Trieszt, Isztria fővárosa, két egymástól igen elütő városrészből áll: egyik, az új és gazdag Terézváros, szabályosan követi az Öböl partvonalát, melyből egy darabkát kihasított magának az ember; a másik, a szegényes, szabálytalanul épült óváros, az előbbi városrész felé határát képező Korzó és a Karszt festői szépségű fellegvárral ékesített dombjának lejtője közé szorult.

Trieszt kikötőjét a San Carlo-móló határolja, a kereskedelmi hajók előszeretettel horgonyoznak mellette. Itt szívesen s időnként nyugtalanítóan nagy számban ténferegnek a kóbor, hazátlan csavargók; ruhájukon, a nadrágon, mellényen és zekén merőben felesleges a zseb, mert viselőjének soha nem volt és minden bizonnyal nem is lesz mit tennie bele.

De ezen a napon, 1867. május 18-án mégis feltűnt két jobban öltözött alak a ténfergők körében. Valószínűleg nekik sem okozott gondot, mire költsék forintjukat és krajcárjukat, hacsak nem mosolyog épp rájuk a szerencse. Az is igaz, hogy készek voltak mindenre, amivel a szerencse kegyét kicsikarhatják.

Az egyiket Sárkánynak hívták, és tripoliszinak mondta magát. A másik szicíliai volt, Zironénak nevezték. Mindketten bekutyagolták már vagy tízszer a mólót, s most megálltak a csücskén. Onnét kémlelték a látóhatárt, a Trieszti-öböltől nyugatra, mintha a szerencséjüket hozó hajónak kellett volna felbukkannia a nyílt tengeren.

- Mennyi az idő? - kérdezte Zirone, azzal az olaszsággal, amelyet társa éppoly jól beszélt, mint a többi földközi-tengeri nyelvjárást.

Sárkány nem felelt.

- Eh, de ostoba vagyok! - kiáltott fel a szicíliai. - Hát nincs épp ideje, hogy éhesek legyünk, ha elfelejtettünk ebédelni?

Az osztrák, olasz és szláv elemek annyira keverednek az Osztrák-Magyar Monarchia eme fertályában, hogy e két alak találkozása, jóllehet szemmel láthatóan idegenek voltak a városban, egyáltalában nem keltett feltűnést. Ezenfelül, ha valószínűleg kongott is a zsebük, ezt senki nem sejthette, annyira pöffeszkedtek a csizmáig érő barna köpeny alatt.

Sárkány, a fiatalabb, középtermetű, de arányos testalkatú, sima modorú és megnyerő fellépésű, huszonöt éves férfi volt. Sárkány, csak egyszerűen így. Semmi keresztnév. És így is volt, soha nem is keresztelték meg, lévén bizonyára afrikai, Tripoliszból vagy Tuniszból. S habár arcszíne barna, szabályos vonásai jobban emlékeztettek a fehér emberre, mintsem a feketére.

Ha volt valaha csalóka arckifejezés, a Sárkányé az volt. Jó megfigyelő kellett volna, hogy felfedezze az agyafúrtságot ebben a szabályos arcban, szép, fekete szemben, finom orrban és keskeny bajusz árnyékolta, szép ívelésű szájban. Semmiféle szem nem fedezhette volna fel ezen a csaknem kifejezéstelen ábrázaton a megvetés, az undor jegyeit, amelyet a társadalom elleni állandó lázadozás szül. Ha az emberi arcot kutató tudósok azt állítják - és legtöbbször igazuk is van -, hogy minden ügyeskedés ellenére a legagyafúrtabb csaló arca is leleplezi jellemét, Sárkány tökéletesen megcáfolta ezt a tételt. Aki csak látta őt, senki sem gyanította, hogy kicsoda, sem azt, hogy ki volt. Nem keltette fel azt az elkerülhetetlen ellenszenvet, amelyet a csalók és gazemberek váltanak ki, így csak annál veszélyesebb volt.

Senki sem tudta, milyen lehetett Sárkány gyermekkora. Valószínűleg elhagyott gyermek volt. Hogyan nevelkedett, és ki gondozta? Vajon Tripolisz melyik zugában töltötte gyermekkorát? Ki viselte a gondját, hogy elkerülje a pusztulás ezernyi veszélyét, amely e rettenetes éghajlat alatt leselkedik az emberre? Valójában senki sem tudta volna megmondani, talán még ő maga sem, aki véletlenül született meg, véletlenül cseperedett fel, s a véletlenre épült az élete! Ifjúkorában mégiscsak szerzett vagy inkább kapott bizonyos gyakorlati ismereteket, főleg azáltal, hogy annyifelé csavargott, annyiféle emberrel cimborált, s annyi ravaszságot eszelt ki, hogy biztosítsa a mindennapi megélhetését. Így és sok más körülmény összejátszásával történt, hogy néhány éve kapcsolatba került Trieszt egyik leggazdagabb cégével, Torontál Simon bankházával; e név majd nagy szerepet játszik történetünkben.

Sárkány társa, az olasz Zirone, az a fajta lelkiismeretlen, mindenre elszánt kalandor volt, aki rendelkezésére áll az első jöttmentnek, csak fizesse meg jól, vagy a másodiknak, csak pénzelje le még jobban. Ez a szicíliai születésű, harminc év körüli fickó éppúgy hajlandó volt rossz tanácsokkal szolgálni, mint elfogadni s kiváltképp végre is hajtani őket. Hogy pontosabban hol is született, tán meg is mondja, ha tudja. Mindenesetre azt nem szívesen árulta el, hol lakik, ha egyáltalán lakott valahol. Még Szicíliában sodorták össze Sárkánnyal csavargó életük viszontagságai. Ezentúl együtt járták a világot, s arra törekedtek, hogy balsorsukból per fas et nefas[1] kikovácsolják szerencséjüket. De Zirone, ez a sötétbarna képű, éjfekete szőrzetű, szakállas fickó csak üggyel-bajjal tudta leplezni vele született gonoszságát; ezt állandóan csak résnyire nyitott szeme és folytonosan lesunyt feje is elárulta. Persze ezt az alattomosságát véget nem érő szóáradattal igyekezett elrejteni. Különben inkább vidám volt, mintsem szomorú, és legalább annyira bőbeszédű, mint amennyire fiatal társa hallgatag természetű.

Ezen a napon Zirone mégis mérsékelte magát. Nyilvánvalóan a vacsora kérdése nyugtalanította. Előző este egy ócska kis lebujban a szerencse túlságosan mostoha volt hozzájuk, és az utolsó játszma elvitte Sárkány minden pénzét. Egyikük sem tudta, mit hoz a jövő. Csak a véletlenben bízhattak, és mivel a csirkefogók Gondviselője nem sietett elébük a San Carló-i mólón, elhatározták, hogy ők mennek elébe az újváros utcáin át.

A tereken, rakpartokon, sétányokon, a kikötőn innen és túl, a Triesztet átszelő nagy csatorna környékén hetvenezer főnyi olasz származású lakos jön-megy, tolong, szaladgál, töri magát az üzlet hajszájában; nyelvük a velencei nyelv, de beszédjük elvész a németül, franciául, angolul, szlávul karattyoló tengerészek, kereskedők, alkalmazottak és hivatalnokok tarkabarka zsivajában.

Hogy az újváros gazdag, ebből még nem szabad arra következtetni, hogy mindenki, aki csak utcáit rója, szerencsés halandó. Nem! Még a legtehetősebbek sem versenyezhetnének azokkal az angol, örmény, zsidó kereskedőkkel, akik Trieszt felső köreihez tartoznak, s akiknek fényűző életmódja az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosához is méltó lehetne. De hány szegény ördög bolyong itt számolatlanul reggeltől estig az üzleti negyed útjain, páncélszekrényhez hasonló, bezárt, magas épületek sorfala között, melyekben felhalmozódik mindenfajta áru, amit csak ide vonz ez a szerencsés fekvésű szabad kikötő az Adria csücskében! Hány ember még nem is ebédelt, talán nem is vacsorázik, csak itt lődörög a mólón, ahova Európa legjelentősebb tengerhajózási társasága, az osztrák Lloyd hajói annyi kincset hoznak a világ minden tájáról! Akárcsak Londonban, Liverpoolban, Marseille-ben, Le Havre-ban, Antwerpenben, Livornóban, itt is hány száz szegény ördög él a gazdag hajótulajdonosok mellett, a Tőzsde téren, ama tárházak szomszédságában, ahová még be sem léphetnek, a Tergesteum-palota lépcsőinek alján, ahol a Lloyd berendezte irodáit, olvasótermeit, és ahol szép egyetértésben él a Kereskedelmi Kamarával!

Vitathatatlan, hogy az Ó- és az Újvilág minden nagy tengerparti városában - és ez jellemző ezekre a forgalmas centrumokra - rengeteg szerencsétlen ember nyüzsög. Senki nem tudja, honnét jönnek, és maguk sem tudják, hol végzik. Hány lecsúszott ember él közöttük! Egyébként sok a külföldi. A vasutak és a kereskedelmi hajók úgy ontják őket, mint valami selejtet, elárasztják a közutakat, a rendőrség hasztalan próbálja elkergetni őket.

Sárkány és Zirone még egy utolsó pillantást vetett az öblön át a Szent Teréz-fokon emelkedő világítótoronyra, aztán elhagyták a mólót, a Teatro Communale és a kert mellett elhaladva a Piazza Grandéra érkeztek, ott kószáltak VI. Károly szobrának lábánál, a szökőkút körül, amely a szomszédos Karszt köveiből épült.

Aztán balra fordultak. Valójában Zirone a járókelőket vette szemügyre, mintha ellenállhatatlan vágyat érzett volna, hogy kifossza őket. Aztán megkerülték a Tergesteum hatalmas négyszögét, éppen akkor, amikor a Tőzsdét zárták.

- No, ez is üres már, akár a zsebünk! - jegyezte meg a szicíliai, aki azt hitte, hogy meg kell szólalnia, és nevetett, bár semmi kedve sem volt hozzá.

De a közömbös Sárkány úgy tett, mintha nem is hallaná társa rossz tréfáját. Zirone a kiéhezett emberek ásítozásával nyújtóztatta tagjait.

Átmentek a háromszögletű téren, amelyen I. Lipót császár bronzszobra áll. Zirone egyetlen füttyel - ahogy az utcán csavargó sihederek szoktak fütyülni - felrebbentett egy egész csapat kék tollú galambot, amelyek az öreg Tőzsde oszlopsora alatt szoktak turbékolni, akár a velencei Szent Márk tér helytartói palotái között a szürkés galambok. Nem messze bontakozott ki a Korzó, ez választja el az új Triesztet a régitől. Széles, de egyáltalán nem elegáns utca, jól felszerelt, de ízléstelen üzleteivel inkább a londoni Regent Street vagy a New York-i Broadway, mint a párizsi Boulevard des Italiens hasonmása. Különben rengeteg járókelő lepi el. Számos kocsi tart a Piazza Grandéról a Piazza della Legnára, ezek a nevek is jelzik, mennyire érződik még a város olasz eredete.

Sárkány úgy tett, mintha semmiféle kísértés sem férne hozzá, Zirone azonban minden kirakatra irigy pillantást vetett, mint az olyan ember, akinek nincs módjában belépni. Pedig de sok kedvükre való dolgot találtak volna odabenn, elsősorban a csemegeboltokban és a birreriákban, ahol patakokban folyik a sör, inkább, mint az Osztrák-Magyar Monarchia bármely más városában!

- Az ember még éhesebb és szomjasabb lesz ezen a Korzón! - jegyezte meg a szicíliai, és kiszáradt ajkai között akkorát csattant a nyelve, akár valami útonálló mordálya.

Erre a megjegyzésre Sárkány csak vállat rántott.

Ekkor befordultak balra, az első utcába, és így értek a csatorna partján ahhoz a ponthoz, ahol a Ponto Rosso nevű forgóhíd átszeli, s újra elhaladtak a rakparton, amelynél még mélyjáratú hajók is kiköthetnek. Ott sokkal kevésbé izgatta őket a kirakodó árusok portékája. A Sant' Antonio-templomnál Sárkány hirtelen jobbra fordult. Társa egyetlen megjegyzés nélkül követte. Aztán újra átszelték a Korzót, és máris az óvárosban kalandoztak; kocsival járhatatlan, szűk utcái felfelé kúsznak a Karszt alsó lejtőin, s úgy kanyarognak, hogy mindig védve legyenek a rettenetes bóra, a heves, jeges északkeleti szél ellen. Itt, az öreg Triesztben Zirone és Sárkány - a két éhenkórász - nyilván sokkal otthonosabban érezte magát, mint az újváros gazdag negyedeiben.

Amióta Isztria fővárosába érkeztek, egy szerény szállóban laktak, nem messze a Santa Maria Maggiore-templomtól. Csakhogy a szállodás - mert eddig nem fizettek - már sürgetni kezdte őket a napról napra növekvő számla miatt, ezért most elkerülték ezt a veszélyes pontot, áthaladtak a téren, és néhány percig kószáltak még az Arco di Riccardo körül.

Végül is a római építészet maradványainak szemlélgetése nem elégíthette ki őket. És mivel a véletlen szemmel láthatóan késett jelentkezni a néptelen utcákban, egymás mögött elindultak felfelé a fárasztó ösvényeken, amelyek csaknem a Karszt tetejére vezetnek, a székesegyház teraszához.

- Furcsa ötlet idáig felmászni! - mormogta Zirone, és megszorította köpenye övét.

De azért követte fiatal társát felfelé a nem éppen találó megjelöléssel utcának nevezett lépcsősoron, mely a Karszt lejtőire vezet. Tízperces kaptatással, szomjasabban és éhesebben, mint annak előtte, felértek a teraszra.

E magaslatról nagyszerű látvány nyílik a Trieszti-öblön át a nyílt tengerig a kikötőre, amelyet megélénkít a halászhajók jövése-menése, a gőzösök és kereskedelmi hajók indulása és érkezése, a tekintet átölelheti az egész várost, külterületeivel a dombon felkúszó házakig, a magaslatokon szétszórt villákig - de ez nem ejtette bámulatba a két kalandort. Különbet is láttak ők már, de meg hányszor jöttek ide elűzni unalmukat és nyomorúságukat! Főként Zirone szeretett volna inkább a Korzó gazdag boltjai előtt őgyelegni. De mivel a véletlent és esetleges bőkezű fordulatait keresték ilyen magasan, végül is türelmesen várniuk kellett.

A teraszba torkolló lépcső végén, a bizánci stílusban épült San Giusto-székesegyház mellett egy kis elkerített terület húzódott meg, hajdan temető, ma romkert. Itt nem sírok, hanem sírkődarabok, római síremlékek, középkori emlékkövek, a reneszánsz különböző korszakaiból való domborművek, üvegből készült, a hamvak nyomát viselő urnák hevernek kusza összevisszaságban a füvön, szép fák lehajló ágai alatt.

A kerítés kapuja nyitva volt. Sárkány éppen csak meglökte és belépett, mögötte Zirone mindössze ezt a mélabús megjegyzést tette:

- Ha véget akarnánk vetni az életünknek, keresve sem találnánk jobb helyet!

- És ha valóban ezt javasolnám? - felelte gunyorosan Sárkány.

- Hát én visszautasítanám, pajtás! Csak egyetlen boldog napom legyen tíz közül, nem is kérek többet!

- Megkapod... és még többet is!

- Hej, ha Olaszhon minden szentje meghallgatna! Pedig istenemre, százával számolják őket!

- Gyere már! - szólt rá Sárkány.

Félkör alakú sétányon haladtak, két sor urna között, aztán leültek egy román stílusú rozetta-kőre, amely a földön hevert.

Egy darabig meg sem törték a csendet - ez úgy látszott, ínyére volt Sárkánynak, de annál kevésbé tetszett barátjának. Egy-két rosszul palástolt ásítás után Zirone csakhamar megszólalt:

- A szentségit! Nem siet az a véletlen, mi meg botor fejjel csak várjuk.

Sárkány nem válaszolt.

- És micsoda gondolat - folytatta Zirone - ilyen romok között keresni a szerencsét! Félek, pajtás, téves úton járunk! Mi az ördögöt keresnénk egy ilyen öreg temető mélyén? A lélek már nem hajszolja a szerencsét, ha egyszer elhagyta porhüvelyét! Majd ha ide jutok, én se bánom, hogy késik az ebéd, vagy elmarad a vacsora! Gyerünk innét!

Sárkány elmerült gondolataiba, szeme a messziségbe révedt, és meg sem mozdult.

Zirone néhány percig hallgatott. Aztán kitört belőle szokásos fecsegése.

- Tudod-e, Sárkány, milyen alakban látnám legszívesebben azt a véletlent, amely ma megfeledkezik rólunk, régi védenceiről? A Torontál-cég egyik pénztári kifutójának alakjában, aki megjelenne itt bankjegyekkel tömött tárcával, és ránk bízná a fent említett tárcát a fent nevezett bankár nevében, és ezer bocsánatot kérne, hogy így megváratott!

- Figyelj ide, Zirone! - felelte Sárkány, és szemöldökét erősen összeráncolta. - Utoljára mondom, semmit nem remélhetünk többé Torontál Simontól.

- Bizonyos vagy ebben?

- Hát persze! Hitelem teljesen kimerült nála, és legutóbbi kéréseimet véglegesen visszautasította.

- Szépen állunk!

- Szépen, de ez a valóság!

- Jó, de ha kimerült a hiteled - folytatta Zirone -, ez mégiscsak azt jelenti, hogy volt hiteled! És mire alapult? Arra, hogy több ízben állítottad eszedet és buzgalmadat bizonyos... bizonyos kényes ügyekben a bankház szolgálatába! Torontál nem is mutatkozott olyan csökönyösnek pénz dolgában trieszti tartózkodásunk első hónapjaiban! De lehetetlen, hogy valamiképp ne tartsd még a kezedben, és ha megfenyegetnéd...

- Hacsak ezen múlna, már meg is történt volna - felelte Sárkány, és megvonta vállát -, nem kellene egy vacsoráért szaladgálnod! Istenemre, most még nincs a markomban ez a Torontál, de majd még lehet, és akkor megfizeti kamatos kamatostul, amit ma megtagadott! Különben úgy képzelem, hogy jelenleg kicsit ziláltak üzleti ügyei, és tőkéje kétes vállalkozásokban hever. Jó néhány németországi, berlini, müncheni csőd Triesztben is érezteti hatását, és bármit is mondott Torontál Simon, nyugtalannak látszott utolsó látogatásomkor. Csak legyen zavaros a víz... és ha majd zavaros lesz...

- Hát legyen - kiáltott fel Zirone -, de mi addig is csak vizet iszunk! Tudod, Sárkány, úgy érzem, még egy utolsó kísérletet kellene tenni Torontálnál! Még egyszer be kellene kopogni a pénztárába, és szerezni legalább annyit, amennyiből Máltán át visszatérhetünk Szicíliába.

- És mit csinálunk Szicíliában?

- Ez az én dolgom! Ismerem azt a helyet, és vihetnénk magunkkal egy csapat merész, előítélet nélküli máltai fiút, velük csinálhatnánk valamit! Eh, ezer ördög! Itt már semmi keresnivalónk nincs, induljunk, és kényszerítsük ezt az átkozott bankárt, hogy fizesse meg az útiköltségünket! Akármilyen keveset is tudsz őkelméről, ahhoz elég, hogy bárhol szívesebben tudjon téged, mint Triesztben.

Sárkány a fejét rázta.

- A mindenit, ez nem tarthat így soká! A tizenkettedik órában vagyunk! - tette hozzá Zirone.

Felkelt, lábával a földet rugdosta, mintha a mostohája lenne, aki nem táplálja őt.

E pillanatban figyelmüket egy madár ragadta meg, amely nehézkesen röpdösött a temetőkert körül. Egy galamb volt, már alig verdesett fáradt szárnyával, és mind lejjebb ereszkedett.

Zirone nem kutatta, hogy a madártani névjegyzékben felsorolt százhetvenhét galambfajból melyikhez tartozik ez a szárnyas, csak egyvalamit látott: minden bizonnyal ehető. Kezével mutatta társának, és pillantásával már el is nyelte.

A madárnak szemlátomást már alig volt ereje. A székesegyház homlokzata egy régebbi eredetű, magas, négyszögű toronyhoz támaszkodott. A galamb a templom egy kiszögellő párkányára szállt. Megkapaszkodni azonban nem tudott, és zuhanás közben először leereszkedett egy kis falmélyedés tetejére, itt állt San Giusto szobra; de elgyöngült lábai ott sem bírták sokáig tartani, és lecsúszott egy antik oszlopfőre, ahol a torony és a templom homlokzata találkozott.

Sárkány még mindig szótlanul és mozdulatlanul állt, ügyet sem vetve rá, merre repül a galamb, de Zirone nem vesztette szeme elől. A madár északról jött. Csak hosszú repülés meríthette így ki. Nyilván ösztöne hajtotta valami távolabbi cél felé. Fel is szállt csakhamar újra, meredeken repült felfelé, emiatt újra megállásra kényszerült, éppen az öreg temető egyik fájának lehajló ágai között.

Ekkor Zirone fejébe vette, hogy megkaparintja és csöndesen a fához kúszott. Hamarosan a görcsös fatörzs aljához ért, azon már könnyű volt feljutnia a szétfutó ágakhoz. Néma mozdulatlanságban várt, mint a kutya, amely a feje felett üldögélő prédát lesi.

A galamb még nem vette észre, és folytatni akarta útját; de ereje újra cserbenhagyta, és a fától néhány méterre a földre zuhant...

Egy ugrással rárohanni, kinyújtani karját, elkapni a madarat - csak egy szempillantás műve volt. A szicíliai a világ legtermészetesebb módján már készült is megfojtani, mozdulata azonban hirtelen megtört, meglepett kiáltást hallatott, és nagy sebesen Sárkányhoz szaladt.

- Postagalamb - mondta.

- Nos, ennek a postásnak ez volt az utolsó útja! - válaszolta Sárkány.

- Alighanem - folytatta Zirone -, és ez elég baj azoknak, akiknek a szárnya alá erősített üzenet szól...

- Üzenet? - kiáltott fel Sárkány. - Várj csak, Zirone, várj! Ez megér egy kis haladékot!

És lefogta társa kezét, mely újra rá akart fonódni a madár nyakára. Aztán elvette a zacskót, amelyet Zirone leszedett, kinyitotta, és előhúzott belőle egy titkosírással írt levélkét.

Az üzenet csak tizennyolc szót tartalmazott, három oszlopos rendben:

Hogy honnan jött a levél, és mi a rendeltetési helye, arra semmi utalás. Az egyenlő számú betűből összeállított tizennyolc szó jelentését vajon meg lehet-e érteni a titkosírás kulcsa nélkül? Aligha. Igen ügyes szófejtő képes csak rá - ő is csak úgy, ha a levél nem teljességgel megfejthetetlen!

E titkosírás láttán, amelyből semmit sem értett, Sárkányt előbb nagy csalódás, aztán nagy zavar fogta el. Talán fontos és főleg veszélyes hírt közölt a levélke? Ezt lehetett, ezt kellett hinnie, már csak abból az óvatosságból is, hogy olvashatatlanul írták, számítva rá, hogy illetéktelen kézbe kerül. Nem a postára, a távíróra, hanem egy postagalamb különleges ösztönére bízták az üzenetet, s ez a tény önmagában is mutatta, hogy teljes titokban akarják tartani az ügyet.

- Talán - jegyezte meg Sárkány - éppen e sorok rejtik azt a titkot, amely meghozza szerencsénket!

- És akkor - fűzte tovább Zirone - ez a galamb jelenti a véletlent, amelyet reggel óta annyit hajkurásztunk! Istenem, és én még ki akartam tekerni a nyakát!... Elvégre a legfontosabb, hogy megfejtsük az üzenetet, aztán mi sem gátol abban, hogy megsüssük a hírvivőt...

- Ne siess, Zirone - intette le Sárkány, másodszor is megmentve a madár életét. - A galamb révén talán megismerjük a levél címzettjét, feltételezve persze, hogy Triesztben lakik.

- És aztán!? Abból még nem tudod meg, mit tartalmaz a levél, Sárkány!

- Azt nem, Zirone!

- Azt sem, honnét jön!

- Kétségtelen! De ha a két levélíró közül sikerül kiderítenem az egyiket, azt hiszem, az segít majd megtalálni a másikat! Tehát ahelyett, hogy megölnénk a madarat, éppen erőt kell adnunk neki, hogy célhoz érjen!

- A levéllel? - kérdezte Zirone.

- A levéllel, amelyről pontos másolatot készítek, és megőrzöm egészen addig, amíg el nem jön az ideje, hogy felhasználjam!

Sárkány erre kihúzott zsebéből egy noteszt és ceruzát, majd elkészítette a levélke pontos mását. Tudta, hogy a legtöbb ilyen rejtjeles írásnál a legkisebb rész pontos elhelyezését sem szabad elhanyagolni, így arra is gondja volt, hogy híven megőrizze a szavak elrendezését. Amint elkészült, a gondos másolatot betette a noteszba, a levélkét meg a kis zacskóba, a kis zacskót pedig a galamb szárnya alá.

Zirone csak nézte, de nem osztozott abban a reményben, hogy ez a közbejött véletlen alapozza meg szerencséjüket.

- És most? - kérdezte.

- Most pedig - felelte Sárkány - tégy meg mindent, hogy magához térjen a hírvivő.

Valójában a galambot jobban kimerítette az éhség, mint a fáradtság. Szárnya ép volt, sem sérülés, sem törés nem látszott rajta, s ez is mutatta, hogy pillanatnyi gyöngeségét nem vadász serétje és nem is valami gonosz kölyök parittyája okozta. Éhes volt, de még inkább szomjas.

Zirone keresni kezdett, és talált is néhány magot a földön, amelyet a madár mohón bekapott; végül megitatta négy-öt csepp vízzel, ez az utolsó esőből maradt egy antik cserépedény maradványának fenekén. Alig félórával azután, hogy elfogták, magához térítették és megmelengették, a galamb annyira helyrejött, hogy folytathatta megszakított útját.

- Ha messzire kell mennie - jegyezte meg Sárkány -, ha úti célja túlesik Trieszten, nem számít az sem, ha elpusztul útközben, úgyis szem elől vesztjük nemsokára, hiszen lehetetlen követnünk. Ha viszont valamelyik trieszti házban várják, elegendő az ereje, hogy odaérjen, hiszen csak egy-két percig kell még repülnie.

- Tökéletesen igazad van - felelte a szicíliai. - De még ha nem is repül túl Trieszten, tudjuk-e követni a szemünkkel egészen addig, ahol le szokott szállni?

- Legalábbis megtesszük, amit csak lehet - válaszolta egyszerűen Sárkány.

És úgy is tett.

A székesegyház két régi, román templomból áll, az egyiket Szűz Máriának, a másikat Trieszt védőszentjének, San Giustónak a tiszteletére építették; az épületet magas torony támasztja meg a homlokzat sarkánál, ezt nagy rozetta díszíti, alatta nyílik a főbejárat. Ez a torony uralja a Karszt hegység e dombjának fennsíkját, lábánál úgy rajzolódik ki a város, mint valami dombormívű térkép. Erről a magas helyről jól látni a négyszögletű háztetőket a domboldal első lejtőitől az öböl partjáig. Így nem is volna lehetetlen szemmel követni a galamb repülését, ha ennek a toronynak a csúcsáról engednék el, és nyilván felfedeznék, melyik házban talál menedéket, ha mégis Trieszt a célja, és nem az isztriai félsziget valamelyik más városa.

A kísérlet sikert ígért. Legalábbis érdemesnek látszott kipróbálni. Éppen csak szabadon kellett engedniük a madarat.

Sárkány és Zirone elhagyta hát az öreg temetőt, átment a templom előtti kis téren, és a torony felé irányította lépteit. Az egyik csúcsíves kapu - éppen az alatt az antik eresz alatt, amely San Giusto szobrát védte a falmélyedésben - nyitva állt. Beléptek, s elindultak azon a fárasztó csigalépcsőn, amely az emeletre vezet.

Két-három perc is eltelt, amíg felkapaszkodtak a tető alá. A tornyon nincs külső terasz. De ezen az emeleten két-két ablak nyílik minden oldalra, körös-körül nagyszerű kilátással a dombokra és a tengerre.

Sárkány és Zirone abban az ablakban helyezkedett el, amely északnyugati irányban, közvetlenül Triesztre nyílik.

Ekkor ütötte el a négyet a Karszt tetején a székesegyház mögött épült XII. századbeli kastély órája. Még fényes nappal volt. Igen tiszta levegőben ereszkedett le a nap az Adria vizére, s a város házainak egy részét a torony felől eső oldalán még sütötte a nap.

A körülmények tehát kedvezőek voltak.

Sárkány kezébe fogta a galambot, még egy utolsó jóindulatú simogatással erőt adott neki, és szabadon engedte.

A madár verdesett szárnyával, de először olyan gyorsan szállt lefelé, hogy attól lehetett tartani, kegyetlen zuhanással fejezi be légi hírvivő pályáját.

Az izgatott szicíliai nem is tudott visszatartani egy csalódott kiáltást.

- Nem! Felemelkedik! - mondta Sárkány.

És valóban lejjebb a galamb már visszanyerte egyensúlyát a levegőben; aztán vargabetűt írt le, és oldalvást a város északnyugati negyede felé vágott.

Sárkány és Zirone tekintetével követte.

A madár röptét valami csodálatos ösztön irányította, látszott, hogy nem habozik. Érezni lehetett, hogy nyílegyenest oda tart, ahová kell - ahová már egy órája megérkezik, ha nem kényszerül megállni az öreg temető fái alatt.

Sárkány és társa aggódva figyelte. Vajon nem repül-e túl a város falain, tépelődtek - mert ezen elbuktak volna terveik.

Nem ez történt.

- Látom... még mindig látom! - kiáltott fel Zirone, akinek rendkívül éles szeme volt.

- Főként azt kell látnunk - felelte Sárkány -, hogy hol áll meg, és meghatároznunk a hely pontos fekvését!

Néhány perccel indulása után a galamb leereszkedett egy fákkal körülvett házra, amelynek magas oromzata kiemelkedett a környék többi épülete közül a kórház és a park közelében. Ott hirtelen eltűnt egy éppen igen jól látható padlásszoba ablakában, felette lyuggatott vasával egy szélkakas, amely bizonyosan Quentin Metsys keze alól kerül ki, ha Trieszt flamand földön áll.

Mivel az irányt nagyjából megállapították, már nem tűnt olyan nehéznek a könnyen felismerhető szélkakas alapján megtalálniuk ezt az oromzatot, amelynek csúcsán nyílott az említett padlásablak, és végül azt a házat, ahol a levél címzettje lakik.

Sárkány és Zirone tüstént le is jött a toronyból, leszaladtak a Karszt dombjának lejtőjén, majd átvágtak egy sereg kis utcán, és a Piazza della Legnára érkeztek. Ott tájékozódniuk kellett, hogy megkeressék ezt a házcsoportot a keleti városnegyedben.

Két lüktető forgalmú út kereszteződéséhez érkeztek: az egyik a Corsa Stadio, amely a parkhoz vezet, a másik a fákkal szegélyezett, szép Acquedotto sugárút, ez visz a nagy Boschetto sörözőhöz; a két kalandor ekkor kissé habozott, melyik irányban menjen. Jobbra vagy balra? Ösztönösen jobbra tértek, azzal a szándékkal, hogy megfigyelik a sugárút minden házát, mert abban az irányban vették észre az imént a szélkakast, amely néhány zöld lombkorona fölött ágaskodott.

Így haladtak át az Acquedottón, figyelték minden oromzatát és tetőjét, de nem találták meg azt, amelyiket keresték, pedig már a végére is értek.

- Ott van! - kiáltott fel végül Zirone.

És egy szélkakasra mutatott, ezt vasrúdján a tengeri szél nyikorgatta egy padlásablak felett, amely körül éppen néhány galamb röpködött.

Most már nem tévedhettek. Az ő postagalambjuk ide szállt le.

A szerény külsejű ház elveszett az Acquedotto első házait alkotó épületek közt.

Sárkány érdeklődött a szomszédos boltokban, és azonnal megtudta, amit akart.

A ház évek óta Szathmár László grófé volt, és a gróf itt lakott.

- Ki ez a Szathmár gróf? - kérdezte Zirone, akinek ez a név nem mondott semmit.

- Szathmár gróf! - válaszolta Sárkány.

- De talán megkérdezhetnénk?...

- Később, Zirone. Ne siessünk el semmit! Gondolkodjunk nyugodtan, most pedig gyerünk a szállásunkra!

- Igen! Itt a vacsoraidő, már annak, akinek joga van asztalhoz ülni! - jegyezte meg gúnyosan Zirone.

- Ha ma nem is vacsorázunk - felelte Sárkány -, holnap azért vacsorához ülhetünk!

- Kinél?...

- Ki tudja, Zirone? Talán Szathmár grófnál!

Kimért léptekkel jártak - minek sietni? -, csakhamar elértek szerény fogadójukba, még ez is fényűzésnek tűnt szemükben, mert itt sem tudták kifizetni az éjszakai szállást.

Micsoda meglepetés várt rájuk!... Sárkány címére levél érkezett.

A levélben kétszáz forintos bankjegy lapult, és mellette csak ez a néhány szavas üzenet:

Most utoljára kap tőlem pénzt. Ez az összeg elegendő arra, hogy visszatérjen Szicíliába. Utazzék el, és soha többé ne halljak önről.

Torontál Simon

- Isten éltesse! - kiáltott fel Zirone. - Bankárunk mégiscsak jobb belátásra jutott! Hitemre, a pénzemberek miatt soha nem szabad kétségbeesni!

- Osztom a véleményedet - felelte Sárkány.

- Ezzel a pénzzel hagyjuk el Triesztet?...

- Nem! Ezzel maradunk itt!

A magyarok a IX. század óta laknak országukban. Jelenleg Magyarország népességének egyharmadát képezik - ötmilliót meghaladó lélekszámban. Hogy aztán spanyol, egyiptomi, tatár eredetűek, vagy Attila hunjaitól vagy az északi finnektől származnak - a kérdés vitatott -, mit számít! Főként azt kell szem előtt tartani, hogy se nem szlávok, se nem németek, és valószínűen nem is szeretnének azok lenni.

Ezek a magyarok meg is őrizték vallásukat, és buzgó katolikusnak mutatkoztak a XI. század óta - ebben az időben vették fel az új hitet. Ezenkívül ősi nyelvüket beszélik még mindig, a szelíd, szép lejtésű anyanyelvet, amely a költészet minden báját visszaadja; nem olyan gazdag, mint a német, de tömörebb, erőteljesebb, az a nyelv, amely a XIV. századtól a XVI-ig pótolta a latint a törvények és rendelkezések szövegeiben, és így vált nemzeti nyelvvé.

A karlócai békeszerződés 1699. január 26-án Ausztriának biztosította Magyarország és Erdély birtoklását.

Húsz évvel később a Pragmatica Sanctio ünnepélyesen kimondta, hogy Ausztria és Magyarország ezentúl mindig elválaszthatatlan marad. Fiú hiányában leány is örökölheti a koronát, az elsőszülöttség jogán. Mária Terézia ennek az új törvénynek alapján lépett 1740-ben apja, VI. Károly trónjára, aki az osztrák uralkodóház utolsó férfi sarja volt.

A magyaroknak meg kellett hajolniuk az erőszak előtt; de százötven évvel később minden társadalmi osztály körében akadt, aki nem kért sem a Pragmatica Sanctióból, sem a karlócai szerződésből.

Abban az időben, amikor történetünk kezdődik, élt egy főúri származású magyar, akinek egész élete két érzésben teljesedett ki: a gyűlöletben minden iránt, ami germán, és a reményben, hogy visszaszerzi hazájának hajdani függetlenségét. Még fiatalon ismerte meg Kossuthot, s noha születése és neveltetése fontos politikai kérdésekben elválasztotta tőle, csodálta a nemes szívű magyar hazafit.

Sándor Mátyás gróf Erdély egyik vármegyéjének fogarasi járásában lakott, egy középkori kastélyban. A Keleti-Kárpátok egyik északi előhegységén épült ez, amely elválasztja Erdélyt a Havasalföldtől, és vad büszkeséggel emelkedett ezen a meredek hegyláncon, mint valami végső menedéken, ahol az összeesküvők az utolsó óráig kitarthatnak.

A szomszédos, vasban és rézben gazdag bányákat gondosan kiaknázták, s ez igen jelentős vagyont biztosított az artenaki kastély tulajdonosának. Ez a birtok a fogarasi járás egy részét is magában foglalta, ennek lakossága pedig meghaladja a hetvenkétezer főt. Ezek a lakók, városiak és falusiak, nem titkolták, hogy Sándor gróf iránt érzett hűségükben mindenre készek, és határtalanul hálásak azért, amit e vidékért tett. Figyelte is ezt a kastélyt a magyar ügyeket intéző bécsi kancellária, ez a hivatal, amely teljesen független volt a Birodalom többi minisztériumától. Magas helyen jól ismerték az artenaki kastély urának nézeteit, és nyugtalankodtak is miattuk, bár őt magát nem zaklatták személy szerint.

Sándor Mátyás gróf ekkor harmincöt éves volt. Termete kicsit meghaladta a közepest, és nagy izomerőt árult el. Nemes és büszke feje széles vállakon nyugodott. Kissé szögletes, meleg fényű arca a legtisztább magyar típust képviselte. Mozdulatainak elevensége, szavainak világossága, kemény és nyugodt tekintete, élénk vérkeringése, amely orrcimpáit, szája szélét könnyed rezgésben tartotta, ajkainak megszokott mosolya, mely a jóság kétségbevonhatatlan jele, szavainak és kézmozgásának bizonyos derűje - mindez nyílt és nagylelkű természetre vallott. Már többen megállapították, hogy nagy hasonlóság áll fenn a francia és magyar jellem között. Sándor gróf ennek élő példája volt.

Hogy e jellem egyik legszembetűnőbb vonását említsük: Sándor gróf meglehetős nemtörődömséget mutatott mindazzal szemben, ami csupán őt érintette, alkalomadtán még arra is képes volt, hogy lenyelje a kizárólag őt ért igazságtalanságokat, de soha nem bocsátott meg, soha nem nézett volna el sérelmet, amelynek barátai estek áldozatul. A legmagasabb rendű igazságérzet töltötte el, gyűlölt minden álnokságot. Ebből fakadt könyörtelen engesztelhetetlensége is. Nem abból a fajtából való volt, aki egyedül Istenre bízza a büntetést ezen a földön.

Nem hallgathatjuk itt el azt sem, hogy Sándor Mátyás nagyon komoly oktatásban részesült. Nem töltötte tétlenül szabad idejét, pedig ezt vagyona lehetővé tette volna, inkább követte hajlamát, amely a fizikai és az orvostudományok felé vitte. Nagy tehetségű orvos vált volna belőle, ha körülményei arra kényszerítik, hogy betegeket gyógyítson. Beérte azzal, hogy olyan kémikus lett, akit a tudósok nagyra is becsülnek. Sorjában a pesti egyetem, a pozsonyi tudományakadémia, a selmeci királyi bányásziskola, a temesvári tanítóképző legkitartóbb diákjai közt tartották számon. Ez a szorgalmas élet kiegészítette és megerősítette természetes képességeit. Embert gyúrt belőle a szó teljes értelmében. Így is gondolt rá mindenki, aki csak megismerte, különösképpen tanárai a birodalom különféle iskoláiban és egyetemein, akik később is barátai maradtak.

Hajdan az artenaki kastélyt vidámság, lárma, mozgás töltötte be. A Kárpátoknak ezen a zord hegyhátán az erdei vadászok szívesen adtak egymásnak találkozót. Nagy és veszélyes hajtóvadászatok folytak itt, ezeken Sándor gróf levezethette harcias ösztöneit, amelyeket nem élhetett ki a politika mezején. Háttérbe vonult, de közelről figyelte az eseményeket. Mintha kizárólag tanulmányainak és óriási vagyona élvezésének szentelte volna az életét. Ebben az időben még élt Sándor Réna grófné. Ő volt az artenaki kastély összejöveteleinek lelke. Tizenöt hónappal e történet kezdete előtt, virágzó fiatalságában és virágzó szépségében ragadta el a halál, és csak egy kicsi lányka maradt utána, aki most kétéves volt.

Sándor grófot kegyetlenül érte ez a csapás. Örökre vigasztalhatatlan maradt. A kastély elcsendesedett, kihalt lett. E naptól kezdve úgy élt ott mély fájdalmában, mint valami kolostorban. Életének értelme most már gyermekében összpontosult; intézője feleségének, Rosena Lendecknek gondjaira bízta őt. Ez a kitűnő, még fiatal teremtés mindenestül a Sándor család egyetlen örökösének áldozta magát, második anyjaként szerette.

Özvegységének első hónapjaiban Sándor Mátyás nem hagyta el az artenaki kastélyt. Magába fordult, s a múlt emlékeinek élt. Aztán a haza, az Európában kisebbségi sorsra ítélt haza gondolata kerekedett felül.

Az 1859-es francia-olasz háború kétségtelenül rettenetes csapást mért az osztrák hatalomra.

Ezt a csapást hét évvel később, 1866-ban még szörnyűbb csapás követte, a königgrätzi. Magyarország immár nemcsak ahhoz az Ausztriához fűződött oldhatatlanul, amelyet megfosztottak olasz tartományaitól, de ahhoz is, amelyet két oldalról győztek le, és Németországgal szemben alárendelt helyzetbe került. A magyarokat - ez afféle megmagyarázhatatlan érzés, hiszen a vérükben volt - megalázták büszkeségükben. A gustozzai és a lissai győzelmek nem tudták kárpótolni őket a königgrätzi vereségért.

Sándor gróf az elkövetkező esztendőben gondosan tanulmányozta a politikai helyzetet, és felismerte, hogy egy függetlenségi mozgalom most sikerrel kecsegtetne.

Elérkezett tehát a cselekvés ideje. Sándor gróf ez év május 3-án - 1867-ben - megcsókolta kislányát, Rosena Lendeck gondjaira bízta őt, és Pestre indult, ahol felvette a kapcsolatot barátaival és híveivel, és néhány előzetes intézkedést tett, pár nappal később pedig már Triesztben várta az események alakulását.

Triesztet jelölték ki az összeesküvés központjául. Ide futott össze minden szál, s ezeket Sándor gróf tartotta a kezében. Ebben a városban az összeesküvés vezetői talán kevésbé tűntek gyanúsnak, és éppen ezért nagyobb biztonságban, főként akadálytalanabbul fejthették ki hazafias tevékenységüket.

Triesztben lakott Sándor Mátyás két legbensőbb barátja. Ugyanez a gondolat töltötte el őket is, s elszánták magukat, hogy a végsőkig kitartanak mellette e vállalkozásban. Szathmár László gróf és Báthory István professzor főúri származású magyar volt. Mindkettő vagy tíz évvel idősebb Sándor Mátyásnál, és majdnem teljesen vagyontalan. Egyikük sovány jövedelmet húzott egy kis birtokból, amely Liptó vármegyében feküdt, a Dunajec innenső oldalán; a másik fizikát tanított Triesztben, és csak óráinak díjából élt.

Szathmár László gróf abban a házban lakott, amelyet Sárkány és Zirone nemrég fedezett fel az Acquedottón - ezt a szerény hajlékot engedte át Sándor Mátyásnak mindig, amikor annak el kellett hagynia az artenaki kastélyt, vagyis a tervezett mozgalom befejezéséig, bárhogy záruljon is az. A harmincöt éves magyar, Boros jelentette egyes-egyedül a ház személyzetét. Éppoly hűségesen állt gazdája mellett, mint Lendeck intéző szolgálta a maga urát.

Báthory Istvánnak nem kevésbé szerény otthona volt a Corso Stadión, nem messze Szathmár gróf szállásától. Itt zajlott egész élete felesége és nyolcéves Péter fia között.

Báthory István távolról ugyan, de vitathatatlanul ahhoz a magyar fejedelmi családhoz tartozott, amely a XVI. században Erdély trónján ült. Később a család több ágra szakadt, ezek közül néhány ki is halt, és talán meglepő, hogy egyik utolsó leszármazottjával a pozsonyi Akadémia egyszerű professzorának személyében találkozunk. Akárhogy is, Báthory István kiváló tudós volt, abból a fajtából, aki visszavonultan él, de nevét művei emelik szárnyra. Inclusum labor illustrat[2] - ez a selyemhernyóra vonatkozó megállapítás őreá is érvényes lehetett volna. Egy napon politikai eszméi miatt, amelyeket amúgy sem rejtett véka alá, kénytelen volt lemondani állásáról, és ekkor telepedett le Triesztben mint magántanár, feleségével, aki bátran állt mellette megpróbáltatásaiban.

Amióta Sándor gróf megérkezett, a három barát Szathmár László gróf hajlékában találkozott, noha az erdélyi főúr tüntetően a Piazza Grandén levő Palazzo Modellóban, a jelenlegi Delorme-szállóban bérelt lakást. A rendőrség távolról sem gyanította, hogy ez az acquedottói ház olyan összeesküvés központja, amelynek számos híve él a birodalom nagy városaiban.

Szathmár László és Báthory István habozás nélkül Sándor Mátyás legodaadóbb munkatársául szegődtek. Ők is felismerték, hogy a körülmények alkalmasak egy ilyen mozgalomra, s az visszahelyezhetné Magyarországot arra a rangra, amelyre törekedett Európában. Tudták, hogy életüket kockáztatják az ügyért, de ez nem tarthatta vissza őket. Így az acquedottói ház az összeesküvés legfőbb vezetőinek találkozóhelye lett. Számos hívük, akiket a birodalom különböző pontjairól rendeltek ide, itt beszélte meg döntéseit, és itt kapott parancsokat. Postagalamb-szolgálat vitte az üzeneteket, és bonyolította le a gyors és biztos összeköttetést Trieszt, a magyar föld és Erdély főbb városai között, ha olyan utasításra került sor, amelyeket nem bízhattak sem a postára, sem a távíróra. Egyszóval olyan alapos óvintézkedéseket tettek, hogy az összeesküvőket mindeddig a legcsekélyebb gyanú sem érhette.

Egyébként nyilvánvaló, hogy a levelezés titkosírással történt, és olyan módszerrel, amely, ha igényelte is a titoktartást, feltétlen biztonságot nyújtott.

Három nappal annak a postagalambnak az érkezése után, amelynek levélkéjét Sárkány megkaparintotta, május 21-én nyolc óra tájt Szathmár László és Báthory István a dolgozószobában várták Sándor Mátyás visszatértét. A grófot személyes ügyei nemrég, miután közölte munkatársaival azt a hírt, amelynek másolatát Sárkány őrizte, hazaszólították Erdélybe, az artenaki kastélyba; de útját arra is felhasználta, hogy tárgyalást folytasson kolozsvári barátaival - ez volt a tartomány fővárosa -, és ezen a napon kellett visszatérnie.

Sándor gróf elutazása óta több üzenetváltás történt Trieszt és Buda között, a galambok számos titkos levélkét hoztak. Most is az foglalta le Szathmár Lászlót, hogy a rejtjeles szöveget érthetővé tegye egy eszköz segítségével, amelyet "rostély" néven ismernek.

Ezeket az üzeneteket csakugyan nagyon egyszerű módon állították össze - a betűk felcserélésével. E rendszerben minden betű megtartja ábécé szerinti értékét, vagyis a b b-t jelent, az ó ó-t stb. De a betűket olyan sorrendben cserélték fel, ahogy a rostély tele vagy üres négyzetei megszabták, s amikor ráhelyezték a levélre, a betűk olyan sorrendben jelentek meg, ahogy olvasni is kellett, a többi betűt pedig a rács takarta.

Ezek a régóta használatos rostélyok, amelyeket most Fleissner ezredes rendszerével tökéletesítettek, még ma is a legjobb és legbiztosabb eljárásnak tekinthetők, ha megfejthetetlen titkosírásra van szükség. A többi módszer, amely a betűk felcserélésén alapulnak - akár változatlan alapon, vagyis egyszerű kulccsal, ahol az ábécé minden betűjét mindig ugyanaz a betű vagy jel alkotja, akár változó alapon, vagyis kettős kulccsal, ahol minden levélre más ábécét használnak -, nem nyújt teljes biztonságot. Egyes gyakorlott megfejtők szinte csodákra képesek e téren a valószínűségszámítás vagy kitartó próbálgatás segítségével. Csupán azokra a betűkre támaszkodva, amelyeket a nyelvben való gyakoribb előfordulásának folytán gyakrabban használ a titkosírás - így az e-t a francia, angol és német nyelv, az o-t a spanyol, az a-t az orosz és az e-t és i-t az olasz -, képesek rejtjeles szöveg betűinek helyébe az eredeti betűket behelyettesíteni. E kulcsok alapján kevés üzenet akad, amely megőrizné titkát a hozzáértők finom következtetéseivel szemben.

Úgy tűnik hát, hogy a rostélyok vagy rejtjeles szótárak - vagyis amelyekben egész mondatokat jelölő bizonyos szavakat számok helyettesítenek - tökéletesen biztosítják a szöveg megfejthetetlenségét. De mindkét módszer elég súlyos kívánalommal jár: feltétlen titoktartást követel, vagy inkább kötelezettségként írja elő, hogy soha ne engedjék idegen kézbe jutni a titkosíráshoz szükséges szerszámokat vagy könyveket. Amilyen képtelenség megfejteni ezeket az üzeneteket a rostély vagy a rejtjeles kulcs nélkül, éppoly könnyűvé válik a művelet annak, aki eme alkalmatosságokat elorozza.

Tehát egy rostély, vagyis megfelelő helyeken kilyuggatott kartonnégyzet segítségével folyt Sándor gróf és hívei között a levelezés; de olyannyira elővigyázatosak voltak, hogy az általuk használt rostélyok elvesztéből vagy ellopásából sem származhatott volna semmiféle bajuk, mert minden elolvasott üzenetet azonnal megsemmisítettek. Így soha nem maradt nyoma az összeesküvésnek, amelyben a legnemesebb urak, Magyarország főurai, a polgárság és a nép képviselői a fejükkel játszottak.

Szathmár László éppen az utolsó sürgönyöket égette el, amikor halkan kopogtattak a dolgozószoba ajtaján.

Boros vezette be Sándor Mátyás grófot, aki gyalog jött a közeli állomásról.

Szathmár László azon nyomban eléje sietett, és gyorsan, nyugtalanságtól fűtött hangon megkérdezte:

- Az útja, Mátyás?...

- Sikerült, Szathmár - felelte Sándor gróf. - Nem kételkedtem erdélyi barátaim érzéseiben, részvételük immáron bizonyos.

- Továbbítottad nekik azt az üzenetet, amelyet három napja Pestről kaptunk? - tudakolta Báthory István, aki bizalmas barátja lévén Sándor grófnak, tegeződött vele.

- Igen, István - felelte Sándor Mátyás -, igen, értesítettem őket. Ők is készen állnak! Az első adott jelre kitör a felkelés. Két órán belül urai vagyunk Budának és Pestnek, fél nap alatt a fontosabb vármegyéknek a Tiszán innen és túl, egy nap kell Erdélynek és a határőrvidéknek. És akkor sok millió magyar visszaszerzi függetlenségét!

- És az országgyűlés? - kérdezte Báthory.

- Ott párthíveink vannak többségben - felelte Sándor Mátyás. - Csakhamar megalakítják az új kormányt, az majd kézbe veszi az ügyek irányítását. Minden tervszerűen és simán zajlik majd le, mivel a vármegyék közigazgatásilag alig függnek a Koronától, és vezetői saját karhatalommal rendelkeznek.

- De a Helytartótanács, amelyet a nádor vezet Budán... - szólalt meg ismét Szathmár László.

- A nádornak és a budai tanácsnak nem jut ideje cselekvésre.

- És így érintkezésbe sem tud lépni a bécsi magyar kancelláriával?

- Úgy van! Minden intézkedést megtettünk, hogy a felkelés egyszerre törjön ki, s ez biztosítja a sikert.

- A sikert! - kiáltott fel Báthory István.

- Igen, a sikert! - felelte Sándor gróf. - A hadseregben mindenki, akiben a mi vérünk, magyar vér buzog, velünk tart, és értünk él! Melyik magyarnak ne dobbanna meg a szíve az ősök zászlajának láttára?

Sándor Mátyás a legnemesebb hazafiság hangján ejtette ki ezeket a szavakat.

- De addig is - folytatta - kövessünk el mindent, hogy a gyanú árnyékát is eltereljük! Legyünk óvatosak, annál erősebbek leszünk!... Semmi gyanúsat nem hallottatok Triesztben?

- Nem - felelte Szathmár László. - Az embereket főként azok a munkák foglalják le, amelyeket az állam Polában végeztet, és amelyre az itteni munkások legnagyobb részét felfogadták.

Csakugyan vagy tizenöt esztendeje az osztrák kormány, számolva Velence esetleges elvesztésével - s ez be is következett -, tervbe vette, hogy az isztriai félsziget déli csücskén hatalmas lőszertárakat és hadikikötőt épít, hogy uralja az Adria eme részét. A trieszti tiltakozások ellenére, mert már a terv is csökkentette a kikötő tengerészeti fontosságát, lázas sietséggel folytak a munkálatok. Sándor Mátyás és barátai arra gondolhattak hát, hogy a triesztiek is készek lesznek követni őket, ha a függetlenségi mozgalom idáig terjed.

Akárhogy is volt, a magyar függetlenség kivívásáért szőtt összeesküvés titkát jól őrizték. A rendőrség egyáltalán nem gyanakodhatott, hogy az összeesküvés vezetői itt találkoznak, az Acquedotto sugárút eme szerény házában.

Úgy látszott, hogy a felkelés sikere érdekében mindent megtettek, és csak alkalmas pillanatra várnak. Úgy számítottak, hogy a rejtjeles levelezés, amelyet Trieszt és Magyarország, valamint Erdély fontosabb városai között folytattak, megritkul, vagy egészen megszűnik, hacsak előre nem látott esemény nem jön közbe. A postagalamboknak semmilyen üzenetet nem kell többé szállítaniuk, mivel az utolsó intézkedéseket is megtették. Túlzott elővigyázatosságból elhatározták, hogy a galambdúcot is lezárják Szathmár László házában.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy ha a háború mozgatója a pénz, akkor az összeesküvéseké is az. Az a fontos, hogy a felkelés pillanatában ebben se szenvedjenek hiányt az összeesküvők. Ez alkalommal a pénz nem is hiányzott.

Ami Szathmár Lászlót és Báthory Istvánt illeti, készek lehettek feláldozni életüket hazájuk függetlenségéért, de aligha segíthettek sokat szerény vagyonkájuk feláldozásával. Sándor gróf azonban rendkívül gazdag lévén, hajlandó volt nemcsak életét, de egész vagyonát kockára tenni az ügy sikeréért. Ezért néhány hónap óta Lendeck jószágkormányzó közvetítésével kölcsönt vett fel földjeire, s jelentős összeget teremtett elő - több mint kétmillió forintot.

Az is szükséges volt, hogy ez az összeg bármikor rendelkezésére álljon, s egyik napról a másikra felvehesse. Éppen ezért elhelyezte saját nevére egy trieszti bankházban, amelynek tisztességéhez mindeddig nem fért kétség, és minden próbát szilárdan kiállott. Ez volt a Torontál-cég, amelyről Sárkány és Zirone éppen eszmecserét folytatott, amikor kifújták magukat a felsőváros ódon temetőjében.

Nos, ez a teljesen véletlen körülmény a legsúlyosabb következményekhez vezetett, amint majd láthatjuk is a történet során.

E pénzzel kapcsolatosan, amelyről röviden szó is esett utolsó megbeszélésük során, Sándor Mátyás közölte Szathmár gróffal és Báthory Istvánnal, hogy csakhamar szándékában áll felkeresni Torontál bankárt, hogy figyelmeztesse, a legrövidebb időn belül szüksége lesz az összegre.

Az események valóban hamarosan arra késztették Sándor grófot, hogy megadja híveinek a Triesztből várt jelet - ezen az estén ugyanis bizonyos jelekből azt hihette, hogy Szathmár László gróf házát megfigyelés alatt tartják, és ez joggal nyugtalanította. Nyolc óra felé, amikor Sándor gróf és Báthory István kiléptek a kapun, egyikőjük, hogy hazatérjen a Corso Stadión levő hajlékába, másikuk meg a Delorme-szálló felé vegye útját, úgy tűnt nekik, hogy két férfi leselkedik rájuk a félhomályban, követi őket bizonyos távolságból, és meg-megállnak, hogy észrevétlen maradjanak.

Sándor Mátyás és társa szerette volna tudni, mihez tartsa magát, és habozás nélkül e joggal gyanúsnak vélt alakok felé tartottak; de emezek észrevették őket, és eltűntek a Sant' Antonio-templom sarkánál, a nagy csatorna végén, mielőtt még utolérhették volna őket.

Triesztnek úgyszólván nincs társadalmi élete. A különböző nemzetiségek, mintha különféle kasztok lennének, nemigen érintkeznek egymással. Az osztrák hivatalnokoknak a közigazgatási létra mindegyik fokán az a becsvágyuk, hogy az első helyet foglalják el. Ezek általában jó modorú, tanult, jó szándékú emberek; de fizetésük sovány, beosztásuknál is alacsonyabb, és nem bírják a versenyt a kereskedőkkel vagy pénzemberekkel. A gazdag családok ritkán adnak fogadásokat, a hivatalos összejövetelek meg ritkák, épp ezért a kereskedők és pénzemberek kénytelenek nyilvános fényűzésre szorítkozni - a város utcáin fényűző fogatjaikkal, a színházban pompás ruhákkal és rengeteg gyémánttal, amelyekkel asszonyaik cicomázzák fel magukat a Teatro Communale vagy az Armonia páholyaiban.

A gazdag családok között emlegették ez idő tájt Torontál Simon bankárt is.

E cég főnöke, akinek hitele jóval tovább terjedt az Osztrák-Magyar Monarchia határainál, ekkor harminchét éves volt, Torontálné pedig férjénél néhány évvel fiatalabb. Az Acquedotto sugárút egyik fényes palotájában laktak.

A bankárról úgy hírlett, hogy igen gazdag, és nyilván az is volt. Merész és szerencsés tőzsdespekulációi, az osztrák Lloyd Társasággal és más jelentős cégekkel folytatott, kiterjedt ügyletei, nagy összegű kölcsönök, amelyeknek kibocsátását rábízták, temérdek pénzt hoztak a bankháznak. Ezért vitt nagy háztartást, s élt a közfigyelem középpontjában.

De amint Sárkány említette Zironénak, elképzelhető volt, hogy Torontál ügyei ekkoriban ziláltak voltak - legalábbis pillanatnyilag. Alkalmasint megérezte a hét évvel ezelőtti francia-olasz háború hatását bankjára és a tőzsdére, újabban meg a königgrätzi vereséggel zárult hadjáratot, és a kötvények árfolyamának zuhanását ekkoriban Európa legfontosabb piacain és főként az Osztrák-Magyar Monarchiában, Bécsben, Pesten, Triesztben. Kétségtelenül súlyos zavarokat okozhatott volna neki, ha egyszerre vissza kellett volna fizetnie a cégnél folyószámlán elhelyezett összegeket. De bizonyosan már kikecmergett ebből a válságból, s ha igaz volt, amit Sárkány mondott, jelenleg inkább újabb és túlontúl kockázatos spekulációi ásták alá a bankház egyensúlyát.

És csakugyan néhány hónap óta Torontál Simon - legalábbis lelkileg - nem volt már a régi. Bármennyire uralkodott magán, arckifejezése akaratlanul is megváltozott. Most valahogy mégsem tudta úgy türtőztetni magát. Jobb megfigyelő rajtakaphatta, hogy nem mer az emberek szemébe nézni, mint az akkoriban szokása volt, hanem sandán és félig összehúzott szemmel hunyorog. Ezek a jelek még Torontálné figyelmét sem kerülhették el; az asszony beteges volt, erélytelen, egyébként is teljesen alávetette magát férje akaratának, és csak nagyon felszínesen ismerte üzleti ügyeit.

Nos, ha valami gyászos csapás fenyegette a bankházat, meg kell vallani, Torontál Simon nem számíthatott az emberek rokonszenvére. Ha számos ügyfele akadt is a városban, az országban, barátja valójában csak kevés volt. Önteltsége, amely társadalmi helyzetéből fakadt, vele született hiúsága és fensőbbsége, melyet mindenkivel és mindennel szemben éreztetett, egyáltalán nem szolgált arra, hogy üzleti kapcsolatain kívül emberibb szálakat is szőjön. Különben a triesztiek idegennek tekintették, mivel raguzai volt, vagyis dalmát születésű. Így semmiféle családi kötelék nem fűzte ehhez a városhoz, ahová mintegy tizenöt évvel ezelőtt érkezett, hogy megvesse vagyonának alapjait.

Így festett akkoriban a Torontál-cég helyzete. Noha Sárkány már táplált némi gyanút e tekintetben, semmi sem erősítette meg a kósza pletykákat, hogy a gazdag bankár ügyei súlyosan ziláltak lennének. Hitelét nem kezdte ki semmi, legalábbis nyíltan nem. Ezért Sándor Mátyás gróf, aki pénzt vett fel birtokaira, nem is habozott rábízni egy jelentős összeget - olyan összeget, amelynek mindig rendelkezésére kellett állnia, amennyiben huszonnégy órával előbb bejelenti igényét.

Talán meglepő, hogy egyáltalán kapcsolat szövődhetett a legtiszteletreméltóbbak között emlegetett bankház és egy Sárkány-féle alak között. Mégis így volt, s e kapcsolatok már két-három esztendős múltra tekinthettek vissza.

Abban az időben Torontál Simonnak meglehetős fontos ügyekben kellett tárgyalnia a tripoliszi kormányzattal. Sárkány afféle mindenre kapható ügynök, aki pénzügyekben igen jártas volt, megtalálta a módját, hogy bekapcsolódjék ezekbe az üzletekbe, amelyek, meg kell mondani, elég gyanúsnak látszottak. Olyan megvesztegetések, kétes megbízatások, nem éppen tisztes elszámolások tarkították ezt az ügyet, amelyekben a trieszti bankár nem óhajtott személyesen részt venni. Ilyen körülmények között vált Sárkány e becstelen ügyletek közvetítőjévé, és tett néhány más hasonló szolgálatot is Torontál Simonnak. Ez már természetesen elegendő jogcím volt ahhoz, hogy fél lábbal belépjen a bankházba. De jobban illik ide az a kifejezés, hogy kinyújtsa feléje kezét. És valóban, amióta Sárkány elhagyta Tripoliszt, valamilyen formában állandóan zsarolta a trieszti bankárt. Nem mintha Torontál Simon teljesen ki lett volna szolgáltatva neki. E sötét ügyletekre semmiféle kézzelfogható bizonyíték nem volt. Egy bankár helyzete azonban kényes, egyetlen szó is sokat árthat neki. Sárkány pedig éppen eleget tudott ahhoz, hogy megbízójának számolnia kelljen vele.

Torontál Simon számolt is. Elég sokba került neki Sárkány, mert szórta a pénzt, különösképpen a játékbarlangokban, egy kalandor fesztelenségével és a jövővel mit sem törődőn. Sárkány még Triesztben is zaklatta a bankárt, és csakhamar oly tolakodó, oly követelődző lett, hogy az végül is beleunt, és több pénzt nem fizetett neki. Sárkány megfenyegette, Torontál Simon azonban szilárd maradt. És igaza is lett, mert a zsarolónak végül is be kellett látnia, hogy közvetlen bizonyítékok híján nem tehet semmit vagy alig valamit.

Így történt, hogy Sárkánynak és tisztes társának, Zironénak egy idő óta elapadt minden pénzforrása, még annyijuk sem volt, hogy a várost elhagyhassák, és máshol próbáljanak szerencsét. De azt is tudjuk, hogy a végleges megszabadulás érdekében Torontál Simon nemrégiben utolsó segélyben részesítette őket. Ez az összeg elégséges lett volna ahhoz, hogy elhagyják Triesztet, és visszatérjenek Szicíliába, ahol Zirone kapcsolatban állt azzal a félelmetes társasággal, amely Szicília keleti és középső vidékén garázdálkodott. Így a bankár remélhette, hogy soha nem látja viszont tripoliszi ügynökét, de még csak hírét sem hallja. Ebben azonban csalódott, mint sok másban is.

Az a kétszáz forint, amelyet Torontál Simon küldött, május 18-án este érkezett meg a hozzáfűzött kis üzenet kíséretében a két kalandor szállójába.

Hat nappal később, ugyane hónap 24-én Sárkány megjelent a bankházban, közölte, hogy Torontállal akar beszélni, és annyira erősködött, hogy az végül kénytelen volt fogadni.

A bankár az irodájában volt, amelynek Sárkány gondosan becsukta ajtaját, mihelyt bevezették oda.

- Már megint itt van! - kiáltott fel Torontál, mihelyt megpillantotta. - Mi a csudát csinál itt? Most utoljára küldtem magának olyan összeget, amely elég ahhoz, hogy itt hagyja Triesztet! Bármit mondjon, bármit csináljon, soha egy lyukas garast nem kap tőlem! Mért nem ment még el? Figyelmeztetem, hogy olyan intézkedéseket teszek, amelyekkel megakadályozom, hogy idetolakodjék a jövőben! Mit akar tőlem?

Sárkány végtelen hidegvérrel fogadta ezt a kirohanást, hiszen el volt rá készülve. Magatartása is más volt, mint általában, nem olyan szemtelen és kihívó, mint az utóbbi időkben, amikor a bankár házában megfordult.

Nemcsak tökéletesen ura maradt magának, de rendkívül komoly is volt. Közelebb húzott egy széket, bár hellyel senki se kínálta, azután megvárta, hogy a bankár kiadja dühét e kemény szemrehányásokkal, s csak akkor válaszolt.

- Nos, beszél? - folytatta Torontál. Fel s alá járt a dolgozószobában, majd újra leült, habár még most sem tudott uralkodni magán.

- Várok, amíg megnyugszik - felelte nyugodtan Sárkány -, addig várok, amíg csak szükséges.

- Mit számít, hogy nyugodt vagyok-e vagy nem! Utoljára kérdem: mit akar tőlem?

- Torontál Simon - felelte Sárkány -, javasolnék önnek egy üzletet.

- Én magával nem tárgyalok üzletről, semmiféle üzletet nem kötök! - kiabálta a bankár. - Semmi közünk többé egymáshoz, és felszólítom, hogy hagyja el Triesztet még ma, tüstént, és soha többé ne tegye be ide a lábát!

- Én is azt gondolom, hogy elhagyom Triesztet - válaszolta Sárkány -, de nem megyek el úgy, hogy ne tudjam le előbb, amivel a cégnek tartozom!

- Letudni?... Maga?... Vissza akarja fizetni, amit kapott?

- Visszafizetem kamatos kamatostul, fel sem számítok bizonyos hasznot a...

Torontál megvonta vállát Sárkány e váratlan javaslatára.

- A magának előlegezett összegeket - folytatta - már leírattam! Nem tartozik semmivel, nem követelek magától semmit, túl vagyok ezeken a nyomorult dolgokon!

- S ha nekem úgy tetszik, hogy ne maradjak az adósa?

- S ha nekem úgy tetszik, hogy a hitelezője maradjak?

Ezt mondván, Torontál és Sárkány farkasszemet nézett. Azután Sárkány is megvonta a vállát.

- Ezek csak szavak, üres szavak! - folytatta. - Ismétlem, nagyon komoly üzletet ajánlok.

- Éppolyan becstelent, mint amilyen komolyat, ugye?

- Ugyan! Nem ez lesz az első eset, hogy elfogadja a segítségemet...

- Ezek csak szavak, üres szavak! - felelte a bankár Sárkány szemtelen megjegyzésére.

- Hallgasson ide - mondta Sárkány -, rövid leszek.

- Azt jól teszi.

- Ha nem felel meg, amit javaslok, nem beszélünk róla többet, és elmegyek!

- Innen vagy Triesztből?

- Innen és Triesztből!

- Már holnap?

- Még ma este!

- Akkor beszéljen!

- A következőről van szó - mondta Sárkány -, de biztos benne - tette hozzá és megfordult -, hogy senki nem hall bennünket?

- Tehát ragaszkodik hozzá, hogy megbeszélésünk titkos legyen? - felelte gúnyosan a bankár.

- Igen, Torontál Simon... mert ön és én nemsokára magas személyiségek életét tartjuk kezünkben.

- Maga lehet! De én nem!

- Hallgasson végig, és ítéljen maga! Egy összeesküvés nyomára bukkantam. Hogy mi a célja, még nem tudom. De a lombardiai síkságon történt játszmavesztés és a königgrätzi vereség óta mindenki, aki csak nem osztrák, nagy esélyekre számíthat Ausztriával szemben. Nos, van némi okom, hogy arra gondoljak, valami mozgalom indul, nyilván Magyarország érdekében, és ebből hasznot húzhatnánk mi is!

Torontál Simon beérte annyival, hogy gúnyos hangon csak ennyit mondott:

- Én semmiféle összeesküvésből nem húzok hasznot...

- Talán mégis.

- És hogyan?

- Úgy, hogy feladja őket!

- Magyarázza csak meg!

- Hallgasson hát ide - folytatta Sárkány.

És elmesélte a bankárnak, mi történt Trieszt ódon temetőjében, hogyan kaparintott meg egy postagalambot, hogyan került kezébe a titkosírással írt üzenet - el is készítette pontos mását -, és hogyan ismerte meg a levélke címzettjének házát. Hozzátette, hogy öt napja lesik Zironéval, mi folyik, ha nem is a ház belsejében, de legalábbis a ház körül. Néhány személy találkozik ott esténként, mindig ugyanazok, és csak nagy elővigyázatossággal lépnek be. Több galamb szállt már el onnan, több galamb érkezett, egyesek északnak tartottak, mások meg arról jöttek. A házat egy öreg szolga őrzi, aki nem szívesen nyit ajtót, és gondosan ügyel az érkezőkre. Sárkánynak és társának sok körültekintésre volt szüksége, hogy ne keltse fel ennek az embernek a figyelmét. És még így is néhány napja attól tartanak, hogy gyanúsak.

Torontál Simon figyelmesebben kezdte hallgatni Sárkány elbeszélését. Azon töprengett, mennyi lehet igaz az egészből, régi ügynökét csak nagy elővigyázatossággal kezelhette, és végül is tudnia kellett, hogyan érti Sárkány az ő részvételét ebben az ügyben, hogy ő is némi hasznot húzhatna belőle.

Amikor az ügynök befejezte a történetet, amikor még egyszer megerősítette, hogy államellenes összeesküvésről van szó, amelynek titkai az ő malmukra hajthatnák a vizet, a bankár mindössze néhány kérdést tett fel:

- Hol ez a ház?

- Az Acquedotto sugárút 89. alatt.

- És kié?

- Egy magyar főúr tulajdona.

- Hogy hívják?

- Szathmár László gróf.

- És kik látogatják?

- Főként két személy, mindkettő magyar származású.

- Az egyik?...

- Ebben a városban tanár, Báthory István a neve.

- És a másik?

- Sándor Mátyás gróf!

E név hallatára Torontál Simon meglepett mozdulatot tett, amely korántsem kerülte el Sárkány figyelmét. Ami ezt a három nevet illeti, Sárkánynak nem volt nehéz kitalálnia, hiszen csak nyomon kellett követnie Báthory Istvánt, amikor hazatért a Corso Stadión levő lakására, és Sándor grófot, amint a Delorme-szállóba bement.

- Látja, Torontál Simon - folytatta Sárkány -, íme, habozás nélkül felfedtem önnek a neveket. Ebből is láthatja, hogy nem igyekszem magát rászedni!

- Mindez elég kevés! - felelte a bankár, aki nyilvánvalóan szeretett volna többet is tudni, mielőtt bármibe is belemegy.

- Kevés? - jegyezte meg Sárkány.

- Hát persze! A legkisebb tárgyi bizonyítéka sincs!

- Hát ez mi?

S már nyújtotta is az üzenet másolatát Torontálnak. A bankár kíváncsian vizsgálgatta. De ez a titkosírás semmit sem mondott neki, és semmi sem bizonyította, hogy olyan fontos lenne, mint Sárkány állította. Ha ez az ügy valamelyest érdekelhette, az főképp abból adódott, hogy ügyfelével, Sándor gróffal állt kapcsolatban; a gróf miatt pedig örökös nyugtalanságban élt, mert bármikor követelhette a bankjában elhelyezett tőke azonnali visszafizetését.

- Nos - mondta végül -, nekem mégis az a véleményem, hogy ez az ügy egyre homályosabb!

- Ellenkezőleg, mi sem tisztább ennél - felelte Sárkány, akit a bankár viselkedése cseppet sem zavart.

- Meg tudja fejteni ezt az üzenetet?

- Nem, Torontál Simon, de majd megfejtem, amikor eljön az ideje!

- És hogyan?

- Nem vagyok újonc az effajta ügyekben, mint sok másban sem - felelte Sárkány -, és már jó néhány rejtjeles üzenet megfordult a kezemben. Alaposan megvizsgáltam ezt is, és kijelenthetem, hogy kulcsa nem alapszik sem számon, sem olyan ábécén, amelyben minden betűnek más jelentése lenne, mint az eredeti. Igen, ebben az üzenetben az s s-et jelent, a p betű p-t, de a betűk olyan rendben következnek, amit csak valamilyen rostély segítségével lehet megállapítani.

Sárkány valóban nem tévedett. A levelezést ezzel a módszerrel bonyolították le. Az is nyilvánvaló, hogy megfejtése ettől még nehezebbé vált.

- Hát jó - mondta a bankár -, mit tagadjam, igaza lehet; de a rostély nélkül lehetetlen kibetűzni az üzenetet.

- Nyilvánvalóan.

- És hogyan szerzi meg ezt a rostélyt?

- Még nem tudom - felelte Sárkány -, de nyugodjék bele, hogy megszerzem!

- Csakugyan? Nos, a maga helyében, Sárkány, én nem törném így magamat!

- Csak annyira töröm, amennyire szükséges.

- De mire jó az egész? Én beérném azzal, hogy elmondom gyanúmat a trieszti rendőrségnek, és átadom ezt a levélkét.

- Majd én is elmondom, Torontál Simon, de nem egyszerű feltevések alapján - felelte hidegen Sárkány. - Mielőtt beszélnék, én tárgyi bizonyítékokat akarok, és ráadásul vitathatatlanokat! A kezemben akarom tartani ezt az egész összeesküvést! Igen, teljesen a kezemben, hogy hasznot húzhassak belőle, és ezt önnel kívánom megfelezni! És ki tudja, nem lesz-e előnyösebb az összeesküvők mellé állni, mintsem ellenük fordulni!

Ez a beszéd nem lepte meg Torontált. Tudta, hogy a jó eszű és romlott Sárkány mire képes. De csak azért merészelt így beszélni a trieszti bankárral, mert tudta, hogy Torontál Simonnak mindent fel lehet ajánlani, és hogy rugalmas lelkiismerete bármilyen ügyhöz alkalmazkodik. Egyébként nem győzzük eleget hangsúlyozni: Sárkány már régóta ismerte őt, és azonkívül is okkal gyanította, hogy a bankház helyzete kis ideje zavarossá vált. Nos, ha ennek az összeesküvésnek a titkát lelepleznék, feladják, hasznot húzva belőle, nem tudná rendbe hozni az ügyeit? Erre számított Sárkány.

Torontál Simon igyekezett egyelőre óvatosan kezelni hajdani tripoliszi ügynökét. Hogy létezik csírájában az osztrák kormány ellen valamiféle összeesküvés, amelynek Sárkány kiderítette értelmi szerzőit, azt már kezdte sejteni a bankár. Szathmár László háza, ahol a titkos összejöveteleket tartották, ez a rejtjeles levelezés, a hatalmas összeg, amelyet Sándor gróf letétbe helyezett nála, s amelynek állandóan a rendelkezésére kellett állnia, erős gyanút keltett benne. Nagyon valószínű volt, hogy Sárkány pontosan látja a helyzetet. A bankár azonban többet is kívánt tudni az ügyről, bele szeretett volna pillantani Sárkány kártyáiba, és ezért még nem adta be a derekát. Beérte ezzel a közönyös hangú válasszal:

- És ha sikerül kibetűznie a levelet, ha ugyan sikerül, majd meggyőződik arról, hogy tisztán személyes ügyről van szó, amelynek semmi jelentősége sincs, és így nem is húzhat semmi hasznot belőle sem maga... sem én!

- Nem! - kiáltott fel Sárkány a legmélyebb meggyőződés hangján. - Nem! Az egyik legveszélyesebb összeesküvés nyomában vagyok, amelyet magas rangú emberek vezetnek, és hadd tegyem hozzá, Torontál Simon, hogy ön már éppen úgy nem kételkedik benne, mint én!

- De hát mit akar tőlem? - kérdezte a bankár ezúttal pontosan.

Sárkány felkelt, s kissé halkabban válaszolt, de merően a bankár szemébe nézett:

- Nos, én a következőket akarom... - és megnyomta az utolsó szót. - Valamilyen ürüggyel a lehető leghamarabb be kell jutnom Szathmár gróf házába, és meg kell nyernem a bizalmát. Ha egyszer ott vagyok, ahol senki nem ismer, tudni fogom, hogyan juthatok a rostély birtokába, és hogyan fejtem meg a levél titkát, amelyet a legjobban használok fel érdekünkben!

- Érdekünkben? - ismételte meg Torontál. - Miért akar engem is lekeverni ebbe az ügybe?

- Mert megéri, mert nagy hasznot húz majd belőle!

- De miért nem csinálja egyedül?

- Azt már nem! Szükségem van az ön részvételére!

- Magyarázza meg miért!

- Ahhoz, hogy célhoz érjek, időre van szükségem, és ahhoz, hogy kivárjam, pénzre. Ez pedig már nincs.

- Jól tudja, hogy a hitele kimerült nálam.

- Rendben van! Majd új hitelt nyit!

- És mit nyerek rajta?

- A következőt: a megnevezett három férfiúból kettő, Szathmár gróf és Báthory professzor vagyontalan, de a harmadik rendkívül gazdag. Erdélyi birtokai jelentősek. Nos, ön is jól tudja, ha letartóztatják mint összeesküvőt, és elítélik, elkobzott birtokai jórészt azokat illetik, akik leleplezték és feljelentették az összeesküvést... Ön és én, Torontál Simon, osztozunk!

Sárkány elhallgatott. A bankár nem felelt. A téten törte fejét, hogy érdemes-e belépnie a játékba. Különben sem az az ember volt, aki kompromittálja magát egy ilyen természetű ügyben; de annál inkább érezte, hogy az ügynöke majd mindkettőjük helyett cselekszik. Ha úgy döntene, hogy részt vesz ebben a cselszövésben, könnyen magához láncolhatná Sárkányt valami egyezséggel, s kezében tarthatná, míg ő maga háttérben maradhat... Mégis habozott. De elvégre mit is kockáztat? Ő nem jelenik meg ebben az undorító ügyben, csak a sápot húzza - hatalmas sápot, amely helyrebillentheti bankházának egyensúlyát...

- Nos?... - kérdezte Sárkány.

- Nos: nem! - felelte Torontál Simon, mert főként attól ijedt meg, hogy ilyen társsal, pontosabban ilyen cinkossal lépjen egyezségre.

- Tehát visszautasítja?

- Igen!... Visszautasítom!... Azonfelül nem is hiszek számításainak sikerében!

- Vigyázzon, Torontál Simon! - kiáltotta Sárkány fenyegető hangon, ezúttal nem is türtőztetve magát.

- Vigyázzak?! Ha szabad kérdeznem: mire?

- Arra, hogy ismerem bizonyos ügyeit...

- Távozzék, Sárkány! - felelte Torontál.

- Tudom a módját, hogyan kényszerítsem...

- Távozzék!

E pillanatban halkan kopogtattak az iroda ajtaján. Sárkány gyorsan az ablakhoz ugrott, az ajtó kinyílt, és a szolga hangosan jelentette:

- Sándor gróf úr kéri Torontál urat, legyen szíves fogadni őt.

Azután visszavonult.

- Sándor gróf?! - kiáltott fel Sárkány.

A bankárt egyrészt igen bosszanthatta, hogy Sárkánynak tudomására jut ez a látogatás. Másrészt előre érezte, miféle bonyodalmakat okoz majd a gróf váratlan érkezése.

- Ejnye! Mit akar itt Sándor gróf? - kérdezte Sárkány meglehetősen gunyoros hangon. - Ön tehát kapcsolatban áll a Szathmár-ház összeesküvőivel? Csakugyan, lehetséges, hogy éppen az egyik emberükhöz fordultam!

- Elmegy már végre?

- Nem megyek, Torontál Simon. Meg fogom tudni, hogy mi dolga Sándor grófnak az ön bankházában!

E szavak után Sárkány az irodából nyíló kis fülkébe rohant, amelynek függönye lehullott mögötte.

Torontál Simon már azon a ponton volt, hogy segítséget kér Sárkány kidobásához, de meggondolta magát.

- Nem - mormogta -, elvégre jobb, ha Sárkány meghallja, miről lesz itt szó!

A bankár becsöngette a szolgát, és utasította, hogy vezesse be azonnal Sándor grófot.

Sándor Mátyás belépett a dolgozószobába, és magatartásának megfelelő hidegséggel válaszolt Torontál buzgólkodására. Aztán helyet foglalt egy karosszékben, amelyet a szolga eléje tolt.

- Gróf úr - mondta a bankár -, nem számítottam a látogatására, hiszen nem is tudtam, hogy Triesztben időzik; de a Torontál-cég mindig megtiszteltetésnek veszi, ha fogadhatja önt.

- Uram - felelte Sándor Mátyás -, én csak egyik szerény ügyfele vagyok Önnek, de üzlettel magam nem foglalkozom, mint tudja is. Mégis köszönettel tartozom, hogy volt szíves letétben elfogadni azt az összeget, amellyel pillanatnyilag rendelkezem.

- Gróf úr - folytatta Torontál Simon -, eszébe kell juttatnom, hogy ez a pénz folyószámlán szerepel nálam, és kérem, ne felejtse el, hogy önnek kamatozik.

- Tudom, uram - felelte Sándor gróf -, de ismétlem, korántsem tőkebefektetést akartam az ön cégénél, ez csak egyszerű letét.

- Rendben van, gróf úr - felelte Torontál Simon. - De a pénz drága manapság, és úgy méltányos, hogy az öné is kamatozzék. Pénzügyi válság fenyegeti az egész országot. A belső helyzet igen nehéz. Az ügyletek megbénultak. Néhány jelentős cég csődje megrázkódtatta az egész hiteléletet, és még mástól is kell tartani...

- De az ön cége erős, uram - mondta Sándor Mátyás -, és jó forrásból tudom, hogy alig érezte meg az említett csődök visszahatását. Így van?

- Valóban, alig - felelte Torontál Simon a legnagyobb nyugalommal. - Egyébként a mi forgalmunk folytonosságát biztosítja az adriai kereskedelem, amivel a pesti vagy bécsi cégek nem foglalkoznak, ezért minket a válság alig érintett. Nincs mit panaszkodnunk, gróf úr, és nem is panaszkodunk.

- Csak gratulálhatok hozzá, uram - felelte Sándor Mátyás. - Mégis megkérdezem öntől a válsággal kapcsolatban, hogy nem esett-e szó bizonyos belső bonyodalmakról...

Noha Sándor gróf úgy tette fel ezt a kérdést, mintha legcsekélyebb fontosságot sem tulajdonítana neki, Torontál mégis jobban figyelte a grófot. Ez a kérdés valójában vonatkozhatott arra is, amit az imént közölt vele Sárkány.

- Semmit sem tudok erről - felelte a bankár -, és nem is hallottam arról, hogy az osztrák kormány tartana valamitől e téren. Vajon önnek, gróf úr, van valami oka arra gondolni, hogy valami közeli esemény...

- Semmiképpen - felelte Sándor Mátyás -, de a magasabb pénzügyi körökben néha olyan dolgokat is tudnak, amikről a közönség csak később szerez tudomást. Hát ezért tettem fel én önnek ezt a kérdést, és teljesen öntől függ, hogy válaszol-e vagy sem.

- Semmit nem hallottam erről - felelte Torontál Simon -, különben nem hiszem, hogy jogom lenne megőrizni a titoktartást olyan ügyféllel szemben, mint ön, gróf úr, akinek érdekei megszenvedhetnék ezt!

- Köszönöm, uram - felelte Sándor gróf -, és én is úgy gondolom, mint ön, hogy nincs mitől félnünk sem a határokon belül, sem kívül. El is hagyom nemsokára Triesztet, és visszatérek Erdélybe, ahová sürgős ügyek hívnak.

- Ó, elmegy, gróf úr? - kérdezte élénken Torontál Simon.

- Igen... legkésőbb két hét múlva.

- De nyilván visszajön Triesztbe?

- Nem hinném, uram - felelte Sándor gróf. - De mielőtt elindulok, szeretném rendbe hozni az artenaki kastély egész elszámolását, amely most elintézésre vár. Egy sereg számlát, haszonbér-elszámolást és erdőbérleti díjat kaptam meg az intézőmtől, és még alig volt időm ellenőrizni. Nem ismer valami megbízható könyvelőt, vagy nem tudná rendelkezésemre bocsátani egyik alkalmazottját, aki elvégezné nekem ezt a munkát?

- Mi sem könnyebb, gróf úr!

- Nagyon lekötelez.

- És mikor van szüksége erre a könyvelőre?

- A lehető leghamarabb.

- Hol jelentkezhet?

- Barátom, Szathmár gróf házánál, az Acquedotto sugárút 89. szám alatt.

- Rendben van.

- A munka mintegy tíz napot igényel, s mihelyt rendben lesznek az elszámolásaim, máris indulok az artenaki kastélyba. Ennélfogva, kérem, tartsa készenlétben az önnél fekvő pénzemet.

Torontál Simon erre a kérésre önkéntelenül is összerándult, de Sándor gróf ezt nem vette észre.

- Mikor óhajtja visszakapni a pénzt, gróf úr? - kérdezte.

- Jövő hónap nyolcadikán.

- Rendelkezésére fog állni.

Ezután Sándor gróf felállt, és a bankár kikísérte az előszoba ajtajáig.

Amikor Torontál Simon visszatért a dolgozószobába, ott találta Sárkányt, aki csak ennyit mondott:

- Két napon belül be kell vezetnie könyvelői minőségben Szathmár gróf házába.

- Csakugyan ezt kell tennünk! - felelte Torontál Simon.

Két nappal később Sárkány elhelyezkedett Szathmár László házában. Torontál Simon mutatta be, és ajánlatára el is fogadta Sándor gróf. Így a cinkosság jól megalapozódott ebben a cselszövésben, amelyet a bankár és ügynöke szőtt. Célja: annak a titoknak felfedése, amely az összeesküvés vezetőinek életébe kerülhetett. Eredménye: a titkos feljelentés díja, hatalmas vagyon, amely egyrészt egy mindenre képes kalandor zsebét tömi meg, másrészt egy bankár pénzesládáját, aki oda jutott, hogy már eleget sem tud tenni kötelezettségeinek.

Magától értetődik, hogy a Torontál Simon és Sárkány között létrejött egyezség két egyenlő részre osztotta fel a várható hasznot. Ezenkívül Sárkány rendelkezésére kellett állnia a szükséges összegnek, hogy illendő módon élhessen Triesztben társával, Zironéval, és hogy fedezhesse azokat a kiadásokat, amelyeket lépései és intézkedései szükségessé tesznek. Cserében és biztosítékul át kellett adnia a bankárnak a levélke másolatát, amely - ebben nem kételkedett - az összeesküvés titkát rejtette.

Talán elővigyázatlansággal lehetne vádolni Sándor Mátyást. Ritka könnyelműségnek tűnik bevezetni ilyen körülmények között egy idegent abba a házba, ahol ennyire súlyos titkok forogtak kockán. Ráadásul a felkelés előtt, amelyre bármelyik pillanatban jelt adhattak. De a gróf szükségből cselekedett így.

Először is sürgős érdeke volt, hogy személyes ügyei rendezve legyenek, mikor ebbe a veszélyes kalandba veti magát, hiszen életét kockáztatta, vagy legalábbis a száműzetést vállalta, ha sikertelenség esetén menekülni kényszerül. Másrészt egy idegen bevezetése Szathmár gróf házába, úgy tűnt előtte, elterelheti a gyanút. Néhány napja úgy vélte - és tudjuk, hogy nem is tévedett -, kémeket lát őgyelegni az Acquedotto sugárúton. Vajon a trieszti rendőrség figyeli őt, barátait és tevékenységüket? Sándor grófnak tartania kellett ettől. Ha az összeesküvők találkozóhelye, amely mostanáig makacsul zárva állt mindenki elől, gyanúsnak tűnt, mi sem szolgálhatta volna jobban a gyanú elterelését, mint hogy megnyitják a ház kapuját, és bebocsátanak egy könyvelő kishivatalnokot. Vajon ennek a hivatalnoknak a jelenléte veszélyt jelenthetne Szathmár Lászlóra és barátaira? Nem, semmi esetre sem. Már nem folyt rejtjeles levelezés Trieszt és a magyar városok között. A tervezett mozgalomra vonatkozó minden papírt megsemmisítettek. Az összeesküvésnek semmiféle írásos nyoma nem maradt. Az intézkedéseket megtették, semmi nem volt hátra, Sándor grófnak már csak jelt kellett adnia, ha eljön az ideje. Így az esetben, ha a kormány megneszelne valamit, egy alkalmazott bevezetése ebbe a házba inkább arra szolgált, hogy minden gyanút eltereljen.

Az okoskodás kétségtelenül helyes volt, az óvintézkedés pedig megfelelő lett volna, ha ez az alkalmazott nem éppen Sárkány, és ha nem Torontál Simon kezeskedik érte!

Különben Sárkány, a kétszínűség hétpróbás mestere, nyilván hasznot húzott külső tulajdonságaiból, nyílt tekintetéből, őszinte arckifejezéséből, egész személyének egyszerű és becsületes megjelenéséből. Sándor grófot és két barátját meg kellett tévesztenie, és ez sikerült is neki. A fiatal könyvelő buzgónak, lekötelezőnek, szolgálatkésznek mutatkozott, és igen jártasnak a számok világában, ahol rendet kellett teremtenie. Egyébként, ha nem tudja, semmiből sem gyaníthatta volna, hogy egy összeesküvés vezetőivel áll szemben, akik készek a magyarokat az osztrákok ellen fellázítani, hiszen Sándor Mátyás, Báthory István, Szathmár László e találkozásokon látszólag csupán művészeti és tudományos kérdésekkel foglalkoztak. Nem folyt többé titkos levelezés, sem titokzatos jövés-menés a ház körül. De Sárkány tudta, mihez tartsa magát. Az alkalomnak jönnie kellett, és ő várt türelemmel.

Szathmár László házába jutva, Sárkánynak csak egyetlen célja volt: megkaparintani a titkosírás megfejtésére szolgáló rostélyt. De most, hogy már nem érkezett többé rejtjeles üzenet Triesztbe, arra is gondolt, hogy talán óvatosságból elpusztították a rostélyt. Nyugtalanította is ez a gondolat, mert egész cselszövése arra épült, hogy megfejtse a postagalamb hozta levélke másolatát.

Amíg tehát Sándor Mátyás elszámolásainak rendezésén dolgozott, nézdegélt, figyelt, leskelődött. Az irodába, ahol Szathmár László és társai összegyűltek, igazán könnyen bejutott. Gyakran még egyedül is dolgozott ott. És ilyenkor szeme és keze egész mással foglalkozott, mint számításokkal vagy számjegyek egymás alá írásával. Az iratok közt kutatott, a fiókokat nyitogatta álkulcsokkal, az e mesterségben jártas Zirone készítményeivel. Mindamellett nagyon ügyelt arra, hogy Boros ne lássa meg, mert benne - úgy látszott - a legcsekélyebb rokonszenvet sem tudta felkelteni.

Az első öt napon Sárkány kutatásai nem hoztak gyümölcsöt. Mindennap a siker reményével érkezett; minden este úgy tért vissza szállójába, hogy nem jutott semmire. Attól kellett félni, hogy kudarcot vall bűnös vállalkozása. Az összeesküvés - ha valóban arról volt szó -, és okot nem látott, hogy kételkedjék benne - egyik napról a másikra kirobbanhatott, vagyis mielőtt még felfedezhette, és következésképp elárulhatta volna.

- Amondó vagyok - mondta neki Zirone -, hogy jobb lenne értesíteni a rendőrséget, és átadni nekik az üzenet másolatát, mintsem elesni a feljelentés hasznától.

- Igen! - felelte Sárkány. - És meg is teszem, ha kell!

Magától értetődően állandóan tájékoztatta Torontál Simont kutatásairól, és nem kis fáradságába került, hogy lecsillapítsa a bankár türelmetlenségét.

A véletlen azonban segítségére jött. Először is a szerencse segített neki, amikor kezébe juttatta a rejtjeles üzenetet: ez alkalommal is a véletlen játszott közre, hogy megfejthesse.

Május utolsó napján jártak, délután négy óra felé. Sárkány rendszerint öt órakor távozott Szathmár gróf házából. Egyre nagyobb csalódást érzett, mert semmivel sem jutott előbbre, mint ahol az első napon tartott, a munka pedig, amellyel Sándor gróf megbízta, végéhez közeledett. A feladat befejeztével nyilván köszönettel és megfelelő jutalmazással elengedik, de semmiféle oka nem lesz rá, hogy továbbra is látogassa ezt a házat.

Nos, Szathmár László és két barátja ez időben távozott hazulról. Csak Boros maradt odahaza, de ő is az egyik földszinti szobában foglalatoskodott. Sárkánynak teljes szabadsága nyílt a cselekvésre, és elhatározta, hogy behatol Szathmár gróf szobájába - amit eddig nem tehetett meg -, s ott a legaprólékosabb kutatásba kezd.

Az ajtó kulcsra volt zárva. Sárkány álkulcsával kinyitotta és belépett.

Az utcára nyíló két ablak között egy redőnyös kis íróasztal állt, amelynek antik stílusa elragadtatta volna a régi bútorok kedvelőjét. A lecsukott redőnytől nem lehetett látni a belsejét.

Első ízben történt, hogy Sárkánynak alkalma nyílt megnézni ezt a bútordarabot, és nem az az ember volt, aki nem él a lehetőséggel. Hogy beleturkáljon a különféle fiókokba, csupán fel kellett feszítenie a redőnyt. Ezt meg is tette az álkulcs segítségével, anélkül, hogy a záron nyomot hagyott volna.

A negyedik fiókban, amelyet Sárkány átkutatott, számára mit sem érő iratok alatt szabálytalanul kilyuggatott lapot talált. Ez a lap tüstént felkeltette a figyelmét.

"A rostély!" - gondolta magában.

Nem is tévedett.

Első gondolata az volt, hogy magához veszi; de rövid gondolkodás után arra jutott, hogy a rostély eltűnése gyanút ébreszthetne, ha Szathmár gróf netán felfedezné.

"Rendben van! - gondolta. - Ugyanúgy, ahogy lemásoltam az üzenetet, a rostélyról is másolatot készítek; aztán Torontállal együtt könnyen megfejtjük a levélkét!"

Ez a rostély egyszerű négyzetes kartonlemez volt, hat centiméternyi minden oldalán, harminchat egyenlő négyzetre felosztva, mindegyike körülbelül egy négyzetcentiméter. Hat-hat vízszintes és függőleges sorban elrendezve Püthagorasz tabellájához hasonlóan, amely hat számjegyen alapul. A harminchat négyzetből huszonhét fekete volt, kilenc pedig üres - vagyis a kilenc négyzet helyén a karton ki volt vágva.

Sárkány számára csupán a rostély pontos mérete és a kilenc üres négyzet elhelyezése volt lényeges.

A méret körvonalát meghúzta ceruzával egy szelet fehér papíron, és gondosan ügyelt arra, hogy feltüntesse a tintával rajzolt kis kereszt helyét, amely bizonyára a rostély felső részét jelölte.

A négyzetek helyét úgy határozta meg, hogy a rostélyt ráillesztette a papírra, amelyen a karton körvonalát meghúzta, és pontokkal jelölte meg - az első sorban három üres négyzet foglalta el a 2-es, 4-es és 6-os helyet; a második sorban egy üres négyzet állt az 5-ös helyen; a harmadik sorban egy üres a 3-ik helyen; a negyedik sorban két üres foglalta el a 2-ik és 5-ik helyet; az ötödik sorban egy üres a 6-ik helyet; a hatodik sorban pedig egy üres négyzet állt a 4-ik helyen. Különben lássuk természetes nagyságában a rostélyt, amelyet Sárkány bűnös üzelmeire készült felhasználni cinkosával, Torontál Simon bankárral egyetemben.

Néhány perc elegendő volt Sárkánynak, hogy elkészítse a másolatot.

+

Nem maradt kétsége, hogy ennek a rostélynak a segítségével, amelyet nem lesz nehéz egy kartonlemezből elkészítenie, ki tudja betűzni a Torontál keze közt hagyott levélke másolatát. Visszatette hát a rostélyt a fiókba az iratok alá, és elhagyta Szathmár László szobáját, majd a házat is, és visszasietett szállójába.

Negyedórával később Sárkány oly diadalmas képpel lépett be a közös szobába, hogy Zirone teli torokból kiáltott:

- Na, történt valami, pajtás? Te, vigyázz! Könnyebben titkolod el gondjaidat, mintsem örömödet, és az ember könnyedén elárulja magát, ha érzelmeit kimutatja...

- Elég a fecsegésből, Zirone - felelte Sárkány -, munkára fel, nincs veszteni való időnk!

- Vacsora előtt?...

- Még előtte.

Ezt mondván, Sárkány vett egy vékony kartont. Kiszabta a másolatot, és egy négyzetet kapott, amely pontosan egyezett a rostély méretével, és nem felejtette el a kis keresztet sem a felső részéről. Azután fogott egy vonalzót, és felosztotta harminchat egyenlő nagyságú négyzetre.

A harminchat négyzetből kilencet megjelölt a másolat alapján, azután zsebkése hegyével kivágta, kilyukasztotta, hogy megjelenjenek az üres kockákban azok a szavak, betűk vagy egyéb jelek, amelyekre a rostélyt ráhelyezik.

Zirone szemben ült Sárkánnyal, s tágra nyílt, mohón csillogó szemmel nézte, hogy mit művel. Ez a munka azért is érdekelte, mert tökéletesen értette e levelezésben használt titkosírás rendszerét.

- Leleményes kis szerszám - mondogatta -, szerfölött leleményes, ez még egyszer jó szolgálatot tehet nekem is! Ha elgondolom, hogy mindegyik üres kockában egymillió is megbújhat...

- Még több is! - felelte Sárkány.

Munkája befejeztével Sárkány felállt, és a kivágott kartont elhelyezte tárcájában.

- Holnap már jókor reggel Torontálnál leszek - jegyezte meg.

- Akkor jaj a pénztárának!

- Az üzenetet ő őrzi, de a rostély nálam van!

- És ezúttal be kell adnia a derekát!

- Be is adja!

- Nos, vacsorázhatunk?

- Most már lehet.

- Vacsorázzunk!

És Zirone, akinek mindig jó étvágya volt, nekilátott a vacsorának, amelyet szokása szerint kitűnő fogásokból állított össze.

Másnap, június elsején Sárkány már reggel nyolc órakor megjelent a bankházban, és Torontál Simon nyomban utasítást adott, hogy vezessék be a dolgozószobájába.

- Megvan a rostély - jelentette Sárkány elégedetten, és átnyújtotta az előző estén kivágott kartont.

A bankár átvette, jobbról-balról nézegette, miközben fejét csóválta, mintha nem osztotta volna társának bizakodását.

- Azért tegyünk próbát - mondotta Sárkány.

- Tegyünk.

Torontál Simon elővette az egyik bezárt fiókból az üzenet másolatát.

Még emlékezhetünk, ez a levélke tizennyolc szóból állt, mindegyik szó hat betűből - különben teljesen értelmetlen szavakból. Mindenekelőtt nyilvánvaló volt, hogy e szavak minden betűje megfelel a hat-hat tele vagy üres négyzetnek, amely a rostély sorait képezte. Így arra lehetett következtetni, hogy az üzenet harminchat betűből álló első hat szavát a harminchat négyzet segítségével állították sorrendbe.

Csakugyan - és ezt könnyű volt megállapítani -, az üres négyzeteket oly leleményesen helyezték el ezen a rostélyon, hogy ha négyszer egymás után egy negyedfordulatot végeztek vele, az üres négyzetek sorjában egy-egy fekete négyzet előbbi helyére kerültek, de két üres négyzet sohasem esett egy helyre.

Tüstént kiderül, mi is ennek a rendszernek a titka. Például ha első ízben ráhelyezzük a rostélyt egy fehér papírlapra, és mindegyik üres kockába bejegyezzük 1-től 9-ig a számjegyeket, aztán egy negyedfordulattal elmozdítjuk a rostélyt, és beírjuk 10-től 18-ig a számokat, aztán újabb negyedfordulat után 19-től 27-ig, majd a harmadik negyedfordulat után 28-tól 36-ig, végül a papíron találjuk 1-től 36-ig a számjegyeket a rostély beosztását képező harminchat négyzet helyén.

Sárkány így természetesen a levél első hat szaván dolgozott először is olyképpen, hogy négyszer egymás után illesztette rájuk a rostélyt. Ezután az volt a szándéka, hogy ugyanezt a műveletet elvégzi a másik hat szón is, harmadjára pedig a hat utolsón: így megkapja a titkosírás tizennyolc szavát.

Magától értetődően ezt az okoskodást Sárkány elmondotta Torontál Simonnak is, és a bankár egyetértett az okfejtés helyességével.

Vajon a gyakorlat igazolja majd az elméletet? Ezt kellett eldöntenie a próbálkozásnak.

Nézzük az üzenet tizennyolc szavát, amelyet az olvasó emlékezetéből idézünk:

Először is ki kellett betűzni az első hat szót. Ezért Sárkány úgy írta le a szavakat egy üres papírra, hogy mindegyik betű a rostély egy-egy négyzete felé essen, közben ügyelt arra, hogy megtartsa a helyes betű- és sortávolságokat.

A betűk a következőképpen helyezkedtek el:

Aztán ráillesztette a rostélyt erre a betűrendszerre, úgy, hogy a kis kereszttel megjelölt oldal felülre került. Ekkor a kilenc üres kockában megjelent kilenc betű, a többi huszonhetet pedig eltakarták a fekete kockák.

+

	H		A		Z
				R
		X
	T			R
					É
			É

Sárkány aztán negyedfordulatot tett a rostéllyal, balról jobbra úgy, hogy a felső oldal ezúttal a jobb oldalra került. A rostélyt így elhelyezve, az alábbi betűk tűntek elő az üres mezőkben:

A harmadik helyzetben újabb betűk váltak láthatókká, Sárkány ezeket is gondosan feljegyezte: