a kiterített térképpel, tüstént hozzá is fogott. De kénytelen volt bevárni a másnapot, hogy meghatározhassa a Viktória-sziget keleti hosszúságát - mert a nevét megtartották -, hogy tisztázhassa a földrajzi helyzetet, melynek most már északi szélessége is fontossá vált. Ennek a számításnak elvégzésére két napmagasság - egy délelőtti és egy délutáni - meghatározására, valamint óraszögmérésre volt szükség.

Délután két órakor Hobson hadnagy és Thomas Black sextánssal felvette a láthatár fölötti napemelkedést. Úgy számítottak, hogy másnap, úgy délelőtt tíz óra tájt megismétlik ezt a műveletet, avégből, hogy a két magasságból következtethessenek annak a pontnak keleti hosszúságára, ahol most a sziget a Jeges-tengeren tartózkodik.

De nem mentek vissza azonnal az erődbe, és a beszélgetés jó hosszú ideig folyt Jasper Hobson, a csillagász, az őrmester, Paulina Barnett asszony és Madge között. Ez utóbbi egyáltalán nem gondolt saját magára, teljesen a gondviselés akaratára bízta magát. Ami pedig úrnőjét, az ő "Paulina lányát" illeti, hát őt nem nézhette megrendültség nélkül, ha azokra a megpróbáltatásokra - sőt talán katasztrófákra - gondolt, amelyeket a jövő tartogat számára. Madge kész volt életét adni Paulináért, de megmentheti-e áldozatkészségével azt, akit a világon legjobban szeret? Mindenesetre tudatában volt annak, hogy Paulina Barnett nem az az asszony, aki le hagyja gyűrni magát. Ez a bátor lélek már most rettegés nélkül nézett szembe a jövővel, bár meg kell mondanunk, hogy most még semmi oka sem volt a kétségbeesésre.

Most még valóban nem fenyegette közvetlen veszedelem a Reménység-erőd lakóit, sőt minden arra vallott, hogy hihetnek a végső katasztrófa elhárításának lehetőségében. S Jasper Hobson ezt magyarázta meg világosan társainak.

Két veszély fenyegette az úszó szigetet az amerikai szárazföld nyílt vizein, mindössze két veszedelem:

Vagy olyan magas északi szélességekig sodorják a szabad tenger áramlatai, ahonnan nincs többé visszatérés, vagy pedig dél felé sodródnak az áramlattal, még az is lehet, hogy a Bering-szoroson át be, egészen a Csendes-óceánba.

Az első esetben a kiúttalan jégmezők közé zárva a jég fogságába esnek, s mivel semmi összeköttetésük nem lesz többé embertársaikkal, a hideg és az éhség végez majd velük a sarkvidéki táj elhagyatottságában.

A második esetben a Csendes-óceán langyosabb vizéig sodorná a tengeráramlat a Viktória-szigetet, lassacskán elolvadna a sziget jégből álló alapja, s elsüllyedne lakosai lába alatt.

Mindkét eset Jasper Hobsonnak, valamennyi társának és az oly sok vesződséggel létesített kereskedelmi ügynökségnek is elkerülhetetlen pusztulását jelentené.

De vajon a két eset közül bekövetkezik-e az egyik vagy a másik? Nem, ez nem látszott valószínűnek.

A nyári évad most már jócskán előrehaladt. Még három hónap sem telik bele, s itt vannak az első sarkvidéki hidegek. A tenger befagy, egyetlen jégmezővé válik, és akkor szánok segítségével el lehet érni a legközelebbi szárazföldet, akár Orosz-Amerikát, ha a sziget keleti vizeken marad, akár pedig az ázsiai partokat, abban az esetben, ha ellenkező irányban, azaz nyugat felé sodródik.

- Mivelhogy semmiképpen sem vagyunk urai ennek a mi úszó szigetünknek - tette hozzá Jasper Hobson. - Nincs vitorlánk, amit felvonhatnánk, mint egy vitorlás hajóra, így hát nem irányíthatjuk a szigetünket. Arra megyünk, amerre visz bennünket.

Hobson hadnagy teljesen világos, érthető érvelését ellentmondás nélkül fogadták el. Biztosra vehették, hogy majd a kemény téli hidegek a terjedelmes jégmezőhöz fagyasztják a Viktória-szigetet, sőt még az is feltehető volt, hogy sem nagyon északra, sem pedig nagyon délre nem sodródik. Márpedig ezek a bátor, elszánt emberek nemigen ijednek meg attól, ha néhány száz mérföldnyi utat kell megtenniük a jégmezőn, hiszen megszokták a sarki éghajlatot és a sarkvidéki hosszú kirándulásokat. Persze, ez azt jelenti, hogy el kell hagyniuk ezt a Reménység-erődöt, amely minden gondoskodásuk tárgya volt, s azt is jelenti, hogy odavan jól végzett munkájuk eredménye, de mit csináljanak? A kereskedelmi ügynökségnek, amelyet ezen a tovahaladó talajon létesítettek, amúgy sem látja már semmi hasznát a Hudson-öböl Társaság. Különben is előbb-utóbb a tenger mélyére süllyed az egész ügynökség, ha a sziget elolvad. El kell tehát hagyni, mihelyt a körülmények megengedik. Az egyedüli kedvezőtlen esélynek az látszott - és a hadnagy különösen hangsúlyozta ezt -, hogy ha az alatt a nyolc-kilenc hét alatt, mielőtt még a Jeges-tenger befagy, a Viktória-sziget túlságosan északra vagy nagyon délre sodródnék. A telelők elbeszéléseiből valóban kiderült, hogy az ilyen sodródás nagyon hosszú területen megy végbe anélkül, hogy bármiképp is útját lehetne állni.

Tehát minden a Bering-szoros bejáratánál tapasztalható ismeretlen tengeráramlatoktól függött, s így fontos volt, hogy a Jeges-tenger térképén pontosan megállapítsák az áramlatok irányát. Jasper Hobsonnak volt egy ilyen térképe, s megkérte Paulina Barnett asszonyt, Madge-et, a csillagászt és az őrmestert, hogy kövessék őt szobájába; de mielőtt elhagyták volna a Bathurst-fok csúcsát, ismételten lelkére kötötte társainak, hogy a legszigorúbban tartsák titokban a jelenlegi helyzetet.

- A helyzet nem olyan kétségbeejtő, mint amilyennek látszik tette hozzá -, így tehát fölöslegesnek tartom, hogy zavart keltsünk társaink lelkében, akik talán nem képesek úgy mérlegelni a kedvező és kedvezőtlen esélyeket, mint mi.

- Mindazonáltal - jegyezte meg Paulina Barnett asszony -, nem lenne-e okos dolog már most egy akkora bárkát építeni, amely mindnyájunkat befogadna, s kibírna egy néhány száz mérföldes tengeri utat?

- Ezt valóban okos gondolatnak találom - felelte Hobson hadnagy -, s meg is valósítjuk. Majd csak kifundálok valami ürügyet, hogy késedelem nélkül megkezdjék a munkát, és megteszem a megfelelő intézkedéseket, hogy az ácsmester máris fogjon bele egy szilárd bárka építésébe. De számomra a hazatérésnek ez a módja csak kényszermegoldás lenne. Az a fontos, hogy ne legyünk már a szigeten akkor, amikor a jégalapja szétválik, és mihelyt a téli hidegek idején befagy a tenger, minden tőlünk telhetőt el kell követni, hogy gyalogszerrel elérjük a szárazföldet.

Valóban ez volt a leghelyesebb tennivaló. Legalább három hónap kellett ahhoz, hogy egy harminc-harmincöt tonnás bárkát összeácsoljanak, és akkor már nem is vehetik hasznát, mivel addigra a tenger befagy. De ha akkor a hadnagy a jégmezőkön át hazavezethetné a kis kolóniáját, ez lenne a helyzet legszerencsésebb megoldása, mert bárkára szállni a jégzajlás időszakában igen veszedelmes vállalkozás. Így hát Jasper Hobsonnak minden oka megvolt arra, hogy a tervezett bárkát csak szükségmegoldásnak tekintse, és ezt a véleményét valamennyien osztották.

Ismét megígérték Hobson hadnagynak, hogy a titkot megőrzik, mert ő ítélte meg legésszerűbben a helyzetet, és néhány perccel később, miután elhagyták a Bathurst-fokot, a két nő és három férfi asztalhoz ült a Reménység-erőd nagytermében, amely most éppen üres volt, mivel mindenki odakünn végezte a dolgát.

A hadnagy kitűnő légköri és tengeráramlat-térképet hozott volt magával, és most pontos vizsgálat alá vetették a Jeges-tengernek a Bathurst-foktól a Bering-szorosig terjedő részét.

Két fő áramlat osztja ketté ezeket a veszélyes vizeket itt, a sarkkör és a Mac Clure vakmerő felfedezése óta "északnyugati átjáró"-nak nevezett, kevéssé ismert zóna között; legalábbis a vízrajzi megfigyelések nem jeleznek itt más áramlatokat.

Az egyik a kamcsatkai tengeráramlat nevet viseli. A Kamcsatka-félszigetnél kezdődik, a nyílt tengeren, követi az ázsiai partot, s a Bering-szorost keresztezve, a csukcsok földjének kiszögellő pontját, a Keleti-fokot érinti. Általános dél-északi iránya a tengerszoroson mintegy hatszáz mérfölddel túl hirtelen elhajlik, egyenest keletnek fordul, csaknem követve a Mac Clure-átjáró szélességi körét, amelyet a meleg évszak néhány hónapjában kétségkívül járhatóvá tesz.

A másik a Bering-áramlat nevű tengeráramlat, ellenkező irányban halad. Kelet-nyugati irányban elhalad az amerikai part mentén, s legfeljebb száz mérföldnyire a tengerparttól, a szoros bejáratánál, mondhatni, beleütközik a Kamcsatka-áramlatba, majd délnek fordulva, s megközelítve Orosz-Amerika partjait, végül a Bering-tengeren át a kör alakú gáthoz hasonló Aleuti-szigeteknél törik meg.

Ez a térkép a lehető legpontosabban adta meg a legújabb tengerészeti megfigyelések eredményeit. Tehát megbízhatónak lehetett mondani.

Jasper Hobson figyelmesen szemlélte a térképet, mielőtt nyilatkozott volna. Majd - miután végighúzta kezét homlokán, mintha valami gonosz előérzetet akarna elűzni - így szólt:

- Abban kell reménykednünk, barátaim, hogy a végzet nem hurcol bennünket egészen azokra a messzi tájakra. Mert akkor a mi úszó szigetünk talán sohasem kerül vissza onnan.

- De miért, hadnagy úr? - fordult Hobsonhoz élénk érdeklődéssel Paulina Barnett asszony.

- Hogy miért, asszonyom? - felelt a hadnagy. - Nézzen csak szét jól a Jeges-tengernek ezen a részén, akkor majd könnyen megérti. Két, számunkra egyaránt veszélyes tengeráramlat halad itt át, egymással ellentétes irányban. Azon a ponton, ahol a két áramlat találkozik, a sziget mozdulatlanságra kényszerül, mégpedig minden szárazföldtől nagy távolságra. Pontosan azon a helyen telel majd át a sziget a téli időszakban, s majd ha megindul a jégzajlás, akkor vagy követi a Kamcsatka-áramlatot, egészen az északnyugati, messze tájakra, vagy pedig, a Bering-szoros áramlatától űzve, a Csendes-óceán mélységei felé tart, hogy ott megsemmisüljön.

- Ez nem történhet meg, hadnagy úr - mondta Madge, s szilárd hit csengett a szavában. - Ezt nem engedi az Isten.

- De én el sem tudom képzelni, hogy a Jeges-tenger melyik részén úszik most a mi szigetünk - folytatta Paulina Barnett asszony -, mert a Bathurst-fokról a nyílt tengerre tekintve én csak ezt a veszedelmes kamcsatkai áramlatot látom, amely egyenest északnyugat felé tart. Nem attól kell-e tehát tartanunk, hogy magával ragad bennünket ez az áramlat, s hogy akkor Észak-Georgia tájai felé tartunk?

- Ezt nem hiszem - felelt némi gondolkodás után Jasper Hobson.

- Már miért ne lehetne így?

- Mivel ez gyors tengeráramlat, asszonyom, az alatt a három hónap alatt, mióta ezt az áramlatot követjük, valahol meg kellett volna pillantanunk a partot - ami nem történt meg.

- Mit gondol, hol lehetünk akkor? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Ahhoz kétség sem fér, hogy e kamcsatkai áramlat és a tengerpart között - válaszolta Jasper Hobson -, valószínűleg egy visszafelé folyó áramlatban, amely bizonyára ott örvénylik a parton.

- Ez nem lehetséges, hadnagy úr - felelte élénken Paulina Barnett asszony.

- Nem lehetséges? - ismételte a hadnagy. - És milyen okból nem volna ez lehetséges, asszonyom?

- Mert ha a Viktória-szigetet egy visszafelé folyó parti áramlat ragadta magával, ennek következtében nem haladhat határozott irányba, bizonyára engedelmeskedett volna valamiféle örvénylő mozgásnak. Márpedig - mivel iránya három hónap óta nem változott - ez azt jelenti, hogy nem ez az eset áll fenn.

- Igaza van, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, ön tökéletesen otthon van ezekben a kérdésekben, és nincs mit felelnem erre a megfigyelésére - hacsak nem azt, hogy van egy ismeretlen tengeráramlat, amely nincs feltüntetve ezen a térképen. Ez a bizonytalanság valóban szörnyű. Szeretném, ha már holnap reggel lenne, hogy végleges biztonsággal határozzam meg a szigetünk földrajzi helyzetét.

- Eljő a holnap is - szólt közbe Madge.

Így hát nem tehettek mást, várniuk kellett. Szétszéledtek, és mindenki végezte a maga szokott munkáját. Long őrmester tudtára adta társainak, hogy a másnap tervezett indulás az Összekötő-erődbe elmarad. Ennek okául azt hozta fel, hogy jól meggondolták a dolgot, az évad már túl előrehaladott ahhoz, hogy a nagy hidegek beállta előtt lehetséges lenne elérni a kereskedelmi ügynökséget, hogy a csillagász úgy határozott, hogy meteorológiai megfigyelései kiegészítése céljából még egy áttelelést kell itt végigszenvednie, hogy a Reménységerőd élelmezése most nem okvetlenül szükséges stb. Vagyis csupa olyan ürügyet, amelyekkel ezek a derék emberek nemigen törődtek.

A hadnagy külön utasítást adott a vadászoknak, mégpedig azt, hogy ezentúl kíméljék a prémes állatokat, amelyekkel most nem tudnak mit kezdeni, de annál inkább szorgalmazzák a húsnak való vad űzését, hogy megújíthassák a kereskedelmi ügynökség élelemkészleteit. Egyben megtiltotta a vadászoknak, hogy két mérföldnél messzebbre távozzanak az erődtől, nehogy Marbre, Sabine vagy a többi vadász váratlanul szembe találkozzék a tengerrel ott, ahol három hónappal ezelőtt még a Viktória-félszigetet az amerikai szárazfölddel összekötő földszoros terült el. Mert hiszen ennek a keskeny földnyelvnek eltűnése nyomban felfedte volna a való helyzetet.

Ez a nap végeérhetetlennek látszott Hobson hadnagy számára. Egyedül vagy Paulina Barnett asszony kíséretében többször is visszatért a Bathurst-fok csúcsára. Paulina asszony, ez az edzett lelkű nő egyáltalán nem volt megrémülve. Nem látta oly félelmetesnek a jövőt. Még tréfálkozott is, azt mondta Jasper Hobsonnak, hogy ez az úszó sziget, amely most őket viszi, talán az az igazi vízi jármű, amellyel elérhetik az Északi-sarkot! Kedvező tengeráramlattal haladva miért is ne érhetnék el a földkerekségnek ezt a megközelíthetetlen pontját?

A hadnagy csak a fejét rázta, amint társnője ezt az elméletét fejtegette, de közben le nem vette szemét a láthatárról, merően kutatta, hátha valahol a messzeségben valami ismert vagy akár ismeretlen szárazföldet pillanthat meg. De az ég kör alakban mindenütt teljesen egybefolyt a vízzel, semmi sem zavarta a láthatárt - s ez megerősítette Jasper Hobsont abban a vélekedésében, hogy a Viktória-sziget inkább nyugat felé sodródik, mint bármely más irányba.

- Hobson úr - kérdezte tőle Paulina Barnett asszony -, nem áll szándékában önnek, mégpedig minél előbb, körüljárni a szigetünket?

- Dehogynem, asszonyom - felelte Hobson hadnagy. - Úgy számítottam, mihelyt megállapítom a földrajzi helyzetét, tisztába jövök az alakjával s terjedelmével. Ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy felbecsülhessük azokat a változásokat, amelyek a jövőben végbemehetnek. De minden jel arra mutat, hogy közvetlenül a földszorosnál szakadt le, s hogy ennek a törésnek következtében változott szigetté az egész félsziget.

- De furcsa is a mi sorsunk, hadnagy úr - sóhajtott Paulina Barnett asszony. - Mások úgy érkeznek vissza utazásaikról, hogy itt-ott új földeket csatoltak a földrajzi területekhez! Mi meg, épp ellenkezőleg, csökkentjük a földterületet, töröljük a térképről ezt az állítólagos Viktória-félszigetet!

Másnap július 18-án délelőtt tíz órakor, tiszta ég alatt Jasper Hobson sikeresen vette fel a napmagasságot. Azután feljegyezte ezt is és tegnap esti megfigyelése eredményét is, matematikailag meghatározta a hely keleti hosszúságát.

Míg a hadnagy ezt a műveletet végezte, a csillagász még csak a közelébe se ment. Ott duzzogott a szobájában, mint egy nagy gyerek, hiszen voltaképpen az is volt, mihelyt nem a tudományos életről volt szó.

A sziget helyzete most a 157° 37' keleti hosszúság volt, a greenwichi délkörtől nyugatra.

Az előző napon, a napfogyatkozás után délben meghatározott északi szélesség, mint tudjuk, 73° 7' 20'' volt.

A pontot Paulina Barnett asszony és Long őrmester jelenlétében megjelölték a térképen.

Most volt egy perc, amikor rendkívüli aggodalom vett erőt rajtuk; alábbiakban ismertetjük a helyzetszámítás eredményét.

Az áramlat most nyugat felé vitte a szigetet, tehát úgy, ahogyan ezt Hobson hadnagy gyanította; csakhogy ez olyan áramlat volt, amely nem volt feltüntetve a térképen, tehát ismeretlen volt e partszakasz vízrajztudósai előtt; nyilvánvalóan a Bering-szoros felé sodorta a szigetet. Ha tehát a Viktória-sziget még a tél beállta előtt nem sodródik partra, akkor a Jasper Hobson előérzete szerinti minden veszélytől tartaniuk kell.

- De tulajdonképpen milyen messzire is vagyunk az amerikai szárazföldtől? - kérdezte Paulina Barnett asszony. - Pillanatnyilag ez a kérdés érdekel legjobban bennünket.

Jasper Hobson elővette a körzőjét, és gondosan lemérte azt a legszűkebb tengerrészt, amelyet a térkép a tengerpart és a hetvenharmadik szélességi kör között jelzett.

- Jelenleg több mint kétszázötven mérföldnyire vagyunk Orosz-Amerikának attól az északi végpontjától, amelyet a Barrow-földnyelv képez - felelte a hadnagy.

- Akkor jó lenne tudni, hány mérföldre sodródott a sziget a Bathurst-fokon elfoglalt földrajzi helyzete óta - jegyezte meg Long őrmester.

Jasper Hobson újból térképe fölé hajolt, majd így felelt:

- Legkevesebb hétszáz mérföldnyire.

- És körülbelül melyik időszakra tehetjük azt az időpontot, amikor a sodródás megkezdődött?

- Nyilván április vége felé kezdődött - felelte a hadnagy. - Mert hiszen ebben az időszakban málladt szét a jégmező, és azok a jéghegyek, amelyekkel még nem bírtak a napsugarak, észak felé úsztak. Így tehát feltehetjük, hogy a Viktória-sziget, amelyet ez a párhuzamos áramlat a part felé hajtott, mintegy három hónap óta sodródik nyugat felé; vagyis ez azt jelenti, hogy napi kilenc-tíz mérföldes átlagos sebességgel halad.

- És ez, ugyebár, nagy sebességnek számít? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Hát bizony ez elég nagy sebesség - válaszolta Jasper Hobson -, s elképzelheti, asszonyom, milyen messzire sodródunk még a két nyári hónap alatt, mikor még szabad lesz ez a tája a Jeges-tengernek!

A hadnagy, Paulina Barnett asszony és Long őrmester néhány percig szótlanok maradtak. Szemüket le nem vették a térkép jelölte sarkvidékről, amely makacsul védekezik az emberi kutatás ellen, és amely felé - úgy érezték - ellenállhatatlan erő ragadja őket!

- Így tehát ebben a helyzetben mit sem tehetünk, semmit sem kísérelhetünk meg? - kérdezte Paulina asszony.

- Semmit, asszonyom, sajnos, semmit - felelte Jasper Hobson. Várnunk kell, sóvárogva, minden óhajunkkal hívnunk kell ezt a sarki telet, amelytől pedig annyira rettegnek - s joggal - a hajósok, mert egyedül ez a tél menthet meg bennünket. A tél hozza a jeget, asszonyom, márpedig a jég a menekülésünk horgonya, az egyedüli, amely megállíthatja ezt a mi kódorgó szigetünket.

Úgy határoztak, hogy ettől a naptól kezdve naponta éppúgy meghatározzák a sziget földrajzi helyzetét, mint ahogyan az a hajók fedélzetén szokásos, valahányszor csak a légköri viszonyok ezt a műveletet lehetségessé teszik. Hiszen a Viktória-sziget mostantól fogva csakugyan gazdátlanul csavargó, vaktában tévelygő, vitorla és kormány nélküli "hajó" volt.

Másnap a helyzetmeghatározás után Jasper Hobson megállapította, hogy a sziget anélkül, hogy az északi szélességet illetően változtatta volna irányát, néhány mérfölddel még inkább nyugat felé úszott. A hadnagy kiadta a parancsot Mac Nap ácsmesternek, hogy fogjon hozzá egy nagy befogadóképességű bárka építéséhez. Jasper Hobson azt az ürügyet hozta fel, hogy jövő nyáron tengerparti felderítő útra szándékszik indulni, egész Orosz-Amerikáig. Az ácsmester nem is volt többre kíváncsi, kiválogatta a bárka ácsolásához szükséges fákat, műhelyéül a Bathurst-fok lábánál fekvő fövenypartot választotta, hogy könnyűszerrel vízre bocsáthassa a bárkáját.

Jasper Hobson még ugyanezen a napon valóra akarta váltani azt a tervét, hogy felderíti ezt a területet, ahol ő és társai most be vannak börtönözve. Jókora változások mehettek végbe e váltakozó hőfokú vizek behatásának kitett jégsziget formájában, s fontos volt meghatározni mostani alakját, terjedelmét, s egynémely helyütt még a vastagságát is. A törés vonalát, amely minden bizonnyal a földszorosnál történt, gondosan meg kell vizsgálni.

Ám éppen ezen a napon hirtelen ködbe borult a légkör, s ebéd után heves szélvihar támadt, a köd is leszállt. Nemsokára megnyíltak az ég csatornái, zuhogó zápor zúdult a szigetre. Dió nagyságú jégeső verte a háztetőt, sőt még néhány távoli mennydörgés is felmorajlott, holott ezt a természeti tüneményt csak nagy ritkán figyelték meg ezeken a magas északi szélességeken.

Hobson hadnagy kénytelen volt elhalasztani útját, be kellett várnia, míg az elemek kitombolják magukat. Ám az időjárás a következő három napon, július 20-, 21- és 22-én sem változott. A vihar őrjöngött, fekete felhők nyargaltak az égen, siketítő robajjal csapkodták a hullámok a partot. A felhőszakadás olyan erővel ömlött a Bathurst-fokra, hogy attól lehetett tartani, nem állja ki; most már annál inkább is kérdéses lett a hegyfok szilárdsága, mert már csak némi föld és homok tartotta össze, biztos alapja leszakadt. Jaj a hajónak, amelyet nyílt tengeren ér ez a rettenetes szélvihar! De az úszó sziget mit sem érzett a vizek hömpölygéséből, óriási tömege érzéketlenné tette az óceán dühöngésével szemben.

A július 22-éről 23-ára virradó éjjel hirtelen alábbhagyott a vihar. Északkeletről heves szél kerekedett, s tovaűzte a láthatáron sűrűsödő ködfellegeket. A légsúlymérő néhány vonallal emelkedett, és a légköri viszonyok kedvezőnek mutatkoztak ahhoz, hogy Hobson hadnagy elinduljon felderítő útjára.

Ezen a felderítő útján Paulina Barnett asszonynak és Long őrmesternek kellett elkísérniük a hadnagyot. Egy-két napig tartó távollétről volt szó, amin nem csodálkozhattak az erőd lakói. Némi szárított húst, kétszersültet és néhány palack konyakot vittek magukkal az útra; ez a holmi nem terheli túlságosan a hátizsákokat. Most már nagyon hosszúak voltak a napok, és a nap csak néhány órára tűnt el a láthatárról.

Nemigen kellett tartaniuk attól, hogy bármiféle veszedelmes ragadozóval találkoznak. Az ösztönük vezette jegesmedvék, úgy látszik akkor hagyták el a Viktória-szigetet, amikor az még félsziget volt. Óvatosságból azonban Jasper Hobson, az őrmester és maga Paulina Barnett asszony is felfegyverkezett. A puskán kívül a hadnagy és az altiszt kézibaltát és hókést is vitt magával, ugyanis e szerszámok nélkül sosem indul útnak a sarkutazó.

Hobson hadnagy és Long őrmester távollétében, a rangsor szerint Joliffe káplár lesz az erőd parancsnoka; jobban mondva az asszonykája, és Jasper Hobson tudta, hogy nyugodtan megbízhat a menyecskében. Ami Thomas Blacket illeti, hát őrá nemigen lehetett számítani, még csak annyira sem, hogy csatlakozzék a felderítő út részvevőihez. A csillagász annyit mindamellett megígért, hogy a hadnagy távolléte idején gondosan figyeli majd az északi vidéket, és feljegyez minden, akár a tengeren, akár pedig a sziget sodródási irányában végbemenő változást.

Paulina Barnett asszony igyekezett a szegény tudós lelkére beszélni, de az hallani sem akart semmiről. Ő önmagát - nem ok nélkül - áldozatnak tekintette, akit félrevezetett a természet, és ő, a természettudós, sohasem bocsátja meg a természetnek ezt a csalafintaságát.

Meleg kézszorításokat váltva vettek búcsút a többiektől, s Paulina Barnett asszony és két társa elhagyta az erőd lakóházát, áthaladtak az erődárokra nyíló folyosón, és nyugatnak fordultak; azt a hosszan elnyúló görbe vonalat követték, amelyet a tengerpart a Bathurst-foktól az Eszkimó-fokig képezett.

Reggel nyolc óra volt. A nap rézsútos, rőt fényt árasztó sugarai élénkítették a partvidéket. Lassanként elültek az utolsó nagy hullámok is. A madarak, hófajdok, lummák, viharmadarak, viharfecskék, amelyeket szerteűzött a vihar, most ezrével tértek vissza. A vadkacsák csapata sietve szárnyalt a Barnett-tó partjai felé, nem is sejtve, hogy egyenest Joliffe-né asszony leveses fazeka felé tartanak. Néhány sarki nyulat, nyusztot, pézsmapatkányt, hermelint vertek fel utasaink; az állatok elszaladtak ugyan előlük, de nem valami túlságos sietséggel. Nyilvánvaló volt, hogy ezek az állatok, a közös veszélyt érezve szinte keresik az ember társaságát.

- Ezek az állatok már tudják, hogy tenger veszi itt körül őket - mondta Jasper Hobson -, s hogy soha többé el nem hagyhatják ezt a szigetet!

- Ezek a rágcsálók, a nyulak és a többi nem szoktak télen délebbre eső vidékekre, enyhébb éghajlatú tájakra húzódni? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Dehogynem, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, csakhogy ezúttal, hacsak nem sikerül majd a jégmezőkön át elmenekülniük, ők is a sziget foglyai maradnak, mint jómagunk, s attól lehet tartani, hogy télen majd a legtöbbjét elpusztítja a hideg meg az éhség.

- Szeretném azt hinni - szólt közbe most Long őrmester -, hogy ezek az állatok lesznek szívesek táplálni bennünket, és csuda szerencséje a mi telepünknek, hogy ösztönösen nem menekültek el még a földszoros leszakadása előtt.

- De ugyebár, a madarak minden bizonnyal elhagynak bennünket? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- El bizony, asszonyom - felelte Jasper Hobson -, a szárnyas népségnek ezek a képviselői valamennyien elmenekülnek innen, mihelyt az első hidegek beköszöntenek. Könnyű nekik! Ők óriási területeket repülhetnek be anélkül, hogy kifáradnának, szerencsésebbek, mint mi; visszatérhetnek a szárazföldre.

- Nos hát akkor miért ne használhatnánk fel hírvivőknek ezeket a madarakat? - jutott eszébe Paulina Barnett asszonynak.

- Ez jó ötlet, asszonyom, pompás ötlet! - kiáltott fel Hobson hadnagy. - Semmi akadálya annak, hogy összefogdossunk néhány százat, s mindnek egy-egy cédulát erősítsünk a nyakára, tudtul adva szerencsétlen helyzetünk titkát. John Ross már 1848-ban hasonló módon kísérelte meg tudtára adni a Franklin-féle expedíció életben maradt tagjainak, hogy két hajója, az Enterprise és az Investigator^[35] a sarki tengereken tartózkodik. Ross csapdával néhány száz fehér sarki rókát fogott, nyakukra réz nyakörvet szegecselt, amelyre rávéste a szükséges tudnivalókat, aztán minden irányba szétzavarta őket.

- Néhány ilyen hírnök-róka talán tényleg a hajótöröttek keze közé került - mondta Paulina Barnett asszony.

Talán - felelte Jasper Hobson. - Mindenesetre, emlékszem arra, hogy egy ilyen rókát - igen öreg volt már - Hatteras kapitány fogott el felfedező útján, és ez a róka még mindig a nyakán hordott egy kopott nyakörvet, amelyet alig lehetett észrevenni az állat fehér bundája közt. Ami pedig bennünket illet, mivel nem áll módunkban négylábúakra bízni az üzenetünket, hát madarakra bízzuk!

Beszélgetve, terveket szőve így haladt tovább a sziget partja mentén a két kutató és társnőjük. Nem észleltek semmiféle változást. A meredek, földdel és homokkal borított partok álltak, semmiféle olyan törés nem mutatkozott rajtuk, amelyből arra lehetett volna következtetni, hogy a sziget területe mostanában változást szenvedett. Mindazonáltal, joggal lehetett attól tartani, hogy az óriási jégtömegnek, miközben melegebb áramlatokon halad keresztül, olvadozni kezd az alapja, vastagsága egyre csökken, s éppen ez a feltevés igen nyugtalanította Jasper Hobsont.

Délelőtt tizenegy órára a kutatók megtették a Bathurst-foktól az Eszkimó-fokig terjedő nyolc mérföldet. Itt ráakadtak Kalumah családja volt táborhelyének nyomaira. A hókunyhóból természetesen semmi sem maradt; de a kihűlt hamurakások és a fókacsontok tanúskodtak arról, hogy erre jártak az eszkimók.

Paulina Barnett asszony, Jasper Hobson és Long őrmester megálltak ezen a helyen, mivel az volt a szándékuk, hogy a Rozmárok öblénél töltik az éj rövid óráit; úgy számítottak, hogy néhány óra múlva elérik az öblöt. Leültek egy kis, satnya, ritkás fűvel benőtt dombocskán, s elköltötték ebédjüket. A tenger felé szép, élesen kirajzolódott láthatár terült el szemük előtt. Sem vitorla, sem jéghegy nem élénkítette ezt a végtelen vízpusztaságot.

- Nagyon meglepné önt, Hobson úr, ha most valami hajó tűnne fel itt a szemünk előtt? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Hát nagyon ugyan nem lepődnék meg - felelte Hobson hadnagy -, de bevallom, annál kellemesebben. Az enyhe évszakban elég gyakran előfordul, hogy a Bering-tenger bálnavadászai egészen eddig a szélességi fokig kószálnak el, különösen azóta, amióta a Jeges-tenger a fizétercet és a bálna valóságos halastava lett. De mi most július 23-at írunk, és már jócskán benne vagyunk a nyárban. Most már az egész halászflottilla minden bizonnyal a tengerszoros bejáratánál, a Kotzebue-öbölnél tartózkodik. A bálnavadászoknak minden okuk megvan arra, hogy óvakodjanak a Jeges-tenger meglepetéseitől. Félnek a jéghegyektől, s azon igyekeznek, hogy körül ne zárják őket. Márpedig nekünk most éppen ezeknek a jéghegyeknek, jégtáblatorlódásoknak, jégmezőknek, egyszóval a jégnek, az életmentő jégnek - amelytől ők annyira rettegnek - megjelenése után kell sóvárognunk!

- Jön, hadnagy úr, majd jön a jég, csak legyünk türelemmel - válaszolt Long őrmester -, két hónap sem telik bele, és már nem csapkodják az Eszkimó-fokot a nyílt tenger hullámai.

- Az Eszkimó-fokot! - jegyezte meg mosolyogva Paulina Barnett asszony. - De hiszen ezt a nevet, meg az összes többit kissé talán elhamarkodottan adtuk az öblöcskének, a félsziget különböző pontjainak! Lám, már el is vesztettük a Barnett-kikötőt meg a Paulina-folyót; ki tudja, vajon az Eszkimó-fok és a Rozmárok öble nem tűnik-e el?

- Ezek is eltűnnek, asszonyom - válaszolt Jasper Hobson -, és aztán, ezek után maga az egész Viktória-szigetet is elnyeli a tenger, mivelhogy már semmi sem köti a szárazföldhöz, így hát végzetszerűen pusztulásra van ítélve! Ez az elkerülhetetlen végzet, tehát hasztalan fáradság volt ez a mi földrajzi névjegyzékkészítésünk! Még szerencse, hogy elnevezéseinket nem fogadta el a Királyi Társaság, és így a tiszteletre méltó Roderick Murchison^[36]-nek még egy nevet sem kell törölnie ezekről a térképekről.

- De igen, van egy név, amelyet törölni kell! - szólt közbe az őrmester.

- Melyik? - kérdezte Jasper Hobson.

- A Bathurst-fok - felelte az őrmester.

- Valóban, magának igaza van, őrmester. A Bathurst-fokot most már törölni kell a sarki térképekről!

Két óra alatt teljesen kipihenték magukat. Délután egy órakor nekikészültek útjuk folytatásának.

Az indulás percében Jasper Hobson az Eszkimó-fok magasából még egy utolsó pillantást vetett a környező tengerre. Majd, miután semmi olyat nem látott, ami méltó lett volna figyelemre, lejött a fokról, és csatlakozott Paulina Barnett asszonyhoz, aki az őrmesterrel odalenn várta.

- Asszonyom - fordult Paulinához -, ugye, nem felejtette el azt a bennszülött családot, amellyel rövid idővel a tél vége előtt éppen itt találkoztunk?

- Már hogy felejtettem volna el, Hobson úr - válaszolta útitársnője. - Sőt azt a kedves kis Kalumaht meg is tartottam jó emlékezetemben. Ő meg is ígérte, hogy majd meglátogat bennünket a Reménység-erődben; persze ezt az ígéretét most már lehetetlen betartania. De minek kapcsán kérdezi ön ezt most tőlem?

- Mert én egy olyan tényre emlékszem vissza, asszonyom, amelynek akkor nem sok fontosságot tulajdonítottam, és amely most eszembe jutott.

- Halljuk.

- Emlékszik még rá, milyen döbbent aggodalommal vették tudomásul az eszkimók, hogy mi itt, a Bathurst-fok lábánál kereskedelmi ügynökséget alapítottunk?

- Világosan emlékszem erre, Hobson úr.

- Akkor arra is emlékezhet, hogy ezt illetően mennyire szerettem volna megérteni, kitalálni, hogy mire gondolhatnak ezek a bennszülöttek, de semmiként sem tudtam rájönni.

- Valóban így volt.

- Nos hát most aztán megértem; megvan a magyarázata, miért csóválták a fejüket. Ezek az eszkimók a hagyományokból, tapasztalatból, mit tudom én, miféle okból tisztában voltak a Viktória-félsziget természetével és eredetével. Tehát tudták, hogy mi nem szilárd talajra építettünk. Ám kétségkívül úgy vélekedtek, hogy nincs közvetlen veszély, hiszen már évszázadok óta ez a helyzet, és ezért nem hozták határozottabban tudomásunkra a dolgot.

- Lehet, hogy így van, Hobson úr - felelte Paulina Barnett asszony -, de Kalumah a legnagyobb valószínűség szerint mit sem tudott társai gyanakvásáról, mert ha tud róla, akkor az a szegény gyerek habozás nélkül közölte volna ezt velünk.

Ebben Hobson hadnagy teljesen osztotta Paulina Barnett asszony véleményét.

- Bevallhatjuk, igazán nagy balszerencse kellett hozzá, hogy éppen abban az időszakban telepedtünk le a félszigeten, mikor levált a szárazföldről, hogy úszó szigetté váljon! Mert végül is, ugyebár, hadnagy úr, hosszú idő, nagyon is hosszú idő, talán évszázad is eltelt azóta, hogy itt így álltak a dolgok!

- Nyugodtan mondhatja, hogy évek ezrei és ezrei, Long őrmester - válaszolt Jasper Hobson. - Gondoljon csak arra, hogy ezt a termőföldet, amelyet itt mi most taposunk, úgyszólván porszemenként hordták ide a szelek, és a homok is szemcsékként került ide! Gondolja meg csak, mennyi idő kellett ahhoz, míg a szelek elvetették itt a fenyő-, nyírfa-, szamócamagvakat, hogy sokasodjanak, s cserjévé, fává fejlődjenek! Még az is lehet, hogy ez a jégtömeg, amely most itt visz bennünket, már akkor alakult ki, s tapadt a szárazföldhöz, amikor ember még nem is élt a földön!

- Nos hát akkor nyugodtan várhatott volna még néhány évszázadig ez a szeszélyes jégtömeg, mielőtt útnak indult a tengeren! Ezzel sok aggodalomtól, s nagyon meglehet, hogy sok veszélytől is megkímélt volna bennünket.

Long őrmester nagyon is helyénvaló megjegyzése vetett véget a beszélgetésnek, s folytatták útjukat.

Az Eszkimó-foktól a Rozmárok öbléig a part, a százhuszonhetedik délkör pályáját követve csaknem észak-déli irányban halad. Hátul, mintegy négy-öt mérföldnyi távolságban észrevették a napsugarakban csillámló lagúna kiszögellését, s ezen kissé túl a lagúna vizét zöld keretbe foglaló utolsó erdős lejtőket. Néhány "süvöltő"-sas szállott az égen, hatalmas szárnycsapásokkal. Számos prémes állat, nyuszt, nyérc, hermelin lapult a homokpadok mögött, vagy bújt meg a nyomorúságos szamócabokrok és fűzfacserjék rejtekében, s onnan kukkantottak ki utasainkra. Úgy látszik, megértették, hogy nem kell félniük a puskalövésektől. Jasper Hobson néhány hódot is megpillantott; az állatok riadtan, teljesen tanácstalanul kóboroltak, mert a folyócska eltűnése óta nem tudtak hazatalálni. Márpedig, ha nincs többé kunyhójuk, ahol meghúzódhatnának, sem pedig folyóvíz, ahol falucskáikat építhetik, akkor fagyhalálra vannak ítélve, mihelyt beállanak a nagy hidegek. Long őrmester farkasfalkát is látott; az ordasok ott ügettek a síkságon.

Így tehát azt kellett feltételezni, hogy ez az egész sarkvidéki "állatkert" az úszó sziget foglya volt, s hogy a húsevők, ha majd a tél kiéhezteti őket, veszélyt jelentenek a Reménység-erőd lakói számára, mert hiszen nem mehetnek el innen sehová délre, hogy az enyhébb éghajlat alatt táplálékhoz juthassanak.

Úgy látszott, csupán a jegesmedvék hiányoznak a sziget állatvilágából. De persze a sziget lakói ezt nem panaszként említették... Azonban az őrmesternek úgy rémlett, hogy egy nyírfacsoport mögött lát valami óriási, lassan mozgolódó, fehér tömeget; de mikor tüzetesebben megvizsgálta, azt kellett hinnie, hogy tévedett.

A Rozmárok öblével határos partszakasz általában alig volt magasabb a tengerszintnél. Sőt némely része egészen a vízig ereszkedett, úgyhogy az utolsó, tajtékzó hullámtarajok úgy csapkodták a partot, mintha csak homokzátonyon hömpölyögnének. Attól lehetett hát tartani, hogy a szigetnek ezen a részén nemrég süllyedt le a talaj, de semmi támpontja nem volt itt az ellenőrzésnek, s így felismerhetetlen, megállapíthatatlan volt a változás, és nem is lehetett meghatározni a jelentőségét. Jasper Hobson sajnálta, hogy elindulása előtt nem szúrt le jeleket a Bathurst-fok környékén, hogy ezek segítségével vehesse észre a különböző talajsüllyedéseket és partereszkedéseket. Megígérte önmagának, hogy mihelyt visszaérkezik, megteszi ezt az óvintézkedést.

Érthető, ugyebár, hogy a felderítő úton sem a hadnagy, sem az őrmester, sem pedig útitársnőjük nem haladhatott valami gyorsan. Gyakran kellett megállniuk, vizsgálgatták a talajt, azt kutatták, nem fenyeget-e az a veszély, hogy a tengerpart törést szenved, s így utasainknak olykor fél mérföldre is be kellett hatolniuk a sziget belsejébe. Az őrmester előrelátóan néhány helyütt fűz- és nyírfaágakat ültetett el, hogy ezek majd jelzőkarókként szolgáljanak nekik, különösen a mélyebben alámosott partszakaszokon, amelyek szilárdsága kétségesnek látszott. Így aztán könnyen fel lehet majd ismerni az esetleg végbemenő változásokat.

Azért mégiscsak haladtak, s délután három óra tájban már csak alig három mérföldnyire voltak a délen fekvő Rozmárok öblétől. Jasper Hobson most már felhívhatta Paulina Barnett asszony figyelmét azokra a változásokra, azokra a valóban nagyon fontos módosulásokra, amelyeket a földszoros leszakadása hozott létre.

Azelőtt a délnyugati láthatárt az igen hosszú, nagy kiterjedésű, kissé lekerekített Liverpool-öböl partvonala állta el. Most a víz vonala zárta el itt a látóhatárt. A szárazföld eltűnt. A Viktória-sziget amott kiugró szögben végződött, pontosan azon a helyen, ahol a törés végbemehetett. Érezni lehetett, hogy ha ezt a szöget megkerülik, szemük elé tárul a sziget déli részét ezen az egész vonalon fürdető - azelőtt befagyott - végtelen tenger, amely a Rozmárok öblétől a Washburn-öbölig terül el a láthatáron.

Paulina Barnett asszony látható megrendültséggel szemlélte az új kilátást. Ámbár számított erre a látványra, mégis erősebben vert a szíve. Mert hiába kereste szeme a láthatáron a szárazföldet; az a szárazföld most már több mint hétszáz mérföldnyire maradt el mögöttük, s Paulina asszony egyszerre átérezte, hogy lába többé nem Amerika földjét tapossa. Nincs olyan érzékeny lelkű ember, aki ezt a lelkiállapotot illetően magyarázatra szorult volna, s mondanunk sem kell, hogy Jasper Hobson és az őrmester osztoztak útitársnőjük megrendülésében.

Mindnyájan sietni kezdtek, hogy minél előbb elérjék azt a kiszögellő földnyelvet, amely még lezárta a déli láthatárt. A talaj kissé emelkedett ezen a partszakaszon. A föld- és a homokréteg itt vastagabb volt, amit az magyarázott, hogy ez a partrész szomszédságában feküdt annak az igazi szárazföldnek, amely egykor a sziget mellett terült el, s egy darabot képezett vele. A jégréteg és a földréteg vastagsága ennél a csatlakozásnál valószínűleg évszázadról évszázadra növekedett, s így érthetővé vált, hogyan állhatott ellen a földszoros addig, míg valami geológiai jelenség a törést létrehozta. A január 8-i földrengés csak az amerikai szárazföldet rázta meg, de ez a rázkódtatás elég volt ahhoz, hogy leszakítsa róla a félszigetet, és kiszolgáltassa az óceán kénye-kedvének.

Végre négy órakor elérték a kiszögellést. A szárazföld horpadása formálta Rozmárok öble nem volt többé. Az öböl a szárazföld része maradt.

- Becsületemre, örülök annak, asszonyom - mondta útitársnőjének Jasper Hobson -, hogy nem a Paulina Barnett-öböl nevet adtuk neki!

- Örülhet is - válaszolta Paulina Barnett asszony -, s én már azt kezdem hinni, hogy az én keresztanyai mivoltom csak bajt hoz a földrajzi elnevezésekre!

Így tehát Jasper Hobson nem tévedett a leszakadás helyének kérdésében. Valóban a földszoros volt az, amely engedett a földrengésnek. Nyoma sincs sehol az amerikai szárazföldnek, sehol sziklafal, sem vulkán a sziget nyugati részén. Csak a tenger mindenütt.

Az a kiszögellő rész, amely a sziget délnyugati részén a jégalapzat leválása folytán alakult ki, most eléggé hegyes rajzú fokot képezett, a melegebb vizek olvasztó hatásának és minden veszedelemnek kitéve, nyilvánvalóan nem menekedhet a közeli pusztulás elől.

Kutatóink folytatták útjukat a törés vonala mentén, amely csaknem egyenesen futott nyugati és keleti irányba. A törés olyan sima volt, mintha csak valami éles szerszámmal végezték volna. Néhol meg lehetett figyelni a talaj rétegeződését. Ez a felerészben jégből, felerészben pedig földből és homokból álló part vagy tizenkét láb vastag volt. Teljesen, függőlegesen meredek, lejtő nélküli, s néhol a friss hasadások újabb keletű földomlásról tanúskodtak. Sőt Long őrmester két-három, a partról levált jégtáblát is észrevett, amelyek már félig elolvadtak a nyílt tengeren. Észrevehető volt, hogy a hullámverés csapdosása, a melegebb víz könnyebben szaggatja ezt az új partszegélyt, amelyet az idő még nem tapasztott össze a hó és a homok habarcsával, mint a tengerpart többi részét. Ahogyan tehát itt a dolgok álltak, az nem volt valami megnyugtató.

Paulina Barnett asszony, Hobson hadnagy és Long őrmester, mielőtt pihenőre tértek volna, még meg akarták vizsgálni a sziget déli részének ezt a gerincét. A hosszan elnyúlt ívben pályáját futó nap nemigen nyugszik le éjjeli tizenegy óra előtt, így tehát még eléggé világos lesz. A nap ragyogó korongja lassan vándorolt a nyugati láthatáron, és rézsútosan eső sugarai óriásira felnagyítva vetették lépteik elé utasaink árnyékát. Voltak olyan percek, amikor élénk beszélgetésbe elegyedtek, majd hosszú időközök teltek el anélkül, hogy akár csak egy szót is szóltak volna egymáshoz, szótlan kérdéssel fordultak a tenger felé; a jövőre gondoltak.

Jasper Hobsonnak az volt a szándéka, hogy a Washburn-öbölnél éjszakáznak. Ha ezt a pontot elérik, összesen mintegy tizennyolc mérföldet tesznek meg, vagyis - ha helyesen számította - körútjuk felét. A hadnagy úgy gondolta, hogy néhány órára megszakítják útjukat, s mikor útitársnőjük kipihente fáradalmait, a nyugati parton haladnak tovább a Reménység-erőd felé.

A Rozmárok öble és a Washburn-öböl közti útszakaszon semmi említésre méltó esemény nem történt az új partszakasz felderítésénél. Jasper Hobson este hét órakor érkezett arra a táborhelyre, amelyet jó előre kiválasztott. Ezen az oldalon semmi sem változott. A Washburn-öbölből nem maradt semmi egyéb, csak az a hosszan elnyúló hajlat, amelyet a sziget partja képezett, és amely azelőtt észak felől határolta az öblöt. Az öböl változatlanul a Michel-foknak nevezett hegyfokig terjedt, s hét mérföld hosszú volt. A szigetnek ez a része látszólag mit sem szenvedett a földszoros leszakadása miatt. A kissé hátrább csoportosult, dús lombozatú fenyő- és nyírfa-sarjerdők még szépen zöldelltek ebben az évszakban. Jó néhány prémes állatot is láttak, amint átszaladtak a síkságon. Paulina Barnett asszony és két útitársa ezen a helyen állapodott meg. Ha észak felé nem hordozhatták is meg szabadon tekintetüket, itt legalább délen végigpillanthattak a láthatár felén. A nap annyira nyílt ívet vont az égen, hogy a nyugat felé magasodó talajemelkedés akadályozta sugarai nem érték el a Washburn-öböl partját. De azért ez még nem volt éjszaka, sőt még csak estszürkület sem, mert még nem tűnt el a sugárzó égitest.

- Hadnagy úr - szólalt meg most a világ legkomolyabb hangján Long őrmester -, ha valami csoda folytán itt most egy harang szólalna meg, mit gondol, hadnagy úr, vajon mit harangozna?

- Azt, hogy itt a vacsora ideje - válaszolta Jasper Hobson. - És azt hiszem, asszonyom, hogy ön is osztja ezt a véleményemet.

- Teljesen - felelte útitársnőjük -, és mivelhogy csak le kell telepednünk itt, s máris asztalnál vagyunk, hát akkor üljünk le. Tessék, itt egy mohaszőnyeg, bizony egy kicsit már kopott, de úgy látszik, ezt számunkra terítette ide a gondviselés.

Előszedték az elemózsiás tarisznyát. Szárított hús, Joliffe-né konyhájáról került nyúlpástétom meg egy kis kétszersült képezte a vacsora étrendjét.

Mikor alig negyedóra múlva befejezték étkezésüket, Jasper Hobson visszatért a sziget délkeleti csücskére, míg Paulina Barnett asszony egy félig kopasz, satnya fenyő tövében üldögélt, Long őrmester meg már hozzá is fogott az éjszakai tanya felveréséhez.

Hobson hadnagy a sziget alapját képző jégtömeg állagát akarta megvizsgálni, s hacsak lehetséges, kideríteni, miképpen alakult ki. Egy kis, földomlás okozta partszakadék lehetővé tette, hogy egészen a tengerszintig ereszkedjék le, s onnan megszemlélhette a tengerpartot alkotó függőleges falat.

Ezen a helyen a talaj alig háromlábnyira emelkedett a víz színe fölé. Felső része elég vékony, kagylótörmelékekkel kevert homokrétegből állt. Alsó része pedig tömör, igen kemény, szinte fémszerű jég, amely így megbírta a sziget humuszrétegét.

Ez a jégréteg mindössze egylábnyira emelkedett a tengerszint fölé. Ezen az újonnan létrejött törésfelületen világosan látható volt a jégmező egyforma beosztású rétegeződése. Ezek a vízszintes rétegek arra vallottak, hogy azok az egymást követő fagyok, melyek létrehozták, viszonylag csendes vizeken mentek végbe.

Tudjuk, hogy a fagyás a folyadékok felső részén kezdődik, aztán ha továbbra is kitart a hideg, a szilárd jégpáncél vastagsága egyre növekszik, s felülről lefelé halad. Legalábbis így van ez az állóvizeknél. Viszont a folyóvizeknél azt figyelték meg, hogy ott alul képződik a jég, és felfelé, a vízszint felé vastagodik.

De ennél a jégtömbnél, amely a Viktória-sziget alapját képezte, kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy az amerikai szárazföld partjain csendes vizeken képződött. A fagyás nyilvánvalóan a víz felső részén kezdődött, és ebből logikusan az következik, hogy az olvadás szükségképpen az alsó rétegben megy majd végbe. Ha majd melegebb vizeken olvadni kezd a jégtömb, egyre csökken a vastagsága, s akkor a sziget szintje alacsonyabbá válik, mint a tengeré. Ez jelentette hát a nagy veszélyt.

Mint már említettük, Jasper Hobson megfigyelte, hogy a sziget megszilárdult rétege, vagyis a jégtömb, csupán körülbelül egylábnyira emelkedett a tengerszint fölé. Márpedig tudjuk, hogy a vízen úszó jégtömbnek legfeljebb négyötöd része merül víz alá. Annak a jégmezőnek, jéghegynek, amely egylábnyira áll ki a vízből, négylábnyi vastagságú része van a víz alatt. Azonban meg kell még mondanunk, hogy az úszó jéghegy sűrűsége, vagy ha úgy tetszik: fajsúlya, a jéghegy képződésének módja vagy eredete szerint változó. Az a jég, amely tengervízből képződött, likacsos, áttetsző, kék vagy zöld színű aszerint, hogy milyen fénysugarak járják át, s könnyebb, mint az édesvízből lett jégtáblák; tehát a vízből kiálló része kissé magasabbra emelkedik a tengerszint fölé. Márpedig az kétségtelen volt, hogy a Viktória-sziget alapja tengervízből képződött jég. Tehát mindezt megfontolva, Jasper Hobson arra a következtetésre jutott, hogy - számolva a jégtömböt borító ásványi és növényi réteg súlyával - a jégtömb vastaggá a tengerszint alatt négy-öt lábnyi lehet. Ami pedig a sziget különböző kiemelkedéseit, a dimbes-dombos talajt illeti, ezek nyilvánvalóan csak a földdel, homokkal borított felületeket érintik, s így elfogadható az a feltevés, hogy nagy általánosságban, az úszó sziget víz alatti része nem vastagabb ötlábnyinál.

Ez a megállapítás nagy aggodalommal töltötte el Jasper Hobsont. Mindössze öt láb! De ha nem is számítjuk az olvadásnak azokat az okait, amelyeknek ez a jégmező ki lehet téve, vajon a legcsekélyebb rázkódtatás nem idézheti-e elő a sziget területének kettétörését? Vajon a vihar vagy szélroham korbácsolta hullámok nem verik-e szét a jégmezőt, hogy hamarosan darabokra töredezve, teljesen szétmálljék? Ó, a tél, a hideg! Azt várta Hobson hadnagy! Sóvárogva várta, mikor fagy már be a higany a hőmérőbe! Csakis a sarkvidék borzalmas hidege, a sarki tél rettenetes fagya szilárdíthatja, vastagíthatja meg a sziget alapját, s egyúttal közlekedési utat is teremthet a sziget és a szárazföld között.

A hadnagy visszajött a táborhelyre. Long őrmester a szálláskészítéssel foglalatoskodott, mert - ámbár útitársnőjüknek nem volt kifogása ellene - nem volt szándékában szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Közölte tehát Jasper Hobsonnal, hogy jégkunyhót akar ásni a talajba, akkorát, hogy mindhárman helyet találjanak benne, amolyan "snowhouse"-t, amelyben megbújhatnak az éjszaka hidege ellen.

- Ha már az eszkimók hazájában élünk, hát akkor éljünk eszkimók módjára.

Jasper Hobson helyeselte, de azt ajánlotta őrmesterének, hogy ne ásson le nagyon mélyre, mert a jégtalaj vastagsága legfeljebb ötlábnyi lehet.

Long őrmester nekilátott a munkának. Kézibaltája és hókése segítségével csakhamar lekaparta a földet, és enyhén lejtő folyosófélét vájt, amely közvetlenül a jégpáncélig haladt. Majd szerszámaival nekiment ennek a morzsolódó jégtömegnek, amelyet hosszú évszázadok óta borított a föld és a homok.

Alig telt bele egy óra, és már kész is volt a föld alatti búvóhely, vagy nevezzük inkább jégfalú kuckónak, amely igen alkalmas kis lyuk a meleg megőrzésére, így tehát az éj néhány órájára elég lakályosnak mondható. Mialatt Long őrmester oly serényen dolgozott, mint egy termeszhangya, Hobson hadnagy odalépett útitársnőjéhez, és közölte vele a Viktória-sziget állapotát és állagát illető vizsgálatainak eredményét. Nem titkolta előtte azt a komoly aggodalmat, amellyel e vizsgálat eltöltötte lelkét. A jégalap csekély vastagsága, szerinte, nemsokára repedéseket okozhat a felületen, majd pedig olyan töréseket, amelyeket lehetetlen előre látni, amiből viszont az következik, hogy megakadályozásuk is lehetetlen. Az úszó szigetet, fajsúlyának változása folytán, vagy az a bármely percben bekövetkezhető veszedelem fenyegeti, hogy lassanként elmerül, vagy pedig az, hogy több vagy kevesebb apró szigetté esik szét, amely szigetecskék, szükségszerűen, nagyon is rövid életűek lesznek. A hadnagy mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a Reménység-erőd lakóinak a lehetőséghez képest nem szabad eltávolodniuk a háztól, s mindig együtt s egy helyütt kell tartózkodniuk, hogy valamennyiüknek egyforma esélye legyen.

Jasper Hobson éppen itt tartott fejtegetéseiben, amikor kiáltásokra lettek figyelmesek.

Paulina Barnett asszony és a hadnagy nyomban felállt, s körültekintettek, előbb a sarjerdő, majd a síkság és a tenger felé.

Senki.

De most a kiáltások megismétlődtek.

- Az őrmester! Ez az őrmesterünk hangja! - mondta Jasper Hobson.

És, nyomában Paulina Barnett asszonnyal, a táborhely felé futott.

Alighogy odaért a hókunyhó tátongó nyílásához, megpillantotta Long őrmestert, aki két kézzel kapaszkodott a kunyhó jégfalába vert hókése nyelébe, és segítségért kiabált harsányan, de a legnagyobb hidegvérrel.

Csak a feje és a két karja látszott ki az őrmesternek. Mialatt ásott, a jégtalaj hirtelen engedett alatta, és az őrmester derékig vízbe merült. Jasper Hobson csak ennyit kiáltott oda neki:

- Tartsa magát!

Majd a földhányásra hasalva, a lyuk széléig kúszott. Ott kinyújtotta kezét az őrmester felé, akinek most már, ezt a kezet megragadva, sikerült kimásznia a gödörből.

- Istenem! Hát magával mi történt, Long őrmester? - kiáltott fel Paulina Barnett asszony.

- Az történt velem, asszonyom - válaszolt Long, s közben úgy rázta meg magát, mint egy ázott pudlikutya -, hogy a jégtalaj betört alattam, s így kényszerfürdőt vettem.

- De hát miért nem szívlelte meg a tanácsomat, hogy ne ásson túl mélyre a földréteg alatt? - kérdezte Jasper Hobson.

- Bocsánat, hadnagy úr, de hiszen láthatja, hogy alig tizenöt hüvelyknyire bolygattam meg a jeget. Csakhogy azt kell hinnünk, hogy a jég alatt itt valami felpuffadás van, valami üregnek kell itt lenni. A jég itt nem feküdt a vízen, vagyis én zuhantam le, mintha egy alattam elrepedt plafonon estem volna át. Ha nem sikerül megkapaszkodnom a késemmel a falba, akkor ezzel a buta fejemmel a sziget alá kerülök, márpedig ez kellemetlen lett volna, ugye, asszonyom?

- Nagyon kellemetlen, vitéz őrmester úr! - válaszolt mosolyogva Paulina asszony, és kezét nyújtotta a derék embernek.

Az a magyarázat, amelyet Long őrmester adott, helyes volt. Ezen a helyen, valamilyen okból, bizonyára, mert levegő halmozódott fel, a jég boltozatot alkotott a víz fölött, így a vékony jégfal, amelyből még a hókés is lefaragott, csakhamar betört az őrmester súlya alatt.

Ez a légképződmény, amely bizonyára máshol is előfordulhat, egyáltalán nem volt megnyugtató. Hát hol lehet itt valaha is biztos az ember afelől, hogy szilárd talajra teszi a lábát? Hiszen akkor minden lépésnél beszakadhat. És ha arra gondolnak, hogy e vékonyka földes jégréteg alatt az óceán örvényei ásítanak feléjük, van-e olyan szív, ha mégoly rettenthetetlen is, amely nem szorul össze?

Long őrmester azonban ügyet sem vetett erre a kis fürdőre, és máshol akarta folytatni vájármunkáját. De ezúttal Paulina Barnett asszony sehogyan sem volt hajlandó ebbe beleegyezni. Egy éjszakát szabad ég alatt tölteni? Oda se neki! A szomszédos kis sarjerdő éppúgy megfelel neki éji szállásként, mint férfitársainak, így hát a legerélyesebben ellenezte, hogy Long őrmester újból hozzáfogjon az iménti művelethez. Végül is az őrmester kénytelen volt beletörődni és szót fogadni.

A táborhelyet tehát vagy százlábnyival odébb helyezték a tengerparttól, egy dombocskára, ahol néhány magányos fenyő- és nyírfacsoport tengődött, ez a csekély növényzet semmiként sem érdemelte meg a sarjerdő nevet. Este tíz óra tájt már javában pattogott a száraz rőzséből rakott tüzecske, éppen amikor a nap végső sugarai aranyozták be a láthatárt, amely fölött csak néhány óra múlva jelenik majd meg újból.

Long őrmesternek most hát jó alkalma nyílt arra, hogy megszárítkozzék, s ezt nem is szalasztotta el: kinyújtotta a tűz felé a lábát. Jasper Hobsonnal beszélgettek, míg csak a szürkület le nem szállt, hogy felváltsa a nappali világosságot. Időnként Paulina Barnett asszony is részt vett a társalgásban, s megkísérelte, hogy elhessegesse a hadnagy sötét gondolatait. Ez a csodaszép, csillagfényes éjszaka, mint a sarkvidéki éjek általában, amúgy is jó volt arra, hogy megnyugtassa a lelket. A szél neszelt a fenyőágak között, a tenger is, mintha csak szunnyadna a part mögött. Egy messziről gördülő enyhe hullám alig emeli az óceán felszínét, s hangtalanul enyészik el a sziget homokpartján. Sehol egy madárkiáltás a légben, egyetlen állat se nyikkan a síkon. Néhány gyantás fenyőtoboz ropogva lángol fel, majd néha-néha emberi szó halk morajlása hallik, de már tova is száll, ennyi csupán a hang, amely még fenségesebbé varázsolja e csodálatosan csöndes sarki éjszakát.

- Ki hinné, hogy így hajózunk az óceán hullámain! - szólalt meg Paulina Barnett asszony. - De igazán, hadnagy úr, valósággal erőlködnöm kell, hogy ezt felfoghassam, mert hiszen ez a tenger teljesen mozdulatlannak látszik, és mégis, ellenállhatatlan erővel sodor bennünket!

- Igen, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, s én bevallom, hogy ha ennek a mi vízi járművünknek padlózata szilárd volna, ha a vízvonal alatti része előbb-utóbb nem pusztulna el, ha a "hajótest" nem eshetne szét bármely pillanatban, és végül, ha legalább azt tudnám, hogy hová visz bennünket, akkor még örülni is tudnék annak, hogy így hajókázunk itt, az óceánon.

- De igazán, hadnagy úr - folytatta Paulina asszony -, hát van-e kellemesebb módja az utazásnak, mint a mienk? Még csak nem is érezzük, hogy megyünk. Szigetünk pontosan ugyanolyan sebességgel halad, mint az áramlat, amely viszi. Hát nem ugyanaz a jelenség-e ez, mint amikor léggömb száll a levegőben? Meg azután milyen kedves dolog is lenne így utazgatni, együtt a házunkkal, kertünkkel, parkunkkal, úgyszólván egész hazánkkal! Egy úszó sziget, de persze igazi sziget, szilárd alapzatú, elmerülhetetlen, ez volna a legkényelmesebb, legcsodálatosabb jármű, amit csak el lehet képzelni. Azt mondják, egykor függőkerteket létesítettek. Miért ne csinálhatnának egyszer majd olyan úszó parkokat, amelyek a világ minden részébe elvisznek bennünket? Ilyen óriási terjedelmű vízi járműre semmi hatással sem lennének a hullámok. Mit sem kellene félni a viharoktól. Talán még az is lehetséges volna, hogy a szélnek feszített óriási vitorlák segítségével irányítani is lehessen ezeket az úszó szigeteket? És aztán mily csodálatos látvány tárulna az utasok elé, a trópusi tájak növényzete! Sőt én még azt is el tudom képzelni, hogy ügyes, a tengeráramlatokat ismerő kormányosok segítségével tetszés szerinti szélességeken lehetne tartani az úszó szigetet, és akkor az örök tavasznak örvendhetne az utas!

Jasper Hobson csak mosolyogni tudott Paulina Barnett asszony lelkendező ábrándozásán. A bátor asszony annyi bájjal hagyta magát tovaragadni képzelete erejétől, hogy már-már ehhez a Viktória-szigethez hasonlított, amely csak suhan, de semmivel sem árulja el, hogy úszik! Annyi biztos, hogy - ha már ebbe a helyzetbe kerültek - egyelőre nem tehetett panaszuk amiatt, hogy ilyen különös módon járják a tengert, de csak abban az esetben, ha a szigetet nem fenyegeti a bármely pillanatban bekövetkezhető elolvadás veszélye, az, hogy alámerül a mélybe.

Elmúlt az éjszaka. Néhány órát aludtak. Mikor felkeltek, megreggeliztek, s pompásan ízlett nekik a falat. Tagjaik kissé megdermedtek a hideg éjszakában, de tüzet raktak, és a rőzselángok megmelengették zsibbadt testüket.

Reggel hat órakor Paulina Barnett asszony, Jasper Hobson és Long őrmester útnak indult.

A part, a Michel-foktól kezdve egészen az egykori Barnett-kikötőig csaknem egyenes vonalban haladt délről északnak, mintegy tizenegy mérföld hosszúságban. Semmi furcsaság nem volt észlelhető rajta, s úgy látszott, a földszoros leszakadása óta mit sem változott. Általában alacsony, tagolatlan partszegély volt. Long őrmester a hadnagy parancsára néhány jelet tűzött le maguk mögött a tengerparton, hogy később majd ezek segítségével lehessen felismerni a változásokat.

Hobson hadnagy még aznap este el akarta érni a Reménység-erődöt, s erre megvolt az oka. Paulina Barnett asszony meg azért sietett, mert már szerette volna viszontlátni társait, barátait, és ilyen körülmények között nem lett volna helyénvaló, ha a vezető soká marad el a kereskedelmi ügynökségtől.

Így hát gyorsan szedték a lábukat, ferdén átvágva rövidítették az utat, délben megkerülték azt a kis dombot, amely egykor a Barnett-kikötőt védelmezte a keleti szelek ellen.

Ettől a ponttól a Reménység-erődig már csak vagy nyolc mérföldet kellett gyalogolniuk. Délután négy óra előtt már meg is tették ezt a nyolc mérföldnyi utat, és Joliffe káplár örvendező hurrá-kiáltásokkal üdvözölte a hazatért felderítő csoportot.

Az erődbe hazatérve, Jasper Hobson első gondja az volt, hogy megérdeklődje Thomas Blacktől, milyen állapotban van a kis kolónia. Huszonnégy óra óta semmi változás nem történt. De a sziget, miként ezt a tüzetesebb vizsgálat megállapította, egy szélességi fokkal lejjebb került, vagyis - egyre nyugat felé tartva - délnek sodródott. Most tehát a Jéghegyek foka magasságában haladt, ez Nyugat-Georgiának egy kis hegyfoka, kétszáz mérföldnyire az amerikai partoktól. Úgy látszott, hogy ezen a tájon kissé lassúbb a tengeráramlat, mint a Jeges-tenger keleti részén, de a sziget még mindig úszott, és Jasper Hobson nagy aggodalommal észlelte, hogy a Bering-szoros felé halad. Most még csak július 24-e volt, és ha a sziget kissé gyorsabb áramlatba kerül, az alig egy hónap alatt átsodorja a tengerszoroson, egészen a Csendes-óceán langyos vizeire, ahol úgy elolvad, mint egy "kockacukor egy pohár vízben".

Paulina Barnett asszony közölte Madge-dzsel a sziget körüli kutató útjuk eredményét; elmondta neki, hogy a földszoros leszakadt részénél vízszintes rétegződésű a sziget talaja, hogy a jégalapnak a tengerszint alatti vastagságát ötlábnyira becsülték, valamint Long őrmester balesetét és kényszerű fürdőjét, egyszóval minden olyan okot, amely bármely pillanatban előidézheti a jégalapzat törését vagy a sziget elsüllyedését.

Ezalatt a kereskedelmi ügynökség lakói között a tökéletes biztonság érzete uralkodott. Ezeknek a jóravaló embereknek még csak eszükbe sem jutott soha, hogy a Reménység-erőd mélységek fölött úszik, s hogy lakóinak élete minden percben veszélyben van. Valamennyien egészségesek voltak. Az idő pompás, az éghajlat egészséges, életet pezsegtető. Férfiak és nők szinte versenyeztek, kinek van jobb kedve s makkegészsége. A Michel csöppség elragadó kölyök kezdett lenni: már ott tipegett az erőd övezetében, és Joliffe káplár, aki egészen bolondja volt a gyereknek, már a fegyverfogásokra és a katonaiskola alapelemeire akarta volna oktatni. Hej, ha egy ilyen fiúval ajándékozta volna meg őt a felesége, micsoda harcost nevelne belőle! De ez az érdekes Joliffe família nem gyarapodott, s hiába rimánkodott Joliffe-né asszony naponta az Ég urához - legalábbis egyelőre -, megtagadta tőle a gyermekáldást.

Ami a közlegényeket illeti, azoknak bőven akadt dolguk. Mac Nap, az ácsmester és munkásai, Petersen, Belcher, Garry, Pond és Hope szorgalmasan dolgoztak a bárka építésén; hosszú és nehéz hónapokig tartó munka volt ez. Mivelhogy azonban csak jövő nyáron, a jégzajlás megindulása után kerülhet sor a bárka használatára, miatta nem hanyagolták el azokat a munkálatokat, amelyek inkább a kereskedelmi ügynökséggel voltak kapcsolatosak. Jasper Hobson úgy tett előttük, mintha az idők végtelenségéig biztosítva volna az erőd élete. A hadnagy kitartott amellett, hogy emberei mit se tudjanak helyzetükről. Az előtt a fórum előtt, amelyet a Reménység-erőd "vezérkarának" nevezhetnénk, többször is tárgyalták ezt az elég súlyos kérdést. Paulina Barnett asszony és Madge nem osztotta teljesen a hadnagy vélekedését ebben a kérdésben. Úgy gondolták, hogy erélyes, elszánt társaik nem azok az emberek, akik egyhamar kétségbeesnek, és mindenesetre, bizonyára sokkal súlyosabb lesz számukra a csapás, ha már egyszerre csak nyakukon a veszedelem, és nem lehet tovább rejtegetni előlük a helyzetüket. De Jasper Hobson e meggyőző érvelésnek sem adta meg magát, s meg kell jegyeznünk, hogy ebben a kérdésben Long őrmester is támogatta őt. De végül is lehet, hogy mindkettőnek igaza volt; ők tapasztalt emberek, és megvan a kellő emberismeretük is.

Így tehát folytatták munkájukat, amellyel lakályosabbá tették az erődöt, és védelmét is megerősítették. Az övezet kerítését új cölöpökkel egészítették ki, és néhol magasabbra is húzták, úgyhogy most igazán komoly erődítményfalat képezett. Sőt Mac Nap mester még azt a tervét is megvalósította, amit legjobban szívén viselt, s amelyet parancsnoka is helyeselt. Az erődnek a tó felé kiugró szögletein két kis hegyes süvegtetejű őrtornyot emelt, ami teljessé tette a védőművet, és Joliffe káplár már alig várta a percet, amikor majd felmászhat az őrtoronyba, hogy leváltsa az őrszemet. Ez az egész, így, ezekkel az őrtornyokkal katonai külsőt kölcsönzött az építménynek, ami nagy örömére szolgált a káplárnak.

Mikor a kerítéssel teljesen elkészült, Mac Nap - aki jól emlékezett a tavalyi kemény tél viszontagságaira - közvetlenül a főépület jobb oldalánál új fáskamrát épített, oly módon, hogy ebbe a közeli fáskamrába egy belső ajtón keresztül lehetett bejutni anélkül, hogy a tüzelőért kénytelenek lettek volna kimerészkedni a szabadba. Így aztán a fűtőknek mindig kezük ügyében lesz a tüzelő. A főépület balszárnyán viszont jókora termet épített az ácsmester, a közlegények elszállásolására, hogy így a közös termet megszabadíthassák a tábori ágyaktól. A nagyterem ezentúl kizárólag az építkezések, társasjátékok és a belső munka céljaira szolgált. Az új szállás viszont csakis a három házaspár és a telep többi katonájának lakása lett. A házaspárok külön szobákban telepedtek le. A ház hátsó részén, külön, a lőporraktár közelében a szőrmék tárolására szánt raktárt is emeltek, így aztán felszabadult a padlás, amelynek szarufáit és fedélszerkezetét vaskapcsokkal fogták össze, úgyhogy minden támadásnak ellenállhatott.

Mac Nap még egy kis kápolnát is szándékozott építeni fából. Ez az épület Jasper Hobson eredeti terveiben is benne foglaltatott; ezzel együtt lett volna teljes a kereskedelmi ügynökség. De a kápolna felépítését a jövő nyárra halasztották.

Milyen gondosan, mennyi buzgalommal, mily tevékenyen kísérte volna figyelemmel azelőtt Hobson hadnagy a telep építkezéseit. Ha szilárd talajon építkezne, milyen örömmel látta volna ezeket a házakat, csűröket, raktárakat emelkedni maga körül! Hát még az a - most már fölöslegessé vált - terve, hogy olyan építménnyel koronázza a Bathurst-fokot, amely a Reménység-erőd biztonságát szolgálta volna! A Reménység-erőd! E név hallatára most összeszorult a szíve! A Bathurst-fok örökre elhagyta az amerikai szárazföldet, és a Reménység-erőd sokkal inkább érdemelné meg a Reménytelenség-erőd nevet.

Ezekkel a munkálatokkal telt el az egész évad, senki sem ült tétlenül. A bárka építése rendben haladt. Mac Nap úgy tervezte, hogy mintegy harminctonnás lesz, ez elég arra, hogy a kedvező évszakban vagy húsz utast néhány száz mérföldnyire szállíthasson. Az ácsmester szerencsére talált néhány görbe fát, amelyekből a bárka első bókonyait elkészíthette, és nemsokára már a hajótetőre erősített orrtőke és a fartőke is ott díszelgett a Bathurst-fok lábánál berendezett hajóácsműhelyben.

Mialatt az ácsok a fejszét, fűrészt, ácsbárdot forgatták, addig a vadászok a húsnak való vadat, a rénszarvast, sarki nyulat űzték, ezek bőven szaladgáltak az erőd körül. A hadnagy egyébként meg is hagyta Sabine-nek és Marbre-nek, hogy ne menjenek messzire, és azzal magyarázta meg parancsát nekik, hogy addig, amíg a telep építése nincs egészen befejezve, nem szeretné, ha a lábnyomok a környéken valamiféle ellenséget vezetnének a nyakukra. Az igazság azonban az volt, hogy Jasper Hobson nem akarta, hogy emberei megsejdítsék a félszigettel történt változásokat.

Egy szép napon aztán Marbre megkérdezte, nem lenne-e most már itt az ideje kirándulni a Rozmárok öbléhez, és folytatni a vadászatot ezekre a kétéltűekre, amelyeknek zsírja oly kitűnő tüzelőanyagot szolgáltat. Erre a kérdésre Jasper Hobson élénken válaszolta:

- Nem, erre semmi szükség, Marbre!

A hadnagy ugyanis jól tudta, hogy a Rozmárok öble több mint kétszáz mérfölddel maradt mögöttük délen, s azt is, hogy a kétéltűek nem látogatják már a sziget partjait.

De azért - ismétlem - a világért se higgyük, hogy Jasper Hobson reménytelennek tartotta a helyzetet. Távolról sem, nemegyszer őszintén ki is fejtette ezt, hol Paulina Barnett asszony, hol meg Long őrmester előtt. Azt hangoztatta, leghatározottabban állította, hogy a téli hidegek beálltáig minden bizonnyal ellenáll a végveszélynek a sziget, akkor aztán a fagyban vastagszik majd a jégtalapzata, a sodródása is megszűnik s megáll.

Valóban, Jasper Hobson felderítő útja pontosan megállapította új kis birodalma kerületét. A sziget kerülete több mint negyvenezer "fordulat"^[37] volt a műszeren, ami azt jelenti, hogy legalábbis száznegyven négyzetmérföldet tett ki. Hogy összehasonlítási alappal szolgáljunk, a Viktória-sziget még kissé nagyobb is volt, mint Szent Ilona szigete. Kerülete csaknem akkora, mint Párizsé, az erődítmények vonalán mérve. Tehát még ha darabokra törik is, az egyes területrészek elég nagy terjedelműek lennének ahhoz, hogy bizonyos ideig lakhatók legyenek.

Paulina Barnett asszonynak - akit meglepett, hogy egy jégmező területe ekkora lehessen - Hobson hadnagy a sarkkutatók megfigyeléseinek idézésével felelt. Amikor Parry, Penny, Franklin átkelt a Sarki-tengereken, nem volt ritka eset, hogy száz mérföld hosszú és ötven mérföld széles jégmezőkkel találkoztak. Sőt Kellet kapitány olyan jégmezőn hagyta a hajóját, amelynek területe nem kevesebb, mint háromszáz négyzetmérföld volt. Hát akkor ehhez képest igazán semmiség a Viktória-sziget.

A sziget terjedelme mindamellett elég nagy volt ahhoz, hogy a téli hidegek beálltáig ellenállhasson a pusztulásnak, mielőtt jégalapját még felolvasztanák a meleg tengeráramlatok. Jasper Hobsonnak semmi kétsége sem volt eziránt, s azt kell mondanunk, hogy csak azért volt kétségbeesve, mert látta, mennyi küszködés bizonyult hiábavalónak, mennyi erőfeszítés elveszettnek, mily sok tervezgetés hiúsult meg, s hogy íme, az ő szép álma, közvetlenül megvalósulása előtt - füstbe ment. Nagyon is érthető tehát, hogy egyáltalán nem érdekelték többé ezek a munkálatok. Éppen csak hagyta, hadd csinálják, ha akarják.

Paulina Barnett asszony megszívlelte a közmondást, és bátor szívvel nézett farkasszemet a sorssal. Buzdította társait munka közben, sőt ő maga is részt vett benne, mintha kezükben volna a jövő. Például mikor látta, milyen érdeklődéssel foglalkozik Joliffe-né asszony a veteményeivel, naponta ellátta tanácsaival. A sóska és a kalánfű szép termést hozott, ez pedig a káplárnak volt köszönhető, aki olyan komolyan és szívós kitartással védelmezte a veteményeket a madarak ezrei ellen, akár egy - madárijesztő.

A rénszarvasok megszelídítése tökéletesen sikerült. Több szarvastehén megellett, s részben még a kis Michelt is rénszarvastejjel táplálták. A szarvascsorda most már harminc darabból állott. Az állatokat a Bathurst-fok gyepes lankáin legeltették, és télre is bőven takarítottak be számukra abból a rövid, száraz fűből, amely a dombhajlatokat borította. A rénszarvasok már szépen megbarátkoztak az erőd lakóival, ezek egyébként is igen könnyen szelídíthető állatok, ott járkáltak az övezet közelében, s némelyiket a tűzifát szállító fogatok elé fogták.

Fajtájuknak még jó néhány példánya kóborolt az erőd körül, és a Barnett-kikötő s az erőd között félúton ásott kelepcében nem volt nehéz foglyul ejteni őket. Emlékszünk még rá, hogy tavaly ugyenebben a veremben egy óriási jegesmedvét fogtak vadászaink. Ebben az évszakban a rénszarvasok estek gyakran ebbe a csapdába. A rénszarvasok húsát besózták, megszárították, és tartalék élelemként raktározták el. Legkevesebb húszat fogtak ezekből a kérődzőkből, amelyek a közeledő tél elől nemsokára alacsonyabb szélességi fokok felé menekülnek.

De egy nap valami földcsuszamlás következtében hasznavehetetlenné vált a kelepce, és augusztus 5-én Marbre, aki éppen a kelepcét tekintette meg, hazatérésekor meglehetősen különös hangon fordult Jasper Hobsonhoz:

- A mindennapos kelepcenéző utamról jövök, hadnagy úr.

- Nos, Marbre - válaszolta Jasper Hobson -, akkor remélem, ma éppoly szerencsével járt, mint tegnap, s bizonyára ott kuksol egypár szarvas a kelepcéjében.

- Nem, hadnagy úr..., nem így áll a dolog... - felelt kissé zavartan Marbre.

- Micsoda? Hát a kelepcéje ma nem szállította le a rendes napi adagot?

- Nem, hadnagy úr. És ha valamelyik állat bele is esett volna a mi vermünkbe, biztos, hogy belefullad.

- Belefullad? - kiáltott fel a hadnagy, és nyugtalanul tekintett a vadászra.

- Úgy bizony, hadnagy úr - válaszolt Marbre, s figyelmesen nézett parancsnokára. - A gödör tele van vízzel.

- Na jó - kezdte Jasper Hobson, az olyan ember hangján, aki semmi fontosságot nem tulajdonít ennek a ténynek -, hiszen maga is tudja, hogy azt a vermet részben a jégbe vájtuk. A napsugaraktól olvadásnak indultak a gödör falai, így aztán...

- Bocsánatot kérek, hogy félbeszakítom, hadnagy úr - felelte Marbre -, de az a víz a veremben semmi esetre sem gyűlhetett fel jégolvadástól.

- Már miért ne, Marbre?

- Mert hogyha jégből lett volna ez a víz, akkor édesvíz volna, mint ahogyan azt ön nekem annak idején megmagyarázta; csakhogy ám az a víz, ami a mi vermünkben van - sós víz!

Bárhogyan tudott is uralkodni magán Jasper Hobson, most kissé elsápadt, és nem válaszolt.

- Egyébként - folytatta a vadász -, meg akartam mérni, milyen mély a víz a gödörben, de - bevallom, legnagyobb meglepetésemre - nem értem feneket benne.

- Ugyan, Marbre, mi sem egyszerűbb ennél - felelte gyorsan Jasper Hobson. - Nincs itt min meglepődni. Bizonyára valamiféle talajtörés összeköttetést teremtett a verem és a tenger között! Ez előfordul olykor... Még a legszilárdabb talajoknál is! Így hát maga csak ne nyugtalankodjék. Egyelőre tegyen le a kelepce használatáról, és érje be azzal, hogy csapdákat állít az erőd környékén.

Marbre tisztelgésként homlokához emelte kezét, sarkon fordult, különös tekintetet vetett parancsnokára, s otthagyta a hadnagyot.

Jasper Hobson néhány percig elgondolkozva állt ott. Hát ez bizony csúnya hír volt, amit a vadász Marbre most újságolt neki. Nyilvánvaló volt, hogy a gödör jégből álló feneke, amely lassacskán elvékonyodott itt a melegebb vizeken, áttört, s hogy most a tenger felszíne képezi a verem fenekét.

Jasper Hobson felkereste Long őrmestert, és elmondta neki, mi történt. Anélkül, hogy társaik észrevették volna távozásukat, mindketten kimentek a tengerpartra, a Bathurst-fok lábához, ahol a jeleket és jelzőcövekeket helyezték volt el.

Ezeket vizsgálták most meg.

Legutóbbi megfigyelésük óta az úszó sziget szintje hat hüvelykkel süllyedt!

- Lassacskán merülünk - mormogta Long őrmester. - Elfogy alólunk a jégmező.

- Ó, a tél! Hol van az a tél! - kiáltott fel Jasper Hobson, és dobbantott lábával az átkozott talajon.

De egyelőre még semmi jele sem mutatkozott a hideg évad közeledtének. A hőmérő állandóan átlagos 49 Fahrenheit (fagypont fölötti 15 Celsius) fokot mutatott, és az alatt a néhány óra alatt, ameddig az éjszaka tartott, alig süllyedt 3-4 foknyit a higanyoszlop.

A következő telelés előkészületei serényen folytak. Mindenük megvolt, s valóban úgy állt a dolog, hogy még abban az esetben is, ha Craventy kapitány szállítóosztaga nem élelmezte volna őket, akkor is a legnagyobb biztonságban nézhettek a sarki éjszaka véghetetlen órái elé. Csupán csak a lőporral kellett takarékoskodniuk. Ami az alkoholos italokat illeti - amelyekből egyébként nem fogyasztottak jelentős mennyiséget -, valamint a kétszersültet, amely itt pótolhatatlan volt, ezekből még elég jelentékeny készlettel rendelkeztek. De a friss és tartósított vadhúskészleteket szüntelenül felújították, s ez a bőséges és egészséges eleség, amelyhez még némi skorbutellenes zöldségféle is járult, a kis kolónia minden tagját friss, jó egészségben tartotta.

A Barnett-tó keleti oldalát szegélyező szálerdőn hatalmas fákat vágtak ki. Csak úgy dőlt a sok nyírfa és fenyő Mac Nap és társai fejszecsapásai alatt; a szelíd rénszarvasokat fogták hámba, hogy a faraktárig szállítsák a tüzelőt. Az ácsmester nem kímélte az erdőcskét, annyi fát vágtak ki, amennyire előreláthatólag szükség volt. Nyilván úgy gondolkodott, hogy van itt fa bőven ezen a szigeten, amelyet ő még félszigetnek gondolt. Valóban az egész, a Michel-fokkal szomszédos terület bővelkedett a különféle fajta fákban.

Így aztán nem csoda, ha Mac Nap mester gyakran még áradozva gratulált is a hadnagynak ahhoz, hogy felfedezte ezt az istenáldotta területet, amelyen majd minden bizonnyal virágzásnak indul az új telep. Van itt fa is meg vad is, prémes állat meg annyi, hogy szinte maguktól töltik tele a Társaság raktárait! A halászatra itt a lagúna, amelynek halai kellemes változatosságot jelentenek a napi étrendben. Fű is bőviben, takarmány az állatoknak és "dupla fizetés a háznépnek", tenné hozzá bizonyára Joliffe káplár. Hát nem áldott föld-e ez a Bathurst-fok? Hiszen nem találni párját sehol, az egész sarkvidéki szárazföldön. Annyi szent igaz, hogy szerencsés keze van ennek a mi hadnagyunknak, s adjunk hálát a gondviselésnek, mert ilyen terület tán az egész világon sincs még egy.

Még hogy az egész világon! Ó, ez a becsületes Mac Nap! Mikor így beszélt, nem is tudta, milyen szorongással töltötte el a hadnagy lelkét.

Elgondolhatjuk, hogy a kis telep népének téli ruházattal való ellátását sem hanyagolták el. Paulina Barnett asszony, Madge, Raë-né, Mac Napné, valamint Joliffe-né asszony, ha éppen szabadulni tudtak a tűzhelyük mellől, szorgalmasan dolgoztak. Paulina asszony jól tudta, hogy el kell majd hagyniuk az erődöt, s előreláthatólag hosszú utat kell megtenniük a jégmezőn, mikor majd a tél kellős közepén arról lesz szó, hogy el kell érniük az amerikai szárazföldet; így tehát azt akarta, hogy mindenkinek meglegyen a maga tartós és meleg téli ruhája. Borzalmas hideggel kell majd megküzdeniük a hosszú sarki éjszakán, és dacolni ezzel az irgalmatlan hideggel, ha a parttól nagy távolságban állítja meg a Viktória-szigetet a körülötte befagyott tenger. Ahhoz, hogy ilyen körülmények között több száz mérföldet tehessenek meg, nem volt szabad megfeledkezni sem a ruházatról, sem a lábbeliről. Így hát Paulina Barnett asszony és Madge minden gondját a ruhavarrásra fordította. Mint ahogyan ezt gondolhatjuk, a prémeket - amelyeket valószínűleg nem menthetnek meg - használták fel minden formában. Bélésként is használták, úgyhogy a téli gúnya belül is szőrös volt, meg kívül is. Annyi szent, hogy ha eljön az ideje, ezek az érdemes katonafeleségek s maguk a katonák is, éppúgy, mint a parancsnokuk, olyan értékes prémekbe lesznek öltözve, hogy még a leggazdagabb ladyk, de még a milliomos orosz hercegnők is megirigyelhetnék őket. Raë-né, Mac Napné és Joliffe-né kétségtelenül meglepődtek kissé, hogy ilyesmire használják fel a Társaság vagyont érő kincseit. De ez volt Hobson hadnagy határozott parancsa. Egyébként a nyuszt, nyérc, pézsmapocok, hód, sőt még a sarki róka is csak úgy nyüzsgött a területen, úgyhogy az így elhasznált prémeket szükség esetén néhány puskalövés vagy csapdaállítás árán könnyűszerrel pótolni lehet. Különben Mac Napné - mikor meglátta a gyönyörű kis hermelin bundát, amelyet Madge remekelt az ő kis csemetéjének - már egyáltalán semmi rendkívülit nem talált ebben.

Így teltek-múltak a napok, egészen augusztus hónap közepéig. A szép idő mostanáig kitartott, bár olykor le-leszállt a köd, de a nap hamarosan felitta a ködfellegeket.

Jasper Hobson naponta felvette a sziget földrajzi helyzetét, de volt gondja rá, hogy jó messzire menjen az erődtől, nehogy ez a mindennapos megfigyelés gyanút ébresszen társaiban. A sziget különböző részeit is sorra látogatta, s szerencsére nem talált semmi lényeges elváltozást.

Augusztus 16-án a Viktória-sziget a 167° 27' keleti hosszúság és a 70° 49' északi szélesség alatt volt. Rövid idő óta tehát kissé délnek sodródott anélkül, hogy ezáltal közelebb került volna a parthoz, amely ebben az irányban még több mint kétszáz mérföldnyire volt tőle délkeletre.

Hogy pedig mennyi utat futott be a sziget a földszorostól való leszakadása, vagy jobban mondva az utolsó jégzajlás óta? Hát ezt most már mintegy ezerszáz-ezerkétszáz mérföldre lehetett becsülni.

De hát mi volt ez a csekélyke út az óceán végtelenségéhez képest? Talán nem fordult már elő, hogy a tengeráramlatokba került hajók sok ezernyi mérföldet sodródtak, mint a Resolute nevű angol hajó és az Advance, ez az amerikai kétárbocos, s végül a Fox, amelyeket több földrajzi foknyi távolságra cipelt magával a jégmezőjük, egészen addig, amíg a tél fagya meg nem állította őket sodródásukban?

Az augusztus 17 és 20-a közti négy napon állandóan szép volt az idő és elég meleg is. A láthatáron szálló köd nem sűrűsödött felhőkké. Egyenest ritkaságnak számított, hogy ilyen magas északi szélesség alatti vidéken ilyen sokáig maradjon derűs a légkör. Érthető, hogy ezek az időjárási viszonyok nem voltak ínyére Hobson hadnagynak.

De augusztus 21-én közeli időváltozást jelzett a barométer, a higanyoszlop hirtelen szállt le néhány fokkal. Másnap azonban emelkedett, aztán ismét süllyedt, és csak 23-án vált állandóvá süllyedése.

Végre augusztus 24-én párás lett a levegő. A pára lassan felhővé sűrűsödött, és ahelyett, hogy szétoszlott volna, beborította az eget. A nap legmagasabb pontján elfátyolozódott, úgyhogy Hobson hadnagy nem volt képes elvégezni a helyzetmeghatározást. Másnap északnyugatira váltott a szél, sivítva söpörte az eget, s ha olykor elállt, zuhogni kezdett a zápor. A hőmérséklet mindamellett nemigen változott észrevehetően, és a hőmérő 54 Fahrenheit (+12 Celsius) fokot mutatott.

Szerencsére már elvégezték a tervbe vett munkálatokat, és Mac Nap is épp most fejezte be a bárka vázának megépítését; a váz már be is volt deszkázva, és bordákkal is el volt látva. Sőt már be lehetett szüntetni a húsnak szánt vad űzését is, mert elég tartalék készletük volt. Egyébként az idő is egyre kedvezőtlenebbé vált a vadászatra; süvített a szél, zuhogott az eső, gyakran meg olyan sűrű köd gomolygott, hogy le kellett mondaniuk arról, hogy elhagyják az erőd övezetét.

Augusztus 27-én délelőtt, amikor Paulina Barnett asszony látta, miként növekszik óráról órára a tomboló vihar dühe, megkérdezte a hadnagyot:

- Mi a véleménye erről az időváltozásról, hadnagy úr? - Nem lehet, hogy ez a javunkra szolgál?

- Hát ezt bizony nem merném állítani - válaszolt Hobson hadnagy -, de felhívom a figyelmét arra, asszonyom, hogy nekünk minden jobb, mint ez a gyönyörű idő, amikor a nap egyre csak melegíti a tenger vizét. Egyébként úgy látom, hogy a szél kitartóan északnyugatról fúj, és mivel vadul fúj, a mi szigetünk, már csak a tömege folytán is, nem menekülhet a hatása alól. Nem lennék tehát meglepve, ha a sziget közeledne az amerikai szárazföldhöz.

- Sajnos, nem állapíthatjuk meg naponta a földrajzi helyzetünket - szólt közbe Long őrmester. - Ebben a sűrű ködben nincs már se nap, se hold, se csillag! Hát tessék aztán magasságot mérni ilyen körülmények között!

- Igaz, Long őrmester - felelte Paulina Barnett asszony -, de ha földet pillantanánk meg, garantálom magának, hogy felismernénk. Egyébként, bármilyen föld lenne is az, boldogan köszöntenénk. Úgy számíthatunk, hogy akkor ez a föld minden bizonnyal Orosz-Amerika valamelyik része, valószínűleg Nyugat-Georgia lenne.

- Ez valóban feltehető - folytatta Jasper Hobson -, mert szerencsétlenségünkre a Jeges-tengernek ezen a részén sehol sincs sziget, még egy szigetecske sem, sőt még csak egy szikla sem, ahol megkapaszkodhatnánk!

- Ugyan már! De hát miért ne vihetne bennünket ez a mi járművünk egyenest Ázsia partjára? - mondta Paulina asszony. - Vajon az áramlatok sodrában nem csúszhatna-e át a Bering-szoros bejáratán, hogy aztán a csukcsok földjéhez forrassza a fagy?

- Nem, asszonyom, azt már nem - válaszolta Hobson hadnagy. - Ez a mi jégmezőnk nemsokára találkozik a Kamcsatka-tengeráramlattal, akkor aztán gyorsan visszasodródik északkeletnek, ami igen keserves lenne. Nem. Az a valószínű, hogy az északnyugati szél nyomására majd Orosz-Amerika partjaihoz közeledünk!

- Ügyelnünk kell, Hobson úr - tanácsolta útitársnője -, a lehetőséghez képest megállapítani útirányunkat.

- Vigyázunk mi, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, jóllehet, ezek a sűrű ködfellegek különösen korlátozzák a megfigyelőképességünket. Egyébként, ha partra vetődünk, az ütközés olyan hatalmas lesz, hogy azt feltétlenül megérezzük. Reméljük, hogy abban a pillanatban nem törik darabokra a sziget! Mert bizony ez a veszély fennáll! De végül is, ha megtörténik, észrevesszük. Addig meg mit sem tehetünk.

Ugyebár azt nem is kell mondanunk, hogy ez a beszélgetés nem a közös nagyteremben folyt le, ahol munkaidejük alatt a közlegények nagy része és az asszonyok tartózkodtak. Saját szobájában beszélgetett Paulina Barnett asszony ezekről a dolgokról, s a szoba ablaka az övezet elülső részére nyílt. A homályos ablakon át alig szűrődött be valami csekély nappali világosság. Odakinn úgy dörgött a vihar, mint a leomló lavina. Szerencsére a Bathurst-fok védelmezte a házat az északkeleti szélviharok ellen. A hegyfok csúcsáról leporladt homok és föld azonban a tetőre hullott, s úgy kopogott rajta, mint a jégeső. Mac Nap megint aggodalmaskodni kezdett a kéményei miatt, különösen a konyha kéményét féltette, mert annak folyton működnie kell. A szél zúgásába a partot csapkodó tenger borzalmas dörgése vegyült. A vihar orkánná erősödött.

Augusztus 28-án Jasper Hobson a szélvihar dühöngése ellenére is feltétlenül fel akart mászni a Bathurst-fokra, hogy a láthatárral együtt a tengert és az eget is kikémlelje. Úgy burkolózott be a ruházatába, hogy a szörnyű szél bele ne kaphasson, aztán kimerészkedett a szabadba.

A hadnagy a belső udvaron áthaladva minden nagyobb fáradság nélkül jutott el a hegyfok lábáig. A szüntelenül hulló föld és homokszemcsék teljesen elvakították, de a vastag sziklafal védelmében legalább nem kellett egyenest szembeszállnia a széllel.

De hátra volt még a neheze! Jasper Hobsonnak most az ezen az oldalon csaknem függőleges meredek hegyen kellett felkapaszkodnia. Mégiscsak megbirkózott vele, s fűcsomókba kapaszkodva felért a hegyfok csúcsára. Ám itt már akkora erővel őrjöngött az orkán, hogy a hadnagy sem állni, sem ülni nem tudott. Nem volt más hátra, hasra kellett feküdnie, mégpedig fordítva a lejtőn; görcsösen kapaszkodott a bokrokba, így éppen csak hogy a feje tetejét tépte a szélvihar.

Jasper Hobson áttekintett a feje fölött folyékony ponyvaként tovaszálló ködfellegen. Az óceán és az égbolt valóban rettenetes látványt nyújtott; fél mérföldnyire a hegyfoktól a köd és a tenger egybeolvadt. Feje fölött alacsonyan gomolygó felhőket látott a hadnagy, amint szörnyű sebességgel rohantak, míg a zeniten mozdulatlanul lógtak a hosszan elnyúló párafüggönyök. Olykor néhány pillanatra minden elcsendesült a levegőégben, s ilyenkor nem hallatszott más, csak a hullámverés süketítő döreje, amint tajtékzó erővel zúdultak egymásnak a hullámok. Majd páratlan dühvel folytatta tombolását a vihar, és Hobson hadnagy úgy érezte, hogy remeg a föld. Voltak olyan percek, amikor már csaknem vízszintes sugarakban s oly vadul zuhogott a zápor, hogy ezernyi apró vízesést képezett, amelyeket géppuskatűzként vert a szél.

Hát ez bizony orkán volt a javából! Onnan jött valahonnan, az ég legcudarabb szögletéből. Ez az északkeleti szél még sokáig garázdálkodhat, hosszú ideig dúlhatja a légkört. De Jasper Hobson nem panaszkodott. Ő, aki más körülmények között szörnyűnek találta volna ezt a pusztító vihart, most tapsolt neki! Ha a sziget ellenáll - amit remélni lehetett -, akkor elkerülhetetlenül délnyugati irányba veti vissza ez a szélnyomás, amely hatalmasabb a tengeráramlat erejénél; márpedig ott, délnyugat felé van a szárazföld, a menekvés! Igen, neki is, társainak is, valamennyiüknek az kell most, hogy addig tartson ez a vihar, míg partra nem veti őket. Valahol. Mindegy, hogy hol. Ez a vihar, amely bármely hajónak a pusztulását jelentené, a menekülést hozhatja az úszó szigetnek.

Vagy negyedóráig hasalt ott Jasper Hobson az orkán ostorcsapásai s a tengervíz és a zápor zuhanya alatt, olyan kétségbeesett erővel kapaszkodva a talajba, mint a vízbefúló, hogy felmérhesse végre, milyen lehetőségeket ígér ez a vihar. Majd lemászott, lekúszott a hegyfok oldalán, homokförgeteg közepette futott át az udvaron, és visszatért a házba.

Jasper Hobsonnak első dolga volt közölni társaival, hogy úgy látszik, a vihar még nem érte el dühöngésének tetőpontját, és számíthatnak rá, hogy napokig is eltarthat. De ezt olyan furcsa hangon adta társai tudtára a hadnagy, mintha csak valami jó újságot közölne, és az erőd lakói akaratlanul is meglepődtek, mikor parancsnokukra tekintettek. Hadnagyuk valóban olyan arcot vágott, mint aki az elemeknek ezt a harcát a legnagyobb örömmel fogadja. Augusztus 30-án, ismét szembeszállva a szélviharral, Jasper Hobson visszatért, ha nem is a Bathurst-fok csúcsára, de legalább a tengerpart szegélyére. Ezen a hosszú, rézsútosan verdeső hullámok határolta, rendkívül meredek parton valami hosszú fűfélét vett észre, amely eleddig ismeretlen volt a sziget növényvilágában.

A fű még friss volt! A tengeri moszat hosszú szálai, melyek s ehhez kétség sem fér - nemrég szakadtak le az amerikai szárazföldön! Tehát a kontinens már nem lehet messze! Vagyis ez azt jelenti, az északkeleti szél kitaszította a szigetet abból a tengeráramlatból, amelynek sodrásában mostanáig haladt! Ó, Kolumbus Kristóf maga sem érezhetett ennél nagyobb szívbéli örömet, mint a mi hadnagyunk most, amikor ezekkel a vándorló füvekkel találkozott, amelyek a föld közelségét hozták hírül.

Jasper Hobson visszatért az erődbe, s közölte felfedezését Paulina Barnett asszonnyal és Long őrmesterrel. Ebben a pillanatban már csaknem kedvet kapott ahhoz, hogy mindent bevalljon társainak, annyira biztosnak érezte a megmenekülésüket. De valami előérzet végül mégiscsak visszatartotta. Hallgatott.

A teljes elzártságnak ezeken a végeérhetetlen napjain sem ültek ölbe tett kézzel az erőd lakói. A belső munkálatokkal foglalatoskodva töltötték idejüket. Olykor lecsapoló árkokat is ástak az udvaron, hogy a ház és a raktárak között felgyülemlett vizet levezethessék. Mac Nap, egyik kezében szög, a másikban kalapács, szüntelenül járkált, vizsgálgatva, hogy a ház melyik zugában van szükség valami reparálásra. Így dolgozgattak egész nap, rá se hederítettek arra, hogy odakünn dühöng a vihar. De amikor beállt az éj, mintha az orkán ereje megkétszereződött volna! Lehetetlen volt aludni. A szélrohamok úgy döngölték a házat, mintha bunkócsapások érnék. A hegyfok és az erőd között néha légörvények keletkeztek. Úgy érezték, mintha tornádószerű forgószél karolná halálos ölelésébe a házat. A közfalak recsegtek-ropogtak, a gerendák azzal fenyegettek, hogy szétesnek, már-már attól lehetett tartani, hogy az egész épület darabokra szakad. Ettől rettegett állandóan az ácsmester, s embereivel együtt szüntelenül résen kellett állnia.

Jasper Hobsont nem a ház állapota aggasztotta, hanem sokkal inkább azé a talajé, amelyen épült. Most már valóban olyan irgalmatlan volt a vihar, a tenger oly szörnyűséges, hogy a jégmező szétmállásától kellett tartani. Lehetetlennek látszott, hogy az óceán szüntelen szintváltozásainak kitett óriási jégtömb, amely alapjában morzsolódva egyre vékonyodott, még hosszú ideig ellen tudjon állni. Kétségtelen, hogy a sziget óriási tömege folytán, lakói, akiket hord, nem érezték a hullámok tobzódását, de azért megszenvedték a magukét. Most már tehát csak az volt a kérdés: kitart-e vajon a sziget addig, míg partra veti a vihar? Vajon nem törik-e darabokra, mielőtt még elérné a szárazföldet?

Kétségtelen volt, hogy a sziget mindeddig ellenállt. Éppen ezt magyarázta határozott hangon Jasper Hobson Paulina Barnett asszonynak. Ha valóban bekövetkezett volna a szerencsétlenség, hogy a sziget szétesik, ha a sziget kisebb jégmezőkre töredezik, ha számos apró szigetecskévé válik, akkor ezt a Reménység-erőd lakói azonnal észrevették volna, mert a sziget darabjai közül az az egy, amelyen ők ott maradnak, már jócskán megérezné s alaposan megszenvedné a viharos tenger hullámait, a sziget bukdácsolása, himbálózása éppúgy megkínozta volna őket, mint a viharos tengeren küszködő hajó utasait. Márpedig mindezt nem érezték. Hobson hadnagy az ő napi megfigyelései közben sohasem észlelt a sziget haladásában semmiféle mozgást, sőt még csak egyetlen rázkódtatást vagy valamiféle remegést sem; a sziget olyan szilárdnak, olyan mozdulatlannak tűnt, mintha a földszoros még mindig az amerikai szárazföldhöz kapcsolná.

De ha mindeddig nem is következett be a törés, ez korántsem jelentette azt, hogy bármely pillanatban meg ne történhetnék!

Jasper Hobsont most egyetlen gondolat foglalkoztatta: azt szerette volna megtudni, vajon az északkeleti szélnyomás által a tengeráramlatból kivetett Viktória-sziget közeledett-e a parthoz? Mert most már valóban minden reményük ebben az eshetőségben volt. De érthető, hogy a nap, hold, csillagok nélkül mit sem értek a műszerek, és a sziget jelenlegi földrajzi fekvését lehetetlen volt meghatározni. Ha tehát közelednek is a szárazföldhöz, ezt csakis akkor fogják megtudni, ha már megpillantják a földet, és Hobson hadnagy még arról sem szerezhetne a kellő időben tudomást - hacsak nem éreznék a parthoz ütődést -, ha a veszélyes déli területek felé vinné őket az áramlat. Annyi biztos, hogy a Viktória-sziget iránya nem változott jelentősen. A Bathurst-fok még mindig északnak nézett, mint akkor, amikor Amerika földjének előretolt pontját képezte. Így tehát nyilvánvaló volt, hogy a sziget, ha kiköt valahol, azzal a déli részével ér partot, amely a Michel-fok és az azelőtt a Rozmárok öblének támaszkodó hajlat között terül el. Egyszóval az egykori földszorosnál megy majd végbe a csatlakozás. Így tehát fontossá és időszerűvé vált felderíteni, mi is történt azon az oldalon.

Tehát - bármily szörnyen dühöngött is a vihar - Jasper Hobson elhatározta, hogy elmegy a Michel-fokra. De amikor magát erre a felderítő vállalkozásra elszánta, azt is eltökélte, hogy társai előtt eltitkolja útjának valódi okát. Csak Long őrmester kísérhette el...

Aznap, vagyis augusztus 31-én délután négy óra tájt, Jasper Hobson hadnagy, minden eshetőségre készen, hívatta az őrmestert, aki be is jött a szobájába.

- Long őrmester - szólt hozzá -, feltétlenül szükséges, hogy késedelem nélkül meghatározzuk a Viktória-sziget földrajzi helyzetét, vagy legalább annyit, hogy vajon ez a szélnyomás - miként én azt reméltem - közelebb vitte-e az amerikai szárazföldhöz.

- Ezt én is valóban szükségesnek látom - felelte az őrmester -, mégpedig minél előbb, annál jobb.

- Vagyis kénytelenek vagyunk felkeresni a sziget déli részét - folytatta Jasper Hobson.

- Kész vagyok rá, hadnagy úr.

- Tudom, Long őrmester, hogy maga mindig is kész végrehajtani egy feladatot. De most maga nem egyedül megy. Az a helyes, ha ketten megyünk, arra az esetre, hogy ha valahol földet pillantunk meg, sürgősen értesítenünk kell erről társainkat. Aztán... úgy jó, ha magam is látom... Együtt megyünk.

- Ahogy tetszik, hadnagy úr, és akkor, amikor jónak látja.

- Ma este kilenc órakor indulunk, amikor embereink már valamennyien alszanak...

- Persze, hiszen jó részük velünk akarna tartani - mondta Long őrmester -, márpedig nekik nem kell tudni, mi az oka annak, hogy ilyen messzire megyünk hazulról.

- Nem. Nem szabad tudniuk - felelte Jasper Hobson -, és hacsak lehet, én végig meg akarnám kímélni őket a mi szörnyű helyzetünk fölötti nyugtalankodástól.

- Ebben egyetértünk, hadnagy úr.

- Hozzon magával tűzszerszámot és taplót, hogy ha szükség van rá, jelet adhassunk, abban az esetben, ha valahol délen föld mutatkoznék.

- Igenis.

- Felderítő utunk vesződséges lesz, őrmester.

- Nehéz lesz, az biztos, de nem számít. - Apropó, hadnagy úr, és mi lesz a mi útitársnőnkkel?

- Vele nem akarom közölni ezt - válaszolt Jasper Hobson -, mert jól tudom, hogy akkor velünk akarna tartani.

- Márpedig az lehetetlen! - kiáltott fel az őrmester - nem nőnek való a küszködés ebben a cudar szélviharban! Tessék nézni, most még meg is kétszereződött az ereje!

Valóban, a házat úgy rázta az orkán, hogy már attól lehetett tartani, ledönti cölöpeiről.

- Nem! - határozott Jasper Hobson. - Az a derék asszony nem jöhet velünk. Nem szabad velünk tartania. De ha jobban meggondolom a dolgot, mégiscsak jobb lesz, ha közöljük vele tervünket. Tudnia kell róla, arra az esetre, ha útközben valami baj történne velünk...

- Igen, hadnagy úr, ez a helyes! - válaszolt Long őrmester. - Nem szabad semmit eltitkolnunk előle - és... arra az esetre, ha nem jönnénk vissza...

- Szóval hát kilenc órakor, őrmester.

- Kilenc órakor!

Long őrmester katonásan tisztelgett és elment.

Valamivel később Jasper Hobson, Paulina Barnett asszonnyal beszélgetve közölte vele a felderítő út tervét. Miként azt várta, a bátor asszony mindenáron vele akart tartani, vele együtt akart szembeszállni a tomboló viharral. A hadnagy nem is kísérelte meg lebeszélni azzal az érveléssel, hogy ilyen körülmények között mekkora veszélyeket rejt ez az expedíció, beérte azzal a megjegyzéssel, hogy az ő távollétében elengedhetetlen Paulina Barnett asszony jelenléte az erődben, s tőle függ, ha itt marad, hogy a hadnagy némi lelkinyugalommal indulhat útjára. Ha útközben valami szerencsétlenség érné, akkor legalább biztos lehet benne, hogy útitársnője, akinek helyén van a szíve, helyettesítheti őt társaiknál.

Paulina Barnett asszony megértette ezt, s nem makacskodott tovább. Mindamellett arra kérte Jasper Hobsont, hogy ne bocsátkozzék oktalan kalandokba, emlékeztette arra, hogy ő ennek az erődnek parancsnoka, hogy tehát az élete nemcsak az övé, hanem azzal mindőjük üdvét szolgálja. A hadnagy megígérte, hogy óvatos lesz, amennyire a helyzet megengedi, de feltétlenül szükséges, hogy a sziget déli részének felderítését haladéktalanul elvégezze, és el is végzi. Holnap Paulina Barnett asszony csupán annyit mond majd a társaiknak, hogy a hadnagy és az őrmester azzal a szándékkal kelt útra, hogy még a tél beállta előtt egy utolsó felderítést végezzenek.

A hadnagy és az őrmester a Reménység-erőd nagytermében töltötte az estét, egészen a lepihenés órájáig. Valamennyien együtt voltak a teremben, kivéve a csillagászt, aki, hogy úgy mondjuk, állandóan és légmentesen elzárkózott kabinjában. A férfiak különféle munkákkal foglalatoskodtak, egyesek a puskájukat tisztogatták, mások meg szerszámaikat javítgatták, élesítgették. Mac Napné, Raë-né és Joliffe-né varrogattak a derék Madge-dzsel, míg Paulina Barnett asszony felolvasott nekik. A felolvasás többször is félbeszakadt, nem csupán a szélvihar rohamai miatt - amelyek úgy döngették a ház falait, akár egy faltörő kos -, hanem a kisgyerek kiabálása miatt is. Joliffe káplár, akire a gyerkőc mulattatása volt bízva, meg volt áldva vele! Hiába ültette térdére a gyereket, már ez sem használt, a káplár kénytelen volt letenni a "nyeregből" az ő fáradhatatlan kis lovasát, és felrakni a nagy asztalra; ott aztán forgolódott kedvére a csöppség, míg elálmosodott, s az álom véget vetett rakoncátlankodásának.

Nyolc órakor szokás szerint elmondták a közös imát, aztán eloltották a lámpákat, s csakhamar ki-ki a saját fekvőhelyén pihent.

Mihelyt mindenki elaludt, Hobson hadnagy és Long őrmester nesztelenül átment az elhagyott nagytermen, és már künn is voltak a folyosón. Itt várt rájuk Paulina Barnett asszony, hogy még egyszer utoljára kezet szoríthasson velük.

- A holnapi viszontlátásra! - súgta a hadnagynak.

- Viszontlátásra, asszonyom - felelt Jasper Hobson -, igen..., holnap... feltétlenül...

- De ha késnek?...

- Akkor várjanak ránk türelemmel - válaszolta a hadnagy. - Mert amikor ebben a sötét éjszakában, amelynek közepette valami fényt is láthatunk - például abban az esetben, ha már Új-Georgia partjaihoz kerültünk közel -, akkor én még a nap folyamán szeretném megállapítani a földrajzi helyzetünket. De ha még éjfél előtt érkezhetünk meg a Michel-fokra, akkor holnap estére itt vagyunk az erődben. Így hát csak türelem, asszonyom, s legyen meggyőződve arról, hogy ok nélkül nem tesszük ki magunkat kockázatnak.

- De ha se holnap, se holnapután, de még harmadnapra sem jönnek vissza? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Akkor az azt jelenti, hogy többé nem jövünk vissza - felelte egyszerűen Jasper Hobson.

Most kinyílt az ajtó. Paulina Barnett asszony becsukta Hobson hadnagy és társa után. Aztán nyugtalanul, elgondolkodva tért vissza szobájába, ahol Madge várt reá.

Jasper Hobson és Long őrmester olyan forgószél közepette, amely csaknem feldöntötte őket, áthaladt a belső udvaron; támogatták egymást, szöges botjukra is támaszkodva átmentek az erődárok folyosóján, s a dombok és a lagúna keleti partja között folytatták útjukat.

Homályos alkonyat ereszkedett a tájra. Tegnap este óta újhold volt, hát a hold sem jelenik meg majd a láthatár fölött, ijesztően fekete lesz nélküle az éjszaka: de ez a sötétség már legfeljebb csak néhány óráig tart. Most még eleget láttak ahhoz, hogy előrebotorkálhassanak.

Micsoda szél, micsoda eső! Hobson hadnagy és társa vízhatlan csizmát viselt, s mindketten szorosan derékba szabott viaszosvászon köpenybe burkolóztak, melynek csuklyája teljesen eltakarta fejüket. Ilyen védőruházatban gyorsan haladtak, mert a szél hátulról fújt, s olyan rendkívüli erővel taszította őket, hogy olykor, amikor a szélroham dühe megkétszereződött, mondhatni, gyorsabban haladtak, mint ahogyan szerettek volna. Beszélgetésről persze szó sem lehetett, meg se kísérelték, mert a vihar tombolása megsiketítette, az orkán ereje mellbe vágta őket, meg sem is hallhatták volna egymás szavát.

Jasper Hobsonnak nem állt szándékában a part mentén haladni, mert a kanyargós partvonal csak meghosszabbította volna útjukat, de meg aztán ott az orkán rohamának is közvetlenül lettek volna kitéve, mert a tengerparton nem volt semmi akadály, ami útját állja a szélvihar erejének. A hadnagy tehát úgy számított, hogy ha csak lehet, a Bathurst-foktól egyenes vonalban vág le a Michel-fokig; nem feledkezett el magával hozni zsebiránytűjét, hogy így lehetővé váljék az útirány meghatározása. Ily módon mindössze csak tíz-tizenegy mérföldet kell megtenniük, hogy célhoz érjenek, s úgy vélte, hogy körülbelül abban az órában érnek útjuk végére, amikor - alig két órára - kihuny az estszürkület, hogy helyét az éj teljes sötétségének adja át.

Jasper Hobson és az őrmester, a szél erejétől meggörnyedve, fejüket válluk közé húzva, botjukra támaszkodva elég gyorsan haladtak. Mikor most a tó keleti partján igyekeztek előre, nem korbácsolta őket teljes erejével a szélvihar, s nem szenvedtek sokat. A néhány fával koronázott dombocskák némiképp védelmezték őket. Az ágakon áthaladva páratlan erővel süvített a szél, már-már attól lehetett tartani, hogy gyökerestül tép ki vagy derékban tör ketté néhány gyengébb fát, de itt rohantában mégis "megtört" a szél ereje. Az eső is szinte már tapinthatatlan vízporrá válva jutott el hozzájuk. Így hát mintegy négymérföldnyi úton kevesebb megpróbáltatásnak voltak kitéve utasaink, mint amitől féltek.

Amint a szálerdő déli csücskéhez értek, oda, ahol a domboldal összeolvad a síksággal, a lapos talajon se kiemelkedés, se fa nincs sehol, megálltak egy pillanatra, oly irgalmatlanul süvített a szél a tenger felől. Még hat mérföldet kellett gyalogolniuk, hogy elérjék a Michel-fokot.

- Hát ez egy kicsit nehéz lesz! - ordította Long őrmester fülébe Hobson hadnagy.

- Bizony, a szél meg az eső összefogott, s együtt csápolnak bennünket.

- Én még attól is tartok, hogy néha-néha egy kis jégesővel vegyesen jő majd az áldás! - tette hozzá Jasper Hobson.

- Az még mindig nem olyan gyilkos, mint a géppuskatűz - jegyezte meg nagy bölcsen Long őrmester. - Márpedig, hadnagy úr, önnel is éppúgy megesett, mint jómagammal, hogy géppuskatűzbe került. Gyerünk hát! Előre