"Szép a Földközi-tenger, és ennek két oka van: harmonikus környezete, valamint a levegő és a fény üdesége és áttetszősége. Csodálatosan megedzi az embert. A legnagyobb ellenálló erővel, keménységgel ruházza fel."

Michelet, XIX. századi francia történetíró mondta ezt, és igaza van. De szerencsére a természet - ha már Herkules nem segített neki - elválasztotta a Calpo-sziklát az Abyla-sziklától, és így létrehozta a Gibraltári-szorost. De azt is el lehet fogadni, számos geológus állításával szemben, hogy ez a szoros mindig is létezett. Nélküle nincs Földközi-tenger. Ugyanis a párolgás folytán háromszor annyi vizet veszít ez a tenger, mint amennyi folyóinak vízhozama, és ha az Atlanti-óceán vize a szoroson át nem áramlana belé, és nem biztosítaná vizének szintjét, már sok-sok évszázada csak valami holt tenger lenne, holott ez a tenger nagyon is élő tenger.

A hatalmas Földközi-tenger legelrejtettebb, legismeretlenebb zugában rejtőzött el Sándor Mátyás gróf - és mindaddig itt akart maradni, amíg munkáját teljesen be nem fejezi Antekirtt doktor néven -, hogy kiaknázhassa állítólagos halálának minden előnyét.

Két Földközi-tenger is hullámzik a földgolyón, egyik az Óvilágban, másik az Újban. Az amerikai Földközi-tenger a Mexikói-öböl; területe nem kevesebb, mint négy és fél millió négyzetkilométer. Bár az európai Földközi-tenger csak 2 885 527 km²-en fekszik, és mintegy a fele a másiknak, külseje mégis sokkal változatosabb, sok a természetes kikötője, különálló öble, egyes nagyobb vízterületei akkorák, hogy méltán érdemelték ki a tenger nevet. Ilyen különálló területegysége a görög szigettenger, a Krétai-tenger Kréta szigettől északra, délre pedig a Líbiai-tenger, az Adriai-tenger Olaszország, Ausztria, Törökország és Görögország közt, a Jón-tenger, amely Korfu, Zante, Kefallinia és más szigetek partjait mossa, a Tirrén-tenger Olaszországtól nyugatra, az Eol-tenger a Lipari-szigetek körül, az Oroszlán-öböl Provence földjén, a Genovai-öböl a Ligur-tengerben, a Gabesi-öböl a tuniszi partok előtt, a két Szirtisz, amely Kirenaika és Tripolisz között nyúlik be mélyen az afrikai kontinensbe.

E tengernek, amelynek egyes partvidékeit még alig ismerték, vajon melyik rejtett zugát választotta ki lakóhelyül Antekirtt doktor? Szigetek százai, szigetecskék ezrei tűnnek elő e hatalmas medence körülhajózása során. Megszámlálhatatlan földnyelv és kis öböl tarkítja. Hányféle népfaj, erkölcs, életmódjára és politikai helyzetére nézve különböző nép él a partjain, ahol az emberiség története több mint húsz évszázada indult el, franciák, olaszok, osztrákok, törökök, görögök, arabok, egyiptomiak, tripolisziak, tunisziak, algíriak, marokkóiak - még angolok is Gibraltárban, Máltán és Cipruson! Három kiterjedt földrész, Európa, Ázsia és Afrika partja öleli. Hol kereste hát Sándor Mátyás gróf, a későbbi Antekirtt doktor - milyen kedves ez a név a keleti népek számára - messzi lakóhelyét, ahol új életének tervét kidolgozta? Ennek jutott csakhamar tudomására Báthory Péter.

Péter egy pillanatra felnyitotta szemét, aztán teljes kábultságba esett vissza, olyan érzéketlenségbe, mint amikor a doktor holtan hagyta a raguzai házban. A doktor akkor rendkívüli szuggesztiós erejének birtokában, egyes-egyedül átható tekintetével hipnotikus állapotba helyezte a haldoklót, és átvitte rá akaratát. Péter nagyon legyöngült a vérveszteségtől, úgy látszott, mintha már nem is élne, pedig csak aludt, és itt a hajón a doktor akaratából tért magához. Most ezt az elszállni készülő életet kellett megmenteni. Nem volt könnyű feladat, mert nagyon gondos ápolást és a gyógyítás minden művészetét igényelte. Antekirtt doktornak nem volt szabad hibáznia.

"Életben marad!... Akarom, hogy éljen! - ismételgette. - Ó, miért nem valósítottam meg még Cattaróban legelső tervemet?... Miért akadályozott meg Sárkány Raguzába érkezése, hogy kiszakítsam Pétert ebből az átkozott városból?!... De megmentem!... Ezentúl Báthory Péter Sándor Mátyás jobb keze lesz!"

Tizenöt év óta Antekirtt doktor nem is gondolt másra, mint a büntetésre és jutalmazásra. Nem felejtette el, mivel tartozik nem is annyira önmagának, mint inkább társainak, Báthory Istvánnak és Szathmár Lászlónak. Most eljött a cselekvés órája, ezért hajózott a Savarenán Raguzába.

Antekirtt doktor külseje e hosszú idő alatt annyira megváltozott, hogy lehetetlen volt felismerni. Rövidre nyírt haja megőszült, és arcszíne fakó, sápadt lett. Az ötvenéves férfiaknak abba a csoportjába tartozott, akik megőrizték fiatalos erejüket, de megszerezték az érett kor hűvös nyugalmát is. Semmi nem emlékeztetett rajta a fiatal Sándor gróf sűrű hajára, élénk arcszínére, vörösesszőke szakállára, amikor az ember a szigorú és hideg Antekirtt doktorral találta magát szemben. De kifinomultabban, megacélosodva olyan vastermészet maradt, akiről elmondható, hogy a mágnestű is kitér közeledtére. Azt akarta, hogy Báthory István fiából ugyanilyen ember váljon, és ezt el is tudja érni.

Különben Antekirtt doktor már régóta az egyetlen élő tagja volt a hajdani kiterjedt Sándor családnak. Az olvasó nem felejtette el, hogy Sándor grófnak volt egy gyermeke, egy kislány, akit apja letartóztatása után Lendecknek, az artenaki kastély intézőjének a feleségére bíztak. Ez az akkor kétéves kislány a gróf egyetlen örököse volt. A halálos ítélet egyúttal Sándor Mátyás fele vagyonának elkobzását is kimondta, a vagyon másik felét a lány számára zárolta azzal, hogy tizennyolc éves korában veheti át. Lendeck jószágkormányzó az erdélyi uradalom zárolt részének intézője maradt, felesége és jómaga továbbra is a kastélyban lakott a gyermekkel, neki akarták szentelni egész életüket. De mintha a végzet üldözte volna a Sándor családot, amelynek egyetlen tagja már csak ez a kislány volt. Néhány hónappal a trieszti összeesküvők elítélése és az azt követő események után a gyermek eltűnt, és hiába keresték. Csak kalapkáját találták meg az egyik patak partján, amelyik a szomszédos hegyoldalból a parkon keresztül folyt. Így nagyon is bizonyosnak látszott, hogy a kislányt a Kárpátok valamelyik szakadékába sodorta a sebes víz, később sem bukkantak nyomára. Rosena Lendecket, a jószágkormányzó feleségét annyira lesújtotta ez a szerencsétlenség, hogy néhány hónappal később meghalt. A kormány semmit sem változtatott az ítélet rendelkezésein. A birtoknak ezt a részét továbbra is zárgondnokság alatt tartották, és kimondták, hogy Sándor gróf vagyona majd csak akkor száll az államra, ha a gróf örököse - akinek halálát nem tudták törvényesen megállapítani - nem kerülne elő addig, amikor is átvehetné az örökséget.

Ez volt az utolsó csapás, amely a Sándor családot érte, és a világ úgy tudta, hogy a nemes és hatalmas família kihalt. Az idő pedig lassan befejezte művét, és erre az eseményre is feledés borult, mint minden egyébre, ami a trieszti összeesküvéshez fűződött.

Sándor Mátyás akkortájt a legszigorúbb inkognitóban Otrantóban élt, ott érte gyermekének halálhíre is. Ezzel a kislánnyal minden eltűnt, ami Réna grófnéból - akit oly nagyon szeretett, és akivel oly kevés ideig élhetett együtt - még megmaradt. Aztán egy nap elhagyta Otrantót, éppolyan feltűnés nélkül, ahogy érkezett, és senki nem sejtette, hol kezd új életet.

Tizenöt évvel később, amikor Sándor Mátyás gróf újra megjelent a színen, senki nem gyaníthatta, hogy Antekirtt doktor neve mögött ő rejtőzik, és hogy ő játssza az orvos szerepét.

Kislánya halála óta Sándor Mátyás csak fogadalma teljesítésének élt. Most már egyedül állt a világban, a reá váró feladattal - és ezt a feladatot szentnek tekintette. Néhány évvel azután, hogy elhagyta Otrantót, roppant vagyon és ennek révén óriási hatalom birtokába jutott - a vagyonszerzés körülményeit nemsokára mi is megismerjük -, de továbbra is az ismeretlenséget választotta, és azok nyomába vetette magát, akiknek jutalmazására, illetve megbüntetésére esküt tett. Eleve úgy tervezte, hogy az ítélkezésben Báthory Péter is társa lesz. Nagy körültekintéssel ügynököket fogadott fel a Földközi-tenger vidékének legkülönbözőbb városaiban. Bőkezűen megfizette őket, de megkövetelte tőlük, hogy munkájukat a legteljesebb titoktartással végezzék; az ügynökök csak a doktorral álltak összeköttetésben egyrészt a már megismert gyors hajók útján, másrészt tenger alatti huzalok segítségével, amelyek Antekirtt szigetét kötik össze a máltai távírókábelekkel, Máltán át pedig Európával.

Így történt aztán, hogy megbízottai jelentésének alapján a doktor nyomára bukkant mindazoknak, akiknek közvetlenül vagy közvetve közük volt a Sándor gróf összeesküvéséhez. Ily módon megfigyelhette őket a távolból, tudott minden tettükről, és úgyszólván lépésről lépésre követte őket, különösen az utolsó négy-öt évben. Tudta, hogy Torontál Simon elhagyta Triesztet, és Raguzában telepedett le feleségével és lányával, a Stradonén álló palotában. Sárkányt nyomon követte Európa nagyobb városaiban, ahol vagyonát eltékozolta, majd Szicília keleti tartományaiban, ahol társával, Zironéval azon töprengett, hogyan tehetne szert ismét nagy pénzösszegre. Carpenáról megtudta, hogy eltávozott Rovignóból és Isztriából, és Olaszországba vagy Ausztriába ment, és ott élt, amíg az árulásért kapott néhány ezer forint futotta a semmittevő életre. Aztán Andrea Ferratót akarta megszöktetni a doktor Tirolból, a steini fegyenctelepről, ahol a pisinói szökevények iránt tanúsított nagylelkűségéért bűnhődött, de néhány hónap múlva a halál megszabadította a becsületes halászt a rabság bilincseitől. Gyermekei, Maria és Luigi is elhagyták Rovignót, és bizonyára nagy nyomorban tengették kétszeresen is összetört életüket. De olyan jól elrejtőztek, hogy lehetetlen volt nyomukra bukkanni. Báthorynét, aki fiával és Szathmár László öreg szolgájával, Borossal telepedett meg Raguzában, a doktor sohasem vesztette szem elől, és tudjuk, hogyan juttatott nekik jelentős összeget, amelyet azonban a büszke és bátor asszony nem fogadott el.

De végül eljött az idő, amikor a doktor elkezdhette nehéz harcát. Miután megbizonyosodott arról, hogy senki nem ismeri fel, és tizenöt évi távollét után mindenki halottnak tartja, Raguzába érkezett. Éppen a legjobbkor talált rá Báthory István fiára és Torontál Simon leányára, akik egymásba szerettek, neki pedig ezt a szerelmet mindenáron szét kellett zúznia.

Nem felejtettük el, mi történt ezután: Sárkány beavatkozását az ügybe, és hogy megjelenése milyen következményekkel járt mindkét félre, milyen állapotban vitték haza Báthory Pétert anyja házába, mit tett Antekirtt doktor a haldokló fiatalemberrel, hogyan és milyen körülmények között keltette életre, és árulta el neki igazi nevét, vagyis hogy ő Sándor Mátyás.

Most már meg kellett gyógyítania Pétert, elmondani neki mindazt, amit nem is sejtett, hogy undorító árulás juttatta a kopók kezére atyját és két társát, közölni kellett vele az árulók nevét; végül pedig társul kellett állítania a könyörtelen ítélőbíró mellé, akinek szerepét a doktor akarta betölteni, mert nem akarta az ügyet az emberi igazságszolgáltatásra bízni, hiszen maga is ennek esett áldozatául.

Így hát a legfontosabb Báthory Péter gyógyulása volt, s teljesen ennek a gyógyulásnak akarta szentelni magát.

A szigetre szállításának első hetében Péter valóban élet-halál között lebegett. Nemcsak sebe bizonyult nagyon súlyosnak, de lelkiállapota még rosszabb volt. Száva emléke, akit már Sárkány feleségének hitt, édesanyja, aki siratja őt, aztán az Antekirtt doktor nevét viselő Sándor Mátyás gróf feltámadása - Sándor Mátyásé, apja leghívebb barátjáé -, mindez elég volt ahhoz, hogy megzavarja már amúgy is megviselt kedélyállapotát.

Antekirtt doktor nem mozdult el Péter mellől sem éjjel, sem nappal. Hallotta, amint lázálmában Torontál Száva nevét emlegeti. Megértette, milyen mély szerelem fűzi a lányhoz, és milyen kínt jelent neki annak a házassága, akit szeret. Már azon töprengett, vajon nem erősebb-e mindennél ez a szerelem, és képes lesz-e Péter legyőzni, ha megtudja, hogy Száva annak az embernek a lánya, aki beárulta, eladta, megölte apját. Pedig közölnie kell vele. Erre eltökélte magát. Ez volt a feladata.

Hússzor is úgy látszott, hogy Báthory Péter örök nyugovóra tér. Testét-lelkét egyszerre támadta a baj, olyan közel járt a halálhoz, hogy már az ágya mellett álló Sándor Mátyást sem ismerte fel. Még arra sem volt ereje, hogy Száva nevét kiejtse!

De a gyógykezelés eredményes volt, és hatása nem maradt el. A fiatalság győzedelmeskedett. A beteg test hamarabb indult gyógyulásnak, mint a beteg lélek. A seb hegedni kezdett, a tüdő újra rendesen működött, és július tizenhetedikén a doktor már biztos volt abban, hogy Pétert megmentette.

Ezen a napon a fiatalember felismerte őt. Még ugyan igen gyönge hangon, de valódi nevén szólította.

- Neked, fiam, Sándor Mátyás vagyok - felelte -, de egyedül neked!

És mivel úgy látta, hogy Péter tekintetével magyarázatot kér, és azt türelmetlenül várja, így szólt:

- Később, később!

Péter csinosan berendezett betegszobáját szabadon járta át az egészséges tengeri szellő, az ablakai északra és keletre nyíltak, szép fák árnyékolták, amelyeket a friss vizű patakok örökké zölden tartottak; ebben a környezetben Péter állapotának gyorsan és biztosan kellett javulnia. Antekirtt doktor továbbra is állandóan kezelte; igen gyakran meglátogatta; de amióta megbizonyosodott a gyógyulásban, nem lehet csodálkozni, ha olyan segítséget vett betege mellé, akinek értelmében és jóságában teljes mértékben megbízott.

Ez a segítség Pointe Pescade volt, aki egyforma szeretettel ragaszkodott Báthory Péterhez és a doktorhoz. Magától értetődik, hogy Cap Matifou is és ő is a legteljesebb titokban tartották mindazt, ami a raguzai temetőben történt, és sohasem árulták el senkinek, hogy a fiatalembert élve húzták ki sírjából.

Pointe Pescade-ot a doktor bizalmasan beavatta mindenbe, ami ebben a néhány hónapban történt. Már ezért is élénk érdeklődést mutatott a beteg iránt. Báthory Péter szerelme, amelyet Sárkány közbelépése zavart meg - azé a gazemberé, aki méltán váltott ki ellenszenvet belőle -, a gyászmenet és a lakodalmas kocsik találkozása a Stradonén, a palota előtt, a kriptarablás a raguzai temetőben - mindez mélyen megrázta ezt a derék fiatalembert, annál is inkább, mert bár nem ismerte Antekirtt doktor szándékát, úgy érezte, hogy segítenie kell őt célja elérésében.

Ebből következik hát, hogy Pointe Pescade lelkesen vállalta a beteg gondozását. Ugyanakkor azt a feladatot is kapta, hogy jó hangulatával a lehetőség szerint szórakoztassa a beteget. Ennek érdekében Pointe Pescade mindent meg is tett. Egyébként a gravozai népünnepély óta úgy érezte, hogy adósa Báthory Péternek, és már régen elhatározta, hogy alkalomadtán valahogy letudja a tartozását.

Ezért igyekezett Pointe Pescade elterelni a lábadozó fiatalember gondolatait, fecsegett, tréfált, nem hagyott időt a tépelődésre.

Ilyen körülmények között történt, hogy egy nap Péter határozottan arra kérte, mesélje el, hogyan ismerkedett meg Antekirtt doktorral.

- A trabaccolo-esettel kezdődött, Péter úr - felelte. - Bizonyára emlékszik... A trabaccolo nem ütközött a jachtnak, így vált hőssé Cap Matifou!

Péter még nem felejtette el azt az eseményt, amely a gravozai ünnepséget emlékezetessé tette, a luxusjacht megérkezését és az utána történteket, de azt nem tudta, hogy a doktor ajánlatára a két akrobata hátat fordított addigi mesterségének, és a doktor szolgálatába állt.

- Igen, Báthory úr! - felelte Pointe Pescade. - Igen! Így történt, és Cap Matifou bátor cselekedete nagy szerencsét hozott nekünk. De bármennyivel tartozunk is a doktornak, nem feledkezünk meg arról sem, hogy mennyivel tartozunk önnek.

- Nekem?

- Önnek, Péter úr, önnek, aki majdnem az egyetlen nézőnk lett, vagyis két forinttal tartozunk, mert nem dolgoztunk meg érte, hiszen a közönség nem jött el, noha kifizette a belépődíjat!

És Pointe Pescade eszébe juttatta Báthory Péternek, hogyan tűnt el hirtelen, épp amikor belépni készült a provence-i arénába, pedig már a két egész forintot is leszúrta.

A fiatalemberben elmosódott ez az emlék, de azért mosolyogva válaszolt Pointe Pescade-nak. Arcára szomorkás mosoly ült, mert azt nem felejtette el, csak azért fúrta magát a tömegbe, hogy megtalálja Torontál Szávát.

Lehunyta a szemét. Azon járt az esze, mi minden történt azóta. Szávára gondolt, azt hitte, azt kellett hinnie, már férjhez ment, és Péternek gyötrő fájdalom szorította össze a szívét, s már-már megátkozta jótevőit, akik visszahozták a halál torkából.

Pointe Pescade jól látta, hogy ez a gravozai népünnepély szomorú emlékeket ébreszt Péterben. Nem beszélt hát tovább róla, hanem elhallgatott, s azt gondolta magában:

"Fél kanál jókedv minden öt percben a betegnek, igen! Ezt rendelte a doktor, csakhogy nem olyan egyszerű beadni!"

Néhány pillanat múlva Péter már kinyitotta szemét, és így folytatta:

- Akkor hát, Pointe Pescade, a trabaccolo-eset előtt nem ismerték a doktort?

- A színét sem láttuk, Péter úr - felelte Pointe Pescade -, még csak a nevét sem hallottuk.

- De attól kezdve nem vált el tőle?

- Soha, legfeljebb néhány megbízatás miatt, amelyre megkért.

- És mi ennek az országnak a neve, ahol most vagyunk? Meg tudná mondani, Pointe Pescade?

- Okkal gondolom, Péter úr, hogy szigeten vagyunk, mert tenger vesz körül.

- Kétségtelenül, de a Földközi-tenger melyik részén?

- Ó, persze! A déli, az északi, a nyugati vagy a keleti részén - felelte Pointe Pescade -, de hogy pontosan hol, arról fogalmam sincs! Elvégre mit számít? Annyi bizonyos, hogy Antekirtt doktornál vagyunk, jó kosztot ad, jó kvártélyt, jó ruhát, nem is szólva a megbecsülésről...

- De ha nem is ismeri a sziget fekvését, legalább a nevét tudja? - kérdezte Péter.

- A nevét?... Ó, de még mennyire tudom! - válaszolta Pescade. - Antekirtta!

Báthory Péter hasztalan kutatott emlékezetében, hogy a Földközi-tenger melyik szigetét hívják így, és csak nézte Pointe Pescade-ot.

- Igen, Péter úr, igen! - felelte a derék fickó. - Antekirtta. Nem tudom, milyen hosszúsági és szélességi fok alatt terül el, egyszerűen csak Földközi-tenger, így címezné a levelet a nagybátyám is, ha volna nagybátyám, de mind ez ideig az ég megtagadta tőlem azt az örömet, hogy nagybátyám legyen! Végül is semmi meglepő nincs benne, hogy ezt a szigetet Antekirttának hívják, hiszen Antekirtt doktoré. Azt azonban, hogy a doktor kapta-e a szigettől a nevét, vagy a sziget a doktortól, akkor sem tudnám megmondani, ha a Földrajzi Társaság főtitkára volnék!

Péter állapota egyre javult. Semmiféle szövődmény nem lépett fel, pedig ettől tartani lehetett. Tápláló, de kíméletes étrenddel a beteg fokozatosan visszanyerte erejét. A doktor gyakran meglátogatta, mindenféléről beszélt vele, kivéve ami Pétert legjobban érdekelte. A fiatalember azonban nem akarta túl korán bizalmas vallomásra bírni a doktort, várta, hogy a maga jószántából kezdjen el beszélni.

Pointe Pescade mindig hűségesen elmondta a doktornak azokat a rövid kis beszélgetéseket, amelyeket a beteggel folytatott. Nyilvánvaló, hogy az a titokzatosság, amely nemcsak Sándor Mátyás grófot, de még a lakóhelyül választott szigetet is övezte, foglalkoztatta Báthory Pétert. Az is természetes volt, hogy mindig csak Torontál Szávára gondolt, aki most oly messze került tőle, hiszen úgy látszott, minden összeköttetés megszakadt Antekirtta és az európai szárazföld között. De közelgett az idő, amikor lesz elegendő ereje, hogy mindenről tudomást szerezzen.

Igen! Mindent megtud, de azon a napon, mint az operáló sebész, a doktor is érzéketlen marad a beteg jajgatásával szemben.

Több nap telt el. A fiatalember sebe teljesen behegedt. Már fel is tudott kelni, és szobája ablakánál üldögélt. A jó déli nap simogatta, éltető szellő töltötte meg tüdejét, s visszaadta egészségét és erejét. Úgy érezte, szinte akarata ellenére születik újjá. És szemét makacsul a végtelen látóhatárra szegezte, mert még azon is túlra szeretett volna pillantani; belül, a lelke még korántsem gyógyult meg. A tágas vízterület az ismeretlen sziget körül majdnem mindig kihalt volt. Alig néhány parti hajó, karcsú háromárbocos, kisebb-nagyobb vitorlások, halászbárkák tűntek fel a nyílt tengeren, de sohasem kötöttek ki. Soha egyetlen nagy kereskedelmi hajó, soha egy gőzös, pedig útvonaluk keresztül-kasul szeli ezt a nagy európai vizet.

Mintha Antekirtta a világ végére száműzött emberek szigete lett volna.

Július huszonnegyedikén a doktor bejelentette Báthory Péternek, hogy másnap délután elhagyhatja a szobát, és felajánlotta, hogy elkíséri első sétájára.

- Doktor úr - felelte Péter -, ha van erőm kimenni, akkor arra is van, hogy meghallgassam önt.

- Hogy meghallgass engem, Péter... Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt szeretném mondani, hogy ön ismeri egész életem történetét, de én nem ismerem az önét!

A doktor figyelmesen nézte, nem mint barátja, hanem orvosa, aki eldönti, hogy tüzet-vasat kibír-e a beteg élő húsa. Aztán leült melléje, és így szólt:

- Szeretnéd megismerni az életem történetét, Péter? Akkor figyelj...

- Először is Antekirtt doktor történetét mondom el, ez akkor kezdődik, amikor Sándor Mátyás gróf belevetette magát az Adria vizébe.

A rendőrök utolsó sortüzének golyózáporából ép bőrrel menekültem meg. Az éjszaka igen sötét volt. Nem láthattak. Az áramlat kisodort a nyílt tengerre, és akkor sem tudtam volna visszajutni a partra, ha ez a szándékom. Egyébként ezt nem is akartam. Inkább meghalok, mintsem elfogjanak, visszavigyenek, és főbe lőjenek a pisinói várerődben. Ha elpusztulok, mindennek vége. Ha sikerül megmenekülnöm, legalább halottnak hisznek. Semmi nem akadályozhat többé az igazságszolgáltatás művének végrehajtásában, amelyet esküvel fogadtam meg Szathmár grófnak és édesapádnak, de saját magamnak is... és ez meg is történik!

- Az igazságszolgáltatás művében? - csodálkozott el Péter, és szeme tágra nyílt e váratlan szóra.

- Igen, Péter, és ezt a művemet te is megismered, éppen azért hoztalak el a raguzai temetőből téged, aki halott vagy, mint jómagam, mégis élsz, akárcsak én.

E szavakra Báthory Péter úgy érezte, tizenöt évvel zuhant vissza a múltba, amikor apja kilehelte lelkét a pisinói erőd vesztőhelyén.

- Előttem állt a nyílt tenger - folytatta a doktor -, a legközelebbi szárazföld az olasz partvidék. Bármilyen jó úszó is voltam, nem gondolhattam arra, hogy átszelem. Hacsak a gondviselés nem jön segítségemre, és találok valami roncsot, vagy egy idegen hajó felvesz a fedélzetére, mert különben elvesztem. De amikor az életét is hajlandó feláldozni az ember, ahhoz is van ereje, hogy megvédje, ha lehetséges.

Először is többször lebuktam, hogy elkerüljem az utolsó golyókat. Majd amikor megbizonyosodtam, már senki nem vehet észre, a víz felszínén maradtam, s a nyílt tenger felé igyekeztem. Ruhám nemigen akadályozott, lévén igen könnyű és testhezálló.

Este fél tíz felé járhatott az idő. Becslésem szerint több mint fél órája úsztam a parttól minél messzebb, így eltávolodtam a rovignói kikötőtől, amelynek utolsó fényei apránként elmosódtak.

Hová juthattam így, és miben reménykedtem? Bizony semmiben, Péter, de ellenállást éreztem magamban, szívósságot, emberfeletti akaratot, és ez segített. Már nem az életemet igyekeztem megmenteni, hanem jövendő feladatomat. És ha e pillanatban valami halászhajó jön arra, nyomban lebukok, hogy elkerüljem. Hány árulóval találkozhatok még itt az osztrák partvidéken, aki kész arra, hogy kiadjon, és felvegye érte a jutalmat, hány Carpenával, míg egy becsületes Andrea Ferratóra bukkanok!

Az első óra elteltével hirtelen egy halászhajó bukkant fel a homályban. A nyílt tenger felől jött, és teljes sebességgel haladt a part felé. Már fáradt voltam, s hátamon feküdtem a vízen, de ösztönösen megfordultam, készen arra, hogy eltűnjek. Bármelyik isztriai kikötőbe tartó halászhajó csak gyanút kelthetett bennem.

Erről tüstént meg is bizonyosodtam. Az egyik matróz dalmát nyelven kiabálta, hogy változtasson irányt a hajó. Hirtelen lebuktam, és mielőtt még a hajón levők észrevehettek volna, a bárka elhaladt a fejem felett.

Amikor elfogyott a lélegzetem, feljöttem a víz színére, és nyugatnak vágtam.

Éjszaka megenyhült a szél. A hullámok lecsendesedtek, ahogy a szél is alábbhagyott. Csak a hosszú fenékhullámok emelintettek fel, és sodortak a nyílt tenger felé.

Olykor úsztam, olykor pihentem, s így távolodtam el a parttól a második óra alatt. Csupán az elérendő célt láttam, és nem az előttem álló utat. Ötven tengeri mérföldet kell megtennem, hogy átússzam az Adriát, igen, át akartam úszni, igen, át is fogom! Ó, Péter! Át kell esni ilyen megpróbáltatásokon, hogy megtudjuk, mire képes az ember, milyen eredményt érhet el az emberi test gépezete, ha a lelkierő párosul a testi erővel!

Így tartottam fenn magam a második órán át. Az Adriának ez a része teljesen kihalt volt. A madarak is elhagyták, visszatértek sziklaodúikba. Már csak hangosan rikácsoló sirályok húztak el párosával a fejem felett.

Noha nem akartam tudomást venni a fáradtságról, karom egyre jobban elnehezült, lábam ólomsúlyúnak éreztem. Már ujjaim is szét-szétnyíltak, és csak nagy nehezen tudtam összezárni őket. A fejem úgy húzott le, mintha vasgolyót akasztottak volna a nyakamba, és már alig bírtam a víz fölött tartani.

Ekkor valami hallucináció kerített a hatalmába. Nem voltam többé ura gondolataimnak. Zavaros agyamban furcsa eszmetársítások kavarogtak. Éreztem, hogy már csak tökéletlenül vennék ki bármilyen zajt a közelemben, vagy valamilyen fényt, ha megpillantanám. És pontosan ez történt.

Éjfél felé járhatott, távoli tompa dübörgést hallottam kelet felől, de nem tudtam megállapítani, mitől eredhet. Fény villant fel, és szemhéjamat önkéntelenül lecsuktam. Igyekeztem felemelni a fejem, de csak úgy sikerült, hogy félig elmerültem. Aztán körülnéztem.

Azért mondom el ezeket a részleteket, Péter, mert ismerned kell, és ezek alapján megismersz engem is.

- Mindent tudok önről, doktor úr, mindent! - felelte a fiatalember. - Gondolja, hogy anyám nem mondta el, ki volt Sándor Mátyás gróf?

- Rendben van, Péter, édesanyád ismerte Sándor Mátyást, de Antekirtt doktort nem! És őt kell megismerned! Figyelj hát ide!... Figyelj rám!

A zaj, amelyet hallottam, egy hajótól származott; kelet felől jött, és az olasz partok felé haladt. A fény az előárboc kötelére erősített fehér lámpától eredt; ez mutatta, hogy gőzhajó közeledik. A hajótest szélességét jelző fényeket hamarosan felfedeztem, pirosat a bal oldalán, zöldet a jobbon, és az, hogy egyidejűleg láttam őket, arra mutatott, hogy a hajó felém tart.

Döntő pillanat előtt álltam. Mivel Trieszt felől jött, megvolt minden valószínűség, hogy a gőzös osztrák. Ha menedéket kérek tőle, annyi, mintha a rovignói rendőrök kezére adnám magam! El voltam tökélve, hogy ezt nem teszem, de arra is, hogy kihasználom a kínálkozó menekülési alkalmat.

A gőzös gyorshajó volt. Minél közelebb ért, annál nagyobb lett, és láttam az orra előtt fehérlő vizet. Két perc sem telik belé, áthalad azon a helyen, ahol igyekeztem egy helyben maradni.

Abban nem kételkedtem, hogy a gőzös osztrák. De semmi lehetetlen nem volt benne, hogy Brindisibe vagy Otrantóba megy, vagy legalábbis ott kiköt. És ha így van, huszonnégy órán belül odaérkezik.

Elhatároztam: várok. Bizonyos voltam, hogy nem vesznek észre a félhomályban, s abban az irányban maradtam, amerre a hatalmas tömeg tartott, ekkor épp mérsékelt sebességgel haladt, és alig dobálták a hullámok.

Végül is a gőzös hozzám érkezett, orra húsz láb magasságban emelkedett ki a tenger fölött. Az elülső tajték átcsapott rajtam, de nem sebzett meg. A hajó vasteste csak súrolt, de erőteljesen eltoltam magam a kezemmel. Alig néhány másodpercig tartott az egész. Aztán amikor láttam kirajzolódni a hajó kiemelkedő tatjának körvonalát, nem törődve azzal a veszéllyel, hogy csavarja összetör, a kormánylapátba fogóztam.

Szerencsére a gőzös teljesen meg volt rakva, mélyen merült a vízbe, és így nem a felszínét kavarta, mert nem tudtam volna sem kiszabadulni az örvényből, sem pedig megkapaszkodni. De mint minden gőzhajón, ezen is két vaslánc lógott hátul, amelyeket a kormánylapátra erősítenek. Megragadtam az egyik láncot, felmásztam az összekötő kampóig, kicsit kiemelkedve a vízből, s úgy-ahogy elhelyezkedtem a fartőke mellett... Viszonylag biztonságban voltam.

Három órával később felkelt a nap. Kiszámítottam, hogy még húsz órán át kell kitartanom ebben a helyzetben, ha a gőzös kiköt Brindisiben vagy Otrantóban. Leginkább nyilván az éhségtől és szomjúságtól szenvedek majd. Csak az a fontos, hogy ne vegyenek észre sem a fedélzetről, sem a hátsó forgódarun függő csónakról. Igaz, hogy egy oldalvást jövő másik hajóról észrevehettek volna, és ezt jelezhetik. De csak kevés hajóval találkoztunk, azok is messze haladtak el tőlünk, így nem vehették észre, hogy egy ember a kormánylapát láncába kapaszkodik.

A tűző napon levetkőztem, és csakhamar megszárítottam ruháimat. Andrea Ferrato háromszáz forintja még mindig az övemben volt. Ez a pénz jelenti a biztonságomat, ha partot érek. Ott már nem lesz félnivalóm. Idegen országban Sándor Mátyás grófnak nem kell tartania az osztrák rendőrségtől. Politikai menekültet nem adnak ki. De nemcsak biztonságba akartam kerülni, azt is akartam, hogy halottnak higgyenek. Senkinek sem volt szabad tudnia, hogy a pisinói vártorony utolsó szökevénye olasz földön szállt partra.

Amit kívántam, meg is valósult. A nap minden zavaró körülmény nélkül telt el. Leszállt az éjszaka. Este tíz óra tájban szabályos időközökben fény villant fel délnyugat felől. A brindisi világítótorony volt. Két órával később a gőzös egyenesen a kikötő bejáratához érkezett.

De mielőtt még a révkalauz feljött volna a fedélzetre, vagy két mérföldre a parttól csomagot kötöttem ruháimból, nyakamba akasztottam, elengedtem a kormánylapát láncát, és lassan a vízbe ereszkedtem.

Egy perc múlva már nem is láttam a gőzöst, amely sípjával bele-belenyerített a levegőbe.

Fél órát úsztam a nyugodt tengerben, aztán egy homokos partrészre értem, ahol nem volt hullámverés; nem látott senki, a sziklák közé bújtam, felöltöztem, és egy száraz tengeri fűvel bélelt gödör mélyén fáradtságom legyőzte az éhséget, elaludtam.

Napfelkeltekor bementem Brindisibe, kiszemeltem a város egyik legszerényebb szállóját, és ott vártam be az eseményeket, mielőtt új életem tervét kidolgoznám.

Két nap múlva, Péter, megtudtam az újságokból, hogy a trieszti összeesküvés ügyét lezárták. Megírták, hogy Sándor gróf holttestét a kutatások ellenére sem sikerült megtalálni. Halottnak hittek, éppen úgy, mintha két társammal, Szathmár Lászlóval és édesapáddal, Báthory Istvánnal a pisinói vártorony vesztőhelyén végeztek volna ki.

Még hogy meghaltam!... Nem, Péter, majd meglátják, mennyire élek!

Báthory Péter mohó érdeklődéssel hallgatta a doktor elbeszélését. Úgy hatott rá az egész, mintha sír mélyéről hangzott volna fel. Igen! Sándor Mátyás gróf beszélt hozzá! Péterrel szemben, aki apja élő mása volt, felengedett szokásos hidegsége, egészen kitárta szívét, megmutatta igazi valóját, miután annyi évig rejtette mindenki előtt. De még semmit nem szólt arról, hogy miben számít az ifjú segítségére, pedig Péter égett a vágytól, hogy megtudja.

A doktor elbeszélése a vakmerő átkelésről az Adrián az utolsó részletig igaz volt. Így érkezett teljes épségben Brindisibe, Sándor Mátyás pedig mindenki számára meghalt.

De haladéktalanul el kellett hagynia Brindisit. Ez a város csupán átutazó kikötő. Itt szállnak hajóra az India felé utazók, és itt lépnek partra az Európába érkezők. Többnyire üres, kivéve a hét egy-két napján, a hajók befutásakor, különösen a "Félszigeti és Keleti Társaság" gőzöseinek érkezésekor. Ez elég lehetett volna ahhoz, hogy a pisinói szökevényt esetleg felismerjék, de ismételjük, ha nem is volt mitől féltenie életét, mindenképpen azt akarta, hogy halottnak higgyék.

Ezen törte fejét a doktor Brindisibe érkezése után következő napon, miközben annak a terasznak tövében sétált, amely fölött Kleopátra emlékoszlopa magasodik, épp ahová a Via Appia betorkollt. Már eltervezte új életét. Keletre megy, ott vagyont szerez, és ezzel együtt hatalmat. De sehogy sem akart olyan hajón utazni, amely Kisázsia irányában teljesít rendszeres szolgálatot, mert ezen mindenfajta nemzetiségű utas utazik. Valami kevésbé feltűnő közlekedési eszközre volt szüksége, de ilyet nem talált Brindisiben. Vonatra is ült még aznap este, és Otrantóba utazott.

Másfél óra múlva a vonat megérkezett az olasz csizmának csaknem a sarkában fekvő városba, az Adria bejáratát képező szűk tengerszoros partjára. A majdnem teljesen elhagyott kikötőben a doktor megegyezett egy Szmirna felé induló háromárbocos gazdájával, aki visszaszállított egy rakomány kis albán lovat, mert nem talált vevőt Otrantóban.

Másnap a háromárbocos kifutott a tengerre, és a doktor még látta, amint a látóhatár alá süllyed a Punta di Luca világítótornya Olaszország csücskén, míg a szemben levő parton az Akrakeraunia-hegység dereng fel a ködön át. Az átkelés esemény nélkül zajlott le, és néhány nap múlva már megkerülték a Matapan-fokot Görögország déli végénél, és a háromárbocos befutott a szmirnai kikötőbe.

A doktor röviden mondta el Péternek utazásának ezt a részletét, és azt is, hogyan értesült az újságokból kislányának váratlan haláláról, és hogy így egyedül maradt ezen a világon.

- Végül is - mondta - elértem Kisázsia földjére, ahol annyi éven át éltem ismeretlenségben. Orvostudománnyal, kémiával, természettudománnyal foglalkoztam fiatalkoromban a magyarországi iskolákban és egyetemeken, ott tanított nemes lelkű édesapád is, s most e tanulmányokat akartam felhasználni.

Szerencsémre ez sikerült, és gyorsabban, mintsem remélhettem; Szmirnában, ahol hat-hét évet töltöttem, jó nevű orvos lettem. Néhány váratlan orvosi sikerem révén kapcsolatba kerültem a környék leggazdagabb embereivel, arrafelé bizony az orvostudomány még gyerekcipőben jár. Ekkor úgy határoztam, hogy elmegyek a városból. És mint a hajdani professzorok, egyszerre gyógyítottam, és tanítottam a gyógyítást; elsajátítottam a kisázsiai talebek és indiai panditok ismeretlen gyógymódjait, bejártam az összes tartományt, itt néhány hetet, ott néhány hónapot időztem, Karakissarba, Binderbe, Adanába, Halebbe, Tripoliszba, Damaszkuszba hívtak, és kérték ki tanácsomat; mindenütt megelőzött egyre növekvő hírnevem, vagyonom pedig együtt nőtt hírnevemmel.

De ez még nem volt elég. Korlátlan hatalomra volt szükségem, mint amilyennel egy indiai maharadzsa rendelkezik, akinek tudománya fölér gazdagságával.

Ez az alkalom nem is váratott magára.

Homsban, Észak-Szíriában egy ember hosszú betegségében szinte haldoklott. Egyetlen orvos sem tudta addig a baj természetét felismerni. Ebből adódott, hogy nem lehetett megfelelő kezelést alkalmazni. Ez a férfi, akit Faz-Rhatnak hívtak, magas beosztást töltött be a török birodalomban. Akkoriban még csak negyvenöt éves volt, és annál inkább sajnálta itt hagyni az életet, mert hatalmas vagyona minden élvezet kiaknázását lehetővé tette számára.

Faz-Rhat hallott rólam, hiszen ebben az időben már nagy hírnevem volt. Arra kért, hogy látogassam meg Homsban, és én eleget tettem meghívásának.

"Doktor - mondta -, vagyonom fele a tiéd, ha visszaadod az életemet!"

"Őrizd meg vagyonodnak ezt a felét is! - feleltem neki. - Elvállalom kezelésed, és meggyógyítalak, ha Isten is úgy akarja!"

Figyelmesen tanulmányoztam ezt a beteget, akiről az orvosok már lemondtak. Legfeljebb néhány hónapot adtak még neki. De én szerencsére pontosan meg tudtam állapítani a betegségét. Három hétig maradtam Faz-Rhat mellett, és figyeltem az előírt kezelés hatását. Teljesen kigyógyult. Amikor le akarta róni háláját, csak annyit fogadtam el, amennyiről úgy éreztem, megillet. Aztán eltávoztam Homsból.

Három évvel később Faz-Rhat baleset következtében életét vesztette. Szülei nem éltek, leszármazottja nem volt, és engem tett meg körülbelül ötvenmillió forint értékű vagyona egyetlen örökösévé.

Tizenhárom év telt már el azóta, hogy a pisinói szökevény Kisázsia e tartományaiban menedéket talált. Antekirtt doktor neve már-már legendássá vált, s híre egész Európát is bejárta. Ezen a területen tehát elértem a kívánt eredményt! Most már csak életem egyetlen célja volt hátra.

Elhatároztam, visszatérek Európába vagy legalábbis a Földközi-tenger valamelyik távoli pontjára. Ellátogattam az afrikai partokra is, és magas áron megvásároltam egy jelentős, gazdag, termékeny szigetet, amely alkalmas volt arra, hogy egy kis települést ellásson: Antekirtta szigetét. Itt vagyok én, Péterem, uralkodó, teljhatalmú úr, király alattvalók nélkül, olyan emberekkel körülvéve, akik testüket-lelküket feláldoznák értem; védelmi eszközeink félelmetesek, csak be kell fejeznem őket, hírközlési berendezéseink a Földközi-tenger vidékének számos pontjával kötnek össze, s olyan gyors kis flottával rendelkezem, amely révén ennek a tengernek szinte ura lettem.

- Hol fekszik Antekirtta szigete? - kérdezte Báthory Péter.

- A Nagy-Szirtisz partvidékén, amely már az ókor elején hírhedt volt a tengernek abban a csücskében, amely az északi szelek miatt még a modern hajók számára is veszélyes, a Tripoliszi kormányzóság és Kirenaika között, az afrikai szárazföldbe betüremlő Sidra-öböl mélyén.

Csakugyan, a Szirtisz-szigetcsoporttól északra fekszik Antekirtta. Sok évvel ezelőtt a doktor bejárta a kirenaikai partokat, Szuszát, Kirenét, a régi kikötővárost, Barka vidékét, vagyis mindazokat a városokat, amelyek a hajdani Ptolemaiosz, Berenike, Hadrumetum helyén épültek, egyszóval az ősi Pentapoliszt, amely hajdan a görög, makedón, római, perzsa, majd szaracén birodalomhoz, most az arabhoz tartozott, és a Tripoliszi pasaság fennhatósága alatt állt. Sokfelé utazgatott - ahová éppen hívták -, s így jutott el arra a számos kis szigetre, amellyel tele van a líbiai part közelében a tenger, Pharoszra, Anthirhodoszra, a két Plinthinosz-szigetre, Enesziptoszra, a Tyndarisz-sziklákra, Pyrgoszra, Plateára, Ilioszra, a Hyphaloszokra, a Pontini-, a Fehér- és végül a Szirtisz-szigetekre.

Ott, a Sidra-öbölben, harminc tengeri mérföldre a Benghazi tartománytól, a parthoz legközelebb eső sziget, Antekirtta^[4] különösképpen magára vonta az orvos figyelmét. Így hívták a szigetet, mert a Szirtisz- vagy Kirtisz-szigetcsoport előtt fekszik. A doktor ettől az időtől kezdve fejébe vette, hogy egy nap megszerzi a szigetet, s a későbbi birtokbavétel jelképeként felvette az Antekirtt nevet, amely csakhamar híressé vált az egész Óvilágban.

Két súlyos ok bírta erre az elhatározásra: először is Antekirtta meglehetősen nagy kiterjedésű volt - kerülete tizennyolc mérföld -, hogy befogadja mindazokat, akiket az orvos itt akart letelepíteni; eléggé kiemelkedett a tengerből, hiszen egy nyolcszáz lábnyi magas hegycsúcsról ellenőrizni lehetett az öblöt egészen a kirenaikai partvidékig; terményei, amelyek a patakok öntözte földeken nőttek, meglehetősen változatosak voltak, és elegendőek a néhány ezer főnyi lakosság ellátására. Ezenkívül annak a tengernek a szélén helyezkedett el, amelynek rettenetes viharai végzetes csapásokat mértek az argonautákra; már a rhodoszi Apollóniosz, Horatius, Vergilius, Propertius, Seneca, Valerius Flaccus, Lucanus és sokan mások, akik inkább földrajzi leírásokat írtak, mint verseket, így Polübiosz, Sallustius, Sztrabón, Mela, Plinius, Procopus a Szirtiszekről szóló verseikben és leírásaikban hírt adtak ezekről az "elragadó" vizekről, mert ez nevük valódi jelentése.

Ilyen lakóhely felelt meg igazán Antekirtt doktornak. Jelentős összegért vásárolta meg teljes tulajdonjogát, hűbéri és minden egyéb kötelezettség nélkül - az adásvételi szerződést teljes egészében jóváhagyta a szultán, és Antekirtta tulajdonosát a sziget teljhatalmú urává nyilvánította.

A doktor már harmadik éve lakott a szigeten. A mintegy háromszáz európai és arab család, akiket oda vonzottak ajánlatai és a boldog élet ígérete, kétezer lelket számláló kis települést alkotott. Nem voltak rabszolgák, még csak alattvalók sem, hanem a sziget tulajdonosának készséges társai, akik a földgolyó e pontján új hazára leltek.

Lassanként szabályos közigazgatás alakult ki, a sziget védelmére állított katonákkal, a tekintélyes polgárokból választott bírákkal, akiknek nemigen nyílt alkalmuk hivataluk gyakorlására. Aztán a doktor tervei alapján Anglia, Franciaország és Amerika legjobb hajóműhelyeiben felépítették azt a gőzösökből, gőzjachtokból, kétárbocosokból és Elektrikekből álló csodálatos kis flottát, amelyet a Földközi-tenger medencéjében tett gyors portyázásokra szánt. Ugyanakkor erődítések építéséhez is hozzáláttak Antekirttán; de a munkálatok még nem fejeződtek be, noha a doktor sürgette őket, nem is minden ok nélkül.

Antekirttának valami ellenségtől kellett hát tartania a Sidra-öböl tájékán? Igen! Egy félelmetes szekta, igazából holmi kalóztársaság fenekedve és gyűlölködve nézte, hogy idegen ember települést létesít a líbiai partvidék szomszédságában.

Ez a szekta Szaid Mohammed ibn-Aliasz-Szenuszi muzulmán szövetsége volt. Ebben az esztendőben (a mohamedán időszámítás 1300. évében) fenyegetőbben lépett fel, mint valaha, és amerre elterjedt, már csaknem hárommillió hívet számlált. Kolostorokkal, közigazgatási és harci központokkal rendelkeztek Egyiptomban, az európai és ázsiai Törökországban, a baele és tubu népek földjén, Kelet-Szudánban, Tunéziában, Algírban, Marokkóban, a független Szaharában, egészen Nyugat-Szudán határáig, de különösen Tripoliszban és Kirenaikában. Ez a szekta jelentett állandó veszélyt Észak-Afrika európai településeire, a csodálatos Algírra, amely arra volt hivatva, hogy a világ leggazdagabb országa váljon belőle, és különösképp Antekirtta szigetére, amint majd látjuk. Így hát érthető a doktor elővigyázatossága, amikor minden korszerű aktív és passzív védelmi eszközt igyekezett felhasználni.

Erről és sok minden egyébről értesült Báthory Péter ebből a beszélgetésből. Antekirtta szigetére szállították tehát, a Szirtisz-tenger öblébe, az Óvilág egyik legrejtettebb zugába, néhány száz mérföldre Raguzától, ahol két olyan teremtést hagyott, akiknek emléke örökre benne él: anyját és Torontál Szávát.

Aztán a doktor néhány részlettel kiegészítette élete második szakaszának történetét. Miközben megtette a szükséges intézkedéseket a sziget védelmére, azzal is törődött, hogy kiaknázza földjének kincseit, biztosítsa a kicsi település anyagi és szellemi szükségleteit, de ügynökei arról is állandóan tájékoztatták, mi történt hajdani barátaival, akiknek sohasem vesztette nyomát - többek között Báthorynéval, fiával és Borossal, akik elhagyták Triesztet, és Raguzában telepedtek le.

Péter így megtudta, milyen céllal érkezett a kétárbocos Savarena Gravozába az emberek kíváncsiságát felcsigázó körülmények között, miért látogatta meg a doktor Báthorynét, hogyan utasította vissza az özvegy a felajánlott pénzt, amelyről fia nem is hallott, hogyan szabadította ki a doktor még idejében Pétert a sírból, ahol csak delejes álomban aludt.

- Igen, fiam, téged - tette hozzá -, aki annyira elvesztetted a fejed, hogy az öngyilkosságtól sem riadtál vissza!

E szóra Péter összeszedte erejét, és méltatlankodva felegyenesedett.

- Öngyilkosság?! - kiáltott fel. - Azt hitte hát, hogy saját magamat szúrtam le?

- Péter... egy kétségbeesett pillanatban...

- Igen! Kétségbeestem!... Azt hittem, még ön is elhagyott, apám barátja, elhagyott, ígéretei ellenére, pedig az ígéreteket önként tette!... Igen! Kétségbeestem! És még most is kétségbeejtőnek látom a sorsomat!... De a kétségbeesett embernek nem azt mondja Isten, hogy haljon meg! Azt mondja, éljen... azért, hogy bosszút álljon!

- Nem... azért, hogy igazságot szolgáltasson! - javította ki a doktor. - De ki szúrhatott le akkor, Péter?

- Egy férfi, akit gyűlölök - felelte Péter -, egy férfi, akivel véletlenül találkoztam aznap este egy elhagyatott úton a raguzai bástyafal tövében. Talán azt hitte, hogy rávetem magam, belekötök... De megelőzött... Leszúrt!... Ez a férfi, Sárkány, ez a...

Péter be sem tudta fejezni. Amint eszébe jutott az a nyomorult, akit már Száva férjének hitt, gondolatai összezavarodtak, szeme lecsukódott, mintha kiszállt volna belőle az élet, mintha sebe ismét felszakadt volna.

A doktor gyorsan magához térítette, és amikor eszméletre tért, merően nézte Pétert, miközben így suttogott:

- Sárkány?... Sárkány!

Az elszenvedett megrázkódtatás után Péternek nyugalomra lett volna szüksége. De nem akart pihenni.

- Nem! - mondta. - Ön így kezdte az imént: "Először is Antekirtt doktor történetét mondom el; ez akkor kezdődik, amikor Sándor Mátyás gróf az Adria vizébe vetette magát..."

- Igen, Péter.

- Akkor most el kell mondania mindazt, amit még nem tudok Sándor Mátyásról!

- Van erőd, hogy meghallgass?

- Beszéljen!

- Hát legyen! - felelte a doktor. - Jobb, ha végére járunk ennek a titoknak, hiszen jogod van megismerni mindazt a borzalmat, amit ez a múlt rejt, és akkor soha többé nem kell visszatérnünk rá! Péter, bizonyára azt hitted, hogy cserbenhagytalak, pusztán azért, mert eljöttem Gravozából... Hallgass meg!... És azután ítélj, helyesen cselekedtem-e.

Tudod, Péter, az ítélet végrehajtására kitűzött nap előtti este társaimmal együtt szökést kíséreltünk meg a pisinói erődből. De Szathmár Lászlót elfogták az őrök, amikor le akart ereszkedni utánunk a vártorony lábához. Apádat és engem elsodort a Buco rohanó áradata, bennünket már nem tudtak elérni. Csodával határos módon menekültünk meg a Foiba örvényeiből is, és amikor a Leme-csatorna partjára kivergődtünk, észrevett egy hitvány alak; habozás nélkül áruba bocsátotta fejünket, amelyre a kormány vérdíjat tűzött ki. Egy rovignói halász házában bukkantak ránk, épp amikor a halász arra készült, hogy átvigyen bennünket az Adria túlsó partjára; apádat letartóztatták, és visszavitték Pisinóba. Én szerencsés voltam, sikerült megmenekülnöm. Innen már ismered a történetet, de elmondom azt, amit még nem tudsz. Az a hitvány alak, aki beárult minket, egy Carpena nevű spanyol ember volt - néhány hónappal később ez az árulás Ferrato szabadságába és életébe is került -, de már előbb akadt két ember, aki pénzért feljelentette a trieszti összeesküvőket.

- Kik azok?! - kiáltott fel Báthory Péter.

- Azt kérdezd előbb, hogyan lepleződött le árulásuk! - felelte a doktor.

És elmesélte gyorsan a vártorony cellájában lezajlott eseményeket, elmondta, hogyan tudta meg az árulók nevét egy akusztikai jelenség folytán.

- A nevüket, doktor! - kiabálta még egyszer Báthory Péter. - Ezt nem tagadhatja meg tőlem!

- Megmondom!

- Kik azok?

- Az egyik az a könyvelő, aki bejutott Szathmár László házába, és ott kémkedett! Ez az ember akart meggyilkolni! A neve: Sárkány.

- Sárkány! - kiáltott fel Báthory Péter, s most elég ereje volt ahhoz is, hogy a doktor felé közeledjen. - Sárkány!... A nyomorult!... És ön tudta ezt!... És ön, Báthory István társa, ön, aki védelmet ajánlott fel fiának, ön, akire szerelmem titkát bíztam, ön, aki még biztatott is, hagyta, hogy ez az aljas alak belépjen Torontál Simon házába, amikor becsaphatta volna előtte a kaput egyetlen szavával!... Hiszen az ön hallgatása segítette elő ezt a bűntényt... mert ez bűntény... amely kiszolgáltatta Sárkánynak azt a szerencsétlen lányt!

- Igen, Péter, ezt tettem!

- De miért?...

- Mert Száva nem lehet a feleséged!

- Miért?... Miért?...

- Mert ha Báthory Péter elveszi Torontál kisasszonyt, az még förtelmesebb bűn lenne!

- De miért... miért?... - ismételte Péter, aki most már rettenetesen szenvedett.

- Mert Sárkánynak cinkosa is volt!... Igen, cinkosa is volt ebben az undorító cselszövényben, amely apád halálát okozta... És ez a cinkos... végül is meg kell tudnod!... Torontál Simon trieszti bankár volt!

Péter hallotta, amit a doktor mondott, és megértette. De nem bírt felelni. Görcs szorította össze ajkát. Ha nem bénítja, nem merevíti meg testét a borzalom, azonnal összerogyott volna. Kitágult pupilláján át mintha kifürkészhetetlen sötétségbe merült volna tekintete.

Csak néhány másodpercig tartott az egész, s a doktor rémülettel gondolt arra, vajon nem szenved-e ki a beteg a rettentő műtét után, amelyet most végzett rajta.

De Báthory Péter is erős természetű volt. Sikerült lelke minden háborgását megfékeznie. Néhány könnycsepp jelent meg szemében... Aztán visszahullott a karosszékbe, kezét a doktor kezébe ejtette.

- Péter - szólt a doktor gyöngéd és komoly hangon -, mi az egész világ szemében halottak vagyunk! Egyedül élek a földön, se barátom, se gyermekem!... Akarsz a fiam lenni?

- Igen!... Apám!... - felelte Báthory Péter.

És valóban, az atyai és gyermeki érzés találkozott itt, és az vezette őket egymás karjaiba.

Míg ez történt Antekirttán, nézzük, milyen események színhelye volt Raguza.

Báthoryné már nem lakott ebben a városban fia halála óta. Boros néhány barátja segítségével rá tudta venni, hogy költözzék el a Marinella utcai házból. Az első napokban attól féltek, hogy a szerencsétlen anya beleőrül ebbe az újabb csapásba. És valóban, bármilyen erős is volt ez az asszony, az elmezavar jelei mutatkoztak rajta, s ez az orvosokat is megijesztette. Tanácsukra ilyen körülmények közt vitték el Báthorynét a kis Vinticello faluba, a család egyik barátjához. Ott gondos ápolásban részesítették. De hogyan vigasztalhatták volna meg ezt az asszonyt, akit mint szerető anyát és feleséget kétszeres csapás ért férje, majd fia elvesztésével?

Öreg szolgája semmiképp sem akarta elhagyni. Ezért amikor bezárta a Marinella utcai házat, utána ment, hogy fájdalmában továbbra is odaadó és hűséges támasza maradjon.

Torontál Száváról - akit Báthory Péter anyja megátkozott - többé nem esett szó köztük. Azt sem tudták, hogy házasságát későbbi időpontra halasztották.

A lány állapota olyan volt, hogy ágyban kellett maradnia. Az őt ért megrázkódtatás váratlan volt és borzalmas. Akit szeretett, meghalt... bizonyára kétségbeesésében halt meg!... És akkor vitték a temetőbe, amikor a palotájukból elindult, hogy megkösse azt a gyűlöletes házasságot!

Tíz napon át, vagyis július tizenhatodikáig Száva állapota aggasztó volt. Anyja el sem mozdult mellőle. Egyébiránt utoljára ápolhatta lányát, mert rövidesen ő maga is halálos betegségbe esett.

E hosszú órákon át miről beszélhetett anya és lánya? Könnyű kitalálni, nem is kell sokat kutatni. Két név tért vissza állandóan a zokogás és könnyek közepette: Sárkányé, akit csak átkoztak, és Péteré, amely már csak sírkőbe vésett név volt, őt siratták.

E beszélgetésekről Torontál Simon szántszándékkal távol tartotta magát - még leánya pillantását is kerülte. Ezt a helyzetet látva Torontálné még egyszer megpróbált beszélni férjével. Azt akarta, hogy tegyen le erről a házasságról, amelynek puszta gondolata is rettenetes, borzalmas volt Száva előtt.

A bankár megingathatatlan maradt elhatározásában. Talán ha tőle függ, nem kényszeríti őt semmi, lehet, hogy megadja magát az érveknek és saját belátásának. De a cinkos hatása hihetetlenül erős volt, és így nem hallgatott feleségére. Száva és Sárkány házasságának meg kell lennie, és mihelyt Száva egészségi állapota lehetővé teszi, meg is tartják az esküvőt.

Nem nehéz elképzelni Sárkány ingerültségét e váratlan esemény miatt, alig tudta leplezni haragját, amikor látta, hogy számításait megzavarják, és megszállottként zaklatta Torontál Simont. Csak halasztásról volt szó, de ha ez a halasztás elhúzódik, azzal a veszéllyel jár, hogy felborítja egész tervét, amelyre jövőjét alapította. Másrészt jól tudta, hogy Száva leküzdhetetlen ellenszenvet érez iránta.

És mivé fajul ez az ellenszenv, ha a fiatal lány megsejti, hogy Báthory Pétert az a férfi szúrta le, akihez feleségül kényszerítik?

Sárkány viszont továbbra is megelégedéssel gondolt arra, hogy jó alkalom kínálkozott, és eltüntethette vetélytársát. Különben semmi lelkiismeret-furdalás sem gyötörte ezt a minden emberi érzésből kivetkőzött gazembert.

- Még szerencse - mondta egy nap Torontál Simonnak -, hogy az a fiú megölte magát! Minél kevesebb marad a Báthory vérből, annál jobb nekünk! Valóban, az ég is oltalmaz minket!

És csakugyan, mi maradt a három családból, a Sándorokból, Szathmárokból és Báthoryakból? Egy idős asszony, akinek meg voltak számlálva napjai. Igen! Mintha Isten is a végsőkig oltalmazta volna ezeket a nyomorultakat, hogy Sárkány Torontál Száva férje és a vagyon ura legyen!

De mégis úgy látszott, Isten próbára akarja tenni Sárkány türelmét, mert a házasságot még későbbi időpontra kellett halasztani.

Amikor a lány felépült - legalábbis fizikailag - a borzalmas megrázkódtatás után, amikor Sárkány már azt hihette, hogy újra nekifoghat tervei megvalósításának, akkor meg Torontálné esett ágynak. Az élet rugói már elkoptak ebben a szerencsétlen asszonyban. És ezen nem is csodálkozhat az, aki tudja, hogyan élt az asszony a trieszti események óta, amikor is megtudta, milyen méltatlan férfihoz kötötte sorsát. Aztán kezdetét vette ha nem is küzdelme, de mindenesetre közbenjárása Péter érdekében, hogy részben jóvátegyék a Báthory családnak okozott nagy csapást, majd hasztalan könyörgése, hogy ellensúlyozza a Raguzába váratlanul visszatért Sárkány befolyását.

Már az első napoktól kezdve bizonyos volt, hogy Torontálné életének vége. Az orvosok legfeljebb néhány napot adtak még neki. Végelgyengülésben hal meg. Semmilyen kezelés nem menthetné meg, még az sem, ha Báthory Péter kikel sírjából, és feleségül veszi lányát.

Száva ekkor éppolyan gondos ápolásban részesítette anyját, mint amilyent tőle kapott, és tapodtat sem mozdult ágya mellől sem éjjel, sem nappal.

Elképzelhető, mit érzett Sárkány az újabb késedelem miatt. A bankárt állandóan szemrehányásokkal illette, de az maga is tehetetlen volt.

A helyzet megoldása már nem várathatott soká magára.

Július huszonkilencedike felé, vagyis néhány nappal később mintha visszatért volna kicsit Torontálnéba az élet.

Ezt egy lázroham idézte elő, de olyan heves volt, hogy negyvennyolc órával később el is vitte a beteget.

Szörnyű lázálmai voltak: félrebeszélt, érthetetlen mondatok hagyták el száját.

Egy szót, egy nevet ismételt minduntalan, amely meglepte Szávát. A Báthory név volt, nem is a fiatalemberé, hanem az édesanyjáé, őt hívta, kérte ismételten, mintha csak lelkiismeret-furdalás gyötörte volna:

- Bocsásson meg!... Asszonyom... bocsásson meg!...

És amikor Torontálnét a lázroham szünetében megkérdezte a lány, rémülten kiáltotta:

- Hallgass!... Száva!... Hallgass!... Nem mondtam semmit!

Elérkezett a július harmincadikáról harmincegyedikére virradó éjszaka. Az orvosok egy kis időre azt hihették, hogy Torontálné állapota túljutott a válságos ponton, és javulni kezd.

A nap jobban telt el, állandóan öntudatánál volt, és meglepetéssel tapasztalták, hogy a beteg állapotában váratlan változás állt be. Az éjszaka is olyan nyugodtnak ígérkezett, mint a nappal volt.

De ez csak azért látszott így, mert Torontálnét halála perceiben olyan erő szállta meg, amelyre képtelennek tartották. Elrendezte Istennel dolgát, majd döntő elhatározásra jutott, és csak az alkalmat várta, hogy ezt megvalósítsa.

Ezen az éjszakán azt követelte, hogy leánya pihenjen néhány órát. Száva minden ellenvetése dacára kénytelen volt engedelmeskedni anyjának, mert az annyira ragaszkodott kívánságához.

Este tizenegy óra felé Száva visszavonult a szobájába. Torontálné egyedül maradt. A palotában mindenki aludt, s olyan csönd uralkodott, amelyet méltán hívnak "halotti csöndnek".

Torontálné ekkor felkelt, és az a beteg, akiről azt hitték, hogy gyöngeségében mozdulni sem tud, elég erőt tudott gyűjteni, hogy felöltözzék, és odaüljön a kis íróasztal elé.

Levélpapírt vett elő, és reszkető kézzel leírt néhány sort, majd pedig aláírta. Aztán betette a levélkét egy borítékba, lezárta, és ezt a címet rótta rá:

Báthoryné, Marinella utca; Stradone - Raguza

Aztán erőt vett gyöngeségén, amelyet a levélírás még fokozott, kinyitotta szobája ajtaját, lement a főlépcsőn, keresztül a palota udvarán, nagy erőfeszítéssel kinyitotta az utcára nyíló kiskaput, és kint volt a Stradonén.

A Stradone sötét és kihalt volt, már éjfél is elmúlt.

Torontálné rogyadozó léptekkel haladt, vagy ötven lépést tett a bal oldali járdán, megállt egy postaláda előtt, bedobta a levelet, és visszafordult a palota felé.

De elfogyott ereje, amellyel utolsó elhatározását végrehajtotta, és végigzuhant a nagykapu küszöbénél.

Itt találták meg egy óra múlva. Itt ismerte fel Torontál Simon és Száva. Innét vitték fel szobájába, anélkül, hogy magához tért volna.

Másnap Torontál Simon tudatta Sárkánnyal, mi történt. Egyikőjük sem gyanította, hogy Torontálné egy levelet dobott be azon az éjszakán a stradonei postaládába. De miért hagyta el a palotát? Semmivel sem tudták megmagyarázni, és ez nagy nyugtalanságot okozott nekik.

A beteg még huszonnégy óráig ájultan feküdt. Csak néhány görcsös rángással adott életjelt magáról, egy elszálló lélek utolsó erőfeszítésével. Száva úgy szorította a kezét, mintha így akarná itt tartani ebben a világban, ahol anyja nélkül olyan egyedül lesz. De anyja szája most néma volt, és a Báthory nevet sem ejtette ki többé. Nyilván megnyugodott lelkiismerete, beteljesedett utolsó akarata, és nem kellett sem imádkoznia, sem bűnbocsánatot kérnie.

A következő éjszaka három óra felé Száva egyedül ült ágyánál, amikor a haldokló megmozdult, lánya kezét kereste.

Amikor megérintette, félig kinyílt csukott szeme. Aztán tekintetét Szávára emelte. Olyan esdeklő volt tekintete, hogy lánya nem érthette félre.

- Anyám... anyám! - kiáltotta. - Kívánsz valamit?

Torontálné igenlően bólintott.

- Akarsz valamit mondani?

- Igen!... - felelte kivehetően Torontálné.

Száva föléje hajolt, és az anyja ismét intett, hogy hajoljon még közelebb.

Száva fülét anyja szájához szorította, aki így szólt:

- Meghalok, gyermekem...

- Anyám... anyám!

- Közelebb... - mormolta Torontálné - közelebb... Senki se hallhassa! - Aztán újabb erőfeszítéssel ezt mondta: - Száva, bocsásd meg nekem, amit ellened vétettem... amit nem volt erőm megakadályozni!

- Te... anyám!... Te vétettél volna ellenem?... Te kérsz bocsánatot?

- Egy utolsó csókot, Száva!... Igen!... Az utolsót!... Ez jelenti, hogy megbocsátasz!

A lány szelíden rászorította ajkát a haldokló sápadt homlokára.

Az anyának még volt ereje, hogy átfonja kezével nyakát. Ettől magához tért, és rettentő mereven nézte.

- Száva... - mondta - Száva... te nem Torontál Simon lánya vagy!... Nem az én lányom vagy!... A te apád...

Már nem tudta befejezni. Egy görcsös rándulás kiszakította Száva karjából, s utolsó szavaival kilehelte lelkét is.

A lány a halott fölé hajolt... Fel akarta éleszteni... De hasztalanul.

Ekkor segítségért kiáltott. Az egész palota összefutott. Torontál Simon elsők között érkezett felesége szobájába.

Amint Száva megpillantotta, leküzdhetetlen ellenszenv fogta el, s visszahőkölt az ember előtt, akit már joga volt megvetni, gyűlölni, mert nem az apja! Ezt a haldoklótól tudta meg, s az ember nem hal meg hazugsággal a száján!

Aztán Száva elfutott, megrémült attól, amit az a szerencsétlen asszony mondott, aki úgy szerette, mint a tulajdon lányát - és még jobban megrémült attól, amit már nem tudott elmondani!

Két nap múlva tüntető gyászpompával zajlott le Torontálné temetése. Mivel minden gazdag embernek sok a barátja, a bankár körül is seregestül álltak. Oldalán lépkedett Sárkány, jelenlétével is tanúsítva, hogy semmiben sem változtak azok a tervek, amelyek a Torontál családhoz fűzik. Valóban ebben reménykedett: de ha meg is valósul egyszer, addig még sok akadályt kell leküzdenie. Sárkány egyébként azt gondolta, hogy a körülmények csak kedveznek tervei valóra váltásának, hiszen most Száva még jobban rászorul a gyengédségére.

De az esküvőt eddig Torontálné betegsége miatt nem tartották meg, most pedig a halála miatt ismét elhalasztották. Amíg tart a családi gyász, nem lehet szó házasságról. Az illendőség megkívánta, hogy legalább néhány hónap elteljen az asszony elhunyta után.

Ez nyilván fölöttébb bosszantotta Sárkányt, aki minél előbb célhoz akart érni. Bárhogyan is legyen, kénytelen volt tiszteletben tartani a szokásokat, de így is élénk vitákra került sor Torontál Simon és őközötte. S e vitákat a bankár mindig ugyanazzal a mondattal fejezte be:

- Nem tehetek semmit, különben is, ha öt hónapon belül meglesz a házasság, semmi ok a nyugtalanságra!

Ez a két alak nyilván jól ismerte egymást. De ha Sárkány kénytelen volt is engedni ennek az érvnek, nem titkolta bosszúságát, amely néha rendkívül heves jelenetekre vezetett.

Ezenkívül változatlanul nyugtalanította őket az, amit Torontálné halála előtti éjszaka cselekedett, és amit nem értettek. Sárkány még arra is gondolt, hogy a haldokló asszony talán levelet adott postára, nem akarván elárulni, kinek írt.

Sárkány közölte a bankárral ezt a gondolatát, és Torontál sem állt messze attól, hogy hitelt adjon e feltevésnek.

- Ha pedig így áll a dolog - mondogatta Sárkány -, ez a levél közvetlenül és súlyosan fenyeget minket. Az ön felesége mindig Szávát támogatta velem szemben, még vetélytársamnak is pártját fogta, és ki tudja, hogy halála előtt nem kapott-e olyan erőre, amilyenre nem hittük képesnek, és elárulta titkainkat! Ez esetben nem kell-e az eseményeknek elébe vágni, és elhagyni ezt a várost, ahol mindkettőnknek több a vesztenivalója, mint amennyit nyerhetünk?

- Ha ilyen levél fenyegetne bennünket - jegyezte meg néhány nappal később Torontál -, már valami nyoma lenne ennek a veszélynek, de mind ez ideig semmi sem változott meg körülöttünk.

Erre az érvre Sárkány adós maradt a válasszal. Csakugyan, ha Torontálné feltételezett levele keresztezné is terveiket, eddig semmi következményét nem tapasztalták, és nem valószínű, hogy veszéllyel járna, ha maradnak. Ha pedig mégis úgy lenne, még mindig jut idő a cselekvésre.

Torontálné elhunyta után két héttel ez be is következett, de nem úgy, ahogy gondolhatták.

Anyja halála óta Száva még most is visszavonultan élt, szobáját sem hagyta el. Még az étkezés idején sem mutatkozott. A bankár feszélyezve érezte magát vele szemben, és nem is törekedett arra, hogy négyszemközt beszélgessen vele, mert csak zavarta volna. Hagyta hát, tegyen úgy, ahogy neki tetszik, s ő a maga lakosztályában, a palota egy másik részében tartózkodott.

Sárkány több ízben is erős szemrehányást tett Torontál Simonnak, amiért eltűri ezt a helyzetet. A ház új rendje folytán semmiféle alkalma nem nyílt, hogy találkozzék a lánnyal. Ez a helyzet viszont nem felelt meg későbbi céljainak sem. Ennélfogva igen kereken megmondta a magáét a bankárnak. Noha Sárkány is tudta, hogy a házasság megkötése nem jöhet szóba a gyász első hónapjaiban, nem akarta, hogy Száva beleélje magát abba a gondolatba, hogy apja és ő lemondott erről a frigyről.

Végül Sárkány olyan parancsolónak, oly követelőzőnek mutatkozott cinkosával szemben, hogy a bankár augusztus tizenhatodikán értesítette Szávát, hogy még aznap este beszélni kíván vele. Mivel azt is közölte, hogy Sárkány jelen szeretne lenni ezen a találkozón, el volt készülve a visszautasításra. De nem ez történt. Száva azt üzente, hogy rendelkezésére áll.

Este Torontál Simon és Sárkány türelmetlenül várta Szávát a palota nagyszalonjában. A bankár el volt tökélve, nem hagyja, hogy a lány az orránál fogva vezesse, apai jogaival él majd. Sárkány úgy határozott, hogy uralkodik magán, inkább hallgat, semmint beszéljen, és inkább a lány titkos gondolatait igyekszik kifürkészni. Attól tartott, hogy Száva bizonyos dolgokról többet tud, mint feltételezik.

Száva a kitűzött időben a szalonba lépett. Sárkány felállt, amint meglátta; de köszönését a lány még csak egyszerű fejbiccentéssel sem viszonozta. Mintha nem is látná, vagy inkább nem akarná látni.

Torontál intésére Száva leült. A fekete gyászruha még csak kiemelte arca haloványságát, és hidegen várta, hogy kérdést intézzenek hozzá.

- Száva - kezdte a bankár -, tiszteletben tartottam fájdalmadat, amelyet édesanyád halála okozott, nem zavartam meg nyugalmad. De a szomorú események után kénytelenek vagyunk beszélni bizonyos anyagi ügyekről... Noha még nem érted el a nagykorúságot, jó, ha tudod, milyen rész illet meg az örökségből...

- Ha csak vagyoni kérdésről van szó - felelte Száva -, kár is szólni róla. Semmire nem tartok igényt abból az örökségből, amelyről beszélni kíván.

Sárkány mozdulata keserű csalódást árult el, de talán némi nyugtalansággal vegyes meglepetést is.

- Úgy gondolom, Száva - folytatta Torontál Simon -, hogy nem mérlegelted szavaid súlyát. Akár akarod, akár nem, anyád, Torontál Simonné örököse vagy, és a törvény arra kötelez engem, hogy átadjam neked az elszámolásokat, amikor nagykorú leszel...

- Hacsak nem mondok le az örökségről - felelte nyugodtan a fiatal lány.

- És miért?

- Mert nyilván semmi jogom nincs rá!

A bankár kiegyenesedett a karosszékben. Ezt a választ nem várta. Sárkány szótlan maradt. Úgy gondolta, Száva csak játszik, de most már tisztán akart látni ebben a játékban.

- Nem tudom, Száva - folytatta Torontál, türelmetlenül a lány rideg válasza miatt -, nem tudom, mit jelentenek ezek a szavak, sem azt, ki sugalmazta ezt neked! Egyébként nem vitázni jöttem ide jogról és törvényről. Gyámságom alatt állsz, nem tőled függ, hogy visszautasítod-e vagy elfogadod az örökséget. Így szíveskedj alávetni magad az apai hatalmamnak, mert remélem, ezt nem vonod kétségbe...

- És ha igen? - felelte Száva.

- Úgy! - kiáltott fel Torontál Simon, aki már kezdte elveszíteni hidegvérét. - Úgy! De ezt három évvel korábban mondod, Száva! Ha majd nagykorú leszel, azt csinálsz a vagyonoddal, amit akarsz! Addig azonban én vigyázok az érdekeidre, és úgy védem azokat, ahogy jónak látom!

- Rendben van - felelte Száva -, várni fogok.

- De mit vársz? - pattogott a bankár. - Nyilván elfelejted, hogy mihelyt az illendőség megengedi, a helyzeted is változik! Annál kevésbé van jogod nem törődni a vagyonoddal, mivel már nem egyedül vagy érdekelve az üzletben...

- Igen!... Az üzletben! - felelte Száva megvető hangon.

- Higgye el, kisasszony - Sárkány úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül ezt a neki szánt, sértő lekicsinyléssel ejtett szót -, kérem, higgye el, tiszteletre méltóbb érzés az, amely...

Száva úgy tett, mintha nem is hallaná, és le sem vette szemét a bankárról, aki ingerült hangon jegyezte meg:

- Nem, nem egyedül... hiszen anyád halála mit sem változtatott terveinken.

- Milyen terveken? - kérdezte a lány.

- Annak a házasságnak a tervén, amelyről úgy teszel, mintha elfeledkeznél, és amely Sárkány urat vőmmé avatja!

- Biztos benne, hogy ez a házasság Sárkány urat a vejévé avatja?

A célzás annyira félreérthetetlen volt, hogy Torontál Simon felállt, és távozni szándékozott, mert nem tudta zavarát eltitkolni. De Sárkány egy mozdulattal visszatartotta. Ő a dolog végére akart járni, feltétlenül tudni akarta, mihez tartsa magát.

- Hallgasson meg, apám, mert utoljára nevezem így - mondta ekkor a lány. - Sárkány úr nem az én szép szememért akar feleségül venni, hanem azért a vagyonért, amelyről ma lemondok! Akármilyen szemérmetlen is, ezt nem meri megcáfolni! Ha pedig arra hivatkozik, hogy beleegyeztem ebbe a házasságba, könnyen megfelelek! Igen! Fel kellett áldoznom magam, mert azt hittem, apám becsülete forog kockán ebben a kérdésben; de az én apámat, ezt ön is jól tudja, nem lehet belekeverni ebbe az undorító megalkuvásba! Ha ön mégis gazdaggá akarja tenni Sárkány urat, adja neki a vagyonát!... Hisz ő egyebet úgysem kíván!

A lány felkelt, és most ő indult az ajtó felé.

- Száva - kiáltotta Torontál Simon, és eléje állt -, olyan... összefüggéstelenek a szavaid, hogy meg sem értem... nyilván te magad sem tudod, mit beszélsz!... Vajon nem az édesanyád halála...

- Anyám... igen, anyám volt... szíve szerint! - suttogta a lány.

- ...vajon nem a fájdalom vette el az eszed? - folytatta Torontál Simon, aki már csak saját hangját hallotta. - Igen! Nem bolondultál meg?

- Megbolondultam?!

- Úgy lesz, ahogy elhatároztam, és fél éven belül Sárkány felesége leszel!

- Soha!

- Majd kényszerítelek rá!

- És milyen jogon? - kérdezte a lány, önkéntelenül is felháborodott mozdulatot téve.

- Az apai tekintély jogán!

- Ön... uram?... Ön nem az apám, nekem pedig nem Torontál Száva a nevem!

Ezekre a szavakra a bankár visszahőkölt, nem tudott mit válaszolni, s a lány hátra se pillantva elhagyta a szalont, és szobájába ment.

Sárkány nagy figyelemmel nézte Szávát a beszélgetés során, és nem is lepődött meg ezen a befejezésen. Jól sejtette a dolgot. Amitől félt, most bekövetkezett. Száva tudja, hogy semmilyen kötelék nem fűzi a Torontál családhoz.

A bankárt annál inkább fejbe verte ez a váratlan csapás, mert már annyira sem volt ura önnönmagának, hogy nem látta előre ennek a bekövetkezését.

Sárkány ekkor beszélni kezdett, és a szokásos kerekséggel foglalta össze a helyzetet. Torontál szótlanul hallgatta. Egyébként csak helyeselni tudott, hajdani cinkosa olyan vitathatatlan logikával beszélt.

- Nem számíthatunk többé arra, hogy Száva valaha is beleegyezik a házasságba, legalábbis önmagától nem teszi - kezdte. - De a jól ismert okok azt diktálják nekünk, hogy ez a házasság megtörténjék! Mit tud Száva a múltunkról? Semmit, mert akkor említette volna. Azt tudja, hogy nem a maga lánya, ennyi az egész! Ismeri az apját? Őt sem! Különben azonnal az arcunkba vágta volna a nevét! Régen értesült arról, hogy milyen viszony fűzi valójában önhöz? Nem hiszem, sőt valószínű, hogy Torontálné csak a halála előtti percekben beszélt neki erről. És az is éppen olyan bizonyosnak látszik, hogy Szávának csak annyit mondott el, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy legyen joga megtagadni az engedelmességet annak a férfinak, aki nem az apja!

Torontál Simon fejbólintással hagyta helyben Sárkány érvelését. Nos, tudjuk, hogy Sárkány nem tévedett sem a körülményekben, melyek között a lány megtudta az igazságot, sem az időben, vagyis hogy mikor tudta meg, de még abban sem, Torontálné mennyit árult el neki a születését övező titokról.

- Most pedig döntsünk - folytatta Sárkány. - Akármilyen keveset is tud Száva rólunk, és ha nem ismeri is múltunkat, mindkettőnket veszély fenyeget; magának kockán forog a tiszteletre méltó társadalmi helyzete Raguzában, nekem pedig azok a fontos érdekeim, amelyek ehhez a házassághoz fűződnek, és amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani! Így a lehető leghamarabb a következőket kell tennünk: mindketten elhagyjuk Raguzát, magunkkal visszük Szávát de úgy, hogy ne beszélhessen, ne találkozhassék senkivel, és induljunk már inkább ma, mint holnap; csak a házasság megkötése után jövünk vissza ebbe a városba, és ha Száva már a feleségem, neki is érdeke, hogy hallgasson. Külföldön annyira felszabadul minden befolyás alól, hogy nincs mit félnünk tőle! Hogy beleegyezzen, ráadásul önkéntesen, ebbe a házasságba, olyan időpontig, amelyen belül még biztosítva lesz számomra az anyagi jólét, ez már az én dolgom lesz, és verjen meg az Isten, ha nem sikerül!

Torontál mindenbe beleegyezett: hiszen úgy álltak a dolgok, ahogy Sárkány lefestette. Nem is próbált ellenkezni. Cinkosa egyre inkább föléje kerekedett; így nem is lett volna képes ellentmondani. És miért is ágált volna? Ezért a lányért, akiben mindig csak legyőzhetetlen ellenszenvet keltett, akit soha nem szeretett?

Ezen az estén megegyeztek, hogy végrehajtják a tervet, mielőtt még Száva elhagyhatná a palotát. Ezután Torontál és Sárkány elváltak. És ha rendkívüli sietséggel láttak a dologhoz, okuk is volt rá, mint mindjárt meglátjuk.

Két nappal később Báthoryné Boros kíséretében elhagyta Vinticello falut, és fia halála óta első ízben tért vissza a Marinella utcai házba. Elhatározta, hogy végleg elköltözik a házból, még a városból is, amely túl sok gyászos emléket ébresztett benne, és most elő akarta készíteni a költözködést.

Amint Boros kinyitotta az ajtót, egy levelet talált a postaládában.

Torontálné levele volt, amelyet halála előtti éjszaka adott postára az ismeretes körülmények között.

Báthoryné kézbe vette a levelet, felnyitotta, előbb az aláírásra pillantott, aztán gyorsan végigfutotta azt a néhány sort, amelyet egy haldokló asszony keze rótt a papírra, és amely Száva születésének titkát fedte fel.

Báthoryné agyában hirtelen együtt villant fel Száva és Péter neve.

- Száva... Péter!... - kiáltott fel.

És anélkül, hogy egy szót fűzött volna hozzá - nem is tudott volna -, anélkül, hogy válaszolt volna öreg szolgájának - sőt el is lökte, amikor az vissza akarta tartani -, kirohant, végigsietett a Marinella utcán, átment a Stradonén, és csak a Torontál-palota előtt állt meg.

Vajon tisztában volt a jelentőségével annak, amit tenni készült? Tisztában volt-e azzal, hogy többet érne el, ha nem cselekedne hevességgel, hanem nagyobb óvatossággal viselkedne, éppen Száva érdekében? Nem! Ellenállhatatlan erő vonzotta a fiatal lány felé, mintha férje, Báthory István, mintha fia, Péter kelt volna ki sírjából, és kiáltotta volna neki:

- Mentsd meg Szávát!... Mentsd meg!

Báthoryné zörgetett a palota kapuján. Az kinyílt. Egy cseléd jelent meg, és megkérdezte, mit óhajt.

Báthoryné Szávát kívánta látni.

Torontál kisasszony nem volt odahaza.

Báthoryné ekkor Torontál bankárral kívánt beszélni.

Az meg elment még előző este, azt sem mondta, hová, és magával vitte a lányát.

Báthorynét lesújtotta ez az utolsó csapás, megtántorodott, és Boros karjába zuhant, aki időközben beérte őt.

Amikor az öreg szolga hazavitte a Marinella utcai házba, így szólt:

- Holnap, Boros, holnap együtt megyünk Száva és Péter esküvőjére!

Báthoryné eszét vesztette.

Miközben ezek az események játszódtak le, amelyek oly közelről érintették Báthory Pétert, a fiatalember egészségi állapota napról napra javult. Nemsokára már a sebe miatt sem kellett nyugtalankodnia, hiszen csaknem teljesen begyógyult.

De mennyit szenvedett, ha anyjára gondolt, ha eszébe jutott Száva, akiről, azt hitte, örökre le kell mondania!

Anyja?... Anyját nem volt szabad abban a szörnyű hitben tartani, hogy fia meghalt. Meg is egyeztek, hogy kíméletesen tudatják vele, és a fia után jön Antekirttára. A doktor egyik ügynöke utasítást kapott Raguzában, hogy ne veszítse szem elől, míg teljesen helyre nem áll Péter egészsége - és ennek eljött az ideje.

Szávát illetően Péter elhatározta, hogy soha nem beszél róla Antekirtt doktor előtt. De ha azt is kellett hinnie, hogy immáron Sárkány felesége, hogyan tudta volna elfelejteni? Hát nem szerette már, mert megtudta, hogy Száva Torontál Simon lánya? De igen! Elvégre Száva nem felelős apja bűnéért. Pedig ez a bűn okozta Báthory István halálát! Ezek a gondolatok kegyetlen belső harcot indítottak el benne, s csak Péter volt a megmondhatója, milyen rettentő és szakadatlan szenvedést váltott ki belőle ez a vívódás.

A doktor érezte ezt. Más vágányra szerette volna terelni a fiú gondolatait, s ezért szüntelenül az igazságszolgáltatás művét juttatta eszébe, amelyet együttesen visznek majd végbe. Meg kell büntetni az árulókat, és meg is fogják. Még nem tudták, hogyan kerülnek kezükbe, de bizonyos, hogy horogra akadnak.

- Ezer az út, egy a cél! - mondogatta a doktor.

És ha szüksége mutatkozik, minden útra rálép, csak célhoz érjen.

Lábadozásának utolsó napjaiban Péter már sétálhatott a szigeten, és ellátogathatott mindenfelé gyalog vagy kocsin. Igaz is, ki ne csodálkozott volna, mi lett ebből a településből Antekirtt doktor irányításával?

Megállás nélkül dolgoztak az erődítéseken, hogy minden támadás ellen védelmezzék a hegycsúcs tövében épült várost, a kikötőt és magát a szigetet. E munkálatok befejeztével messze hordó ágyúütegek kereszttüzükkel minden ellenséges hajó közeledését meg tudják akadályozni.

A villanyáram fontos szerepet játszott e védelmi rendszerben, mind azoknak a torpedóknak a kilövésében, amelyeket a kikötőhöz vezető csatornában raktak le, mind pedig az ágyúk működtetésében. A doktor a legcsodálatosabb eredményeket érte el e hatóerő segítségével, amely a jövő energiája. Egy gőzgépekkel és kazánokkal felszerelt központi erőművet húsz új rendszerű és tökéletesített dinamóval szereltek fel. Ott termelték az áramot, amellyel roppant teljesítményű, különleges akkumulátorok Antekirtta minden üzemének energiáját biztosították, a vízműveknek, a városi világításnak, a távírónak, a telefonnak és a sziget körül és belsejében futó vasútnak. Egyszóval a doktor ifjúkori komoly tanulmányainak felhasználásával megvalósította azt, amire a modern tudomány régóta törekszik: az elektromos energia átvitelét nagy távolságokra. Aztán e jól alkalmazható hatóerőnek volt köszönhető, hogy meg tudta szerkeszteni a már említett csónakokat és a nagy sebességű Elektrikeket, amelyek az expresszvonat sebességével vitték a Földközi-tenger egyik végéből a másikba.

De mivel a szén is nélkülözhetetlen volt a gőzgépek működtetéséhez - ezek állították elő a villanyáramot -, mindig jelentős széntartalékot tároltak Antekirtta raktáraiban, és mindig újabbat hoztak egy gőzhajóval, amely közvetlenül Angliából szállította a készleteket.

A kikötő, amelynek végében lépcsőzetesen emelkedett a kis város, természetes úton képződött, de nagy munkával még jobban kiépítették. Két kőgát, egy móló, egy hullámtörő igen jól védte bármilyen irányú széltől. Vize mindenütt mély volt, még a rakpartok tövében is. Így a legkülönfélébb időjárás esetén is teljes biztonságot nyújtott a kis antekirttai hajórajnak. Ehhez a hajórajhoz tartozott a Savarena nevű kétárbocos, a szénszállító gőzös, amely Swansea-ben és Cardiffban rakodott meg szénnel, egy hét-nyolcszáz tonnás gőzjacht, a Ferrato és három Elektrik; kettő közülük mint torpedónaszád segíthette igen hatékonyan a sziget védelmét.

Így a doktor kezdeményezései révén Antekirtta védelmi ereje napról napra növekedett. De ezt jól tudták a tripoliszi és kirenaikai kalózok is! Éppen ezért leghőbb vágyuk az volt, hogy megkaparintsák, mert e sziget birtoklása a Szenuszi Szövetség nagymesterének, Szaid Muhammed el-Mahdinak terveit szolgálta volna. De ismerték az ilyen vállalkozás nehézségeit, és azzal a türelemmel várták a kedvező alkalmat, amely az arab ember egyik fő tulajdonsága. Antekirtt doktor jól tudta ezt, és ezért sürgette annyira a védelmi munkálatokat. Ha viszont a védelmi berendezések elkészülnek, csak olyan korszerű romboló fegyverekkel lehet lerontani, amilyenekkel a szenuszik még nem rendelkeznek. Egyébként a sziget lakosait tizennyolctól negyvenéves korig népfelkelő századokban képezték ki, pontos, gyorstüzelő fegyverekkel látták el, tüzérségi kiképzésben részesítették őket, vezetőik pedig a legjobbak közül kiválasztott parancsnokok voltak. Ez a sereg öt-hatszáz emberből állt, akikre minden körülmények között számítani lehetett.

Ha lakott is néhány telepes vidéki gazdaságokban, legnagyobb részük a városkában telepedett meg, amely az Artenak nevet kapta, Sándor gróf egykori erdélyi kastélyának, a Kárpátok hátsó lejtőjén épült Artenak-kastélynak emlékére. A festői szépségű Artenak mindössze néhány száz házból állt. Nem sakktáblaszerűen épült, amerikai mintára körzővel és vonalzóval, mértani rendben megtervezett utcákkal és sugárutakkal; a házak elszórtan épültek a dombokon levő üde kertekben, tetejüket sűrű lomb árnyékolta, az egyik európai, a másik arab stílusban, tarka összevisszaságban, mellettük víz folyt, amelyet emelőgépek segítségével juttattak ide - üdeséget árasztott az egész, kedves, vonzó, csábító volt. Csak szerény város volt ez, amelyben a lakosok úgy éltek, mint egyetlen család tagjai, de megőrizték nyugalmukat és otthonuk függetlenségét.

Igen! Antekirtta "őslakosai" boldogok voltak. Ubi bene, ibi patria[5], kétségtelenül nem túl hazafias jelmondat; de szívesen megbocsátjuk azoknak a derék embereknek, akik a doktor hívására ide jöttek, akik nyomorúságosan éltek szülőhazájukban, ezen a vendégszerető szigeten azonban megtalálták a boldogságot és a jólétet.

A doktor házát a telepesek városházának nevezték. Nem uruknak tekintették azt, aki itt lakott, hanem mindnyájuk közt a legelső embernek. A ház elragadó, mór stílusú épület volt, tornyokkal, farácsos ablakokkal, sétaudvarral, folyosókkal, oszlopcsarnokokkal, szökőkutakkal, szalonokkal, a szobák díszeit az arab tartományokból jött ügyes szobrászok készítették. Építéséhez a legdrágább anyagokat használták, márványt, onixot, amelyet egy tanult és művészi érzékű mérnök irányításával bányásztak a gazdag Filfila-hegységben, a numídiai öböl közelében, néhány kilométerre Philippeville-től. Ezek a karbonátkövek különösképpen alkalmasak az építőművész minden elképzelésének megvalósítására, és a tikkasztó afrikai éghajlat alatt máris olyan aranyos árnyalatban játszanak, amellyel a napsugár, mint valami ecsettel, vonja be a keleti tájakat.

Artenak városa kicsit hátrább terült el, legmagasabb épülete egy kis templom karcsú tornya volt, amelyhez ugyanaz a kőbánya szolgáltatta a fehér és fekete márványt, amely a szobrászat és építőművészet minden igényét kielégíti; sötétkék és a fa erezetét utánzó mintájú sárga kövei érdekes hasonlóságot mutatnak Carrara és Parosz régi termékeivel.

A városon kívül, a szomszédos hegyhátakon elszórtan helyezkedett el néhány más, magányosabb épület, villa, feljebb egy kis kórház, ahová a doktor, a település egyetlen orvosa, betegeit küldte, ha éppen akadtak. Aztán a tengerhez ereszkedő lejtők aljában szép házakból egész fürdőhely alakult. Az egyik legkényelmesebb házat, amely zömök volt, mint egy kis erőd, és közel állt a móló bejáratához, úgy is hívhatták volna: Pescade- és Matifou-villa. A két elválaszthatatlan barát valóban itt lakott a személyes szolgálatukra beosztott emberrel. Soha nem mertek volna álmodni ilyen boldogságról!

- Jól élünk itt! - mondogatta szüntelenül Cap Matifou.

- Túl jól - felelte Pointe Pescade -, ezt nem is érdemeltük meg. Látod, Cap Matifou, tanulnunk kellene, iskolába járni, kitüntetéssel kellene elvégezni a középiskola alsóbb osztályait, oklevelet szerezni!

- De hiszen te tanult ember vagy, Pointe Pescade! - jegyezte meg az erőművész. - Tudsz olvasni, írni, számolni...

Csakugyan, pajtása mellett Pointe Pescade valóságos tudósnak tűnt! Igazában a szegény fiú csak azt tudta, de azt aztán nagyon, hogy mi minden hiányzik még neki. Hol és mikor tanult volna ő, aki soha nem járt iskolába, amint mondogatta is, csak a "Fontainebleau-i Pontyok Gimnáziumába". Ezért aztán kitartóan böngészett az artenaki könyvtárban, igyekezett művelődni, olvasott, magolt, Cap Matifou pedig ezalatt a doktor engedélyével hordta-vitte a homokot és sziklákat a tengerparton, hogy horgászóhelyet készítsen.

Egyébként Báthory Péter erősen biztatta Pointe Pescade-ot a tanulásra, mert felismerte, hogy rendkívüli értelmének csak az iskolázás hiányzik. Tanítgatni kezdte, s úgy irányította, hogy a műveltség alapelemeit teljesen elsajátítsa, és tanítványa valóban gyors előmenetelt tanúsított. Más oka is volt annak, hogy Péter bizalmasabb kapcsolatba került Pointe Pescade-dal. Ez a fiú ismerte az ő múltját. Az ő feladata volt, hogy figyelje a Torontál-palotát. Ő állt ott a Stradonén, amikor arra haladt a gyászmenet, és Szávát eszméletlenül vitték el. Nemegyszer kellett Pointe Pescade-nak elmesélnie a fájdalmas eseményeket, amelyeknek szemtanúja volt. Így Péter csak vele tudott beszélni minderről, és élt is ezzel a lehetőséggel, amikor csordultig telt már a szíve. Innen eredt az a szorosabb kötelék, amely aztán egybefűzte őket.

De közelgett az a pillanat, amikor is a doktor végrehajtja kettős tervét: először jutalmaz, aztán büntet.

Andrea Ferratón már nem segíthetett, ő néhány hónappal elítélése után meghalt a steini fegyenctelepen, de szerette volna legalább gyermekeit segíteni. Sajnos, bármennyire iparkodtak megbízottai, ez ideig nem tudtak meg semmit Luigiról és nővéréről. Apjuk halála után mindketten elhagyták Rovignót és Isztriát, másodszor is száműzetésbe mentek. De hová? Senki nem sejtette, senki sem tudta megmondani. Ez nagy szomorúságot okozott a doktornak. Arról azonban nem mondott le, hogy megtalálja annak a férfinak a gyermekeit, aki őérte áldozta fel magát; és utasítást adott, hogy szakadatlanul keressék őket.

Báthorynét illetően Péternek csak egyetlen kívánsága volt, hogy anyja is jöjjön Antekirttára; a doktor azonban ki akarta használni Péter állítólagos halálát, mint ahogy saját halálhírét is kihasználta, és megértette vele, hogy a legnagyobb óvatossággal kell eljárniuk. Egyrészt mindenképp meg akarta várni, hogy teljesen meggyógyuljon, és legyen ereje vele együtt menni a harcba, másrészt - tudva, hogy Száva és Sárkány házasságát Torontálné halála miatt elhalasztották - eltökélte, semmit nem tesz, amíg az esküvőt meg nem tartják.

Egyik raguzai megbízottja tájékoztatta mindenről, és egyforma gonddal figyelte Báthoryné házát és a Stradonén álló palotát.

Így festett ekkor a helyzet. A doktor türelmetlenül várta, hogy mikor hárulnak el útjából a késlekedést előidéző okok. Ha nem is hallotta, mi történt Carpenával, akinek nyomát vesztették, amikor Rovignóból eltávozott, Torontál és Sárkány állandóan Raguzában tartózkodott, így nem menekülhettek előle.

Ezek után elképzelhető, mit állt ki a doktor, amikor augusztus huszadikán távirat érkezett megbízottjától Máltán át Antekirttára, a városházára. A sürgöny egyrészt Torontál Simon és Sárkány távozásáról adott hírt, másrészt Báthoryné és Boros eltűnéséről, akik nemrég hagyták el Raguzát, és hogy az eltűntek közül egynek sem jutottak nyomára.

A doktor nem késlekedhetett tovább. Hívatta Pétert. Semmit nem titkolt el előtte abból, amit megtudott. Micsoda csapás volt ez a fiú számára! Anyja eltűnt, Szávát ismeretlen helyre hurcolta Torontál Simon, és nem kételkedett abban, hogy még mindig Sárkány kezében van!

- Már holnap indulunk! - döntötte el a doktor.

- Már holnap! - kiáltott fel Péter. - De hol keressük anyámat?... Hol keressük?...

Be sem fejezhette gondolatát. A doktor félbeszakította, ezt mondván:

- Talán csak egyszerűen véletlennek kell látnunk a két eset találkozását! Majd megtudjuk, hogy Torontál Simonnak és Sárkánynak van-e valami köze Báthoryné eltűnéséhez. De előbb ezt a két nyomorultat kell megkeresnünk!

- Hol találhatjuk meg őket?...

- Talán... Szicíliában!

Még emlékszünk Sárkány és Zirone beszélgetésére, amelyet Sándor gróf kihallgatott a pisinói vártoronyban; Zirone úgy beszélt Szicíliáról, mint hőstetteik színhelyéről - és azt javasolta társának, hogy majd térjen vissza oda, ha a körülmények megkövetelik. A doktor emlékezett erre a részletre és Zirone nevére is. Kétségtelenül ez halvány nyom volt, de egyéb híján ezen elindulva talán megtalálják Sárkányt és Torontál Simont.

Így azonnal elhatározták az indulást. Pointe Pescade-dal és Cap Matifouval közölték, hogy a doktor kísérői lesznek, és álljanak készen. Pointe Pescade ekkor tudta meg, kicsoda Torontál, Sárkány és Carpena.

- Három zsivány! - jegyezte meg. - Sejtettem! - Aztán Cap Matifouhoz fordult. - Most színre lépsz te is!

- Hamarosan?

- Igen, de várd ki a végszót!

Még aznap este elindultak. A Ferrato megrakva élelemmel, teli kamrákkal, beállított iránytűkkel állandóan készen állt az indulásra, és nyolc órakor kifutott a tengerre.

Mintegy kilencszázötven mérföld az út a Nagy-Szirtisz belsejéből Szicília déli csücskéig, a szeleknek kitett Porto di Palo-fokig. A gyors gőzjacht átlagsebessége meghaladta óránként a tizennyolc mérföldet, be is futotta két nap alatt ezt a távolságot.

A Ferrato, az antekirttai hajóraj cirkálója csodálatos jármű volt. Franciaországban készült, egy Loire menti hajóműhelyben, közel 1500 lóerőt tudott kifejteni. Bellville-rendszerű kazánjainak az az előnye, hogy kevés szenet fogyasztanak, gyors gőzfejlesztést biztosítanak, könnyen emelik 14-15 atmoszféra nyomásig a gőz feszültségét a robbanás minden veszélye nélkül. Ez a gőz ismét bekerül a hevítőkbe, és bámulatos erejű meghajtóerővé válik; így a gőzjacht, noha rövidebb volt az európai hajórajok könnyű hadihajóinál, gyorsaságban felvette velük a versenyt.

Magától értetődik, hogy a Ferrato olyan kényelemmel volt berendezve, amely mindenben kielégítette az utasokat. A hajón volt négy hátultöltő acélágyú az ágyútoronyban, két Hotchkiss-rendszerű gyorstüzelő ágyú, két Gatlings-géppuska; továbbá elöl hosszú csövű löveg, amely hat kilométer távolságra röpítette tizenhárom centiméter átmérőjű, kúp alakú lövedékét.

A hajó tisztikara a Köstrik nevű dalmát származású kapitányból, egy segédkapitányból és két hadnagyból állt; a gépet egy főgépész, egy másodgépész, négy fűtő és két szénhordó kezelte; a legénységet harminc matróz képezte, köztük egy főszállásmester és két szállásmester; a konyhában két szakács főzött, a szobákban három inas látta el a teendőket, így összesen négy tiszt és negyvenhárom főnyi legénység jelentette a Ferrato személyzetét.

Az első órákban elég jó körülmények között hagyták maguk mögött a Sidra-öblöt. Noha ellenszél fújt - elég erős északnyugati szél -, a kapitány nagy sebességgel vezette a hajót; de a vitorlázatot nem tudta használni, az orrvitorlákat, a tarcsvitorlákat, az előárboc négyszögű vitorláit, a fő- és tatárboc trapéz alakú vitorláit lehetetlen volt felhúzni.

Éjszaka a doktor és Péter két szomszédos szobában aludt a hajó oldalsó részén, Pointe Pescade és Cap Matifou pedig a hajó orrában kapott két kabint, és nyugodtan pihenhettek, nem kellett nyugtalankodniuk a gőzjacht ringása miatt, mert az alig himbálózott, mint általában a gyors járatú hajók. Az igazat megvallva, míg a két barát békésen aludt, a doktort és Pétert erős nyugtalanság töltötte el, alig pihentek egy keveset.

Másnapra, amikor az utasok felmentek a fedélzetre, a hajó százhúsz mérföldnél többet tett meg tizenkét óra alatt, amióta Antekirttából kifutott. A szél mindig ugyanabból az irányból fújt, és egyre erősbödött. A nap felkelt a viharos látóhatáron, és a nyomasztó levegő annak az előjele volt, hogy hamarosan megkezdődik az elemek harca.

Pointe Pescade és Cap Matifou köszöntötte a doktort és Báthory Pétert.

- Jó reggelt, barátaim! - felelte a doktor. - Jól aludtak a hajóágyon?

- Mint a mormota, amelynek nyugodt a lelkiismerete - válaszolta vidáman Pointe Pescade.

- És Cap Matifou már reggelizett?

- Igen, doktor úr, egy levesestál feketekávét két kiló tengerészkétszersülttel!

- Hm!... Egy kicsit kemény ez a kétszersült!

- Ugyan! Olyan embernek, aki valaha kavicsot evett... amikor nem akadt más!

Cap Matifou szelíden ingatta vaskos fejét - így hagyta helyben társa szavait.

Ezalatt a Ferrato a doktor kifejezett parancsára teljes sebességgel haladt, s két tajtékzó vízoszlopot csapott fel orrának két oldalán.

Egyébként e sietség óvatosságból történt. Köstrik kapitány beszélt a doktorral, s már ő is azon töprengett, nem volna-e helyes kikötni Máltán, amelynek este nyolc óra felé már látszottak a fényei.

A légkör valóban egyre fenyegetőbbé vált. A napnyugtával erősödő nyugati szél ellenére a felhők kelet felől egymásra tolultak, és szétterültek az ég háromnegyed részén. A tenger színén ólomszürke, tompa fényű csík húzódott, és koromfekete lett, amikor a napsugár átszűrődött egy-egy hasadékán. Már néhány villám fénye is belehasított az elektromossággal telített felhőbe, amelynek felső szegélye éles körvonalú, nehézkes csigavonalban tornyosult a magasba. Ugyanakkor mintha a nyugati szél a keletivel viaskodott volna, amit még nem lehetett érezni, de hatása már megmutatkozott a háborgó tengeren: a hullámok egymás fölé csaptak, szétporzottak, és megtörtek a jacht fedélzetén. Aztán hat óra felé minden elsötétült az eget takaró vastag felhőboltozat alatt. Az ég egyfolytában dörgött, és éles villámok hasították meg a sűrű félhomályt.

- Irányítsa a hajót legjobb belátása szerint - mondta a doktor a kapitánynak.

- Igen! Így a leghelyesebb, doktor úr - felelte Köstrik kapitány. - A Földközi-tengeren nem lehet előre kiszámítani, hogy fordul az idő. A keleti és a nyugati szél küzd egymással, és félek, hogy az előbbi kerekedik felül, mert a vihar is úgy akarja. Gozón vagy Máltán túl a tenger igencsak haragos lesz, és lehetséges, hogy minket is próbára tesz. Nem javaslom, hogy kössünk ki Vallettában, inkább keressünk menedéket napkeltéig valamelyik sziget nyugati partjánál.

- Tegye, amit jónak lát - felelte a doktor.

A gőzjacht ekkor mintegy harminc kilométerre nyugatra hajózott Máltától, onnét egy kissé északnyugatra fekszik Gozo szigete; a kettő között még egy kis sziget fekszik, és ez két keskeny szorost alkot. Gozón elsőrendű világítótorony működik, amelynek fénye huszonhét mérföldre is látható.

A Ferratónak a tenger háborgása ellenére egy órán belül a világítótorony látótávolságába kellett érnie. Először is gondosan meghatározzák a helyet, kellő távolságban maradva a parttól, aztán közelebb hajózhatnak, hogy néhány órára menedéket találjanak.

Így tett Köstrik kapitány; de elővigyázatosságból csökkentette a sebességet, hogy elkerüljön minden sérülést, amely a Ferrato testét vagy a gépezetet érhetné.

De a gozói világítótornyot még egy óra múlva sem pillantották meg. A szigetre sehogy sem tudtak rátalálni, noha sziklafala elég magasan emelkedik ki a vízből.

A vihar ekkor már teljes erővel dühöngött. Nagy szemű, meleg eső hullott. A páratömeg, amelyet a láthatáron foszlányokra tépett a szél, nagy sebességgel rohant az égbolton. Hasadékaiban hirtelen felragyogott néhány csillag, de éppoly hamar el is tűnt, s a tenger színét érő ködfoszlányokat, mint hatalmas pamacsokat seperte a szélvihar. Hármas villámok csapkodtak körülöttük a hullámokba, és a gőzjacht éppen a villám három ága között haladt, a mennydörgés szüntelenül remegtette a levegőt.

Eddig is nehéz volt a helyzet: de most már aggasztó lett.

Köstrik kapitány tudta, hogy legfeljebb húszmérföldnyire lehetnek a gozói világítótoronytól, és nem mert közeledni a szigetekhez. Még arra is gondolt, hogy nincs-e a magas part olyan közel hozzájuk, hogy attól nem látják a világítótornyot. Ebben az esetben pedig már túlságosan is közel vannak. Ha pedig nekiütődnek a partfal előtt valamelyik sziklának, azon nyomban elvesztek.

Fél tíz felé a kapitány elhatározta, hogy igyekszik egy helyben maradni a hajóval, és csak kevés gőzt adott. Ha nem is állt meg teljesen, legalább lecsökkentette a gép sebességét néhány propellerfordulatra. Erre azért volt szükség, hogy a hajót kormányozni lehessen, és mindig elölről kapja a hullámokat. Ilyen körülmények között a hullámok rettenetesen himbálták a hajót, de az legalább nem verődött a partnak.

Három óra telt el így, az idő éjfélre járhatott. Ekkor a helyzet még súlyosbodott.

Ahogy az gyakran megesik ilyen viharban, a keleti és nyugati szél viaskodása hirtelen megszűnt. A szél újra azt az irányt követte, mint napközben, és nagy hevességgel dühöngött. Ereje, amelyet néhány órán át visszafogtak az ellenszelek, most ismét felülkerekedett a felhők között kibukkanó tiszta ég alatt.

- Jobbról fény! - kiáltotta a homlokárboc tövénél őrt álló matróz.

- Teljes fordulat! - adta ki a parancsot Köstrik kapitány, és el akart távolodni a parttól.

Ő is látta a jelzett fényt. Szabályos időközökben villant fel, és így nyilván Gozóról jött. Épp ideje volt, hogy visszaforduljanak, mert az ellenszél vad erővel tombolt. A Ferrato már kétmérföldnyire sem volt a földnyelvtől, amelyen egyszerre feltűnt a világítótorony.

A gépész parancsot kapott, hogy adjon gőzt; de a gép hirtelen lelassult, aztán megállt.

A doktor, Báthory Péter, a személyzet, mindenki a fedélzeten tartózkodott, és súlyos bajt sejtett.

Valóban baleset érte őket. A légszivattyú szelepje elromlott, a kondenzátor rosszul működött, a hajócsavar robbanásszerű hanggal néhányat fordult, majd teljesen leállt.

Az ilyen bajon nem lehet segíteni, legalábbis hasonló körülmények között. Szét kellett volna szedni a szivattyút, de ez több órát vesz igénybe. A gőzjachtot pedig az erős szél a part felé sodorta, és legfeljebb húsz perc múlva zátonyra kellett futnia.

- Orrvitorlát fel!... Előkötél-vitorlát fel!... Fővitorlát fel!

Így hangzottak Köstrik kapitány parancsai, aki már csak a vitorlák segítségével vezethette a hajót - a személyzet igyekezett engedelmeskedni a parancsnak, s bámulatos összeszokottsággal hajtotta végre a műveleteket. Természetesen Pointe Pescade fürgeségével, társa meg tüneményes erejével segítségükre sietett. A kötélzet inkább elszakad, de nem tud ellenállni Cap Matifou erőfeszítéseinek.

A Ferrato azonban változatlanul igen súlyos helyzetben volt. Ezt a hosszú testű, keskeny, nem mély járatú és különben is elégtelen vitorlázattal felszerelt gőzhajót nem úgy építették, hogy ellenszélben vagy oldalszéllel hajózzon. Ha szélirányban halad, még ha nem is túl haragos a tenger, könnyen elvéti a fordulatokat, és elsüllyed.

Ez fenyegette a Ferratót is. Nemcsak a vitorlák felvonása volt igen nehéz, de vissza sem bírt térni nyugatnak a nagy ellenszélben. Lassanként a parti sziklafal felé sodródott, s úgy látszott, már csak azt a helyet kell kiválasztania, ahol a legtűrhetőbb körülmények között érhet partot. Sajnos, az éjszaka olyan sötét volt, hogy Köstrik kapitány képtelen volt megállapítani, milyen a part. Azt jól tudta, hogy a közbenső Comino szigetecskével két tengerszoros választja el Gozo szigetét Máltától, az egyiket Északi-Comino-csatornának, a másikat Déli-Comino-csatornának hívták. De meg lehet-e találni a csatornák bejáratát ebben a sötétségben, be tudnak-e jutni oda ezen a háborgó tengeren, hogy menedéket leljenek a sziget keleti partján, és elérjék esetleg Valletta kikötőjét? Csak révkalauz vagy parti hajós tudta volna most elvezetni a hajót. És ilyen veszélyes körülmények között, ezen az esős és ködös éjszakán melyik halász merészkedne a pusztulásra ítélt hajó közelébe?

A gőzjacht vészkürtje mégis fülsiketítő segélyjelzéseket hallatott a tomboló szélben, és három ágyúlövést is leadtak egymás után.

Hirtelen fekete pont tűnt fel a szárazföld felől a ködben. Egy bárka közeledett a Ferrato felé alig felhúzott vitorlával. Nyilván valami halász volt, aki a vihar elől bemenekült a kis melliehai öböl mélyére. Ott aztán menedéket talált a sziklák védelmében, a csodálatos Kalypso-barlangban, amelyet a Hebridák Fingal-barlangjához lehetne hasonlítani, és meghallotta a vészjelzést és vészlövéseket.

Ez az ember nem habozott, élete kockáztatásával segítségére sietett a tehetetlen gőzjachtnak. Ha a Ferrato még megmenekülhet, csak neki lehet köszönni.

A bárka lassan közeledett. A hajó fedélzetén előkészítették a kötelet, amelyet majd kidobnak neki, ha melléjük ér. Néhány örökkévalóságnak tűnő perc telt el. Már száz méter se választotta el őket a szirtektől.

E pillanatban kidobták a kötelet; egy hatalmas hullám a hátára kapta a bárkát, és a Ferrato oldalához vágta. Darabokra tört, és a halász bizonyosan a tengerbe vész, ha Cap Matifou nem ragadja meg, nem emeli karjára és nem teszi le a fedélzeten, akár egy gyermeket.

Ekkor a halász egyetlen szó nélkül - de hogyan is lett volna rá ideje? - a kapitányi hídon termett, megmarkolta a kormányt, és abban a percben, amikor a Ferrato orrával a sziklák felé siklott volna, és ott szétzúzódik, megfordította a hajót, az meg befutott a keskeny Északi-Comino-csatornába, hátszéllel áthaladt rajta, és nem telt bele húsz perc, már Málta keleti partjához ért, nyugodtabb vizekre. Ekkor bevont vitorlákkal haladt, nem egészen fél mérföldre a parttól. Aztán reggel négy óra tájban, amikor a virradat első fénye felfehérlett a nyílt tengeren, a vallettai szorosban úszott, és a Senglea-rakparton horgonyzott le, a katonai kikötő bejáratánál.

Ekkor a doktor fellépett a kapitányi hídra, és a fiatal tengerészhez fordult.

- Megmentett minket, barátom - mondta.

- Csak kötelességemet teljesítettem.

- Révkalauz?

- Nem, csak halász vagyok.

- És a neve?

- Luigi Ferrato!

Tehát a rovignói halász fia mutatkozott be Antekirtt doktornak! A gondviselés akaratából Luigi Ferrato bátorsága és ügyessége mentette meg a gőzjachtot, utasait, teljes személyzetét a biztos pusztulástól.

A doktor Luigihoz szeretett volna rohanni, hogy karjába zárja... De visszatartotta magát. Sándor gróf átengedte volna magát a hála örömének, Sándor gróf azonban meghalt mindenki számára, még Andrea Ferrato fiának is.

Bár Báthory Péter is ugyanilyen önmegtartóztatásra volt kénytelen, mégis majdnem megfeledkezett róla, a doktor állította meg egy pillantásával. Aztán mindketten lementek a szalonba, és arra kérték Luigit, hogy tartson velük.

- Barátom - kérdezte tőle a doktor -, maga nem Andrea Ferrato isztriai halász fia?

- De igen, uram - felelte Luigi.

- Nincs nővére?...

- De van, együtt lakunk La Vallettában. De - tette hozzá némi habozással - ismerte ön apámat?

- Az édesapját! - felelte a doktor.- A maga apja tizenöt évvel ezelőtt menedéket adott rovignói házában két szökevénynek. Ezek a szökevények barátaim voltak, akiket apja önfeláldozása sem tudott megmenteni. Ez az önfeláldozás Andrea Ferrato szabadságába és életébe került, a steini fegyenctelepre vitték, és ott meg is halt...

- És úgy halt meg, hogy egyáltalán nem bánta meg, amit tett - fűzte hozzá Luigi.

A doktor megfogta a fiatal halász kezét.

- Luigi - mondta -, engem bíztak meg barátaim, hogy rójam le azt a hálát, amellyel édesapjának tartoznak. Sok éve igyekszem megtudni, mi történt nővérével és magával, de nyomukat vesztettem, amióta otthagyták Rovignót. Istennek legyen hála, hogy segítségünkre küldte önt! Ezt a hajót, amelyet megmentett, Ferratónak neveztem el Andrea emlékére... Hadd öleljem meg, gyermekem!

Miközben a doktor magához szorította, Luigi szemébe könny szökött.

A megható jelenet láttán Péter sem tudta türtőztetni magát. Mintha egész lénye megbolydult volna, és a fiatalember, a rovignói halász derék fia felé vonzotta, aki olyan korú lehetett, mint ő.

- Én is!... Én is! - kiáltotta kitárt karral.

- Ön... uram?

- Én... Báthory István fia vagyok!

A doktor sajnálta, hogy Péter száján kiszaladt ez a vallomás? Nem, Luigi Ferrato meg tudja őrizni a titkot, ahogy Pointe Pescade és Cap Matifou is őrizte.

Luigit mindenről tájékoztatták, főként arról, mi Antekirtt doktor célja. Csak egyetlen dolgot nem mondtak el neki: a fiatal halásznak nem volt szabad tudnia, hogy Sándor Mátyás gróffal áll szemben.

A doktor tüstént meg akarta látogatni Maria Ferratót. Türelmetlenül várta a viszontlátást, különösen kíváncsi volt életére - erre a munkás és nyilván nyomorúságos életre, hiszen, mivel Andrea halála után egyedül maradt, az ő vállára nehezedett testvére gondja is.

- Igen, doktor úr - felelte Luigi -, nyomban partra szállunk, ha annyira óhajtja! Maria már nagyon nyugtalan lehet miattam! Nemsokára negyvennyolc órája, hogy otthagytam, és halászni mentem a melliehai öbölbe; alkalmasint aggódik, nem történt-e bajom az éjszakai viharban.

- Nagyon szereti a nővérét? - kérdezte Antekirtt doktor.

- Ő anyám és nővérem egy személyben - felelte Luigi.

Málta szigete, amely 100 kilométerre fekszik Szicíliától, vajon inkább tartozik Afrikához, mint Európához, noha 250 kilométerre esik tőle? Ez a kérdés már régóta foglalkoztatja a földrajztudósokat. Akárhogy legyen is, miután V. Károly a szigetet az irgalmas rend tagjainak adományozta, akiket Rodoszról elűzött Szolimán, s akik ekkor tömörültek a Máltai Lovagrendbe - most az angoloké, és nem is lenne könnyű visszavenni tőlük.

Málta 28 kilométer hosszú, 16 kilométer széles sziget. Fővárosa a hozzá tartozó településekkel La Valletta, de más városok és falvak is fekszenek a szigeten, mint a nevezetes Citta Vecchia - afféle szent város, püspökségi székhely volt a lovagok idejében -, aztán Bosquet, Dinghi, Zébug, Itard, Berkercara, Luca, Farrugi stb. Keleti része eléggé termékeny, a nyugati viszont kopár, ez a nagy ellentét a keleti oldal lakosságának sűrűségében is kifejeződik - több mint százezer lakos él itt.

Amit a természet művelt ezzel a szigettel, amikor a világ négy-öt legszebb kikötőjét vágta ki partjain, minden képzeletet felülmúl. Mindenfelől víz, mindenfelé földnyelvek, hegyfokok s az erődítésekre és ágyúütegek elhelyezésére igen alkalmas magaslatok. Épp ezért már a lovagok is építettek egy nehezen bevehető erődöt, és az angolok, akik az amiens-i béke feltételei ellenére megtartották, bevehetetlenné tették. Egyetlen páncélos hajó sem tudna behatolni sem a Nagy Kikötő, sem a Vesztegzár Kikötő szűk bejáratán. Egyébként meg sem tudná közelíteni, hiszen most két 100 tonnás ágyú védi a tenger felől, hidraulikus töltőberendezésekkel és irányzókészülékkel, és ezek 900 kilós lövedéket repítenek ki 15 kilométerre. Figyelmeztetésül azoknak a hatalmaknak, amelyek nem szívesen látják Anglia kezén ezt a csodálatos földet, amely a Földközi-tenger középső vidékét uralja, és ahol az Egyesült Királyság egész flottája elférne.

Ugyanis Málta az angolok kezén van. Angol főkormányzója a rend nagymesterének hajdani palotájában székel, egy tengernagy a tengerészet és a kikötők parancsnoka, és négy-ötezer főnyi angol helyőrség van itt; de akadnak olaszok is, akik a sziget urai szeretnének lenni, továbbá egy hullámzó, vegyes nemzetiségű lakosság, mint Gibraltárban, a legtöbben persze bennszülöttek.

A máltaiak tulajdonképpen afrikaiak. A kikötőkben élénk színű csónakjaikon közlekednek; a szédületesen lejtős utcákon vágtatnak kocsijaikkal; a piacokon fülsiketítő zaj közepette zöldséget, húst, halat árulnak egy kimázolt kis szent lámpás alatt. Az idegennek az az érzése, hogy minden máltai hasonlít egymásra, mindegyik napégett arcú, kicsit göndör, fekete hajú, tüzes szemű, közepes magasságú, zömök termetű. Az ember megesküdne, hogy minden asszony ugyanabból a családból való, nagy szemű, hosszú pillájú, sötét hajú, kecses kezű, vékony lábú, hajlékony derekú, valószínűtlenül kifinomult, és olyan fehér bőrű, hogy azt még a nap sem képes megbarnítani a "falzetta", vagyis tuniszi divat szerint készült fekete selyemköpeny alatt; ezt minden rendű-rangú nő egyaránt viseli, és egyben hajdísz, csipke fejkendő, de még legyező is.

A máltaiak kalmárszelleműek. Mindenütt megtalálhatók, ahol üzletelni lehet. Dolgos, takarékos, iparkodó, józan, de heves, bosszúálló, féltékeny természetű emberek; ezt különösképpen a szegényebb néposztály tagjai között lehet megfigyelni. Valami keverék nyelvet beszélnek, ez alapjában arab, annak a hódításnak a maradványa, amely a római birodalom bukását követte, élénk, mozgalmas, festői nyelv, alkalmas a hasonlatokra, képekre, költőiségre. Jó tengerészek, ha kézben tudják tartani őket, és bátor halászok, akiket az itteni vizeken oly gyakori viharok hozzászoktattak a veszélyhez.

Most ezen a szigeten folytatta mesterségét Luigi, olyan vakmerően, mintha máltai lenne, és itt lakott csaknem tizenöt éve nővérével, Maria Ferratóval.

"La Valletta a hozzá tartozó településekkel" - mondottuk az előbb. Valójában legalább hat város tömörül itt a Nagy és a Vesztegzár Kikötő körül. Floriana, La Senglea, La Cospiqua, La Vittoriosa, La Sliema, La Misida nem külváros, se nem egyszerűen házcsoportok tömege, amelyben a szegény nép lakik, hanem valóságos városok, fényűző házakkal, szállókkal, templomokkal, a huszonötezer lakosú fővároshoz méltón, ahol megbámulhatja az ember a Provence, Castília, Auvergne, Itália és Franciaország nevű fogadókat, amelyek valóságos paloták.

Hát itt, La Vallettában lakott a két testvér. Talán helyesebb volna, ha úgy mondanók, La Valletta alatt, mert amolyan föld alatti negyedében laktak, amelynek Manderaggio a neve, ahová a Strada San Marcón át juthat le az ember. Itt találtak szerény keresetüknek megfelelő lakást, és ebbe a föld alatti üregbe vezette Luigi a doktort és Pétert, mihelyt a gőzjacht horgonyt vetett.

Miután száz és száz csónakos rohamát visszaverték, akik mind felajánlották szolgálataikat, mindhárman kiszálltak a rakparton. Ekkor áthaladtak a Tengeri Kapun, még zúgott a fülük a harangjátékoktól és kongatástól, amely betölti a levegőt a máltai főváros felett. Elmentek a kettős pincebörtönnel rendelkező erődítmény előtt, felmásztak egy meredek lejtőn, aztán keskeny, lépcsős utcán, magas házak közt vitt útjuk - a tetőkön zöldes tornyok, a falban lámpással megvilágított fülkék -, és így érkeztek a Szent János-székesegyház elé, a világ leglármásabb népsége közé.

Amikor a domb hátára értek, mintegy a székesegyház magasságába, újra leereszkedtek a Vesztegzár Kikötő irányába, aztán a Strada San Marco közepén megálltak egy lépcső előtt, amely jobb felé vezetett a város mélyen fekvő negyedeibe.

A Manderaggio negyed szűk utcáival egészen a városfalakig nyúlik, a napsugár sem tud behatolni sárgás falai közé, amelyekbe számtalan ablaklyukat vágtak, egy részük rácsos, más részük rács nélküli. Mindenfelé lépcsők kanyarognak és ereszkednek alá a piszkos, bűzös utcákba, alacsony, nedves, szutykos ajtók, mint a kasbák házain, hosszú, mély utcák, sötét alagutak, amelyek még a sikátor elnevezést sem érdemlik meg. És minden nyílásban, minden szellőzőlyukon, a ferde lépcsőfordulókon, a rozoga lépcsőkön ijesztő népség, boszorkányképű öregasszonyok, vértelen arcú anyák, különböző korú, rongyos ruhájú lányok, félmeztelen, beteges külsejű, piszokban hempergő gyerekek, koldusok, a legkülönfélébb sebekkel és alamizsnát kolduló csonkjaikkal, férfiak, vad arcú teherhordók vagy halászok, készen bármilyen gonosztett előidézésére vagy elkövetésére - aztán e nyüzsgés közepette, ehhez a valószínűtlen világhoz szokott néhány közönyös rendőr, aki nem csupán megszokta ezt a tömeget, de bizalmas közelségben él vele. Olyan ez, mint "A Csodák Udvara" Victor Hugo regényében, A párizsi Notre-Dame-ban, de valami furcsa domb tövébe áthelyezve, amelynek utolsó elágazásai rácsos szellőzőlyukakba torkollnak a vastag sziklafalaknál, vagy lenyúlnak a Vesztegzár Kikötő napsugaras rakpartjaiig, amelyeket a tengeri szél legyez.

E negyed egyik házának legfelső emeletén lakott Maria és Luigi Ferrato. Két szobácskájuk volt. A doktort meglepte a szerény otthon szegénysége, de tisztasága is. Rajta volt annak a gondos háziasszonynak a keze, aki valaha a rovignói halász házát tartotta rendben.

Amikor a doktor és Báthory Péter belépett, Maria felállt. Aztán öccséhez fordult.

- Gyermekem!... Luigim! - kiáltotta.

Elképzelhető, mennyire aggódhatott az elmúlt gyötrelmes éjszakán.

Luigi megcsókolta nővérét, és bemutatta neki kísérőit.

A doktor néhány szóval elmesélte, milyen körülmények között tette kockára Luigi az életét, hogy megmentse a veszélyben forgó hajót, és ugyanakkor megmondta, hogy Péter Báthory István fia.

Miközben beszélt, Maria olyan figyelemmel, olyan elérzékenyülten nézte, hogy a doktor már attól félt, felismerte benne Sándor grófot. De az egész csak egy pillanatig tartott, és azonnal megnyugodott. Hogyan ismerte volna fel tizenöt év után őt, aki néhány óráig vendégeskedett apjánál?

Andrea Ferrato lánya harminchárom éves volt. Arcvonásainak tisztasága, nagy, tüzes szeme ma is megszépítette. A fekete hajába vegyült néhány fehér szál elárulta, hogy többet szenvedett az élet keménységétől, mint az időtől. Nem az évek okozták ezt a korai őszülést, hanem a fáradalmak, gyötrelmek, apja, a rovignói halász elhunyta miatt érzett fájdalma.

- Az ön jövője és a Luigié mostantól a mi gondunk! - fejezte be elbeszélését Antekirtt doktor. - Barátaim adósai maradtak Andrea Ferratónak. Ugye, megengedi, Maria, hogy Luigi többé ne szakadjon el tőlünk?

- Uraim - felelte a lány -, testvérem ma éjszaka csak kötelességét teljesítette, amikor segítségükre sietett, és hálát adok az égnek, hogy ezt a gondolatot sugallta neki. Ő olyan ember fia, aki soha nem ismert mást, csak a kötelességet.

- És mi sem ismerünk mást, mi sem - felelte a doktor -, jogunk van leróni a hála adóját ama férfi gyermekeinek, akit...

Megállt. Maria újra ránézett, és ez a pillantás átjárta egész lényét. Félt, hogy már túl sokat is mondott.

- Maria - vette át ekkor a szót Báthory Péter -, ugye, nincs kifogása az ellen, hogy Luigi a testvérem legyen?...

- És nem utasítja vissza, hogy lányommá fogadjam? - tette hozzá a doktor, és kezét nyújtotta neki.

Erre Mariának el kellett mesélnie életét, amióta csak elhagyták Rovignót; hogyan tette elviselhetetlenné számukra az életet az osztrák rendőrspiclik zaklatása, hogyan támadt az a gondolata, hogy Máltára jöjjenek, ahol Luigi tökéletesítette magát a hajósmesterségben, s folytatta a halászatot; aztán hogyan teltek a hosszú évek, amikor is mindketten kemény harcot vívtak a nyomorral, mert kevéske pénzük igen gyorsan elfogyott.

De Luigi csakhamar versengett merészségben és ügyességben a máltaiakkal, akik híresek ezekről a tulajdonságaikról. Éppolyan nagyszerű úszó volt, mint ők, és megmérkőzhetett volna a híres Nicolo Pesceivel, azzal a La Valletta-i fiúval, aki állítólag úszva vitte a sürgönyöket Nápolyból Palermóba az Eoli-tengeren át. Nagy ügyességgel vadászta a pólingokat és vadgalambokat is; ezeknek a madaraknak a fészkét olyan megközelíthetetlen barlangok mélyén lehet felkutatni, ahová a hullámverés miatt nehéz eljutni.

Vakmerő halász volt, csónakján sohasem hátrált meg a szélrohamok elől, amikor ki kellett vetni hálóit, vagy horgait. Ilyen körülmények közt kötött ki a kis melliehai öbölben, amikor meghallotta a gőzjacht vészjeleit.

De Máltán a tengeri madarak, a halak, puhatestűek olyan bőségben találhatók, hogy csak kevés pénzt adnak értük, s emiatt a halászat nem hajt nagy hasznot. Luiginak minden buzgalma ellenére nagy erőfeszítésbe került, hogy előteremtse a kis háztartás szükségleteit, noha Maria is varrogatott. Ezért aztán, hogy fel ne boruljon az oly szűkre szabott költségvetés, be kellett érniük ezzel a lakással a Manderaggión.

Miközben Maria elmesélte történetüket, Luigi bement a szobájába s kezében egy levéllel tért vissza. Ezt a néhány sort Andrea Ferrato írta halála előtt:

Maria, rád bízom az öcsédet! Nemsokára Te leszel az egyetlen támasza! Amit tettem, gyermekeim, egyáltalán nem bántam meg, csak azt sajnálom, hogy szabadságom és életem árán sem sikerült megmentenem azokat, akik rám bízták magukat! Amit tettem, újra megtenném! Ne felejtsétek el soha apátokat, aki úgy hal meg, hogy utolsó ölelését nektek küldi!

Andrea Ferrato

A levél elolvasása után Báthory Péter nem is igyekezett elrejteni meghatottságát, Antekirtt doktor pedig elfordította fejét, hogy elkerülje Maria tekintetét.

- Luigi - mondta ekkor szándékolt hidegséggel a doktor -, a hajója ma éjszaka összetört, amikor nekiverődött a jachtomnak...

- Már öreg volt, doktor úr - felelte Luigi -, és másnak nem jelentene nagy veszteséget.

- Rendben van, Luigi, de megengedi, hogy egy másikkal pótoljam, éppen azzal a hajóval, amelyet megmentett.

- Tessék?...

- Akar másodkapitány lenni a Ferratón? Szükségem van egy fiatal, tettre kész, jó hajósra!

- Fogadd el, Luigi - kiáltotta Péter -, fogadd el!

- De... a nővérem...

- Nővére annak a nagy családnak lesz a tagja, amely szigetemen, Antekirttán lakik - felelte a doktor. - Ezentúl én gondoskodom magukról, és olyan boldoggá teszem az életüket, hogy nem fogják sajnálni a múltat, kivéve édesapjuk elvesztését!

Luigi hálásan megragadta a doktor kezét, szorongatta, Maria pedig csak könnyeivel tudta kifejezni háláját.

- Holnap várom magukat a hajón! - mondta a doktor.

És mintha nem bírt volna uralkodni elérzékenyülésén, intett Péternek, hogy kövesse, és gyorsan kifordult az ajtón.

- Ó, fiam! - mondta. - De jó is... de jó is jutalmazni!

- Igen... jobb, mint büntetni! - felelte Péter.

- De büntetni is kell!

Másnap a doktor a hajón várta Mariát és Luigi Ferratót.

Köstrik kapitány már intézkedéseket tett a gőzjacht gépezetének haladéktalan kijavítására. Szerencsére ott volt a Samuel Grech és Társa tengerészeti ügynökség a Strada Levantén, erre bízták rá a hajót, és a munka gyorsan megindult. De azért öt-hat napot igénybe vett, mert szét kellett szedni a légszivattyút és a kondenzátort, amelyeknek néhány csöve rosszul működött. Ez a késlekedés nagyon bosszantotta Antekirtt doktort, aki nagyon türelmetlenül várta, hogy megérkezzenek a szicíliai partokra. Már arra is gondolt, Máltába rendeli kétárbocosát, a Savarenát, de erről lemondott. Csakugyan többet ért, ha várnak néhány napig, és gyors és jól felfegyverzett hajóval kötnek ki Szicíliában.

Hanem elővigyázatosságból, tekintettel bizonyos eshetőségekre, sürgönyt menesztettek a tenger alatti kábelen, amely összekötötte Máltát Antekirttával. Ebben a sürgönyben parancsot adott a doktor az Elektrik 2-nek, hogy kezdjen el azonnal cirkálni a szicíliai partoknál, Porto di Palo környékén.

Luigit úgy mutatta be a kapitánynak, altisztjeinek és a legénységnek, mint másodkapitányt - az eddigi másodkapitány pedig átmegy majd az Elektrik 2-re, mihelyt Szicília déli partjához érnek.

Luigira csak rá kellett nézni, nem keltett csalódást: igazi tengerész volt. Bátorságát, vakmerőségét ismerték, látták, hogyan viselkedett harminchat órával azelőtt a melliehai öbölben. Üdvrivalgással fogadták. Aztán barátja, Péter és Köstrik kapitány megmutatták neki a hajót, amelyet a legapróbb részletekig meg akart ismerni.

Eközben a doktor Mariával beszélgetett, és olyan szavakkal festette le előtte öccsét, hogy azok nyilván mélyen meghatották a lányt.

- Igen... egészen az apja - jegyezte meg.

A doktor azt javasolta Mariának, hogy vagy maradjon a hajón a tervezett kutató út végéig, vagy menjen azonnal Antekirttára, ahová elkísérteti; Maria azt felelte, hogy legszívesebben elkísérné őt Szicíliába. Megegyeztek hát, hogy felhasználja azt az időt, amíg a Ferrato La Valletta kikötőjében áll, hogy rendezze dolgait, eladja néhány holmiját, amely nem emlék számára, végül is pénzzé teszi azt a kevéskét, amije van, és így elhelyezkedhessen kabinjában az indulás előestéjén.

A doktor egyáltalán nem titkolta Maria előtt terveit, amelyeket a legteljesebb mértékben meg akart valósítani. Terveinek egy része már meg is valósult, hiszen Andrea Ferrato gyermekeinek jövője már nem nyugtalanította. De még fel kell kutatnia Torontál Simont és Sárkányt, másrészt kézre kerítenie Carpenát, s ezt meg is teszi. Arra számított, hogy Szicíliában nyomára bukkan az első kettőnek. A harmadikat viszont megkeresi.

Ekkor Maria azt mondta a doktornak, hogy négyszemközt szeretne beszélni vele.

- Amit most elmondok önnek - kezdte -, mostanáig eltitkoltam az öcsém előtt. Nem bírta volna türtőztetni magát, és nyilván csak újabb bajt hozna ránk.

- Luigi most a szolgálati őrhelyeket látogatja - felelte a doktor. - Menjünk le a szalonba, Maria, ott nyugodtan beszélhet, senki nem hallja.

Mihelyt bezárult a lenti ajtó, mindketten helyet foglaltak egy pamlagon, és Maria így szólt:

- Itt van Carpena, doktor úr!

- Máltán?

- Igen, néhány napja.

- La Vallettában?

- Sőt a Manderaggio negyedben, ahol mi is lakunk!

A doktor igen meglepődött, és ugyanekkor nagyon is megörült a hallottaknak. Mégis kérdezte:

- Nem téved, Maria?

- Nem, nem tévedek! Ennek az embernek az arca jól bevésődött az emlékezetembe. Még ha száz év telt volna el, akkor is nyomban felismerném!... Itt van!

- Luigi nem tudja?

- Nem, doktor úr... és megérti, miért nem akartam tudomására hozni. Elrohant volna ehhez a Carpenához, belekötött volna, és talán...

- Jól tette, Maria! Ez az alak egyedül énrám tartozik! De gondolja, hogy felismerte magát?

- Nem tudom - felelte Maria. - Két-három ízben találkoztam vele a Manderaggio sikátoraiban, és megfordult, úgy nézett utánam bizalmatlankodva. Ha követett, ha megkérdezte valakitől a nevemet, tudnia kell, ki vagyok.

- Soha nem szólította meg?

- Soha.

- És nem tudja, Maria, miért jött La Vallettába, mit csinál, mióta itt van?

- Csak azt tudom, hogy Manderaggio legundorítóbb népsége között él. Ki sem teszi a lábát a leggyanúsabb kocsmákból, a leggarázdább gazfickók társaságát keresi. Úgy látom, a pénznek bőviben van, hát azt hiszem, hasonszőrű banditákat toboroz, hogy valami gonosztettet hajtsanak végre.

- Itt?

- Ezt nem tudhatom, doktor úr.

- Én majd megtudom!

E pillanatban Péter lépett be a szalonba, mögötte pedig a fiatal halász, így a beszélgetés véget ért.

- Nos, Luigi - kérdezte a doktor -, meg van elégedve a látottakkal?

- Csodálatos hajó ez a Ferrato! - felelt Luigi.

- Örülök, hogy tetszik, Luigi - felelte a doktor -, hiszen maga a másodkapitány, amíg a körülmények úgy nem hozzák, hogy kapitány lesz!

- Ó, uram...

- Kedves Luigi - folytatta Péter -, ne feledd el, hogy Antekirtt doktor mellett minden lehetséges!

- Igen, minden, Péter, de inkább azt mondd, Isten segítségével!

Maria és Luigi elbúcsúztak a doktortól és Pétertől, hogy visszatérjenek kis hajlékukba. Megegyeztek, hogy Luigi csak akkor kezdi meg szolgálatát, amikor már nővére is a hajóra költözik. Nem volt tanácsos, hogy Maria egyedül maradjon Manderaggióban, mert Carpena talán felismerte benne Andrea Ferrato lányát.

Amikor a két testvér elment, a doktor hívatta Pointe Pescade-ot, akivel Báthory Péter jelenlétében kívánt beszélni.

Pointe Pescade csakhamar megjelent, s úgy figyelt, mint aki alig várja, hogy parancsot kapjon, és azt teljesítse.

- Pointe Pescade - mondta a doktor -, szükségem van rád!

- Rám és Cap Matifoura?...

- Egyelőre csak rád.

- És mit kell tennem?

- Szállj partra tüstént, menj a Manderaggióba, ez La Valletta egyik föld alatti negyede, végy ki valami lakást, egy szobát, egy lyukat, akár a legkisebb szállóban.

- Rendben van.

- Ott aztán megfigyeled egy alak üzelmeit, nagyon fontos, hogy ne veszítsük szem elől. De senki ne sejtse, hogy ismerjük egymást! Szükség esetén álruhába öltözöl!

- Ez már az én dolgom!

- Ez az alak, ahogy mondták nekem - folytatta a doktor -, Manderaggio leghitványabb gazfickóit béreli fel. Nem tudjuk, kinek a pénzén, milyen munkára, és ezt kell kifürkészned a lehető leghamarabb.

- Kifürkészem.

- Amikor már tudod, hogy mit akar, ne gyere vissza a hajóra, mert követhetnek. Csak adj fel egy levelet nekem a La Valletta-i postán, és adj találkozót este, a Senglea negyed másik végén. Ott leszek.

- Úgy lesz - felelte Pointe Pescade. - De hogy találok rá erre az alakra?

- Az nem lesz nehéz! Barátom, te értelmes vagy, és az értelmedre számítok.

- Megtudhatnám legalább a fickó nevét?

- Carpenának hívják!

E név hallatára Péter felkiáltott:

- Micsoda?!... Ez a spanyol itt van?

- Igen - felelte Antekirtt doktor -, és abban a negyedben, ahol megtaláltuk annak az Andrea Ferratónak a gyermekeit, akit ő a fegyenctelepre és a halálba küldött!

Antekirtt doktor elmesélt mindent, amit Maria elmondott neki. Pointe Pescade megértette, mennyire sürgős, hogy tisztán lássanak a spanyol játékában, aki bizonyosan valami álnokságot forral La Valletta rablóbarlangjaiban.

Egy óra múlva Pointe Pescade elhagyta a hajót. Feltételezte, hogy esetleg követi és figyeli valaki, ezért a gyanút úgy akarta elterelni magáról, hogy kószálni kezdett a hosszú Strada Realén, amely a Szent Elmo-erődtől Florianáig visz, és csak akkor indult a Manderaggio felé, amikor beesteledett.

Olyan zsiványbanda toborzásához, amely egyaránt alkalmas gyilkosságra és fosztogatásra, valóban nem találhattak volna megfelelőbb helyet, mint ezt a zsibvásárt a föld alatti városrészben. A legkülönfélébb országokból gyűltek itt össze Nyugat és Kelet gazemberei, kereskedelmi hajókról szökött matrózok, hadihajók katonaszökevényei, de különösen a legalacsonyabb osztálybeli máltaiak, félelmetes haramiák, ereikben még a kalózok vérével, amely őseiket oly rettenetessé tette a barbár rablókalandok idején.

Carpenának, akit azzal bíztak meg, hogy keressen egy tucat elszánt fickót - mindenre elszántat -, csak a választék bősége okozhatott nehézségeket. Épp ezért alig hagyta el érkezése óta Manderaggio legsötétebb utcáiban a kocsmákat, ahol mindig található volt. Úgyhogy Pointe Pescade minden nehézség nélkül ráismert; annál nehezebb volt megtudnia, kinek a számlájára dolgozik a spanyol teli bukszával.

Mert ez a pénz nyilván nem az övé volt. Az ötezer forintos jutalmat, amelyet a rovignói ügyből kifolyólag kapott, már régen elverte. Carpenát elűzte Isztriából a közfelháborodás, a partvidék egyetlen sólepárlójában sem kapott munkát, erre nekiindult a világnak. Pénzét gyorsan eltékozolta, s ha annak előtte is nyomorúságosan élt, ezután még nagyobb ínségbe került.

Senki nem lepődhet meg azon, hogy most egy félelmetes gonosztevő banda szolgálatába szegődött, s ebbe toborzott új cinkosokat, hogy azok helyére keressen utódokat, akiknek kötéllel szolgáltatnak igazságot. Ezzel a céllal tartózkodott hát Máltán, és közelebbről a Manderaggióban. De hogy hová kell vezetnie a bandát, ezt óvakodott közölni Carpena, mert igen bizalmatlan volt felbérelt társaival szemben. Különben ezt nem is kérdezték tőle. Ameddig készpénzzel fizetik, lopással és fosztogatással kecsegtetik őket, a világ végére is elmennek vele bizalommal.

Meg kell jegyezni, hogy Carpena nem kis meglepetésére szolgált találkozása Mariával a Manderaggio utcáin. Tizenöt évi távollét után is tüstént ráismert, mint ahogy őt is felismerte a lány. Egyébként nagyon bosszús volt, hogy Maria megsejtheti, mi járatban van itt Vallettában.

Pointe Pescade-nak cselhez kellett hát folyamodnia, ha meg akarta tudni azt, aminek az ismerete olyan fontos volt a doktornak, s amit a spanyol annyira titkolt. És meg is környékezte csakhamar Carpenát. Hogy is ne vette volna észre ezt a fiatal, eszes banditát, aki mellészegődött, beférkőzött bizalmába, aki oly félvállról beszélt a Manderaggio legcégéresebb banditáival, aki azzal dicsekedett, hogy eddigi bűnlistája olyan kötetre rúg, amelynek bármelyik lapja kötelet jelent Máltán, nyaktilót Olaszországban, szorítócsavart Spanyolhonban, aki a legmélyebb megvetéssel kezelte a negyed gyáva kukacait, akikre ha csak ránéz a rendőr, már inukba száll a bátorságuk - egyszóval valódi fenegyerek volt! Carpena nagyon ismerte a szakmát, és csak becsülni tudta őt.

Nyilván a jól megjátszott szerepnek köszönhette Pointe Pescade, hogy elérte célját, mert augusztus huszonhatodikán délelőtt Antekirtt doktor levelet kapott, amely estére találkára hívta Senglea szélére.

Az utolsó napokban nagy lendülettel folyt a munka a Ferratón. Legfeljebb három nap múlva befejezik a javításokat, és szénnel megrakodva kifuthat a tengerre.

Ezen az estén a doktor elment arra a helyre, amelyet Pointe Pescade megjelölt. Kis árkádos tér volt ez, a körút közelében, a külváros határán.

Nyolc órára járt az idő. Vagy ötven ember tartózkodott a téren, ahol még a piacot sem csukták be.

A doktor az emberek között sétált, majdnem mind máltai férfi és asszony volt ott, amikor egy kéz nehezedett a karjára.

Visszataszító, szutykosan öltözött csavargó gazfickó volt, ósdi, szakadozott kalappal a fején, zsebkendőt lobogtatott feléje, s így szólt:

- Ezt loptam öntől, kegyelmes uram! Máskor jobban vigyázzon a zsebére!

Pointe Pescade volt, akit teljesen felismerhetetlenné tett az álruha.

- Arcátlan fickó! - kiáltott a doktor.

- Fickó igen!... De arcátlan nem vagyok, doktor úr!

Csak most ismerte fel Pointe Pescade-ot, és nem tudott visszafojtani egy mosolyt. Aztán minden átmenet nélkül megkérdezte:

- És Carpena?

- Hát ő valóban iparkodik, hogy összeszedje Manderaggio tucatnyi legmegrögzöttebb zsiványát.

- Kinek?...

- Egy bizonyos Zirone számára!

A szicíliai Zirone, Sárkány társa? Ugyan milyen kapcsolat állhatott fenn a két gazember és Carpena között?

És ha elgondoljuk, milyen magyarázatot talált rá a doktor, meg kell vallani, nem is tévedett.

A spanyol árulását, amely a pisinói szökevények letartóztatását vonta maga után, Sárkány is megtudta. Kerestette őt nyilván, s a legteljesebb nincstelenségben rá is talált, és nem habozott ügynökévé fogadni, akit aztán Zirone a banda szolgálatába állított. Így lett Carpena az első nyom azon az úton, amelyen a doktornak már nem kellett vaktában botorkálnia.

- Tudod, milyen céllal folyik a toborzás? - kérdezte Pointe Pescade-ot.

- Egy Szicíliában működő bandába szervezik őket.

- Szicíliába? Igen!... Ez az!... És közelebbről?...

- A keleti vidékekre, Siracusa és Catania között!

Nyilvánvaló volt, hogy nyomon vannak.

- Kitől szerezted ezeket az értesüléseket?...

- Magától Carpenától, aki barátságába fogadott, és akit kegyelmességed figyelmébe ajánlok!

A doktor csak egy fejbólintással válaszolt.

- Most már visszajöhetsz a hajóra - mondta -, s veszel magadra valami illendőbb ruhát.

- Azt már nem! Énrám ez illik!

- És miért?

- Mert van szerencsém fent említett Zirone bandájához tartozni!

- Vigyázz, barátom! - felelte a doktor. - Ebben a játékban az életed kockáztatod...

- De az ön szolgálatában, doktor úr - mondotta Pointe Pescade -, ennyivel igazán tartozom önnek!

- Derék fiú!

- Különben elég ravasz róka vagyok, dicsekvés nélkül mondhatom, s ki is füstölöm ezeket a mihasznákat a rókalyukból!

A doktor megértette, hogy ilyen körülmények között Pointe Pescade segítsége nagy haszonnal járhat terveire nézve. Ezt a szerepet játszva, ez az értelmes fiú olyannyira beférkőzhetett Carpena bizalmába, hogy még titkaiba is beavatta; hagyni kell, hadd cselekedjék.

Ötperces beszélgetés után a doktor és Pointe Pescade, nem akarván, hogy meglepjék őket, elváltak egymástól. Pointe Pescade végigment a sengleai rakparton, csónakba szállt a Nagy Kikötő végében, és visszatért Manderaggióba.

Még vissza sem érkezett, Antekirtt doktor ismét a gőzhajón volt. Ott aztán tájékoztatta Báthory Pétert mindarról, amit megtudott. Ugyanakkor úgy vélte, nem kell titkolnia Cap Matifou előtt, hogy Pointe Pescade elég veszélyes vállalkozásba kezdett az ügy érdekében.

Az erőművész megcsóválta fejét, háromszor is kinyitotta és összecsukta vaskos tenyerét. Aztán mintha ezt mondogatta volna magának:

- Hajaszála se görbüljön meg, amíg visszatér, de ne ám! Egy hajaszála se, mert különben...

Ezek az utolsó szavak többet mondtak bárminél, amit csak Cap Matifou szólni tudott volna, ha képes lett volna hosszas szónoklatokra.

Ha az emberre bízták volna, hogy megalkossa a földgolyót, odaáll egy esztergapad mellé, és gépiesen elkészíti, mint egy biliárdgolyót, minden érdesség és ránc nélkül. De a föld a Teremtő műve volt. Épp ezért Szicíliában Acireale és Catania között egymást váltogatják a hegyfokok, szirtek, barlangok, sziklák, hegyek ezen a páratlan szépségű tengerparton.

A Jón-tengernek ezen a részén kezdődik a Messinai-szoros, amelynek túlsó partját a Calabriai-hegylánc övezi. Ez a szoros, ez a part, ezek a hegyek, amelyek közül kimagaslik az Etna, Homérosz idejében is olyanok voltak, mint ma - fenségesek! Ha az az erdő eltűnt is, ahol Aeneas találkozott Achaemenidesszel, de Galatea és Polüphémosz barlangja, a küklopszok szigetei és kicsit északabbra a Szkülla- és Kharübdisz-sziklák még mindig történelmi helyükön állnak, és az ember ugyanoda léphet, ahol az a trójai hős szállt partra, aki itt akart új birodalmat alapítani.

El kell ismernünk, hogy Polüphémosz, az óriás, olyan hőstetteket vitt véghez, amilyenekkel Cap Matifou, az erőművész sem dicsekedhet. Cap Matifou viszont annyival van előnyösebb helyzetben, hogy ő él, míg Polüphémosz háromezer éve meghalt - ha ugyan egyáltalán élt valaha, bármit is mondjon erről a ravasz Odüsszeusz. Elisée Reclus földrajztudós valóban azt írja, igen valószínű, hogy a Küklopsz, a görög regék egyszemű óriása egyszerűen az Etna, "amelynek krátere a kitörések alkalmával úgy ragyog, mint egy hatalmas, nyitott szem a hegy csúcsán, és amely a sziklafal tetejéről kőlapokat dobál, így alakultak ki olyan szigetecskék és a zátonyok, mint a Faraglionik is".

A Faraglioni-zátonyok néhány száz méterre fekszenek a parttól és a Cataniába vezető úttól, amely mellett halad most a siracusa-messinai vasútvonal, s e zátonyok voltak a küklopszok hajdani szigetei. A Polüphémosz barlangja sincs messze ide, és az egész part mentén visszhangzik az a zúgás, amelyet a tenger okoz a part bazaltüregeiben.

Augusztus huszonkilencedike estéjén, éppen e sziklák tövében, a történelmi emlékek iránt vajmi kevéssé érzékeny két férfiú csevegett bizonyos dolgokról, amelyeket a szicíliai zsandárok is szívesen hallgattak volna.

Az egyik, aki már néhány perce leste a másik érkezését, Zirone volt. A másik, aki az imént bukkant fel a cataniai úton, nem volt más, mint Carpena.

- Végre itt vagy! - kiáltotta Zirone. - Alaposan megkéstél! Már igazán azt hittem, hogy eltűnt Málta, mint hajdani szomszédja, Júlia szigete, téged pedig megettek a tonhalak és bonicusok a Földközi-tenger mélyén!

Láthatjuk, hogy ha el is múlt tizenöt év Sárkány társának feje fölött, azért bőbeszédűsége az évek múlása ellenére is megmaradt, éppúgy, mint vele született szemtelensége. Fülére húzott kalappal, vállára vetett köpönyeggel, térdig befűzött lábszárvédőben nagyon is olyannak tűnt, ami volt egykor és most is: banditának.

- Nem tudtam hamarabb jönni - felelte Carpena -, csak ma reggel szálltam ki a hajóból Cataniában.

- Az embereiddel?

- Igen.

- Hányat hoztál?

- Egy tucatot.

- Csak?...

- Igen, de jótállok értük.

- Manderaggióból valók?

- Onnan is, máshonnan is, de főként Máltáról.

- Jó újoncok, de talán kevesen vannak - felelte Zirone -, mert néhány hónapja a munka megnehezült, és veszélyes lett. Az utóbbi időben a zsandárok csak úgy hemzsegnek Szicíliában, és annyi lesz belőlük nemsokára, mint a pelyva! Persze ha jó minőségű árut szállítasz...

- Meghiszem azt, Zirone - felelte Carpena -, és majd meglátod munka közben. Ezenkívül magammal hoztam egy ügyes fiút, vásári akrobata volt, fürge és ravasz, szükség esetén lánynak is öltöztethetjük, úgy gondolom, nagy hasznát vesszük.

- Mit csinált Máltán?

- Órát lopott, de ha nem talált órát, megelégedett zsebkendővel is.

- Hogy hívják?

- Pescador.

- Jól van! - felelte Zirone. - Majd meglátom, hogyan használhatjuk fel képességeit és értelmét. Hol szállásoltad el őket?

- A Santa Grotta fogadóban, Nicolosi fölött.

- És mikor veszed át a fogadó vezetését?

- Már holnap...

- Nem, már ma este - felelte Zirone -, mihelyt megkaptam az új utasításokat. A messinai vonatot várom, itt dobnak ki egy levelet az utolsó kocsi ajtajából.

- Egy levelet... tőle?

- Igen... tőle!... Fut a hozománya után - felelte nevetve Zirone -, és nekem kell dolgoznom, hogy megéljünk! Az ám! Mit meg nem tennék egy ilyen derék pajtásért?!

Ebben a pillanatban távoli moraj hallatszott Catania felől, amelyet nem lehetett összetéveszteni a sziklafalon megtörő hullámok zúgásával. A vonat volt, ezt várta Zirone Carpenával; ekkor felfelé kaptattak a sziklákon, aztán néhány pillanat múlva már a vágánynál álltak, amelyet semmiféle korlát nem zárt el előlük.

Két fütty jelezte a kis alagút bejáratánál a vonat közeledtét, csak igen mérsékelt sebességgel haladt, de a mozdony szuszogása hamarosan felerősült, lámpáinak fehér fénye eloszlatta a félhomályt, és messzire megvilágította a vágányokat.

Zirone pillantásával nagy figyelemmel követte a vonatot, mely tőlük három lépésre robogott el.

Az utolsó kocsi már közel járt hozzá, amikor egy ablakot leengedtek, s egy nő dugta ki rajta fejét. Mihelyt észrevette az ott álló szicíliait, gyorsan kihajított egy narancsot, amely Zironétól vagy tíz lépésre gurult a vágányok mentén.

A nő Namir volt, Sárkány megbízottja. Néhány másodperccel később már el is tűnt a vonattal Acireale irányában.

Zirone felvette a narancsot, helyesebben a zsineggel összekötött két fél narancshéjat. Majd a spanyollal egy magas szikla mögé húzódott. Ott Zirone meggyújtott egy kis lámpást, felnyitotta a narancshéjat, és kihúzott egy levélkét, amelyben ez állt:

Azt reméli, Nicolosiban találkozik magával öt-hat nap múlva. Különösen óvakodjék egy bizonyos Antekirtt doktortól!

Sárkány nyilvánvalóan még Raguzában megtudta, hogy ez a titokzatos személy, akivel olyan sokat foglalkozott a kíváncsi lakosság, kétszer is ellátogatott Báthoryné lakására. Innét az a bizonyos nyugtalanság benne, mert megszokta, hogy mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlan legyen. Ezért nem küldte postán ezt a levelet társának, Zironénak, hanem Namir útján.

Zirone zsebre dugta a levélkét, eloltotta lámpását; aztán Carpenához fordult.

- Hallottál valaha Antekirtt doktorról? - kérdezte tőle.

- Nem - felelte a spanyol -, de talán a kis Pescador ismeri. Ez a kedves kölyök mindent tud!

- Majd meglátjuk - folytatta Zirone. - Mondd csak, Carpena, ugye nem félünk az éjszakai utazástól?

- A nappali utazástól jobban félnék, Zirone!

- Igen... nappal nyüzsögnek a zsandárok, és túlontúl tapintatlanok! Nos, induljunk! Három óra előtt oda kell érnünk a Santa Grotta fogadóba!

Átmentek a vasúti síneken, és gyors léptekkel nekivágtak azoknak az ösvényeknek, amelyeket Zirone jól ismert, s csakhamar eltűntek az Etna előhegységén át, ezen a földtani másodkorban keletkezett terepen.

Úgy tizennyolc évvel ezelőtt működött Szicíliában, főként Palermóban egy félelmetes rablóbanda. Valamiféle szabadkőműves szertartásrend fűzte össze több ezer főből álló tagjait. Lopás és csalás minden lehető módon - ez volt a maffia célja; számos kereskedő és iparos fizetett nekik éves dézsmát, hogy zaklatások nélkül folytathassák mesterségüket.

Ebben az időben - még a trieszti összeesküvés előtt - Sárkány és Zirone a maffia legfőbb és legtevékenyebb tagjai közé tartoztak.

De ahogy javultak a közállapotok, és ha a falvakban nem is annyira, de a városokban megerősödött a közbiztonság, a maffia tevékenysége egyre több nehézségbe ütközött. A dézsmák és járandóságok lecsökkentek. Szét is hullott a tagság jó része, és a jövedelmezőbb útonállásra adták fejüket.

Ebben az időszakban Itália politikai rendszere az ország egyesítése folytán megváltozott. Szicíliának, mint a többi tartománynak is, a közös sorsot kellett vállalnia, alávetnie, magát az új törvényeknek és a sorozás kötelezettségének. Ezért akadtak olyan lázadók, akik nem akartak alkalmazkodni a törvényekhez, ellenszegülők, akik megtagadták a katonai szolgálatot - megannyi lelkiismeretlen ember, a "maffisik" és más hasonlók, akik bandáikkal kezdték szipolyozni a vidéket.

Zirone éppen az egyik banda feje volt, és amikor Sándor Mátyás gróf vagyonából az árulásért Sárkányra eső részt felfalták, mindkettő újrakezdte régi életét, míg komolyabb alkalom nem kínálkozik új vagyonszerzésre.

Ez az alkalom el is jött: Sárkány házassága Torontál Simon lányával. Az olvasó már tudja, hogyan és milyen körülmények között hiúsult meg mindeddig ez a frigy.

Szicília földje még a mai időkben is különösen kedvez a haramiáskodásnak. A háromszög alakú sziget, az ókori Trinacria területe 720 km², három szélső pontján: északkeleten a Faro-fok, nyugaton a Marsala-fok, délkeleten a Passero-fok; nagy hegyláncai: a Peloritania- és a Nebrodi-hegység; önálló vulkáncsoportja az Etna; folyói: a Giarella, Cantara, Platani; találhatók rajta vízesések, völgyek, síkságok, városok nem valami jó összeköttetéssel, messzi városkák nem éppen gazdag környékkel, csaknem megközelíthetetlen, sziklák közé vesző falvak, hegyszorosokban vagy hegyoldalakon magányosan álló kolostorok, vagyis akad itt rengeteg búvóhely, ahová elhúzódhat az ember, és végtelen sok kis öböl, amely ezer alkalmat kínál a menekülésre. Kicsiben olyan ez a darab szicíliai föld, mint az egész földgolyó, ahol minden található, ami csak a földfelszínt alkotja: hegyek, vulkánok, völgyek, rétek, folyók, folyamok, tavak, vízesések, városok, falvak, tanyák, kikötők, kis öblök, hegyfokok, félszigetek, zátonyok, hullámtörők - és mindez azé a közel kétmilliós lakosságé, amely huszonhatezer négyzetkilométeren oszlik meg.

Vajon milyen színtér lehetne alkalmasabb a banditizmusra? Habár a bűnözés csökkenő tendenciát mutat, és úgy látszik, a szicíliai és calabriai rablók ideje már lejárt, ha száműzték is őket legalább a modern irodalomból, s végül ha kezdik is belátni, hogy a lopásnál gyümölcsözőbb a munka, mégis jó, ha az utasok nem merészkednek minden elővigyázat nélkül erre a vidékre, amely olyan kedves Cacusnak, a római mondák rablójának, és amelyet Mercurius, a tolvajok istene áldott meg.

Az utóbbi években a szicíliai csendőrség szüntelenül résen állt, és néhány igen szerencsés átfésülést hajtott végre a keleti vidékeken. Több banda is kelepcébe esett, és részben megsemmisült. Köztük Zirone bandája, amelyből már csak harminc ember maradt. Így elhatározták, hogy a csapatot felfrissítik egy kis idegen vérrel, főként máltaival. Tudta Zirone, hogy a Manderaggio lebujaiban, ahol nemegyszer megfordult régebben, százával élnek tétlen banditák. Ezért ment Carpena La Vallettába, és ha csak tucatnyi gazembert toborzott is össze, de legalább a legkipróbáltabbakat.

Senki ne lepődjék meg, hogy a spanyol ennyire áldozatkésznek mutatkozott Zironéval szemben. Ez a mesterség felelt meg neki, de mivel gyáva természet volt, csak a lehető legkisebb mértékben vállalt kockázatot azokban az akciókban, ahol golyók is fütyültek. Beérte hát a dolgok előkészítésével, a tervek kidolgozásával, felöltötte a kocsmáros szerepét a Santa Grotta fogadóban, ezen a rettentő rablótanyán, a vulkán első lejtőin.

Magától értetődik, hogy ha Sárkány és Zirone mindent tudott Carpenáról, ami Andrea Ferrato esetére vonatkozott, Carpena mit sem tudott a trieszti ügyről. Egyszerűen azt hitte, hogy becsületes haramiákkal került össze, akik hosszú évek óta űzik "mesterségüket" Szicília hegyei közt.

Zirone és Carpena a nyolcmérföldnyi úton a Polüphémosz szikláitól Nicolosiig semmiféle kétes alakkal nem találkozott, vagyis egyetlen zsandár sem mutatkozott. Eléggé meredek ösvényeken jártak, szőlő, olajfa, narancs-, cédrusfák, kőrisfacsoportok, paratölgyek és indiai fügefák között. Olykor végigmentek egyik-másik kiszáradt zuhatag medrében; a nyílt tengerről nézve makadámutaknak látszottak, amelyeknek az úthenger még nem zúzta szét kavicsait. A szicíliai és a spanyol áthaladt San Giovanni és Tramestieri falvakon, a Földközi-tenger szintjénél jóval magasabban. Fél tizenegy óra tájban érkeztek Nicolosiba. Ez egy elég széles völgykatlan mélyén fekvő városka, északon és nyugaton a Monpilieri, a Monte Rossi és Serra Pizzuta vulkánok övezik.

A városkának hat temploma van, kolostora, amelyet arenai Szent Miklós oltalmába ajánlottak, továbbá két fogadója - ezekből is látható a hely jelentősége. De ez a két fogadó nem érdekelte Zironét és Carpenát. A Santa Grotta fogadó már várta őket egy óra járásnyira az Etna hegység egyik legsötétebb szorosában. Mielőtt még az éjfelet elütötték volna Nicolosiban a harangok, már oda is értek.

A Santa Grottában még korántsem tértek nyugovóra. Kiabálás és káromkodások közepette fogyasztották a vacsorát. Itt gyűltek össze Carpena újonnan szegődtetett emberei, akiket a banda régi tagja, Benito, a helyzet nyilvánvaló ellentmondásaként (Benito olaszul ugyanis "áldottat" jelent), nagy tisztelettel fogadott. A banda többi tagja, vagy negyvenfőnyi hegyi lakó és katonaszökevény, valami húszmérföldnyire nyugatra állomásozott innen; az Etna túlsó oldalán fosztogattak, és hamarosan vissza kellett térniük. Így Santa Grottában csak a tucat máltai tartózkodott, akiket a spanyol toborzott. Köztük Pescador - vagy más néven Pointe Pescade -, aki derekasan kivette részét ebből a káromkodó és hencegő együttesből. De mindent hallott, figyelt, megjegyzett, hogy semmit ne felejtsen el, amire szüksége lehet. Így vésődött fejébe az a néhány szó is, amelyet Benito vetett oda vendégeinek, mérsékelni akarván a lármát, még valamivel Carpena és Zirone érkezése előtt.

- Hallgassatok már, máltai ördögök, hallgassatok már! Még Cassonéból is hallani lehetne benneteket, ahová a főbiztos, a szeretetre méltó tartományi főnök egy carabiniere-különítményt küldött!

Tréfás fenyegetés volt, hiszen Cassone elég messze esik Santa Grottától. De az újoncok azt képzelték, hogy lármájuk a carabinieréknek, a vidék csendőreinek fülébe juthat. Mérsékelték hát szitkaikat, és még jobban vedelték a nagy hasú üvegekből a jó kis etnai bort, amelyet maga Benito töltögetett a találkozás örömére. Végül is többé-kevésbé mind lerészegedtek, amikor kinyílt a fogadó ajtaja.

- Remek legények! - kiáltotta Zirone, amikor belépett. - Carpena szerencsés kézzel választott, és látom, Benito is jól végezte dolgát.

- Ezek a derék emberek majdnem meghaltak a szomjúságtól! - felelte Benito.

- És mivel az a legcsúnyább halál - folytatta Zirone -, meg akartad őket kímélni tőle! Jól van! Most hadd aludjanak! Holnap megismerkedünk!

- Miért várjunk holnapig? - szólalt meg az egyik újonc.

- Mert túl részegek ahhoz, hogy megértsenek és engedelmeskedjenek - felelte Zirone.

- Részegek!... Részegek!... Mert lehajtottunk néhány üveggel ebből a kis falusi lőréből? Mi ez a manderaggiói kocsmák ginjéhez és whiskyjéhez képest!

- Ki ez? - kérdezte Zirone.

- A kis Pescador! - felelte Carpena.

- És ez ki? - kérdezte Pescador is, a szicíliaira mutatva.

- Zirone! - felelte a spanyol.

Zirone figyelmesen nézte a fiatal banditát, akit Carpena úgy dicsért, és aki ilyen szemtelenül mutatkozott be. Nyilván értelmesnek és merésznek találta arcát, mert helyeslően bólintott. Aztán így szólt Pescadorhoz:

- Hát ittál annyit, mint a többiek?

- Többet is!

- És nem vesztetted el az eszed?

- Ugyan! Nem vész el az olyan könnyen!

- Mondd csak, fiacskám - folytatta Zirone -, Carpena azt mondta nekem, hogy adhatnál esetleg valami felvilágosítást, amire szükségem van!

- Ingyen?

- Kapd el!

És Zirone odadobott egy fél piasztert, amelyet Pescador azon nyomban eltüntetett kabátja zsebében, egy hivatásos bűvész sem csinálta volna különbül a varázsgolyóval.

- Ez igen! - jegyezte meg Zirone.

- Igen ám! - felelte Pescador. - És miről lenne szó?

- Ismered jól Máltát?

- Máltát és Olaszországot és Isztriát és Dalmáciát és az Adriát! - válaszolta Pescador.

- Sokat utaztál?

- Sokat, de mindig a saját költségemre!

- Arra intelek, hogy sohase utazz másként, mert ha a kormány fizeti...

- Akkor ez sokba kerül! - felelte Pescador.

- Amint mondod! - vágta rá Zirone, és el volt bűvölve az új cimborától, akivel legalább beszélni lehetett.

- És aztán?... - folytatta az értelmes fickó.

- És aztán, ide figyelj! Számos utad során nem hallottál beszélni, Pescador, egy bizonyos Antekirtt doktorról?

Minden ravaszsága ellenére erre nem volt elkészülve Pointe Pescade! Mégis eléggé uralkodott magán, hogy ne mutassa ki meglepődését.

Hogyan hallhatott Zirone a doktorról, és honnan ismerte nevét, hiszen nem volt Raguzában, amikor a Savarena ott horgonyzott, és Máltán sem volt, amikor a Ferrato kikötött ott?

De éles eszével tüstént rájött, hogy válasza hasznára lehet, és nem habozott.

- A doktorról? - kiáltotta. - De még mennyire hallottam!... Az egész Földközi-tenger vidékén csak róla beszélnek!

- Láttad őt?

- Soha.

- De tudod, hogy ki ez a doktor?

- Egy szegény ördög, csak százszoros milliomos, ahogy beszélik; soha nem sétál úgy, hogy ne lapulna egymillió útiöltönyének mindegyik zsebében, és legalább hat zsebe van! Egy szerencsétlen, aki műkedvelő orvoslásból tengeti magát, néha kétárbocosán, néha gőzjachtján; biztos gyógyszerekkel rendelkezik mind a huszonkétezer betegség ellen, amellyel a természet megajándékozta az emberi nemet!

A hajdani szemfényvesztő éppen jókor támadt fel Pointe Pescade-ban, és nagyhangú előadása nem kevésbé ejtette bámulatba Zironét, mint Carpenát, akinek ez szökött ki a száján:

- No ugye? Micsoda újonc!

Pescador rágyújtott egy cigarettára, és elhallgatott, de úgy tűnt, mintha szeszélyes füstje egyszerre gomolyogna orrából, szeméből, még a füléből is.

- Szóval azt mondod, hogy ez a doktor gazdag? - kérdezte Zirone.

- Olyan gazdag, hogy meg tudná venni Szicíliát, hogy angolkertet rendezzen be itt magának! - felelte Pescador.

Aztán úgy gondolta, eljött a pillanat, amikor elülteti Zirone fülébe végrehajtandó tervét.

- És figyeljen csak rám, Zirone kapitány - mondta -, ha nem is találkoztam ezzel a doktorral, mindenesetre láttam egyik jachtját, mert azt mesélik, hogy egész kis flotta áll rendelkezésére tengeri sétáihoz!

- Az egyik jachtját?

- Igen, a Ferratót! Nagyszerű hajó, megfelelne nekem; kirándulásokra, a Nápolyi-öbölbe egy-két kedvemre való hercegnővel!

- Hol láttad ezt a jachtot?

- Máltán - felelte Pescador.

- Aztán mikor?

- Tegnapelőtt, La Vallettában! Épp amikor hajóra szálltunk Carpena őrmesterrel, ott horgonyzott a katonai kikötőben. De úgy mondták, huszonnégy óra múlva már ki is fut a tengerre.

- Hová?...

- Éppen Szicíliába, Cataniába.

- Cataniába? - ismételte Zirone.

Az a véletlen, hogy így egybeesett Antekirtt doktor távozása és Sárkány óvatosságra intő figyelmeztetése, csak fokozta Zirone gyanúját.

Pointe Pescade megértette, hogy valami titkos gondolat motoszkál Zirone fejében, de mi lehet az? Mivel nem tudott rájönni, elhatározta, hogy közvetlenül tér a dologra.

Zirone megjegyezte:

- Ugyan mit kereshet Szicíliában ez az ördöngös doktor, és pontosan Cataniában?

- Eh! Szent Ágotára esküszöm, a várost akarja megnézni! Meg akarja mászni az Etnát! Utazgat gazdag turista módjára, mert gazdag ám!

- Pescador - mondta Zirone, akit időnként némi bizalmatlanság kerített hatalmába -, úgy nézem, sok mindent tudsz erről a doktorról.

- Nem többet, mint amennyire alkalomadtán szükségem lesz! - felelte Pescador.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy ha ez a doktor, amint ez feltételezhető, a mi földünkön óhajtana sétát tenni, nos, akkor Őkegyelmessége csinos kis átjárási díjat fizet nekünk!

- Valóban? - kérdezte Zirone.

- És ha csak egy-két milliójába kerül, még olcsón megúszta.

- Így gondolod?

- Különben Zirone és barátai tökéletesen ostobák lennének!

- Na jól van! - mondta Zirone nevetve. - Olyan bókot kaptunk, hogy most már csakugyan lefeküdhetsz!

- Rendben van, kapitány - felelte Pescador -, de azt is tudom, hogy miről álmodom majd!

- Miről?

- Antekirtt doktor millióiról... arany-álmaim lesznek, az ám!

Erre Pescador még egyet szippantott cigarettájából, és társai után ballagott a fogadó csűrjébe; Carpena is visszatért szobájába.

És ekkor a derék fiú alvás helyett rendezni kezdte agyában mindazt, amit csinált és mondott.

Amikor nagy meglepetésére Zirone Antekirtt doktort említette, vajon a legjobban képviselte-e a rábízott érdekeket? Majd kiderül.

Antekirtt doktor azt remélte, hogy Szicíliában megtalálja Sárkányt, és ha a díszes társaság együtt van, Torontál Simont is - és ez lehetségesnek látszott, hiszen mindketten elhagyták Raguzát. Ha viszont nem sikerül Sárkányra bukkannia, arra számított, legalább útjukba akad társa, kézre kerítik Zironét, aztán jutalom ellenében vagy fenyegetéssel rábírják, mondja el, hol van Sárkány és Torontál. Ez volt a doktor terve, és a következőképpen akarta végrehajtani.

Fiatalkorában a doktor több ízben járt Szicíliában, főként az Etna vidékén. Ismerte a hegymászók minden útját; a legsűrűbben járt út a középső csúcs alján épült ház tövében vezet el, amelyet angol kunyhónak, Casa Inglesének hívnak.

Nos, jelenleg Zirone bandája, amelynek Carpena erősítést hozott Máltáról, az Etna lejtőin kószált. Biztos volt hát benne, hogy egy ilyen híres személyiség érkezése, mint Antekirtt doktoré, a megszokott hatást váltja ki Cataniában. Mivel a doktor tüntetően bejelenti szándékát, hogy megmássza az Etnát, bizonyosan számított rá, hogy ezt Zirone is megtudja - különösen Pointe Pescade segítségével. Tény az, hogy a dolog nagyon jól indult, hiszen éppen Zirone kérdezgette Pescadort a doktorról.

Most pedig nézzük azt a kelepcét, amelyet Zirone elé állított, és amelybe számításai szerint bele kellett esnie.

Az előző estén, mint ahogy a doktor meg akarta mászni a tűzhányót, a Ferrato tizenkét jól felfegyverzett embere titokban a Casa Inglesébe megy. Másnap Luigi, Péter és egy idegenvezető kíséretében a doktor elhagyja Cataniát, és a szokott utat követi úgy, hogy nyolc óra tájban a Casa Inglesébe érjenek, és ott töltsék az éjszakát. Így tesznek azok a turisták, akik az Etna csúcsáról akarják megnézni, hogyan kel fel a nap a calabriai hegyek mögül.

Semmi kétség, hogy Pointe Pescade unszolására Zirone igyekszik elfogni Antekirtt doktort, hiszen azt hiszi, csak vele és két társával akad dolga. Ám ha Zirone a Casa Inglesébe érkezik, a Ferrato matrózai fogadják, és minden ellenállás hiábavaló.

Mivel Pointe Pescade ismerte ezt a tervet, szerencsésen kihasználta a körülményeket, hogy elhintse Zirone fejében Antekirtt doktor elfogásának gondolatát, mert a doktor gazdag zsákmányt jelentene, akiért lelkiismeret-furdalás nélkül busás váltságdíjat követelhet, és ugyanakkor nem feledkezik el a Sárkánytól kapott figyelmeztetésről. Ha már úgyis óvakodnia kell ettől a személytől, nem az a legjobb, ha biztosítja magát vele kapcsolatban, még ha nem is kap váltságdíjat? Erre határozta el magát Zirone, miközben Sárkány újabb utasításait várta. De hogy biztos legyen a sikerben, mivel bandájának csak egy kis töredéke volt kéznél, Carpena máltai csoportjával gondolta végrehajtani az akciót - s ez végeredményben nem nyugtalanította Pointe Pescade-ot, hiszen e tucat gonosztevővel szemben nem lesz nehéz dolga a Ferrato legénységének!

De Zirone nem bízott soha semmit a véletlenre. Mivel Pescador szerint a gőzjacht már másnap megérkezik, jókor reggel eltávozott a Santa Grotta fogadóból, és lement Cataniába. Nem ismerte ott senki, veszély nélkül mozoghatott.

A gőzjacht már néhány órája befutott a kikötőbe. Nem a rakpart előtt állt meg, amely mindig hemzseg a hajóktól, hanem az úgynevezett előkikötőben, az északi gát és egy hatalmas fekete lávatömeg között, amely az 1669-es kitöréskor egészen a tengerig folyt.

Cap Matifou és tizenegy matróz már napfelkeltekor partra szállt Cataniában Luigi vezényletével; azután szétváltak, és egyesével indultak el Casa Inglesébe.

Zirone nem tudott semmit a partraszállásról, és mivel a Ferrato vagy kétszáz méterre horgonyzott a szárazföldtől, azt sem tudta megfigyelni, mi történik a hajón.

Este hat óra felé egy könnyű csónak vitte partra a gőzjacht két utasát. A doktor volt és Báthory Péter. A Via Stesicorón és a Strada Etneán át a Villa Bellini felé vették útjukat; a Villa Bellini csodálatos park, talán egész Európa egyik legszebb nyilvános parkja, virágbokraival, szeszélyes lejtőivel, nagy, árnyas fákkal borított teraszaival, vizeivel és a háttérben a fenséges tűzhányóval, amelynek csúcsán bóbitás gőzök lebegnek.

Zirone követte a két utast, nem sejtve, hogy egyikük éppen Antekirtt doktor. Úgy igyekezett, hogy elég közel jusson hozzájuk a tömegben, amelyet a zene a Villa Bellinihez csalt. De nem tudta úgy véghezvinni a dolgot, hogy a doktor és Péter észre ne vegye a gyanús képű, furcsa alak mesterkedését. Ha ez csakugyan a szóban forgó Zirone volt, jó alkalom nyílt, hogy közelebb sodorják a kelepcéhez, amelybe őkelmét be akarták csalogatni.

Épp ezért este tizenegy óra felé, amikor mindketten készültek otthagyni a kertet, hogy visszatérjenek a hajóra, a doktor így szólt hangosan Péternek:

- Igen, rendben van! Holnap indulunk, és a Casa Inglesében alszunk.

A leskelődő alak nyilván megtudta, amit akart, mert egy pillanattal később már el is tűnt.

Másnap egy óra tájban a doktor és Báthory Péter felkészült a hajó elhagyására.

Az utasok beszálltak a csónakba, de mielőtt még elhelyezkedtek, a doktor meghagyta Köstrik kapitánynak, hogy ügyeljen az Elektrik 2. érkezésére, mert bármelyik pillanatban befuthat, és küldje a Faraiglioni vagy más néven a Polüphémosz-sziklák körül elterülő nyílt vizekre. Ha sikerül a terv, ha Sárkány vagy legalábbis Zirone és Carpena foglyul esik, szükséges, hogy ez a gyorshajó készen álljon, és Antekirttára szállítsa őket, ahol a doktor össze akarta gyűjteni a trieszti és rovignói árulókat.

A csónak elindult. Néhány perc múlva már oda is ért a cataniai rakpart egyik lépcsőjéhez. A doktor és Péter hegymászókhoz illő ruhát öltött, hiszen olyan hőmérsékletet is el kell viselniük, amely négy-nyolc fokra is lesüllyedhet fagypont alatt, amikor a tenger szintjén harminc fok fölé emelkedik a hőmérő higanya. Az Alpesi Klub Lincoln út 17. szám alatt levő helyi irodájának hegyi kalauza már várta őket lovakkal, amelyeket Nicolosiban öszvérekkel cserélnek ki, mert ezek kiváló, biztos lábú és fáradhatatlan állatok.

Gyorsan áthaladtak Catania városán, amely hosszúságához képest eléggé keskeny. A doktor semmi jelét nem látta annak, hogy lesik és követik őket. Péter kíséretében rátért a Belvedere útra, aztán felfelé kaptattak az Etna lejtőin; ezt az egész hegytömböt a szicíliaiak Magibellónak is hívják, amelynek átmérője nem kevesebb, mint huszonöt mérföld.

Az út természetesen meredek és kacskaringós. Gyakran kanyarog, hogy kikerülje a lávaömléseket, bazaltsziklákat, amelyek sok millió évvel ezelőtt képződtek, kiszáradt vízmosásokat, amelyek tavasszal rohanó patakokká duzzadnak - ez a környék még erdős: olajfák, narancsfák, szentjánoskenyér-fák, kőrisfák és minden szomszédos fára felkapaszkodó, hosszú indájú szőlőtövek zöldellnek mindenfelé. Az Etna lejtőit három övezetre osztják, ezek közül ez volt az első övezet ezen a tűzhányón, amelyet a föníciaiak kemencehegynek neveztek, annak a kornak a geológusai pedig, amikor a földtan tudománya még nem létezett, úgy hívták, hogy "a földbe vert szög és az ég pillére".

Két óra múlva, néhány perces pihenő során, amely fontosabb volt az állatoknak, mint lovasaiknak, a doktor és Péter megpillantotta a lába alatt egész Catania városát; nagyszerűségében Palermóval vetekedik, és ez idő tájt huszonötezer lakosa volt. Először is főutcáinak vonalát, amelyek párhuzamosan épültek a rakparttal, száz templomának tornyát és kupoláját, számos festői kolostorát, meglehetősen hivalkodó, XVII. századi stílusú házait pillantották meg - az egészet a legelbűvölőbb zöld fák veszik körül, amilyenek várost valaha is öveztek. Aztán elöl a kikötő, amelyhez az Etna épített természetes gátakat, miután egy részét feltöltötte az 1669-es borzalmas kitörés idején, amely tizennégy várost és falut pusztított el, tizennyolcezer áldozatot követelt, és több mint egymilliárd köbméter lávát öntött a vidékre.

Egyébként az Etna nem tört ki olyan gyakran a XIX. században, hiszen szerzett némi jogot a pihenésre. Bizony, több mint harminc kitöréséről tudunk időszámításunk kezdete óta. Ha Szicília nem esett ezeknek áldozatul, csak azt bizonyítja, hogy erős alapokon áll. Különben érdemes megfigyelni, hogy a tűzhányó nem képezett magának állandó krátert. Szeszélye szerint választja meg a kráter helyét. A hegy ott reped meg, ahol valamelyik tüzes kelése kifakad, és akkor kiömlik a belsejében összegyűlt egész lávatömeg. Innét ered az a nagy mennyiségű kicsi vulkanikus kúp, mint a Monte Rossi nevű, 137 méter magas kettős csúcs - három hónap alatt képződött 1669-ben homokból és lávából -, a Frumento, a Simoni, a Stornello, a Crisinco, amelyek egy székesegyház kupolája körül emelkedő harangtornyocskákhoz hasonlítanak, nem is beszélve az 1809-es, 1811-es, 1819-es, 1838-as, 1852-es, 1865-ös, 1879-es kráterekről, amelyeknek tölcsérei olyan lyukaknak látszanak a középső csúcs oldalain, akár a méhsejtek.

Áthaladtak a Belvedere-tanyán, a hegyi kalauz rövidebb ösvényre tért, hogy kijussanak a Tramestieribe vezető útra a Nicolosiba vivő út közelében. Ez még mindig a hegység első, vagyis kultúrövezete volt, amely körülbelül a városkáig nyúlik, 2100 láb tengerszint feletti magasságban. Négy óra körül járt az idő, amikor feltűnt Nicolosi, s a kirándulók a tizenöt kilométeres útszakaszon, amelyet Cataniától idáig megtettek, nem találkoztak sem farkassal, sem vaddisznóval. Húsz kilométer volt még hátra a Casa Ingleséig.

- Mennyi időt szándékszik itt tölteni kegyelmességed? - kérdezte a hegyi kalauz.

- A lehető legkevesebbet - felelte a doktor,-, hogy este kilenc óra tájban már meg is érkezzünk.

- Mondjuk, negyven percet?

- Jól van, negyven percet!

Ez elegendő volt, hogy bekapjanak valamit a városka egyik fogadójában, amely némileg fogalmat nyújtott Szicília konyhaművészetéről. És ez becsületére szolgál Nicolosi lakosságának, amely háromezer fő lehet, ha beleértjük az ott nyüzsgő koldushadat is. Egy darabka gidahús, gyümölcs, szőlő, narancs és gránátalma, San Placidó-i bor, amelyet Catania környékén szüretelnek - bizony Olaszország sok városában nagy zavarban lenne a fogadós, ha ennyi mindent akarna vendégeinek felszolgálni.

Öt óra előtt a doktor, Péter és a hegyi kalauz az öszvérek hátára ült, s a hegység második övezetét, az erdőövet kezdték megmászni. Ma már nem túl sok a fa errefelé, hiszen a favágók éppúgy pusztítják itt is, mint máshol az ősi és nagyszerű erdőket, amelyek nemsokára csak mitológiai emlékekben élnek. De itt-ott kisebb-nagyobb csoportokban bükk is nő a napsütötte lávamezőn, a szakadékok szélén, meg tölgy, csaknem fekete lombú füge, aztán kicsit magasabban fenyő és nyírfa. A termőtalajjal összevegyült hamut mohaszőnyeg fedi, és maga is széles páfrányágyaknak, ezerjófűnek és mályvának ad életet.

Nyolc óra felé a doktor és Péter már háromezer méter magasságban járt, errefelé húzódik az örök hó határa. Az Etna oldalában oly bőséges a hó, hogy el tudná látni egész Olaszországot és Szicíliát.

Ez a vidék, amelyet ellep a fekete láva, hamu és salak, egészen egy hatalmas hasadékon túlra nyúlik, ez a Valle del Bove hosszúkás völgykatlanja. Meg kellett kerülniük az ezer-háromezer láb magas sziklafalakat, amelyeknek rétegeiben látszik a trachit- és bazaltsziklák sora, ezeket még nem kezdték ki az elemek.

Előttük emelkedett a tűzhányó tulajdonképpeni csúcsa, ahol néhány virágos növény jelentett itt-ott holmi zöld foltot. És a középső kúp, amely magában is egész hegyet alkot - Pélion az Osszán -, 3316 méter magasságba nyúlik a tenger szintje fölé. (A Pélion tesszáliai hegy az Ossza szomszédságában. Mikor a gigászok fellázadtak Zeusz ellen, s meg akarták rohamozni az eget, felrakták a Péliont az Osszára.)

A talaj már rengett lépteik alatt. A rezgés, amelyet ez a tűz idéz elő, szüntelenül rombolja az Etna hegységet, és most is végigszaladt a hófoltok alatt. Néhány kénes gőzfoszlányt sodort a szél a kráter nyílásánál, néha leverte a csúcs tövéhez, és izzó kokszhoz hasonló lávaeső hullt a fehéres szőnyegre, ahol fütyülve kihunyt.

A hőmérséklet ekkor igen alacsony volt - több fokkal a fagypont alatt -, és igen nehezen lehetett lélegzeni a levegő ritkasága miatt. A hegymászók bizony jól beburkolóztak útiköpenyükbe. Éles szél csapott oldalról a hegyre, felkapta a hópelyheket, s örvényeket formált belőlük a levegőben. Ebből a magasságból látni lehetett a tűzhányó torkánál, ahonnan dohogó lángok lövelltek, más mellékkrátereket is, keskeny, gőzölgő kéntelepeket vagy sötét tárnákat, amelyek mélyén sistergett a föld alatti tűz. Azután szakadatlan morajlás hallatszott, orkánszerű crescendókkal, mintha egy hatalmas kazánból jönne, amelynek túlhevített gőze emelgeti a szelepeket. De semmiféle kitöréstől nem kellett tartani, a hegy belső forrongását csupán a kráter nyögései és a hegykúpot átlyuggató vulkáni torkok böfögései jelezték.

Kilenc óra volt. Az égen ezer és ezer csillag ragyogott, amelyeket a levegő ritkasága ebben a magasságban még szikrázóbbá tett. A hold kiflije nyugaton az Eoli-tenger vizébe süllyedt. Más hegyen, s nem egy működő vulkánon az éjszaka nyugalma fenséges lett volna.

- Odaérünk hamarosan? - kérdezte a doktor.

- Ott a Casa Inglese - felelte a hegyi kalauz.

S egy házfalra mutatott, amelynek két ablaka és egy ajtaja volt; fekvése megvédte a hótól, vagy ötven lépésre balra, 428 méterrel lejjebb állt a középső csúcs tetejétől. Ezt a házat angol tisztek építették 1811-ben egy lávafennsíkon, amelyet Piano del Lagónak neveznek.

Ezt a házat, amelyet más néven Casa Etneának is hívnak, sokáig tartották fenn Gemellaro úr költségén (aki a hasonló nevű geológus fivére), ez idő tájt pedig az Alpesi Klub tataroztatta. Nem messze néhány római eredetű rom különleges körvonalai látszottak a sötétségben, ezt a Filozófusok Tornyának hívják. A monda szerint innét vetette magát Empedoklész a kráterba. Valójában jó adag bölcsesség kell hozzá, hogy kibírjon az ember nyolcnapos magányt ezen a helyen, és így meg is érthető az agrigentumi filozófus tette.

Antekirtt doktor, Báthory Péter és a hegyi kalauz elindult a Casa Inglese felé. Amint megérkeztek, kopogtak az ajtón, amely csakhamar kinyílt.

Egy perccel később már az embereik között álltak. Ez a Casa Inglese csupán három szobából áll, asztalokkal, székekkel, konyhaedényekkel; de mindez elegendő ahhoz, hogy az Etna hegymászói pihenjenek egyet, amikor elérnek a 2885 méter magasságba.

Mostanáig Luigi attól félt, hogy észreveszik kis különítményének jelenlétét, és nem akart tüzet rakatni, noha maró hideg volt. De immáron szükségtelen volt az óvatosság, hiszen Zirone tudta, hogy a doktor a Casa Inglesében tölti az éjszakát. Dobtak hát a tűzhelyre kevéske fát, amelyből bőven akadt a fatartóban. Csakhamar pattogó tűz árasztott meleget és fényt, mert mindkettőnek híján voltak.

Eközben a doktor félrevonta Luigit, és megkérdezte tőle, nem történt-e semmi érkezése óta.

- Semmi - felelte Luigi. - Csak attól tartok, hogy jelenlétünk nem marad olyan titokban, mint szerettük volna.

- És miért?

- Mert, ha nem tévedek, Nicolosi óta egy ember követett minket, s eltűnt valamivel előbb, hogy a hegykúp tövéhez értünk.

- Ez bizony nagy kár, Luigi! Ez elveheti Zirone kedvét, hogy meglepjen itt! És alkonyattól kezdve senki nem őgyelgett a Casa Inglese körül?

- Senki, doktor úr - felelte Luigi. - Még arról is gondoskodtam, hogy átkutassák a Filozófusok Tornyának romjait: teljesen üres.

- Várjunk, Luigi, azért egy ember álljon mindig őrséget az ajtó előtt! Az éjszaka világos, messzi el lehet látni, az a fontos, hogy senki ne lephessen meg bennünket!

A doktor parancsát végrehajtották, ő maga leült a tűzhelynél egy zsámolyra, emberei meg szalmazsákokon heveredtek le körülötte.

Ekkor Cap Matifou a doktorhoz lépett. Nézte őt, de nem merte megszólítani. Könnyű volt azonban kitalálni, mi nyugtalanítja.

- Tudni szeretnéd, mi történt Pointe Pescade-dal? - kérdezte a doktor. - Türelem!... Hamarosan visszatér, noha olyan játszmába kezdett, hogy fel is akaszthatják...

- A mi nyakunkra! - tette hozzá Péter, aki meg akarta nyugtatni Cap Matifout kis társa sorsa felől.

Egy óra telt el anélkül, hogy bármi is zavarta volna a középső hegykúp környékén ezt a mély nyugalmat. Még csak árnyék sem tűnt fel a fehér lejtőn a Piano del Lago előtt. Épp ez fakasztott elfojthatatlan türelmetlenséget, sőt nyugtalanságot a doktorban és Péterben. Ha valamilyen szerencsétlen véletlen folytán Zirone értesült a kis különítmény jelenlétéről, soha nem meri megtámadni a Casa Inglesét. Akkor hiábavaló volt az egész. Márpedig el kell fogni Sárkány cinkosát, ha már őt magát nem tudják, és ki kell szedni belőle a titkot!

Még tíz óra sem volt, fegyverdörrenés hallatszott fél mérföldre a Casa Inglese alatt.

Mindnyájan kitódultak a ház elé, körülnéztek, de nem láttak semmi gyanúsat.

- Pedig ez puskalövés volt! - mondta Péter.

- Talán valami leshelyről sasra vagy vaddisznóra vadászik valaki - felelte Luigi.

- Menjünk be - mondta a doktor -, és ne kockáztassuk, hogy meglássanak!

Bementek.

De tíz perccel később a kinn őrt álló matróz izgatottan nyitott be.

- Riadó! - kiáltotta. - Mintha észrevettem volna...

- Több embert?... - kérdezte Péter.

- Nem, egyet!

A doktor, Péter, Luigi, Cap Matifou az ajtó felé rohantak, ügyelve, hogy a félhomályban maradjanak.

Csakugyan egy ember futott felfelé, mint a zerge, a megkövesedett láván, amely a fennsíkban végződik. Egyedül volt, és néhány szökkenéssel két eléje tárt karba esett - Cap Matifou karjába.

Pointe Pescade volt.

- Gyorsan... gyorsan... a fedezékbe, doktor úr! - kiáltotta.

Egy szempillantás alatt mind berohantak a Casa Inglesébe, s az ajtó nyomban bezárult mögöttük.

- És Zirone? - kérdezte a doktor. - Mi van vele? Hát el tudtál szabadulni tőle?

- Igen!... Hogy figyelmeztessem önöket!...

- Ő nem jön?

- Húsz perc múlva ideér!

- Annál jobb!

- Dehogy! Annál rosszabb!... Nem tudom, hogyan értesült róla, hogy önnek tizenkét embere jött ide előzőleg!...

- Nyilván attól a hegyi lakótól, aki lesett minket! - mondta Luigi.

- Akárhogyan is, de tudja - tette hozzá Pointe Pescade -, hogy kelepcébe akarják csalni!

- No, csak jöjjön! - kiáltott fel Péter.

- Jön is, Péter úr! De a Máltából hozott tizenkét újoncához a banda többi része is csatlakozott már, ma jöttek ide a Santa Grottából!

- Összesen hány banditája van? - kérdezte a doktor.

- Vagy ötven - felelte Pointe Pescade.

Antekirtt doktor és tizenegy matróz, Luigi, Péter, Cap Matifou és Pointe Pescade - tizenhatan voltak ötven ellen; és így a kis csapat helyzete rendkívül veszélyessé vált. Mindenesetre határozni kellett, mégpedig gyorsan, mert a támadásra bármely pillanatban számítani lehetett.

De a doktor előbb mindent meg akart tudni Pointe Pescade-tól, és a következőket tudta meg:

Zirone még reggel visszajött Cataniából, ahol az estét töltötte, őt látta őgyelegni a doktor a Villa Belliniben. Amikor visszatért a Santa Grotta fogadóba, egy hegyi lakót talált ott, aki elmondta neki, hogy különböző irányból egy tucat ember érkezett a Casa Inglesébe, és megszállta.

Ez éppen elég volt ahhoz, hogy Zirone tisztába jöjjön a helyzettel. Hát nem ő csalta kelepcébe Antekirtt doktort, hanem őt a doktor, akitől óvakodnia kellett volna! Közben Pointe Pescade erősködött, hogy Zirone induljon el a Casa Inglese felé, és azt állította, hogy a máltaiak könnyen elbírnak a doktor kis csapatával. De Zirone nem tudott dönteni, hogy mit tegyen. Sőt Pointe Pescade erősködése is gyanússá kezdett válni előtte, úgyhogy parancsot adott, figyeljék - ezt Pointe Pescade hamar észrevette. Egyszóval igen valószínű, hogy Zirone lemondott volna a doktor megkaparintásáról a bizonytalan körülmények között, ha nem csatlakozik hozzá bandája délután három óra felé. Így már ötven ember állt rendelkezésére, nem is habozott többé, és az egész csapat elhagyta a Santa Grotta fogadót, s a Casa Inglese felé indult.

Pointe Pescade megértette, hogy a doktor és emberei elvesztek, ha nem figyelmezteti őket idejében, hogy eltűnhessenek, vagy legalábbis résen állhassanak. Megvárta hát, hogy Zirone és bandája a Casa Inglese látókörébe érkezzék, mert különben nem találta volna meg. Kilenc óra felé észrevette az ablakaiban csillogó fényt alig két mérföldre a hegycsúcs lejtőjén. Pointe Pescade azonnal szaladni kezdett ebben az irányban. Zirone puskagolyót eresztett utána - ezt hallották a Casa Inglesében -, de nem találta el. Akrobata ügyességével csakhamar lőtávolon kívül került, és így érkezett ide, csupán húsz perccel Zirone bandája előtt.

Az elbeszélés végén a doktor kézszorítással köszönte meg a vakmerő és értelmes fiúnak mindazt, amit tett; aztán megbeszélték a további teendőket.

Ha elhagyják a Casa Inglesét, és visszavonulnak éjnek idején e hegyoldalban, amelynek Zirone és emberei minden ösvényét, minden menedékét ismerik, a biztos pusztulásnak teszik ki magukat. Százszor többet ér, ha megvárják a napkeltét, elsáncolják magukat, és védekeznek ebben a házban, mint valami erődítményben. Aztán ha el kell indulniuk, reggel legalább teljes világosságban teszik, és nem vakon merészkednek ezekre a lejtőkre, szakadékokon és kéngőzös üregeken át. Úgy döntöttek tehát, hogy maradnak és ellenállnak. A védelmi előkészületeket nyomban megkezdték.

Először is a Casa Inglese két ablakát csukták be, és a zsalukat jól megerősítették. Lőrések a tető szarufái között levő hézagok lesznek a homlokzati falnál. Mindegyikük gyorstüzelő puskával és húsz-húsz tölténnyel volt felszerelve. Antekirtt doktor, Péter és Luigi revolverrel jöhetett segítségükre. Cap Matifounak csupán a karja volt a fegyvere, Pointe Pescade-nak csak a keze. Talán nem is ők voltak legrosszabbul felfegyverkezve!

Csaknem negyven perc telt el minden támadási kísérlet nélkül. Zirone tudta, hogy Antekirtt doktort Pointe Pescade már figyelmeztette, s így nem tud meglepetésszerűen rájuk rohanni; ezért lemondott volna hát támadási tervéről? A rendelkezésére álló ötven ember a hely ismeretének előnyével persze az ő javára billentette a mérleget.

Tizenegy óra tájban az őrt álló matróz hirtelen berontott a szobába. Egy banda közeledik, szétszórva, hogy három oldalról bekerítse a Casa Inglesét - hiszen a negyedik oldala a hegyoldalnak támaszkodott, így arra úgysem lehetne menekülni.

Amint ezt az átkaroló mozdulatot észrevették, becsukták az ajtót, eltorlaszolták, és mindenki elfoglalta őrhelyét a szarufák hézagainál; azt a parancsot kapták, hogy csak biztos célpontra lőjenek.

Eközben Zirone és emberei lassan, óvatosan nyomultak előre, s a sziklák mögött osontak a Piano del Lago csúcsa felé. Ezen a hegytaréjon hatalmas trachit- és bazaltkődarabokat raktak egymásra, nyilván azzal a rendeltetéssel, hogy a téli viharok idején megvédjék a Casa Inglesét a hófúvástól. Ha a támadók elérik ezt a fennsíkot, könnyebben tudják majd megrohanni a házat, betörik az ajtót vagy az ablakokat, és mivel túlerőben vannak, elfogják a doktort és minden emberét.

Hirtelen puskalövés reszkettette meg a levegőt. Könnyű füst szállt ki a tető szarufái közül. Egy embert találat ért, holtan rogyott össze. A csapat azonnal hátrált néhány lépést, és a sziklák mögé bújt. De a talaj domborulatait kihasználva, Zirone lassan visszavezette őket egészen a Piano del Lago tövéhez.

Addig azonban vagy tucat lövés fénye villant fel a Casa Inglese szarufái közül - s még két támadót a hóra terített.

Ekkor Zirone rohamot vezényelt. Néhány új sebesült árán az egész banda rárohant a Casa Inglesére. Az ajtót lövések lyuggatták át, és két matrózt, ha nem is súlyosan, de találat ért a ház belsejében, így nem vehettek részt a további küzdelemben.

A harc most már nagy hevességgel dúlt. A támadóknak csákányokkal és fejszékkel sikerült betörniük az ajtót és az egyik ablakot. Kirohanást kellett megkísérelni, hogy visszavessék őket a kölcsönös és szakadatlan lövöldözés közben. Luigi kalapját golyó fúrta át, Pétert szétzúzza az egyik bandita csákánya, ha Cap Matifou nem lép közbe. De a Herkules éppen ott állt, és ugyanazzal a csákánnyal, amelyet kicsavart a támadó kezéből, le is terítette egyetlen csapással.

Cap Matifou rettenetes erővel vette ki részét a kirohanásból. Hússzor is megcélozták, de egyetlen golyó sem érte. Ha Zirone győz, Pointe Pescade sorsa megpecsételődik, és ez a gondolat megkettőzte dühét.

Ilyen ellenállással szemben a támadóknak még egyszer meg kellett hátrálniuk. A doktor és emberei visszatérhettek a Casa Inglesébe, és számot vethettek a helyzettel.

- Mennyi lőszerünk maradt? - kérdezte.

- Tíz-tizenkét töltény emberenként - felelte Luigi.

- És hány óra van?

- Még nincs éjfél!

Tehát még négy óra van virradatig! Takarékoskodniuk kellett a lőszerrel, hogy fedezzék a visszavonulást a hajnal első fényénél.

De akkor hogyan verjék vissza a közeledő támadókat, és hogyan akadályozzák meg, hogy behatoljanak a Casa Inglesébe, ha Zirone és bandája új támadást kísérel meg?

Pedig negyedóra múlva sor került erre, miután a banditák hátravitték sebesültjeiket valami lávatömeg mögé, amelyet fedezékül használtak.

A banditákból veszett dühöt váltott ki ez az ellenállás, bosszúszomj öntötte el őket öt-hat társuk elvesztése láttán, s ekkor felmásztak a megkövült lávafolyamra, majd átjutottak azon a közön, amely a bazaltfaltól választotta el a lávahegyet, és újra feltűntek a fennsík tetején.

Egyetlen lövést sem adtak le rájuk, míg áthaladtak a térségen. Zirone ebből arra következtetett - nem is ok nélkül -, hogy az ostromlottak lőszere fogytán van.

Ekkor rohamra vezette bandáját. Mondanunk sem kell, hogy az a gondolat, hogy kezükbe kerítenek egy százszoros milliomost, elég volt ahhoz, hogy izgalomba hozza e leghitványabb gonosztevőket.

Ez alkalommal olyan hevesen támadtak, hogy betörték az ajtót és az ablakot, és be is veszik rohammal a házat, ha újabb, közvetlen közelből leadott sortűz nem öl meg közülük ötöt-hatot. Megint csak vissza kellett vonulniuk a fennsík lábához, de két matróz olyan súlyosan megsebesült, hogy kénytelenek voltak abbahagyni a harcot.

A Casa Inglese védőinek mindössze négy-öt golyójuk maradt. Ilyen körülmények között a visszavonulás még világos nappal is csaknem teljesen lehetetlenné vált. Érezték hát, hogy elvesztek, ha nem érkezik segítség. De honnét jöhetett volna segítség?

Sajnos, arra nem számíthattak, hogy Zirone és társai lemondanak vállalkozásukról. Még majdnem negyven erőteljes és jól felfegyverzett emberük maradt. Tudták, hogy a védők hamarosan képtelenek viszonozni a tüzet, és akkor új támadásba lendülnek.

Hirtelen hatalmas sziklatömbök gurultak lefelé a fennsík lejtőjén, mintha hegyomlás kezdődött volna, és szétlapítottak három banditát, akiknek nem volt idejük, hogy félreugorjanak.

Cap Matifou görgette a hegytetőn a bazaltsziklákat, hogy aztán ledobja a Piano del Lago tetejéről.

De ez a védelmi eszköz nem bizonyult elegendőnek. Egyébként csakhamar elfogytak a sziklák is. Vagy elvesztik a csatát, vagy mindent elkövetnek, hogy kívül keressenek segítséget.

Pointe Pescade-nak ekkor olyan gondolata támadt, amelyről említést sem akart tenni a doktornak, mert az talán nem is adta volna a beleegyezését. Cap Matifouval azonban közölte tervét.

A Santa Grotta fogadóban ellesett beszélgetésekből tudta, hogy egy csendőrkülönítmény tartózkodik Cassonéban, egy óra alatt megjárható az út, és vissza egy másik óra kell. Nem lehetne elmenni, és fellármázni ezt a különítményt? Igen, de csak úgy, ha átjut az ember az ostromló banda gyűrűjén, hogy aztán a hegység nyugati oldalában továbbjuthasson.

"Hát át kell jutnom, és át is jutok! - gondolta Pointe Pescade. - Ej, az ördögbe is! Akrobata vagyok vagy sem!"

És elmondta Cap Matifounak, milyen módon akar segítséget hozni.

- De... - felelte Cap Matifou - rendkívül kockázatos...

- Így akarom!

Cap Matifou sohasem mert ellenkezni Pointe Pescade-dal.

Mindketten kiosontak hát a Casa Inglesétől nyugatra eső sziklákig, ahol a hó nagy tömegben gyűlt össze.

Tíz perccel később még hevesen folyt a harc, amikor Cap Matifou felbukkant, és hatalmas hógolyót görgetett maga előtt. Aztán, miközben a matrózok tovább zúdították a sziklákat a támadókra, ő a hógolyót nekiirányította a lejtőnek, az meg gurult lefelé, átgördült Zirone bandájának sorain, és ötven lépésre mögöttük megállt egy kis földmélyedésben.

Ekkor a hógolyó az ütődéstől szétporlott, megnyílt, és - ahogy mondani szokta magáról - "szerfölött leleményes", fürge emberke bújt ki belőle.

Pointe Pescade volt. Ebbe a kemény hópáncélba zártan le merte guríttatni magát a lejtőn, nem törődve a kockázattal, hogy valami szakadék mélyén köt ki. De most már szabadon rohant le a hegyi ösvényeken Cassone irányában.

Éjjel fél egyre járt az idő.

Ekkor a doktor észrevette, hogy Pointe Pescade nincs ott, s attól félt, megsebesült. Hívni kezdte.

- Elment! - jegyezte meg Cap Matifou.

- Elment?

- Igen... hogy segítséget hozzon!

- És hogyan?...

- Hógolyóban!

És Cap Matifou elmesélte, mit csinált Pointe Pescade.

- Derék fiú! - kiáltott fel a doktor. - Bátorság, barátaim, bátorság!.. Nem fognak ki rajtunk ezek a banditák!

És a szikladarabok tovább gurultak a támadókra. De ez az új védekezési eszköz is csakhamar kimerült, akár a többi.

Hajnali három óra tájban a doktor, Péter, Luigi, Cap Matifou embereik kíséretében és sebesültjeiket cipelve kénytelenek voltak elhagyni a házat, amely Zirone kezére került. Húsz társa halt meg, de a túlerő mégis az ő oldalán volt még. Épp ezért a kis csapat csak úgy vonulhatott vissza, ha felmásztak a középső hegykúp lejtőin, ezen a lávából, salakból, hamuból álló halmon, amelynek tetején tátongott a kráter, vagyis egy tüzes mélység.

Mindnyájan ezen a lejtőn kerestek menedéket, vállukon sebesültjeikkel. A hegykúp háromszáz méteres magasságából már kétszázötvenet megtettek a kénes gőzben, amelyet a szél levert rájuk.

Ekkor kezdett feljönni a nap, és már a calabriai hegyek taréja is élénk színben játszott a Messinai-szoros keleti partja fölött.

De a doktor és övéi számára a napfény sem jelentett már menekülést. Folytatniuk kellett a visszavonulást felfelé a lejtőn, utolsó golyóikat lőtték ki, és Cap Matifou az utolsó sziklákat hajította le emberfeletti erővel. Már-már azt hitték, elvesztek, amikor puskalövések dördültek a hegycsúcs alján.

A banditák körében pillanatnyi habozás lett úrrá. Röviddel utána bizony mind futásnak eredt lefelé a lejtőn.

Felismerték a Cassonéból érkező csendőröket, élükön Pointe Pescade-dal.

A bátor fiúnak még a faluig sem kellett eljutnia. A csendőrök meghallották a lövöldözést, és már útra is keltek. Pointe Pescade éppen csak elvezette őket a Casa Ingleséhez.

Ekkor a doktor és társai újra fölénybe kerültek. Cap Matifou, mintha egymaga is holmi lavina lenne, ráugrott a legközelebb állókra, s leütött kettőt, akinek már nem volt ideje a menekülésre, majd Zironéra vetette magát.

- Bravó, Capom, bravó! - kiáltotta az odaérkező Pointe Pescade. - Vágd a földhöz!... Fektesd két vállra!... Küzdelem indul, uraim, hatalmas küzdelem Zirone és Cap Matifou között!

Zirone meghallotta, és szabadon maradt kezével golyót eresztett revolveréből Pointe Pescade-ra.

Pointe Pescade a földre rogyott.

Ekkor rettenetes dolog történt. Cap Matifou megragadta Zironét, és nyakánál fogva húzni kezdte; a nyomorult majdnem megfulladt, és még csak mozdulni sem bírt ettől az öleléstől.

Hasztalan kiabált a doktor, hogy kímélje, mert élve akarta megkaparintani őkelmét! Hasztalan rohant utána Péter és Luigi, hogy utolérjék! Cap Matifounak csak ez forgott a fejében: Zirone talán halálos sebet ejtett Pointe Pescade-on! És elvesztette eszét, nem hallott, nem látott semmit, még erre az embermaradványra sem vetett egy pillantást, akit most fél kézzel emelt a levegőbe.

Végül utolsó szökkenéssel a tátongó kéngőzös kráter felé vetette magát, és belehajította Zironét ebbe a tüzes kútba.

Pointe Pescade látszólag súlyosan megsebesült; a doktor térdéhez támasztotta, megvizsgálta, és bekötözte sebét. Amikor Cap Matifou visszatért hozzá, kövér könnycseppek gurultak szeméből.

- Ne félj, Capom, ne félj! Semmi az egész, meglátod! - motyogta Pointe Pescade.

Cap Matifou karjába vette, mint egy gyermeket, és mindnyájan követték lefelé a hegykúp lejtőjén, a zsandárok meg üldözőbe vették Zirone bandájának utolsó szökevényeit is.

Hat órával később a doktor és övéi visszatértek Cataniába, és felszálltak a Ferratóra.

Pointe Pescade-ot kabinjában helyezték el, Antekirtt doktor volt az orvosa, Cap Matifou őrizte a betegágyát, tehát a leggondosabb ápolásban részesült. Egyébként sebe - a golyó csak súrolta a vállát - nem volt súlyos természetű. Gyógyulása csak idő kérdése volt. Ha alvásra volt szüksége, Cap Matifou mesélt neki - mindig ugyanazt a mesét -, és Pointe Pescade csakhamar mély álomba merült.

A doktor egyelőre kudarcot vallott hadjárata kezdetén. Zironét ugyan majdnem foglyul ejtette; de végül is Sárkánynak ezt a társát nem tudta kézre keríteni, pedig belőle biztosan kihúzza titkaikat - ennek Cap Matifou volt az oka. De lehetett-e haragudni rá érte?

Ráadásul a doktor, aki még egy hetet töltött Cataniában, semmiféle hírt nem tudott szerezni Sárkányról. Ha szándékában állt volna is ennek a gazfickónak, hogy Zironéhoz csatlakozzék Szicíliában, nyilván módosultak tervei, amikor megtudta, hogy az Antekirtt doktornak állított kelepcébe ő maga esett bele, és régi cimborája életét is vesztette.

A Ferrato hát újra kifutott a tengerre szeptember nyolcadikán, és teljes gőzzel haladt Antekirtta felé, ahová hamarosan meg is érkezett.

Ott a doktor, Péter és Luigi újra kezdték szőni a terveket, mert ezekben összpontosult egész életcéljuk. Most azon volt a sor, hogy felleljék Carpenát, hiszen ő is nyilván tudta, mi történt Sárkánnyal és Torontál Simonnal.

A spanyol ugyan megmenekült Zirone bandájának pusztulásából, mivel a Santa Grotta fogadóban maradt, jó szerencséje azonban csak rövid ideig tartott.

Csakugyan, tíz nappal később a doktor egyik megbízottja jelentette, hogy Carpenát Siracusában letartóztatták - nem mint Zirone cinkosát, hanem egy tizenöt évvel korábbi bűntettéért - egy Almayatéban, Malaga környékén elkövetett gyilkosságért; emiatt volt kénytelen elhagyni hazáját, és ezért telepedett le Rovignóban.

Három héttel utóbb Carpenát kiadták a spanyol hatóságoknak, ott örökös kényszermunkára ítélték, és a marokkói partra küldték, a ceutai várbörtönbe, amely Spanyolország legnagyobb fegyházai közé tartozik.

- Végre - mondta Péter -, az egyik nyomorult már a börtönbe került, és egész életére!

- Egész életére!... Nem!... - felelte a doktor. - Ha Andrea Ferrato a fegyenctelepen halt meg, Carpena nem halhat ott meg!

Szeptember huszonnegyedikén, három héttel a Catania vidékén lezajlott események után egy gyors gőzjacht - a Ferrato - kedvező északkeleti szélben hajózott a spanyol földön, angol fennhatóság alatt álló Gibraltár és a marokkói földön, spanyol fennhatóság alatt álló Almina-fok között. A két földnyelvet elválasztó négy mérföldet, ha hinni lehet a mitológiának, Herkules, Lesseps egyik őse nyitotta meg az Atlanti-áramlatnak, amikor hatalmas kalapácsával széttörte a két tenger közti földdarabot.

Nem is felejtette volna elmondani ezt Pointe Pescade, hogy megtanítsa erre barátját, Cap Matifout; megmutatta volna neki északon a Gibraltári-sziklát, délen az Hacho-hegyet. Csakugyan, Calpe és Abyla pontosan az a két oszlop, amely még most is Cap Matifou híres ősének nevét viseli. Cap Matifou nyilván érdeme szerint becsülte volna ezt az "erőmutatványt", anélkül, hogy irigység mardosná egyszerű és szerény lelkét. A provence-i Herkules meghajolt volna Zeusz és Alkméné fia előtt.

De Cap Matifou nem foglalt helyet a gőzjacht utasai között, amint Pointe Pescade sem. Az egyikük beteg volt, a másik ápolta, mindketten Antekirttán maradtak. Ha szükségessé válna később részvételük, táviratot kapnak, és máris viszik őket a szigetnél állomásozó valamelyik Elektriken.

A doktor és Báthory Péter egyedül utaztak a Ferratón, amelynek első kapitánya Köstrik, helyettese pedig Luigi volt. Az utolsó utat Szicíliába tették Sárkány és Torontál Simon felkutatására, de ez nem hozhatott semmiféle eredményt, hiszen Zirone halála ezt megakadályozta. Újra kellett hát elindulni a nyomon, és kényszeríteni Carpenát, mondja el, mit tud Sárkányról és cinkosáról. A spanyolt pedig életfogytiglani kényszermunkára ítélték, és a ceutai tengerparti erődbe szállították, oda kellett hát menniük, ott lehet majd érintkezésbe lépni vele.

Ceuta megerősített város, amolyan spanyol Gibraltár az Hacho-hegy keleti lejtőin, és a gőzjacht ezen a napon reggel kilenc óra tájban már három mérföldre közelítette meg kikötőjét.

Ez a híres tengerszoros igencsak élénk, mintha a Földközi-tenger szája lenne. Ezen át issza magába az Atlanti-óceán vizét. Ezen át fogadja az Észak-Európából és a két Amerikából érkező ezernyi hajót, amelyek megtöltik hatalmas kerületének száz és száz kikötőjét. Ezen át jönnek-mennek azok a nagy személyszállító gőzösök, azok a hadihajók, amelyeknek egy francia ember lángelméje nyitott kaput Szueznál az Indiai-óceánra és a Déli tengerre. Mi sem festőibb e keskeny tengerszorosnál, amelyet különféle alakú hegyek vesznek körül. Északon az Andalúziai Sierrák válnak ki. Délen, ezen a csodálatosan hepehupás parton, az Espartel-foktól az Almina-fokig emelkednek lépcsőzetesen a Bullonok fekete csúcsai, a Majmok-hegye, a Septem Fratres - Hét Testvér - tetői. Jobbra-balra festői városok tűnnek fel, megbújva a kis öblök hátterében, az alsó lejtők oldalában, és elnyúlnak az alacsony homokparton, uralja őket a hatalmas háttér, Tarifa, Algeciras, Tanger, Ceuta. Aztán a két part között, a habokat gyorsan szelő gőzösök orra előtt - ezeket sem a tenger, sem a szél nem tudja megállítani -, a vitorlások előreugró orra alatt, amelyeket százával rekeszt meg néha a nyugati szél az Atlanti-óceán torkolatában, hullámzó, színeket játszó víz terül el, emitt szürke és hullámos, amott kék és nyugodt, kis taréjok csíkozzák, és csipkés kacskaringóikkal jelzik az ellenáramlatok vonalát. Ki maradhat érzéketlen e fennkölt szépségek bája iránt, amelyet két szárazföld, Európa és Afrika állít szembe egymással a Gibraltári-szoros kettős panorámája előtt?

Eközben a Ferrato gyorsan közeledett az afrikai parthoz. A beugró öböl, amelynek mélyén bújik meg Tanger, kezdett eltűnni, míg a ceutai sziklasor annál inkább látható lett, mivel a part odébb vargabetűt ír le dél felé. Szemlátomást kezdett különválni a környezetétől, mint egy tengeri fok előtt kiemelkedő nagyobb sziget, amelyet a szárazfölddel csak keskeny földszoros köt össze. Fent, az Hacho-hegy csúcsa felé egy kis erőd bukkant fel a hajdani római fellegvár helyén, amelyben szakadatlanul őrködnek, figyelik a szorost, de különösen a marokkói földet, amelybe Ceuta beékelődik. Nagyjából ilyenek a kis monacói nagyhercegség hegyrajzi viszonyai is francia földön.

Reggel tíz órakor a Ferrato lehorgonyzott a kikötőben, jobban mondva két kötélhosszúságnyira a rakparttól, melyet vad erővel csapkodnak a háborgó hullámok. Ez csak nyílt, szélnek kitett horgonyzóhely, ahol megtörnek a Földközi-tenger hullámai. Nagy szerencsére, amikor a hajók nem tudnak kikötni Ceuta nyugati partján, másik horgonyzóhelyet találnak a szikla túlsó oldalán, amely védi őket a szárazföldi szelektől.

Amint az egészségügyi szolgálat megjelent a hajón, és kiadták az igazoló okmányt, hogy nincs köztük járványos beteg, egy óra tájban a doktor Péter kíséretében egy kis rakpartra vitette magát a városfal tövében. Semmi kétség, hogy azzal a szilárd elhatározással jött ide: Carpenát kézre keríti. De hogyan lásson munkához? Ezt csak a hely megtekintése után dönti majd el, a körülmények figyelembevételével; vagy elraboltatja a spanyolt, vagy úgy, hogy megkönnyíti szökését a ceutai várból.

Ezúttal a doktor egyáltalán nem igyekezett ismeretlenségben maradni - ellenkezőleg. Már a hajóra jött hivatalnokok is hírét vitték a híres személyiség érkezésének. Ki ne ismerte volna, legalább hírből, az arab világban, Szueztől az Espartel-fokig, a tudós talebot, aki most visszavonultan élt szigetén, Antekirttán, a Szirtisz-öböl mélyén? Épp ezért mind a spanyolok, mind a marokkóiak nagy tisztelettel fogadták. Egyébként nem tiltotta meg a Ferrato meglátogatását, s így számos csónak állt meg hamarosan oldalánál.

Ez a hírverés nyilván beleillett a doktor elgondolásaiba. Hírneve segítette tervét. Péterrel együtt nem is akart visszavonulni a körülötte tolongó emberek elől. Ceuta legnagyobb szállójánál nyitott kocsiba ültek, megtekintették a várost, jellegtelen és színtelen házakkal szegélyezett keskeny utcáit, itt-ott satnya, poros fákkal borított kis tereit, ahol árnyék vetődik holmi hitvány kis kocsmára vagy egy-két kaszárnyaszerű, polgári épületre - szóval semmi eredetiség ebben a városban, hacsak nem a mór negyedben, ahol a színek nem fakultak ki teljesen.

Három óra felé a doktor utasítást adott, hogy vigye a kocsi a ceutai kormányzóhoz, akit meg szeretne látogatni - ez természetes udvariassági látogatás volt egy hírneves külföldi részéről.

Magától értetődik, hogy ez a kormányzó nem lehetett polgári hivatalnok. Ceuta elsősorban katonai telep. Mintegy tízezer lélek lakja, tisztek és legénység, kereskedők, halászok vagy parti hajósok, szétoszolva a városban és azon a földszegélyen, amelynek folytatása kelet felé már a spanyoloké.

Ceuta közigazgatását ekkoriban Guyarre ezredes vezette. A főtiszt parancsnoksága alá három gyalogzászlóaljat rendeltek a szárazföldi hadsereg különítményeként, akik itt Afrikában szolgáltak, továbbá egy büntető ezredet, amely állandóan itt élt a kis gyarmaton, két ágyúüteget, egy század hidászt és egy század mórt, külön negyedben élő családjaikkal. Az elítéltek száma úgy kétezerre rúgott.

A városból a kormányzó székhelye felé a kocsi a városon kívül makadámúton haladt, ezen bonyolódik le a közlekedés egészen a beékelt terület keleti csücskéig.

Az út mindkét oldalán a hegyek lába és a tenger árterülete közé eső keskeny partszegélyt a lakosság szorgos munkával műveli, és keservesen küzd a gyenge minőségű földdel. Van itt bőven mindenféle zöldség és gyümölcsfa, de azt is meg kell mondani, hogy munkaerőben sincs hiány.

A fegyenceket ugyanis nem csupán az állam alkalmazza; szakműhelyekben, erődítéseknél, utakon dolgoznak, amelyek megkövetelik az állandó karbantartást, de még a városi rendőrségen is, ha jó magaviseletük lehetővé teszi, hogy rendőri szolgálatot lássanak el; vigyáznak másokra, rájuk pedig mások vigyáznak. Ezeket az elítélteket húszévi büntetéstől életfogytiglanig küldik a ceutai várba. Magánosok is foglalkoztathatják a fegyenceket, a kormányzat által megszabott bizonyos feltételek mellett.

Ceutai látogatása során a doktor találkozott néhánnyal, amint szabadon jártak-keltek a város utcáin, és olyanokkal is, akik házi munkákat végeztek; de még nagyobb számban láthatta őket a megerősített városfalon kívül, a mezei utakon.

Mindenekelőtt azt kellett megtudnia, hogy a vár foglyainak melyik csoportjába tartozik Carpena. Hiszen a doktor terve módosulhatott aszerint, hogy a spanyol be van zárva, avagy szabadon mozog, magánosoknál dolgozik vagy az államnak.

- Mivel mostanában ítélték el - mondta Péternek -, valószínű, hogy még nem élvezi azokat a kedvezményeket, amely a régebben elítélteknek jár jó magaviseletükért.

- És ha lakat alatt van? - kérdezte Péter.

- Akkor nehezebb lesz megszöktetni - felelte a doktor -, de meg kell történnie, és ebben nem is lesz hiba!

Eközben a kocsi lassan gurult az úton, a lovak poroszkáltak. Kétszáz méterre az erődítéseken kívül egy fegyenccsoport dolgozott az útkövezésen, a vár foglárainak felügyeletével. Vagy ötvenen lehettek, egyesek követ törtek, mások meg elszórták az úttesten, vagy simára hengerelték. Így a kocsi csak az út oldalsó részén tudott haladni, ahol a helyreállítás még nem kezdődött el.

A doktor hirtelen megragadta Péter karját.

- Ő az! - suttogta fojtottan.

Egy ember állt ott, húsz lépésre társaitól, és csákánya nyelére támaszkodott.

Carpena volt.

A doktor tizenöt év után fegyencruhában is felismerte az isztriai sófőzőt, ahogy Maria Ferrato is felismerte máltai öltözetében a Manderaggio sikátoraiban. Ezt a bűnözőt, aki éppoly lusta volt, mint alkalmatlan minden mesterségre, nem tudták volna felhasználni a vár műhelyeiben. Nem volt jó egyébre, mint durva munkára: követ törni az úton.

De ha a doktor felismerte is, Carpena nem ismerhette fel benne Sándor Mátyás grófot. Éppen csak egy pillantásra látta Andrea Ferrato halász házában, amikor odahozta a rendőröket. Most Carpena is, mint Ceutában mindenki, hallott Antekirtt doktor megérkezéséről. Carpena tudta, hogy ez a hírneves doktor az a személyiség, akiről Zirone beszélt neki Polüphémosz barlangjainak közelében, a szicíliai parton; az az ember, akitől Sárkány tanácsa szerint mindennél jobban óvakodnia kellett; az a milliomos, akivel Zirone bandája abba a végzetes tusába bocsátkozott Casa Inglesénél.

Mi forgott Carpena fejében, amikor váratlanul szembe találta magát a doktorral? Milyen benyomás rögződött az agyában egyetlen szempillantás alatt, a fénykép gyorsaságával? Mindezt nehéz volna megmondani. Annyi azonban bizonyos, hogy a spanyol egyszeriben úgy érezte, hogy a doktor valami lelki ráhatással egész lényét fogva tartja, hogy személyisége vele szemben semmivé válik, hogy a saját akaratánál erősebb idegen akarat hatalmasodik el rajta. Hiába akart ellenállni: ezzel az erővel szemben tehetetlen volt.

Eközben a doktor megállította a kocsit, és továbbra is áthatóan meredt a spanyolra. Szemének fénylő pontja különös és ellenállhatatlan hatást gyakorolt Carpena agyára. A spanyol érzékei lassanként eltompultak. Szempillája hunyorgott, lezárult, és most már csak néha rebbent meg. Aztán, amikor teljesen elvesztette az eszméletét, az út szélére zuhant, de társai észre sem vették. Delejes álomba merült, amelyből egyikőjük sem tudta volna magához téríteni.

Ekkor a doktor utasítást adott, hogy folytassák az utat a kormányzó székhelye felé. Ez a jelenet nem tartott tovább fél percnél. Senki sem vette észre, mi történt az imént Antekirtt doktor és a spanyol között - senki, kivéve Báthory Pétert.

- Most már a hatalmamban van ez az ember - mondta neki a doktor -, és kényszeríteni tudom...

- Arra is, hogy elmondjon mindent, amit tud? - kérdezte Péter.

- Nem, de arra igen, hogy öntudatlanul mindent megcsináljon, amit csak kívánok. Már az első pillantásra éreztem, hogy uralkodhatok ezen a nyomorulton, rákényszeríthetem a saját akaratomat.

- Pedig ez az ember nem is beteg.

- Ej, hát azt hiszed, hogy a hipnózis hatása csak az idegbetegekre érvényes? Nem, Péter, a legellenállóbbak még az elmebetegek. Éppen az szükséges, hogy a médiumnak akarata legyen; és a körülmények is segítségemre jöttek, mert ebben a Carpenában olyan alanyra leltem, aki teljesen elfogadja befolyásomat. Épp ezért addig alszik, amíg közbe nem lépek, hogy felébresszem.

- Rendben van - felelte Péter -, de mire jó az egész, ha még ebben az állapotában sem lehet elérni, hogy arról beszéljen, amit meg akarunk tudni?

- Kétségtelen - ismerte el a doktor -, és nyilvánvalóan nem tudok olyat mondatni vele, amit magam sem tudok. De hatalmamban áll, és arra kényszeríthetem, éspedig amikor nekem tetszik, hogy azt csinálja, amit akarok, s nem tud ellenszegülni az én akaratomnak. Például holnap, holnapután, egy hét múlva, hat hónap múlva, ha azt akarom, hogy akár éber állapotban hagyja el a várost, így cselekszik!...

- Elhagyja a várost - ismételte Péter -, kisétál szabadon?... Pedig ahhoz az őrök engedélye is szükséges! A szuggerálás hatása nem lehet olyan erős, hogy összetörje láncait, vagy betörje a fegyenctelep kapuját, vagy áthágjon egy áthághatatlan falon...

- Nem, Péter - felelte a doktor -, olyanra nem kényszeríthetem, amit magam sem tudnék véghezvinni, és ezért látogatom meg a ceutai kormányzót.

A doktor semmiben nem túlzott. A szuggerálás tényei hipnotikus állapotban ma már elismertek. Charcot, Brown-Sequard, Azam, Richet, Dumontpallier, Maudsley, Bernheim, Hack Tuke, Rieger és megannyi más tudós munkái és megfigyelései semmi kétséget nem hagynak e tekintetben. Keleti utazásai során a doktor a legérdekesebb eseteket tanulmányozta, és a fiziológiának ezt az ágát nagyban gazdagította új megfigyelésekkel. Így hát alaposan tájékozva volt e jelenségekről és a belőlük leszűrhető eredményekről. Jómaga is nagy szuggesztív erővel rendelkezett, amelyet gyakran fel is használt Kisázsiában; erre az erőre számított Carpena kézre kerítésében is - hiszen a véletlen folytán a spanyol nem állt ellen e befolyásnak.

De ha uralkodott is a doktor ezentúl Carpenán, ha azt és akkor csinálhatta vele, amit és amikor kívánt, saját akaratát kényszerítve rá, még az is szükséges volt, hogy a fogolynak mozgási szabadsága legyen, ha eljön a pillanat, és teljesítenie kell valamilyen kívánságát. Ehhez kellett a kormányzó engedélye. A doktor pedig nagyon remélte, hogy megkapja ezt az engedélyt Guyarre ezredestől, és így lehetővé válik a spanyol szökése.

Tíz perccel később a kocsi odaérkezett a nagy kaszárnyák bejáratához, amelyek a spanyol terület határán emelkednek, és megállt a kormányzó székhelye előtt.

Guyarre ezredes már értesült Antekirtt doktor jelenlétéről Ceutában. Ennek a híres személyiségnek olyan hírnevet szerzett képessége és vagyona, hogy úgy bántak vele, mint valami utazó fejedelemmel. Épp ezért, miután bevezették a palota szalonjába, a kormányzó nagy tisztelettel köszöntötte fiatal társával, Báthory Péterrel együtt. Legelőször is felajánlotta, hogy megmutatja a gyarmatot, a marokkói területen szerencsésen elhelyezkedő "kis spanyol földet".

- Szívesen fogadjuk ajánlatát, kormányzó úr - felelte a doktor spanyolul, azon a nyelven, amelyet Péter is értett, és éppen olyan folyékonyan beszélt, mint ő. - De nemigen tudom, marad-e időnk, hogy kihasználjuk az ön lekötelező szívességét.

- Ó, a telep nem nagy, Antekirtt doktor - mondta a kormányzó. - Fél nap is elég a körüljárására. Különben nem szándékszik néhány napig itt tartózkodni?

- Legfeljebb négy-öt óráig - felelte a doktor. - Még ma este el kell indulnom Gibraltárba, ahol holnap délelőtt várnak.

- Még ma este elindul! - kiáltott fel a kormányzó. - Engedje meg, hogy elhatározása megváltoztatására kérjem! Biztosítom róla, Antekirtt doktor, katonai gyarmatunk méltó arra, hogy tüzetesen tanulmányozzák! Nyilván ön már sokat látott, sok mindent megfigyelt utazásai során, higgye el nekem, hogy Ceuta is joggal rászolgált mind a tudósok, mind a közgazdászok figyelmére, ha másért nem, büntetőintézményei miatt!

Természetesen a kormányzó némi önérzettel dicsérte gyarmatát. De semmit nem túlzott el, és a ceutai vár közigazgatási rendszerét - amely a sevillai vár börtönével azonos - egyik legjobbnak tekintik az Ó- és Újvilágban a fegyenctelepiek anyagi viszonyait illetően, sőt erkölcsi javulásuk terén is. A kormányzó kitartott hát amellett, hogy a kiváló Antekirtt doktor halassza el indulását, és tisztelje meg látogatásával a fegyház különféle részlegeit.

- Lehetetlent kér, kormányzó úr, de ma még az öné vagyok, és ha úgy akarja...

- Már négy óra van - folytatta Guyarre ezredes -, látja, alig marad időnk...

- Csakugyan - felelte a doktor -, és annál inkább zavarba ejt, mert ha ön ragaszkodik hozzá, hogy megmutassa nekem a telepet, akkor én meg szeretném mutatni önnek a jachtomat!

- Nem halaszthatná el, Antekirtt doktor, egy nappal későbbre az indulást Gibraltárba?

- Szívesen megtenném, kormányzó úr, de ismétlem, holnapra találkozót beszéltem meg, ezért kénytelen vagyok még ma este tengerre szállni.

- Ez aztán valóban sajnálatra méltó - felelte a kormányzó -, és mindig bánt majd, hogy nem tudtam itt tartani! De jól vigyázzon! Erődeim ágyúcsövei a hajójára néznek, és csak tőlem függ, hogy elsüllyesztem-e!

- És a megtorlás, kormányzó úr? - felelte nevetve a doktor. - Talán háborúba óhajt keveredni a hatalmas antekirttai birodalommal?

- Tudom, hogy ez nagy kockázatot jelentene - ismerte el a kormányzó hasonlóan tréfás hangon. - De mit nem kockáztatnánk azért, hogy itt tartsuk még huszonnégy órára!

Péter nem vett részt ebben a beszélgetésben, s azon töprengett, vajon az elérendő cél felé haladt-e a doktor vagy sem. Ez az elhatározás, hogy még ma este kifutnak Ceutából, meglepte egy kicsit. Hogyan lehetne ilyen rövid idő alatt megtenni a nélkülözhetetlen lépéseket, hogy elősegítsék Carpena szökését? Néhány órán belül az elítéltek visszatérnek a várba, és éjszakára bezárják őket. Ilyen körülmények között igen kétségesnek látszott, hogy ki tudják hozni a spanyolt.

De Péter megértette, hogy a doktor jól kitervelt elgondolást követ, amikor ezt a választ adja:

- Valóban, kormányzó úr, kétségbe ejt, hogy nem elégíthetem ki önt e tekintetben... legalábbis ma! De talán tudunk megoldást találni...

- Beszéljen, Antekirtt doktor, beszéljen!

- Mivel holnap reggel Gibraltárban kell lennem, még ma el kell indulnom. De úgy gondolom, hogy az angol sziklán nemigen töltök két-három napnál többet. Nos, ma csütörtök van, és ahelyett, hogy folytatnám utamat a Földközi-tenger északi része felé, mi sem könnyebb, mint hogy vasárnap reggel Ceuta érintésével menjek tovább...

- Mi sem könnyebb, csakugyan - felelte a kormányzó -, és mi sem lekötelezőbb számomra! Nyilván némi önzés is van ebben! Ej, de kiben nincs egy csepp hiúság ezen a földön? Akkor hát vasárnapban megegyeztünk, Antekirtt doktor?

- Igen, egy feltétellel!

- Bármi legyen is, elfogadom!

- A feltételem az, hogy szárnysegédével együtt a Ferratón ebédel.

- Szavamat rá, Antekirtt doktor!... Szavamat rá, de ugyancsak egy feltétellel!

- Én is szavamat adom, kormányzó úr, bármi legyen is, előre elfogadom!

- Ez pedig az, hogy Báthory úr és ön - felelte a kormányzó - nálam vacsorázik.

- Ebben is megegyeztünk - mondta a doktor -, és az ebéd és a vacsora között...

- Kihasználom hatalmamat, hogy megcsodáltassam önökkel birodalmam minden szépségét! - felelte Guyarre ezredes, és megszorította a doktor kezét.

Báthory Péter ugyancsak elfogadta a neki szóló meghívást, és meghajolt a nagyon lekötelező és nagyon elégedett ceutai kormányzó előtt.

A doktor már készülődött, hogy búcsút vegyen, és Péter kiolvasta szeméből, elérte célját. De a kormányzó el akarta kísérni leendő vendéglátóit a városig. Mindhárman helyet foglaltak a kocsiban, az ezredes palotájából Ceutába vezető egyetlen úton.

Ha a kormányzó kihasználta az alkalmat, hogy megcsodáltassa a kis gyarmat többé-kevésbé vitatható szépségeit, ha beszélt azokról az újításokról, amelyeket katonai és polgári téren szándékában volt bevezetni, ha hozzátette, hogy a hajdani Abylának ez a helyzete legalább olyan jó, mint Calpe fekvése a szoros másik oldalán, ha kijelentette, hogy valóságos Gibraltárt lehetne építeni belőle, éppolyan bevehetetlent, mint angol hasonmása, ha tiltakozott Ford úr arcátlan szavai ellen, hogy "Ceutának Angliához kellene tartoznia, mert Spanyolország nem tud mit kezdeni vele, és megtartani is alig bírja", végül ha igen bosszúsnak mutatta is magát a makacs angolokkal szemben, akik nem tudják betenni valahová a lábukat, hogy ne eresszenek ott gyökeret - mindez nem kelthetett meglepetést egy spanyol ember szájából.

- Igen - kiáltotta -, mielőtt az angolok arról ábrándoznának, hogy megszerzik Ceutát, előbb gondoljanak arra, hogyan tartják meg Gibraltárt! Van ott egy hegy, amelyet Spanyolország még egy nap a fejükre boríthat!

A doktor meg sem kérdezte, hogyan tudnának a spanyolok egy ilyen földtani megrázkódtatást előidézni, nem akart vitába szállni ezzel az állítással, amelyet a kormányzó egy hidalgó teljes szertelenségével vetett oda. Egyébként a beszélgetés megszakadt, mert a kocsi hirtelen megállt. A kocsis visszafogta a lovakat egy ötven elítéltből álló csoport előtt, amely elzárta az utat.

A kormányzó odaintette az egyik altisztet, hogy megkérdezze. Az ember szabályos léptekkel azonnal a kocsi felé indult, ott vigyázzba állt, tisztelgett, és katonásan várakozott.

A többiek, foglyok és őrök az út két oldalán helyezkedtek el.

- Mi történt? - kérdezte a kormányzó.

- Kegyelmes uram - felelte az altiszt -, egy elítéltet találtunk, aki a lejtőn hevert. Úgy látszik, csak alszik, mégsem sikerült felébreszteni.

- Mióta lehet ebben az állapotban?

- Körülbelül egy órája.

- És még mindig alszik?

- Még mindig, kegyelmes uram... Olyan érzéketlen, mintha meghalt volna. Mozgattuk, csipkedtük, még egy pisztolyt is elsütöttünk a fülénél: semmit nem érez, semmit nem hall!

- Miért nem hívták a vár orvosát? - kérdezte a kormányzó.

- Elküldöttem érte, kegyelmes uram, de nem volt otthon, és amíg ideér, nem tudunk mit kezdeni ezzel az emberrel.

- Akkor vitesse a kórházba!

Az altiszt végre akarta hajtani a parancsot, de a doktor közbelépett.

- Kormányzó úr - mondotta -, orvos vagyok, ezért kérem, engedje meg, hogy megvizsgáljam ezt a makacs alvót. Nem bánnám, ha közelebbről megnézhetném!

- Valóban, ez aztán önre tartozik! - felelte a kormányzó. - Ilyen gazembert ápoljon Antekirtt doktor!... Ennek igazán nem lehet oka panaszra!

Mindhárman kiszálltak a kocsiból, és a doktor a fegyenchez ment, aki az út mellett a lejtőn feküdt. Oly mélyen aludt, hogy az élet csak apró, ziháló légzésében és gyors érverésében nyilvánult meg.

A doktor intett, hogy a körülállók menjenek messzebb. Aztán a mozdulatlan test fölé hajolt, halkan beszélt hozzá, és hosszasan nézte, mintha akaratát akarná átvinni rá.

Majd felegyenesedett, és így szólt:

- Semmiség! Ez az ember egyszerűen delejes álomba merült!

- Csakugyan? - tűnődött el a kormányzó. - Ez aztán érdekes! És ön fel tudja ébreszteni ilyen álomból?

- Mi sem könnyebb! - felelte a doktor.

És megérintette Carpena homlokát, majd felnyitotta kicsit szemhéját, és ezt mondta:

- Ébredjen!... Így akarom!

Carpena megmozdult, kinyitotta szemét, de továbbra is olyan volt, mintha aludna. A doktor több ízben elhúzta homloka előtt a kezét, hogy egy kis szelet csapjon, és Carpena az öntudatlan álomból lassan magához tért. Csakhamar felkelt, aztán anélkül, hogy tudatában lett volna a történteknek, újra odaállt társai közé.

A kormányzó, a doktor és Báthory Péter visszatért a kocsiba, s az megindult velük a város felé.

- Mondja, doktor - kérdezte a kormányzó -, nem ivott ez a hitvány fickó?

- Nem hinném - felelte a doktor. - Egyszerű hipnotikus álmot észleltem.

- De mi idézhette elő?

- Erre nem tudok választ adni, kormányzó úr. Talán ez az ember hajlamos az efféle rohamokra... De most már talpra állt, és nem esik újra ebbe az állapotba!

A kocsi hamarosan az erődítésvonal széléhez érkezett, begördült a városba, a kacskaringós utcák vonalát követve, végigment rajta, és megállt a kikötői rakparton fekvő kis téren.

A doktor és a kormányzó ekkor búcsút vett egymástól.

- Hát ez a Ferrato - mondta a doktor, és a gőzjachtra mutatott, amint kecsesen ringott a nyílt vízen. - Nem felejti el, kormányzó úr, hogy volt szíves elfogadni meghívásomat, és vasárnap a hajómon ebédel.

- Nem kevésbé, Antekirtt doktor, mint ön sem, hogy nálam vacsorázik vasárnap este!

- Feltétlenül ott leszek!

A doktor és Péter elindult, a kormányzó pedig a rakparton maradt, míg csak el nem távolodott a keskeny, hosszú csónak.

És amikor a hajóra értek, Péter megkérdezte a doktort, úgy zajlott-e le minden, ahogy kívánta, s a doktor így felelt:

- Igen!... Vasárnap este a ceutai kormányzó engedélyével Carpena a Ferratóra jön!

Nyolc órakor a gőzjacht felszedte a horgonyt, észak felé indult, és az Hacho-hegy, amely a legmagasabb pont a marokkói partnak ezen a részén, eltűnt az éjszakai ködben.

Az utas, akinek nincs tudomása róla, hova viszi a hajó, nem találhatja ki, a földgolyó melyik pontjára teszi lábát, amikor partra száll Gibraltárban.

Először egy rakpartot lát, amelynek szélét a csónakok kikötésére szolgáló kis öblök tarkítják, tovább egy városfal bástyáját jellegtelen kapuval, aztán szabálytalan térséget, amelyet a dombon lépcsőzetesen elhelyezkedő magas kaszárnyák öveznek, végül egy hosszú, keskeny és kanyargós utca kezdetét; az utca neve: Main Street.

Ebben az utcában a makadám semmilyen időben nem szárad fel: az utca végénél teherhordók, csempészek, csizmatisztítók, cigaretta- és gyufaárusok tömegében hordókkal megrakott szekerek, taligák, zöldséges és gyümölcsös hordók sokaságának tarka összevisszaságában máltaiak, marokkóiak, spanyolok, olaszok, arabok, franciák, portugálok, németek járnak-kelnek, vagyis mindenhonnan vannak itt, ha kevesen is, még Anglia polgárai is, akiket főként a piros zubbonyos bakák és kékes kabátú tüzérek képviselnek, torta alakú sapkában, amely csak csodálatos egyensúlyozó művészettel ül meg a fülön.

Pedig az ember Gibraltárban van, ahol a Main Street köti össze az egész várost a Tengeri Kaputól az Alameda-kapuig. Onnét tovább fut az Európa-fokig, sokszínű villák és zöldellő terek között, nagy fák vetik rá árnyékukat, virágágyak, lőszerraktárak, a legkülönbözőbb fajtájú ágyúk, a legkülönbözőbb égövek alól ideszállított bokrok mentén 4300 méter hosszúságban. Ennyi körülbelül a gibraltári sziklafal hossza is, amely hasonlít egy fej nélküli egypúpú tevéhez, amint a San Roque homokjára kuporodik, és farka a Földközi-tengerbe lóg.

Ez a hatalmas, meredek szikla 425 méter magasba nyúlva húzódik a szárazföld mellett, amelyet ágyúival, vagy mint a spanyolok mondják: "az öregasszony fogaival" fenyeget - több mint hétszáz ágyúüteg torka ásítozik a föld alatti üregek számtalan lőrésén át. Húszezer lakos és hatezer főnyi helyőrség préselődik össze a hegy alsó lejtőin, amelyeknek lábát az öböl vize mossa - nem beszélve a négykezűekről, a híres "monókról", a farkatlan majmokról, amelyek mindenkinél régebben éltek itt, valójában ők a föld igazi tulajdonosai, s itt élnek ma is az ősi Calpe magaslatain. E hegy tetejéről uralják az angolok a szorost, figyelik az egész marokkói partot, egyik oldaláról kilátás nyílik a Földközi-tengerre, a másikról az Atlanti-óceánra, és az angol látcsövek kétszáz kilométer távolságra látnak el; ezen belül nem nehéz figyelemmel tartani a legkisebb zugot is - és ezek a látcsövek figyelemmel is tartják.

Ha valami szerencsés körülmény folytán a Ferrato két nappal előbb fut be a gibraltári révbe, ha Antekirtt doktor és Báthory Péter napkelte és napnyugta között kiszáll a kis rakparton, áthalad a Tengeri Kapun, végigmegy a Main Streeten, átjut az Alameda-kapun is, hogy elérjen a domb közepén bal felől húzódó szép kertekbe, talán akkor ennek a történetnek az eseményei is gyorsabban peregnek, és nyilván egész másképpen végződnek.

Ugyanis szeptember tizenkilencedikén délután az egyik magas fapadon, amilyen az angolkertekben látható, a nagy fák alatt, háttal a rév előrenyúló hatalmas ütegeinek, két személy beszélgetett, gondosan ügyelve, hogy a sétálók ne hallják meg őket: Sárkány és Namir.

Még nem felejtettük el, hogy Sárkánynak Szicíliában kellett találkoznia Namirral, amikor a Casa Inglese elleni támadás folyt, amely Zirone halálával végződött. Sárkány a történtekről idejében értesült, s megváltoztatta harci terveit, így a doktor hiába várta nyolc napon át, amíg hajója a cataniai kikötőben horgonyzott. Namir viszont a kapott utasítás alapján azonnal elhagyta Szicíliát, és visszatért Tetuánba, ahol akkoriban lakott. Aztán Tetuánból jött Gibraltárba, Sárkány itt adott neki találkát. Előző estén érkezett, és már másnap vissza akart menni.

Namir, Sárkány vad társa testestül-lelkestül szolgálta őt. Úgy nevelte Sárkányt a tripoliszi sátortáborokban, mintha tulajdon anyja volna. Soha nem hagyta el, még akkor sem, amikor a kormányzóság területén ügynökösködött, ahol titkos kapcsolatok fűzték a félelmetes szenuszita szekta híveihez, akiknek tervei Antekirttát is fenyegették, amint erről már említés történt.

Namirt gondolatai és cselekedetei valamiféle anyai szeretettel kötötték Sárkányhoz; talán sokkal erősebben ragaszkodott hozzá, mint valaha is Zirone, aki pedig jóban-rosszban társa volt. Egyetlen intésére akár bűntettre is kész volt, egyetlen intésére habozás nélkül a halálba ment volna. Így Sárkány feltétel nélkül megbízhatott Namirban, és azért hívta Gibraltárba, mert beszélni akart vele Carpenáról, akitől most tartania kellett.

Ez volt az első és alighanem egyetlen találkozásuk, amióta Sárkány Gibraltárba érkezett.

Arab nyelven beszéltek.

Először Sárkány tett fel kérdést, s erre olyan választ kapott, amely nyilván mindkettőjük szemében végtelenül fontos volt, hiszen jövőjük függött tőle.

- Száva?... - kérdezte Sárkány.

- Biztonságban van Tetuánban - felelte Namir -, e tekintetben nyugodt lehetsz!

- De távollétedben?...

- Távollétemben egy öreg zsidó asszonyra bíztam a házat, egy pillanatra sem hagyja magára. Olyan ez a ház, mint egy börtön, ahová senki nem jut be, és nem is tud bejutni! Különben Száva nem tudja, hogy Tetuánba került, nem tudja azt sem, hogy ki vagyok, még arról sincs fogalma, hogy a te hatalmadban van.

- És beszélsz előtte a házasságról?

- Igen, Sárkány - felelte Namir. - Nem hagyom leszokni arról a gondolatról, hogy a te feleségednek kell lennie, és az is lesz!

- Annak kell lennie, Namir, kell, annál is inkább, mivel Torontál vagyona alaposan leapadt már. Igazán nincs szerencséje a játékban ennek a szegény Simonnak!

- Nem lesz szükséged Torontálra, hogy gazdagabb légy, mint valaha is voltál!

- Tudom, Namir, de közeledik a végső határidő, amikorra kitűztük házasságomat Szávával. Önként kell igent mondania, és ha visszautasítja...

- Majd én kényszerítem az engedelmességre! - felelte Namir. - Igen! Kierőszakolom az igent!... Megbízhatsz bennem, Sárkány!

És nehéz lett volna elképzelni határozottabb, vadabb arcot, mint a marokkói nőét, mialatt ezeket mondta.

- Jól van, Namir! - válaszolta Sárkány. - Őrizd csak jól továbbra is! Hamarosan utánad megyek!

- Nem illenék bele jobban a terveidbe, hogy rövidesen otthagyjuk Tetuánt? - kérdezte a marokkói nő.

- Amíg csak nem kényszerülök rá, addig nem, hiszen ott senki nem ismeri, de nem is ismerheti Szávát. Ha a körülmények úgy hoznák, hogy el kell hagynod Tetuánt, időben értesítelek.

- És most, Sárkány - folytatta Namir -, mondd már el, miért hívattál Gibraltárba.

- Mert közölnöm kell veled bizonyos dolgokat, amelyeket jobb elmondani, mint leírni.

- Beszélj hát, Sárkány, s ha parancsolni akarsz valamit, bármi legyen is az, kész vagyok végrehajtani.

- A helyzet most a következő - felelte Sárkány. - Báthoryné eltűnt, a fia pedig halott. Tehát ettől a családtól már nincs mit félnem! Torontálné meghalt, és Szávát a kezemben tartom! Efelől is nyugodt lehetek. Mások, akik ismerik vagy ismerték titkomat, mint Torontál, a cinkosom, teljesen hatalmam alatt állnak; Zirone meg elpusztult utolsó vállalkozása során Szicíliában. Így hát, akiket most említettem, nem tudnak beszélni, és nem is fognak!

- Hát akkor kitől félsz? - kérdezte Namir.

- Egyes-egyedül két alaktól félek, az egyik részben ismeri a múltamat, a másik pedig mintha jelenlegi életembe kívánna beleavatkozni, és jobban, semmint ínyemre van!

- Az egyik Carpena?... - kérdezte Namir.

- Igen - felelte Sárkány -, a másik pedig az az Antekirtt doktor, akinek kapcsolatát a Raguzában élő Báthory családdal mindig gyanúsnak találtam! Különben Benito mesélte, a Santa Grotta fogadósa, hogy ez a milliomos Zironét kelepcébe csalta a szolgálatában álló bizonyos Pescador segítségével. Ezt pedig azért tehette, hogy - ha engem nem tud foglyul ejteni - őt ejtse rabul, és kiszedje belőle titkait.

- Ez nagyon is nyilvánvaló - felelte Namir. - Jobban kell óvakodnod ettől az Antekirtt doktortól, mint valaha...

- És amennyire csak lehetséges, mindig tudnom kell, mit csinál, és főként, hol tartózkodik!

- Ez nem könnyű, Sárkány - felelte Namir -, mert amint Raguzában hallottam, egyik nap a Földközi-tenger egyik sarkában, másnap már a másikban van!

- Igen! Mintha egyszerre több helyen is jelen tudna lenni ez az ember! - kiáltott fel Sárkány. - De aligha tűröm, hogy beleártsa magát a játékomba! Keresztülhúzom számításait, még ha Antekirtta szigetére is utána kell mennem, akkor is...

- Ha megkötitek a házasságot, nem kell többé félned sem tőle, sem mástól.

- Kétségtelenül, Namir... De addig...

- Addig résen leszünk! Különben annyi előnyünk mindig lesz, hogy mi tudjuk, ő hol van, de ő nem sejti, hogy mi hol vagyunk! Most pedig beszéljünk Carpenáról. Miért félsz tőle, Sárkány?

- Carpena tudja, milyen kapcsolatban álltam Zironéval. Már évek óta ő is részt vett különféle vállalkozásokban, amelyekben az én kezem is benne volt, és elkotyoghatja...

- Az igaz, de Carpena most a ceutai várbörtönben van, életfogytiglan tartó rabságra ítélték!

- Épp ez nyugtalanít, Namir!... Igen! Azért, hogy javítson helyzetén, valami enyhítést kapjon, képes lehet arra is, hogy leleplezzen! Ha nekünk tudomásunk van arról, hogy Ceutába szállították, ezt mások is tudják, akik személyesen is ismerik; ha más nem, hát ez a Pescador, aki olyan ügyesen rászedte őt Máltán. És ennek az embernek a segítségével Antekirtt doktornak módja nyílhat, hogy a közelébe jusson! És ha mesés pénzért meg akarja tőle vásárolni titkait?! Még arra is kísérletet tehet, hogy a várból megszöktesse! Valóban, Namir, ez annyira kézenfekvő, hogy nem is értem, miért nem tette meg mostanáig!

Sárkány éles eszével azonnal kitalálta, hogy a doktor mit tervez a spanyollal, és tudta, mitől kell félnie.

Namir kénytelen volt belátni, hogy Carpena jelenlegi helyzetében nagyon veszélyes lehet.

- Miért nem ő - kiáltott fel Sárkány -, miért nem ő pusztult el Zirone helyett?!

- Ami nem történt meg Szicíliában - felelte hidegen Namir -, miért ne történhetne meg Ceutában?

A kérdés világos volt. Namir ekkor megmagyarázta Sárkánynak, hogy mi sem könnyebb számára, mint Tetuánból Ceutába menni, ahányszor csak akar. Legfeljebb húsz mérföld választja el a két várost. Tetuán valamivel délebbre esik a fegyenctelepnél, a marokkói part déli részén. És mivel az elítéltek az úton dolgoznak, vagy a városban járnak-kelnek, igen könnyű lenne összeköttetést találni Carpenával, aki ismeri őt; elhitetné vele, hogy Sárkány a megszöktetésén fáradozik, akár egy kevés pénzt is átadna neki, vagy némi pótlást a fegyenctelep kosztjához. És ha egy darab mérgezett kenyeret vagy gyümölcsöt tenne a többi közé, ugyan ki törődnék Carpena halálával, ki keresné az okát? Egy zsivánnyal kevesebb marad a várbörtönben, ez pedig nem nyugtalanítja túlontúl a ceutai kormányzót. És Sárkánynak sem kellene félnie többé a spanyoltól, sem Antekirtt doktor próbálkozásaitól, aki érdekelt abban, hogy titkait leleplezze.

Végeredményben a beszélgetésből az derült ki, hogy míg egyesek Carpena szökését készítik elő, mások azon igyekeznek, hogy a szökést megakadályozzák, idő előtt elküldjék őkelmét ama túlvilági várba, ahonnan aztán meg nem szöktetheti senki!

Sárkány és Namir mindenben megállapodott; visszatértek a városba, majd elbúcsúztak. Sárkány még aznap este elhagyta Spanyolországot, hogy Torontál Simonnal találkozzék; másnap meg Namir kelt át a Gibraltári-szoroson, és Algecirasban felszállt arra a gőzösre, amely Európa és Afrika között rendszeresen közlekedik.

A kikötő kijáratánál gőzösük egy luxusjachttal találkozott, amely a Gibraltári-szorosba hajózott, majd az angol vizeken horgonyt vetett.

A Ferrato volt. Namir a hajót már látta Cataniában, és egyszeriben felismerte.

"Antekirtt doktor itt van! - motyogta. - Sárkánynak igaza volt, veszélyben vagyunk, ráadásul közeli veszélyben!"

Néhány órával később a marokkói asszony partra szállt Ceutában. Mielőtt azonban visszament volna Tetuánba, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a spanyollal. Terve egyszerű volt, és sikerrel kecsegtetett, ha jut idő a végrehajtására.

De olyan akadály jött közbe, amelyre Namir nem számíthatott. Amióta a doktor ceutai látogatása során közbelépett, Carpena betegnek tettette magát, és annyit legalább elért, hogy néhány napra bekerült a fegyenckórházba. Namir így kénytelen volt a kórház körül őgyelegni, de nem sikerült találkoznia vele. Annyi vigasza mégis volt, hogy ha nem is láthatja Carpenát, nyilván Antekirtt doktor és megbízottai sem láthatják. Így hát, gondolta, nem jelent veszélyt a késlekedés. Szökéstől valóban nem kellett tartania, amíg az elítélt nem áll újra munkába a telep útjain.

Namir azonban tévedett elgondolásaiban. Az a tény, hogy Carpena a fegyenckórházba került, éppenséggel elősegítette a doktor terveit, és nagyon valószínűen a sikerét is.

A Ferrato szeptember huszonkettedikén este horgonyt vetett a Gibraltári-szorosban, amelyet igen gyakran kavarnak fel a keleti és délkeleti szelek. De a gőzjacht csak a következő napot töltötte ott, vagyis a szombatot. Épp ezért a doktor és Péter délelőtt partra szállt, elment a Main Street-i postahivatalba, ahol poste restante, azaz postán maradó levelek várták őket.

Az egyiket a doktor szicíliai megbízottja küldte, és jelentette, hogy a Ferrato indulása óta nem látták Sárkányt sem Cataniában sem Siracusában, sem Messinában.

A másikat Pointe Pescade írta Báthory Péternek, és tájékoztatta, hogy sokkal jobban érzi magát, sérülésének nyoma sem maradt. A doktor Cap Matifouval együtt újra igénybe veheti szolgálatait, amikor csak akarja; a pihenő Herkules mindkettőjüknek tiszteletteljes üdvözletét küldi.

A harmadik levelet Luigi kapta Mariától. Több volt testvéri üzenetnél, egy anya levele volt.

Ha a doktor és Báthory Péter harminchat órával korábban sétál a gibraltári parkban, találkozik Sárkánnyal és Namirral.

Ezt a napot arra használták fel, hogy megtöltsék szénnel a Ferrato kamráit azokról a teherhordó bárkákról, amelyek a révben horgonyzó vízi tárolókból veszik fel rakományukat. Hoztak édesvizet is a tartályokba, a gőzjacht kazánjaiba és az ivóvizes korsókba. Minden előkészület megtörtént, amire a doktor és Péter visszatért a hajóra, amikor a "first gun fire" - vagyis: "első ágyúlövés" - jelezte a városkapuk bezárását; ezt a rendszabályt olyan szigorúan megtartják, mint egy norfolki vagy cayenne-i fegyházban.

De a Ferrato nem húzta fel horgonyát ezen az estén. Mivel alig két órára volt szüksége, hogy átkeljen a szoroson, csak másnap nyolc órakor indult el. Az angol ágyúk éppen gyakorlatoztak, és célzási ügyességüket úgy bizonyították be, hogy a hajót körüllövöldözték, de vigyáztak, hogy el ne találják a Ferratót, amely teljes gőzzel Ceuta felé vette útját. Fél tízkor már az Hacho-hegy lábánál haladt, de mivel északkeleti szél fújt, nem volt alkalmas a kikötésre az a hely, ahol három nappal előbb állomásozott. A kapitány a város másik oldalán adott hát parancsot a horgonyzásra, egy kis öbölben, amelyet fekvése megvéd a keleti széltől, és a Ferrato ott vetett horgonyt, két kötélhosszra a parttól.

Negyedórával később a doktor kiszállt egy kis mólón; Namir lesben állt, és a gőzjacht minden mozdulatát látta. A doktor nem ismerhette fel a marokkói nőt, hiszen csak futólag látta egyszer a cattarói bazár félhomályában, a nő viszont annál gyakrabban látta őt Gravozában és Raguzában, és nyomban ráismert. El is határozta, hogy jobban résen áll, mint valaha, mindaddig, amíg csak a hajó Ceutában tartózkodik.

Amikor a doktor partra szállt, ott találta a gyarmat kormányzóját és egyik szárnysegédét, akik a rakparton várták.

- Jó napot, kedves vendégem! Isten hozta! - kiáltotta a kormányzó. - Ön valóban megtartja a szavát. És mivel egész nap a vendégem lesz, legalább...

- Csak akkor leszek a vendége, kormányzó úr, ha előbb ön lesz az én vendégem! Ne felejtse el, hogy az ebéd várja a Ferratón.

- Nos, ha vár, Antekirtt doktor, nem lenne szép dolog, ha váratnám!

A keskeny csónak a hajóhoz vitte a doktort és vendégeit. Az asztalon fényűző teríték fogadta őket, és mindnyájan jóízűen ettek a gőzjacht ebédlőjében feltálalt ételekből.

Ebéd közben a beszélgetés főleg a gyarmat igazgatásáról, a lakóinak erkölcséről és szokásairól, a spanyol és bennszülött lakosság közt fennálló kapcsolatokról folyt. Közbevetőleg a doktor szót ejtett arról a fegyencről is, akit két-három nappal azelőtt delejes álmából ébresztett fel a kormányzósági palota felé vezető úton.

- Nyilván nem emlékszik már semmire... - jegyezte meg.

- Semmire - felelte a kormányzó -, de pillanatnyilag nem dolgozik az útkövezésnél.

- Hát hol van? - kérdezte a doktor kis nyugtalansággal, amelyet egyedül Péter vett észre.

- A kórházban - felelte a kormányzó. - Úgy látszik, ez a megrázkódtatás kikezdte becses egészségét!

- Ki az az ember?

- Egy Carpena nevű spanyol, közönséges gyilkos, nemigen érdemel figyelmet, Antekirtt doktor, és ha netán meghalna, biztosítom, nem lenne veszteség a vár számára!

Aztán egész másra terelődött a szó. A doktor nyilván nem találta volna helyesnek, ha sokáig időzik a fegyenc ügyénél, aki alkalmasint teljesen rendbe jön néhány napi kórházi pihenő után.

Ebéd után a fedélzeten szolgálták fel a kávét, a cigaretták és szivarok csakhamar füstté váltak a hátsó sátor alatt. Aztán a doktor azt ajánlotta a kormányzónak, hogy ne késlekedjenek tovább, hanem szálljanak partra. Most már az ő vendége, és hajlandó meglátogatni a marokkói területbe beékelt spanyol telep minden részlegét.

Az ajánlat tetszett a kormányzónak, akinek a vacsoráig bőven volt ideje, hogy híres vendégének megmutassa a gyarmatot.

A doktort és Báthory Pétert lelkiismeretesen végigvezették az egész gyarmaton, a városban és vidékén. Vezetőik a legapróbb részletet sem engedték el nekik sem a börtönben, sem a kaszárnyákban. Ezen a napon - vasárnap volt - a fegyencek nem végezték szokásos munkájukat, és a doktor más körülmények között figyelhette meg őket. Carpenát csak futólag látta az egyik kórteremben, és látszólag nem is törődött vele.

A doktor úgy tervezte, hogy még aznap éjjel visszatér Antekirttára, de előbb az este nagy részét a kormányzóval tölti. Ezért hat óra felé a kormányzói palotába ment, ahol gazdagon tálalt vacsora várta, amely nyilván viszonzás volt az ebédért.

Magától értetődik, hogy a város falain belül és kívül lefolyt séta alatt Namir követte a doktort, aki nemigen sejtette, milyen aprólékos gonddal figyelik.

A vacsora vidám hangulatban folyt le. A gyarmat néhány kiemelkedő személyisége, több tiszt a feleségével, két-három gazdag kereskedő volt a vendégsereg, és nem titkolták örömüket, hogy látják és hallják Antekirtt doktort. Az orvos szívesen beszélt keleti utazásairól, amelyeket Szíriában, Arábiában, Észak-Afrikában tett. Aztán Ceutára terelődött a szó, és csak gratulálni tudott a kormányzónak, amiért olyan kiválóan igazgatja a spanyol gyarmatot.

- De - tette hozzá - az elítéltek felügyelete bizonyára sok gondot okoz!

- És miért, kedves doktor úr?

- Mert nyilván igyekeznek megszökni. És mivel minden fogoly többet gondol a szökésre, mint őreik a szökések megakadályozására, ebből az következik, hogy az előny a foglyoké, és nem lepne meg, ha olykor hiányozna egyik-másik az esti takarodónál...

- Soha! - felelte a kormányzó. - Soha! Hová is mennének ezek a szökevények? A tengeren át lehetetlen a szökés! A szárazföldön át meg a vad marokkói népség között veszélyes lenne! Épp ezért a fegyencek a várban maradnak, ha nem jókedvükből, akkor óvatosságból.

- Rendben van - felelte a doktor -, de ez az ön érdeme, kormányzó úr; attól kell tartani, hogy a foglyok őrzése a jövőben egyre nehezebbé válik!

- Miért, ha szabad kérdeznem? - kérdezte az egyik vendég, akit annál jobban érdekelt ez a beszélgetés, mivel ő volt a fegyház igazgatója.

- Azért, uram - felelte a doktor -, mert a delejes jelenségek tanulmányozása nagy haladást ért el, eljárásait bárki alkalmazhatja, végül mert a szuggesztiós ráhatások egyre gyakoribbak, mert nem kevesebb a céljuk, mint hogy egy ember egyéniségét egy másikéval cseréljék fel.

- És mi történik ilyen esetben? - kérdezte a kormányzó.

- Ilyen esetben, úgy gondolom, nemcsak a foglyokat ajánlatos szemmel tartani, hanem őreiket is. Utazásaim során, kormányzó úr, oly rendkívüli dolgoknak voltam tanúja, hogy mindent lehetségesnek tartok, ami az ilyen jelenségeket illeti. Így saját érdekében ne felejtse el, hogy ha idegen akarat befolyására egy fogoly öntudatlanul megszökhet, egy őr, ugyanennek a hatása alatt, éppen olyan öntudatlanul eltűrheti, hogy foglya elszökjön.

- Lenne szíves elmagyarázni nekünk, miben áll ez a jelenség? - kérdezte a fegyház igazgatója.

- Igen, uram, és egy példából könnyen megértheti - felelte a doktor. - Tegyük fel, hogy egy őr fogékony a delejes vagy hipnotikus befolyásra - a kettő ugyanazt jelenti -, és mondjuk, egy fogoly gyakorolja rá ezt a hatást... Akkor ettől a pillanattól kezdve a fogoly uralkodik az őrön, azt csináltat vele, amit csak akar, oda küldheti, ahová neki tetszik, szuggesztió útján arra is kényszerítheti, hogy nyissa ki börtönének ajtaját.

- Kétségtelenül - felelte az igazgató -, de csak akkor, ha előbb elaltatja...

- Ebben téved, uram - folytatta a doktor. - Mindez megtörténhet éber állapotban is, és az őr öntudatlanul engedelmeskedik neki.

- Hogyan, ön azt állítja...?

- Azt állítom és megerősítem: ha a fogolynak ilyen hatása van az őrre, azt mondhatja neki: "Ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában ezt és ezt csinálod" - és az őr meg is csinálja! "Ezen és ezen a napon elhozod a cellám kulcsait" - és az őr el is hozza. "Ezen és ezen a napon kinyitod a vár kapuját" - és az őr ki is nyitja. "Ezen és ezen a napon elmegyek előtted, és te nem veszed észre!"

- Ébren?...

- Teljesen ébren!...

A doktornak ezt a kijelentését a jelenlevők alig palástolt hitetlenséggel fogadták.

- Pedig biztosan így van - jegyezte meg Báthory Péter -, magam is tanúja voltam hasonló eseteknek.

- Így hát - szólt a kormányzó - meg lehet szüntetni egy ember anyagszerűségét a másik ember szemében?

- Teljes mértékben - felelte a doktor -, mint ahogy bizonyos médiumoknál elő lehet idézni érzéki csalódást; így a cukrot sónak érzik, a tejet ecetnek vagy a közönséges vizet keserűvíznek, és éppen olyan hatással van rájuk! Semmi nem lehetetlen illúzió vagy hallucináció dolgában, ha az agyat ilyen hatás éri.

- Antekirtt doktor - mondta ekkor a kormányzó -, úgy hiszem, vendégeim általános kívánságának adok hangot, amikor megjegyzem, hogy ezeket a dolgokat látni kell, hogy el tudjuk hinni!

- És még akkor is nehezen - tette hozzá az egyik jelenlevő, aki úgy vélte, meg kell kockáztatnia ezt a fenntartást.

- Sajnálatos - folytatta a kormányzó -, hogy a kevés idő, amelyet nekünk szentelhet Ceutában, nem engedi meg, hogy tapasztalat útján győzzön meg bennünket.

- De... megtehetem... - felelte a doktor.

- Most azonnal?

- Most azonnal, ha úgy akarja!

- Hogyan hát? Mondja, kérem!

- Bizonyára még nem felejtette el, kormányzó úr - folytatta a doktor -, hogy a vár egyik fegyencét három nappal ezelőtt a kormányzói palota felé vezető úton találtuk, amint mélyen aludt, és megállapítottam, hogy ez delejes álom volt...

- Csakugyan - jegyezte meg a fegyházigazgató -, és ez az ember most is a kórházban fekszik.

- Arra is emlékszik, hogy én ébresztettem fel, miután az egyetlen őrnek sem sikerült?

- Pontosan emlékszem.

- Nos, ez elég volt, hogy köztem és ez a fegyenc között... Hogy is hívják?

- Carpena.

- ...köztem és Carpena között szuggesztiós kötelék keletkezzék, amely teljesen kiszolgáltatja nekem.

- Amikor szemtől szemben áll önnel?

- Akkor is, ha távol vagyunk egymástól!

- Amikor ön itt van a kormányzói palotában, ő meg ott, a kórházban?... - kérdezte a kormányzó.

- Igen, és ha ön most parancsot ad, hogy engedjék szabadon ezt a Carpenát, nyissák ki előtte a kórház és a börtön kapuját, tudja, hogy akkor mit csinál?

- Elmenekül! - felelte nevetve a kormányzó.

És meg kell vallani, olyan ragadós volt a nevetése, hogy az egész hallgatóság kórusban nevetett vele.

- Nem, uraim - folytatta igen komolyan Antekirtt doktor -, ez a Carpena nem szökik el, csak ha én is azt akarom, hogy elszökjön, és azt csinálja, amit én parancsolok neki!

- Például?

- Például, ha egyszer kijutott a börtönből, megparancsolhatom neki, hogy induljon el a kormányzósági palota felé.

- És bejöjjön ide? - kérdezte a kormányzó.

- Bizony be, és ha akarom, ragaszkodik ahhoz, hogy önnel beszéljen.

- Velem?

- Önnel, és ha nem ellenzi, hiszen minden sugallatomnak engedelmeskedik, elhitetem vele, hogy önt egy másik személynek nézze... mondjuk... XII. Alfonz királynak.

- A spanyol király őfelségének?

- Igen, kormányzó úr, és kegyelmet...

- Kegyelmet?

- Kegyelmet kér öntől, és ha nem ellenzi, tetejébe még az Izabella-rend keresztjét...

Antekirtt doktor utolsó szavait újabb nevetés fogadta.

- És ez az ember mindezt éber állapotában csinálja végig? - kérdezte a börtön igazgatója.

- Olyan éberen, akárcsak mi!

- Nem!... Nem!... Hihetetlen, ez nem lehetséges! - kiáltotta a kormányzó.

- Tegyünk kísérletet!... Adjon parancsot, hogy kapjon ez a Carpena teljes mozgási szabadságot!... A nagyobb biztonság kedvéért, ha elhagyja majd a fegyházat, adjon parancsot, hogy két őr kísérje messziről... Ő úgyis azt csinálja, amit most elmondtam!

- Megegyeztünk, és amikor csak óhajtja...

- Mindjárt nyolc óra - felelte a doktor, órájára pillantva. - Lehet kilenc órakor?

- Rendben van, és a kísérlet után?...

- A kísérlet után Carpena nyugodtan visszatér a kórházba, és egyáltalán nem emlékszik majd a történtekre. Ismétlem - és ezt az egyetlen magyarázatot lehet adni a jelenségnek -, Carpena szuggesztiós hatás alá kerül, amely tőlem ered, és valójában nem ő hajtja végre mindezt, hanem én!

A kormányzó, akinek hitetlensége nyilvánvaló volt e jelenségekkel kapcsolatosan, írt egy levelet, amelyben utasította a vár őrségparancsnokát, hogy engedjen teljes cselekvési szabadságot Carpena elítéltnek, és csak bizonyos távolságban kísértesse. Aztán a kormányzósági palota egyik lovas futára tüstént elvitte a levelet a fegyházba.

A vacsora véget ért, a vendégek felálltak, és a kormányzó áthívta őket a nagyszalonba.

A beszélgetés természetesen a delejezés vagy hipnotizmus különféle jelenségeiről folyt tovább, amelyek annyi vitára adnak alkalmat, és amelyben annyian hisznek, és annyian kételkednek. Mialatt a kávéscsészék emelkedtek a szivarok és cigaretták füstjében - ezeket a spanyolok nem vetik meg -, Antekirtt doktor elmesélt vagy húsz esetet, amelynek tanúja vagy előidézője volt hivatásának gyakorlása közben: mind a húsz meggyőző, vitathatatlan eset, de úgy látszott, nem győzött meg senkit.

Azt is hozzátette, hogy ezzel a szuggesztiós képességgel nagyon komolyan kellene foglalkozniuk a törvényhozóknak, a kriminalistáknak és bíráknak, mert bűnös célra is felhasználható. Vitathatatlanul e jelenségeknek tudható be, hogy olyan bűnesetek is adódnak, amelyeknek lehetetlen kideríteni az elkövetőit.

Egyszerre, kilenc óra előtt huszonhét perccel, a doktor félbeszakította a társalgást, és így szólt:

- Carpena most hagyta el a kórházat!

És egy perccel később hozzátette:

- Most jött ki a fegyház kapuján!

Az a hang, ahogyan e szavakat ejtette, valami különös hatást gyakorolt a kormányzói palota vendégeire. Csak a kormányzó csóválta továbbra is a fejét.

Aztán folytatódott a beszélgetés, ki mellette, ki ellene szólt a dolognak, kicsit egymás szavába is vágtak, egész addig a pillanatig - öt perccel kilenc előtt -, amikor a doktor utoljára szakította félbe őket:

- Carpena a kormányzói palota kapuja előtt áll.

Alig mondta ezt ki, egy inas lépett be a szalonba, és jelentette a kormányzónak, hogy egy fegyencruhás alak mindenáron beszélni akar vele.

- Engedje be - felelte a kormányzó, akinek a hitetlensége oszladozni kezdett e nyilvánvaló tény láttán.

Amikor az óra kilencet ütött, Carpena feltűnt a szalon ajtajában. Mintha senkit nem látott volna a jelenlevők közül, noha szeme tökéletesen nyitva volt, a kormányzó felé indult, és letérdelt eléje.

- Felség - mondta -, kegyelmet kérek!

A kormányzó annyira megzavarodott, mintha maga is hallucinálna, és nem tudott hamarjában mit felelni.

- Kegyelmet adhat neki - mondta a doktor mosolyogva. - Ez az ember semmire sem fog emlékezni.

- Megkegyelmezek - felelte a kormányzó, az egész spanyol birodalom királyának méltóságával.

- És e kegyelemmel együtt, felség - folytatta Carpena még mindig meghajolva -, ha méltóztatnék kitüntetni az Izabella-rend keresztjével...

- Kitüntetlek vele!

Carpena ekkor olyan mozdulatot tett, mintha átvenne valamilyen tárgyat, amelyet a kormányzó nyújt feléje, és mellére tűzte a képzelt keresztet; aztán felkelt és kihátrált.

Valamennyi vendég lenyűgözötten követte egészen a kormányzói palota kapujáig.

- El akarom kísérni, látni akarom, amikor visszamegy a kórházba! - kiáltotta a kormányzó, aki küszködött önmagával, mintha nem akarná elismerni a nyilvánvaló igazságot.

- Jöjjön hát! - felelte a doktor.

És a kormányzó, Báthory Péter, Antekirtt doktor néhány személy kíséretében elindult Carpena után a város felé vezető úton. Namir, aki azóta figyelte, ahogy a börtönből kilépett, és a sötétben mindenütt a nyomában járt, most is állandóan követte a csoportot.

Az éjszaka elég sötét volt. A spanyol minden tétovázás nélkül, szabályos léptekkel haladt az úton. A kormányzó és a kíséretéhez tartozó személyek harminc lépésre maradtak mögötte, a várbörtön két foglárával, akik azt a parancsot kapták, hogy ne tévesszék szem elől.

Az út a város felé közeledve megkerüli azt a kis öblöt, amely egy második kikötőt képez a ceutai sziklának ennél az oldalánál. A mozdulatlan, fekete vízen két-három lámpa reszkető visszfénye csillogott. A fény a Ferrato jelzőlámpájából és ablakaiból vetődött a vízre, a hajótest pedig bizonytalanul s a félhomályban erősen megnagyobbodva rajzolódott ki.

Amikor Carpena ide ért, letért az útról, és jobbra kanyarodott egy sziklacsoport felé, amely vagy tizenkét lábnyira emelkedett a tenger fölé. Nyilván a doktor egy mozdulatával - hiszen most senki sem figyelt rá - vagy talán akaratának egyszerű átvitelével kényszerítette a spanyolt, hogy változtasson irányt.

A foglárok ekkor meggyorsították léptüket, hogy utolérjék Carpenát, és visszatérítsék a helyes útra: de a kormányzó tudta, hogy a szökés lehetetlen, hát megparancsolta nekik, hagyják továbbra is szabadon.

Carpena hirtelen megállt az egyik sziklánál, mintha valami ellenállhatatlan hatalom cövekelte volna oda. Fel akarta emelni, meg akarta mozdítani a lábát, de valahogy nem bírta. Antekirtt doktor akarata élt benne, és a földhöz szegezte.

A kormányzó néhány pillanatig figyelte, aztán vendégéhez fordult.

- Nos, kedves doktorom, akár akarom, akár nem, el kell ismernem a nyilvánvaló igazságot!...

- Most már meggyőződött, valóban meggyőződött róla, kormányzó úr?

- Igen, alaposan meggyőződtem, hogy bizonyos dolgokban hinni kell, a józan ész ellenére is. Most pedig, Antekirtt doktor, sugallja ennek az embernek, hogy térjen vissza azonnal a várba! XII. Alfonz parancsolja ezt.

Alig fejezte be szavait a kormányzó, amikor Carpena hirtelen, egyetlen hang nélkül belevetette magát a kikötő vizébe. Baleset volt? Vagy szándékosan tette? Valami véletlen körülmény folytán kiszabadult a doktor hatása alól? Senki nem tudta volna megmondani.

Mindenki azonnal a sziklák felé futott, a foglárok meg leereszkedtek arra a kis homokpartra, amely a tenger mentén húzódik... Carpenának már nyoma sem volt. Néhány halászladik érkezett nagy sietve, de a gőzjacht csónakjai is ott cirkáltak... Minden hiábavalónak bizonyult. A fegyencnek még csak a holttestét sem találták meg, az áramlat nyilván elsodorta a nyílt tenger felé.

- Kormányzó úr - szólalt meg Antekirtt doktor -, végtelenül sajnálom, hogy kísérletünk ezzel a tragikus kifejlettel zárult, erre nem lehetett számítani!

- De hogyan magyarázza a történteket? - kérdezte a kormányzó.

- Úgy, hogy a szuggesztiós erő hatása, amelynek ön sem tagadhatja eredményeit, még nem egyenletes. Ez az ember egy pillanatra bizonyára kiszabadult befolyásom alól, és vagy szédülés fogta el, vagy más oknál fogva lezuhant a szikla tetejéről! Végtelenül sajnálom, mert nagyon érdekes alanyt vesztettünk el benne!

- Egy gazfickót vesztettünk el, semmi többet! - felelte bölcsen a kormányzó.

Ez volt a gyászbeszéd Carpena felett.

Ekkor a doktor és Báthory Péter elbúcsúztak a kormányzótól. Még virradat előtt indulniuk kellett Antekirttára, és sietve megköszönték vendéglátójuknak a szíves fogadtatást, amelyben a spanyol gyarmaton részesültek.

A kormányzó kezet szorított a doktorral, megígértette vele, hogy visszajön látogatóba, aztán szerencsés utat kívánt, és elindult a kormányzói palota felé.

Talán ki lehet találni, hogy Antekirtt doktor kicsit visszaélt a ceutai kormányzó jóhiszeműségével. Ez alkalommal elítélhetjük, bírálhatjuk magatartásáért, ám tegyük ezt! De nem szabad elfelejtenünk, hogy milyen feladatnak szentelte életét Sándor Mátyás gróf, sem azt, amit egyszer mondott: "Ezer az út... egy a cél!"

És most az ezer út közül választott egyet.

Néhány perccel később a Ferrato egyik csónakja a hajóra vitte a doktort és Báthory Pétert. Luigi már várta őket a lépcső tetején.

- Itt az az ember? - kérdezte a doktor.

- Parancsa szerint - felelte Luigi - csónakunk a sziklák tövében várta, ahogy lezuhant, kifogtuk, és bezárattam az egyik kabinba, a hajó orrában.

- Semmit nem mondott? - kérdezte Péter.

- Hogyan beszélhetett volna?... Olyan, mintha aludna, nincs tudatában cselekedeteinek!

- Jól van! - jegyezte meg a doktor. - Azt akartam, hogy Carpena lezuhanjon a szikla tetejéről, és le is zuhant!... Azt akartam, hogy aludjék, és alszik is!... Amikor azt szeretném, hogy ébredjen fel, akkor felébred!... Most pedig szedesd fel a horgonyt, Luigi, és induljunk!

A kazán teljes nyomás alatt volt, az indulás gyorsan ment, a Ferrato néhány perc múlva már elérte a nyílt tengert, és Antekirtta felé haladt.

- Tizenhétszer?

- Tizenhétszer.

- Igen!... A piros már tizenhétszer nyert!

- Hát lehetséges ez?!...

- Talán nem, de mégis így van!

- És a játékosok makacsul csak ellene raktak?

- Több mint kilencszázezer frank nyereség a banknak!

- Tizenhétszer!... Tizenhétszer!...

- Ruletten vagy Harminc és negyvenen?

- Harminc és negyvenen.

- Tizenöt éve nem láttak ilyet!

- Tizenöt éve, három hónapja és tizennégy napja! - felelte hidegen egy játékos, a vesztesek tiszteletre méltó csoportjából. - Igen, uram, és milyen érdekes, nyár derekán történt, 1867. június tizenhatodikán... Valamennyire ismerem az esetet!

Ilyen szavak vagy inkább felkiáltások hangzottak el a monte-carlói külföldiek körének előcsarnokában és az oszlopcsarnokon végig október harmadikának estéjén, nyolc nappal azután, hogy Carpena a spanyol fegyházból megszökött.

A legkülönbözőbb nemzetiségű, korú, rendű és rangú férfiakból és asszonyokból álló játékosok soraiban lelkesült zsivaj tört ki. Legszívesebben úgy megtaposták volna a pirosat, mint azt a lovat, amely a longchamps-i vagy epsomi versenypályán elviszi a nagydíjat. Mert ez a gyanús népség, amellyel az Ó- és Újvilág nap mint nap elárasztja a kis monacói nagyhercegséget, olyan jelentőséget tulajdonított a "tizenhetes" sorozatnak, mintha fontos politikai esemény volna, amely megváltoztatja az európai egyensúlyt.

Könnyen elképzelheti az olvasó, hogy a piros ezzel a rendkívüli makacssággal bizony sok áldozatot szedett, hiszen a bank nyeresége már hatalmas összegre rúgott. Közel egymillióra, mondták egyes kis csoportokban, s ez azt eredményezte, hogy csaknem az összes játékos vadul harcolt a golyó valószínűtlen járása ellen.

Valamennyi játékos között két idegent sújtott leginkább az, amit a zöld asztal urai előszeretettel hívnak "pechnek". Az egyik igen hideg, igen higgadt, noha olyan izgalmakon ment át, amelyeknek sápadt arca még nyomát viselte; a másik feldúlt arcú, kócos hajú ember, tekintetében őrültség vagy kétségbeesés tükröződött; épp most mentek le az oszlopcsarnok lépcsőin, és eltűntek a félhomályban, a Galamblövölde terasza mellett.

- Több mint négyszázezer frankba került nekünk ez az átkozott sorozat! - kiáltott fel az idősebbik.

- Pontosabban négyszáztizenháromezerbe! - válaszolta a fiatalabb, az olyan pénztáros hanglejtésével, aki egy összeadás végét jelenti be.

- És most már alig kétszázezer frankom marad!... - folytatta az első játékos.

- Csupán százkilencvenhétezer! - felelte a másik változatlan közönnyel.

- Igen!... Csakhogy... majdnem kétmillióm volt még, amikor arra kényszerített, hogy kövessem magát!

- Egymillió-hétszáznyolcvanötezer frankja volt!

- És mindez két hónapba sem tellett...

- Egy hónap és tizenhat napba!

- Sárkány! - kiáltotta az idősebbik, akit társának hidegvére éppúgy feldühített, mint az a gúnyos pontosság, amellyel kijavítgatta a számokat.

- Hát igen, Simon!

Torontál Simon és Sárkány volt a két beszélő. Raguzából történt eltávozásuk óta, rövid három hónap alatt, tönkrementek, vagy közel álltak hozzá. Sárkány eltékozolta az egész összeget, amelyet undorító árulásának díjaként kapott, majd felhajszolta cinkosát Raguzában. Aztán Szávával együtt mindketten elhagyták a várost. Sárkány a szerencsejátékra és a velejáró tékozló életmódra kapatta Torontál Simont, akinek csakhamar egész vagyona elúszott. Meg kell jegyezni, hogy Sárkánynak nem sok erőfeszítésébe került játékossá, majd játékkörök és végül a bűnbarlangok törzsvendégévé züllesztenie a hajdani bankárt, aki erősen a véletlenre spekulált, és kalandos pénzügyi vállalkozásaiban nemegyszer kockáztatta helyzetét, miközben egyedül a vakszerencse vezette.

Különben hogyan is állhatott volna ellen Torontál? Hiszen hajdani tripoliszi ügynöke sokkal erősebben tartotta hatása alatt, mint bármikor! Ha néha lázadozott is, Sárkány ellenállhatatlan nyomást gyakorolt rá, és a nyomorult oly nagyot bukott, hogy ereje sem maradt feltápászkodni. Épp ezért Sárkány már akkor sem nyugtalankodott, ha cinkosa néha ki akarta vonni magát a befolyása alól. Válaszainak nyersesége, logikájának könyörtelensége hamarosan újra igájába hajtotta a bankárt.

Miután az ismert körülmények közt elhagyták Raguzát, a két szövetséges első gondja volt, hogy Szávát biztos helyre szállítsák, és Namir felügyeletére bízzák. Alighanem lehetetlen, de mindenesetre nehéz munka lett volna a lány nyomára bukkanni a marokkói pusztaságban eldugott tetuáni rejtekhelyen. Sárkány kérlelhetetlen cinkosa vállalkozott arra, hogy megtöri a fiatal lány akaratát, és kicsikarja belőle a beleegyezést ebbe a házasságba. De mostanáig Száva, aki leküzdhetetlen ellenszenvet érzett iránta, és Péter emlékével erősítette magát, makacsul ellenállt. De meddig tud még ellenállni?

Időközben Sárkány szüntelenül arra bujtogatta társát, hogy vesse magát a játékőrületbe, noha ő maga is a játékban emésztette fel saját vagyonát Franciaország, Olaszország, Németország nagyvárosaiban, ahol a szerencsét minden formában árulják, a tőzsdén, a lóversenypályákon, a nagy fővárosok kaszinóiban, a fürdőhelyeken éppúgy, mint a tengerparti üdülőkben. Torontál Simon engedett Sárkány csábításának, és nemsokára csak néhány százezer frankja maradt. Míg azonban a bankár saját pénzét kockáztatta, Sárkány a bankár pénzével játszott, és ezen a kétszeresen meredek lejtőn mindketten kétszeres gyorsasággal haladtak a tönkremenés felé. Különben a balszerencse - a játékosok ezzel a névvel illetik minősíthetetlen butaságaikat - állandóan a nyomukba szegődött, és ezért végigpróbálták a legkülönbözőbb hazárdjátékokat. Végül a bakkara szedte a legnagyobb adót a Sándor Mátyás gróf javaiból származó milliókból, és áruba kellett bocsátani a raguzai Stradonén álló palotát is.

Végül beleuntak ezekbe a gyanús játékkaszinókba, ahol a krupiék lakonikus rövidséggel mondják ki, hogy "nincs tovább", és utolsó mentsvárként a rulett és a Harminc és negyven véletlenjeitől reméltek nagyobb megbecsülést. Ha megkopasztották őket, legalább csak tulajdon makacsságukat vádolhatták, amellyel a szerencse egyenlőtlen esélyei ellen küzdöttek.

Ezért időztek már három hete mindketten Monte-Carlóban, ezért nem keltek fel a Kaszinó asztalai mellől, ezért kísérleteztek a csalhatatlannak hirdetett szisztémákkal, kísérleteztek különféle menetekkel, amelyek visszafelé sültek el, tanulmányozták a rulett tányérjának forgását, amikor a szolgálat utolsó negyedórájában a játékvezető keze már elfáradt; óriási összeget tettek azokra a számokra, amelyek már régen nem nyertek, az egyszerű kombinációkat felváltva alkalmazták az összetettekkel, meghallgatták azoknak a régen tönkrement játékosoknak tanácsait, akik most a többieket tanították a játékra, végül mindenféle ostoba kísérletet tettek, felhasználtak minden buta "szerencsefogást", amely a játékost az esztelen gyermek és az örökre eszét vesztett bolond közé helyezi. És még ha csupán a pénzét kockáztatná az ember, de a saját értelmét is meggyöngíti azzal, hogy képtelen kombinációkat eszel ki, lealjasítja emberi méltóságát abban a bizalmaskodó légkörben, amelyet a nagyon vegyes társasággal való érintkezés von kényszerűen mindenki köré.

Ez az este híressé vált Monte-Carlo történetében éppen azért, mert makacsul tizenhétszer tettek a piros ellen a Harminc és negyvenben, és végül a két szövetségesnek kétszázezer frank sem maradt a zsebében. Ez pedig azt jelentette, hogy küszöbön a nyomor.

De ha nagyjából tönkre is mentek, még nem vesztették el az eszüket, és amíg a teraszon beszélgettek, észrevettek egy játékost, amint megzavarodott fejjel futott a kerteken át, és kiabálta:

- Még mindig forog!... Még mindig forog!

A szerencsétlen azt képzelte, hogy a bankár ellen játszott arra a számra, amelynek ki kellene jönnie, és a rulettkorong fantasztikus gyorsasággal forgott, és forog a világ, az idők végezetéig!... Megbolondult.

- Végre nyugodtabb már, Simon? - kérdezte Sárkány a társától, aki már nem is uralkodott magán. - Ez az esztelen figyelmeztesse, hogy nem veszítheti el a fejét!... Balul ütött ki a dolgunk, igaz, de megjön a szerencsénk, mert meg kell hogy jöjjön, éspedig anélkül, hogy a kisujjunkat mozdítanánk érte!... Ne avatkozzunk a szerencse dolgába! Ez veszélyes, és egyébként is hasztalan... A szerencsét nem lehet megfordítani, ha rossz, és semmi nem térítheti el útjából, ha jó... Várjunk, és ha visszatér, legyünk elég vakmerőek, hogy sikerrel megragadjuk!

Vajon meghallgatta-e Torontál ezeket a tanácsokat, amelyek egyébként képtelen tanácsok voltak, mint minden okoskodás, ha szerencsejátékról van szó? Nem! Le volt sújtva, és csak egyetlen gondolat járt az eszében: kiszabadulni Sárkány hatalmából, elmenekülni olyan messze, hogy múltja ne fordulhasson ellene! De az efféle elhatározási rohamok nem tarthattak sokáig ebben az elpuhult és erőtlen lélekben. Különben is cinkosa erősen figyelte. Mielőtt elhagyná, Sárkánynak arra volt szüksége, hogy feleségül vegye Szávát. Aztán megszabadul Torontál Simontól, elfelejti őt, még eszébe sem jut, hogy ez a gyönge báb létezett, hogy valaha közös ügyekbe keveredtek! De addig a bankárnak az ő kezében kell maradnia!

- Simon - folytatta ekkor Sárkány -, ma túlságosan szerencsétlenek voltunk, és így a szerencsének most már ránk kell mosolyognia! Holnap felvirrad a mi napunk!

- És ha elvesztem ezt a keveset is, ami még megmaradt?! - felelte Torontál, aki hiába kapálózott e siralmas tanácsok ellen.

- Még mindig megmarad Torontál Száva! - vetette oda élénken Sárkány. - Ez a főtromfunk a játékban, és ezt lehetetlen felülütni!

- Igen!... Holnap!... Holnap!... - felelte a bankár olyan lelkiállapotban, amikor egy játékos még a fejét is kockára tenné.

Mindketten visszatértek szállójukba, amely félúton feküdt a Monte-Carlóból Condamine felé ereszkedő úton.

A Focinana-földnyelv és az Antoine-erőd közt fekvő monacói kikötő az északkeleti és délkeleti szeleknek kitett és elég nyílt kis öbölből áll. Ez a kis öböl ott húzódik a sziklán épült monacói főváros, a fennsíkon álló szállodák, villák és a monte-carlói Kaszinó között, a szépséges Agel-hegy lábánál, amelynek 1100 méter magas csúcsa messze kimagasodik a ligúriai partvidékből. Az 1200 lakosú város valami díszes ötvösmunkához hasonlít, amelyet a monacói sziklahát pompázatos asztalára állítottak; három oldalról tenger mossa, és eltűnik a pálmák, gránátalmák, egyiptomi fügefák, borscserjék, narancsfák, citromfák, eukaliptuszok, famagasságú gerániumok, áloék, mirtuszok, tikfák és ricinusok örökzöldjében, amelyek csodálatos összevisszaságban nőnek itt.

A kikötő másik oldaláról Monte-Carlo néz szembe a kis fővárossal, a dombhátakra épült lakóházaival, felfelé kúszó, szűk, kanyargós utcáival, amelyek a hegy oldalába vágott szerpentin útig húzódnak, örökké virágba boruló kertjeinek sakktáblaszerű rendjével, a legkülönbözőbb formájú vidéki házakkal, a legkülönbözőbb építészeti stílusban épült villákkal, amelyek közül néhány a Földközi-tenger öblének áttetsző vize fölé nyúlik.

Monaco és Monte-Carlo között, a kikötő végében, a homokparttól a hegyeket kettészelő völgy szűkületéig egy harmadik város terül el: Condamine.

A város felett jobb felől nagy hegy emelkedik, amelyet a tenger felé fordított arcéléről Kutyafejnek neveznek. Ezen a fejen 542 méter magasságban látható egy erőd, amely joggal tartja magát bevehetetlennek, és büszkén vallja magát franciának. Erről az oldalról ez a hegy a monacói terület határa.

Condamine-tól Monte-Carlóig a kocsik nagyszerű lejtőn gurulnak. A lejtő felső részén magánházak és szállodák emelkednek; az egyikben szállt meg Sárkány és Torontál. Lakosztályuk ablakából a tekintet Condamine-tól Monaco tetőin végighaladva, csak a Kutyafejen állapodik meg, ezen a szelindekfejen, amely olyan kérdően mered a Földközi-tengerre, akár valami szfinx a Líbiai-sivatagban.

Sárkány és Torontál visszahúzódtak szobáikba. Ott aztán mindketten a helyzetet latolgatták - persze mindegyik a saját szemszögéből. Vajon a forgandó szerencse szétzúzza-e érdekközösségüket, amely olyan bizalmasan fűzte össze őket már tizenöt éve?

Hazaérve Sárkány levelet talált; Tetuánból jött. Nyomban feltörte pecsétjét.

Namir juttatott el hozzá néhány sorban két rendkívül fontos értesítést: elsőnek Carpena halálhírét, aki a ceutai kikötő vizébe fulladt, elég különös körülmények végén; másodiknak, hogy Antekirtt doktor felbukkant a marokkói part e pontján, kapcsolatba került a spanyollal, majd váratlanul eltűnt.

Amikor Sárkány elolvasta ezt a levelet, kinyitotta szobája ablakát. Az erkélyre könyökölt, és szórakozott tekintettel gondolkodóba esett.

"Carpena meghalt?... Nem is történhetett volna jobbkor!... Most már elnyelte titkait a tenger!... Efelől nyugodt lehetek!... Nincs mitől tartanom!"

Aztán gondolataival rátért a levél második részére.

"Antekirtt doktor feltűnése Ceutában már súlyosabb ügy!... Ki ez az ember? Elvégre nem sokat törődnék vele, ha bizonyos idő óta nem keveredne többé-kevésbé közvetlenül engem érintő dolgokba!... Raguzában a Báthory családdal való kapcsolata... Cataniában a Zironénak állított kelepce... Ceutában az ő beavatkozása idézte elő Carpena halálát. Ott már elég közel járt Tetuánhoz, de úgy látszik, nem ment oda, és nincs is tudomása Száva rejtekhelyéről. Ez lett volna a legrettenetesebb csapás, de még erre is sor kerülhet... Meglátjuk, nincs-e itt az ideje, hogy orvoslást keressünk nem csupán a jövőre nézve, de a jelenre is! A szenusziták hamarosan urai az egész Kirenaikának, és csak egy tengerszoroson kell átkelniük, hogy Antekirttára vessék magukat!... Egy biztatásra várnak... megkapják tőlem..."

Mi sem nyilvánvalóbb, hogy mindez megannyi fekete foltot jelentett Sárkány látóhatárán. Abban a sötét cselszövésben, amelyet lépésről lépésre készített elő elérendő célja felé, amelyet már csaknem elért, a legkisebb akadály is földre döntheti úgy, hogy talán fel sem kel. Nem csupán Antekirtt doktor közbelépése nyugtalanította, hanem Torontál jelenlegi helyzete is igazán gondot kezdett okozni.

"Igen - töprengett -, bennünket a falhoz szorítottak... Holnap mindent kockára teszünk mindenért... Vagy a bank robban, vagy mi robbanunk!... Ha vele együtt megyek tönkre, én még feltornázom magam! De Simon, az más! Attól a pillanattól veszélyessé válik, kinyithatja a száját, felfedheti a titkot, amelytől most egész jövőm függ!... Vagyis ha mostanáig én uralkodtam rajta, most majd ő uralkodik rajtam!"

A helyzet bizony úgy festett, ahogy Sárkány látta. Nem szőhetett ábrándokat cinkosa erkölcsi értékéről. Régen ő adott leckéket neki: Torontál bizonyosan felhasználja majd ezt a tudományt, ha már úgysincs vesztenivalója.

Sárkány azon töprengett, mit kellene tennie. Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is látta, mi történik a monacói kikötő bejáratánál, néhány száz méterre alatta.

Fél kötélhosszira a nyílt tengeren egy árboc és kémény nélküli, hosszú, orsó alakú hajó siklott a vízen, teste csak két-három lábnyira állt ki a tengerből. Lassanként megközelítette a Focinana-földnyelvet a monte-carlói Galamblövölde mellett, és csakhamar a hullámveréstől védett, nyugodtabb vizeket keresett. Ekkor egy keskeny, nyúlánk bádogcsónak vált el tőle, amely mintha mindeddig a majdnem láthatatlan hajó oldalába olvadt volna bele. Három ember foglalt benne helyet. Néhány evezőcsapással elérték a kis homokpartot, amelyen kettő kiszállt, míg a harmadik visszavitte a csónakot a hajóhoz. Néhány pillanattal később a titokzatos vízi jármű, amely nem árulta el jelenlétét sem fénnyel, sem zajjal, az árnyékba veszett, és útjának nyoma sem maradt.

Mihelyt a két ember elhagyta a kis homokpartot, a sziklák mentén haladt a vasútállomás irányában, és végigment a Spelugues sugárúton, amely megkerüli a monte-carlói kerteket.

Sárkány semmit sem látott. E pillanatban gondolatai messze ragadták Monacótól. Tetuán mellé... De képzeletében sem egyedül ment oda, cinkosát is kényszerítette, hogy elkísérje.

"Simon parancsolgasson nekem?... - ismételgette magában. - Simon egyetlen szavával megakadályozhatja, hogy elérjem célomat!... Soha!... Ha nem hozza meg holnap a játék, amit elvett tőlünk, tudni fogom, hogyan kényszerítsem rá, hogy kövessen!... Igen!... Tetuánig kövessen, és ott, a marokkói parton ki törődne Torontál Simonnal, ha netán nyoma veszne?"

Kétségtelen, Sárkány nem az a fajta ember volt, aki meghátrál egy újabb bűn elkövetése elől, különösen ha a körülmények, a távoli föld lakosainak vadsága, a bűnös felkutatásának és megtalálásának lehetetlen volta oly könnyűvé tennék véghezvitelét.

Amikor Sárkány így végigvezette tervét, becsukta ablakát, lefeküdt, és csakhamar el is aludt, lelkiismeretét semmi nem zavarta!

Nem így Torontál Simon. A bankárnak rettenetes éjszakája volt. Mije maradt hajdani vagyonából? Alig kétszázezer frank, amelyet megkímélt a játék, és még ezzel sem ő rendelkezett! Az utolsó játszma tétje volt ez is! Így akarta cinkosa, így akarta ő maga is. Legyöngült agya, amely telve volt csalóka számításokkal, már nem engedte, hogy hidegen, józanul gondolkodjék. Még arra is képtelen volt - legalábbis e pillanatban -, hogy számot vessen helyzetével, amint Sárkány megtette. Nem ismerte fel, hogy a szerepek megcserélődtek, hogy most ő tartja hatalmában azt, aki őt tartotta oly sokáig a kezében. Csak a jelen percet látta, benne azonnali tönkremenetelét, és csak a másnapra gondolt, amely vagy szárnyára kapja, vagy a végső nyomorba taszítja.

Így telt el a két szövetséges éjszakája. Ha az egyiknek engedett is néhány óra pihenőt, a másikat az álmatlanság minden kínjával gyötörte.

Másnap tíz óra tájban Sárkány átment Torontálhoz. A bankár asztala előtt ült, és makacsul rótta a számokat és játékszisztémák képleteit jegyzetfüzete lapjaira.

- Nos, Simon - kérdezte tőle könnyedén, az olyan ember hangján, aki nem tulajdonít nagyobb fontosságot a világi nyomorúságoknak, mintsem azok megérdemlik -, álmában melyik színre tett többet, a pirosra vagy a feketére?

- Egy szemernyit sem aludtam!... Nem én!... Egy szemernyit sem! - felelte a bankár.

- Az baj, Simon, az baj!... Pedig ma hidegvérre van szükség, és néhány órai pihenő magára fért volna. Nézzen rám! Egyfolytában aludtam, és most elég erősnek érzem magam ahhoz is, hogy megküzdjek Fortuna istenasszonnyal! Elvégre az is nő, és szereti azokat, akik hatalmukba tudják keríteni!

- Pedig elárult minket!

- Ugyan!... Egyszerű szeszély!... És ha elmúlt ez a szeszélye, visszatér hozzánk!

Torontál nem felelt semmit. Talán nem is hallotta Sárkány szavait - le sem vette szemét a noteszáról, amelybe hiábavaló számításait rótta.

- Mi a csudát ír itt? - kérdezte Sárkány. - A játékszisztémákat, biztos nyerési módszereket gyárt?... Az ördögbe is! Nagyon úgy tűnik nekem, hogy beteg, kedvesem!... Nincs olyan számítás, amely legyőzhetné a véletlent, a véletlen maga dönti el, hogy mellénk áll vagy ellenünk fordul!

- Hát jó! - felelte Torontál, és becsukta jegyzetfüzetét.

- Bizony, Simon... Egyetlen módot ismerek, amellyel a véletlent irányítani lehet... - tette hozzá Sárkány gúnyosan. - De ehhez külön tanulmányokat kellett volna végezni... a mi nevelésünk azonban hiányos e téren! Tehát tartsunk ki a szerencse mellett!... Tegnap a banknak kedvezett. Talán ma cserbenhagyja... És ha így van, a játék visszaad mindent, amit csak elvett tőlünk!

- Mindent!

- Igen, mindent, Simon! Ne csüggedjen! Ellenkezőleg, bátorságra és hidegvérre van szükség!

- És ha ma este tönkremegyünk? - folytatta a bankár, és Sárkány szemébe nézett.

- Akkor elhagyjuk Monacót!

- És hová megyünk?! - kiáltotta Torontál. - Ó, átkozott legyen az a nap, amikor megismertem magát, Sárkány, az a nap, amikor szolgálatait kértem!... Maga nélkül nem jutottam volna erre a sorsra!

- Most már kicsit késő a berzenkedés, kedvesem! - felelte a szemérmetlen alak. - Kissé túl kényelmes kárhoztatni azokat, akiknek a segítségét felhasználtuk!

- Vigyázzon! - kiáltott fel a bankár.

- Igen!... Vigyázok! - mormolta Sárkány.

És Torontál fenyegetése csak megerősítette Sárkány tervét, hogy ártalmatlanná teszi a bankárt.

De így folytatta:

- Kedves Simonom, ne haragudjunk egymásra! Mire jó ez?... Csak felidegesítjük magunkat, és ma nem szabad idegeskednünk... Legyen bizalma, és ne essen jobban kétségbe, mint én! Ha esetleg a balszerencse még egyszer ellenünk fordul, ne felejtse el, hogy más milliók is várnak rám, és azokból magának is jut!

- Igen!... Igen!... Elégtételt kell vennem - folytatta Torontál, akiben ismét feltámadt a kis időre elszunnyadt játékosösztön. Igen; a bank túlságosan szerencsés volt tegnap, de ma este...

- Ma este gazdagok leszünk, nagyon gazdagok - kiáltotta Sárkány -, ígérem magának, Simon, hogy ezúttal nem veszítjük el újra, amit visszanyerünk! Egyébként bármi is történjék, holnap itt hagyjuk Monte-Carlót!... Elindulunk...

- Hová?

- Tetuánba, ahol utolsó és legszebb játszmánkat kell megjátszani, úgy bizony, a legszebbet!

A Külföldiek Körének - népszerű nevén a Kaszinónak - szalonjai tizenegy órakor nyitottak. Noha játékos még kevés volt, néhány rulettasztal már működött.

Ezeknek az asztaloknak az állását előzetesen már kiegyengették, mert lényeges, hogy az asztal lapja teljesen vízszintesen álljon. Ugyanis ha valamiféle rendellenesség megváltoztatná a forgó tányérra dobott golyó mozgását, hamar észrevennék, és a bank rovására használnák fel.

A hat rulettasztal mindegyikén 60 000 frankot helyeztek el aranyban, ezüstben és bankjegyekben, a Harminc és negyven két asztalán 150 000 frankot. Ez a bank szokásos tétje a főszezon kezdetéig, és igen ritkán fordult elő, hogy az igazgatóság kénytelen volt megújítani az alaptőke összegét. Döntetlen játszma esetén, vagy ha a nulla jön ki, a bank nyer - és rendszerint nyer is. Ha tehát a szerencsejáték már önmagában erkölcstelen, ráadásul még ostobaság is, hiszen ilyen egyenlőtlen feltételekkel folyik.

A hat rulettasztal körül elhelyezkedett egy-egy krupié a számára fenntartott helyen, kis lapáttal a kezében. Mellette ültek vagy álltak a játékosok meg a nézők. A szalonokban felügyelők sétáltak, és figyelték a krupiékat és a hazárdjátékosokat, közben pedig pincérek sürögtek-forogtak, kiszolgálták a közönséget és az alkalmazottakat, akiknek száma a játékasztalok környékén legalább százötven volt.

Fél egy tájban a nizzai vonat meghozta a megszokott játékoshadat. Ezen a napon talán még nagyobb számban is jöttek. Az a tizenhetes piros sorozat megtette a maga hatását. Az esemény híre nagy vonzóerőnek bizonyult, és mindenki eljött, aki csak a szerencséből élt, és még nagyobb hévvel követte forgandóságát.

Egy óra múlva a szalonok megteltek. Főként e rendkívüli nyerési sorozatról beszélgettek, de csak halkan. Ezek a hatalmas termek vészjósló hangulatot árasztottak, és ezen nem segített semmi, sem a dús aranyozás, a szeszélyes díszítések, a fényűző berendezés, a pazarul csillogó gázlámpák, nem is szólva a hosszú csillárokról, amelyeknek zöld ernyős olajlámpái elsősorban a játékasztalokat világítják meg. Rengeteg itt a vendég, de mégsem a beszélgetés zaját hallja az ember, hanem az arany- és ezüstpénzek csengését, amint leszámolják vagy egyszerűen a posztóra hajítják őket, a bankjegyek zizegését, és a játékvezetők állandó, színtelen hangját: "Nyert a piros" - vagy: "tizenhét, fekete, páratlan és manque" - és ez igen szomorú.

A két vesztes, aki az előző este leghíresebb vesztő játékosai közé tartozott, még nem tűnt fel a szalonokban. Már néhány játékos igyekezett kifürkészni az esélyeket, megragadni a szerencsét, egyesek ruletton, mások a Harminc és negyvenen. De a nyereség és a veszteség kiegyenlítődött, és úgy látszott, hogy az előző esti "jelenség" nem ismétlődik meg.

Sárkány és Torontál Simon csak három óra felé lépett a Kaszinóba. Mielőtt megjelentek volna a játéktermekben, végigsétáltak az előcsarnokon, ahol a közfigyelem azonnal feléjük fordult. Nézték, lesték őket, azon töprengtek, vajon megküzdenek-e újra a véletlennel, amely eddig olyan sokba került nekik. Néhány mesterjátékos szívesen kihasználta volna az alkalmat, hogy rájuk sózza "a nagyobb tét, biztos nyereség"-en alapuló, csalhatatlan fogásokat, de ők csaknem megközelíthetetlenek voltak e pillanatokban. A bankár zavaros arckifejezéssel állt, s nemigen látta, mi történik körülötte. Sárkány hidegebb és zárkózottabb volt, mint valaha. Mindketten arra a pillanatra gondoltak, amikor utoljára próbálnak szerencsét.

Nézőik között, akik azzal a sajátos érdeklődéssel figyelték őket, ahogy a betegeket vagy elítélteket bámulják meg, akadt egy idegen, aki úgy tűnt, egy pillanatra sem akarja szem elől veszteni a két férfiút.

Huszonkét-huszonhárom éves, finom arcú, ravasz tekintetű, hegyes orrú fiatalember volt - olyan ember, aki még az orrával is lát. Különösen élénk szemét egyszerű, színes üvegű csíptető védte. Mintha higany futott volna ereiben, keze a felöltője zsebében, hogy elejét vegye mindenféle hadonászásnak, lábát pedig összezárta alapállásban, hogy biztosabban maradjon a helyén. Tisztes ruhát viselt, de nem követte a ficsúrok legújabb divatját; öltözéke semmiféle nagyravágyást nem mutatott; de talán így sem érezte magát túl könnyedén, jól összeválogatott holmijaiban.

Ezen nem is lepődhetünk meg: ez a fiatalember Pointe Pescade volt.

Cap Matifou pedig kint a kertben várakozott.

Az a személy, akinek megbízásából különleges feladattal jöttek ebbe a paradicsomba, illetve a monacói területre, Antekirtt doktor volt. A vízi jármű, amely előző estén a monte-carlói földnyelven letette őket, az Elektrik 2. az antekirttai hajórajból.

Céljuk a következő volt:

Két nappal azután, hogy Carpenát a Ferratóra hurcolták, partra tették Antekirttán, és bárhogy tiltakozott, bezárták a sziget egyik erődjének börtönébe. Ott a spanyol fegyencgyarmat szökevénye könnyen megértette, hogy csak börtönt cserélt. Már nem a kormányzó elítéltjei közé tartozott, hanem Antekirtt doktor foglya volt, de ezt még nem tudta. Milyen vidéken? Nem tudta volna megmondani. Nyert ezzel a cserével? Ezen törte a fejét, nem minden nyugtalanság nélkül. Egyébként eltökélte, hogy mindent megtesz helyzete javítására.

Így a doktor első kérdésére habozás nélkül a legteljesebb őszinteséggel adott választ.

Ismeri-e Torontál Simont és Sárkányt?

Torontál Simont nem, Sárkányt igen, de még őt is csak nagy időközökben látta.

Volt-e Sárkánynak kapcsolata Zironéval és bandájával, amióta Catania környékén garázdálkodtak?

Igen, hiszen Sárkányt Szicíliába várták, és bizonyosan oda is jön, ha ez a szerencsétlen vállalkozás nem végződik Zirone halálával.

Most hol van Sárkány?

Monte-Carlóban, hacsak az utóbbi napokban nem hagyta el a várost, ahová rövid ideje székhelyét is tette, minden valószínűség szerint Torontál Simon társaságában.

Carpena nem tudott többet, de amennyit elmondott, elégséges volt a doktornak, hogy újra harcba kezdjen.

Magától értetődik, a spanyol nem is sejtette, milyen érdeke fűződött a doktornak ahhoz, hogy Ceutából megszöktesse, és fogva tartsa, sem pedig azt, hogy Andrea Ferrato elárulásáról tudomása van. Egyébként azt sem tudta, hogy Luigi a rovignói halász fia. Az erőd mélyén jobban őrizték a foglyot, mint a ceutai fegyházban; nem érintkezhetett senkivel addig, amíg nem döntenek sorsáról.

Így tehát a három áruló közül, akik a trieszti összeesküvés véres megoldását előidézték, az egyik a doktor kezébe került. Még a másik kettőt kellett elfognia, és Carpena most elmondta, hol találhatók.

Mivel azonban a doktort ismerte Torontál, Pétert pedig Sárkány is, jobbnak látták, ha csak akkor lépnek közbe, amikor már biztos sikerre számíthatnak. De most, hogy megtalálták a két cinkos nyomát, fontos volt, hogy ne veszítsék őket szem elől, míg az események lehetővé nem teszik, hogy felléphessenek velük szemben.

Ezért küldték Monacóba Pointe Pescade-ot, hogy kövesse őket mindenüvé, ahová csak mennek, és Cap Matifout, hogy szükség esetén Pointe Pescade segítségére siessen, és a doktor, Péter és Luigi is megérkezik a Ferratóval Monacóba, mihelyt eljön az alkalmas pillanat.

A két jó barát éjszaka érkezett meg, és azonnal munkához látott. Nem volt nehéz rábukkanniuk arra a szállóra, ahol Torontál Simon és Sárkány megszállt. Cap Matifou a környéken sétált, és arra várt, hogy beesteledjék, Pointe Pescade meg résen állt, és egy óra tájban látta kimenni a két bűntársat. Úgy tűnt neki, a bankár igen levert, keveset beszél, noha Sárkány elég élénken igyekszik szóval tartani. Délelőtt Pointe Pescade megtudta, mi történt előző este a Kaszinó szalonjaiban, vagyis hogy a valószínűtlen sorozat számos áldozatot követelt, s köztük főként Sárkányt és Torontált emlegették. Arra következtetett hát, hogy beszélgetésük is erről a rendkívüli balszerencséről folyt. Ezenkívül azt is megtudta, hogy a két játékos az utóbbi időben igen sokat vesztett, és nem kevésbé jó megítéléssel arra a következtetésre jutott, hogy vagyonuk utolsó roncsai is majdnem kimerültek, és közeleg az idő, amikor a doktor eredményesen léphet közbe.

Ezeket a felvilágosításokat Pointe Pescade már kora reggel sürgönyben közölte a máltai, La Valletta-i állomással, anélkül, hogy bárkit is megnevezett volna - s ezt a sürgönyt a magánvonalon gyorsan továbbították Antekirttára.

Amikor Sárkány és Torontál belépett a Kaszinó előcsarnokába, Pointe Pescade is belépett utánuk; és amikor átlépték a rulett- meg a Harminc és negyven játékok szalonjának ajtaját, ide is követte őket.

Délután három órára járt ekkor az idő. A játék kezdett megélénkülni. A bankár és társa először is körbesétálta a termeket. Néhány pillanatra megálltak egy-egy asztalnál, figyelték a játékot, de nem vettek részt benne.

Pointe Pescade jött-ment, mintha kíváncsiskodnék, de nem tévesztette őket a szeme elől. Még arra is gondolt, hogy fel ne hívja magára a figyelmet, kockáztatnia kell néhány ötfrankost a ruletton, de amit tett, el is vesztette - egyébként a legcsodálatraméltóbb hidegvérrel. Miért is nem követte azt a kitűnő tanácsot, amelyet egy nagyérdemű mesterjátékos adott neki bizalmasan:

- Ha sikerrel akar játszani, uram, tudni kell elveszteni a kis téteket, és megnyerni a nagyokat! Ebben rejlik a játék egész titka!

Négyet ütött az óra, amikor Sárkány és Torontál úgy ítélte meg a helyzetet, hogy eljött a pillanat szerencsét próbálni. Az egyik rulettasztalnál több üres hely volt még. Leültek egymással szemben, és a krupié csakhamar azt vette észre, hogy nemcsak játékosok veszik körül, hanem az előző nap két híres vesztesének revansára kíváncsi nézők is.

Egész természetes, hogy Pointe Pescade a kíváncsiskodók első sorában helyezkedett el, és bizony nem kis érdeklődéssel figyelte a váltakozó szerencsével folyó küzdelmet.

Az első órában a szerencse valóban ingadozott. Hogy jobban kihasználják az esélyeket, Torontál és Sárkány nem együttesen játszott. Külön-külön tettek a bank ellen elég jelentős téteket, hol az egyszerű, hol az összetett kombinációkra vagy egyszerre több kombinációra, amelyeket a rulett szabályai lehetővé tesznek. A sors azonban még sem mellettük, sem ellenük nem foglalt állást.

De négy és hat óra között, úgy látszott, megint hozzájuk pártolt a szerencse. A rulettnál maximális hatezer frankot néhányszor megnyerték az egyes számokra helyezett tétjeikkel.

Torontál keze remegett, amint kinyúlt a zöld asztal fölé, és előretolta a tétet, vagy a lapátra seperte a krupié aranyait és bankjegyeit.

Sárkány, aki mindig uralkodott magán, vigyázott, hogy egyetlen érzelme se fejeződjék ki arcán. Beérte, hogy tekintetével bátorítsa szövetségesét, hisz végeredményben most Torontált segítette a szerencse, mégpedig állhatatosan.

Pointe Pescade kicsit ugyan belekábult az arany és a bankjegyek forgatagába, de azért szüntelenül figyelte mindkettőjüket. Azon töprengett, vajon elég óvatosak lesznek-e, hogy az újra kezükbe került vagyont megőrizzék, idejében abba tudják-e hagyni a játékot.

Aztán az a gondolata támadt, hogy ha Sárkánynak és Torontálnak volna annyi esze - amiben egyébként kételkedett -, most csábítást érezhetnének, hogy elhagyják Monte-Carlót, és Európa egy másik pontjára meneküljenek, neki pedig oda is utánuk kellene mennie. Ha volna elég pénzük, nem lennének annyira kiszolgáltatva Antekirtt doktornak!

"Végeredményben tehát - gondolta - sokkal jobb, ha tönkremennek, és nagyon csalódnék, ha ez a gazember Sárkány megáll a szerencse hajszolásában!"

Bárminő gondolatok születtek Pointe Pescade agyában minderről, bárminő reményeket is táplált, a szerencse nem pártolt el a két szövetségestől. Valójában három ízben is robbantották volna a bankot, ha a játékvezető nem tesz le újabb húszezer frankot.

Ez nagy eseményt jelentett a küzdelem nézőinek körében, akiknek többsége a két játékos szerencséjét kívánta. Vagy nem annak az arcátlan piros sorozatnak volt ez a revánsa, amelyet a bank alaposan kihasznált az előző este?

Végül fél hétig, amikor felfüggesztették játékukat, Torontál Simon és Sárkány húszezer aranynál nagyobb nyereségre tett szert. Ekkor felkeltek, és elhagyták a rulettasztalt. Torontál bizonytalan léptekkel haladt, mintha kicsit részeg lenne - részeg az izgalomtól és a szellemi fáradtságtól. Társa szenvtelenül figyelte, és mindenekfelett attól félt, hogy kísértése támad elszökni az oly keservesen visszanyert néhány százezer frankkal, és kivonni magát az ő befolyása alól.

Mindketten egyetlen szó nélkül ballagtak át az előcsarnokon, végigmentek az oszlopos folyosón, és szállójuk felé indultak.

Pointe Pescade messziről követte őket.

Kimenet észrevette a kert egyik kioszkja mellett Cap Matifout, aki egy padon ült.

Pointe Pescade odalépett hozzá.

- Eljött a pillanat? - kérdezte Cap Matifou.

- Milyen pillanat?

- Hát... hogy...

- Hogy színre lépjünk?..! Nem, Capom!... Még nem!... Maradj csak a színfalak mögött. Vacsoráztál?

- Igen, Pointe Pescade.

- Gratulálok! Nekem már kiesik a gyomrom!... Pedig a gyomromnak is megvan a maga helye! De visszateszem a helyére, amint egy kis időm lesz rá!... Ne mozdulj hát innen, amíg vissza nem jövök!

És Pointe Pescade a lejtő felé rohant, amelyen Sárkány és Torontál lefelé indult.

Amikor megbizonyosodott arról, hogy a két szövetséges a szobájában szolgáltatta fel a vacsorát, Pointe Pescade is leült végre a vendégasztalhoz. Már éppen ideje volt, és egy fél órán belül, amint mondta, visszakerült a gyomra a rendes helyére, amelyet ez a szerv elfoglal az emberi test gépezetében.

Aztán kitűnő szivarra gyújtva kiment, és elfoglalta őrhelyét a szálló előtt.

"Én mondom - mormolta -, őrtállónak születtem! Elvétettem hivatásomat!"

Ezt az egyetlen kérdést tette fel most magában: vajon az urak visszatérnek a Kaszinóba vagy sem?

Nyolc óra tájban Torontál és Sárkány feltűntek a szálló ajtajában. Pointe Pescade úgy értette a hangjukból, hogy élénken vitatkoznak.

Alkalmasint a bankár megpróbált még egyszer ellenállni cinkosa rögeszméinek és parancsainak, mert az végül követelőző hangon jelentette ki:

- Meg kell tennie, Simon!... Így akarom!

Ekkor felballagtak a lejtőn, hogy a monte-carlói kertekbe jussanak. Pointe Pescade követte őket, de nagy sajnálatára képtelen volt bármit is megérteni a beszélgetésükből.

Sárkány ellentmondást nem tűrő hangon így szólt a bankárhoz, akinek lassanként gyöngült ellenállása:

- Abbahagyni a játékot, Simon, amikor a szerencse visszapártolt hozzánk, esztelenség lenne!... Nyilván elvesztette a fejét!... Ha a sorozatos balszerencsében erőltettük a játékot, mint a bolondok, miért ne erőltetnénk, mint a bölcsek, a szerencsében is?! Itt az alkalom, talán az egyetlen alkalom, amely valaha is kínálkozik számunkra, hogy uralkodjunk a sorson, üstökön ragadjuk a szerencsénket, és akkor elszalasztjuk ezt az alkalmat?... Hát nem érzi, Simon, hogy a szerencse...

- Ha ugyan most cserben nem hagyott! - mormolta Torontál Simon.

- Nem! Százszor is nem! - felelte Sárkány. - Ezt nem lehet magyarázni, teringettét, de érzi az ember a csontja velejéig!... Ma este egymillió vár bennünket a Kaszinó asztalán!... Igen, egymillió, és nem hagyom kicsúszni a kezünk közül!

- Akkor játsszék maga, Sárkány!

- Én!... Egyedül játsszam?... Azt már nem! Csak magával játszom, Simon!... Igen!... És ha kettőnk közül csak egynek jutna hely, azt magának engedném át!... A szerencse személyhez kötött tünemény, és nyilvánvalóan magához pártolt... Játsszon hát, és nyerni fog!... Így akarom!

Végeredményben Sárkány azt akarta, hogy Torontál ne érje be néhány százezer frankkal, amely lehetővé teszi számára, hogy megszabaduljon uralma alól. Éppen azt akarta, hogy cinkosa a régi milliomossá váljék, vagy veszítsen el mindent. Ha tönkremegy, kénytelen-kelletlen követi őt mindenüvé, ahová csak vinni akarja. Egyik esetben sem kell félnie tőle.

Egyébként ha Torontál meg is kísérelte az ellenállást, most úgy érezte, hogy minden játékszenvedélye ott lüktet az ereiben. Olyan nyomorult mélységbe zuhant, hogy egyszerre lobbant fel benne a vágy, hogy visszatérjen a Kaszinó játéktermeibe, és a félelem az újabb játéktól. Sárkány szavai pedig csak felkorbácsolták vérét. Láthatóan melléje állt a szerencse, és az utolsó órákban oly állhatatossággal, hogy megbocsáthatatlan bűn lett volna abbahagyni a játékot.

A bolond! Úgy tett, mint minden hozzá hasonló játékos: a jelenben is érvényesnek tartotta azt, ami csak a múltra érvényes. Ahelyett hogy azt mondta volna: "Szerencsém volt" - és ez igaz is, azt mondta: "Szerencsém van" - ez viszont már nem áll! És mégis mindazok, akik csak a szerencsére számítanak, így okoskodnak. Teljesen megfeledkeznek arról, amit nemrég mondott az egyik legnagyobb francia matematikus: "A véletlennek csak szeszélyei vannak, nem pedig szokásai."

Eközben Sárkány és Torontál a Kaszinó elé érkezett; Pointe Pescade még mindig követte őket. A Kaszinó előtt egy pillanatra megálltak.

- Simon - mondta ekkor Sárkány -, ne habozzék tovább! Ugye, elhatározta, hogy játszik?

- Igen!... Elhatároztam, hogy mindent kockára teszek, hogy mindent megnyerhessek! - felelte a bankár, aki különben már cseppet sem habozott, amint az oszlopcsarnok első lépcsőin állt.

- Nem akarom befolyásolni! - folytatta Sárkány. - Úgy tegyen, ahogy az ösztöne diktálja, és ne rám hallgasson! Az ösztöne nem fogja megcsalni! Rulettozni akar?...

- Nem... A Harminc és negyvenet választom - válaszolta a bankár, és belépett az előcsarnokba.

- Igaza van, Simon! Csak magára hallgasson!... A rulett csaknem egy egész vagyonnal ajándékozta meg az előbb... A többit a Harminc és negyvenre bízzuk!

Mindketten beléptek a szalonba, de még sétálgattak egy keveset. Tíz perc múlva Pointe Pescade látta, amint helyet foglalnak az egyik Harminc és negyvenes játékasztalnál.

Ebben a játékban valóban merészebb próbálkozásokat tehet az ember. A játék eshetőségei egyszerűek, csak az eldöntetlen játék ellen kell küzdeni, de a legmagasabb nyereség 12 000 frank, és ha a kártya sorozatosan kedvez, igen nagy veszteségek, illetve nyereségek keletkeznek. Így hát a nagy játékosok legszívesebben ezt a játékot játsszák. Ebben ugyanis olyan szédületes gyorsasággal keletkeznek és vesznek el vagyonok, hogy azt a párizsi, New York-i vagy londoni tőzsdék is megirigyelhetnék.

A Harminc és negyven asztala előtt Torontál megfeledkezett minden félelméről. Most már nem félénken játszott, hanem dühödten vagy pontosabban az olyan ember módjára, aki csakhamar elragadtatja magát. Egyébként állíthatjuk-e azt, hogy van biztos módszer, és így "be tudja-e fektetni" az ember a pénzét? Nyilvánvalóan nincs, bár erre esküsznek a megrögzött játékosok, hiszen az ember ki van szolgáltatva a véletlen szeszélyeinek. Sárkány figyelte hát a bankár játékát, mert kettős érdeke fűződött ehhez a végső játszmához, akárhogy is végződjék.

Az első órában a veszteség és nyereség körülbelül kiegyenlítette egymást. Mégis, a mérleg végül Torontál javára billent.

Sárkány is, ő is biztosra vette a győzelmet. Olyan izgalomba estek, hogy csak maximális téteket raktak. De csakhamar ismét előnyhöz jutott a bank, amelynek hidegvére megzavarhatatlan; a bank nem ismeri az elragadtatott őrületet, és a bank érdekeit az is védi, hogy a játékosok csak egy bizonyos határig emelhetik tétjeiket.

Egyszer aztán rettenetes fordulat következett. Az egész nyereség, amelyet délután Torontál bezsebelt, lassanként elúszott. A bankár iszonyú látványt nyújtott, amint gutaütésesen kipirult arccal, zavaros szemmel hol az asztal szélébe kapaszkodott, hol a székébe, hol a bankjegycsomókhoz kapott, hol az aranypénz tekercseibe, amelyekről nem tudta levenni a kezét, és úgy kapálózott, rángatózott, vonaglott, mint a vízbe fúló ember. És senki sem akadt, aki megállította volna a szakadék szélén! Egyetlen kar sem nyúlt ki érte, hogy visszatartsa! Sárkány meg sem kísérelte, hogy kiszakítsa innét, hogy elragadja, mielőtt még mindent elveszít, mielőtt összecsapnak feje felett a hullámok.

Tíz órakor Torontál utolsó tétjét tette fel, utolsó maximális tétjét. Megnyerte, aztán újra elvesztette. És amikor zavaros fejjel felkelt, és csak az a vad vágy égett benne, hogy dőljenek össze a Kaszinó szalonjai, és zúzzák őt is össze mindazokkal, akik itt nyüzsögnek, már semmije sem volt - semmi azokból a milliókból, ami a Sándor gróf millióival talpra állított bankházból megmaradt.

Torontál elhagyta a játéktermet, Sárkány úgy haladt mellette, mint a börtönőre, áthaladt az előcsarnokon, és kirohant a Kaszinóból. Aztán mindketten eliszkoltak a téren át a La Turbie felé kanyargó ösvények irányában.

Pointe Pescade már a nyomukban járt; de gyorsan odaszaladt Cap Matifouhoz, felrántotta a padról, ahol a Herkules szunyókált, és rákiáltott:

- Riadó!... Nyisd ki a szemed, és szedd a lábad!

Cap Matifou rohant vele azon a nyomon, amelyet nem volt szabad elveszteniük.

Eközben Sárkány és Torontál Simon egymás mellett lépkedett, és egyre feljebb került a kanyargó ösvényeken, amelyek a hegyoldalban kígyóznak az olajfákkal és narancsfákkal benőtt kertek között. Ezek a szeszélyes kanyarok tették lehetővé Pointe Pescade-nak és Cap Matifounak, hogy ne veszítsék őket szem elől, de nem hallhatták, mit beszélnek.

- Térjen vissza a szállóba, Simon! - ismételte szüntelenül Sárkány parancsoló hangon. - Térjen vissza... és hidegvér!...

- Nem!... Tönkrementünk!... Váljunk el!... Ne is lássam többé!... Nem akarok többé...

- Váljunk el?... És miért?... Velem jön, Simon!... Holnap itt hagyjuk Monacót!... Maradt annyi pénzünk, hogy visszatérjünk Tetuánba, és ott befejezzük művünket!

- Nem!... Nem!... Hagyjon, Sárkány, hagyjon! - kiabálta Torontál.

És hevesen ellökte magától, amikor a másik meg akarta ragadni. Aztán olyan gyorsan indult meg, hogy Sárkány alig tudta utolérni. A bankár annyira nem volt tudatában cselekedeteinek, hogy minden lépésével azt kockáztatta, lezuhan a meredek vízmosásokba, amelyek fölött a kígyózó ösvények kanyarogtak. Egyetlen gondolat lett úrrá rajta egészen a megszállottságig: menekülni Monte-Carlóból, ahol megtörtént teljes tönkremenése, menekülni Sárkánytól, kinek tanácsai ebbe a nyomorba vitték, menekülni, úgy vaktában, nem tudva, hová, nem tudva, mi lesz vele.

Sárkány jól érezte, hogy nem tud felülkerekedni cinkosán, és hogy az kicsúszik a markából. Ha a bankár nem ismerte volna titkait, melyek elveszejthetik, vagy legalábbis visszavonhatatlanul elronthatják az utolsó játszmát, amelyet még meg akart játszani, nem sokat nyugtalankodott volna e miatt az ember miatt, akit a szakadék szélére taszított. De mielőtt belezuhanna, az utolsó pillanatban még kiálthat, és ezeket a kiáltásokat el kellett fojtania.

Ekkor már csak egy lépés választotta el a bűnténytől, amelynek azonnali végrehajtására elszánta magát, és Sárkány nem is habozott ezt a lépést megtenni. Amit a tetuáni úton akart elkövetni, az elhagyatott marokkói vidéken, miért ne intézhetné el még ma éjszaka ezen a csakhamar elnéptelenedő helyen?

De ebben az órában Monte-Carlo és La Turbie közt még mászkáltak emberek, le- vagy felfelé haladva a lejtőn. Torontál segítségül hívhatta volna őket kiáltozásával, Sárkány pedig azt akarta, hogy a gyilkosság zajtalanul menjen végbe, soha senki ne gyanakodhassék. Ezért hát még várnia kellett. Feljebb, La Turbie-n és a monacói határon túl, a szerpentin úton, amely több mint 2000 láb magasságban fut a Tengeri Alpok első hegyeinek oldalában, Sárkány biztos ütést mérhet rá. Ki jönne ott már áldozata segítségére? Hogyan találnák meg Torontál Simon holttestét az utat szegélyező szakadékok mélyén?

De Sárkány most még egyszer meg akarta állítani cinkosát, hogy megpróbálja visszavinni Monte-Carlóba.

- Gyere velem, Simon, gyere! - kiáltotta, és megragadta karját. - Holnap újrakezdjük!... Még van valami pénzem...

- Nem!... Hagyjon!... Hagyjon!... - üvöltötte Torontál féktelen dühkitöréssel.

És ha ereje van, hogy megküzdjön Sárkánnyal, ha fegyver van nála, talán nem habozik, hogy megbosszulja magát azért a sok rosszért, amit hajdani tripoliszi ügynöke okozott neki.

Egyik kezével, amelybe most erőt öntött a harag, ellökte magától Sárkányt, aztán elrohant az ösvény utolsó fordulója felé, és felszaladt a sziklába vájt néhány durva lépcsőfokon, az egymás fölött húzódó kis kertek között. Csakhamar elérte La Turbie főutcáját azon a keskeny hágón át, amely a Kutyafejet elválasztja az Agel-hegy tömbjétől, vagyis ahol a régi olasz-francia határ húzódott.

- Menj csak, Simon! - kiáltott utána Sárkány. - Menj csak, úgysem jutsz messzire!

Aztán jobb felé kanyarodott, átmászott egy málló kőkerítésen, fürgén felszaladt egy lépcsősen elnyúló kerten, és azon igyekezett, hogy megelőzze Torontált az úton.

Ha Pointe Pescade és Cap Matifou nem is hallott semmit ebből a jelenetből, annyit látott, hogy a bankár hevesen eltaszítja Sárkányt, az pedig eltűnik a félhomályban.

- Ejnye, ez már nem tetszik! - kiáltotta Pointe Pescade. - Talán éppen a nagyobbik hal siklik ki a hálóból!... Még csak az hiányzik, hogy a másik elmeneküljön!... Hiszen végeredményben Torontál is jó fogás!... Egyébként nem nagyon válogathatunk!... Előre, Capom, előre!

És néhány gyors szökkenéssel mindketten Torontál Simon közelébe jutottak.

Torontál sebesen haladt La Turbie főutcáján. Balra maga mögött hagyta azt a kis halmot, amelyen Augustus tornya áll, elfutott a bezárt házak előtt, és végül a szerpentin úton találta magát.

Pointe Pescade és Cap Matifou nem egészen ötven lépésre követte. Sárkány kézre kerítéséről már nem lehetett szó, hiszen az már vagy a jobb oldali lejtő peremén haladt, vagy véglegesen elhagyta cinkosát, és ismét Monte-Carlo felé indult.

A szerpentin út egy régi római út maradványa, La Turbie-től lejtősen halad Nizza felé a hegy oldalában, fenséges sziklák, magányos kúpok, tátongó szakadékok között, amelyek a tengerpart mentén futó vasútvonalig mélyülnek. Azon túl a csillagos éjszakában, a keleten feljövő hold fényénél hat öböl tűnik fel, valamint a Saint Hospice szigete, a Var folyó torkolata, a Garoupe-félsziget, az Antibes-fok, a Juan-öböl, a Lérins-szigetek, a Napoule-öböl, a cannes-i öböl, a háttérben az Esterel-hegylánccal. Itt-ott kikötők fényei csillogtak, így Beaulieu-nél a Kis-Afrika meredek lejtőinek aljában, Villefranche-nál, a Leuza-hegy tövében, aztán néhány halászhajó lámpása csillant meg a nyílt tenger nyugodt vizén.

Ekkor már éjfél is elmúlt. E percben Torontál La Turbie utolsó házaihoz érkezett, letért a szerpentin útról, és egy kisebb útra kanyarodott, amely közvetlenül Eza felé vezet; ez amolyan sasfészek, félvad emberekkel, hetykén ül a sziklán fenyő- és szentjánoskenyérfa-ligetek felett.

Ez az út teljesen elhagyott volt. Torontál tébolyultan követte egy dombig, még csak le se lassította léptét, és hátra sem nézett, aztán hirtelen bal felé fordult, egy szűk ösvényre, amely a magas parti szirtfalnak éppen a peremén fut, a szirtfal alatt pedig a vasút és a kocsiút egy alagútba kanyarodik bele.

Pointe Pescade és Cap Matifou a bankár után vetették magukat.

Száz lépéssel odébb Torontál végül is megállt. Felugrott arra a sziklára, amely egy szakadék fölé nyúlt ki, és amelynek lábát több száz méterrel lejjebb már a tenger csapdosta.

Mit akar Torontál Simon? Öngyilkosság gondolata villant át agyán? Véget akar vetni nyomorult életének, és a mélységbe veti magát?

- Ezer ördög! - kiáltotta Pointe Pescade. - Élve kell megkaparintanunk... Markold meg, Cap Matifou, és tartsd erősen!

De még húsz lépést sem tettek, amikor egy embert pillantottak meg az ösvény jobb oldalán, amint végigsurran a lejtő mentén, a masztixfák és mirtuszok sűrűjében, és mászik a sziklára, ahol Torontál Simon áll.

Sárkány volt.

- Ó, teringettét! - kiáltotta Pointe Pescade. - Nyilván át akarja segíteni szövetségesét a másvilágra!... Cap Matifou, te az egyiket... én a másikat!

De Sárkány megállt... Félt, hogy észreveszik...

Egy utolsó átkozódás szökött ki száján. Aztán elrohant jobb felé, mielőtt még Pointe Pescade elérhette volna, és nyoma veszett a bokrok között.

Egy pillanattal később Torontál már készült levetni magát, de Cap Matifou megragadta, és visszahozta az útra.

- Hagyjon!... - kiabálta. - Eresszen el!...

- Hagyjuk, hogy rossz helyre lépjen, Torontál úr? - felelte Pointe Pescade. - Soha!

Az értelmes fickó nem volt elkészülve erre a váratlan eseményre, amely nem szerepelhetett utasításaiban. De ha Sárkány el is iszkolt, Torontált fülön csípték, és már csak Antekirttára kellett vinniük, ahol olyan tisztelettel fogadják, amilyet csak megérdemel.

- Elszállítanád az urat... féláron? - kérdezte Pointe Pescade Cap Matifoutól.

- Szívesen!

Torontál Simon még csak fel sem fogta, mi történt, és így a legkisebb ellenállást sem tudta kifejteni. Pointe Pescade egy elég meredek ösvényre tért, amely a homokpart felé lejtett, és megkerülte a szakadékot, Cap Matifou ezen haladt végig, és hol vonszolta, hol vitte a bankár tehetetlen testét.

A leereszkedés rendkívül nehéz volt, és Pointe Pescade csodálatos ügyessége, társának rendkívüli ereje nélkül talán mindketten lezuhannak, és nyakukat törik.

Hússzor is kockáztatták életüket, de elérték az utolsó sziklákat a tengerparton. Ott a part kis öblök sorozatából áll, amelyek szeszélyesen illeszkednek a homokkőbe, az öblöket magas, vöröslő falak, vastartalmú szirtek övezik, és ezek a megtörő hullámoknak véres színt adnak.

A nap már felkelőben volt, amikor Pointe Pescade menedéket talált az egyik üregben, amelyet a szirtfal mozgása vájt ki a földkéreg nagy megrázkódtatásainak idején; itt lehet hagyni Torontál Simont Cap Matifou őrizete alatt.

Az erőművész odavitte a bankárt, de az mintha észre sem vette volna mindezt, még csak nem is látszott nyugtalankodni, hogy mit csinálnak vele. Aztán Pointe Pescade Cap Matifouhoz fordult.

- Te itt maradsz, Capom!

- Amíg csak kell.

- És ha egy napig távol maradnék, egy napig is?

- Egy napig is.

- Étlen-szomjan?...

- Ha nem ebédelek ma délben, majd vacsorázom este... és kettőnk helyett!

- És ha nem vacsorázol kettőnk helyett, majd éjszaka eszel akár négy helyett!

Ezután Cap Matifou leült egy sziklára, hogy szemmel tartsa foglyát. Pointe Pescade meg elindult a kis öblök mentén Monaco irányában.

De hamarább visszatért, semmint gondolta. Két óra múlva rátalált az Elektrikre; az egyik üres öbölben horgonyzott, amelyet a hullámtörő gátak védenek a nyílt tenger hullámaitól. Egy órával később a gyors kis hajó már az öbölhöz érkezett, ahol Cap Matifou a tenger felől olyannak látszott, mint a mitológiai Próteusz, amint Poszeidón nyáját legelteti.

Egy perc múlva Torontál Simon és Cap Matifou már a hajón voltak; aztán anélkül, hogy a vámőrök vagy a part menti halászok észrevették volna, az Elektrik 2. teljes sebességgel kifutott Antekirtta felé.

És most vessünk egy pillantást az antekirttai településre. Torontál és Carpena a doktor kezébe került, ő meg csak az alkalomra várt, hogy újra Sárkány nyomára bukkanjon. Megbízottai, akik Báthoryné tartózkodási helyének felkutatásával foglalkoztak szakadatlanul, folytatták a keresést, mostanáig hasztalanul. Amióta édesanyja eltűnt, és csak az öreg Borost tudhatta támaszául, Báthory Péter állandó kétségbeesésben élt, és milyen vigasztalást nyújthatott volna akár a doktor is ennek a kétszeresen összetört szívnek? Amikor Péter az anyjáról beszélt a doktornak, úgy érezte, hogy Torontál Száváról is beszél, pedig a lány neve sohasem hangzott el közöttük.

Ebben a kicsiny városban, Antekirtta fővárosában, Artenakban, nem messzi a városházától, Maria Ferrato az egyik legszebb házban lakott. Így akarta a doktor leróni háláját, biztosítva számára az élet minden kényelmét. Testvére ott élt mellette, amikor épp nem a tengeren járt, ahol szállítást vagy őrjáratot végzett. Így egy nap sem telt el, hogy ne tegyenek látogatást a doktornál, vagy ő maga ne jöjjön megnézni őket. Szeretete egyre nőtt a rovignói halász gyermekei iránt, ahogy jobban megismerte a testvéreket.

- Mennyire örülnénk - ismételte gyakran Maria -, ha Péter is boldog lenne!

- Nem lehet - felelte Luigi -, csak ha megtalálja az édesanyját. De még nem vesztettem el minden reményt, Maria! A doktor rendelkezésére álló eszközökkel fel kell lelni, hová vitte Boros Báthorynét, miután elhagyták Raguzát.

- Bennem is él a remény, Luigi! És ha Péter megtalálja az anyját, megvigasztalódik?...

- Nem, Maria, hiszen lehetetlen, hogy Torontál Száva valaha is a felesége legyen!

- Luigi - válaszolta Maria -, ami lehetetlennek tűnik az ember szemében, az az Istennek is lehetetlen?

Amikor Péter korábban azt mondta Luiginak, hogy testvérek lesznek, még nem ismerte Maria Ferratót, még nem tudta, milyen gyöngéd és áldozatkész nővért talál benne. Épp ezért, mihelyt rájött erre, nem habozott megosztani vele gondjait. Ez megnyugtatta kicsit, valahányszor beszélgettek. Amit nem akart elmondani a doktornak, amiről megfogadta magában, hogy nem beszél előtte, azt Mariának mondta el. Részvéttel teli, szerető szívet talált a lányban, megértő szívet, amely vigasztalta őt, Istenben bízó lelket, amely nem ismerte a kétségbeesést. Ha túlságosan szenvedett, ha meg kellett osztania túlcsorduló fájdalmát, csak hozzája futott, és hányszor sikerült Mariának visszaadnia némi bizalmát a jövőben!

De most olyan alak került az antekirttai börtönbe, aki tudja, hol tartózkodik Száva, tudja, hogy még mindig Sárkány hatalma alatt áll-e. Ez volt az a személy, Torontál Simon, aki lányának adta ki Szávát. De atyja emléke iránti tiszteletből Péter soha nem akarta, hogy a bankár erről az ügyről egy szót is szóljon.

Egyébként elfogatása óta Torontál Simon olyan állapotban volt, oly fizikai és erkölcsi levertség vett rajta erőt, hogy semmit nem tudott volna mondani, még ha ezt kívánja is érdeke. Egyébként mindent figyelembe véve, egyáltalán nem is állt érdekében elárulni, mit tud Száváról, hiszen nem tudta sem azt, ki is ez az Antekirtt doktor, akinek most a foglya, sem azt, hogy Báthory Péter is ezen a szigeten él, amelynek még nevét sem hallotta.

Így, ahogy Maria Ferrato mondta, csak Isten oldhatja meg ezt a helyzetet.

A kis település jelenlegi állapotáról nem adnánk teljes képet, ha Antekirtta lakosainak eme számbavételénél megfeledkeznénk Pointe Pescade-ról és Cap Matifouról.

Noha Sárkánynak sikerült megszöknie, és azóta nyoma is veszett, Torontál elfogása oly fontos esemény volt, hogy Pointe Pescade-nak bőven kijutott a köszönetből. Saját sugallatát követve ez a derék fickó épp azt tette, amit kellett az adott helyzetben. Nos, ha a doktor elégedett volt, hogyne lett volna az a két barát is. Elfoglalták takaros otthonukat, várták, hogy újra szükség legyen szolgálatukra, és nagyon remélték, hogy még használhatnak a jó ügynek.

Mihelyt Antekirttára érkeztek, Pointe Pescade és Cap Matifou meglátogatta Maria és Luigi Ferratót; aztán megjelentek néhány artenaki személyiségnél is. Szívesen fogadták őket, mert mindenütt megszerettették magukat. Csak rá kellett nézni Cap Matifoura ezekben az ünnepélyes pillanatokban, mindig zavart érzett hatalmas termete miatt, amellyel egymaga zsúfolttá tett egy szalont.

- De én olyan vékony vagyok, hogy ez kiegyenlíti! - jegyezte meg Pointe Pescade.

Ő viszont a vidámságot jelentette a településen, amelyet kifogyhatatlan jókedvével szórakoztatott. Értelmével és ügyességével mindenkinek készségesen szolgálatára állt. Ó, ha a dolgok közmegelégedésre zárulnak, milyen ünnepséget rendez majd, milyen örömteli és látványos műsor pereg majd a városban és környékén! Igen, ha kell, Cap Matifou és Pointe Pescade pillanatig sem habozik folytatni akrobatamesterségét, hogy bámulatba ejtse Antekirtta lakosságát!

Erre a vidám napra várva csinosítgatta kertjét Pointe Pescade és Cap Matifou a szép fák árnyékában, és villájukat egészen elborították a virágok. A kis medence munkálatai is kezdtek már kialakulni. Aki látta, hogy Cap Matifou hatalmas sziklatömböket mozdít ki helyükből, és visz a vállán, megállapíthatta, hogy a provence-i erőművész semmit sem veszített csodálatos erejéből.

Közben a doktor megbízottai semmi nyomára sem bukkantak Báthorynénak, de azok sem jártak nagyobb szerencsével, akik Sárkány felkutatására indultak. Továbbra is rejtély maradt, hová menekült ez a nyomorult, miután Monte-Carlóból eltávozott.

Vajon Torontál ismerte Sárkány búvóhelyét? Legalábbis kétséges volt, ismerve, hogy milyen körülmények között váltak el a nizzai úton. Egyébként, ha feltesszük is, hogy ismerte, hajlandó-e megmondani?

Antekirtt doktor igen türelmetlenül várta hát, hogy a bankár állapota megengedje ezt a próbatételt.

Artenak északnyugati részén egy kis erődben különítették el a legszigorúbban Torontált és Carpenát. Ismerték egymást, de csak névről, mert a bankár soha nem avatkozott közvetlenül Sárkány szicíliai ügyeibe. Épp ezért a doktor határozottan megtiltotta, hogy még csak sejtessék is velük, hogy a másik jelen van ebben az erődben. Két börtönüregben helyezték el őket, ahonnét csak levegőzni mentek ki elkülönített udvarokba.

Bízva az őrzők hűségében - az antekirttai haderő két őrmesterében -, a doktor nyugodt lehetett, hogy semmiféle kapcsolat nem létesül a két fogoly között.

Semmiféle titokszegéstől nem kellett tartani: Torontál és Carpena minden kérdésére, amelyet fogságuk helyére vonatkozóan tettek fel, soha nem kaptak és nem is kapnak választ. Így semmiből nem gyaníthatták, hogy annak a titokzatos Antekirtt doktornak a kezébe kerültek, akit a bankár ismert már, hiszen többször is találkozott vele Raguzában.

A doktor szüntelenül azon fáradozott továbbra is, hogy Sárkány nyomára bukkanjon, és ugyanúgy kézre kerítse, mint két társát. Október tizenhatodikán megállapította, Torontál Simon elég nyugodt már ahhoz, hogy válaszoljon a feltett kérdésekre, ezért elhatározta, hogy megkezdi kihallgatását.

Először is tanácskozott Péterrel és Luigival, és Pointe Pescade-ot is bevonták a beszélgetésbe, hiszen az ő véleménye mindig figyelmet érdemelt.

A doktor ismertette velük szándékát.

- De ha tudatjuk Torontál Simonnal - jegyezte meg Luigi -, hogy Sárkány holléte érdekel minket, nem kezd-e gyanakodni, hogy cinkosát akarjuk kézre keríteni?

- Nos - felelte a doktor -, mi rossz származhat abból, ha Torontál is megtudja, hiszen már nem menekülhet a kezünk közül...

- Egy rossz mégis, doktor úr - vetette ellen Luigi. - Torontál úgy vélheti, érdeke, hogy semmit se mondjon, amivel árthatna Sárkánynak.

- És miért?

- Mert ezzel magának ártana.

- Tehetek egy megjegyzést? - kérdezte Pointe Pescade, aki eddig szerénységből kissé félrehúzódott.

- Természetesen, barátom! - felelte a doktor.

- Uraim - folytatta Pointe Pescade -, azokból a sajátos körülményekből, ahogy ezek az úriemberek elváltak, okom van azt hinni, nem sok kímélettel tartoznak egymásnak. Torontál úr szívből utálja Sárkány urat, aki tönkretette. Ha tehát Torontál úr tudja, hol tartózkodik jelenleg Sárkány úr, nem habozik beszélni, legalábbis ezt hiszem. Ha viszont nem szól semmit, akkor biztos, hogy nem tud mit mondani.

Ebben az okoskodásban volt valami igazság. Nagyon valószínű, hogy ha a bankár tudja, hová menekült Sárkány, nem gondolja, hogy hallgatnia kell, amikor saját érdeke éppen az, hogy beszéljen.

- Még ma megtudjuk, mihez tartsuk magunkat - felelte a doktor -, és ha Torontál nem tud semmit, vagy nem akar semmit sem mondani, majd gondolkodom, mit tegyünk. De mivel nem sejtheti még, hogy Antekirtt doktor hatalma alatt áll, mivel azt sem álmodhatja, hogy Báthory Péter él, Luigi fogja őt vallatóra.

- Várom parancsait - felelte a fiatalember.

Luigi hát elment a kis erődbe, és bevezették a börtöncellába, ahol Torontál Simont őrizték.

A bankár a sarokban ült, az asztal mellett. Az imént kelt csak fel az ágyból. Lelkiállapota láthatólag nem sokat javult. Nem anyagi romlására gondolt most, még csak nem is Sárkányra. Elsősorban az nyugtalanította, miért és hol tartják fogva, és ki ez a hatalmas személyiség, akinek az ő kézre kerítése érdekében állt. Nem tudta, mit gondoljon: mindentől tartania kellett.

Amikor látta, hogy Luigi Ferrato belép, felkelt; de egyetlen intésre újra elfoglalta helyét. Az az igen rövid kihallgatás, amely e látogatás célja volt, a következőképpen folyt le:

- Ön Torontál Simon, hajdani trieszti bankár, akinek utolsó lakhelye Raguza volt?

- Nincs mit felelnem erre a kérdésre. Akik fogva tartanak, nyilván tudják, ki vagyok.

- Tudják is.

- Kik azok?

- Majd megtudja később.

- És ön kicsoda?

- Egy ember, aki azt a feladatot kapta, hogy hallgassa ki önt.

- És ki adta ezt a...?

- Azok, akiknek ön számadással tartozik.

- Újra kérdem: kik ezek?

- Ezt nem kell önnel közölnöm.

- Így hát nekem sincs mit válaszolnom.

- Rendben van! Ön Monte-Carlóban tartózkodott egy férfival, akit hosszú ideje ismer, és aki nem tágított öntől, amióta csak elhagyták Raguzát. Ez a férfi tripoliszi származású, Sárkánynak hívják. Akkor menekült el, amikor önt elfogták a nizzai úton. Nos, azt kell kérdeznem öntől: tudja-e, hol tartózkodik jelenleg ez az ember, és ha tudja, hajlandó-e megmondani?

Torontál óvakodott a választól. Ha meg akarják tudni, hol van Sárkány, nyilván kézre akarják keríteni, ahogy őt is elfogták. De miért? Múltbeli közös ügyeik és különösképpen a trieszti összeesküvéssel kapcsolatos cselszövések miatt? De hogyan tudódtak ki e dolgok, és ki az, akinek érdekében áll Sándor Mátyás grófnak és két jó barátjának megbosszulása, hiszen már több mint tizenöt éve meghaltak?... Hát ezen töprengett először is a bankár. Mindenesetre joggal hitte, hogy egy nem szabályos igazságszolgáltatás elé került, és úgy látszott, ez ítélkezik majd felette és cinkosa felett - és ez még jobban nyugtalanította. Épp ezért ha nem is kételkedett abban, hogy Sárkány Tetuánban keresett menedéket Namir házában, ahol utolsó játszmáját vívja, és ráadásul elég záros határidőn belül, eltökélte, hogy erről egy szót sem ejt. Ha később úgy kívánja érdeke, hogy beszéljen, akkor majd beszél. Egyelőre úgy látta helyesnek, ha rendkívüli tartózkodást mutat.

- Nos?... - kérdezte Luigi, és időt hagyott a bankárnak a gondolkodásra.

- Uram - felelte Torontál Simon -, mondhatnám önnek, hogy tudom, hol van az említett Sárkány, de nem mondom meg. Valójában azonban fogalmam sincs róla.

- Ez az utolsó szava?

- Ez, és ez igaz!

Erre Luigi eltávozott, és beszámolt a doktornak Torontállal folytatott beszélgetéséről. Mivel a bankár válaszában semmi hihetetlen nem volt, végül is meg kellett elégedniük vele. Így Sárkány rejtekhelyének felfedezésére nem tehettek egyebet, mint hogy erőteljesebben folytatták a kutatást, nem kímélve sem fáradságot, sem pénzt.

De amíg valami jelzés nem ad lehetőséget a doktornak, hogy újra akcióba kezdjen, az Antekirtta biztonságát súlyosan érintő kérdésekkel kellett törődnie. Újabban titkos figyelmeztetéseket kapott Kirenaika vidékéről. Megbízottai azt javasolták, hogy szigorúbban figyelje a Sidra-öböl környékét. Szerintük a szenusziták félelmetes szövetsége összevonja erőit a tripoliszi határon. Általános mozgásban vannak a Szirtiszek felé. A nagymester gyors hírvivői üzeneteket visznek az észak-afrikai mecsetek között. Külföldi eredetű fegyverek érkeztek a szövetség számára. Végül csapatösszevonás történt a Bengházi körzetben és következésképpen Antekirtta közelében.

Előre látható volt a közeli veszély, így a doktor kénytelen volt minden óvintézkedést megtenni. Október utolsó három hetében Péter és Luigi nagyon tevékenyen segítették a doktort, és minden telepes talpon állt. Pointe Pescade-ot többször is elküldte titokban a kirenaikai tengerpartra, hogy vegye fel a kapcsolatot megbízottaival, és megállapították, hogy a szigetet fenyegető veszély valóban fennforog. A bengházi kalózok, akik számát az egész vidékről toborzott szövetségi tagok felduzzasztották, hadjáratot készítenek elő Antekirtta ellen. Hogy hamarosan megindulnak-e, még nem lehetett tudni. Mindenesetre a szenusziták még a déli körzetben tartózkodtak, és valószínű volt, hogy semmilyen fontos hadműveletbe nem kezdenek anélkül, hogy jelen ne legyenek, és ne vezessék. Ezért Antekirttán az Elektrikek parancsot kaptak, hogy cirkáljanak a Szirtiszek partvidékén, és figyeljék mind a kirenaikai és tripoliszi tengerpartot, mind a tuniszit a Bon-fokig.

A sziget védelmének megszervezése még nem fejeződött be teljesen. De ha nem is tudják elvégezni a kívánt időre, legalább az antekirttai fegyverraktár roskadásig megtelt mindenfajta lőszerrel.

Antekirttát mintegy húsz mérföld választotta el a kirenaikai partoktól, és teljesen elszigetelt lenne az öböl mélyén, ha a Kencraf néven ismert, háromszáz méter kerületű kis sziget nem emelkedik ki a tengerből, két mérföldre délkeleti csúcsától. A doktor elképzelése szerint ez a szigetecske lett volna a száműzöttek földje, ha valaki is rászolgálna, hogy száműzzék a szigeten hozott szabályos bírói ítélettel - de erre még nem került sor. De azért felállítottak ott e célra néhány deszkabarakkot.

Egyébként a Kencraf szigetecske nem volt megerősítve, és ha ellenséges hajóraj támadná meg Antekirttát, már pusztán a fekvésével is nagy veszélyt jelentene. Hiszen csak partra kell szállni rajta, és máris erős hadműveleti támaszpontot építhetnek ki ezen a kis szigeten. Amilyen könnyen elhelyezhető ott lőszer és élelem, s felállítható egy ágyúüteg, igen jelentős támpontot nyújthat a támadóknak, akkor már többet ér, ha nem is létezik, hiszen nem volt már elég idő arra, hogy védelmi állapotba helyezzék.

Kencraf szigetecske - és azok az előnyök, amelyeket az ellenségnek nyújthat Antekirtta ellen - szüntelenül nyugtalanította a doktort. Mérlegre is tett mindent, és úgy határozott, hogy elpusztítja, de ugyanakkor kiaknázza pusztulását néhány száz kalóz teljes megsemmisítésére is, akik megkockáztatnák, hogy birtokba vegyék.

A terv végrehajtásához azonnal hozzáláttak. A talajban végzett munkálatok után Kencraf szigetecske csakhamar hatalmas aknamezőhöz hasonlított, amelyet tenger alatti huzal kötött össze Antekirttával. Ezen a huzalon át csak villanyáramot kell a szigetre bocsátani, és még nyoma sem marad a tenger színén.

A doktor nem rendes lőport, sem robbanógyapotot, még csak nem is dinamitot alkalmazott, hogy a rettenetes pusztítást véghezvigye. Ismerte egy újabban felfedezett robbanóanyag összetételét, amelynek oly nagy a romboló ereje a dinamithoz képest, mint a dinamitnak a rendes lőporhoz. Könnyebben kezelhető, mint a nitroglicerin, könnyebben szállítható is, hiszen csak két különböző folyadék felhasználását igényli, amelyeket csak az alkalmazás pillanatában kevernek össze, fagypont alatt húsz fokig fagyálló, amikor a dinamit már öt-hat foknál használhatatlan, és ez csupán heves ütésre robban - például gyutacs elsütésére; amilyen félelmetes tehát a hatása, olyan könnyű a kezelése.

Hogyan nyerhető ez a robbanóanyag? Egyszerűen a tiszta és víztelen nitrogénmonoxidot folyékony állapotban összekeverjük különféle széntartalmú folyadékokkal, amelyek ásványi, növényi, állati olajok vagy más zsírok származékai. Ebből a két, külön-külön ártalmatlan folyadékból, amelyek egymásban oldódnak, a kívánt arány szerint készítjük a robbanóanyagot, akárha vizet és bort kevernénk össze, csak annak a keveréknek a készítése teljesen veszélytelen. Így készül tehát a panklasztit nevű robbanóanyag, amelynek a neve azt jelenti: "mindent összezúzó", és össze is zúz mindent.

Ezzel a robbanóanyaggal töltötték meg a kis szigeten fúrt aknákat. Valamennyiben volt gyújtószerkezet, amelyet tenger alatti kábel kötött össze Antekirttával, és ha ott bekapcsolják az elektromos áramot, a sziget azonnal a levegőbe repül. Mivel azonban az is megeshet, hogy ez a kábel használhatatlanná válik, különleges készülékeket ástak be a sziget talajába, és ezeket másik, föld alatti vezetékhálózattal kötötték össze. Elég tehát, hogy egy láb véletlenül súrolja valamelyik készüléknek a föld felszínén elhelyezett lemezkéit, hogy zárja az áramkört, és az így keletkezett áram előidézze a robbanást. Ha tehát sok támadó szállna partra Kencraf szigetecskén, nem valószínű, hogy a kis sziget megmenekül a teljes pusztulástól.

E különféle munkálatok már igen előrehaladtak november első napjaiban, amikor egy olyan esemény jött közbe, amely arra kényszerítette a doktort, hogy néhány napra elhagyja a szigetet.

November harmadikán délelőtt az a gőzös, amely Cardiffból a szenet szállította, lehorgonyzott Antekirtta kikötőjében. Útközben a hajó a rossz idő miatt kénytelen volt megállni Gibraltárban. Ott a kapitány egy postán maradó levelet talált a doktor címére - ezt a levelet a tengerparti postahivatalok már egy ideje utána küldözgették, de nem érkezett meg a címzetthez.

A doktor átvette a levelet, amelynek borítékján máltai, cataniai, raguzai, ceutai, otrantói, malagai és gibraltári bélyegzők voltak.

Az aláírást - reszketeg, nagy betűivel - olyan kéz rótta a papírra, amely már elszokott a levelezéstől, és arra is alig maradt ereje, hogy néhány szót leírjon. A borítékon egyébként csak egy név állt - a doktoré -, ezzel a megható ajánlással:

Antekirtt doktornak
a gondviselés útján

Antekirtt doktor feltépte a borítékot, kivette a levelet - egy már elsárgult papírlapot -, és a következőket olvasta:

Doktor Úr!
Az Isten juttassa keze közé ezt a levelet!... Én már igen öreg vagyok... Minden pillanatban meghalhatok... Báthoryné pedig egyedül marad a világban!... Essen meg a szíve a szegény asszony fájdalommal teli életének utolsó napjain! Legyen segítségére!... Jöjjön!

Alázatos szolgája
Boros

Aztán a levél sarkában ez állt: Karthágó, és alatta e szavak: Tuniszi kormányzóság.

A doktor egyedül volt a városháza fogadószobájában, amikor a levelet kapta. Felkiáltott, és ebbe a kiáltásba öröm is vegyült, meg kétségbeesés is: öröm, hogy végül Báthoryné nyomára bukkant - és kétségbeesés vagy inkább félelem, mert a boríték bélyegzője azt mutatta, hogy a levél már több mint egyhónapos.

Azonnal hívatta Luigit.

- Luigi - kezdte a doktor -, értesítsd Köstrik kapitányt, hogy a Ferrato két óra múlva álljon indulásra készen!

- Két óra múlva kifuthat a tengerre - felelte Luigi. - Ön óhajt vele utazni, doktor úr?

- Igen.

- Hosszabb útról van szó!?

- Csupán három-négy naposról.

- Egyedül indul?

- Nem. Keresd meg Pétert, és mondd meg neki, hogy készüljön, mert velem jön.

- Péter nincs itt, de egy óra múlva visszaérkezik a Kencraf szigetén végzett munkából.

- Szeretném, ha nővéred is hajóra szállna velünk, Luigi. Tüstént készüljön fel ő is az indulásra.

- Tüstént!

Luigi nyomban eltávozott, hogy végrehajtsa a kapott utasításokat.

Egy órával később Péter már a városházán volt.

- Olvasd! - mondta a doktor.

És átnyújtotta neki Boros levelét.

A gőzjacht kevéssel tizenkét óra előtt már indulásra készen állt Köstrik kapitány és helyettese, Luigi Ferrato parancsnoksága alatt. Utasai csupán a doktor, Péter és Maria voltak; Mariára az a feladat várt, hogy Báthorynét ápolja, ha lehetetlen lenne az asszonyt azonnal elhozni Karthágóból Antekirttára.

Nem szükséges fejtegetni, anélkül is érthető, milyen aggodalmat érzett Báthory Péter. Tudta, hol van édesanyja, és most érte megy!... De miért vitte el Boros olyan sebtiben Raguzából Tunisz e távoli pontjára? Vajon mit várhat, milyen nyomorúságban találja mindkettőjüket?

Péter elmesélte gyötrő gondolatait Mariának, aki szüntelenül vigasztalta és bátorította. Láthatóan a gondviselés közbelépését érezte abban, hogy a levél a doktor kezébe került.

A doktor utasítására a Ferrato teljes sebességgel haladt; a túlhevítő készülék segítségével túlszárnyalta a tizenöt mérföldet óránként. A Sidra-öböl mélyétől a tuniszi földnyelv északkeleti csücskén fekvő Bon-fokig a távolság legfeljebb ezer kilométer; aztán a Bon-foktól Goulette-ig, Tunisz kikötőjéig csak másfél órába telik az átkelés a gyors gőzhajóval. Ha nem támad közben rossz idő, vagy nem jön közbe baleset, a Ferratónak harminc órán belül célhoz kell érnie.

Az öblön túl is nyugodt volt a tenger, bár északkeleti szél fújt, mégsem mutatott semmi arra, hogy erősödnék. Köstrik kapitány a Bon-fok felé irányította a hajót, kicsit még eléje is, hogy gyorsabban találjon menedéket a parton, ha a szél mégis erősödne. Így nem érintette Pantelleria szigetét, amely mintegy félúton fekszik a Bon-fok és Málta között, hiszen az volt a szándéka, hogy minél jobban megközelíti a szárazföldet.

A Sidra-öböl után a kerekülő part szélesen bevágódik nyugat felé, és nagy körívet ír le. Ott fut a Tripoliszi kormányzóság tengerpartja, amely egészen a Gabesi-öbölig nyúlik, a Dzserba sziget és Sfax városa között; aztán a part visszafordul kicsit keletnek, a Dinias-fok felé, és a Hammamet-öblöt megkerülve előbb déli, majd északi irányban folytatódik a Bon-fokig.

Valójában a Ferrato a Hammamet-öböl felé tartott. Ott kellett először partot érnie, amelytől el sem távolodik Goulette-ig.

November harmadikán és a rákövetkező éjszakán a nyílt tengeri hullámok észrevehetően megnőttek. A Szirtiszek vize már kis széltől is erősen hullámzik, errefelé vonulnak a Földközi-tenger legszeszélyesebb áramlatai. De már másnap nyolc óra felé földet jeleztek éppen a Dinias-fok magasságában, és innen kezdve a magas part védelmében a hajó zavartalanul és gyorsan folytatta útját.

A Ferrato két mérföldre haladt a parttól, és megfigyelhették a legkisebb részletét is. A Hammamet-öblön túl, Kelibia szélességében még jobban megközelítette a kis Szidi-Juszuf-öblöt, amelyet észak felől hosszan elszórt sziklák határolnak.

A másik oldalon nagyszerű homokpart terül el. Távolabb satnya kis bokrokkal benőtt dombok sorakoznak, melyeknek földjében több a kő, mint a termőtalaj. Rajtuk túl magas dombok húzódnak, ezek már a belső vidék hegyeinek, a dzsebeleknek a nyúlványai. Itt-ott egy elhagyott mecset, mint valami fehér folt, vész el a messzi hegyhátak zöldjében. Elöl egy romokban heverő kis erőd tűnik fel, feljebb egy jobb állapotban levő erődítés azon a dombon, amely északról a Szidi-Juszuf-öblöt zárja be.

De a hely nem volt kihalt. A sziklák védelmében több levantei háromárbocos és nagy vitorlás hajó horgonyzott fél kötélhossznyira a parttól. A zöld víz annyira áttetsző, hogy tisztán látszik fekete köveivel a fenék és az enyhén barázdált homok, amelybe a fénytöréstől fantasztikus formákat öltő horgonyok kapaszkodnak.

A kavicsos part mentén, a masztixfákkal és tamarindbokrokkal benőtt fövenyhalmok tövében mintegy húsz gurbiból, vagyis kunyhóból álló duar, azaz sátortábor csíkos, fakósárga vászonsátrai látszottak. Az ember azt hihette volna, hatalmas arab köpeny, amelyet rendetlenül a partra dobtak. A köpeny redőin túl juhok és kecskék lépegettek, s messziről nagy, fekete hollókhoz hasonlítottak, amelyeknek rikácsoló csapatát egyetlen puskalövés is felröppenti. Vagy tíz teve kérődzött, egyesek végignyúltak a homokon, a többiek mozdulatlanul álltak, mintha kővé meredtek volna egy keskeny sziklaszegély mellett, amely rakpartnak is beillett.

Elhaladva a Szidi-Juszuf-öböl előtt, a doktor megfigyelte, a hajókról lőszert és fegyvereket raknak a partra, sőt még néhány kis tábori üteget is. Mivel a Szidi-Juszuf-öböl a Tuniszi kormányzóság legtávolabbi határain fekszik, nagyon is alkalmas volt az effajta csempészkedésre.

Luigi külön is felhívta a doktor figyelmét a kirakodásra, amely a parton folyt.

- Igen, Luigi - felelte a doktor -, s ha nem tévedek, arabok veszik át a fegyverszállítmányokat. E fegyvereket a hegyi lakóknak szánják a Tuniszban nemrég partra szállt francia csapatok ellen, nem tudok mást gondolni. Vagy talán a szenusziták számos hívének megy, ezeknek a szárazföldi vagy tengeri kalózoknak, akiket most vonnak össze Kirenaikában? Csakugyan, inkább belső Afrika arabjait vélem felfedezni bennük, mintsem a tuniszi vidékről valókat!

- De hogyan lehetséges - kérdezte Luigi -, hogy a kormányzósági hatóságok vagy legalábbis a franciák nem akadályozzák meg a fegyverek és a lőszer kirakodását?

- Tuniszban aligha tudják, mi történik itt, a Bon-fok környékén - felelte a doktor -, és ha majd a franciák uralják Tunéziát, attól kell tartani, hogy a hegyeknek ez az egész keleti lejtője még hosszú ideig kicsúszik az ellenőrzésük alól. Bármint is legyen, ez a kirakodás nagyon gyanús nekem, és ha gyorsaságunk nem tenné számukra utolérhetetlenné a Ferratót, úgy hiszem, ez a hajóraj, nem habozná megtámadni.

Ha az arabok ilyesmire gondoltak, amit a doktor mondott, a Ferratónak mégsem volt mitől félnie: fél órába sem telt bele, a gőzjacht már túlhaladta a kis Szidi-Juszuf-öblöt. Aztán elérte a tuniszi szárazföldből olyan messze kiugró Bon-fokot, megkerülte sebesen a világítótornyot, amely fényt szór a mesésen zsúfolt sziklákra a földnyelv csúcsán.

A Ferrato most teljes sebességgel haladt a Bon-fok és Karthágói-fok között fekvő Tuniszi-öblön át. Bal felől egymás után tűntek fel a Bon-Karnin, a Rossas- és a Zaghuan-hegyek meredek lejtői, szorosaik mélyén elszórtan megbújó néhány faluval. Jobbra egy arab kasbah egész ragyogásában, teljes fényben tündökölt Szidi-Bu-Szaid szent városa, amely talán az ősi Karthágó egyik külvárosa volt. A háttérben Tunisz hófehéren emelkedik a napfényben a Bahira-tó fölé, kissé hátrább a Goulette tárja karjait az európai gőzhajók minden partra szálló utasa elé.

A kikötőtől két-három mérföld távolságra horgonyzott egy francia hajóraj; aztán kicsit közelebb néhány kereskedelmi hajó himbálózott láncain, és sokszínű zászlói megélénkítették a révet.

Egy órára járt, amikor a Ferrato kivetette horgonyát három kötélhosszra Goulette kikötőjétől. A gőzjacht utasai eleget tettek az egészségügyi vizsgálat alaki szabályainak, és megkapták a partraszállási engedélyt. Antekirtt doktor, Péter, Luigi és nővére helyet foglalt a hosszú csónakban, amely azonnal elindult. A csónak megkerülte a mólót, végigsiklott a keskeny csatornán, amelyet mindig megtöltenek a két rakpart mentén sorakozó kis vízi járművek, és odaért a fákkal beültetett, villákkal, irodákkal, kávézókkal szegélyezett szabálytalan tér elé, amelyen máltaiak, zsidók, arabok, francia és bennszülött katonák nyüzsögnek; ebből a térből nyílik Goulette főutcája.

Boros levele Karthágóból jött. Hannibál egykori városából nem maradt fenn más, csak a neve és néhány rom, amely már alig látszik ki a földből.

A kavicsos karthágói partra úgy is eljuthat az ember, ha nem ül fel a Goulette-et és Tuniszt összekötő olasz vasútra, amely megkerüli a Bahira-tavat. A part mentén, ahol a kemény, finom homok kitűnő sétahelyet kínál a járókelőnek, vagy egy poros úton, amely valamivel távolabbra síkságon fut át, könnyen elérhető az a domb, amelyen a Szent Lajos-kápolna és az algériai misszionáriusok kolostora áll.

Amikor a doktor és társai partra szálltak, több kis lovas kocsi is álldogált a téren. Gyorsan beszálltak az egyik kocsiba, és a kocsisnak megparancsolták, hogy hajtson sebesen Karthágó felé. A kocsi előbb Goulette főutcáján haladt nagy ügetéssel, átfutott a fényűző villák között, ahol a gazdag tunisziak laknak a nagy hőség idején, majd elhaladtak a tengerparton emelkedő Keredin- és Musztafa-paloták előtt, amelyek a hajdani karthágói kikötő tájékán állnak. Több mint kétezer évvel ezelőtt Rómának ez a vetélytársa foglalta el ezt az egész homokpartot a Goulette-foktól addig a fokig, amely még ma is őrzi régi nevét.

A Szent Lajos-kápolna kétszáz láb magas kis hegyen épült, azon a helyen, ahol Szent Lajos francia király 1270-ben meghalt. A kápolna egy elkerített kert közepén áll, amelyen több az ősi rom, építészeti maradvány, szobor- és vázadarab, antik féloszlop, oszlopfő és pilléres sírkő, mint fa vagy cserje. Hátrább emelkedik a misszionáriusok kolostora, amelynek jelenleg Delattre atya, a tudós régész a házfőnöke. A kert magasabb pontjairól az egész homokos kőpartot beláthatja az ember a Karthágói-foktól Goulette szélső házáig.

A kis hegy lábánál néhány arab módra épült palota emelkedik, előttük - angol divat szerint - kis móló, amelynek elegáns oldalához a kikötői kis vízi járművek oda tudnak állni. Túlnan terül el az a pompás öböl, amelynek minden hegyfoka, földnyelve, minden dombja - romok híján - legalább történelmi emlékekkel büszkélkedik.

De az egykori hadi és kereskedelmi kikötőig húzódó villasor mellett itt-ott a domb hajlataiban elszórva, a kőomladékok között szürkés és csaknem megművelhetetlen talajon szegényes házak is állnak, ezekben a helység nyomorgó népe él. Nagy részüknek egyetlen foglalkozása, hogy a felszínen vagy a talaj felső rétegében a karthágói korszak többé-kevésbé értékes törmelékeit keresik, bronz-, kő-, fazék-, érem-, pénzleleteket, amelyeket a kolostor szívesen megvásárol régészeti múzeumának - inkább szánalomból, mint szükségből.

Némelyik viskónak csak két-három fala van. Azt hihetné az ember, egy kis mecset romjai, amelyek fehérek maradtak e napos part éghajlatában.

A doktor és társai egyiktől a másikig mentek, benéztek a házakba, keresték Báthoryné hajlékát, és nem tudták elhinni, hogy a nyomor ilyen fokára süllyedt.

A kocsi hirtelen megállt egy rozoga építmény előtt, amelynek bejárata csak valami lyuk volt, amelyet a gazzal borított falba vágtak.

Feketés köpenyben egy öregasszony ült az ajtó előtt.

Péter felismerte... Felkiáltott... Édesanyja volt!...

Odarohant, letérdelt eléje, átölelte. De az asszony nem válaszolt a kedveskedésre, mintha meg sem ismerte volna...

- Anyám... anyám!... - kiáltotta, míg a doktor, Luigi meg a nővére is odasietett.

E pillanatban a romok sarkánál egy öregember tűnt fel.

Boros volt.

Először is Antekirtt doktort ismerte fel, és térde megroggyant. Aztán észrevette Pétert... Pétert, akinek koporsóját a gyászmenettel a raguzai temetőbe kísérte... Ez már sok volt neki! Összeesett, miközben még ennyit mondott:

- Báthoryné megzavarodott.

A fiú tehát rátalált anyjára, akiből nem maradt más, csak magatehetetlen teste. És most hirtelen megjelent előtte halottnak hitt fia, de ez a látvány sem volt elég ahhoz, hogy visszanyerje emlékezetét.

Báthoryné zavaros, de mégis élénk szemmel felemelkedett. Aztán, mert nem látott semmit, egyetlen szó nélkül visszatért a mecsetbe, ahová a doktor intésére Maria követte.

Péter mozdulatlanul állt az ajtó előtt, nem mert, nem bírt egy lépést sem tenni.

Eközben a doktor segítségével Boros magához tért, és felkiáltott:

- Maga az, Péter úr?!... Hát él?!

- Igen! - felelte Péter. - Igen... élek... de jobb lenne, ha meghaltam volna!

A doktor néhány szóval tájékoztatta Borost, mi történt Raguzában. Aztán az öreg szolga foglalta össze nehézkesen e nyomorúságos két hónap történetét.

- De - kérdezte először is a doktor - Báthoryné eszét az vette el, hogy a fia meghalt?

- Nem, uram, nem! - felelte Boros.

És a következőket mesélte:

Báthoryné, mivel egyedül maradt a világban, el akarta hagyni Raguzát, és Vinticello községbe mentek lakni, ahol élt még néhány családtagja. Közben el kellett adnia azt a keveset, amit magáénak mondhatott szerény házában, mert már eltökélte, hogy elköltözik onnét.

Hat héttel később Boros kíséretében visszatért Raguzába, hogy ügyeit elintézze, és akkor a Marinella utcában talált egy levelet a ház postaládájában.

Amikor ezt a levelet elolvasta, mintha az elmebaj első jelei mutatkoztak volna rajta, felkiáltott, kirohant az utcára, leszaladt a Stradone felé, átvágott rajta, és bezörgetett a Torontál-palota kapuján, amely csakhamar kinyílt.

- A Torontál-palotába?! - kiáltott fel Péter.

- Igen - felelte Boros. - És amikor sikerült utolérnem, már nem ismert fel... Megzavarodott...

- De miért ment anyám a Torontál-palotába?... Igen... Miért? - ismételgette Péter, és úgy nézte az öreg szolgát, mint aki képtelen megérteni szavait.

- Nyilván beszélni akart Torontál úrral - felelte Boros -, de Torontál úr két nappal azelőtt eltávozott leányával együtt a palotából, senki sem tudta, hová...

- És az a levél?... Az a levél?...

- Nem találtam sehol, Péter úr - válaszolta az öregember -, akár elvesztette vagy megsemmisítette Báthoryné, akár elvették tőle, soha nem tudtam meg, mit tartalmazott.

Itt valami rejtély lappangott. Antekirtt doktor szótlanul hallgatta a történetet, de nem tudta mivel magyarázni Báthorynénak ezt a tettét. Miféle kényszerítő erő hajtotta a Stradonén levő palota felé, amelytől pedig mindennek távol kellett volna tartania őt, és miért váltott ki belőle Torontál eltűnésének híre olyan heves megrázkódtatást, hogy eszét vesztette?

Az öreg szolga elbeszélésének végéhez közeledett. Miután sikerült eltitkolnia az emberek előtt Báthoryné állapotát, azzal törődött, hogy a megmaradt holmikból egy kis pénzt biztosítson a jövőre. Az özvegy csendes, szelíd tébolya lehetővé tette számára, hogy minden gyanú nélkül járhasson el. Boros csak azt akarta, hogy otthagyják Raguzát, hogy menedéket találjanak valahol, messze ettől az átkozott várostól. Néhány nappal később sikerült felszállnia Báthorynéval a Földközi-tenger partvidékén közlekedő egyik gőzhajóra, és Tuniszba, helyesebben Goulette-be érkeztek. Boros úgy határozott, hogy itt telepszenek le.

És akkor az elhagyott mecsetben az öregember kizárólag Báthoryné gondozásának szentelte magát, amit az asszony elmeállapota is szükségessé tett, mert úgy látszott, eszével együtt beszélőképességét is elvesztette. De oly kevés pénzük volt, hogy igen közelinek látszott az a pillanat, amikor mindketten a legnagyobb nyomorba süllyednek.

Ilyen körülmények között jutott az öreg szolga eszébe Antekirtt doktor és annak állandó érdeklődése Báthory István családja iránt. De Boros nem tudta, hol lehet az orvos állandó lakhelye. Mégis írt neki, és a levelet, amely egyben kétségbeesett segélykiáltás volt, a gondviselés útján küldte el. Úgy látszik, hogy a gondviselés elég jól teljesíti a postai szolgálatot, hiszen a levél eljutott a címzetthez!

Nyilvánvaló volt, hogy mi a teendő. Báthorynét, aki nem tanúsított ellenállást, a kocsihoz vezették, ott helyet foglalt fiával, Borossal és Mariával, akinek meghagyták, hogy ne mozduljon el mellőle. Aztán a kocsi elindult a Goulette felé vezető úton, a doktor és Luigi pedig gyalog ment vissza a homokparton.

Egy óra múlva mindnyájan a gőzjachton voltak, amely útra készen állt. Nyomban felszedték a horgonyt, és mihelyt megkerülték a Bon-fokot, a Ferratóról észre is vették Pantelleria fényeit. Harmadnapra virradatkor már ott ringott a hajó Antekirtta kikötőjében.

Báthorynét azonnal partra vitték, és Artenakba kísérték; a városháza egyik szobájában szállásolták el; Maria elhagyta otthonát, és odaköltözött hozzá.

Milyen új fájdalmat jelentett ez Báthory Péternek! Anyja elvesztette az eszét, anyját olyan körülmények kergették az őrületbe, amelyekre valószínűleg nem találnak magyarázatot. Ha ismerték volna ennek az őrületnek az okát, talán előidézhetnek valami gyógyító ellenhatást! De nem tudtak semmit, nem tudhattak semmit!

"Meg kell gyógyítani!... Igen!... Meg kell gyógyítani!" - gondolta a doktor, és most ezt tekintette egyetlen feladatának.

És ez a feladat nem volt könnyű, mert Báthoryné továbbra is öntudatlanságban élt, és a múltnak egyetlen emléke sem derengett fel benne soha.

De hát nem volt-e itt az alkalom, hogy a doktor azzal a magas fokú hipnotikus hatalmával éljen, amelynek már annyi kétségbevonhatatlan bizonyítékát adta, és így próbálja helyreállítani Báthoryné elmeállapotát? Nem tudja delejes hatással visszaadni Báthoryné ép értelmét, és ezt ébren tartani benne, míg csak ki nem alakul a kellő ellenhatás?

Báthory Péter könyörgött a doktornak, hogy kísérelje meg a lehetetlent is, csak gyógyítsa meg az édesanyját.

- Nem - felelte a doktor -, nem járna sikerrel. Az elmebetegek a legellenállóbb alanyok az ilyen szuggesztióval szemben. Csak akkor próbálkozhatnék meg ezzel a befolyással, Péter, ha édesanyádnak megvolna a saját akarata, hogy azt helyettesíthessem az enyémmel. Ismétlem: ez a kísérlet hatástalan maradna.

- Nem!... Képtelen vagyok belenyugodni! - folytatta Péter, aki nem akarta feladni a harcot. - Nem tudom elhinni, hogy nem jön el az a nap, amikor édesanyám felismeri a fiát... a fiát, akit halottnak hisz...

- Igen... akit halottnak hisz! - felelte a doktor. - De... talán ha tudná, hogy élsz... vagy ha elvinnénk őt a sírodhoz... és látná, amint megjelensz előtte...

Antekirtt doktor elidőzött ennél a gondolatnál. Miért ne hatna Báthorynéra egy kedvező körülmények közt kiváltott lelki megrázkódtatás?

- Megkísérlem! - kiáltott fel.

És amikor elmondta, milyen próbatételre alapítja reményét, hogy meggyógyítja Báthorynét, Péter a doktor karjába hanyatlott.

Ettől a naptól kezdve minden erejüket annak a jelenetnek a megrendezése kötötte le, amelytől a kísérlet sikerét remélték. Nem kevesebbről volt szó, mint feléleszteni Báthorynéban azokat az emlékeket, amelyeket jelenlegi állapota teljesen kiölt belőle, és mindezt olyan megragadó körülmények között idézik elő, hogy lelkében kifejlődjék a visszahatás.

A doktor tehát meghagyta Borosnak és Pointe Pescade-nak, hogy a lehető legpontosabban építse fel a raguzai temető mását és azt a síremléket, amely alatt a Báthory család pihent.

A sziget temetőjében, Artenaktól egymérföldnyire, zöldellő facsoport alatt kis kápolna emelkedett, majdnem olyan, mint a raguzai. Éppen csak úgy kellett rendezni a dolgokat, hogy még meglepőbbé váljék a két emlékmű hasonlósága. Amikor ez megtörtént, a hátsó falon fekete márványtáblát helyeztek el Báthory István nevével és halálának évszámával: 1867.

November tizenharmadikán alkalmasnak látszott az idő, hogy csaknem észrevehetetlen fokozatossággal elkezdjék az előkészítő próbákat Báthoryné tudatának felébresztésére.

Este hét óra felé Maria és Boros belekarolt az özvegybe. Aztán kivezették a városházáról, a mezőségen át elkísérték a temetőbe. Ott a kis kápolna küszöbénél Báthoryné olyan mozdulatlan és néma maradt, mint egyébkor, noha a kápolna belsejében égő lámpa fényénél elolvashatta volna Báthory István nevét a fekete márványlapon. Csak akkor villant fel valami fény a tekintetében, amikor Maria és az öregember a lépcsőfokra térdelt, de aztán ez a fény nyomban ki is aludt.

Egy órával később Báthoryné már visszatért a városházára, és vele együtt mindazok, akik közelről vagy távolról követték az első kísérlet során.

Másnap és a rákövetkező napokon újrakezdték a kísérleteket, de azok nem jártak semmiféle eredménnyel. Péter szorongva és meghatottan figyelte a próbálkozásokat, és eredménytelenségük kétségbe ejtette, noha a doktor többször elmondta, hogy az idő adja majd nekik a legnagyobb segítséget. Épp ezért nem is akarta még kijátszani az utolsó kártyát, csak ha Báthorynét eléggé előkészítik arra, hogy a megrázkódtatás teljes erejével érje.

Mégis, valahányszor ellátogattak a temetőbe, valami félreismerhetetlen változás ment végbe Báthoryné elmeállapotában. Egy este, amikor Boros és Maria a kápolna küszöbén térdepelt, Báthoryné valamivel hátrább állt, majd lassan közeledni kezdett, kezét a vasrácsra helyezte, a lámpa fényében világoló hátsó falra nézett, és gyorsan visszahúzódott.

Maria odament melléje, hallotta, amint többször is elmormol egy nevet.

Hosszú idő után most esett meg első ízben, hogy Báthoryné ajka szólásra nyílt.

De mekkora volt a meglepetés - több mint meglepetés: megdöbbenés mindazokban, akik hallották!

Ez a név nem a fia neve volt, nem Péter nevét mondta!... Hanem Száva nevét!

Ha elképzelhetjük is, mit érzett Báthory Péter, ki tudná elmondani, mi zajlott le a doktor lelkében, amikor ilyen váratlanul meghallotta Torontál Száva nevét? De semmiféle megjegyzést nem tett, semmit nem mutatott érzéseiből.

Egy másik este megismételték a kísérletet. Ezúttal Báthoryné, akárha láthatatlan kéz vezette volna, magától letérdelt a kápolna küszöbére. Lehajtotta fejét, mélyet sóhajtott, egy könnycsepp gördült alá a szeméből. De ezen az estén egyetlen nevet sem említett, és azt hihette volna az ember, hogy a Száváét is elfelejtette.

Báthorynén, akit visszavezettek a városházára, szokatlan, ideges nyugtalanság vett erőt. Az a nyugalom, amely mostanáig elmeállapotának jellemzője volt, valami furcsa izgalomnak adta át helyét. Agyában már nyilván az életerő működött, és ez nagy reményekre adott tápot.

Az éjszakát izgatottan és nyugtalanul töltötte. Több ízben is elrebegett néhány bizonytalan szót, amelyet Maria alig hallott, de annyi biztos volt, hogy álmodott. És ha már álmodott, ez azt jelentette, hogy esze is visszatérőben van, hogy meggyógyul, ha értelme éber állapotban is működik!

Ezért a doktor elhatározta, hogy már másnap új kísérletet tesz, az eddiginél is hatásosabb rendezésben.

Báthoryné tizennyolcadikán egész nap szüntelenül heves lelki izgalom hatása alatt állott. Mariát nagyon megdöbbentette a viselkedése, és Péter, aki csaknem minden idejét anyja mellett töltötte, a legszerencsésebb fordulat előjelét látta benne.

Eljött az éjszaka is - sötét éjszaka, még csak egy szellő sem fújt a meleg nap után, pedig Antekirtta éghajlata hűvös szokott lenni.

Báthoryné Maria és Boros kíséretében fél kilenc tájban elhagyta a városházát. A doktor kicsit hátrább követte Luigival és Pointe Pescade-dal.

Az egész kis telep gyötrő szorongással várta, hogy bekövetkezik-e a várt eredmény. A nagy fák alatt néhány fáklyát gyújtottak, azok homályos fényt vetettek a kápolna környékére. Messzebbről szabályos időközökben megcsendült az artenaki templom lélekharangja, mintha temetésre harangoznának.

Csak Báthory Péter hiányzott a menetből, amely lassan haladt a mezőn át. Péter hamarabb ment végig ezen az úton, de csak azért, hogy az utolsó kísérlet kellő pontján jelenjen meg.

Kilenc órára járhatott az idő, amikor Báthoryné a temetőbe érkezett. Hirtelen elengedte Maria Ferrato karját, és elindult a kis kápolna felé.

Hagyták, hadd cselekedjék szabadon annak az újonnan feltámadt érzelemnek a hatására, amely szemlátomást elárasztotta egész valóját.

A mély csendben, amelyet csak a harang csengése szakított meg, Báthoryné megállt, és meg sem mozdult. Aztán letérdepelt az első lépcsőfokra, összegörnyedt, és hallatszott, hogy sír...

E pillanatban lassan kinyílt a kápolna rácsos ajtaja. Mintha sírjából lépett volna elő, fehér lepelbe burkolózva Péter jelent meg a világosságban...

- Fiam!... Fiam!... - kiáltotta Báthoryné, kinyújtotta karját, és eszméletlenül esett össze.

De ezzel most nem törődtek. Az emlékek és a gondolatok feltámadtak Báthorynéban! Visszatért lelkébe az anyai érzés! Felismerte a fiát!

A doktor csakhamar eszméletre térítette, s ekkor pillantása a fiáéval találkozott.

- Él!... Az én Péterem... él!... - kiáltotta.

- Igen!... Éretted él, anyám, él, hogy szeressen téged...

- És hogy őt is szeressed... őt is!

- Őt?...

- Őt!... Szávát!...

- Torontál Szávát?!... - kiáltotta a doktor.

- Nem!... Sándor Szávát!

És Báthoryné zsebéből egy gyűrött levelet húzott elő, amelyen a haldokló Torontálné utolsó sorai álltak, és a doktornak nyújtotta.

E sorok semmi kétséget nem hagytak Száva származásával kapcsolatban... Száva volt az a gyermek, akit elraboltak az artenaki kastélyból... Száva Sándor Mátyás gróf lánya volt!

Tudjuk, Sándor Mátyás gróf azt akarta, hogy Péteren kívül a telep minden lakója Antekirtt doktor néven ismerje őt, és tervei szerint az akart maradni, amíg nagy művét be nem fejezi. Épp ezért, amikor Báthoryné hirtelen kimondta lánya nevét, még maradt annyi önuralma, hogy fékezze felindulását. Pedig egy pillanatra megállt a szívverése is, és ha nem uralkodik magán olyan erősen, úgy zuhan a kápolna küszöbére, mint akit villámcsapás ért.

Így hát él a lánya! Szereti Pétert, és Péter szereti a lányát! És még ő, Sándor Mátyás követett el mindent, hogy megakadályozza ezt a házasságot! És az a titok, hogy Száva az ő lánya, sohasem derül ki, ha Báthoryné ilyen csodával határos módon nem nyeri vissza ép elméjét!

Mi is történt voltaképpen tizenöt évvel ezelőtt az artenaki kastélyban? Most már mindenki pontosan tudta. Ezt a gyermeket, aki Sándor Mátyás gróf vagyonának egyedüli örököse maradt, ezt a gyermeket, akinek haláláról sohasem tudtak meggyőződni, elrabolták, aztán Torontál Simon keze közé juttatták. És kevéssel utóbb, amikor a bankár Raguzában telepedett meg, Torontálnénak úgy kellett nevelnie Szávát, mint a tulajdon lányát.

Ezt a cselszövést Sárkány eszelte ki, és cinkosa, Namir hajtotta végre. Sárkány jól tudta, hogy Száva tizennyolc éves korában jelentős vagyon birtokába jut, és ha feleségül veszi, majd megtalálja a módját, hogy a Sándor-vagyon örököséül elismertesse. Ezzel teszi fel förtelmes életére a koronát! Ő lesz az artenaki uradalmak gazdája.

Ez az ocsmány terv zátonyra futott? Mostanáig igen, semmi kétség. Ha megkötötték volna ezt a házasságot, Sárkány már kiaknázta volna minden előnyét.

És most hogy bántotta a lelkiismeret Antekirtt doktort! Hiszen ő idézte elő ezt a szomorú eseményláncolatot, először is azzal, hogy megvonta segítségét Pétertől, aztán hagyta, hogy Sárkány folytassa tervei megvalósítását, pedig cattarói találkozásuk alkalmával ártalmatlanná tehette volna, végül, hogy nem adta vissza Báthorynénak a fiát, akit a halálból ragadott vissza. Csakugyan, mennyi bajt elkerültek volna, ha Péter az anyja mellett van, amikor Torontálné levele a Marinella utcai házba megérkezett! Ha Péter akkor tudja, hogy Száva Sándor gróf leánya, bizonyára talált volna módot arra, hogy kiszabadítsa őt Sárkány és Torontál karmai közül.

Hol lehet most Sándor Száva? Bizonyosan Sárkány hatalmában! De hová rejtette el? Hogyan lehetne kiszabadítani? És néhány hét múlva eléri Sándor gróf lánya a tizennyolcadik évét - azon a határidőn túl elveszti az örökösödési jogát -, és ez a körülmény nyilván a végsőkre ösztönzi Sárkányt, hogy Szávát e gyűlöletes házasság megkötésére kényszerítse.

Az elmúlt események sorozata egy pillantás alatt villant át Antekirtt doktor agyán. Visszaidézte magában a múltat, akárcsak Báthoryné és Péter is, és érezte, hogy Báthory István felesége és fia nagy kísértésben van, hogy szemrehányásokat tegyen neki, bár ő nem érdemli meg. És mivel a körülményekről ő is azt hitte, amit mindenki más, nem helyeselhette Péternek és annak a lánynak a közeledését, akit ő is és mindenki más is Torontál Szávának ismert.

Most azonban mindenáron meg kellett találni Szávát, a leányát akinek nevét felesége, Réna grófné nevéhez fűzve a Savarena kétárbocos kapta, mint Ferratóét a gőzjacht. Egyetlen nap veszteni való idejük sem volt.

Báthorynét már visszavezették a városházára, amikor a doktor Péter kíséretében, aki a boldogság és a kétségbeesés között hányódott, szótlanul belepett hozzá.

Báthorynét nagyon legyöngítette a heves megrázkódtatás, de gyógyultan, teljesen gyógyultan ült a szobájában, amikor a fia és a doktor belépett hozzá.

Maria megértette, hogy helyesebb, ha most magukra hagyja őket, és visszavonult a városháza nagytermébe.

Antekirtt doktor ekkor közelebb lépett az asszonyhoz, és kezét Péter vállára téve így szólt:

- Asszonyom, a fiát én már régen fiammá fogadtam. Eddig csak a baráti érzés tette fiammá, most azonban mindent elkövetek, hogy az atyai szeretet is fiammá tegye, és feleségül vegye Szávát... a lányomat...

- Az ön lányát?! - kiáltotta Báthoryné.

- Én Sándor Mátyás gróf vagyok!

Báthoryné hirtelen felállt, kinyújtotta kezét, és fia karjába hanyatlott. Ha nem is tudott megszólalni, azért megértett mindent. Péter néhány szóval elmondta neki, amit nem tudott, hogyan mentette meg önfeláldozásával Andrea Ferrato Sándor grófot, miért akarta a gróf tizenöt évig, hogy halottnak higgyék, hogyan bukkant fel Raguzában Antekirtt doktor néven. Elmesélte, mit tett Sárkány és Torontál Simon, hogy kiszolgáltassa a trieszti összeesküvőket, majd Carpena árulását, amelynek édesapja és Szathmár László áldozatul estek, hogyan vitte el őt élve a doktor a raguzai temetőből, hogy őt is bevonja az igazságtevés nagy feladatába. Történetét azzal fejezte be, hogy a nyomorultak közül kettő, Torontál Simon bankár és a spanyol Carpena már kezükbe került, de a harmadik, Sárkány még hiányzik, az a Sárkány, aki Sándor Száva kezére pályázik!

A doktor, Báthoryné és fia, akiket a jövő most olyan szorosan fűz majd össze, egy óra hosszat tárgyalták a szerencsétlen lányra vonatkozó kérdéseket. Nyilvánvaló, Sárkány semmitől sem riad vissza, hogy Szávát ebbe a házasságba belekényszerítse, és így Sándor gróf vagyonát megszerezze. Különösképpen ezt a körülményt fontolgatták. Ha Sárkány terve meg is hiúsult ez ideig, annál inkább félniük kellett tőle a jelen helyzetben. Így hát mindenekelőtt meg kell találni Szávát, még ha tűvé kell tenni érte eget és földet is!

Először is megegyeztek abban, hogy Báthorynén és Péteren kívül senki sem tudhatja: Antekirtt doktor valójában Sándor Mátyás gróf. Ha felfedik ezt a titkot, ezzel elárulják, hogy Száva a leánya, és a meginduló újabb nyomozás érdekében fontos volt, hogy ez továbbra is titok maradjon.

- De hol lehet Száva?... Hol keressük?... Hol találjuk meg? - kérdezte Báthoryné.

- Megtudjuk! - felelte Péter, akinél a kétségbeesést törhetetlen erő váltotta fel.

- Igen... megtudjuk! - mondta a doktor is. - És ha elhisszük is, hogy Torontál nem tudja, hova menekült Sárkány, azt csak tudja, hogy hol tartja fogva a lányomat az a nyomorult...

- És ha tudja, meg is kell mondania! - kiáltotta Péter.

- Igen!... Beszélnie kell! - felelte a doktor.

- Tüstént!

- Tüstént!

A doktor, Báthoryné és Péter nem maradhattak továbbra is ebben a bizonytalanságban.

Nyomban hívatták Luigit, aki Pointe Pescade-dal és Cap Matifouval a városháza nagytermében tartózkodott, ahová Maria is utánuk ment. Utasítást kapott, hogy kísérje el Cap Matifout a kis erődbe, és hozzák ide Torontál Simont.

Negyedóra múlva a bankár már elhagyta a börtönéül szolgáló kazamatát, Cap Matifou szorította csuklóját, és így haladt végig Artenak főutcáján. Luigitól kérdezte ugyan, hova vezetik, de az semmit sem válaszolt. Erre aztán annál nagyobb nyugtalanság fogta el a bankárt, mivel még mindig nem tudta, miféle hatalmas személyiség tartja letartóztatása óta hatalmában.

Torontál Simon belépett az előcsarnokba. Luigi ment elöl, Cap Matifou még mindig a kezénél tartotta. Elsőnek Pointe Pescade-ot vette észre, nem látta sem Báthorynét, sem a fiát, akik félrehúzódtak. Hirtelen a doktor előtt találta magát, akivel hiába kísérelt meg kapcsolatba kerülni, amikor az Raguzában járt.

- Ön!... Ön!... - kiáltotta.

Aztán nem kis erőfeszítéssel visszanyerte önuralmát, és így folytatta: - Ó! Hát Antekirtt doktor fogatott el francia területen!... Ő tart fogságban jogtalanul...

- De nem igazságtalanul! - felelte a doktor.

- Mit vétettem ön ellen? - kérdezte a bankár, akinek a doktor jelenléte némileg visszaadta nyugalmát. - Igen!... Mit vétettem ön ellen?

- Ellenem?... Majd megtudja! - felelte a doktor. - De előbb azt kérdezze meg, Torontál Simon, mit vétett ez ellen a szerencsétlen asszony ellen...

- Báthoryné! - kiáltotta a bankár, és visszahőkölt az özvegy előtt, aki már közeledett feléje.

- És a fia ellen! - tette hozzá a doktor.

- Péter!... Báthory Péter!... - hebegte Torontál Simon.

És bizonyosan hanyatt vágódik, ha Cap Matifou nem tartja meg erősen.

Így a halottnak hitt Báthory Péter, akinek a temetési menetét látta, Péter, akit elföldeltek a raguzai temetőben, Péter ott állt előtte, mint valami sírjából kilépett kísértet! Torontál megrémült láttára, kezdte megérteni, hogy nem kerülheti el a bűnhődést... Érezte, hogy elveszett.

- Hol van Száva? - kérdezte hirtelen a doktor.

- A lányom?...

- Száva nem a maga lánya!... Száva Sándor Mátyás gróf lánya, azé a Sándor Mátyásé, akit Sárkány és maga a halálba küldött, miután aljasul feljelentették őt és két társát, Báthory Istvánt és Szathmár Lászlót!

A határozott vád előtt a bankár megsemmisült. Antekirtt doktor nem csupán azt tudta, hogy Száva nem az ő lánya, hanem azt is, hogy Sándor Mátyás gróf leánya. Tudta, hogyan és kik árulták el a trieszti összeesküvőket. Ez az egész undorító múlt feltámadt ellene.

- Hol van Száva? - ismételte a doktor, aki már csak akaratának végső megfeszítésével uralkodott magán. - Hol van Száva, akit Sárkány, mindezekben a bűnökben a maga cinkosa, tizenöt évvel ezelőtt elrabolt az artenaki kastélyból?... Hol van Száva, akit ez a nyomorult fogva tart egy helyen, amelyet maga ismer... ismernie kell... hogy kicsikarja beleegyezését ehhez a házassághoz, amely borzalommal tölti el a lányt?... Utoljára kérdem: hol van Száva?

Bármilyen döbbenetes is volt a doktor magatartása, bármilyen fenyegető volt szava, Torontál Simon nem felelt. Megértette, hogy a fiatal lány jelenlegi helyzete védelmet jelenthet számára. Érezte, hogy addig kímélik csak életét, amíg ezt a titkot ki nem szolgáltatta.

- Hallgasson ide - folytatta a doktor, aki visszanyerte hidegvérét -, hallgasson ide, Torontál Simon! Azt hiszi talán, hogy kímélnie kell cinkosát? Attól fél talán, hogy ha beszél, elárulja őt? Nos hát tudja meg: Sárkány, hogy bizonyos legyen az ön hallgatásáról, miután önt anyagi romlásba döntötte, arra tett kísérletet, hogy megölje önt, ahogy megölte Báthory Pétert is Raguzában!... Igen!... Amikor megbízottaim elfogták a nizzai országúton, éppen le akarta ütni magát!... És most továbbra is hallgat?

Torontál makacsul azt hitte, hogy hallgatása arra kényszeríti őket, egyezkedjenek vele, ezért nem válaszolt.

- Hol van Száva?... Hol van Száva?... - ismételte a doktor, akit ezúttal elragadott az indulat.

- Nem tudom!... Nem tudom!... - felelte Torontál, és eltökélte, hogy megőrzi a titkot.

De hirtelen felkiáltott, megvonaglott a fájdalomtól, és hasztalanul próbálta ellökni Cap Matifout.

- Kegyelem!... Kegyelem!... - üvöltötte.

Mert Cap Matifou, talán öntudatlanul, kezét összemorzsolta a markában.

- Kegyelem! - ismételte.

- Beszél?

- Igen... igen!... Száva... Száva... - mondta Torontál, aki csak töredezett szavakat tudott ejteni - Száva... Namir házában tartózkodik... Namir Sárkány kéme... - Tetuánban!

Cap Matifou elengedte Torontál karját, és ez a kar tehetetlenül hullott alá.

- Vezessék vissza a foglyot! - szólalt meg a doktor. - Tudjuk, amit meg akartunk tudni!

Luigi kivonszolta Torontált a városházáról, és visszavitte az erőd börtönébe.

Száva Tetuánban van! Így amikor Antekirtt doktor és Báthory Péter két hónappal ezelőtt Ceutába érkezett, hogy a spanyolt megszöktessék a várbörtönből, csak néhány mérföld választotta el őket attól a helytől, ahol a marokkói nő a lányt őrzi!

- Még ma éjszaka indulunk Tetuánba, Péter! - jegyezte meg a doktor.

Ebben az időben még nem vezetett közvetlen vasútvonal Tuniszból a marokkói határra. Ezért, ha a leggyorsabban Tetuánba akartak érni, a legjobb megoldásnak az látszott, ha felszállnak a kis antekirttai flotta egyik gyors hajójára.

Éjfél előtt az Elektrik 2. kifutott a kikötőből, és nekivágott a Szirtisz-tengernek.

Fedélzetén a doktor, Péter, Luigi, Pointe Pescade és Cap Matifou tartózkodott csupán. Pétert ismerte Sárkány. A többieket nem. Ha majd Tetuánba érkeznek, döntenek a továbbiakról. Csellel járjanak-e el vagy erőszakkal? Ez attól is függ, hogy ebben a marokkói városban milyen Sárkány helyzete, milyen Namir házának a beosztása, milyen személyzettel rendelkezik. De mindenekelőtt oda kell érniük Tetuánba!

A Szirtiszek belső szögletéből a marokkói határig mintegy 2500 kilométer az út - vagyis 1300 tengeri mérföld. Az Elektrik 2. teljes sebességgel csaknem 27 mérföldet képes megtenni óránként. Hány vonat nem fut ilyen sebességgel! Így hát ennek a hosszú acélorsónak, amely semmilyen kapaszkodófelületet nem nyújtott a szélnek, amely átszelve a hullámokat, nem félt a tenger háborgásától, még ötven óra sem kellett, hogy célhoz érjen.

Másnap napfelkelte előtt az Elektrik 2. megkerülte a Bon-fokot. Ettől a ponttól, ha egyszer kifutottak a Tuniszi-öböl nyílt vizére, már csak néhány óra kell hozzá, hogy eltűnjék a szem elől a bizerte-i földnyelv. A Calle, a Bône, a Vas-fok, melynek fémtömege, amint mondják, megzavarja az iránytűk mutatóját, az algériai partvidék, Stora, Bougie, Dellys, Alger, Cherchell, Mostaganem, Oran, Nemours, aztán a Rif-partvidék, a Melilla-földnyelv: ez utóbbi már spanyol, akár Ceuta vagy Tres Forcas, amelytől ívben fut a szárazföld a Negro-fokig - az afrikai partvidék egész panorámája kitárulkozott november huszadikán és huszonegyedikén, és nem történt sem baleset, sem más zavaró esemény. Az akkumulátorok áramával működő gép még soha nem ért el ilyen teljesítményt. Ha az Elektrik 2.-t észrevették, akár a partok mentén, akár a nyílt öblökben, amelyeket az egyik hegyfoktól a másik felé haladva hagyott maga mögött, a jelzőállomások őrei holmi tüneményes hajó felbukkanását hihették, vagy valami óriási méretű cethalat vélhettek látni, amelyet semmiféle gőzös nem tudott volna utolérni a Földközi-tengeren.

Este nyolc óra felé Antekirtt doktor, Péter, Luigi és Cap Matifou partra szállt a kis Tetuán folyó torkolatánál, ahol lehorgonyzott gyors hajójuk. Száz lépésre a parttól egy kisebb karavánfogadóban öszvéreket és egy arab idegenvezetőt találtak, aki felajánlotta, hogy elviszi őket a városba, amely legfeljebb négy mérföldre fekszik. A kért díjat vita nélkül elfogadták, és a kis csapat nyomban útra kelt.

A Rif eme részében az európaiaknak nincs mit tartaniuk a bennszülött lakosságtól, de még a vidéket járó vándor népektől sem. Ez egyébként kevéssé lakott terület, és csaknem megműveletlen. Az út satnya cserjékkel benőtt síkságon át vezet, és ezt inkább a hátasjószágok patái taposták, semmint emberi kéz alkotta. Egyik oldalán a folyó vonul iszapos partjaival, amelyet megtölt a békabrekegés és a tücskök cirpelése, néhány halászbárka horgonyoz a víz közepén, néhány pedig a partra húzva hever. A másik oldalon, jobb felől, kopár dombok vonulata, amelyek távolabb a déli hegytömbökhöz csatlakoznak.

Gyönyörű éjszaka volt. A holdfény elárasztotta az egész vidéket. A folyó tükre visszaverte s lágyan rajzolta ki az északi látóhatár magaslatait. Messze Tetuán városa fehérlett, mint ragyogó folt a háttér alacsonyan úszó ködében.

Az arab jó iramban vezette kis csapatát. Két vagy három alkalommal meg kellett állniuk a magányos őrbódéknál, amelyeknek ablaka sárgás fényt vetett a félhomályon át arra az oldalra, amelyet a holdfény nem világított meg. Ilyenkor kilépett egy-két marokkói, kezükben halvány lámpás táncolt, és odajöttek beszélgetni az idegenvezetővel. Amikor néhány szóból megállapították, hogy a vezető ismerősük, továbbengedték őket.

A doktor és társai nem beszéltek. Gondolataikba mélyedtek, és az öszvérekre bízták magukat, hiszen azok hozzászoktak az itt-ott vízmosásos, kövekkel teleszórt vagy gyökerekkel eltorlaszolt sivatagi úthoz, az ilyen helyeket az öszvérek biztos lábbal kerülték ki. De a szívós állatok közül a legerősebbik néha hátramaradt. Emiatt azonban nem szabad lebecsülnünk: ő vitte Cap Matifout.

Ennek láttán Pointe Pescade megjegyezte:

- Talán jobb lenne, ha Cap Matifou vinné az öszvért, ahelyett, hogy az öszvér viszi Cap Matifout!

Fél tíz felé az arab megállt egy nagy, fehér falnál, amelynek tetején tornyok és lőrések párkányai magasodnak, ez a fal védi erről az oldalról a várost. A falban marokkói szokás szerint arab díszítéssel agyoncicomázott, alacsony kapu nyílt. Felül számos lőrésen át ágyúk torka nyúlt ki, mintha krokodilok aludnának gondtalanul a holdfényben.

A kapu zárva volt. Pénzt felmutatva kellett tárgyalniuk, hogy kinyissák. Aztán valamennyien bejutottak a kanyargós, szűk, nagyobbrészt boltozattal fedett sikátorokba, amelyeket újabb vasalt kapuk zártak el, és csak az előbbihez hasonló módon nyíltak meg.

Végül negyedóra múlva a doktor és társai egy fogadóhoz értek, egy úgynevezett "fondához", ez volt az egyetlen szállóféle a helységben, amelyet egy zsidó asszony tartott fenn, s egy félvak lány szolgált ki benne.

A fogadó szerény szobái egy belső udvarra nyíltak, kényelemről itt nemigen lehetett beszélni, és ez azzal magyarázható, hogy kevés idegen merészkedik Tetuánig. Az európai hatalmaknak is csak egyetlen képviselője található itt, a spanyol konzul, beleveszve a néhány ezres bennszülött lakosság tömegébe.

Bármennyire is szerette volna megkérdezni Antekirtt doktor, hogy hol áll Namir háza, és oda is vezettette volna magát, mégis ellenállt a kísértésnek. A legteljesebb óvatossággal kellett eljárniuk. A jelenlegi helyzetben Szávát nagyon nehéz lett volna megszöktetni. Minden érvet és ellenérvet alaposan megvizsgáltak. Talán helyesebb volna megvásárolni a lány szabadságát bármilyen áron? De a doktornak és Péternek óvakodnia kellett, hogy valaki fel ne ismerje őket - főként Sárkány ne, aki esetleg Tetuánban tartózkodik. Ha Száva a keze között van, az számára olyan biztosítékot jelent a jövőre nézve, amelyről nem mond le egykönnyen. Ez pedig nem Európa valamelyik civilizált országa, ahol az igazságszolgáltatás és a rendőrség közbelépésére számítani lehet. Hogyan bizonyítsák ezen a vidéken, ahol még a rabszolgaság dívott, hogy Száva nem a marokkói nő törvényes tulajdona, hogyan bizonyítsák, hogy Sándor gróf lánya? Hiszen erre az összes bizonyíték csak Torontálné levele és a bankár vallomása. Ezeknek az arab városoknak a házait olyan gondosan elzárják a külvilágtól, hogy alig lehet megközelíteni bármelyiket is. Nem könnyű bejutni egyikbe sem. Még egy kádi beavatkozása is hatástalan lehet, ha egyáltalán sikerül rávenni a közbelépésre.

Így elhatározták, hogy mielőtt bármibe fognak, alaposan megfigyelik Namir házát, de ügyelnek arra, hogy a legcsekélyebb gyanút se keltsék. Pointe Pescade már reggel tudakozódni megy Luigival, aki a tarka népességű Máltán valamelyest megtanult arabul. Igyekeznek megtudni, milyen negyedben, milyen utcában lakik ez a Namir, akinek a nevét nyilván ismerik itt. Aztán úgy cselekszenek, ahogy a körülmények diktálják.

Közben az Elektrik 2. elrejtőzött az egyik szűk, tengerparti öbölben, a Tetuán folyó torkolatánál, és készen állt, hogy az első jelre indulhasson.

Az éjszaka kimondhatatlanul lassúnak tűnt a doktornak és Péternek a "fondában". Pointe Pescade és Cap Matifou viszont soha nem álmodta, hogy majolikával berakott arab ágyban feküdjön, és most elégedett volt.

Másnap Luigi és Pointe Pescade először is a bazárba ment, ahová már özönlöttek a tetuániak. Pointe Pescade ismerte Namirt, akit vagy hússzor is látott a raguzai utcákon, amikor az asszony Sárkány részére kémkedett. Így valószínű, hogy felismeri, de mivel Namir nem ismerte őt, ez a találkozás semmi veszélyt sem jelentett. Ebben az esetben csak követniük kellene.

A tetuáni főbazár számos fészerből, színből, rozoga kis házból áll, amelyek alacsonyak, szűkek, itt-ott piszkosak, és nyirkos sikátorok kötik össze őket. Kötelekre kifeszített tarka ponyvák védik a bazárt a nap hevétől. Mindenfelé félhomályos boltok, ahol minden található: hímzett selyemszövet, cifra paszomány, keleti papucs, női táska, burnusz, cserépedény, ékszer, nyaklánc, karkötő, gyűrű, mindenféle ócska rézholmi, függőlámpa, illatszeres füstölő, lámpás - egyszóval amit Európa nagyvárosainak különleges üzleteiben árulnak.

A bazárban már nagy volt a tolongás, mindenki kihasználta a reggeli hűvösséget. Szemükig lefátyolozott mór nők, fedetlen arcú zsidó nők, arabok, kabilok, marokkóiak jártak-keltek ebben a bazárban, de közöttük bőven akadtak idegenek is. Így Luigi Ferrato és Pointe Pescade jelenléte nemigen keltett feltűnést.

Egy óra hosszat jártak a tarka népség között, azt remélve, hogy Namirral találkoznak. Ez azonban nem sikerült. Sem a marokkói nő, sem Sárkány nem mutatkozott.

Luigi ekkor megkérdezett néhány félmeztelen fiút. A marokkói bazárokban a Rif és a Szahara széle között élő, összevissza keveredett törzsek gyermekei nagy számban csavarogtak.

Az elsők nem tudtak válaszolni érdeklődésére. Végül az egyik, egy tizenkét év körüli kabil fiú, akinek valósággal párizsi kölyökarca volt, bizonygatni kezdte, hogy ismeri a marokkói nő hajlékát, és felajánlotta, hogy némi aprópénz fejében odavezeti a két európait.

Elfogadták az ajánlatot, s mindhárman nekivágtak a zegzugos utcáknak, amelyek több irányból futnak a város erődítései felé. Tíz perc múlva csaknem kihalt negyedbe értek, alacsony, szétszórt házak álltak itt, kívülről egy ablak sem látszott rajtuk.

Eközben a doktor és Báthory Péter lázas türelmetlenséggel várta Luigi és Pointe Pescade visszatérését. Már hússzor is elindultak volna, hogy ők maguk lássanak a kutatáshoz, de mindkettőjüket ismerte Sárkány és a marokkói nő. Talán mindent kockára tesznek egy találkozással, amely riadalmat keltett volna bennük, és megtörténhet, hogy kisiklanak kezük közül. Így a legnagyobb nyugtalanság tartotta hatalmában őket. Kilenc órára járt az idő, amikor Luigi és Pointe Pescade visszaérkezett.

Bánatos arcukról nagyon lerítt, hogy rossz híreket hoznak.

Csakugyan, Sárkány és Namir egy ismeretlen fiatal lánnyal már öt hete elhagyta Tetuánt, s egy öregasszony őrizetére bízta a házat.

A doktor és Péter nem készült fel erre a fordulatra: ez egészen lesújtotta őket.

- És mégis, ez az elutazás nagyon is sokat mond! - jegyezte meg Luigi. - Vajon nem tarthatott Sárkány attól, hogy Torontál bosszúból vagy akár más miatt elárulja ezt a búvóhelyet?

Antekirtt doktor soha nem esett kétségbe, amíg csak arról volt szó, hogy üldözik az árulókat. De most a lányát kellett kiszabadítania Sárkány keze közül, és ennek sikerében nem volt annyira bizonyos.

Péterrel úgy állapodtak meg, hogy azonnal elmennek Namir házába. Talán többet is találnak ott, mint Száva emlékét. Talán valami jel elárulja, nekik mi történt vele. Talán az öregasszony is, akit a ház őrzésével megbíztak, adhat vagy inkább eladhat nekik valami útbaigazítást, amelynek a nyomozás során hasznát vehetik.

Luigi nyomban odavezette őket. A doktor úgy beszélt arabul, mintha a sivatagban született volna, és Sárkány egyik barátjának adta ki magát. Csak átutazóban jár Tetuánban, mondta, s örült volna, ha találkozik barátjával, majd megkérte, hogy megnézhesse házát.

Az öregasszony kezdetben szabódott; de egy marék aranypénz megtette a hatását, és engedékenységre bírta. Most már hajlandó volt válaszolni a doktornak, aki látszólag élénken érdeklődött Sárkány iránt.

A fiatal lányt, akit a marokkói nő hozott ide, Sárkány feleségének szánták. Ezt már hosszabb ideje eldöntötték, és igen valószínű, hogy meg is tartják az esküvőt, ha nem jön közbe ez a gyors elutazás.

Érkezése óta, vagyis három hónapja a fiatal lány soha nem hagyta el a házat. Azt állították róla, hogy arab származású, de az öregasszony úgy gondolta, hogy inkább európai. Igen keveset látta, főleg amikor a marokkói nő nem volt otthon, de semmi egyebet nem tudott mondani.

Arról az öregasszonynak sejtelme sem volt, hogy melyik országba vitte Sárkány a két nőt. Mindössze annyit tudott, hogy mintegy öt hete indultak el egy keletre tartó karavánnal. Ettől kezdve az ő felügyelete alatt maradt a ház, és addig kell őriznie, amíg Sárkány el nem adja - és ez is arra vallott, hogy nem óhajt visszajönni Tetuánba.

Antekirtt doktor hidegen hallgatta a válaszokat, és sorjában fordítgatta Báthory Péternek.

Végeredményben az bizonyos volt, hogy Sárkány nem látta jónak, hogy valamelyik, Tangerban kikötő gőzösre szálljon, sem azt, hogy vonatra üljön, amelynek végállomása Oran. Épp ezért csatlakozott egy karavánhoz, amely nemrég indult Tetuánból, hogy eljusson... De hová?... Valami sivatagi oázisba vagy messzebb, e félvad területek mélyére, ahol Száva teljesen a hatalmában lesz? Ezt hogyan tudják meg? Észak-Afrika útjain semmivel sem könnyebb egy karaván nyomát megtalálni, mint egyetlen emberét!

Így aztán a doktor tovább kérdezősködött. Fontos híreket kapott - ismételte -, amelyek érdeklik Sárkányt, és éppen ezzel a házzal kapcsolatosan, amelyet el akar adni. De bármit mondott, semmilyen más felvilágosítást nem tudott kicsikarni. Nagyon is nyilvánvaló volt, ez az asszony semmit sem tudott Sárkány új rejtekhelyéről, ahová az menekült, siettetni e dráma megoldását.

A doktor, Péter, Luigi ekkor arra kérték, hogy megnézhessék a házat, amelyet arab módra építettek, és különböző szobái egy derékszögű folyosóval körülvett patióra, vagyis sétaudvarra nyíltak.

Hamarosan eljutottak abba a szobába, amelyben Száva lakott - valóságos börtöncella volt. Hány órát tölthetett ott a szerencsétlen lány kétségbeesetten, mert már segítségre sem számíthatott? Antekirtt doktor és Péter pillantásával szótlanul átkutatta a szobát, hogy találnak-e valami apró jelet, amely nyomra vezetheti őket.

A doktor hirtelen egy háromlábú, rézből készült parázstartóhoz lépett, amely a szoba egyik sarkában állt. A parázstartó alján néhány megperzselt papírfoszlány rezgett, amelyet a láng nem hamvasztott el teljesen.

Vajon Száva írta? Meglepődhetett a gyors távozás miatt, és úgy határozott, hogy elégeti ezt a levelet, mielőtt elhagyja Tetuánt? Vagy pedig - ez is lehetséges volt - Sárkány vagy Namir találta ezt a levelet, és azonnal megsemmisítette?

Péter tekintetével követte a doktort, aki a fémüst fölé hajolt. Vajon mit talált?

A papírmaradványon, amelyet egy légfuvalom is hamuvá porlaszthatott volna, néhány szótöredék fekete betűi látszottak: Báth... assz...

Száva nem tudta, nem is tudhatta, hogy Báthoryné eltűnt Raguzából, és talán megpróbált írni neki, mint az egyetlen személynek, akinek segítségére számíthatott.

Báthoryné neve után ki lehetett betűzni egy másik nevet - a fiáét...

Péter lélegzetét is visszafojtva próbált találni még valami kiolvasható szót... De tekintete elhomályosodott... Nem látott semmit!...

Pedig állt ott még egy szó, amely a fiatal lány nyomára vezethetett - egy szó, amelyet csaknem teljes alakjában fedezett fel a doktor...

- Tripolisz! - kiáltotta.

Így hát Sárkány a Tripoliszi kormányzóságban, szülőhazájában keresett menedéket, és ott tökéletes biztonságban lehetett. E felé a vidék felé vette útját az a karaván, amellyel Sárkány is utazik már öt hete!

- Indulunk Tripoliszba! - adta ki a parancsot a doktor.

Még ezen az estén mindnyájan újra hajóra szálltak. Ha Sárkány hamarosan el is érhetett a kormányzóság fővárosába, ők is remélhették, hogy csak néhány nappal előzi meg őket.

November huszonharmadikán a Szung-Ettelate-síkság, amely Tripolisz falai előtt húzódik, érdekes látványt nyújtott. Ki tudja megmondani ezen a napon, hogy ez a síkság termékeny vagy terméketlen-e? Földjén bojtokkal és harsogó színű zászlókkal feldíszített, sokszínű sátrak; nyomorúságos tákolmányok, amelyeknek kifakult és toldott-foldott vászna csak igen kevéssé védhette lakóit a gibly nevű, metsző, száraz déli szél ellen; itt-ott gazdag, keleti szerszámokkal felcicomázott lovak csapata, gyors tevék nyújtják előre lapos fejüket a homokon, hasonlóan egy félig üres tömlőhöz; kis szamarak, amelyek nem nagyobbak jól megtermett kutyáknál; öszvérek hatalmas arab nyereggel, amelynek első és hátsó kápája úgy kerekedik, mint a teve púpja; aztán lovasok, hátukon átvetett puskával, mellükig felhúzott térddel, lábuk keleti papucshoz hasonló formájú kengyelben, övükön kétélű karddal ügettek egy sereg férfi, nő, gyermek között, nem törődve azzal, hogy széttiporhatnak valakit útjukban; a bennszülöttek csaknem kivétel nélkül berber burnuszban, amelyben nemigen lehetne megkülönböztetni a nőt a férfitól, ha a férfiak nem kapcsolnák össze a köpeny redőit egy rézszeggel a mellükön, míg a nők a köpeny felső szárnyát hajtják arcukra, és csak bal szemükkel látnak - ez az öltözet társadalmi osztályok szerint változik -, a szegények egyszerű gyapjúkabátot viselnek meztelen testükön, a tehetősebbek bő arab köntöst és bugyogót viselnek, a gazdagok pompás, fehér-kék kockás fátyolszövetből készült burnuszt terítenek a gyapjúburnusz fölé, és így a selyem ragyogása a gyapjú fénytelenségével keveredik az aranypikkelyekkel díszített ing felett.

Vajon csak tripolisziak nyüzsögtek ezen a síkságon? Nem. A főváros környékén gadameszi és szoknai kereskedők siettek fekete rabszolgáik kíséretében; környékbeli zsidók, a nők fedetlen arccal és a környékbeli szokásokhoz illően: kövérkésen és éppen nem csinos bő bugyogókban; aztán a szomszéd faluból négerek, akik elhagyták nyomorúságos gyékény- és pálmakunyhóikat, hogy részt vegyenek a nyilvános ünnepélyen - több volt rajtuk az ékszer, mint a ruha, durva réz karkötőket viseltek, kagylóból készült nyakláncokat, állatfogból összeállított nyakékeket, ezüstkarikákat, a fülcimpájukon és az orrukba erősítve; aztán benuliak, avagirok a Nagy-Szirtisz partjairól, ahol a hazai datolyafa szolgáltatja a bort, a gyümölcsöt, a kenyeret és a lekvárt. Végül a mórok, berberek, törökök, beduinok és muszafirok, vagyis európaiak tömegében, pasák, sejkek, kádik, arab főtisztviselők, helyi nagyságok páváskodtak, áthaladtak a ráják tömegén, amely jámborul és óvatosan megnyílt a katonák meztelen kardja vagy a zapti rendőrök botja előtt, amikor fenséges közömbösséggel elhaladt ennek az afrikai szialetnak, vagyis török birodalmi tartománynak a főkormányzója, aki a szultán nevében gyakorolja a hatalmat.

Bár Tripolisz tartománynak több mint másfél millió lakosa és hatezer katonája van - ezer Dzsebelben és ötezer Kirenaikában -, Tripolisz városban magában nem lakik húsz-huszonötezer léleknél több. De állíthatjuk, hogy ezen a napon ez a lélekszám legalább megkétszereződött a kíváncsiskodókkal, akik a vidék minden pontjáról ide sereglettek. Ezek a "falusiak" különben egyáltalán nem óhajtottak letelepedni a kormányzóság fővárosában. Az erőd egyáltalán nem rugalmas falai között sem a rossz minőségű anyagból épített és korai összeomlásra ítélt házak, sem a szűk, kanyargós, kövezetlen utcák - ahonnan még az eget sem látni -, sem a móló menti városnegyed, ahol a konzulátusok találhatók, sem a nyugati negyed, ahol a zsidók törzse zsúfolódott össze, sem a városból a muzulmánoknak megmaradó negyed nem bírta volna befogadni ezt a népáradatot.

De a Szung-Ettelate-síkságon bőven elfért a résztvevők tömege. A Gólyák Ünnepére érkeztek, amelynek mondáját még mindig tiszteletben tartják Afrika keleti országaiban. Ez a síkság - a Szahara egy darabja, amelynek sárga homokját néha a tenger felől jövő erős keleti szelek felkavarják - három oldalról veszi körül a várost, és körülbelül egy kilométer széles. Déli határán a sivataggal éles ellentétben tárul elő a Menchié-oázis ragyogó fehér házaival, kertjeivel, ezeket bőrtömlős vízi kerekek öntözik, amelyeket sovány tehenek hajtanak; ezen a területen, ahol sok a narancs-, citrom- és datolyaliget, zöldellő cserje- és virágcsoport, antilop, gazella, sivatagi róka, flamingó, nem kevesebb, mint harmincezer lakos él. Rajta túl már a sivatag kezdődik, amely Afrika egyetlen pontján sem közelíti meg ennyire a Földközi-tengert, a sivatag, mozgó dűnéivel, hatalmas homokszőnyegével, ahol Krafft báró szerint "a szél oly könnyen rajzol hullámokat, mint a tengeren", a líbiai óceán, amelyről még a köd sem hiányzik, mert finom porfelleg lebeg felette.

Tripolisz - csaknem akkora terület, mint Franciaország - a Tuniszi kormányzóság, Egyiptom és a Szahara között terül el, 300 kilométer hosszúságban húzódik a Földközi-tenger partvidékén.

Észak-Afrika egyik legkevésbé ismert vidéke, ahol legtovább találhat az ember minden üldözés ellen búvóhelyet; ide menekült Sárkány is, miután elhagyta Tetuánt. Tripoliszi születésű lévén, ez volt első jeles cselekedeteinek színhelye, s most csupán visszatért szülőföldjére. Egyébként - talán még nem felejtette el az olvasó - Észak-Afrika legfélelmetesebb szektájának tagja volt, és joggal számíthatott támogatásra a szenuszitáknál, akiknek állandó ügynöke volt külföldön, ő szerezte be a fegyvereket és a lőszert. Épp ezért, amint Tripoliszba érkezett, a kerületbeli szenusziták elismert vezetőjének, Szidi Hazamnak, a moqaddemnak a házában nyert elhelyezést.

Miután Torontál Simont elrabolták a nizzai országúton, Sárkány elhagyta Monte-Carlót - de ez az emberrablás még most is megmagyarázhatatlan dolog maradt számára. Utolsó nyereségéből maradt néhány ezer frankja, ezt óvatosságból nem tette fel mint végső tétet, és ez lehetővé tette számára, hogy fedezze útiköltségeiket és azokat a kiadásokat, amelyekkel az első időben számolnia kellett. Joggal tarthatott attól, hogy Torontál kétségbeesésében bosszúra vetemedik, akár úgy, hogy múltjáról beszél, akár hogy felfedi Száva tartózkodási helyét. A bankár pedig jól tudta, hogy a fiatal lány Tetuánban van, és Namir őrzi. Ezért határozta el Sárkány, hogy a legrövidebb időn belül elhagyja Marokkót.

Sárkány elhatározta hát, hogy a tripoliszi kormányzóságban keres menedéket, ahol megvannak a lehetőségei mind a cselekvésre, mind pedig a védelemre. De hogy eljusson oda, akár a tengerparti gőzösökön, akár az algériai vasúton - miként a doktor is jól sejtette -, túl nagy kockázattal járt volna. Ezért inkább csatlakozott egy szenuszita karavánhoz, amely Kirenaika felé tartott, és Marokkó, Algéria és Tunisz főbb vilajetjeiben új tagokat toborzott. Ez a karaván, amelynek gyorsan kellett megtennie a Tetuán és Tripolisz közti 500 mérföldes utat, és a sivatag északi határán haladt, október tizenharmadikán indult el.

És most Száva teljesen ki volt szolgáltatva az emberrablóknak. Elszántsága azonban továbbra is éppolyan erős maradt. Sem Namir fenyegetései, sem Sárkány haragja nem hatottak rá.

Elinduláskor a karavánhoz már vagy ötven tag, vagyis kuan csatlakozott; ezeket egy imám vezetésével sorozták be, aki szervezetbe fogta össze őket. Arról egyébként szó sem lehetett, hogy a francia uralom alatt álló területeken is keresztülvágjanak, ahol az áthaladás bizonyos nehézségekkel járhatott volna.

Afrika északi határa Algéria és Tunisz partja mentén körív alakban húzódik a Nagy-Szirtisz nyugati partjáig, majd hirtelen dél felé fordul. Ebből következik, hogy Tetuánból Tripoliszba a legegyenesebb út ennek a körívnek a húrja, és nem kanyarodik északabbra Laghonat-nál, amely a Szahara határán fekvő legtávolabbi francia városok közé tartozik.

Miután a karaván túljutott a marokkói birodalmon, először Algéria gazdag vidékeinek határán haladt, amelyet "Új-Franciaországnak" akartak elnevezni, pedig ez a föld valójában sokkal inkább tartozik Franciaországhoz, mint Új-Kaledónia, Új-Hollandia és Új-Skócia Kaledóniához, Hollandiához, illetve Skóciához, hiszen alig harmincórás tengeri út választja el a francia szárazföldtől.

Beni-Matanban, Oulad Nailben, Charfat-el-Hamelban újabb hívek csatlakoztak a karavánhoz. Így létszáma háromszáz fölé emelkedett, amikor elérte a tuniszi tengerpartot a Nagy-Szirtisz határán. Ettől fogva már csak követniük kellett a tengerpartot, és a vidék különböző falvaiban újabb kuanokat toboroztak, így érkeztek el hatheti utazás után november huszadikán a kormányzóság határára.

Így hát amikor nagy csinnadrattával akarták megülni a Gólyák Ünnepét, Sárkány és Namir még csak három napja vendégeskedett Szidi Hazam moqaddemnál, akinek háza most Sándor Száva börtönéül szolgált.

Ez a ház, amelyből egy karcsú minaret emelkedett az égnek, lőrésekkel tarkított fehér falaival, csipkés teraszaival, ablaktalanságával, keskeny és alacsony kapujával afféle kis erődítmény látszatát keltette. Igazából ez valódi kolostor volt, a városon kívül épült, a homoksíkság és a Menchié-oázis határán, és magas falakkal övezett kertjei benyúltak az oázis területére.

Belülről az épület beosztása semmiben sem különbözött a többi arab lakóházától, csak háromszor akkora volt, és három udvar vagy sétaudvar tartozott hozzá. A sétaudvarok körül árkádos, négyszögű folyosó húzódott kis oszlopokkal, ide nyíltak a ház többnyire gazdagon bebútorozott szobái. A másik udvar végében a moqaddem látogatói vagy vendégei egy hatalmas szkifát találtak - ez afféle előcsarnok vagy hall -, ahol nem egy konferenciát tartottak már Szidi Hazam elnökletével.

A háznak védelmet nyújtottak a magas falak, ezenkívül nagyszámú személyzet is lakott benne, és ez gondoskodhatott a biztonságról, ha megtámadnák a nomád berberek vagy a tripoliszi hatóság, amely igyekezett megfékezni a tartományban lakó szenuszitákat. A szektának mintegy ötven tagja tartózkodott ott, jól felfegyverezve mind a védelemre, mind a támadásra.

A mecsetbe egyetlen kapun át lehetett bejutni; ezt az igen vastag és erős zárakkal felszerelt kaput nehéz lett volna betörni, de ha betörik, akkor sem léphettek volna könnyen át rajta.

Sárkány így biztos menedéket talált a moqaddemnál. Itt akarta véghezvinni tervét. Ha feleségül veszi Szávát, megkapja a lánynak még mindig igen jelentős vagyonát, és szükség esetén számíthatott a szövetség segítségére is, hiszen a szenusziták közvetlenül érdekelve voltak a sikerében.

A Tetuánból érkezett vagy a körzetekben toborzott szektatagok szétszóródtak a Menchié-oázis tájékán, készen arra, hogy az első jeladásra összegyűljenek. A Gólyák Ünnepe a tripoliszi rendőrség tudtán kívül éppen a szenuszita mozgalom ügyét szolgálta. Az észak-afrikai kuanok ott, a Szung-Ettelate-síkságon veszik majd át a muftik titkos utasítását, hogy tömörüljenek a kirenaikai területen, és valóságos kalózbirodalmat alkossanak belőle egy kalifa mindenható uralma alatt.

A körülmények kedvezőek voltak, hiszen éppen a Benghazi körzetben, Kirenaikában volt a szövetség legtöbb híve.

Amikor a Gólyák Ünnepének napját tartották Tripoliszban, három idegen sétált a tömegben, a Szung-Ettelate-síkságon.

Ezekben az idegenekben, ezekben a muszafirokban senki nem ismerhette fel az arab módra öltözött európaiakat. Hármójuk közül a legidősebbik egyébként azzal a könnyedséggel viselte a maga öltözékét, amit egyedül a hosszú megszokás adhat.

Ez a doktor volt, a másik kettő pedig Báthory Péter és Luigi. Pointe Pescade és Cap Matifou a városban maradt, bizonyos előkészületek foglalták le őket, és nyilván csak akkor tűnnek fel a színen, amikor jelenésük következik.

Még csak huszonnégy órája múlt, hogy délután az Elektrik 2. horgonyt vetett a hosszúkás sziklák védelmében, amelyek a tripoliszi kikötő természetes gátját alkotják.

Az átkelés éppoly gyorsan történt visszafelé, mint odamenet. Három órát pihentek Philippeville-ben, a kis Filfila-öbölben, csak ennyi időbe tellett, hogy arab öltözetet szerezzenek maguknak. Aztán az Elektrik 2. nyomban elindult újra, anélkül, hogy elárulta volna jelenlétét a nagy Numídiai-öbölben.

Így tehát, amikor a doktor és társai odaálltak a hajóval - nem a tripoliszi rakpart mellé, hanem a kikötőn túl a sziklákhoz -, nem öt európai szállt partra a kormányzóság területén, hanem öt keleti ember, akiknek öltözete senkinek sem tűnhetett fel. A gyakorlat híján Péter és Luigi ebben az öltözékben talán elárulta volna magát a figyelmesebb szemlélő előtt; Pointe Pescade és Cap Matifou azonban gyakran viselte a mutatványosok különféle kosztümjeit, s így nem is zavarta őket.

Besötétedéskor az Elektrik 2. elrejtőzött a kikötő másik oldalán, a szinte őrizetlen tengerpart egyik kis öblében. Ott készen állt arra, hogy a nap vagy az éjszaka bármely órájában kifusson a tengerre. A doktor és társai partra szálltak, és azonnal felmentek a sziklás parton, rátértek a nagy kőtömbökből álló útra, amely Bab-el-Bahr, a Tengeri Kapu felé vezet, és befordultak a város szűk utcáiba. Az első fogadó, amelyet találtak - nem is volt nagy a választék -, megfelelőnek látszott néhány napra vagy csak néhány órára. Ott egyszerű emberekként mutatkoztak be; azt mondták, egyszerű tuniszi kereskedők, és fel akarják használni tripoliszi tartózkodásukat, hogy részt vegyenek a Gólyák Ünnepén. Mivel a doktor éppoly jól beszélte az arabot, mint a Földközi-tenger mentén beszélt összes nyelvet, a kiejtése nem árulhatta el.

A fogadós nagy igyekezettel fogadta az öt utast, aki abban a nagy tiszteletben részesítette őt, hogy nála szállt meg. Kövér, igen beszédes ember volt. Ennélfogva a doktor hagyta beszélni, és csakhamar megtudott olyan dolgokat, amelyek közvetlenül érdekelték. Először is azt, hogy nemrég egy karaván érkezett Marokkóból Tripoliszba; így tudta meg azt is, hogy Sárkány, akit jól ismernek a kormányzóságban, szintén ezzel a karavánnal jött, és Szidi Hazam hajlékának vendégszeretetét élvezi.

Erre aztán a doktor, Péter és Luigi még aznap este megtett néhány óvintézkedést, hogy ne ismerhessék fel őket, majd a nomádok tömegébe vegyült, amely a Szung-Ettelate-síkságon táborozott. Séta közben megfigyelték a moqaddem házát a Menchié-oázis szélén.

Tehát ott tartják elzárva Szávát! A doktor raguzai tartózkodása óta nem volt ennyire közel a lányához. De jelenleg áthatolhatatlan fal választotta el őket. Igaz, hogy Száva kiszabadítása érdekében Péter mindenbe beleegyezett volna, még abba is, hogy alkudjanak meg Sárkánnyal! Sándor Mátyás gróf és ő maga is lemondott volna arról a vagyonról, amelyet ez a nyomorult megkívánt! De nem feledkezhettek meg arról, hogy meg kell büntetniük Báthory István és Szathmár László árulóját.

A jelenlegi körülmények között azonban Sárkány elfogása és Száva megmentése Szidi Hazam hajlékából csaknem megoldhatatlan feladatnak látszott. Az erőszak itt valószínűleg kudarccal végződik, ezért cselhez folyamodjanak? A másnapi ünnep talán lehetővé teszi, hogy ezt kíséreljék meg? Igen, kétségtelenül, és a doktor, Péter és Luigi egész este ezzel a tervvel foglalkozott, amely Pointe Pescade ötlete volt. Végrehajtása közben a derék fickó életét kockáztatja; de ha sikerül behatolni a moqaddem házába, talán el tudják szöktetni Sándor Szávát... Az ő bátorsága és ügyessége nem ismert lehetetlent!

Így hát a megbeszélt terv végrehajtása érdekében másnap délután három óra felé Antekirtt doktor, Péter, Luigi hármasban a Szung-Ettelate-síkságon nézett szét, miközben Pointe Pescade és Cap Matifou a szerepre készült, amelyet az ünnep legnagyobb forgatagában kell majd eljátszaniuk.

Ez ideig semmiből sem lehetett következtetni arra a zsivajgásra és tolongásra, amely besötétedés után a számtalan fáklya fényénél betölti majd a síkságot. A sűrű tömegben alig lehetett észrevenni az igen egyszerűen öltözött szenuszitákat, amint a nagy tömegben titkos jellel közlik egymással vezetőjük parancsait.

De helyénvaló, ha elmeséljük azt a keleti vagy inkább afrikai mondát, amelynek főbb mozzanatait eljátsszák a Gólyák Ünnepén, és a muzulmán lakosság szemében ez számít az ünnep csúcspontjának.

Élt régen az afrikai szárazföldön egy dzsinfaj. Bulhebr volt a nevük, és nagy területet foglaltak el a Hammada-sivatag szélén, Tripolisz és Fezzán között. Erőteljes, nagyon félelmes nép volt, amelytől mindenki tartott. Igazságtalan, álnok, kötekedő, embertelen fajta. Afrika egyetlen fejedelme sem tudta észhez téríteni őket.

Egy nap Szulejmán próféta megkísérelte nem megtámadni, hanem megtéríteni a dzsineket. Ezért elküldte hozzájuk egyik apostolát, hogy a jó szeretetét és a rossz gyűlöletét prédikálja nekik. Hasztalan fáradság volt! A vad hordák elfogták a hittérítőt, és megölték.

A dzsinek azért merték ezt megtenni, mert tudták, hogy nehezen megközelíthető országukba egyetlen szomszédos király sem merne hadsereget küldeni. Egyébként azt gondolták, hogy nincs olyan hírnök, aki tudtára adhatja Szulejmán prófétának, milyen fogadtatásban részesítették apostolát. De tévedtek.

Az országban igen sok gólya élt. Köztudomású, hogy a gólya erkölcsös, módfelett értelmes és rendkívül bölcs madár, legalábbis a monda szerint soha nem telepszik le olyan vidéken, amelynek neve ezüstpénzen szerepel - mert a pénz minden rossz forrása, és a leghatalmasabb erő, amely a rossz szenvedélyek szakadékába sodorja az embert.

A gólyák látták, milyen züllött életmódot folytatnak a dzsinek, egy nap tanácskozásra gyűltek össze, és elhatározták, hogy egyikük küldöncként elmegy Szulejmán prófétához, és megkéri, álljon méltó bosszút a hittérítő gyilkosain.

A próféta nyomban hívatta búbos bankáját, legkedvesebb futárját, és megparancsolta neki, hogy gyűjtse össze az afrikai égbolt magasában a föld minden gólyáját.

Ez meg is történt, és amikor a madarak megszámlálhatatlan csapata megjelent Szulejmán próféta színe előtt, a monda szó szerint így mondja: "Akkora felhő támadt belőlük, hogy az árnyékba borította az egész országot Mezda és Marzuk között."

Ekkor mindegyikük követ ragadott a csőrébe, és a dzsinek földje felé vette útját. Majd fölöttük keringve agyonkövezték ezt a hitvány fajt, és lelküket örökre bezárták a Hammada-sivatag mélyébe.

Így szólt a mese, amelyet ezen az ünnepen színre visznek. Több száz gólyát gyűjtenek össze hatalmas hálók alatt, amelyeket a Szung-Ettelate-síkságon feszítenek ki. Ott többnyire fél lábon állva várják a szabadulás óráját, és annyira kelepelnek, mintha dobok peregnének. Adott jelre felrepülnek, és puha agyagból gyúrt, ártalmatlan golyókat ejtenek le a hivők tömegére a nézők üvöltése, a hangszerek ricsaja és a puskák ropogása közben a sokszínű lánggal égő fáklyák fényénél.

Pointe Pescade ismerte az ünnep műsorát, és ez adta neki azt az ötletet, hogy ő is szerepet vállaljon benne. Ilyen körülmények között talán behatolhat Szidi Hazam házába.

Abban a pillanatban, amikor a nap lenyugodott, a tripoliszi erődben egy ágyúlövés adta meg a jelt, amelyet oly türelmetlenül várt a Szung-Ettelate közönsége.

Antekirtt doktort, Pétert és Luigit majdnem megsiketítette a mindenfelől felhangzó ijesztő lárma, és szemüket elvakította a síkságon felragyogó ezernyi fény.

Abban a pillanatban, amint felhangzott az ágyúlövés, a nomádok tömege még estebédjét fogyasztotta. A törökök, meg akik annak akartak látszani, sült juhot és rizses csirkét fogyasztottak; a némileg tehetős arabok kuszkuszt; messzebb egyszerű "bazinát", vagyis olajos árpalisztpépet azok a szegény ördögök, akiknek zsebében több rézpénz csörgött, mint arany; aztán mindenfelé ömlött a "lagbi", ez a datolyalé, amely szeszesen erjesztett állapotban a legvadabb részegséget okozza.

Néhány perccel az ágyúlövés után férfiak, asszonyok, gyerekek, törökök, arabok, négerek már nem tudtak uralkodni magukon. A barbár zeneszerszámoknak pokolian kellett harsogniuk, hogy meghallják őket e tomboló emberi zsivajgás közepette. Itt-ott lovasok ugratták lovukat, kilőtték hosszú puskájukat és nyereghez erősített pisztolyaikat, miközben rakéták és puskaporos csomagok akkora zajjal robbantak, mintha ágyúk lennének, és mindez olyan kavarodásban, amelyet le sem lehet festeni.

Itt a fáklyák fényénél, a fadobok pergésében, egyhangú dallamú ének közben egy fantasztikusan öltözött néger főnök csörgő csontocskákból font övvel, ördögi álarccal a fején izgatott a táncra vagy harminc négert; körülöttük görcsösen vonagló asszonyok verték kezükkel az ütemet.

Máshol vad ajszasszuák, akiket a végsőkig elragadott a vallási rajongás és az alkoholmámor, tajtékzó arccal, kifordult szemmel fadarabokat tördeltek, vasat rágtak, bőrüket szabdalták, izzó szénnel dobálóztak, hosszú kígyókat tekertek magukra, amelyek csuklójukat, arcukat, ajkukat harapdálták, s amelyeket viszonzásul ők is véresre harapdáltak.

De a tömeg csakhamar rendkívüli buzgósággal Szidi Hazam háza felé indult, mintha valami új látványosság vonzotta volna arrafelé.

Két férfi állt ott, az egyik hatalmas, a másik cingár - két akrobata, akiknek érdekes erő- és ügyességi mutatványai a nézők négyszeres gyűrűje közepén olyan harsány üdvrivalgásokat váltottak ki, amilyenekre tripoliszi száj képes lehet.

Pointe Pescade és Cap Matifou volt a két akrobata; ügyes mutatványaik előadására olyan helyet választottak, amely csak néhány méterre esett Szidi Hazam házától. Ebből az alkalomból mindketten újra belevágtak a vásári artistamesterségbe. Arab szövetekből szabott, csillogó ruhába öltöztek, és új sikerekre áhítoztak.

- Nem rozsdásodtál be egy kicsit? - kérdezte előzőleg Pointe Pescade Cap Matifoutól.

- Nem, Pointe Pescade.

- És nem hátrálsz meg semmilyen mutatvány előtt, hogy lázba hozd ezeket az ostobákat?

- Én?... Meghátrálni?!...

- Még akkor sem, ha fogaddal kavicsot kell szétmorzsolni, és kígyót lenyelni?

- Főve?... - kérdezte Cap Matifou.

- Nem... nyersen!

- Nyersen?...

- És élve!

Cap Matifou elfintorodott, de elhatározta, hogy ha kell, kígyót is eszik, mint bármelyik ajszasszua.

A doktor, Péter és Luigi a nézők tömegébe vegyült, és nem tévesztette szem elől két társát.

Nem! Cap Matifou nem rozsdásodott be. Mit sem vesztett csodálatos erejéből. Először is két vállra fektetett öt-hat igen erős arabot, akik ki mertek állni vele.

Aztán bűvészmutatványokkal ejtették ámulatba az arabokat, különösen amikor égő fáklyák röppentek Pointe Pescade kezéből Cap Matifouéba, és a tüzes, kígyózó vonalak keresztezték egymást.

De ennek a közönségnek arra is joga volt, hogy igényes legyen. Jócskán akadt a bámészkodók között olyan, akik látták azokat a félvad tuaregokat is, "akik olyan fürgék, mint ennek a földrésznek legfélelmetesebb állatai", mint azt a híres Bracco-trupp reklámlapjai is hirdetik. Ezek a szakértők már megtapsolták a rettenthetetlen Musztafát, a Sivatag Sámsonát, az ágyúembert, "akinek az angol királynő azt üzente lakájával, hogy hagyja abba mutatványait, ugyanis féltette, hogy baja történik". De Cap Matifou erőmutatványainak nem akadt párja, és egyetlen versenytársától sem kellett tartania.

Végül az utolsó mutatvány a végsőkig fokozta annak a tarka tömegnek a lelkesedését, amely körülvette az európai artistákat. Európa cirkuszaiban már unták ezt is, de úgy látszik, a tripoliszi szájtátik előtt még ismeretlen volt.

A nézők összetiporták egymást, hogy közelebbről lássák a két akrobatát, aki a fáklyák fényénél "dolgozott".

Cap Matifou megragadott egy 25-30 láb hosszú rudat, és függőlegesen tartotta, melléhez szorított kezével. E rúd végére majom ügyességével mászott fel Pointe Pescade, és meglepően vakmerő helyzetben himbálta magát, s közben a rúd nyugtalanítóan meghajolt alatta.

De Cap Matifou nem ijedt meg, és lassan mindig arrébb ment, hogy a botot egyensúlyban tartsa. Aztán amikor Szidi Hazam házának falához ért, még volt annyi ereje, hogy kinyújtott karral felemelje a rudat, míg Pointe Pescade, akár a Hírnév istennője, csókokat dobált a közönségnek.

Az arabok és négerek tömege teljes önkívületben torkaszakadtából üvöltött, tapsolt, ugrált. Nem, soha a Sivatag Sámsona, a rettenthetetlen Musztafa, a legbátrabb tuareg sem emelkedett ilyen magasságba!

Ebben a pillanatban ágyúlövés hallatszott a tripoliszi erőd mellvédje mögül. Erre a jelre a gólyák százait hirtelen szabadon engedték a hatalmas hálókból; a madarak a levegőbe emelkedtek, és a jelképes kövek zápora hullott a síkságra, a magasból hangzó fülsiketítő kelepelés közepette, és erre nem kisebb hevességgel felelt a vad földi hangverseny.

Ez volt az ünnep tetőpontja. Mintha az Óvilág minden tébolydájának valamennyi lakója itt szabadult volna ki a tripoliszi Szung-Ettelate-síkságon!

De a moqaddem háza teljesen süketnémának tűnt, és makacsul zárva maradt mindvégig, amíg a tömeg hangosan ujjongott; Szidi Hazam egyetlen embere sem bukkant fel sem a kapuban, sem a teraszokon.

De ó, milyen csoda! Abban a pillanatban, amikor nagy szárnysuhogással a gólyák elszálltak, és a fáklyák kialudtak, Pointe Pescade hirtelen eltűnt, mintha az égbolt magasságába szállt volna, Szulejmán próféta hű madaraival.

Mi történt vele?

Cap Matifou nem látszott nyugtalankodni barátjának eltűnése miatt. Feldobta rúdját a levegőbe, majd a másik végénél ügyesen elkapta, és úgy forgatta, akár egy katonazenekar karmestere az óriási botját. Pointe Pescade eltüntetése a világ legtermészetesebb dolgának látszott a szemében.

A nézők bámulata azonban tetőpontjára hágott, és lelkesedésükben annyira üvöltöttek, hogy az még az oázis határán túlra is elhallatszott. Senki nem vonta kétségbe, hogy a fürge akrobata a gólyák birodalmába távozott a levegő tengerén át.

Hát nem azok az események hatnak leginkább a sokaságra, amelyeket nem tud megmagyarázni?

Este kilenc felé járt az idő. A lövöldözés, zene, kiabálás hirtelen megszűnt. A tömeg lassanként kezdett szétoszlani, egyesek visszatértek Tripoliszba, mások meg a Menchié-oázisba és a szomszédos falvakba. Egy óra sem telik bele, a Szung-Ettelate-síkság elcsendesedik és kiürül. Összehajtogatják a sátrakat, felszedik a tábort, és a négerek, berberek útra kelnek Tripolisz különböző vidékei felé, a szenusziták pedig Kirenaika irányába tartanak, főként Bengházi tartomány felé, hogy ott összpontosítsák a kalifa minden erejét.

Egyedül Antekirtt doktor, Péter és Luigi nem hagyhatta el ezt a helyet egész éjszaka. Pointe Pescade eltűnése óta minden eshetőségre készen mindegyikük nyomban elfoglalta őrhelyét Szidi Hazam házának fala alatt.

Eközben Pointe Pescade, aki csodálatos lendülettel elugrott a rúd végéről, amikor Cap Matifou kinyújtott kézzel felemelte, ráesett az egyik terasz párkányára, a ház valamennyi udvara fölé emelkedő minaret tövében.

Olyan sötét volt az éjszaka, hogy senki sem vehette észre sem kívülről, sem belülről - még a szkifából sem, amely a második udvar végén állt, és ahol néhány kuan helyezkedett el; egyesek aludtak, mások őrködtek a moqaddem parancsára.

Pointe Pescade természetesen nem dolgozhatott ki végleges tervet, annyi váratlan körülmény jöhetett közbe. Szidi Hazam házának beosztását egyáltalán nem ismerte, és azt sem tudta, hová zárták a lányt, egyedül van-e ott, vagy őrzik, és van-e ereje a menekülésre... Ezért kellett hirtelen elgondolása alapján cselekednie. Így töprengett:

"Mindenekelőtt erővel vagy csellel el kell jutnom Sándor Szávához. Ha nem tud azonnal velem jönni, ha nem sikerül kiszabadítanom még ma éjszaka, legalább tudja meg, hogy Báthory Péter él, itt van, e falak tövében, hogy Antekirtt doktor és társai készek segítségére sietni, végül, hogy ha szökése némi késedelmet szenved, semmilyen fenyegetésnek ne engedjen!... Igaz, engem is elfoghatnak, mielőtt rátalálnék!... De akkor még mindig kieszelhetünk valamit!"

Pointe Pescade átvetette magát a nagy, fehér, csipkézett párkányon, aztán első gondja volt, hogy legombolyítson egy vékony kötélhágcsót, amelyet el tudott rejteni könnyű bohócruhája alá - aztán odakötözte a párkány egyik sarokkövéhez, hogy kívül a földig lógjon. Ezt csupán óvatosságból tette, de úgy gondolta, nem árthat. Ezután hasra feküdt a párkányon, mielőtt tovább merészkedett volna. Ebben a testtartásban, amelyet az elővigyázatosság parancsolt neki, mozdulatlanul várakozott. Ha meglátták volna, hamarosan elárasztják a teraszt Szidi Hazam emberei, és akkor nem marad más hátra, mint hogy felhasználja a kötelet, amellyel azt remélte, Sándor Száva menekülését segíti elő.

A moqaddem házára teljes csönd borult. Mivel sem Szidi Hazam, sem Sárkány, sem egyetlen emberük nem vett részt a Gólyák Ünnepén, a ház kapuja nem nyílt ki napkelte óta.

Néhány percnyi várakozás után Pointe Pescade előrekúszott a sarok felé, ahol a minaret emelkedik. A minaret felső részéből a lépcső nyilván levezet az első udvar szintjéig. Csakugyan, ajtó nyílt a teraszra, és ezen át el lehetett jutni a belső udvarokba.

Ez az ajtó belülről zárva volt, nem kulccsal, hanem retesszel, amelyet képtelenség lett volna félretolni kívülről, legfeljebb úgy, hogy lyukat fúr az ember az ajtószárnyon. Pointe Pescade végre is tudta volna hajtani ezt a munkát, mert akadt a zsebében egy többpengéjű kés, a doktor értékes ajándéka, s ennek jó hasznát vehette. De ez hosszú műveletnek látszott, és talán zajt üthetett volna.

Erre viszont nem is volt szükség. Háromlábnyira a terasz felett egy lőrés alakú nyílás látszott a minaret falában. Igaz, hogy a nyílás keskeny volt, de Pointe Pescade sem volt kövér. Egyébként nem a macskára hasonlított-e, amely kinyújtózik, és átbújik ott is, ahol látszólag semmilyen átjárás nincs? Ezt kísérelte meg hát, és néhány horzsolással a vállán csakhamar a minaret belsejében találta magát.

"Ezt aztán nem tudta volna utánam csinálni Cap Matifou!" - gondolta, s ebben volt némi igazság.

Aztán tapogatózva visszajött az ajtóhoz, félretolta a reteszt, hogy nyitva maradjon, ha ezen az úton kellene visszatérnie.

Pointe Pescade lement a minaret kőlépcsőjén, és inkább csúszott, mintsem lépkedett lefelé a falépcsőkön, amelyek nyikoroghattak volna lába alatt. Lent egy másik csukott ajtót talált; de ezt meglökte, és kinyílt.

Ez az ajtó egy alacsony, oszlopos folyosóra nyílott, amely az első udvart vette körül, s innét lehetett bejutni néhány szobába. A lépcsőház teljes sötétsége után ez a környezet világosabbnak tűnt. Egyébként belülről semmi fény, semmi zaj nem szűrődött ki.

Az udvar közepén cserépedényekkel körülvett kerek vízmedence állt, ahonnét különféle bokrok nőttek ki, borscserjék, pálmák, leanderek, kaktuszok; sűrű zöldjük mintegy növényfalat alkotott a medence kávája körül.

Pointe Pescade lábujjhegyen körbement ezen a folyosón, s megállt minden szoba előtt. Úgy látszott, lakatlanok. De nem mind, mert az egyik ajtó mögött tisztán hallatszott egy suttogó hang.

Pointe Pescade először hátrahőkölt. Sárkány hangja volt - ezt a hangot többször is hallotta Raguzában; s noha rányomta fülét az ajtóra, semmit nem tudott kivenni a szobában folyó beszélgetésből.

E pillanatban erősebb zajt hallott, és csak annyi ideje maradt, hogy hátraugorjon, és egy nagy cserépedény mögött lapuljon meg, amely a medencénél állt.

Sárkány lépett ki a szobából. Egy magas termetű arab kísérte. Az udvar körfolyosóján sétálva tovább beszélgettek.

Sajnos, Pointe Pescade nem értette, mit beszélt Sárkány a társával, mert arabul beszéltek, és ezt a nyelvet nem ismerte. Két szó vagy inkább két név mégis megütötte a fülét: Szidi Hazamé - mert csakugyan a moqaddem beszélgetett Sárkánnyal -, aztán Antekirtta neve, amelyet többször is emlegettek.

"Nagyon furcsa! - gondolta Pointe Pescade. - Miért beszélnek Antekirttáról?... Vajon Szidi Hazam, Sárkány és Tripolisz minden kalóza hadjáraton töri a fejét a szigetünk ellen? Ezer ördög! Milyen kár, hogy semmit sem értek ebből, amit ez a két zsivány beszél!"

És Pointe Pescade azon volt, hogy ellessen valami újabb gyanús szót, míg a zöld növényes edény mögött bujkált, amikor Szidi Hazam és Sárkány a medencéhez közeledett. De az éjszaka olyan sötét volt, hogy nem vehették észre.

"Ha egyedül volna itt Sárkány ezen az udvaron - gondolta -, és torkon ragadhatnám, ártalmatlanná tehetném... Ezzel viszont nem menteném meg Sándor Szávát, pedig őérte csináltam a halálugrást!... Türelem!... Sárkányra majd később kerül sor!"

Szidi Hazam és Sárkány beszélgetése vagy húsz percig tartott. Száva nevét is többször említették az "arrué" szóval együtt, és Pointe Pescade emlékezett, hogy már hallotta ezt a szót, amely "menyasszonyt" jelent arabul. A moqaddem nyilván ismerte Sárkány tervét, és segédkezet nyújtott hozzá.

Aztán a két férfi visszavonult az udvar egyik sarkánál nyíló ajtón át, amely összekötötte ezt a folyosót a ház többi részével.

Mihelyt eltűntek, Pointe Pescade végigsurrant a folyosón, és megállt ennek az ajtónak a közelében. Csak meg kellett löknie, és ott találta magát egy keskeny folyosó előtt, amelyen a falat tapogatva ment át. Végében két árkád állt, amelyet középen egy kis oszlop tartott, s innét lehetett átjutni a második udvarba.

Az ablaknyílásokon, amelyeken át a szkifa világosságot kapott, elég erős és széles fénycsíkok vetődtek a földre. E pillanatban nem lett volna okos dolog áthaladni az udvaron. Az egyik ajtó mögül több ember beszélgetésének moraja szűrődött ki.

Pointe Pescade habozott egy szemernyit. Azt a szobát kereste, ahová Szávát zárták, és csak a véletlenre számíthatott, hogy felfedezze.

Hirtelen fény tűnt fel az udvar másik végén. Egy asszony lépett ki az udvar szemben levő sarkára nyíló szobából, fülében rézfüggő, fején cifra kendő, kezében arab lámpás; és megkerülte azt a folyosót, amelyre a szkifa ajtaja nyílt.

Pointe Pescade felismerte: Namir volt.

Mivel feltételezte, hogy a marokkói nő a lány szobájába indult, azon törte a fejét, hogyan követhetné, és ezért először is előbb maga elé kellett engednie, anélkül, hogy Namir észrevenné. Ez a pillanat dönti hát el Pointe Pescade vakmerő vállalkozásának sikerét és Sándor Száva sorsát.

Namir közeledett. Lámpása csaknem súrolta a földet, s a folyosó felső részét annál mélyebb homályban hagyta, mert a mozaikpadlót erősebben világította meg. Mivel el kellett mennie a boltívek alatt, így Pointe Pescade nem igen tudta, mit csináljon, amikor a lámpás egy fénysugaránál észrevette, hogy a boltívek felső része mór stílusú, áttört arabeszkekből áll.

Pointe Pescade egy szempillantás alatt felmászott a középső kis oszlopra, rácsimpaszkodott az egyik arabeszkre, csuklóból felhúzódzkodott, megbújt a középső, tojás alakú díszítményen, s ott mozdulatlanul maradt, mint egy szent a falmélyedésben.

Namir elhaladt a boltív alatt, de nem látta meg őt, s a folyosó másik oldalán folytatta útját. Aztán a szkifa ajtajához ért és kinyitotta.

Fénysugár hasított át az udvaron, és el is tűnt, mihelyt az ajtó becsukódott.

Pointe Pescade gondolkodóba esett, és erre alkalmasabb helyet nem is talált volna.

"Namir az imént belépett ebbe a terembe - gondolta. - Nyilvánvaló hogy nem Sándor Száva szobájába ment! De talán onnét jött ki, és ebben az esetben az a szoba az udvar másik sarkánál van... Nézzünk csak utána!"

Pointe Pescade várt néhány pillanatig, mielőtt elhagyta volna búvóhelyét. A fény erőssége mintha lassanként csökkent volna a szkifa belsejében, míg a hangok halk mormolássá változtak. Kétségtelenül eljött az idő, amikor Szidi Hazam egész személyzete pihenőre tér. A körülmények így kedvezőbbek a cselekvésre, hiszen a háznak ez a része csendbe borul, még ha az utolsó fény nem is alszik ki. Csakugyan így is történt.

Pointe Pescade lecsúszott a boltív kis oszlopán, végigkúszott a folyosó kövén, elhaladt a szkifa ajtajánál, megkerülte az udvart, és elért a szemközt levő sarokhoz, amelynek szobájából Namir kilépett.

Pointe Pescade kinyitotta ezt az ajtót, amely nem volt kulcsra zárva. És körül tudott nézni a szobában, mert egy homályos üveg alatt egy arab lámpa pislákolt, mint valami mécses.

Néhány szőnyeg a falon, itt-ott néhány mór stílusban készült zsámoly, egymásra dobált párnák a sarkokban, két szőnyeg a mozaikpadlón, alacsony asztal, amelyen még ételmaradékok voltak, a szoba mélyén pedig gyapjútakaróval letakart dívány, ezt látta meg az első pillanatban Pointe Pescade.

Belépett, és az ajtót betette.

Egy nő aludt vagy inkább csak szunyókált a díványon, félig betakarva olyan burnusszal, amilyennel az arabok szoktak tetőtől talpig beburkolózni.

Sándor Száva volt.

Pointe Pescade azonnal felismerte a lányt, akivel többször is találkozott a raguzai utcákon. Mennyire megváltozott! Éppen olyan sápadt volt, mint amikor menyegzői kocsija összetalálkozott Báthory Péter gyászmenetével, testtartása, szomorú arckifejezése, fájdalmas kábultsága, mind-mind elárulta, mennyit kellett és mennyit kell még szenvednie.

Egy pillanat vesztegetni való idő sem volt.

Az ajtót nem kulcsra zárták, ezek szerint Namir visszajön Szávához. Talán a marokkói nő őrizte éjjel-nappal? De még ha el is hagyhatta volna a lány a szobát, hogyan sikerült volna elszöknie külső segítség nélkül? Hiszen Szidi Hazam házát olyan fal vette körül, mint valami börtönt.

Pointe Pescade a dívány fölé hajolt. És nagyon meglepődött, hogy mennyire hasonlít Sándor Száva Antekirtt doktorhoz, és ez eddig fel sem tűnt neki.

A lány kinyitotta szemét.

Amint meglátta a furcsa akrobataruhában előtte álló idegent, aki könyörgő pillantással tette szája elé az ujját, inkább az elképedés lett úrrá rajta, mint a félelem. Amikor felkelt, volt elég hidegvére ahhoz is, hogy ne kiáltson fel.

- Csönd! - mondta Pointe Pescade. - Tőlem nem kell félnie!... Azért jöttem, hogy megmentsem!... Kint a falakon túl barátok várják, barátok, akik életük árán is kiszabadítják Sárkány karmai közül!... Báthory Péter él...

- Péter... él?!... - kiáltott fel Száva, és szíve nagyot dobbant.

- Olvassa!

És Pointe Pescade átnyújtott a lánynak egy levelet, amelyben csak ez állt:

Száva, bízza magát arra, aki életét kockáztatja, hogy bejusson magához!... Élek!... Itt vagyok!

Báthory Péter

Péter él!... Itt áll, a falak tövében! Miféle csoda ez?... Majd megtudja később!... De Péter itt van!

- Meneküljünk! - mondotta.

- Igen, meneküljünk - felelte Pointe Pescade -, és igyekezzünk kihasználni az alkalmat! Csak az a kérdés: Namir ebben a szobában szokta tölteni az éjszakát?

- Nem - válaszolta Száva.

- Akkor is bezárja az ajtót, amikor rövid időre megy ki?

- Igen!

- Tehát visszajön?...

- Igen!... Meneküljünk!

- Tüstént! - felelte Pointe Pescade.

Először is fel kellett menniük a minaret lépcsőjén, hogy eljussanak a síkságra nyíló teraszra.

Ha egyszer eljutottak oda, a fal külső oldalán lógó, földig érő kötélen könnyen megszökhetnek.

- Jöjjön! - mondta Pointe Pescade, és megfogta Száva kezét.

Éppen ki akarta nyitni a szoba ajtaját, amikor lépések hallatszottak a folyosó kövén. Ugyanekkor néhány parancsoló szó hangzott. Pointe Pescade felismerte Sárkány hangját: megállt a szoba küszöbén.

- Ő az!... Ő az!... - suttogta a lány. - Ha itt találja, elveszett!...

- Nem talál itt! - felelte Pointe Pescade.

Az ügyes fickó már el is terült a földön; aztán a vásári bódékban gyakran kipróbált mozdulattal begöngyölte magát az egyik szőnyegbe, és a szoba legsötétebb sarkáig gurult.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, Sárkány és Namir belépett, majd becsukta az ajtót.

Száva már újra elfoglalta helyét a díványon. Miért jött hozzá Sárkány ilyen későn? Talán újabb könyörgéssel akarja legyőzni ellenállását?... De Száva most erős volt! Tudta, hogy Péter él, és kint várja!...

Pointe Pescade a szőnyeg alól semmit sem láthatott, de mindent hallott.

- Száva - mondta Sárkány -, holnap reggel elhagyjuk ezt a házat, és máshová költözünk. De addig nem akarok elmenni innét, amíg bele nem egyezik a házasságunkba, és amíg meg nem kötjük. Minden kész, és most rögtön...

- Sem most, sem máskor! - felelte a lány fagyosan és határozottan.

- Száva - folytatta Sárkány, mintha nem is hallotta volna ezt a választ -, mindkettőnk érdeke azt követeli, hogy elhatározása szabad legyen, mindkettőnk érdeke, érti?...

- Nekünk nincs és soha nem is lesz közös érdekünk!

- Vigyázzon!... Emlékeztetnem kell arra, hogy Raguzában már igent mondott...

- Olyan okokból, amelyek azóta már megszűntek.

- Hallgasson rám, Száva - folytatta Sárkány, akinek látszólagos nyugalma rosszul leplezte izgatottságát -, utoljára kérem a beleegyezését...

- Én pedig megtagadom, amíg csak erőmből telik!

- Nem lesz sokáig ereje hozzá! - kiáltotta Sárkány. - Ne ingereljen a végsőkig! Igen; ezt az erőt, amellyel ellenem szegül, Namir meg tudja semmisíteni, a maga akarata ellenére is, ha kell! Ne makacskodjék, Száva!... Itt az imám, hogy összeadjon minket ennek az országnak a szokásai szerint, amely az én hazám!... Kövessen hát!

Sárkány a lány felé lépett, aki hirtelen talpra ugrott, és a szoba végébe hátrált.

- Nyomorult! - kiáltotta.

- Kövessen!... Kövessen! - ismételte Sárkány, aki már nem bírt uralkodni magán.

- Soha!

- Ó... jól vigyázz!

És megragadta a lány karját, és Namirral együtt durván rángatni kezdte, hogy elvonszolja a szkifába, ahol Szidi Hazam és az imám várt rájuk.

- Segíts!... Segíts! - kiabálta Száva. - Segíts!... Báthory Péter!

- Báthory Péter?!... - kiáltotta Sárkány. - Egy halottat hívsz segítségül?!

- Nem!... Ő él!... Segíts, Péter!

Ez a válasz oly váratlanul érte Sárkányt, hogy még akkor sem lepődhetett volna meg jobban, ha áldozata megjelenik előtte. De csakhamar visszanyerte önuralmát. Báthory Péter él!... Péter, akit saját kezével szúrt le, és látta, amikor holttestét kivitték a raguzai temetőbe!... Csak az beszélhet így, aki megbolondult, és lehetséges, hogy Száva végső kétségbeesésében eszét vesztette!

Pointe Pescade hallotta az egész beszélgetést. Annyi bizonyos, hogy Száva az életével játszott, amikor közölte Sárkánnyal, hogy Báthory Péter él. Ezért, késsel a kezében, elkészült arra, hogy előbújjon, ha ez a nyomorult erőszakoskodni akarna. Aki azt hiszi, hogy tétovázna, nem ismeri Pointe Pescade-ot!

Erre azonban nem került sor. Sárkány hirtelen magával vonszolta Namirt. Aztán rázárták az ajtót a lányra, akinek a sorsa hamarosan eldől.

Pointe Pescade kibújt a szőnyegből, és egy ugrással talpra állt.

- Jöjjön! - mondta Szávának.

Mivel a zár az ajtó belső oldalán volt, az ügyes fiú késének csavarhúzójával pillanatok alatt könnyedén és zaj nélkül leszerelte.

Az ajtó kinyílt, és máris becsukódott mögöttük. Pointe Pescade a lány előtt haladt a folyosón, az udvar fala mentén.

Fél tizenkettő felé járhatott az idő. A szkifa ablaknyílásain még némi világosság szűrődött ki. Ezért Pointe Pescade vigyázott arra, hogy amíg elérnek a szemben levő sarokhoz, ahonnan folyosó vezet az első udvarra, ne haladjanak el a szkifa ablaka előtt.

Sikerült bejutniuk a folyosóra, és végighaladtak rajta. Már csak néhány lépés volt hátra a minaret lépcsőjéig, amikor Pointe Pescade hirtelen megállt, és visszatartotta Szávát is, aki egy pillanatra sem engedte el a kezét.

Három ember járkált az első udvarban a medence körül. Egyikük - Szidi Hazam - éppen parancsot adott a másik kettőnek. Ezek nyomban el is tűntek a minaret lépcsőjén, a moqaddem pedig bement az egyik oldalsó szobába. Pointe Pescade megértette, Szidi Hazam figyeltetni akarta a ház környékét. Tehát amikor a lánnyal együtt felérkezik a teraszra, ott már őrök állnak.

- Mégis mindent kockára kell tennünk - mondta Pointe Pescade.

- Igen... mindent! - felelte Száva.

Végigmentek a folyosón, elérték a lépcsőt, és nagyon óvatosan haladtak felfelé. Amikor Pointe Pescade feljutott a legfelső fordulóra, megállt.

A teraszon semmi zaj, még egy őr lépése sem hallatszott.

Pointe Pescade lassan kinyitotta az ajtót, és végigsurrant a csipkézett párkány mentén. Száva a nyomában.

A minaret elején az egyik őr hirtelen felkiáltott. A másik ugyanakkor ráugrott Pointe Pescade-ra; Namir a teraszra rohant, Szidi Hazam emberei pedig a ház belső udvarain át szaladtak feléjük.

Száva hagyja, hogy újból elfogják? Nem!... Ha újra Sárkány kezébe kerül, elveszett!... Ennél százszor inkább kívánta a halált!

Így lelkét az Istennek ajánlotta, kétségbeesetten a mellvéd felé futott, és habozás nélkül levetette magát a terasz tetejéről.

Pointe Pescade-nak nem volt ideje, hogy közbelépjen; ellökte magától a támadóját, megragadta a kötelet, és egy másodperc alatt a fal tövében volt.

- Száva!... Száva!... - kiáltotta.

- A kisasszony itt van!... - felelte egy jól ismert hang. - És semmije nem tört el!... Éppen jó helyen álltam, hogy...

Cap Matifou szavát iszonyatos sikoltás szakította félbe, majd tompa puffanás hallatszott.

Namir nem akarta kiengedni karmai közül a zsákmányt, ezért utána ugrott, és halálra zúzta magát a földön, és Száva is hasonlóképpen jár, ha két erőteljes kar nem kapja el.

Antekirtt doktor, Péter, Luigi utolérte Cap Matifout és Pointe Pescade-ot, akik a tengerpart irányába menekültek. Bár Száva elájult, megmentőjének karja alig érezte a súlyát.

Néhány pillanattal később Sárkány vagy húsz fegyveres emberrel a szökevények után eredt.

Mire ez a banda a kis öbölbe érkezett, ahol az Elektrik 2. várakozott, a doktor társaival már a hajón volt, és alig fordult néhányat a hajócsavar, a gyors jármű lőtávolon túl jutott.

Száva, aki egyedül maradt a doktorral és Báthory Péterrel, eszméletre tért. Megtudta, hogy Sándor Mátyás gróf lánya!...

Édesapja tartotta a karjában!

Tizenöt órával azután, hogy az Elektrik 2. elhagyta a tripoliszi partot, Antekirtta őrszemei jelezték a jövetelét, és délután a hajó már a kikötőben horgonyzott.

Könnyű elképzelni, milyen fogadtatásban részesült a doktor derék társaival együtt!

S habár Száva most már túl volt a veszélyen, elhatározták, hogy egyelőre titokban tartják, milyen szálak fűzik Antekirtt doktorhoz.

Sándor Mátyás gróf nem akarta elárulni kilétét, amíg művét teljesen be nem fejezi. De már arra a hírre, hogy Péter, akit a doktor fiává fogadott, Száva vőlegénye, a lakosság öröme minden oldalról megható formában nyilvánult meg mind a városházán, mind Artenak városkában.

Azt is könnyű elképzelni, mit élt át Báthoryné, amikor annyi megpróbáltatás után megölelhette Szávát! A lány egyébként hamar meggyógyult, néhány nap boldogság már megtette a hatását.

Nem kétséges, hogy Pointe Pescade az életét kockáztatta. De mivel ezt egészen természetesnek találta, nem tűrt el semmiféle hálálkodást - legalábbis szóban. Báthory Péter olyan erősen ölelte meg, és Antekirtt doktor olyan hálásan nézett a szemébe, hogy nem is akart hallani egyébről. Ráadásul szokása szerint a kaland minden érdemét Cap Matifoura hárította.

- Őneki kell köszönetet mondani! - ismételgette. - Ő csinált mindent! Ha az én Capom nem végezte volna olyan ügyesen azt a gyakorlatot a rúddal, soha nem tudok egy ugrással belendülni annak a csirkefogó Szidi Hazamnak a házába, és Sándor Száva összezúzza magát a földön, ha az én Capom nincs ott, és el nem kapja!

- Nono!... Nono!... - dörmögte Cap Matifou. - Ez már túlzás, hát az egész ötlet...

- Hallgass, Capom - folytatta Pointe Pescade -, az ördögbe is! Nem vagyok én olyan erős, hogy ekkora bókokat kapjak, te viszont... Gyerünk, végezzük a magunk dolgát!

Cap Matifou elhallgatott, visszafordult a szép házába, és mégis elfogadta a köszönetnyilvánításokat, hogy meg ne bántsa az ő kis Pointe Pescade-ját!

Úgy döntöttek, hogy Báthory Péter és Száva esküvőjét igen rövid időn belül, december kilencedikén megtartják. Ha Péter Száva férje lesz, mindent megtesz, hogy elismertesse felesége jogát Sándor Mátyás gróf örökségére. Torontálné levele semmi kétséget nem hagyott a lány származásával kapcsolatban, és ha szükséges, a bankárból is ki tudnak szedni hasonló nyilatkozatot. Magától értetődik, hogy ezt az előírt határidő letelte előtt kell bizonyítani, hiszen Sándor Száva még nem érte el a jogai elismertetéséhez szükséges életkort. Csak hat hét múlva tölti be tizennyolcadik évét.

Egyébként hozzá kell tenni, hogy tizenöt év óta egy politikai fordulat következtében - amely nagyon kedvezett a magyar ügynek - a helyzet lényegesen megenyhült; különösen vonatkozik ez arra, hogy Sándor Mátyás gróf oly gyorsan és oly régen elfojtott vállalkozása milyen emléket hagyott néhány államférfiban.

A spanyol Carpena és Torontál Simon bankár sorsáról csak akkor döntenek majd végérvényesen, ha Sárkány is bevonul cinkosai társaságába, az antekirttai erőd börtönébe. És akkor beteljesedik az igazságszolgáltatás munkája.

De miközben a doktor azt latolgatta, hogyan érhetné el célját, a helyzet parancsolóan előírta, hogy gondoskodjék a telep biztonságáról. Kirenaikai és tripoliszi megbízottai jelezték, hogy a szenuszita mozgalom egyre nagyobb mértékben terjed, főként a benghazi körzetben, amely igen közel fekszik a szigethez. Az egész vidék másodfőnökeivel különfutárok kötötték össze a Dzsaghbubot, "az iszlám világ új sarkát", ahogy Duveyrier hívta ezt az új központi Mekkát, ahol Szidi Mohamed el-Mahdi, a Rend jelenlegi nagymestere székelt. Mivel ezek a szenusziták valójában a régi berber kalózok leszármazottjai, és minden ellen halálos gyűlöletet éreznek, ami európai, a doktornak minden oka megvolt az óvatosságra.

Vagy nem a szenusziták műve az a számos gyilkosság, amelyet az elmúlt húsz év során Afrikában elkövettek? 1863-ban Beurman halt meg Kanemban, Van der Decken és társai a Dzsuba folyón 1865-ben, Alexine Tinné kisasszony hozzátartozóival együtt Vadi Abedzsasban ugyanabban az évben, Dournaux-Duperré és Youbert az In-Azhar forrás mellett 1874-ben, Paulmier Bouchard és Minoret atyák In-Kalán túl 1876-ban, Richard, Morat és Pouplard atyák a gadameszi misszióból Azdzser északi részén, Flatters ezredes, Masson és Dianous kapitányok, Guiard doktor, Beringer és Roche mérnökök a warglai úton 1881-ben - és mindez azért történt, mert arra ösztönözték a vérengző szektatagokat, hogy a szenuszita elveket a bátor felfedezőkkel szemben is alkalmazzák.

Gyakran beszélgetett erről a doktor Báthory Péterrel, Luigi Ferratóval, hajórajának kapitányaival, a rendőrség vezetőivel és a sziget főtisztviselőivel. Ellen tud állni Antekirtta a kalózok támadásának? Igen, nyilvánvalóan, de csak akkor, ha a támadók száma nem túl jelentős, mert erődítéseinek építését még nem fejezték be egészen. Másrészt érdekében áll-e a szenuszitáknak, hogy megkaparintsák a szigetet? Igen, hiszen ez a kulcsa az egész Sidra-öbölnek, amelyet Kirenaika és Tripolisz partjai vesznek körül.

Ki felejtette volna el, hogy Antekirttától délkeletre két mérföld távolságra fekszik a Kencraf szigetecske? Ez a kis sziget, amelynek megerősítésére már nem maradt idő, veszélyt jelentett arra a valószínű esetre, ha egy hajóraj hadműveleti bázisául használnák fel. Éppen ezért a doktor elővigyázatosságból aláaknáztatta. És most rettenetes robbanóanyaggal töltötték meg a sziklás földbe ásott aknákat.

Egy elektromos szikra, amelyet a tenger alatti kábelon kap Antekirttáról, elegendő, hogy Kencraf szigetecske mindenestül megsemmisüljön, mindazzal együtt, ami csak a felszínén található.

A sziget védelmének érdekében a következőképpen jártak el: a parti ütegek készenlétben álltak, s csak a tüzéreknek kellett őrhelyüket elfoglalniuk. A középső csúcs kis erődje is felkészült messze hordó ágyúival. A kis kikötőt a szűk kikötőbejárat vizébe lemerített számos akna védte. A Ferrato és három Elektrik minden eshetőségre felkészült, akár támadás kivédésére, akár az ostromlók flottájának üldözésére.

De a szigetnek a délnyugati partja továbbra is sebezhető pont maradt. Ezen a részen is bekövetkezhet partraszállás, és ide nem tudnak tüzelni sem az ütegektől, sem a kis várerődből.

Ez jelentette a fő veszélyt, és valószínűleg túl késő volt már ahhoz, hogy elkezdjék a szükséges védelmi munkálatokat.

De bizonyos-e, hogy a szenusziták Antekirtta megtámadására gondolnak? Végeredményben ez mégis nagy vállalkozás volna, veszélyes hadjárat, amely jelentős felszerelést követel meg. Luigi szerette volna azt hinni, hogy nem következik be. Ezt meg is mondta egyszer, amikor a doktor, Péter és ő szemlét tartott a sziget erődítéseinél.

- Én nem így látom... - felelte Antekirtt doktor. - A mi szigetünk gazdag, a Szirtiszek tengerének egész környékét uralja. Már csak ezért is előbb-utóbb megtámadják, mert a szenuszitáknak nagy érdeke fűződik ahhoz, hogy a kezükre kerüljön!

- Egészen biztos - tette hozzá Péter - és erre az eshetőségre fel kell készülnünk.

- De a közeli támadástól főként azért tartok - folytatta a doktor -, mert Sárkány a kuanokhoz tartozik, és azt is tudom, hogy mindig az ő szolgálatukban állt mint külföldi ügynökük. Nos, barátaim, ne felejtsétek el, hogy Pointe Pescade a moqaddem házában kihallgatta Szidi Hazam és Sárkány beszélgetését. Ebben a beszélgetésben többször is előfordult az Antekirtta név, és Sárkány jól tudja, hogy ez a sziget Antekirtt doktoré, vagyis azé a férfié, akitől retteg, azé, akire ráuszította Zironét az Etna lejtőin. Mivel ott Szicíliában nem sikerült a terve, semmi kétség, hogy itt újból próbálkozik, mégpedig jobb körülmények között!

- Személy szerint is gyűlöli önt, doktor úr - kérdezte Luigi -, és ismeri önt egyáltalán?

- Lehetséges, hogy látott Raguzában - felelte a doktor. - Mindenesetre azt tudnia kell, hogy abban a városban kapcsolatban álltam a Báthory családdal. Továbbá, amikor Pointe Pescade megszöktetni készült Szávát Szidi Hazam házából, azt is megtudta, hogy Péter életben van. Mindezt nyilván kapcsolatba hozta egymással, és nem kételkedhet abban, hogy Péter és Száva Antekirttára menekült. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy ellenünk uszítsa az egész szenuszita hordát, amelytől semmiféle irgalmat nem várhatunk, ha sikerülne megkaparintaniuk szigetünket!

Ez az érvelés nagyon is valószerű volt. Sárkány még bizonyára nem tudta, hogy a doktor azonos Sándor Mátyás gróffal, de éppen eleget tudott ahhoz, hogy igyekezzék elrabolni tőle az artenaki birtok örökösnőjét. Így nem is lenne meglepő, ha arra uszítja a kalifát, hogy hadjáratot készítsen elő az antekirttai telep ellen.

Eközben eljött a december harmadika, és még semmi jel sem mutatott közeli támadásra.

Egyébként örömük, hogy végre együtt vannak, ábrándokba ringatta valamennyiüket, csak a doktort nem. Báthory Péter és Száva közelgő házasságának gondolata foglalt el minden szívet és agyat. Ki ne igyekezett volna meggyőzni magát, hogy a rossz napok elmúltak, és nem jönnek vissza soha többé?

Mi tagadás, Pointe Pescade-ot és Cap Matifout is elragadta az általános biztonság érzete. Annyira örültek a mások boldogságának, mintha örökös varázslatban élnének.

- Ezt el sem lehet hinni! - ismételgette Pointe Pescade.

- Mit nem lehet elhinni? - kérdezte Cap Matifou.

- Hogy te is tőkepénzes lettél, Capom! Bizony, most már azon kell törnöm a fejem, hogy megházasítalak!

- Engem?

- Igen... szép kis asszonykát kerítünk neked.

- Miért kicsit?...

- Igazad van... Nagy, hatalmas, szép asszonyt!... Mi?!... Cap Matifouné!... Majd elmegyünk érte Bergengóciába!

De amíg Cap Matifou megházasodik, amíg végül is találnak majd neki méltó párt, Pointe Pescade Péter és Sándor Száva házasságával törődött. A doktor engedélyével azon töprengett, hogy népünnepélyt rendez, vásári játékokkal, énekkel és tánccal, tüzérségi sortüzekkel, nagy, szabadtéri lakomával, szerenáddal az új házasoknak, fáklyásmenettel, görögtűzzel. Ezt rá lehetett bízni. Ebben ő szakértő volt. Ragyogó lesz! Sokáig beszélnek majd róla! Az idők végezetéig beszélnek róla!

De mindez a gyönyörű terv füstbe ment.

A december harmadikáról negyedikére virradó éjszaka - szép éjszaka volt, bár vastag felhők bontották az eget - villanycsengő szólalt meg Antekirtt doktor dolgozószobájában, a városházán.

Este tíz óra volt.

Erre a jelre a doktor és Péter kiment a szalonból, ahol az estét töltötték Báthorynéval és Sándor Szávával. Amikor a dolgozószobába léptek, megállapították, hogy a hívás arról a megfigyelőállomásról jön, amelyet az Antekirtta közepén emelkedő dombon állítottak fel. Nyomban beszélgetés kezdődött a telefonon keresztül.

Az őrség jelezte, hogy a szigettől délkeletre hajóraj közeledik, amelyet még alig lehet kivenni a sötétben.

- Össze kell hívni a tanácsot! - mondotta a doktor.

Tíz perc sem telt bele, a doktor, Péter, Luigi, Narsos és Köstrik kapitányok meg a rendőrség vezetői a városházára érkeztek. Ott közölték velük, mit észlelt a szigeti őrség. Negyedóra múlva a kikötőbe siettek, és mindnyájan megálltak a nagy gát végénél, ahol a móló fényei világítottak.

Mivel ez a pont nem feküdt magasan a tenger szintje fölött, innen nem lehetett látni azt a hajórajt, amelyet a középső csúcson felállított megfigyelők könnyen észrevehettek. De ha erősen megvilágítanák a délkeleti látóhatárt, nyilván megállapíthatnák a hajók számát, és látni lehetne azt is, milyen körülmények közt igyekeznek partot érni.

De nem lenne hátrányos felfedni a sziget helyét? Antekirtt doktornak nem ez volt a véleménye. Ha ugyanis a várt ellenség közeledik, úgysem vaktában jön, ismeri Antekirtta fekvését, és semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy el is érje.

Működésbe hozták hát a készülékeket, és a nyílt tengerre irányított két fényszóró segítségével a látóhatár hirtelen széles körzetben megvilágosodott.

Az őrség nem tévedett. Legalább kétszáz vízi jármű közeledett csatasorban, karcsú háromárbocosok, nagyobb vitorlások, kétárbocosok, szivacshalászhajók és más kis hajók. Semmi kétség, ez a szenusziták hajóraja volt, amelyet a kalózok a tengerpart minden kikötőjéből toboroztak össze. Mivel szél nem fújt, evezőkkel igyekeztek a sziget felé. Ezt a viszonylag kis utat Antekirtta és Kirenaika között a szél segítsége nélkül is meg lehetett tenni. A nyugodt tenger még csak kedvezett szándékaiknak, mert így jobb körülmények között szállhatnak partra.

Ebben a pillanatban a hajóraj még négy-öt mérföldre délkeletre járt. Így hát napkelte előtt nem érhet partot. A partraszállás különben is elővigyázatlanság lett volna, akár a kikötőbe akarnak betörni, akár azt tervezik, hogy horgonyt vetnek Antekirtta déli partján, amelyet nem tudtak kellőképpen védeni, amint erről már szó esett.

Amikor ezt megállapították, a fényszórók kialudtak, és a környék újra homályba borult. Meg kellett várni a reggelt.

Eközben a doktor parancsára a milícia minden tagja elfoglalta őrhelyét.

Készen álltak az első összecsapásra, amelytől talán az egész harc kimenetele függ.

Annyi bizonyos, hogy a támadók most már nem gondolhattak meglepetésszerű támadásra, hiszen a szigetről a fényszórók segítségével megállapíthatták számukat és helyzetüket.

Az éjszaka utolsó óráiban az őrség a legnagyobb gonddal őrködött. Még többször is kivilágították a látóhatárt, s ez lehetővé tette a hajóraj helyzetének pontos felderítését.

A támadók minden bizonnyal sokan voltak. Az is bizonyos, hogy nem rendelkeztek elegendő hadianyaggal ahhoz, hogy az antekirttai ütegekkel felvegyék a versenyt. Ágyúik nemigen lehettek. De a harcosok számát tekintve, és mivel a támadók vezetője a sziget több pontján indíthatott ostromot, a szenusziták nagy veszélyt jelentettek.

Végül lassanként megvirradt, és az első napsugarak eloszlatták a ködöt a látóhatáron.

Minden tekintet a nyílt tengert figyelte, Antekirttától délre és délkeletre.

A hajóraj ekkor hosszú, félkör alakú vonalba fejlődött, mintha körül akarná zárni a szigetet. Nem kevesebb, mint kétszáz hajó közeledett, közöttük harminc-negyven tonnás is akadt. Összesen ezerötszáz-kétezer ember fért el rajtuk.

Öt órakor a hajóraj Kencraf sziget magasságába ért. Vajon kikötnek-e ott a támadók, és berendezkednek-e rajta, mielőtt megrohannák a szigetet? Ha ezt tennék, ez igen szerencsés fordulat volna. A doktor parancsára lerakott aknák ha nem is döntenék el az egész hadjáratot, de legalább már az első pillanatban kétségessé tennék a szenuszita támadás sikerét.

Fél óra telt el nagy aggodalomban. Már azt hitték, hogy a hajók, amelyek lassan közelednek a szigetecskéhez, ott kikötnek... De nem így történt. Egy hajó sem kötött ki ott, és az ellenséges csatavonal még jobban elkanyarodott dél felé, és jobb kéz felől elhagyta Kencrafot. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy egy órán belül közvetlenül támadják meg, jobban mondva özönlik el Antekirttát.

- Most pedig készüljünk fel a védekezésre - mondta a doktor a kis védősereg vezetőinek.

Jelt adtak, és az emberek mindenfelől sietve visszatértek a városba, és elfoglalták előre kijelölt helyüket.

A doktor utasítására Báthory Péter a déli erődítmények parancsnokságát vette át, Luigi a keletiekét. A sziget védőit - legfeljebb ötszáz embert - úgy osztották el, hogy bárhol akarna is betörni a városba az ellenség, mindenütt szembe tudjanak szállni vele. Antekirtt doktor készenlétben állt, hogy bárhol megjelenjék, ahol szükség van rá.

Báthoryné, Sándor Száva, Maria Ferrato a városháza előcsarnokában maradt. A többi asszonyról úgy döntöttek, hogy ha a várost megrohannák, meneküljenek gyermekeikkel a kazamaták mélyére, ahol semmitől nem kell tartaniuk, még akkor sem, ha az ostromlók néhány ágyúval is rendelkeznének.

Kencraf sziget kérdése eldőlt - és sajnos, Antekirtta hátrányára -, de a kikötő még hátravolt. Ha a flotta arra törekedne, hogy behatoljon, a két védőgát kis erődjei kereszttűz alá vehetnék, és a Ferrato ágyúinak, az Elektrikek torpedóinak, a kikötőbejáratban lerakott aknáknak a segítségével elbánhatnak vele. Még szerencse lenne, ha a támadás erről az oldalról indulna.

De - amint ez nyilvánvaló volt - a szenusziták vezére tökéletesen ismerte Antekirtta védelmi berendezéseit, és jól tudta, milyen könnyű partra szállni a sziget déli részén. Ha megkísérli a közvetlen támadást a kikötő ellen, az azonnali és teljes pusztulásba rohan. Ezért úgy tervezte, hogy a sziget déli részén köt ki, mert ez a part nagyon is alkalmas volt az ilyen hadműveletre. Így, miután elkerülte a kikötő szűk bejáratát, és ott nem esett kelepcébe, mint ahogy lemondott arról is, hogy támaszpontot létesítsen Kencraf szigetén, a hajórajt nagy evezőcsapásokkal Antekirtta gyönge pontjai felé irányította.

Mihelyt a doktor ezt a tervet felismerte, megtette a szükséges intézkedéseket. Köstrik és Narsos kapitányok torpedónaszádjukra szálltak, és néhány matrózukkal kifutottak a kikötőből.

Negyedórával később a két Elektrik az ellenséges hajóraj közepébe rohant, megtörte a csatasort, a levegőbe repített öt-hat hajót, és vagy egy tucatot elsüllyesztett. De a támadók száma olyan tekintélyes volt, hogy a két kapitány, hogy elkerülje azt a veszélyt, hogy hajójukat megcsáklyázzák, parancsot adott: térjenek vissza a védőgátak oltalmába.

Eközben a Ferrato kifutott, és lőni kezdte a hajókat; de tüze, az ütegekével együtt, amelyek hasznosan avatkozhattak be, nem tudta megakadályozni ennek a nagy tömeg kalóznak a partraszállását. Noha már sokan elpusztultak, és vagy húsz hajójuk elsüllyedt, több mint ezer ostromló ért partot a déli sziklákon, amelyeket a nyugodt tengeren könnyű volt megközelíteni.

Ekkor már az is kiderült, hogy a szenuszitáknak tüzérségük is volt. A legnagyobb háromárbocosok néhány, gördülő ágyútalpakra szerelt tábori üteggel rendelkeztek. A szárazföldre is tudták szállítani az ágyúkat a partvidéknek ezen a részén, amely a város ágyúinak, sőt még a központi domb erődjében levő ágyúknak is a lőtávolságán kívül esett.

A doktor a legjobban kiugró ponton helyezkedett el, és innen figyelemmel kísérte az egész hadműveletet. A rendelkezésére álló, viszonylag kis sereggel nem tudta volna megakadályozni a partraszállást. De mivel ők a falak védelmében mégis erősebbek voltak, az ostromlók helyzete, bármilyen számosan léptek is partra, egyre nehezebbé vált.

A szenusziták könnyű tüzérségükkel együtt két oszlopba fejlődtek. Jöttek, nem is fedezve magukat, az arab embernek azzal a bátorságával, vakmerőségével és fanatizmusával, amelyet a halálmegvetés, a fosztogatás reménye és az európaiak gyűlölete táplált bennük.

Amikor lőtávolba kerültek, az ütegek ontani kezdték tüzüket, gránátokat és kartácsokat. Több mint százan elestek, de a többi nem hátrált meg. Felállították tábori ágyúikat, és réseket kezdtek ütni egy falszárnyban, a befejezetlen déli bástya sarkánál.

Vezetőjük nyugodtan irányította a harcot, míg katonái sorban hullottak el körülötte. Sárkány mellette buzdított a támadásra, és a falon támadt résbe hajtott néhány száz embert.

Antekirtt doktor és Báthory Péter messziről felismerték. Ő is rájuk ismert.

Eközben az ostromlók tömege előrenyomult a leomlott falrész felé, amely most szabad utat engedett. Ha sikerül átjutniuk ezen a résen, ha elárasztják a várost, az ellenállásra túl gyönge ostromlottak kénytelenek lennének feladni a megerősített helyeket. A győzelmet általános mészárlás követné, e kalózok vérengző hajlamát ismerve.

Rettenetes kézitusa alakult ki ezen a ponton. A doktor parancsára Báthory Péter, aki szenvtelen volt a veszélyben, és szinte sebezhetetlen a golyók záporában, társaival együtt csodálatos bátorságról tett tanúságot. Pointe Pescade és Cap Matifou olyan vakmerően segítette őket, hogy azt csak szerencséjük múlta felül, és így elkerülték a golyókat.

A Herkules egyik kezében késsel, a másikban fejszével széles kört vágott maga körül.

- Bátran, Capom, bátran!... Vágd őket! - kiabálta Pointe Pescade, aki szüntelenül töltötte és elsütötte revolverét, amely úgy szólt, mint valami kereplő.

De az ellenség nem engedett. Többször is visszaszorult a résen kívülre, míg végül is majdnem áthatolt rajta, már-már elözönlötte a várost, amikor a háta mögött nagy riadalom támadt.

A Ferrato fél gőzzel haladva, három kötélhosszra közelítette meg a partot. Aztán rájuk irányította mozsarait, hosszú csövű vadászágyúját, Hotchkiss revolverágyúit, Gatlings golyószóróit, amelyek úgy kaszálták a támadókat, mint a gabonát a kasza, hátba támadta, gyilkos tűzzel lőtte őket a fövenyparton, ugyanakkor szétrombolta és elsüllyesztette a sziklák tövében horgonyzó, kikötött hajóikat.

Ez a váratlan rajtaütés óriási hatással volt a szenuszitákra. Nemcsak hátba támadták őket, de még a menekülés útját is elvágták, ha a Ferrato lövedékei darabokra tépik hajóikat.

A támadók ekkor megtorpantak a falrés előtt, amelyet makacsul védtek a népfölkelők. Már több mint ötszázan lelték halálukat a kavicsos parton, míg az ostromlottak alig vesztettek embert.

A támadók vezére megértette, hogy azonnal vissza kell térniük a tengerre, ha nem akarja kitenni társait a biztos és teljes pusztulásnak. Hiába igyekezett Sárkány a városra uszítani őket, parancsot kaptak a visszavonulásra. A szenusziták éppoly vakon hajtották végre a visszavonulási parancsot, mint ahogy meg is ölették volna magukat az utolsó szálig, ha azt parancsolják nekik.

De olyan leckét kellett adni ezeknek a kalózoknak, hogy soha életükben ne felejtsék el.

- Előre!... Barátaim!... Előre! - kiáltotta a doktor.

Péter és Luigi vezényletével vagy száz katonájuk vetette magát a menekülők után, amint sietve el akarták érni a partot. A Ferrato és a város ágyúinak kereszttüzében az ellenség megtört. Soraik felbomlottak, és a felé a hét-nyolc hajó felé rohantak, amelyeket a hajóágyúk tüze többé-kevésbé megkímélt.

Péter és Luigi különösen azon igyekezett a harc kellős közepén, hogy egyetlen embert kerítsen kézre. Ez az ember Sárkány volt. De élve akarták elfogni, és csak csoda folytán kerülték el a revolverlövéseket, amelyeket ez a nyomorult többször is leadott rájuk.

Eközben már úgy látszott, hogy a sors ismét azt akarja, hogy elkerülje az igazságszolgáltatást.

Sárkány és a szenusziták vezetője vagy tíz társukkal együtt egy kis négyárbocosra menekült, amelynek kötelét már eloldozták, és készen állt, hogy kifusson a nyílt tengerre. A Ferrato túl messze volt, és nem tudtak jelzést adni neki, hogy vegye üldözőbe.

E percben Cap Matifou észrevett egy tábori ágyút, amely talpáról leszerelve a homokban hevert.

Csupán egy pillanat műve volt, hogy odarohanjon ehhez a még töltött ágyúhoz, emberfeletti erővel felhúzza az egyik sziklatömbre, megtámassza, hogy megtartsa forgó tengelyénél fogva, aztán mennydörgő hangon felkiáltson:

- Gyere, Pescade, gyere gyorsan!

Pointe Pescade meghallotta Cap Matifou hívását, látta mit művel az ő Capja, megértette, odafutott, és ráirányította a négyárbocosra az ágyút, amelyet ez az élő talp tartott, és elsütötte.

A lövedék a hajó testét érte és beszakította... A Herkules még csak meg sem rezzent, amint az ágyúcső visszarúgott.

A szenusziták vezetője és társai a habok közé vetették magukat, és majdnem mind ott pusztultak. Sárkány a hullámverésben vergődött, amikor Luigi a tengerbe ugrott.

Egy perccel később Cap Matifou hatalmas keze bilincsként fonódott Sárkányra.

A győzelem teljes volt. Kétezer támadóból, akik a szigetet ostromolták, alig néhány száz menekült meg, és jutott vissza a kirenaikai partokra.

Biztosra vehették, hogy ezek a kalózok sokáig nem fenyegetik Antekirttát.

Sándor Mátyás gróf lerótta háláját Maria és Luigi Ferratónak. Báthoryné, Péter és Száva végre egymásra talált. A jutalmazás után már csak a büntetés maradt hátra.

A szenusziták kiűzését követő néhány nap alatt a sziget lakossága tevékenyen dolgozott, hogy mindent helyrehozzon. Péter, Luigi, Pointe Pescade és Cap Matifou - vagyis azok, akik közvetlenül vettek részt e drámai eseményekben - jelentéktelen karcolásoktól eltekintve épek és sértetlenek voltak. Pedig nem kímélték magukat, ez bizonyos. De nagy volt az öröm, amikor összetalálkoztak Sándor Szávával, Maria Ferratóval, Báthorynéval és az öreg szolgával a városháza előcsarnokában. A harc elesettjeinek megadták az utolsó tisztességet, aztán a kis telep újra élhette boldog életét, amelyet nyilván senki sem zavar meg többé. A szenusziták vészes vereséget szenvedtek, és Sárkány, aki erre a hadjáratra biztatta őket Antekirtta ellen, már nincs velük, hogy gyűlöletre és bosszúra sarkallja őket.

Antekirtt doktor egyébként elhatározta, hogy rövid időn belül kiegészíti a sziget védelmi rendszerét. Nem csupán Artenakot oltalmazzák meg így, de a szigeten sem lesz többé egyetlen pont sem, ahol partra lehetne szállni. De arra is gondot fordítanak majd, hogy odahívjanak új telepeseket, akiknek ez a gazdag kis föld valódi jólétet biztosít.

Báthory Péter és Sándor Száva esküvőjének útjából elhárult minden akadály. Az esküvőt december kilencedikére tűzték ki, és a kitűzött napon meg is tartják. Épp ezért Pointe Pescade újrakezdte a mulatság előkészületeit, amelyeket megszakított a kirenaikai kalózok támadása.

Közben halogatás nélkül ítélkezni kellett Sárkány, Torontál Simon és Carpena felett. Külön-külön börtönözték be őket a kis erőd kazamatáiban, s így azok azt sem tudták, hogy mindhárman Antekirtt doktor hatalmában vannak.

December hatodikán, két nappal a szenusziták veresége után a doktor elővezettette őket a városháza nagytermébe, ahol ő Péterrel és Luigival együtt egy szögletben állt.

Egy rendőrszakasz fedezete mellett a foglyok itt találkoztak először az artenaki bíróság előtt, amely a sziget főhivatalnokaiból állt.

Carpena nyugtalannak látszott, de megőrizte sunyi arckifejezését, jobbra-balra fürkésző pillantásokat vetett, és rá sem merte emelni tekintetét bíráira.

Torontál Simon igen leverten hajtotta le fejét, és ösztönösen kerülte régi cinkosának tekintetét.

Sárkányt egyetlen érzés töltötte el - a düh, hogy ennek az Antekirtt doktornak a keze közé került.

Luigi ekkor a bírák elé lépett, szót kért, és a spanyolhoz fordult.

- Carpena - mondotta -, én vagyok Luigi Ferrato, annak a rovignói halásznak a fia, akit árulásod juttatott a steini börtönbe, ahol meg is halt!

Carpena egy pillanatra kiegyenesedett. A harag első indulatában fejébe szállt a vér. Így hát Maria volt az, akit felismerni vélt a Manderaggio sikátoraiban, Máltán, és Luigi Ferrato, a fivére helyezi őt vád alá!

Péter is előrejött, és legelőször a bankár felé nyújtotta karját.

- Torontál Simon - mondotta -, én Báthory Péter vagyok, Báthory Istvánnak, annak a magyar hazafinak a fia, akit Sárkánnyal, cinkosával együtt aljasul feljelentett a trieszti osztrák rendőrségen, és akit halálba küldött!

Aztán Sárkányhoz:

- Én vagyok az a Báthory Péter, akit meg akart gyilkolni a raguzai utcán! Én vagyok a vőlegénye Szávának, Sándor Mátyás gróf lányának, akit tizenöt évvel ezelőtt elraboltatott az artenaki kastélyból!

Torontál Simont mintha lebunkózták volna, amikor felismerte a halottnak hitt Báthory Pétert.

Sárkány pökhendi mozdulatlanságban keresztbe font karral állt, csak szempillája remegett.

Sem Torontál, sem Sárkány nem válaszolt egyetlen szóval sem. De mit felelhettek volna áldozatuknak, aki mintha sírjából lépett volna elő, hogy vádolja őket?!

Egészen más volt, amikor Antekirtt doktor is felkelt, és komor hangon ezt mondta:

- Én pedig Szathmár László és Báthory István társa vagyok, akiket a maguk árulásával kivégeztek a pisinói várerődben. Száva apja vagyok, akit elraboltak, hogy vagyonát megkaparintsák!... Én vagyok Sándor Mátyás gróf!

Ennek a kijelentésnek a hatása olyan volt, hogy Torontál Simon térde földig rogyott, Sárkány pedig kétrét görnyedt, mintha önmagába akarna bújni.

Aztán a három vádlottat sorra kihallgatták. Bűneiket egyáltalán nem tagadhatták, de megbocsátani sem lehetett nekik. A bíró emlékeztette Sárkányt, hogy a sziget megtámadása, amelyet egyéni érdekből indított, nagyszámú áldozatot követelt, és ezeknek vére bosszúért kiált. Aztán a vádlottak szabadon védekezhettek, majd a bíró a törvényeknek megfelelően kihirdette az ítéletet.

- Torontál Simon, Sárkány, Carpena, önök okozták Báthory István, Szathmár László és Andrea Ferrato halálát! Mindhármukat halálra ítéljük!

- Ahogy tetszik! - felelte Sárkány, akiben ismét felülkerekedett az arcátlanság.

- Kegyelem! - kiáltotta gyáván Carpena.

Torontál Simonnak arra sem volt ereje, hogy megszólaljon.

A három vádlottat visszavezették börtönükbe, ahol tovább őrizték őket.

Hogyan halnak meg ezek a nyomorultak? Főbe lövik őket a sziget egyik sarkán? Akkor bemocskolják Antekirttát az árulók vérével! Épp ezért elhatározták, hogy Kencraf szigetecskén történik a kivégzés.

Ezen az estén az egyik Elektrik, Luigi Ferrato parancsnokságával és tíz emberével, fedélzetére vette és a kis szigetre szállította őket, ahol napfelkeltéig várnak a kivégzőosztag érkezésére.

Sárkány, Torontál és Carpena méltán hihette, hogy ütött az órájuk. Ezért a partraszálláskor Sárkány egyenesen Luigihoz fordult.

- Ma estére tervezik?...

Luigi nem felelt. A három elítéltet magukra hagyták, és már éjszaka volt, amikor a Ferrato visszatért Antekirttára.

Most hát megszabadították a szigetet az árulóktól. Kencraf szigetecskét húsz mérföld választotta el Antekirttától, a menekülés lehetetlen volt innét.

- Ezek reggelig biztosan felfalják egymást! - jegyezte meg Pointe Pescade.

- Pfuj! - tette hozzá Cap Matifou utálattal.

Így telt el az éjszaka, de a városházán meglátszott, hogy Sándor gróf egy pillanatig sem pihent. Bezárkózott szobájába, s csak reggel öt órakor ment le az előcsarnokba, ahová tüstént hívatta Báthory Pétert és Luigit.

Egy fegyveres osztag várakozott a városháza udvarán, s ekkor parancsot kaptak, hogy szálljanak hajóra és induljanak el Kencraf szigete felé.

- Báthory Péter, Luigi Ferrato - szólalt meg Sándor gróf -, igazságosan ítéltük halálra ezeket az árulókat?

- Igen, megérdemlik a halált! - felelte Péter.

- Igen! - felelte Luigi is. - Az ilyen nyomorultak nem érdemelnek könyörületet!

- Hát győzzön az igazság, és az Isten bocsásson meg nekik, mert az emberek ezt nem tehetik meg!...

Alig mondta ki Sándor gróf e szavakat, amikor borzalmas robbanás rázta meg a városházát és az egész szigetet, mintha földrengés történt volna.

Sándor gróf, Péter és Luigi kirohant, a megrémült lakosság pedig kimenekült a házakból.

Hatalmas láng- és füstcsóva tört az ég felé, és kőzápor zúdult a környékre. A kövek lehulltak a sziget körül, felkorbácsolták a tengervizet, és a levegőben vastag felhő lebegett.

A kis Kencraf szigetből nem maradt semmi, de a három elítéltből sem, akiket a robbanás elpusztított.

Mi történt hát?

Az olvasó is emlékszik arra, hogy a szenusziták partraszállására számítva aláaknázták a szigetet, de arra is gondoltak, hogy az Antekirttába vezető tengeri kábel megszakadhat, ezért elektromos készülékeket ástak a földbe, és ha valaki ezeket a lábával megérinti, a panklasztittal megtöltött aknák egyszerre felrobbannak.

Így is történt. Az egyik elítélt véletlenül hozzáért egy ilyen készülékhez. Ekkor következett be a sziget teljes és azonnali pusztulása.

- Isten meg akart kímélni minket a kivégzés borzalmától! - mondotta Sándor Mátyás gróf.

Három nap múlva megtartották Báthory Péter és Sándor Száva esküvőjét az artenaki templomban. Ezúttal Antekirtt doktor saját nevét írta alá: Sándor Mátyást. Most már ezt a nevet viselheti, hiszen igazságot szolgáltatott.

Néhány szó is elég e történet befejezéséhez.

Három héttel később Báthory Szávát elismerték Sándor gróf zárolt javainak örököséül. Torontálné levele, a bankár írásbeli vallomása, amely elbeszélte a kislány elrablásának körülményeit és célját, elégséges volt, hogy megállapítsák az azonosságot. Mivel Száva még nem töltötte be tizennyolcadik életévét, az erdélyi Kárpátokban fekvő birtok megmaradt részét visszakapta.

Egyébként Sándor gróf maga is visszatérhetett volna birtokára, mert időközben a politikai elítéltek kegyelmet kaptak. De ha most már nyilvánosan ismét Sándor Mátyás is lett, azért a nagy antekirttai család vezetője kívánt maradni. Ott akarta eltölteni életét, azok körében, akik szeretik.

A kis telep, hála az újabb erőfeszítéseknek, csakhamar megnövekedett. Egy esztendő sem telt bele, lakossága megkétszereződött. Tudósok, feltalálók jöttek, akiket Sándor gróf hívott meg, hogy ott hasznosítsák találmányaikat, amelyek az ő tanácsai és vagyona nélkül haszontalanok maradtak volna. Épp ezért Antekirtta hamarosan a Szirtiszek tengerének legjelentősebb pontja lett, és védelmi rendszerének befejezésével biztonsága teljessé vált.

Mit mondhatnánk még Báthorynéról, Maria és Luigi Ferratóról, mit mondhatnánk Péterről és Száváról, akik boldogabbnak érezték magukat, semhogy azt le tudnánk írni?... És mit mondhatnánk Pointe Pescade-ról és Cap Matifouról, akik a legtekintélyesebb antekirttai telepesek közé számítottak? Legfeljebb azt sajnálják, hogy nem nyílik több alkalmuk feláldozni magukat azért az emberért, aki ilyen életet biztosított nekik!

Sándor Mátyás gróf teljesítette feladatát, s ha nem kíséri Báthory István és Szathmár László emléke, éppoly boldog lett volna, amilyen egy nemes lelkű ember csak lehet ezen a földön, amikor boldogságot áraszt maga körül.

Ne keressen senki az egész Földközi-tengeren, sem a föld egyetlen más tengerén - még a Szerencsés-szigetcsoportban sem - olyan szigetet, amely virágzásában felvehette volna a versenyt Antekirttával!... Hiábavaló fáradság volna!

És Cap Matifou, boldogságának súlya alatt, meg is kérdezte:

- Tulajdonképpen megérdemeljük ezt a boldogságot?...

- Nem, Capom!... De mit tegyünk?... Bele kell nyugodnunk! - felelte Pointe Pescade.

4. Kirt előtti. ^[VISSZA]