"Szép a Földközi-tenger, és ennek két oka van: harmonikus környezete, valamint a levegő és a fény üdesége és áttetszősége. Csodálatosan megedzi az embert. A legnagyobb ellenálló erővel, keménységgel ruházza fel."

Michelet, XIX. századi francia történetíró mondta ezt, és igaza van. De szerencsére a természet - ha már Herkules nem segített neki - elválasztotta a Calpo-sziklát az Abyla-sziklától, és így létrehozta a Gibraltári-szorost. De azt is el lehet fogadni, számos geológus állításával szemben, hogy ez a szoros mindig is létezett. Nélküle nincs Földközi-tenger. Ugyanis a párolgás folytán háromszor annyi vizet veszít ez a tenger, mint amennyi folyóinak vízhozama, és ha az Atlanti-óceán vize a szoroson át nem áramlana belé, és nem biztosítaná vizének szintjét, már sok-sok évszázada csak valami holt tenger lenne, holott ez a tenger nagyon is élő tenger.

A hatalmas Földközi-tenger legelrejtettebb, legismeretlenebb zugában rejtőzött el Sándor Mátyás gróf - és mindaddig itt akart maradni, amíg munkáját teljesen be nem fejezi Antekirtt doktor néven -, hogy kiaknázhassa állítólagos halálának minden előnyét.

Két Földközi-tenger is hullámzik a földgolyón, egyik az Óvilágban, másik az Újban. Az amerikai Földközi-tenger a Mexikói-öböl; területe nem kevesebb, mint négy és fél millió négyzetkilométer. Bár az európai Földközi-tenger csak 2 885 527 km²-en fekszik, és mintegy a fele a másiknak, külseje mégis sokkal változatosabb, sok a természetes kikötője, különálló öble, egyes nagyobb vízterületei akkorák, hogy méltán érdemelték ki a tenger nevet. Ilyen különálló területegysége a görög szigettenger, a Krétai-tenger Kréta szigettől északra, délre pedig a Líbiai-tenger, az Adriai-tenger Olaszország, Ausztria, Törökország és Görögország közt, a Jón-tenger, amely Korfu, Zante, Kefallinia és más szigetek partjait mossa, a Tirrén-tenger Olaszországtól nyugatra, az Eol-tenger a Lipari-szigetek körül, az Oroszlán-öböl Provence földjén, a Genovai-öböl a Ligur-tengerben, a Gabesi-öböl a tuniszi partok előtt, a két Szirtisz, amely Kirenaika és Tripolisz között nyúlik be mélyen az afrikai kontinensbe.

E tengernek, amelynek egyes partvidékeit még alig ismerték, vajon melyik rejtett zugát választotta ki lakóhelyül Antekirtt doktor? Szigetek százai, szigetecskék ezrei tűnnek elő e hatalmas medence körülhajózása során. Megszámlálhatatlan földnyelv és kis öböl tarkítja. Hányféle népfaj, erkölcs, életmódjára és politikai helyzetére nézve különböző nép él a partjain, ahol az emberiség története több mint húsz évszázada indult el, franciák, olaszok, osztrákok, törökök, görögök, arabok, egyiptomiak, tripolisziak, tunisziak, algíriak, marokkóiak - még angolok is Gibraltárban, Máltán és Cipruson! Három kiterjedt földrész, Európa, Ázsia és Afrika partja öleli. Hol kereste hát Sándor Mátyás gróf, a későbbi Antekirtt doktor - milyen kedves ez a név a keleti népek számára - messzi lakóhelyét, ahol új életének tervét kidolgozta? Ennek jutott csakhamar tudomására Báthory Péter.

Péter egy pillanatra felnyitotta szemét, aztán teljes kábultságba esett vissza, olyan érzéketlenségbe, mint amikor a doktor holtan hagyta a raguzai házban. A doktor akkor rendkívüli szuggesztiós erejének birtokában, egyes-egyedül átható tekintetével hipnotikus állapotba helyezte a haldoklót, és átvitte rá akaratát. Péter nagyon legyöngült a vérveszteségtől, úgy látszott, mintha már nem is élne, pedig csak aludt, és itt a hajón a doktor akaratából tért magához. Most ezt az elszállni készülő életet kellett megmenteni. Nem volt könnyű feladat, mert nagyon gondos ápolást és a gyógyítás minden művészetét igényelte. Antekirtt doktornak nem volt szabad hibáznia.

"Életben marad!... Akarom, hogy éljen! - ismételgette. - Ó, miért nem valósítottam meg még Cattaróban legelső tervemet?... Miért akadályozott meg Sárkány Raguzába érkezése, hogy kiszakítsam Pétert ebből az átkozott városból?!... De megmentem!... Ezentúl Báthory Péter Sándor Mátyás jobb keze lesz!"

Tizenöt év óta Antekirtt doktor nem is gondolt másra, mint a büntetésre és jutalmazásra. Nem felejtette el, mivel tartozik nem is annyira önmagának, mint inkább társainak, Báthory Istvánnak és Szathmár Lászlónak. Most eljött a cselekvés órája, ezért hajózott a Savarenán Raguzába.

Antekirtt doktor külseje e hosszú idő alatt annyira megváltozott, hogy lehetetlen volt felismerni. Rövidre nyírt haja megőszült, és arcszíne fakó, sápadt lett. Az ötvenéves férfiaknak abba a csoportjába tartozott, akik megőrizték fiatalos erejüket, de megszerezték az érett kor hűvös nyugalmát is. Semmi nem emlékeztetett rajta a fiatal Sándor gróf sűrű hajára, élénk arcszínére, vörösesszőke szakállára, amikor az ember a szigorú és hideg Antekirtt doktorral találta magát szemben. De kifinomultabban, megacélosodva olyan vastermészet maradt, akiről elmondható, hogy a mágnestű is kitér közeledtére. Azt akarta, hogy Báthory István fiából ugyanilyen ember váljon, és ezt el is tudja érni.

Különben Antekirtt doktor már régóta az egyetlen élő tagja volt a hajdani kiterjedt Sándor családnak. Az olvasó nem felejtette el, hogy Sándor grófnak volt egy gyermeke, egy kislány, akit apja letartóztatása után Lendecknek, az artenaki kastély intézőjének a feleségére bíztak. Ez az akkor kétéves kislány a gróf egyetlen örököse volt. A halálos ítélet egyúttal Sándor Mátyás fele vagyonának elkobzását is kimondta, a vagyon másik felét a lány számára zárolta azzal, hogy tizennyolc éves korában veheti át. Lendeck jószágkormányzó az erdélyi uradalom zárolt részének intézője maradt, felesége és jómaga továbbra is a kastélyban lakott a gyermekkel, neki akarták szentelni egész életüket. De mintha a végzet üldözte volna a Sándor családot, amelynek egyetlen tagja már csak ez a kislány volt. Néhány hónappal a trieszti összeesküvők elítélése és az azt követő események után a gyermek eltűnt, és hiába keresték. Csak kalapkáját találták meg az egyik patak partján, amelyik a szomszédos hegyoldalból a parkon keresztül folyt. Így nagyon is bizonyosnak látszott, hogy a kislányt a Kárpátok valamelyik szakadékába sodorta a sebes víz, később sem bukkantak nyomára. Rosena Lendecket, a jószágkormányzó feleségét annyira lesújtotta ez a szerencsétlenség, hogy néhány hónappal később meghalt. A kormány semmit sem változtatott az ítélet rendelkezésein. A birtoknak ezt a részét továbbra is zárgondnokság alatt tartották, és kimondták, hogy Sándor gróf vagyona majd csak akkor száll az államra, ha a gróf örököse - akinek halálát nem tudták törvényesen megállapítani - nem kerülne elő addig, amikor is átvehetné az örökséget.

Ez volt az utolsó csapás, amely a Sándor családot érte, és a világ úgy tudta, hogy a nemes és hatalmas família kihalt. Az idő pedig lassan befejezte művét, és erre az eseményre is feledés borult, mint minden egyébre, ami a trieszti összeesküvéshez fűződött.

Sándor Mátyás akkortájt a legszigorúbb inkognitóban Otrantóban élt, ott érte gyermekének halálhíre is. Ezzel a kislánnyal minden eltűnt, ami Réna grófnéból - akit oly nagyon szeretett, és akivel oly kevés ideig élhetett együtt - még megmaradt. Aztán egy nap elhagyta Otrantót, éppolyan feltűnés nélkül, ahogy érkezett, és senki nem sejtette, hol kezd új életet.

Tizenöt évvel később, amikor Sándor Mátyás gróf újra megjelent a színen, senki nem gyaníthatta, hogy Antekirtt doktor neve mögött ő rejtőzik, és hogy ő játssza az orvos szerepét.

Kislánya halála óta Sándor Mátyás csak fogadalma teljesítésének élt. Most már egyedül állt a világban, a reá váró feladattal - és ezt a feladatot szentnek tekintette. Néhány évvel azután, hogy elhagyta Otrantót, roppant vagyon és ennek révén óriási hatalom birtokába jutott - a vagyonszerzés körülményeit nemsokára mi is megismerjük -, de továbbra is az ismeretlenséget választotta, és azok nyomába vetette magát, akiknek jutalmazására, illetve megbüntetésére esküt tett. Eleve úgy tervezte, hogy az ítélkezésben Báthory Péter is társa lesz. Nagy körültekintéssel ügynököket fogadott fel a Földközi-tenger vidékének legkülönbözőbb városaiban. Bőkezűen megfizette őket, de megkövetelte tőlük, hogy munkájukat a legteljesebb titoktartással végezzék; az ügynökök csak a doktorral álltak összeköttetésben egyrészt a már megismert gyors hajók útján, másrészt tenger alatti huzalok segítségével, amelyek Antekirtt szigetét kötik össze a máltai távírókábelekkel, Máltán át pedig Európával.

Így történt aztán, hogy megbízottai jelentésének alapján a doktor nyomára bukkant mindazoknak, akiknek közvetlenül vagy közvetve közük volt a Sándor gróf összeesküvéséhez. Ily módon megfigyelhette őket a távolból, tudott minden tettükről, és úgyszólván lépésről lépésre követte őket, különösen az utolsó négy-öt évben. Tudta, hogy Torontál Simon elhagyta Triesztet, és Raguzában telepedett le feleségével és lányával, a Stradonén álló palotában. Sárkányt nyomon követte Európa nagyobb városaiban, ahol vagyonát eltékozolta, majd Szicília keleti tartományaiban, ahol társával, Zironéval azon töprengett, hogyan tehetne szert ismét nagy pénzösszegre. Carpenáról megtudta, hogy eltávozott Rovignóból és Isztriából, és Olaszországba vagy Ausztriába ment, és ott élt, amíg az árulásért kapott néhány ezer forint futotta a semmittevő életre. Aztán Andrea Ferratót akarta megszöktetni a doktor Tirolból, a steini fegyenctelepről, ahol a pisinói szökevények iránt tanúsított nagylelkűségéért bűnhődött, de néhány hónap múlva a halál megszabadította a becsületes halászt a rabság bilincseitől. Gyermekei, Maria és Luigi is elhagyták Rovignót, és bizonyára nagy nyomorban tengették kétszeresen is összetört életüket. De olyan jól elrejtőztek, hogy lehetetlen volt nyomukra bukkanni. Báthorynét, aki fiával és Szathmár László öreg szolgájával, Borossal telepedett meg Raguzában, a doktor sohasem vesztette szem elől, és tudjuk, hogyan juttatott nekik jelentős összeget, amelyet azonban a büszke és bátor asszony nem fogadott el.

De végül eljött az idő, amikor a doktor elkezdhette nehéz harcát. Miután megbizonyosodott arról, hogy senki nem ismeri fel, és tizenöt évi távollét után mindenki halottnak tartja, Raguzába érkezett. Éppen a legjobbkor talált rá Báthory István fiára és Torontál Simon leányára, akik egymásba szerettek, neki pedig ezt a szerelmet mindenáron szét kellett zúznia.

Nem felejtettük el, mi történt ezután: Sárkány beavatkozását az ügybe, és hogy megjelenése milyen következményekkel járt mindkét félre, milyen állapotban vitték haza Báthory Pétert anyja házába, mit tett Antekirtt doktor a haldokló fiatalemberrel, hogyan és milyen körülmények között keltette életre, és árulta el neki igazi nevét, vagyis hogy ő Sándor Mátyás.

Most már meg kellett gyógyítania Pétert, elmondani neki mindazt, amit nem is sejtett, hogy undorító árulás juttatta a kopók kezére atyját és két társát, közölni kellett vele az árulók nevét; végül pedig társul kellett állítania a könyörtelen ítélőbíró mellé, akinek szerepét a doktor akarta betölteni, mert nem akarta az ügyet az emberi igazságszolgáltatásra bízni, hiszen maga is ennek esett áldozatául.

Így hát a legfontosabb Báthory Péter gyógyulása volt, s teljesen ennek a gyógyulásnak akarta szentelni magát.

A szigetre szállításának első hetében Péter valóban élet-halál között lebegett. Nemcsak sebe bizonyult nagyon súlyosnak, de lelkiállapota még rosszabb volt. Száva emléke, akit már Sárkány feleségének hitt, édesanyja, aki siratja őt, aztán az Antekirtt doktor nevét viselő Sándor Mátyás gróf feltámadása - Sándor Mátyásé, apja leghívebb barátjáé -, mindez elég volt ahhoz, hogy megzavarja már amúgy is megviselt kedélyállapotát.

Antekirtt doktor nem mozdult el Péter mellől sem éjjel, sem nappal. Hallotta, amint lázálmában Torontál Száva nevét emlegeti. Megértette, milyen mély szerelem fűzi a lányhoz, és milyen kínt jelent neki annak a házassága, akit szeret. Már azon töprengett, vajon nem erősebb-e mindennél ez a szerelem, és képes lesz-e Péter legyőzni, ha megtudja, hogy Száva annak az embernek a lánya, aki beárulta, eladta, megölte apját. Pedig közölnie kell vele. Erre eltökélte magát. Ez volt a feladata.

Hússzor is úgy látszott, hogy Báthory Péter örök nyugovóra tér. Testét-lelkét egyszerre támadta a baj, olyan közel járt a halálhoz, hogy már az ágya mellett álló Sándor Mátyást sem ismerte fel. Még arra sem volt ereje, hogy Száva nevét kiejtse!

De a gyógykezelés eredményes volt, és hatása nem maradt el. A fiatalság győzedelmeskedett. A beteg test hamarabb indult gyógyulásnak, mint a beteg lélek. A seb hegedni kezdett, a tüdő újra rendesen működött, és július tizenhetedikén a doktor már biztos volt abban, hogy Pétert megmentette.

Ezen a napon a fiatalember felismerte őt. Még ugyan igen gyönge hangon, de valódi nevén szólította.

- Neked, fiam, Sándor Mátyás vagyok - felelte -, de egyedül neked!

És mivel úgy látta, hogy Péter tekintetével magyarázatot kér, és azt türelmetlenül várja, így szólt:

- Később, később!

Péter csinosan berendezett betegszobáját szabadon járta át az egészséges tengeri szellő, az ablakai északra és keletre nyíltak, szép fák árnyékolták, amelyeket a friss vizű patakok örökké zölden tartottak; ebben a környezetben Péter állapotának gyorsan és biztosan kellett javulnia. Antekirtt doktor továbbra is állandóan kezelte; igen gyakran meglátogatta; de amióta megbizonyosodott a gyógyulásban, nem lehet csodálkozni, ha olyan segítséget vett betege mellé, akinek értelmében és jóságában teljes mértékben megbízott.

Ez a segítség Pointe Pescade volt, aki egyforma szeretettel ragaszkodott Báthory Péterhez és a doktorhoz. Magától értetődik, hogy Cap Matifou is és ő is a legteljesebb titokban tartották mindazt, ami a raguzai temetőben történt, és sohasem árulták el senkinek, hogy a fiatalembert élve húzták ki sírjából.

Pointe Pescade-ot a doktor bizalmasan beavatta mindenbe, ami ebben a néhány hónapban történt. Már ezért is élénk érdeklődést mutatott a beteg iránt. Báthory Péter szerelme, amelyet Sárkány közbelépése zavart meg - azé a gazemberé, aki méltán váltott ki ellenszenvet belőle -, a gyászmenet és a lakodalmas kocsik találkozása a Stradonén, a palota előtt, a kriptarablás a raguzai temetőben - mindez mélyen megrázta ezt a derék fiatalembert, annál is inkább, mert bár nem ismerte Antekirtt doktor szándékát, úgy érezte, hogy segítenie kell őt célja elérésében.

Ebből következik hát, hogy Pointe Pescade lelkesen vállalta a beteg gondozását. Ugyanakkor azt a feladatot is kapta, hogy jó hangulatával a lehetőség szerint szórakoztassa a beteget. Ennek érdekében Pointe Pescade mindent meg is tett. Egyébként a gravozai népünnepély óta úgy érezte, hogy adósa Báthory Péternek, és már régen elhatározta, hogy alkalomadtán valahogy letudja a tartozását.

Ezért igyekezett Pointe Pescade elterelni a lábadozó fiatalember gondolatait, fecsegett, tréfált, nem hagyott időt a tépelődésre.

Ilyen körülmények között történt, hogy egy nap Péter határozottan arra kérte, mesélje el, hogyan ismerkedett meg Antekirtt doktorral.

- A trabaccolo-esettel kezdődött, Péter úr - felelte. - Bizonyára emlékszik... A trabaccolo nem ütközött a jachtnak, így vált hőssé Cap Matifou!

Péter még nem felejtette el azt az eseményt, amely a gravozai ünnepséget emlékezetessé tette, a luxusjacht megérkezését és az utána történteket, de azt nem tudta, hogy a doktor ajánlatára a két akrobata hátat fordított addigi mesterségének, és a doktor szolgálatába állt.

- Igen, Báthory úr! - felelte Pointe Pescade. - Igen! Így történt, és Cap Matifou bátor cselekedete nagy szerencsét hozott nekünk. De bármennyivel tartozunk is a doktornak, nem feledkezünk meg arról sem, hogy mennyivel tartozunk önnek.

- Nekem?

- Önnek, Péter úr, önnek, aki majdnem az egyetlen nézőnk lett, vagyis két forinttal tartozunk, mert nem dolgoztunk meg érte, hiszen a közönség nem jött el, noha kifizette a belépődíjat!

És Pointe Pescade eszébe juttatta Báthory Péternek, hogyan tűnt el hirtelen, épp amikor belépni készült a provence-i arénába, pedig már a két egész forintot is leszúrta.

A fiatalemberben elmosódott ez az emlék, de azért mosolyogva válaszolt Pointe Pescade-nak. Arcára szomorkás mosoly ült, mert azt nem felejtette el, csak azért fúrta magát a tömegbe, hogy megtalálja Torontál Szávát.

Lehunyta a szemét. Azon járt az esze, mi minden történt azóta. Szávára gondolt, azt hitte, azt kellett hinnie, már férjhez ment, és Péternek gyötrő fájdalom szorította össze a szívét, s már-már megátkozta jótevőit, akik visszahozták a halál torkából.

Pointe Pescade jól látta, hogy ez a gravozai népünnepély szomorú emlékeket ébreszt Péterben. Nem beszélt hát tovább róla, hanem elhallgatott, s azt gondolta magában:

"Fél kanál jókedv minden öt percben a betegnek, igen! Ezt rendelte a doktor, csakhogy nem olyan egyszerű beadni!"

Néhány pillanat múlva Péter már kinyitotta szemét, és így folytatta:

- Akkor hát, Pointe Pescade, a trabaccolo-eset előtt nem ismerték a doktort?

- A színét sem láttuk, Péter úr - felelte Pointe Pescade -, még csak a nevét sem hallottuk.

- De attól kezdve nem vált el tőle?

- Soha, legfeljebb néhány megbízatás miatt, amelyre megkért.

- És mi ennek az országnak a neve, ahol most vagyunk? Meg tudná mondani, Pointe Pescade?

- Okkal gondolom, Péter úr, hogy szigeten vagyunk, mert tenger vesz körül.

- Kétségtelenül, de a Földközi-tenger melyik részén?

- Ó, persze! A déli, az északi, a nyugati vagy a keleti részén - felelte Pointe Pescade -, de hogy pontosan hol, arról fogalmam sincs! Elvégre mit számít? Annyi bizonyos, hogy Antekirtt doktornál vagyunk, jó kosztot ad, jó kvártélyt, jó ruhát, nem is szólva a megbecsülésről...

- De ha nem is ismeri a sziget fekvését, legalább a nevét tudja? - kérdezte Péter.

- A nevét?... Ó, de még mennyire tudom! - válaszolta Pescade. - Antekirtta!

Báthory Péter hasztalan kutatott emlékezetében, hogy a Földközi-tenger melyik szigetét hívják így, és csak nézte Pointe Pescade-ot.

- Igen, Péter úr, igen! - felelte a derék fickó. - Antekirtta. Nem tudom, milyen hosszúsági és szélességi fok alatt terül el, egyszerűen csak Földközi-tenger, így címezné a levelet a nagybátyám is, ha volna nagybátyám, de mind ez ideig az ég megtagadta tőlem azt az örömet, hogy nagybátyám legyen! Végül is semmi meglepő nincs benne, hogy ezt a szigetet Antekirttának hívják, hiszen Antekirtt doktoré. Azt azonban, hogy a doktor kapta-e a szigettől a nevét, vagy a sziget a doktortól, akkor sem tudnám megmondani, ha a Földrajzi Társaság főtitkára volnék!

Péter állapota egyre javult. Semmiféle szövődmény nem lépett fel, pedig ettől tartani lehetett. Tápláló, de kíméletes étrenddel a beteg fokozatosan visszanyerte erejét. A doktor gyakran meglátogatta, mindenféléről beszélt vele, kivéve ami Pétert legjobban érdekelte. A fiatalember azonban nem akarta túl korán bizalmas vallomásra bírni a doktort, várta, hogy a maga jószántából kezdjen el beszélni.

Pointe Pescade mindig hűségesen elmondta a doktornak azokat a rövid kis beszélgetéseket, amelyeket a beteggel folytatott. Nyilvánvaló, hogy az a titokzatosság, amely nemcsak Sándor Mátyás grófot, de még a lakóhelyül választott szigetet is övezte, foglalkoztatta Báthory Pétert. Az is természetes volt, hogy mindig csak Torontál Szávára gondolt, aki most oly messze került tőle, hiszen úgy látszott, minden összeköttetés megszakadt Antekirtta és az európai szárazföld között. De közelgett az idő, amikor lesz elegendő ereje, hogy mindenről tudomást szerezzen.

Igen! Mindent megtud, de azon a napon, mint az operáló sebész, a doktor is érzéketlen marad a beteg jajgatásával szemben.

Több nap telt el. A fiatalember sebe teljesen behegedt. Már fel is tudott kelni, és szobája ablakánál üldögélt. A jó déli nap simogatta, éltető szellő töltötte meg tüdejét, s visszaadta egészségét és erejét. Úgy érezte, szinte akarata ellenére születik újjá. És szemét makacsul a végtelen látóhatárra szegezte, mert még azon is túlra szeretett volna pillantani; belül, a lelke még korántsem gyógyult meg. A tágas vízterület az ismeretlen sziget körül majdnem mindig kihalt volt. Alig néhány parti hajó, karcsú háromárbocos, kisebb-nagyobb vitorlások, halászbárkák tűntek fel a nyílt tengeren, de sohasem kötöttek ki. Soha egyetlen nagy kereskedelmi hajó, soha egy gőzös, pedig útvonaluk keresztül-kasul szeli ezt a nagy európai vizet.

Mintha Antekirtta a világ végére száműzött emberek szigete lett volna.

Július huszonnegyedikén a doktor bejelentette Báthory Péternek, hogy másnap délután elhagyhatja a szobát, és felajánlotta, hogy elkíséri első sétájára.

- Doktor úr - felelte Péter -, ha van erőm kimenni, akkor arra is van, hogy meghallgassam önt.

- Hogy meghallgass engem, Péter... Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt szeretném mondani, hogy ön ismeri egész életem történetét, de én nem ismerem az önét!

A doktor figyelmesen nézte, nem mint barátja, hanem orvosa, aki eldönti, hogy tüzet-vasat kibír-e a beteg élő húsa. Aztán leült melléje, és így szólt:

- Szeretnéd megismerni az életem történetét, Péter? Akkor figyelj...

- Először is Antekirtt doktor történetét mondom el, ez akkor kezdődik, amikor Sándor Mátyás gróf belevetette magát az Adria vizébe.

A rendőrök utolsó sortüzének golyózáporából ép bőrrel menekültem meg. Az éjszaka igen sötét volt. Nem láthattak. Az áramlat kisodort a nyílt tengerre, és akkor sem tudtam volna visszajutni a partra, ha ez a szándékom. Egyébként ezt nem is akartam. Inkább meghalok, mintsem elfogjanak, visszavigyenek, és főbe lőjenek a pisinói várerődben. Ha elpusztulok, mindennek vége. Ha sikerül megmenekülnöm, legalább halottnak hisznek. Semmi nem akadályozhat többé az igazságszolgáltatás művének végrehajtásában, amelyet esküvel fogadtam meg Szathmár grófnak és édesapádnak, de saját magamnak is... és ez meg is történik!

- Az igazságszolgáltatás művében? - csodálkozott el Péter, és szeme tágra nyílt e váratlan szóra.

- Igen, Péter, és ezt a művemet te is megismered, éppen azért hoztalak el a raguzai temetőből téged, aki halott vagy, mint jómagam, mégis élsz, akárcsak én.

E szavakra Báthory Péter úgy érezte, tizenöt évvel zuhant vissza a múltba, amikor apja kilehelte lelkét a pisinói erőd vesztőhelyén.

- Előttem állt a nyílt tenger - folytatta a doktor -, a legközelebbi szárazföld az olasz partvidék. Bármilyen jó úszó is voltam, nem gondolhattam arra, hogy átszelem. Hacsak a gondviselés nem jön segítségemre, és találok valami roncsot, vagy egy idegen hajó felvesz a fedélzetére, mert különben elvesztem. De amikor az életét is hajlandó feláldozni az ember, ahhoz is van ereje, hogy megvédje, ha lehetséges.

Először is többször lebuktam, hogy elkerüljem az utolsó golyókat. Majd amikor megbizonyosodtam, már senki nem vehet észre, a víz felszínén maradtam, s a nyílt tenger felé igyekeztem. Ruhám nemigen akadályozott, lévén igen könnyű és testhezálló.

Este fél tíz felé járhatott az idő. Becslésem szerint több mint fél órája úsztam a parttól minél messzebb, így eltávolodtam a rovignói kikötőtől, amelynek utolsó fényei apránként elmosódtak.

Hová juthattam így, és miben reménykedtem? Bizony semmiben, Péter, de ellenállást éreztem magamban, szívósságot, emberfeletti akaratot, és ez segített. Már nem az életemet igyekeztem megmenteni, hanem jövendő feladatomat. És ha e pillanatban valami halászhajó jön arra, nyomban lebukok, hogy elkerüljem. Hány árulóval találkozhatok még itt az osztrák partvidéken, aki kész arra, hogy kiadjon, és felvegye érte a jutalmat, hány Carpenával, míg egy becsületes Andrea Ferratóra bukkanok!

Az első óra elteltével hirtelen egy halászhajó bukkant fel a homályban. A nyílt tenger felől jött, és teljes sebességgel haladt a part felé. Már fáradt voltam, s hátamon feküdtem a vízen, de ösztönösen megfordultam, készen arra, hogy eltűnjek. Bármelyik isztriai kikötőbe tartó halászhajó csak gyanút kelthetett bennem.

Erről tüstént meg is bizonyosodtam. Az egyik matróz dalmát nyelven kiabálta, hogy változtasson irányt a hajó. Hirtelen lebuktam, és mielőtt még a hajón levők észrevehettek volna, a bárka elhaladt a fejem felett.

Amikor elfogyott a lélegzetem, feljöttem a víz színére, és nyugatnak vágtam.

Éjszaka megenyhült a szél. A hullámok lecsendesedtek, ahogy a szél is alábbhagyott. Csak a hosszú fenékhullámok emelintettek fel, és sodortak a nyílt tenger felé.

Olykor úsztam, olykor pihentem, s így távolodtam el a parttól a második óra alatt. Csupán az elérendő célt láttam, és nem az előttem álló utat. Ötven tengeri mérföldet kell megtennem, hogy átússzam az Adriát, igen, át akartam úszni, igen, át is fogom! Ó, Péter! Át kell esni ilyen megpróbáltatásokon, hogy megtudjuk, mire képes az ember, milyen eredményt érhet el az emberi test gépezete, ha a lelkierő párosul a testi erővel!

Így tartottam fenn magam a második órán át. Az Adriának ez a része teljesen kihalt volt. A madarak is elhagyták, visszatértek sziklaodúikba. Már csak hangosan rikácsoló sirályok húztak el párosával a fejem felett.

Noha nem akartam tudomást venni a fáradtságról, karom egyre jobban elnehezült, lábam ólomsúlyúnak éreztem. Már ujjaim is szét-szétnyíltak, és csak nagy nehezen tudtam összezárni őket. A fejem úgy húzott le, mintha vasgolyót akasztottak volna a nyakamba, és már alig bírtam a víz fölött tartani.

Ekkor valami hallucináció kerített a hatalmába. Nem voltam többé ura gondolataimnak. Zavaros agyamban furcsa eszmetársítások kavarogtak. Éreztem, hogy már csak tökéletlenül vennék ki bármilyen zajt a közelemben, vagy valamilyen fényt, ha megpillantanám. És pontosan ez történt.

Éjfél felé járhatott, távoli tompa dübörgést hallottam kelet felől, de nem tudtam megállapítani, mitől eredhet. Fény villant fel, és szemhéjamat önkéntelenül lecsuktam. Igyekeztem felemelni a fejem, de csak úgy sikerült, hogy félig elmerültem. Aztán körülnéztem.

Azért mondom el ezeket a részleteket, Péter, mert ismerned kell, és ezek alapján megismersz engem is.

- Mindent tudok önről, doktor úr, mindent! - felelte a fiatalember. - Gondolja, hogy anyám nem mondta el, ki volt Sándor Mátyás gróf?

- Rendben van, Péter, édesanyád ismerte Sándor Mátyást, de Antekirtt doktort nem! És őt kell megismerned! Figyelj hát ide!... Figyelj rám!

A zaj, amelyet hallottam, egy hajótól származott; kelet felől jött, és az olasz partok felé haladt. A fény az előárboc kötelére erősített fehér lámpától eredt; ez mutatta, hogy gőzhajó közeledik. A hajótest szélességét jelző fényeket hamarosan felfedeztem, pirosat a bal oldalán, zöldet a jobbon, és az, hogy egyidejűleg láttam őket, arra mutatott, hogy a hajó felém tart.

Döntő pillanat előtt álltam. Mivel Trieszt felől jött, megvolt minden valószínűség, hogy a gőzös osztrák. Ha menedéket kérek tőle, annyi, mintha a rovignói rendőrök kezére adnám magam! El voltam tökélve, hogy ezt nem teszem, de arra is, hogy kihasználom a kínálkozó menekülési alkalmat.

A gőzös gyorshajó volt. Minél közelebb ért, annál nagyobb lett, és láttam az orra előtt fehérlő vizet. Két perc sem telik belé, áthalad azon a helyen, ahol igyekeztem egy helyben maradni.

Abban nem kételkedtem, hogy a gőzös osztrák. De semmi lehetetlen nem volt benne, hogy Brindisibe vagy Otrantóba megy, vagy legalábbis ott kiköt. És ha így van, huszonnégy órán belül odaérkezik.

Elhatároztam: várok. Bizonyos voltam, hogy nem vesznek észre a félhomályban, s abban az irányban maradtam, amerre a hatalmas tömeg tartott, ekkor épp mérsékelt sebességgel haladt, és alig dobálták a hullámok.

Végül is a gőzös hozzám érkezett, orra húsz láb magasságban emelkedett ki a tenger fölött. Az elülső tajték átcsapott rajtam, de nem sebzett meg. A hajó vasteste csak súrolt, de erőteljesen eltoltam magam a kezemmel. Alig néhány másodpercig tartott az egész. Aztán amikor láttam kirajzolódni a hajó kiemelkedő tatjának körvonalát, nem törődve azzal a veszéllyel, hogy csavarja összetör, a kormánylapátba fogóztam.

Szerencsére a gőzös teljesen meg volt rakva, mélyen merült a vízbe, és így nem a felszínét kavarta, mert nem tudtam volna sem kiszabadulni az örvényből, sem pedig megkapaszkodni. De mint minden gőzhajón, ezen is két vaslánc lógott hátul, amelyeket a kormánylapátra erősítenek. Megragadtam az egyik láncot, felmásztam az összekötő kampóig, kicsit kiemelkedve a vízből, s úgy-ahogy elhelyezkedtem a fartőke mellett... Viszonylag biztonságban voltam.

Három órával később felkelt a nap. Kiszámítottam, hogy még húsz órán át kell kitartanom ebben a helyzetben, ha a gőzös kiköt Brindisiben vagy Otrantóban. Leginkább nyilván az éhségtől és szomjúságtól szenvedek majd. Csak az a fontos, hogy ne vegyenek észre sem a fedélzetről, sem a hátsó forgódarun függő csónakról. Igaz, hogy egy oldalvást jövő másik hajóról észrevehettek volna, és ezt jelezhetik. De csak kevés hajóval találkoztunk, azok is messze haladtak el tőlünk, így nem vehették észre, hogy egy ember a kormánylapát láncába kapaszkodik.

A tűző napon levetkőztem, és csakhamar megszárítottam ruháimat. Andrea Ferrato háromszáz forintja még mindig az övemben volt. Ez a pénz jelenti a biztonságomat, ha partot érek. Ott már nem lesz félnivalóm. Idegen országban Sándor Mátyás grófnak nem kell tartania az osztrák rendőrségtől. Politikai menekültet nem adnak ki. De nemcsak biztonságba akartam kerülni, azt is akartam, hogy halottnak higgyenek. Senkinek sem volt szabad tudnia, hogy a pisinói vártorony utolsó szökevénye olasz földön szállt partra.

Amit kívántam, meg is valósult. A nap minden zavaró körülmény nélkül telt el. Leszállt az éjszaka. Este tíz óra tájban szabályos időközökben fény villant fel délnyugat felől. A brindisi világítótorony volt. Két órával később a gőzös egyenesen a kikötő bejáratához érkezett.

De mielőtt még a révkalauz feljött volna a fedélzetre, vagy két mérföldre a parttól csomagot kötöttem ruháimból, nyakamba akasztottam, elengedtem a kormánylapát láncát, és lassan a vízbe ereszkedtem.

Egy perc múlva már nem is láttam a gőzöst, amely sípjával bele-belenyerített a levegőbe.

Fél órát úsztam a nyugodt tengerben, aztán egy homokos partrészre értem, ahol nem volt hullámverés; nem látott senki, a sziklák közé bújtam, felöltöztem, és egy száraz tengeri fűvel bélelt gödör mélyén fáradtságom legyőzte az éhséget, elaludtam.

Napfelkeltekor bementem Brindisibe, kiszemeltem a város egyik legszerényebb szállóját, és ott vártam be az eseményeket, mielőtt új életem tervét kidolgoznám.

Két nap múlva, Péter, megtudtam az újságokból, hogy a trieszti összeesküvés ügyét lezárták. Megírták, hogy Sándor gróf holttestét a kutatások ellenére sem sikerült megtalálni. Halottnak hittek, éppen úgy, mintha két társammal, Szathmár Lászlóval és édesapáddal, Báthory Istvánnal a pisinói vártorony vesztőhelyén végeztek volna ki.

Még hogy meghaltam!... Nem, Péter, majd meglátják, mennyire élek!

Báthory Péter mohó érdeklődéssel hallgatta a doktor elbeszélését. Úgy hatott rá az egész, mintha sír mélyéről hangzott volna fel. Igen! Sándor Mátyás gróf beszélt hozzá! Péterrel szemben, aki apja élő mása volt, felengedett szokásos hidegsége, egészen kitárta szívét, megmutatta igazi valóját, miután annyi évig rejtette mindenki előtt. De még semmit nem szólt arról, hogy miben számít az ifjú segítségére, pedig Péter égett a vágytól, hogy megtudja.

A doktor elbeszélése a vakmerő átkelésről az Adrián az utolsó részletig igaz volt. Így érkezett teljes épségben Brindisibe, Sándor Mátyás pedig mindenki számára meghalt.

De haladéktalanul el kellett hagynia Brindisit. Ez a város csupán átutazó kikötő. Itt szállnak hajóra az India felé utazók, és itt lépnek partra az Európába érkezők. Többnyire üres, kivéve a hét egy-két napján, a hajók befutásakor, különösen a "Félszigeti és Keleti Társaság" gőzöseinek érkezésekor. Ez elég lehetett volna ahhoz, hogy a pisinói szökevényt esetleg felismerjék, de ismételjük, ha nem is volt mitől féltenie életét, mindenképpen azt akarta, hogy halottnak higgyék.

Ezen törte fejét a doktor Brindisibe érkezése után következő napon, miközben annak a terasznak tövében sétált, amely fölött Kleopátra emlékoszlopa magasodik, épp ahová a Via Appia betorkollt. Már eltervezte új életét. Keletre megy, ott vagyont szerez, és ezzel együtt hatalmat. De sehogy sem akart olyan hajón utazni, amely Kisázsia irányában teljesít rendszeres szolgálatot, mert ezen mindenfajta nemzetiségű utas utazik. Valami kevésbé feltűnő közlekedési eszközre volt szüksége, de ilyet nem talált Brindisiben. Vonatra is ült még aznap este, és Otrantóba utazott.

Másfél óra múlva a vonat megérkezett az olasz csizmának csaknem a sarkában fekvő városba, az Adria bejáratát képező szűk tengerszoros partjára. A majdnem teljesen elhagyott kikötőben a doktor megegyezett egy Szmirna felé induló háromárbocos gazdájával, aki visszaszállított egy rakomány kis albán lovat, mert nem talált vevőt Otrantóban.

Másnap a háromárbocos kifutott a tengerre, és a doktor még látta, amint a látóhatár alá süllyed a Punta di Luca világítótornya Olaszország csücskén, míg a szemben levő parton az Akrakeraunia-hegység dereng fel a ködön át. Az átkelés esemény nélkül zajlott le, és néhány nap múlva már megkerülték a Matapan-fokot Görögország déli végénél, és a háromárbocos befutott a szmirnai kikötőbe.

A doktor röviden mondta el Péternek utazásának ezt a részletét, és azt is, hogyan értesült az újságokból kislányának váratlan haláláról, és hogy így egyedül maradt ezen a világon.

- Végül is - mondta - elértem Kisázsia földjére, ahol annyi éven át éltem ismeretlenségben. Orvostudománnyal, kémiával, természettudománnyal foglalkoztam fiatalkoromban a magyarországi iskolákban és egyetemeken, ott tanított nemes lelkű édesapád is, s most e tanulmányokat akartam felhasználni.

Szerencsémre ez sikerült, és gyorsabban, mintsem remélhettem; Szmirnában, ahol hat-hét évet töltöttem, jó nevű orvos lettem. Néhány váratlan orvosi sikerem révén kapcsolatba kerültem a környék leggazdagabb embereivel, arrafelé bizony az orvostudomány még gyerekcipőben jár. Ekkor úgy határoztam, hogy elmegyek a városból. És mint a hajdani professzorok, egyszerre gyógyítottam, és tanítottam a gyógyítást; elsajátítottam a kisázsiai talebek és indiai panditok ismeretlen gyógymódjait, bejártam az összes tartományt, itt néhány hetet, ott néhány hónapot időztem, Karakissarba, Binderbe, Adanába, Halebbe, Tripoliszba, Damaszkuszba hívtak, és kérték ki tanácsomat; mindenütt megelőzött egyre növekvő hírnevem, vagyonom pedig együtt nőtt hírnevemmel.

De ez még nem volt elég. Korlátlan hatalomra volt szükségem, mint amilyennel egy indiai maharadzsa rendelkezik, akinek tudománya fölér gazdagságával.

Ez az alkalom nem is váratott magára.

Homsban, Észak-Szíriában egy ember hosszú betegségében szinte haldoklott. Egyetlen orvos sem tudta addig a baj természetét felismerni. Ebből adódott, hogy nem lehetett megfelelő kezelést alkalmazni. Ez a férfi, akit Faz-Rhatnak hívtak, magas beosztást töltött be a török birodalomban. Akkoriban még csak negyvenöt éves volt, és annál inkább sajnálta itt hagyni az életet, mert hatalmas vagyona minden élvezet kiaknázását lehetővé tette számára.

Faz-Rhat hallott rólam, hiszen ebben az időben már nagy hírnevem volt. Arra kért, hogy látogassam meg Homsban, és én eleget tettem meghívásának.

"Doktor - mondta -, vagyonom fele a tiéd, ha visszaadod az életemet!"

"Őrizd meg vagyonodnak ezt a felét is! - feleltem neki. - Elvállalom kezelésed, és meggyógyítalak, ha Isten is úgy akarja!"

Figyelmesen tanulmányoztam ezt a beteget, akiről az orvosok már lemondtak. Legfeljebb néhány hónapot adtak még neki. De én szerencsére pontosan meg tudtam állapítani a betegségét. Három hétig maradtam Faz-Rhat mellett, és figyeltem az előírt kezelés hatását. Teljesen kigyógyult. Amikor le akarta róni háláját, csak annyit fogadtam el, amennyiről úgy éreztem, megillet. Aztán eltávoztam Homsból.

Három évvel később Faz-Rhat baleset következtében életét vesztette. Szülei nem éltek, leszármazottja nem volt, és engem tett meg körülbelül ötvenmillió forint értékű vagyona egyetlen örökösévé.

Tizenhárom év telt már el azóta, hogy a pisinói szökevény Kisázsia e tartományaiban menedéket talált. Antekirtt doktor neve már-már legendássá vált, s híre egész Európát is bejárta. Ezen a területen tehát elértem a kívánt eredményt! Most már csak életem egyetlen célja volt hátra.

Elhatároztam, visszatérek Európába vagy legalábbis a Földközi-tenger valamelyik távoli pontjára. Ellátogattam az afrikai partokra is, és magas áron megvásároltam egy jelentős, gazdag, termékeny szigetet, amely alkalmas volt arra, hogy egy kis települést ellásson: Antekirtta szigetét. Itt vagyok én, Péterem, uralkodó, teljhatalmú úr, király alattvalók nélkül, olyan emberekkel körülvéve, akik testüket-lelküket feláldoznák értem; védelmi eszközeink félelmetesek, csak be kell fejeznem őket, hírközlési berendezéseink a Földközi-tenger vidékének számos pontjával kötnek össze, s olyan gyors kis flottával rendelkezem, amely révén ennek a tengernek szinte ura lettem.

- Hol fekszik Antekirtta szigete? - kérdezte Báthory Péter.

- A Nagy-Szirtisz partvidékén, amely már az ókor elején hírhedt volt a tengernek abban a csücskében, amely az északi szelek miatt még a modern hajók számára is veszélyes, a Tripoliszi kormányzóság és Kirenaika között, az afrikai szárazföldbe betüremlő Sidra-öböl mélyén.

Csakugyan, a Szirtisz-szigetcsoporttól északra fekszik Antekirtta. Sok évvel ezelőtt a doktor bejárta a kirenaikai partokat, Szuszát, Kirenét, a régi kikötővárost, Barka vidékét, vagyis mindazokat a városokat, amelyek a hajdani Ptolemaiosz, Berenike, Hadrumetum helyén épültek, egyszóval az ősi Pentapoliszt, amely hajdan a görög, makedón, római, perzsa, majd szaracén birodalomhoz, most az arabhoz tartozott, és a Tripoliszi pasaság fennhatósága alatt állt. Sokfelé utazgatott - ahová éppen hívták -, s így jutott el arra a számos kis szigetre, amellyel tele van a líbiai part közelében a tenger, Pharoszra, Anthirhodoszra, a két Plinthinosz-szigetre, Enesziptoszra, a Tyndarisz-sziklákra, Pyrgoszra, Plateára, Ilioszra, a Hyphaloszokra, a Pontini-, a Fehér- és végül a Szirtisz-szigetekre.

Ott, a Sidra-öbölben, harminc tengeri mérföldre a Benghazi tartománytól, a parthoz legközelebb eső sziget, Antekirtta^[4] különösképpen magára vonta az orvos figyelmét. Így hívták a szigetet, mert a Szirtisz- vagy Kirtisz-szigetcsoport előtt fekszik. A doktor ettől az időtől kezdve fejébe vette, hogy egy nap megszerzi a szigetet, s a későbbi birtokbavétel jelképeként felvette az Antekirtt nevet, amely csakhamar híressé vált az egész Óvilágban.

Két súlyos ok bírta erre az elhatározásra: először is Antekirtta meglehetősen nagy kiterjedésű volt - kerülete tizennyolc mérföld -, hogy befogadja mindazokat, akiket az orvos itt akart letelepíteni; eléggé kiemelkedett a tengerből, hiszen egy nyolcszáz lábnyi magas hegycsúcsról ellenőrizni lehetett az öblöt egészen a kirenaikai partvidékig; terményei, amelyek a patakok öntözte földeken nőttek, meglehetősen változatosak voltak, és elegendőek a néhány ezer főnyi lakosság ellátására. Ezenkívül annak a tengernek a szélén helyezkedett el, amelynek rettenetes viharai végzetes csapásokat mértek az argonautákra; már a rhodoszi Apollóniosz, Horatius, Vergilius, Propertius, Seneca, Valerius Flaccus, Lucanus és sokan mások, akik inkább földrajzi leírásokat írtak, mint verseket, így Polübiosz, Sallustius, Sztrabón, Mela, Plinius, Procopus a Szirtiszekről szóló verseikben és leírásaikban hírt adtak ezekről az "elragadó" vizekről, mert ez nevük valódi jelentése.

Ilyen lakóhely felelt meg igazán Antekirtt doktornak. Jelentős összegért vásárolta meg teljes tulajdonjogát, hűbéri és minden egyéb kötelezettség nélkül - az adásvételi szerződést teljes egészében jóváhagyta a szultán, és Antekirtta tulajdonosát a sziget teljhatalmú urává nyilvánította.

A doktor már harmadik éve lakott a szigeten. A mintegy háromszáz európai és arab család, akiket oda vonzottak ajánlatai és a boldog élet ígérete, kétezer lelket számláló kis települést alkotott. Nem voltak rabszolgák, még csak alattvalók sem, hanem a sziget tulajdonosának készséges társai, akik a földgolyó e pontján új hazára leltek.

Lassanként szabályos közigazgatás alakult ki, a sziget védelmére állított katonákkal, a tekintélyes polgárokból választott bírákkal, akiknek nemigen nyílt alkalmuk hivataluk gyakorlására. Aztán a doktor tervei alapján Anglia, Franciaország és Amerika legjobb hajóműhelyeiben felépítették azt a gőzösökből, gőzjachtokból, kétárbocosokból és Elektrikekből álló csodálatos kis flottát, amelyet a Földközi-tenger medencéjében tett gyors portyázásokra szánt. Ugyanakkor erődítések építéséhez is hozzáláttak Antekirttán; de a munkálatok még nem fejeződtek be, noha a doktor sürgette őket, nem is minden ok nélkül.

Antekirttának valami ellenségtől kellett hát tartania a Sidra-öböl tájékán? Igen! Egy félelmetes szekta, igazából holmi kalóztársaság fenekedve és gyűlölködve nézte, hogy idegen ember települést létesít a líbiai partvidék szomszédságában.

Ez a szekta Szaid Mohammed ibn-Aliasz-Szenuszi muzulmán szövetsége volt. Ebben az esztendőben (a mohamedán időszámítás 1300. évében) fenyegetőbben lépett fel, mint valaha, és amerre elterjedt, már csaknem hárommillió hívet számlált. Kolostorokkal, közigazgatási és harci központokkal rendelkeztek Egyiptomban, az európai és ázsiai Törökországban, a baele és tubu népek földjén, Kelet-Szudánban, Tunéziában, Algírban, Marokkóban, a független Szaharában, egészen Nyugat-Szudán határáig, de különösen Tripoliszban és Kirenaikában. Ez a szekta jelentett állandó veszélyt Észak-Afrika európai településeire, a csodálatos Algírra, amely arra volt hivatva, hogy a világ leggazdagabb országa váljon belőle, és különösképp Antekirtta szigetére, amint majd látjuk. Így hát érthető a doktor elővigyázatossága, amikor minden korszerű aktív és passzív védelmi eszközt igyekezett felhasználni.

Erről és sok minden egyébről értesült Báthory Péter ebből a beszélgetésből. Antekirtta szigetére szállították tehát, a Szirtisz-tenger öblébe, az Óvilág egyik legrejtettebb zugába, néhány száz mérföldre Raguzától, ahol két olyan teremtést hagyott, akiknek emléke örökre benne él: anyját és Torontál Szávát.

Aztán a doktor néhány részlettel kiegészítette élete második szakaszának történetét. Miközben megtette a szükséges intézkedéseket a sziget védelmére, azzal is törődött, hogy kiaknázza földjének kincseit, biztosítsa a kicsi település anyagi és szellemi szükségleteit, de ügynökei arról is állandóan tájékoztatták, mi történt hajdani barátaival, akiknek sohasem vesztette nyomát - többek között Báthorynéval, fiával és Borossal, akik elhagyták Triesztet, és Raguzában telepedtek le.

Péter így megtudta, milyen céllal érkezett a kétárbocos Savarena Gravozába az emberek kíváncsiságát felcsigázó körülmények között, miért látogatta meg a doktor Báthorynét, hogyan utasította vissza az özvegy a felajánlott pénzt, amelyről fia nem is hallott, hogyan szabadította ki a doktor még idejében Pétert a sírból, ahol csak delejes álomban aludt.

- Igen, fiam, téged - tette hozzá -, aki annyira elvesztetted a fejed, hogy az öngyilkosságtól sem riadtál vissza!

E szóra Péter összeszedte erejét, és méltatlankodva felegyenesedett.

- Öngyilkosság?! - kiáltott fel. - Azt hitte hát, hogy saját magamat szúrtam le?

- Péter... egy kétségbeesett pillanatban...

- Igen! Kétségbeestem!... Azt hittem, még ön is elhagyott, apám barátja, elhagyott, ígéretei ellenére, pedig az ígéreteket önként tette!... Igen! Kétségbeestem! És még most is kétségbeejtőnek látom a sorsomat!... De a kétségbeesett embernek nem azt mondja Isten, hogy haljon meg! Azt mondja, éljen... azért, hogy bosszút álljon!

- Nem... azért, hogy igazságot szolgáltasson! - javította ki a doktor. - De ki szúrhatott le akkor, Péter?

- Egy férfi, akit gyűlölök - felelte Péter -, egy férfi, akivel véletlenül találkoztam aznap este egy elhagyatott úton a raguzai bástyafal tövében. Talán azt hitte, hogy rávetem magam, belekötök... De megelőzött... Leszúrt!... Ez a férfi, Sárkány, ez a...

Péter be sem tudta fejezni. Amint eszébe jutott az a nyomorult, akit már Száva férjének hitt, gondolatai összezavarodtak, szeme lecsukódott, mintha kiszállt volna belőle az élet, mintha sebe ismét felszakadt volna.

A doktor gyorsan magához térítette, és amikor eszméletre tért, merően nézte Pétert, miközben így suttogott:

- Sárkány?... Sárkány!

Az elszenvedett megrázkódtatás után Péternek nyugalomra lett volna szüksége. De nem akart pihenni.

- Nem! - mondta. - Ön így kezdte az imént: "Először is Antekirtt doktor történetét mondom el; ez akkor kezdődik, amikor Sándor Mátyás gróf az Adria vizébe vetette magát..."

- Igen, Péter.

- Akkor most el kell mondania mindazt, amit még nem tudok Sándor Mátyásról!

- Van erőd, hogy meghallgass?

- Beszéljen!

- Hát legyen! - felelte a doktor. - Jobb, ha végére járunk ennek a titoknak, hiszen jogod van megismerni mindazt a borzalmat, amit ez a múlt rejt, és akkor soha többé nem kell visszatérnünk rá! Péter, bizonyára azt hitted, hogy cserbenhagytalak, pusztán azért, mert eljöttem Gravozából... Hallgass meg!... És azután ítélj, helyesen cselekedtem-e.

Tudod, Péter, az ítélet végrehajtására kitűzött nap előtti este társaimmal együtt szökést kíséreltünk meg a pisinói erődből. De Szathmár Lászlót elfogták az őrök, amikor le akart ereszkedni utánunk a vártorony lábához. Apádat és engem elsodort a Buco rohanó áradata, bennünket már nem tudtak elérni. Csodával határos módon menekültünk meg a Foiba örvényeiből is, és amikor a Leme-csatorna partjára kivergődtünk, észrevett egy hitvány alak; habozás nélkül áruba bocsátotta fejünket, amelyre a kormány vérdíjat tűzött ki. Egy rovignói halász házában bukkantak ránk, épp amikor a halász arra készült, hogy átvigyen bennünket az Adria túlsó partjára; apádat letartóztatták, és visszavitték Pisinóba. Én szerencsés voltam, sikerült megmenekülnöm. Innen már ismered a történetet, de elmondom azt, amit még nem tudsz. Az a hitvány alak, aki beárult minket, egy Carpena nevű spanyol ember volt - néhány hónappal később ez az árulás Ferrato szabadságába és életébe is került -, de már előbb akadt két ember, aki pénzért feljelentette a trieszti összeesküvőket.

- Kik azok?! - kiáltott fel Báthory Péter.

- Azt kérdezd előbb, hogyan lepleződött le árulásuk! - felelte a doktor.

És elmesélte gyorsan a vártorony cellájában lezajlott eseményeket, elmondta, hogyan tudta meg az árulók nevét egy akusztikai jelenség folytán.

- A nevüket, doktor! - kiabálta még egyszer Báthory Péter. - Ezt nem tagadhatja meg tőlem!

- Megmondom!

- Kik azok?

- Az egyik az a könyvelő, aki bejutott Szathmár László házába, és ott kémkedett! Ez az ember akart meggyilkolni! A neve: Sárkány.

- Sárkány! - kiáltott fel Báthory Péter, s most elég ereje volt ahhoz is, hogy a doktor felé közeledjen. - Sárkány!... A nyomorult!... És ön tudta ezt!... És ön, Báthory István társa, ön, aki védelmet ajánlott fel fiának, ön, akire szerelmem titkát bíztam, ön, aki még biztatott is, hagyta, hogy ez az aljas alak belépjen Torontál Simon házába, amikor becsaphatta volna előtte a kaput egyetlen szavával!... Hiszen az ön hallgatása segítette elő ezt a bűntényt... mert ez bűntény... amely kiszolgáltatta Sárkánynak azt a szerencsétlen lányt!

- Igen, Péter, ezt tettem!

- De miért?...

- Mert Száva nem lehet a feleséged!

- Miért?... Miért?...

- Mert ha Báthory Péter elveszi Torontál kisasszonyt, az még förtelmesebb bűn lenne!

- De miért... miért?... - ismételte Péter, aki most már rettenetesen szenvedett.

- Mert Sárkánynak cinkosa is volt!... Igen, cinkosa is volt ebben az undorító cselszövényben, amely apád halálát okozta... És ez a cinkos... végül is meg kell tudnod!... Torontál Simon trieszti bankár volt!

Péter hallotta, amit a doktor mondott, és megértette. De nem bírt felelni. Görcs szorította össze ajkát. Ha nem bénítja, nem merevíti meg testét a borzalom, azonnal összerogyott volna. Kitágult pupilláján át mintha kifürkészhetetlen sötétségbe merült volna tekintete.

Csak néhány másodpercig tartott az egész, s a doktor rémülettel gondolt arra, vajon nem szenved-e ki a beteg a rettentő műtét után, amelyet most végzett rajta.

De Báthory Péter is erős természetű volt. Sikerült lelke minden háborgását megfékeznie. Néhány könnycsepp jelent meg szemében... Aztán visszahullott a karosszékbe, kezét a doktor kezébe ejtette.

- Péter - szólt a doktor gyöngéd és komoly hangon -, mi az egész világ szemében halottak vagyunk! Egyedül élek a földön, se barátom, se gyermekem!... Akarsz a fiam lenni?

- Igen!... Apám!... - felelte Báthory Péter.

És valóban, az atyai és gyermeki érzés találkozott itt, és az vezette őket egymás karjaiba.

Míg ez történt Antekirttán, nézzük, milyen események színhelye volt Raguza.

Báthoryné már nem lakott ebben a városban fia halála óta. Boros néhány barátja segítségével rá tudta venni, hogy költözzék el a Marinella utcai házból. Az első napokban attól féltek, hogy a szerencsétlen anya beleőrül ebbe az újabb csapásba. És valóban, bármilyen erős is volt ez az asszony, az elmezavar jelei mutatkoztak rajta, s ez az orvosokat is megijesztette. Tanácsukra ilyen körülmények közt vitték el Báthorynét a kis Vinticello faluba, a család egyik barátjához. Ott gondos ápolásban részesítették. De hogyan vigasztalhatták volna meg ezt az asszonyt, akit mint szerető anyát és feleséget kétszeres csapás ért férje, majd fia elvesztésével?

Öreg szolgája semmiképp sem akarta elhagyni. Ezért amikor bezárta a Marinella utcai házat, utána ment, hogy fájdalmában továbbra is odaadó és hűséges támasza maradjon.

Torontál Száváról - akit Báthory Péter anyja megátkozott - többé nem esett szó köztük. Azt sem tudták, hogy házasságát későbbi időpontra halasztották.

A lány állapota olyan volt, hogy ágyban kellett maradnia. Az őt ért megrázkódtatás váratlan volt és borzalmas. Akit szeretett, meghalt... bizonyára kétségbeesésében halt meg!... És akkor vitték a temetőbe, amikor a palotájukból elindult, hogy megkösse azt a gyűlöletes házasságot!

Tíz napon át, vagyis július tizenhatodikáig Száva állapota aggasztó volt. Anyja el sem mozdult mellőle. Egyébiránt utoljára ápolhatta lányát, mert rövidesen ő maga is halálos betegségbe esett.

E hosszú órákon át miről beszélhetett anya és lánya? Könnyű kitalálni, nem is kell sokat kutatni. Két név tért vissza állandóan a zokogás és könnyek közepette: Sárkányé, akit csak átkoztak, és Péteré, amely már csak sírkőbe vésett név volt, őt siratták.

E beszélgetésekről Torontál Simon szántszándékkal távol tartotta magát - még leánya pillantását is kerülte. Ezt a helyzetet látva Torontálné még egyszer megpróbált beszélni férjével. Azt akarta, hogy tegyen le erről a házasságról, amelynek puszta gondolata is rettenetes, borzalmas volt Száva előtt.

A bankár megingathatatlan maradt elhatározásában. Talán ha tőle függ, nem kényszeríti őt semmi, lehet, hogy megadja magát az érveknek és saját belátásának. De a cinkos hatása hihetetlenül erős volt, és így nem hallgatott feleségére. Száva és Sárkány házasságának meg kell lennie, és mihelyt Száva egészségi állapota lehetővé teszi, meg is tartják az esküvőt.

Nem nehéz elképzelni Sárkány ingerültségét e váratlan esemény miatt, alig tudta leplezni haragját, amikor látta, hogy számításait megzavarják, és megszállottként zaklatta Torontál Simont. Csak halasztásról volt szó, de ha ez a halasztás elhúzódik, azzal a veszéllyel jár, hogy felborítja egész tervét, amelyre jövőjét alapította. Másrészt jól tudta, hogy Száva leküzdhetetlen ellenszenvet érez iránta.

És mivé fajul ez az ellenszenv, ha a fiatal lány megsejti, hogy Báthory Pétert az a férfi szúrta le, akihez feleségül kényszerítik?

Sárkány viszont továbbra is megelégedéssel gondolt arra, hogy jó alkalom kínálkozott, és eltüntethette vetélytársát. Különben semmi lelkiismeret-furdalás sem gyötörte ezt a minden emberi érzésből kivetkőzött gazembert.

- Még szerencse - mondta egy nap Torontál Simonnak -, hogy az a fiú megölte magát! Minél kevesebb marad a Báthory vérből, annál jobb nekünk! Valóban, az ég is oltalmaz minket!

És csakugyan, mi maradt a három családból, a Sándorokból, Szathmárokból és Báthoryakból? Egy idős asszony, akinek meg voltak számlálva napjai. Igen! Mintha Isten is a végsőkig oltalmazta volna ezeket a nyomorultakat, hogy Sárkány Torontál Száva férje és a vagyon ura legyen!

De mégis úgy látszott, Isten próbára akarja tenni Sárkány türelmét, mert a házasságot még későbbi időpontra kellett halasztani.

Amikor a lány felépült - legalábbis fizikailag - a borzalmas megrázkódtatás után, amikor Sárkány már azt hihette, hogy újra nekifoghat tervei megvalósításának, akkor meg Torontálné esett ágynak. Az élet rugói már elkoptak ebben a szerencsétlen asszonyban. És ezen nem is csodálkozhat az, aki tudja, hogyan élt az asszony a trieszti események óta, amikor is megtudta, milyen méltatlan férfihoz kötötte sorsát. Aztán kezdetét vette ha nem is küzdelme, de mindenesetre közbenjárása Péter érdekében, hogy részben jóvátegyék a Báthory családnak okozott nagy csapást, majd hasztalan könyörgése, hogy ellensúlyozza a Raguzába váratlanul visszatért Sárkány befolyását.

Már az első napoktól kezdve bizonyos volt, hogy Torontálné életének vége. Az orvosok legfeljebb néhány napot adtak még neki. Végelgyengülésben hal meg. Semmilyen kezelés nem menthetné meg, még az sem, ha Báthory Péter kikel sírjából, és feleségül veszi lányát.

Száva ekkor éppolyan gondos ápolásban részesítette anyját, mint amilyent tőle kapott, és tapodtat sem mozdult ágya mellől sem éjjel, sem nappal.

Elképzelhető, mit érzett Sárkány az újabb késedelem miatt. A bankárt állandóan szemrehányásokkal illette, de az maga is tehetetlen volt.

A helyzet megoldása már nem várathatott soká magára.

Július huszonkilencedike felé, vagyis néhány nappal később mintha visszatért volna kicsit Torontálnéba az élet.

Ezt egy lázroham idézte elő, de olyan heves volt, hogy negyvennyolc órával később el is vitte a beteget.

Szörnyű lázálmai voltak: félrebeszélt, érthetetlen mondatok hagyták el száját.

Egy szót, egy nevet ismételt minduntalan, amely meglepte Szávát. A Báthory név volt, nem is a fiatalemberé, hanem az édesanyjáé, őt hívta, kérte ismételten, mintha csak lelkiismeret-furdalás gyötörte volna:

- Bocsásson meg!... Asszonyom... bocsásson meg!...

És amikor Torontálnét a lázroham szünetében megkérdezte a lány, rémülten kiáltotta:

- Hallgass!... Száva!... Hallgass!... Nem mondtam semmit!

Elérkezett a július harmincadikáról harmincegyedikére virradó éjszaka. Az orvosok egy kis időre azt hihették, hogy Torontálné állapota túljutott a válságos ponton, és javulni kezd.

A nap jobban telt el, állandóan öntudatánál volt, és meglepetéssel tapasztalták, hogy a beteg állapotában váratlan változás állt be. Az éjszaka is olyan nyugodtnak ígérkezett, mint a nappal volt.

De ez csak azért látszott így, mert Torontálnét halála perceiben olyan erő szállta meg, amelyre képtelennek tartották. Elrendezte Istennel dolgát, majd döntő elhatározásra jutott, és csak az alkalmat várta, hogy ezt megvalósítsa.

Ezen az éjszakán azt követelte, hogy leánya pihenjen néhány órát. Száva minden ellenvetése dacára kénytelen volt engedelmeskedni anyjának, mert az annyira ragaszkodott kívánságához.

Este tizenegy óra felé Száva visszavonult a szobájába. Torontálné egyedül maradt. A palotában mindenki aludt, s olyan csönd uralkodott, amelyet méltán hívnak "halotti csöndnek".

Torontálné ekkor felkelt, és az a beteg, akiről azt hitték, hogy gyöngeségében mozdulni sem tud, elég erőt tudott gyűjteni, hogy felöltözzék, és odaüljön a kis íróasztal elé.

Levélpapírt vett elő, és reszkető kézzel leírt néhány sort, majd pedig aláírta. Aztán betette a levélkét egy borítékba, lezárta, és ezt a címet rótta rá:

Báthoryné, Marinella utca; Stradone - Raguza

Aztán erőt vett gyöngeségén, amelyet a levélírás még fokozott, kinyitotta szobája ajtaját, lement a főlépcsőn, keresztül a palota udvarán, nagy erőfeszítéssel kinyitotta az utcára nyíló kiskaput, és kint volt a Stradonén.

A Stradone sötét és kihalt volt, már éjfél is elmúlt.

Torontálné rogyadozó léptekkel haladt, vagy ötven lépést tett a bal oldali járdán, megállt egy postaláda előtt, bedobta a levelet, és visszafordult a palota felé.

De elfogyott ereje, amellyel utolsó elhatározását végrehajtotta, és végigzuhant a nagykapu küszöbénél.

Itt találták meg egy óra múlva. Itt ismerte fel Torontál Simon és Száva. Innét vitték fel szobájába, anélkül, hogy magához tért volna.

Másnap Torontál Simon tudatta Sárkánnyal, mi történt. Egyikőjük sem gyanította, hogy Torontálné egy levelet dobott be azon az éjszakán a stradonei postaládába. De miért hagyta el a palotát? Semmivel sem tudták megmagyarázni, és ez nagy nyugtalanságot okozott nekik.

A beteg még huszonnégy óráig ájultan feküdt. Csak néhány görcsös rángással adott életjelt magáról, egy elszálló lélek utolsó erőfeszítésével. Száva úgy szorította a kezét, mintha így akarná itt tartani ebben a világban, ahol anyja nélkül olyan egyedül lesz. De anyja szája most néma volt, és a Báthory nevet sem ejtette ki többé. Nyilván megnyugodott lelkiismerete, beteljesedett utolsó akarata, és nem kellett sem imádkoznia, sem bűnbocsánatot kérnie.

A következő éjszaka három óra felé Száva egyedül ült ágyánál, amikor a haldokló megmozdult, lánya kezét kereste.

Amikor megérintette, félig kinyílt csukott szeme. Aztán tekintetét Szávára emelte. Olyan esdeklő volt tekintete, hogy lánya nem érthette félre.

- Anyám... anyám! - kiáltotta. - Kívánsz valamit?

Torontálné igenlően bólintott.

- Akarsz valamit mondani?

- Igen!... - felelte kivehetően Torontálné.

Száva föléje hajolt, és az anyja ismét intett, hogy hajoljon még közelebb.

Száva fülét anyja szájához szorította, aki így szólt:

- Meghalok, gyermekem...

- Anyám... anyám!

- Közelebb... - mormolta Torontálné - közelebb... Senki se hallhassa! - Aztán újabb erőfeszítéssel ezt mondta: - Száva, bocsásd meg nekem, amit ellened vétettem... amit nem volt erőm megakadályozni!

- Te... anyám!... Te vétettél volna ellenem?... Te kérsz bocsánatot?

- Egy utolsó csókot, Száva!... Igen!... Az utolsót!... Ez jelenti, hogy megbocsátasz!

A lány szelíden rászorította ajkát a haldokló sápadt homlokára.

Az anyának még volt ereje, hogy átfonja kezével nyakát. Ettől magához tért, és rettentő mereven nézte.

- Száva... - mondta - Száva... te nem Torontál Simon lánya vagy!... Nem az én lányom vagy!... A te apád...

Már nem tudta befejezni. Egy görcsös rándulás kiszakította Száva karjából, s utolsó szavaival kilehelte lelkét is.

A lány a halott fölé hajolt... Fel akarta éleszteni... De hasztalanul.

Ekkor segítségért kiáltott. Az egész palota összefutott. Torontál Simon elsők között érkezett felesége szobájába.

Amint Száva megpillantotta, leküzdhetetlen ellenszenv fogta el, s visszahőkölt az ember előtt, akit már joga volt megvetni, gyűlölni, mert nem az apja! Ezt a haldoklótól tudta meg, s az ember nem hal meg hazugsággal a száján!

Aztán Száva elfutott, megrémült attól, amit az a szerencsétlen asszony mondott, aki úgy szerette, mint a tulajdon lányát - és még jobban megrémült attól, amit már nem tudott elmondani!

Két nap múlva tüntető gyászpompával zajlott le Torontálné temetése. Mivel minden gazdag embernek sok a barátja, a bankár körül is seregestül álltak. Oldalán lépkedett Sárkány, jelenlétével is tanúsítva, hogy semmiben sem változtak azok a tervek, amelyek a Torontál családhoz fűzik. Valóban ebben reménykedett: de ha meg is valósul egyszer, addig még sok akadályt kell leküzdenie. Sárkány egyébként azt gondolta, hogy a körülmények csak kedveznek tervei valóra váltásának, hiszen most Száva még jobban rászorul a gyengédségére.

De az esküvőt eddig Torontálné betegsége miatt nem tartották meg, most pedig a halála miatt ismét elhalasztották. Amíg tart a családi gyász, nem lehet szó házasságról. Az illendőség megkívánta, hogy legalább néhány hónap elteljen az asszony elhunyta után.

Ez nyilván fölöttébb bosszantotta Sárkányt, aki minél előbb célhoz akart érni. Bárhogyan is legyen, kénytelen volt tiszteletben tartani a szokásokat, de így is élénk vitákra került sor Torontál Simon és őközötte. S e vitákat a bankár mindig ugyanazzal a mondattal fejezte be:

- Nem tehetek semmit, különben is, ha öt hónapon belül meglesz a házasság, semmi ok a nyugtalanságra!

Ez a két alak nyilván jól ismerte egymást. De ha Sárkány kénytelen volt is engedni ennek az érvnek, nem titkolta bosszúságát, amely néha rendkívül heves jelenetekre vezetett.

Ezenkívül változatlanul nyugtalanította őket az, amit Torontálné halála előtti éjszaka cselekedett, és amit nem értettek. Sárkány még arra is gondolt, hogy a haldokló asszony talán levelet adott postára, nem akarván elárulni, kinek írt.

Sárkány közölte a bankárral ezt a gondolatát, és Torontál sem állt messze attól, hogy hitelt adjon e feltevésnek.

- Ha pedig így áll a dolog - mondogatta Sárkány -, ez a levél közvetlenül és súlyosan fenyeget minket. Az ön felesége mindig Szávát támogatta velem szemben, még vetélytársamnak is pártját fogta, és ki tudja, hogy halála előtt nem kapott-e olyan erőre, amilyenre nem hittük képesnek, és elárulta titkainkat! Ez esetben nem kell-e az eseményeknek elébe vágni, és elhagyni ezt a várost, ahol mindkettőnknek több a vesztenivalója, mint amennyit nyerhetünk?

- Ha ilyen levél fenyegetne bennünket - jegyezte meg néhány nappal később Torontál -, már valami nyoma lenne ennek a veszélynek, de mind ez ideig semmi sem változott meg körülöttünk.

Erre az érvre Sárkány adós maradt a válasszal. Csakugyan, ha Torontálné feltételezett levele keresztezné is terveiket, eddig semmi következményét nem tapasztalták, és nem valószínű, hogy veszéllyel járna, ha maradnak. Ha pedig mégis úgy lenne, még mindig jut idő a cselekvésre.

Torontálné elhunyta után két héttel ez be is következett, de nem úgy, ahogy gondolhatták.

Anyja halála óta Száva még most is visszavonultan élt, szobáját sem hagyta el. Még az étkezés idején sem mutatkozott. A bankár feszélyezve érezte magát vele szemben, és nem is törekedett arra, hogy négyszemközt beszélgessen vele, mert csak zavarta volna. Hagyta hát, tegyen úgy, ahogy neki tetszik, s ő a maga lakosztályában, a palota egy másik részében tartózkodott.

Sárkány több ízben is erős szemrehányást tett Torontál Simonnak, amiért eltűri ezt a helyzetet. A ház új rendje folytán semmiféle alkalma nem nyílt, hogy találkozzék a lánnyal. Ez a helyzet viszont nem felelt meg későbbi céljainak sem. Ennélfogva igen kereken megmondta a magáét a bankárnak. Noha Sárkány is tudta, hogy a házasság megkötése nem jöhet szóba a gyász első hónapjaiban, nem akarta, hogy Száva beleélje magát abba a gondolatba, hogy apja és ő lemondott erről a frigyről.

Végül Sárkány olyan parancsolónak, oly követelőzőnek mutatkozott cinkosával szemben, hogy a bankár augusztus tizenhatodikán értesítette Szávát, hogy még aznap este beszélni kíván vele. Mivel azt is közölte, hogy Sárkány jelen szeretne lenni ezen a találkozón, el volt készülve a visszautasításra. De nem ez történt. Száva azt üzente, hogy rendelkezésére áll.

Este Torontál Simon és Sárkány türelmetlenül várta Szávát a palota nagyszalonjában. A bankár el volt tökélve, nem hagyja, hogy a lány az orránál fogva vezesse, apai jogaival él majd. Sárkány úgy határozott, hogy uralkodik magán, inkább hallgat, semmint beszéljen, és inkább a lány titkos gondolatait igyekszik kifürkészni. Attól tartott, hogy Száva bizonyos dolgokról többet tud, mint feltételezik.

Száva a kitűzött időben a szalonba lépett. Sárkány felállt, amint meglátta; de köszönését a lány még csak egyszerű fejbiccentéssel sem viszonozta. Mintha nem is látná, vagy inkább nem akarná látni.

Torontál intésére Száva leült. A fekete gyászruha még csak kiemelte arca haloványságát, és hidegen várta, hogy kérdést intézzenek hozzá.

- Száva - kezdte a bankár -, tiszteletben tartottam fájdalmadat, amelyet édesanyád halála okozott, nem zavartam meg nyugalmad. De a szomorú események után kénytelenek vagyunk beszélni bizonyos anyagi ügyekről... Noha még nem érted el a nagykorúságot, jó, ha tudod, milyen rész illet meg az örökségből...

- Ha csak vagyoni kérdésről van szó - felelte Száva -, kár is szólni róla. Semmire nem tartok igényt abból az örökségből, amelyről beszélni kíván.

Sárkány mozdulata keserű csalódást árult el, de talán némi nyugtalansággal vegyes meglepetést is.

- Úgy gondolom, Száva - folytatta Torontál Simon -, hogy nem mérlegelted szavaid súlyát. Akár akarod, akár nem, anyád, Torontál Simonné örököse vagy, és a törvény arra kötelez engem, hogy átadjam neked az elszámolásokat, amikor nagykorú leszel...

- Hacsak nem mondok le az örökségről - felelte nyugodtan a fiatal lány.

- És miért?

- Mert nyilván semmi jogom nincs rá!

A bankár kiegyenesedett a karosszékben. Ezt a választ nem várta. Sárkány szótlan maradt. Úgy gondolta, Száva csak játszik, de most már tisztán akart látni ebben a játékban.

- Nem tudom, Száva - folytatta Torontál, türelmetlenül a lány rideg válasza miatt -, nem tudom, mit jelentenek ezek a szavak, sem azt, ki sugalmazta ezt neked! Egyébként nem vitázni jöttem ide jogról és törvényről. Gyámságom alatt állsz, nem tőled függ, hogy visszautasítod-e vagy elfogadod az örökséget. Így szíveskedj alávetni magad az apai hatalmamnak, mert remélem, ezt nem vonod kétségbe...

- És ha igen? - felelte Száva.

- Úgy! - kiáltott fel Torontál Simon, aki már kezdte elveszíteni hidegvérét. - Úgy! De ezt három évvel korábban mondod, Száva! Ha majd nagykorú leszel, azt csinálsz a vagyonoddal, amit akarsz! Addig azonban én vigyázok az érdekeidre, és úgy védem azokat, ahogy jónak látom!

- Rendben van - felelte Száva -, várni fogok.

- De mit vársz? - pattogott a bankár. - Nyilván elfelejted, hogy mihelyt az illendőség megengedi, a helyzeted is változik! Annál kevésbé van jogod nem törődni a vagyonoddal, mivel már nem egyedül vagy érdekelve az üzletben...

- Igen!... Az üzletben! - felelte Száva megvető hangon.

- Higgye el, kisasszony - Sárkány úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül ezt a neki szánt, sértő lekicsinyléssel ejtett szót -, kérem, higgye el, tiszteletre méltóbb érzés az, amely...

Száva úgy tett, mintha nem is hallaná, és le sem vette szemét a bankárról, aki ingerült hangon jegyezte meg:

- Nem, nem egyedül... hiszen anyád halála mit sem változtatott terveinken.

- Milyen terveken? - kérdezte a lány.

- Annak a házasságnak a tervén, amelyről úgy teszel, mintha elfeledkeznél, és amely Sárkány urat vőmmé avatja!

- Biztos benne, hogy ez a házasság Sárkány urat a vejévé avatja?

A célzás annyira félreérthetetlen volt, hogy Torontál Simon felállt, és távozni szándékozott, mert nem tudta zavarát eltitkolni. De Sárkány egy mozdulattal visszatartotta. Ő a dolog végére akart járni, feltétlenül tudni akarta, mihez tartsa magát.

- Hallgasson meg, apám, mert utoljára nevezem így - mondta ekkor a lány. - Sárkány úr nem az én szép szememért akar feleségül venni, hanem azért a vagyonért, amelyről ma lemondok! Akármilyen szemérmetlen is, ezt nem meri megcáfolni! Ha pedig arra hivatkozik, hogy beleegyeztem ebbe a házasságba, könnyen megfelelek! Igen! Fel kellett áldoznom magam, mert azt hittem, apám becsülete forog kockán ebben a kérdésben; de az én apámat, ezt ön is jól tudja, nem lehet belekeverni ebbe az undorító megalkuvásba! Ha ön mégis gazdaggá akarja tenni Sárkány urat, adja neki a vagyonát!... Hisz ő egyebet úgysem kíván!

A lány felkelt, és most ő indult az ajtó felé.

- Száva - kiáltotta Torontál Simon, és eléje állt -, olyan... összefüggéstelenek a szavaid, hogy meg sem értem... nyilván te magad sem tudod, mit beszélsz!... Vajon nem az édesanyád halála...

- Anyám... igen, anyám volt... szíve szerint! - suttogta a lány.

- ...vajon nem a fájdalom vette el az eszed? - folytatta Torontál Simon, aki már csak saját hangját hallotta. - Igen! Nem bolondultál meg?

- Megbolondultam?!

- Úgy lesz, ahogy elhatároztam, és fél éven belül Sárkány felesége leszel!

- Soha!

- Majd kényszerítelek rá!

- És milyen jogon? - kérdezte a lány, önkéntelenül is felháborodott mozdulatot téve.

- Az apai tekintély jogán!

- Ön... uram?... Ön nem az apám, nekem pedig nem Torontál Száva a nevem!

Ezekre a szavakra a bankár visszahőkölt, nem tudott mit válaszolni, s a lány hátra se pillantva elhagyta a szalont, és szobájába ment.

Sárkány nagy figyelemmel nézte Szávát a beszélgetés során, és nem is lepődött meg ezen a befejezésen. Jól sejtette a dolgot. Amitől félt, most bekövetkezett. Száva tudja, hogy semmilyen kötelék nem fűzi a Torontál családhoz.

A bankárt annál inkább fejbe verte ez a váratlan csapás, mert már annyira sem volt ura önnönmagának, hogy nem látta előre ennek a bekövetkezését.

Sárkány ekkor beszélni kezdett, és a szokásos kerekséggel foglalta össze a helyzetet. Torontál szótlanul hallgatta. Egyébként csak helyeselni tudott, hajdani cinkosa olyan vitathatatlan logikával beszélt.

- Nem számíthatunk többé arra, hogy Száva valaha is beleegyezik a házasságba, legalábbis önmagától nem teszi - kezdte. - De a jól ismert okok azt diktálják nekünk, hogy ez a házasság megtörténjék! Mit tud Száva a múltunkról? Semmit, mert akkor említette volna. Azt tudja, hogy nem a maga lánya, ennyi az egész! Ismeri az apját? Őt sem! Különben azonnal az arcunkba vágta volna a nevét! Régen értesült arról, hogy milyen viszony fűzi valójában önhöz? Nem hiszem, sőt valószínű, hogy Torontálné csak a halála előtti percekben beszélt neki erről. És az is éppen olyan bizonyosnak látszik, hogy Szávának csak annyit mondott el, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy legyen joga megtagadni az engedelmességet annak a férfinak, aki nem az apja!

Torontál Simon fejbólintással hagyta helyben Sárkány érvelését. Nos, tudjuk, hogy Sárkány nem tévedett sem a körülményekben, melyek között a lány megtudta az igazságot, sem az időben, vagyis hogy mikor tudta meg, de még abban sem, Torontálné mennyit árult el neki a születését övező titokról.

- Most pedig döntsünk - folytatta Sárkány. - Akármilyen keveset is tud Száva rólunk, és ha nem ismeri is múltunkat, mindkettőnket veszély fenyeget; magának kockán forog a tiszteletre méltó társadalmi helyzete Raguzában, nekem pedig azok a fontos érdekeim, amelyek ehhez a házassághoz fűződnek, és amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani! Így a lehető leghamarabb a következőket kell tennünk: mindketten elhagyjuk Raguzát, magunkkal visszük Szávát de úgy, hogy ne beszélhessen, ne találkozhassék senkivel, és induljunk már inkább ma, mint holnap; csak a házasság megkötése után jövünk vissza ebbe a városba, és ha Száva már a feleségem, neki is érdeke, hogy hallgasson. Külföldön annyira felszabadul minden befolyás alól, hogy nincs mit félnünk tőle! Hogy beleegyezzen, ráadásul önkéntesen, ebbe a házasságba, olyan időpontig, amelyen belül még biztosítva lesz számomra az anyagi jólét, ez már az én dolgom lesz, és verjen meg az Isten, ha nem sikerül!

Torontál mindenbe beleegyezett: hiszen úgy álltak a dolgok, ahogy Sárkány lefestette. Nem is próbált ellenkezni. Cinkosa egyre inkább föléje kerekedett; így nem is lett volna képes ellentmondani. És miért is ágált volna? Ezért a lányért, akiben mindig csak legyőzhetetlen ellenszenvet keltett, akit soha nem szeretett?

Ezen az estén megegyeztek, hogy végrehajtják a tervet, mielőtt még Száva elhagyhatná a palotát. Ezután Torontál és Sárkány elváltak. És ha rendkívüli sietséggel láttak a dologhoz, okuk is volt rá, mint mindjárt meglátjuk.

Két nappal később Báthoryné Boros kíséretében elhagyta Vinticello falut, és fia halála óta első ízben tért vissza a Marinella utcai házba. Elhatározta, hogy végleg elköltözik a házból, még a városból is, amely túl sok gyászos emléket ébresztett benne, és most elő akarta készíteni a költözködést.

Amint Boros kinyitotta az ajtót, egy levelet talált a postaládában.

Torontálné levele volt, amelyet halála előtti éjszaka adott postára az ismeretes körülmények között.

Báthoryné kézbe vette a levelet, felnyitotta, előbb az aláírásra pillantott, aztán gyorsan végigfutotta azt a néhány sort, amelyet egy haldokló asszony keze rótt a papírra, és amely Száva születésének titkát fedte fel.

Báthoryné agyában hirtelen együtt villant fel Száva és Péter neve.

- Száva... Péter!... - kiáltott fel.

És anélkül, hogy egy szót fűzött volna hozzá - nem is tudott volna -, anélkül, hogy válaszolt volna öreg szolgájának - sőt el is lökte, amikor az vissza akarta tartani -, kirohant, végigsietett a Marinella utcán, átment a Stradonén, és csak a Torontál-palota előtt állt meg.

Vajon tisztában volt a jelentőségével annak, amit tenni készült? Tisztában volt-e azzal, hogy többet érne el, ha nem cselekedne hevességgel, hanem nagyobb óvatossággal viselkedne, éppen Száva érdekében? Nem! Ellenállhatatlan erő vonzotta a fiatal lány felé, mintha férje, Báthory István, mintha fia, Péter kelt volna ki sírjából, és kiáltotta volna neki:

- Mentsd meg Szávát!... Mentsd meg!

Báthoryné zörgetett a palota kapuján. Az kinyílt. Egy cseléd jelent meg, és megkérdezte, mit óhajt.

Báthoryné Szávát kívánta látni.

Torontál kisasszony nem volt odahaza.

Báthoryné ekkor Torontál bankárral kívánt beszélni.

Az meg elment még előző este, azt sem mondta, hová, és magával vitte a lányát.

Báthorynét lesújtotta ez az utolsó csapás, megtántorodott, és Boros karjába zuhant, aki időközben beérte őt.

Amikor az öreg szolga hazavitte a Marinella utcai házba, így szólt:

- Holnap, Boros, holnap együtt megyünk Száva és Péter esküvőjére!

Báthoryné eszét vesztette.

Miközben ezek az események játszódtak le, amelyek oly közelről érintették Báthory Pétert, a fiatalember egészségi állapota napról napra javult. Nemsokára már a sebe miatt sem kellett nyugtalankodnia, hiszen csaknem teljesen begyógyult.

De mennyit szenvedett, ha anyjára gondolt, ha eszébe jutott Száva, akiről, azt hitte, örökre le kell mondania!

Anyja?... Anyját nem volt szabad abban a szörnyű hitben tartani, hogy fia meghalt. Meg is egyeztek, hogy kíméletesen tudatják vele, és a fia után jön Antekirttára. A doktor egyik ügynöke utasítást kapott Raguzában, hogy ne veszítse szem elől, míg teljesen helyre nem áll Péter egészsége - és ennek eljött az ideje.

Szávát illetően Péter elhatározta, hogy soha nem beszél róla Antekirtt doktor előtt. De ha azt is kellett hinnie, hogy immáron Sárkány felesége, hogyan tudta volna elfelejteni? Hát nem szerette már, mert megtudta, hogy Száva Torontál Simon lánya? De igen! Elvégre Száva nem felelős apja bűnéért. Pedig ez a bűn okozta Báthory István halálát! Ezek a gondolatok kegyetlen belső harcot indítottak el benne, s csak Péter volt a megmondhatója, milyen rettentő és szakadatlan szenvedést váltott ki belőle ez a vívódás.

A doktor érezte ezt. Más vágányra szerette volna terelni a fiú gondolatait, s ezért szüntelenül az igazságszolgáltatás művét juttatta eszébe, amelyet együttesen visznek majd végbe. Meg kell büntetni az árulókat, és meg is fogják. Még nem tudták, hogyan kerülnek kezükbe, de bizonyos, hogy horogra akadnak.

- Ezer az út, egy a cél! - mondogatta a doktor.

És ha szüksége mutatkozik, minden útra rálép, csak célhoz érjen.

Lábadozásának utolsó napjaiban Péter már sétálhatott a szigeten, és ellátogathatott mindenfelé gyalog vagy kocsin. Igaz is, ki ne csodálkozott volna, mi lett ebből a településből Antekirtt doktor irányításával?

Megállás nélkül dolgoztak az erődítéseken, hogy minden támadás ellen védelmezzék a hegycsúcs tövében épült várost, a kikötőt és magát a szigetet. E munkálatok befejeztével messze hordó ágyúütegek kereszttüzükkel minden ellenséges hajó közeledését meg tudják akadályozni.

A villanyáram fontos szerepet játszott e védelmi rendszerben, mind azoknak a torpedóknak a kilövésében, amelyeket a kikötőhöz vezető csatornában raktak le, mind pedig az ágyúk működtetésében. A doktor a legcsodálatosabb eredményeket érte el e hatóerő segítségével, amely a jövő energiája. Egy gőzgépekkel és kazánokkal felszerelt központi erőművet húsz új rendszerű és tökéletesített dinamóval szereltek fel. Ott termelték az áramot, amellyel roppant teljesítményű, különleges akkumulátorok Antekirtta minden üzemének energiáját biztosították, a vízműveknek, a városi világításnak, a távírónak, a telefonnak és a sziget körül és belsejében futó vasútnak. Egyszóval a doktor ifjúkori komoly tanulmányainak felhasználásával megvalósította azt, amire a modern tudomány régóta törekszik: az elektromos energia átvitelét nagy távolságokra. Aztán e jól alkalmazható hatóerőnek volt köszönhető, hogy meg tudta szerkeszteni a már említett csónakokat és a nagy sebességű Elektrikeket, amelyek az expresszvonat sebességével vitték a Földközi-tenger egyik végéből a másikba.

De mivel a szén is nélkülözhetetlen volt a gőzgépek működtetéséhez - ezek állították elő a villanyáramot -, mindig jelentős széntartalékot tároltak Antekirtta raktáraiban, és mindig újabbat hoztak egy gőzhajóval, amely közvetlenül Angliából szállította a készleteket.

A kikötő, amelynek végében lépcsőzetesen emelkedett a kis város, természetes úton képződött, de nagy munkával még jobban kiépítették. Két kőgát, egy móló, egy hullámtörő igen jól védte bármilyen irányú széltől. Vize mindenütt mély volt, még a rakpartok tövében is. Így a legkülönfélébb időjárás esetén is teljes biztonságot nyújtott a kis antekirttai hajórajnak. Ehhez a hajórajhoz tartozott a Savarena nevű kétárbocos, a szénszállító gőzös, amely Swansea-ben és Cardiffban rakodott meg szénnel, egy hét-nyolcszáz tonnás gőzjacht, a Ferrato és három Elektrik; kettő közülük mint torpedónaszád segíthette igen hatékonyan a sziget védelmét.

Így a doktor kezdeményezései révén Antekirtta védelmi ereje napról napra növekedett. De ezt jól tudták a tripoliszi és kirenaikai kalózok is! Éppen ezért leghőbb vágyuk az volt, hogy megkaparintsák, mert e sziget birtoklása a Szenuszi Szövetség nagymesterének, Szaid Muhammed el-Mahdinak terveit szolgálta volna. De ismerték az ilyen vállalkozás nehézségeit, és azzal a türelemmel várták a kedvező alkalmat, amely az arab ember egyik fő tulajdonsága. Antekirtt doktor jól tudta ezt, és ezért sürgette annyira a védelmi munkálatokat. Ha viszont a védelmi berendezések elkészülnek, csak olyan korszerű romboló fegyverekkel lehet lerontani, amilyenekkel a szenuszik még nem rendelkeznek. Egyébként a sziget lakosait tizennyolctól negyvenéves korig népfelkelő századokban képezték ki, pontos, gyorstüzelő fegyverekkel látták el, tüzérségi kiképzésben részesítették őket, vezetőik pedig a legjobbak közül kiválasztott parancsnokok voltak. Ez a sereg öt-hatszáz emberből állt, akikre minden körülmények között számítani lehetett.

Ha lakott is néhány telepes vidéki gazdaságokban, legnagyobb részük a városkában telepedett meg, amely az Artenak nevet kapta, Sándor gróf egykori erdélyi kastélyának, a Kárpátok hátsó lejtőjén épült Artenak-kastélynak emlékére. A festői szépségű Artenak mindössze néhány száz házból állt. Nem sakktáblaszerűen épült, amerikai mintára körzővel és vonalzóval, mértani rendben megtervezett utcákkal és sugárutakkal; a házak elszórtan épültek a dombokon levő üde kertekben, tetejüket sűrű lomb árnyékolta, az egyik európai, a másik arab stílusban, tarka összevisszaságban, mellettük víz folyt, amelyet emelőgépek segítségével juttattak ide - üdeséget árasztott az egész, kedves, vonzó, csábító volt. Csak szerény város volt ez, amelyben a lakosok úgy éltek, mint egyetlen család tagjai, de megőrizték nyugalmukat és otthonuk függetlenségét.

Igen! Antekirtta "őslakosai" boldogok voltak. Ubi bene, ibi patria[5], kétségtelenül nem túl hazafias jelmondat; de szívesen megbocsátjuk azoknak a derék embereknek, akik a doktor hívására ide jöttek, akik nyomorúságosan éltek szülőhazájukban, ezen a vendégszerető szigeten azonban megtalálták a boldogságot és a jólétet.

A doktor házát a telepesek városházának nevezték. Nem uruknak tekintették azt, aki itt lakott, hanem mindnyájuk közt a legelső embernek. A ház elragadó, mór stílusú épület volt, tornyokkal, farácsos ablakokkal, sétaudvarral, folyosókkal, oszlopcsarnokokkal, szökőkutakkal, szalonokkal, a szobák díszeit az arab tartományokból jött ügyes szobrászok készítették. Építéséhez a legdrágább anyagokat használták, márványt, onixot, amelyet egy tanult és művészi érzékű mérnök irányításával bányásztak a gazdag Filfila-hegységben, a numídiai öböl közelében, néhány kilométerre Philippeville-től. Ezek a karbonátkövek különösképpen alkalmasak az építőművész minden elképzelésének megvalósítására, és a tikkasztó afrikai éghajlat alatt máris olyan aranyos árnyalatban játszanak, amellyel a napsugár, mint valami ecsettel, vonja be a keleti tájakat.

Artenak városa kicsit hátrább terült el, legmagasabb épülete egy kis templom karcsú tornya volt, amelyhez ugyanaz a kőbánya szolgáltatta a fehér és fekete márványt, amely a szobrászat és építőművészet minden igényét kielégíti; sötétkék és a fa erezetét utánzó mintájú sárga kövei érdekes hasonlóságot mutatnak Carrara és Parosz régi termékeivel.

A városon kívül, a szomszédos hegyhátakon elszórtan helyezkedett el néhány más, magányosabb épület, villa, feljebb egy kis kórház, ahová a doktor, a település egyetlen orvosa, betegeit küldte, ha éppen akadtak. Aztán a tengerhez ereszkedő lejtők aljában szép házakból egész fürdőhely alakult. Az egyik legkényelmesebb házat, amely zömök volt, mint egy kis erőd, és közel állt a móló bejáratához, úgy is hívhatták volna: Pescade- és Matifou-villa. A két elválaszthatatlan barát valóban itt lakott a személyes szolgálatukra beosztott emberrel. Soha nem mertek volna álmodni ilyen boldogságról!

- Jól élünk itt! - mondogatta szüntelenül Cap Matifou.

- Túl jól - felelte Pointe Pescade -, ezt nem is érdemeltük meg. Látod, Cap Matifou, tanulnunk kellene, iskolába járni, kitüntetéssel kellene elvégezni a középiskola alsóbb osztályait, oklevelet szerezni!

- De hiszen te tanult ember vagy, Pointe Pescade! - jegyezte meg az erőművész. - Tudsz olvasni, írni, számolni...

Csakugyan, pajtása mellett Pointe Pescade valóságos tudósnak tűnt! Igazában a szegény fiú csak azt tudta, de azt aztán nagyon, hogy mi minden hiányzik még neki. Hol és mikor tanult volna ő, aki soha nem járt iskolába, amint mondogatta is, csak a "Fontainebleau-i Pontyok Gimnáziumába". Ezért aztán kitartóan böngészett az artenaki könyvtárban, igyekezett művelődni, olvasott, magolt, Cap Matifou pedig ezalatt a doktor engedélyével hordta-vitte a homokot és sziklákat a tengerparton, hogy horgászóhelyet készítsen.

Egyébként Báthory Péter erősen biztatta Pointe Pescade-ot a tanulásra, mert felismerte, hogy rendkívüli értelmének csak az iskolázás hiányzik. Tanítgatni kezdte, s úgy irányította, hogy a műveltség alapelemeit teljesen elsajátítsa, és tanítványa valóban gyors előmenetelt tanúsított. Más oka is volt annak, hogy Péter bizalmasabb kapcsolatba került Pointe Pescade-dal. Ez a fiú ismerte az ő múltját. Az ő feladata volt, hogy figyelje a Torontál-palotát. Ő állt ott a Stradonén, amikor arra haladt a gyászmenet, és Szávát eszméletlenül vitték el. Nemegyszer kellett Pointe Pescade-nak elmesélnie a fájdalmas eseményeket, amelyeknek szemtanúja volt. Így Péter csak vele tudott beszélni minderről, és élt is ezzel a lehetőséggel, amikor csordultig telt már a szíve. Innen eredt az a szorosabb kötelék, amely aztán egybefűzte őket.

De közelgett az a pillanat, amikor is a doktor végrehajtja kettős tervét: először jutalmaz, aztán büntet.

Andrea Ferratón már nem segíthetett, ő néhány hónappal elítélése után meghalt a steini fegyenctelepen, de szerette volna legalább gyermekeit segíteni. Sajnos, bármennyire iparkodtak megbízottai, ez ideig nem tudtak meg semmit Luigiról és nővéréről. Apjuk halála után mindketten elhagyták Rovignót és Isztriát, másodszor is száműzetésbe mentek. De hová? Senki nem sejtette, senki sem tudta megmondani. Ez nagy szomorúságot okozott a doktornak. Arról azonban nem mondott le, hogy megtalálja annak a férfinak a gyermekeit, aki őérte áldozta fel magát; és utasítást adott, hogy szakadatlanul keressék őket.

Báthorynét illetően Péternek csak egyetlen kívánsága volt, hogy anyja is jöjjön Antekirttára; a doktor azonban ki akarta használni Péter állítólagos halálát, mint ahogy saját halálhírét is kihasználta, és megértette vele, hogy a legnagyobb óvatossággal kell eljárniuk. Egyrészt mindenképp meg akarta várni, hogy teljesen meggyógyuljon, és legyen ereje vele együtt menni a harcba, másrészt - tudva, hogy Száva és Sárkány házasságát Torontálné halála miatt elhalasztották - eltökélte, semmit nem tesz, amíg az esküvőt meg nem tartják.

Egyik raguzai megbízottja tájékoztatta mindenről, és egyforma gonddal figyelte Báthoryné házát és a Stradonén álló palotát.

Így festett ekkor a helyzet. A doktor türelmetlenül várta, hogy mikor hárulnak el útjából a késlekedést előidéző okok. Ha nem is hallotta, mi történt Carpenával, akinek nyomát vesztették, amikor Rovignóból eltávozott, Torontál és Sárkány állandóan Raguzában tartózkodott, így nem menekülhettek előle.

Ezek után elképzelhető, mit állt ki a doktor, amikor augusztus huszadikán távirat érkezett megbízottjától Máltán át Antekirttára, a városházára. A sürgöny egyrészt Torontál Simon és Sárkány távozásáról adott hírt, másrészt Báthoryné és Boros eltűnéséről, akik nemrég hagyták el Raguzát, és hogy az eltűntek közül egynek sem jutottak nyomára.

A doktor nem késlekedhetett tovább. Hívatta Pétert. Semmit nem titkolt el előtte abból, amit megtudott. Micsoda csapás volt ez a fiú számára! Anyja eltűnt, Szávát ismeretlen helyre hurcolta Torontál Simon, és nem kételkedett abban, hogy még mindig Sárkány kezében van!

- Már holnap indulunk! - döntötte el a doktor.

- Már holnap! - kiáltott fel Péter. - De hol keressük anyámat?... Hol keressük?...

Be sem fejezhette gondolatát. A doktor félbeszakította, ezt mondván:

- Talán csak egyszerűen véletlennek kell látnunk a két eset találkozását! Majd megtudjuk, hogy Torontál Simonnak és Sárkánynak van-e valami köze Báthoryné eltűnéséhez. De előbb ezt a két nyomorultat kell megkeresnünk!

- Hol találhatjuk meg őket?...

- Talán... Szicíliában!

Még emlékszünk Sárkány és Zirone beszélgetésére, amelyet Sándor gróf kihallgatott a pisinói vártoronyban; Zirone úgy beszélt Szicíliáról, mint hőstetteik színhelyéről - és azt javasolta társának, hogy majd térjen vissza oda, ha a körülmények megkövetelik. A doktor emlékezett erre a részletre és Zirone nevére is. Kétségtelenül ez halvány nyom volt, de egyéb híján ezen elindulva talán megtalálják Sárkányt és Torontál Simont.

Így azonnal elhatározták az indulást. Pointe Pescade-dal és Cap Matifouval közölték, hogy a doktor kísérői lesznek, és álljanak készen. Pointe Pescade ekkor tudta meg, kicsoda Torontál, Sárkány és Carpena.

- Három zsivány! - jegyezte meg. - Sejtettem! - Aztán Cap Matifouhoz fordult. - Most színre lépsz te is!

- Hamarosan?

- Igen, de várd ki a végszót!

Még aznap este elindultak. A Ferrato megrakva élelemmel, teli kamrákkal, beállított iránytűkkel állandóan készen állt az indulásra, és nyolc órakor kifutott a tengerre.

Mintegy kilencszázötven mérföld az út a Nagy-Szirtisz belsejéből Szicília déli csücskéig, a szeleknek kitett Porto di Palo-fokig. A gyors gőzjacht átlagsebessége meghaladta óránként a tizennyolc mérföldet, be is futotta két nap alatt ezt a távolságot.

A Ferrato, az antekirttai hajóraj cirkálója csodálatos jármű volt. Franciaországban készült, egy Loire menti hajóműhelyben, közel 1500 lóerőt tudott kifejteni. Bellville-rendszerű kazánjainak az az előnye, hogy kevés szenet fogyasztanak, gyors gőzfejlesztést biztosítanak, könnyen emelik 14-15 atmoszféra nyomásig a gőz feszültségét a robbanás minden veszélye nélkül. Ez a gőz ismét bekerül a hevítőkbe, és bámulatos erejű meghajtóerővé válik; így a gőzjacht, noha rövidebb volt az európai hajórajok könnyű hadihajóinál, gyorsaságban felvette velük a versenyt.

Magától értetődik, hogy a Ferrato olyan kényelemmel volt berendezve, amely mindenben kielégítette az utasokat. A hajón volt négy hátultöltő acélágyú az ágyútoronyban, két Hotchkiss-rendszerű gyorstüzelő ágyú, két Gatlings-géppuska; továbbá elöl hosszú csövű löveg, amely hat kilométer távolságra röpítette tizenhárom centiméter átmérőjű, kúp alakú lövedékét.

A hajó tisztikara a Köstrik nevű dalmát származású kapitányból, egy segédkapitányból és két hadnagyból állt; a gépet egy főgépész, egy másodgépész, négy fűtő és két szénhordó kezelte; a legénységet harminc matróz képezte, köztük egy főszállásmester és két szállásmester; a konyhában két szakács főzött, a szobákban három inas látta el a teendőket, így összesen négy tiszt és negyvenhárom főnyi legénység jelentette a Ferrato személyzetét.

Az első órákban elég jó körülmények között hagyták maguk mögött a Sidra-öblöt. Noha ellenszél fújt - elég erős északnyugati szél -, a kapitány nagy sebességgel vezette a hajót; de a vitorlázatot nem tudta használni, az orrvitorlákat, a tarcsvitorlákat, az előárboc négyszögű vitorláit, a fő- és tatárboc trapéz alakú vitorláit lehetetlen volt felhúzni.

Éjszaka a doktor és Péter két szomszédos szobában aludt a hajó oldalsó részén, Pointe Pescade és Cap Matifou pedig a hajó orrában kapott két kabint, és nyugodtan pihenhettek, nem kellett nyugtalankodniuk a gőzjacht ringása miatt, mert az alig himbálózott, mint általában a gyors járatú hajók. Az igazat megvallva, míg a két barát békésen aludt, a doktort és Pétert erős nyugtalanság töltötte el, alig pihentek egy keveset.

Másnapra, amikor az utasok felmentek a fedélzetre, a hajó százhúsz mérföldnél többet tett meg tizenkét óra alatt, amióta Antekirttából kifutott. A szél mindig ugyanabból az irányból fújt, és egyre erősbödött. A nap felkelt a viharos látóhatáron, és a nyomasztó levegő annak az előjele volt, hogy hamarosan megkezdődik az elemek harca.

Pointe Pescade és Cap Matifou köszöntötte a doktort és Báthory Pétert.

- Jó reggelt, barátaim! - felelte a doktor. - Jól aludtak a hajóágyon?

- Mint a mormota, amelynek nyugodt a lelkiismerete - válaszolta vidáman Pointe Pescade.

- És Cap Matifou már reggelizett?

- Igen, doktor úr, egy levesestál feketekávét két kiló tengerészkétszersülttel!

- Hm!... Egy kicsit kemény ez a kétszersült!

- Ugyan! Olyan embernek, aki valaha kavicsot evett... amikor nem akadt más!

Cap Matifou szelíden ingatta vaskos fejét - így hagyta helyben társa szavait.

Ezalatt a Ferrato a doktor kifejezett parancsára teljes sebességgel haladt, s két tajtékzó vízoszlopot csapott fel orrának két oldalán.

Egyébként e sietség óvatosságból történt. Köstrik kapitány beszélt a doktorral, s már ő is azon töprengett, nem volna-e helyes kikötni Máltán, amelynek este nyolc óra felé már látszottak a fényei.

A légkör valóban egyre fenyegetőbbé vált. A napnyugtával erősödő nyugati szél ellenére a felhők kelet felől egymásra tolultak, és szétterültek az ég háromnegyed részén. A tenger színén ólomszürke, tompa fényű csík húzódott, és koromfekete lett, amikor a napsugár átszűrődött egy-egy hasadékán. Már néhány villám fénye is belehasított az elektromossággal telített felhőbe, amelynek felső szegélye éles körvonalú, nehézkes csigavonalban tornyosult a magasba. Ugyanakkor mintha a nyugati szél a keletivel viaskodott volna, amit még nem lehetett érezni, de hatása már megmutatkozott a háborgó tengeren: a hullámok egymás fölé csaptak, szétporzottak, és megtörtek a jacht fedélzetén. Aztán hat óra felé minden elsötétült az eget takaró vastag felhőboltozat alatt. Az ég egyfolytában dörgött, és éles villámok hasították meg a sűrű félhomályt.

- Irányítsa a hajót legjobb belátása szerint - mondta a doktor a kapitánynak.

- Igen! Így a leghelyesebb, doktor úr - felelte Köstrik kapitány. - A Földközi-tengeren nem lehet előre kiszámítani, hogy fordul az idő. A keleti és a nyugati szél küzd egymással, és félek, hogy az előbbi kerekedik felül, mert a vihar is úgy akarja. Gozón vagy Máltán túl a tenger igencsak haragos lesz, és lehetséges, hogy minket is próbára tesz. Nem javaslom, hogy kössünk ki Vallettában, inkább keressünk menedéket napkeltéig valamelyik sziget nyugati partjánál.

- Tegye, amit jónak lát - felelte a doktor.

A gőzjacht ekkor mintegy harminc kilométerre nyugatra hajózott Máltától, onnét egy kissé északnyugatra fekszik Gozo szigete; a kettő között még egy kis sziget fekszik, és ez két keskeny szorost alkot. Gozón elsőrendű világítótorony működik, amelynek fénye huszonhét mérföldre is látható.

A Ferratónak a tenger háborgása ellenére egy órán belül a világítótorony látótávolságába kellett érnie. Először is gondosan meghatározzák a helyet, kellő távolságban maradva a parttól, aztán közelebb hajózhatnak, hogy néhány órára menedéket találjanak.

Így tett Köstrik kapitány; de elővigyázatosságból csökkentette a sebességet, hogy elkerüljön minden sérülést, amely a Ferrato testét vagy a gépezetet érhetné.

De a gozói világítótornyot még egy óra múlva sem pillantották meg. A szigetre sehogy sem tudtak rátalálni, noha sziklafala elég magasan emelkedik ki a vízből.

A vihar ekkor már teljes erővel dühöngött. Nagy szemű, meleg eső hullott. A páratömeg, amelyet a láthatáron foszlányokra tépett a szél, nagy sebességgel rohant az égbolton. Hasadékaiban hirtelen felragyogott néhány csillag, de éppoly hamar el is tűnt, s a tenger színét érő ködfoszlányokat, mint hatalmas pamacsokat seperte a szélvihar. Hármas villámok csapkodtak körülöttük a hullámokba, és a gőzjacht éppen a villám három ága között haladt, a mennydörgés szüntelenül remegtette a levegőt.

Eddig is nehéz volt a helyzet: de most már aggasztó lett.

Köstrik kapitány tudta, hogy legfeljebb húszmérföldnyire lehetnek a gozói világítótoronytól, és nem mert közeledni a szigetekhez. Még arra is gondolt, hogy nincs-e a magas part olyan közel hozzájuk, hogy attól nem látják a világítótornyot. Ebben az esetben pedig már túlságosan is közel vannak. Ha pedig nekiütődnek a partfal előtt valamelyik sziklának, azon nyomban elvesztek.

Fél tíz felé a kapitány elhatározta, hogy igyekszik egy helyben maradni a hajóval, és csak kevés gőzt adott. Ha nem is állt meg teljesen, legalább lecsökkentette a gép sebességét néhány propellerfordulatra. Erre azért volt szükség, hogy a hajót kormányozni lehessen, és mindig elölről kapja a hullámokat. Ilyen körülmények között a hullámok rettenetesen himbálták a hajót, de az legalább nem verődött a partnak.

Három óra telt el így, az idő éjfélre járhatott. Ekkor a helyzet még súlyosbodott.

Ahogy az gyakran megesik ilyen viharban, a keleti és nyugati szél viaskodása hirtelen megszűnt. A szél újra azt az irányt követte, mint napközben, és nagy hevességgel dühöngött. Ereje, amelyet néhány órán át visszafogtak az ellenszelek, most ismét felülkerekedett a felhők között kibukkanó tiszta ég alatt.

- Jobbról fény! - kiáltotta a homlokárboc tövénél őrt álló matróz.

- Teljes fordulat! - adta ki a parancsot Köstrik kapitány, és el akart távolodni a parttól.

Ő is látta a jelzett fényt. Szabályos időközökben villant fel, és így nyilván Gozóról jött. Épp ideje volt, hogy visszaforduljanak, mert az ellenszél vad erővel tombolt. A Ferrato már kétmérföldnyire sem volt a földnyelvtől, amelyen egyszerre feltűnt a világítótorony.

A gépész parancsot kapott, hogy adjon gőzt; de a gép hirtelen lelassult, aztán megállt.

A doktor, Báthory Péter, a személyzet, mindenki a fedélzeten tartózkodott, és súlyos bajt sejtett.

Valóban baleset érte őket. A légszivattyú szelepje elromlott, a kondenzátor rosszul működött, a hajócsavar robbanásszerű hanggal néhányat fordult, majd teljesen leállt.

Az ilyen bajon nem lehet segíteni, legalábbis hasonló körülmények között. Szét kellett volna szedni a szivattyút, de ez több órát vesz igénybe. A gőzjachtot pedig az erős szél a part felé sodorta, és legfeljebb húsz perc múlva zátonyra kellett futnia.

- Orrvitorlát fel!... Előkötél-vitorlát fel!... Fővitorlát fel!

Így hangzottak Köstrik kapitány parancsai, aki már csak a vitorlák segítségével vezethette a hajót - a személyzet igyekezett engedelmeskedni a parancsnak, s bámulatos összeszokottsággal hajtotta végre a műveleteket. Természetesen Pointe Pescade fürgeségével, társa meg tüneményes erejével segítségükre sietett. A kötélzet inkább elszakad, de nem tud ellenállni Cap Matifou erőfeszítéseinek.

A Ferrato azonban változatlanul igen súlyos helyzetben volt. Ezt a hosszú testű, keskeny, nem mély járatú és különben is elégtelen vitorlázattal felszerelt gőzhajót nem úgy építették, hogy ellenszélben vagy oldalszéllel hajózzon. Ha szélirányban halad, még ha nem is túl haragos a tenger, könnyen elvéti a fordulatokat, és elsüllyed.

Ez fenyegette a Ferratót is. Nemcsak a vitorlák felvonása volt igen nehéz, de vissza sem bírt térni nyugatnak a nagy ellenszélben. Lassanként a parti sziklafal felé sodródott, s úgy látszott, már csak azt a helyet kell kiválasztania, ahol a legtűrhetőbb körülmények között érhet partot. Sajnos, az éjszaka olyan sötét volt, hogy Köstrik kapitány képtelen volt megállapítani, milyen a part. Azt jól tudta, hogy a közbenső Comino szigetecskével két tengerszoros választja el Gozo szigetét Máltától, az egyiket Északi-Comino-csatornának, a másikat Déli-Comino-csatornának hívták. De meg lehet-e találni a csatornák bejáratát ebben a sötétségben, be tudnak-e jutni oda ezen a háborgó tengeren, hogy menedéket leljenek a sziget keleti partján, és elérjék esetleg Valletta kikötőjét? Csak révkalauz vagy parti hajós tudta volna most elvezetni a hajót. És ilyen veszélyes körülmények között, ezen az esős és ködös éjszakán melyik halász merészkedne a pusztulásra ítélt hajó közelébe?

A gőzjacht vészkürtje mégis fülsiketítő segélyjelzéseket hallatott a tomboló szélben, és három ágyúlövést is leadtak egymás után.

Hirtelen fekete pont tűnt fel a szárazföld felől a ködben. Egy bárka közeledett a Ferrato felé alig felhúzott vitorlával. Nyilván valami halász volt, aki a vihar elől bemenekült a kis melliehai öböl mélyére. Ott aztán menedéket talált a sziklák védelmében, a csodálatos Kalypso-barlangban, amelyet a Hebridák Fingal-barlangjához lehetne hasonlítani, és meghallotta a vészjelzést és vészlövéseket.

Ez az ember nem habozott, élete kockáztatásával segítségére sietett a tehetetlen gőzjachtnak. Ha a Ferrato még megmenekülhet, csak neki lehet köszönni.

A bárka lassan közeledett. A hajó fedélzetén előkészítették a kötelet, amelyet majd kidobnak neki, ha melléjük ér. Néhány örökkévalóságnak tűnő perc telt el. Már száz méter se választotta el őket a szirtektől.

E pillanatban kidobták a kötelet; egy hatalmas hullám a hátára kapta a bárkát, és a Ferrato oldalához vágta. Darabokra tört, és a halász bizonyosan a tengerbe vész, ha Cap Matifou nem ragadja meg, nem emeli karjára és nem teszi le a fedélzeten, akár egy gyermeket.

Ekkor a halász egyetlen szó nélkül - de hogyan is lett volna rá ideje? - a kapitányi hídon termett, megmarkolta a kormányt, és abban a percben, amikor a Ferrato orrával a sziklák felé siklott volna, és ott szétzúzódik, megfordította a hajót, az meg befutott a keskeny Északi-Comino-csatornába, hátszéllel áthaladt rajta, és nem telt bele húsz perc, már Málta keleti partjához ért, nyugodtabb vizekre. Ekkor bevont vitorlákkal haladt, nem egészen fél mérföldre a parttól. Aztán reggel négy óra tájban, amikor a virradat első fénye felfehérlett a nyílt tengeren, a vallettai szorosban úszott, és a Senglea-rakparton horgonyzott le, a katonai kikötő bejáratánál.

Ekkor a doktor fellépett a kapitányi hídra, és a fiatal tengerészhez fordult.

- Megmentett minket, barátom - mondta.

- Csak kötelességemet teljesítettem.

- Révkalauz?

- Nem, csak halász vagyok.

- És a neve?

- Luigi Ferrato!

Tehát a rovignói halász fia mutatkozott be Antekirtt doktornak! A gondviselés akaratából Luigi Ferrato bátorsága és ügyessége mentette meg a gőzjachtot, utasait, teljes személyzetét a biztos pusztulástól.

A doktor Luigihoz szeretett volna rohanni, hogy karjába zárja... De visszatartotta magát. Sándor gróf átengedte volna magát a hála örömének, Sándor gróf azonban meghalt mindenki számára, még Andrea Ferrato fiának is.

Bár Báthory Péter is ugyanilyen önmegtartóztatásra volt kénytelen, mégis majdnem megfeledkezett róla, a doktor állította meg egy pillantásával. Aztán mindketten lementek a szalonba, és arra kérték Luigit, hogy tartson velük.

- Barátom - kérdezte tőle a doktor -, maga nem Andrea Ferrato isztriai halász fia?

- De igen, uram - felelte Luigi.

- Nincs nővére?...

- De van, együtt lakunk La Vallettában. De - tette hozzá némi habozással - ismerte ön apámat?

- Az édesapját! - felelte a doktor.- A maga apja tizenöt évvel ezelőtt menedéket adott rovignói házában két szökevénynek. Ezek a szökevények barátaim voltak, akiket apja önfeláldozása sem tudott megmenteni. Ez az önfeláldozás Andrea Ferrato szabadságába és életébe került, a steini fegyenctelepre vitték, és ott meg is halt...

- És úgy halt meg, hogy egyáltalán nem bánta meg, amit tett - fűzte hozzá Luigi.

A doktor megfogta a fiatal halász kezét.

- Luigi - mondta -, engem bíztak meg barátaim, hogy rójam le azt a hálát, amellyel édesapjának tartoznak. Sok éve igyekszem megtudni, mi történt nővérével és magával, de nyomukat vesztettem, amióta otthagyták Rovignót. Istennek legyen hála, hogy segítségünkre küldte önt! Ezt a hajót, amelyet megmentett, Ferratónak neveztem el Andrea emlékére... Hadd öleljem meg, gyermekem!

Miközben a doktor magához szorította, Luigi szemébe könny szökött.

A megható jelenet láttán Péter sem tudta türtőztetni magát. Mintha egész lénye megbolydult volna, és a fiatalember, a rovignói halász derék fia felé vonzotta, aki olyan korú lehetett, mint ő.

- Én is!... Én is! - kiáltotta kitárt karral.

- Ön... uram?

- Én... Báthory István fia vagyok!

A doktor sajnálta, hogy Péter száján kiszaladt ez a vallomás? Nem, Luigi Ferrato meg tudja őrizni a titkot, ahogy Pointe Pescade és Cap Matifou is őrizte.

Luigit mindenről tájékoztatták, főként arról, mi Antekirtt doktor célja. Csak egyetlen dolgot nem mondtak el neki: a fiatal halásznak nem volt szabad tudnia, hogy Sándor Mátyás gróffal áll szemben.

A doktor tüstént meg akarta látogatni Maria Ferratót. Türelmetlenül várta a viszontlátást, különösen kíváncsi volt életére - erre a munkás és nyilván nyomorúságos életre, hiszen, mivel Andrea halála után egyedül maradt, az ő vállára nehezedett testvére gondja is.

- Igen, doktor úr - felelte Luigi -, nyomban partra szállunk, ha annyira óhajtja! Maria már nagyon nyugtalan lehet miattam! Nemsokára negyvennyolc órája, hogy otthagytam, és halászni mentem a melliehai öbölbe; alkalmasint aggódik, nem történt-e bajom az éjszakai viharban.

- Nagyon szereti a nővérét? - kérdezte Antekirtt doktor.

- Ő anyám és nővérem egy személyben - felelte Luigi.

Málta szigete, amely 100 kilométerre fekszik Szicíliától, vajon inkább tartozik Afrikához, mint Európához, noha 250 kilométerre esik tőle? Ez a kérdés már régóta foglalkoztatja a földrajztudósokat. Akárhogy legyen is, miután V. Károly a szigetet az irgalmas rend tagjainak adományozta, akiket Rodoszról elűzött Szolimán, s akik ekkor tömörültek a Máltai Lovagrendbe - most az angoloké, és nem is lenne könnyű visszavenni tőlük.

Málta 28 kilométer hosszú, 16 kilométer széles sziget. Fővárosa a hozzá tartozó településekkel La Valletta, de más városok és falvak is fekszenek a szigeten, mint a nevezetes Citta Vecchia - afféle szent város, püspökségi székhely volt a lovagok idejében -, aztán Bosquet, Dinghi, Zébug, Itard, Berkercara, Luca, Farrugi stb. Keleti része eléggé termékeny, a nyugati viszont kopár, ez a nagy ellentét a keleti oldal lakosságának sűrűségében is kifejeződik - több mint százezer lakos él itt.

Amit a természet művelt ezzel a szigettel, amikor a világ négy-öt legszebb kikötőjét vágta ki partjain, minden képzeletet felülmúl. Mindenfelől víz, mindenfelé földnyelvek, hegyfokok s az erődítésekre és ágyúütegek elhelyezésére igen alkalmas magaslatok. Épp ezért már a lovagok is építettek egy nehezen bevehető erődöt, és az angolok, akik az amiens-i béke feltételei ellenére megtartották, bevehetetlenné tették. Egyetlen páncélos hajó sem tudna behatolni sem a Nagy Kikötő, sem a Vesztegzár Kikötő szűk bejáratán. Egyébként meg sem tudná közelíteni, hiszen most két 100 tonnás ágyú védi a tenger felől, hidraulikus töltőberendezésekkel és irányzókészülékkel, és ezek 900 kilós lövedéket repítenek ki 15 kilométerre. Figyelmeztetésül azoknak a hatalmaknak, amelyek nem szívesen látják Anglia kezén ezt a csodálatos földet, amely a Földközi-tenger középső vidékét uralja, és ahol az Egyesült Királyság egész flottája elférne.

Ugyanis Málta az angolok kezén van. Angol főkormányzója a rend nagymesterének hajdani palotájában székel, egy tengernagy a tengerészet és a kikötők parancsnoka, és négy-ötezer főnyi angol helyőrség van itt; de akadnak olaszok is, akik a sziget urai szeretnének lenni, továbbá egy hullámzó, vegyes nemzetiségű lakosság, mint Gibraltárban, a legtöbben persze bennszülöttek.

A máltaiak tulajdonképpen afrikaiak. A kikötőkben élénk színű csónakjaikon közlekednek; a szédületesen lejtős utcákon vágtatnak kocsijaikkal; a piacokon fülsiketítő zaj közepette zöldséget, húst, halat árulnak egy kimázolt kis szent lámpás alatt. Az idegennek az az érzése, hogy minden máltai hasonlít egymásra, mindegyik napégett arcú, kicsit göndör, fekete hajú, tüzes szemű, közepes magasságú, zömök termetű. Az ember megesküdne, hogy minden asszony ugyanabból a családból való, nagy szemű, hosszú pillájú, sötét hajú, kecses kezű, vékony lábú, hajlékony derekú, valószínűtlenül kifinomult, és olyan fehér bőrű, hogy azt még a nap sem képes megbarnítani a "falzetta", vagyis tuniszi divat szerint készült fekete selyemköpeny alatt; ezt minden rendű-rangú nő egyaránt viseli, és egyben hajdísz, csipke fejkendő, de még legyező is.

A máltaiak kalmárszelleműek. Mindenütt megtalálhatók, ahol üzletelni lehet. Dolgos, takarékos, iparkodó, józan, de heves, bosszúálló, féltékeny természetű emberek; ezt különösképpen a szegényebb néposztály tagjai között lehet megfigyelni. Valami keverék nyelvet beszélnek, ez alapjában arab, annak a hódításnak a maradványa, amely a római birodalom bukását követte, élénk, mozgalmas, festői nyelv, alkalmas a hasonlatokra, képekre, költőiségre. Jó tengerészek, ha kézben tudják tartani őket, és bátor halászok, akiket az itteni vizeken oly gyakori viharok hozzászoktattak a veszélyhez.

Most ezen a szigeten folytatta mesterségét Luigi, olyan vakmerően, mintha máltai lenne, és itt lakott csaknem tizenöt éve nővérével, Maria Ferratóval.

"La Valletta a hozzá tartozó településekkel" - mondottuk az előbb. Valójában legalább hat város tömörül itt a Nagy és a Vesztegzár Kikötő körül. Floriana, La Senglea, La Cospiqua, La Vittoriosa, La Sliema, La Misida nem külváros, se nem egyszerűen házcsoportok tömege, amelyben a szegény nép lakik, hanem valóságos városok, fényűző házakkal, szállókkal, templomokkal, a huszonötezer lakosú fővároshoz méltón, ahol megbámulhatja az ember a Provence, Castília, Auvergne, Itália és Franciaország nevű fogadókat, amelyek valóságos paloták.

Hát itt, La Vallettában lakott a két testvér. Talán helyesebb volna, ha úgy mondanók, La Valletta alatt, mert amolyan föld alatti negyedében laktak, amelynek Manderaggio a neve, ahová a Strada San Marcón át juthat le az ember. Itt találtak szerény keresetüknek megfelelő lakást, és ebbe a föld alatti üregbe vezette Luigi a doktort és Pétert, mihelyt a gőzjacht horgonyt vetett.

Miután száz és száz csónakos rohamát visszaverték, akik mind felajánlották szolgálataikat, mindhárman kiszálltak a rakparton. Ekkor áthaladtak a Tengeri Kapun, még zúgott a fülük a harangjátékoktól és kongatástól, amely betölti a levegőt a máltai főváros felett. Elmentek a kettős pincebörtönnel rendelkező erődítmény előtt, felmásztak egy meredek lejtőn, aztán keskeny, lépcsős utcán, magas házak közt vitt útjuk - a tetőkön zöldes tornyok, a falban lámpással megvilágított fülkék -, és így érkeztek a Szent János-székesegyház elé, a világ leglármásabb népsége közé.

Amikor a domb hátára értek, mintegy a székesegyház magasságába, újra leereszkedtek a Vesztegzár Kikötő irányába, aztán a Strada San Marco közepén megálltak egy lépcső előtt, amely jobb felé vezetett a város mélyen fekvő negyedeibe.

A Manderaggio negyed szűk utcáival egészen a városfalakig nyúlik, a napsugár sem tud behatolni sárgás falai közé, amelyekbe számtalan ablaklyukat vágtak, egy részük rácsos, más részük rács nélküli. Mindenfelé lépcsők kanyarognak és ereszkednek alá a piszkos, bűzös utcákba, alacsony, nedves, szutykos ajtók, mint a kasbák házain, hosszú, mély utcák, sötét alagutak, amelyek még a sikátor elnevezést sem érdemlik meg. És minden nyílásban, minden szellőzőlyukon, a ferde lépcsőfordulókon, a rozoga lépcsőkön ijesztő népség, boszorkányképű öregasszonyok, vértelen arcú anyák, különböző korú, rongyos ruhájú lányok, félmeztelen, beteges külsejű, piszokban hempergő gyerekek, koldusok, a legkülönfélébb sebekkel és alamizsnát kolduló csonkjaikkal, férfiak, vad arcú teherhordók vagy halászok, készen bármilyen gonosztett előidézésére vagy elkövetésére - aztán e nyüzsgés közepette, ehhez a valószínűtlen világhoz szokott néhány közönyös rendőr, aki nem csupán megszokta ezt a tömeget, de bizalmas közelségben él vele. Olyan ez, mint "A Csodák Udvara" Victor Hugo regényében, A párizsi Notre-Dame-ban, de valami furcsa domb tövébe áthelyezve, amelynek utolsó elágazásai rácsos szellőzőlyukakba torkollnak a vastag sziklafalaknál, vagy lenyúlnak a Vesztegzár Kikötő napsugaras rakpartjaiig, amelyeket a tengeri szél legyez.

E negyed egyik házának legfelső emeletén lakott Maria és Luigi Ferrato. Két szobácskájuk volt. A doktort meglepte a szerény otthon szegénysége, de tisztasága is. Rajta volt annak a gondos háziasszonynak a keze, aki valaha a rovignói halász házát tartotta rendben.

Amikor a doktor és Báthory Péter belépett, Maria felállt. Aztán öccséhez fordult.

- Gyermekem!... Luigim! - kiáltotta.

Elképzelhető, mennyire aggódhatott az elmúlt gyötrelmes éjszakán.

Luigi megcsókolta nővérét, és bemutatta neki kísérőit.

A doktor néhány szóval elmesélte, milyen körülmények között tette kockára Luigi az életét, hogy megmentse a veszélyben forgó hajót, és ugyanakkor megmondta, hogy Péter Báthory István fia.

Miközben beszélt, Maria olyan figyelemmel, olyan elérzékenyülten nézte, hogy a doktor már attól félt, felismerte benne Sándor grófot. De az egész csak egy pillanatig tartott, és azonnal megnyugodott. Hogyan ismerte volna fel tizenöt év után őt, aki néhány óráig vendégeskedett apjánál?

Andrea Ferrato lánya harminchárom éves volt. Arcvonásainak tisztasága, nagy, tüzes szeme ma is megszépítette. A fekete hajába vegyült néhány fehér szál elárulta, hogy többet szenvedett az élet keménységétől, mint az időtől. Nem az évek okozták ezt a korai őszülést, hanem a fáradalmak, gyötrelmek, apja, a rovignói halász elhunyta miatt érzett fájdalma.

- Az ön jövője és a Luigié mostantól a mi gondunk! - fejezte be elbeszélését Antekirtt doktor. - Barátaim adósai maradtak Andrea Ferratónak. Ugye, megengedi, Maria, hogy Luigi többé ne szakadjon el tőlünk?

- Uraim - felelte a lány -, testvérem ma éjszaka csak kötelességét teljesítette, amikor segítségükre sietett, és hálát adok az égnek, hogy ezt a gondolatot sugallta neki. Ő olyan ember fia, aki soha nem ismert mást, csak a kötelességet.

- És mi sem ismerünk mást, mi sem - felelte a doktor -, jogunk van leróni a hála adóját ama férfi gyermekeinek, akit...

Megállt. Maria újra ránézett, és ez a pillantás átjárta egész lényét. Félt, hogy már túl sokat is mondott.

- Maria - vette át ekkor a szót Báthory Péter -, ugye, nincs kifogása az ellen, hogy Luigi a testvérem legyen?...

- És nem utasítja vissza, hogy lányommá fogadjam? - tette hozzá a doktor, és kezét nyújtotta neki.

Erre Mariának el kellett mesélnie életét, amióta csak elhagyták Rovignót; hogyan tette elviselhetetlenné számukra az életet az osztrák rendőrspiclik zaklatása, hogyan támadt az a gondolata, hogy Máltára jöjjenek, ahol Luigi tökéletesítette magát a hajósmesterségben, s folytatta a halászatot; aztán hogyan teltek a hosszú évek, amikor is mindketten kemény harcot vívtak a nyomorral, mert kevéske pénzük igen gyorsan elfogyott.

De Luigi csakhamar versengett merészségben és ügyességben a máltaiakkal, akik híresek ezekről a tulajdonságaikról. Éppolyan nagyszerű úszó volt, mint ők, és megmérkőzhetett volna a híres Nicolo Pesceivel, azzal a La Valletta-i fiúval, aki állítólag úszva vitte a sürgönyöket Nápolyból Palermóba az Eoli-tengeren át. Nagy ügyességgel vadászta a pólingokat és vadgalambokat is; ezeknek a madaraknak a fészkét olyan megközelíthetetlen barlangok mélyén lehet felkutatni, ahová a hullámverés miatt nehéz eljutni.

Vakmerő halász volt, csónakján sohasem hátrált meg a szélrohamok elől, amikor ki kellett vetni hálóit, vagy horgait. Ilyen körülmények közt kötött ki a kis melliehai öbölben, amikor meghallotta a gőzjacht vészjeleit.

De Máltán a tengeri madarak, a halak, puhatestűek olyan bőségben találhatók, hogy csak kevés pénzt adnak értük, s emiatt a halászat nem hajt nagy hasznot. Luiginak minden buzgalma ellenére nagy erőfeszítésbe került, hogy előteremtse a kis háztartás szükségleteit, noha Maria is varrogatott. Ezért aztán, hogy fel ne boruljon az oly szűkre szabott költségvetés, be kellett érniük ezzel a lakással a Manderaggión.

Miközben Maria elmesélte történetüket, Luigi bement a szobájába s kezében egy levéllel tért vissza. Ezt a néhány sort Andrea Ferrato írta halála előtt:

Maria, rád bízom az öcsédet! Nemsokára Te leszel az egyetlen támasza! Amit tettem, gyermekeim, egyáltalán nem bántam meg, csak azt sajnálom, hogy szabadságom és életem árán sem sikerült megmentenem azokat, akik rám bízták magukat! Amit tettem, újra megtenném! Ne felejtsétek el soha apátokat, aki úgy hal meg, hogy utolsó ölelését nektek küldi!

Andrea Ferrato

A levél elolvasása után Báthory Péter nem is igyekezett elrejteni meghatottságát, Antekirtt doktor pedig elfordította fejét, hogy elkerülje Maria tekintetét.

- Luigi - mondta ekkor szándékolt hidegséggel a doktor -, a hajója ma éjszaka összetört, amikor nekiverődött a jachtomnak...

- Már öreg volt, doktor úr - felelte Luigi -, és másnak nem jelentene nagy veszteséget.

- Rendben van, Luigi, de megengedi, hogy egy másikkal pótoljam, éppen azzal a hajóval, amelyet megmentett.

- Tessék?...

- Akar másodkapitány lenni a Ferratón? Szükségem van egy fiatal, tettre kész, jó hajósra!

- Fogadd el, Luigi - kiáltotta Péter -, fogadd el!

- De... a nővérem...

- Nővére annak a nagy családnak lesz a tagja, amely szigetemen, Antekirttán lakik - felelte a doktor. - Ezentúl én gondoskodom magukról, és olyan boldoggá teszem az életüket, hogy nem fogják sajnálni a múltat, kivéve édesapjuk elvesztését!

Luigi hálásan megragadta a doktor kezét, szorongatta, Maria pedig csak könnyeivel tudta kifejezni háláját.

- Holnap várom magukat a hajón! - mondta a doktor.

És mintha nem bírt volna uralkodni elérzékenyülésén, intett Péternek, hogy kövesse, és gyorsan kifordult az ajtón.

- Ó, fiam! - mondta. - De jó is... de jó is jutalmazni!

- Igen... jobb, mint büntetni! - felelte Péter.

- De büntetni is kell!

Másnap a doktor a hajón várta Mariát és Luigi Ferratót.

Köstrik kapitány már intézkedéseket tett a gőzjacht gépezetének haladéktalan kijavítására. Szerencsére ott volt a Samuel Grech és Társa tengerészeti ügynökség a Strada Levantén, erre bízták rá a hajót, és a munka gyorsan megindult. De azért öt-hat napot igénybe vett, mert szét kellett szedni a légszivattyút és a kondenzátort, amelyeknek néhány csöve rosszul működött. Ez a késlekedés nagyon bosszantotta Antekirtt doktort, aki nagyon türelmetlenül várta, hogy megérkezzenek a szicíliai partokra. Már arra is gondolt, Máltába rendeli kétárbocosát, a Savarenát, de erről lemondott. Csakugyan többet ért, ha várnak néhány napig, és gyors és jól felfegyverzett hajóval kötnek ki Szicíliában.

Hanem elővigyázatosságból, tekintettel bizonyos eshetőségekre, sürgönyt menesztettek a tenger alatti kábelen, amely összekötötte Máltát Antekirttával. Ebben a sürgönyben parancsot adott a doktor az Elektrik 2-nek, hogy kezdjen el azonnal cirkálni a szicíliai partoknál, Porto di Palo környékén.

Luigit úgy mutatta be a kapitánynak, altisztjeinek és a legénységnek, mint másodkapitányt - az eddigi másodkapitány pedig átmegy majd az Elektrik 2-re, mihelyt Szicília déli partjához érnek.

Luigira csak rá kellett nézni, nem keltett csalódást: igazi tengerész volt. Bátorságát, vakmerőségét ismerték, látták, hogyan viselkedett harminchat órával azelőtt a melliehai öbölben. Üdvrivalgással fogadták. Aztán barátja, Péter és Köstrik kapitány megmutatták neki a hajót, amelyet a legapróbb részletekig meg akart ismerni.

Eközben a doktor Mariával beszélgetett, és olyan szavakkal festette le előtte öccsét, hogy azok nyilván mélyen meghatották a lányt.

- Igen... egészen az apja - jegyezte meg.

A doktor azt javasolta Mariának, hogy vagy maradjon a hajón a tervezett kutató út végéig, vagy menjen azonnal Ante