Trieszt, Isztria fővárosa, két egymástól igen elütő városrészből áll: egyik, az új és gazdag Terézváros, szabályosan követi az Öböl partvonalát, melyből egy darabkát kihasított magának az ember; a másik, a szegényes, szabálytalanul épült óváros, az előbbi városrész felé határát képező Korzó és a Karszt festői szépségű fellegvárral ékesített dombjának lejtője közé szorult.

Trieszt kikötőjét a San Carlo-móló határolja, a kereskedelmi hajók előszeretettel horgonyoznak mellette. Itt szívesen s időnként nyugtalanítóan nagy számban ténferegnek a kóbor, hazátlan csavargók; ruhájukon, a nadrágon, mellényen és zekén merőben felesleges a zseb, mert viselőjének soha nem volt és minden bizonnyal nem is lesz mit tennie bele.

De ezen a napon, 1867. május 18-án mégis feltűnt két jobban öltözött alak a ténfergők körében. Valószínűleg nekik sem okozott gondot, mire költsék forintjukat és krajcárjukat, hacsak nem mosolyog épp rájuk a szerencse. Az is igaz, hogy készek voltak mindenre, amivel a szerencse kegyét kicsikarhatják.

Az egyiket Sárkánynak hívták, és tripoliszinak mondta magát. A másik szicíliai volt, Zironénak nevezték. Mindketten bekutyagolták már vagy tízszer a mólót, s most megálltak a csücskén. Onnét kémlelték a látóhatárt, a Trieszti-öböltől nyugatra, mintha a szerencséjüket hozó hajónak kellett volna felbukkannia a nyílt tengeren.

- Mennyi az idő? - kérdezte Zirone, azzal az olaszsággal, amelyet társa éppoly jól beszélt, mint a többi földközi-tengeri nyelvjárást.

Sárkány nem felelt.

- Eh, de ostoba vagyok! - kiáltott fel a szicíliai. - Hát nincs épp ideje, hogy éhesek legyünk, ha elfelejtettünk ebédelni?

Az osztrák, olasz és szláv elemek annyira keverednek az Osztrák-Magyar Monarchia eme fertályában, hogy e két alak találkozása, jóllehet szemmel láthatóan idegenek voltak a városban, egyáltalában nem keltett feltűnést. Ezenfelül, ha valószínűleg kongott is a zsebük, ezt senki nem sejthette, annyira pöffeszkedtek a csizmáig érő barna köpeny alatt.

Sárkány, a fiatalabb, középtermetű, de arányos testalkatú, sima modorú és megnyerő fellépésű, huszonöt éves férfi volt. Sárkány, csak egyszerűen így. Semmi keresztnév. És így is volt, soha nem is keresztelték meg, lévén bizonyára afrikai, Tripoliszból vagy Tuniszból. S habár arcszíne barna, szabályos vonásai jobban emlékeztettek a fehér emberre, mintsem a feketére.

Ha volt valaha csalóka arckifejezés, a Sárkányé az volt. Jó megfigyelő kellett volna, hogy felfedezze az agyafúrtságot ebben a szabályos arcban, szép, fekete szemben, finom orrban és keskeny bajusz árnyékolta, szép ívelésű szájban. Semmiféle szem nem fedezhette volna fel ezen a csaknem kifejezéstelen ábrázaton a megvetés, az undor jegyeit, amelyet a társadalom elleni állandó lázadozás szül. Ha az emberi arcot kutató tudósok azt állítják - és legtöbbször igazuk is van -, hogy minden ügyeskedés ellenére a legagyafúrtabb csaló arca is leleplezi jellemét, Sárkány tökéletesen megcáfolta ezt a tételt. Aki csak látta őt, senki sem gyanította, hogy kicsoda, sem azt, hogy ki volt. Nem keltette fel azt az elkerülhetetlen ellenszenvet, amelyet a csalók és gazemberek váltanak ki, így csak annál veszélyesebb volt.

Senki sem tudta, milyen lehetett Sárkány gyermekkora. Valószínűleg elhagyott gyermek volt. Hogyan nevelkedett, és ki gondozta? Vajon Tripolisz melyik zugában töltötte gyermekkorát? Ki viselte a gondját, hogy elkerülje a pusztulás ezernyi veszélyét, amely e rettenetes éghajlat alatt leselkedik az emberre? Valójában senki sem tudta volna megmondani, talán még ő maga sem, aki véletlenül született meg, véletlenül cseperedett fel, s a véletlenre épült az élete! Ifjúkorában mégiscsak szerzett vagy inkább kapott bizonyos gyakorlati ismereteket, főleg azáltal, hogy annyifelé csavargott, annyiféle emberrel cimborált, s annyi ravaszságot eszelt ki, hogy biztosítsa a mindennapi megélhetését. Így és sok más körülmény összejátszásával történt, hogy néhány éve kapcsolatba került Trieszt egyik leggazdagabb cégével, Torontál Simon bankházával; e név majd nagy szerepet játszik történetünkben.

Sárkány társa, az olasz Zirone, az a fajta lelkiismeretlen, mindenre elszánt kalandor volt, aki rendelkezésére áll az első jöttmentnek, csak fizesse meg jól, vagy a másodiknak, csak pénzelje le még jobban. Ez a szicíliai születésű, harminc év körüli fickó éppúgy hajlandó volt rossz tanácsokkal szolgálni, mint elfogadni s kiváltképp végre is hajtani őket. Hogy pontosabban hol is született, tán meg is mondja, ha tudja. Mindenesetre azt nem szívesen árulta el, hol lakik, ha egyáltalán lakott valahol. Még Szicíliában sodorták össze Sárkánnyal csavargó életük viszontagságai. Ezentúl együtt járták a világot, s arra törekedtek, hogy balsorsukból per fas et nefas[1] kikovácsolják szerencséjüket. De Zirone, ez a sötétbarna képű, éjfekete szőrzetű, szakállas fickó csak üggyel-bajjal tudta leplezni vele született gonoszságát; ezt állandóan csak résnyire nyitott szeme és folytonosan lesunyt feje is elárulta. Persze ezt az alattomosságát véget nem érő szóáradattal igyekezett elrejteni. Különben inkább vidám volt, mintsem szomorú, és legalább annyira bőbeszédű, mint amennyire fiatal társa hallgatag természetű.

Ezen a napon Zirone mégis mérsékelte magát. Nyilvánvalóan a vacsora kérdése nyugtalanította. Előző este egy ócska kis lebujban a szerencse túlságosan mostoha volt hozzájuk, és az utolsó játszma elvitte Sárkány minden pénzét. Egyikük sem tudta, mit hoz a jövő. Csak a véletlenben bízhattak, és mivel a csirkefogók Gondviselője nem sietett elébük a San Carló-i mólón, elhatározták, hogy ők mennek elébe az újváros utcáin át.

A tereken, rakpartokon, sétányokon, a kikötőn innen és túl, a Triesztet átszelő nagy csatorna környékén hetvenezer főnyi olasz származású lakos jön-megy, tolong, szaladgál, töri magát az üzlet hajszájában; nyelvük a velencei nyelv, de beszédjük elvész a németül, franciául, angolul, szlávul karattyoló tengerészek, kereskedők, alkalmazottak és hivatalnokok tarkabarka zsivajában.

Hogy az újváros gazdag, ebből még nem szabad arra következtetni, hogy mindenki, aki csak utcáit rója, szerencsés halandó. Nem! Még a legtehetősebbek sem versenyezhetnének azokkal az angol, örmény, zsidó kereskedőkkel, akik Trieszt felső köreihez tartoznak, s akiknek fényűző életmódja az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosához is méltó lehetne. De hány szegény ördög bolyong itt számolatlanul reggeltől estig az üzleti negyed útjain, páncélszekrényhez hasonló, bezárt, magas épületek sorfala között, melyekben felhalmozódik mindenfajta áru, amit csak ide vonz ez a szerencsés fekvésű szabad kikötő az Adria csücskében! Hány ember még nem is ebédelt, talán nem is vacsorázik, csak itt lődörög a mólón, ahova Európa legjelentősebb tengerhajózási társasága, az osztrák Lloyd hajói annyi kincset hoznak a világ minden tájáról! Akárcsak Londonban, Liverpoolban, Marseille-ben, Le Havre-ban, Antwerpenben, Livornóban, itt is hány száz szegény ördög él a gazdag hajótulajdonosok mellett, a Tőzsde téren, ama tárházak szomszédságában, ahová még be sem léphetnek, a Tergesteum-palota lépcsőinek alján, ahol a Lloyd berendezte irodáit, olvasótermeit, és ahol szép egyetértésben él a Kereskedelmi Kamarával!

Vitathatatlan, hogy az Ó- és az Újvilág minden nagy tengerparti városában - és ez jellemző ezekre a forgalmas centrumokra - rengeteg szerencsétlen ember nyüzsög. Senki nem tudja, honnét jönnek, és maguk sem tudják, hol végzik. Hány lecsúszott ember él közöttük! Egyébként sok a külföldi. A vasutak és a kereskedelmi hajók úgy ontják őket, mint valami selejtet, elárasztják a közutakat, a rendőrség hasztalan próbálja elkergetni őket.

Sárkány és Zirone még egy utolsó pillantást vetett az öblön át a Szent Teréz-fokon emelkedő világítótoronyra, aztán elhagyták a mólót, a Teatro Communale és a kert mellett elhaladva a Piazza Grandéra érkeztek, ott kószáltak VI. Károly szobrának lábánál, a szökőkút körül, amely a szomszédos Karszt köveiből épült.

Aztán balra fordultak. Valójában Zirone a járókelőket vette szemügyre, mintha ellenállhatatlan vágyat érzett volna, hogy kifossza őket. Aztán megkerülték a Tergesteum hatalmas négyszögét, éppen akkor, amikor a Tőzsdét zárták.

- No, ez is üres már, akár a zsebünk! - jegyezte meg a szicíliai, aki azt hitte, hogy meg kell szólalnia, és nevetett, bár semmi kedve sem volt hozzá.

De a közömbös Sárkány úgy tett, mintha nem is hallaná társa rossz tréfáját. Zirone a kiéhezett emberek ásítozásával nyújtóztatta tagjait.

Átmentek a háromszögletű téren, amelyen I. Lipót császár bronzszobra áll. Zirone egyetlen füttyel - ahogy az utcán csavargó sihederek szoktak fütyülni - felrebbentett egy egész csapat kék tollú galambot, amelyek az öreg Tőzsde oszlopsora alatt szoktak turbékolni, akár a velencei Szent Márk tér helytartói palotái között a szürkés galambok. Nem messze bontakozott ki a Korzó, ez választja el az új Triesztet a régitől. Széles, de egyáltalán nem elegáns utca, jól felszerelt, de ízléstelen üzleteivel inkább a londoni Regent Street vagy a New York-i Broadway, mint a párizsi Boulevard des Italiens hasonmása. Különben rengeteg járókelő lepi el. Számos kocsi tart a Piazza Grandéról a Piazza della Legnára, ezek a nevek is jelzik, mennyire érződik még a város olasz eredete.

Sárkány úgy tett, mintha semmiféle kísértés sem férne hozzá, Zirone azonban minden kirakatra irigy pillantást vetett, mint az olyan ember, akinek nincs módjában belépni. Pedig de sok kedvükre való dolgot találtak volna odabenn, elsősorban a csemegeboltokban és a birreriákban, ahol patakokban folyik a sör, inkább, mint az Osztrák-Magyar Monarchia bármely más városában!

- Az ember még éhesebb és szomjasabb lesz ezen a Korzón! - jegyezte meg a szicíliai, és kiszáradt ajkai között akkorát csattant a nyelve, akár valami útonálló mordálya.

Erre a megjegyzésre Sárkány csak vállat rántott.

Ekkor befordultak balra, az első utcába, és így értek a csatorna partján ahhoz a ponthoz, ahol a Ponto Rosso nevű forgóhíd átszeli, s újra elhaladtak a rakparton, amelynél még mélyjáratú hajók is kiköthetnek. Ott sokkal kevésbé izgatta őket a kirakodó árusok portékája. A Sant' Antonio-templomnál Sárkány hirtelen jobbra fordult. Társa egyetlen megjegyzés nélkül követte. Aztán újra átszelték a Korzót, és máris az óvárosban kalandoztak; kocsival járhatatlan, szűk utcái felfelé kúsznak a Karszt alsó lejtőin, s úgy kanyarognak, hogy mindig védve legyenek a rettenetes bóra, a heves, jeges északkeleti szél ellen. Itt, az öreg Triesztben Zirone és Sárkány - a két éhenkórász - nyilván sokkal otthonosabban érezte magát, mint az újváros gazdag negyedeiben.

Amióta Isztria fővárosába érkeztek, egy szerény szállóban laktak, nem messze a Santa Maria Maggiore-templomtól. Csakhogy a szállodás - mert eddig nem fizettek - már sürgetni kezdte őket a napról napra növekvő számla miatt, ezért most elkerülték ezt a veszélyes pontot, áthaladtak a téren, és néhány percig kószáltak még az Arco di Riccardo körül.

Végül is a római építészet maradványainak szemlélgetése nem elégíthette ki őket. És mivel a véletlen szemmel láthatóan késett jelentkezni a néptelen utcákban, egymás mögött elindultak felfelé a fárasztó ösvényeken, amelyek csaknem a Karszt tetejére vezetnek, a székesegyház teraszához.

- Furcsa ötlet idáig felmászni! - mormogta Zirone, és megszorította köpenye övét.

De azért követte fiatal társát felfelé a nem éppen találó megjelöléssel utcának nevezett lépcsősoron, mely a Karszt lejtőire vezet. Tízperces kaptatással, szomjasabban és éhesebben, mint annak előtte, felértek a teraszra.

E magaslatról nagyszerű látvány nyílik a Trieszti-öblön át a nyílt tengerig a kikötőre, amelyet megélénkít a halászhajók jövése-menése, a gőzösök és kereskedelmi hajók indulása és érkezése, a tekintet átölelheti az egész várost, külterületeivel a dombon felkúszó házakig, a magaslatokon szétszórt villákig - de ez nem ejtette bámulatba a két kalandort. Különbet is láttak ők már, de meg hányszor jöttek ide elűzni unalmukat és nyomorúságukat! Főként Zirone szeretett volna inkább a Korzó gazdag boltjai előtt őgyelegni. De mivel a véletlent és esetleges bőkezű fordulatait keresték ilyen magasan, végül is türelmesen várniuk kellett.

A teraszba torkolló lépcső végén, a bizánci stílusban épült San Giusto-székesegyház mellett egy kis elkerített terület húzódott meg, hajdan temető, ma romkert. Itt nem sírok, hanem sírkődarabok, római síremlékek, középkori emlékkövek, a reneszánsz különböző korszakaiból való domborművek, üvegből készült, a hamvak nyomát viselő urnák hevernek kusza összevisszaságban a füvön, szép fák lehajló ágai alatt.

A kerítés kapuja nyitva volt. Sárkány éppen csak meglökte és belépett, mögötte Zirone mindössze ezt a mélabús megjegyzést tette:

- Ha véget akarnánk vetni az életünknek, keresve sem találnánk jobb helyet!

- És ha valóban ezt javasolnám? - felelte gunyorosan Sárkány.

- Hát én visszautasítanám, pajtás! Csak egyetlen boldog napom legyen tíz közül, nem is kérek többet!

- Megkapod... és még többet is!

- Hej, ha Olaszhon minden szentje meghallgatna! Pedig istenemre, százával számolják őket!

- Gyere már! - szólt rá Sárkány.

Félkör alakú sétányon haladtak, két sor urna között, aztán leültek egy román stílusú rozetta-kőre, amely a földön hevert.

Egy darabig meg sem törték a csendet - ez úgy látszott, ínyére volt Sárkánynak, de annál kevésbé tetszett barátjának. Egy-két rosszul palástolt ásítás után Zirone csakhamar megszólalt:

- A szentségit! Nem siet az a véletlen, mi meg botor fejjel csak várjuk.

Sárkány nem válaszolt.

- És micsoda gondolat - folytatta Zirone - ilyen romok között keresni a szerencsét! Félek, pajtás, téves úton járunk! Mi az ördögöt keresnénk egy ilyen öreg temető mélyén? A lélek már nem hajszolja a szerencsét, ha egyszer elhagyta porhüvelyét! Majd ha ide jutok, én se bánom, hogy késik az ebéd, vagy elmarad a vacsora! Gyerünk innét!

Sárkány elmerült gondolataiba, szeme a messziségbe révedt, és meg sem mozdult.

Zirone néhány percig hallgatott. Aztán kitört belőle szokásos fecsegése.

- Tudod-e, Sárkány, milyen alakban látnám legszívesebben azt a véletlent, amely ma megfeledkezik rólunk, régi védenceiről? A Torontál-cég egyik pénztári kifutójának alakjában, aki megjelenne itt bankjegyekkel tömött tárcával, és ránk bízná a fent említett tárcát a fent nevezett bankár nevében, és ezer bocsánatot kérne, hogy így megváratott!

- Figyelj ide, Zirone! - felelte Sárkány, és szemöldökét erősen összeráncolta. - Utoljára mondom, semmit nem remélhetünk többé Torontál Simontól.

- Bizonyos vagy ebben?

- Hát persze! Hitelem teljesen kimerült nála, és legutóbbi kéréseimet véglegesen visszautasította.

- Szépen állunk!

- Szépen, de ez a valóság!

- Jó, de ha kimerült a hiteled - folytatta Zirone -, ez mégiscsak azt jelenti, hogy volt hiteled! És mire alapult? Arra, hogy több ízben állítottad eszedet és buzgalmadat bizonyos... bizonyos kényes ügyekben a bankház szolgálatába! Torontál nem is mutatkozott olyan csökönyösnek pénz dolgában trieszti tartózkodásunk első hónapjaiban! De lehetetlen, hogy valamiképp ne tartsd még a kezedben, és ha megfenyegetnéd...

- Hacsak ezen múlna, már meg is történt volna - felelte Sárkány, és megvonta vállát -, nem kellene egy vacsoráért szaladgálnod! Istenemre, most még nincs a markomban ez a Torontál, de majd még lehet, és akkor megfizeti kamatos kamatostul, amit ma megtagadott! Különben úgy képzelem, hogy jelenleg kicsit ziláltak üzleti ügyei, és tőkéje kétes vállalkozásokban hever. Jó néhány németországi, berlini, müncheni csőd Triesztben is érezteti hatását, és bármit is mondott Torontál Simon, nyugtalannak látszott utolsó látogatásomkor. Csak legyen zavaros a víz... és ha majd zavaros lesz...

- Hát legyen - kiáltott fel Zirone -, de mi addig is csak vizet iszunk! Tudod, Sárkány, úgy érzem, még egy utolsó kísérletet kellene tenni Torontálnál! Még egyszer be kellene kopogni a pénztárába, és szerezni legalább annyit, amennyiből Máltán át visszatérhetünk Szicíliába.

- És mit csinálunk Szicíliában?

- Ez az én dolgom! Ismerem azt a helyet, és vihetnénk magunkkal egy csapat merész, előítélet nélküli máltai fiút, velük csinálhatnánk valamit! Eh, ezer ördög! Itt már semmi keresnivalónk nincs, induljunk, és kényszerítsük ezt az átkozott bankárt, hogy fizesse meg az útiköltségünket! Akármilyen keveset is tudsz őkelméről, ahhoz elég, hogy bárhol szívesebben tudjon téged, mint Triesztben.

Sárkány a fejét rázta.

- A mindenit, ez nem tarthat így soká! A tizenkettedik órában vagyunk! - tette hozzá Zirone.

Felkelt, lábával a földet rugdosta, mintha a mostohája lenne, aki nem táplálja őt.

E pillanatban figyelmüket egy madár ragadta meg, amely nehézkesen röpdösött a temetőkert körül. Egy galamb volt, már alig verdesett fáradt szárnyával, és mind lejjebb ereszkedett.

Zirone nem kutatta, hogy a madártani névjegyzékben felsorolt százhetvenhét galambfajból melyikhez tartozik ez a szárnyas, csak egyvalamit látott: minden bizonnyal ehető. Kezével mutatta társának, és pillantásával már el is nyelte.

A madárnak szemlátomást már alig volt ereje. A székesegyház homlokzata egy régebbi eredetű, magas, négyszögű toronyhoz támaszkodott. A galamb a templom egy kiszögellő párkányára szállt. Megkapaszkodni azonban nem tudott, és zuhanás közben először leereszkedett egy kis falmélyedés tetejére, itt állt San Giusto szobra; de elgyöngült lábai ott sem bírták sokáig tartani, és lecsúszott egy antik oszlopfőre, ahol a torony és a templom homlokzata találkozott.

Sárkány még mindig szótlanul és mozdulatlanul állt, ügyet sem vetve rá, merre repül a galamb, de Zirone nem vesztette szeme elől. A madár északról jött. Csak hosszú repülés meríthette így ki. Nyilván ösztöne hajtotta valami távolabbi cél felé. Fel is szállt csakhamar újra, meredeken repült felfelé, emiatt újra megállásra kényszerült, éppen az öreg temető egyik fájának lehajló ágai között.

Ekkor Zirone fejébe vette, hogy megkaparintja és csöndesen a fához kúszott. Hamarosan a görcsös fatörzs aljához ért, azon már könnyű volt feljutnia a szétfutó ágakhoz. Néma mozdulatlanságban várt, mint a kutya, amely a feje felett üldögélő prédát lesi.

A galamb még nem vette észre, és folytatni akarta útját; de ereje újra cserbenhagyta, és a fától néhány méterre a földre zuhant...

Egy ugrással rárohanni, kinyújtani karját, elkapni a madarat - csak egy szempillantás műve volt. A szicíliai a világ legtermészetesebb módján már készült is megfojtani, mozdulata azonban hirtelen megtört, meglepett kiáltást hallatott, és nagy sebesen Sárkányhoz szaladt.

- Postagalamb - mondta.

- Nos, ennek a postásnak ez volt az utolsó útja! - válaszolta Sárkány.

- Alighanem - folytatta Zirone -, és ez elég baj azoknak, akiknek a szárnya alá erősített üzenet szól...

- Üzenet? - kiáltott fel Sárkány. - Várj csak, Zirone, várj! Ez megér egy kis haladékot!

És lefogta társa kezét, mely újra rá akart fonódni a madár nyakára. Aztán elvette a zacskót, amelyet Zirone leszedett, kinyitotta, és előhúzott belőle egy titkosírással írt levélkét.

Az üzenet csak tizennyolc szót tartalmazott, három oszlopos rendben:

Hogy honnan jött a levél, és mi a rendeltetési helye, arra semmi utalás. Az egyenlő számú betűből összeállított tizennyolc szó jelentését vajon meg lehet-e érteni a titkosírás kulcsa nélkül? Aligha. Igen ügyes szófejtő képes csak rá - ő is csak úgy, ha a levél nem teljességgel megfejthetetlen!

E titkosírás láttán, amelyből semmit sem értett, Sárkányt előbb nagy csalódás, aztán nagy zavar fogta el. Talán fontos és főleg veszélyes hírt közölt a levélke? Ezt lehetett, ezt kellett hinnie, már csak abból az óvatosságból is, hogy olvashatatlanul írták, számítva rá, hogy illetéktelen kézbe kerül. Nem a postára, a távíróra, hanem egy postagalamb különleges ösztönére bízták az üzenetet, s ez a tény önmagában is mutatta, hogy teljes titokban akarják tartani az ügyet.

- Talán - jegyezte meg Sárkány - éppen e sorok rejtik azt a titkot, amely meghozza szerencsénket!

- És akkor - fűzte tovább Zirone - ez a galamb jelenti a véletlent, amelyet reggel óta annyit hajkurásztunk! Istenem, és én még ki akartam tekerni a nyakát!... Elvégre a legfontosabb, hogy megfejtsük az üzenetet, aztán mi sem gátol abban, hogy megsüssük a hírvivőt...

- Ne siess, Zirone - intette le Sárkány, másodszor is megmentve a madár életét. - A galamb révén talán megismerjük a levél címzettjét, feltételezve persze, hogy Triesztben lakik.

- És aztán!? Abból még nem tudod meg, mit tartalmaz a levél, Sárkány!

- Azt nem, Zirone!

- Azt sem, honnét jön!

- Kétségtelen! De ha a két levélíró közül sikerül kiderítenem az egyiket, azt hiszem, az segít majd megtalálni a másikat! Tehát ahelyett, hogy megölnénk a madarat, éppen erőt kell adnunk neki, hogy célhoz érjen!

- A levéllel? - kérdezte Zirone.

- A levéllel, amelyről pontos másolatot készítek, és megőrzöm egészen addig, amíg el nem jön az ideje, hogy felhasználjam!

Sárkány erre kihúzott zsebéből egy noteszt és ceruzát, majd elkészítette a levélke pontos mását. Tudta, hogy a legtöbb ilyen rejtjeles írásnál a legkisebb rész pontos elhelyezését sem szabad elhanyagolni, így arra is gondja volt, hogy híven megőrizze a szavak elrendezését. Amint elkészült, a gondos másolatot betette a noteszba, a levélkét meg a kis zacskóba, a kis zacskót pedig a galamb szárnya alá.

Zirone csak nézte, de nem osztozott abban a reményben, hogy ez a közbejött véletlen alapozza meg szerencséjüket.

- És most? - kérdezte.

- Most pedig - felelte Sárkány - tégy meg mindent, hogy magához térjen a hírvivő.

Valójában a galambot jobban kimerítette az éhség, mint a fáradtság. Szárnya ép volt, sem sérülés, sem törés nem látszott rajta, s ez is mutatta, hogy pillanatnyi gyöngeségét nem vadász serétje és nem is valami gonosz kölyök parittyája okozta. Éhes volt, de még inkább szomjas.

Zirone keresni kezdett, és talált is néhány magot a földön, amelyet a madár mohón bekapott; végül megitatta négy-öt csepp vízzel, ez az utolsó esőből maradt egy antik cserépedény maradványának fenekén. Alig félórával azután, hogy elfogták, magához térítették és megmelengették, a galamb annyira helyrejött, hogy folytathatta megszakított útját.

- Ha messzire kell mennie - jegyezte meg Sárkány -, ha úti célja túlesik Trieszten, nem számít az sem, ha elpusztul útközben, úgyis szem elől vesztjük nemsokára, hiszen lehetetlen követnünk. Ha viszont valamelyik trieszti házban várják, elegendő az ereje, hogy odaérjen, hiszen csak egy-két percig kell még repülnie.

- Tökéletesen igazad van - felelte a szicíliai. - De még ha nem is repül túl Trieszten, tudjuk-e követni a szemünkkel egészen addig, ahol le szokott szállni?

- Legalábbis megtesszük, amit csak lehet - válaszolta egyszerűen Sárkány.

És úgy is tett.

A székesegyház két régi, román templomból áll, az egyiket Szűz Máriának, a másikat Trieszt védőszentjének, San Giustónak a tiszteletére építették; az épületet magas torony támasztja meg a homlokzat sarkánál, ezt nagy rozetta díszíti, alatta nyílik a főbejárat. Ez a torony uralja a Karszt hegység e dombjának fennsíkját, lábánál úgy rajzolódik ki a város, mint valami dombormívű térkép. Erről a magas helyről jól látni a négyszögletű háztetőket a domboldal első lejtőitől az öböl partjáig. Így nem is volna lehetetlen szemmel követni a galamb repülését, ha ennek a toronynak a csúcsáról engednék el, és nyilván felfedeznék, melyik házban talál menedéket, ha mégis Trieszt a célja, és nem az isztriai félsziget valamelyik más városa.

A kísérlet sikert ígért. Legalábbis érdemesnek látszott kipróbálni. Éppen csak szabadon kellett engedniük a madarat.

Sárkány és Zirone elhagyta hát az öreg temetőt, átment a templom előtti kis téren, és a torony felé irányította lépteit. Az egyik csúcsíves kapu - éppen az alatt az antik eresz alatt, amely San Giusto szobrát védte a falmélyedésben - nyitva állt. Beléptek, s elindultak azon a fárasztó csigalépcsőn, amely az emeletre vezet.

Két-három perc is eltelt, amíg felkapaszkodtak a tető alá. A tornyon nincs külső terasz. De ezen az emeleten két-két ablak nyílik minden oldalra, körös-körül nagyszerű kilátással a dombokra és a tengerre.

Sárkány és Zirone abban az ablakban helyezkedett el, amely északnyugati irányban, közvetlenül Triesztre nyílik.

Ekkor ütötte el a négyet a Karszt tetején a székesegyház mögött épült XII. századbeli kastély órája. Még fényes nappal volt. Igen tiszta levegőben ereszkedett le a nap az Adria vizére, s a város házainak egy részét a torony felől eső oldalán még sütötte a nap.

A körülmények tehát kedvezőek voltak.

Sárkány kezébe fogta a galambot, még egy utolsó jóindulatú simogatással erőt adott neki, és szabadon engedte.

A madár verdesett szárnyával, de először olyan gyorsan szállt lefelé, hogy attól lehetett tartani, kegyetlen zuhanással fejezi be légi hírvivő pályáját.

Az izgatott szicíliai nem is tudott visszatartani egy csalódott kiáltást.

- Nem! Felemelkedik! - mondta Sárkány.

És valóban lejjebb a galamb már visszanyerte egyensúlyát a levegőben; aztán vargabetűt írt le, és oldalvást a város északnyugati negyede felé vágott.

Sárkány és Zirone tekintetével követte.

A madár röptét valami csodálatos ösztön irányította, látszott, hogy nem habozik. Érezni lehetett, hogy nyílegyenest oda tart, ahová kell - ahová már egy órája megérkezik, ha nem kényszerül megállni az öreg temető fái alatt.

Sárkány és társa aggódva figyelte. Vajon nem repül-e túl a város falain, tépelődtek - mert ezen elbuktak volna terveik.

Nem ez történt.

- Látom... még mindig látom! - kiáltott fel Zirone, akinek rendkívül éles szeme volt.

- Főként azt kell látnunk - felelte Sárkány -, hogy hol áll meg, és meghatároznunk a hely pontos fekvését!

Néhány perccel indulása után a galamb leereszkedett egy fákkal körülvett házra, amelynek magas oromzata kiemelkedett a környék többi épülete közül a kórház és a park közelében. Ott hirtelen eltűnt egy éppen igen jól látható padlásszoba ablakában, felette lyuggatott vasával egy szélkakas, amely bizonyosan Quentin Metsys keze alól kerül ki, ha Trieszt flamand földön áll.

Mivel az irányt nagyjából megállapították, már nem tűnt olyan nehéznek a könnyen felismerhető szélkakas alapján megtalálniuk ezt az oromzatot, amelynek csúcsán nyílott az említett padlásablak, és végül azt a házat, ahol a levél címzettje lakik.

Sárkány és Zirone tüstént le is jött a toronyból, leszaladtak a Karszt dombjának lejtőjén, majd átvágtak egy sereg kis utcán, és a Piazza della Legnára érkeztek. Ott tájékozódniuk kellett, hogy megkeressék ezt a házcsoportot a keleti városnegyedben.

Két lüktető forgalmú út kereszteződéséhez érkeztek: az egyik a Corsa Stadio, amely a parkhoz vezet, a másik a fákkal szegélyezett, szép Acquedotto sugárút, ez visz a nagy Boschetto sörözőhöz; a két kalandor ekkor kissé habozott, melyik irányban menjen. Jobbra vagy balra? Ösztönösen jobbra tértek, azzal a szándékkal, hogy megfigyelik a sugárút minden házát, mert abban az irányban vették észre az imént a szélkakast, amely néhány zöld lombkorona fölött ágaskodott.

Így haladtak át az Acquedottón, figyelték minden oromzatát és tetőjét, de nem találták meg azt, amelyiket keresték, pedig már a végére is értek.

- Ott van! - kiáltott fel végül Zirone.

És egy szélkakasra mutatott, ezt vasrúdján a tengeri szél nyikorgatta egy padlásablak felett, amely körül éppen néhány galamb röpködött.

Most már nem tévedhettek. Az ő postagalambjuk ide szállt le.

A szerény külsejű ház elveszett az Acquedotto első házait alkotó épületek közt.

Sárkány érdeklődött a szomszédos boltokban, és azonnal megtudta, amit akart.

A ház évek óta Szathmár László grófé volt, és a gróf itt lakott.

- Ki ez a Szathmár gróf? - kérdezte Zirone, akinek ez a név nem mondott semmit.

- Szathmár gróf! - válaszolta Sárkány.

- De talán megkérdezhetnénk?...

- Később, Zirone. Ne siessünk el semmit! Gondolkodjunk nyugodtan, most pedig gyerünk a szállásunkra!

- Igen! Itt a vacsoraidő, már annak, akinek joga van asztalhoz ülni! - jegyezte meg gúnyosan Zirone.

- Ha ma nem is vacsorázunk - felelte Sárkány -, holnap azért vacsorához ülhetünk!

- Kinél?...

- Ki tudja, Zirone? Talán Szathmár grófnál!

Kimért léptekkel jártak - minek sietni? -, csakhamar elértek szerény fogadójukba, még ez is fényűzésnek tűnt szemükben, mert itt sem tudták kifizetni az éjszakai szállást.

Micsoda meglepetés várt rájuk!... Sárkány címére levél érkezett.

A levélben kétszáz forintos bankjegy lapult, és mellette csak ez a néhány szavas üzenet:

Most utoljára kap tőlem pénzt. Ez az összeg elegendő arra, hogy visszatérjen Szicíliába. Utazzék el, és soha többé ne halljak önről.

Torontál Simon

- Isten éltesse! - kiáltott fel Zirone. - Bankárunk mégiscsak jobb belátásra jutott! Hitemre, a pénzemberek miatt soha nem szabad kétségbeesni!

- Osztom a véleményedet - felelte Sárkány.

- Ezzel a pénzzel hagyjuk el Triesztet?...

- Nem! Ezzel maradunk itt!

A magyarok a IX. század óta laknak országukban. Jelenleg Magyarország népességének egyharmadát képezik - ötmilliót meghaladó lélekszámban. Hogy aztán spanyol, egyiptomi, tatár eredetűek, vagy Attila hunjaitól vagy az északi finnektől származnak - a kérdés vitatott -, mit számít! Főként azt kell szem előtt tartani, hogy se nem szlávok, se nem németek, és valószínűen nem is szeretnének azok lenni.

Ezek a magyarok meg is őrizték vallásukat, és buzgó katolikusnak mutatkoztak a XI. század óta - ebben az időben vették fel az új hitet. Ezenkívül ősi nyelvüket beszélik még mindig, a szelíd, szép lejtésű anyanyelvet, amely a költészet minden báját visszaadja; nem olyan gazdag, mint a német, de tömörebb, erőteljesebb, az a nyelv, amely a XIV. századtól a XVI-ig pótolta a latint a törvények és rendelkezések szövegeiben, és így vált nemzeti nyelvvé.

A karlócai békeszerződés 1699. január 26-án Ausztriának biztosította Magyarország és Erdély birtoklását.

Húsz évvel később a Pragmatica Sanctio ünnepélyesen kimondta, hogy Ausztria és Magyarország ezentúl mindig elválaszthatatlan marad. Fiú hiányában leány is örökölheti a koronát, az elsőszülöttség jogán. Mária Terézia ennek az új törvénynek alapján lépett 1740-ben apja, VI. Károly trónjára, aki az osztrák uralkodóház utolsó férfi sarja volt.

A magyaroknak meg kellett hajolniuk az erőszak előtt; de százötven évvel később minden társadalmi osztály körében akadt, aki nem kért sem a Pragmatica Sanctióból, sem a karlócai szerződésből.

Abban az időben, amikor történetünk kezdődik, élt egy főúri származású magyar, akinek egész élete két érzésben teljesedett ki: a gyűlöletben minden iránt, ami germán, és a reményben, hogy visszaszerzi hazájának hajdani függetlenségét. Még fiatalon ismerte meg Kossuthot, s noha születése és neveltetése fontos politikai kérdésekben elválasztotta tőle, csodálta a nemes szívű magyar hazafit.

Sándor Mátyás gróf Erdély egyik vármegyéjének fogarasi járásában lakott, egy középkori kastélyban. A Keleti-Kárpátok egyik északi előhegységén épült ez, amely elválasztja Erdélyt a Havasalföldtől, és vad büszkeséggel emelkedett ezen a meredek hegyláncon, mint valami végső menedéken, ahol az összeesküvők az utolsó óráig kitarthatnak.

A szomszédos, vasban és rézben gazdag bányákat gondosan kiaknázták, s ez igen jelentős vagyont biztosított az artenaki kastély tulajdonosának. Ez a birtok a fogarasi járás egy részét is magában foglalta, ennek lakossága pedig meghaladja a hetvenkétezer főt. Ezek a lakók, városiak és falusiak, nem titkolták, hogy Sándor gróf iránt érzett hűségükben mindenre készek, és határtalanul hálásak azért, amit e vidékért tett. Figyelte is ezt a kastélyt a magyar ügyeket intéző bécsi kancellária, ez a hivatal, amely teljesen független volt a Birodalom többi minisztériumától. Magas helyen jól ismerték az artenaki kastély urának nézeteit, és nyugtalankodtak is miattuk, bár őt magát nem zaklatták személy szerint.

Sándor Mátyás gróf ekkor harmincöt éves volt. Termete kicsit meghaladta a közepest, és nagy izomerőt árult el. Nemes és büszke feje széles vállakon nyugodott. Kissé szögletes, meleg fényű arca a legtisztább magyar típust képviselte. Mozdulatainak elevensége, szavainak világossága, kemény és nyugodt tekintete, élénk vérkeringése, amely orrcimpáit, szája szélét könnyed rezgésben tartotta, ajkainak megszokott mosolya, mely a jóság kétségbevonhatatlan jele, szavainak és kézmozgásának bizonyos derűje - mindez nyílt és nagylelkű természetre vallott. Már többen megállapították, hogy nagy hasonlóság áll fenn a francia és magyar jellem között. Sándor gróf ennek élő példája volt.

Hogy e jellem egyik legszembetűnőbb vonását említsük: Sándor gróf meglehetős nemtörődömséget mutatott mindazzal szemben, ami csupán őt érintette, alkalomadtán még arra is képes volt, hogy lenyelje a kizárólag őt ért igazságtalanságokat, de soha nem bocsátott meg, soha nem nézett volna el sérelmet, amelynek barátai estek áldozatul. A legmagasabb rendű igazságérzet töltötte el, gyűlölt minden álnokságot. Ebből fakadt könyörtelen engesztelhetetlensége is. Nem abból a fajtából való volt, aki egyedül Istenre bízza a büntetést ezen a földön.

Nem hallgathatjuk itt el azt sem, hogy Sándor Mátyás nagyon komoly oktatásban részesült. Nem töltötte tétlenül szabad idejét, pedig ezt vagyona lehetővé tette volna, inkább követte hajlamát, amely a fizikai és az orvostudományok felé vitte. Nagy tehetségű orvos vált volna belőle, ha körülményei arra kényszerítik, hogy betegeket gyógyítson. Beérte azzal, hogy olyan kémikus lett, akit a tudósok nagyra is becsülnek. Sorjában a pesti egyetem, a pozsonyi tudományakadémia, a selmeci királyi bányásziskola, a temesvári tanítóképző legkitartóbb diákjai közt tartották számon. Ez a szorgalmas élet kiegészítette és megerősítette természetes képességeit. Embert gyúrt belőle a szó teljes értelmében. Így is gondolt rá mindenki, aki csak megismerte, különösképpen tanárai a birodalom különféle iskoláiban és egyetemein, akik később is barátai maradtak.

Hajdan az artenaki kastélyt vidámság, lárma, mozgás töltötte be. A Kárpátoknak ezen a zord hegyhátán az erdei vadászok szívesen adtak egymásnak találkozót. Nagy és veszélyes hajtóvadászatok folytak itt, ezeken Sándor gróf levezethette harcias ösztöneit, amelyeket nem élhetett ki a politika mezején. Háttérbe vonult, de közelről figyelte az eseményeket. Mintha kizárólag tanulmányainak és óriási vagyona élvezésének szentelte volna az életét. Ebben az időben még élt Sándor Réna grófné. Ő volt az artenaki kastély összejöveteleinek lelke. Tizenöt hónappal e történet kezdete előtt, virágzó fiatalságában és virágzó szépségében ragadta el a halál, és csak egy kicsi lányka maradt utána, aki most kétéves volt.

Sándor grófot kegyetlenül érte ez a csapás. Örökre vigasztalhatatlan maradt. A kastély elcsendesedett, kihalt lett. E naptól kezdve úgy élt ott mély fájdalmában, mint valami kolostorban. Életének értelme most már gyermekében összpontosult; intézője feleségének, Rosena Lendecknek gondjaira bízta őt. Ez a kitűnő, még fiatal teremtés mindenestül a Sándor család egyetlen örökösének áldozta magát, második anyjaként szerette.

Özvegységének első hónapjaiban Sándor Mátyás nem hagyta el az artenaki kastélyt. Magába fordult, s a múlt emlékeinek élt. Aztán a haza, az Európában kisebbségi sorsra ítélt haza gondolata kerekedett felül.

Az 1859-es francia-olasz háború kétségtelenül rettenetes csapást mért az osztrák hatalomra.

Ezt a csapást hét évvel később, 1866-ban még szörnyűbb csapás követte, a königgrätzi. Magyarország immár nemcsak ahhoz az Ausztriához fűződött oldhatatlanul, amelyet megfosztottak olasz tartományaitól, de ahhoz is, amelyet két oldalról győztek le, és Németországgal szemben alárendelt helyzetbe került. A magyarokat - ez afféle megmagyarázhatatlan érzés, hiszen a vérükben volt - megalázták büszkeségükben. A gustozzai és a lissai győzelmek nem tudták kárpótolni őket a königgrätzi vereségért.

Sándor gróf az elkövetkező esztendőben gondosan tanulmányozta a politikai helyzetet, és felismerte, hogy egy függetlenségi mozgalom most sikerrel kecsegtetne.

Elérkezett tehát a cselekvés ideje. Sándor gróf ez év május 3-án - 1867-ben - megcsókolta kislányát, Rosena Lendeck gondjaira bízta őt, és Pestre indult, ahol felvette a kapcsolatot barátaival és híveivel, és néhány előzetes intézkedést tett, pár nappal később pedig már Triesztben várta az események alakulását.

Triesztet jelölték ki az összeesküvés központjául. Ide futott össze minden szál, s ezeket Sándor gróf tartotta a kezében. Ebben a városban az összeesküvés vezetői talán kevésbé tűntek gyanúsnak, és éppen ezért nagyobb biztonságban, főként akadálytalanabbul fejthették ki hazafias tevékenységüket.

Triesztben lakott Sándor Mátyás két legbensőbb barátja. Ugyanez a gondolat töltötte el őket is, s elszánták magukat, hogy a végsőkig kitartanak mellette e vállalkozásban. Szathmár László gróf és Báthory István professzor főúri származású magyar volt. Mindkettő vagy tíz évvel idősebb Sándor Mátyásnál, és majdnem teljesen vagyontalan. Egyikük sovány jövedelmet húzott egy kis birtokból, amely Liptó vármegyében feküdt, a Dunajec innenső oldalán; a másik fizikát tanított Triesztben, és csak óráinak díjából élt.

Szathmár László gróf abban a házban lakott, amelyet Sárkány és Zirone nemrég fedezett fel az Acquedottón - ezt a szerény hajlékot engedte át Sándor Mátyásnak mindig, amikor annak el kellett hagynia az artenaki kastélyt, vagyis a tervezett mozgalom befejezéséig, bárhogy záruljon is az. A harmincöt éves magyar, Boros jelentette egyes-egyedül a ház személyzetét. Éppoly hűségesen állt gazdája mellett, mint Lendeck intéző szolgálta a maga urát.

Báthory Istvánnak nem kevésbé szerény otthona volt a Corso Stadión, nem messze Szathmár gróf szállásától. Itt zajlott egész élete felesége és nyolcéves Péter fia között.

Báthory István távolról ugyan, de vitathatatlanul ahhoz a magyar fejedelmi családhoz tartozott, amely a XVI. században Erdély trónján ült. Később a család több ágra szakadt, ezek közül néhány ki is halt, és talán meglepő, hogy egyik utolsó leszármazottjával a pozsonyi Akadémia egyszerű professzorának személyében találkozunk. Akárhogy is, Báthory István kiváló tudós volt, abból a fajtából, aki visszavonultan él, de nevét művei emelik szárnyra. Inclusum labor illustrat[2] - ez a selyemhernyóra vonatkozó megállapítás őreá is érvényes lehetett volna. Egy napon politikai eszméi miatt, amelyeket amúgy sem rejtett véka alá, kénytelen volt lemondani állásáról, és ekkor telepedett le Triesztben mint magántanár, feleségével, aki bátran állt mellette megpróbáltatásaiban.

Amióta Sándor gróf megérkezett, a három barát Szathmár László gróf hajlékában találkozott, noha az erdélyi főúr tüntetően a Piazza Grandén levő Palazzo Modellóban, a jelenlegi Delorme-szállóban bérelt lakást. A rendőrség távolról sem gyanította, hogy ez az acquedottói ház olyan összeesküvés központja, amelynek számos híve él a birodalom nagy városaiban.

Szathmár László és Báthory István habozás nélkül Sándor Mátyás legodaadóbb munkatársául szegődtek. Ők is felismerték, hogy a körülmények alkalmasak egy ilyen mozgalomra, s az visszahelyezhetné Magyarországot arra a rangra, amelyre törekedett Európában. Tudták, hogy életüket kockáztatják az ügyért, de ez nem tarthatta vissza őket. Így az acquedottói ház az összeesküvés legfőbb vezetőinek találkozóhelye lett. Számos hívük, akiket a birodalom különböző pontjairól rendeltek ide, itt beszélte meg döntéseit, és itt kapott parancsokat. Postagalamb-szolgálat vitte az üzeneteket, és bonyolította le a gyors és biztos összeköttetést Trieszt, a magyar föld és Erdély főbb városai között, ha olyan utasításra került sor, amelyeket nem bízhattak sem a postára, sem a távíróra. Egyszóval olyan alapos óvintézkedéseket tettek, hogy az összeesküvőket mindeddig a legcsekélyebb gyanú sem érhette.

Egyébként nyilvánvaló, hogy a levelezés titkosírással történt, és olyan módszerrel, amely, ha igényelte is a titoktartást, feltétlen biztonságot nyújtott.

Három nappal annak a postagalambnak az érkezése után, amelynek levélkéjét Sárkány megkaparintotta, május 21-én nyolc óra tájt Szathmár László és Báthory István a dolgozószobában várták Sándor Mátyás visszatértét. A grófot személyes ügyei nemrég, miután közölte munkatársaival azt a hírt, amelynek másolatát Sárkány őrizte, hazaszólították Erdélybe, az artenaki kastélyba; de útját arra is felhasználta, hogy tárgyalást folytasson kolozsvári barátaival - ez volt a tartomány fővárosa -, és ezen a napon kellett visszatérnie.

Sándor gróf elutazása óta több üzenetváltás történt Trieszt és Buda között, a galambok számos titkos levélkét hoztak. Most is az foglalta le Szathmár Lászlót, hogy a rejtjeles szöveget érthetővé tegye egy eszköz segítségével, amelyet "rostély" néven ismernek.

Ezeket az üzeneteket csakugyan nagyon egyszerű módon állították össze - a betűk felcserélésével. E rendszerben minden betű megtartja ábécé szerinti értékét, vagyis a b b-t jelent, az ó ó-t stb. De a betűket olyan sorrendben cserélték fel, ahogy a rostély tele vagy üres négyzetei megszabták, s amikor ráhelyezték a levélre, a betűk olyan sorrendben jelentek meg, ahogy olvasni is kellett, a többi betűt pedig a rács takarta.

Ezek a régóta használatos rostélyok, amelyeket most Fleissner ezredes rendszerével tökéletesítettek, még ma is a legjobb és legbiztosabb eljárásnak tekinthetők, ha megfejthetetlen titkosírásra van szükség. A többi módszer, amely a betűk felcserélésén alapulnak - akár változatlan alapon, vagyis egyszerű kulccsal, ahol az ábécé minden betűjét mindig ugyanaz a betű vagy jel alkotja, akár változó alapon, vagyis kettős kulccsal, ahol minden levélre más ábécét használnak -, nem nyújt teljes biztonságot. Egyes gyakorlott megfejtők szinte csodákra képesek e téren a valószínűségszámítás vagy kitartó próbálgatás segítségével. Csupán azokra a betűkre támaszkodva, amelyeket a nyelvben való gyakoribb előfordulásának folytán gyakrabban használ a titkosírás - így az e-t a francia, angol és német nyelv, az o-t a spanyol, az a-t az orosz és az e-t és i-t az olasz -, képesek rejtjeles szöveg betűinek helyébe az eredeti betűket behelyettesíteni. E kulcsok alapján kevés üzenet akad, amely megőrizné titkát a hozzáértők finom következtetéseivel szemben.

Úgy tűnik hát, hogy a rostélyok vagy rejtjeles szótárak - vagyis amelyekben egész mondatokat jelölő bizonyos szavakat számok helyettesítenek - tökéletesen biztosítják a szöveg megfejthetetlenségét. De mindkét módszer elég súlyos kívánalommal jár: feltétlen titoktartást követel, vagy inkább kötelezettségként írja elő, hogy soha ne engedjék idegen kézbe jutni a titkosíráshoz szükséges szerszámokat vagy könyveket. Amilyen képtelenség megfejteni ezeket az üzeneteket a rostély vagy a rejtjeles kulcs nélkül, éppoly könnyűvé válik a művelet annak, aki eme alkalmatosságokat elorozza.

Tehát egy rostély, vagyis megfelelő helyeken kilyuggatott kartonnégyzet segítségével folyt Sándor gróf és hívei között a levelezés; de olyannyira elővigyázatosak voltak, hogy az általuk használt rostélyok elvesztéből vagy ellopásából sem származhatott volna semmiféle bajuk, mert minden elolvasott üzenetet azonnal megsemmisítettek. Így soha nem maradt nyoma az összeesküvésnek, amelyben a legnemesebb urak, Magyarország főurai, a polgárság és a nép képviselői a fejükkel játszottak.

Szathmár László éppen az utolsó sürgönyöket égette el, amikor halkan kopogtattak a dolgozószoba ajtaján.

Boros vezette be Sándor Mátyás grófot, aki gyalog jött a közeli állomásról.

Szathmár László azon nyomban eléje sietett, és gyorsan, nyugtalanságtól fűtött hangon megkérdezte:

- Az útja, Mátyás?...

- Sikerült, Szathmár - felelte Sándor gróf. - Nem kételkedtem erdélyi barátaim érzéseiben, részvételük immáron bizonyos.

- Továbbítottad nekik azt az üzenetet, amelyet három napja Pestről kaptunk? - tudakolta Báthory István, aki bizalmas barátja lévén Sándor grófnak, tegeződött vele.

- Igen, István - felelte Sándor Mátyás -, igen, értesítettem őket. Ők is készen állnak! Az első adott jelre kitör a felkelés. Két órán belül urai vagyunk Budának és Pestnek, fél nap alatt a fontosabb vármegyéknek a Tiszán innen és túl, egy nap kell Erdélynek és a határőrvidéknek. És akkor sok millió magyar visszaszerzi függetlenségét!

- És az országgyűlés? - kérdezte Báthory.

- Ott párthíveink vannak többségben - felelte Sándor Mátyás. - Csakhamar megalakítják az új kormányt, az majd kézbe veszi az ügyek irányítását. Minden tervszerűen és simán zajlik majd le, mivel a vármegyék közigazgatásilag alig függnek a Koronától, és vezetői saját karhatalommal rendelkeznek.

- De a Helytartótanács, amelyet a nádor vezet Budán... - szólalt meg ismét Szathmár László.

- A nádornak és a budai tanácsnak nem jut ideje cselekvésre.

- És így érintkezésbe sem tud lépni a bécsi magyar kancelláriával?

- Úgy van! Minden intézkedést megtettünk, hogy a felkelés egyszerre törjön ki, s ez biztosítja a sikert.

- A sikert! - kiáltott fel Báthory István.

- Igen, a sikert! - felelte Sándor gróf. - A hadseregben mindenki, akiben a mi vérünk, magyar vér buzog, velünk tart, és értünk él! Melyik magyarnak ne dobbanna meg a szíve az ősök zászlajának láttára?

Sándor Mátyás a legnemesebb hazafiság hangján ejtette ki ezeket a szavakat.

- De addig is - folytatta - kövessünk el mindent, hogy a gyanú árnyékát is eltereljük! Legyünk óvatosak, annál erősebbek leszünk!... Semmi gyanúsat nem hallottatok Triesztben?

- Nem - felelte Szathmár László. - Az embereket főként azok a munkák foglalják le, amelyeket az állam Polában végeztet, és amelyre az itteni munkások legnagyobb részét felfogadták.

Csakugyan vagy tizenöt esztendeje az osztrák kormány, számolva Velence esetleges elvesztésével - s ez be is következett -, tervbe vette, hogy az isztriai félsziget déli csücskén hatalmas lőszertárakat és hadikikötőt épít, hogy uralja az Adria eme részét. A trieszti tiltakozások ellenére, mert már a terv is csökkentette a kikötő tengerészeti fontosságát, lázas sietséggel folytak a munkálatok. Sándor Mátyás és barátai arra gondolhattak hát, hogy a triesztiek is készek lesznek követni őket, ha a függetlenségi mozgalom idáig terjed.

Akárhogy is volt, a magyar függetlenség kivívásáért szőtt összeesküvés titkát jól őrizték. A rendőrség egyáltalán nem gyanakodhatott, hogy az összeesküvés vezetői itt találkoznak, az Acquedotto sugárút eme szerény házában.

Úgy látszott, hogy a felkelés sikere érdekében mindent megtettek, és csak alkalmas pillanatra várnak. Úgy számítottak, hogy a rejtjeles levelezés, amelyet Trieszt és Magyarország, valamint Erdély fontosabb városai között folytattak, megritkul, vagy egészen megszűnik, hacsak előre nem látott esemény nem jön közbe. A postagalamboknak semmilyen üzenetet nem kell többé szállítaniuk, mivel az utolsó intézkedéseket is megtették. Túlzott elővigyázatosságból elhatározták, hogy a galambdúcot is lezárják Szathmár László házában.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy ha a háború mozgatója a pénz, akkor az összeesküvéseké is az. Az a fontos, hogy a felkelés pillanatában ebben se szenvedjenek hiányt az összeesküvők. Ez alkalommal a pénz nem is hiányzott.

Ami Szathmár Lászlót és Báthory Istvánt illeti, készek lehettek feláldozni életüket hazájuk függetlenségéért, de aligha segíthettek sokat szerény vagyonkájuk feláldozásával. Sándor gróf azonban rendkívül gazdag lévén, hajlandó volt nemcsak életét, de egész vagyonát kockára tenni az ügy sikeréért. Ezért néhány hónap óta Lendeck jószágkormányzó közvetítésével kölcsönt vett fel földjeire, s jelentős összeget teremtett elő - több mint kétmillió forintot.

Az is szükséges volt, hogy ez az összeg bármikor rendelkezésére álljon, s egyik napról a másikra felvehesse. Éppen ezért elhelyezte saját nevére egy trieszti bankházban, amelynek tisztességéhez mindeddig nem fért kétség, és minden próbát szilárdan kiállott. Ez volt a Torontál-cég, amelyről Sárkány és Zirone éppen eszmecserét folytatott, amikor kifújták magukat a felsőváros ódon temetőjében.

Nos, ez a teljesen véletlen körülmény a legsúlyosabb következményekhez vezetett, amint majd láthatjuk is a történet során.

E pénzzel kapcsolatosan, amelyről röviden szó is esett utolsó megbeszélésük során, Sándor Mátyás közölte Szathmár gróffal és Báthory Istvánnal, hogy csakhamar szándékában áll felkeresni Torontál bankárt, hogy figyelmeztesse, a legrövidebb időn belül szüksége lesz az összegre.

Az események valóban hamarosan arra késztették Sándor grófot, hogy megadja híveinek a Triesztből várt jelet - ezen az estén ugyanis bizonyos jelekből azt hihette, hogy Szathmár László gróf házát megfigyelés alatt tartják, és ez joggal nyugtalanította. Nyolc óra felé, amikor Sándor gróf és Báthory István kiléptek a kapun, egyikőjük, hogy hazatérjen a Corso Stadión levő hajlékába, másikuk meg a Delorme-szálló felé vegye útját, úgy tűnt nekik, hogy két férfi leselkedik rájuk a félhomályban, követi őket bizonyos távolságból, és meg-megállnak, hogy észrevétlen maradjanak.

Sándor Mátyás és társa szerette volna tudni, mihez tartsa magát, és habozás nélkül e joggal gyanúsnak vélt alakok felé tartottak; de emezek észrevették őket, és eltűntek a Sant' Antonio-templom sarkánál, a nagy csatorna végén, mielőtt még utolérhették volna őket.

Triesztnek úgyszólván nincs társadalmi élete. A különböző nemzetiségek, mintha különféle kasztok lennének, nemigen érintkeznek egymással. Az osztrák hivatalnokoknak a közigazgatási létra mindegyik fokán az a becsvágyuk, hogy az első helyet foglalják el. Ezek általában jó modorú, tanult, jó szándékú emberek; de fizetésük sovány, beosztásuknál is alacsonyabb, és nem bírják a versenyt a kereskedőkkel vagy pénzemberekkel. A gazdag családok ritkán adnak fogadásokat, a hivatalos összejövetelek meg ritkák, épp ezért a kereskedők és pénzemberek kénytelenek nyilvános fényűzésre szorítkozni - a város utcáin fényűző fogatjaikkal, a színházban pompás ruhákkal és rengeteg gyémánttal, amelyekkel asszonyaik cicomázzák fel magukat a Teatro Communale vagy az Armonia páholyaiban.

A gazdag családok között emlegették ez idő tájt Torontál Simon bankárt is.

E cég főnöke, akinek hitele jóval tovább terjedt az Osztrák-Magyar Monarchia határainál, ekkor harminchét éves volt, Torontálné pedig férjénél néhány évvel fiatalabb. Az Acquedotto sugárút egyik fényes palotájában laktak.

A bankárról úgy hírlett, hogy igen gazdag, és nyilván az is volt. Merész és szerencsés tőzsdespekulációi, az osztrák Lloyd Társasággal és más jelentős cégekkel folytatott, kiterjedt ügyletei, nagy összegű kölcsönök, amelyeknek kibocsátását rábízták, temérdek pénzt hoztak a bankháznak. Ezért vitt nagy háztartást, s élt a közfigyelem középpontjában.

De amint Sárkány említette Zironénak, elképzelhető volt, hogy Torontál ügyei ekkoriban ziláltak voltak - legalábbis pillanatnyilag. Alkalmasint megérezte a hét évvel ezelőtti francia-olasz háború hatását bankjára és a tőzsdére, újabban meg a königgrätzi vereséggel zárult hadjáratot, és a kötvények árfolyamának zuhanását ekkoriban Európa legfontosabb piacain és főként az Osztrák-Magyar Monarchiában, Bécsben, Pesten, Triesztben. Kétségtelenül súlyos zavarokat okozhatott volna neki, ha egyszerre vissza kellett volna fizetnie a cégnél folyószámlán elhelyezett összegeket. De bizonyosan már kikecmergett ebből a válságból, s ha igaz volt, amit Sárkány mondott, jelenleg inkább újabb és túlontúl kockázatos spekulációi ásták alá a bankház egyensúlyát.

És csakugyan néhány hónap óta Torontál Simon - legalábbis lelkileg - nem volt már a régi. Bármennyire uralkodott magán, arckifejezése akaratlanul is megváltozott. Most valahogy mégsem tudta úgy türtőztetni magát. Jobb megfigyelő rajtakaphatta, hogy nem mer az emberek szemébe nézni, mint az akkoriban szokása volt, hanem sandán és félig összehúzott szemmel hunyorog. Ezek a jelek még Torontálné figyelmét sem kerülhették el; az asszony beteges volt, erélytelen, egyébként is teljesen alávetette magát férje akaratának, és csak nagyon felszínesen ismerte üzleti ügyeit.

Nos, ha valami gyászos csapás fenyegette a bankházat, meg kell vallani, Torontál Simon nem számíthatott az emberek rokonszenvére. Ha számos ügyfele akadt is a városban, az országban, barátja valójában csak kevés volt. Önteltsége, amely társadalmi helyzetéből fakadt, vele született hiúsága és fensőbbsége, melyet mindenkivel és mindennel szemben éreztetett, egyáltalán nem szolgált arra, hogy üzleti kapcsolatain kívül emberibb szálakat is szőjön. Különben a triesztiek idegennek tekintették, mivel raguzai volt, vagyis dalmát születésű. Így semmiféle családi kötelék nem fűzte ehhez a városhoz, ahová mintegy tizenöt évvel ezelőtt érkezett, hogy megvesse vagyonának alapjait.

Így festett akkoriban a Torontál-cég helyzete. Noha Sárkány már táplált némi gyanút e tekintetben, semmi sem erősítette meg a kósza pletykákat, hogy a gazdag bankár ügyei súlyosan ziláltak lennének. Hitelét nem kezdte ki semmi, legalábbis nyíltan nem. Ezért Sándor Mátyás gróf, aki pénzt vett fel birtokaira, nem is habozott rábízni egy jelentős összeget - olyan összeget, amelynek mindig rendelkezésére kellett állnia, amennyiben huszonnégy órával előbb bejelenti igényét.

Talán meglepő, hogy egyáltalán kapcsolat szövődhetett a legtiszteletreméltóbbak között emlegetett bankház és egy Sárkány-féle alak között. Mégis így volt, s e kapcsolatok már két-három esztendős múltra tekinthettek vissza.

Abban az időben Torontál Simonnak meglehetős fontos ügyekben kellett tárgyalnia a tripoliszi kormányzattal. Sárkány afféle mindenre kapható ügynök, aki pénzügyekben igen jártas volt, megtalálta a módját, hogy bekapcsolódjék ezekbe az üzletekbe, amelyek, meg kell mondani, elég gyanúsnak látszottak. Olyan megvesztegetések, kétes megbízatások, nem éppen tisztes elszámolások tarkították ezt az ügyet, amelyekben a trieszti bankár nem óhajtott személyesen részt venni. Ilyen körülmények között vált Sárkány e becstelen ügyletek közvetítőjévé, és tett néhány más hasonló szolgálatot is Torontál Simonnak. Ez már természetesen elegendő jogcím volt ahhoz, hogy fél lábbal belépjen a bankházba. De jobban illik ide az a kifejezés, hogy kinyújtsa feléje kezét. És valóban, amióta Sárkány elhagyta Tripoliszt, valamilyen formában állandóan zsarolta a trieszti bankárt. Nem mintha Torontál Simon teljesen ki lett volna szolgáltatva neki. E sötét ügyletekre semmiféle kézzelfogható bizonyíték nem volt. Egy bankár helyzete azonban kényes, egyetlen szó is sokat árthat neki. Sárkány pedig éppen eleget tudott ahhoz, hogy megbízójának számolnia kelljen vele.

Torontál Simon számolt is. Elég sokba került neki Sárkány, mert szórta a pénzt, különösképpen a játékbarlangokban, egy kalandor fesztelenségével és a jövővel mit sem törődőn. Sárkány még Triesztben is zaklatta a bankárt, és csakhamar oly tolakodó, oly követelődző lett, hogy az végül is beleunt, és több pénzt nem fizetett neki. Sárkány megfenyegette, Torontál Simon azonban szilárd maradt. És igaza is lett, mert a zsarolónak végül is be kellett látnia, hogy közvetlen bizonyítékok híján nem tehet semmit vagy alig valamit.

Így történt, hogy Sárkánynak és tisztes társának, Zironénak egy idő óta elapadt minden pénzforrása, még annyijuk sem volt, hogy a várost elhagyhassák, és máshol próbáljanak szerencsét. De azt is tudjuk, hogy a végleges megszabadulás érdekében Torontál Simon nemrégiben utolsó segélyben részesítette őket. Ez az összeg elégséges lett volna ahhoz, hogy elhagyják Triesztet, és visszatérjenek Szicíliába, ahol Zirone kapcsolatban állt azzal a félelmetes társasággal, amely Szicília keleti és középső vidékén garázdálkodott. Így a bankár remélhette, hogy soha nem látja viszont tripoliszi ügynökét, de még csak hírét sem hallja. Ebben azonban csalódott, mint sok másban is.

Az a kétszáz forint, amelyet Torontál Simon küldött, május 18-án este érkezett meg a hozzáfűzött kis üzenet kíséretében a két kalandor szállójába.

Hat nappal később, ugyane hónap 24-én Sárkány megjelent a bankházban, közölte, hogy Torontállal akar beszélni, és annyira erősködött, hogy az végül kénytelen volt fogadni.

A bankár az irodájában volt, amelynek Sárkány gondosan becsukta ajtaját, mihelyt bevezették oda.

- Már megint itt van! - kiáltott fel Torontál, mihelyt megpillantotta. - Mi a csudát csinál itt? Most utoljára küldtem magának olyan összeget, amely elég ahhoz, hogy itt hagyja Triesztet! Bármit mondjon, bármit csináljon, soha egy lyukas garast nem kap tőlem! Mért nem ment még el? Figyelmeztetem, hogy olyan intézkedéseket teszek, amelyekkel megakadályozom, hogy idetolakodjék a jövőben! Mit akar tőlem?

Sárkány végtelen hidegvérrel fogadta ezt a kirohanást, hiszen el volt rá készülve. Magatartása is más volt, mint általában, nem olyan szemtelen és kihívó, mint az utóbbi időkben, amikor a bankár házában megfordult.

Nemcsak tökéletesen ura maradt magának, de rendkívül komoly is volt. Közelebb húzott egy széket, bár hellyel senki se kínálta, azután megvárta, hogy a bankár kiadja dühét e kemény szemrehányásokkal, s csak akkor válaszolt.

- Nos, beszél? - folytatta Torontál. Fel s alá járt a dolgozószobában, majd újra leült, habár még most sem tudott uralkodni magán.

- Várok, amíg megnyugszik - felelte nyugodtan Sárkány -, addig várok, amíg csak szükséges.

- Mit számít, hogy nyugodt vagyok-e vagy nem! Utoljára kérdem: mit akar tőlem?

- Torontál Simon - felelte Sárkány -, javasolnék önnek egy üzletet.

- Én magával nem tárgyalok üzletről, semmiféle üzletet nem kötök! - kiabálta a bankár. - Semmi közünk többé egymáshoz, és felszólítom, hogy hagyja el Triesztet még ma, tüstént, és soha többé ne tegye be ide a lábát!

- Én is azt gondolom, hogy elhagyom Triesztet - válaszolta Sárkány -, de nem megyek el úgy, hogy ne tudjam le előbb, amivel a cégnek tartozom!

- Letudni?... Maga?... Vissza akarja fizetni, amit kapott?

- Visszafizetem kamatos kamatostul, fel sem számítok bizonyos hasznot a...

Torontál megvonta vállát Sárkány e váratlan javaslatára.

- A magának előlegezett összegeket - folytatta - már leírattam! Nem tartozik semmivel, nem követelek magától semmit, túl vagyok ezeken a nyomorult dolgokon!

- S ha nekem úgy tetszik, hogy ne maradjak az adósa?

- S ha nekem úgy tetszik, hogy a hitelezője maradjak?

Ezt mondván, Torontál és Sárkány farkasszemet nézett. Azután Sárkány is megvonta a vállát.

- Ezek csak szavak, üres szavak! - folytatta. - Ismétlem, nagyon komoly üzletet ajánlok.

- Éppolyan becstelent, mint amilyen komolyat, ugye?

- Ugyan! Nem ez lesz az első eset, hogy elfogadja a segítségemet...

- Ezek csak szavak, üres szavak! - felelte a bankár Sárkány szemtelen megjegyzésére.

- Hallgasson ide - mondta Sárkány -, rövid leszek.

- Azt jól teszi.

- Ha nem felel meg, amit javaslok, nem beszélünk róla többet, és elmegyek!

- Innen vagy Triesztből?

- Innen és Triesztből!

- Már holnap?

- Még ma este!

- Akkor beszéljen!

- A következőről van szó - mondta Sárkány -, de biztos benne - tette hozzá és megfordult -, hogy senki nem hall bennünket?

- Tehát ragaszkodik hozzá, hogy megbeszélésünk titkos legyen? - felelte gúnyosan a bankár.

- Igen, Torontál Simon... mert ön és én nemsokára magas személyiségek életét tartjuk kezünkben.

- Maga lehet! De én nem!

- Hallgasson végig, és ítéljen maga! Egy összeesküvés nyomára bukkantam. Hogy mi a célja, még nem tudom. De a lombardiai síkságon történt játszmavesztés és a königgrätzi vereség óta mindenki, aki csak nem osztrák, nagy esélyekre számíthat Ausztriával szemben. Nos, van némi okom, hogy arra gondoljak, valami mozgalom indul, nyilván Magyarország érdekében, és ebből hasznot húzhatnánk mi is!

Torontál Simon beérte annyival, hogy gúnyos hangon csak ennyit mondott:

- Én semmiféle összeesküvésből nem húzok hasznot...

- Talán mégis.

- És hogyan?

- Úgy, hogy feladja őket!

- Magyarázza csak meg!

- Hallgasson hát ide - folytatta Sárkány.

És elmesélte a bankárnak, mi történt Trieszt ódon temetőjében, hogyan kaparintott meg egy postagalambot, hogyan került kezébe a titkosírással írt üzenet - el is készítette pontos mását -, és hogyan ismerte meg a levélke címzettjének házát. Hozzátette, hogy öt napja lesik Zironéval, mi folyik, ha nem is a ház belsejében, de legalábbis a ház körül. Néhány személy találkozik ott esténként, mindig ugyanazok, és csak nagy elővigyázatossággal lépnek be. Több galamb szállt már el onnan, több galamb érkezett, egyesek északnak tartottak, mások meg arról jöttek. A házat egy öreg szolga őrzi, aki nem szívesen nyit ajtót, és gondosan ügyel az érkezőkre. Sárkánynak és társának sok körültekintésre volt szüksége, hogy ne keltse fel ennek az embernek a figyelmét. És még így is néhány napja attól tartanak, hogy gyanúsak.

Torontál Simon figyelmesebben kezdte hallgatni Sárkány elbeszélését. Azon töprengett, mennyi lehet igaz az egészből, régi ügynökét csak nagy elővigyázatossággal kezelhette, és végül is tudnia kellett, hogyan érti Sárkány az ő részvételét ebben az ügyben, hogy ő is némi hasznot húzhatna belőle.

Amikor az ügynök befejezte a történetet, amikor még egyszer megerősítette, hogy államellenes összeesküvésről van szó, amelynek titkai az ő malmukra hajthatnák a vizet, a bankár mindössze néhány kérdést tett fel:

- Hol ez a ház?

- Az Acquedotto sugárút 89. alatt.

- És kié?

- Egy magyar főúr tulajdona.

- Hogy hívják?

- Szathmár László gróf.

- És kik látogatják?

- Főként két személy, mindkettő magyar származású.

- Az egyik?...

- Ebben a városban tanár, Báthory István a neve.

- És a másik?

- Sándor Mátyás gróf!

E név hallatára Torontál Simon meglepett mozdulatot tett, amely korántsem kerülte el Sárkány figyelmét. Ami ezt a három nevet illeti, Sárkánynak nem volt nehéz kitalálnia, hiszen csak nyomon kellett követnie Báthory Istvánt, amikor hazatért a Corso Stadión levő lakására, és Sándor grófot, amint a Delorme-szállóba bement.

- Látja, Torontál Simon - folytatta Sárkány -, íme, habozás nélkül felfedtem önnek a neveket. Ebből is láthatja, hogy nem igyekszem magát rászedni!

- Mindez elég kevés! - felelte a bankár, aki nyilvánvalóan szeretett volna többet is tudni, mielőtt bármibe is belemegy.

- Kevés? - jegyezte meg Sárkány.

- Hát persze! A legkisebb tárgyi bizonyítéka sincs!

- Hát ez mi?

S már nyújtotta is az üzenet másolatát Torontálnak. A bankár kíváncsian vizsgálgatta. De ez a titkosírás semmit sem mondott neki, és semmi sem bizonyította, hogy olyan fontos lenne, mint Sárkány állította. Ha ez az ügy valamelyest érdekelhette, az főképp abból adódott, hogy ügyfelével, Sándor gróffal állt kapcsolatban; a gróf miatt pedig örökös nyugtalanságban élt, mert bármikor követelhette a bankjában elhelyezett tőke azonnali visszafizetését.

- Nos - mondta végül -, nekem mégis az a véleményem, hogy ez az ügy egyre homályosabb!

- Ellenkezőleg, mi sem tisztább ennél - felelte Sárkány, akit a bankár viselkedése cseppet sem zavart.

- Meg tudja fejteni ezt az üzenetet?

- Nem, Torontál Simon, de majd megfejtem, amikor eljön az ideje!

- És hogyan?

- Nem vagyok újonc az effajta ügyekben, mint sok másban sem - felelte Sárkány -, és már jó néhány rejtjeles üzenet megfordult a kezemben. Alaposan megvizsgáltam ezt is, és kijelenthetem, hogy kulcsa nem alapszik sem számon, sem olyan ábécén, amelyben minden betűnek más jelentése lenne, mint az eredeti. Igen, ebben az üzenetben az s s-et jelent, a p betű p-t, de a betűk olyan rendben következnek, amit csak valamilyen rostély segítségével lehet megállapítani.

Sárkány valóban nem tévedett. A levelezést ezzel a módszerrel bonyolították le. Az is nyilvánvaló, hogy megfejtése ettől még nehezebbé vált.

- Hát jó - mondta a bankár -, mit tagadjam, igaza lehet; de a rostély nélkül lehetetlen kibetűzni az üzenetet.

- Nyilvánvalóan.

- És hogyan szerzi meg ezt a rostélyt?

- Még nem tudom - felelte Sárkány -, de nyugodjék bele, hogy megszerzem!

- Csakugyan? Nos, a maga helyében, Sárkány, én nem törném így magamat!

- Csak annyira töröm, amennyire szükséges.

- De mire jó az egész? Én beérném azzal, hogy elmondom gyanúmat a trieszti rendőrségnek, és átadom ezt a levélkét.

- Majd én is elmondom, Torontál Simon, de nem egyszerű feltevések alapján - felelte hidegen Sárkány. - Mielőtt beszélnék, én tárgyi bizonyítékokat akarok, és ráadásul vitathatatlanokat! A kezemben akarom tartani ezt az egész összeesküvést! Igen, teljesen a kezemben, hogy hasznot húzhassak belőle, és ezt önnel kívánom megfelezni! És ki tudja, nem lesz-e előnyösebb az összeesküvők mellé állni, mintsem ellenük fordulni!

Ez a beszéd nem lepte meg Torontált. Tudta, hogy a jó eszű és romlott Sárkány mire képes. De csak azért merészelt így beszélni a trieszti bankárral, mert tudta, hogy Torontál Simonnak mindent fel lehet ajánlani, és hogy rugalmas lelkiismerete bármilyen ügyhöz alkalmazkodik. Egyébként nem győzzük eleget hangsúlyozni: Sárkány már régóta ismerte őt, és azonkívül is okkal gyanította, hogy a bankház helyzete kis ideje zavarossá vált. Nos, ha ennek az összeesküvésnek a titkát lelepleznék, feladják, hasznot húzva belőle, nem tudná rendbe hozni az ügyeit? Erre számított Sárkány.

Torontál Simon igyekezett egyelőre óvatosan kezelni hajdani tripoliszi ügynökét. Hogy létezik csírájában az osztrák kormány ellen valamiféle összeesküvés, amelynek Sárkány kiderítette értelmi szerzőit, azt már kezdte sejteni a bankár. Szathmár László háza, ahol a titkos összejöveteleket tartották, ez a rejtjeles levelezés, a hatalmas összeg, amelyet Sándor gróf letétbe helyezett nála, s amelynek állandóan a rendelkezésére kellett állnia, erős gyanút keltett benne. Nagyon valószínű volt, hogy Sárkány pontosan látja a helyzetet. A bankár azonban többet is kívánt tudni az ügyről, bele szeretett volna pillantani Sárkány kártyáiba, és ezért még nem adta be a derekát. Beérte ezzel a közönyös hangú válasszal:

- És ha sikerül kibetűznie a levelet, ha ugyan sikerül, majd meggyőződik arról, hogy tisztán személyes ügyről van szó, amelynek semmi jelentősége sincs, és így nem is húzhat semmi hasznot belőle sem maga... sem én!

- Nem! - kiáltott fel Sárkány a legmélyebb meggyőződés hangján. - Nem! Az egyik legveszélyesebb összeesküvés nyomában vagyok, amelyet magas rangú emberek vezetnek, és hadd tegyem hozzá, Torontál Simon, hogy ön már éppen úgy nem kételkedik benne, mint én!

- De hát mit akar tőlem? - kérdezte a bankár ezúttal pontosan.

Sárkány felkelt, s kissé halkabban válaszolt, de merően a bankár szemébe nézett:

- Nos, én a következőket akarom... - és megnyomta az utolsó szót. - Valamilyen ürüggyel a lehető leghamarabb be kell jutnom Szathmár gróf házába, és meg kell nyernem a bizalmát. Ha egyszer ott vagyok, ahol senki nem ismer, tudni fogom, hogyan juthatok a rostély birtokába, és hogyan fejtem meg a levél titkát, amelyet a legjobban használok fel érdekünkben!

- Érdekünkben? - ismételte meg Torontál. - Miért akar engem is lekeverni ebbe az ügybe?

- Mert megéri, mert nagy hasznot húz majd belőle!

- De miért nem csinálja egyedül?

- Azt már nem! Szükségem van az ön részvételére!

- Magyarázza meg miért!

- Ahhoz, hogy célhoz érjek, időre van szükségem, és ahhoz, hogy kivárjam, pénzre. Ez pedig már nincs.

- Jól tudja, hogy a hitele kimerült nálam.

- Rendben van! Majd új hitelt nyit!

- És mit nyerek rajta?

- A következőt: a megnevezett három férfiúból kettő, Szathmár gróf és Báthory professzor vagyontalan, de a harmadik rendkívül gazdag. Erdélyi birtokai jelentősek. Nos, ön is jól tudja, ha letartóztatják mint összeesküvőt, és elítélik, elkobzott birtokai jórészt azokat illetik, akik leleplezték és feljelentették az összeesküvést... Ön és én, Torontál Simon, osztozunk!

Sárkány elhallgatott. A bankár nem felelt. A téten törte fejét, hogy érdemes-e belépnie a játékba. Különben sem az az ember volt, aki kompromittálja magát egy ilyen természetű ügyben; de annál inkább érezte, hogy az ügynöke majd mindkettőjük helyett cselekszik. Ha úgy döntene, hogy részt vesz ebben a cselszövésben, könnyen magához láncolhatná Sárkányt valami egyezséggel, s kezében tarthatná, míg ő maga háttérben maradhat... Mégis habozott. De elvégre mit is kockáztat? Ő nem jelenik meg ebben az undorító ügyben, csak a sápot húzza - hatalmas sápot, amely helyrebillentheti bankházának egyensúlyát...

- Nos?... - kérdezte Sárkány.

- Nos: nem! - felelte Torontál Simon, mert főként attól ijedt meg, hogy ilyen társsal, pontosabban ilyen cinkossal lépjen egyezségre.

- Tehát visszautasítja?

- Igen!... Visszautasítom!... Azonfelül nem is hiszek számításainak sikerében!

- Vigyázzon, Torontál Simon! - kiáltotta Sárkány fenyegető hangon, ezúttal nem is türtőztetve magát.

- Vigyázzak?! Ha szabad kérdeznem: mire?

- Arra, hogy ismerem bizonyos ügyeit...

- Távozzék, Sárkány! - felelte Torontál.

- Tudom a módját, hogyan kényszerítsem...

- Távozzék!

E pillanatban halkan kopogtattak az iroda ajtaján. Sárkány gyorsan az ablakhoz ugrott, az ajtó kinyílt, és a szolga hangosan jelentette:

- Sándor gróf úr kéri Torontál urat, legyen szíves fogadni őt.

Azután visszavonult.

- Sándor gróf?! - kiáltott fel Sárkány.

A bankárt egyrészt igen bosszanthatta, hogy Sárkánynak tudomására jut ez a látogatás. Másrészt előre érezte, miféle bonyodalmakat okoz majd a gróf váratlan érkezése.

- Ejnye! Mit akar itt Sándor gróf? - kérdezte Sárkány meglehetősen gunyoros hangon. - Ön tehát kapcsolatban áll a Szathmár-ház összeesküvőivel? Csakugyan, lehetséges, hogy éppen az egyik emberükhöz fordultam!

- Elmegy már végre?

- Nem megyek, Torontál Simon. Meg fogom tudni, hogy mi dolga Sándor grófnak az ön bankházában!

E szavak után Sárkány az irodából nyíló kis fülkébe rohant, amelynek függönye lehullott mögötte.

Torontál Simon már azon a ponton volt, hogy segítséget kér Sárkány kidobásához, de meggondolta magát.

- Nem - mormogta -, elvégre jobb, ha Sárkány meghallja, miről lesz itt szó!

A bankár becsöngette a szolgát, és utasította, hogy vezesse be azonnal Sándor grófot.

Sándor Mátyás belépett a dolgozószobába, és magatartásának megfelelő hidegséggel válaszolt Torontál buzgólkodására. Aztán helyet foglalt egy karosszékben, amelyet a szolga eléje tolt.

- Gróf úr - mondta a bankár -, nem számítottam a látogatására, hiszen nem is tudtam, hogy Triesztben időzik; de a Torontál-cég mindig megtiszteltetésnek veszi, ha fogadhatja önt.

- Uram - felelte Sándor Mátyás -, én csak egyik szerény ügyfele vagyok Önnek, de üzlettel magam nem foglalkozom, mint tudja is. Mégis köszönettel tartozom, hogy volt szíves letétben elfogadni azt az összeget, amellyel pillanatnyilag rendelkezem.

- Gróf úr - folytatta Torontál Simon -, eszébe kell juttatnom, hogy ez a pénz folyószámlán szerepel nálam, és kérem, ne felejtse el, hogy önnek kamatozik.

- Tudom, uram - felelte Sándor gróf -, de ismétlem, korántsem tőkebefektetést akartam az ön cégénél, ez csak egyszerű letét.

- Rendben van, gróf úr - felelte Torontál Simon. - De a pénz drága manapság, és úgy méltányos, hogy az öné is kamatozzék. Pénzügyi válság fenyegeti az egész országot. A belső helyzet igen nehéz. Az ügyletek megbénultak. Néhány jelentős cég csődje megrázkódtatta az egész hiteléletet, és még mástól is kell tartani...

- De az ön cége erős, uram - mondta Sándor Mátyás -, és jó forrásból tudom, hogy alig érezte meg az említett csődök visszahatását. Így van?

- Valóban, alig - felelte Torontál Simon a legnagyobb nyugalommal. - Egyébként a mi forgalmunk folytonosságát biztosítja az adriai kereskedelem, amivel a pesti vagy bécsi cégek nem foglalkoznak, ezért minket a válság alig érintett. Nincs mit panaszkodnunk, gróf úr, és nem is panaszkodunk.

- Csak gratulálhatok hozzá, uram - felelte Sándor Mátyás. - Mégis megkérdezem öntől a válsággal kapcsolatban, hogy nem esett-e szó bizonyos belső bonyodalmakról...

Noha Sándor gróf úgy tette fel ezt a kérdést, mintha legcsekélyebb fontosságot sem tulajdonítana neki, Torontál mégis jobban figyelte a grófot. Ez a kérdés valójában vonatkozhatott arra is, amit az imént közölt vele Sárkány.

- Semmit sem tudok erről - felelte a bankár -, és nem is hallottam arról, hogy az osztrák kormány tartana valamitől e téren. Vajon önnek, gróf úr, van valami oka arra gondolni, hogy valami közeli esemény...

- Semmiképpen - felelte Sándor Mátyás -, de a magasabb pénzügyi körökben néha olyan dolgokat is tudnak, amikről a közönség csak később szerez tudomást. Hát ezért tettem fel én önnek ezt a kérdést, és teljesen öntől függ, hogy válaszol-e vagy sem.

- Semmit nem hallottam erről - felelte Torontál Simon -, különben nem hiszem, hogy jogom lenne megőrizni a titoktartást olyan ügyféllel szemben, mint ön, gróf úr, akinek érdekei megszenvedhetnék ezt!

- Köszönöm, uram - felelte Sándor gróf -, és én is úgy gondolom, mint ön, hogy nincs mitől félnünk sem a határokon belül, sem kívül. El is hagyom nemsokára Triesztet, és visszatérek Erdélybe, ahová sürgős ügyek hívnak.

- Ó, elmegy, gróf úr? - kérdezte élénken Torontál Simon.

- Igen... legkésőbb két hét múlva.

- De nyilván visszajön Triesztbe?

- Nem hinném, uram - felelte Sándor gróf. - De mielőtt elindulok, szeretném rendbe hozni az artenaki kastély egész elszámolását, amely most elintézésre vár. Egy sereg számlát, haszonbér-elszámolást és erdőbérleti díjat kaptam meg az intézőmtől, és még alig volt időm ellenőrizni. Nem ismer valami megbízható könyvelőt, vagy nem tudná rendelkezésemre bocsátani egyik alkalmazottját, aki elvégezné nekem ezt a munkát?

- Mi sem könnyebb, gróf úr!

- Nagyon lekötelez.

- És mikor van szüksége erre a könyvelőre?

- A lehető leghamarabb.

- Hol jelentkezhet?

- Barátom, Szathmár gróf házánál, az Acquedotto sugárút 89. szám alatt.

- Rendben van.

- A munka mintegy tíz napot igényel, s mihelyt rendben lesznek az elszámolásaim, máris indulok az artenaki kastélyba. Ennélfogva, kérem, tartsa készenlétben az önnél fekvő pénzemet.

Torontál Simon erre a kérésre önkéntelenül is összerándult, de Sándor gróf ezt nem vette észre.

- Mikor óhajtja visszakapni a pénzt, gróf úr? - kérdezte.

- Jövő hónap nyolcadikán.

- Rendelkezésére fog állni.

Ezután Sándor gróf felállt, és a bankár kikísérte az előszoba ajtajáig.

Amikor Torontál Simon visszatért a dolgozószobába, ott találta Sárkányt, aki csak ennyit mondott:

- Két napon belül be kell vezetnie könyvelői minőségben Szathmár gróf házába.

- Csakugyan ezt kell tennünk! - felelte Torontál Simon.

Két nappal később Sárkány elhelyezkedett Szathmár László házában. Torontál Simon mutatta be, és ajánlatára el is fogadta Sándor gróf. Így a cinkosság jól megalapozódott ebben a cselszövésben, amelyet a bankár és ügynöke szőtt. Célja: annak a titoknak felfedése, amely az összeesküvés vezetőinek életébe kerülhetett. Eredménye: a titkos feljelentés díja, hatalmas vagyon, amely egyrészt egy mindenre képes kalandor zsebét tömi meg, másrészt egy bankár pénzesládáját, aki oda jutott, hogy már eleget sem tud tenni kötelezettségeinek.

Magától értetődik, hogy a Torontál Simon és Sárkány között létrejött egyezség két egyenlő részre osztotta fel a várható hasznot. Ezenkívül Sárkány rendelkezésére kellett állnia a szükséges összegnek, hogy illendő módon élhessen Triesztben társával, Zironéval, és hogy fedezhesse azokat a kiadásokat, amelyeket lépései és intézkedései szükségessé tesznek. Cserében és biztosítékul át kellett adnia a bankárnak a levélke másolatát, amely - ebben nem kételkedett - az összeesküvés titkát rejtette.

Talán elővigyázatlansággal lehetne vádolni Sándor Mátyást. Ritka könnyelműségnek tűnik bevezetni ilyen körülmények között egy idegent abba a házba, ahol ennyire súlyos titkok forogtak kockán. Ráadásul a felkelés előtt, amelyre bármelyik pillanatban jelt adhattak. De a gróf szükségből cselekedett így.

Először is sürgős érdeke volt, hogy személyes ügyei rendezve legyenek, mikor ebbe a veszélyes kalandba veti magát, hiszen életét kockáztatta, vagy legalábbis a száműzetést vállalta, ha sikertelenség esetén menekülni kényszerül. Másrészt egy idegen bevezetése Szathmár gróf házába, úgy tűnt előtte, elterelheti a gyanút. Néhány napja úgy vélte - és tudjuk, hogy nem is tévedett -, kémeket lát őgyelegni az Acquedotto sugárúton. Vajon a trieszti rendőrség figyeli őt, barátait és tevékenységüket? Sándor grófnak tartania kellett ettől. Ha az összeesküvők találkozóhelye, amely mostanáig makacsul zárva állt mindenki elől, gyanúsnak tűnt, mi sem szolgálhatta volna jobban a gyanú elterelését, mint hogy megnyitják a ház kapuját, és bebocsátanak egy könyvelő kishivatalnokot. Vajon ennek a hivatalnoknak a jelenléte veszélyt jelenthetne Szathmár Lászlóra és barátaira? Nem, semmi esetre sem. Már nem folyt rejtjeles levelezés Trieszt és a magyar városok között. A tervezett mozgalomra vonatkozó minden papírt megsemmisítettek. Az összeesküvésnek semmiféle írásos nyoma nem maradt. Az intézkedéseket megtették, semmi nem volt hátra, Sándor grófnak már csak jelt kellett adnia, ha eljön az ideje. Így az esetben, ha a kormány megneszelne valamit, egy alkalmazott bevezetése ebbe a házba inkább arra szolgált, hogy minden gyanút eltereljen.

Az okoskodás kétségtelenül helyes volt, az óvintézkedés pedig megfelelő lett volna, ha ez az alkalmazott nem éppen Sárkány, és ha nem Torontál Simon kezeskedik érte!

Különben Sárkány, a kétszínűség hétpróbás mestere, nyilván hasznot húzott külső tulajdonságaiból, nyílt tekintetéből, őszinte arckifejezéséből, egész személyének egyszerű és becsületes megjelenéséből. Sándor grófot és két barátját meg kellett tévesztenie, és ez sikerült is neki. A fiatal könyvelő buzgónak, lekötelezőnek, szolgálatkésznek mutatkozott, és igen jártasnak a számok világában, ahol rendet kellett teremtenie. Egyébként, ha nem tudja, semmiből sem gyaníthatta volna, hogy egy összeesküvés vezetőivel áll szemben, akik készek a magyarokat az osztrákok ellen fellázítani, hiszen Sándor Mátyás, Báthory István, Szathmár László e találkozásokon látszólag csupán művészeti és tudományos kérdésekkel foglalkoztak. Nem folyt többé titkos levelezés, sem titokzatos jövés-menés a ház körül. De Sárkány tudta, mihez tartsa magát. Az alkalomnak jönnie kellett, és ő várt türelemmel.

Szathmár László házába jutva, Sárkánynak csak egyetlen célja volt: megkaparintani a titkosírás megfejtésére szolgáló rostélyt. De most, hogy már nem érkezett többé rejtjeles üzenet Triesztbe, arra is gondolt, hogy talán óvatosságból elpusztították a rostélyt. Nyugtalanította is ez a gondolat, mert egész cselszövése arra épült, hogy megfejtse a postagalamb hozta levélke másolatát.

Amíg tehát Sándor Mátyás elszámolásainak rendezésén dolgozott, nézdegélt, figyelt, leskelődött. Az irodába, ahol Szathmár László és társai összegyűltek, igazán könnyen bejutott. Gyakran még egyedül is dolgozott ott. És ilyenkor szeme és keze egész mással foglalkozott, mint számításokkal vagy számjegyek egymás alá írásával. Az iratok közt kutatott, a fiókokat nyitogatta álkulcsokkal, az e mesterségben jártas Zirone készítményeivel. Mindamellett nagyon ügyelt arra, hogy Boros ne lássa meg, mert benne - úgy látszott - a legcsekélyebb rokonszenvet sem tudta felkelteni.

Az első öt napon Sárkány kutatásai nem hoztak gyümölcsöt. Mindennap a siker reményével érkezett; minden este úgy tért vissza szállójába, hogy nem jutott semmire. Attól kellett félni, hogy kudarcot vall bűnös vállalkozása. Az összeesküvés - ha valóban arról volt szó -, és okot nem látott, hogy kételkedjék benne - egyik napról a másikra kirobbanhatott, vagyis mielőtt még felfedezhette, és következésképp elárulhatta volna.

- Amondó vagyok - mondta neki Zirone -, hogy jobb lenne értesíteni a rendőrséget, és átadni nekik az üzenet másolatát, mintsem elesni a feljelentés hasznától.

- Igen! - felelte Sárkány. - És meg is teszem, ha kell!

Magától értetődően állandóan tájékoztatta Torontál Simont kutatásairól, és nem kis fáradságába került, hogy lecsillapítsa a bankár türelmetlenségét.

A véletlen azonban segítségére jött. Először is a szerencse segített neki, amikor kezébe juttatta a rejtjeles üzenetet: ez alkalommal is a véletlen játszott közre, hogy megfejthesse.

Május utolsó napján jártak, délután négy óra felé. Sárkány rendszerint öt órakor távozott Szathmár gróf házából. Egyre nagyobb csalódást érzett, mert semmivel sem jutott előbbre, mint ahol az első napon tartott, a munka pedig, amellyel Sándor gróf megbízta, végéhez közeledett. A feladat befejeztével nyilván köszönettel és megfelelő jutalmazással elengedik, de semmiféle oka nem lesz rá, hogy továbbra is látogassa ezt a házat.

Nos, Szathmár László és két barátja ez időben távozott hazulról. Csak Boros maradt odahaza, de ő is az egyik földszinti szobában foglalatoskodott. Sárkánynak teljes szabadsága nyílt a cselekvésre, és elhatározta, hogy behatol Szathmár gróf szobájába - amit eddig nem tehetett meg -, s ott a legaprólékosabb kutatásba kezd.

Az ajtó kulcsra volt zárva. Sárkány álkulcsával kinyitotta és belépett.

Az utcára nyíló két ablak között egy redőnyös kis íróasztal állt, amelynek antik stílusa elragadtatta volna a régi bútorok kedvelőjét. A lecsukott redőnytől nem lehetett látni a belsejét.

Első ízben történt, hogy Sárkánynak alkalma nyílt megnézni ezt a bútordarabot, és nem az az ember volt, aki nem él a lehetőséggel. Hogy beleturkáljon a különféle fiókokba, csupán fel kellett feszítenie a redőnyt. Ezt meg is tette az álkulcs segítségével, anélkül, hogy a záron nyomot hagyott volna.

A negyedik fiókban, amelyet Sárkány átkutatott, számára mit sem érő iratok alatt szabálytalanul kilyuggatott lapot talált. Ez a lap tüstént felkeltette a figyelmét.

"A rostély!" - gondolta magában.

Nem is tévedett.

Első gondolata az volt, hogy magához veszi; de rövid gondolkodás után arra jutott, hogy a rostély eltűnése gyanút ébreszthetne, ha Szathmár gróf netán felfedezné.

"Rendben van! - gondolta. - Ugyanúgy, ahogy lemásoltam az üzenetet, a rostélyról is másolatot készítek; aztán Torontállal együtt könnyen megfejtjük a levélkét!"

Ez a rostély egyszerű négyzetes kartonlemez volt, hat centiméternyi minden oldalán, harminchat egyenlő négyzetre felosztva, mindegyike körülbelül egy négyzetcentiméter. Hat-hat vízszintes és függőleges sorban elrendezve Püthagorasz tabellájához hasonlóan, amely hat számjegyen alapul. A harminchat négyzetből huszonhét fekete volt, kilenc pedig üres - vagyis a kilenc négyzet helyén a karton ki volt vágva.

Sárkány számára csupán a rostély pontos mérete és a kilenc üres négyzet elhelyezése volt lényeges.

A méret körvonalát meghúzta ceruzával egy szelet fehér papíron, és gondosan ügyelt arra, hogy feltüntesse a tintával rajzolt kis kereszt helyét, amely bizonyára a rostély felső részét jelölte.

A négyzetek helyét úgy határozta meg, hogy a rostélyt ráillesztette a papírra, amelyen a karton körvonalát meghúzta, és pontokkal jelölte meg - az első sorban három üres négyzet foglalta el a 2-es, 4-es és 6-os helyet; a második sorban egy üres négyzet állt az 5-ös helyen; a harmadik sorban egy üres a 3-ik helyen; a negyedik sorban két üres foglalta el a 2-ik és 5-ik helyet; az ötödik sorban egy üres a 6-ik helyet; a hatodik sorban pedig egy üres négyzet állt a 4-ik helyen. Különben lássuk természetes nagyságában a rostélyt, amelyet Sárkány bűnös üzelmeire készült felhasználni cinkosával, Torontál Simon bankárral egyetemben.

Néhány perc elegendő volt Sárkánynak, hogy elkészítse a másolatot.

+

Nem maradt kétsége, hogy ennek a rostélynak a segítségével, amelyet nem lesz nehéz egy kartonlemezből elkészítenie, ki tudja betűzni a Torontál keze közt hagyott levélke másolatát. Visszatette hát a rostélyt a fiókba az iratok alá, és elhagyta Szathmár László szobáját, majd a házat is, és visszasietett szállójába.

Negyedórával később Sárkány oly diadalmas képpel lépett be a közös szobába, hogy Zirone teli torokból kiáltott:

- Na, történt valami, pajtás? Te, vigyázz! Könnyebben titkolod el gondjaidat, mintsem örömödet, és az ember könnyedén elárulja magát, ha érzelmeit kimutatja...

- Elég a fecsegésből, Zirone - felelte Sárkány -, munkára fel, nincs veszteni való időnk!

- Vacsora előtt?...

- Még előtte.

Ezt mondván, Sárkány vett egy vékony kartont. Kiszabta a másolatot, és egy négyzetet kapott, amely pontosan egyezett a rostély méretével, és nem felejtette el a kis keresztet sem a felső részéről. Azután fogott egy vonalzót, és felosztotta harminchat egyenlő nagyságú négyzetre.

A harminchat négyzetből kilencet megjelölt a másolat alapján, azután zsebkése hegyével kivágta, kilyukasztotta, hogy megjelenjenek az üres kockákban azok a szavak, betűk vagy egyéb jelek, amelyekre a rostélyt ráhelyezik.

Zirone szemben ült Sárkánnyal, s tágra nyílt, mohón csillogó szemmel nézte, hogy mit művel. Ez a munka azért is érdekelte, mert tökéletesen értette e levelezésben használt titkosírás rendszerét.

- Leleményes kis szerszám - mondogatta -, szerfölött leleményes, ez még egyszer jó szolgálatot tehet nekem is! Ha elgondolom, hogy mindegyik üres kockában egymillió is megbújhat...

- Még több is! - felelte Sárkány.

Munkája befejeztével Sárkány felállt, és a kivágott kartont elhelyezte tárcájában.

- Holnap már jókor reggel Torontálnál leszek - jegyezte meg.

- Akkor jaj a pénztárának!

- Az üzenetet ő őrzi, de a rostély nálam van!

- És ezúttal be kell adnia a derekát!

- Be is adja!

- Nos, vacsorázhatunk?

- Most már lehet.

- Vacsorázzunk!

És Zirone, akinek mindig jó étvágya volt, nekilátott a vacsorának, amelyet szokása szerint kitűnő fogásokból állított össze.

Másnap, június elsején Sárkány már reggel nyolc órakor megjelent a bankházban, és Torontál Simon nyomban utasítást adott, hogy vezessék be a dolgozószobájába.

- Megvan a rostély - jelentette Sárkány elégedetten, és átnyújtotta az előző estén kivágott kartont.

A bankár átvette, jobbról-balról nézegette, miközben fejét csóválta, mintha nem osztotta volna társának bizakodását.

- Azért tegyünk próbát - mondotta Sárkány.

- Tegyünk.

Torontál Simon elővette az egyik bezárt fiókból az üzenet másolatát.

Még emlékezhetünk, ez a levélke tizennyolc szóból állt, mindegyik szó hat betűből - különben teljesen értelmetlen szavakból. Mindenekelőtt nyilvánvaló volt, hogy e szavak minden betűje megfelel a hat-hat tele vagy üres négyzetnek, amely a rostély sorait képezte. Így arra lehetett következtetni, hogy az üzenet harminchat betűből álló első hat szavát a harminchat négyzet segítségével állították sorrendbe.

Csakugyan - és ezt könnyű volt megállapítani -, az üres négyzeteket oly leleményesen helyezték el ezen a rostélyon, hogy ha négyszer egymás után egy negyedfordulatot végeztek vele, az üres négyzetek sorjában egy-egy fekete négyzet előbbi helyére kerültek, de két üres négyzet sohasem esett egy helyre.

Tüstént kiderül, mi is ennek a rendszernek a titka. Például ha első ízben ráhelyezzük a rostélyt egy fehér papírlapra, és mindegyik üres kockába bejegyezzük 1-től 9-ig a számjegyeket, aztán egy negyedfordulattal elmozdítjuk a rostélyt, és beírjuk 10-től 18-ig a számokat, aztán újabb negyedfordulat után 19-től 27-ig, majd a harmadik negyedfordulat után 28-tól 36-ig, végül a papíron találjuk 1-től 36-ig a számjegyeket a rostély beosztását képező harminchat négyzet helyén.

Sárkány így természetesen a levél első hat szaván dolgozott először is olyképpen, hogy négyszer egymás után illesztette rájuk a rostélyt. Ezután az volt a szándéka, hogy ugyanezt a műveletet elvégzi a másik hat szón is, harmadjára pedig a hat utolsón: így megkapja a titkosírás tizennyolc szavát.

Magától értetődően ezt az okoskodást Sárkány elmondotta Torontál Simonnak is, és a bankár egyetértett az okfejtés helyességével.

Vajon a gyakorlat igazolja majd az elméletet? Ezt kellett eldöntenie a próbálkozásnak.

Nézzük az üzenet tizennyolc szavát, amelyet az olvasó emlékezetéből idézünk:

Először is ki kellett betűzni az első hat szót. Ezért Sárkány úgy írta le a szavakat egy üres papírra, hogy mindegyik betű a rostély egy-egy négyzete felé essen, közben ügyelt arra, hogy megtartsa a helyes betű- és sortávolságokat.

A betűk a következőképpen helyezkedtek el:

Aztán ráillesztette a rostélyt erre a betűrendszerre, úgy, hogy a kis kereszttel megjelölt oldal felülre került. Ekkor a kilenc üres kockában megjelent kilenc betű, a többi huszonhetet pedig eltakarták a fekete kockák.

+

	H		A		Z
				R
		X
	T			R
					É
			É

Sárkány aztán negyedfordulatot tett a rostéllyal, balról jobbra úgy, hogy a felső oldal ezúttal a jobb oldalra került. A rostélyt így elhelyezve, az alábbi betűk tűntek elő az üres mezőkben:

A harmadik helyzetben újabb betűk váltak láthatókká, Sárkány ezeket is gondosan feljegyezte:

Torontál Simont és Sárkányt azonban nagyon meglepte, hogy a fokozatosan kialakuló szavaknak semmi értelme sincs. Pedig arra számítottak, hogy folyékonyan elolvassák, csak egyszerűen forgatniuk kell a rostélyt, de a szavak semmivel sem árultak el többet, mint a rejtjeles üzenet. Vajon kibetűzhetetlen marad a levélke?

A rostély negyedik változata a következő eredményt hozta:

Ugyanaz az eredménytelenség, ugyanaz a homály. A rostély négy elforgatásával ez a négy szó jött ki:

HAZRXTRÉÉ
GÉSNELTEG
GÜFGÁZSRO
RAYGAMLEF

Márpedig ez nem jelentett az égvilágon semmit.

Sárkány nem tudta leplezni bosszúságát, amelyet ez a csalódás váltott ki belőle. A bankár viszont beérte annyival, hogy fejét csóválva nem minden gúny nélkül megjegyezze:

- Talán nem is ezt a rostélyt használták az összeesküvők!

Erre a megjegyzésre Sárkány felugrott.

- Folytassuk! - kiáltotta.

- Folytassuk! - felelte Torontál Simon.

Sárkány legyűrte ideges remegését, aztán újrakezdte a kísérletet az üzenet második oszlopában álló hat szóval. Ráillesztette négyszer a rostélyt a szavakra, miközben egy-egy negyedfordulatot írt le vele. De csak ezt a minden értelem nélküli betűhalmazt kapta:

KENLEKKEG
EMÖTYGANL
ANNOZAERÉ
LEJŐSLEGE

Sárkány most már az asztalra vágta a rostélyt, és úgy káromkodott, mint egy matróz.

Különös ellentétképpen Torontál Simon megőrizte teljes hidegvérét. Tovább tanulmányozta a kísérlet kezdete óta nyert szavakat, és elgondolkodott.

- Az ördög vigyen el minden rostélyt, és azokat is, akik kitalálták! - kiabálta Sárkány, és felállt.

- Üljön csak vissza! - mondta Torontál Simon.

- Üljek vissza?...

- Igen, folytassa!

Sárkány Torontál Simonra nézett. Aztán visszaült helyére, újra felemelte a rostélyt, és gépiesen ráillesztette az üzenet utolsó hat szavára, de már azt sem tudta, mit csinál.

A rostély utolsó négy helyzetéből a következő szavak adódtak:

LŐZEKRÉLŐ
BTZSEIRTN
ÖZALLÁNEZ
SÉKNEDNIM

Akárcsak az előbbieknek, e négy szónak sem volt semmi értelme. Sárkány, aki már magánkívül volt, felkapta a papírlapot, amelyen a rostély által kapott furcsa szavak álltak, és szét akarta tépni.

Torontál Simon azonban lefogta a kezét.

- Nyugalom! - szólt rá.

- Eh - kiáltotta Sárkány -, de hát mit kezdjünk ezzel a megfejthetetlen rejtvénnyel?!

- Írja csak le minden szavát, egyiket a másik után! - felelte egyszerűen a bankár.

- Ugyan miért?

- Hogy lássuk!

Sárkány engedelmeskedett, és a következő betűsort kapta:

HAZRXTRÉÉGÉSNELTEGGÜFGÁZSRORAYGAMLEFKENLEKKEGEMÖTYGANLANNOZAERÉLEJŐSLE
GELŐZEKRÉLŐBTZSEIRTNÖZALLÁNEZSÉKNEDNIM

Alig írta le a betűket, Torontál Simon kitépte Sárkány kezéből a papírt, olvasni kezdte és felkiáltott. Most már őt hagyta cserben a nyugalma. Sárkány már azon töprengett, nem bolondult-e meg hirtelen a bankár.

- No, most olvassa! - kiabálta Torontál Simon, és odanyújtotta a papírszeletet Sárkánynak. - No, olvassa!

- Olvassam?...

- Ej, hát nem látja, hogy mielőtt Sándor gróf levelezői megszerkesztették volna e szavakat a rostély segítségével, előzetesen fordított sorrendben írták fel a betűket?

Sárkány elvette a papírt, és ezt olvasta az utolsó betűtől az elsőig:

MINDEN KÉSZEN ÁLL. AZ ÖN TRIESZTBŐL ÉRKEZŐ LEGELSŐ JELÉRE AZONNAL NAGY TÖMEGEK KELNEK FEL MAGYARORSZÁG FÜGGETLENSÉGÉÉRT. XRZAH

- És az öt utolsó betű?! - kiáltotta.

- Előre megbeszélt aláírás - válaszolta Torontál Simon.

- Végre a kezünkben vannak!...

- De még nem a rendőrség kezében!

- Ez az én dolgom!

- De a legnagyobb titokban jár el?

- Gondom lesz rá - felelte Sárkány. - Egyes-egyedül a trieszti kormányzó ismeri majd meg annak a két becsületes hazafinak a nevét, akik a kezdetén meghiúsítják az osztrák birodalom ellen szervezett összeesküvést!

S ahogy így beszélt, a gazfickó hangja, mozdulatai csak még jobban elárulták, miféle gúny mondatta vele e szavakat.

- Nekem tehát már semmi tennivalóm? - kérdezte hidegen a bankár.

- Semmi - felelte Sárkány -, legfeljebb, hogy felvegye a részesedését a haszonból.

- Mikor?

- Amikor majd lehull az a három fej, amely külön-külön egymilliónál többet hoz nekünk.

Torontál Simon és Sárkány ezzel el is vált egymástól. Ha hasznot akartak húzni abból a titokból, amelyet a véletlen eléjük dobott, sietniük kellett, hogy még az összeesküvés kitörése előtt feljelentsék a lázadókat.

Eközben Sárkány szokása szerint visszatért Szathmár László házába. Folytatta a könyvelést, amely már vége felé járt. Sándor gróf megköszönte a buzgalmát, és közölte vele, hogy egy hét múlva már nem lesz szüksége szolgálataira.

Sárkány gondolatai szerint ez azt jelentette, hogy ez időre a Triesztből várt jelet nyilván megadják a fontosabb magyar városoknak.

Sárkány a legnagyobb gonddal folytatta megfigyeléseit mindarról, ami csak lezajlott Szathmár gróf házában, de sohasem adott okot gyanúra. Sőt oly megértőnek mutatkozott, annyira a szabadelvű eszmék hívének tüntette fel magát, oly kevéssé leplezte legyőzhetetlen ellenszenvét, amelyet - úgy hangoztatta - a német fajjal szemben táplált, és végül is oly jól játszotta szerepét, anélkül, hogy egy pillanatra is kiesett volna belőle, hogy Sándor gróf már arra gondolt, magához veszi később, amikor a felkelés után Magyarország szabaddá válik. Valamennyien, még Boros is felhagyott azzal az óvatossággal, amelyre eleinte a fiatalember késztette őket.

Sárkány közeledett tehát céljához.

Sándor gróf két barátjával egyetértésben június nyolcadikára tűzte ki azt a napot, mikor jelt ad a felkelésre, és ez a nap el is érkezett.

De ekkorára már az árulás is megtörtént.

Ezen az estén, nyolc óra tájban a trieszti rendőrség hirtelen megszállta Szathmár László házát. Minden ellenállás hiábavaló lett volna. Le is tartóztatták Sándor grófot, Szathmár grófot, Báthory professzort, Borost, de még Sárkányt is, aki egyébként nem is tiltakozott. Elfogatásuk hírét nem hozták nyilvánosságra.

Isztria, amelyet az 1815. évi szerződések az Osztrák-Magyar Monarchiához csatoltak, háromszög alakú félsziget, amely ott a legszélesebb, ahol a szárazföldhöz csatlakozik. Ez a félsziget a Trieszti-öböl és a Quarnerói-öböl között helyezkedik el, a partjai mentén számos kikötő bújik meg. Csaknem a déli csücskén fekszik egyikük, Pola kikötője, amelyet a kormány ebben az időben akart tengeri támaszponttá kiépíteni.

Az isztriai tartomány, különösképpen nyugati partjain, nagyon is olasz, sőt velencei maradt mind szokásaiban, mind pedig nyelvében. A szláv elem komoly vetélytársa az olasznak; osztrák befolyás azonban meglehetős nehezen tud érvényesülni a kettő között.

A tengerparton és a félsziget belsejében több jelentős város élénkíti meg ezt a vidéket, amelyet az északi Adria vize mos. Ilyen nagyobb város Capo d'Istria és Pirano is, amelynek sópárlással foglalkozó lakossága csaknem kizárólag a Risano és Corna-Lunga torkolatánál fekvő nagy sópárlókban dolgozik; Parenzo, az isztriai tartományi gyűlés és a püspök székhelye; Rovigno, gazdag olajbogyó-termőhely, Polát pedig, az egész Adria tervezett legjelentősebb hadikikötőjét, számos turista keresi fel római eredetű pompás műemlékeiért.

De egyik város sem nevezheti magát Isztria fővárosának. A főváros címét Pisino viseli, csaknem a háromszög közepén, s bár maguknak sejtelmük se volt róla, ide vitték titkos letartóztatásuk után a foglyokat.

Szathmár László házának kapuja előtt egy postakocsi várakozott. Csakhamar mind a négyen beszálltak, és két osztrák csendőr is - általában az utasok biztonságát ilyenek őrzik Isztria vidékein - helyet foglalt mellettük a kocsiban. Útjuk során így lehetetlen volt egyetlen szót is váltaniuk, hogy közös megegyezésre juthattak volna, mielőtt megjelennének bíráik előtt.

Egy hadnagy vezetésével tizenkét lovas csendőr kísérte őket, és elölről, oldalról, hátulról közrefogták a postakocsit; tíz perccel később már el is hagyták a várost. Borost egyenest a trieszti börtönbe vitték, és egy magánzárkába csukták.

Hová vitték a foglyokat? Vajon melyik erődítménybe zárja őket az osztrák kormány, ha már a trieszti vár sem elég biztonságos? Sándor grófnak és társainak sokat jelentett volna, ha ezt megtudják, de minden próbálkozásuk eredménytelen maradt.

Az éjszaka sötét volt. A postakocsi lámpáinak fénye éppen csak a lovasok első soráig világította meg az utat. Gyorsan haladtak. Sándor Mátyás, Báthory István, Szathmár László, mozdulatlanul és némán ült a helyén. Sárkány még csak nem is igyekezett megtörni a csendet, se nem tiltakozott letartóztatása ellen, még csak letartóztatása okát sem tudakolta.

Triesztből kiérve, a postakocsi éles fordulóval rézsút a tengerpart felé kanyarodott. Sándor gróf a lódobogás és kardcsörgés közepette itt már hallotta a tengerparti sziklákon megtörő hullámok morajlását. Egy pillantásra felragyogott néhány fény az éjszakában, de mindjárt tovatűnt. A kis Muggia fényei voltak ezek, most haladt át rajta a postakocsi, de nem állt meg. Később Sándor grófnak az a benyomása támadt, hogy az út visszakanyarodik a síkság felé.

Este tizenegy órakor megállt a kocsi, hogy lovakat váltson. Csak egy tanya állt ott, és a lovak befogásra készen várakoztak. Ez nem volt postakocsi-állomás - úgy látszik, a csendőrök el akarták kerülni Capo d'Istriát.

A kíséret újra felkerekedett. A kocsi a szőlők között vágott úton haladt; a venyigék összefonódtak, és kacskaringósan futottak fel az eperfák ágaira; az út még mindig a síkságon vezetett, és így gyorsan haladhattak. A sötétség növekedett, mert az elég heves délkeleti sirokkó kövér felhőkkel takarta el az égboltot. Noha a kocsi ablakait időnként leeresztették, hogy friss levegő hatoljon a kocsiba - mert Isztriában a júniusi éjszakák igen melegek -, még a legközelebbi tárgyakat sem lehetett felismerni. Bármilyen figyelmet szentelt is Sándor gróf, Szathmár László és Báthory István útjuk legcsekélyebb mozzanataira: a szél irányára, az indulás óta eltelt időre, képtelenek voltak megállapítani, milyen irányban halad a postakocsi. Nyilván azt akarták a hatóságok, hogy a vizsgálat a legnagyobb titokban menjen végbe, és olyan helyen, amelyet senki nem ismer.

Hajnali két óra felé másodszor is lovakat váltottak. Mint az első esetben, a megállás most sem tartott tovább öt percnél.

Sándor grófnak úgy rémlett, hogy egy házcsoportot lát az út végén, a félhomályban; alighanem egy külváros vége volt.

Buje járási székhely házait pillantotta meg, mintegy húsz mérföldre Muggiától délre.

Alig fogták be a lovakat, a csendőr hadnagy mindössze néhány szót súgott a postakocsis fülébe, és a kocsi továbbvágtatott.

Fél négy tájban kezdett virradni. Egy órával később a foglyok a felkelő nap állásából megállapíthatták volna az útirányt, vagy legalábbis meghatározhatták volna, hogy északnak vagy délnek tartanak-e. De ekkor a csendőrök leengedték a kocsi függönyeit, s a kocsi belseje a legteljesebb homályba borult.

Sándor gróf és két barátja a legcsekélyebb megjegyzéstől is tartózkodtak. Úgysem kaptak volna rá feleletet, ezt tudták jól, ezért inkább beletörődtek helyzetükbe, és vártak.

Egy vagy két órával később - nehéz lett volna megbecsülni az eltelt időt - a postakocsi még egyszer megállt, és gyorsan lovakat váltottak Visinada mezővárosnál.

Ettől a perctől kezdve mindössze annyit figyelhettek meg, hogy az út csaknem járhatatlanná vált. A postakocsis kiáltásai, az ostor csattogása szüntelenül ösztökélték a lovakat, a patkók csattogtak a hegyes vidék durva, köves talaján. Néhány szürkéllő erdővel borított kisebb domb szegélyezte a látóhatárt. A foglyok két-három ízben is furulyaszót hallottak. A fiatal pásztorok voltak, furcsa dalokat játszottak fekete kecskenyájaik mellett; de mindez vajmi kevés útbaigazítást adott a tájról, ahol áthaladtak, s bele kellett nyugodniuk, hogy mit sem látnak belőle.

Reggel kilenc óra is volt már, amikor a postakocsi tempót váltott. Nem lehetett kétség: elérték az út legmagasabb pontját, és onnét már gyorsabban tartottak lefelé. Oly nagy sebességgel haladtak, hogy a kerekeket több ízben meg kellett kötni, hogy a veszélyes úton meg ne szaladjon a kocsi.

Csakugyan, az út előbb felkapaszkodott arra az igen hepehupás tájra, amelyet a Monte Maggiore ural, aztán rézsút lefelé ereszkedik, és mind közelebb jut Pisinóhoz. Noha ez a város egy igen magas hegyoldalban fekszik a tenger felett, úgy tűnik a környező magaslatokhoz képest, mintha egy völgy mélyében bújna meg. Már jó messziről látható a harangtorony, amely kimagaslik a lépcsőzetesen épült, festői szépségű házcsoportokból.

Pisino járási székhely mintegy huszonötezer lakossal. A háromszögletű félszigetnek majdnem a közepén fekszik, morlákok, különböző szláv népfajok, de még cigányok is tódulnak ebbe a városba; főként a vásárok idején, amikor élénk kereskedelmi élet folyik itt.

Isztria fővárosa régi település, még megőrizte feudális jellegét. Ez különösképp erődítésén látszik, amely néhány újabb katonai épület fölé emelkedik. Ezekben az épületekben működnek az osztrák kormány közhivatalai.

Ennek az erődítésnek az udvarán állt meg június kilencedikén reggel tíz óra tájban a postakocsi, tizenöt órás utazás után. Sándor gróf, két társa és Sárkány ekkor kiszálltak a kocsiból. Néhány perccel később már lakat alá is kerültek, külön-külön egy-egy bolthajtásos cellába, ahová mintegy ötven lépcsőt megmászva jutottak el.

A legteljesebb szigorúsággal különítették el őket.

Noha semmiképpen nem érintkezhettek, nem közölhették egymással gondolataikat, Sándor Mátyás, Szathmár László és Báthory István csak egyetlen dolgon töprengett: hogyan jöttek rá az összeesküvésre? Talán a véletlen vezette nyomra a rendőrséget? Pedig semmi nem szivároghatott ki. Már semmiféle levélváltás nem folyt Trieszt, a fontosabb magyar városok és Erdély között. Vajon árulás történt? De ki lehetett az áruló? Soha bizalmas közlést nem tettek senkinek. Soha egy szelet papír nem kerülhetett kém kezébe. Minden iratot megsemmisítettek. Ha az acquedottói ház legrejtettebb zugait is feltúrják, akkor sem találnak még egy gyanús feljegyzést sem! Pedig ez történt. A rendőrség semmit sem fedezett fel - hacsak nem azt a rostélyt, amelyet Szathmár gróf nem tépett szét, mert lehetséges volt, hogy még szükségük lesz rá. És, szerencsétlenségükre, ez a rostély bizonyítékul szolgálhatott ellenük, mert ugyan mivel magyaráznák használatát mással, mint titkos levelezéssel?

A foglyok még nem tudhatták, hogy minden annak a levélkének a másolatán alapul, amelynek Sárkány, Torontál Simonnal összejátszva, megfejtette eredeti értelmét, és amelyet kiszolgáltatott a trieszti kormányzónak. De ez, sajnos, elég is volt ahhoz, hogy az állam biztonsága ellen szőtt összeesküvés vádját emeljék ellenük. Így semmi nem hiányzott már, hogy Sándor grófot és barátait különleges bíráskodás alá vonják, katonai törvényszék elé, amely katonásan is jár el.

De volt egy áruló, és nem is messze tőlük. Hagyta magát letartóztatni zokszó nélkül, hagyta, hogy bíróság elé állítsák, még azt is hagyta, hogy elítéljék, tudva, hogy később úgyis megkegyelmeznek neki, így ez az áruló minden gyanút elhárított magáról. Ez volt Sárkány taktikája, és ezt éppoly biztos fellépéssel játszotta végig, mint minden egyéb szerepét.

Egyébként Sándor gróf, akit rászedett ez a csaló - és kit nem szedett volna rá helyében? -, eltökélte, hogy mindent elkövet Sárkány tisztázására. Úgy gondolta, nem lesz nehéz bizonyítania, hogy Sárkány soha nem volt részese az összeesküvésnek, csupán egyszerű könyvelő, akit nemrég vezettek be Szathmár László házába, és egyedül a gróf személyes ügyeivel foglalkozott, tehát semmi nem fűzte az összeesküvőkhöz. Szükség esetén kérheti Torontál Simon bankár tanúskodását is, hogy bizonyítsa fiatal munkatársa ártatlanságát. Nem is kételkedett hát Sárkány felmentésében mind a főbenjáró bűnt, mind a bűnrészességet illetően, az esetben, ha vádat emelnének ellene - de ebben még nem is volt bizonyos.

Végül is az osztrák kormány még nem tudhatott semmit az összeesküvésről, csak a trieszti összeesküvők nevét. Híveikről Magyarországon és Erdélyben semmit az égvilágon nem tudott. Semmi jel nem mutatott arra, hogy az összeesküvésben mások is részt vesznek. Sándor Mátyás, Báthory István, Szathmár László semmiképp nem nyugtalankodott e tekintetben. El voltak tökélve, hogy mindent tagadnak, hacsak az összeesküvés valami tárgyi bizonyítékát nem tárják elébük. Ez esetben bátran áldozzák fel életüket. Mások majd egy nap újra kezdik a most elbukott mozgalmat. A függetlenség ügye megtalálja új vezetőit. Ha bűnösnek mondanák ki őket, feltárják nyíltan, hogy miben reménykedtek, a célt, amelyet maguk elé tűztek, azt a célt, amely előbb vagy utóbb meg is valósul. Még csak azt a fáradságot sem veszik, hogy védekezzenek, büszkén vállalják, hogy ezt a játszmát elvesztették.

Sándor gróf és barátai nem minden ok nélkül hitték, hogy a rendőrség tevékenysége igen szűk korlátok között mozog ebben az ügyben. Budán, Pesten, Kolozsvárott és minden városban, ahol a Triesztből várt jelre ki kellett törnie a felkelésnek, a rendőrség hasztalanul kereste az összeesküvés nyomait. Ezért foganatosította hát annyira titokban a kormány a három trieszti vezető letartóztatását. Azért vetették őket a pisinói várerőd börtönébe, azért ügyeltek, hogy semmi ki ne szivárogjon idő előtt ebből az ügyből, mert azt remélték, hogy valami körülmény folytán megismerik az íróit annak a titkos üzenetnek, amely számukra ismeretlen helyről Isztria fővárosába érkezett.

Ez a reménységük nem teljesült. A várt jelet senki sem adta meg, nem is adhatta meg. A mozgalmat - legalábbis pillanatnyilag - meghiúsították. A kormánynak be kellett érnie avval, hogy elítéli Sándor grófot és bűntársait hazaárulás kísérletéért.

Hanem a nyomozás megkövetelt néhány napot. Így csupán június huszadika felé került sor a vádlottak kihallgatására. Még csak nem is szembesítették őket, és csupán később, bíráik előtt láthatták egymást.

A kormány a hadbíróságra bízta a trieszti összeesküvés vezéreinek elítélését. Tudjuk, mennyire sommás az olyan ügyek kivizsgálása, amelyeket különbíráskodásnak vetnek alá, milyen gyorsak e bíróságok a tárgyalások levezetésében és az ítéletek végrehajtásában.

Jelen esetben is így történt.

Június huszonötödikén összeült a hadbíróság a pisinói várerőd egyik alacsony termében, és ugyanezen a napon jelentek meg a vádlottak a haditörvényszék előtt.

A tárgyalás nem nyúlt hosszúra, még csak izgalmasnak sem volt mondható, semmiféle különleges esemény nem történt.

A hadbíróság kilenc órakor kezdte meg a tárgyalást. Sándor gróf, Szathmár gróf, Báthory István professzor és Sárkány bebörtönzésük óta most pillantották meg először egymást. Sándor Mátyás és két barátjának kézszorítása a vádlottak padján csak újabb bizonysága és megerősítése volt azoknak az érzelmeknek, amelyek egymáshoz fűzték őket. Szathmár László és Báthory István egyetlen mozdulattal Sándor gróf értésére adta, hogy mindketten rábízzák a beszédet a bíróság előtt. Sem ő, sem barátai nem voltak hajlandók igénybe venni a kirendelt védő szolgálatát. Amit Sándor gróf eddig tett, jól tette. Amit majd bíráiknak mond, jól mondja.

A tárgyalás nyilvános volt abban az értelemben, hogy a terem ajtaja nyitva maradt. De csak kevés ember jelent meg, mert az ügyről semmi nem szivárgott ki. Legfeljebb húszan jöttek össze, azok is a vár személyzetéből.

Először a vádlottak személyazonosságát állapították meg. Aztán Sándor gróf megkérdezte a bíróság elnökétől, hová hozták őket, hol ítélkeznek felettük; de erre a kérdésre nem kapott választ.

Sárkány személyazonosságát is megállapították, de ő semmi olyat nem mondott, ami arra utalt volna, hogy ügye elkülönítendő lenne a többiekétől.

Ekkor megmutatták a vádlottaknak az üzenet másolatát, amelyet az áruló juttatott a rendőrség kezére.

Amikor a vád előterjesztője megkérdezte tőlük, elismerik-e, hogy kézhez vették az üzenet eredetijét, amelynek másolatát az imént bemutatták, azt felelték, hogy ennek bizonyítása a vád feladata.

Erre a válaszra eléjük tették a rostélyt, amelyet Szathmár László szobájában találtak.

Sándor gróf és két társa nem tagadhatta, hogy a rostély az ő tulajdonukat képezi. Ezt meg sem kísérelték. Most már e tárgyi bizonyíték előtt meg kellett hajolniuk. Mivel a rostély segítségével a titkosírásos üzenetet el lehetett olvasni, világos volt, hogy az üzenetet a vádlottak meg is kapták.

Csak ekkor tudták meg, hogyan jöttek az összeesküvés titkának nyitjára, és min alapul a vád.

Ettől a perctől fogva mindkét részről igen világosan hangzottak el a kérdések és feleletek.

Sándor gróf nem tagadhatott többé. Két barátja nevében is beszélt hát, ők készítették elő azt a mozgalmat, amely Magyarországot el akarta szakítani Ausztriától, és vissza akarta állítani a régi magyar birodalom függetlenségét. Ha nem tartóztatják le őket, a felkelés már ki is tört volna, és Magyarország újra független ország. Sándor Mátyás azt állította, hogy ő volt az összeesküvés vezetője, és vádlott-társai csak másodrendű szerepet játszottak. De azok nem hagyták helyben a gróf szavait, és önérzetesen vállalták, hogy bűntársai voltak, és becsülettel osztozni akarnak sorsában.

A tárgyalás már nem nyúlhatott sokáig. Egyébként amikor a hadbíróság elnöke külső kapcsolataikról faggatta a vádlottakat, megtagadták a választ. Egyetlen nevet sem említettek, egyetlenegyet sem volt szabad elárulni.

- Mindhármunk élete az önök kezében van - felelte egyszerűen Sándor gróf -, érjék be ennyivel.

Csupán három életről beszélt, mert Sándor gróf ragaszkodott ahhoz, hogy bizonyítsa Sárkány, a fiatal könyvelő ártatlanságát, aki Szathmár László házában volt alkalmazott Torontál Simon bankár ajánlására.

Sárkány csak megerősíthette Sándor gróf állításait. Semmit nem tudott az összeesküvésről. Ő volt legjobban meglepve, amidőn megtudta, hogy az Acquedotto e békés hajlékában összeesküvést szőnek az állam biztonsága ellen. Csak azért nem tiltakozott letartóztatása pillanatában, mert azt sem tudta, miről van szó.

Mind Sándor gróf, mind Sárkány egybehangzóan vallott e körülményekről, és igen valószínű, hogy a hadbíróságnak már megvolt a maga álláspontja az ügyben. Így a tárgyalás ügyészének indítványára a Sárkány ellen emelt vádat csakhamar el is ejtették.

Délután két óra felé már be is fejeződött az ügy tárgyalása, és azon nyomban meghozták az ítéletet.

Sándor Mátyás grófot, Szathmár László grófot és Báthory István professzort hazaárulásért golyó általi halálra ítélték.

Az ítélet a várerőd udvarán hajtandó végre.

Negyvennyolc órán belül.

Sárkány ügyében megszüntették az eljárást; de szabadlábra helyezésére csak az ítélet végrehajtása után kerül sor.

Az ítélet egyszersmind kimondotta a három elítélt javainak elkobzását is.

Parancsot adtak, hogy vezessék vissza Sándor Mátyást, Szathmár Lászlót és Báthory Istvánt börtönébe.

Sárkányt is visszavezették cellájába, amely a vártorony második emeletén, az ellipszis alakú folyosó végén volt. Sándor grófot és két barátját életük utolsó óráira egy eléggé tágas cellába helyezték el ugyanezen az emeleten, éppen a folyosó szemközti oldalán. Az elkülönítést most már feloldották, az elítélteket együvé zárták a kivégzésig.

Vigasz, sőt öröm volt számukra, hogy ismét együtt lehettek, és átengedhették magukat túláradó érzéseiknek. A bírák előtt keményen állottak, de most jött a visszahatás, és amikor szemtanú nem látta, kitárták karjukat, és szorosan megölelték egymást.

- Barátaim - mondotta Sándor gróf -, én okozom halálotokat. Még sincs miért bocsánatot kérnem. Magyarország felszabadítása volt a tét. Ügyünk igazságos. Kötelességünk volt harcolni érette! Becsület dolga ezért meghalni is!

- Mátyás - felelte Báthory István -, inkább köszönjük neked, hogy társaidul választottál minket ehhez a hazafias műhöz, amely életműved lett volna...

- Éppígy társaid leszünk a halálban is! - tette hozzá hidegen Szathmár gróf.

Pillanatnyi csend után mindhárman körülnéztek a félhomályos cellában, ahol utolsó óráikat töltik el. A vártorony vastag falába négy-öt láb magasan bevágott keskeny ablak éppen csak megvilágította a cellát. Három vaságy, néhány szék, egy asztal volt egész bútorzata, és a falhoz erősített néhány polc, rajtuk néhány használati holmi.

Szathmár László és Báthory István átadta magát gondolatainak, míg Sándor gróf fel s alá járt a cellában.

Szathmár László egyedül állt a világban, rokonok nélkül, nem volt kivel törődnie. Csak öreg szolgája, Boros siratja majd el.

Más volt Báthory István esete. Halála nemcsak őt sújtja. Felesége van és fia, számukra ez borzalmas csapás. E drága lelkek talán túl sem élik ezt! És ha túlélik, akkor is milyen sors vár rájuk! Milyen jövő várhat egy vagyontalan asszonyra, alig nyolcéves gyermekével? Különben, ha lett is volna némi vagyona Báthory Istvánnak, ugyan mi marad belőle az ítélet után, amely a halál mellett a vagyonelkobzást is kimondotta?

Sándor grófnak egész múltja eszébe jutott. Felesége, aki mindig szívében élt. Kétéves kislánya, akit az intéző gondjaira bízott, s akinek a felnevelése most már a derék emberre hárul. Barátai, akiket vesztükbe taszított... Azon töprengett, vajon helyesen cselekedett-e, vajon nem ment-e messzebb, mint amit a haza iránti kötelesség parancsol, mivel a büntetés sem csupán őt sújtja, hanem ártatlanokat is!

- Nem... nem... csak a kötelességemet teljesítettem! - ismételgette. - A haza mindenekelőtt, mindenekfelett!

Este öt óra tájban egy őr lépett be a cellába, letette az asztalra az elítéltek vacsoráját, aztán szótlanul kiment. Pedig Sándor Mátyás szerette volna tudni, hol vannak, melyik erődítménybe zárták őket. De erre a kérdésre a hadbíróság elnöke úgy vélte, nem kell válaszolnia, és az őr, aki erre bizonyára a legszigorúbb parancsot kapta, úgysem válaszolt volna.

Az elítéltek alig nyúltak az eléjük tett vacsorához. A nap hátralevő részében beszélgettek különféle kérdésekről, főleg arról a reményükről, hogy a meghiúsult felkelés egy nap újrakezdődik. Aztán többször is visszatértek az ügy különböző mozzanataira.

- Most már tudjuk - mondta Szathmár László -, miért fogtak le bennünket, és hogyan értesült mindenről a rendőrség ebből az üzenetből, amely tudomására jutott...

- Nyilván így van, László - felelte Sándor gróf -, de vajon előttünk kinek a kezébe került ez az üzenet, egyik legutolsó levelünk, ki készíthetett róla másolatot?

- És miután elfogták - tette hozzá Báthory István -, hogyan tudták kibetűzni a rostély nélkül?

- Nyilván ellopták tőlünk a rostélyt, ha rövidke időre is... - mondotta Sándor gróf.

- Ellopták?... Ugyan kicsoda? - felelte Szathmár László. - Elfogatásunk napján még íróasztalom fiókjában hevert, hiszen ott találta meg a rendőrség!

Ez csakugyan megmagyarázhatatlan volt. Végül is azt lehetett, sőt azt is kellett feltételezni, hogy az üzenetet a postagalamb nyakában találták meg, és még az előtt másolták le, hogy a címzetthez eljutott volna. De az már érthetetlen volt, hogyan fejtették meg a rejtjeles szöveget minden eszköz nélkül.

- És mégis - folytatta Sándor gróf -, az üzenetet elolvasták, ebben már bizonyosak vagyunk, és ez csak a rostély segítségével történhetett! Ez az üzenet vezette az összeesküvés nyomára a rendőrséget, és egyes-egyedül ezen alapult a vád!

- Elvégre mit számít? - felelte Báthory István.

- Ellenkezőleg, nagyon is számít! - kiáltott fel Sándor gróf. - Talán elárultak minket! És ha akadt egy áruló... azt sem tudjuk...

Sándor gróf megállt. Sárkány neve bukkant fel agyában. De elhessegette ezt a gondolatot, messze, igen messze, még társaival sem akarta közölni.

Sándor Mátyás és két barátja tovább folytatta a beszélgetést mindarról, ami megmagyarázhatatlannak tűnt ebben az ügyben; késő éjszakáig folyt a szó.

Másnap meglehetősen mély álomból verte fel őket az őr. Utolsó előtti napjukra virradtak. Az ítéletet huszonnégy óra múlva hajtják végre.

Báthory István megkérdezte az őrtől, láthatja-e még a családját.

Az őr azt felelte, hogy semmilyen parancsot nem kapott e tekintetben. Különben sem volt valószínű, hogy a kormány hozzájáruljon, és megadja ezt az utolsó vigaszt az elítélteknek, mivel titokban tartotta ezt az ügyet az ítélet napjáig, és a várerőd nevét, ahová bebörtönözték őket, még csak ki sem ejtették előttük.

- Legalább írhatunk, és levelünk eljut-e a címzetthez? - kérdezte Sándor gróf.

- Rendelkezésükre bocsátom a papírt, tollakat és tintát - felelte az őr -, és ígérem, hogy leveleiket a parancsnok kezéhez juttatom.

- Köszönet érte, barátom - felelte Sándor gróf -, valóban mindent megtesz, amit tehet! Hogy fáradságát honoráljuk...

- Beérem a köszönettel, uraim - felelte az őr, nem is titkolva megindultságát.

A derék férfiú csakhamar hozta is az írószerszámokat. Az elítéltek azzal töltötték napjuk egy részét, hogy megírták utolsó üzeneteiket. Sándor gróf minden tanácsot megadott, amit csak egy apai szív adhat árván maradó kislányának; Báthory István kifejezte minden szeretetét, amit egy férj küldhet feleségéhez és fiához szóló búcsújában; Szathmár László mindazt, amit öreg szolgája, utolsó barátja iránt érzett.

De ezen a napon, bármennyire is magukba mélyedtek, hányszor füleltek a foglyok! Hányszor igyekeztek kivenni, vajon nem hatol-e el hozzájuk messziről valamiféle zaj a vártorony folyosóin át. Hányszor vélték látni, hogy cellájuk ajtaja kitárul, és utoljára megölelhetik feleségüket, fiukat, lányukat! Mert ez vigasz lett volna. De igazából nem volt-e jobb, ha egy könyörtelen parancs megfosztja őket az utolsó búcsútól, megkíméli őket attól a szívszaggató jelenettől?

Az ajtó zárva maradt. Nyilván sem Báthoryné, sem a fia, sem Lendeck intéző, akire Sándor gróf bízta kisleányát, nem tudta, hova vitték a foglyokat letartóztatásuk után, és nem tudhatta Boros sem, akit még mindig fogva tartottak a trieszti börtönben. Nyilván azt sem tudták, milyen ítélet sújtotta az összeesküvés vezetőit. És így az elítéltek sem láthatták viszont őket az ítélet végrehajtása előtt.

Így teltek a nap első órái. Olykor beszélgettek, olykor meg hosszan hallgattak, magukba mélyedve. Ilyen pillanatokban valami természetfeletti erővel az egész élet átfut az ember agyán. Nem a múltba nyúlnak vissza érte. Minden, amit csak visszahoz az emlék, a jelen alakját ölti. Vajon ez már az örökkévalóság előérzete, amely nemsokára megnyílik előttük, azé a felfoghatatlan és felmérhetetlen állapoté, amelyet úgy hívnak: a végtelen?

Míg Báthory István és Szathmár László fenntartás nélkül átadták magukat emlékeiknek, Sándor Mátyást egyetlen gondolat gyötörte, és tartotta fogva makacsul. Nem kételkedett abban, hogy a rejtelmes ügyben árulás történt. Márpedig magafajta ember számára úgy meghalni, hogy meg sem büntetheti az árulót, bárki is legyen, sőt, hogy ne is tudja ki árulta el, kétszeres halállal ért fel. Ki szerezhette meg a levelet, amelynek a rendőrség az összeesküvés felfedését és az összeesküvők letartóztatását köszönhette, ki tudta kibogozni, ki szolgáltatta ki, vagy talán adta el?... Ezzel a megoldhatatlan problémával szemben Sándor gróf túlfeszített agya valósággal lázban égett.

Épp ezért, míg barátai írtak vagy némán, mozdulatlanul ültek, ő nyugtalanul, izgatottan járt-kelt a cella falai mentén, mint a ketrecébe zárt vadállat. Végül is a reménytelenül megfejthetetlennek tűnő titkot megoldotta egy különös, de a hangtan törvényeivel tökéletesen megmagyarázható jelenség.

Sándor gróf már több ízben is megállt annak a válaszfalnak a sarkánál, amely annak a folyosónak a külső falával érintkezik, melyre a vártorony ezen emeletének különféle cellái nyílnak. E sarokban, az ajtó menti hézagon át, távoli hangokat vélt hallani, még alig kivehetően. Először fel sem figyelt rá; de hirtelen saját neve hallatára hegyezni kezdte a fülét.

Nyilvánvalóan ugyanaz a hangtani jelenség játszódott itt le, mint amelyet a székesegyházak karzatain vagy ellipszis alakú bolthajtásai alatt figyelhetünk meg. A hang az ellipszis alakú folyosó egyik oldaláról jött, s követve a falakat, a félkör másik fókuszán hallatszott anélkül, hogy hallható lett volna a közbeeső pontokon. Ugyanez a jelenség tapasztalható a párizsi Panthéon kriptáiban, a római Szent Péter-székesegyház kupolájának belsejében és a londoni Szent Pál-székesegyház kupolájának belső karzatán, "a suttogó galériában". Ilyen körülmények között minden szó, bármily halkan ejtsék is ki az ellipszis egyik gyújtópontjában, jól kivehetően hallatszik az átellenes ponton.

Nem volt kétséges, hogy két-három személy beszélget vagy a folyosón, vagy valamelyik cellában, amely a folyosó tengelyének túlsó végén van, és az sem, ahogy a másik gyújtópont egész közel esik ama cella ajtajához, amelyben Sándor Mátyásék voltak.

A gróf egyetlen intéssel maga mellé hívta két társát. Mindhárman fülelve figyeltek.

Egyes mondatfoszlányok elég kivehetően érkeztek fülükhöz, de a mondatok megszakadtak, ha a beszélgetők bármilyen kis mértékben is eltávolodtak a gyújtóponttól, vagyis attól a helytől, ahol ez a hangtani jelenség tapasztalható.

Ilyen szavakat sikerült kivenniük különböző időközökben:

- Holnap, a kivégzés után ön már szabad.

- És akkor Sándor gróf javait két részre...

- Nélkülem talán meg sem fejtik ezt az üzenetet...

- És nélkülem, aki a galamb nyakáról levettem, sohasem került volna kezükbe...

- Végül is senki sem gyaníthatja, hogy a rendőrség nekünk köszönheti ezt a...

- És ha most az elítéltek mégis gyanút fognának...

- Se rokon, se barát, senki nem találja már meg őket...

- A holnapi viszontlátásra, Sárkány!

- A holnapi viszontlátásra, Torontál Simon!

Aztán a hangok elhaltak, s egy ajtó csapódása hallatszott.

- Sárkány!... Torontál Simon! - kiáltott fel Sándor gróf. - Ők voltak!... Ők azok!

Holtsápadtan nézett két barátjára. Még szíve is megszűnt egy pillanatra dobogni, olyan görcs szorította össze. Pupillái rettenetesen kitágultak, nyaka megmerevedett, feje szinte elbújt vállai közé, minden a szörnyű, végletekig fokozott haragot fejezte ki ebben az erős akaratú férfiban.

- Hát ők... a nyomorultak... ők voltak! - ismételte üvöltve.

Végül kiegyenesedett, körülnézett, nagy léptekkel járt a cellában.

- Menekülni!... Menekülni!... - kiáltotta. - El kell menekülni!

És ez a férfi, aki bátran készült arra, hogy néhány óra múlva meghal, ez a férfi, aki még csak nem is álmodta, hogy visszaperli életét, ennek a férfinak most már csak egyetlen gondolata maradt: élni, élni, hogy megbüntesse a két árulót, Torontált és Sárkányt.

- Igen! Bosszút állunk! - kiáltotta Báthory István és Szathmár László.

- Bosszút állunk? Nem!... Igazságot teszünk!

Sándor gróf egész lénye benne volt ezekben a szavakban.

A pisinói várerőd a középkorban emelt félelmetes építmények egyik legkülönösebb példánya: hűbéri külsejével igen jól mutat. Csak a lovagok hiányoznak széles, bolthajtásos termeiből, az ágmintákkal díszített, hosszú ruhás, hegyes sipkás várúrnők csúcsíves ablakaiból, az íjászok és íjas puskások csipkés párkányainak lőrései, a hajítógépek kilövőnyílásai és a felvonóhidak tüskés rácsai mögül. Az erődítés kövét még nem kezdte ki az idő; de a várparancsnok osztrák egyenruhájában, a katonák modern viseletben, az őrök és porkolábok, akiken már nem feszül a régi idők félig sárga, félig piros öltözete, sehogy sem illenek bele egy régi kor e nagyszerű maradványai közé.

Ennek az erődítménynek a vártornyából igyekezett megszökni Sándor gróf a kivégzést megelőző utolsó órákban. Kétségtelenül esztelen kísérlet volt, mivel a foglyok még azt sem tudták, melyik vártoronyba zárták őket, és egyáltalán nem ismerhették ezt a vidéket, amelyen menekülés közben át kellett jutniuk.

És talán ez volt a szerencse, hogy mit sem tudtak erről! Ha tájékozottabbak, nyilván meghátrálnak a nehézségek, jobban mondva egy ilyen vállalkozás lehetetlensége előtt.

Nem mintha Isztriának ez a vidéke nem nyújtana kedvező lehetőséget a menekülésre, mert bármilyen irányban induljanak is a menekülők, néhány órán belül elérhetik a tengerpart valamelyik pontját. Pisino város utcáit sem őrizték olyan szigorúan, hogy már az első lépések a letartóztatás veszélyét jelentenék. De hogy megszökjön valaki a várerődből - és különösképpen abból a toronyból, ahol a foglyokat őrizték -, ez ideig teljességgel lehetetlennek látszott. Erre még csak nem is gondolt senki.

De lássuk a pisinói erődítmény vártornyának fekvését és külső elrendezését.

A vártorony egy magaslat oldalában fekszik, ahol hirtelen véget ér a város. Ha valaki ennek a terasznak a párkányára támaszkodik, pillantása széles és mély szakadékban vész el, amelynek meredek, hosszú, bozontos kúszóindákkal befutott falai majdnem függőlegesek. E sziklafalnak egyetlen kiugró pontja sincs. Nincs egyetlen kiszögellés, amelyen fel lehetne kapaszkodni vagy le lehetne ereszkedni. Egyetlen pihenő sincs, ahol meg lehetne állni. Semmi, amire rá lehetne támaszkodni. Csak szeszélyes, sima, omladozó, bizonytalan barázdák jelzik a sziklák ferde hasadásait. Egyszóval olyan mélység ez, amely lehúz, megbabonáz, és soha nem adja vissza azt, ami egyszer beleesett.

E mélység fölött emelkedik a vártorony egyik oldalfala, amelybe itt-ott egy-egy ablakot vágtak, hogy megvilágítsa az egyes emeletek celláit. Ha egy fogoly kihajolt volna valamelyik nyíláson, rémülettel hőköl vissza, hacsak bele nem szédül a mélységbe! S ha lezuhanna, mi történne vele? Vagy összetörné magát a fenék szikláin, vagy elsodorná egy zuhatag, amelynek áradáskor ellenállhatatlan a sodra.

Ezt a szakadékot Bucónak hívták a környéken. Ez fogja fel a Foiba folyó vizét, ha áradáskor felduzzad. Ennek a folyónak egyetlen lefolyása az az üreg, amelyet apránként mosott magának a sziklákon át, s amelybe szökőár vagy zuhatag hevességével zúdul. Hová rohan így a város alatt? Senki nem tudja. Hol bukkan fel újra? Azt sem tudja senki. Ennek az üregnek vagy inkább csatornának, amelyet a palás kőzetbe és az agyagba vájt, nem ismerjük sem a hosszát, sem a magasságát, sem az irányát. Ki mondhatná meg, vajon nem ütközik-e a víz abba a száz és száz szegletbe vagy holmi oszloperdőbe, amely hatalmas alépítményével tartja az erődöt és az egész belvárost? Amikor a folyó szintje sem túl magas, sem túl alacsony nem volt, és elbírt holmi könnyű csónakot a hátán, merész felfedezők már megkísérelték, hogy a Foiba sodrában leereszkedjenek ezen a sötét és szűk föld alatti vízen, de a bolthajtások egyre alacsonyabbak lettek, és csakhamar áthághatatlan akadályt képeztek előttük. Valójában senki sem tudott semmit erről a föld alatti folyóról. Talán elveszett valami víznyelőben az Adria szintje alatt.

Ez volt hát a Buco, amelynek Sándor gróf még csak a létezéséről sem tudott. Mivel a szökés csak a cella egyetlen ablakán át történhetett, amely a Bucóra nyílt, éppolyan biztos halált jelentett számára, mintha máris a kivégzőosztaggal állna szemben.

Szathmár László és Báthory István már csak a cselekvés pillanatára várt, arra is készen, hogy ha kell, életüket áldozzák, hogy segítséget nyújtsanak Sándor grófnak, arra is készen, hogy kövessék, ha menekülésük nem akadályozza az övét.

- Mindhárman elmenekülünk - mondotta Sándor Mátyás -, majd csak akkor válunk el, ha kint leszünk!

Ekkor ütött nyolcat a város toronyórája. Az elítélteknek már csak tizenkét órájuk volt hátra.

Lassan leszállt az éjszaka - sötétnek ígérkező éjszaka. Vastag, csaknem mozdulatlan felhők gomolyogtak súlyosan az égboltozaton. A nehéz, szinte fullasztó levegő telve volt elektromossággal. Heves vihar fenyegetett. A villámok még nem csattogtak e páratömegekben, amelyek szinte beszívták az elektromosságot, de már tompa morajlás futott végig a Pisinót környező hegyláncokon.

Ilyen körülmények között a szökés némi reménnyel is kecsegtethetett volna, ha nem tátong ez a rejtelmes szakadék a menekülők lábánál. Ilyen sötét éjszakán ugyan ki láthatná őket? Ilyen zajos éjszakában ugyan ki hallaná őket?

Sándor gróf azonnal meggyőződött arról, hogy a szökés csupán a cella ablakán lehetséges. Arra még gondolni sem lehetett, hogy betörik az ajtót, vagy felfeszítik erős, megvasalt tölgyfa léceit. Különben is az őr lépte visszhangzott a folyosó kövein. Meg aztán ha ki is került az ember az ajtón, hogyan jusson át a várerőd útvesztőin? Hogyan kerüljön át a tüskés rácson és a felvonóhídon, amelyet szigorúan őriznek a katonák? A Buco oldalán legalább nem állt őr. De a Buco jobban védelmezte a vártoronynak ezt az oldalát, mintsem az őrök egész sorfala.

Sándor gróf így hát egyedül azzal törődött, hogy megállapítsa, vajon az ablakon át szabad-e az út.

Ez az ablak mintegy három és fél láb magas és két láb széles volt. A fal vastagsága ezen a részen négy láb is lehetett. Egy erős keresztvas zárta el, s ez csaknem az ablak belső szélén illeszkedett a falba. Nem takarta a szokásos farács, amely csak felülről engedi be a fényt, de nem is volt rá szükség, mert a nyílás iránya úgysem tette lehetővé, hogy a pillantás eljusson a Buco mélységébe. Ha ki lehetne szakítani vagy elmozdítani a keresztvasat, nem is lenne nehéz kibújni az ablakon, amely meglehetősen hasonlított az erődítmények falába vágott lőrésekhez.

De ha szabaddá is válik az út az ablakon át, hogyan jut le odakint az ember a meredek falon? Létrán? A foglyoknak nem volt létrájuk, és nem is ácsolhattak maguknak. Az ágyneműjük segítségével? Ágyneműjük csak durva gyapjútakaró volt, amelyet a vaspriccsen nyugvó matracra dobtak, a priccset pedig a cella falához erősítették. Így lehetetlennek tűnt volna a szökés az ablakon át, ha Sándor gróf nem vesz észre egy láncot vagy inkább vashuzalt, amely kívül lógott, és megkönnyíthette a szökést.

Ez a huzal a tetőgerincen álló villámhárító vezetéke volt, a vártoronynak éppen azon a falán, amely függőlegesen emelkedett a Buco felett.

- Látjátok ezt a vezetéket? - kérdezte Sándor gróf két barátjától. - Bátraknak kell lennünk, ha ezen szökünk.

- A bátorság nem hiányzik - felelte Szathmár László -, de van-e elég erőnk hozzá?

- Mit számít! - felelte Báthory István. - Ha nem lesz elég erőnk, néhány órával hamarább halunk meg, ennyi az egész!

- Nem halunk meg, István - válaszolta Sándor gróf. - Jól hallgass ide, és te is, László, egy szót se felejtsetek el abból, amit mondok. Ha volna egy kötelünk, ugye, nem haboznánk az ablak külső részére erősíteni, és lekúszni rajta a földig? Hát ez a huzal többet ér, mint a kötél, mert merevebben áll, és könnyebbé teszi a leereszkedést. Mint minden villámhárító vezetéket, nyilván ezt is vaskampókkal erősítették a falhoz. Ezek a kampók szilárdan tartanak, és rájuk is állhatunk. A szédüléstől sem kell tartanunk, hiszen sötét van, és semmit sem látunk a mélységből. Így ha kijutunk az ablakon, hidegvérrel, bátorsággal megmenekülhetünk! Lehetséges, hogy életünket tesszük kockára, de ha tíz százalék is az esélyünk, mit számít, hiszen ha holnap reggel az őrök itt találnak bennünket a cellában, akkor bizonyos, hogy meghalunk!

- Így van - felelte Szathmár László.

- Hová vezet ez a huzal? - kérdezte Báthory István.

- Nyilván valami kútba - felelte Sándor gróf -, de bizonyosan a vártornyon kívül, és nekünk ez elég. Én csak egy dolgot tudok, csak egy dolgot akarok látni, azt, hogy a huzal végén a szabadság vár... talán!

Sándor gróf nem tévedett, amikor azt mondta, hogy a villámhárító vezetékét kampók rögzítik szabályos közökben a falhoz. Ezeken át sokkal könnyebb a lejutás, mivel a menekülők mint lépcsőfokokat használhatják a túl gyors lecsúszás ellen. De azt nem tudták, hogy a fennsík szélétől, amelyen a vártorony falai emelkedtek, a vashuzal már szabadon leng az űrben, és a vége a Foiba vizébe merül, amely a legutóbbi esőtől megduzzadt. Ahol már szilárd talajt reméltek a völgyszoros mélyén, csak egy vízesés volt, amely hevesen zúdult át a Buco alagútján. De ha tudják is, vajon meghátrálnak-e a szökési kísérlet elől? Nem!

- Ha meg kell halni, hát haljunk meg - mondta volna Sándor Mátyás -, de előbb tegyünk meg mindent, hogy megmeneküljünk a haláltól!

Először is utat kellett nyitni az ablakon át. Az elzáró keresztvasat ki kellett szakítani. De lehetséges ez feszítővas, véső vagy bármilyen más szerszám nélkül? A foglyoknak még csak késük sem volt.

- Az sem lesz könnyű, ami később vár ránk - mondotta Sándor Mátyás -, de ami most jön, az csaknem lehetetlen! Lássunk hozzá!

Ezt mondván, Sándor gróf felhúzódzkodott az ablakba, egyik kezével erősen megragadta a keresztvasat, és úgy érezte, hogy talán nem is kell nagy erő a kifeszítéséhez.

Csakugyan, a vasrúd kissé lazán állt a falban. A kő megrepedezett a sarkainál, és nem valami erősen tartotta a rácsot. Nagyon valószínű, hogy a villámhárító láncát már javították, mert már csak rosszul vezette le a villámokat. Az is valószínű, hogy a keresztvas odavonzotta a villámokat, és azok magát a falat is kikezdték, és tudjuk, hogy a villám ereje úgyszólván határtalan. Ezért is repedtek meg ezek a kis üregek, amelyekbe a vasrudak végét illesztették, és ezért málladozott a kő is, és vált szinte szivacsossá, mintha millió kis áramütés lyuggatta volna ki.

Báthory István magyarázta el néhány szóval ezt a jelenséget, amikor ő is megvizsgálta a keresztvasat.

De nem magyarázgatni kellett, hanem késedelem nélkül munkához látni. Ha sikerül letörni a lyukak szélét, és a vasrudat ki tudják szabadítani, talán könnyebb lesz a rácsot kilökni, mivel a nyílás belülről tágult kifelé, és a rudakat a mélységbe dobhatják. A zuhanást nem hallhatja meg senki a szüntelen mennydörgés közepette, amely szakadatlanul zengett az alacsonyan szálló felhőkben.

- De puszta kézzel nem mozdíthatjuk ki ezt a követ! - mondta Szathmár László.

- Nem - felelte Sándor gróf. - Kellene egy vasdarab vagy valami vaslemez...

Ez csakugyan nélkülözhetetlen volt. Bárhogy málladozott is a fal a lyukak szélén, a körmük azért beletört volna, ujjukból vér fakad, ha megkísérlik szétmállasztani. Nem boldogulhatnak, ha még egy szegük sincs.

Sándor gróf körülnézett a gyöngén megvilágított folyosó bizonytalan világánál, amely az ajtó felső hasadékán átjutott a cellába. Kezével megtapogatta a falakat, talán kiáll belőlük valahol egy szeg. De semmit nem talált.

Akkor az ötlött eszébe, talán ki lehetne venni a falba erősített vaságyak egyik lábát. Mindhárman neki is láttak, de Báthory István csakhamar megállította két társát, és halkan odaszólította őket.

Az ágy aljában levő vaspántok találkozásánál engedett a szegecs. Így elegendő volt, ha megragadják a szabaddá vált vaslemez végét, és néhányszor jobbra-balra hajlítgatva elválasztják a többi résztől.

Ez egykettőre meg is történt. Ezzel Sándor gróf egy öt hüvelyk hosszú, egy hüvelyk széles vaslemezre tett szert, amelyet nyakkendőjével körülcsavart: aztán visszament a nyíláshoz, és elkezdte farigcsálni a négy lyuk külső szélét.

Ez azonban némi zajt csapott. Szerencsére a mennydörgés elnyomta a zajt. A vihar szüneteiben Sándor gróf megállt, majd azon nyomban újra munkához látott, és gyorsan haladt vele.

Báthory István és Szathmár László lesben álltak az ajtónál, figyeltek, hogy jelt adhassanak, amint az őr közeledik a cellához.

Szathmár László hirtelen pisszegésére a munka azonnal félbeszakadt.

- Mi az? - kérdezte Báthory István.

- Figyeljetek! - felelte Szathmár László.

Feszülten figyelt. Pontosan az ellipszis gyújtópontjába állt, és újra megismétlődött az a hangtani jelenség, amely az árulás titkát a foglyok előtt felfedte.

A következő mondatfoszlányokat vehették ki rövid időközökben:

- Holnap... szabadlábra.................................................................................................................
.....................................................................................................................................................

- Igen... szabadlábra helyezik... és.................................................................................................
....................................................................................................................................................

- ...a kivégzés után... Aztán... csatlakozom Zirone cimborámhoz, aki már vár Szicíliában
.....................................................................................................................................................
.....................................................................................................................................................

- Nem időzött volna ilyen sokáig a vártoronyban, itt a.....................................................................
.....................................................................................................................................................

Nyilván Sárkány beszélgetett egy őrrel. Sőt egy bizonyos Zirone nevét is kiejtette, aki szintén részt vehetett az ügyben - Sándor Mátyás ezt a nevet is gondosan megjegyezte.

Sajnos, az utolsó szót, amely pedig nagy hasznukra lett volna a foglyoknak, már nem hallották. Az utolsó mondat vége felé hatalmas dörgéssel becsapott egy villám, az áram végigszaladt a villámhárító huzalján, fényes szikrákat vetett az a vasdarab is, amelyet Sándor gróf a kezében tartott. Ha nem bugyolálja selyem nyakkendőjébe, bizony őt is megüti az áram.

Így az utolsó szó, a vártorony neve beleveszett a mennydörgésbe. A foglyok már nem hallották. Pedig mennyire megnövelte volna a szökés esélyeit, ha tudják, milyen erődítménybe zárták őket, milyen vidéken át kell menekülniük!

Sándor gróf újra munkához látott. Négy lyuk közül hármat már kivájt, úgyhogy a rudak vége már szabadon mozoghatott. Ekkor a negyedikhez fogott a szüntelenül cikázó villámok fényénél.

Fél tizenegyre befejezte a munkát. A falakból kimozdított keresztvas most már kicsúszhatott az ablaknyíláson át. Csak meg kellett lökni, hogy kizuhanjon. Ezt is tették, mihelyt Szathmár László meghallotta, hogy az őr a folyosó vége felé távolodik.

A külső ablakrés felé taszított keresztvas bukfencezve tűnt el a mélységben.

A vihar éppen elcsendesedett. Sándor gróf hegyezte fülét, hogy meghallja-e, amint a nehéz tárgy a földre zuhan. Semmit sem hallott.

- Valami hatalmas sziklára építhették a vártornyot, amely a völgy fölött magaslik - jegyezte meg Báthory István.

- Mit számít a magassága! - felelte Sándor gróf. - A villámhárító huzala kétségtelenül leér a földig, különben nem működne. Így mi is elérhetjük, és nem kell a lezuhanástól tartanunk!

Ez az okoskodás általában helyes volt, de jelen esetben mégis téves, mivel a huzal vége a Foiba vizébe merült.

Végül az ablak szabad lett, és eljött a szökés pillanata.

- Barátaim - mondotta Sándor Mátyás -, a következőképpen járunk el. Én vagyok a legfiatalabb, és azt hiszem, a legerősebb is. Így hát én kísérlem meg elsőnek a leereszkedést a vashuzalon. Ha valamilyen előre nem látott akadály miatt nem tudnék lejutni a földre, talán marad elegendő erőm, hogy visszamásszam az ablakig. Két perccel később, István, te csúszol ki a nyíláson, és utánam jössz. Két perccel azután, László, hasonlóképpen cselekszel. Ha mindhárman lejutunk a vártorony tövébe, majd a körülmények szerint cselekszünk.

- Engedelmeskedünk neked, Mátyás - felelte Báthory István. - Igen! Úgy teszünk, amint akarod, oda megyünk, ahová mondod. De azt nem akarjuk, hogy magadra vállald a legnagyobb veszélyt...

- A mi életünk nem ér annyit, mint a tiéd! - tette hozzá Szathmár László.

- Pontosan annyit ér mindannyiunké, amikor az a kötelességünk, hogy igazságot tegyünk - felelte Sándor gróf -, és ha csak egyikünk marad életben, akkor ő szolgáltat igazságot. Öleljetek meg, barátaim!

A három férfi túláradó szeretettel ölelte meg egymást, és mintha még nagyobb erőt merítettek volna ebből az ölelésből.

Amíg Szathmár László lesben állt az ajtónál, Sándor gróf átbújt az ablaknyíláson. Egy perccel később már a mélység felett csüngött. Aztán térde közé szorította a vashuzalt, és csúszott lefelé, egyik kezével a másik alá fogva, lábával pedig a kampókat keresve, hogy meg-megtámaszkodjék rajtuk.

Ekkor a vihar rendkívüli hevességgel tört ki. Nem esett, de a szél rémisztő volt. Egyik villám követte a másikat. Cikázó villámok keresztezték egymást a vártorony felett, amely a környék legmagasabb pontja volt, és így vonzotta őket. A villámhárító hegye fehéres fényben csillogott, amelyet az elektromosság gerjesztett körülötte kéve alakban, szára pedig ingadozott a szélviharban.

Érthető, mekkora veszélyt jelentett rácsimpaszkodni erre a huzalra, amelyen át az áram a Buco szakadékának vizébe veszett. Ha a villámhárító jó állapotban van, nem jelent kockázatot, hogy agyoncsapja a rákapaszkodót, mert a fém olyan jól vezeti az áramot az emberi testhez képest, hogy éppen így óvja meg a vakmerő embert. Ha azonban a villámhárító hegye bármilyen keveset veszít is vezetőképességéből, vagy a huzalban szakadás támad, vagy akár csak az alsó vége eltörik, a pozitív és negatív áram találkozásából mégis létrejöhet elektromos kisülés villám becsapódása nélkül is, vagyis kizárólag a hibás készüléket megtöltő elektromos feszültségtől.

Sándor gróf nem is tudta, milyen veszélynek teszi ki magát. Az életfenntartás ösztönénél hatalmasabb érzések tették képessé, hogy szembeszálljon a veszéllyel. Lassan, óvatosan ereszkedett lefelé az elektromos áramlás közepette, amelyet maga is érzett. Lábával megkereste a fal mentén a kampókat, ezeken aztán megpihent egy-egy pillanatig. Ahányszor aztán egy hatalmas villám megvilágította alatta a mélységet, megkísérelte, hogy felmérje a szakadékot, de ez nem járt sikerrel.

Amidőn Sándor Mátyás vagy hatvan lábra csúszott így lefelé a cella ablakától, biztosabb támaszpontot érzett. Néhány hüvelyk széles párkányzat volt, amely a fal alapzatának tövéből állt ki. A villámhárító huzala itt nem ért véget, hanem folytatódott még, a menekülő viszont nem tudhatta, hogy valójában ettől a ponttól kezdve már lebegett, hol a sziklás fal mentén, hol a mélység felett, közben nekiverődött néhány kiszögellésnek, amely a melység fölé nyúlt.

Sándor gróf egy lélegzetvételre megállt. Két lába ekkor a párkány szélén nyugodott, kezével még mindig a vashuzalt szorongatta. Azt már tudta, hogy elérte a vártorony alját. De arról fogalma sem lehetett, hogy milyen magasságban volt még a völgyfenéktől.

"Mély lehet" - gondolta.

A villámok vakító fényétől megrémült óriási madarak röpködtek körülötte heves szárnycsapásokkal, és ahelyett, hogy felemelkedtek volna, a mélység felé buktak. Innen támadt az a gondolata, hogy szakadék, talán hatalmas mélység tátong alatta.

E pillanatban zajt hallott, a vashuzal felső vége felől. Egy villám fényénél Sándor gróf még homályosan látta, amint valami tömeg válik el a faltól.

Báthory István volt, aki ekkor mászott ki az ablakon. Megragadta a vashuzalt, és lassan ereszkedett lefelé, hogy utolérje Sándor Mátyást, aki várta őt, lábát erősen a kő peremére támasztva. Ott Báthory Istvánnak meg kell majd állnia, amíg társa folytatja útját lefelé.

Néhány perc múlva már egymás mellett álltak a párkányon.

A mennydörgés moraja elült, s már megérthették egymás szavát.

- És László? - kérdezte Sándor gróf.

- Egy perc múlva itt lesz.

- Fent semmi baj?

- Semmi.

- Akkor jó! Helyet csinálok Lászlónak, és te, István, megvárod, amíg itt utolér.

- Rendben van.

E percben hatalmas villám cikázott mellettük. Mintha a huzalon végigfutó áram idegeikbe hatolt volna, azt hitték, agyonüti őket.

- Mátyás!... Mátyás!... - kiáltott fel Báthory István a rémület hatására, amelyen nem tudott úrrá lenni.

- Hidegvér!... Indulok!... Jössz utánam! - felelte Sándor gróf.

És már meg is ragadta a huzalt, azzal a szándékkal, hogy lecsúszik a következő kampóig, amelyen meg szándékozik állni, és ott várja be társát.

Hirtelen kiáltások hallatszottak a vártorony teteje felől. Mintha a cella ablakából jöttek volna. Aztán azt hallották:

- Meneküljetek!

Szathmár László hangja volt.

A következő pillanatban erős fény villant a falon kívül, tompa és visszhangtalan dörej követte. Most nem villám cikcakkja hasított végig a sötétségen, nem mennydörgés dübörögtette meg a levegőt. Egy lövést adtak le, kétségkívül találomra, a vártorony valamelyik lőréséből. Nem lehetett tudni, hogy ez az őrök jeladása volt-e, vagy a menekülőknek szánták a golyót, a szökést mindenesetre felfedezték.

Csakugyan, amikor az őr zajt hallott, hívta a többieket, és öt-hat őr rohant a cellába. Azon nyomban látták, hogy két fogoly hiányzik. Az ablak állapota pedig elárulta, hogy csak ezen a nyíláson át menekülhettek. Ekkor hajolt ki Szathmár László, és mielőtt még megakadályozhatták volna, vészjelet adott le nekik.

- A szerencsétlen! - kiáltott fel Báthory István. - Hát elhagyjuk Lászlót?!... Mátyás... Itt hagyjuk?!

Második lövés is csattant, s ezúttal a dörej egybeolvadt a mennydörgéssel.

- Isten legyen neki irgalmas! - felelte Sándor gróf. - Menekülnünk kell... már csak azért is, hogy Lászlót megbosszuljuk!... Gyere, István, gyere!

Éppen ideje volt. A vártorony alsó emeletein vágott ablakok is sorra kinyíltak. Újabb sortüzek világították meg őket. Vad kiáltások hasították át a levegőt. Talán az őrök a fal tövét körülvevő párkányon elvághatják a menekülők útját? Talán érhetik őket a vártorony más részéről lőtt golyók is?

- Gyere! - kiáltotta ismét Sándor gróf.

Lecsúszott a vashuzalon, amelyet Báthory István is megragadott.

Ekkor mindketten észrevették, hogy a huzal a párkány alatt már az űrben lebeg. Nem akadt többé támaszték, kampó, hogy megpihenjenek vagy lélegzetet vegyenek rajta. Mindketten a himbálódzó huzalra voltak utalva, amely feltépte kezüket. Összeszorított térddel ereszkedtek lefelé, már vissza sem tudták fogni magukat, a golyók pedig fütyültek fülük mellett.

Egy percen át ereszkedtek alá így, több mint nyolcvan lábnyira, és azon törték a fejüket, vajon valóban feneketlen-e ez a mélység, amelybe zuhannak. Aztán valami tomboló víz harsogott alattuk. Így tudták meg, hogy a villámhárító huzala vízesésben ér véget. De mit tegyenek? Ha fel is akarnának kapaszkodni újra a huzalon, már nem lenne erejük, hogy elérjék a vártorony tövét. Különben, ha meg kell halni, többet ér az a halál, amely odalent várja őket a mélységben.

E pillanatban rettentő mennydörgés csattant hatalmas villámlással. Noha a vártorony tetején a villámhárító vasát nem érte közvetlenül, ezúttal akkora volt a villám feszültsége, hogy a huzal fehéren izzani kezdett, mintegy platinadrót a telep kisülésekor.

Báthory István fájdalmában felkiáltott, és elengedte a huzalt.

Sándor Mátyás látta, amint kitárt karokkal zuhan le közvetlenül mellette.

Ő is kénytelen volt elereszteni a vashuzalt, amely már égette kezét, és több mint negyven láb magasságról esett a Foiba zuhatagába, a Buco ismeretlen mélységébe.

Este tizenegy óra felé járt az idő. A viharfelhőkből hatalmas záporeső eredt meg. Az esővel nagy jégdarabok is hulltak, verték a Foiba vizét, és pattogtak a szomszédos sziklákon. A vártorony lőréseiből már nem lőttek. Minek is annyi golyót pazarolni a menekülőkre? A Foiba már csak holttestüket adhatja vissza, ha ugyan visszaadja!

Alig merült el Sándor gróf a zuhatagban, már érezte is, hogy ellenállhatatlanul sodorja a víz a Bucóban. Néhány pillanat alatt az éles fényből, amellyel a villamosság megtöltötte a mélység fenekét, a legmélyebb sötétségbe került. A víz zúgását hallotta a mennydörgés helyett. Az áthatolhatatlan üreg nem engedett be semmit a külvilág zajából, sem fényeiből.

- Segítség!...

Ez a kiáltás Báthory Istvántól jött. A hideg víz keltette életre; de nem volt képes a víz színén tartani magát, és megfullad, ha egy erőteljes kar meg nem ragadja abban a pillanatban, amikor már-már alámerült.

- Itt vagyok... István!... Ne félj!

Sándor gróf egyik kezével társát tartotta, a másikkal pedig úszott.

A helyzet rendkívül válságos volt. Báthory István alig tudta mozgatni tagjait, mert az elektromos ütés félig megbénította. Bár kezén az égési fájdalmakat erősen csökkentette a hideg víz, tehetetlen kezét nem tudta használni. Sándor gróf egy pillanatra sem engedhette el, mert akkor társát elnyelte volna a víz, pedig épp elég gondot okozott neki, hogy önmagát fenntartsa.

Azt nem is sejtette, milyen irányban folyik ez az örvénylő víz, hogy a vidék melyik részén bukkan ki, milyen folyóba vagy melyik tengerbe ömlik. Még ha tudta volna is Sándor Mátyás, hogy ennek a folyónak Foiba a neve, a helyzete akkor is éppolyan reménytelen, mert senki sem tudta, hová ömlik ez a rohanó víz. Azok a lezárt palackok, amelyeket az alagút bejáratánál hajítottak a vízbe, az isztriai félsziget egyetlen mellékfolyójában sem bukkantak fel, vagy azért, mert összetörtek a sötét üregben megtett útszakaszon, vagy a víztömeg elsodorta őket a földkéreg valamelyik mélységébe.

Eközben a menekülőket roppant sebességgel vitte az ár, de így könnyebben tudták, fenntartani magukat a víz színén. Báthory István már nem volt magánál. Teste tehetetlenül csüngött Sándor gróf karjában. Sándor Mátyás mindkettőjük helyett küzdött, de úgy érezte, hogy már ő sem bírja sokáig. Nemcsak abban a veszélyben forogtak, hogy beleütköznek valami kiálló sziklába, az üreg oldalába vagy a bolthajtásból kinyúló cseppkövekbe, attól is tarthattak, hogy elkapja őket valami örvény vagy vízforgatag, melyek ott keletkeznek, ahol a fal egy kiugró része megtöri és megváltoztatja a folyó sodrának irányát. Sándor Mátyás vagy hússzor is érezte, hogy az örvénylő víz társával együtt ellenállhatatlan erővel lerántja a Maelström-hatás alapján. Körben forgatta őket, aztán kivetette az örvény szélére, mint a követ a parittya, és csak akkor szabadultak ki belőle, amikor már megtört a vízforgatag ereje.

Fél óra telt el így, minden percben, minden másodpercben halálos veszedelem fenyegette őket. Sándor Mátyást emberfeletti erő szállta meg, és még most sem fulladt ki. Végül is örült, hogy társa szinte már öntudatlan volt. Ha feltámad benne az életösztön, nyilván kapálódzik, s megmentőjének még azért is küszködnie kellett volna, hogy társát mozdulatlanságra kényszerítse. És akkor Sándor gróf vagy kénytelen magára hagyni, vagy mindketten alámerülnek.

Ez a helyzet azonban mégsem tarthatott soká. Sándor Mátyás ereje észrevehetően fogytán volt. Előfordult, hogy mikor kiemelte Báthory István fejét a vízből, az övé merült alá. Hirtelen elállt a lélegzete. Lihegett, fuldoklott, küzdenie kellett a megfulladás ellen. Többször is elengedte társát, akinek feje nyomban a víz alá bukott; de mindig meg tudta ragadni újra abban a kavargó árban, amely a csatorna néhány összeszűkült pontján felduzzadt, és rémisztő zajjal zúdult tovább.

Sándor gróf most már úgy érezte, elveszett. Báthory István teste végleg kicsúszott kezéből. Utolsó erőfeszítésével még igyekezett elkapni... de már nem találta meg, és maga is alámerült a zuhatagban.

Hirtelen heves fájdalom hasított vállába. Kezét ösztönösen kinyújtotta. Aztán ujjai összecsukódtak, s a vízben sodródó gyökércsomót ragadtak meg.

Egy fatörzs gyökere volt, amelyet elragadott az ár. Sándor Mátyás erősen belekapaszkodott ebbe a hordalékfába, és így visszajutott a Foiba felszínére. Aztán egyik kezével a gyökerekbe kapaszkodott, a másikkal pedig társát kereste.

A következő pillanatban már meg is ragadta Báthory Istvánt a karjánál fogva, és nagy erőfeszítések után felhúzta a fatörzsre, amelyre ő már felkapaszkodott. Így pillanatnyilag mindketten elkerülték a vízbefúlás veszélyét, de a fatörzs sorsára, a rohanó Buco szeszélyére voltak bízva.

Sándor gróf egy pillanatra elvesztette eszméletét. Amikor visszanyerte, első gondja volt meggyőződni arról, Báthory István nem csúszott-e le a fatörzsről. Egyébként óvatosságból mögötte helyezkedett el, hogy tartani tudja. Azután előre figyelt, nem hatol-e valami fény az üregbe, és hogyan ömlik ki a víz a szabadba. De semmi nem mutatta, hogy a véget nem érő csatorna kijáratához közelednének.

A menekülők helyzete azonban némiképp javult. Ez a fatörzs vagy tíz láb hosszú volt, gyökerei ráfeküdtek a vízre, és így megakadályozták, hogy hirtelen felforduljon. Hacsak heves ütés nem érte, biztos egyensúllyal haladt, annak ellenére, hogy a víz szintje egyre változott. Sebessége óránként legalább három mérföld lehetett, hiszen éppolyan gyorsan sodródott, mint az ár, amely vitte.

Sándor Mátyás visszanyerte hidegvérét. Igyekezett feléleszteni társát, akinek feje az ő térdén nyugodott. Meggyőződött arról, hogy szíve még dobog, de már alig lélegzik. Szája fölé hajolt, hogy egy kis levegőt leheljen a tüdejébe. A fulladás első rohama talán még nem okozott helyrehozhatatlan károkat szervezetében.

Csakugyan, Báthory István hamarosan megmozdult. Erősebben lélegzett, és ennek hatására ajka félig kinyílt. Végül néhány szót suttogott:

- Feleségem!... Fiam!... Mátyás!

Egész élete benne volt e szavakban.

- István, hallasz engem?... Hallasz? - kérdezte Sándor gróf, és kénytelen volt kiabálni abban a harsogásban, amellyel a zuhatag megtöltötte a Buco bolthajtásait.

- Igen... igen... Hallom, mit mondasz!... Beszélj!... Beszélj!... Szorítsd meg a kezemet!

- István, már nem fenyeget közvetlen veszély - felelte Sándor gróf -, egy fatörzs visz minket... Hová?... Azt én sem tudom, de legalább nem merülünk a víz alá.

- És a vártorony, Mátyás?...

- Attól már messze járunk! Nyilván azt hiszik, hogy a szakadék vizében leltük halálunkat, és bizonyára nem is gondolhatnak arra, hogy üldözniük kellene bennünket! Mindegy, hova visz ez az áradat, tengerbe vagy folyóba, de mi is elérünk oda, ráadásul: élve! Most kell a bátorság, István! Vigyázok rád. Pihenj még, és gyűjtsd az erődet, mert csakhamar szükséged lesz rá. Néhány óra, és megmenekültünk! Szabadok leszünk!

- És László?... - mormogta Báthory István.

Sándor Mátyás nem felelt. Mit is felelhetett volna? Szathmár László még leadta a vészjelet a cella ablakából, de meggátolták a szökését. Most, amikor már szemmel tartják, társai mit sem tehetnek érte.

Eközben Báthory István feje hátrahanyatlott. Nem volt még annyi ereje, hogy legyőzze kábultságát. De Sándor Mátyás vigyázott rá, mindenre készen volt, még arra is, hogy elhagyja a farönköt, ha valami akadályba ütközne, amit nem kerülhetnek el a mély sötétségben.

Hajnali két óra felé járhatott, amikor a víz sodrának és így a fatörzsnek a sebessége is meglehetősen csökkent. Kétségtelenül szélesedett a csatorna, és a víz, amely szabad folyást talált a falak közt, lelassult. Talán arra is lehetett következtetni, hogy a föld alatti üreg vége már nincs messze.

De ugyanakkor, amikor a falak között a távolság nőtt, a bolthajtás egyre alacsonyabbá vált. Ha Sándor gróf felemelte a kezét, elérte a szabálytalan palaréteget, amely a feje felett csüngött. Olykor valami súrlódó hangot hallott: a fatörzs valamelyik felfelé meredő gyökere volt, amelynek vége súrolta a boltozatot. Ez aztán olyan heves lökéseket idézett elő, hogy a fatörzs megingott, és irányt változtatott. Az ár oldalt kapta, megpörgette, és a menekülők attól tarthattak, hogy lesodródnak róla.

Ez többször is megismétlődött, de elkerülték a veszélyt; maradt azért egy másik veszély, amelynek Sándor gróf hidegen számítgatta minden következményét: ez abból eredt, hogy a Buco boltozata folytonosan alacsonyabb lett. Már csak úgy kerülhette el a beleütközést, ha hirtelen hátradőlt, mihelyt a keze valami kiálló sziklát ért. Ereszkedjék talán vissza az örvénylő vízbe? Ő még megkísérelhetné, de hogyan menthetné meg társát a nagy veszedelemben? És kijuthatnak-e élve, ha a földi csatorna boltozata hosszú szakaszon ilyen alacsony? Nem, ez a biztos halál lenne, pedig hányszor megmenekültek a haláltól!

Bármilyen erős akaratú is volt Sándor Mátyás, érezte, hogy elszorul a szíve az aggodalomtól. Tudta, hogy közeledik a végső pillanat. A fatörzs gyökerei erősebben súrolták a bolthajtás szikláit, és néha még felső része is oly mélyen süllyedt a vízbe, hogy az teljesen elborította.

"Pedig - gondolta Sándor gróf - most már nem lehet messze a barlang vége."

És ekkor azt vizsgálgatta, nem szűrődik-e be valami gyér fény előtte a homályba. Talán már hajnal felé járhat az idő, és lehet, hogy oszolni kezd a sötétség. Vagy talán még mindig a villámok világítják meg a Bucón túl a tájat? Ez esetben némi világosság behatolt volna a csatornába is, amely már azzal fenyegetett, hogy elzárja a víz folyását.

De semmi! Még mindig csak a teljes sötétség és a víz harsogása; még a tajtékja is fekete volt!

Egyszerre csak rendkívül heves ütés rázta meg őket. A fatörzs eleje beleütközött a boltozatból kiálló hatalmas szikladarabba. A rázkódástól a fa felfordult. De Sándor gróf nem eresztette el. Egyik kezével kétségbeesetten kapaszkodott a gyökerekbe, a másikkal társát tartotta, mert éppen el akarta sodorni a víz. Aztán vele együtt belemerült a vízárba, amely már a boltozatot verdeste.

Csaknem egy percig tartott így. Sándor Mátyás úgy érezte, elveszett. Ösztönösen visszatartotta lélegzetét, hogy takarékoskodjék a tüdejében maradt kevés levegővel.

Hirtelen a vízen át - bár szemhéja csukva volt - meglehetősen éles fényt vélt felvillanni. Villám csapott le, és nyomban követte a mennydörgés is!

Aztán végre világosság!

Csakugyan, a Foiba kifutott ebből a sötét csatornából, és a szabad ég alatt folyt tovább. De vajon a partvidék melyik pontja felé vette útját? Melyik tengerbe ömlik bele? Még mindig ez volt a megoldhatatlan kérdés - élet-halál kérdése.

A fatörzs felbukott a víz színére. Sándor Mátyás még mindig fogta Báthory Istvánt, és most nagy erőfeszítéssel sikerült felhúznia a roncsra, ő pedig elhelyezkedett mögötte.

Aztán előrenézett, körültekintett, még feje fölé is vetett egy pillantást.

Valami sötét tömeg kezdett a homályba veszni a hátuk mögött. A Buco hatalmas sziklája volt, ebben vezetett az az alagút, amely utat engedett a Foiba vizének. Már pirkadt, itt-ott halvány fények tűntek fel az égbolt tetején, bizonytalanul, mint a szép téli éjszakákon alig észrevehető ködfoltok. Időnként néhány fehérlő villám világította meg a látóhatár szélét, közben állandóan zengett tompán az ég. A vihar felemésztette a levegőben összegyűlt minden villamosságot, aztán eltávolodott, vagy lassanként elcsitult.

Sándor Mátyás nem kis aggodalommal nézegetett jobbra-balra. Ekkor már látta, hogy a folyó két magas sziklafal között folyik, még mindig roppant sebességgel.

Gyors áradat vitte tehát még mindig a menekülőket forgatagok és örvények között, de már a végtelenség tárult ki fejük felett, nem pedig az az alacsony boltozat, amelynek kiszögellései minden pillanatban azzal fenyegettek, hogy összezúzzák koponyájukat. Különben semmi partsáv, még csak egyetlen lejtő sem, ahol partra szállhattak volna. Két magas, meredek fal fogta közre a keskeny Foibát. Vagyis olyan volt, mint egy összeszűkült csatorna, függőleges falakkal, amelyeket simára gyalult a víz, éppen csak a kőboltozat hiányzott fölüle.

Hanem ez az utolsó alámerülés magához térítette Báthory Istvánt. Kezével Sándor Mátyás kezét kereste. Az meg lehajolt, és ezt mondta:

- Megmenekültünk!

De vajon szabad volt-e kiejteni e szót? Megmenekültek, amikor még azt sem tudta, hová ömlik ez a folyó, sem azt, hogy milyen vidéket szel át, sem azt, hogy mikor hagyhatják el ezt a farönköt. De olyan akarata volt, hogy kiegyenesedett a törzsön, és háromszor is megismételte harsogó hangon ezt a szót:

- Megmenekültünk! Megmenekültünk! Megmenekültünk!

Egyébként ki hallhatta volna meg? Senki sem járt ezeken a sziklás falakon, amelyekről még a termőtalaj is hiányzik, csak kavics és rétegezett pala borítja, amelyen még annyi föld sincs, hogy a bozót kinőjön. A magas partok mögött bújó táj egyetlen embert sem vonzott. Sivár vidéken folyt át a Foiba, éppúgy beszorítva két gránitfal közé, mint valami levezetőcsatorna. Egyetlen patak nem táplálta útjában. Egyetlen madár nem súrolta felszínét, még hal sem merészkedett túl gyors vizébe. Itt-ott nagy sziklák álltak ki belőle, teljesen száraz taréjuk mutatta, hogy ezt az áradást csak az iménti felhőszakadás okozta. Rendes körülmények között a Foiba medrében csupán valami hegyi patak folyhatott.

Különben nem kellett attól tartani, hogy a fatörzs a szikláknak verődik. Magamagától elkanyarodott tőlük, hiszen a víz sodrát követte, az pedig kikerülte a köveket. De ki sem tudták volna kormányozni az árból, vagy feltartóztatni rohanását, hogy a part valamely pontját megközelítsék, ha a kikötés lehetségessé válik.

Még egy óra telt el ilyen körülmények között anélkül, hogy közvetlen veszélytől kellett volna tartaniuk. Az utolsó villámok is elenyésztek a levegőben. A távolodó vihart már csak tompa dörgések jelezték, amelyeket a láthatáron tornyosuló magas felhőrétegek visszavertek. Már a hajnal is közeledett, és megvilágította az éjszakai szélviharban megtisztult égboltot. Reggel négy óra körül járhatott.

Báthory István félig felemelkedett, és így pihent Sándor gróf karjában, aki őhelyette is vigyázott.

E pillanatban délnyugat felől távoli dörrenés hallatszott.

"Mi ez? - töprengett Sándor Mátyás. - Ágyúlövés, amely egy kikötő megnyitását jelzi? Akkor nem távolodtunk el a partvidéktől. Vajon melyik kikötő lehet? Trieszt? Nem, hiszen erre van kelet, innét jön fel nemsokára a nap! Vagy Pola lenne, Isztria déli csücske? De hát akkor..."

Egy másik lövés is hallatszott, és csaknem utána a harmadik.

"Három ágyúlövés? - gondolta Sándor gróf. - Vajon nem azt jelzi, hogy a hajóknak tilos a tengerre indulniuk? Valami kapcsolatban van a szökésünkkel?"

Ez valószínű lehetett. A hatóságok bizonyára semmit nem mulasztanak el, hogy meggátolják a szökevényeket a menekülésben, ha valami part mentén haladó árbocosra szállnának.

- Isten segéljen most minket! - mormogta Sándor gróf. - Egyedül ő segíthet!

Eközben a Foibát övező magas szirtfalak egyre alacsonyabbak lettek, és a meder kiszélesedett. Mégsem ismerték fel még a körülöttük elterülő tájat. Éles kanyarok zárták el a látóhatárt, és néhány száz lábnyi területre korlátozták a pillantást. Semmiképpen sem lehetett tájékozódni.

A folyó völgye továbbra is kietlen és kihalt volt, de erősen kiszélesült, a vize már nem folyt olyan gyorsan. Néhány fatörzs, amelyet feljebb kitépett az áradat, most lassabban úszott lefelé. Ez a júniusi reggel elég hűvös volt. A menekülők dideregtek vizes ruháikban. Épp ideje volt már, hogy valami menedéket találjanak, ahol a napon megszáradhatnának.

Öt óra felé az utolsó dombok is eltűntek, helyükben hosszú, alacsony partok következtek, amelyek sík és kopár tájat mutattak. A Foiba fél mérföld széles medre ekkor meglehetősen nagy állóvízbe torkollott, amely megérdemelte volna a lagúna, sőt a tó elnevezést is. Nyugati szélében néhány bárka, egyesek még horgonyoztak, mások már a szél első fuvallatára indulófélben álltak; mindez azt mutatta, hogy ez a lagúna olyan medence, amely mélyen a partvidékbe nyúlik be. A tenger tehát már nem volt messze, és a legokosabbnak az látszott, ha igyekeznek odajutni. De nem lett volna ajánlatos ezektől a halászoktól kérni menedéket. Ha ezek már tudnak a szökésről, ők pedig rájuk bízzák magukat, az a veszély forog fenn, hogy a halászok kiadják őket az osztrák csendőröknek, akik most nyilván kutatnak utánuk a környéken.

Sándor Mátyás nem tudta, mit tegyen, amikor a fatörzs beleütközött a víz színén, a lagúna bal partján egy tuskóba, és egyszeriben megállt. Gyökerei oly erősen akadtak bele valami bozótba, amely a part mentén húzódott, mint egy csónak a parthoz erősített kötélbe.

Sándor gróf óvatosan lépett ki a homokos partra. Először is arról akart meggyőződni, hogy látja-e őket valaki.

De amilyen messze csak ellátott a lagúna mentén, egyetlen embert sem pillantott meg, sem halászt, sem mást.

Pedig feküdt egy ember a homokon vagy kétszáz lépésre, aki onnét észrevehette a menekülőket.

Sándor gróf biztonságban érezte magát, ezért visszatért a fatörzshöz, karjába emelte társát, aztán letette a homokra; azt nem is sejtette, hol lehetnek, és milyen irányban kellene elindulniuk.

Valójában ez az állóvíz, amely a Foiba torkolatát képezte, nem volt sem lagúna, sem tó, hanem árterület. Ezen a vidéken a Leme-csatornának nevezték, és egy szűk árok kötötte össze az Adriával Orsera és Rovigno között, az isztriai félsziget nyugati partján. De senki sem tudta, hogy ez a Foiba vize, amely a nagy esőzések idején átrohan a Buco üregein és úgy ömlik ebbe a csatornába.

Néhány lépésre egy vadászkunyhó állt a parton. Miután Sándor gróf és Báthory István valamelyest visszanyerte erejét, oda menekült. Ott ledobták ruháikat, amelyek a tűző napsütésben nyilván hamar megszáradnak, és vártak. A halászbárkák éppen elhagyták a Leme-csatornát, és ameddig csak a szem ellátott, a homokpart elhagyatottnak látszott.

Az az ember, aki tanúja volt e jelenetnek, felkelt, és a kunyhóhoz közeledett, mintha jól meg akarná jegyezni a helyét; aztán déli irányban eltűnt egy magasabb partrész mögött.

Három órával később Sándor Mátyás és társa már újra felöltözhetett, habár ruhájuk még vizes volt, de indulniuk kellett.

- Nem maradhatunk tovább ebben a kunyhóban - mondta Báthory István.

- Elég erős vagy, hogy útra kelj? - kérdezte tőle Sándor Mátyás.

- Különösen az éhségtől vagyok fáradt.

- Kíséreljük hát meg elérni a tengerpartot. Talán keríthetünk ott valami élelmet, sőt talán hajóra is szállhatunk. Gyere, István!

Kiléptek a kunyhóból, az éhség nyilván jobban elgyengítette őket, mint a fáradtság.

Sándor gróf szándéka az volt, hogy a Leme-csatorna déli partját követik, és így érik el a tengert. Ha sivár is volt a vidék, számos patak barázdálta, az árterület felé folyva. Ez a patakokkal átszőtt terület, amely a homokparton ér véget, széles "posványt" képez, iszapja nem valami szilárd alap a járásra. Meg kellett hát kerülni, dél felé térve - ezt az irányt nem is volt nehéz felismerni a nap felfelé ívelő pályájáról. A szökevények így haladtak két órán át, egy teremtett lélekkel sem találkoztak, de emésztő éhségüket sem csillapíthatták.

Itt a vidék már kicsit termékenyebb volt. Egy keletről nyugatra futó út bukkant fel, a szélén kilométerkővel, de semmit nem árult el a tájékról, amelyen Sándor gróf és Báthory István most vaktában indult útnak. Eközben egy sor szederfa, odébb egy cirokföld lehetővé tette, hogy legalább a gyomrukat megcsalják, ha már jól nem lakhattak. A nyersen megrágott cirok, az üdítő szeder talán elégséges ahhoz, hogy ne rogyjanak össze a kimerültségtől, mielőtt elérnék a tengerpartot.

De ha a vidék lakhatóbbá is vált, ha néhány megművelt mező emberi kéz munkájáról is tanúskodott, arra is el kellett készülniük, hogy itt lakó emberekkel találkoznak.

Ez délfelé meg is történt.

Öt-hat gyalogos tűnt fel az úton. Sándor Mátyás óvatosságból nem akarta, hogy meglássák. Nagy szerencsére észrevett egy kerítéssel elzárt térséget, ahol ötven lépésnyire balra egy romba dőlt major húzódott meg. Mielőtt még megpillanthatták volna őket, társával bemenekült egy félhomályos borpincefélébe. Még ha valaki arra járó meg is áll ennél a majornál, van esélyük rá, hogy észrevétlenek maradjanak még akkor is, ha egész éjszakára ott kell maradniuk.

Ezek a gyalogosok parasztok voltak, és a tengerparti sópároló üzemek munkásai. Egyesek libákat tereltek, nyilván valami város vagy falu piacára, amely nem eshetett messze a Leme-csatornától. Férfiak és asszonyok isztriai öltözetben, ékszerekkel, nyakláncokkal, fülbevalókkal, mellkeresztekkel, brossokkal és függőkkel, amelyek mindkét nembeli lakosok köznapi ruháit is díszítik. Az egyszerűbben öltözött sómunkások hátukon batyuval, kezükben bottal a szomszédos sótelepekre mentek, vagy talán a nyugatra fekvő stagnói vagy piranói nagy sópárlókba.

Némelyek az elhagyott majorsághoz érkezve megpihentek egy pillantásra, még a kapu küszöbére is leültek. Hangosan és hevesen beszélgettek, de csak foglalkozásukhoz tartozó dolgokról.

A két szökevény egy zugba húzódva hallgatott. Talán ezek az emberek már tudtak a szökésről, és arról beszélgettek? Talán ejtenek majd néhány szót, és ebből Sándor gróf megtudja, hogy Isztria melyik vidékén jár most társával?

De erről egy szó sem esett, így még mindig csak feltevésekkel voltak kénytelenek beérni.

- Ezek az emberek nem is említik szökésünket - jegyezte meg Sándor Mátyás -, ebből pedig arra következtethetünk, hogy még nem hallottak róla.

- Ez meg azt bizonyítaná - felelte Báthory István -, hogy már elég messze járunk a várerődtől. A vízár, amely több mint hat órán át sodort minket a föld alatt, olyan sebes, hogy ez nem is nagyon lep meg.

- Igen, nyilván így van - mondta Sándor gróf.

De két órával később néhány sómunkás, aki ott haladt el a kerítés előtt, anélkül, hogy megállt volna, valami rendőrosztagról beszélt, amellyel a város kapujában találkozott.

Ugyan milyen város?... Nem nevezték meg.

Ez nem nagyon nyugtatta meg a két szökevényt. Ha csendőrök járják a vidéket, akkor igen valószínű, hogy az ő felkutatásukra küldték őket.

- Pedig - mondta Báthory István - olyan körülmények között szöktünk meg, hogy azt hihetnék, meghaltunk, és nincs értelme az üldözésnek...

- Csak akkor hiszik el, hogy meghaltunk, ha megtalálják a holttestünket! - felelte Sándor Mátyás.

Bárhogy volt is, semmi kétség, hogy a csendőrség készültségben áll, és kutatja a menekülőket. Ezért elhatározták, hogy rejtekhelyükön maradnak a majorságban egészen éjszakáig. Az éhség kínozta őket, de a menedéket nem merték elhagyni, és jól is tették.

Délután öt óra tájban csakugyan egy kis lovascsapat ügetése hangzott az úton.

Sándor gróf előrekúszott a kerítés ajtajáig, de hirtelen visszafutott társához, s a borospince leghomályosabb zugába húzta. Ott aztán mindketten egy halom venyige alá ásták magukat, és meg sem moccantak.

Fél tucat csendőr egy altiszt vezényletével ment felfelé az úton kelet felé. Vajon megállnak a majornál? Ezen töprengett Sándor gróf nem kis aggodalommal. Ha a csendőrök átkutatják ezt a romos házat, bizony meg is találják az ott rejtőzőket.

A majornál megpihentek egy szemernyit. Az altiszt megállította embereit. Két csendőr és jómaga leszálltak a lóról, míg a többi nyeregben maradt.

Ezek parancsot kaptak, hogy kutassák át a vidéket a Leme-csatorna környékén, aztán térjenek vissza a majorhoz, ahol este hét óráig várnak rájuk.

A négy csendőr nyomban eltávozott az úton. Az altiszt és a két másik kikötötték lovukat a majorságot körülvevő, félig romba dőlt kerítés egyik oszlopához. Aztán leültek a kerítésen kívül, és beszélgetni kezdtek. A borpince mélyén a szökevények minden szót tisztán kivehettek.

- Igen, este visszatérünk a városba, ahol megkapjuk a parancsot az éjjeli ügyelettel kapcsolatban - felelte az altiszt az egyik csendőr kérdésére. - Talán táviratilag is kapunk új utasításokat Triesztből.

Tehát a kérdéses város nem Trieszt: a beszélgetésből ezt jegyezte meg Sándor gróf.

- Nem kell-e attól tartani - jegyezte meg a másik csendőr -, hogy amíg mi itt keressük őket, a szökevények a Quarnerói-öböl oldalán tanyáznak?

- Az bizony meglehet - válaszolta az első csendőr -, ott nagyobb biztonságban érezhetik magukat, mint itt.

- Ott is éppen olyan könnyen felfedezik őket - válaszolta az altiszt -, mert az egész partvidéket figyelik a tartomány egyik végétől a másikig.

Ez volt a második megjegyeznivaló: Sándor gróf és társa Isztria nyugati partvidékén tartózkodott most, vagyis az Adriai-tenger partja közelében, nem pedig a szemben levő öbölnél, amely egész Fiuméig nyúlik be mélyen a szárazföldbe.

- Úgy hiszem, a piranói és a Capo d'Istria-i sótelepeket is átkutatjuk - folytatta az altiszt. - Ott könnyebben elrejtőzhetnek, és szerezhetnek egy bárkát, amelyen átszelik az Adriát Rimini vagy Velence felé.

- Ugyan! Jobban tették volna, ha nyugodtan várakoznak cellájukban! - jegyezte meg filozófusi nyugalommal az egyik csendőr.

- Az ám - tette hozzá a másik -, hiszen előbb-utóbb elkapjuk őket, vagy a hullájukat halásszák ki a Bucóból! Csak már vége lenne az egésznek, és ne kellene járnunk a vidéket, mert ezt igen rühellem ebben a hőségben!

- És ki mondja, hogy nincs vége? - vágta rá az altiszt. - Talán a Foiba elintézte a kivégzésüket. Az áradás idején nem is választhattak volna ennél rosszabb utat a pisinói vártoronyból a menekülésre!

Foibának hívták tehát azt a folyót, amely elsodorta Sándor grófot és társát. És a pisinói várerődbe vitték őket a letartóztatás után, ott börtönözték be, ott állították bíróság elé, és ott ítélték el őket. Ott kellett volna a kivégzésnek is történnie. Ebből a vártoronyból szöktek most meg. Sándor gróf jól ismerte Pisino városát. Ebben a fontos kérdésben tehát már biztosat tudott, és ezután nem a vakvéletlenre bízva kóborolnak az isztriai félszigeten, ha a szökés még egyáltalán lehetséges!

A csendőrök beszélgetése itt abbamaradt; de ebből a néhány szóból a menekülők mindent megtudtak, amire szükségük volt - kivéve talán azt, hogy melyik város fekszik legközelebb a Leme-csatornához az adriai partvidéken.

Eközben az altiszt felállt. Le s feljárt a kerítés mentén, s azt figyelte, nem jönnek-e még visszafelé emberei. Két-három ízben is belépett a düledező házba, s inkább szokásból, mintsem gyanúból benézett a szobákba. A borpince ajtajáig is eljött, ahol bizonyára fel is fedezi a szökevényeket, ha bent nincs olyan mély sötétség. Még be is lépett a pincébe, a venyigerakást a kardhüvely végével meg is piszkálta, de nem érte el az ott rejtőzőket. E pillanatokban Sándor Mátyás és Báthory István olyan gyötrelmeken ment át, amelyeket leírni is nehéz. Egyébként el voltak szánva, hogy drágán adják életüket, ha észreveszik őket. Elhatározták, hogy rárohannak az altisztre, kihasználva meglepetését, megkaparintják fegyvereit, majd ártalmatlanná teszik két emberét, és megölik őket, vagy azok kezétől halnak meg.

Ekkor az altisztet kintről hívták, és elhagyta a borpincét anélkül, hogy valami gyanúsat is látott volna. A felkutatásukra küldött négy csendőr visszatért a majorhoz. Minden igyekezetük ellenére sem találtak a menekülők nyomára az út, a partvidék és a Leme-csatorna által határolt területen. De nem egyedül jöttek vissza, egy ember kísérte őket.

Egy spanyol volt, aki a szomszédos sótelepeken dolgozott. Már a város felé ment, amikor a csendőrök találkoztak vele. Mivel elmondta nekik, hogy a vidéket járta a város és a sótelepek között, úgy határoztak, az altiszt elé vezetik, hogy hallgassa ki. Az ember engedelmesen követte őket.

Amikor szemben állt az altiszttel, az megkérdezte tőle, vajon a sópárlók nem láttak-e a telepeken két idegent.

- Nem, tizedes úr - válaszolta az ember -, de ma reggel egy órával azután, hogy elhagytam a várost, láttam két embert, akik éppen partra szálltak a Leme-csatorna végében.

- Azt mondod, két embert? - kérdezte az altiszt.

- Igen, de mivel a környéken a szökés híre még nem terjedt el, nem is ügyeltem különösebben rájuk. Most már, hogy tudom, mi a helyzet, nem lennék meglepve, ha azt hallanám, hogy a menekülők voltak.

Sándor gróf és Báthory István a borpince mélyéről hallották ezt a számukra olyan jelentős beszélgetést. Tehát amikor kimásztak a Leme-csatorna homokpartjára, észrevették őket.

- Hogy hívnak? - kérdezte tőle az altiszt.

- Carpena; sómunkás vagyok a környéki telepeken.

- Felismernéd ezt a két embert, akiket ma reggel láttál a Leme-csatorna partján?

- Igen... talán...

- Akkor tégy jelentést a városban, és állj a rendőrség szolgálatára!

- Parancsára!

- Tudod-e, hogy ötezer forint jutalmat kap, aki megtalálja a szökevényeket?

- Ötezer forintot?!

- Aki pedig menedéket ad nekik, fegyenctelepre küldik!

- Ezt nem tudtam.

- Menj! - mondta az altiszt.

A spanyol közlésének először is az volt a haszna, hogy a csendőrök eltávoztak. A tizedes parancsot adott embereinek, hogy szálljanak nyeregbe, s noha az éjszaka már beköszöntött, útra kelt, hogy gondosabban átkutassa a Leme-csatorna partjait. Carpena pedig nyomban a város felé indult, s azt gondolta, hogy ha elfogják a szökevényeket, egy csöpp szerencsével jókora jutalom üti a markát Sándor gróf vagyonából.

Sándor Mátyás és Báthory István még egy ideig nem hagyta el búvóhelyét, a sötét pincét, amely menedéket adott nekik. Végiggondolták a helyzetüket: a csendőrség már a nyomukban van, valaki látta őket, és fel is ismerhetik őket, Isztria már nem nyújt számukra biztonságot. Így a legrövidebb időn belül el kell hagyniuk ezt a tartományt, át kell menniük vagy Olaszországba, vagy az Adria másik oldalára, vagy Dalmácián és a határőrvidéken át az osztrák határon túlra kell jutniuk.

Az első terv több sikert ígért, feltéve, hogy a szökevények tudnak valami bárkát szerezni, vagy rá tudnak venni egy part menti halászt, hogy átvigye őket az olasz partra. Végül is ezt a tervet választották.

Ezért fél kilenc tájban, mihelyt eléggé besötétedett, Sándor Mátyás és társa elhagyta a romos majort, és nyugati irányba, az Adria partja felé vette útját. Eleinte kénytelenek voltak az úton haladni, hogy bele ne süppedjenek a Leme ingoványába.

De ha ezt az ismeretlen utat követik, vajon nem abba a városba érkeznek, amelyet ez az út köt össze Isztria szívével? Nem a legnagyobb veszélybe rohannak így? Kétségtelenül így áll a helyzet, de mi mást tehetnének?

Fél tíz tájban vagy negyed mérföldre előttük egy város körvonalai rajzolódtak ki bizonytalanul a homályban; nem lett volna könnyű felismerni, melyik város ez.

Egész házsorok húzódtak lépcsőzetesen azon a hatalmas sziklatömbön, amely a tengerpart öblébe vájt kikötő felett emelkedett. Magas harangtorony nyúlt föléje, mint valami óriási palavessző, amelynek arányait torzítva mutatta a félhomály.

Sándor Mátyás úgy döntött, hogy be sem teszik a lábukat ebbe a városba, mert azonnal jelentenék a két idegen érkezését. Meg kellett hát kerülniük a falakat - amennyiben ez lehetséges -, hogy valahol elérjék a tengerpartot.

A két menekülőt azonban, anélkül, hogy észrevették volna, messziről követte ugyanaz az ember, aki előzőleg meglátta őket a Leme-csatorna partján - ez a Carpena, akinek a csendőr tizedes előtt tett vallomását hallották. A spanyolt csakugyan csábította a kitűzött díj, ezért hazafelé menet letért a mezőre, hogy jobban szemmel tarthassa az utat, és szerencséjére, Sándor Mátyáséknak pedig szerencsétlenségére, a menekülők nyomára bukkant.

Csaknem ugyanebben a pillanatban egy rendőrosztag lépett ki a város egyik kapuján, és kevésen múlt, hogy elzárja előttük az utat. Épp annyi idejük maradt, hogy félreugorjanak; aztán nagy sietve a part felé vették útjukat a kikötő falai mentén.

Szerény halászkunyhó állt ott, kis ablakai világosak voltak, ajtaja félig nyitva állt. Ha Sándor Mátyás és Báthory István nem talál itt menedéket, ha itt nem fogadják be őket, elvesztek. Az, hogy itt keresnek menedéket, azt jelentette, hogy mindent egy lapra tesznek, de nem lehetett habozni.

Sándor gróf és társa a ház ajtaja felé futott, és a küszöbön megállt.

Bent egy ember hálókat foltozgatott valami hajólámpa fényénél.

- Barátom - kérdezte Sándor gróf -, megmondaná, mi a neve ennek a városnak?

- Rovigno.

- Kinek a házában vagyunk itt?

- Andrea Ferrato halász házában.

- Ad-e nekünk Andrea Ferrato halász menedéket ma éjszakára?

Andrea Ferrato szemügyre vette mindkettőjüket, az ajtó felé közeledett, és megpillantotta a kikötőfal sarkánál beforduló rendőrosztagot; kétségtelenül kitalálta, kik kértek tőle bebocsátást, és tudta, hogy elvesztek, ha tétovázik a válasszal...

- Lépjenek be - mondotta.

De a két szökevény nem sietett átlépni a halász házának küszöbét.

- Barátom - mondta Sándor gróf -, ötezer forint jutalom üti annak a markát, aki feladja a pisinói vártoronyból megszökött elítélteket!

- Tudom.

- Fegyenctelep jár annak - tette hozzá Sándor gróf -, aki menedéket ad nekik!

- Tudom.

- Kiadhat minket...

- Azt mondtam, lépjenek be, lépjenek hát be! - felelte a halász. És Andrea Ferrato abban a pillanatban zárta be az ajtót, amikor a rendőrosztag a háza előtt elhaladt.

Andrea Ferrato Santa Manza-i születésű korzikai volt; ez a helység a sartenai kerület egyik kis kikötője, amely a sziget déli csúcsának egy öblében feküdt. Ez a kikötő, a bastiai és Porto Vecchió-i mellett, egyedül nyílik itt a keleti parton, amely néhány ezer éve oly szeszélyesen kanyargott, de most már egyformára mosták a sebes patakok, apránként elpusztították fokait, betömték öbleit, kicsi hajlatait, beszögelléseit.

Andrea Ferrato itt folytatta mesterségét, a halászatot Santa Manzában, a tengernek abban a részében, amely Korzika és az olasz föld között fekszik, de néha egészen a Bonifacio és Szardínia között levő szoros szikláiig is elmerészkedett.

Húsz évvel ezelőtt feleségül vett egy sartenai lányt. Két évvel később született egy kislányuk, Maria. A halászat meglehetősen kemény mesterség, különösen ha az ember halak mellett korallra halászik, amelyet a tenger alatti zátonyokon kell keresni, a szoros legveszélyesebb szakaszainak mélyén. De Andrea Ferrato bátor volt, erős, fáradhatatlan, és éppolyan ügyesen kezelte a hálót, mint a korallszedők fenékkotró szerszámát. Mestersége virágzott. Tevékeny és értelmes felesége a leggondosabban vezette a Santa Manza-i házikót. Mindketten tudtak olvasni, írni, számolni, így viszonylag tanultak voltak ahhoz a százötvenezer analfabétához képest, akit a statisztika történetünk idején is számon tart a sziget kétszázhatvanezer lakója között.

Ezenkívül - talán éppen tanultsága révén - Andrea Ferrato gondolkodásában és szívében inkább a franciákhoz húzott, noha olasz származású volt, mint a legtöbb korzikai. És ebben az időben meglehetős rossz szemmel nézték őt emiatt a járásban. Ez a járás, a sziget déli csücskén, messze Bastiától, messze Ajacciótól, messze a legtöbb közigazgatási központtól, ellenszegült mindannak, ami nem olasz vagy szardíniai volt.

Így többé-kevésbé lappangó ellenszenv nyilvánult meg a Ferrato családdal szemben. Márpedig Korzikában az ellenséges indulat nem jár messze a gyűlölettől, s a gyűlölet még kevésbé a tettlegességtől. Bizonyos körülmények csakhamar még jobban elmérgesítették a helyzetet. Egy napon Andrea Ferrato türelme elfogyott, és indulatában "kezéhez vér tapadt". Megölt egy garázda, környékbeli fickót, aki megfenyegette őt; így menekülnie kellett.

De Andrea Ferrato nem olyan ember volt, aki a hegyek közé menekül, hogy onnan harcoljon a rendőrség és a halott társai vagy barátai ellen, és hajlandó vállalni azt a véget nem érő vérbosszúsorozatot, amely végül is az övéit sújtja. Elhatározta, hogy kivándorol, sikerült is titokban elhagynia Korzikát, és a szardíniai partvidékre menekülnie. Amikor felesége túladott kevéske vagyonukon, pénzzé tette a Santa Manza-i házat, a bútorokat, a bárkát és a hálókat, lányával utána ment. Örökre lemondott arról, hogy visszatérjen szülőhazájába.

A gyilkosság jogos önvédelemből történt, mégis nyomta Andrea Ferrato lelkiismeretét. Őseitől örökölt, kissé babonás hitével egyre azon fáradozott, hogy megváltsa bűnét. Úgy hitte, hogy egy ember haláláért csak akkor nyer bocsánatot, ha saját élete kockáztatásával megmenti egy másik ember életét. Elhatározta, hogy meg is teszi, amint alkalom kínálkozik rá.

Korzikát elhagyva, Andrea Ferrato csak rövid ideig maradt Szicíliában, ahol könnyen felismerhették és leleplezhették volna. Nem is önmagáért aggódott, mert erős volt és bátor, hanem övéit féltette, hogy a családról családra szálló vérbosszú utoléri őket. Csak arra a pillanatra várt, hogy feltűnés nélkül távozhasson, és átköltözött Olaszországba. Anconában alkalma nyílt arra, hogy átkeljen az Adrián, és az isztriai partvidéken telepedjen le, és ezt az alkalmat ki is használta.

Hát ilyen okból és ilyen körülmények között telepedett le ez a korzikai a kicsiny rovignói kikötőben. Tizenhét esztendővel ezelőtt itt kezdte újra a halászmesterséget - ez tette lehetővé, hogy ismét jobb körülmények közé kerüljön. Kilenc évvel később fia született, akit Luiginak neveztek el, de a gyermek születése az anyja életébe került.

Amióta Andrea Ferrato özvegy lett, egyedül élt fiával és leányával. Maria ekkoriban tizennyolc éves volt, és a nyolcadik évében járó fiút anyjaként nevelte. És a rovignói halász olyan boldog lett volna, amilyenné csak a munka és a jól teljesített kötelesség érzése teheti az embert, ha nem él benne még mindig változatlan hevességgel a fájdalom bátor hitvesének elvesztése miatt. Mindenki szerette a környéken, mert szolgálatkész volt, és jó tanácsokat adott azoknak, akik hozzá fordultak. Mint tudjuk, joggal tartották kiválónak mesterségében. Az Isztria partját borító hosszú sziklasor környékén nem volt oka sajnálni a Santa Manza-i öböl és a bonifaciói szoros halászzsákmányait. Igen jól megismerte ezt a tájat, ahol ugyanazt a nyelvet beszélték, mint amit Korzikában. A Polától Triesztig vezető partszakaszon hajókat kalauzolt, és ez a keresete szépen kiegészítette azt a jövedelmet, amelyet a halban gazdag víz nyújtott. Így házában a szegények mindig megkapták alamizsnájukat, és lánya, Maria segítette őt a jótékonykodásban.

De a Santa Manza-i halász soha nem felejtette el fogadalmát: életet életért! Elvette egy ember életét. Megmenti majd egy másikét.

Amikor a két szökevény megjelent házának küszöbén, kitalálta, kik ezek, tudta, milyen veszélynek teszi ki magát, ezért nem habozott a válasszal. "Lépjenek be!" - és magában hozzátette: "Isten óvjon valamennyiünket!"

Eközben a rendőrosztag elhaladt Andrea Ferrato ajtaja előtt, de nem állt meg. Sándor gróf és Báthory István a korzikai halász házában biztonságban érezhette magát, legalább az éjszaka néhány órájára.

Ez a ház a városon kívül épült, ötszáz lépésre a falaktól, a kikötőn túl egy sziklafokon, amely a homokpart fölé nyúlt. Előtte nem egészen kétszáz méterre hömpölygött a tenger, hullámai megtörtek a partvidék szirtjein, és semmi sem akadályozta a kilátást egészen a látóhatárig. Délnyugat felé egy kerek vonalú hegyfok emelkedett, amelynek görbe vonala zárja el a kis rovignói révet az Adriától.

Andrea Ferrato földszintes háza négy szobából állt, kettő az épület elejére nyílt, kettő hátra; a ház mellett egy deszkafészer volt, ahol a halászeszközöket tartotta. Hajója az az egyárbocos, szögletes farú, harminc láb hosszú bárka volt - nagy árbocrúdján orrvitorlával -, amely nagyon alkalmas húzóhálóval végzett halászatra. Használaton kívül itt benn horgonyzott a sziklák védelmében, megközelíteni egy kis, könnyű csónakon lehetett, amelyet a száraz homokpartra húztak. A ház mögött félholdnyi bekerített kert terült el, kevés konyhakerti növény termett benne a szederfák, olajfák és szőlőtőkék között. Sövény választotta el egy öt-hat láb széles pataktól és egyben a környező síkságtól.

Ilyen volt ez az egyszerű, de vendégszerető hajlék, ahová a gondviselés a menekülőket vezette, ilyen volt a gazda, aki szabadságát kockáztatta azért, hogy menedéket nyújtson nekik.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Sándor gróf és Báthory István körülnéztek a szobában, ahová a halász bevezette őket.

Ez a ház legnagyobb szobája volt, néhány igen tisztán tartott bútorral, ami a gondos háziasszony ízlésére és kitartó szorgalmára vallott.

- Mindenekelőtt esznek, ugye? - kérdezte Andrea Ferrato.

- Igen, mert meghalunk éhen - felelte Sándor gróf. - Tizenkét órája egy falatot sem ettünk.

- Hallod, Maria? - folytatta a halász.

Maria egy szempillantás alatt fehér abroszt tett az asztalra, rá kevés sózott disznóhúst, főtt halat, kenyeret, egy flaska környékben szüretelt bort, mazsolát, továbbá két poharat, két tányért. "Veglione", vagyis háromkanócos olajlámpa világította meg a helyiséget.

Sándor gróf és Báthory István nyomban asztalhoz ült: már alig bírták tartani magukat.

- És maguk? - mondták a halásznak.

- Mi már vacsoráztunk - felelte Andrea Ferrato.

A két kiéhezett ember felfalta - ez a helyes szó - az ételt, amelyet oly egyszerűséggel és jó szívvel tettek elébük.

De evés közben is szüntelenül figyelték a halászt, a lányát, a fiát, akik a szoba sarkában ültek, és szótlanul nézték őket.

Andrea Ferrato negyvenkét éves lehetett. Szigorú arckifejezése volt, egy kissé még szomorkás is, napégette arcán kifejező vonások ültek, szeme fekete, és tekintete értelmes. Az adriai halászok öltözetét viselte, erős, nagy hátat sejtett alatta az ember.

Maria - alakja és arca a halász feleségére emlékeztetett - magas és arányos termetű volt, inkább szép, mint csinos, tüzes fekete szemű, barna hajú, bőrét melegre színezte az élénk korzikai vér. A fiatalkora óta ráháruló feladatok komollyá tették, magatartásában, mozdulataiban meggondoltság és nyugalom rejlett; a lányban minden arra az erős akaratra vallott, amely semmilyen körülmények között sem hagyta el. Több ízben igyekeztek elnyerni kezét idevalósi fiatal halászok, de erről sohasem akart hallani. Egész élete apjáé és azé a gyermeké volt, akit úgy szeretett, mintha nem is testvére, hanem anyja lenne.

Luigi határozott, bátor, dolgos fiúcska volt, aki már hozzászokott a tengeri élethez. Hajadonfőtt, szélben, esőben kísérte Andrea Ferratót, ha halászúton járt vagy hajókat kalauzolt. Látszott rajta, hogy erőteljes, egészséges, jól megtermett ember válik belőle, nemcsak merész, hanem vakmerő lesz, kiállja az idő minden viszontagságát, és mit sem törődik a veszéllyel. Szerette apját. Imádta nővérét.

Sándor gróf gondosan figyelte ezt a három embert, akit összefűzött a megható szeretet. Semmi kétsége nem volt, hogy derék emberek közé került, akikre rábízhatja magát.

Az étkezés végeztével Andrea Ferrato felállt, és Sándor Mátyáshoz lépett.

- Térjenek nyugovóra, uraim! - mondta egyszerűen. - Senki sem tudja, hogy itt vannak. Holnap majd törjük a fejünket, hogy mit tegyünk.

- Nem, Andrea Ferrato, nem! - felelte Sándor gróf. - Most már lecsillapítottuk éhségünket. Új erőre kaptunk. Engedje, hogy azonnal elmenjünk ebből a házból, mert jelenlétünk igen nagy veszélyt jelent magára és családjára.

- Igen, induljunk - fűzte hozzá Báthory István -, isten jutalmazza azért, amit értünk tett!

- Le kell feküdniük! - folytatta a halász. - A partot ma este figyelik. A partvidék minden kikötőjében hajózárlatot rendeltek el. Ma éjszaka minden próbálkozás hiábavaló.

- Hát legyen, ha úgy akarja! - válaszolta Sándor gróf.

- Így akarom.

- Csupán egy szót. Mióta tudnak a szökésünkről?

- Ma reggel óta - felelte Andrea Ferrato. - De négyüket tartották fogva a pisinói vártoronyban. Maguk viszont csak ketten vannak. A harmadikat, úgy mondják, szabadlábra helyezik...

- Sárkány! - kiáltott fel Sándor Mátyás, de nyomban visszafojtotta felindulását, amely ellenállhatatlanul hatalmába kerítette a gyűlölt név hallatára.

- És a negyedik?... - kérdezte Báthory István, de be sem merte fejezni a mondatot.

- A negyedik még él - felelte Andrea Ferrato. - A kivégzést elhalasztották.

- Él! - kiáltott Báthory István.

- Igen! - felelte gúnyosan Sándor gróf. - Meg akarják várni, hogy minket is elfogjanak, és meg akarják szerezni nekünk azt az örömöt, hogy együtt halhatunk meg!

- Maria - mondta Andrea Ferrato -, vezesd vendégeinket a hátsó szobába, amelyik a kertre néz, de ne gyújts világosságot. Ma este nem szabad, hogy fényt lássanak az ablakunkban. Aztán te is lefekhetsz. Luigi és én majd őrködünk.

- Igen, apám! - felelte a kisfiú.

- Jöjjenek, uraim - mondta a lány.

Egy perccel később Sándor gróf és társa baráti kézfogást váltott a halásszal. Aztán átmentek a szobájukba, ahol már várta őket két jó kukoricahánccsal tömött matrac, ezeken kipihenhették fáradalmaikat.

Andrea Ferrato közben Luigival elhagyta a házat. Meg akart győződni arról, hogy senki nem járkál a környéken, sem a homokparton, sem a kis patakon túl. A szökevények így békésen pihenhettek napkeltéig.

Az éjszaka minden bonyodalom nélkül telt el. A halász többször is kiment. Semmi gyanúsat nem látott.

Másnap, június tizennyolcadikán, a vendégek még aludtak, amikor Andrea Ferrato már benézett a város központjába, és ellátogatott a rakpartra, hogy híreket halljon. Többfelé is beszélgetők és kíváncsiak csoportjába ütközött. Mindenki az előző este kiragasztott hirdetményről beszélt, amely hírül adta a szökést, a rejtegetésért járó büntetést és a nyomravezetőnek kitűzött díjat. Az emberek összevissza beszéltek, új híreszteléseket hoztak és adtak tovább, de ezekből nem sokat lehetett megtudni. Semmi nem mutatott arra, hogy Sándor grófot és társát látták volna a környéken, vagy gyanítanák, hogy ezen a vidéken bujkálnak. Mégis, tíz óra felé, amikor a csendőr altiszt és emberei az éjszakai őrjárat után visszatértek Rovignóba, elterjedt a hír, hogy valaki huszonnégy órával korábban két idegent látott a Leme-csatorna partján. Bejárták az egész környéket a tengerig, hogy nyomukra bukkanjanak, de eredmény nélkül. Semmi nyomát nem találták annak, hogy itt jártak volna. Vajon elérték a partvidéket, szereztek valami bárkát, eljutottak Isztria egy másik pontjára, vagy az osztrák határon túlra menekültek? Mindez hihetőnek tűnt.

- Annál jobb! - mondották. - Legalább a kincstár megtakarít ötezer forintot.

- Ezt a pénzt jobb célra is fordíthatnák, mint aljas árulások jutalmazására.

- Úgy bizony! Bárcsak sikerülne a szökésük!

- Sikerülne?... Már meg is szöktek!... Most már biztonságban vannak az Adria túlsó partján!

E szavakból ítélve, amelyeket nagyobbrészt a falragaszok előtt összegyűlt parasztok, munkások és polgárok váltottak, a közvélemény látható módon inkább az elítéltek felé fordult - legalábbis Isztria szláv vagy olasz eredetű lakosai körében. Az osztrák hivatalnokok aligha számíthattak arra, hogy ezek jelentik fel a szökevényeket. Meg is tettek mindent, hogy elfogják őket. Minden rendőr- és csendőrosztag már este óta készenlétben állt, és szakadatlan táviratváltás folyt Rovigno, Pisino és Trieszt között.

Andrea Ferrato tizenegy óra felé tért haza, s ezeket az inkább jó, mint rossz híreket hozta.

Sándor grófot és Báthory Istvánt Maria szolgálta ki szobájukban, ahol az éjszakát töltötték, és éppen most fejezték be a reggelit. Ez a néhány órai alvás, a jó kis pihenő, a gondoskodás teljesen eloszlatta fáradtságukat.

- Nos barátom? - kérdezte Sándor gróf, mihelyt bezárult az ajtó Andrea Ferrato mögött.

- Uraim - felelte a halász - nem hiszem, hogy pillanatnyilag tartaniuk kellene valamitől.

- De mit beszélnek a városban? - kérdezte Báthory István.

- Két idegenről folyik a szó, akiket állítólag tegnap reggel láttak, épp amikor kikászálódtak a Leme-csatorna homokpartjára... és ha ezek önök... uraim...

- Valóban csak mi lehetünk - felelte Báthory István. - Egy ember, egy környékbeli sópárló munkás vett észre és jelentett fel!

Andrea Ferratónak elmondták, ami a romos majorban történt, amíg ott rejtőztek.

- És nem tudják, ki a feljelentő? - erősködött a halász.

- Nem láttuk - felelte Sándor gróf -, csak a hangját hallottuk.

- Bosszantó körülmény - folytatta Andrea Ferrato -, de a fontos, hogy nyomukat vesztették, és különben akkor sem kellene besúgástól félni, ha arra gyanakodnának, hogy a házamba menekültek. Rovigno egész vidéke maguk mellett áll!

- Igen - felelte Sándor gróf -, és ez nem is lep meg. Derék lakosság él ezen a vidéken! De számolnunk kell azzal, hogy az osztrák hatóságok semmitől sem riadnak vissza, hogy ismét elfogjanak minket.

- Megnyugvásukra szolgáljon, uraim - folytatta a halász -, az az általános vélemény, hogy maguk már nyilván át is jutottak az Adria túlsó partjára.

- Isten adja, hogy úgy legyen! - tette hozzá Maria, összekulcsolva kezét, mintha imádkozna.

- Így is lesz, drága gyermekem - felelte Sándor gróf a legteljesebb bizalom hangján -, így is lesz az ég segítségével...

- És az enyémmel, gróf úr! - szólt közbe Andrea Ferrato. - Most munkához látok, mint rendesen. Az emberek megszokták, hogy Luigi meg én javítgatjuk hálóinkat a homokparton, vagy tisztogatjuk kis hajónkat, és nem szabad eltérnünk a szokásainktól. Egyébként is meg kell vizsgálnom az égboltot, mielőtt bármire szánnám magam. Kérem, maradjanak ebben a szobában. Semmi szín alatt ne menjenek ki. A kertre néző ablakot nyissák ki, hogy ezzel se keltsenek gyanút, de maradjanak a szoba sarkában, és ne mutatkozzanak. Egy-két óra múlva visszajövök.

E szavakkal Andrea Ferrato fiával együtt elment otthonról, Maria pedig megszokott munkáját végezte az ajtó előtt.

Néhány halász jött-ment a homokparton. Andrea Ferrato óvatosságból néhány szót akart váltani velük, mielőtt szétteregeti hálóit a homokon.

- Erős keleti szél fúj - mondta az egyik.

- Igen - felelte Andrea Ferrato -, a tegnapelőtti vihar betyárul megtisztította a láthatárt.

- Hm! - tette hozzá egy másik. - A szél lehűtheti a levegőt estére, és viharba mehet át, ha a bóra is beleszól!

- Jól van, csakhogy ez még mindig szárazföldi szél, és így a tenger nyugodt marad a sziklák között.

- Majd meglátjuk!

- Halászol ma éjszaka, Andrea?

- Nyilván, ha az idő engedi.

- De a hajózási tilalom?...

- A zárlat csak a nagy hajókra vonatkozik, a bárkákra nem, amelyek nem mennek messze a parttól.

- Annál jobb, mert dél felől tonhalak vonulását jelzik, idejében ki kell vetnünk a hálókat!

- Igaz! - felelte Andrea Ferrato. - Nem várhatunk tovább!

- Ej! Hátha!

- Én mondom neked, hogy nem, és ha ma éjjel kimegyek, bonicust akarok fogni. Orsera és Parenzo környékén.

- Jó szerencsét! De mi csak a hálókat helyezzük el a sziklák tövében.

- Ahogy tetszik!

Andrea Ferrato és Luigi elmentek a hálókért a fészerbe, aztán kiteregették a homokra, hogy megszárítsák a napon. Két órával később a halász hazatért, meghagyva a fiának, hogy készítse elő azokat a kis horgokat, amellyel a bonicust fogják, ezt a sötétpiros húsú halat, amely a tonhalak családjába tartozik.

Andrea Ferrato vagy tíz percig pipázott házának küszöbén, majd betért vendégei szobájába, amíg Maria tovább dolgozott a ház előtt.

- Gróf úr - mondta a halász -, a szél a szárazföld felől fúj, és azt hiszem, a tenger az éjjel nyugodt lesz. A legegyszerűbb és így a legbiztosabb módon úgy tudnak nyomtalanul elmenekülni, ha velem együtt hajóra szállnak. Ha rászánják magukat, legjobb, ha este tíz óra felé indulunk. Akkor a sziklák között ellopakodnak a hullámtörő gát széléig. Senki sem veszi észre magukat. Csónakomon kievezünk az árbocosra, és nyomban kifutunk a tengerre; nem keltünk semmi gyanút, hiszen tudják, hogy ma éjjel tengerre szállok. Ha a szél nagyon erős lesz, a part mentén haladunk, amíg le tudom tenni magukat az osztrák határon túl, a Cattarói-öböl mögött.

- És ha nem erősödik a szél - kérdezte Sándor gróf -, mit szándékozik tenni?

- Kifutunk a nyílt tengerre - felelte a halász -, átkelünk az Adrián, és kikötünk Rimini közelében vagy a Pó torkolatánál.

- Kibírja a hajója az átkelést? - kérdezte Báthory István.

- Ki! Jó hajó ez, a felén fedélzet is van; a fiammal együtt már kipróbáltuk nagy viharban is. Különben kell valami kockázatot vállalni...

- Hogy mi kockázatot vállalunk - felelte Sándor gróf -, mi, akiknek kockán forog élete, az egész természetes; de maga, barátom, miért kockáztatná maga is...

- Ez már az én dolgom, gróf úr - felelte Andrea Ferrato -, és csak kötelességemet teljesítem, amikor meg akarom menteni magukat.

- Kötelességét?...

- Igen!

És Andrea Ferrato elbeszélte életének azt a szakaszát, amely után el kellett hagynia a korzikai Santa Manzát, és elmondta, hogy azzal a jótettel, amelyet most készül végrehajtani, csak jóvá akarja tenni azt, amit tett.

- Bátor szív! - kiáltott fel Sándor gróf, akit meghatott ez a történet.

Aztán így folytatta:

- De akár a Cattarói-öbölhöz megyünk, akár az olasz partra, ez meglehetősen hosszú távollétet igényel, amely feltűnést kelthet Rovignóban. Ha egyszer biztonságba helyezett minket, nem szabad, hogy visszatértekor letartóztassák...

- Sose féljen, gróf úr! - felelte Andrea Ferrato. - A nagy halászatok idején néha öt-hat napot is kint töltök a tengeren. Különben, ismétlem, ez rám tartozik. Így kell cselekednünk: így is cselekszünk!

A halász elhatározásával nem lehetett vitába szállni. Andrea Ferrato terve nyilván a legjobb volt, és könnyen végrehajtható, hiszen a bárka - legalábbis ahogy remélte - megbirkózik a tengerrel. Elővigyázatosságra csak a beszállás pillanatában lesz szükség. De az éjszaka sötétnek ígérkezik, a hold nem jön fel, és igen valószínű, hogy este sűrű köd lepi el a partot, de nem száll a nyílt tenger felé. Ily késői órán a part már néptelen lesz, csak egy-két vámőr járja a körzetét, senkivel sem találkoznak. A többi halász, Andrea Ferrato szomszédai, amint mondották is, a tonhálókat feszítik majd ki csáklyákra a sziklákon túl, vagyis két-három mérföldre Rovigno alatt. Mire észreveszik a bárkát, ha ugyan észreveszik, az már messze jár a tengeren a fedélzet alatt rejtőző két szökevénnyel.

- És milyen messze van légvonalban Rovigno az olasz part legközelebbi pontjától? - kérdezte ekkor Báthory István.

- Mintegy ötven mérföld.

- Mennyi idő alatt jutunk át?

- Hátszéllel tizenkét óra kell. De maguknál nincs pénz. Pedig szükségük van rá. Fogja, gróf úr, ezt az övet, háromszáz forintot talál benne, és kösse a derekára.

- Barátom... - mondta Sándor Mátyás.

- Majd visszaadja később - felelte a halász -, amikor biztonságba kerülnek. Most pedig várjanak, amíg visszajövök!

Amint így megállapodtak, Andrea Ferrato visszavonult, folytatta szokásos munkáját, hol a parton dolgozott, hol meg a házban foglalatoskodott. Luiginak sikerült egy tartalék vitorlába göngyölve néhány napra való élelmiszert a bárkára vinnie. Senki sem foghatott gyanút, és nem gátolhatta meg Andrea Ferrato terveit. A halász odáig ment az elővigyázatosságban, hogy a nap hátralevő részében nem is kereste fel többé vendégeit. Sándor Mátyás és Báthory István továbbra is a kicsi szobában rejtőzött, amelynek ablaka még mindig tárva-nyitva volt. A halász megígérte, hogy szól nekik, ha eljön az indulás ideje.

Délután egyébként több szomszéd is átjött egy kis baráti beszélgetésre a halászatról, és szóba került, hogy tonhalak bukkantak fel Isztria környékén. Andrea Ferrato a nagyszobában fogadta őket, ahogy az illendőség megkívánja, itallal kínálta vendégeit.

A nap legnagyobb része így telt el, jövés-menéssel, beszélgetéssel. Néha a megszökött foglyokról is szó esett. Rövid ideig még az a hír is járta, hogy elfogták őket a Quarnerói-öböl közelében, az Isztriával szemben levő parton - de ezt a hírt csakhamar megcáfolták.

Úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Bizonyos volt, hogy a partvidéket a szokásosnál nagyobb gonddal figyelik a vámőrök, a csendőrök vagy a rendőrök; de nyilván nem lesz nehéz kijátszani éberségüket, ha beköszönt az éjszaka. A hajózárlatot, mint tudjuk, csak a hosszú járatú hajókra és a földközi-tengeri part menti forgalmat ellátó hajókra rendelték el, a partvidék közelében maradó halászbárkákra viszont nem. Az egyárbocos felkészítése az útra ezek szerint nem adhatott okot a gyanakvásra.

De Andrea Ferrato nem számított arra, hogy este vendége érkezik. A látogatás először meglepte, ha nem is nyugtalanította nagyon. Vészjósló jelentőségét azonban csak a látogató távozása után értette meg.

Éppen elütötte a nyolcat, Maria a vacsorát készítette, a nagyszoba asztalát már megterítették, amikor két koppantás hallatszott a ház ajtaján.

Andrea Ferrato habozás nélkül ajtót nyitott. Nagy meglepetésére a spanyol Carpenával találta magát szemben.

Ez a Carpena Almayatéból származott, egy Malaga környéki kisvárosból. Ahogyan Andrea Ferrato Korzikát, ő Spanyolországot hagyta ott, nyilván valami homályos ügy kapcsán, és Isztriában telepedett le. Ott a sópárló vagy sófőző mesterséget folytatta, és a szárazföld belsejébe szállította a nyugati partvidék sótermékeit - hálátlan mesterség volt ez, éppen csak a legszükségesebbet kereste meg vele.

Alig huszonöt éves, erőteljes, alacsony, de széles vállú fiatalember volt, hatalmas fejét durva, göndör fekete haj bontotta; bulldogszerű arca volt, amely embernél éppen annyira nem kelt bizalmat, mint kutyánál. Carpena emberkerülő, gyűlölködő és bosszúálló volt, ráadásul elég gyáva is, ezért nem szerették a környéken. Azt sem tudták, valójában miért kellett elhagynia hazáját. Nem volt jó híre, mert a sótelepen társaival többször összeveszett, hol az egyiket, hol a másikat fenyegette meg, és ennek folytatása verekedés lett. Az emberek szívesebben tartották távol maguktól.

Carpenának azonban korántsem volt rossz véleménye önmagáról. Egyáltalán nem! Ez magyarázza meg, hogy miért iparkodott kapcsolatba kerülni Andrea Ferratóval - és mindjárt meglátjuk, milyen célból. Meg kell hagyni, a halász azonnal elég bizalmatlanul fogadta. Ezt könnyen megérthetjük a következő párbeszédből, amelyből Carpena minden szándéka kiderül.

Carpena alig tett egy lépést a szobában, Andrea Ferrato megállította, és azt kérdezte tőle:

- Minek jött ide?

- Errefelé jártam, és mivel még a lámpa égett, benéztem.

- És miért?

- Hogy meglátogassam, szomszéd.

- De tudja, hogy nem szeretem, ha meglátogat!

- Rendszerint nem - felelte a spanyol -, de ma talán másként áll a dolog.

Andrea Ferrato nem értette, és nem tudta kitalálni, mit jelentenek Carpena meglehetősen rejtélyes szavai. De egy pillanatra akaratlanul is megremegett, és ez nem kerülte el látogatója figyelmét.

Carpena becsukta maga mögött az ajtót.

- Beszélnivalóm van magával - ismételte.

- Nem... semmi dolga velem!

- De igen... beszélnem kell magával... négyszemközt - tette hozzá a spanyol, hangját lehalkítva.

- Hát jöjjön! - felelte a halász, mert aznap megvolt az oka, hogy senki előtt be ne zárja ajtaját.

Andrea Ferrato intésére Carpena átment a nagyszobán, és követte a halászt a szobájába.

Ezt a szobát csak egy vékony fal választotta el attól, amelyben Sándor gróf és társa tartózkodott. A halász szobájának ablaka a homlokzati oldalra nyílt, a másiké a kertre.

Mihelyt egyedül maradtak, a halász megkérdezte:

- Mit akar tőlem?

- Szomszéd - felelte Carpena -, még egyszer a jó barátságához folyamodom.

- És miről van szó?

- A leányáról.

- Szót se többet!

- Hallgasson már meg!... Tudja, hogy szeretem Mariát, és leghőbb vágyam, hogy a feleségem legyen.

Ez volt Carpena szándéka.

Valóban már hónapok óta üldözte a lányt udvarlásával. Kétségtelen, az érdek jobban hajtotta, mint a szerelem. Andrea Ferrato egyszerű halász létére elég tehetős volt, és a nincstelen spanyolhoz képest gazdagnak számított. Mi sem természetesebb, mint hogy Carpena szeretett volna a halász veje lenni; de az is természetes, hogy Andrea Ferrato állandóan kikosarazta, mert semmilyen tekintetben nem felelt meg neki.

- Carpena - felelte hidegen Andrea Ferrato -, maga egyszer már megkérdezte a lányomat, és ő azt mondta: nem. Aztán megkérte a kezét tőlem, és én is azt mondtam: nem. Ma ismét eljött és makacskodik, azért megismétlem: utoljára is nem!

A spanyol arca hevesen összerándult. Ajka szétnyílt, foga kilátszott. Szeme vad pillantást lövellt. De a rosszul megvilágított szobában Andrea Ferrato nem vette észre ezt a gonosz arckifejezést.

- Ez az utolsó szava? - kérdezte Carpena.

- Ez az utolsó szavam, ha maga is utoljára tette fel a kérdést - felelte a halász -, de ha újból felteszi, ugyanezt a választ kapja!

- Felteszem újra! Igen! Felteszem újra - ismételte Carpena -, mert Maria maga is így akarja!

- Ő? - kiáltotta Andrea Ferrato. - Ő?... Jól tudja, hogy lányom nem érez maga iránt sem barátságot, sem megbecsülést!

- Még változhatnak érzései, ha beszélek vele - felelte Carpena.

- Beszél vele?

- Igen, Ferrato, beszélni kívánok vele.

- És mikor?

- Tüstént!... Érti?... Beszélnem kell vele!... Feltétlenül... még ma este!

- Visszautasítom az ő nevében!

- Jól vigyázzon arra, hogy mit tesz - mondotta Carpena, és felemelte hangját -, jól vigyázzon!

- Vigyázzak?...

- Bosszút állok!

- Eh! Állj bosszút, ha tudsz, vagy ha mersz, Carpena! - felelte Andrea Ferrato, akit szintén elkapott az indulat. - Nem félek a fenyegetéseidtől, jól tudod! Most pedig kifelé, vagy kidoblak.

A spanyol szeme vérbe borult. Már-már tettlegességre vetemedett a halásszal szemben. De sikerült türtőztetnie magát, aztán hevesen belökte az ajtót, berontott a nagyszobába, majd egyetlen szó nélkül kiment a házból.

Alig hagyta el a házat, amikor kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, ahol a szökevények rejtőztek. Sándor gróf, aki minden szót hallott a beszélgetésből, megjelent a küszöbön, és Andrea Ferrato felé lépve, halkan ezt mondta:

- Ez az ember jelentett fel minket a csendőr altisztnél. Ismer bennünket. Látta, amikor kimásztunk a Leme-csatorna partján. Rovignóig követett. Nyilván tudja, hogy menedéket adott nekünk a házában. Hadd meneküljünk hát tüstént, vagy elvesztünk... és maga is elveszett!

Andrea Ferrato hallgatott. Nem tudott mit válaszolni Sándor grófnak. Forrt benne korzikai vére. Elfeledkezett a két szökevényről, akikért idáig annyit kockáztatott. Már csak a spanyolra gondolt, már csak Carpena járt az eszében.

- A nyomorult! A nyomorult! - mormogta végül. - Igen! Mindent tud! A kezében vagyunk! Meg kellett volna értenem!

Sándor Mátyás és Báthory István aggódva nézte a halászt. Várták, mit mond, mit tesz. Egy pillanat veszteni való idejük sem maradt, dönteniük kellett. Már talán be is súgta őket.

- Gróf úr - mondta végül Andrea Ferrato -, a rendőrség bármelyik pillanatban megszállhatja a házamat. Igen! Ez a csavargó nyilván tudja, vagy legalábbis sejti, hogy itt tartózkodnak! Amit mondott, üzleti ajánlat volt. A lányomat kérte a hallgatásáért! A maguk vesztére tör, hogy rajtam bosszút álljon. Ha pedig a rendőrök idejönnek, lehetetlen megszökni előlük, és megtalálják magukat. Igen! Tüstént menekülniük kell!

- Igaza van, Ferrato - felelte Sándor gróf -, de mielőtt elválnánk, hadd köszönjem meg, amit értünk tett, és amit tenni akart...

- Amit tenni akartam, azt még mindig akarom - mondta komolyan Andrea Ferrato.

- Nem fogadjuk el! - felelte Báthory István.

- Igen, nem fogadjuk el - ismételte Sándor gróf. - Már így is túlságosan kockáztatta az életét értünk. Ha itt találnak bennünket, fegyenctelepre kerül! Gyere, István, menjünk el ebből a házból, mielőtt még szerencsétlenséget és bajt hoznánk rá! Meneküljünk, de egyedül meneküljünk!

Andrea Ferrato kezét Sándor gróf elé tartotta.

- Hová mennének? - kérdezte.- Az egész környéket figyelik. A rendőrök és csendőrök éjjel-nappal járják a vidéket. Egyetlen pontja sincs a tengerpartnak, ahol hajóra szállhatnának, egyetlen szabad ösvény sincs, amelyen a határra juthatnának! Ha nélkülem indulnak, a halálba mennek!

- Kövessék apámat, uraim - tette hozzá Maria. - Bármi történjék is, ő csupán a kötelességét teljesíti, amikor megkísérli magukat megmenteni!

- Úgy van, lányom - felelte Andrea Ferrato -, ez csakugyan kötelességem! Öcséd várjon minket a kis csónakban. Az éjszaka igen sötét. Mielőtt még észrevennének, már kint leszünk a tengeren. Csókolj meg, Maria, csókolj meg, és induljunk!

De Sándor gróf és társa nem akart ebbe beleegyezni. Nem akartak ekkora önfeláldozást elfogadni. Elhagyni tüstént a házat, hogy ne keverjék gyanúba a halászt, ezt igen! De hogy vele együtt hajóra szálljanak, és ezzel őt a fegyenctelepre juttassák, azt már nem!

- Gyere! - mondta Sándor Mátyás Báthory Istvánnak. - Ha egyszer kint vagyunk a házból, már csak magunkat kell féltenünk!

És éppen szobájuk nyitott ablakán át akartak kiugrani, hogy a kis kerten át elérjenek a tengerpartra vagy a félsziget belsejébe, amikor Luigi rohant be lélekszakadva.

- A rendőrök! - mondta.

- Isten velük! - kiáltotta Sándor Mátyás.

És kiugrott az ablakon, társa követte.

E pillanatban egy szakasz rendőr tört be az első szobába.

Carpena vezette őket.

- Nyomorult! - sziszegte Andrea Ferrato.

- Ez a válaszom a visszautasításra! - felelte a spanyol.

Megragadták a halászt, és gúzsba kötötték. A rendőrök egy szempillantás alatt megszállták és átkutatták a ház minden szobáját. A kertre nyíló ablak elárulta, hogy merrefelé távoztak a menekülők. Utánuk vetették magukat.

Azok ekkor érték el a sövényt, amelynek végében a kis patak folyt. Sándor gróf egy ugrással átvetette magát rajta, és segítette Báthory Istvánt is az átjutásban, amikor egy lövés dördült el ötven méterre tőle.

Báthory Istvánt golyó érte, igaz, csak a vállát súrolta, de karja megbénult, és képtelen volt arra, hogy társának segítsen a menekülésben.

- Menekülj - kiabálta neki -, menekülj, Mátyás!

- Nem, István, nem! Együtt halunk meg! - felelte Sándor gróf, és még egyszer megpróbálta karjára venni sebesült társát.

- Menekülj, Mátyás! - ismételte Báthory István. - Élj, hogy megbüntesd az árulókat!

Báthory István utolsó szavai parancsként hatottak Sándor grófra. Immáron mindhármuk műve őreá maradt - őreá egyedül. Az erdélyi főúr, a trieszti összeesküvő, Báthory István és Szathmár László társa most eltűnik, és átadja helyét az igazságtevőnek!

E pillanatban a rendőrök elérték a kert végét, és a sebesültre vetették magukat. Ha Sándor gróf csak egy másodpercet is tétovázik, szintén a kezükbe kerül.

- Isten veled, István, isten veled! - kiáltotta.

És hatalmas szökkenéssel átugrotta a sövény mentén futó patakot, aztán eltűnt.

Öt-hat lövés is fütyült abban az irányban; de a golyók nem érték a menekülőt, mert az oldalt vágott, és a tenger felé rohant.

De a rendőrök a nyomában maradtak. A sötétségben nem tudták kivenni alakját, és így nem is gondoltak arra, hogy beérjék. Szétszóródtak, hogy elvágják előle a menekülés útját mind a szárazföld belseje felé, mind a város és a hegyfok felé, amely északról zárja el a rovignói öblöt. Egy csendőrosztag jött a segítségükre, és úgy helyezkedett el, hogy Sándor gróf csak a tengerpart felé vehette útját.

De mit csinál ott a szirtek szélén? Sikerül-e csónakot kerítenie, s nekivágnia a nyílt Adriának? Ideje sem lesz rá, és mielőtt még elindulhat, eltalálják a golyók. Azt azonban mégis tudta, hogy kelet felé elvágják a menekülés útját. A lövések, a rendőrök kiáltozása és a közeledő csendőrök világossá tették előtte, hogy a szárazföld felől már bekerítették. Így csak a tenger felé és a tengeren át menekülhet. Ez nyilván biztos halált jelent: de még mindig jobb a hullámokban lelni halálát, mint a kivégző osztag előtt a pisinói vár gyakorlóterén.

Sándor gróf tehát a part felé rohant. Néhány ugrással elérte az első kis hullámokat, amelyeket a védőgát a homokpad felé terelt. Érezte, hogy a rendőrök a sarkában vannak, s a találomra kilőtt golyók olykor szinte súrolták a fejét.

A homokpadon túl, mint Isztria egész partvidékén, itt-ott magányos sziklaszirtek emelkedtek ki a vízből. E sziklák között számos víztócsa tölti meg a homoküregeket - némelyik több lábnyi mély, némelyik pedig még bokáig sem ér.

Már csak ez volt az egyetlen szabad út Sándor Mátyás előtt. Noha nem fért hozzá kétség, hogy a végén a halál vár rá, habozás nélkül nekivágott.

Így kelt át a víztócsákon, ugrott szikláról sziklára; de alakja most láthatóbban vált ki a kevésbé homályos látóhatáron. Csakhamar kiáltások jelezték, hogy nyomában járnak, és a rendőrök utána vetették magukat.

Sándor gróf egyébként el volt tökélve, hogy nem kerül élve a kezükbe. Ha a tenger kiveti, csak tetemét veti a partra.

A csúszós és mozgó köveken, a ragadós moszaton és tócsákon át tartó kemény üldözés, ahol minden lépés az elbukás kockázatával jár, fél óránál tovább tartott. A menekülőnek sikerült megtartania előnyét, de hamarosan kezdett kifogyni lába alól a szilárd talaj.

Csakugyan az utolsó sziklaszirtekhez ért. Két-három rendőr már tíz lépésre megközelítette, a többi vagy húszra lehetett tőle.

Ekkor Sándor gróf kiegyenesedett. Még egy kiáltás hagyta el száját - búcsúkiáltás az ég felé. És abban a pillanatban, amikor golyózápor hullott köréje, a tengerbe vetette magát.

A sziklák szélére érkező rendőrök már csak a szökevény fejét látták, mint valami fekete pontot, amely a nyílt tenger felé úszik.

Újabb sortűz, szinte sistergett a víz Sándor Mátyás körül. És nyilván el is találta néhány golyó, mert lemerült a habokba, és fel sem bukkant többé.

A csendőrök és rendőrök napkeltéig vizslatták az elszórt szirteket, a part homokját az öböltől északra fekvő hegyfoktól a rovignói erődön túlig. De hasztalanul. Semmi nem mutatta, hogy Sándor gróf újra partot tudott érni. Így megállapították, hogy vagy golyó ölte meg, vagy vízbe fulladt.

De minden gondos kutatás ellenére sem találták meg testét sem a vízből kiálló sziklák között, sem egy-két mérföldnél is szélesebb körzetben. Mivel a szél a szárazföld felől fújt, a délnyugat felé tartó áramlat kétségtelenül a nyílt tenger felé sodorta a szökevény holttestét.

Sándor gróf, a magyar főúr tehát az Adria hullámai között lelte sírját.

Alapos vizsgálat után végül is ez maradt a legtermészetesebb feltevés, amelyet az osztrák kormány is elfogadott. Az igazságszolgáltatás így folytatta munkáját a többiek ügyében. Báthory Istvánt, akit az ismert körülmények között fogtak el, még az éjszaka biztos kísérettel visszavitték a pisinói vártoronyba, és - ha csak néhány órára is - Szathmár Lászlóval zárták össze.

A kivégzést másnapra, június harmincadikára tűzték ki.

Nyilván a végső pillanatban Báthory István még viszontláthatta volna utoljára feleségét és gyermekét. Szathmár László megölelhette volna szolgáját, mert engedélyezték bebocsátásukat a pisinói várba.

De Báthoryné és fia, valamint Boros, aki már kiszabadult a börtönből, elhagyta Triesztet. Nem tudták, hova vitték a foglyokat, hiszen a letartóztatás titokban ment végbe, így egész Magyarországig, Ausztriáig keresték őket, amikor pedig az ítéletet meghozták, már nem volt idő arra, hogy a hozzátartozókat értesítsék.

Báthory István így nem részesült abban az utolsó vigaszban, hogy viszontlássa feleségét és fiát. Nem tudta megmondani nekik az árulók nevét, akikkel szemben már Sándor Mátyás sem szolgáltathat igazságot.

Báthory Istvánt és Szathmár Lászlót délután öt órakor lőtték agyon a várerőd udvarán. Úgy haltak meg, mint igaz férfiak, akik életüket áldozták hazájukért.

Torontál Simon és Sárkány ezentúl minden megtorlással szemben biztonságban érezhette magát. Árulásuk titkát valóban csak ők maguk ismerték, és a trieszti kormányzó előterjesztésére árulásukért Sándor Mátyás vagyonának felével jutalmazták őket, míg a másik felét különös kegyből a gróf örökösének tartották fenn, amíg eléri tizennyolcadik évét.

Torontál Simon és Sárkány semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzett, s így békében élvezhették az undorító árulással szerzett vagyont.

Úgy látszott, hogy egy másik árulónak sincs félnivalója: a spanyol Carpenának, aki megkapta a besúgónak járó ötezer forintos díjat.

De ha a bankár és bűntársa emelt fővel járhatott is Triesztben, hiszen titkukat senki sem árulta el, Carpenának a közmegvetés miatt el kellett hagynia Rovignót, és senki sem tudta, hová ment. De mit számított ez neki! Semmitől sem kellett már rettegnie, még Andrea Ferrato bosszújától sem.

A halászt csakugyan bebörtönözték, bíróság elé állították, és életfogytiglani gályarabságra ítélték, mert menedéket adott a szökevényeknek. Mariát, aki most egyedül maradt kis testvérével, Luigival, a nyomor várta abban a házban, ahonnét atyjukat örökre elhurcolták.

Így hát három nyomorult merő kapzsiságból, anélkül, hogy - talán Carpena kivételével - a legkisebb gyűlölet vezette volna őket az áldozatok ellen, erre az undorító cselszövésre vállalkozott; az egyik, hogy helyrehozza zilált üzleteit, a másik kettő, hogy vagyont szerezzen.

Hát nem büntetnek meg ilyen aljasságot a földön, ahol az isteni igazságszolgáltatás sem érvényesül mindig? Hát nem bosszulja meg senki Sándor grófot, Szathmár grófot, Báthory Istvánt, ezt a három igaz hazafit, és Andrea Ferratót, ezt a derék és nagyszívű embert?

Erre a jövő adja meg a választ.

Tizenöt évvel történetünk első részének befejezése után, 1882. május 24-én Raguzában, a dalmát vidékek egyik legnagyobb városában népünnepély volt.

Dalmácia csupán keskeny földnyelv, amelyet a Dinári-Alpok északi része, Hercegovina és az Adriai-tenger fog körül. Mindössze négy-ötszázezer főnyi lakosság él itt, meglehetősen sűrűn.

A dalmátok szép emberek, józanul gazdálkodnak ezen a terméketlen vidéken, ahol a termőtalaj kevés, büszkén tartják magukat a számos elszenvedett viszontagság közepette, rátartiak Ausztriával szemben, amelyhez a Campo Formió-i béke 1815 óta hozzácsatolta őket, és mindenekelőtt becsületesek, hiszen Yriarte szép kifejezésével "a nyitott kapuk országá"-nak nevezték ezt a földet.

Dalmácia négy körzetre oszlik, ezek pedig kerületekből állnak; a négy körzet: a zárai, a spalatói, a cattarói és a raguzai. Zárában, a tartomány fővárosában van a főkormányzó székhelye. Itt ülésezik a tartományi gyűlés, amelynek néhány tagja a bécsi birodalmi tanács ülésein is részt vesz.

Nagyot változott az idő a XVI. század óta, amikor az uszkokok - a törökök elől elmenekült szerbek és bosnyákok -, akik állandóan harcban álltak mind a muzulmánokkal, mind a keresztényekkel, mind a szultánnal, mind pedig a velencei köztársasággal, rémületben tartották ezt a tengerparti vidéket. De az uszkokok eltűntek innen, és már csak Krajnában találjuk nyomukat. Így hát az Adria most éppolyan biztonságos, mint a Földközi-tenger fenséges és költői vidékének bármely más része.

Raguza vagy inkább a kis raguzai állam sokáig köztársaság volt, még Velencét is megelőzve, vagyis a IX. századtól kezdve. Csak 1808-ban csatolta I. Napóleon rendelete a következő év kezdetétől az illíriai királysághoz, és kormányzójává Marmont tábornagyot nevezte ki hercegi címmel. A raguzai hajók, amelyek már a IX. században bejárták Levante minden tengerét, a Szentszék hozzájárulásával kereskedelmi egyeduralmat élveztek a hitetlenekkel szemben, és ez nagy jelentőséget adott Raguzának Dél-Európa kicsiny köztársaságai között: de Raguza még nemesebb tulajdonságokkal is kitűnt, és tudósainak, irodalmárainak hírneve, művészeinek ízlése a szlavóniai Athén nevét szerezték meg neki.

De a tengeri kereskedelemnek szüksége van mély vizű kikötőre, ahol horgonyt vethetnek a nagy tonnatartalmú hajók is. Raguzának nem volt ilyen kikötője. A raguzai kikötő szűk, tele van a víz színe alatt megbújó sziklazátonnyal, és csak kis part menti hajók vagy egyszerű halászbárkák tudtak oda bejutni.

Nagy szerencsére fél mérföldre északra, az Ombra Fiumera-öböl egyik ágának végében a természet szeszélye olyan kitűnő kikötőt alkotott, amely a hajózás minden követelményének megfelel. Ez Gravoza, a dalmát partnak talán legjobb kikötője. Itt elég mély a víz még a hadihajóknak is; itt még hajójavító dokkoknak, hajóépítő telepeknek is jut hely; végül kiköthetnek itt azok a nagy személyszállító gőzösök is, amelyek a jövőben a földkerekség minden tengerét bejárják.

Ebből következik, hogy ebben az időben Raguzából Gravozába vezető út valóságos sétaúttá vált; szép fák, bájos villák szegélyezték, és szívesen sétálgatott rajta a városi lakosság, amely ekkor tizenhat-tizenhétezer főt tett ki.

Ezen a szép tavaszi délutánon négy óra felé a raguzaiak tömegesen igyekeztek Gravoza felé.

Ebben a külvárosban - nem hívhatjuk-e így Gravozát, amely a város kapuinál épült? - népünnepélyt tartottak, különféle játékokkal, vásári bódékkal, szabadtéri muzsikával és tánccal, bűvészekkel, akrobatákkal, szemfényvesztőkkel, akiknek kiáltozásai, hangszerei, dalai nagy lármával töltötték be az utcát, egészen a kikötő rakpartjáig.

Az idegen számára jó alkalom kínálkozott a különböző szláv típusok tanulmányozására, akik elvegyültek a kóbor népség között. Nem csupán ezek sereglettek az ünnepségre, hogy kihasználják a látogatók kíváncsiságát, de a falusiak és hegyi lakók is ki akarták venni részüket a nyilvános mulatságból.

Asszonyok is nagy számban jelentek meg, városi hölgyek, környékbeli parasztasszonyok, a partvidéki halászok feleségei. Egyesek öltözetén látszott az igyekezet, hogy Nyugat-Európa legutolsó divatját utánozzák. Másokon az a cifra holmi díszlett, amely kerületenként változott, legalábbis néhány részletében; hímzett ujjú fehér blúz hímzett előtéttel, bő köpeny, amelyet sokszínű minta ékesített, sok-sok ezüstszeggel kivert öv - valóságos mozaik, amelyen összekeverednek a színek, mint valami perzsa szőnyegen -, a befont hajfonatokban színes szalagok, a fejeken fehér főkötő - okrongának nevezik -, amelyet fátyollal borítanak, és ez úgy csüng le hátul, mint a keleti turbán "puskulja", lábszárvédő és szalmazsinórral a lábra erősített bocskorok. És e cicomát még fokozták az ékszerek: karkötők, nyakláncok, vagy ezüstpénzek, amelyek százféle elrendezésben díszelegtek a nők nyakán, karján, mellén és övén. Ilyen ékszereket viselnek a falusi emberek is, akik csillogó fonállal hímezik ki ruhájuk szegélyét, amely így feltűnően elüt a ruha anyagától.

De valamennyi raguzai öltözet között, amelyet még a kikötői matrózok is oly ízléssel viseltek, a teherhordók - eme kiváltságos testület - ruhája különösképpen felhívja magára a figyelmet. Ezek a teherhordók, igazi keleti népség, turbánnal, ujjassal, zekével, övvel, török bugyogóban és saruban, nem rontották volna el Konstantinápolyban a galatai rakpart vagy bármelyik tophanei tér színes képét sem.

Az ünnepség ekkor már javában állt. A téren és a rakparton a mutatványosbódék egy percre sem ürültek ki. Külön "látványosság" is akadt, és ez sok kíváncsiskodót vonzott: egy "trabaccolo" vízre bocsátása; ezt a kétárbocos hajót az Adrián használták, két trapéz alakú vitorla feszült rajta, amelyet a felső és alsó szegélykötélzet erősít a két árbochoz.

A vízre bocsátást este hat órára tűzték ki, a hajó testét már megszabadították a dúcolástól, csak az éket kellett kihúzni, és a hajó a tengerbe csúszik.

De mindaddig a szemfényvesztők, a vándorzenészek, az akrobaták vetélkedtek egymással tehetség és ügyesség dolgában a közönség nagy megelégedésére.

Meg kell azt is mondani, a zenészek vonzották a legtöbb nézőt. Közöttük is a guzlárok - akik a guzla nevű hangszeren játszottak - tettek szert a legnagyobb bevételre. Furcsa hangszereikkel kísérték szülőföldjük torokhangon kántált dalait, és bizony érdemes volt megállni és meghallgatni őket.

A guzla, ezeknek az utcai virtuózoknak a hangszere, hasonlít a hegedűhöz, csak a nyaka hosszabb, és több a húrja, a vonója egyszerű kifeszített bél, amellyel a muzsikusok egyhangúan nyekergetik. Ami az énekesek hangját illeti, abban nincs hiány, mert éppúgy énekelnek fejhangon, mint mellhangon.

Az egyik énekes - jól megtermett, cigányképű és barnahajú fiatalember - térde közé szorította hangszerét, amely vékonyabb csellóhoz hasonlított - testjátékával és kézmozdulatokkal kísérte azt a kurta kis olasz dalt, egy canzonettát, amelynek szövege valahogy így hangzik:

Hogyha reszketeg dala
felcsendül szép Zingarának,
jól ügyelj, mert általa
varázs ejt rabul, dala
míg árad
szép Zingarának!

Légy tőle bár oly messze még,
s hosszú pillája rejtse, óvja
a tüzet, mely szemében ég,
csak látod, hallod őt gyakorta.

Hogyha reszketeg dala
felcsendül szép Zingarának,
jól ügyelj, mert általa
varázs ejt rabul, dala
míg árad
szép Zingarának!

Az első szakasz után az énekes fatálkájával kezében tányérozni indult a hallgatók soraiban. De a bevétel meglehetősen kevésnek látszott, és visszatért a dobogóra, hogy hallgatósága szívét a canzonetta második szakaszával igyekezzék meglágyítani:

De ha Zingara dalt rebeg,
s rád hull sötét szeme sugára,
egy pillanat - s rabja szíved,
s ha rabja... ő el nem bocsátja!

Hogyha reszketeg dala
felcsendül szép Zingarának,
jól ügyelj, mert általa
varázs ejt rabul, dala
míg árad
szép Zingarának!^[3]

Egy ötven-ötvenöt éves férfi csendesen hallgatta a cigányok dalát, de nem nagyon hatott rá a költői csábítás, és mindeddig erszénye sem nyílt ki. Igaz, nem "a fekete szemével igéző" cigánylány énekelt, hanem csak az a langaléta fickó, aki a cigánylány érzelmeit tolmácsolta. Már éppen adakozás nélkül tovább akart menni, amikor a vele levő lány megállította, és így szólt:

- Apám, nincs nálam pénz. Kérem, adjon valamit ennek a derék embernek!

Hát így jutott a guzlás négy-öt krajcárhoz, amelytől elesett volna a lány közbejötte nélkül. Nem mintha atyja, aki igen gazdag volt, annyira fukar lett volna, hogy megtagad némi alamizsnát egy szegény vásári komédiástól: de láthatólag nem olyan fából faragták, akit megindít az emberi nyomorúság.

Aztán mindketten átvágtak a tömegen, más, éppen olyan hangos bódék felé, a guzlapengetők meg szétszéledtek a környékbeli fogadókban, hogy "cseppfolyósítsák" a bevételt. Nem sajnálták a pénzt a vaderős pálinkától, a szilvából főzött "sligovicától", amely úgy csúszott le a zenészek torkán, mint holmi limonádé.

Hanem ezek a szabadtéri művészek, énekesek vagy bűvészek nem egyenlő mértékben élvezték a közönség kegyét. A legelhagyatottabbak közé két akrobata is tartozott, akik hasztalanul vesződtek az emelvényen, nem akadt nézőjük.

Emelvényük fölött rikító színekkel mázolt vásznak lógtak elég rossz állapotban, rajtuk a legfantasztikusabb rajzok: valószínűtlen tájakon ugráló vagy elnyúló hiénák, tigrisek, óriáskígyók stb. Mögötte kis, kerek aréna, régi vitorlavásznakkal körülkerítve, amelyeken a lyukak túl sok kíváncsi szemet csábítottak a bekukkantásra, ez persze ártott a bevételnek.

Elöl, egy hevenyészve leszúrt póznán hitvány deszka állt, mint egyszerű cégér, rajta szénnel rajzolt, kusza betűk hirdették:

Testalkatra - és kétségtelenül belső tulajdonságaikra is - ezek ketten annyira különböztek egymástól, amennyire csak két ember különbözhet. Egyedül közös származásuk hozhatta olyan közel őket, hogy kettesben járják a világot, és megharcolják "az élet csatáját". Mindkettő provence-i volt.

Honnét kapták ezeket a furcsa neveket, amelyek talán nem is csengtek már ismeretlenül messzi hazájukban? Nem az a két földrajzi pont adta, amelyek között az Algíri-öböl nyílik - a Cap Matifou (Matifou-fok), és a Pointe Pescade (Pescade-földnyelv)? Igen, és valójában e nevek kitűnően illettek rájuk, akárcsak Atlaszé holmi vásári birkózóra. A Cap Matifou hatalmas, erős, megingathatatlan sziklatömb a széles algíri rév északkeleti csücskén, mintha dacolna az elszabadult elemekkel, hogy kiérdemelje a híres verssort:

Ronthatlan tömege legyűrte az időt.

Nos, ilyen volt Cap Matifou, az atléta, igazi Herkules, valódi Porthos, az Ompdraille-ok, a Nicolas Creste-ek és más olyan híres birkózók szerencsés vetélytársa, akik a Dél arénáit híressé teszik.

Ez az atléta - látni kell, hogy elhiggyük, mondanák róla - csaknem hat láb magas volt, boltozatos fejjel, arányos vállal, melle, mint a kovácsfújtató, lábszára, mint a nagy, tizenkét éves fák törzse, karja, mint a gépek hajtórúdja, keze, mint a harapófogó. Maga volt a megtestesült emberi erő, és talán ha megkérdezi valaki, hogy hány éves, nem kis meglepetéssel hallja, hogy alig lépte át a huszonkettedik év küszöbét.

Ennek az embernek értelmi képessége közepes volt, de szíve nyilvánvalóan jó, természete egyszerű és szelíd. Nem ismerte a gyűlölködést, sem a haragot. Senkinek sem tudott volna ártani. Alig merte megszorítani a feléje nyújtott kezet, annyira félt, hogy összeroppantja. Olyan erős volt, mint a tigris, de természete egyáltalán nem hasonlított a tigriséhez. Társa minden szavának, minden mozdulatának azonnal engedelmeskedett, mintha a teremtő szeszélyéből ennek a nyeszlett emberkének ilyen hatalmas fia volna.

Az Algíri-öböl nyugati végén, a Matifou-fokkal szemben és annak mintegy ellentéteképpen nyúlik a tengerbe egy keskeny, hosszú, sziklás földnyelv, a Pescade-földnyelv. Erről kapta a Pescade nevet ez a húszéves, kis termetű, cingár, sovány fiú, akinek testsúlya fontban számítva nem volt a negyede a másik súlyának, még akkor se, ha azt kilóban számoljuk, de hajlékony, fürge, értelmes volt, mindig egyforma kedéllyel fogadta a jó- és balszerencsét, a maga módján filozófus volt, találékony és gyakorlati észjárású, mint a majom - de annak gonosz természete nélkül -, és a sors szétszakíthatatlanul hozzáfűzte a jámbor óriáshoz, akit a csepűrágók életének minden viszontagságán át vezetett.

Mesterségére nézve mindkettő akrobata, s a vásárokat járta, Matifou, vagy ahogy nevezték: Cap Matifou az arénákban szerepelt, mindenfajta erőmutatványt végzett, vasrudakat hajlított meg sípcsontján, a közönség soraiból a legnehezebb embereket nyújtott karral emelgette, fiatal társát pedig úgy dobálta, mint egy biliárdgolyót. Pescade, vagy ahogy általában hívták: Pointe Pescade, ugrált, énekelt, mókázott, soha ki nem fogyó bohóctréfáival szórakoztatta a közönséget, és ámulatot keltett egyensúlyozó számaival; ezeket mindig sikerrel mutatta be, amikor éppen nem kártyamutatványaival kápráztatta el a nézőket; e téren a legügyesebb bűvészeket is lefőzte, és a leghuncutabbakat is lehengerelte bármilyen számolási vagy szerencsejátékban.

- Leérettségiztem - mondotta szívesen.

De mit szólnak hozzá, miért - ahogyan Pointe Pescade kérdezgette bizalmaskodva a közönséget -, ugyan miért hagyták így magára a nézők a gravozai rakparton ezt a két szegény ördögöt, és miért mentek más bódék elé? Miért fenyegette őket az a veszély, hogy még azt a kicsi bevételt is elvesztik, amelyre pedig oly nagy szükségük van? Nem találtak rá magyarázatot.

Pedig az a nyelv, amelyet beszéltek - a provence-i és az olasz hangzatos keveréke -, az elégségesnél is több volt ahhoz, hogy megértessék magukat a dalmát közönséggel. Amióta kettesben elhagyták Provence-ot, mert szüleiket nem is ismerték - mintha az égből pottyantak volna oda -, mindig boldogultak valahogy, járták a piacokat és vásárokat, inkább rosszul éltek, mint jól, de éltek, és ha nem is ebédeltek mindennap, azért csaknem minden este vacsoráztak; ezzel be is érték, mert - ahogy Pointe Pescade mondogatta - "nem szabad lehetetlent kívánni".

És mégis ezen a napon, ha nem is kívánta, a derék fiú legalábbis megkísérelte a lehetetlent, vagyis hogy odacsalogasson néhány tucat nézőt az emelvény elé, azt remélve, hogy azok rászánják magukat, és benéznek a nyomorúságos arénába. De akárhogy csődítette őket idegen kiejtésével, amely mókásan hangzott, zagyva beszédével, amely egy bohózatírónak is dicséretére vált volna, fintoraival, amelyek egy székesegyház falmélyedésében álló kőszent arcán is derültséget fakasztanak, kicsavart mozdulataival és kacsázó járásával, amely a végtagok kificamításának valódi csodája volt, játékosan felcsapott parókájával, amelynek lelógó varkocsa súrolta zekéjének piros anyagát, a római Pulcinellóhoz vagy a firenzei Stentarellóhoz méltó élceivel, semmi hatást nem ért el a közönség soraiban.

Pedig ezt a szláv publikumot társával együtt már több hónapja ismerte.

Miután a két barát elhagyta Provence-ot, áthaladt a Tengeri Alpokon, Milánón, Lombardián, Velencén, szinte egymás hírnevét növelve; Cap Matifou az erejéről volt híres, Pointe Pescade pedig ügyességéről. A hírnév szárnyán egészen Triesztig jutottak, Illíria közepéig. Triesztből Isztrián át a dalmát partokra mentek, Zárába, Saloméba, Raguzába, mert több bevételt reméltek az előremenésből, mint a visszafordulásból. Amerre jártak, már elcsépeltnek hatottak. Ismeretlen helyekre azonban mindig új műsort vittek, és ebből némi bevételre számíthattak. Most azonban, sajnos, most nagyon is jól látták, hogy körútjuk, amely sohasem jelentett nagy sikert, egyenesen kudarccal fenyeget. A szegény ördögöknek csak egyetlen kívánságuk volt, de azt sem tudták, hogyan valósítsák meg: visszatérni hazájukba, viszontlátni Provence-ot, nem kalandozni ilyen messzire szülőhazájuktól! De nagy koloncot húztak a lábukon, ez pedig a nyomor terhe volt, és több száz mérföldet megtenni ezzel a kolonccal a lábukon, az volt csak nehéz!

Előbb azonban nem a jövőre, hanem a jelenre kellett gondolniuk, vagyis a vacsorára, amely még egyáltalán nem látszott biztosítottnak. Egy krajcár sem bújt meg a kasszában - ha ugyan ezt a fennhéjázó nevet adhatják annak a selyemsálnak, amelynek sarkába Pointe Pescade szokás szerint bekötötte kettőjük vagyonkáját. Hiába erőlködött az emelvényen! Hiába kiáltozott kétségbeesetten mindenfelé! Hiába mutogatta Cap Matifou az izmait, amelyeken olyanok voltak a kidagadt erek, mint a repkény indái a görcsös fatörzs körül. Egyetlen néző sem adta jelét, hogy be óhajt lépni a ponyvával körülvett arénába.

- Fösvények ezek a dalmátok! - jegyezte meg Pescade.

- Kőszívűek - mondogatta Cap Matifou.

- Határozottan úgy érzem, hogy ma nehezen jutunk valami kis pénzhez. Látod, Cap Matifou, fel kéne szedni a sátorfánkat!

- És hová menjünk?

- De kíváncsi vagy! - felelte Pointe Pescade.

- Azért mondd meg.

- Nos, mit szólnál egy olyan országhoz, ahol szinte biztosra vehető, hogy eszünk napjában egyszer?

- Melyik ez az ország, Pointe Pescade?

- Ó, messze van, jó messze, nagyon messze... és még a nagyon messzinél is messzibb, Cap Matifou!

- A világ végén?

- A világnak nincs vége - válaszolta nagy bölcsen Pointe Pescade. - Ha volna vége, nem volna gömbölyű! Ha nem volna gömbölyű, nem forogna! Ha nem forogna, mozdulatlanul állna, és ha mozdulatlanul állna...

- Akkor? - tudakolta Cap Matifou.

- Akkor a napra zuhanna, és hamarább, mint amennyi idő alatt eltüntetek egy nyulat!

- És akkor?...

- És akkor az történne, ami egy ügyetlen bűvésszel történik, amikor két golyója összeütközik a levegőben! Bumm! Minden összetörik, minden lezuhan, a közönség pedig fütyül, és visszakéri a pénzt, és vissza is kell adni, és akkor este nincs vacsora!

- Így hát - kérdezte Cap Matifou -, ha a föld a napra zuhanna, nem vacsoráznánk?

És Cap Matifou belemerült ezeknek a kilátásoknak a végtelen láncolatába. Az emelvény egyik sarkán ült, trikóján keresztbe tett karral, fejével úgy bólogatott, mint egy kínai porcelánfigura, nem szólt többé már, nem látott, nem hallott semmit. Zavaros gondolataiba mélyedt. Nagy kobakjában minden összekeveredett. És egyszerre úgy érezte, mintha lelkének legmélyén valami szakadékba zuhanna. Aztán úgy tűnt, felfelé száll, nagyon magasra... még a magasnál is magasabbra: nagyon meglepte az a kifejezés, amellyel Pointe Pescade a dolgok között levő távolságot magyarázta. Aztán hirtelen elengedték, ő pedig zuhant... a saját gyomrába, vagyis az űrbe!

Valóságos lidércnyomás gyötörte. A szegény flótás felkelt a zsámolyról, karját előrenyújtotta, mint a vakok. Ha kicsit előbbre lép, lezuhan a dobogóról.

- Ejnye, mi ütött beléd, Cap Matifou?! - kiáltotta Pointe Pescade, és megragadta pajtása kezét; így sikerült üggyel-bajjal hátrahúznia.

- Velem... velem... hogy mi van velem?

- Igen... veled!

- Nekem... - kezdte Cap Matifou összeszedve lassanként gondolatait: és ez nehéz művelet volt, noha gondolatainak száma nem lehetett valami jelentős - nekem beszélnivalóm van veled, Pointe Pescade!

- Beszélj hát, Capom, és ne félj, nem hallja meg senki! Eltűnt a közönség, eltűnt.

Cap Matifou visszaült zsámolyára, és erős karjával magához húzta derék kis társát, de csak szelíden, mintha attól tartana, hogy összetöri.

- Tehát nem megy? - kérdezte Cap Matifou.

- Mi nem megy? - tudakolta Pointe Pescade.

- Az üzlet.

- Mehetne jobban is, vitathatatlan, de rosszabbul is mehetne!

- Pescade!

- Mi az, Matifou?

- Ne haragudj rám azért, amit mondok!

- De bizony megharagszom, ha rászolgálsz, hogy haragudjam!

- Nos... itt kellene hagynod engem.

- Hogy érted, hogy itt hagyjalak?... Cserbenhagyjalak? - kérdezte Pointe Pescade.

- Igen!

- Folytasd, álmaim erőművésze! Érdekel, amit mondasz.

- Igen... bizonyos vagyok abban, hogy egyedül kimásznál a csávából!... Én csak terhedre vagyok, és nélkülem módot találnál, hogy...

- Mondd csak, Cap Matifou - kérdezte komolyan Pointe Pescade -, te kövér vagy, ugye?

- Igen.

- És nagy?

- Igen!

- Nos, bármilyen nagy és kövér is vagy, nem tudom, hogyan fér beléd ekkora butaság, mint amit most mondtál!

- És miért, Pointe Pescade?

- Mert a butaságod még nagyobb és kövérebb, mint te magad, Cap Matifou! Hogy magadra hagyjalak, szívem legdrágább ökre?! De ha nem lennék itt, kérdem tőled: mivel bűvészkednél?

- Mivel?

- Ki csinálná a halálugrást a nyakadon?

- Nem mondom...

- Vagy a terpeszállást a két kezed közt?

- No igen!... - felelte Cap Matifou, mert összezavarták ezek a sürgető kérdések.

- Igen... a tomboló közönség előtt... ha véletlenül közönség is akad!

- Közönség! - motyogta Cap Matifou.

- Ezért - folytatta Pescade - hallgass, és csak a bevételre gondolj, mert anélkül ma este nem vacsorázunk.

- Nem vagyok éhes!

- Te mindig éhes szoktál lenni, Cap Matifou, tehát most is éhes vagy! - felelte Pointe Pescade, és két kezével kissé kifeszítette társa hatalmas állkapcsát, amely bölcsességfog nélkül is elvégezte a maga munkáját. - Látom a szemfogadon, amely olyan hosszú, mint a bulldog agyara! Éhes vagy, hidd el, ha mondom, és ha csak egy fél forintot, csak egy negyed forintot keresünk, enni fogsz!

- De te, kis Pescade-om?

- Én?... Egy szem köles elég nekem! Nekem nem kell erősnek lennem, de neked, fiam... Értsd meg jól az okoskodásom! Minél többet eszel, annál inkább hízol! Minél inkább hízol, annál érdekesebb látványosság leszel!...

- Látványosság... igen!

- Én meg ellenkezőleg, minél kevesebbet eszem, annál inkább fogyok, és én akkor leszek érdekesebb látványosság, minél inkább fogyok. Igaz?

- Igaz - válaszolta Cap Matifou a világ legegyügyűbb hangján. - Így a saját érdekemben kell ennem, Pointe Pescade!

- Ahogy mondod, nagy kutyuskám, az én érdekem pedig az, hogy ne egyem!

- Ekként ha csak egyikünknek jutna...

- Az a tied lesz!

- És ha mindkettőnknek?...

- Akkor is te ennél! Az ördögbe is, Cap Matifou, hisz te egyedül is felérsz két emberrel!

- Néggyel... hattal... tízzel! - kiáltotta Herkules, akit csakugyan tíz ember sem győzött volna le.

Leszámítva azt a fellengzős túlzást, amely a hajdani és mostani atléták közös tulajdonsága, az igazság az, hogy Cap Matifou legyőzött minden birkózót, aki csak kiállt vele.

Két jellemző történetet meséltek róla, ezek valóban csodálatos erejét bizonyítják.

Egy este Nîmes-ben, egy fából épült cirkuszban a tetőszerkezetet tartó egyik gerenda meglazult. Egy reccsenés hallatszott, a nézők megrémültek, mert az a veszély fenyegette őket, hogy vagy rájuk omlik a tető, vagy összetapossák egymást, amint igyekeznek kimenekülni a padsorok között. De Cap Matifou ott volt. A már meglazult gerenda alá ugrott, és abban a pillanatban, amikor a gerendázat meghajlott, fenntartotta bikaerős vállával, amíg ki nem ürült a terem. Aztán ismét egy ugrással kint termett, éppen akkor, amikor a tetőzet beomlott mögötte.

Ez a történet vállának erejéről tanúskodik. A most következő pedig karjának erejéről.

Egy nap a camargue-i síkságon egy bika megvadult, és kiszabadult a karámból, üldözőbe vett és megsebesített több személyt, és még nagyobb bajokat is okozott volna, ha közbe nem lép Cap Matifou. Az állat felé futott, megvetette lábát, és úgy várta; majd abban a pillanatban, amikor leszegett fejjel rárohant, szarvánál fogva megragadta, és egyetlen karmozdulattal a földre döntötte, és ebben a helyzetben tartotta a négy patájával rugdalózó állatot, amíg csak meg nem fékezték, és ártalmatlanná nem tették.

Erről az emberfeletti erőről más bizonyítékokat is fel lehetne sorakoztatni: de ennyi is elegendő, hogy fogalmat adjanak Cap Matifou erejéről, de bátorságáról és önfeláldozásáról is, hiszen soha nem habozott életét kockára tenni, ha felebarátai megsegítéséről volt szó. Tehát éppoly jószívű volt, mint amilyen erős. Mégis, hogy semmit se veszítsen erejéből, amint Pointe Pescade hajtogatta, ennie kellett, és társa kényszerítette is, hogy egyék, magától vonva meg a falatot, amikor csak egynek jutott, sőt néha még akkor is, amikor kettőnek. De ezen az estén nem látszott vacsora - még egy személynek sem - a láthatáron.

- Köd van! - ismételgette Pointe Pescade.

És hogy szétoszlassa, ez a derék és jólelkű fiú vidáman újrakezdte rigmusait és fintorait. Nagy léptekkel rótta az emelvényt, ide-oda ugrált, kificamította tagjait, hol a kezén járt, hol a lábán - mert megfigyelte, hogy fejjel lefelé nem olyan éhes. Újra és újra elmondta félig provence-i, félig szláv zsargonban az örökös becsalogató tréfákat, amelyek mindaddig fennmaradnak, amíg csak akad egy bohóc is, aki eldarálja, és akadnak szájtátik, akik meghallgatják.

- Tessék, uraim, tessék besétálni! - kiabálta Pointe Pescade. - Csak kimenetkor kell fizetni... csekély egy krajcárt!

De ahhoz, hogy kimenjenek, előbb be kellett lépni, ám a festett vászon előtt álldogáló öt-hat ember közül egyik sem szánta rá magát, hogy belépjen a kis arénába.

Ekkor Pointe Pescade egy rémisztő vesszővel a vászonra mázolt vadállatokra mutatott. Nem mintha állatseregletet tudtak volna mutatni a közönségnek. De ezek a rettenetes állatok valóban éltek valahol Afrikában vagy Indiában, és ha Cap Matifou valaha is találkozik velük útja során, egyszeribe bekapja valamennyit.

És ekkor Pointe Pescade megszokott rigmusait a Herkules megszakította a nagy dobra mért ütésekkel, amelyek úgy hangzottak, mint az ágyúlövés.

- Ez itt a hiéna, uraim, tekintsék meg a hiénát, a Jóreménység fokáról való fürge és ragadozó állat, átugrik a temető falán, ahol zsákmányát szerzi.

Azután a vászon túloldalán, sárgálló vízben, kék füvek közepére mutatott.

- Nézzék csak, nézzék! A fiatal és érdekes orrszarvú tizenöt hónapos! Szumátrában cseperedett fel, és az átkelés idején félelmetes szarvával csaknem meglékelte a hajót.

Azután az előtérben levő állatra mutatott, amely áldozatainak zöldes színű csontjai között állt.

- Itt látható, uraim, itt látható a rettenetes atlaszi oroszlán! A Szahara belsejében él, a sivatag forró homokján! A trópusi hőség idején barlangokba menekül! Ha talál néhány csepp vizet, odarohan, és csepeg róla, amikor továbbrohan! Közben a szeme kidúvad, ezért az oroszlán neve: dúvad.

De úgy látszott, hogy ez a sok erőfeszítés hiábavaló. Pointe Pescade hasztalanul kiabálta ki a tüdejét, Cap Matifou hasztalanul verte úgy a nagydobot, hogy majd szétrepesztette. A helyzet reménytelennek látszott.

Eközben több nagy termetű dalmát hegyi lakó végül is megállt Matifou atléta előtt, és szakértő szemmel vizsgálgatta.

Pointe Pescade csakhamar megragadta ezt az alkalmat, és kihívta a derék embereket, hogy mérkőzzenek meg vele.

- Tessék, uraim! Fáradjanak csak beljebb! Éppen a legjobbkor! Ilyet még úgysem láttak! A férfiúi erők nagy küzdelme! Viadal puszta kézzel! Egészen két vállra fektetésig! Cap Matifou kötelezi magát, hogy két vállra fekteti azokat a sportbarátokat, akik hajlandók megtisztelni őt bizalmukkal. A győztes tiszteletdíja egy gyapottrikó!... Talán önök, uraim? - kérdezte Pointe Pescade, s a három kemény kötésű fickóhoz fordult, akik egészen elképedve nézték őt.

De a keménykötésű legényeknek nem volt kedvük ahhoz, hogy kockára tegyék hírnevüket a küzdelemben, bármilyen dicsőséget jelent is ez a küzdő feleknek. Pointe Pescade így kénytelen volt bejelenteni, hogy amatőr birkózó híján ő maga küzd meg Cap Matifouval. Igen, az ügyesség mérkőzik itt meg az erővel!

- Tessék, uraim! Tessék! Csak egymás után! - kiabálta teli tüdővel a szegény Pescade. - Itt látható, amit még sohasem láttak! Pointe Pescade és Cap Matifou birkózása! A két provence-i iker! Igen... két iker... de nem egykorúak... nem is egy anyától!... Mi?! Pedig mennyire hasonlítunk... különösen én!

Egy fiatalember állt meg az emelvény előtt. Nagy komolyan hallgatta az elcsépelt tréfákat.

A fiú legfeljebb huszonkét éves lehetett, a közepesnél magasabb termetű. Szép vonásait kicsit elhervasztotta a munka, arckifejezése némi szigorúságot árult el, és töprengő természetre vallott, aki talán a szenvedés iskoláját is megjárta. Nagy, fekete szeme, rövidre nyírt körszakálla, vékony bajusza alatt éles vonallal kirajzolódó, mosolyra ritkán nyíló szája megtéveszthetetlenül utalt magyar származására, és hogy benne magyar vér buzog. Egyszerű, modern ruhát viselt, de nem törekedett arra, hogy lépést tartson a legújabb divattal. Magatartása félreérthetetlenül elárulta: ez a fiatalember már kész férfi.

Amint mondtuk, ő is hallgatta Pointe Pescade eredménytelen közönségcsalogató fáradozását. És némi elérzékenyüléssel nézte, amint ide-oda ugrál az emelvényen. Ő is eleget szenvedett már, hogy is tudott volna érzéketlen maradni mások szenvedése iránt.

"Ez két francia! - mondta magában. - Szegény ördögök! Ma nem lesz bevételük!"

És akkor az a gondolata támadt, hogy egyedül lesz a közönségük - fizető közönségük. Alig több ez az alamizsnánál, de legalább álcázott alamizsna, és valószínűleg jókor jön. Közelebb ment hát az ajtóhoz, vagyis ahhoz a vászondarabhoz, amelyet csak fel kellett lebbenteni, és már bent is találta magát az ember a kis nézőtéren.

- Tessék, uraim, csak beljebb! - kiáltotta Pointe Pescade. - Máris kezdődik az előadás!

- De... hiszen egyedül vagyok - jegyezte meg a fiatalember a legnagyobb jószándékkal.

- Uram - felelte Pointe Pescade valami gunyoros büszkeséggel -, az igazi művészek többet adnak a közönség minőségére, mint a mennyiségére!

- De azért megengedik?... - folytatta a fiatalember, és kivette erszényét.

Beletett két forintot az emelvény sarkán elhelyezett tányérba.

"Jószívű ember!" - gondolta Pointe Pescade.

Aztán társához fordult:

- Rajta, Cap Matifou, rajta! Szolgáljuk meg a pénzt!

De amikor az egyetlen néző belépett volna a francia-provence-i arénába, hirtelen megtorpant. Egy fiatal lányt vett észre, aki apjával együtt már negyedórája állt a guzlaénekesek zenekara előtt. Ez a fiatalember, anélkül, hogy tudták volna, ugyanarra gondolt, amire a lány: jótékonyságot gyakorolni. Az egyik a cigányoknak dobott alamizsnát, a másik az akrobatáknak.

De a fiatalember nyilván nem érte be ezzel a találkozással, mert mihelyt észrevette a lányt, elfelejtette néző mivoltát, a pénzt, amelyért a helyét megfizette, és arrafelé rohant, amerre a lány eltűnt a tömegben.

- Ejnye, uram!... Uram!... - kiabálta Pointe Pescade - És a pénze?... Nem dolgoztunk meg érte, az ördögbe is!... De hol van!... Eltűnt!... Hé, uram!...

Hasztalanul kereste a "közönségét", annak már nyoma veszett. Aztán Cap Matifoura nézett, aki éppen olyan meghökkenten állt ott, és végtelen nagyra tátotta a száját.

- És már éppen elkezdtük volna! - mondta végül az óriás. - Szavamra, nincs szerencsénk!

- Kezdjük el mégis! - felelte Pointe Pescade, és lement az arénához vezető lépcsőn.

Ily módon legalább, a padok előtt játszván - nem is volt pad! - rászolgáltak volna a pénzre.

De ebben a pillanatban nagy lárma hallatszott a kikötői rakpart felől.

A tömeg egyszerre elkezdett mozgolódni, és elindult a tenger felé, és sok száz torokból ez a szó hallatszott:

- A trabaccolo!... A trabaccolo!

Csakugyan, erre az időpontra hirdették a kis hajó vízre bocsátását. Ez a látvány mindig vonzó, tehát így felkelti az emberek kíváncsiságát. Hamarosan ki is ürült a zsúfolt tér és a rakpart, s a tömeg a hajóépítő telep felé özönlött, mert ott kellett lezajlania az eseményeknek.

Pointe Pescade és Cap Matifou megértették, hogy nincs mit számítaniuk a közönségre - legalábbis egy időre. Ezért szerették volna megtalálni az egyetlen nézőt, aki már majdnem megtöltötte az arénát, de ezt most ők is elhagyták, még csak arra sem ügyeltek, hogy bezárják ajtaját - és miért is zárták volna be? -, ők is a hajótelep felé vették útjukat.

Ez a telep egy földnyelv végén állt, a gravozai kikötőn túl, lejtős területen, amelyet a hullámverés könnyű tajtékkal borított.

Pointe Pescade és társa csak két könyökkel tudott eljutni a nézők első sorába. Az ő emelvényük előtt soha, még a legjobb estéken sem volt ilyen tolongás! Ó, mennyire elkorcsosul a művészi ízlés!

A trabaccolo oldala mellől már elszedték a tartó dúcokat, és felkészültek a vízre bocsátásra. A horgony már a helyén volt, csak le kellett engedni, mihelyt a hajótest a vízbe merül, hogy megállítsa, mert a hajót a lendület túl messzire sodorhatta volna a zátonyok közé. Noha a trabaccolo csak ötventonnás volt, mégis elég tekintélyes tömeg ahhoz, hogy gondosan megtegyenek minden elővigyázatosságot. Két telepi munkás tartózkodott a fedélzeten, hátul a faárboc közelében, amelynek tetején a dalmát lobogó lengett, két munkás pedig a hajó orrában állt, várta, hogy a horgonyt lebocsássa.

A trabaccolót farával kellett leereszteni a vízre - amint az effajta műveletnél előírásos. A hajó hátulját, amely a jól beszappanozott csúsztatóvályúban pihent, már egyetlen támaszték tartotta vissza. Csak ezt az éket kell eltávolítani, és a hajó siklani kezd; aztán a mozgásba jövő test fokozódó sebességével elindul a vízen.

Már vagy fél tucat ács verte vaskalapáccsal a hajó elé helyezett ékeket, hogy valamelyest magasabbra emeljék, s megadják azt a lendületet, amely majd a tenger felé viszi.

Mindenki feszült érdeklődéssel és csendben figyelte ezt a műveletet.

E pillanatban a gravozai kikötőt dél felől védő földnyelv kanyarulatánál felbukkant egy háromszázötven tonnás luxusjacht, egy kétárbocos vitorlás. Az előtt a földnyelv előtt akart elhaladni, amelyen a hajóépítő műhely volt, hogy bejusson a kikötőbe. Mivel a szél északnyugat felől fújt, szél iránt haladt, az alsó nagy vitorlák balról fogták a szelet, amely egyenesen a kikötő felé hajtotta. Tíz percen belül oda kell érkeznie, és úgy nőtt meg hirtelen a nézők szemében, mintha csak olyan látcsővel néznék, amelynek csövét folyton hosszabbra csavarják.

Hogy a kétárbocos a kikötőbe jusson, el kellett haladnia a telep előtt, ahol a trabaccolo vízre bocsátására készültek. Amint a jacht közeledését jelezték, minden baleset elkerülése végett tanácsosnak látszott, hogy felfüggesszék a vízre bocsátási műveletet. Majd akkor folytatják, ha a másik elhaladt a zátonyok közt. Ha a két hajó összeütközik, egyik a farával siklik előre, a másik pedig nagy sebességgel belerohan, a jacht bizonyára súlyos katasztrófa elé néz.

A munkások abbahagyták hát az ékek ütögetését, és a támaszték eltávolításával megbízott munkást utasították, hogy várjon. Csak néhány percig kell várakozniuk.

Eközben a kétárbocos sebesen közeledett. Már azt is látni lehetett, hogy előkészületeket tesz a lehorgonyzásra. Két kisvitorláját leeresztették, a nagyvitorla csücsökkötelét meghúzták, az előtörzs vitorlát ugyanakkor felcsavarták. De még olyan gyorsan haladt, hogy előkötél-vitorlája és második orrvitorlája is az eddigi sebességgel tudta továbbvinni.

Minden tekintet a kecses hajóra irányult, fehér vitorlái aranyosan csillogtak a nap ferdén eső sugaraiban. Matrózai levantei egyenruhát viseltek, fejükön piros sipkával, gyorsan végezték munkájukat, míg a kapitány hátul figyelt a kormányos közelében, és nyugodt hangon osztogatta parancsait.

A kétárbocos csakhamar a hajóépítő telep mellett haladt el, már csak annyi matróz mozgott a fedélzeten, amennyi ahhoz kellett, hogy elérjék a kikötő kiugró földnyelvét.

Hirtelen rémült kiáltás hallatszott. A trabaccolo megmozdult. A támaszték valahogy meglazult, és a hajó éppen abban a pillanatban indult meg, amikor a jacht jobb oldala került szembe vele.

A két hajó tehát mindjárt összeütközik. Sem idő, sem mód nem látszott ennek megakadályozására. Semmilyen manőverrel nem lehet elkerülni. A nézők kiáltására rémült kiáltással felelt a kétárbocos személyzete.

A kapitány megőrizte hidegvérét, és elfordította a kormányrudat; de lehetetlennek látszott, hogy hajója elég gyorsan kitérjen, vagy oly gyorsan haladjon a zátonyok közt, hogy elkerülje az összeütközést.

A trabaccolo valóban már siklott a csúszdán. A súrlódástól keletkező fehér füst az orránál kavargott, míg tatja már az öböl vizébe merült.

Egyszerre csak egy ember rohan elő. Megragadja a trabaccolo orránál lógó kötelet. De hasztalanul akarja visszatartani, pedig megfeszíti lábát a földön, nem bánva, hogy a hajó őt is magával rántja. Egy kikötőcölöpnek használt ágyúcső áll ott a földbe verve. Egy szempillantás, és a hajókötél máris rácsavarodik, és lassan tekeredik le róla, hiszen a férfi, mit sem törődve azzal, hogy a hajó magával ragadja és összezúzza, emberfeletti erővel húzza visszafelé - tíz másodpercen át.

Ekkor a hajókötél elszakad. De ez a tíz másodperc is elegendő volt. A trabaccolo beleloccsant az öböl vizébe, aztán újra kiemelkedett, mintha a hullámverés ringatná. Siklott a zátonyok közt vivő tengeri út felé, csaknem egylábnyira a kétárbocos farától, és egész addig futott, míg csak horgonya bele nem akadt a tenger fenekébe, s megfeszülő láncával meg nem állította.

A kétárbocos megmenekült.

Ez az ember, akinek közbelépése annyira váratlanul és gyorsan történt, hogy senki sem tudott a megdöbbenéstől segítségére sietni, Cap Matifou volt.

- Jól van!... Ez aztán igen! - kiáltotta Pointe Pescade, és társához futott, az meg felkapta karjába, nem azért, hogy bűvészkedjen vele, hanem hogy megölelje, de a maga módján, hogy majd megfulladt.

És ekkor mindenfelől kitört a tapsvihar. Az egész tömeg odarohant a Herkules köré, aki éppen olyan szerényen állt ott, mint a mondabeli tizenkét feladat végrehajtója, és mit sem értett a közönség lelkesedéséből.

Öt perccel később a kétárbocos már ott horgonyzott a kikötő közepén; aztán egy karcsú hárompárevezős csónak a partra szállította a jacht tulajdonosát.

Magas termetű, ötven év körüli férfi volt, haja majdnem ősz, keleti módra nyírt, őszülő szakállal. Napbarnított, szabályos vonású, még szép arcát rendkívül élénk, fürkésző, nagy fekete szem tette derűsebbé. Az első pillantásra megragadott mindenkit az az előkelőség, sőt lelki nagyság, amely egész megjelenéséből áradt. A tengerészruha, sötétkék nadrág, ugyanilyen színű fémgombos kabát, könnyű barna vászonkalap kitűnően illett hozzá, és érvényesülni hagyta erős, nagyszerű testalkatát, amelyet még a kor nem kezdett ki.

Mihelyt partra lépett ez a férfi, akin érezni lehetett energikus és határozott jellemét, a két akrobata felé indult, akiket a tömeg körülvett és éljenzett.

Az emberek félrehúzódtak, hogy utat engedjenek neki.

Amikor Cap Matifouhoz ért, első mozdulatával nem erszényét kereste, hogy holmi kövér baksist vessen oda. Nem! Kezét nyújtotta az akrobatának, és így szólt olasz nyelven:

- Köszönöm, barátom, amit tett!

Cap Matifou nagyon elszégyellte magát, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben van része azért a csekélységért.

- Igen... remek volt... jól csináltad, Cap Matifou! - folytatta Pointe Pescade provence-i tájszólásának bőbeszédűségével.

- Maguk franciák? - kérdezte az idegen.

- A legfranciábbak - felelte Pointe Pescade büszkén -, dél-franciaországi franciák!

Az idegen némi elérzékenyüléssel és ugyanakkor rokonszenvvel nézte őket. Nyomorúságuk annyira szembetűnő volt, hogy nem kerülhette el figyelmét. Bizony, két szegény komédiás állt előtte, az egyik - élete kockáztatásával - nagy szolgálatot tett neki, mert a trabaccolo és a kétárbocos összeütközése számos áldozatot követelhetett volna.

- Látogassanak meg a hajón - mondotta.

- És mikor, hercegem? - kérdezte Pointe Pescade, akkorát bókolva, amekkorát csak tudott.

- Holnap korán reggel.

- Korán! - felelte Pointe Pescade, míg Cap Matifou hallgatólagos beleegyezése jeléül bólogatott hatalmas fejével.

Eközben a tömeg továbbra is ott tolongott a kaland hőse körül. Bizonyosan diadalmenetben viszi a vállán, ha súlya nem rémiszti meg még a legelszántabbakat és a legerősebbeket is. De Pointe Pescade, aki mindig előrelátó volt, úgy gondolta, hogy nem ártana felhasználni az ilyen lelkes közönség hangulatát. Míg az idegen még egyszer baráti búcsút intett nekik, és a rakpart felé vette útját, Pointe Pescade közönségcsalogató hangon kiáltotta:

- Kezdődik a küzdelem, uraim, kezdődik a küzdelem Cap Matifou és Pointe Pescade között! Tessék uraim, kerüljenek beljebb!... Fizetni csak kimenetkor kell... vagy belépéskor, ahogy tetszik!

Ezúttal felfigyeltek rá, és akkora tömeg követte, amilyet még talán soha nem is látott.

Ezen a napon az aréna túl kicsinek bizonyult. A közönség egy része be sem fért. Vissza kellett adni a belépődíjukat!

Az idegen alig tett néhány lépést a rakpart irányában, és szembe találta magát azzal a lánnyal és apjával, akik végignézték a jelenetet.

Nem messze tőlük ott állt az a fiatalember is, aki követte őket, s akinek köszöntését csak fensőségesen fogadta a lány apja - s ezt még az idegen is észrevette.

Amint az idegen megpillantotta az idősebbik embert, akaratlanul is összerezzent. Mintha egész lényét undor töltötte volna el, és szeme is villámlott.

A lány apja pedig odalépett hozzá, s igen udvariasan megszólalt:

- Ugye, nagy veszélyből mentette meg, uram, ennek az akrobatának a bátorsága?

- Valóban, uram - felelte az idegen, és hangja akarva vagy akaratlanul megváltozott az izgalomtól. Aztán így szólt a másikhoz: - Szabad kérdeznem, uram, kihez van szerencsém?

- Torontál Simonhoz, Raguzából - felelte a hajdani trieszti bankár. - És én is megtudhatnám, ki ennek a luxusjachtnak a tulajdonosa?

- Antekirtt doktor - felelte az idegen.

Aztán búcsút vettek és elváltak, míg a francia akrobaták arénájából éljenzés és taps hallatszott.

És ezen az estén nem csupán Cap Matifou evett kedvére, vagyis négy helyett is, de ezenfelül is maradt egy adag ennivaló. És ez épp elegendő volt derék kis társa, Pointe Pescade számára.

Bizonyos emberek sok munkát adnak a Hírnév istenasszonyának, Fámának, akinek száz szája száz harsona erejével zengi nevüket a világ négy tája felé.

Így állt a helyzet a híres Antekirtt doktorral is, aki az imént érkezett Gravoza kikötőjébe. És olyan körülmények között érkezett, amelyek még a legközönségesebb utasra is felhívták volna a figyelmet. Pedig ő nem akármilyen utas volt.

Csakugyan néhány év óta valóságos mondák vették körül Antekirtt doktor személyét a Távol-Kelet mondateremtésre oly hajlamos országaiban. Ázsiában a Dardanelláktól a Szuezi-csatornáig, Afrikában Szueztől Tunisz határáig, a Vörös-tenger környékén, az egész arab tengerparton állandóan úgy emlegették, mint a természettudományok egyik rendkívüli tudósát, aki szinte már isten, taleb, aki a világegyetem minden titkát ismeri. A biblia nyelvén Epiphanésznak, dicsőnek nevezték volna. Az Eufrátesz vidékén a régi mágusok leszármazottjaként tisztelték volna őt.

Mennyi volt a túlzás ebben a hírnévben? Minden, ami csak varázslót akart költeni ebből a tudósból, minden, ami természetfölötti hatalmat tulajdonított neki. Mert hiszen Antekirtt doktor is ember volt, egyszerűen csak ember, de igen tanult, egyenes és erős jellem, akinek biztos az ítélete, és csodálatos éleslátással belelát a dolgok mélyére, s akinek nagyszerűen kezére járhattak a körülmények is. Csakugyan, Kisázsia egyik belső tartományában az egész lakosságot megoltalmazta egy olyan rettenetes betegségtől, amelyet addig fertőzőnek véltek, s amelynek ő megtalálta hatásos gyógyszerét. Innen eredt páratlan hírneve.

De híréhez nagymértékben hozzájárult még az az áthatolhatatlan titokzatosság is, amely alakját övezte. Honnan jött? Nem tudta senki. Milyen volt a múltja? Arról sem tudtak többet. Azt sem tudta megmondani senki, hol és milyen körülmények között élt. De azt mindenki tudta, hogy Antekirtt doktort szinte bálványozták Kisázsia és Kelet-Afrika vidékének lakói, hogy a legnagyobb orvos hírében áll, s rendkívüli gyógykezeléseiről még Európa nagy tudományos központjaiban is beszélnek, s hogy egyforma gondossággal kezeli ezeknek a tartományoknak a szegényeit és gazdag urait, pasáit. De soha nem látták a nyugati országokban, és néhány esztendeje még azt sem tudták, hol van a lakóhelye. Ezért hajlottak annyira az emberek arra, hogy valamilyen testet öltött titokzatos lényt, hindu istenséget lássanak benne, olyan természetfeletti lényt, aki természetfeletti eszközökkel gyógyít.

De ha Antekirtt doktor még nem is gyakorolta tudományát Európa nagy országaiban, hírneve már megelőzte. Noha csak egyszerű utasként érkezett Raguzába - mint gazdag turista, aki jachtján kóborol, és meglátogatja a Földközi-tenger különböző pontjait -, neve csakhamar bejárta a várost. És mielőtt megpillanthatták volna személyesen is a doktort, a kétárbocos, amelyen utazott, felhívta rá a figyelmet. Az a baleset, amelyet Cap Matifou bátorsága hárított el, önmagában is elégséges lett volna, hogy általános érdeklődést váltson ki.

Valójában ez a jacht még Amerika, Anglia és Franciaország leggazdagabb, legfényűzőbb sportembereinek is díszére vált volna! Két nagy, egyenes árboca a hajó közepén állt - mert így jól ki tudták használni a nagy- és az előkötél-vitorlát -, homlokárbocára két orrvitorlát is szereltek, előárbocán négyszögletes keresztszövésű és égre meredő más kisvitorlák feszültek: ez a sok vitorla alkalmasint csodálatos sebességet biztosított a legkedvezőtlenebb időben is. A kétárbocos 350 tonnás volt. Hosszú és karcsú, könnyen érhetett el nagy sebességet, de fedélzeti gerendája elég széles, és merülése elég mély volt, hogy teljes biztonsággal üljön a vízen - az ilyen tengeri hajót biztosan tartja kezében a kormányos, és mindenféle széljárásban is a kívánt irányban haladhat vele. Erős oldalszélben vagy gyengébb hátszélben a tizenhárom és fél csomót is megtette óránként. A Boadiceák, a Gaetanák, a Mardonok, az angol birodalom híres hajói sem állhatták volna vele a versenyt, ha nemzetközi vetélkedésre kerül sor.

A jacht külseje és belseje olyan szép volt, hogy a legkényesebb ízlésű vitorlázó sem képzelhetett volna el különbet. A kanadai fenyőből ácsolt fedélzet fehérségét egyetlen csomó sem éktelenítette, a hajópárkány belső oldala is gondos asztalosmunkáról tanúskodott, a tikfából készült lépcsőfedő tetőkön és rácsokon úgy csillogott a rézdíszítés, mint az arany, kormánykereke igen díszes volt, a tartalékárbocokat vakító fehér huzatok alatt helyezték el, a csigafelszerelés, a vitorlarudakat tartó kötelek, a vitorlakivonó és beakasztó kötelek és a mozgókötélzet kidolgozása tökéletes volt, és színük elütött az árbocokat elölről, oldalról és hátulról tartó galvanizált huzaloktól, lakkozott mentőcsónakjai kecsesen függtek a forgódarukon, az egész hajótest feketén csillogott, és aranyos lécecske futott az orrától a faráig; hátsó díszítései mértékletesek voltak - mindez jó ízlésre és választékosságra vallott.

Ezt a jachtot fontos megismernünk belülről és kívülről, hiszen végül is annak a rejtélyes személyiségnek az úszó hajléka volt, aki e történet hőse. Habár a látogatás tilos volt nála, a mesélő szinte mágikus szemével látja, és le tudja írni azt is, amibe nem lehetett bepillantása.

A kétárbocos belsejében a fényűzés versengett a kényelemmel. A szobákat és kabinokat, a szalonokat, az ebédlőt költséget nem kímélve festették ki és díszítették fel. A szőnyegeket, tapétákat, az egész bútorzatot leleményesen a luxushajózás szükségleteihez alkalmazták. Ez az oly jól kigondolt berendezés nem csupán a kapitány és a tisztek szobáiban érvényesült, hanem a tálalóban is, ahol az ezüst evőeszközt és porcelán edényeket óvták a hajó erős himbálózásától és bukdácsolásától, a konyhában, amelyben valóságos holland tisztaság uralkodott, és a legénység szállásán, ahol a személyzet függőágyai kényelmesen ringatóztak. A húsz főből álló legénység a máltai tengerészek elegáns egyenruháját viselte, rövidnadrágot, tengerészcsizmát, csíkos inget, barna övet, piros sapkát és zubbonyt, amelyen fehér betűkkel villogtak a hajó és tulajdonosa nevének kezdőbetűi.

De melyik kikötő volt az illetőségi helye ennek a jachtnak? Melyik hajó-nyilvántartási jegyzékben szerepelt? A Földközi-tenger melyik partvidékén volt a téli állomáshelye? Végül milyen nemzetiségű volt? Ezt éppúgy nem tudták, mint ahogy nem ismerték a doktor nemzetiségét sem. A hátsó árboc vitorlarúdján zöld zászló lengett, felső sarkában majdnem a selyem széléig nyúló vörös kereszttel. És hiába is keresték volna a földkerekség bármelyik tengerén lobogó zászlók sokaságában.

Mindenesetre mielőtt Antekirtt doktor partra szállt, a jacht papírjait átadták a kikötőparancsnoknak, és az iratok minden bizonnyal tökéletes rendben voltak, mert a hajó az egészségügyi vizsgálat után megkapta a kikötési engedélyt.

A kétárbocos neve a hajó farán levő névtáblán ékeskedett kis aranybetűkkel, de az illetőségi kikötőt nem tüntették fel - a hajó neve pedig így hangzott: Savarena.

Ilyen volt az a bámulatos luxushajó, amelyet most megcsodálhattak a gravozai kikötőben. Pointe Pescade és Cap Matifou, akiket másnapra meghívott Antekirtt doktor, éppolyan kíváncsian, de egy kicsit mégis nagyobb izgalommal szemlélgették, mint a kikötőbeli tengerészek. A provence-i partvidéken születtek, és rendkívüli módon érdekelte őket minden, ami a tengerrel állt kapcsolatban, különösen Pointe Pescade-ot, aki a szakértő szemével nézte a hajóépítésnek ezt a csodáját. Még este, az előadás után is ez járt a fejükben.

- Ah! - szökkent ki Cap Matifou száján.

- Ó! - sóhajtott Pointe Pescade.

- He, Pointe Pescade?

- Én is azt mondom, Cap Matifou!

És a két szegény akrobata ámulatot kifejező, rövid szavai mindennél többet mondtak.

Ezalatt a Savarena fedélzetén a matrózok elvégezték a horgonyvetést követő munkákat, a vitorlákat a rudakra tekerték, a köteleket felcsavarták, és gondosan rögzítették, a védővásznakat hátul kifeszítették. A kétárbocos villa alakban vetette ki horgonyait a kikötő egyik szegletében, ami azt mutatta, hogy hosszabb ideig szándékozik itt maradni.

Egyébként ezen az estén Antekirtt doktor csak rövid sétát tett Gravoza környékén. Torontál Simon leányával már visszatért Raguzába kocsiján, amely a rakparton várta őket, a már említett fiatalember pedig gyalogosan ballagott haza a hosszú sugárúton, meg sem várta az ünnepély végét. A doktor felindultságában csak a kikötőt látogatta meg. Ez a partvidék egyik legjobb kikötőhelye, s ez idő tájt elég sok, különféle nemzetiségű hajó horgonyzott benne. Azután kiment a városból, követte az Ombra Fiumera-öböl partját; az öböl tizenkét mérföldre nyúlik be a szárazföldbe, s a kis Ombra folyó torkolatáig húzódik; ennek a folyónak a vize annyira mély, hogy még a nagyobb merülésű hajók is felmehetnek rajta, csaknem a Vlastiza-hegy lábáig. Kilenc óra felé a doktor visszatért a mólóra, végignézte a Lloyd hajózási társaság egy nagy gőzösének érkezését, a hajó az Indiai-óceánról jött; végül is visszatért jachtjára, leballagott kabinjába, ahol két lámpa világított, és másnap reggelig ott maradt egyedül.

Mindig így tett, és a Savarena kapitányának - negyven év körüli tengerész, Narsosnak hívták - parancsa volt arra, hogy soha ne zavarja meg a doktort magányos óráiban.

Meg kell jegyezni, hogy tisztjei és matrózai sem tudtak többet a doktor múltjáról, mint a kikötőbeli közönség. De azért testestül-lelkestül éppolyan hűséggel szolgálták. Ha doktor Antekirtt nem is szívelte el a legkisebb fegyelemsértést sem, azért mindenkihez jó volt, törődött velük, és nem sajnálta tőlük a pénzt. Nem is akadt olyan matróz, aki ne igyekezett volna felkerülni a Savarena személyzetének névjegyzékébe. Soha nem dorgált, nem büntetett, nem zavart el senkit. A kétárbocos személyzete úgy élt, mint egyetlen család.

Antekirtt doktor visszatérte után megtették a szükséges intézkedéseket az éjszakára. Kirakták az elülső és hátsó jelzőlámpákat, az őrség elfoglalta a helyét, majd a legteljesebb csönd vette át uralmát a hajón.

Antekirtt doktor a szoba sarkában álló széles pamlagra ült. Az asztalon néhány újság hevert, inasa vásárolta Gravozában. A doktor szórakozottan átfutotta mindet, inkább az apróhíreket olvasta, mint a nagy cikkeket, azt kereste, milyen hajók érkeztek és indultak, hová utaztak, hol nyaralnak a környékbeli hírességek. Aztán eltolta magától az újságokat. Tompa kábulat lepte meg. És tizenegy óra felé, inasa segítségét igénybe sem véve, lefeküdt; de csak sokára tudott elaludni.

És ha valaki olvasni tudott volna gondolatai közt, amelyek leginkább foglalkoztatták, talán meglepődik, hogy gondolatai ebben az egyetlen mondatban foglalhatók össze:

"Ugyan ki lehet az a fiatalember, aki köszöntötte Torontál Simont a gravozai rakparton?"

Másnap reggel nyolc óra felé Antekirtt doktor felment a fedélzetre. Csodaszép nap ígérkezett. A napsugarak beragyogták az öböl hátterében magasló hegyek csúcsát. Az árnyék kezdett visszahúzódni a kikötő vizének színéről. Csakhamar a Savarenát is teljesen elöntötte a napfény.

Narsos kapitány a doktorhoz lépett, hogy átvegye a parancsokat, a doktor üdvözölte a kapitányt, és néhány szóban megadta utasításait.

Nemsokára csónak indult el a hajó mellől négy emberrel és egy parancsnokkal; a rakpart felé siklott, ahol a megbeszélés szerint Pointe Pescade és Cap Matifou várakozott.

Nagy nap, nagy ünnep volt ez a két becsületes fiú kóbor életében, akik oly messze, néhány száz mérföldre sodródtak hazájuktól, Provence-tól, melyet nagyon szerettek volna viszontlátni.

Mindketten a rakparton álltak. Levetették a foglalkozásukhoz tartozó cifra holmikat, viseltes, de tiszta ruhát öltöttek, és nézték a jachtot, éppen úgy bámulták, mint az előző napon. Jó hangulatban voltak. Cap Matifou és Pointe Pescade nem csupán vacsorázott az este, de ma már reggelizett is. Valóságos őrület volt ez, magyarázata a negyvenkét forintos rendkívüli bevételük. De azt ne higgye valaki, hogy eltékozolták az egész vagyont! Nem! Pointe Pescade óvatos volt, előrelátó és beosztó, és így legalább tíznapi megélhetésüket biztosította.

- Ezt mégiscsak neked köszönhetjük, Cap Matifou!

- Ó, Pescade!

- Igen, neked, ó, nagy férfiú!

- Hát jó, igen... nekem... ha ennyire akarod! - felelte Cap Matifou.

E pillanatban a Savarena csónakja kikötött a rakparton. A parancsnok felállt, és sapkáját a kezében tartva, nyájasan értésükre adta, hogy az "urak" szolgálatára áll.

- Urak?! - kiáltotta Pointe Pescade. - Miféle urak?

- Hát önök - felelte a parancsnok -, önök, akiket Antekirtt doktor vár a fedélzeten.

- Remek! Lám, már urak is vagyunk! - mondta Pointe Pescade.

Cap Matifou tágra meresztette szemét, és nagy zavarában kalapját gyűrögette.

- Uraim, ha úgy tetszik! - szólt a parancsnok.

- Tetszik... de még mennyire tetszik! - felelte Pointe Pescade kedveskedő mozdulattal.

És a következő pillanatban a két barát már kényelmesen ült a csónakban, a padot borító piros szegélyű fekete szőnyegen, a parancsnok meg mögöttük foglalt helyet.

Mondani sem kell, hogy az erőművész súlya alatt a csónak négy-öt ujjnyira süllyedt a vízvonal alá. A szőnyeg sarkait vissza is kellett hajtani, hogy ne érjenek a vízbe.

Füttyszóra a négy evező egyszerre merült a vízbe, és a csónak sebesen haladt a Savarena felé.

Valljuk meg, hiszen így is volt, a két szegény ördög némileg elérzékenyült, hogy ne mondjuk, kicsit szégyellte is magát. Komédiásoknak ekkora tisztesség! Cap Matifou mozdulni sem mert. Pointe Pescade pedig nem tudott eltitkolni zavarában egy vidám mosolyt, amely megélénkítette vékony és értelmes arcát.

A csónak a kétárbocost hátulról megkerülte, és a jobb oldali lépcsőnyíláshoz állt - a díszoldalhoz.

A két barát felment a lebocsátott lépcsőn, amelynek vékony fokai meghajoltak Cap Matifou súlyától, és nyomban Antekirtt doktor elé vezették őket, aki a hajó hátuljában várt rájuk.

Szívélyes üdvözlés után még néhány formaság és ceremónia következett, Pointe Pescade és Cap Matifou csak azután volt hajlandó leülni. De végül ez is megtörtént.

A doktor néhány percig szótlanul nézte őket. Hideg és szép arca nagy hatással volt rájuk. De afelől nem lehetett kétség, ha nem is ült ajkára mosoly, szívében derűre fakadt.

- Barátaim - mondotta -, tegnap nagy veszélytől mentették meg a legénységet és jómagamat is. Még egyszer meg akartam köszönni, ezért kértem magukat arra, hogy látogassanak meg a hajón.

- Doktor úr - felelte Pointe Pescade, aki kezdte visszanyerni biztonságérzetét -, ön nagyon jó, de ez az egész szóra sem érdemes. A barátom csak azt tette, amit bárki más megtett volna a helyében, ha van hozzá ereje. Ugye, Cap Matifou?

Az meg helyeslően bólintott, vagyis vaskos fejét le-fel ingatta.

- Hát jól van - válaszolta a doktor -, de mégis az ön társa és nem más kockáztatta életét, és én lekötelezettjének érzem magam!

- Ó, doktor úr - szabadkozott Pointe Pescade -, szégyenbe hozza az én öreg Capomat, és amilyen vérmes, nem jó, ha a vér a fejébe száll...

- Rendben van, barátaim - folytatta Antekirtt doktor -, látom, nemigen szeretik a dicséretet. Nem is erősködöm. De mivel minden szolgálat megérdemli...

- Doktor úr - vágott közbe Pointe Pescade -, engedelmet, hogy megszakítom, de minden jótett magában hordja jutalmát, amint az erkölcsi tanítások is megírják, így mi is elnyertük jutalmunkat!

- Már? És miképpen? - kérdezte a doktor, attól tartva, hogy valaki megelőzte.

- Hát hogyne! - folytatta Pointe Pescade. - Miután erőművészünk ilyen rendkívüli módon bizonyította be erejét, a közönség újra meg akart győződni róla művészibb feltételek között. Jöttek is tömegesen a provence-i arénába. Cap Matifou két vállra fektetett vagy fél tucat tagbaszakadt hegyi lakót, igen erős gravozai rakodómunkást, és hatalmas bevételünk volt!

- Hatalmas?

- Igen... ilyen bevételünk még nem volt akrobatakörutunkon.

- És mennyi mégis?

- Negyvenkét forint!

- Ó! Valóban!... Persze nem tudtam... - felelte Antekirtt doktor kedélyes hangon. - Ha tudtam volna, hogy előadást tartanak, örömteli kötelességemnek tartom, hogy én is elmenjek. Így engedjék meg, hogy kifizessem a belépődíjamat...

- Ma este, doktor úr, ma este - hajtogatta Pointe Pescade -, ha lenne szíves megtisztelni előadásunkat jelenlétével!

Cap Matifou udvariasan meghajolt, és meggörbítette széles vállát, amelyet "még soha nem ért a föld pora", amint Pointe Pescade szokta mondani, amikor kikiáltóként hirdette műsorukat.

Antekirtt doktor jól látta, hogy a két akrobata semmiféle jutalmat nem fogad el - legalábbis pénz formájában. Így elhatározta, hogy másként jár el. Terve velük egyébként is már előző este óta kialakult. Még az este folyamán beszerzett róluk néhány felvilágosítást, és ezekből megbizonyosodott, hogy a két komédiás becsületes ember, méltó minden bizalomra.

- Hogy hívják magukat? - kérdezte tőlük.

- Az egyetlen nevem, amelyről tudok, doktor úr: Pointe Pescade.

- És magát?

- Matifou - felelte az erőművész.

- Vagyis Cap Matifou - tette hozzá Pointe Pescade, és nem kis büszkeséggel ejtette ki ezt a nevet, amelyről sokat beszélnek Dél-Franciaország minden arénájában.

- De ezek felvett nevek... - jegyezte meg a doktor.

- Nincs más nevünk - felelte Pointe Pescade -, vagy ha volt is, mivel a zsebünk kicsit lyukas, elvesztettük!

- És... rokonaik?

- Rokonaink, doktor úr? Soha nem engedhettük meg magunknak ezt a fényűzést! De ha meggazdagszunk egyszer, örökösnek bizonyára jelentkezik egy sereg!

- Maguk franciák? Franciaország melyik részéből valók?

- Provence-ból - felelte büszkén Pointe Pescade -, vagyis kétszeresen franciák vagyunk!

- Jókedvben nem szenved hiányt, ugye, Pointe Pescade?

- Ezt a mesterségem teszi. Képzeljen el, doktor úr, egy bohócot, egy pojácát, egy vásári komédiást, akinek bánatos a képe! Több tojást vágnának egy óra alatt a fejéhez, mint amennyit meg bírna enni egész életében! Igen, nagyon vidám vagyok, rendkívül vidám, ebben egyetértünk.

- És Cap Matifou?

- Ó, Cap Matifou komolyabb, megfontoltabb, zárkózottabb! - felelte Pointe Pescade, s barátságból jól nyakon vágta társát, mint ahogy a ló nyakát paskolják meg szeretettel. - Ezt is a mesterség teszi! Ha ötvenkilós súlyokkal dolgozik az ember, az nagy komolyságot kíván. Birkózni sem csupán a karjával birkózik, de a fejével is! És Cap Matifou mindig birkózott... még a nyomorral is! De még az sem fektette két vállra.

Antekirtt doktor érdeklődéssel hallgatta ezt a derék kis embert, akihez ez idáig oly kemény volt a sors, és aki még csak nem is elégedetlenkedett miatta. Legalább annyi meleg érzést sejtett benne, mint értelmet, és arra gondolt, mi válhatott volna belőle, ha már élete kezdetétől megvannak a szükséges anyagi eszközei.

- És most hová mennek? - kérdezte.

- Az orrunk után, találomra - felelte Pointe Pescade. - De nem is mindig rossz kalauz a véletlen, és általában ismeri az utakat. Csak attól tartok, hogy ezúttal túl messzire sodort minket hazánktól. Elvégre a mi hibánk! Először is meg kellett volna kérdezni, hová megy!

Antekirtt doktor egy kis ideig figyelmesen nézte őket. Aztán ezt mondta:

- Mit tehetnék magukért?

- Semmit, doktor úr - válaszolta Pointe Pescade -, biztosítom... semmit...

- Nem volna kedvük visszatérni Provence-ba?

A két akrobata szeme egyszerre felragyogott.

- Elvihetném magukat - folytatta a doktor.

- Ez, ez pompás lenne! - felelte Pointe Pescade.

Aztán társához fordult.

- Cap Matifou - mondta -, szeretnél visszatérni?

- Igen... ha te is jössz, Pointe Pescade!

- De mit csinálunk ott? Miből élünk?

Cap Matifou megvakarta a fejét, ezt tette mindig, ha zavarban volt.

- Hát mit... mit is?... - motyogta.

- Fogalmad sincs róla... de nekem sem!... De végül is ott a hazánk! Nem furcsa, doktor úr, hogy ilyen szegény ördögöknek, mint mi, hazájuk is legyen, hogy ilyen nyomorultak, akiknek még szüleik sincsenek, valahol mégis megszülettek? Ez számomra mindig megmagyarázhatatlan volt!

- Volna-e kedvük rá, hogy mindketten velem maradjanak? - kérdezte Antekirtt doktor.

Erre a váratlan ajánlatra Pointe Pescade felpattant, míg a Herkules csak bámult rá, nem tudván, neki is fel kell-e állnia.

- Önnel maradjunk, doktor úr? - szólalt meg végre Pointe Pescade. - De mi hasznunkat venné? Sohasem csináltunk mást, mint erő- és ügyességi mutatványokat! És ha csak nem szórakoztatnánk önt a hajóúton vagy hazájában...

- Ide figyeljenek - válaszolta Antekirtt doktor -, szükségem van bátor, áldozatkész, egyenes és értelmes emberekre, akik segíthetnek terveim végrehajtásában. Semmi nem fűzi ide magukat, semmi nem hívja oda sem. Hajlandók lennének a szolgálatomba lépni?

- És ha megvalósulnak azok a tervek? - kérdezte Pointe Pescade.

- Akkor is velem maradnak, ha úgy tetszik - felelte mosolyogva a doktor -, velem maradnak a hajón. És nézzék csak, adhatnának a személyzetnek egyensúlyleckéket a kötélen! Ha viszont úgy tetszik, hogy visszatérnek hazájukba, azt is megtehetik, annál is inkább, mert egész életükre jólétet biztosítok maguknak.

- Ó! Doktor úr! - kiáltott fel Pointe Pescade. - Csak nem kárhoztat tétlenségre minket? Nem bírnánk elviselni, hogy semmi hasznunkat sem veszik!

- Ígérem, annyi munkát kapnak, hogy nem lesz panaszuk!

- Szavamra - felelte Pointe Pescade -, az ajánlat igen csábító!

- Van ellenvetése?

- Talán egy. Látja, mi ketten vagyunk! Cap Matifou és én... Ugyanarról a vidékről származunk, és nyilván ugyanabból a családból, ha egyáltalán lenne családunk. Két szívbéli testvér vagyunk. Cap Matifou nem tudna élni Pointe Pescade nélkül. Pointe Pescade sem Cap Matifou nélkül! Gondoljon csak a sziámi ikrekre! Ugye, sohasem lehetett szétválasztani őket, mert az elválasztás életükbe került volna. Nos, mi is olyanok vagyunk, mint azok a sziámi ikrek... Szeretjük egymást, doktor úr!

És Pointe Pescade kezét nyújtotta Cap Matifounak, az meg odahúzta Pointe Pescade-ot a mellére, megszorította, mint egy gyermeket.

- Barátaim - mondta Antekirtt doktor -, szó sincs arról, hogy szétváljanak, és azt akarom, hogy soha ne is váljanak el!

- Hát akkor egyezséget köthetünk, ha...

- Ha?

- Ha Cap Matifou beleegyezik.

- Mondj igent, Pointe Pescade - felelte a Herkules -, és mindkettőnk nevében mondod!

- Jól van - hagyta helyben a doktor -, megegyeztünk, és nem fogják megbánni! Mától kezdve ne legyen gondjuk semmire.

- Ó, doktor úr, vigyázzon! - kiáltotta Pointe Pescade. - Talán nagyobb kötelezettséget vállal, mint gondolja!

- És miért?

- Mert mi sokba kerülünk, főként Cap Matifou! Csak nem akarja, hogy ez a nagyevő, az én Capom, bármily keveset is veszítsen az erejéből az ön szolgálatában?

- Sőt azt akarom, hogy megkétszerezze!

- Akkor anyagi romlásba dönti!

- Engem ugyan nem, Pointe Pescade!

- De két... három étkezés naponta...

- Öt, hat, tíz, ha úgy akarja! - felelt mosolyogva Antekirtt doktor. - Mindig terített asztal várja!

- Ez igen, Cap! - kiáltotta Pointe Pescade nagy vidáman. - Akkor kedvedre ehetsz majd!

- És ön is, Pointe Pescade.

- Ó, én! Csak annyit eszem, mint a madár! De megkérdezhetném, doktor úr: hajózni fogunk-e?

- Gyakran, barátom. A Földközi-tenger egész partvidékén lesz most dolgom bőven. Betegeim mindenfelé várnak a partvidéken. Orvosi munkám gyakorlásában nem ismerek országhatárokat! Ha egy beteg Tangerbe vagy a Baleári-szigetekre hív, amikor éppen Szuezban tartózkodom, vajon nem kell-e sürgősen felkeresnem? Ahogy az orvos a nagyvárosokban az egyik városrészből a másikba megy, ugyanúgy járok én a hajómmal a Gibraltári-szorostól a görög szigettengerig, az Adriától az Oroszlán-öbölig, a Jón-tengertől a Gabesi-öbölig. Van több hajóm is, tízszerte gyorsabbak, mint ez a kétárbocos, és maguk a legtöbb látogatásomra velem jönnek.

- Ez nekünk megfelel, doktor úr - felelte Pointe Pescade, és kezét dörzsölte.

- Nem félnek a tengertől? - kérdezte Antekirtt doktor.

- Mi?! - kiáltotta Pointe Pescade. - Mi!? Provence gyermekei! Kölyökkorunkban mi már a partvidéki csónakokban hancúroztunk. Nem! Mi nem félünk a tengertől, sem a tengeri betegségtől, ha egyáltalán van olyan! Fejjel lefelé, lábbal az égnek szoktunk járni! Hölgyeim és uraim, mielőtt hajóra szállnak, csak két hónapig végezzék ezt a gyakorlatot, és többé nem lesz szükségük arra, hogy a hajóúton a mosdótál fölé hajoljanak! Tessék! Fáradjanak beljebb, hölgyeim és uraim, csak egymás után!

És a vidám Pescade rákezdett szokásos közönségtoborzó rigmusaira, mintha bódéjának dobogóján állt volna.

- Jól van, Pointe Pescade! - szólalt meg a doktor. - Nagyszerűen megértjük majd egymást, és elsősorban azt ajánlom, hogy semmit ne veszítsen jó kedélyéből! Nevessen, fiam, nevessen és énekeljen, amennyit csak tetszik! A jövő talán elég szomorúságot tartogat számunkra, ezért nem lebecsülendő útravaló a maga vidámsága.

Antekirtt doktor e szavaknál újra elkomolyodott. Pointe Pescade ezt észrevette, és megérezte, hogy ennek az embernek a múltja nagy fájdalmakat rejt, és egy nap talán beszél is neki az életéről.

- Doktor úr - mondta ekkor -, mától fogva testestül-lelkestül szolgálatára állunk!

- És mától fogva - felelte a doktor - véglegesen elhelyezkedhetnek a kabinjukban. Igen valószínű, hogy néhány napig Gravozában és Raguzában maradok; de jó, ha már most megszokják az életet a Savarenán.

- Egészen addig, amíg nem visz minket a hazájába - tette hozzá Pointe Pescade.

- Nekem nincs hazám - felelte a doktor -, vagy jobban mondva van egy, amelyet magam alkottam magamnak, ez az én hazám, és ha úgy akarják, az önöké is ez lesz!

- Gyerünk, Cap Matifou - kiáltotta Pointe Pescade -, számoljuk fel az üzletünket! Légy nyugodt, nem tartozunk senkinek, és nem jutunk csődbe!

Ezzel a két barát búcsút vett Antekirtt doktortól, és beszállt a csónakba, amely várta őket, és visszavitte a gravozai rakpartra.

Ott aztán két óra alatt leltárt készítettek, és átengedték egy sorstársuknak az emelvényt, a színes vásznakat, a nagydobot és a kisdobot, ez volt minden vagyonuk. Az egész nem tartott sokáig, és nem is volt nehéz, és nemigen roskadoztak a néhány forint súlyától, amelyet zsebre vágtak.

De Pointe Pescade megtartotta viseltes akrobatatrikóját és billentyűs trombitáját, Cap Matifou pedig kürtjét és birkózódresszét. Túlságosan nehezükre esett volna megválni ezektől az eszközöktől és holmiktól, amelyek annyi sikerre és győzelemre emlékeztették őket. Egyetlen ládájuk fenekére rejtették e kincseket, ebben őrizték ingóságaikat, ruhatárukat, vagyis minden felszerelésüket.

Egy órakor Pointe Pescade és Cap Matifou már visszatért a Savarenára. A hajó orrában egy nagy kabint bocsátottak rendelkezésükre - kényelmes volt, s "minden megvolt benne, ami csak szükséges az íráshoz", ahogy mondotta a vidám fickó.

A legénység a legmelegebb fogadtatásban részesítette őket, új társaikat, akiknek a fenyegető katasztrófától való megmenekülésüket köszönhették.

Pointe Pescade és Cap Matifou már érkezésükkor tapasztalhatták, hogy a hajókonyha miatt nem kell sajnálniuk a provence-i aréna konyháját.

- Látod, Cap Matifou - mondogatta Pointe Pescade, miközben felhörpintett egy pohár jó asti bort -, megfelelő viselkedéssel mindent el lehet érni. De a legfontosabb a megfelelő viselkedés!

Cap Matifou csak fejét bólogatta feleletképpen, mert száját teletömte egy hatalmas darab sült sonkával, amely két tükörtojással együtt eltűnt gyomra mélyén.

- Mekkora bevételünk lenne, Capom - mondta Pointe Pescade -, ha egyszer az evési tudományodat mutatnád be!

Antekirtt doktor érkezése nagy port vert fel nemcsak Raguzában, hanem az egész dalmát partvidéken. Az újságok rávetették magukat erre a zsákmányra, hírül adták, hogy a kétárbocos befutott a gravozai kikötőbe, de azután is egy sor csábító riportot reméltek tőle. A Savarena tulajdonosa így nem tudott elmenekülni a megtiszteltetés elől, és ugyanakkor a hírnévvel járó kényelmetlenségeket sem tudta elkerülni. Állandóan róla beszéltek. Itt is szárnyára vette a monda. Nem tudták, kicsoda, honnan jött, hová megy. Ez csak még jobban felcsigázta az emberek kíváncsiságát. És természetesen amikor senki sem tud biztosat, a képzelet elszabadul, és ezt kihasználja, az emberek pedig annak hisznek, aki a legjobban értesültnek látszik.

A riporterek ki akarták elégíteni olvasóikat, ezért Gravozába siettek - néhányan még a kétárbocos fedélzetére is feljutottak. De nem pillanthatták meg azt a személyt, akivel a közvélemény oly makacsul foglalkozott. A parancs határozott volt. A doktor nem fogadott senkit. Ezért Narsos kapitánynak a látogatók kérdéseire adott válaszai változatlanul egyformán hangzottak:

- De honnét jött a doktor?

- Ahonnét tetszett neki.

- És hová megy?

- Ahová kedve tartja.

- De hát ki is ez a doktor?

- Senki nem tudja, és talán ő maga sem tudja jobban, mint akik ezt kérdezik!

Nem könnyű tájékoztatni az olvasókat ilyen kurta válaszok alapján. Ezért tehát a szabadjára engedett képzelet a fantázia világában kezdett szabadon kalandozni. Antekirtt doktorból mindenki azt faragott, amit csak akart. Minden volt, amit csak a kétségbeesett krónikásoknak kedvük szottyant kitalálni. Egyesek azt írták róla, hogy kalózvezér. Mások szerint nagy afrikai birodalom királya, aki inkognitóban utazik, hogy tapasztalatokat gyűjtsön. Volt, aki azt állította, hogy politikai menekült, más meg, hogy forradalom űzte el hazájából, s ő filozófusként meg kíváncsiságból járja a világot. Tehát bőven lehetett választani. A neve mellett álló doktori címről még azoknak is más és más véleményük volt, akik elismerték e cím használatának jogosságát: egyesek véleménye szerint nagy orvos, aki reménytelen esetekben is csodálatosan meggyógyította betegeit; mások úgy vélték, hogy a legnagyobb kuruzsló, és bizony nehéz helyzetbe kerül, ha be kell mutatnia okleveleit vagy diplomáit!

Mindenesetre a gravozai és raguzai orvosoknak nem nyílt alkalmuk arra, hogy kuruzslás címén feljelentsék. A doktor állandóan rendkívül tartózkodó volt, és amikor orvosi tanácsot kértek tőle, a megtiszteltetés elől mindig kitért.

Különben a Savarena tulajdonosa nem bérelt lakást a szárazföldön. Még csak szállodai szobát sem vett ki a városban. Gravozai tartózkodásának első két napján legfeljebb Raguzáig ment el. Csak néhány sétát tett a környéken, és két-három alkalommal Pointe Pescade-ot is magával vitte, akinek természetes észjárását sokra tartotta.

De ha ő maga nem is ment el Raguzába, egy nap Pointe Pescade-ot küldte el. Valami bizalmas megbízást adott neki - talán érdeklődnie kellett valami után -, és a derék fiú visszatértekor sorjában válaszolt a feltett kérdésekre.

- Szóval a Stradonén lakik?

- Igen, doktor úr, vagyis a város legszebb utcájában. Egy előkelő házat foglal el, nem messze attól a tértől, ahol az idegeneknek mutogatják a régi dózse-palotát, valóságos palotában él nagy személyzettel, és több kocsija is van. Úgy él, mint valami milliomos.

- És a másik?

- A másik vagy inkább a többiek? - felelte Pointe Pescade. - Ugyanazon a környéken laknak, de az ő házuk elvész a meredek, szűk, kanyargós utcák mélyén (igazából ezek az utcák lépcsők), amelyek a legszegényebb városrészhez vezetnek.

- És a lakásuk?...

- Lakásuk szerény, kicsi, kívülről szomorkás látványt nyújt, noha belül, elképzelem, tisztán tartják. Érződik, hogy szegény, de büszke emberek laknak benne.

- És a hölgy?...

- Nem láttam, azt mondták, hogy szinte soha nem hagyja el a Marinella utcát.

- És a fia?...

- Őt láttam, doktor úr, éppen akkor, amikor hazatért az anyjához.

- És milyennek találtad?...

- Elgondolkodónak, sőt nyugtalannak. Mintha ez a fiú megjárta volna a szenvedés iskoláját... Az ilyesmi nyomot hagy az emberen!

- De te is szenvedtél, Pointe Pescade, és mégsem hagyott rajtad nyomot!

- A testi szenvedés nem egyenlő a lelki szenvedéssel, doktor úr! Ezért tudtam én mindig eltitkolni a magamét, és még nevetni is rajta!

A doktor már tegezte Pointe Pescade-ot - erre ő kérte meg a doktort -, amit Cap Matifou csakhamar kihasznált. Valóban, a Herkules túl tiszteletet keltő volt ahhoz, hogy oly hamar tegezni lehetett volna!

Attól kezdve, hogy a doktor a kérdéseire ezeket a válaszokat kapta, többé nem sétált Gravoza környékén. Mintha valamit várt volna, amit nem akart siettetni azzal, hogy Raguzába megy, ahol nyilván tudtak érkezéséről a Savarenán. Így a hajón maradt, és amit várt, be is következett.

Május huszonkilencedikén délelőtt tizenegy óra tájban a doktor látcsövén át figyelte a gravozai rakpartot, aztán parancsot adott, hogy készítsék elő indulásra a csónakot, beszállt, majd a csónak a móló közelében kötött ki, ahol egy férfi állt, s mintha őt leste volna.

"Ez ő! - gondolta a doktor. - Bizony ő!... Megismerem, bármennyit is változott!"

A férfi aggastyánnak látszott, akit nagyon megviselt az idő, bár csak hetvenéves lehetett. A kortól meghajlott fejét fehér haj borította. Arca komoly volt, szomorú, alig élénkítette tompa fényű tekintete, látszott, hogy szemét gyakran lepték el a könnyek. Mozdulatlanul állt a rakparton, és tekintetét nem vette le a csónakról attól kezdve, hogy az elvált a kétárbocostól.

A doktor úgy tett, mintha észre sem venné ezt az öregembert, s még kevésbé akarta elárulni, hogy felismerte. Mintha tudomást sem vett volna arról, hogy az aggastyán ott áll. De alig tett néhány lépést, az öregember elébe lépett, és a kalapját levéve, alázatosan így szólt:

- Antekirtt doktor?

- Az vagyok - felelte a doktor, és a szegény emberre nézett, akinek szempillája meg sem rebbent, amint rászegezte tekintetét. Aztán hozzátette: - Ki maga, barátom, és mit akar tőlem?

- A nevem Boros - felelte az öregember -, Báthoryné szolgálatában állok, s ő küldött, hogy találkozót kérjek öntől...

- Báthoryné? - ismételte a doktor. - Annak a magyarnak a felesége volna, aki életével fizetett hazafiságáért?...

- Ő az - válaszolta az öregember. - És jóllehet, ön sohasem látta, lehetetlen, hogy ne ismerje, hiszen ön Antekirtt doktor!

Antekirtt doktor figyelmesen hallgatta az öreg szolgát, aki még mindig lesütött szemmel állt előtte. Az orvos mintha azon töprengett volna, vajon nem rejtőzik-e valami hátsó gondolat e szavak mögött.

Aztán így folytatta:

- Mit akar tőlem Báthoryné?

- Önnek tudnia kell, doktor úr, miért szeretne önnel beszélni.

- Meglátogatom.

- Jobb szeretne ő jönni a hajóra.

- Miért?

- Fontos, hogy a beszélgetés titokban maradjon.

- Titokban?... Ki előtt?

- A fia előtt! Péter úrnak nem szabad megtudnia, hogy Báthoryné fogadta önt!

Mintha a válasz meglepte volna a doktort; de ezt nem mutatta Borosnak.

- Inkább én keresem fel Báthorynét az otthonában - folytatta -, nem mehetnék olyankor, amikor a fia nincs otthon?

- De lehet, doktor úr, ha már holnap hajlandó eljönni. Báthory Péter ma Zárába utazik, és huszonnégy órán belül nem jön vissza.

- És mi Báthory Péter foglalkozása?

- Mérnök, de mostanáig nem tudott elhelyezkedni. Ó, az élet nem volt könnyű sem anyjának, sem neki!

- Nem volt könnyű!... - ismételte doktor Antekirtt. - Báthorynénak nincs jövedelme...

Elhallgatott. Az öregember lehajtotta fejét, mellét zokogás rázta.

- Doktor úr - szólalt meg végül -, nem mondhatok önnek többet. Báthoryné azért kérte a találkozást, hogy elmondjon önnek mindent, amit megtudhat.

A doktornak erősen kellett uralkodnia magán, hogy ne mutassa ki meghatottságát.

- Hol lakik Báthoryné? - kérdezte.

- Raguzában a Stradone negyedben, a Marinella utca 17. szám alatt.

- Odahaza találom Báthorynét holnap egy és két óra között?

- Igen, doktor úr, majd én nyitok kaput.

- Mondja meg Báthorynénak, hogy számíthat rám a megbeszélt időben.

- Köszönöm az ő nevében! - felelte az öregember. Aztán némi habozás után hozzátette: - Elképzelhető, hogy valami szívességet szeretne öntől kérni...

- És mikor kellene megtennem? - kérdezte élénken a doktor.

- Azt nem tudom - felelte Boros.

Majd alázatosan meghajolt, s elindult a gravozai úton Raguza felé.

Az öreg szolga utolsó szavai nyilván meglepték Antekirtt doktort. Mozdulatlanul állt a rakparton, s nézte a távolodó Borost. A hajóra érve kimenőt adott Pointe Pescade-nak és Cap Matifounak, aztán bezárkózott szobájába, egyedül kívánt maradni a nap hátralevő részében.

Pointe Pescade és Cap Matifou igazi tőkepénzesekként használták ki hát a szabadságot. Még azt az örömet sem tagadták meg maguktól, hogy bemenjenek a vásár egyik-másik mutatványosbódéjába. De tévedés lenne azt hinni, hogy a fürge bohóc nem jött kísértésbe, hogy ki ne oktasson holmi ügyetlen kötéltáncost, és a nagy Herkulesnak nem lett volna kedve részt venni a birkózó versenyeken. De egyikük sem felejtette el, hogy a Savarena személyzetéhez tartoznak, és ez nagy tisztesség. Így megmaradtak egyszerű nézőnek, és nem fukarkodtak a tapssal, amikor a komédiások megérdemelték.

Másnap a doktor kevéssel déli tizenkét óra előtt a partra vitette magát. Csónakját visszaküldte a hajóhoz, aztán rátért a Gravozából Raguzába vezető útra - arra a szép, part menti sugárútra, amelyet két kilométer hosszúságban villák szegélyeznek, és fák árnyékolnak.

A sugárút még nem volt olyan élénk, mint néhány órával később, amikor ellepi a fogatok, a sétálók és lovaglók sokasága.

A doktor arra gondolt, hogy találkozik Báthorynéval, s az egyik mellékfasoron haladt előre; csakhamar a Borgo-Pilléhez érkezett, ez amolyan kőfalféle, amely a raguzai erődítések hármas védősáncán kívül húzódik. A kapu nyitva állt, és három várfalon áthaladva az ember bejuthatott a városba.

A Stradone, a város kikövezett főutcája a Borgo-Pillétől a Plocce külvárosig vezet, és átszeli az egész várost. Egy domb tövében kiszélesedik, ahol a házak amfiteátrumhoz hasonlóan épültek egymás fölé. Az utca végében áll a hajdani dózse-palota, XV. századbeli szép épület, belső udvarral, reneszánsz oszlopcsarnokkal, félköríves ablakokkal, amelyeknek karcsú kis oszlopai a toszkán építőművészet legszebb korszakára emlékeztetnek.

A doktornak nem is kellett eddig a térig elmennie. A Marinella utca, amelyről Boros az előző nap beszélt neki, bal felé nyílt, a Stradone közepe táján. Most meglassította léptét, amíg gyors pillantást vetett egy gránitból épült előkelő házra, amelynek gazdagon díszített homlokzata és derékszögben hozzáilleszkedő melléképületei jobb oldalon emelkedtek. A kapu most nyitva volt, és pompás fogatú főúri kocsi állt bent, kocsissal a bakon, egy elegáns veranda feljárója előtt pedig egy inas feszített.

Kisvártatva egy férfi szállt be a kocsiba, a lovak gyorsan végigvágtattak az udvaron, és a kapu bezárult mögöttük.

A kocsiban ülő személy szólította meg három nappal azelőtt Antekirtt doktort a gravozai rakparton, éspedig a hajdani trieszti bankár, Torontál Simon.

A doktor el akarta kerülni a találkozást, és sebtiben hátralépett, s csak akkor folytatta útját, amikor a gyors hintó már eltűnt a Stradone végén.

- Ketten egy városban! - mormogta: - A véletlen intézte így, nem én!

A Stradone bal oldali mellékutcái szűkek, meredekek, rosszul kövezettek és szegényes külsejűek. Képzeljünk el egy széles folyót, amelybe egyik oldalról csak hegyi patakok ömlenek. A házak, hogy levegőhöz jussanak, egymás fölé emelkednek - csaknem összeérnek. Szemük egymásra mered, ha szemnek nevezhetjük a homlokzatukon nyíló ablakokat vagy padlásablakokat. Így húzódnak felfelé a házak egy domb tetejéig. Raguza mellett ugyanis két domb emelkedik, az egyiken a Mincetto-erőd, a másikon a San Lorenzo-erőd áll. Kocsinak járhatatlan út ez. Nagy eső után vízár zúdul le ezen az utcán, de amikor a víz kiszárad, olyan, mint a vízmosás, s ezeket a lejtőket, ezeket a szintkülönbségeket kis teraszokkal és lépcsőkkel kell kiegyengetni. E szerény hajlékok és a Stradone ragyogó házai és palotái között óriási az ellentét.

A doktor a Marinella utca sarkához ért, és kezdte róni felfelé a véget nem érő lépcsőket. Hatvannál több lépcsőfokon kellett felmásznia, amíg a tizenhetes számú házhoz ért.

Csakhamar kinyílt az ajtó. Az öreg Boros már várta a doktort. Szó nélkül bevezette egy tisztán tartott, de szegényesen bútorozott helyiségbe.

A doktor leült. Semmi sem árulkodott arról, hogy a legcsekélyebb mértékben is megindítaná, hogy ebben a házban tartózkodik - még akkor sem, amikor Báthoryné belépett, és megkérdezte:

- Antekirtt doktor úr?

- Az vagyok, asszonyom - felelte a doktor, és felkelt.

- Szerettem volna - folytatta Báthoryné - megkímélni attól a fáradságtól, hogy ilyen messzire és ilyen magasra kelljen feljönnie.

- Én ragaszkodtam ahhoz, hogy meglátogassam, asszonyom, és kérem, higgye el, mindenben a szolgálatára állok!

- Uram - felelte Báthoryné -, csak tegnap jutott tudomásomra, hogy Gravozába érkezett, és nyomban elküldtem Borost, hogy öntől találkozót kérjen.

- Asszonyom, hallgatom, mit óhajt mondani.

- Kimegyek - mondta az öregember.

- Nem, maradjon, Boros! - felelte Báthoryné. - Családunk egyetlen barátja, és jól tudja, mit akarok mondani Antekirtt doktornak.

Báthoryné leült, a doktor helyet foglalt vele szemben, míg az öregember az ablak mellett álldogált.

Báthory István tanár özvegye ekkor hatvanéves volt. Kora ellenére még egyenesen tartotta magát, haja hófehér volt, és arcán barázdák árulkodtak arról, mennyit küszködött a bánattal és nyomorúsággal. De még erősnek látszott, mint hajdan. Annak a férfiúnak a bátor hitvestársa és bizalmas barátja volt, aki társadalmi rangját feláldozta azért, amit kötelességének hitt, és végül cinkosa is volt ez az asszony, amikor férje Sándor Mátyással és Szathmár Lászlóval összeesküvésre adta magát.

- Uram - mondta, s hasztalanul kísérelte meg titkolni elérzékenyülését -, mivel ön doktor Antekirtt, én a lekötelezettje vagyok, és tartozom azoknak az eseményeknek az elbeszélésével, amelyek tizenöt esztendeje zajlottak le Triesztben...

- Asszonyom, mivel én vagyok doktor Antekirtt, kímélje meg magát egy önnek oly fájdalmas elbeszéléstől! Úgyis ismerem, és hozzátehetem mivel én vagyok doktor Antekirtt, az ön élete sem titok előttem 1867. június harmincadika felejthetetlen napja óta.

- Megmondaná akkor, uram - folytatta Báthoryné -, minek köszönhetem, hogy önt érdekelte az életem?

- Ezt az érdeklődést, asszonyom, minden érző szívű ember érzi annak a magyarnak az özvegye iránt, aki nem habozott kockára tenni életét hazájának függetlenségéért!

- Ismerte ön Báthory István tanárt? - kérdezte az özvegy kissé remegő hangon.

- Ismertem és szerettem, asszonyom, és tisztelem mindazokat, akik nevét viselik.

- Ön tehát annak az országnak a fia, amelyért ő vérét ontotta?

- Én egyik országnak sem vagyok a fia, asszonyom.

- Akkor hát kicsoda ön?

- Egy halott, akinek még nincs sírja! - felelte hidegen Antekirtt doktor.

Báthoryné és Boros erre a váratlan válaszra összerezzent; de a doktor sietve hozzátette:

- Asszonyom, az imént arra kértem, ne mesélje el a történeteket, most mégis kénytelen vagyok én elmondani, mert ha ismer is bizonyos részleteket, sok mindenről nincsen tudomása, és mindez nem maradhat továbbra is titok ön előtt.

- Mondja, uram, hallgatom - felelte Báthoryné.

- Asszonyom - folytatta Antekirtt doktor -, tizenöt esztendeje, hogy három magyar nemes egy összeesküvést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy visszaadja Magyarországnak régi függetlenségét. Ez a három férfi, Sándor Mátyás gróf, Báthory István tanár és Szathmár László gróf jó barát volt, ugyanaz a remény éltette őket régóta, a három ember szíve ugyanazért a célért dobogott.

1867. június nyolcadikán akarták megadni a jelt arra a felkelésre, amely kiterjedt volna az egész Magyarországra és Erdélyre; előző este Szathmár gróf trieszti házát, ahol az összeesküvés vezetői tartózkodtak, megszállta az osztrák rendőrség. Sándor grófot és két társát elfogták, s még aznap éjszaka a pisinói vártoronyba vitték, ott bebörtönözték, és néhány héttel később már halálra is ítélték őket.

Egy Sárkány nevű fiatal könyvelőt, akit velük együtt tartóztattak le Szathmár gróf házában, és akinek különben semmi köze nem volt az összeesküvéshez, csakhamar felmentették a vád alól, majd az ügy kivizsgálása után ezt az embert szabadlábra helyezték.

Az ítélet végrehajtására kitűzött napot megelőző este a foglyok, akiket ekkor már közös cellába zártak, megkísérelték a szökést. Sándor grófnak és Báthory Istvánnak a villámhárító huzalába fogózva sikerült is a menekülés a pisinói vártoronyból, és abban a pillanatban zuhantak a rohanó Foibába, amikor Szathmár Lászlót megragadták a fegyőrök, megakadályozva, hogy kövesse őket.

Noha a szökevényeknek vajmi kevés esélyük volt, hogy megmeneküljenek a haláltól, mivel a föld alatti folyó olyan vidékre sodorta őket, amelyet nem ismertek, mégis ki tudtak vergődni a Leme-csatorna kavicsos partjára, aztán elértek Rovigno városába, s ott menedéket találtak Andrea Ferrato halász házában.

Ez a bátor halász mindent előkészített, hogy átszállítsa őket az Adria túlsó partjára, amikor személyes bosszútól fűtve, egy Carpena nevű spanyol, aki rájött rejtekhelyükre, feljelentette a szökevényeket a rovignói rendőrségen. Másodszor is megkísérelték a szökést. De Báthory István megsebesült, és nyomban el is fogták a rendőrök. Sándor Mátyást pedig a partig üldözték, golyózáporban a víz alá merült, és az Adria még holttestét sem vetette a partra.

Másnap Báthory Istvánt és Szathmár Lászlót a pisinói várerődben kivégezték. Andrea Ferrato halászt pedig örökös kényszermunkára ítélték, és a steini fegyenctelepre szállították, mert menedéket adott nekik.

Báthoryné lehajtotta fejét. Elszorult szívvel hallgatta a doktor elbeszélését, anélkül, hogy félbeszakította volna.

- Ismerte ön ezeket a részleteket, asszonyom? - kérdezte a doktor.

- Igen, uram, akárcsak ön, az újságokból, hisz ön is onnan ismeri, ugye?

- Igen, asszonyom, az újságokból - felelte a doktor. - De amit az újságok nem írhattak meg, hiszen ezt az ügyet a legnagyobb titokban tárgyalták, én mégis megtudtam, az erőd egyik őre révén, aki elfecsegte a titkot, amelyet most elmondok önnek.

- Beszéljen, uram - mondta Báthoryné.

- Sándor Mátyás grófot és Báthory Istvánt azért találták meg és fogták el Ferrato halász házában, mert a spanyol Carpena elárulta őket. Három héttel előbb pedig azért tartóztatták le őket a trieszti házban, mert árulók jelentették fel őket az osztrák rendőrségen.

- Árulók!... - döbbent meg Báthoryné.

- Igen, asszonyom, erről az árulásról már az ügy tárgyalása is bizonyítékot szolgáltatott. Először is az árulók elcsíptek egy postagalambot, nyakán a Sándor grófhoz intézett rejtjeles üzenettel, és másolatot készítettek róla. Másodszor: sikerült Szathmár gróf házában másolatot készíteniük a rostélyról, és ennek segítségével elolvasták az üzenetet. Amikor a levél szövegét megfejtették, az adatokat kiszolgáltatták a trieszti kormányzónak. És nyilván Sándor gróf elkobzott javainak egy részével fizették meg ezt a feljelentést.

- A nyomorultak!... És tudják, hogy kik azok?... - kérdezte Báthoryné izgalomtól reszkető hangon.

- Nem, asszonyom - felelte a doktor. - De talán a három elítélt tudta, és meg is mondta volna a nevüket, ha haláluk előtt még egyszer viszontláthatják családjukat.

Valóban, Báthoryné akkor fiával együtt nem volt Isztriában, Borost a trieszti börtönben tartották fogva, így a halálraítéltekkel nem találkozhattak a kivégzés előtt.

- Hát sohasem derül ki, hogy kik voltak ezek a nyomorultak? - kérdezte Báthoryné.

- Asszonyom - felelte Antekirtt doktor -, az árulók végül is mindig elárulják magukat. Most pedig még valamit hozzá kell tennem az elmondottakhoz.

Ön özvegyen maradt egy nyolcéves kisgyerekkel, minden jövedelem nélkül. Boros, Szathmár gróf inasa nem akarta elhagyni önt gazdája halála után; de szegény lévén, odaadásán kívül nem nyújthatott egyebet.

Ekkor, asszonyom, ön elhagyta Triesztet, és ebbe a szerény raguzai lakásba költözött. Dolgozott, két kezével dolgozott, hogy előteremtse a legszükségesebbeket, és hogy gondolatait lekösse. Mert azt akarta, hogy fia is arra a tudományos pályára lépjen, amelyen az apja is érdemeket szerzett. De mily sok küzdelmet kellett megvívnia, mennyi nyomorúságot kellett bátran elszenvednie! Mély tisztelettel hajlok meg a nemes lelkű asszony előtt, aki annyi erőt mutatott, az anya előtt, aki gondoskodásával embert faragott a fiából!

Ezt mondván a doktor felállt, és szokásos hidegsége mögött elérzékenyülés érződött.

Báthoryné nem felelt. Várt, mert nem tudta, hogy a doktor befejezte-e elbeszélését, vagy folytatja még az őt közelről érintő események sorolását, amelyek miatt ezt a találkozót kérte tőle.

- De asszonyom - folytatta a doktor, mert kitalálta gondolatát - az emberi erő sem határtalan, és annyi megpróbáltatástól betegen és kimerülten talán összeroskad munkája közben, ha egy ismeretlen, helyesebben: Báthory tanár egy barátja nem jön a segítségére. Soha nem beszéltem volna önnek erről, ha öreg szolgájával nem üzeni azt, hogy látni szeretne.

- Így is van, uram - felelte Báthoryné -, hát nem kell köszönetet mondanom Antekirtt doktornak?

- És miért, asszonyom? Mert a Sándor grófhoz és két barátjához fűződő barátságára emlékezve Antekirtt doktor öt-hat éve küldött önnek százezer forintot, hogy segítsen az ön helyzetén? Hát nem szolgált az örömére, hogy az ön rendelkezésére bocsáthatta ezt az összeget? Nem, asszonyom, ellenkezőleg, én tartozom köszönettel, hogy volt szíves elfogadni ezt az adományt, ha ez segíthetett Báthory István özvegyén és fián!

Az özvegy meghajolt, és így felelt:

- Bárhogy van is, uram, mindenképpen ki akartam fejezni hálámat. Ez volt az első oka annak, hogy fel akartam önt keresni. De volt egy másik is...

- És az mi, asszonyom?

- Az, hogy... visszaadjam önnek ezt az összeget...

- Hogyan, asszonyom? - szólt élénken a doktor. - Nem akarja elfogadni tőlem?...

- Uram, azt gondolom, nincs jogom ahhoz, hogy rendelkezzem ezzel a pénzzel. Nem ismertem Antekirtt doktort. Még csak nevét sem hallottam soha. Ez az összeg alamizsna is lehetett azok részéről, akik ellen férjem harcolt, és az ő szánalmuk csak undort keltett volna bennem. Ezért nem akartam felhasználni még arra a célra sem, amelyre Antekirtt doktor szánta.

- Így... ez a pénz...

- Hiánytalanul megvan.

- És a fia?...

- Fiam csak önmagának köszönhet majd mindent...

- És az anyjának! - tette hozzá a doktor, akiben ennyi lelki nagyság, ilyen lelkierő csodálatot és tiszteletet keltett.

Báthoryné felkelt, kulccsal kinyitott egy szekrényt, kivett egy köteg bankjegyet, és átnyújtotta a doktornak.

- Uram - mondta -, legyen szíves, vegye vissza ezt a pénzt, mert az öné, és fogadja köszönetemet, mintha csak fiam nevelésére fordítottam volna ezt az összeget.

- Ez a pénz már nem az enyém, asszonyom! - felelte a doktor visszautasító mozdulattal.

- Ismétlem, sohasem tekintettem a magaménak.

- De ha Báthory Péter használná fel...

- A fiam talál majd tehetségéhez méltó állást, és én akkor számíthatok a segítségére, mint ahogy ő is számíthatott az enyémre!

- Ő nem utasíthatja vissza, ha apjának egy barátja kéri, hogy fogadja el!

- Visszautasítja!

- Legalább engedje meg, asszonyom, hogy megkíséreljem...

- Kérem, ne tegyen semmit, doktor úr - felelte Báthoryné. - Fiam nem is tud a pénzről, és szeretném, hogy ne is tudjon soha!

- Rendben van, asszonyom... Megértem érzelmeit, hiszen ön előtt csak ismeretlen valaki voltam, és az is vagyok... Igen! Megértem és csodálom érzelmeit... De ismétlem, ha a pénz nem az öné, már az enyém sem!

A doktor felállt. Báthoryné visszautasítását nem vehette személyes sértésnek. Ez a lelki finomság így csupán a legmélyebb tiszteletet kelthette benne. Elköszönt az özvegytől, és indulni készült, amikor még egy kérdés megállította.

- Uram - mondta Báthoryné -, ön agyafúrt cselszövésekről beszélt, amelyek Szathmár László, Báthory István és Sándor gróf halálát okozták.

- Elmondtam, ami történt, asszonyom.

- De ezeket az árulókat nem ismeri senki?

- De igen, asszonyom!

- Ugyan ki?

- Az Isten!

E szó után a doktor még egyszer meghajolt az özvegy előtt, és távozott. Báthoryné gondolataiba merült. Talán maga sem tudta, miért, de valami megmagyarázhatatlan rokonszenv fűzte ellenállhatatlanul e rejtélyes személyiséghez, aki ismerte életének legbensőbb eseményeit is. Viszontlátja-e őt valaha is, és ha a Savarenán csak azért jött Raguzába, hogy őt meglátogassa, vajon nem száll-e újra a tengerre, hogy soha többé vissza se térjen?

Bárhogy is van, másnap az újságok hírül adták, hogy százezer forintos névtelen adomány érkezett a város szeretetházainak javára.

Antekirtt doktor adománya volt, de vajon nem az özvegyé is, aki visszautasította a maga és fia nevében?

De a doktor nem hagyta el olyan sietősen Gravozát, mint Báthoryné hitte. Miután hasztalanul igyekezett az anya segítségére sietni, most azt vette fejébe, hogy a fiún segít. Ha ez ideig Báthory Péter nem talált olyan állást, amelyre fényes sikerrel végzett tanulmányai alapján igényt tarthatott volna, most nyilván elfogadja a doktor ajánlatát. Tehetségéhez és nevéhez méltó állást keríteni neki, ez már nem alamizsna! Csupán a fiatalembert megillető jogos jutalom!

De amint Boros mondta, Báthory Péter Zárába utazott ügyei intézésére.

A doktor mégis azonnal írni akart neki. Még aznap el is készült a levél. Mindössze azt közölte benne, hogy örülne, ha a Savarena fedélzetén vendégül láthatná Báthory Pétert, mert olyan ajánlatot tesz, amely érdekli őt.

A levelet Gravozában adta postára, és most már csak arra várt, hogy a fiatal mérnök hazatérjen.

Eközben a doktor sokkal visszavonultabban élt a kétárbocoson, mint valaha. A Savarena a kikötő közepén horgonyzott, személyzete soha nem lépett a partra, s így éppolyan magányosan állt ott, mintha csak a Földközi-tenger vagy az Atlanti-óceán közepén horgonyzott volna.

Ez a különcködés egyre jobban felcsigázta az embereknek és különösen azoknak a riportereknek a kíváncsiságát, akik egyáltalán nem mondtak le arról, hogy riportot készítsenek ezzel a legendás személlyel, noha nem engedték fel őket a nem kevésbé legendás jachtra! És mivel Pointe Pescade-nak és Cap Matifounak "szabad mozgása" volt, az újságírók tőlük próbáltak kihúzni némi felvilágosítást, hogy abból készítsenek lapjuk számára szenzációs cikket.

Pointe Pescade-dal bevonult a hajóra a vidámság - természetesen a doktor jóváhagyásával. Ha Cap Matifou komoly maradt, mint egy emelőcsiga - különben éppolyan erős volt, akárcsak az -, Pointe Pescade mindig nevetett és énekelt, s olyan élénk volt, mint egy hadihajó tüze, de olyan könnyű mozgású is, mint a hadihajó. Ha nem az árbocokon szökdécselt, a személyzet nagy örömére, miközben a kötélen egyensúlyozó leckéket adott nekik olyan ügyesen, mint egy matróz, fürgén, mint egy hajósinas, akkor kifogyhatatlan élceivel szórakoztatta őket. Antekirtt doktor figyelmeztette Pointe Pescade-ot, hogy őrizze meg jókedvét. Nos, meg is őrizte, még meg is osztotta a többiekkel.

Már említettük, hogy Cap Matifounak és őneki szabad mozgása volt. Ez azt jelentette, hogy szabadon jöttek-mentek. Ha a személyzet a hajón is maradt, ők partra szálltak, amikor csak kedvük tartotta. Így aztán érthető, hogy a kíváncsiskodók körülvették, mindenfelé követték, és kérdésekkel halmozták el őket. De senki nem bírta szóra Pointe Pescade-ot, amikor hallgatni akart, ha azonban mégis megszólalt, akkor sem árult el semmit.

- Ki ez a doktor Antekirtt?

- Híres orvos! Minden betegségből kigyógyítja az embert, még azokból is, amelyekbe már belehalt.

- Gazdag?

- Egy fityingje sincs!... Én, Pescade, adom neki minden vasárnap a heti bérét!

- De hát honnan jött?

- Olyan országból, amelynek még a nevét sem ismeri senki.

- És merre van az az ország?

- Csak annyit mondhatok, hogy északról nem valami nagy csuda határolja, délen meg éppenséggel semmi.

Egyéb felvilágosítást lehetetlen volt kihúzni Cap Matifou vidám társából, ő pedig olyan néma volt, mint egy gránitszikla.

És ha nem is adtak semmiféle választ az újságírók tapintatlan kérdéseire, egymás között azért gyakran beszélgettek új gazdájukról, akit megkedveltek, sőt megszerettek. Végtelenül ragaszkodtak hozzá. A doktor és köztük valamiféle alkati rokonság, egyetértés alakult ki, amely napról napra jobban összefűzte őket.

És minden reggel arra vártak, hogy hívassa őket szobájába, és azt hallják:

- Barátaim, szükségem van magukra!

De nagy keserűségükre ez nem történt meg.

- Sokáig tart ez még így? - fakadt ki egy nap Pointe Pescade. - Nem könnyű tétlenül ülni, főként ha nem arra nevelt az élet, Capom!

- Úgy ám! A karok is berozsdásodnak - felelte a Herkules, és izmait nézegette, amelyek most tétlenségre voltak kárhoztatva, mint egy pihenő gép hajtórúdja.

- Mondd csak, Cap Matifou!

- Mit akarsz, Pointe Pescade?

- Tudod, mit gondolok Antekirtt doktorról?

- Nem, de inkább te mondd el, mit gondolsz, Pointe Pescade, akkor majd könnyebben tudok felelni neked.

- Azt hiszem, lehetnek a múltjában bizonyos dolgok... bizonyos dolgok... a szemén is látszik, néha olyan villámokat lövell, hogy belevakul az ember!... És amikor majd a mennykő becsap...

- Annak lesz csak dörrenése!

- Igen, Cap Matifou, dörrenése... és akkor munka is lesz bőven, és elképzelem, hogy ebből a munkából mi is kivesszük a részünket.

Nem ok nélkül beszélt így Pointe Pescade. Noha a legteljesebb nyugalom uralkodott a kétárbocos fedélzetén, ez az értelmes fickó azért észrevett egyet-mást, és ez elgondolkoztatta. Nyilvánvaló volt, hogy a doktor nem egyszerű turista, aki luxusjachtján utazik a Földközi-tengeren. A Savarena amolyan központfélének tűnt neki, ahová sok szál fut össze, amelyeket rejtélyes tulajdonosa tart kezében.

Csakugyan levelek és táviratok érkeztek annak a csodálatos tengernek majd minden részéről, amelynek hullámai annyi ország partjait mossák, jött a levél a francia, a spanyol, a marokkói partvidékről éppúgy, mint Algériából és Tripoliszból. Ki küldte ezeket a leveleket? Kétségtelenül olyan emberek, akikre Antekirtt doktor félreismerhetetlenül fontos ügyek intézését bízta, hacsak nem betegek, akik levélben kértek tanácsot a híres doktortól - ez azonban egyáltalán nem látszott valószínűnek.

Ráadásul még a raguzai távíróhivatalban is nehezen értették meg e táviratokat, mert ismeretlen nyelven írták őket, amelyet a jelek szerint csak a doktor értett. De ha értenek is azon a nyelven, ugyan mire következtetnek efféle mondatokból:

Almeria: Már azt hittük, Z. R. nyomában vagyunk. - Hamis nyom, feladtuk.

H. V. 5. levelezőjét megtaláltuk. - összeköttetésbe lépett K. 3. csoportjával Catania és Siracusa között. Újabb hír megy.

Megállapítottam, hogy T. K. 7. átutazott Máltán, a Vallettai Manderaggióban.

Kyréné... újabb parancsra várunk... Antek... flottája készen áll. Elektrik 3. éjjel-nappal indulásra kész.

R. O. 3. azóta meghalt a fegyenctelepen. - Mindketten eltűntek.

És egy másik távirat, amelyben a fontos közleményt megbeszélt számok tartalmazták:

2117. Sárk. azelőtt tőzsdei ügynök... Toront. szolgálatában. - Kapcsolatait megszakította az afrikai Tripolisszal.

Aztán e sürgönyök javarészére ez az egyforma válasz ment a Savarenáról:

Folytassák a kutatást! Ne kíméljenek se pénzt, se fáradságot! Új adatokat kérünk.

Úgy tűnt, mintha ebben az érthetetlen levelezésben az egész Földközi-tenger hajóforgalmát ellenőriznék. A doktor tehát nem is volt olyan tétlen, mint amilyennek látszani akart. Mégis, a hivatalos titoktartás ellenére is nehezen volt elképzelhető, hogy ilyen sürgönyváltásokról ne szerezzenek tudomást az emberek. Ettől aztán a kíváncsiság is megkettőződött a rejtélyes személy iránt.

A raguzai előkelő társaság körében legtöbbet a hajdani trieszti bankár töprengett a dolgon. Torontál Simon - ezt még nem felejtettük el - néhány perccel a Savarena érkezése után a gravozai rakparton összetalálkozott Antekirtt doktorral. E találkozás, mely a doktorban erős ellenszenvet váltott ki, a bankárban éppen olyan élénk kíváncsiságot ébresztett, de mostanáig a körülmények nem tették lehetővé, hogy ezt kielégítse.

Az igazat megvallva, a doktor jelenléte olyan különleges érzelmeket keltett Torontál Simonban, amelyeket maga sem tudott megmagyarázni. Amit Raguzában az orvosról beszéltek, az ismeretlenség, amelyről nem volt hajlandó lemondani, az elzárkózás, hogy nem engedett magához közel senkit, heves vágyat ébresztett a bankárban, hogy ismét találkozzék vele. Ezért többször is elment Gravozába. Ott megállt a rakparton, nézte a kétárbocost, és égett a vágytól, hogy feljusson a fedélzetére. Egy nap még oda is vitette magát, de a kormányos neki is azt felelte, mint mindenki másnak:

- Antekirtt doktor senkit sem fogad.

Ennek az lett az eredménye, hogy Torontál Simont állandóan ingerelte ez az akadály, amelyet nem tudott legyőzni.

Ekkor arra az elhatározásra jutott, hogy saját embereivel figyelteti a doktort. Felfogadott egy ügynököt, akiben megbízott, hogy figyelje a rejtélyes idegen minden lépését és intézkedését, még akkor is, ha csak Gravozában vagy a környéken tesz is sétát.

Elképzelhető tehát, milyen nyugtalan lett Torontál, amikor megtudta, hogy az öreg Boros beszélt a doktorral, és hogy a doktor már másnap meglátogatta Báthorynét.

- Ki lehet ez az ember? - töprengett.

Ugyan mi félnivalója lehetett jelenlegi helyzetében a bankárnak? Tizenöt év óta semmi nem tudódott ki hajdani üzelmeiből. De minden nyugtalanította, ami az általa elárult családok tagjaival függött össze. Ha lelkiismeret-furdalás nem is gyötörte, a félelem gyakran elfogta, és a roppant híres, vagyonos doktor viselkedése egyáltalán nem nyugtatta meg.

- De ki ez az ember? - ismételgette. - Miért jött Raguzába Báthorynéhoz?... Mint orvost hívatták?... Mi közük lehet egymáshoz?

A kérdésekre nem tudott választ adni. Gondos nyomozás után Torontál nyugtalansága alábbhagyott, amikor megbizonyosodott arról, hogy a doktor nem látogatta meg ismét Báthorynét.

Közben a bankár a fejébe vette, hogy mindenáron kapcsolatot teremt a doktorral. Éjjel-nappal ez a rögeszme kínozta. Ennek a gyötrelemnek véget akart vetni. Túlfeszített agyának képzelgéseivel úgy gondolta, hogy ismét megnyugszik, ha viszontláthatja Antekirtt doktort, beszélhet vele, és megtudja, hogy miért jött Gravozába. Épp ezért kereste is az alkalmat a találkozásra.

Úgy vélte, meg is találta, mégpedig a következő ürüggyel:

Torontálné néhány év óta kóros bágyadtságban szenvedett, amelyet a raguzai orvosok képtelenek voltak meggyógyítani. Az orvosi kezelés meg lányának gondos ápolása ellenére az asszony állapota láthatóan egyre romlott, noha még nem esett ágynak. Talán kizárólag lelki okai voltak ennek a betegségnek? Lehetséges, de eddig még senki sem tudta megállapítani. Egyedül a bankár lett volna a megmondhatója, vajon feleségét, aki egész múltját ismerte, nem töltötte-e el valami leküzdhetetlen undor azzal az élettel szemben, amely csak rettegést kelthetett benne.

Bárhogy állt is Torontálné egészségi állapota, amelyet a helybeli orvosok gyógyíthatatlannak tartottak, jó alkalomnak tűnt a bankár szemében, hogy a doktor közelébe jusson. Tanácskérést vagy látogatást nyilván nem utasítana vissza - már csak emberiességből sem.

Torontál Simon tehát levelet írt, s egyik szolgájával elküldte a Savarenára. Örülnék - írta -, ha ilyen tekintélyes orvos véleményét hallanám. Aztán elnézést kérve a zavarásért, amelyet ez a látogatás okoz egy ennyire zárkózottan élő embernek, kérte Antekirtt doktort, hogy jelölje ki azt a napot, amikor a Stradonén álló házában várhatja.

Másnap, amikor a doktor a levelet megkapta, először is az aláírásra pillantott, de még csak egy arcizma sem rándult meg. Elolvasta az utolsó sorig, de semmi nem árulta el, milyen gondolatot ébresztett benne.

Mit válaszoljon?

Használja fel a kínálkozó alkalmat, menjen el a Torontál-házba, és ismerkedjék meg a bankár családjával? De még ha orvosként lép is be abba a házba, nem kerül-e olyan helyzetbe, amely semmiképpen sincs az ínyére?

A doktor nem habozott. Csak rövid levélben válaszolt, s átadta a bankár szolgájának. Mindössze ez állt benne:

Antekirtt doktor sajnálja, hogy nem kezelheti Torontálnét. Európában nem folytat orvosi gyakorlatot.

Ennyi volt az egész.

Amikor a bankár megkapta ezt a tömör választ, bosszús mozdulattal gyűrte össze a levelet. Nagyon is nyilvánvaló volt, hogy a doktor nem óhajt kapcsolatba kerülni vele. Alig burkolt visszautasítás volt, amely arra vallott, hogy a különös ember elhatározása végleges.

- És ha Európában nem folytat orvosi gyakorlatot - töprengett -, miért látogatta meg mégis Báthorynét? Vagy nem mint orvos ment oda, hanem egészen más miatt?... De hát mi keresnivalója volt ott?... Mi dolguk lehet egymással?

Ez a bizonytalanság gyötörte Torontál Simont, akinek teljesen felkavarta életét a doktor megjelenése Gravozában, és meg sem nyugszik addig, míg a Savarena nem fut ki újra a tengerre. Egyébként semmit sem szólt sem feleségének, sem lányának a doktorhoz intézett eredménytelen kéréséről. Meg akarta őrizni nagyon is indokolt nyugtalanságának titkát. De azért állandóan figyeltette a doktort, hogy minden lépéséről tudjon, amelyet Gravozában és Raguzában tesz.

Már a következő napon másik esemény adott újabb, nem kevésbé komoly riadalomra okot.

Báthory Péter kedvetlenül tért vissza Zárából. Nem tudott megegyezésre jutni a felajánlott állás dolgában - egy fontos vasipari üzem vezetésével akarták megbízni Hercegovinában.

- A feltételek nem voltak elfogadhatók - csak ennyit mondott anyjának.

Báthoryné fiára nézett, de meg sem kérdezte, miért elfogadhatatlanok a feltételek. Aztán átnyújtott neki egy levelet, amely távollétében érkezett.

Ebben a levélben kérte Antekirtt doktor Báthory Pétert, hogy látogasson el a Savarenára, és beszélgessenek egy olyan ügyről, amely érdekelni fogja.

Báthory Péter visszaadta a levelet anyjának, akit Antekirtt doktor ajánlata nem lepett meg.

- El voltam készülve rá - mondta Báthoryné.

- El volt készülve erre az ajánlatra? - kérdezte eléggé meglepetten a fiatalember.

- Igen, Péter... Antekirtt doktor a távollétedben meglátogatott.

- Anyám tehát tudja, hogy ki ez az ember, akiről egy ideje annyit beszélnek Raguzában?

- Nem, fiam, de Antekirtt doktor ismerte édesapádat, Sándor gróf és Szathmár gróf barátja volt, ezért keresett fel.

- Anyám - kérdezte Báthory Péter -, mivel bizonyította ez a doktor, hogy apám barátja volt?

- Semmivel! - felelte Báthoryné, mert nem akart beszélni a százezer forintos küldeményről, hiszen ezt a doktor is titokban akarta tartani a fiú előtt.

- És ha valami cselszövő, kém, osztrák ügynök? - folytatta Báthory Péter.

- Ítéld meg magad, fiam.

- Hát azt tanácsolja, hogy meglátogassam?

- Igen, azt tanácsolom. Nem szabad semmibe venni egy olyan embert, aki most irántad akarja bebizonyítani azt a barátságot, mely egykor apádhoz fűzte.

- De miért jött ide Raguzába? - folytatta Péter. - Valami érdeke fűzi ehhez a vidékhez?

- Talán az a szándéka, hogy fűzze valami... - felelte Báthoryné. - Rendkívül gazdagnak hírlik, és lehetséges, hogy hozzád méltó állást akar felajánlani.

- Meglátogatom, anyám, megtudom, mit akar.

- Menj csak, már ma menj, fiam, és ugyanakkor viszonozd a látogatását, mert én nem tudok elmenni.

Báthory Péter megölelte anyját. Sokáig szorította magához. Mintha valami titok nyomná a lelkét - a titok, amelyet nyilván nem akar bevallani. Ugyan mi lehetett az a fájdalmas és súlyos titok, amelyet anyjának sem mert elárulni?

- Szegény gyermekem! - suttogta Báthoryné.

Egy órára járt az idő, amikor Péter elindult a Stradonén, hogy elmenjen a gravozai kikötőbe.

A Torontál-palota előtt megállt egy pillanatra - csupán egy pillanatra. Tekintete az egyik kiugró szárnyon állapodott meg, amelynek ablakai az utcára nyíltak. Most a zsalukat becsukták. A házat még akkor sem lehetett volna jobban bezárni, ha senki sem lakik benne.

Báthory Péter folytatta útját, igazában meg sem állt a ház előtt, csak lassította lépéseit. De még ez sem kerülte el egy asszony figyelmét, aki fel s alá járt a Stradone túlsó oldalán.

Magas termetű nő volt. Életkora?... Negyven-ötven év között lehetett. Járása?... Kimért, csaknem gépies, mintha egyetlen darabból faragták volna. Ez az idegen nő, akinek nemzetiségét egyszeribe elárulta barna, göndör haja, marokkói arcszíne, sötét köpenyt viselt; kámzsája elfedte aranypénzekkel díszített haját. Talán cigányasszony volt, csavargó jövendőmondó, ahogy a párizsi népnyelvben mondják, egyiptomi vagy hindu származású? Bármelyik lehetett volna, ezek a típusok annyira hasonlítanak egymáshoz. Mindenesetre nem kért alamizsnát, és nyilván el sem fogadott volna. Saját akaratából állt-e ott vagy másnak a megbízásából, de bizonyos, hogy azt leste, kémlelte, mi történik Torontáléknál és ugyanekkor a Marinella utcai házban.

Csakugyan, mihelyt észrevette a Stradonén Gravoza felé ballagó fiatalembert, a nyomába szegődött, nem vesztette el szeme elől, és olyan ügyesen követte, hogy nem lehetett észrevenni mesterkedését. Báthory Péter különben annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is ügyelt rá, mi történik a háta mögött. Amikor Báthory Péter lelassította lépteit a Torontál-palota előtt, az asszony is lassabban lépkedett. Amikor meg újra nekiindult, ismét hozzá igazította járását, és úgy követte.

Báthory Péter elérte Raguza első bástyafalát, gyorsan áthaladt a kapun, de az idegen nő nem maradt el mögötte. Az erődítéseken túl a fiú a gravozai úton baktatott, ő meg húsz lépéssel mögötte a sugárút mellékfasorán.

Torontál Simon nyitott kocsiján ekkor tért vissza Raguzába. Tehát mindenképpen találkoznia kellett Báthory Péterrel az úton.

Amikor a marokkói nő meglátta a két férfit, egy pillanatra megtorpant. Talán azt gondolta, hogy egyikük megszólítja a másikat. Tekintete kigyúlt, és igyekezett elrejtőzni egy vastag fatörzs mögött. De ha a két ember beszélgetni kezd, hogyan hallgathatja ki őket?

De erre nem került sor. Torontál Simon vagy húsz lépésről észrevette Pétert. Ezúttal még az a gőgös fejbólintás is elmaradt, amellyel kénytelen volt viszonozni köszöntését a gravozai rakparton, amikor a lányával volt. Fejét épp akkor fordította el, amikor a fiatalember megemelte kalapját, miközben a kocsi sebesen röpítette Raguza felé.

Az idegen nő jól látta az egész jelenetet: valami halvány mosoly élénkítette meg szenvtelen arcát.

Báthory Pétert inkább elszomorította, mintsem bosszantotta Torontál viselkedése, és lépteit lassabbra fogta, de nem fordult meg.

A marokkói nő messziről követte, és halkan mormolta arabul:

- Ideje már, hogy jöjjön!

Negyedórával később Péter a gravozai kikötő rakpartjára érkezett. Néhány pillanatra megállt, és elnézte a karcsú kétárbocost, amelynek zászlaját könnyű tengeri szél lengette a főárboc tetején.

"Honnan jöhetett ez a doktor Antekirtt? - ismételte magában. - Ezt a zászlót nem ismerem!"

Aztán egy révkalauzhoz fordult, aki a rakparton sétált.

- Barátom, tudja, milyen zászló ez? - kérdezte tőle.

A révkalauz nem tudta. Csak annyit tudott a kétárbocosról, hogy a hajókönyv szerint Brindisi kikötőjéből érkezett ide, és papírjai, amelyeket a kikötőparancsnok átvizsgált, rendben voltak. Luxusjachtról lévén szó, a hatóság tiszteletben tartja a tulajdonos inkognitóját.

Báthory Péter odaintett egy csónakot, és a Savarena fedélzetére vitette magát, míg a rendkívül meglepett marokkói nő csak nézte, amint távolodik.

Néhány perccel később a fiatalember már a kétárbocos fedélzetére lépett, és megkérdezte, hogy Antekirtt doktor a hajón tartózkodik-e.

Nyilván rá nem vonatkozott az a parancs, hogy idegen nem léphet a Savarena fedélzetére. Az ügyeletes tiszt azt felelte kérdésére, hogy a doktor a szobájában található.

Báthory Péter átnyújtotta névjegyét, és megkérdezte, fogadja-e őt a doktor.

Az egyik kormányos elvette a kártyát, és eltűnt a hátsó szalonhoz vezető fedett lépcsőn.

Egy perccel később visszajött, és jelentette, hogy a doktor már várja Báthory Péter urat.

A fiatalembert azonnal bevezették egy szalonba, ahová csak derengő fény hatolt be, azt is megszűrte a rácsos ablakon lógó könnyű függöny. De amikor az ifjú az ajtó elé ért, amelynek mindkét szárnya nyitva volt, a szoba végében álló tükörből visszaverődő fény erősen megvilágította alakját.

Antekirtt doktor a félhomályban ült egy pamlagon. Báthory István fiának megjelenésekor megindulás vett rajta erőt, de ezt Péter nem vette észre, a doktor pedig szinte akaratlanul ezt suttogta:

- Ez ő!... Egészen ő!

És csakugyan, Báthory Péter apja élő mása volt, ilyen lehetett ez a magyar nemes huszonkét éves korában: szeméből ugyanez az erő sugárzott: ugyanez a nemes tartás, ugyanez a tekintet, ugyanígy tudott lelkesedni a jóért, igazért, szépért.

- Báthory úr - szólalt meg a doktor, és felkelt -, nagyon örülök, hogy eleget tett meghívásomnak.

És udvarias intésére Báthory Péter leült a szalon másik sarkában.

A doktor a fiatalemberrel természetesen anyanyelvén, magyarul beszélt.

- Uram - mondta Báthory Péter -, akkor is eljöttem volna, ha nem hív meg a hajójára, hogy viszonozzam anyámnál tett látogatását. Tudom, hogy azok közül az ismeretlen barátaink közül való, akiknek apám s a vele együtt meghalt két hazafi emléke drága... Köszönöm, hogy megőrizte őket szívében!

Ahogy Péter felidézte ezt a már messzi múltat, ahogy apjáról és barátairól, Sándor Mátyás grófról és Szathmár Lászlóról beszélt, nem tudta elrejteni meghatottságát.

- Bocsásson meg, uram! - jegyezte meg. - Ha eszembe jut, hogy mit tettek, nem állhatom meg, hogy...

Nem érezte, hogy Antekirtt doktor talán még nála is jobban elérzékenyült, és csak azért nem felelt azonnal, hogy semmit el ne áruljon abból, ami lelkében zajlik.

- Báthory úr - szólalt meg végül -, nincs mit megbocsátanom őszinte fájdalmáért. Különben is, önben magyar vér buzog, és hol az a magyar ifjú, akinek ne szorulna össze a szíve ilyen emlékektől! Abban az időben, tizenöt éve - igen, már tizenöt éve! - ön még nagyon fiatal volt. Nemigen emlékezhet atyjára s azokra az eseményekre, amelyekben részt vett.

- Anyám szakasztott olyan, mint ő, uram! - felelte Báthory Péter. - Annak a férfinak a tiszteletében nevelt, akit azóta is állandóan sirat. Mindazt, amit apám tett, megkísérelt, ezt az egész életet, amelyet az övéiért érzett áldozatkészség s a hazája iránt érzett olthatatlan hűség hatott át, az anyámtól ismertem meg. Még csak nyolcadik esztendőmben jártam, amikor apám meghalt, de én úgy érzem, ő még mindig él, anyámban él tovább!

- Úgy szereti hát az anyját, ahogy meg is érdemli, Báthory Péter - felelte Antekirtt doktor -, mi pedig egy vértanú özvegyét tiszteljük benne!

Péter csak köszönetet mondhatott a doktor érzéseiért. Szívdobogva hallgatta, és a beszédje közben észre sem vette azt a természetes vagy szándékolt hidegséget, amely jelleme alapvető tulajdonságának tűnt.

- Ha szabad kérdeznem - folytatta -, ön személyesen is ismerte apámat?

- Igen, Báthory úr - felelte a doktor rövid habozás után -, de csak úgy ismertem, ahogy egy diák ismerheti a magyar egyetemek egyik legkiválóbb professzorát. Orvosi és természettudományi tanulmányaimat az ön hazájában végeztem. Az ön atyja tanárom volt, pedig csak tíz évvel lehetett idősebb nálam. Megtanultam becsülni és szeretni őt, mert tanításaiban benne élt már a későbbi lánglelkű hazafi minden vonása, és csak akkor váltam el tőle, amikor külföldre kellett távoznom Magyarországon megkezdett tanulmányaim befejezésére. De kevéssel rá Báthory István professzor feláldozta katedráját nemesnek és igaznak érzett eszméiért, és semmiféle egyéni érdek nem tarthatta fel a kötelesség útján. Ez idő tájt hagyta ott Pozsonyt, és költözött Triesztbe. Édesanyja tanácsaival segítette, és gondoskodásával vette körül a megpróbáltatások idején. Minden asszonyi erény megvolt benne, amint édesatyjában is minden férfierény. Bocsásson meg, Péter úr, hogy felidézem e fájdalmas emlékeket, s csakis azért tettem, mert ön nem azok közé tartozik, akik el tudják őket felejteni!

- Nem, uram, nem! - válaszolta a fiatalember az ifjúkor túláradó hevével. - Amint Magyarország sem felejti el soha azt a három férfiút, aki életét áldozta érte, Szathmár Lászlót, Báthory Istvánt és talán a legvakmerőbbet, Sándor Mátyás grófot.

- Ha ő volt is a legvakmerőbb - felelte a doktor -, higgye el, hogy két barátja sem maradt el mögötte sem odaadásban, sem áldozatkészségben, sem bátorságban. Egyaránt tiszteletet érdemelnek mindhárman. Egyaránt bosszúra hív mindhárom...

A doktor itt elhallgatott. Azon töprengett, vajon Báthoryné elmondta-e Péternek, milyen körülmények közt adták fel az összeesküvés három vezetőjét, kiejtette-e előtte azt a szót: árulás... De a fiatalember ennek nem adta tanújelét.

Valójában Báthoryné nem beszélt neki erről. Nyilván nem akart gyűlöletet oltani fiába, és esetleg hamis nyomra vezetni, hiszen az árulók nevét senki sem ismerte.

A doktor úgy vélte hát, hogy jelen esetben őt is ugyanolyan mértéktartás kötelezi, és nem is erősködött.

De azt mégsem habozott elmondani, hogy a spanyol undorító árulkodása nélkül - aki feladta az Andrea Ferrato halász házában menedéket talált szökevényeket - nagyon valószínű, hogy Sándor Mátyás és Báthory István megmenekülnek a rovignói rendőrök elől. S ha egyszer átjutnak az osztrák határon, mindegy, hová, mindenütt tárt karokkal fogadják őket.

- Nálam - tette hozzá - olyan menedéket találtak volna életük végéig!

- Melyik országban, uram? - kérdezte Péter.

- Kefalliniában, ott tartózkodtam abban az időben.

- Igen! A Jón-szigeteken a görög zászló védelme alatt megmenekültek volna, és apám még mindig élne!

Hogy így visszakanyarodtak a múltba, néhány pillanatra a társalgás megszakadt. De a doktor újra belekezdett:

- Péter úr, emlékeink messze sodortak minket a jelentől. Akarja, hogy szót ejtsünk erről is, de különösképpen arról a jövőről, amelyet önnek szánok?

- Hallgatom, uram - felelte Péter. - Levelében értésemre adta, hogy netán érdekeimről is...

- Úgy van, Báthory úr, tudom, milyen sok áldozattal nevelte önt édesanyja, azt is tudom, hogy ön sem volt méltatlan hozzá, és annyi kemény megpróbáltatás után ember vált önből...

- Ember! - felelte Báthory Péter keserűen. - Olyan ember, aki még nem tud megállni a talpán, és nem tudja meghálálni az anyjának, amit érte tett!

- Lehetséges - felelte a doktor -, de korántsem ön a hibás. Jól tudom, milyen nehéz állást találni abban a versengésben, ahol annyian tülekszenek oly kevés helyért. Ön mérnök?

- Igen, uram. Mérnöki oklevelet szereztem, de szabad mérnök vagyok, semmi kapcsolatom sincs az állammal. Így magamnak kell állást keresnem valamelyik ipari vállalatnál, de mind ez ideig semmi megfelelőt nem találtam - legalábbis Raguzában.

- És máshol?...

- Máshol... - felelte Báthory Péter, s kicsit habozni látszott, mielőtt felel.

- Igen!... Vagy nem ilyen ügyben utazott Zárába, a napokban?

- Csakugyan hallottam egy állásról, amelyet egy vasipari társaságnál kaphatnék.

- No és az állás?

- Felajánlották.

- És nem fogadta el?

- Vissza kellett utasítanom, mert véglegesen Hercegovinában kellett volna letelepednem...

- Hercegovinában? És az édesanyja nem mehetett volna oda önnel?

- Az én anyám, uram, mindenüvé velem jönne, ahová csak mennem kell.

- Akkor miért nem fogadta el azt a helyet? - faggatta tovább a doktor.

- Uram - felelte a fiatalember, - a jelenlegi körülmények között komoly okok kötnek Raguzához!

Ahogy a fiú ezt mondta, a doktor valami zavart vett észre Báthory Péter arcán. Hangja is megremegett, amikor arról a kívánságáról - több mint kívánságról -, arról az elhatározásáról beszélt, hogy nem hagyja el Raguzát. Mi volt hát az a súlyos ok, amely arra késztette, hogy visszautasítsa a felajánlott állást?

- Akkor az én ajánlatomat sem tudja elfogadni - folytatta Antekirtt doktor -, amelyről beszélni akartam önnel.

- El kellene utaznom?...

- Igen... abba az országba, ahol a megbízásomból jelentős munkálatok folynak, boldog lettem volna, ha ön veszi át irányításukat.

- Sajnálom, uram, de higgye el, ha erre az elhatározásra jutottam...

- Elhiszem, Péter úr, és talán jobban sajnálom, mint ön! Úgy örültem volna, ha önre vihetem át azt a szeretetet, amelyet édesapja iránt éreztem!

Báthory Péter nem válaszolt. Valami belső harc dúlt benne, láthatóan szenvedett - és nem is kicsit. A doktor érezte, hogy beszélni szeretne, csak nem mer. De végül is ellenállhatatlan érzés sodorta Báthory Péter e felé az ember felé, akiből annyi rokonszenv áradt az anyja iránt és őiránta.

- Uram, uram!... - tört ki belőle az elérzékenyülés, amit nem is igyekezett eltitkolni. - Ne gondolja, hogy valami szeszély vagy makacskodás miatt utasítom vissza... Ön úgy beszélt hozzám, mint Báthory István egyik barátja... Ön rám kívánja átvinni ezt az egész barátságot... Én is így érzek, noha csak néhány perce ismerem önt... Igen, az a szeretet tölt el önnel szemben, mint amelyet apám iránt éreztem volna!...

- Péter... gyermekem!... - kiáltott fel a doktor, és megragadta a fiatalember kezét.

- Igen, uram... - folytatta Báthory Péter. - Mindent elmondok önnek... Szeretek egy lányt, aki ebben a városban lakik... Szakadék tátong köztünk, a szegénység és gazdagság között!... De én nem akartam meglátni ezt a szakadékot, és talán ő sem látta. Bármilyen ritkán pillanthatom is meg az utcán vagy az ablakában, olyan boldogságot szerez, amelyről nem tudnék lemondani!... A puszta gondolattól, hogy el kellene mennem, hosszú időre elmennem, megbolondulnék!... Ó... uram... értsen meg... és bocsásson meg, ha visszautasítom...

- Igen, Péter - felelte Antekirtt doktor. - Értem önt, és nincs is mit megbocsátanom. Jól tette, hogy egészen őszintén beszélt velem, de egy körülmény alaposan megváltoztathatja a dolgokat... Édesanyja tudja ezt, amiről most nekem szót ejtett?

- Még nem szóltam neki, uram! Nem mertem, mert szegény életviszonyaink között talán benne lett volna annyi bölcsesség, hogy elvesz tőlem minden reményt... De talán kitalálta és megértette, mennyit szenvedek... mennyit kell szenvednem!

- Péter - mondta a doktor -, ön bizalommal volt hozzám, és ezt jól tette... Gazdag ez a leány?...

- Nagyon gazdag!... Túl gazdag! - felelte a fiatalember. - Igen! Hozzám túl gazdag!

- Méltó önökhöz?

- Ó, uram! Eszembe sem jutott volna, hogy olyan leányt vigyek anyámhoz, aki nem méltó hozzá!

- Nos, Péter - folytatta a doktor -, talán nincs is olyan szakadék, amelyet nem lehet áthidalni!

- Uram! - kiáltott fel a fiatalember. - Ne ébresszen bennem hiú reményt!

- Hiú reményt!

Ahogy Antekirtt doktor ezt a szót kimondta, akkora önbizalmat árult el, hogy Báthory Péter szinte teljesen kicserélődött, jelen és jövő urának hitte magát.

- Igen, Péter - folytatta a doktor -, legyen bizalma bennem!... Ha majd alkalmasnak ítéli az időt rá, megmondja nekem ennek a lánynak a nevét, hogy tehessek valamit...

- Uram - felelte Báthory Péter -, miért ne mondanám meg önnek?... Torontál kisasszony!

A doktornak olyan erőfeszítést kellett tennie, hogy e gyűlölt név hallatára megőrizze nyugalmát, mint akinek orra elé csap a mennykő, de azért nem rezzent össze. Egy szemernyit, néhány másodpercig csupán, mozdulatlanná vált és elnémult.

Aztán anélkül, hogy legcsekélyebb izgalmat árult volna el hangja:

- Jól van, Péter, jól van! - mondotta. - Hadd gondolkodjam a dolgon!... Hadd lássam...

- Én most úgyis eltávozom, uram - felelte a fiatalember, és megszorította a doktor feléje nyújtott kezét -, de engedje meg, hogy köszönetet mondjak, ahogy köszönetet mondanék atyámnak is!

Báthory Péter elhagyta a szalont, a doktort egyedül hagyva; felment a fedélzetre, aztán beszállt a csónakba, amely már várta a lépcső lejáratánál, elvitette magát a mólóra, és rátért a raguzai útra.

Az idegen nő, aki a Savarena fedélzetén történt egész látogatása alatt várta, újra követni kezdte.

Báthory Péter valami nagy megnyugvást érzett. Végül kitárta szívét. Rábízhatta magát egy barátra... talán többre is, mint barátra! Olyan boldog nap volt ez, amilyennel úgy fukarkodik a földön a szerencse!

És hogyan ne vette volna észre, amikor a Stradonén levő palota előtt elhaladt, hogy az épület egyik ablakában felhúzódott kicsit a függöny sarka, aztán csakhamar visszahullt?

De az idegen nő figyelmét sem kerülte el ez a jelenet, és amíg Báthory Péter el nem tűnt a Marinella utcában, mozdulatlanul állt a palota előtt. Aztán bement a távíróhivatalba, és feladott egy sürgönyt, amelyben ez az egyetlen szó állt:

Gyere!

A sürgöny címzése ez volt: Sárkány, poste restante, Siracusa, Szicília.

Így a végzet, amely mindig döntő súllyal esik latba e világ dolgaiban, ugyanabba a városba, Raguzába hozta össze a Báthory és a Torontál családot. Nemcsak összehozta, de még egymáshoz közel is helyezte el őket, hiszen ugyanabban a negyedben laktak, a Stradone városrészben. Aztán Torontál Száva és Báthory Péter meglátták és megszerették egymást - Péter, annak az embernek a fia, akit árulás küldött a halálba, és Száva, annak a férfiúnak a lánya, aki az áruló volt!

Ezt gondolta Antekirtt doktor, amikor a fiatal mérnök magára hagyta:

"Péter reménnyel telve megy most haza, és ezt a reményt, amely eddig hiányzott az életéből, én ébresztettem benne!"

Olyan ember volt-e a doktor, aki könyörtelen harcba száll a végzet ellen? Érzett-e elég erőt magában, hogy akarata szerint rendezze el az emberi élet eseményeit? Lesz-e benne elég erő, olyan lelkierő, amellyel le tudja győzni a végzetet?

- Nem! Küzdeni fogok! - kiáltotta. - Ez a szerelem gyűlöletes, bűnös! Hogy Báthory Péter majd mint Torontál Simon veje tudja meg egy nap az igazságot, és még csak meg sem bosszulhatja apját! Csak önmagával végezhetne kétségbeesésében! Ha kell, mindent elmondok neki!... Elmondom, mit tett ez a család az övével!... Akárhogyan is, ennek a szerelemnek véget vetek!

Csakugyan, ez a házasság szörnyűséges lett volna.

Még nem ment feledésbe az olvasó előtt, hogy a Báthorynéval folytatott beszélgetése alkalmával a doktor elmesélte, a trieszti összeesküvés három vezetője aljas mesterkedésnek esett áldozatul; ez kiderült a tárgyalás során, és mert a pisinói vártorony egyik őre kifecsegte a titkot.

Azt is tudjuk, hogy Báthoryné bizonyos okból még nem beszélt fiának erről az árulásról. Különben sem ismerte a tetteseket. Nem tudta, hogy az egyik tettes gazdag és tekintélyes ember, és Raguzában lakik, néhány lépésre tőlük, a Stradonén. A doktor nem mondta meg a nevüket. Miért? Nyilván még nem jött el a leleplezés ideje. Pedig ismerte őket. Tudta, hogy Torontál Simon volt az egyik áruló, és Sárkány a másik. És csak azért nem közölt többet abból, amit megtudott, mert számított Báthory Péter közreműködésére; a fiút is be kívánta vonni abba az igazságtevésbe, amely eléri apja gyilkosait, és ugyanakkor megbosszulja két társát, Szathmár Lászlót és Sándor Mátyás grófot.

Hát ezt nem tudta Báthory István fiának elmondani anélkül, hogy meg ne sebezné szívét!

"Pedig így lesz! - ismételte magában. - Még ha ezt a szívet össze is kell törnöm!"

Ez után a kemény elhatározás után hogyan cselekedjék Antekirtt doktor? Fedje fel Báthoryné vagy fia előtt a trieszti bankár múltját? De vajon birtokában voltak-e az árulás tárgyi bizonyítékai? Nem, mivel ilyen bizonyítékai csak Sándor Mátyásnak, Báthory Istvánnak és Szathmár Lászlónak voltak, de ők már nem élnek. Híresztelje el a városban ezt az aljas tettet, de ne figyelmeztesse előre a Báthory családot? Igen, ez bizonyára elégséges lenne ahhoz, hogy újabb és most már áthidalhatatlan szakadék tátongjon Péter és a lány között. De ha nyilvánosságra kerül a titok, nem kell-e tartani attól, hogy Torontál Simon igyekszik eltűnni a városból?

A doktor pedig nem akarta, hogy a bankár eltűnjön. Szükség volt arra, hogy az áruló az igazságtevő rendelkezésére álljon, ha eljön az ítélet órája.

Pedig e téren az események egészen másként alakultak, mint ahogy ő elképzelte.

A doktor meghányta-vetette a dolgot, de nem tudott közvetlenül fellépni Torontál ellen, ezért sürgős lépésekre szánta magát. Mindenekelőtt el kell távolítania Báthory Pétert ebből a városból, ahol becsületes neve veszélyben forgott. Igen! Oly messzire kell innen vinni, hogy senki ne bukkanjon a nyomára. És amikor már kezében tartja, mindent elmond neki, amit csak Torontál Simonról és cinkosáról, Sárkányról tud; bevonja őt is a nagy feladatba. De egy napot sem veszíthet.

Ezért a doktor táviratot küldött abba a kikötőbe, ahol hajói állomásoztak, és egyik leggyorsabb vízi járművét a Raguzától délre fekvő Cattarói-öbölbe rendelte. Ez az a csodálatos Thornycroft, amely a modern torpedónaszádok mintájául szolgált. A hetventonnás, negyvenegy méter hosszú, árboc és kémény nélküli, orsó alakú acéltest sima fedélzetéből csak a kormányos vasfülkéje emelkedik ki kerek ablakaival, ez a fülke viharos időben teljesen elszigetelhető a külvilágtól. A hajó víz alatt is tudott haladni, így még csak időt sem veszített, és útirányától sem kellett eltérnie, hogy leküzdje a viharos tenger hullámait. Ez a hajó az Ó- és Újvilág minden naszádjánál gyorsabb volt, könnyedén haladt óránként ötven kilométerrel. Ennek a nagy sebességnek köszönhette a doktor, hogy számos esetben rendkívül gyorsan szelte át a tengert. Ezért tulajdonították neki azt a képességet, hogy egyszerre több helyen is jelen tud lenni, mert a görög szigettenger belsejéből rövid idő alatt az egyik Szirtisz-öböl végében termett.

Volt azonban egy számottevő különbség a Thornycroftok és a doktor egyéb hajói között, éspedig, hogy ezeket túlhevített gőz helyett erős akkumulátorok villamos energiája hajtotta; az akkumulátorokat maga a doktor szerkesztette, és az áramot úgyszólván végtelen mennyiségben tudta tárolni bennük. Épp ezért a gyors hajók az Elektrik nevet viselték, a nevük mellett sorszámmal. Ilyen volt az Elektrik 2. is, amelyet a doktor a Cattarói-öbölbe rendelt.

E parancs kiadása után a doktor a cselekvés pillanatára várt. Figyelmeztette Pointe Pescade-ot és Cap Matifout, hogy csakhamar igénybe veszi szolgálataikat.

Felesleges mondani, mennyire örült a két barát, hogy végre bebizonyíthatja odaadását.

Csak egyetlen felhő árnyékolta be örömüket, amellyel ezt a hírt fogadták.

Pointe Pescade-nak Raguzában kellett maradnia, hogy figyelje a stradonei palotát és a Marinella utcai házat, míg Cap Matifou követi Cattaróba Antekirtt doktort. Így hát el kell válniuk - első ízben azóta, hogy a két pajtás annyi év után megosztotta egymás oldalán a nyomort. Emiatt megható nyugtalanság vett erőt Cap Matifoun, ha arra gondolt, hogy nem lehet majd az ő kis Pescade-ja közelében.

- Türelem, Capom, türelem! - mondta neki Pointe Pescade. - Nem tart soká! Lejátsszuk a darabot, és ismét találkozunk! Mert ha nem csalódom, jó kis zenebona készül, egy nem kevésbé jó karmesterrel, aki parádés szerepet szán mindnyájunknak... Higgy nekem! Te sem panaszkodsz majd a tiéd miatt!

- Gondolod?

- Biztos vagyok benne! Ó, te nem a szerelmes szerepét kapod, de nem ám! Nem arra való a természeted, noha betyárul érzelmes vagy! A cselszövőét sem! Túl jóságos a nagy képed hozzá!... Te majd az a jó szellem leszel, aki az utolsó felvonásban elvirgácsolja a bűnt, és megjutalmazza az erényt...

- Mint a becsalogató komédiában a vásári színház előtt? - kérdezte Cap Matifou.

- Akár a becsalogató komédiában! Igen! Szinte látlak ebben a szerepben, Capom! Amikor az áruló a legkevésbé várja, megjelensz nyitott tenyérrel, és csak be kell csuknod, máris kész a megoldás... Ha a szerep nem hosszú, és ráadásul rokonszenves is, micsoda tapsot kapsz, mekkora pénz üti a markod!

- Igen, bizonnyal - felelte az erőművész -, de addig el kell válnunk!

- Csak néhány napra! De ígérd meg, hogy nem hagyod leromlani magad a távollétemben! Ne felejtsd el pontosan a hatszori étkezést, és hízzál, Capom!... Most pedig szoríts a karodba, vagy inkább csak tégy úgy, mint a színházban, mert még megfojtasz!... Ölelj meg még egyszer, és ne felejtsd el a te kis Pointe Pescade-odat, aki sohasem felejti el az ő hatalmas Cap Matifouját!

Így zajlott le a két barát megható búcsúja, amikor el kellett válniuk egymástól. Valóban Cap Matifou szíve összeszorult hatalmas mellében, amint egyedül maradt a Savarena fedélzetén. Társa még ugyanezen a napon Raguzában szállt meg a doktor utasítására, s azt a feladatot kapta, hogy egy percre se veszítse szeme elől Báthory Pétert, figyelje a Torontál-palotát, és tájékozódjék mindenről.

A Stradone negyedben töltött hosszú órák során Pointe Pescade-nak találkoznia kellett volna azzal az idegen nővel, akit nyilván ugyanazzal a feladattal bíztak meg, mint őt. És nyilván sor is kerül a találkozásra, ha a marokkói nő a távirat feladása után nem hagyja el Raguzát, hogy az előre megbeszélt helyre siessen, ahol majd találkozik Sárkánnyal. Így Pointe Pescade-ot semmi sem zavarta munkájában, és a tőle megszokott elővigyázatossággal látta el bizalmas feladatát.

Bizonyos, hogy Báthory Péter soha nem álmodta, hogy ilyen gondos megfigyelés alatt áll, nem is sejtette, hogy a leskelődő nő tekintetét most Pointe Pescade figyelő szeme váltotta fel. A doktorral történt beszélgetése, a neki tett vallomása után bizakodóbbá vált. Most már miért titkolt volna bármit is anyja előtt a Savarenán lefolyt beszélgetésből? Vajon nem olvassa ki fia szeméből még azt is, ami a lelke mélyén történik? Nem találja-e ki, hogy valami változás ment végbe benne, hogy a bánatot, a kétségbeesést reménység és boldogság váltotta fel?

Báthory Péter megvallott hát mindent anyjának. Elmondta, ki az a lány, akit szeret, miért utasította vissza miatta az ajánlatot, hogy hagyja el Raguzát. Mit számított neki az állás! Vagy nem arra biztatta Antekirtt doktor, hogy reméljen?

- Hát ezért szenvedtél annyit, gyermekem?! - kiáltott fel Báthoryné. - Isten segéljen hát, és adjon neked boldogságot, amelyben mostanáig nem volt részünk!

Báthoryné nagyon visszavonultan élt a Marinella utcai házban. Csak olyankor hagyta el, amikor misére ment öreg szolgájával, amikor vallásos kötelezettségeinek tett eleget, a katolikus magyarok hithű és komor áhítatával. Soha nem hallott a Torontál családról. Még csak pillantást sem vetett arra a palotára, amikor elhaladt előtte a Megváltó templomába menet, amely a franciskánusok kolostorához tartozott, egészen a Stradone elején. Persze nem ismerte a hajdani trieszti bankár lányát sem.

Péterre hárult az a szerep, hogy lefesse lelkét és külsejét, és elmondja neki, hol látta meg először, hogyan bizonyosodott meg arról, hogy szerelme nem viszonzatlan. És mindezeket azzal a lelkesedéssel tolmácsolta, amely korántsem lepte meg Báthorynét, mert tudta, hogy fiának gyöngéd, szenvedélyes lelkéből fakad.

De amikor Péter közölte vele, milyen körülmények közt él a Torontál család, amikor megtudta, hogy ez a lány Raguza egyik leggazdagabb örökösnője, nem tudta elrejteni nyugtalanságát. Beleegyezik-e valaha is ez a bankár, hogy egyetlen gyermeke egy vagyontalan s netán jövőtlen fiatalember felesége legyen?

Mindenesetre Péter nem tartotta szükségesnek, hogy beszéljen arról a hidegségről, sőt megvetésről, amellyel Torontál bankár mostanáig vele szemben viseltetett. Beérte annyival, hogy elismételje a doktor szavait; kijelentette neki, hogy meg kell bíznia apja barátjában, aki szinte atyai szeretetet érez iránta - Báthoryné ebben nem is kételkedhetett, hiszen tudta, mit akart a doktor érettük tenni! Végül is fiához és Boroshoz hasonlóan - aki úgy vélte, neki is véleményt kell nyilvánítania - ő is reménykedni kezdett, és így egy kis boldogság költözött a Marinella utcai egyszerű házba.

Aztán Báthory Pétert még az az öröm is érte, hogy viszontlátta Torontál Szávát a következő vasárnap a franciskánusok templomában. A lány állandóan szomorkás arckifejezése megélénkült, amikor észrevette a szinte kicserélődött Pétert. Még a szemük is beszélt, megértették egymást. És Száva ezzel a mély érzéssel tért haza, magával vitte annak a boldogságnak egy részét, amely annyira láthatóan sugárzott a fiatalember arcán.

Ezalatt Péter nem találkozott az orvossal. Várta, hogy újra meghívást kap a kétárbocos fedélzetére. Eltelt néhány nap, de semmiféle levél nem érkezett.

"A doktor nyilván tájékozódni akar - gondolta. - Eljön, vagy elküld valakit Raguzába, hogy megtudakoljon egyet-mást a Torontál családról... Talán még Szávával is meg akar ismerkedni... Igen! Az sem lehetetlen, hogy már találkozott is apjával, hogy kipuhatolja álláspontját..." A doktor egyetlen sora vagy csak egyetlen szava is nagy örömet szerzett volna - különösen ha ez az egyetlen szó így hangzik: jöjjön!

Ilyen üzenet azonban nem érkezett. Még Báthoryné is csak nehezen tudta lecsillapítani fia türelmetlenségét. Kétségbeesett, és most az anyán volt a sor, hogy egy kis reményt öntsön bele, noha jómaga is nyugtalankodott. A Marinella utcai ház nyitva állt a doktor előtt, ezt ő is tudhatta, és még a Péter iránt táplált újkeletű érdeklődés nélkül is, nem érzett elég vonzalmat ezzel a rokonszenves családdal szemben, hogy felkeresse őket?

Így történt, hogy Péter addig számolgatta az órákat és napokat, míg végül elfogyott türelme. Mindenáron viszont akarta látni Antekirtt doktort. Valami legyőzhetetlen erő húzta Gravoza felé. Ha sikerül feljutnia a kétárbocosra, akkor a doktor megérti türelmetlenségét, megbocsátja ezt a lépést, még ha korainak is tűnik.

Június hetedikén Báthory Péter már reggel nyolc órakor elment hazulról anélkül, hogy bármit is közölt volna anyjával terveiből. Elhagyta Raguzát, és gyors léptekkel Gravoza felé tartott, még Pointe Pescade sem tudja egykönnyen követni, ha nem olyan fürge. Elért a rakpartra, szemben azzal a hellyel, ahol múltkori látogatásakor a Savarena horgonyzott, és megállt.

A Savarena eltűnt a kikötőből.

Péter körbejártatta pillantását, nem változtatott-e helyet. De semerre sem vette észre.

A rakparton egy matróz sétált, tőle kérdezte meg, hová tűnt Antekirtt doktor kétárbocosa.

- A Savarena tegnap kifutott - felelte neki -, és ahogy nem tudjuk, honnét jött, azt sem tudjuk, hová ment.

A kétárbocos tehát elment! Antekirtt doktor éppoly titokzatosan tűnt el, ahogy érkezett!

Báthory Péter visszatért a raguzai útra, de most kétségbeesettebben, mint bármikor.

Ha valaki elfecsegi a fiatalembernek, hogy a hajó Cattaróba vitorlázott, bizonyára nem habozik, és utána ered. De valójában hasztalan lett volna útja. A Savarena még az öböl előtt megállt, be sem ment oda. A doktor Cap Matifou kíséretében partra szállt egy csónakon; aztán a jacht ismeretlen rendeltetéssel csakhamar újra kifutott a tengerre.

Nincs érdekesebb pontja Európának, de talán az egész Óvilágnak, mint ez a hegyrajzi és vízrajzi tájegység, amelyet Cattarói-öböl néven ismerünk.

Cattaro nem valami folyó, amint hihetnénk: város, püspöki székhely, amelyet egy kerület fővárosává tettek meg. A torkolata hat egymás mellett fekvő öbölből áll, az öblöket összekötő szűk csatornákat hat óra alatt lehet csónakkal bejárni. Abból a kis tófüzérből, amely a partvidék hegységeiben húzódik, az utolsó, a Norri-hegy tövében, már Ausztria határát jelzi. Azontúl Törökország kezdődik.

Antekirtt doktor gyorsan átkelt az öblön, és annak szélén szállt partra. Ott egy villanymotoros csónak várta, és elvitte a szélső öbölbe. Megkerülték az Ostro földnyelvet, elhaladtak a Castel-Nuovo előtt, két város és két kápolna látványában gyönyörködtek, Stolivo és Perusto előtt suhantak el, az utóbbi híres zarándokhely, Risano előtt, ahol a dalmát viselet már a törökkel és az albánnal keveredik, és így hasították a vizet tóról tóra az utolsó öbölig, amelynek sarkában épült Cattaro.

Az Elektrik 2. a várostól néhány kötélhosszra horgonyzott az alvó, sötét vízen, amelyet egyetlen hullám sem zavart meg e szép júniusi estén.

De a doktor nem a hajón ütötte fel szállását. Nyilván a későbbi tervek miatt nem akarta, hogy megtudják, az övé ez a gyors vízi jármű. Így Cattaróban azzal a céllal lépett partra, hogy megszáll a város egyik szállodájában, ahová Cap Matifou is elkíséri.

A kettőjüket szállító csónak beleveszett a félhomályba a kikötő jobb oldalán, annak a kis öbölnek a mélyén, ahol észrevétlenül kellett maradnia. Cattaróban a doktor éppoly ismeretlen maradhatott, mintha a világ legsötétebb zugába menekült volna. A bocchézek, Dalmácia e gazdag kerületének szláv eredetű lakói is aligha figyelnek fel arra, hogy idegen tartózkodik közöttük.

Az öbölből nézve úgy látszik, hogy Cattaro városa a Norri-hegyben képződött üregben épült. Első házai a tengertől elhódított rakpartot szegélyezik, annak a kis tónak a sarkában, amelynek kiszögellése a hegytömegbe nyúlik. Ebben a tölcsér alakú kikötőben, amelyet a ragyogó napsütésben szép fák s a háttérben zöld hegyoldalak öveznek, főként a Lloyd gőzösei és a nagy part menti hajók kötnek ki.

A doktor először is szállást akart szerezni. Cap Matifou mindenütt a nyomában, s meg sem kérdezte, hol szálltak partra. Hogy Dalmáciában vagy Kínában, nem sokat számított neki. Hű kutya módjára követte gazdáját, amerre csak ment. Ő csupán szerszám volt, engedelmes, vak eszköz, holmi forgácsoló, fúró, szúró gépezet, amelyet a doktor megindít, amikor jónak látja.

Végighaladtak az ötszörös fasorral beültetett tengerparton, és beléptek a Cattarót körülvevő erdőövezeten; aztán nekivágtak egy sereg szűk, meredek utcácskának, ahol négy-ötezer főnyi lakosság nyüzsög. Ekkor zárják be a Tengeri Kaput - amely csak este nyolc óráig marad nyitva, kivéve a gőzösök érkezésének napját.

A doktor csakhamar rájött, hogy a városnak egyetlen szállója sincs. Így olyan valakit kellett keríteni, aki hajlandó kiadni lakását - ezt különben szívesen megteszik a cattarói háztulajdonosok, és nem is haszon nélkül.

Találtak lakásadót is, lakást is. A doktor hamarosan elhelyezkedett egy elég tiszta utcában, egy ház földszintjén, amely elégséges volt neki és társának. Először is megegyeztek, hogy Cap Matifounak a tulajdonos ad kosztot, s noha ez jókora árat szabott vendégének hatalmas termete láttán, az üzletet a felek kölcsönös megelégedésére megkötötték.

Antekirtt doktor a városban kívánt étkezni.

Másnap magára hagyta Cap Matifout, rendelkezzék idejével, ahogy neki tetszik, ő maga meg elsétált a postára, ahová megbeszélt kezdőbetűkkel címzett leveleket vagy táviratokat várt. Utána kiment a városból, meg akarta szemlélni a környéket. Csakhamar talált egy meglehetősen jó kis éttermet, amelyben a cattarói társaság szokott összejönni, osztrák tisztek és közhivatalnokok, akik száműzetésben, ha éppen nem börtönben érzik itt magukat.

A doktor már csak a cselekvés pillanatát várta. Terve a következő volt:

Elhatározta, hogy elraboltatja Báthory Pétert. De a megszöktetés a kétárbocossal nehéz lett volna, amikor a hajó Raguzában horgonyzott. A fiatal mérnököt ismerték Gravozában, és mivel a közfigyelem úgyis a Savarenára, és tulajdonosára irányult, még ha sikerül is a dolog, híre gyorsan szárnyra kel. És mivel a jacht csak vitorlákkal volt felszerelve, s ha valami gőzös a kikötőből üldözőbe veszi, csakhamar be is éri.

De Cattaróban a szöktetés hasonlíthatatlanul jobb feltételek között mehet végbe. Mi sem volt könnyebb, mint odacsalni Báthory Pétert. A doktor egyetlen szavára kétségtelenül tüstént ide siet. Itt viszont éppoly ismeretlen, mint maga a doktor, és mihelyt a hajón tartózkodik, az Elektrik kifut a tengerre; ott aztán Báthory Péter mindent megtud Torontál Simon múltjáról, és Száva képét csakhamar feledteti Báthory István emléke.

Így festett hát a terv, amelynek megoldása egyszerűnek látszott. Még két-három nap - mert tovább nem akart várni a doktor -, és nyélbe ütik a dolgot: Báthory Péter örökre elszakad Torontál Szávától.

Másnap, június kilencedikén levél érkezett Pointe Pescade-tól. Jelentette, hogy semmi új nincs a stradonei palota körül. Báthory Pétert viszont nem látta attól a naptól, hogy Gravozába ment, tizenkét órával a kétárbocos kifutása után.

Eközben Péter nemigen hagyhatta el Raguzát, és nagyon valószínű, hogy bezárkózott anyja házába. Pointe Pescade azt gondolta - és ebben nem is tévedett -, hogy a Savarena távozása hozta ezt a változást a fiatal mérnök megszokott életrendjében, annál is inkább, mert a hajó eltűnése után kétségbeesetten tért haza.

A doktor elhatározta, hogy már másnap a cselekvés mezejére lép, levelet írt Báthory Péternek, amelyben kéri, hogy keresse fel azonnal Cattaróban.

Egy váratlan esemény közbejötte azonban megváltoztatta ezt a tervet, és helyet adott a véletlennek, hogy ugyanazt a célt elérje.

Este nyolc óra felé a doktor a cattarói rakparton időzött, amikor a Saxonia gőzös érkezését jelezték.

A Saxonia Brindisiből jött, ahol kikötött, és utasokat vett fel. Onnét Trieszt felé tartott, Cattarón, Raguzán, Zárán és az Adria osztrák partjának más kikötőin át.

A doktor az utasok ki-be szállására szolgáló kikötőhíd közelében állt, amikor a lenyugvó nap sugarainál megakadt szeme egy utason, akinek csomagjait akkor szállították a rakpartra.

Ez a mintegy negyven év körüli, fennhéjázó, sőt szemérmetlen arckifejezésű férfi hangos parancsokat osztogatott. Olyan ember volt, akin még akkor is érződik a rossz nevelés, amikor udvariaskodik.

"Ő... itt... Cattaróban!"

E szavak csaknem kiszaladtak a doktor száján, ha nagy erővel magába nem fojtja őket, s ha nem uralkodik haragján, amelytől szeme is villámlott.

Ez az utas Sárkány volt. Tizenöt év telt el azóta, hogy könyvelőként dolgozott Szathmár gróf házában. Ruháját tekintve már nem az a mihaszna alak volt, akit e történet kezdetén Trieszt utcáin láttak kóborolni. Elegáns útiruhát viselt, a legutolsó divatú porköpenyeggel, számos rézgombbal, ami arra vallott, hogy a hajdani tripoliszi ügynök hozzászokott a kényelmes, gondtalan élethez.

Egyébként tizenöt esztendeje Sárkány élvhajhászó és fényűző életmódot folytatott, a Sándor gróf vagyonának feléből neki jutott hatalmas részesedés jóvoltából. Mennyi maradt mindebből? Legjobb barátai sem tudták volna megmondani, ha ugyan voltak ilyenek. Mindenesetre arca gondterheltséget, sőt nyugtalanságot árult el, amelynek okát nehéz lett volna kihámozni ebből a zárkózott természetű emberből.

"Honnét jön?... Hová megy?" - töprengett a doktor, és nem vesztette szem elől.

Hogy honnét jön Sárkány, könnyen meg lehetett tudni, csak meg kellett kérdeznie a Saxonia ellenőrét. Ez az utas Brindisiben szállt a hajóra. De azt nem tudták, hogy Észak- vagy Dél-Olaszországból került-e oda. Valójában Siracusából érkezett. A marokkói nő sürgönyére azonnal elhagyta Szicíliát, és Cattaróba ment.

Nyilván előzetesen megbeszélték, hogy ez az asszony Cattaróban várja őt, mert megbízatása befejezettnek látszott Raguzában.

Az idegen nő ott állt a rakparton, és várta a gőzös érkezését. A doktor észrevette, látta, amint Sárkány feléje megy, még az arab szavakat is hallotta, és megértette, amit a nő mondott:

- Éppen ideje volt!

Sárkány csak egy fejmozdulattal válaszolt. Figyelte, amint csomagjait beteszik a vámraktárba, aztán jobb felé húzta a marokkói nőt, hogy megkerüljék a várost, ne kelljen átmenni a Tengeri Kapun.

A doktor habozott egy pillanatig. Eltűnik-e Sárkány a szeme elől? Vagy kövesse?

Amikor megfordult, észrevette Cap Matifout, aki jó bámész módjára nézte a Saxonia utasainak ki- és beszállását. Csak egy mozdulatot tett: az erőművész máris ott termett.

- Látod azt az embert, Cap Matifou? - mondta neki, és a távolodó Sárkányra mutatott.

- Igen.

- Ha arra kérlek, hogy fogd el, megteszed?

- Igen.

- És ha védekezik, nem engeded megszökni?

- Nem.

- Nem felejted el, hogy élve akarom?

- Nem!

Cap Matifou nem fogalmazott mondatokat, de megvolt az az érdeme, hogy annál világosabban beszélt. A doktor számíthatott rá. Ha parancsot kap, végrehajtja.

A marokkói nőt elég, ha megkötözi, felpeckeli száját, bedobja valami zugba. Mielőtt még bárkit is riaszthatna, Sárkány már az Elektriken van.

Noha még nem sötétedett be egészen, az alkonyat megkönnyítette a terv végrehajtását.

Eközben Sárkány és az idegen nő továbbhaladt a város peremén, s észre sem vették, hogy lesik és követik őket. Még nem beszélgettek. Nyilván csak olyan helyen akartak megállni, ahol biztonságban érzik magukat. Így érkeztek a Déli Kapu közelébe, amely nyitva állt a Cattaróból az osztrák határhegyekhez vezető úton.

Egy forgalmas piac állt itt, bazár, amelyet a montenegróiak jól ismernek. Itt üzletelnek, mert csak nagyon korlátozott számban engedik be őket a városba, de előbb le kell tenniük fegyvereiket. Minden kedden, csütörtökön és szombaton a Niegos-hegységből vagy Cetinjéből idejönnek a hegyi lakók, öt-hat órai út után tojást, krumplit, szárnyast hoznak, sőt rőzsét is, amelyből sokat adnak el.

Éppen keddi nap volt. Néhány csoport, amely későn fejezte be a munkáját, itt maradt a bazárban éjszakára. Vagy harminc hegyi lakó gyűlt itt össze, jártak-keltek, beszélgettek, vitatkoztak, veszekedtek, egyesek már végighevertek a földön, alváshoz készülve, mások meg szénnel rakott tűzön albán módra fanyársra húzott bárányt sütöttek.

Ide húzódott Sárkány és az asszony is, látszott, hogy ezt a helyet már ismerik. Itt csakugyan kedvükre beszélgethetnek, és egész éjszaka itt maradhatnak, nem kell bizonytalan szállás után futkosniuk. Egyébként Cattaróba érkezése óta az idegen nő nem is igen iparkodott más lakhelyet szerezni.

A doktor és Cap Matifou egymás nyomában lépett be az erősen félhomályos bazárba. Bent még itt-ott pattogott egy kis parázs, de már lángja sem volt, és így nem is világított. Ilyen körülmények között mégis nehéznek tűnt Sárkány elrablása, hacsak el nem hagyja a bazárt még napkelte előtt. A doktor sajnálhatta hát, hogy nem cselekedtek még a Tengeri Kaputól a Déli Kapuig vezető úton. De most már késő volt. Várni kellett a kínálkozó alkalomra.

A csónak mindenesetre a sziklák között ringatózott, nem egészen kétszáz méterre a bazártól, és nem messze, vagy két kötélhosszra homályosan kirajzolódott az Elektrik teste is, amelynek elején felhúzott lámpa jelezte a horgonyzóhelyet.

Sárkány és a marokkói nő egy ilyen homályos zugban helyezkedett el, egy csoport alvó hegyi lakó közelében. Így hát tárgyalhattak volna ügyeikről annak veszélye nélkül, hogy kihallgatják őket, ha a doktornak útiköpenyébe burkolózva nem sikerül a csoport közé vegyülni, ahol nem keltett feltűnést jelenléte. Cap Matifou elrejtőzött, amennyire csak bírt, de úgy bújt meg, hogy az első jelre rendelkezésre állhasson.

Sárkány és az idegen nő arabul beszéltek, és így biztonságban hihették magukat, hogy itt senki sem érti őket. De tévedtek, hiszen ott volt a doktor, aki ismert valamennyi keleti és afrikai tájszólást, így egyetlen szót sem veszített a beszélgetésből.

- Megkaptad Siracusában a sürgönyömet? - kérdezte a marokkói nő.

- Igen, Namir - felelte Sárkány -, és már másnap útra is keltem Zironéval.

- Hol van Zirone?

- Catania környékén, új bandát szervez.

- Holnap Raguzában kell lenned, Sárkány, és találkoznod kell Torontál Simonnal.

- Ott leszek, és találkozom vele. De nem tévedtél, Namir? Csakugyan ideje volt, hogy megérkezzem?...

- Igen! A bankár lánya...

- A bankár lánya!- ismételte Sárkány oly furcsa hangon, hogy a doktor önkéntelenül is összerezzent.

- Igen... a lánya! - válaszolta Namir.

- Mi? Hát mer a szívére hallgatni - folytatta gúnyosan Sárkány - az én engedélyem nélkül?!

- Ugye, meglepő hír, Sárkány? Pedig igaz! De még sokkal inkább meglepődsz, ha elárulom, ki akarja feleségül venni Torontál Szávát!

- Valami tönkrement nemesúr kíván felkapaszkodni az apa millióival!

- Csakugyan - felelte Namir -, egy előkelő származású, de vagyontalan fiatalember...

- És hogy hívják ezt a szemtelen alakot?

- Báthory Péter!

- Báthory Péter! - kiáltott fel Sárkány. - Báthory Péter akarja elvenni Torontál Simon lányát!

- Nyugodj meg, Sárkány! - folytatta Namir, türtőztetve társát. - Hogy Torontál lánya és Báthory István fia szeretik egymást, előttem már nem titok. De talán a bankár még nem tudja...

- Ő... nem tudja!... - hökkent meg Sárkány.

- Igen, és különben sem egyezne bele soha...

- Mit lehet tudni? - felelte Sárkány. - Torontál Simon mindenre képes... még arra is, hogy beleegyezzen ebbe a házasságba, ha másért nem, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, ha ugyan új lelkiismerete támadt tizenöt év után... Szerencsére itt vagyok, készen arra, hogy összezavarjam játékát, és holnap már Raguzában leszek!

- Rendben van! - felelte Namir, akinek láthatólag befolyása volt Sárkányra.

- Torontál Simon lánya nem lehet másé, csak az enyém, és vele újabb vagyont szerzek!

A doktor hát mindent hallott, amit hallania hasznos lehetett, így az már nem érdekelte, amit még az idegen nő és Sárkány megbeszélnek.

Egy bitang jön, és követeli egy másik bitang lányát, mert úgy érzi, joga van, hogy rátukmálja magát, de Isten közbelép az emberi igazságszolgáltatás képében. Ezentúl hát nem kell féltenie Báthory Pétert, mert ez a versenytárs majd kiüti a nyeregből. Így fölösleges Cattaróba kéretnie, és különösen fölösleges kézre kerítenie azt a férfit, aki szavát adta, hogy Torontál Simon veje lesz.

"Csak lépjenek kapcsolatba egymással ezek a betyárok, és alkossanak egyetlen családot! - gondolta a doktor. - Azután majd meglátjuk!"

Ezzel visszahúzódott, és jelt adott Cap Matifounak, hogy kövesse.

Cap Matifou nem kérdezte meg Antekirtt doktort, miért akarja elraboltatni a Saxonia utasát, így azt sem tudakolta, miért mondott le az elrablásról.

Másnap, június tizedikén Raguzában, a Stradonén levő palota nagyszalonjának ajtaja este fél kilenc tájban megnyílt, és egy inas hangosan jelentette:

- Sárkány úr!

Már tizennégy esztendeje múlt, hogy Torontál Simon elhagyta Triesztet, és itt telepedett le Raguzában, ebben a gyönyörű palotában a Stradonén. Dalmát eredetű lévén, mi sem volt természetesebb, hogy üzleteitől visszavonulva hazatér szülőföldjére.

Az árulók jól megőrizték titkukat. Az árulás díját pontosan kézhez vették. Így aztán egész vagyon jutott a bankárnak és Sárkánynak, hajdani tripoliszi ügynökének.

A két elítéltet kivégezték a pisinói várbörtönben, Sándor Mátyás gróf menekülés közben lelte halálát az Adria hullámaiban, az ítéletet pedig kiegészítették azzal, hogy vagyonukat elkobozták. Szathmár László házából és kicsi földjéből nem maradt semmi - még annyi sem, hogy biztosítsa öreg szolgájának megélhetését. Báthory István hagyatékából sem maradt semmi, hiszen vagyontalan volt, óráinak díjából élt. De az artenaki kastély és a hozzá tartozó nagy vagyon, a szomszédos bányák, a Kárpátok északi hátának erdői, Sándor Mátyás birtokai, jelentős vagyont képviseltek. Az ő javait osztották két részre: egyik felét nyilvánosan elárverezték, ezt a pénzt kapták a besúgók; a másik részét zár alá vették, ezt kellett kapnia a gróf örökösének, ha eléri a tizennyolcadik évét. Amennyiben a gyermek előbb meghalna, a fenntartott rész az államra száll.

A feljelentőknek jutott két negyedrész több mint másfél millió forintot jelentett, amivel tetszésük szerint rendelkeztek.

A két cinkos először is elhatározta, hogy elválnak egymástól. Sárkány nem ragaszkodott ahhoz, hogy Torontál Simon közelében maradjon, emez pedig egyáltalán nem óhajtotta fenntartani kapcsolatait hajdani ügynökével. Sárkány eltávozott hát Triesztből Zirone társaságában, aki nem hagyta el őt a rossz sorban, miért hagyta volna hát el a jóban? Mindketten eltűntek, és a bankár többé nem hallott róluk. Hová mentek? Nyilván Európa valamelyik nagyvárosába, ahol senki sem törődik a másik származásával, feltéve, ha gazdag, sem vagyona eredetével, feltéve ha két kézzel szórja a pénzt. Triesztben tehát nem esett szó e két kalandorról, akiket különben is csak Torontál Simon ismert.

Ahogy eltűntek, a bankár fellélegzett. Azt gondolta, most már nem kell tartania attól az embertől, aki bizonyos mértékig mégis kezében tartotta, és ezt a helyzetet mindig kihasználhatta. Sárkány gazdag lett, de lehet-e bízni az ilyen tékozlóban, és ha felemészti a vagyont, vajon habozik-e visszatérni régi cinkosához?

Hat hónap alatt Torontál Simon helyreállította súlyosan kompromittált cége hírnevét, felszámolta ügyeit, és végleg otthagyva Triesztet, Raguzába költözött. Egyáltalán nem kellett félnie attól, hogy a kormányzó, aki egyedül ismerte az összeesküvés leleplezésében játszott szerepét, elárulja titkát; de még ez is sok volt egy olyan embernek, aki semmit nem akart veszíteni tekintélyéből, s akinek vagyona fényűző életmódot biztosít bárhol, ahová kedve tartja menni.

Talán az elhatározásába, hogy elhagyja Triesztet, még egy rendkívüli körülmény is belejátszott - erről később esik szó -, olyan körülmény, amelyről csak ő és felesége tudott. Ennek folytán került kapcsolatba, igaz, csak egyszer, ezzel a Namirral is, akinek bizalmas viszonyát Sárkánnyal már ismerjük.

A bankár Raguzát választotta hát új lakóhelyéül. Még nagyon fiatalon ment el innen, sem rokona, sem családja nem volt. Itt már senki sem emlékezett rá, és idegenként jött vissza abba a városba, ahol negyven esztendeje nem fordult meg.

Az ilyen körülmények közt érkező gazdag férfiút a raguzai társaság szívesen fogadta. Csak annyit tudtak róla, hogy Triesztben kitűnő vagyoni helyzetben élt. A bankár keresett és talált is egy palotát a város legelőkelőbb negyedében. Nagy lábon élt, Raguzában teljesen új személyzetet alkalmazott. Estélyeket adott, és estélyekre járt. Mivel semmit sem tudtak a múltjáról, ama kiváltságosok közé tartozott, akiket a szerencse fiának neveznek.

Igaz, Torontál egyáltalán nem érzett lelkiismeret-furdalást. Ha nem tart attól, hogy egy napon fény derül aljas árulásának titkára, semmi sem zavarja nyugalmát.

Feleségét azonban mindig úgy látta maga előtt, mint néma, de élő szemrehányást.

Ez a becsületes és tiszta lelkű, szerencsétlen asszony tudott arról a förtelmes bűnszövetségről, amely három hazafit juttatott halálra. Amikor a bankár ügyei rosszul álltak, egyszer elszólta magát, elővigyázatlanul azt mondta, hogy Sándor Mátyás gróf vagyonának egy része talpra állítaná, és kénytelen volt feleségétől néhány aláírást kérni, így be kellett vallania részvételét a trieszti szövetkezés besúgásában.

Torontálné leküzdhetetlen ellenszenvet érzett az iránt a férfi iránt, akihez sorsa fűzte, s ez az érzés annál inkább hatalmába kerítette, mivel magyar származású volt. Amint említettük, ebből az asszonyból hiányzott minden lelkierő. Ez a csapás úgy lesújtotta, hogy többé magához sem tudott térni. Ettől kezdve Triesztben, majd Raguzában is visszavonultan élt, már amennyire ezt életmódjuk lehetővé tette. Megjelent ugyan a Stradonén levő palota fogadásain, ezt nem tudta elkerülni, férje különben is kényszerítette volna rá, de mihelyt a ház úrnőjének szerepét végigjátszotta, elvonult szobájába. Teljesen leánya nevelésének szentelte magát, egyedül őrá pazarolta érzéseit, és megpróbált felejteni. Felejteni, miközben az ocsmány ügybe keveredett férfi egy házban élt vele!

Éppen két évvel Raguzába költözésük után a helyzet még bonyolultabbá vált. S ha ez a bonyodalom új bosszúság forrása volt a bankár számára, Torontálné életébe újabb fájdalmat hozott.

Báthoryné, fia és Boros is elhagyták Triesztet, és Raguzában telepedtek le, ahol élt még néhány rokonuk. Báthory István özvegye nem ismerte Torontál Simont; arról sem tudott, hogy valaha bizonyos kapcsolat állt fenn a bankár és Sándor Mátyás gróf között. Azt pedig nem is sejthette, hogy a bankár cinkosságot vállalt azokban a galád üzelmekben, amelyek a három magyar nemes életébe kerültek.

De ha Báthoryné nem is ismerte a trieszti bankárt, Torontál annál inkább ismerte őt. És nagyon kellemetlenül érintette, hogy Báthoryné ugyanabban a városban él, néha meg is pillantotta az utcán az asszonyt, aki szegényen, kicsi gyermekéért dolgozott. Ha Báthoryné már Raguzában lakik, midőn a bankár elhatározta, hogy oda költözik, talán lemond e tervéről. De abban az időben, amikor az özvegy megtelepedett a Marinella utcai szerény kis házban, ő már megvásárolta palotáját, berendezkedett, befogadta a legjobb társaság, és elismerték társadalmi rangját. Most már nem tudta rászánni magát, hogy harmadszor is lakhelyet változtasson.

"Mindenhez hozzászokik az ember!" - gondolta.

És elhatározta, hogy behunyja szemét árulásának élő tanúja előtt.

És hogy Torontál Simon behunyta szemét, ez, úgy látszik, ahhoz is elég volt, hogy önmagában se érezzen semmi kivetnivalót.

Ami azonban a bankárnak csak kellemetlen volt, Torontálnénak szakadatlan fájdalmat és lelkiismeret-furdalást okozott. Titokban többször is megpróbált segítséget juttatni az özvegynek, aki csak a munkájából élt; de Báthoryné ezeket az összegeket mindig visszautasította, mint valamennyi más adományt, amellyel ismeretlen barátok akarták segíteni. Az erős lelkű asszony nem kért és nem is fogadott el támogatást.

Egy váratlan és valószínűtlen körülmény még tűrhetetlenebbé tette a helyzetet - a további bonyodalmak pedig már egyenesen rettenetessé.

Torontálné minden szeretetével elhalmozta lányát, aki alig volt még két és fél éves, amikor az 1867-es év végén férjével Raguzába költöztek.

Száva most már elmúlt tizenhét éves. Bájos teremtés volt, jobban hasonlított a magyar, mint a dalmát típusra. Sűrű, fekete haja, széles metszésű, tüzes szeme, magas homloka, szép ívelésű szája, meleg arcszíne, az átlagnál némileg magasabb, karcsú termete - röviden: ennyi szép vonás nem hagyott közömbösen egyetlen szemet sem.

De a legszembetűnőbb volt rajta, és a legerősebben hatott az érzékeny lelkekre a lány komolysága; mintha a tűnődő arckifejezése mindig elmosódott emlékeket kutatna. Ez vonzotta feléje az embereket, és el is szomorította őket. Ezért viselkedtek olyan tartózkodóan vele apja szalonjának vendégei és azok, akikkel néha összetalálkozott a Stradonén.

Sokan sürgölődtek körülötte, mert egy óriási vagyon egyetlen örökösének tartották. De bár jó néhány, társadalmilag is megfelelő házasság kínálkozott, anyja kérdésére a lány magyarázat nélkül mindig kosarat adott. Különben Torontál Simon sem befolyásolta elhatározásában, és nem is sürgette őt. Nyilván még nem jelentkezett az a vő, akire szüksége volt - sokkal inkább neki, mint Szávának.

Hogy teljes képet adjunk Torontál Száváról, meg kell jegyeznünk még egy igen erős jellemvonását: végtelenül csodálta a hazafias erényt és bátorságot. Politikával ugyan nem foglalkozott, de a hazájáért hozott áldozatok, a róla szóló történetek, a hőstettek, minden, ami csak hazája becsületére vált, mélyen eltöltötték lelkét. Hogyan születtek benne az efféle érzelmek? Egy bizonyos: nem apjától származtak! Nemes, nagylelkű természet lévén, úgy támadtak szívében.

Nem magyarázza ez - amint sejthető is - a Báthory Péter és Torontál Száva közti rokonszenv kifejlődését? Igen! A bankár játékába beleszólt a balszerencse, és valahogy egymás felé fordította a két fiatalt. Száva még alig volt tizenkét éves, amikor valaki egy napon Péterre mutatott, és azt mondta neki:

- Ennek a fiúnak az apja Magyarországért halt meg!

És ezt sohasem felejtette el!

Aztán mindketten felnőttek, és Száva már akkor is Péterre gondolt, amikor a fiú szeme még meg sem akadt rajta. Mindig komolynak, elgondolkodónak látta Pétert, aki ha szegény is volt, azért dolgozott, hogy méltó legyen apja nevéhez, s a lány ismerte egész történetét.

Az előbbiekből már tudjuk, hogyan szeretett bele Báthory Péter, hogyan bűvölte el Száva látása, és megérezte, hogy természete hasonlít az övéhez, s hogy a fiatalember mély szerelmét hamarosan viszonozta a lány is.

Teljes képet kapunk Torontál Száváról, ha megismerjük családi körülményeit.

Apjával szemben Száva igen tartózkodó volt. A bankár sohase halmozta el gyengédsége jeleivel, de ő sem kapott soha a lánytól semmi kedvességet. Az egyiknél talán a rideglelkűség okozta ezt, a másik meg azért tartotta a távolságot, mert semmiben nem értett vele egyet. Szávát csupán a kötelező tisztelet töltötte el apja iránt, több semmi. Egyébként apja hagyta, csináljon, amit akar, nem szegült ellene hajlamainak, nem korlátozta jótékonykodásaiban, mert ő is szeretett jótékonykodni, hogy felhívja magára a figyelmet. A bankár tehát közömbös volt a lányával szemben. A lányban viszont - ezt meg kell vallani - inkább ellenszenv, csaknem undor fejlődött ki.

Anyja iránt Szávában egészen más érzelmek éltek. A bankár felesége férjének hatalma alatt állt, aki kevés tiszteletet tanúsított iránta. Az asszony jóságos teremtés volt, becsületes életével, egyéni méltóságának megőrzésével ezerszer többet ért, mint a férje. Torontálné mélységesen szerette Szávát. A lány tartózkodása mögött a legértékesebb tulajdonságokat fedezte fel. Iránta érzett szeretete szinte már rajongás volt, és valamiféle csodálattal, tisztelettel, sőt némi félelemmel vegyült. Száva tiszta jelleme, egyenessége és bizonyos helyzetekben megmutatkozó hajthatatlansága magyarázhatja meg az anyai szeretetnek ezt a különös formáját. A lány a szeretetet szeretettel viszonozta. Vérségi kötelék nélkül is nagyon szerették volna egymást.

Nem meglepő hát, hogy Torontálné elsőnek ismerte fel, mi történik Száva fejében, majd szívében. A lány gyakran beszélt neki Báthory Péterről és családjáról, de nem vette észre, milyen fájdalmas hatást vált ki anyjából e név. Éppen ezért, amikor Torontálné meggyőződött arról, hogy Száva szereti a fiatalembert, ezt suttogta:

- Hát Isten is így akarja!

Sejthető, mit jelentettek Torontálné szavai, de ami még annál is több, milyen méltányos kárpótlás volna Száva szerelme Péter iránt a Báthory családot ért csapásért!

De ha Torontálné vallásos, jámbor lelkével azt is gondolhatta, hogy a gondviselés akarata, még férje beleegyezésére is szükség volt a két család közeledéséhez. Ezért elhatározta, hogy megtudja a véleményét, de erről Szávának egy szót sem szólt.

Torontál Simon feleségének első szavaira éktelen haragra lobbant, még csak nem is igyekezett türtőztetni magát, dühe határtalan volt. Torontálnét lesújtotta ez a hasztalan erőfeszítés, visszavonult szobájába, miközben férje megfenyegette:

- Vigyázzon, asszonyom!... Megbánja, ha még egyszer szóba hozza ezt a dolgot!

Így hát az, amit Torontál Simon végzetnek nevezett, nem csupán a Báthory családot sodorta ebbe a városba, hanem úgy intézte, hogy Száva és Péter is csakhamar megismerje és megszeresse egymást.

Az olvasó megkérdezheti, mi volt az oka nagy haragjának. Titkos terveket szőtt talán Száva jövőjéről, s ezek az érzések tervét keresztezték? Ha lealázó árulására fény derül egy nap, vajon nem éppen az ő érdeke, hogy következményeit már a lehetőséghez mérten előre enyhítse? Ugyan mit mondhat akkor Báthory Péter, ha egyszer már Torontál Száva férje? Mit tehetne Báthoryné? Kétségtelenül rettentő helyzet lenne, az áldozat fia feleségül veszi a gyilkos lányát, de elsősorban az áldozat családjának borzalmas, nem pedig őneki.

Igen, ez nyilvánvalóan így volt, de mit szól mindehhez Sárkány, akiről semmi hír nem jött, de bármikor felbukkanhatott, és az is valószínűnek látszott, hogy a bankárt bizonyos elkötelezettségek fűzik cinkosához. Sárkány pedig nem az a fajta ember, aki megfeledkezik ilyesmiről, ha fordul a szerencséje.

Természetesen Torontál is sokat gondolt arra, mi történhetett egykori tripoliszi ügynökével. Semmi hír nem jött róla, mióta a trieszti ügy után elváltak, s ennek már tizenöt éve. Még Szicíliában sem járt eredménnyel a kutatás, pedig Torontál tudta, hogy Sárkánynak ott vannak kapcsolatai barátja, Zirone révén. De nem bukkanhat-e fel Sárkány egyik napról a másikra? Ettől Torontál állandó rettegésben élt, és csak a kalandor halálhíre nyugtatta volna meg. Talán akkor más színben látja még annak a lehetőségét is, hogy a Báthoryak és az ő háza között családi kapcsolat keletkezzék. Ilyesmire azonban jelenleg még gondolni sem lehetett.

Torontál Simon nem óhajtotta hát megismételni azt a jelenetet, amely felesége és közte zajlott le, amikor az asszony Báthory Péterről próbált beszélni vele. De nem is magyarázta meg, miért lett olyan dühös. Mindenesetre azt elhatározta, hogy ezentúl szigorúbban ügyel Szávára, és még figyelteti is. A fiatal mérnökkel szemben pedig gőgösen viselkedik, elfordítja fejét, amikor találkozik vele, hogy minden reményét elvegye. És ilyen módon nagyon is jól sikerült éreztetnie, hogy minden lépése végképp hiábavaló lenne.

Ilyen körülmények közt történt, hogy június tizedikén este Sárkány nevét jelentette az inas a Stradonén álló palota szalonjában, majd az ajtó kinyílt a szemérmetlen ember előtt. Sárkány aznap reggel ült Namir társaságában a Cattaróból Raguzába induló vonatra. A város egyik nagy szállójában bérelt szobát, kiöltözött, és késlekedés nélkül jelentkezett régi cinkosánál.

Torontál Simon fogadta, és utasítást adott, hogy senki ne zavarja őket. Hogyan érintette Sárkány látogatása? Tudott-e uralkodni eléggé érzésein, hogy ne lássék rajta, hogyan érinti a viszontlátás, és nem vesznek-e össze? Sárkány éppoly parancsolónak, szemtelennek mutatkozott, mint hajdan? Vajon annak idején megállapodtak-e valamiben, és azt eszébe juttatta-e a bankárnak? És végül a múltról, a jelenről vagy a jövőről beszéltek-e? Mindezt senki sem tudhatta, hiszen a beszélgetést senki sem zavarta meg.

A tárgyalás eredménye aztán kiderült.

Huszonnégy órával később igen meglepő hír járta be a várost. Azt beszélték, hogy egy Sárkány nevű gazdag tripoliszi férfi feleségül veszi Torontál Szávát.

Úgy látszik, a bankár kénytelen volt engedni Sárkány fenyegetéseinek, aki egyetlen szavával tönkretehette. Sem felesége könyörgése, sem Száva irtózata nem hatotta meg, mert azt tartotta, hogy lánya sorsáról egyedül ő dönt.

Ejtsünk néhány szót arról, milyen érdek fűzte Sárkányt ehhez a házassághoz, aki ezt az érdeket nem is rejtette véka alá Torontál Simon előtt. Sárkány ekkor már tönkrement ember volt. Az a vagyonrész, amely a bankárnak lehetővé tette, hogy helyreállítsa cége hitelét, Sárkány kalandor-életmódjához kevés volt tizenöt esztendő alatt. Mióta elhagyta Triesztet, bejárta Európát, tékozló életet élt, s a párizsi, londoni, berlini, bécsi, római szállókon nem volt elég ablak, hogy kénye-kedvére szórja ki rajtuk a pénzét. A sokféle élvezet kipróbálása után a véletlen adta meg a kegyelemdöfést azokban a városokban, ahol még dívott a szerencsejáték, Svájcban és Spanyolországban vagy a francia határokkal körbezárt Monaco hercegség játékasztalain.

Zirone természetesen mindenhová elkísérte az egész idő alatt. Majd mikor már csak néhány ezer forintra apadt vagyonuk, visszatértek Szicília keleti részébe, amelyet Zirone annyira szeretett. Ott aztán nem maradtak tétlenek, csak arra vártak, hogy Sárkány felújíthassa kapcsolatait a trieszti bankárral. Valóban, új vagyon szerzésének nincs könnyebb módja, mint hogy feleségül veszi Szávát, a gazdag Torontál Simon egyetlen örökösét - mert Torontál Sárkány egyetlen kérését sem tagadhatja meg.

A bankár valóban nem tagadhatta meg Sárkány egyetlen kérését sem, még csak meg sem kísérelte. Avagy akadt talán a két ember között és a megoldásra váró problémájukban valami ismeretlen tényező? Erre a jövő derít fényt.

Száva határozott magyarázatot kért apjától. Miért rendelkezik így vele?

- Becsületem függ e házasságtól - felelte végül is Torontál Simon -, ennek a házasságnak létre kell jönnie!

Amikor Száva elmesélte anyjának apja válaszát, az asszony csaknem ájultan zuhant lánya karjaiba, és kétségbeesetten sírt.

Torontál igazat beszélt!

A házasságot július hatodikára tűzték ki.

Elképzelhető, milyen volt Báthory Péter élete ebben a három hétben. Ijesztő nyugtalanság lett rajta úrrá. Tehetetlen dühében hol bezárkózott a Marinella utcai házba, hol meg kiszökött ebből az átkozott városból, és Báthoryné már attól félt, hogy nem is látja többé viszont.

Mivel vigasztalhatta volna a fiút? Amíg nem esett szó a házasságról, Báthory Péternek még lehetett némi reménye, bár Száva apja visszautasította közeledését. De ha a lány férjhez megy, ez csak újabb szakadékot, immáron áthidalhatatlan szakadékot jelent. Bármit mondott is Antekirtt doktor, ígérete ellenére ő is csak elhagyta Pétert! Péter azon töprengett, vajon hogyan tudott beleegyezni a lány ebbe a házasságba, mert ismerte Száva kemény természetét, s tudta, hogy szereti őt. Miféle titok rejtőzik a Stradonén álló palotában, ahol ilyesmik történnek? Hát nem teszi jobban, ha elhagyja Raguzát, és elfogadja a felkínált állást, ha elmegy messzire Szávától, akit ennek az idegennek adnak, ennek a Sárkánynak?

"Nem! - ismételgette. - Lehetetlen!... Hiszen szeretem őt!"

Így hát a kétségbeesés költözött ebbe a házba, amelyet néhány napja még a boldogság fénye derített fel.

Pointe Pescade tovább folytatta a figyelést, és mindenről tudott, amit a városban beszéltek: az elsők között jutott fülébe az is, hogy mi készül. Ahogy meghallotta Torontál Száva és Sárkány közelgő házasságának hírét, írt Cattaróba. Mihelyt látta, hogy a fiatal mérnököt milyen szánalmas lelkiállapotba sodorta ez a hír - mert nagyon is érdekelte a sorsa -, értesítette Antekirtt doktort.

Válaszul azt kapta, hogy továbbra is figyelje, mi történik Raguzában, és mindenről tájékoztassa Cattarót.

De amint közeledett a gyászos július hatodiki nap, Báthory Péter állapota egyre rosszabbodott. Már anyja sem tudta megnyugtatni. Különben is hogyan lehetett volna megmásítani Torontál terveit? Nem az látszott már csak a sietségből is, amellyel nyilvánosságra hozta és kitűzte a házasság napját, hogy azt már régóta eltökélték, hogy Sárkány és a bankár hosszú ideje ismeri egymást, továbbá, hogy ez a gazdag tripoliszi valami egészen különös hatással lehet Száva apjára?

Báthory Pétert annyira hatalmába kerítették gyötrő gondolatai, hogy egy héttel a házasság megkötése előtt elhatározta, ír Torontál Simonnak.

Levele válasz nélkül maradt.

Ekkor azzal próbálkozott, hogy az utcán találkozik a bankárral... De ez sem sikerült.

Már palotájában is fel akarta keresni... De nem jutott tovább a kapunál.

Szávát és anyját sem láthatta. Sehogyan sem tudott közelükbe jutni.

De ha Báthory Péter nem is láthatta viszont sem Szávát, sem apját, annál többször találkozott Sárkánnyal a Stradonén. A fiatalember gyűlölködő pillantására Sárkány csak megvetően nézte végig. Báthory Péter ekkor arra gondolt, beleköt, és így párbajra kényszeríti... De milyen ürüggyel köthetne bele, és Sárkány miért fogadná el a kihívást, amikor érdeke épp az ellenkezőjét kívánta közvetlenül esküvője előtt?

Hat nap telt el. Péter, anyja könyörgése és Boros kérése ellenére, július negyedikén este elhagyta a Marinella utcai házat. Az öreg szolga követni akarta, de csakhamar nyomát vesztette. Péter, mintha megbolondult volna, céltalanul barangolt a város elhagyott utcáin, Raguza bástyái mentén.

Egy órával később haldokolva hozták haza Báthoryné házába. Egy tőr járta át bal tüdejének felső csúcsát.

Nem fért hozzá kétség: Péter a kétségbeesés tetőfokán öngyilkos lett!

Mihelyt Pointe Pescade értesült a szerencsétlenségről, a távíróhivatalba rohant.

Egy óra múlva Antekirtt doktor már értesült Cattaróban a fiatalember öngyilkosságának híréről.

Nehéz lenne ecsetelni Báthoryné fájdalmát, amikor fia mellett állt, akinek már talán csak néhány órája volt hátra. De az anyai erő felülmúlta az asszonyi gyengeséget. Először is ápolásban kell részesítenie. Majd azután sírhat.

Orvost hívattak. Csakhamar odaérkezett, megvizsgálta a sebesültet, meghallgatta gyönge és kihagyó lélegzetét, kitisztította a sebet, bekötözte, mindent elkövetett, hogy megmentse, de erre semmi reményt sem látott.

Tizenöt órával később a fiatalember állapotát még súlyosbította egy erős belső vérzés, és félő volt, hogy igen gyenge lélegzése is megszűnik.

Báthoryné térdre esett, és kérte Istent, óvja meg fiát.

E pillanatban kinyílt a szoba ajtaja... Antekirtt doktor tűnt fel, és a haldokló ágyához közeledett.

Báthoryné feléje rohant: de az orvos egy mozdulattal visszatartotta.

Ekkor Péter fölé hajolt, és nagy figyelemmel, szótlanul megvizsgálta. Azután mereven, figyelmesen nézte. Mintha delejes erő sugárzott volna szeméből, mint aki saját életét és akaratát kívánja beleoltani a fiú kialvó agyába.

Péter hirtelen félig felemelkedett. Szemhéja kinyílt, rábámult a doktorra... Aztán élettelenül hanyatlott vissza.

Báthoryné fiához rohant, felkiáltott, és ájultan dőlt az öreg Boros karjába.

A doktor lezárta a fiatalember szemét, aztán felkelt, elhagyta a szobát, és mintha egy indiai legendából vett jeligét mormolt volna:

- A halál nem rombol, csak láthatatlanná tesz!

A haláleset nagy port vert fel a városban; de senki sem gyanította Báthory Péter öngyilkosságának valódi okát, azt pedig, hogy Sárkány és Torontál is részes volt a szerencsétlenségben, senki sem gondolta.

Másnap, július hatodikán akarták megtartani Torontál Száva és Sárkány esküvőjét.

Az oly megrendítő körülmények közt történt öngyilkosság híre nem jutott el sem Torontálné, sem Száva fülébe. Torontál Sárkánnyal egyetértésben gondoskodott erről.

Abban is megegyeztek, hogy az esküvőt nagyon egyszerű körülmények között rendezik meg. Sárkány családi gyászára hivatkoznak ürügyül. Ez nyilván nem felelt meg Torontál Simon fényűző életmódjának, de jelen esetben úgy vélte, hogy jobb, ha hűhó nélkül megy végbe az esküvő. Az új házasok csak néhány napig maradnak Raguzában; aztán Tripoliszba utaznak, ahol a hírek szerint Sárkány lakik. Így nem is rendeznek fogadást a Stradonén, sem a szerződés felolvasása alkalmából, amely jelentős hozományt biztosít a lánynak, sem pedig a Ferenc-rendiek templomában tartandó egyházi esküvő után, amelyet a polgári esküvő befejeztével rendeznek meg.

Ezen a napon, amíg az esküvő utolsó előkészületei folytak, két beszélgető férfi sétált a Stradone túlsó oldalán.

Ez a két férfi Cap Matifou és Pointe Pescade volt.

Amikor Antekirtt doktor visszatért Raguzába, magával hozta Cap Matifout is. Már nem volt szükség rá Cattaróban, s ki kételkedne benne, hogy a két barát, a "két iker", ahogy Pointe Pescade mondta, roppant módon örült a viszontlátásnak?

Mihelyt a doktor Raguzába érkezett, először is a Marinella utcai házba látogatott el; majd elvonult a Plocce külváros egy szerény szállójába, s ott várta, hogy Sárkány és Torontál Száva házasságát megkössék, és aztán hozzálásson tervei megvalósításához.

Másnap Báthorynénál tett újabb látogatása során ő maga segített elhelyezni Pétert a koporsóban; Pointe Pescade-ot és Cap Matifout elküldte, hogy figyeljék a Stradonét, aztán hazatért szállására.

Pointe Pescade élénken beszélgetett barátjával, de azért szemét, fülét nyitva tartotta.

- Úgy nézem, meghíztál, Capom! - jegyezte meg, és felágaskodott, hogy megtapogassa az erőművész mellét.

- Igen... és jó erőben vagyok.

- Éreztem, amikor megöleltél.

- És a színjáték, amelyikről beszéltél? - kérdezte Cap Matifou, mert nem akart lemaradni a szerepéről.

- Halad, halad!... Csakhogy nagyon bonyolult a cselekménye!

- Bonyolult?

- Hát persze!... Ez nem vígjáték, ez dráma, és már az eleje is érdekes!

Pointe Pescade elhallgatott. Zárt hintó robogott a Stradonén levő palota elé, és ott megállt.

A palota ajtaja nyomban kinyílt, és a kocsi mögött ismét becsukódott. Pointe Pescade a kocsi utasában Sárkányt ismerte fel.

- Bizony... nagyon érdekes - folytatta -, és nagy sikert ígér!

- És az áruló?... - kérdezte Cap Matifou, akit úgy látszott, ez a személy közvetlenebbül érdekelt.

- Nos... az áruló most még győzedelmeskedik, mert a jól megszerkesztett színdarabban így szokás... De türelem! Várjuk meg a megoldást!

- Cattaróban - mondta Cap Matifou - már azt hittem, színre...

- Színre lépsz?

- Igen, Pointe Pescade, igen!

És Cap Matifou elmesélte, mi történt a cattarói bazárban, vagyis hogy szükség volt a karjára, hogy elraboljon valakit, de erre nem került sor.

- Persze! Túl korai volt! - válaszolta Pointe Pescade, aki csak azért beszélt, hogy a szája járjon, ahogy mondják, de közben a tekintete folyton jobbra-balra járt. - Te csak a negyedik vagy ötödik felvonásban jössz elő, Capom!... Vagy az is lehet, hogy csak az utolsó jelenetben... De ne nyugtalankodj! Óriási sikered lesz!... Számíthatsz rá!

E pillanatban távoli moraj hallatszott a Stradonén, a Marinella utca sarkáról.

Pointe Pescade félbeszakította a beszélgetést, néhány lépést tett a Torontál-palota jobb oldala felé.

Temetési menet bukkant fel a Marinella utca felől, befordult a Stradonéra, s a ferenciek temploma felé haladt, ahol majd a gyászmisét tartják.

Fekete posztóval leterített, dísztelen koporsót vitt a vállán négy ember; egyébként csak kevesen vettek részt a temetésen, amelynek egyszerűsége nemigen hívta fel a közfigyelmet.

A menet lassan közeledett, amikor Pointe Pescade visszafojtott kiáltással megragadta Cap Matifou karját.

- Mi lelt? - kérdezte Cap Matifou.

- Semmi!... Túl hosszú lenne elmondani!

Felismerte Báthorynét, aki fia koporsója után haladt.

Az egyház nem tagadta meg az imákat ettől a halottól, akit a kétségbeesés kergetett az öngyilkosságba; a pap a Ferenc-rendiek kápolnájában várta, hogy aztán a temetőbe kísérje.

Báthoryné száraz szemmel lépkedett a koporsó mögött. Már sírni sem tudott. Hol révetegen tekintett jobbra-balra, hol mereven nézett a gyászlepelre, amely fia testét borította.

Az öreg Boros úgy vonszolta magát mellette, hogy az ember szíve megesett rajta.

Pointe Pescade érezte, könny szökik a szemébe. Igen! Ha nem az a feladata, hogy a helyén maradjon, a derék fickó nem habozott volna a néhány baráthoz és szomszédhoz csatlakozni, aki Báthory Péter gyászmenetében haladt.

Amikor a menet majdnem a Torontál-palota elé ért, a nagykapu hirtelen kinyílt. Az udvaron, a terasz előtt két hintó állt indulásra készen.

Az első éppen kigördült a kapun, és lefelé kanyarodott a Stradonén.

Pointe Pescade felismerte a kocsiban ülő Torontál Simont, feleségét és lányát.

Torontálné fájdalomtól összetörve ült Száva mellett, aki menyasszonyi fátylánál is sápadtabb volt.

Sárkány néhány rokon vagy barát társaságában a másik kocsiban foglalt helyet.

Ezt az esküvőt sem rendezték nagyobb pompával, mint ezt a temetést. És mind a kettő egyaránt dermesztően szomorú!

Amikor az első kocsi kigördült a kapun, hirtelen szívszaggató kiáltás hasított a levegőbe.

Báthoryné megállt, és Száva felé nyújtott karral megátkozta a fiatal leányt.

Száva sikoltott! Megpillantotta a gyászba öltözött anyát! Most már értette, mit titkoltak előtte... Péter meghalt, ő ölte meg, érte halt meg, az ő gyászmenete haladt itt éppen akkor, amikor vele a menyegzői kocsi elindult!

Száva elájult. Torontálné kétségbeesetten igyekezett magához téríteni... Hasztalanul!... Alig lélegzett!

Torontál Simon nem tudta türtőztetni dühét. Csak az odaszaladó Sárkány uralkodott magán.

Ebben a helyzetben lehetetlen volt az anyakönyvvezető elé állni, és utasítást adtak a kocsisoknak, hogy térjenek vissza a palotába, amelynek kapuja hangos csattanással bezárult.

Szávát felvitték szobájába, ágyára fektették, de meg sem mozdult. Anyja mellette térdelt, és gyorsan orvost hívtak. Eközben Báthory Péter gyászmenete továbbhaladt a Ferenc-rendiek temploma felé, és a gyászmise után a raguzai temetőbe indultak.

Pointe Pescade megértette, hogy Antekirtt doktornak a legrövidebb időn belül értesülnie kell erről a váratlan eseményről. Így szólt hát Cap Matifouhoz:

- Maradj itt, és őrködj!

Aztán lóhalálában a Plocce külváros felé rohant.

A doktor szótlan maradt, míg Pointe Pescade elhadarta a történteket.

"Túlléptem jogaimat? - töprengett. - Nem!... Ártatlant sújtottam... Igen, kétségtelenül! De ez az ártatlan személy Torontál Simon lánya!"

És Pointe Pescade-hoz fordult:

- Hol van Cap Matifou?

- A Stradonén, a palota előtt.

- Igénybe vehetlek benneteket ma este?

- Hány órakor?

- Kilenckor.

- Hol várjuk önt?

- A temető kapujában!

Pointe Pescade nyomban elindult, hogy visszatérjen Cap Matifouhoz, aki nem hagyta el őrhelyét.

Este nyolc óra tájban a doktor bő kabátjába burkolózva a raguzai kikötő felé vette útját. A bástyafal sarkától bal felé kis öbölhöz ért, amely a kikötőn túl félhold alakban nyúlt be a szárazföldbe, és szinte eltűnt a sziklák között.

A környéken egy lélek sem járt. Sehol egyetlen ház, egyetlen hajó sem volt látható. Még a halászbárkákat sem kötötték ki errefelé, mert féltek az öblöt körülvevő sziklazátonyoktól. A doktor megállt, körülnézett, kiáltott egyet, ami nyilván előre megbeszélt jelzés volt. A következő pillanatban egy matróz lépett eléje, és így szólt:

- Parancs, uram!

- Itt a csónak, Pazzer?

- Igen, a szikla mögött.

- Valamennyi embereddel?

- Mind itt van.

- És az Elektrik?...

- Távolabb, északra, három kötélhossznyira, a kis öblön túl.

És a matróz valami orsó alakú testre mutatott a vízen, amelynek ottlétéről semmiféle fény nem árulkodott.

- Mikor érkezett a hajó Cattaróból? - kérdezte a doktor.

- Alig egy órája.

- Nem vették észre?

- Senki sem láthatta, mert a sziklák tövében jött.

- Pazzer, senki se hagyja el az őrhelyét, és várjatok itt egész éjjel, ha kell!

- Igen, uram!

A matróz visszatért a csónakhoz, amely teljesen egybeolvadt a homokpart utolsó szikláival.

A doktor rövid ideig még a parton maradt. Nyilván azt várta, hogy egészen beesteledjék. Időnként nagy léptekkel le s fel sétált. Aztán újra és újra megállt. És ilyenkor összefont karral, némán és mozdulatlanul meredt az Adriai-tengerre, mintha annak mondaná el titkait.

Nem világított a hold, nem látszottak a csillagok. Csak egy kis szél fújdogált a szárazföld felől, mint minden este, de pár óra múlva ez is elült.

Magasan úszó, de elég sűrű felhők takarták az eget egészen a nyugati látóhatárig, ahol már az utolsó, világosabb páragomoly is belemosódott a homályba.

- Gyerünk! - mondta végül a doktor.

És a várost megkerülve, a temető felé vette útját.

A kapunál már várta Pointe Pescade és Cap Matifou; egy fa mögé bújtak, hogy ne lássák meg őket.

Ilyenkor a temetőt már bezárják. Az őr házikójában az utolsó fény is kialudt. Napkelte előtt ide már senki sem léphet be.

A doktor nyilván pontosan ismerte a temető helyrajzát. Alkalmasint nem is állt szándékában a kapun át belépni - mert ami most következett, annak titokban kellett zajlania.

- Kövessetek - mondta a közeledő Pointe Pescade-nak és társának.

Mindhárman elindultak a temető külső fala mentén, amely a hepehupás talajon meredeken húzódott felfelé.

Tízpercnyi gyaloglás után a doktor megállt; aztán egy újkeletű falomlásból képződött hasadékra mutatott.

- Gyerünk át! - mondta.

Átbújt a nyíláson. Pointe Pescade és Cap Matifou követte.

Ott, a sírok fölé nyúló nagy fák alatt már sötétebb volt. A doktor azonban habozás nélkül egy fasorba tért, aztán egy mellékfasorba, amely a temető felső részébe vezet. Léptei hangjára egy-két éjjeli madár röppent fel. De ezeken a baglyokon és kuvikokon kívül teremtett lélek sem mutatkozott a fűből kimagasló síremlékek körül.

Csakhamar mindhárman megálltak egy szerény emlékmű előtt; amolyan kápolnaféle volt, rácsos ajtaját nem zárták be kulccsal.

A doktor belökte a rácsot; aztán megnyomta egy villanyzseblámpa gombját, azzal világította meg a sírbolt belsejét, de vigyázva, hogy kívülről ne lehessen észrevenni.

- Lépj be - mondta Cap Matifounak.

Cap Matifou belépett a kis kápolnába; a szemközti falba három márványtáblát illesztettek.

Az egyik táblán - a középsőn - ez volt olvasható:

A bal oldali táblán nem volt semmi felírás. A jobb oldalira nemsokára rákerül.

- Vedd le ezt a táblát - mondta a doktor.

Cap Matifou könnyedén leemelte, hiszen még nem erősítették be a falba; letette a földre, és a falba vágott üregben egy koporsó tűnt fel.

Ebben a koporsóban feküdt Báthory Péter teste.

- Húzd ki a koporsót - rendelkezett a doktor.

Cap Matifou kihúzta a koporsót, és bár nehéz volt, nem szorult Pointe Pescade segítségére; kivitte a kápolnából, és lehelyezte a fűre.

- Fogd ezt a szerszámot - mondta a doktor, és átadott Pointe Pescade-nak egy csavarhúzót -, szereld le a koporsó tetejét!

Az egész csak néhány percet vett igénybe.

A doktor lehúzta a testet borító fehér leplet, és fülét Péter mellére szorította, mint amikor a szívverést hallgatják. Aztán kiegyenesedett.

- Vedd ki a koporsóból! - mondta Cap Matifounak.

Cap Matifou engedelmeskedett; sem ő, sem Pointe Pescade nem tett semmi ellenvetést, bár halott kihantolása tiltott cselekmény.

Amikor Cap Matifou Báthory Péter testét gyengéden letette a földre, újra beburkolta a lepelbe, a doktor pedig még a kabátját is ráterítette.

A fedelet visszacsavarozták a koporsóra, a koporsót betolták a falüregbe, a márványtáblát a nyílásra illesztették, amely azt eltakarta, mint azelőtt.

A doktor eloltotta a villanylámpát, s újra mély homály borult rájuk.

- Emeld fel! - utasította Cap Matifout.

Cap Matifou hatalmas karjába emelte a fiatalember testét, mintha egy gyereket venne fel; aztán a doktor nyomában, háta mögött Pointe Pescade-dal, megindult visszafelé a mellékfasoron, egyenest a temetőfal hasadékának irányában.

Öt perccel később kibújtak a nyíláson; a doktor, Pointe Pescade és Cap Matifou megkerülte a városfalat, és a tengerpart felé vették útjukat.

Egy szót sem szóltak; de ha az engedelmes Cap Matifou nem is gondolkozott, akár egy gép, annál több gondolat kavargott Pointe Pescade agyában.

A temetőtől a tengerpartig Antekirtt doktor és két társa senkivel nem találkozott. De a kis öböl közelében, ahol az Elektrik csónakja várta őket, egy vámőrt vettek észre, amint fel s alá járt a part menti sziklákon.

Ők csak folytatták útjukat, mit sem törődve a vámőrrel. A doktor ismét kiáltott, mire előtűnt a rejtekhelyén maradt csónak vezetője.

Cap Matifou a doktor intésére leereszkedett a sziklák túlsó oldalán, és már készült a csónakba lépni.

E percben a vámőr közelebb jött, s amint éppen a csónakba akartak beszállni, rájuk kiáltott:

- Maguk kicsodák?

- Olyanok, akik választást engednek önnek húsz forint készpénz vagy egy férfias ökölcsapás közt... az is rögvest esedékes ettől az úrtól - felelte Pointe Pescade, és Cap Matifoura mutatott.

A vámőr nem tétovázott.

Elvette a húsz forintot.

- Szálljunk be! - rendelkezett a doktor.

Egy perccel később a csónak már eltűnt a félhomályban.

Öt perc múlva elérte az orsó formájú hajót, amelyet a partról nem lehetett észrevenni.

A csónakot felhúzták a fedélzetre.

Az Elektrik halk gépei megindultak, és a hajó csakhamar kifutott a nyílt tengerre.

Cap Matifou egy díványra helyezte Báthory Péter testét egy keskeny fülkében, amelynek egyetlen ablaka sem volt, így külső fény ide soha nem hatolt be.

A doktor egyedül maradt Péterrel, föléje hajolt, és megcsókolta sápadt homlokát.

- Most pedig ébredj fel, Péter! - szólt rá. - Így akarom!

Péter, mintha csak a halálhoz hasonló delejes álomból tért volna magához, kinyitotta szemét.

Az első pillanatban ellenszenv látszott az arcán, amikor felismerte Antekirtt doktort.

- Hát ön az... ön, aki magamra hagyott!

- Én vagyok, Péter!

- De hát kicsoda ön?

- Egy halott... mint te!

- Egy halott?...

- Sándor Mátyás gróf vagyok!

2. Az elvonultan élőt csak a munkájáról ítélik meg. (latin) ^[VISSZA]