I.
A FORWARD

"Holnap a kétárbocos Forwardon K. Z. kapitány és Richard Shandon másodtiszt a csökkenő dagállyal kihajózik a New Prince-kikötőből. Útjuk célja ismeretlen."

Ez volt olvasható a Liverpool Herald 1860. április 5-i számában.

Anglia legforgalmasabb kereskedelmi kikötőjében nem valami jelentős esemény egy kétárbocos hajó indulása. Kinek is tűnnék fel az ilyesmi annyiféle tonnatartalmú és nemzetiségű hajó között, amelyek alig férnek el a kétmérföldes kikötő medencéjében.

Ennek az április 6-ának reggelén mégis tekintélyes tömeg tolongott a New Prince-kikötő rakpartjain; olybá tűnt, mintha csak a város számtalan tengerésztestülete itt adott volna egymásnak találkozót. A környékbeli hajógyárak munkásai már abbahagyták munkájukat, az ügynökök elhagyták sötét irodáikat, a kereskedők kietlen raktáraikat.

A kikötő külső fala mentén közlekedő tarka omnibuszok percenként ontották rakományukat: a kíváncsiak tömegét. Úgy látszott, mintha a város népének egyéb dolga se volna, mint jelen lenni a Forward indulásánál.

A Forward százhetven tonnás, hajócsavarral és százhúsz lóerős gőzgéppel felszerelt kétárbocos volt. Bízvást össze lehetett téveszteni bármely más, a kikötőben horgonyzó kétárbocossal. De ha a laikus közönség számára nem is volt rajta semmi különös látnivaló, a szakember, a tengerész szeme feltétlenül felfedezett rajta holmi különös sajátosságokat.

Így hát a szomszédságában horgonyzó Nautilus fedélzetén a matrózok egy csoportja élénken vitatkozott afelől, vajon hová készül a Forward.

- Hát mit is gondoljon az ember erről az árbocozatról? - jegyezte meg az egyik. - Hiszen gőzhajót nem szokás ennyi vitorlával ellátni.

- Az úgy van - felelte egy pirospozsgás, széles arcú szállásmester -, hogy ez a hajó inkább bízza rá magát a vitorláira, mint a gőzmasinájára, és ha ennyire kibontja a fővitorlát, ez nyilván azért van, mert az alsókat majd gyakran kell bevonnia. Így hát semmi kétségem afelől, hogy a Forward célja a Déli- vagy az Északi-Jeges-tenger, ahol a jéghegyek jobban felfogják a szelet, mint ahogyan az az ilyen derék, jól ácsolt hajócskának kedvére való lenne.

- Magának igaza lehet, Cornhill mester - szólt közbe egy harmadik matróz. - Megfigyelte azt, hogy a hajó orrtőkéje egyenest a tengerbe ereszkedik?

- Tedd hozzá - mondta Cornhill mester -, hogy borotvaéles öntöttacél éllel van ellátva. Játszva kettészelne vele egy hármas hajóhidat, ha teljes sebességgel nekimenne.

- Szent igaz - felelte egy merseyi révkalauz -, mert ez a kétárbocos a csavarjával játszva megfutja óránként a maga tizennégy csomóját. Csuda volt nézni, hogyan hasította próbaútján a vizet! Higgyétek el nekem, fürge kis hajó ez!

- És ha vitorlázásra kerül a sor, akkor se jön zavarba - folytatta Cornhill mester. - Szépen halad szél iránt, ha jó kézben a kormánykerék! Majd meglátjátok, hogy ez a hajó megpróbálkozik a sarki tengerekkel; kutya legyek, ha nem igaz! És még valami! Ide süssetek: észrevettétek, milyen széles a kormány-rúdnyílás, amelyen a kormányszerkezet feje áthalad?

- Szavamra... Igaz... - hagyták rá Cornhill társai. - De mit bizonyít ez?

- Ez azt bizonyítja, fiaim - vágott vissza némi lenéző önelégültséggel a mester -, hogy tinéktek se szemetek, se fejetek. Ez azt bizonyítja, hogy mikor azt a kormányszerkezetfejet csinálták, bizonyos holtjátékot akartak adni neki, mégpedig avégből, hogy könnyen lehessen fel- és leszerelni. Vagy tán nem tudjátok, hogy a jégtorlaszok közepette gyakran kerül sor erre a műveletre?

- Jól okoskodik - bólintottak a Nautilus matrózai.

- De egyébként is - szólt hozzá az egyik -, ennek a kétárbocosnak a rakománya is azt bizonyítja, hogy Cornhill mesternek igaza van. Én ezt Cliftontól tudom, aki el mer indulni velük. A Forward öt-hat évre elegendő élelmiszert visz magával, és szenet is ennek megfelelően rakodott. Szén és élelmiszer. Ez minden rakománya, persze a pár vacak gyapjúruhafélén és fókabőrön kívül.

- Nos, hát akkor most már semmi kétség - mondta Cornhill mester. - De végül is, barátocskám, ha te ismered azt a Cliftont, akkor mért nem mondta meg neked az a Clifton, hogy merre tartanak?

- Nem mondhatta meg, mert ő maga sem tudja; az egész legénységet így fogadták fel. Hogy hová megy? Ördög tudja. Az majd csak akkor sül ki, ha megérkezik.

- Véleményem szerint az is lehet - jegyezte meg egy hitetlenkedő -, hogy a pokol fenekére mennek.

- De micsoda fizetés! - kiáltott fel Clifton barátja. - Micsoda nagy fizetés! Ötször akkora, mint a rendes bér! Persze! Másképp ilyen körülmények között nem kapott volna embert Richard Shandon! A hajó is fura formájú, oszt' senki se tudja, merre fordítja az orrát; tán vissza sem jön soha. Hát, ami engem illet, nekem bizony nem tetszett volna a dolog.

- Tetszett vagy nem tetszett volna, komám - vágta oda Cornhill mester -, te sohase lehettél volna tagja a Forward legénységének.

- Aztán mért ne?

- Mert te nem felelsz meg a kívánalmaknak. Úgy tudom, hogy nős ember nem mehet velük. Márpedig te a többséghez tartozol, vagyis azok közé, akik házasok. Így hát fölösleges avval kérkedned, hogy te úgysem mentél volna el a Forwarddal. Savanyú a szőlő, barátocskám!

A matróz együtt kacagott társaival, így mutatta meg, mennyire igazat ad a mókázó Cornhill mesternek.

- Ennek a hajónak már a neve is szörnyen vakmerő! - folytatta a sikerrel elégedetten Cornhill. - Forward: Előre. De meddig? S mellesleg szólva, ennek a kétárbocosnak még a kapitányát se ismeri senki.

- De igen, ismerik - kockáztatta meg egy szende képű, fiatal matróz.

- Mi a csoda? Ismerik?

- Ismerik bizony.

- Fiacskám, tán csak nem azt hiszed, hogy Shandon a Forward kapitánya?

- De... - felelte habozva a matrózfiú.

- Hát akkor tudd meg, fiam, hogy Shandon csak másodtiszt, semmi több. Derék, edzett tengerész, még bálnavadász korában megmutatta, hogy kicsoda; megbízható cimbora, mindenképp méltó a parancsnokságra. De mégsem parancsnok. Éppoly kevéssé kapitány ő, mint - megkövetem - te, vagy jómagam. Ami pedig azt illeti, hogy Isten után ki lesz az úr a hajón, hát azt Shandon se tudja. Ha itt lesz az ideje, nem tudni, hogyan, de majd előkerül az igazi kapitány, azt se tudom, a két világrész melyik partjáról, mert Richard Shandon nem mondta meg, és nem is kapott engedélyt rá, hogy megmondja, a földgolyóbis melyik pontja felé irányítja majd a hajóját.

- Mégis..., Cornhill mester - szólt ismét közbe az iménti matrózfiú -, mégiscsak bemutattak valakit a hajón..., valakit, akiről abban a levélben volt szó, amelyben a másodtiszti állást felajánlották Shandon úrnak!

- Hogyan? - Cornhill összeráncolta szemöldökét. - Csak tán nem akarod elhitetni velem, te fiú, hogy a Forwardnak ott a kapitánya a fedélzeten?

- De igenis, Cornhill mester.

- Nekem mondod ezt? Énnekem?!

- Önnek, igenis, mert én ezt Johnsontól, a szolgálatvezető altiszttől tudom.

- Johnson altiszttől?

- Úgy van, uram, ő maga mondta nekem.

- Johnson mondta neked?

- Nemcsak hogy mondta, de meg is mutatta nekem a kapitányt.

- Megmutatta neked? - kiáltotta elképedve Cornhill.

- Meg.

- És te láttad?

- Tulajdon szememmel.

- És ki légyen az?

- Egy kutya.

- Kutya?! Úgy érted, hogy négylábú?

- Úgy!

A Nautilus matrózai meghökkenve hallgatták ezt a beszélgetést. Minden más esetben nevettek volna rajta. Méghogy egy százhetven tonnás kétárbocosnak kutya a kapitánya! Meg kell fulladni a röhögéstől. De, hitemre, a Forward olyan különös hajó volt, hogy kétszer is meg kellett gondolni, nevessen-e mindezen az ember, vagy hitetlenkedjék. Egyébként maga Cornhill mester nem nevetett.

- És Johnson mutatta meg neked azt az újfajta "kapitányt", azt a kutyát? És te láttad is? - fordult ismét a matrózfiúhoz.

- Úgy, ahogy önt látom itt, uram.

- Nahát, ehhez mit szól? - vették körül Cornhill mestert a matrózok.

- Semmit se szólok hozzá - bökte ki mérgesen Cornhill mester. - Nem szólok hozzá semmit, ha csak annyit nem, hogy ez a Forward az ördög hajója, vagy egy olyan bolondé, akinek az elmegyógyintézetben a helye!

A matrózok továbbra is szótlanul bámulták a Forwardot. Az indulás előkészületei közeledtek a befejezéshez. S egy sem akadt a matrózok között, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy Johnson altiszt tréfát űzött a matrózgyerekkel.

Ez a "kutyahistória" már az egész várost bejárta, és a kíváncsiak tömegében nem egy akadt, aki most kutatóan nézett a fedélzetre, kereste a "kutya-kapitány"-t, s olyik már-már azt is elhitte, hogy valami természetfölötti állatról van szó.

A Forward egyébként már hónapok óta magára vonta a közfigyelmet. Volt valami rendkívüli a szerkezetében, titokzatosság vette körül, a kapitány szigorú inkognitója, az a mód, ahogyan Richard Shandonnek felajánlották, hogy a hajó felszerelését intézze, a különös szempontok, melyek szerint a legénységet összeválogatták, valamint az, hogy jóformán senki sem sejtette, merre tart a hajó, mindez hozzájárult ahhoz, hogy furcsa színben tüntesse fel a kétárbocost.

Az el-elmélázó, álmodozó vagy különösen a bölcselkedő emberek számára nincs meghatóbb látvány, mint egy induló hajó. A képzelet könnyedén követi tengerrel küszködő útján, míg a széllel viaskodik, a vizeknek ezen a kalandos országútján, mely nem vezet mindig révbe, s hacsak bárminő szokatlan kis esemény történik vele, fantasztikus alakot ölt a hajó még azok lelkében is, akik egyébként nem hisznek a képzelet játékaiban.

Így van ez a Forwarddal is. És bár a nézők tömegében senki sem tudott olyan szakértő megjegyzéseket tenni, mint Cornhill mester, de a sok "azt mondják" e három hónap alatt annyira felgyülemlett, hogy ez most bőségesen elég volt ahhoz, hogy az indulásnál jelenlevők hetet-havat összehordjanak.

A kétárbocos Liverpool külvárosában, a birkenheadi hajógyárban épült, a Mersey folyó bal partján. A hajó a szüntelenül futkosó gőzbárkák útján tartotta az összeköttetést a kikötővel.

A Scott and Co., Anglia egyik legkiválóbb hajóépítő vállalata, a hajó tonnatartalmát, méreteit és modelljét illetően Richard Shandontól a leggondosabban kidolgozott tervrajzot és költségvetést kapott. Ez a tervezet mindenképpen egy éles elméjű tengerész esze járására vallott. Shandonnek tetemes összegek álltak rendelkezésére, s így a megkezdett munkálatok, az ismeretlen tulajdonos megrendelése értelmében, gyorsan haladtak előre.

A kétárbocos olyan szilárdan épült, hogy minden viszontagsággal megbirkózzék. A nyilvánvalóan reá váró óriási nyomásnak is ellenállhatott, minthogy gerince tek-fából készült. Ez az indiai tölgyfajta rendkívüli keménységéről nevezetes, de ezenfelül még erős összekötő vasalással is ellátták. A tengerészek körében fel is vetődött a kérdés, hogy egy ilyen, nagy ellenállásra épült hajótest miért nem készült vasbádogból, mint a többi gőzhajóé. Erre azt felelték, hogy annak a titokzatos mérnöknek megvan erre a maga oka.

A hajógyárban lassacskán kialakult a kétárbocos formája: erős ácsozata, finom vonalai meglepték a szakembereket. Miként ezt a Nautilus matrózai is látták, orrtőkéje derékszöget alkotott a hajógerinccel, és nem sarkantyúval, hanem egy, az R. Hawthorn newcastle-i cég műhelyeiben készült öntöttacél éllel volt ellátva. Ez a fémből való orrtőke csaknem tündöklött a napfényben, megkülönböztette a kétárbocost a többi hajótól, bár tulajdonképpen nem volt kifejezetten katonai jellege. De az előfedélzeten egy 16-os kaliberű ágyút helyeztek el, amelyet talpazatán minden irányban könnyedén lehetett forgatni. De hozzá kell tenni, hogy ez az ágyú is olyan volt, mint a hajó orrtőkéje: bármennyire is harcias-marconának igyekezett látszani, ez sehogy sem sikerült neki.

1860. február 5-én a bámészkodók óriási tömege közepette bocsátották vízre a különös hajót, s ez a vízre bocsátás kitűnően sikerült.

De ha a kétárbocos nem volt hadihajó, sem kereskedelmi gőzös, sem pedig kéjutazásokra épült luxusjacht - mert hiszen akkor nem sétálgatna a tengereken hat esztendőre elégséges élelmiszerrel a gyomrában -, hát akkor miféle hajó volt ez?

Netán az Erebus és a Terror, valamint sir John Franklin felkutatása a célja ennek a hajónak? Ez se lehetséges, mert hiszen tavaly, 1859-ben tért vissza a Déli-Jeges-tengerről Mac Clintock kapitány, s magával hozta e szerencsétlen expedíció pusztulásának kétségtelen bizonyítékait.

Így hát talán a híres Északnyugati átjárón akar áthaladni a Forward? Mire lenne ez jó? Mac Clure kapitány akadt rá erre az átjáróra, 1853-ban, és az ő hadnagyának, Creswellnek jutott az a dicsőség, hogy elsőnek kerülhette meg az amerikai szárazföldet a Bering-tengerszorostól a Davis-tengerszorosig.

A szakemberek szemében mégis bizonyosnak, sőt kétségtelennek látszott, hogy a Forward a jégmezők birodalmába készül behatolni. Vajon a Déli-sark felé nyomul, hogy messzebbre jusson el, mint Wedell, a bálnavadász, vagy még messzebb, mint James Ross kapitány? De mire jó ez, és mi a célja vele?

Mindebből látható, hogy ámbár csak igen szűk tere volt a találgatásnak, a képzelet szabadon csapongott.

Vízre bocsátása után másnapra a kétárbocos hajógépei is megérkeztek az R. Hawthorn cég newcastle-i műhelyéből.

Ez a százhúsz lóerős, lengőhengeres gép kevés helyet foglalt el. Teljesítőképessége a hajó tonnatartalmához viszonyítva tetemesnek volt mondható, különösen, ha a sebességet fokozó bőséges vitorlázatot is tekintetbe vesszük. A próbautak ezt kétségtelenül bebizonyították, és még Johnson főmatróz is helyénvalónak tartotta, hogy kifejezze ebbéli véleményét Clifton ama bizonyos barátja előtt:

- Ha a Forward egyidejűleg használja a vitorláit is, meg a hajócsavarját is, akkor a vitorláival halad gyorsabban.

Clifton barátja mindebből egy szót sem értett, de úgy vélte, hogy olyan hajó, amelynek egy kutya a kapitánya, mindenre képes.

A hajógépek felszerelése után következett az élelmiszerek berakodása; és ez nem volt csekélység, mert a hajó hat esztendőre vitt magával élelmet. Ez az élelem sózott és szárított húsból, füstölt halból, kétszersültből és lisztből állott. Kávé- és teahegyek ömlöttek a hajókamrába. Richard Shandon igazi szakemberként kezelte az értékes rakományt. Mindent szakszerűen tároltak, címkével, számozással láttak el. Igen nagy készletet raktároztak el abból a pemmicannek nevezett, indiai eredetű készítményből is, amely kis térfogatban nagy táperejű elemeket tartalmaz. Az effajta élelmiszerek berakodása láttán kétségtelen volt, hogy a hajó hosszú útra készül. De a berakodást szemlélő jó megfigyelő arra is tüstént rájöhetett, hogy a Forward a sarki tengerekre indul. Mert mit látott még? Citromlével telt hordókat, mészpasztillákat, mustárral, sóskával és gyógynövénnyel telt ládákat, egyszóval a rendkívül hatásos skorbutellenes szerek tömegét, amelyek jótékony hatására oly nagy szükség van az Északi- és Déli-sark körüli hajózásnál. Shandont kétségtelenül figyelmeztethették, hogy különös gondot fordítson a rakománynak erre a részére, mert mindenen rajta volt a szeme, persze az úti gyógyszertár elhelyezésén is.

Ha fegyverféle nem is volt valami nagy számban a hajón, a félős kedélyek megnyugtatására a lőporkamra annyira színültig volt puskaporral, hogy ez már szinte félelmetes volt. Az egyetlen fedélzeti ágyúcska semmiképpen sem szándékozhatott elfogyasztani ezt a töméntelen kosztot. Ezen el lehetett gondolkodni. De óriási fűrészeket, hatalmas szerszámokat, mint például emelőket, ólomtömböket, kézifűrészeket, ménkő nagy fejszéket is rakodtak be, azt a jelentős mennyiségű blasting cylindert^[1] nem is számítva, amelynek felrobbanása bőven elegendő lett volna a liverpooli vámház légbe röpítésére. Mindez különös, sőt félelmetes volt, az ezerféle rakétáról, röppentyűről, jelzőlámpásról nem is szólva.

A New Prince-kikötőben bámészkodó tömeg mindezen kívül még egy hosszú, mahagónifából készült bálnavadászcsónakot, egy guttaperkával borított bádogpirogot és néhány gumicsónakot is megcsodálhatott. Ez utóbbi amolyan gumiból készült köpeny, amelyet csónakká lehet átalakítani, ha a benne levő tömlőt felfújják. Most, hogy a visszahúzódó dagállyal a Forward elindult titokzatos rendeltetése felé, a nézők növekvő szorongással feszengtek, sőt némi meghatottság vett erőt rajtuk.

Íme, annak a levélnek a szövege, amelyet Richard Shandon nyolc hónappal ezelőtt kapott:

"Aberdeen, 1859. augusztus 2.

Richard Shandon úrnak,

Liverpool.

Uram!

Jelen soraimmal értesítem Önt, hogy Marcuart and Co. liverpooli bankárok kezéhez átutaltam tizenhatezer font sterlinget. Csatoltan küldök önnek néhány, aláírásommal ellátott csekket, amelyek felhasználásával Ön a Marcuart-cégnél a fent említett tizenhatezer font sterlinggel rendelkezhet.

Ön nem ismer engem. De ez nem fontos. Én ismerem Önt. És ez a fő.

Ezennel felajánlom Önnek a Forward nevű kétárbocos másodtiszti állását egy olyan hajóútra, amely hosszúnak és veszélyesnek ígérkezik.

Ha nem vállalja, nem baj. Ha vállalja, évi ötszáz font sterlinget folyósítok Önnek fizetségként, s minden év végén, az út egész tartama alatt tíz százalékkal emelkedik a járandósága.

Forward nevű kétárbocos nincs. Önnek kell megépíttetnie olyként, hogy a hajó legkésőbb 1860 április első napjaiban tengerre szállhasson. Ide mellékelek egy részletes tervrajzot, a költségvetéssel együtt. A legszigorúbban ehhez kell tartania magát. A hajó a Scott and Co. műhelyeiben épül, ezzel a céggel kell tárgyalnia.

Különös figyelmébe ajánlom a Forward legénységének összeállítását; a legénységet így állítjuk össze: a kapitány, vagyis én, a másodtiszt, ez Ön, egy harmadik tiszt, egy főmatróz, két gépészmérnök, egy jégmester,[2] nyolc matróz és két fűtő. Ez összesen tizennyolc fő, beleszámítva az ebből a városból való Clawbonny hajóorvost is, aki a kellő időben jelentkezik majd Önnél.

Kikötöm, hogy azok, akiket erre az útra a Forwardra szegődtetünk, angolok legyenek, szabad, család nélküli, nőtlen, józan emberek, mert a hajón szeszes ital használatát nem tűröm, de még csak sörrel se élhet senki; készek mindent vállalni és elviselni. Vérmes természetűeket válogasson össze, mert a vérmes ember a legmagasabb fokon magában hordja az állati hő legfőbb létrehozóját.

Ajánlja fel nekik a szokásos fizetés ötszörösét, megtoldva tíz százalékkal minden betöltött évi szolgálat után. A vállalkozás végén fejenként ötszáz font jutalmat biztosítok; Önnek kétezer fontot szántam. Ezeket az összegeket a már említett Marcuart and Co. cégnél helyezem letétbe.

Ez a vállalkozás hosszú és keserves lesz, de tiszteletre méltó. Így hát nincs mit haboznia, Shandon úr.

Poste restante válaszát Göteborgba (Svédország) várom, K. Z. jeligére.

Utóirat: február 5-én Ön kap egy nagy, fityegő ajkú, feketésbarna, keresztcsíkos testű dán kutyát. Helyezze el a hajón, s táplálja faggyúlevesbe kevert árpakenyérrel. A kutya átvételéről küldjön értesítést Livornóba (Olaszország), a fenti jeligére.

A Forward kapitánya majd kellő időben jelentkezik, és felfedi kilétét. Az indulás idején Ön megkapja újabb utasításaimat.

A Forward kapitánya,
K. Z."

Richard Shandon jó tengerész volt. Bálnavadászhajók parancsnokaként hosszú időt töltött az Északi-Jeges-tengeren. Egész Lancasterben nagyon jó hírnévnek örvendett. Egy ilyen levélen méltán csodálkozhatott. Csodálkozhatott is, de olyan hidegvérrel fogadta, mint az olyan ember, aki már különb dolgokat is látott.

Ő maga egyébként megfelelt a megszabott feltételeknek: nőtlen volt, se gyereke, se szülei, se rokonsága. Egyszóval szabad ember. Így hát, mivel senkije se volt, akivel megbeszélje a dolgot, egyenest a Marcuart and Co. bankház cégtulajdonosait kereste fel.

Ha a pénz ott van, a többi már magától megy - gondolta.

A bankházban az olyan embert megillető tisztelettel fogadták, akinek tizenhatezer font sterlingje lapul a páncélszekrényben. Mihelyt meggyőződött róla, hogy a pénz valóban ott van, Shandon előkerített egy ív fehér papirost, és verébfejnyi tengerészbetűket körmölve, megírta a megadott címre, hogy elfogadja az ajánlatot.

Még aznap érintkezésbe lépett a birkenheadi hajóépítő céggel, és huszonnégy órával később a Forward hajótője ott nyújtózott az ácsműhely ászokgerendáin.

Richard Shandon negyvenesforma, tagbaszakadt, erélyes és bátor legény volt; ez három olyan tengerészerény, amely önbizalmat, erőt és hidegvért kölcsönöz. Irigykedő, nehéz természetű embernek ismerték, nem is szerették soha a matrózai, csak féltek tőle. Ezt a hírét egyébként nem annak köszönhette, mintha a munkában hajszolta volna a legénységet, hiszen tudták róla, hogy úgyis kimászik minden bajból.

Shandon attól tartott, hogy a vállalkozás titokzatossága majd valamiként korlátozza őt mozgási szabadságában. Tehát ilyeténképpen okoskodott:

- Legjobb, ha nem jár el a szám. Akad majd olyan ezek között a tengeri medvék között, aki ennek az ügynek minden csínját-bínját tudni szeretné. Mivel pedig jómagam se tudok semmit, egyáltalán nem áll módomban nekik válaszolni. Ez a K. Z. minden bizonnyal valami csudabogár. De végül is ismer engem, s számít rám, és ez elég. Ami pedig a hajóját illeti, hát azt takarosan összeeszkábáljuk, és ne hívjanak engem Richard Shandonnek, ha nem azért épül, hogy a Jeges-tenger felé fordítsuk az orrát. De ez maradjon az én titkom meg a tisztjeimé.

Mindezek után Shandon nekilátott a legénység toborzásának, a matrózok családi és egészségügyi körülményeinek tekintetében követve a kapitány utasításait.

Ismert egy James Wall nevű matrózt, derék, önfeláldozó fiú volt és jó tengerész. Ez a Wall úgy harmincéves lehetett, és nem először járta volna be az északi vizeket. Shandon felajánlotta neki a harmadtiszti állást, és James Wall látatlanban elfogadta. Rajongott hivatásáért; csak hajózni, hajózni, mindegy, hogy merre! Shandon részletesen elmondta neki, miről van szó, éppúgy, mint annak a bizonyos Johnsonnak, akit szolgálatvezető első altisztként vett fel.

- Látatlanban elfogadom - felelte James Wall -, mint ahogy bármi más munkát elfogadnék. Ha netán az Északnyugati átjárót kellene felkutatnunk, az sem baj. Akad, aki onnan is visszajön.

- Nem mindig - vágott közbe Johnson mester. - De hát persze ez nem ok arra, hogy ne menjünk arrafelé.

- Mellesleg szólva - folytatta Shandon -, ha nem csalódunk feltevésünkben, meg kell adni, hogy ez az utazás kedvező feltételekkel indul. Ez a Forward pompás kis hajó, jó masinájával messzire eljut! Tizennyolc főnyi legénység. Többre nincs is szükségünk.

- Tizennyolc ember - jegyezte meg Johnson mester. - Éppen amennyi az amerikai Kane hajóján volt, azon a híres sarki útján.

- De mégiscsak különös - folytatta Wall -, hogy egy magánember megkísérelje az átkelést a tengeren, a Davis-szorostól a Bering-szorosig. A Franklin tengernagy felkutatására kiküldött expedíciók már több mint százhatvanezer font sterlingjébe kerültek Angliának, anélkül, hogy kézzelfogható eredménnyel jártak volna. Ki az ördög kockáztathatja ezek után még a vagyonát egy ilyen vállalkozásban?

- Először is, James, mi most csak egy egyszerű feltevésen vitatkozunk. Ki tudja, vajon valóban az Északi- vagy Déli-Jeges-tengerre indulunk-e? Talán valami új felfedezés megkísérléséről van szó. Egyébként maholnap jelentkezik valami doktor Clawbonny, az minden bizonnyal többet tud a dologról; azért küldik ide, hogy felvilágosítson bennünket. Majd meglátjuk.

- Lassabban a testtel, parancsnok uram! - mondta Johnson mester. - Én a magam részéről alaposan utána akarok nézni a dolgoknak. Már ami például a kapitánynak az állati-hőelméletét vagy micsodáját illeti. Hát biztosítom, hogy én ennek utánanézek. Ezt aztán rám bízhatja!

Ez a Johnson aranyat ért, mert értett a sarki szélesség vizein való hajózáshoz. Szállásmester volt a Phénix fedélzetén, mikor a hajó 1853-ban részt vett a Franklin felkutatására szervezett expedícióban. Ez a bátor tengerész szemtanúja volt a francia Bellot hadnagy halálának is, mert ő kísérte a hadnagyot a jégmezőkön át, azon a végzetes kiránduláson. Johnson jól ismerte a liverpooli tengerésznépséget, és nyomban nekilátott, hogy összetoborozza embereit.

Shandon, Wall és ő olyan jól intézte a dolgokat, hogy december első napjaiban együtt volt a legénység. Persze ez nem ment minden nehézség nélkül. Sok olyan akadt köztük, aki annyira bekapta a magas fizetség csalétkét, hogy az expedíció kétes jövője sem riasztotta vissza, viszont nem egy, miután határozottan elszegődött az útra, később visszavette adott szavát, s visszaadta a kapott előleget, mert barátai lebeszélték arról, hogy egy ilyen vállalkozásba fogjon. Egyébként valamennyien megpróbálták kifürkészni a titkot, és kérdésekkel halmozták el Richard parancsnokot. Ez aztán Johnson mesterhez utasította őket.

- Mit akarsz voltaképpen? Mit mondjak neked, barátocskám? - felelte a kérdezősködőknek Johnson. - Jómagam se tudok többet a dologról, mint te. Mindenesetre jó társaságban leszel, olyan vidám fickókkal, akik nem ijednek meg az árnyékuktól. És már ez is valami! Így hát ne sokat töprengj. Kell, vagy nem kell? Ha kell, viszed, ha nem kell, itt hagyod!

És a legtöbbjüknek kellett.

- Értsd meg hát - tódította olykor az altiszt -, annyian jelentkeznek, hogy alig győzök köztük válogatni. Ekkora fizetés, amilyenre a matrózok nem is emlékeznek errefelé, és a tudat hogy visszajövet szép, kerek kis summa üti a markodat. Hát ez aztán igazán csábító dolog nem?

- Való igaz, hogy csábító a dolog! - felelték a matrózok. - Hogy élete végéig van aztán az embernek mit aprítania a tejbe!

- De nem takargatom előtted azt se, fiam - folytatta Johnson -, hogy a vállalkozás hosszú, keserves, veszedelmes. Ez világosan benne van az utasításban, tehát tudni kell, miről van szó. Nyilván meg kell kísérelni mindent, ami emberileg lehetséges. Talán még többet is! Ha tehát úgy érzed, hogy nincs helyén a szíved, hogy nem bírsz szembenézni minden megpróbáltatással, ha nem bújt beléd az ördög, ha nem azt mondod magadnak, hogy húszat adsz egy ellen, hogy otthagyod a fogad, egyszóval, ha ragaszkodol ahhoz, hogy szívesebben hagyod ott a bőrödet egyik helyen, mint a másikon, vagyis hogy ha inkább itt szeretnéd hagyni, mint amott, akkor hátra arc, fiam, és add át a helyed egy bátrabb cimborának.

- De akkor legalább azt mondja meg, Johnson mester - próbálkozott a sarokba szorított matróz -, legalább annyit mondjon meg, hogy ismeri-e a kapitányt.

- A kapitány Richard Shandon, barátocskám, legalábbis addig, míg másik nem jelentkezik.

Mert meg kell mondani, hogy igenis, ez járt az eszében a parancsnoknak. Jólesett arra gondolni, hogy az utolsó pillanatban majd csak megkapja a hajó célját illető pontos utasításokat, s hogy ő marad az úr a Forward fedélzetén. Sőt tetszelgett is magának abban, hogy ezt a vélekedését beszélgetés közben terjessze a tisztjei között, miközben figyelte a munkát a kétárbocos körül, amelynek váza úgy hevert ott, a birkenheadi hajógyár ácsműhelyében, mint egy oldalára fordult bálna.

Shandon és Johnson szigorúan követte a legénység egészségi állapotára vonatkozó utasításokat. Ezeknek a legényeknek a külseje megnyugtató volt, maga a hő ősforrása volt valamennyi; ennyi "hő" akár a Forward gőzgépét is elhajtotta volna. Rugalmas tagjaik, pirospozsgás arcuk arra vallott, hogy jól bírják a kemény hidegeket. Magabiztos, elszánt, erélyes, keménykötésű legény volt valamennyi. Persze akadt köztük kevésbé erőteljes is. Shandon habozott, hogy fölvegye-e ezeket is, mint például Grippert és Garryt, a két matrózt és Simpsont, a szigonyvetőt, mert ezeket kissé maznáknak találta. De elvégre ezek is jól fejlett, bátor lelkű fiúk voltak, így hát beírta a nevüket a személyzeti lajstromba.

Mikor a legénység együtt volt, Shandonnek és két tisztjének figyelme az élelmiszer-rakományra összpontosult. Pontról pontra szigorúan követték a kapitány utasításait, ezeket a világos, pontos, részletes rendelkezéseket, amelyek minden egyes cikk mennyiségét és minőségét felsorolták. A parancsnok rendelkezésére álló bankszámla igénybevételével minden cikket készpénzzel fizettek, 8 százalék kasszáskontó levonásával, amelyet Richard gondosan K. Z. számlája javára könyvelt.

Legénység, élelmiszerkészlet, rakomány, minden együtt volt 1860 januárjában. A Forward már kezdett formát ölteni. Shandon egy napot se mulasztott el, hogy ki ne menjen Birkenheadbe.

Január 23-án reggel szokása szerint azoknak a jókora gőzbárkáknak egyikében ült, amelyeknek mindkét végén van egy-egy kormányszerkezet - hogy ne kelljen folyvást forgolódni -, s amelyek a Mersey két partja között szüntelenül közlekednek. A mindennapos köd most is leereszkedett a folyóra, úgyhogy a folyami matrózok az alig tízperces útvonalon is kénytelenek voltak az iránytű szerint igazodni.

De bármily sűrű volt is ez a ködlepel, nem akadályozta meg Shandont abban, hogy szemügyre vegye azt az alacsony termetű, meglehetősen köpcös, nemes vonású, vidám képű, kedves tekintetű embert, aki most feléje tartott, és mikor odaért hozzá, mindkét kezét megragadta, s melegen megrázta. "Valódi déli hevességgel" - mondaná erre a mozdulatra a francia.

De ha ez a személyiség nem is volt délvidéki, kevésen múlhatott, hogy nem onnan származott. Beszédjét széles taglejtésekkel kísérte. Egymásra toluló gondolatainak utat kellett találnia, nehogy szétvessék agya masináját. Szeme apró, mint a szellemes embereké, szája nagy és mozgékony; mindez mint megannyi biztonsági szelep működött, s lehetővé tette számára, hogy utat engedjen annak a túltelítettségnek, amely ennen lénye volt. Beszélt, folyton-folyvást csak beszélt, annyit és oly élénken, hogy - valljuk be - Shandon egy árva szót sem értett belőle.

Igen ám, de a Forward másodtisztje azon nyomban felismerte ezt az emberkét, holott sohasem látta. Hirtelen átvillant valami az agyán, és mihelyt amaz lélegzetet vett, Shandon gyorsan félbeszakította:

- Doktor Clawbonny?

- Ő maga, saját személyében, parancsnok uram! Lám, már csaknem egy teljes negyed órája kérdezősködöm ön után, mindenütt, mindenkinél! Képzelheti, milyen türelmetlen vagyok. Még öt perc, és elvesztem a fejemet. Hát ön az, Richard kapitány? Ön hát valóban létezik? Hát nem puszta mítosz ön? A kezét! Ide a kezét, hadd szorítom meg még egyszer! Igen, ez valóban Richard Shandon keze! Márpedig, ha létezik egy Richard nevű hajóparancsnok, akkor nyilván van egy Forward nevű kétárbocos is, amelyen ez a Richard parancsnokol. És ha ő a parancsnoka a hajónak, akkor az a hajó útnak is indul. És ha útnak indul, akkor felveszi doktor Clawbonnyt a fedélzetére.

- Úgy van, doktor. Én vagyok Richard Shandon, és van egy Forward nevű kétárbocos, amely majd elindul!

- Ez logikus - felelt a doktor, miután hatalmas levegőkészlettel látta el magát a következő lélegzetvételig. - Ez logikus. Láthatja is, mennyire örülök. Vágyaim netovábbja teljesedik! Már réges-rég várok az alkalomra, s minden óhajom egy ilyen utazás. Márpedig önnel, parancsnok...

- Engedje meg... - próbálta meg félbeszakítani Shandon.

- Önnel - folytatta zavartalanul Clawbonny - biztosak lehetünk abban, hogy messzire jutunk, s hogy egy tapodtat se tágítunk.

- De... - próbálkozott ismét Shandon.

- Mert ön bebizonyította, parancsnok. Én ismerem az ön szolgálati múltját. Ó, ön tetőtől talpig büszke tengerész!

- Ha lenne olyan szíves...

- Nem! Nem akarom, hogy az ön vakmerőségében, találékonyságában, rátermettségében bárki is, akár csak egy pillanatra is kételkedjék, még ön sem! Az a kapitány, aki önt választotta másodtisztjéül, olyan ember, aki érti a dolgát! Ezt én mondom önnek!

- De nem erről van szó - szólalt meg végre türelmetlenül Shandon.

- Hát akkor miről van szó? Ne hagyjon itt tovább epekedni.

- De az ördögbe is, ön nem hagy szóhoz jutni! Mondja meg, doktor, kérem szépen, hogyan vették rá önt arra, hogy részt vegyen a Forward expedíciójában?

- Levél útján. Tessék, itt ez a becsületes levél, egy derék kapitány kurta-furcsa levele, de azért nekem ez bőségesen elég!

S a doktor átnyújtotta Shandonnek a következő levelet:

"Inverness, 1860. január 22.

Doktor Clawbonnynak,

Liverpool.

Ha doktor Clawbonny hajóra akar szállni, hogy egy hosszú utazást tegyen, jelentkezhet a Forwardon, Richard Shandon parancsnoknál, aki megkapta a rá vonatkozó utasításokat.

A Forward kapitánya,
K. Z."

Ez a levél ma reggel érkezett, s én, íme, kész vagyok felszállni a Forwardra.

- De legalább tudja-e ön, doktor, mi a célja ennek az utazásnak? - folytatta Shandon.

- A legcsekélyebb tudomásom sincs róla. De mit számít az, ha csak megyek valamerre! Azt mondják, hogy én tudós vagyok. Ebben csalódnak, parancsnok úr. Én nem tudok semmit. És ha meg is jelent néhány olyan könyvem, amelynek keletje van, nem volt igazam. Az olvasóközönség nagyon kedves, hogy megvásárolja a könyveimet! Mondom önnek: nem tudok én semmit, legföljebb annyit, hogy nem tudok semmit. Hát ha most felajánlják nekem, hogy tökéletesítsem, vagy jobban mondva alapozzam meg újra az orvosi, sebészi, történelmi, földrajzi, növénytani, ásványtani, kagylótani, földmértani, vegytani, természettani, mechanikai, vízrajzi tudásomat, akkor bizony én két kézzel kapok az ajánlaton, s biztosíthatom, hogy nem kéretem magam!

- Szóval hát akkor ön nem tudja, merre tart a Forward? - folytatta Shandon csalódottan.

- Már hogyne tudnám, parancsnok! Oda megy a Forward, ahol tanulni, felfedezni, művelődni lehet, ahol összehasonlításokat lehet végezni, ahol más erkölcsökkel, más vidékekkel, más népekkel lehet találkozni, s tanulmányozni lehet őket, ténykedéseik gyakorlása közben. Egyszóval oda megy a hajó, ahol én még sohasem jártam.

- De pontosabban hová? - kiáltott fel Shandon.

- Pontosabban? - felelt a doktor. - Olyasmit hallottam, hogy az Északi-Jeges-tenger felé vitorlázik. Nos hát akkor északnak tartunk!

- De legalább ismeri a hajó kapitányát? - kérdezte Shandon.

- Halvány fogalmam sincs róla, ki lehet! De annyi biztos, hogy jóravaló ember. Ha én mondom, elhiheti!

Mikor a parancsnok és a doktor kiszállt Birkenheadben, az előbbi megmagyarázta az utóbbinak, hogy mi a helyzet, és ez a titokzatosság felgyújtotta a doktor képzeletét. A kétárbocos megpillantása kimondhatatlan örömmel töltötte el. Ettől a naptól fogva nem tágított Shandon mellől, minden reggel levizitelt az épülő Forwardnál.

Egyébként a doktornak az volt a feladata, hogy a hajógyógyszertár berendezésére felügyeljen.

Mert orvos volt ez a doktor Clawbonny, méghozzá a javából! De nem gyakorló orvos. Huszonöt éves korában doktorált, mint mindenki más, s negyvenéves fejjel már valóságos tudós volt. Az egész városban jól ismert orvos befolyásos tagja lett a liverpooli irodalmi és filozófiai társaságnak. Kis vagyonkája módot adott neki arra, hogy holmi tanácsokat osztogasson, amelyek ingyen is sokat értek. Mindenki szerette, mint igazán szeretetre méltó embert, sohase ártott senkinek, még saját magának sem. Élénk és bőbeszédű volt, ha úgy vesszük, de igazi szívember, aki mindenkinek odanyújtja segítő kezét.

Mikor a városban híre terjedt, hogy a Forward fedélzetén ünnepélyesen elfoglalta doktori székét, barátai mindent elkövettek, hogy lebeszéljék, de ezzel csak azt érték el, hogy rögeszméje még mélyebb gyökeret vert. Márpedig ha a doktor fejében gyökeret vert valami, ember lett légyen a talpán, aki azt ki tudta onnan tépni.

Ettől a naptól fogva az "aszongyák"-ok, a feltevések, az aggodalmak megszaporodtak. De mindennek ellenére a Forwardot 1860. február 5-én vízre bocsátották. Két hónappal később a hajó útra készen állt.

Február 15-én, miként azt a kapitány levele jelezte volt, egy dán fajtájú kutyát adtak fel az edinburghi vasútállomáson, Richard Shandon liverpooli címére. Az állat mogorvának, félénknek, sőt kissé komor külsejűnek látszott, s tekintete is különös volt. Réz nyakörvén a Forward név volt olvasható. A parancsnok még aznap elhelyezte az ebet a fedélzeten, és Liverpoolba, a megadott kezdőbetűs jeligére írt levélben igazolta megérkezését.

Így hát, a kapitány kivételével, a Forward legénységi létszáma teljes volt. A legénységi lista ezt a képet mutatta:

1. K. Z., kapitány, 2. Richard Shandon, parancsnok, 3. James Wall, harmadtiszt, 4. dr. Clawbonny, hajóorvos, 5. Johnson, szolgálatvezető első altiszt, 6. Simpson, szigonyvető, 7. Bell, hajóács, 8. Brunton, első gépészmérnök, 9. Plower, második gépészmérnök, 10. Strong, szakács (néger), 11. Foker, sarkköri révkalauz, 12. Wolsten, puskaműves, 13. Bolton, matróz, 14. Garry, matróz, 15. Clifton, matróz, 16. Gripper, matróz, 17. Pen, matróz, 18. Warren, kazánfűtő.

Április 5-én ütött az indulás órája. Az a tény, hogy a doktort felvették a hajóra, kissé megnyugtatta a kedélyeket. Mert ahová ez az érdemes tudós indul, oda bízvást lehet követni. De a legénység nagy része továbbra is nyugtalan volt, és Shandon már szeretett volna mielőbb a nyílt tengeren lenni, mert attól tartott, hogy egy-két matróz meglép, ami bizony nagy hiányt okozna a fedélzeten. Ha már majd egyszer a part eltűnt a láthatárról, a legénység is beletörődik a változhatatlanba.

Doktor Clawbonny fülkéje a hátsó fedélzeten volt, s az egész hajófart elfoglalta. A kapitány és a másodtiszt kabinja szemben vele, a hajóhídra nézett. A kapitány fülkéjét, miután teletömték különféle felszerelési tárgyakkal, bútorzattal, úti öltözékekkel, könyvekkel, tartalék ruházattal s egy jegyzéken részletesen felsorolt szerszámokkal - gondosan bezárták. Az ismeretlen kapitány rendelkezése értelmében a kabinkulcsot lübecki címére küldték el, így hát ebbe a fülkébe egyedül csak ő léphetett be.

A dolognak ez a része bosszantotta Shandont, és csökkentette az esélyt, hogy ő lesz itt a főparancsnok. Ami pedig az ő kabinját illeti, hát az alaposan el volt látva az utazáshoz szükséges holmival, mert hiszen ő tökéletesen tisztában volt egy ilyen sarki hajóút követelményeivel.

A harmadik tiszt szobája az alfedélzeten volt, a matrózok tágas hálóhelyisége mellett. A legénység itt igen jól érezte magát. Nemigen akadt hajó, amelyen ilyen kényelmes szállásuk lehetett volna. Itt úgy bántak velük, mint valami értékes rakománnyal. A közös helyiség közepén kályha terpeszkedett.

Doktor Clawbonny csakis a maga dolgával törődött. Már február 6-án, tehát a Forward vízre bocsátásának másnapján elfoglalta kabinját. - A legboldogabb állat az a csiga - mondta -, amely kedvére való csigaházat csinálhat magának. Nos, én azon leszek; hogy értelmes csiga váljék belőlem.

S bátran mondhatjuk, hogy a doktor kabinja, olyan csiga számára, amely nem hagyja el a házát, szépen kezdett alakulni. A tudós gyermekes örömével rakta rendbe tudományos holmiját. Olyan pompás rendet teremtett a könyvei, növénygyűjteményei, fiókjai, precíziós műszerei, természettani készülékei, hőmérő-, légsúlymérő-, nedvességmérő-, csapadékmérő-, szemüveg-, iránytű-, sextans-, térkép-, terv-, fiola-, gyógypor-gyűjteménye, valamint hiánytalan úti gyógyszertára üvegcséi között, hogy a British Museum elbújhatott volna mögötte. Ez a hat négyzetlábnyi terület mérhetetlen kincsekkel volt tele. A doktornak csak a kezét kellett kinyújtania, hogy máris orvossá, matematikussá, csillagásszá, földrajztudóssá, botanikussá vagy kagylótantudóssá váljék.

De meg kell adni, hogy büszke is volt a berendezésére, s boldog ebben az ő úszó szentélyében, amelybe pedig barátai közül a három legsoványabb is nehezen férne bele.

Bejöttek is a barátok, nemsokára, s oly tömegesen özönlöttek el a szobácskát, hogy ez már feszélyezni kezdte a doktort, bármily könnyen kezelhető ember volt is. Végül is azt mondta, amit Szókratész:

- Kicsi az én házam, de adja az Ég, hogy sohase teljék meg barátokkal!

A Forward leírását kiegészítendő, elég annyit mondanunk, hogy a nagy dán kutya házikóját ama titokzatos kabin ablaka alatt ácsolták össze. De a kutyaház vad lakója szívesebben csatangolt a fedélközön és a hajófenéken. Lehetetlennek látszott megszelídíteni ezt az ebet, senki sem bírt a fura természetével, különösen éjjelente hallatta siralmas vonítását, mely gyászosan hangzott a hajótérben.

Talán távollevő gazdáját siratta? Vagy tán ösztöne megsúgta, milyen veszedelmek várnak rá? Megérezte az eljövendő veszedelmeket? A matrózok az utóbbit hitték, s nem egy közülük ugratta azokat, akik komolyan valamiféle ördögi állatnak tartották a kutyát.

Pen, ez a durva fickó, egyszer, amint nekiment a kutyának, hogy megüsse, olyan szerencsétlenül verte be fejét az emelőcsiga sarkába, hogy betörte a koponyáját. Nosza, több se kellett: ezt a balesetet is az állat számlájára írták.

Clifton, a matróznép között a legbabonásabb, azt a különös megjegyzést tette, hogy a kutya, mikor a hátsó fedélzeten tartózkodik, mindig a szeles oldalon sétálgat. S később, mikor a hajó a nyílt tengeren vitorlázott, s szél iránt haladt, a különös állat minden fordulásnál változtatta a helyét, s szél ellen sétált, mintha csak a Forward kapitánya lenne.

Doktor Clawbonny, akinek nyájassága egy tigrist is megszelídített volna, hasztalan próbált a kutya kegyeibe férkőzni; hiába pazarolta rá az idejét, semmire sem jutott vele.

Egyébként ez az állat nem hallgatott egyetlen olyan névre sem, amely be van írva a kutya-kalendáriumba. Így hát a fedélzet népe végül is a Kapitány nevet adta neki, mivel úgy látszott, tökéletesen tisztában van a hajószokásokkal. Holtbiztos, hogy ez a kutya már utazott hajón.

Így aztán már érthető az a tréfás válasz, amit az altiszt adott Clifton barátjának, s az is, hogy ennek a feltevésnek szép számmal akadt hívője. A matrózok is nevetve hangoztatták, ők bizony azt várják, hogy egy szép napon a kutya visszanyeri emberi alakját, és harsány hangon elkezd kommandírozni a hajón.

Ha Richard Shandon maga nem is tartott ettől, de azért eléggé nyugtalan volt, és április 5-én este, az indulás előtti napon, a hátsó fedélzet szögletében tanácskozott erről a doktorral, Wall-lal és Johnson mesterrel.

Tizedik grogjukat szopogatták négyecskén, kétségkívül az utolsót, mivelhogy az aberdeeni levél előírásai értelmében a legénység minden tagjának, a kapitánytól kezdve a kazánfűtőig "teetotaler"-nek kellett lennie, vagyis tilos szeszt fogyasztania, tehát a fedélzetről száműzték a bort, sört, pálinkát. Kivételt csakis a betegekkel volt szabad tenni, de azt is csak a hajóorvos rendeletére.

Egy órája beszélgettek már, az indulás volt a téma. Ha a kapitány megvalósítja célkitűzéseit, akkor Shandonnek még holnap reggel meg kell kapnia az utolsó rendelkezéseket.

- Ha ez a levél nem is nevezné meg a kapitányt - mondta a parancsnok -, akkor is meg kell adnia legalább a hajó útirányát. Enélkül merre tartsunk?

- Szavamra mondom - válaszolta türelmetlenül a doktor -, ha én a maga helyében lennék, Shandon, én még levél nélkül is elindulnék. A levél majd utánunk jön.

- Magának sejtelme sincs semmiről, doktor! Hát kérdem: a világnak melyik tája felé fordítaná a vitorlát, kérem szépen?

- Természetesen az Északi-sark felé! Ez magától értetődik. Nem is lehet kétséges.

- Nem is lehet kétséges! - vágott közbe Wall. - És miért nem a Déli-sark felé?

- A Déli sarkra? - kiáltott fel a doktor. - Soha! Tán csak nem vette a fejébe a kapitány, hogy egy kétárbocossal nekivág az Atlanti-óceánnak! Kegyeskedjék egy kicsit gondolkozni, kedves Wall!

- A doktornak mindenre van válasza - felelte Wall.

- Hát mondjuk, hogy északnak - folytatta Shandon. - De azt mondja meg, doktor, hogy hová? A Spitzbergákra? Grönlandba? Labradorba? A Hudson-öbölbe? Ha minden út egyféle vezet, vagyis az áthatolhatatlan jégmezők felé - márpedig éppen elég út vezet oda -, jómagam is nagy zavarba jönnék, ha határoznom kellene, hogy a sok közül melyiket válasszam. Hát erre milyen kategorikus választ tud adni, doktorkám?

- Semmilyet - felelte a doktor, bosszankodva, merthogy erre valóban nem tudott mit felelni. - De tegyük fel, hogy nem kapja meg a levelet. Hát akkor mit csinálna?

- Semmit. Várnék.

- Akkor nem indulna el? - kiáltott fel Clawbonny, és kétségbeesetten hadonászott a poharával.

- Nem. Semmiképpen sem.

- Így okosabb - szólt közbe szelíden Johnson mester, miközben a doktor az asztal körül sétálgatott, mert izgalmában nem bírt egy helyben maradni. - Igen, ez a legokosabb, ámbár a túl hosszú várakozás kellemetlen következményekkel járhatna: először is az évszak kedvező, és ha északnak tartunk, a Davis-szoroson való átkelésnél ki kell használnunk a jég megindulását. Ezenfelül, a legénység is mind nyugtalanabb; barátaik, matróztársaik folyton unszolják az embereinket, hogy hagyják ott a Forwardot, és ha ez így megy tovább, bizony azt hiszem, előbb-utóbb nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetünk.

- És ehhez még hozzá kell tenni - folytatta James Wall -, hogy ha a pánik elharapódzik matrózaink között, mind megszökik, és én nem tudom, parancsnokom, hogyan sikerül majd akkor önnek másik legénységet összeszednie.

- De hát akkor mit csináljunk? - kiáltott fel Shandon.

- Azt, amit az imént mondott - felelte a doktor. - Várni kell, de csak holnapig, ráérünk aztán kétségbeesni. Mindenesetre jó jel, hogy a kapitány mind ez ideig pontosan beváltotta ígéreteit. Semmi okunk sincs hát azt hinni, hogy kellő időben nem kapunk értesítést utazásunk célját illetően. Nekem pillanatnyi kétségem sincs az iránt, hogy holnap ilyenkor már javában az Ír-tengeren hajókázunk. Így hát, barátaim, én amondó vagyok, hogy hajtsunk fel még egy utolsó grogot szerencsés utazásunkra. Az igaz, hogy egy kicsit érthetetlenül kezdődik, de olyan tengerészekkel, mint önök, ezret adnék egy ellen, hogy jól végződik.

És még egyszer, utoljára, összecsendült a négy pohár.

- És most, parancsnokom - mondta Johnson mester -, én csak egy tanácsot adhatok önnek: készüljünk fel teljesen az utazásra. Hadd lássa a legénység, hogy ön útra kész. Holnap, akár jön levél, akár nem, a hajónak indulásra készen kell állnia. Ne fűttesse be a gépet, úgy látom, a szél kitart. Mi sem könnyebb, mint ezzel az erős hátszéllel elindulni; révkalauz a fedélzetre, a dagály órájában ki a kikötőből, és Birkenhead csúcsa fölött lehorgonyozni. Így embereinknek nem lesz semmiféle összeköttetésük a szárazfölddel; ha meg az az átkozott levél megérkezik, ott is éppúgy ránk talál, mint bárhol másutt.

- Ez aztán a beszéd, derék jó Johnsonom! - lelkesedett a doktor, s kezet nyújtott a vén tengeri medvének.

- Úgy lesz, ahogy mondta! - felelte Shandon.

Ezek után mindnyájan a kabinjukba mentek, hogy szundítsanak egyet hajnalig, de nyugtalanul forgolódtak álmukban.

Másnap az első levélosztásnál egyetlen olyan levél sem akadt, amely Richard Shandonnek szólt volna.

De Shandon ennek ellenére nekifogott az indulás előkészületeinek. Ennek tüstént híre terjedt Liverpoolban, s amint láttuk, a bámészkodók szokatlanul hatalmas tömege sietett a New Prince-kikötőbe.

Sokan közülük felmentek a kétárbocos fedélzetére, ki azért, hogy búcsúzásul megölelje a barátját, ki meg azért, hogy lebeszélje az utazásról. De akadt olyan is, aki csak azért ment fel a fedélzetre, hogy egy pillantást vethessen erre a különös hajóra, vagy hogy végre megtudja, merre is indul hát. Morogtak is elegen, mikor látták, hogy a parancsnok hallgatagabb és zárkózottabb, mint valaha.

Bizonyára megvolt erre az oka.

Az óra tízet ütött. Sőt már tizenegy is elmúlt. A dagálynak úgy délután egy óra tájt kellett beállnia. Shandon ott állt a hátsó fedélzeten, s nyugtalan, kutató pillantást vetett a tömegre, hátha valamelyik arcról váratlanul leolvashatja az ő sorsának titkát. De mindhiába. A Forward matrózai szótlanul teljesítették a parancsait, de eközben egy pillanatra se vették le a szemüket róla; még mindig várták, de hiába várták, hogy közöl velük valamit.

Johnson mester befejezte az indulás előkészítési munkálatait. Az idő borús volt, és a kikötő medencéjén kívül igen erős a hullámverés. Meglehetős heves délkeleti szél fújt, de azért könnyen ki lehetett vinni a hajót a Merseyből.

Dél.

És még mindig semmi. Doktor Clawbonny nyugtalanul járkált, nézegetett, hadonászott. "Tengeri nosztalgia" - mondta önmagáról, bizonyos latin eleganciával. Nem tehetett róla, hogy meg volt hatva. Shandon véresre harapta az ajkát.

Ebben a pillanatban Johnson odalépett hozzá:

- Én amondó vagyok, parancsnok, hogy ha ki akarjuk használni a dagályt, ne vesztegessük az időt. Beletelik egy jó órába, míg kijutunk a dokkból.

Shandon még egy utolsó pillantást vetett maga körül, s megnézte az óráját. A déli dagály órája elmúlt.

- Gyerünk! - szólt oda altisztjének.

- Mozgás! Ez maguknak szól! - kiáltott az altiszt a bámészkodókra, s azok elhagyták a Forward fedélzetét.

Ekkor valami kavargás támadt a hajóról távozó és a rakpart felé tartó nézők tömegében, miközben a kétárbocos matrózai eloldozták az utolsó köteleket.

Ami ilyenkor elkerülhetetlen, a matrózok kissé kíméletlenül taszigálták a kíváncsiak tömegét, s most ezek zajongását elnyomta a kutya üvöltése. Az állat hirtelen nekiiramodott a fedélzet előrészéről, s a sűrű tömeget áttörve, siket hangon csaholt.

A tömeg szétvált előtte. A kutya felugrott a hátsó fedélzetre, és - bármily hihetetlenül hangzik, de ezren is látták és tanúskodhatnak, hogy így történt - ez a "kutya-kapitány" egy levelet tartott a foga között.

- A levél! - kiáltott fel Shandon. - Tehát akkor ő a hajón van?!

- "Ő" minden bizonnyal itt volt a hajón - felelte Johnson -, de már nincs itt. - S a tömegtől megtisztított fedélzetre mutatott.

- Kapitány! Kapitány! Gyer' ide, kutyus! - kiabálta a doktor, és megpróbálta elvenni a levelet a kutyától, az azonban vad ugrándozással kerülte ki a kezét. Látni való volt, hogy a kutya csakis magának Shandonnek hajlandó átadni ezt a levélbeli üzenetet.

- Gyer' ide, Kapitány! - kiáltotta Shandon.

A kutya odaszaladt, és Shandon könnyen elvette tőle a levelet.

Kapitány három vakkantása törte csak meg a hajón és a rakparton beállt mély csendet.

Shandon kezében tartotta a levelet, de még nem bontotta fel.

- De hát olvassa el már! Olvassa el! - kiáltotta a doktor.

Shandon megnézte a levelet. A feladó nélküli borítékon mindössze ennyi állt:

"Richard Shandonnek, a Forward fedélzetén."

Shandon kinyitotta a levelet, és elolvasta:

Ön a Farewell-fok felé tart. Április 20-án odaér. Ha a kapitány nem jelenik meg a hajón, Ön átkel a Davis-tengerszoroson, s felfelé halad a Baffin-tengeren, a Melville-öbölig.

K. Z.,
a Forward kapitánya

Shandon gondosan összehajtogatta a lakonikus rövidségű levelet, zsebre tette, és parancsot adott az indulásra. A nyugati szél süvöltése kísérte szavát, melyben némi ünnepélyesség csendült.

A Forward csakhamar elhagyta a kikötőt, s egy liverpooli révkalauz vezetésével, akinek kis kutterje némi távolságban követte őket, a Mersey árjába került. A tömeg a Viktória-dokk mentén haladó külső rakparton futott, hogy még egy végső pillantást vethessen a különös hajóra. A két csúcsvitorlát, az előtörzsvitorlát és a trapézárbocvitorlát felvonták, és e vásznak alatt a Forward, nevéhez méltón, Birkenhead csúcsát megkerülve teljes sebességgel vágott neki az Ír-tengernek.

Az egyenetlen, de kedvező áprilisi szélrohamban a Forward gyorsan szelte a hullámokat, s "bolonddá tett" hajócsavarja semmiként sem akadályozta haladását. Három óra tájt keresztezte a Liverpool és a Man-sziget közt közlekedő csavargőzöst, amely kerékdobjain a "háromlábú" Szicília négyes beosztású címerét viselte. Ennek kapitánya kurjantott nekik egyet a fedélzetéről, s ez volt az utolsó búcsúszó, amit a Forward legénysége hallott.

Öt órakor a révkalauz átadta Richard Shandonnek a hajó parancsnokságát, s felszállt a kutterjére, amely egyet kanyarodott, s csakhamar eltűnt északnyugati irányban.

Estefelé a kétárbocos elhaladt a Man-calf, azaz az ily nevű sziget déli csúcsa mellett. Az éj folyamán a tenger hatalmas hullámokat vetett, de a Forward derekasan viselkedett; északnyugatra elhagyta Ayr csúcsát és az Északi-csatorna felé haladt.

Johnsonnak igaza volt: a nyílt tengeren felülkerekedett a matrózokban a tengerészösztön. Látták, hogy milyen jó kis hajó ez, hát elfeledkeztek különös helyzetükről. A hajósélet a megszokott mederbe terelődött. A doktort valósággal megrészegítette a tengeri levegő. A legvadabb szélben is a fedélzeten sétált, és ahhoz képest, hogy "csak" tudós volt, csaknem úgy állt a lábán, mint egy tengerész.

- Hiába, szép dolog ez a tenger - áradozott Johnson mesternek, mikor ebéd után felment a fedélzetre. - Én egy kicsit későn ismerkedtem meg vele, de majd behozom a késést.

- Igaza van, Clawbonny úr. Jómagam is odaadnék minden világrészt az óceán egyetlen csücskéért. Azt mondják, hogy a tengerész hamar belefárad a mesterségébe. S látja, én már negyven esztendeje járom a tengert, és éppúgy szeretem, mint az első napon.

- Hát öröm is az, ha jó hajót érez az ember a talpa alatt, és ha jól ítélem meg, ez a mi Forwardunk betyárosan állja a tengert!

- Jó szeme van hozzá, doktor - szólt közbe Shandon, aki odalépett a beszélgetőkhöz. - Jó kis hajó ez, s bevallom, hogy sose láttam olyan sarkvidéki útra szánt hajót, amelyiknek jobb lett volna a felszerelése, s különb a legénysége. Erről jut eszembe: most múlt harminc esztendeje, hogy James Ross kapitány, az északnyugati átjárót keresve...

- Felszállt a Victoire-ra. - vágott közbe élénken a doktor. - Az körülbelül ugyanilyen tonnatartalmú kétárbocos volt, mint a mienk, és az is fel volt szerelve gőzgéppel.

- De honnan a csudából tud ön erről?

- Képzelje csak - folytatta a doktor -, akkoriban a gépgyártás még gyermekcipőben járt, és a Victoire-nak bizony sok káros késedelmet okozott a gőzgépe. James Ross kapitány tehát, miután hiába szedette szét diribdarabra a gépét, végül is leszereltette, s otthagyta a hóban, ahol először telelt.

- Az ördögbe is! - álmélkodott Shandon. - Úgy látom, nagyon is tisztában van a dolgokkal!

- Ugyan, menjen - szerénykedett a doktor -, csak olvas tán valamit az ember. Olvastam Parry, Ross, Franklin műveit s Mac Clure, Kennedy, Kane, Mac Clintock beszámolóit, s valami csak megmaradt a kobakomban. És még azt is hozzáteszem, hogy ez a Mac Clintock az ő Fox nevű kétárbocosán, amelynek csavarja is volt, tehát olyasféle hajó volt, mint a mienk, könnyebben s egyenesebben haladt célja felé, mint bármelyik elődje.

- Ez tökéletesen igaz - felelte Shandon. - Az a Mac Clintock bátor tengerész volt. Magam is láttam munka közben. De bízvást hozzáteheti, hogy mi is ott leszünk áprilisban a Davis-szorosban, ha ő ott volt; és ha sikerül átvergődnünk a jégen, akkor jócskán előrehaladtunk vállalkozásunkban.

- Hacsak nem történik velünk is ugyanaz - folytatta a doktor -, ami a Foxszal 1857-ben megesett; a Baffin-tenger északi részén mindjárt az első évben körülzárta a jég, és ott kellett telelnie, a jégmező kellős közepén.

- Reméljük, hogy nekünk több szerencsénk lesz, Shandon úr - felelte Johnson. - És ha egy ilyen hajóval, mint a Forward, nem jut el az ember oda, ahova akar, akkor mondjon le örökre a hajózásról.

- Egyébként - folytatta a doktor -, ha a kapitány a hajón lenne, ő jobban tudná, mint mi, hogy mit is kéne csinálni; annál is inkább, mert mi egyáltalán nem tudjuk, hiszen abból a kurta-furcsa levélkéből nem találhatjuk ki, mi is hát utunk célja.

- Már az is valami, hogy legalább tudjuk, merre vezet az utunk - felelte élénken Shandon. - És most, úgy vélem, vagy egy jó hónapig ellehetünk ennek az ismeretlen embernek szinte természetfölötti beavatkozása és utasításai nélkül. Különben önök tudják, mi a véleményem róla.

- Várjunk csak egy kicsit! - kiáltott közbe a doktor. - Én azt hittem, hogy ez az ember önnek engedi át a parancsnokságot, és hogy sose látjuk a fedélzeten. De...

- De? - vágott közbe Shandon, kissé ingerülten.

- De második levelének érkezése óta meg kellett változtatnom a nézetemet ebben a tekintetben.

- Éspedig miért, doktor?

- Azért, mert ha ez a levél meg is adja önnek a követendő útirányt, nem közli a Forward végcélját. Márpedig szeretné tudni az ember, hogy hová is megy hát. De vajon nincs egy harmadik lehetőség? Ezt kérdem öntől. Hátha érkezik majd egy harmadik levél, mert hiszen most már itt vagyunk, a nyílt tengeren! Grönland területén nem működik valami kifogástalanul a postaszolgálat. Nézze, Shandon, én úgy képzelem, hogy ez a furcsa fickó valahol Grönland szigetén vár bennünket, valamelyik telepen, Holsteinborgban vagy Uppernawikban. Hátha ott van, hogy fókabőrszállítmányát kiegészítse, megvásárolja a szánokat meg a kutyákat, egyszóval összeszedje egy északsarki tengeri út minden kellékét. Engem tehát egyáltalán nem lepne meg, ha egy szép napon azt látnám, hogy egyszer csak kilép a kabinjából, és minden természetfölötti hókuszpókusz nélkül irányítani kezdi a hajót.

- Lehet - felelte szárazon Shandon. - De egyelőre élénkül a szél, és nem okos dolog kockáztatni az árbocsudarat ilyen komisz időben.

Shandon otthagyta a doktort, és parancsot adott az oromvitorla bevonására.

- Hát ez aztán nem tágít - mondta a doktor a főmatróznak.

- Nem bizony - felelte amaz -, és ez elég kellemetlen, mert önnek nagyon is igaza lehet, Clawbonny úr.

Szombaton estefelé a Forward elhagyta a Galloway-fokot, amelynek világítótornya északkeleten villant fel; éjszaka már az északra eső Cantyre-fokon is túlhaladt, és keletre a Fair-fokon, Írország partjainál. Hajnali háromkor a kétárbocos jobb oldala iránt elmaradt Rathlin szigete, s a hajó, kijutva az Északi-csatornából, befutott az óceánba.

Vasárnap volt, április 8-a. Az angolok általában, de különösen az angol matrózok szigorúan megtartják ezt a napot. A doktor készséggel vállalta a bibliaolvasást; a délelőtt egy része ezzel telt el.

A szél most már orkánná erősödött, s majdhogy vissza nem sodorta a Forwardot az ír partokhoz. Toronymagas hullámok emelték a hátukra, s ejtették a mélybe a hajót. Ha a doktor meg akarja kapni a tengeribetegséget, hát ahhoz most könnyűszerrel hozzájuthatott. Délben a Malinhead-fok tűnt el, tőlük délre. Ez volt az utolsó európai terület, amelyet a matróznép még láthatott, s nem egy közülük hosszan nézte, mintha csak tudná, hogy soha nem látja viszont többé.

A műszerekkel megállapított északi szélesség ekkor 55° 57', a nyugati hosszúság pedig, a kronométerek tanúsága szerint, Greenwichtől számítva 7° 40' volt.

Este kilenc óra tájban elült az orkán, és a Forward, jó vitorlás lévén, megtartotta északnyugati útirányát. E nap folyamán már meg lehetett ítélni a hajó tengerjáró képességeit. Igazuk volt azoknak a liverpooli szakembereknek, akik azt állították, hogy a Forward elsősorban vitorlás hajó.

A következő napokon a Forward gyorsan haladt északnyugat felé. Déli szél kezdett fújni, és a tenger hevesen hullámzott, így hát a kétárbocos terjes vitorlázata alatt futott. Egynéhány viharmadár és sarki sirály csapongott a hátsó fedélzet fölött. A doktor nagy ügyesen lepuffantott egyet. Szerencséje volt: a madár a fedélzetre esett.

Simpson, a szigonyvető felvette a madarat, és odavitte a doktorhoz.

- Pocsék állat ez, Clawbonny úr - mondta neki.

- Ellenkezőleg, barátom. Pompás ebéd lesz belőle!

- Micsoda? Ön ezt megeszi?

- De meg ám! És maga is megkóstolja, fiam - felelte nevetve a doktor.

- Pfuj! - utálkozott Simpson. - Hisz ez kátrányszagú és avas ízű, mint minden tengeri madár.

- Na jó - felelte a doktor -, de én ismerem az elkészítési módját, és ha maga azután is tengeri madárnak tartja, akkor soha többé nem lövök le egyet se.

- Ön hát szakács is, Clawbonny úr? - kérdezte Johnson.

- A tudósnak mindenhez kell konyítania.

- Akkor hát vigyázz a szóval, Simpson - szólt oda a szigonyvetőnek az altiszt -, mert ügyes ember ám a doktor, s olyan fogolypecsenyét kanyarít ő nekünk ebből a sarki sirályból, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána!

És valóban, a doktornak tökéletesen igaza volt a madarakat illetően. Ügyesen leszedte a zsírt a bőre alól, különösen az oldalán, és ezzel eltűnt az az avas mellékíze és halszaga, amely ehetetlenné teszi ezt a tengeri szárnyast. Így elkészítve, valamennyien pompásnak találták a húsát, még Simpson is.

A legutóbbi orkán alatt Richard Shandon számot vetett a legénység képességeivel s jellemével. Egyenként elemezte valamennyit; így kellene cselekednie minden parancsnoknak, aki nyugodtan akar szembenézni az eljövendő veszedelmekkel. Most már tisztában volt azzal, mire számíthat.

James Wall, Richard szolgálatkész tisztje mindent jól felfogott, és végre is hajtott, de nemigen volt kezdeményezőképessége. Harmadtisztként azonban megállta a helyét.

Johnson, a tengerrel vívott harc edzett fia, a sarki óceán e rutinos, vén hajósa, hidegvér és vakmerőség tekintetében mindenkinek példaként szolgálhatott.

Simpson, a szigonyvető és Bell, a hajóács megbízható emberek voltak, a kötelesség és a fegyelem rabszolgái. Foker, a jégmezők révkalauza, tapasztalt tengerész, Johnson méltó tanítványa: szintén fontos szolgálatokat tehetett.

A többi matróz közül Garry és Bolton látszottak a legkülönbeknek. Bolton amolyan tréfás kópé, vidám és kellemes csevegő. Garry harmincöt éves, kemény arcú, de kissé sápadt, szomorú legény.

A három másik matróz, Clifton, Gripper és Pen már nem volt olyan lelkes, elszánt fickó, mint amazok. Rögtön morogtak, ha nem volt ínyükre valami. Gripper meg a Forward indulásakor egyenest vissza akart lépni, s csak azért maradt, mert mégis restellte volna a dolgot. Ha minden jól megy, ha nem sok a veszély, amellyel szembe kell nézni, s a szolgálat sem túlságosan terhes, akkor bízvást lehetett számítani erre a három emberre is. De kiadós táplálkozásra volt szükségük, mert el lehetett róluk mondani, hogy szívükhöz a gyomrukon keresztül visz az út. Ám - bár jó előre megmondták nekik, hogy az alkohol tilos -, nagyon nehezükre esett ez a "teetotaler" állapot, s fájdalmasan nélkülözték az étkezések előtti gint és brandyt. Teával és kávéval igyekeztek kárpótolni magukat, ezt meglehetősen bőkezűen osztogatták a hajón.

Ami a két mérnököt, Bruntont és Plowert meg Warren hajófűtőt illeti, ők egyelőre beérték azzal, hogy karba tett kézzel üljenek.

Így hát Shandon most már tudta, mihez tartsa magát, s mit várhat mindegyiktől.

Április 14-én a Forward, miután végighaladt Amerika keleti partjain egész az Új-Föld zátonyáig, átvágta a Golf-áramlatot, északkelet felé fordult, és a norvég partok magasságában vitorlázott. Ekkor az északi szélesség 51° 37'-e és a nyugati hosszúság 22° 58'-e volt a földrajzi helyzete, kétszáz mérföldre Grönland csúcsától. Az idő hidegre fordult, a hőmérő 32° Fahrenheitra, vagyis 0° Celsiusra szállt le.

A doktor még nem bújt ugyan sarkvidéki téli ruhájába, de amúgy matróz módra kiöltözött valódi "tengeri medvének"; öröm volt látni magas szárú csizmájában, amelybe szinte nyakig belefért, hatalmas viaszosvászon kalapjában; nadrágja és kabátja ugyanabból a vászonanyagból való volt. A szakadó esőben és vad hullámverésben, amely a hajó fedélzetét elöntötte, holmi tengeri állatként festett a doktor, s még ez a hasonlatosság sem sértette büszkeségét.

Két álló napig szörnyen gonosz volt a tenger; északnyugatra váltott a szél, s így késleltette a Forward haladását. Április 14-től 16-ig vetett ilyen óriási hullámokat a tenger, de hétfőn hatalmas felhőszakadás követte a hullámverést, aminek az volt az eredménye, hogy a tenger csaknem nyomban utána elcsitult. Shandon meg is magyarázta ezt a furcsa jelenséget a doktornak.

- Nos - felelt a doktor - ez megerősíti Scoresbynek, a bálnavadásznak, az Edinburghi Királyi Tudós Társaság tagjának - a Társaságnak magam is levelező tagja vagyok - egy különös megfigyelését. Ön is láthatja, hogy ha esik az eső, a hullámjárás nem olyan mozgékony, még akkor sem, ha közben erős szél fúj. Száraz időben viszont sokkal nyugtalanabb a tenger, még akkor is, ha gyengébb szél fújdogál.

- De miként magyarázzák ezt a jelenséget, doktor?

- Ez olyan egyszerű, hogy nem is magyarázzák.

Most a révkalauz, aki ügyeletet tartott az árbockosárban, jobboldalt valami úszó tömeget vett észre, tizenöt mérföldre szél alatt.

- Jéghegy ezen a tájon! - kiáltott fel a doktor.

Shandon a jelzett irányba szegezte látcsövét, és megerősítette a révkalauz jelentését.

- Nahát ez aztán furcsa! - álmélkodott a doktor.

- Ön ezen csodálkozik? - nevetett a parancsnok. - Mi a csuda? Hát olyan szerencsénk van, hogy mégiscsak találunk valamit, amin csodálkozik?

- Meglep engem, anélkül hogy csodálkoznék rajta - felelte mosolyogva a doktor -, merthogy a greenspondi Ann de Poole nevű kétárbocost 1813-ban az északi szélesség negyvennegyedik foka alatt valóságos jégmező vette körül; Dayement, a hajó kapitánya százával számlálta ott a jéghegyeket.

- Na - vetette oda Shandon -, most megint tanultunk magától valamit.

- Ó, nem nagy dolog - felelt szeretetre méltó szerénységgel Clawbonny -, ha tudjuk, hogy még ennél is alacsonyabb szélességi fokon is akadtak már jéghegyekre.

- Hát ezt az egyet én nem öntől tudom, kedves doktorkám, mert tekintve, hogy matrózinas voltam a Fly nevű naszádon.

- 1818-ban, március vége vagy április eleje felé - folytatta Shandon mondatát a doktor - önök két óriási úszó jégtábla között haladtak el, az északi szélesség negyvenkettedik fokán.

- Nahát ez már mégis sok! - kiáltott fel Shandon.

- De igaz, s így hát nincs mit meglepődnöm azon, hogy itt, vagyis két fokkal északabbra jéghegy kerül a Forward útjába.

- Maga a tudománynak valóságos kútfeje, doktor, s csak egyszerűen bele kell meríteni a vedret.

- De hamarabb kiapadok, mintsem gondolná. S mindezek után, Shandon, ha közelebbről figyelhetnénk meg ezt a furcsa jelenséget, én lennék minden doktorok legboldogabbika.

- Helyes. Johnson - szólította oda Shandon az altisztjét -, nekem úgy tűnik, mintha a szél erősödni kezdene.

- Úgy van, parancsnok - válaszolt Johnson. - Lassan haladunk, és nemsokára érezni fogjuk a Davis-szoros áramlatait.

- Igaza van, Johnson, és ha április 20-án meg akarjuk pillantani a Farewell-fokot, gőzzel kell haladnunk, mert különben Labrador partjaira vetődünk. Wall úr, kérem, adjon parancsot a kazánok befűtésére!

A parancsnok rendelkezéseit végrehajtották, s egy óra múlva a gőz feszültsége a kellő fokra emelkedett. A vitorlákat bevonták, és a hajócsavar szárnyaival szaporán szelve a hullámokat, az északnyugati szél ellenében is erőteljesen vitte a Forwardot - előre!

Nemsokára mind számosabb madárcsapatok, viharmadarak, sarki sirályok, pallérmadarak - e kietlen vidék lakói - jelezték Grönland közelségét; a Forward, a szél alatt, hosszú füstfátylat vonva maga után, gyorsan haladt észak felé.

Április 17-én délelőtt tizenegy óra tájt a révkalauz jelezte, hogy az első jégblink[3] feltűnt a láthatáron. Észak-északnyugati irányban, több mint húsz mérföld távolságban tündöklött. Ez a vakító fehér szalag a meglehetősen vastag felhőzet ellenére élénken megvilágította a légkörnek a láthatár közelében levő részét. A tapasztalt tengerészszem nem csalódhatott; fehérségéről felismerték: ez a blink csakis egy, a láthatártól mintegy harminc mérföldre fekvő, igen nagy kiterjedésű jégmezőről származhatott, sugártörés fényjátékaként.

Estefelé kedvező déli szél kerekedett. Shandon jócskán bontathatott vitorlát, és - pusztán takarékosságból - parancsot adott a kazánok kioltására. A Forward csúcs-, orr- és előtörzsvitorlája alatt a Farewell-fok felé tartott.

Április 18-án három órakor nem nagyon vastag, de színpompás, úszó jégtáblák fehér szalagját vették észre, mely élesen elütött a jég és a víz vonalától. Nyilvánvalóan Grönland partjairól úszott idáig, ez sokkal valószínűbb, mintsem hogy a Davis-szorosból, mert a jégtáblák inkább a Baffin-tenger nyugati partján maradnak. Egy óra múlva egyesével sodródó jégtáblák közepette vitorlázott a Forward. A jégtáblák, azok is, amelyek egybefagytak, s így tömör egészet alkottak, engedelmesen követték a hullámjárást.

Másnap hajnalban az őrt álló matróz hajót jelzett. A Valkirien nevű dán korvett volt, az Új-Föld partjai felé igyekezett, s elhaladt a Forward mellett. Már érezhetővé vált a tengerszoros áramlata, és Shandonnak több vitorlát kellett bontania, hogy ellene haladhasson.

Most a parancsnok, a doktor, James Wall és Johnson együtt voltak a hátsó fedélzeten; az áramlat irányát s erejét vizsgálták. A doktor megkérdezte, vajon igaznak bizonyult-e, hogy ez az áramlat egyenletesen zúdul a Baffin-tengerbe.

- Kétségtelenül - felelte Shandon -, és a vitorlás hajók csak nagy üggyel-bajjal bírnak megküzdeni vele.

- Annál inkább - tette hozzá James Wall -, mert Amerika keleti partjain éppúgy találkozni vele, mint Grönland nyugati partjain.

- Nos hát akkor különösen igaza van azoknak, akik északnyugaton keresik az átjárót - vágott közbe a doktor. - Ez az áramlat mintegy ötmérföldes óránkénti sebességgel halad, s bajosan lehet feltételezni, hogy egy tengeröböl mélyén ered.

- Ez az okoskodás annál is inkább helytálló, doktor - folytatta Shandon -, mert ha ez az áramlat északról dél felé halad, a Bering-szorosban viszont ellenkező az áramlás, vagyis délről északnak tart, akkor ez csak amannak az eredete lehet.

- Mindezeket figyelembe véve, uraim - mondta a doktor -, el kell fogadnunk azt a tételt, hogy Amerika teljesen külön áll a sarkvidéktől, és hogy a Csendes-óceán vize, Amerika partjait megkerülve, az Atlanti-óceánba folyik. Egyébként az előbbi vizének magasabb szintje okolja meg, hogy miért folyik Európa tengerei felé.

- De kell lenniük olyan tényeknek, amelyek ezt a tételt megerősítik - folytatta Shandon. - Márpedig ha vannak ilyenek - tette hozzá némi iróniával -, akkor ezt ennek a mi egyetemes tudású doktorunknak ismernie kell.

- Szavamra - felelte önérzetesen, de barátságosan a doktor -, ha éppen érdekli önöket, elmondhatom, hogy voltak olyan bálnák, amelyeket a Davis-szorosban szigonyoztak meg, és később aztán valahol Turkesztán szomszédságában kerültek kézre, és az európai szigony még ott rezgett az oldalukban.

- S hacsak ezek a bálnák nem haladtak el a Horn-fok vagy a Jóreménység-fok mentén - felelte Shandon -, akkor feltétlenül meg kellett kerülniük Amerika északi partjait. Ugye, ez vitathatatlan, doktor?

- Ha azonban ezzel nem sikerült meggyőznöm önt, kedves Shandonem - mondta mosolyogva a doktor -, még más tényeket is felsorolhatnék, mint például azok a vízhordta nyárfa- és vörösfenyőfa-törzsek, valamint egyéb trópusi fafajták, amelyekkel tele a Davis-szoros. Nos, úgy tudjuk, a Golf-áramlatnak meg kellene akadályoznia, hogy ezek a fatörzsek behatolhassanak a tengerszorosba, márpedig ha ezek onnan kifelé jönnek, akkor nem juthattak be másutt, mint a Bering-szoroson át.

- Meggyőzött, doktor, s bevallom, nehéz lenne magával szemben hitetlenkedni.

- Becsületemre, uraim - kiáltott fel Johnson -, éppen kapóra jön itt valami, hogy magyarázatot adjon a vitában. Úgy látom, amott úszik a vízen egy jókora fatörzs! Ha a parancsnok megengedi, elmegyünk érte, és kihalásszuk, felhúzzuk a fedélzetre, és megkérdezzük tőle, hogy hova valósi.

- Ez az! - helyeselt a doktor. - Előbb a szabály, aztán a példa.

Shandon kiadta a szükséges parancsokat; a kétárbocos orrát a jelzett úszó fatörzs felé fordították, s a legénység némi bajlódással felhúzta a tuskót a fedélzetre.

Belsejéig féreg rágta mahagónitörzs volt, nem is maradhatott volna a víz felszínén, ha a férgek keresztül-kasul nem rágják.

- Na, kinek volt igaza? - kiáltott fel lelkesen a doktor. - Mert miután az Atlanti-óceán áramlatai nem vihették be a Davis-szorosba, s mivel Észak-Amerika folyói sem sodorhatták be a sarki medencébe, tudván azt, hogy ez a fa az Egyenlítő táján tenyészik, nyilvánvaló, hogy egyenest a Bering-szorosból érkezik. És nézzék, uraim, ezeket a tengeri férgeket, amelyek megrágták. Ezek is a forró égöv alatt élnek!

- Kétségtelen - erősítgette Wall is -, hogy mindez meghazudtolja azokat, akik azt a híres átjárót lekicsinyelték.

- Sőt ez teljesen elhallgattatja őket! - felelt a doktor. - Nézzék, én elmondom önöknek ennek a mahagónitörzsnek az útirányát: a Panama- vagy Guatemala-földszoros valamelyik folyója vitte a Csendes-óceánba. Onnan az áramlat sodorta az amerikai partok mentén egészen a Bering-szorosig, s így kénytelen-kelletlen be kellett jutnia a sarki tengerekbe. Ez a fatörzs nem annyira ócska, sem pedig annyira mállatag, hogy ne lehessen róla megállapítani: nemrég indult útnak. Szerencsésen átkelt a Baffin-tengerig vezető tengerszorosok hosszú sorozatának akadályain, ott a gyors északi áramlatba került, legnagyobb örömére Clawbonny doktornak, aki íme, engedélyt kér a parancsnoktól, hogy e fatörzs egy szilánkját emlékül megőrizhesse.

- Ám tegye - mosolygott Shandon -, de engedje meg, hogy ezek után én oktassam ki önt: ön nem az egyetlen professzor, aki ilyen faroncsra tett szert. Disko dán sziget kormányzójának például...

- A grönlandi partokon - folytatta Shandon mondatát a doktor - van egy mahagóni asztala, amely hasonló körülmények közt kihalászott fatörzsből készült. Tudom, kedves egy Shandonem, tudom. Nos, én nem irigylem tőle azt az asztalt, mert ebből az én fatörzsemből akár egy egész hálószobabútor kitelne. Kár, hogy nincs hely a fülkémben.

A szerdáról csütörtökre virradó éjjel vad erővel fújt a szél. Ilyen "drift wood"[4] mind gyakrabban mutatkozott. A part megközelítése veszélyesnek látszott ebben az időszakban, mikor oly gyakoriak a jéghegyek. Így hát a parancsnok csökkentette a vitorlafelületet, és a Forward most csupán előtörzs- és tarcsvitorlái alatt futott.

A hőmérő higanyoszlopa a fagypont alá szállt. Shandon hát kiosztotta a legénységnek a megfelelő téli ruhaneműt: gyapjúnadrágot s -kabátot, flanellinget és olyan gyapjú lábszárharisnyát, amilyet a norvég parasztok viselnek. Mindenki kapott egy-egy pár tökéletesen vízhatlan tengeri csizmát is.

Ami Kapitányt illeti, ő beérte természetadta bundájával; ő nemigen látszott érzékenynek az időjárás változásai iránt; minden bizonnyal már több ilyen megpróbáltatásban volt része. De egyébként is: egy dánnak nincs joga kényeskedni. Mostanában nemigen látták a kutyát, majdnem mindig elbújt valahová, a hajó legsötétebb részében.

Estefelé a felszakadt ködfátylon át 37° 2' 7" alatt láthatóvá vált Grönland partja. A doktor távcsövével egy percre megláthatott egy sor hófödte hegycsúcsot. Ám a köd oly gyorsan takarta el ezt a látomást, mintha a színházban, a darab legérdekfeszítőbb jeleneténél hirtelen legördült volna a függöny.

Április 20-án reggel egy százötven láb magas jégheggyel találta szemben magát a Forward. Ősidők előtt vetődhetett ide ez a jéghegy, az évenkénti olvadás se ártott neki, s megkímélte furcsa alakzatát. Snow is látta volt ezt a jéghegyet, James Ross 1829-ben pontosan le is rajzolta, és 1851-ben Bellot francia hadnagy a Prince Albert fedélzetéről egészen közelről megfigyelte. Persze a mi doktorunk is meg akarta örökíteni ezt a híres jéghegyet és jól sikerült vázlatot készített róla.

Nincs semmi meglepő abban, hogy ekkora jéghegyek partra vetődnek, s elmozdíthatatlanul odafagynak a talajhoz; jó néhány lábnyira kiállnak a vízből, s vagy kétannyi részük van a víz alatt, vagyis mintegy nyolcvanölnyi mélységben feküsznek.

Végre, hófelleg- s ködlepte égbolt alatt megpillantották a Farewell-fokot. A hőmérséklet mindössze -11° Celsius volt. A Forward az előre kitűzött napon érkezett hát ide; ha a kapitánynak kedve tartja, hogy ebben a kutyának való időben átvegye a helyét a hajón, nem panaszkodhatott, hogy elkéstek.

- Hát ide süssenek, uraim - mondta a doktor -, ez az a híres és igen találóan elnevezett fok.^[5] Sokan haladtak el előtte, éppúgy, mint mi, és sose látták viszont többé! Vajon mi is örök búcsút mondhatunk európai barátainknak? Ti is áthaladtatok itt, jó Forbisher, Knight, Barlow, Vaugham, Scroggs, Barent, Hudson, Blosseville, Franklin, Crozier, Bellot, hogy soha többé vissza ne térjetek otthonotokba. Ez a fok a ti számotokra bizony a búcsú foka volt!

Grönland szigetét Izlandból elindult hajósok fedezték fel, úgy 970 körül. Slassian Cabot 1498-ban egészen az 56. szélességi fokig jutott előre; Gaspard és Michel Contréal 1500-tól 1502-ig a 60°-ig, és Martin Forbisher 1576-ban érte el azt a tengeröblöt, amelyet aztán róla neveztek el.

Jean Davisé az a dicsőség, hogy 1585-ben felfedezte a később róla elnevezett tengerszorost, s két évvel később, egy harmadik utazás alkalmával ez a vakmerő hajós, ez a nagy bálnavadász elérte a 73. szélességi fokot, s így huszonhét foknyira megközelítette a sarkot.

Barents 1596-ban, Weymuth 1602-ben, James Hall 1605-ben és 1607-ben, James Pool és Hudson - akinek nevét viseli az a hatalmas tengeröböl, amely olyan mélyen benyúlik Amerika földjébe -, ezek valamennyien többé-kevésbé mélyen benyomultak a tengerszorosba, hogy felkutassák azt az északnyugati átjárót, amelynek felfedezése jelentősen megrövidítené az Ó- és Újvilág közti közlekedést.

Baffin 1616-ban a róla elnevezett tengerben ráakadt a Lancaster-tengerszorosra; őt követte 1619-ben James Munk és 1719-ben Knight, Barlow, Vaugham és Scroggs, akiknek azonban nyomuk veszett.

1776-ban Pickersgrill hadnagy, akit a Bering-szoroson áthatolni próbáló Cook kapitány elébe küldtek, a 68°-ig nyomult előre, s a következő évben Young ugyanazzal a célkitűzéssel eljutott az Asszony-szigetekig.

Ezután következik James Ross; ő 1818-ban hajózta körül a Baffin-tengert, és helyesbítette elődeinek vízrajzi tévedéseit.

Végre, 1819 és 1820-ban a hírneves Parry indult neki a Lancaster-tengerszorosnak; számtalan nehézség leküzdése után eljut a Melville-szigetig, és elnyeri azt az ötezer font sterlingre rugó pályadíjat, amelyet a parlament azoknak az angol matrózoknak tűzött ki, akik az északi szélesség 77. fokánál magasabban keresztezik a 70. délkört.

1826-ban Beechey érinti a Chamisso-szigetet, James Ross 1829-től 1833-ig telel a Prince Regent-tengerszorosban, és más fontos tudományos munkáján kívül felfedezi a sarki delejességet.

Ezalatt Franklin szárazföldi úton kutatja fel Amerika északi partjait, a Mackenzie-folyótól a Turnagain-földnyelvig; az ő nyomdokán indult 1823-tól 1835-ig tartó felfedező útjára Back kapitány, s az ő kutatásait egészítette ki aztán 1839-ben Dease, Simpson és dr. Rae.

Végül, az Északnyugati átjáró felfedezését áhítozó sir John Franklin 1845-ben két hajójával, az Erebusszal és a Terrorral elhagyta Angliát, behatolt a Baffin-tengerbe, s azóta, hogy túljutott a Disko-szigeten, többé nincs hír expedíciójáról.

Ennek az expedíciónak eltűnése után még elszántabbak s számosabbak lettek a kutatóutak, melyek végül is az Északi átjáró felfedezésére, és ennek az annyira szétdarabolt sarkvidéki szárazföldnek megismerésére vezettek. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok legrettenthetetlenebb tengerészei vágtak neki e borzasztó tájaknak, és az ő küszködésüknek köszönhető, hogy ennek a vidéknek oly egyenetlen, annyi vesződséggel készült térképe végre helyet kaphatott a londoni Királyi Földrajztudományi Társaság levéltárában.

Ezeknek a földtájaknak különös története vonult el most ilyenformán a doktor képzeletében, míg a korlátra támaszkodva tekintetével követte a hajószántotta barázdát. Ezeknek a bátor szívű hajósoknak neve ott tolongott emlékezetében, és a jégboltozatok alatt látni vélte sápadt fantomjait azoknak, akik nem térnek vissza többé.

Ezen a napon a Forward könnyedén tört utat a jég között; a szél is kedvezett, de kemény hidegre fordult az idő; a jégmezők felől áramló jeges levegő hozta ezt a hideget.

Ezen az éjszakán a legnagyobb óvatosságra volt szükség a hajó irányításánál; az úszó jéghegyek egymást érték a szűk átjáróban; olykor százával számlálhatták a jéghegyeket a láthatáron; élesen elváltak a magas partoktól; ezek a hullám mardosta jégtömegek az enyhe áprilisi évszakban olvadni kezdenek, majd eltűnnek az óceán mélységeiben. De fatörzsek hosszú sorával is találkozott a hajó, s ezekkel sem lett volna tanácsos összeütközni. Így hát a "crow-nest"-et is elhelyezték az előtörzsvitorla árbocának csúcsán. Ez a "varjúfészek" nem volt egyéb, mint egy hordó, amelyben ott kuksolt a jégmezők révkalauza, hogy így, a széltől némiként védve, merőn figyelje a tengert, s idejében jelezze a megpillantott jéghegyeket, sőt, ha kell, a hajó kikerülő manővereit is irányítsa.

Az éjszakák rövidek voltak. Január 31-e óta a sugártörés következtében láthatóvá vált a nap, s mind hosszabb ideig maradt a láthatár fölött. De a havazás akadályozta a látást, és ha nem is hozott teljes sötétséget, mégis keservessé tette a hajózást.

Április 21-én a Reménytelenség-fok bontakozott ki a ködből. A hajóval való bajlódás végképp kimerítette a legénységet; mióta a jégmezők közepette haladt a hajó, a matrózoknak percnyi pihenőjük sem volt. Előbb-utóbb rászorulnak a gőzgépre, ha a jégtömböknek ebben a halmazában utat akarnak törni.

A doktor a hajó hátulján beszélgetett Johnson mesterrel, míg Shandon pár órára ledőlt a kabinjában. Clawbonny szívesen beszélgetett az öreg matrózzal, aki számos hajóútjának sok érdekes és bölcs tanulságát vonta le. A doktor teljesen barátságába fogadta Johnsont, és az altiszt sem maradt el mögötte a barátkozásban.

- Látja, Clawbonny úr - mondta most Johnson -, ez a táj nem olyan, mint a többi. Zöld földnek nevezik ezt a földet,^[6] de bizony az év legnagyobb részében nem érdemli meg ezt a nevet!

- Ki tudja, jó öreg Johnsonom - tűnődött a doktor -, vajon a tizedik században nem szolgált-e rá ez a föld erre a névre? Már sok ilyenféle változásra volt példa a mi földtekénk történetében, s bizonyára nagy meglepetéssel hallja most tőlem, hogy az izlandi krónikások szerint nyolc-kilencszáz esztendővel ezelőtt kétszáz virágzó falu népe élt ezen a szárazföldön!

- Ez annyira meglep, Clawbonny úr, hogy el se hihetem, hiszen oly szomorú táj ez.

- Mondjuk, hogy szomorú. De mégiscsak meghúzódhatnak rajta lakosok, még civilizált európaiak is.

- Kétségtelenül! Diskóban, Uppernawikban majd találkozunk olyan emberekkel, akik egészen megelégedetten éldegélnek ez alatt a mostoha éghajlat alatt; de én mindig úgy gondoltam, hogy ezek csak kénytelenségből, nem pedig jószántukból laknak errefelé.

- Ezt készséggel elhiszem, mert hisz az ember mindenbe beleszokik, és ezek a grönlandiak nem tűnnek nekem olyan sajnálatra méltónak, mint a mi nagy városaink munkásai. Lehet, hogy boldogtalanok, de semmi esetre sem nyomorultak. És ha azt mondom, hogy boldogtalanok, ez a szó nem felel meg annak, amit gondolok. Mert ha nem élnek is olyan jólétben, mint a mérsékelt égöv lakói, ezek az emberek erre a zord éghajlatra születtek, s bizonyára találnak olyan életörömöket is, amelyeket mi meg sem érthetünk!

- Ezt kell gondolnunk, Clawbonny úr, merthogy az ég igazságos, de nekem mindig elszorult a szívem e szomorú magány láttán, valahányszor erre vitt az utam. Legalább derűsebb neveket adtak volna ezeknek a hegyfokoknak, tengeröblöknek: mert a Búcsú-fok meg a Reménytelenség-fok bizony nemigen hangzanak valami vonzó neveknek a hajósok számára!

- Én is megjegyeztem ezt egyszer - felelt a doktor -, de ezeknek az elnevezéseknek feltétlenül földrajztudományi érdekességük van. Azoknak a kalandjaira emlékeztetnek, akiktől nevüket kapták. A Davis, Baffin, Hudson, Ross, Parry, Franklin, Bellot nevek után a Reménytelenség-fokával találkozom, de nemsokára ráakadok az Irgalom öblére is; az Aggodalom-kikötő velejárója a Gondviselés-foknak, a Netovább-öböl az Éden-fok felé visz, és ha elhagyom a Vissza!-földnyelvet, a Menedék-öbölben megpihenhetek. Itt van a szemem előtt a veszedelemnek, a kudarcnak, az akadályoknak, a sikernek és a kétségbeesésnek ez az érdekes egymásutánja, az én hazám nagy neveivel elegyest, és ez a névsor úgy vázolja elém ezeknek a tengereknek történetét, mint egy sorozat antik emlékérem.

- Bölcs beszéd, Clawbonny úr, s bárcsak több Siker-öböllel találkoznánk utunkon, mint Reménytelenség-fokkal!

- Én is ezt kívánom, Johnson. De mondja csak: a legénység nem rémüldözik már?

- Még csak egy kicsit. De, az igazat megvallva, mióta behajóztunk a tengerszorosba, csakis az a fantasztikus kapitány foglalkoztatja az elméjüket. Sokan közülük azt várták, hogy ha a grönlandi partok vége felé közeledünk, majd csak megjelenik. És mostanáig: semmi. Hát, köztünk maradjon a szó, Clawbonny úr, nem találja ezt kissé különösnek?

- De bizony, Johnson.

- Hisz maga egyáltalában ennek a kapitánynak a létezésében?

- Feltétlenül.

- De mi késztetheti őt erre az eljárásra?

- Ha már meg kell mondanom, amit gondolok, Johnson, én azt hiszem, ez az ember azért akarja jó messzire elvinni a legénységet, nehogy az visszamehessen. Márpedig ha ő az indulásnál megjelenik a fedélzeten, a legénység minden egyes tagja tudni akarta volna, merre tart a hajó, s ez kellemetlen lett volna neki.

- Miért lett volna kellemetlen?

- Mivel, s ezt én szentül hiszem, ha valami emberfölötti vállalkozásba fogott, amibe már annyi másnak beletört a bicskája, azt hiszi, hogy össze tudta volna szedni a legénységet? Viszont, ha egyszer már úton vannak, s jó messzire elkerültek, nem lehet visszafordulni.

- Ez lehetséges, Clawbonny úr, én ismertem több olyan tántoríthatatlan kalandort is, akiknek már a puszta neve elrettentő volt, úgyhogy senki se akadt, aki veszélyes expedícióira elkísérte volna.

- Kivéve engem - szólt a doktor.

- És engem - felelt Johnson -, azért, hogy magát kövessem! Mondom hát, hogy ez a mi kapitányunk minden bizonnyal egyike az említett kalandoroknak. Egyébként majd meglátjuk. Nekem az a feltevésem, hogy Uppernawik vagy a Melville-öböl táján majd előkerül ez a derék ismeretlen, szép nyugodtan berendezkedik a fedélzeten, s tudtunkra adja, hová s meddig szándékszik vinni a hajót a fantáziája.

- Én is így gondolom, Johnson, de épp ez a nehézség: eljutni addig a Melville-öbölig. Hiszen láthatja, hogyan zár körül bennünket minden oldalról a jég! Máris alig bír utat törni magának a Forward. Nézzen csak körül ezen az irdatlan jégsíkon.

- A mi bálnavadásznyelvünkön mi ezt "ice-field"-nek, vagyis jégmezőnek nevezzük, Clawbonny úr, ami egyetlen, végeláthatatlan jégtáblát jelent.

- De nézze ezen az oldalon azt a hézagos jégmezőt, azokat a hosszú táblákat. Azok csak itt-ott érnek össze.

- Ez meg az úgynevezett "pack". Ha kerek az alakja, akkor "palch"-nak, ha meg hosszúkás, akkor "stream"-nek hívjuk.

- És amazok ott? Azok az úszó jégtáblák?

- Ezeknek a neve "drift-ice"; ha valamivel magasabbak, akkor "ice-berg"-ek, vagyis jéghegyek. Ezekkel veszélyes érintkezésbe jutni a hajónak, hát gondosan el kell kerülni őket. Nézze, amott, azon a jégmezőn azt a kiálló csúcsot. Azt mi "hummock"-nak nevezzük. Ha ez a kiálló rész, amelyet az összetorlódott jégtáblák, alkottak, alámerülne, akkor "calf" lenne. Muszáj volt valami nevet adnunk ezeknek, hogy kiismerjük magunkat köztük.

- Ó, milyen érdekes látvány! - kiáltott fel az északi tengerek e csodáinak láttán a doktor. - Ezek a változatos alakú jégtáblák alapos munkát adnak a képzeletnek.

- Hát ez szent igaz - felelt Johnson. - A jégtáblák olykor fantasztikus formákat öltenek, és matrózaink a maguk módján könnyűszerrel megmagyarázzák őket.

- Oda nézzen, Johnson! Hát nem csodálatos amott az a jégtömbcsoportozat? Nem azt mondaná-e rá az ember, hogy egy különös keleti város, a hold sápadt fényében fürdő minaretjeivel, mecsetjeivel? Ott távolabb meg az a sor gótikus ív, amely a VII. Henrik-kápolnára vagy az országház palotájára emlékeztet.^[7]

- Valóban, Clawbonny úr, itt mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelő stílust. De ezekben a városokban és templomokban veszedelmes lenne lakni, és nem jó őket túl közelről nézegetni sem. Akad ezek közt a minaretek közt olyan is, amelynek ingadozik az alapja, közülük a legkisebb is szétzúzna egy ilyen hajót, mint a mi Forwardunk.

- És ha meggondoljuk, hogy voltak, akik bemerészkedtek ezekbe a tengerekbe, anélkül, hogy a gőzerő rendelkezésükre állt volna! - folytatta a doktor. - De hogyan is lehet elhinni, hogy egy vitorlás hajó itt forgolódhatott, ez úszó jégsziklaakadályok közepette!

- És mégis így volt, Clawbonny úr, valahányszor a szél kedvezőtlenre fordult, márpedig ez jómagammal is megtörtént, és nem is egyszer: az ember szépecskén lehorgonyzott egy ilyen jégtábla mellett, s többé-kevésbé vele együtt sodródott, bevárva a kedvező időpontot, mikor ismét folytathatja útját. Persze, az ilyenfajta hajózásnál olykor hónapok kellenek ahhoz, amit máskor, némi kis szerencsével, néhány nap alatt elérhetünk.

- Nekem úgy tűnik - mondta most a doktor -, hogy rövidesen még hidegebbre fordul az idő.

- Ez kellemetlen volna - felelte Johnson -, mert olvadás kellene ahhoz, hogy ezek a jégtömegek szétoszoljanak, és eltűnjenek az Atlanti-óceánban. A Davis-szorosban egyébként több a jéghegy, mivel a Walsingham-fok és Holsteinborg között nagyon közel esik egymáshoz a két szárazföld. De a hatvanhetedik fokon túl majd a május-júniusi évszakban könnyebben hajózható vizekre találunk.

- Igen ám, de előbb oda kell jutnunk.

- Igaz, oda kell jutnunk, Clawbonny úr. Június-júliusban szabad átjáróra akadtunk volna, mint ahogy ez a bálnavadászokkal megtörténik. De a parancs parancs, s nekünk áprilisban itt kellett lennünk. Márpedig csalódnám, ha ez a mi kapitányunk nem lenne kemény legény, aki ha egyszer a fejébe vesz valamit, azt keresztül is viszi. Ő azt tartja: lassan járj, tovább érsz! Na mindegy, ha élünk, meglátjuk.

A doktornak igaza volt abban, hogy az idő hidegebbre fordult. A hőmérő délben már csak -14°-ot mutatott, és északnyugati szél kerekedett, amelytől bár kitisztult az égbolt, de élénkebb lett a tengeráramlat, és a Forward útjába sodorta a rohanó jégtáblákat. Egyébként nem mind engedelmeskedett ugyanannak a sodróerőnek, nem is egy nagyobb jégtáblával találkoztak, amelyet megforgatott a víz alatti áramlat, és ellenkező irányban sodort tovább.

Így hát érthetővé válnak ennek a hajózásnak nehézségei. A mérnököknek percnyi pihenőjük sem volt. A gőzgép munkáját közvetlenül a hajóhídról lehetett irányítani, emeltyűk útján, amelyek, a soros tiszt parancsai szerint azonnal indították, leállították vagy ellengőzre kapcsolták a gépet. Hol sietni kellett, hogy a jégmező egy résén áthaladhassanak, hol versenyt futni egy jégheggyel, amely az egyetlen még járható utat elzárással fenyegette, hol meg egy jéghegy borult fel váratlanul, hirtelen visszakozásra kényszerítvén a hajót, nehogy szétzúzódjék. A jégtábláknak tornyosuló, zajló, az északi áramlat sodrásában egybeolvadó tömege egymásnak szorulva elzárta az átjárót, és ha még ráadásul a fagy is jön, megáll a jég, és áthatolhatatlan akadályt állít a Forward útjába.

Rengeteg volt a madár ezen a tájon. Siketítőn rikoltozva röpködött a viharmadár és a "pallérmadár"; számtalan vaskos fejű, kurta nyakú, lapos csőrű sirályt is lehetett látni, amint kiterjesztett szárnyon, vitorlázva dacol az orkán korbácsolta hófergeteggel. A szárnyas népség csapongása élénkítette a kietlen vidéket.

Számtalan fatörzs is úszott a tengerárban, zajosan csapódtak egymáshoz a tuskók; néhány óriás fejű, puffadt pofájú ámbrás cet is közeledett olykor a hajóhoz, de nem is lehetett szó arról, hogy cetvadászatot rendezzenek, bár Simpson ugyancsak fente rájuk a - szigonyát. Estefelé néhány fókát is láttak, amint víz fölött tartott orral úszkáltak a nagy jégtömbök között.

22-én még keményebb lett a hideg; a Forwardnak még nagyobb gőzzel kellett haladnia, hogy könnyebben nyerjen utat a jég között. Most már állandóan északnyugati irányból fújt a szél, a vitorlákat be kellett vonni.

Ezen a vasárnapon a matrózoknak kevés munkájuk akadt. Shandon istentiszteletet tartott, majd a legénység lummavadászattal szórakozott; jó csomót össze is szedtek belőlük. Ezek a madarak, "Clawbonny módra" elkészítve, kellemes változatosságot hoztak a tisztek és a legénység étrendjébe.

Délután három órakor a Forward elérte a kelet-északkeletre fekvő Kid de Saelt és a negyed-délkelet-fél-keleti irányban fekvő Sukkertop-hegységet. A tenger nagy hullámokat vetett. Időnként váratlanul sűrű köd ereszkedett az ólomszín égből. Délfelé mégis pontosan meg lehetett állapítani a földrajzi helyzetét. "Az északi szélesség 65° 20'-e és a nyugati hosszúság 54° 22'-e alatt haladt a hajó. Még kétfoknyit kell előrejutniuk, hogy szabadabb vízre s így könnyebb hajózási lehetőséghez jussanak.

Április 24-, 25- és 26-án, vagyis a három következő napon szüntelenül küszködniük kellett a jéggel. A hajógépek üzemben tartása egyre nagyobb és nagyobb vesződséggel járt; minden percben gőzt kellett szüntetni, vagy ellengőzt adni; sivítva távozott a gőz a szelepeken.

A sűrű ködben csak a lavinák okozta siket dördülésekről lehetett észrevenni a jéghegyek közeledését. Ilyenkor tüstént oldalra kanyarodott a hajó.

Attól lehetett tartani, hogy édesvízből való jégtömeggel ütközik össze a kétárbocos; ezek sziklakeménységű jégtömbök, kristályaik áttetszőségéről ismerhetők fel. Richard Shandon nem is mulasztotta el, hogy - vízkészletét kiegészítendő - ne rakasson fel a hajóra naponta néhány tonna ilyen édesvízi jeget.

A doktor nem tudta megszokni azokat az optikai csalódásokat, amelyeket a sugártörés hoz létre ezeken a tájakon. Volt úgy például, hogy egy-egy jéghegyet egészen közeli kis fehér tömegnek nézett, holott az tíz-tizenkét mérföldnyire volt a hajótól. Pedig szerette volna hozzászoktatni szemét ezekhez a különös jelenségekhez, hogy később egykettőre felismerje, ha a szeme tévedett.

Végül - egyrészt azért, mert a jégmezők résein át vontatni kellett a hajót, másrészt pedig azért, mivel hosszú póznákkal kellett eltávolítani a kétárbocos közelségéből a leginkább fenyegető jégtömböket - a fáradság csakhamar leverte a lábáról a legénységet, de mindennek ellenére április 27-én a Forward a sarkkör áthághatatlan határvidékére érkezett.

A Forward ügyesen be-becsúszott egy-egy vízsikátorba, s így sikerült még néhány mérföldet haladnia észak felé. De ahelyett, hogy továbbra is csak kerülgetnék az ellenséget, most már támadni kellett. A több mérföld terjedelmű jégmezők közeledtek egymáshoz, s minthogy ezek a mozgó tömegek gyakran tízmillió tonnányi nyomást is kifejtenek, óvakodni kellett az "ölelésüktől". Így hát a hajó belsejében összeszerelték a jégfűrészeket, mégpedig úgy, hogy ezeket szükség esetén nyomban munkába lehessen állítani.

A legénység egy része bölcs béketűréssel vállalta ezt a kemény munkát, de a többiek, ha nem is tagadták meg kereken az engedelmességet, folyton panaszkodtak. A jégfűrészek felszerelése közben Garry, Bolton, Pen és Gripper, akik különböző szemszögből nézték a dolgokat, kicserélték véleményüket.

- Az ördög tudja, miért jár nekem folyvást az a jóképű csapszék az eszemben, ott, a Water Streeten, ahol egy pohár gin meg egy flaskó portói társaságában olyan édesdeden lehet könyökölni - mondta vidáman Bolton. - Te nem látod magad előtt, Gripper?

- Hát az igazat megvallva, biztosíthatlak, hogy nem látom - vetette oda az állandóan rosszkedvű matróz.

- Ez csak amolyan szólásmondás, Gripper. Annyi biztos, hogy ezekben a hóból épült "városokban", amelyeket Clawbonny úr annyira csodál, egyetlen fia kocsma sincs, sehol, hogy a magamfajta matróz egy-két féldecit lecsúsztathatna a gégéjén.

- Hát erről aztán biztos lehetsz, Bolton. És azt is hozzáteheted, hogy még itt a hajón sincs semmi olyasféle, amivel rendesen leöblíthetné a torkát az ember. Furcsa ötlet minden szeszes italtól megfosztani az olyan embereket, akik az északi tengereket járják!

- Igen ám - felelte Garry -, de ne felejtsd el, Gripper, amit a doktor mondott. Tartózkodni kell minden izgató italtól, hogy ellenállhassunk a skorbutnak, egészségesek maradjunk, s messzire jussunk.

- De én nem akarok messzire jutni, Garry; én már azt is szépnek találom, hogy idáig eljutottunk. Minek az a konokság, hogy odáig menjünk, ahol az ördög is jojcakát mond.

- Nahát akkor nem megyünk! - vágta oda Pen. - Ha meggondolom, hogy már az ízét is elfelejtettem a ginnek!

- De tartsd eszedben, mit mondott a doktor! - intette Bolton.

- Á, az csak úgy jártatja a száját - vágott vissza öblös, durva hangján Pen. - Kérdés, nem csak amolyan ürügy-e ez a dolog az egészséggel, oszt' csak azér nem ihatunk egy-egy kortyot, hogy valaki zsebre tehesse az itóka árát!

- Ennek a bitang Fennek igaza lehet! - felelt Gripper.

- Ugyan, ugyan - legyintett Bolton. - Túl borvirágos az ő orra ehhez. És ha ezen a bornemissza hajón veszít is egy kicsit a színéből az orra, akkor sem lehet sok oka a panaszra.

- Mit vétett neked az én orrom? - fordult felé hirtelen, legérzékenyebb testrészének védelmében a matróz. - Az én orrom nem szorul a te tanácsaidra! Nem kér tetőled tanácsot. Törődj te csak a magad dolgával!

- Ugyan, Pen, hát ne húzd föl az orrod. Nem hittem volna, hogy olyan érzékeny a szimatolód. Mint bárki más, én se vetek meg egy jó pohár whiskyt, különösen ilyen cudar időben. De ha mán egyszer úgy van, hogy többet árt, mint használ, szívesen megvagyok nélküle.

- Te megvagy nélküle - jegyezte meg Warren, a fűtő, mert ő is részt vett a beszélgetésben -, de hát nem mindenki tud meglenni nélküle!

- Mit akarsz ezzel mondani, Warren? - folytatta Garry, és merőn ránézett.

- Én csak azt akartam mondani, hogy ezér' vagy amazér', de van ám itóka a hajón, s úgy gondolom, hogy amott hátul nemigen vonják meg maguktól...

- Honnan tudod?

Warren nem tudott mit felelni. Ő csak beszélt, épp hogy a szája járjon, amint mondani szokás.

- Hát látod, Garry, Warren semmit sem tud - folytatta Bolton.

- Nahát, akkor mink meg kérünk egy porció gint a parancsnoktul; megszógáltuk, meglátjuk, mit szól hozzá!

- Én meg csak annyit mondok nektek, hogy ne tegyétek - felelte Garry.

- S vajon mér' nem? - kiáltotta Pen és Gripper, szinte egyszerre.

- Mert a parancsnok visszautasít benneteket. Tudtátok, mi a szabály a hajón, mikor beszegődtetek. Akkor kellett volna meggondolni a dolgot.

- Egyébként - szólt Bolton, akinek tetszett Garry modora, hát szívesen tartott vele -, egyébként nem Richard Shandon az úr itt, ezen a hajón; ő is csak engedelmeskedik, akár mi valamennyien.

- De kinek? - kérdezte Pen.

- A kapitánynak.

- Ó, mindig ez a szerencsétlen kapitány! - kiáltott fel Pen. - Hát nem látjátok, hogy nincs kapitány, mint ahogy kocsma sincs ezeken a jégtáblákon? Ez csak amolyan udvarias megtagadása annak, amit jogunk van követelni.

- De igenis, van kapitány - folytatta Bolton. - És én kéthavi fizetésembe fogadok, hogy nemsokára látjuk is!

- Antul jobb - vetette oda Pen. - Mert énnekem lenne egy-két szavam hozzá!

- Ki beszél itt a kapitányról? - szólt most közbe valaki, aki eddig hallgatott.

Clifton volt, ez a babonás és irigy természetű matróz.

- Tán valami újat tudtok a kapitányról? - fordult a többihez.

- Nem - hangzott egyhangúlag a válasz.

- Nahát, én meg el vagyok készülve rá, hogy egy szép napon ott találom a kabinjában, anélkül, hogy bárki is tudná, hogyan s merről érkezett.

- Ne izélj mán, Clifton! - fordult felé Bolton. - Tán azt képzeled, hogy ez a mókás fickó valamiféle manó vagy kobold, amilyenek a skót hegyekben tanyáznak?

- Te csak nevess, amennyit jólesik, Bolton; ez nem változtat az én véleményemen. Valahányszor elmegyek az előtt a kabin előtt, mindig bekukucskálok a kulcslyukon, s egy szép napon aztán megmondom nektek, miféle pofa ez a kapitány, és minő a formája.

- Ugyan, hagyd a fenébe! - morgott Pen. - Kétágú ő is, mint minden más ember. És ha ez a pasas oda akarna vinni bennünket, ahova nekünk nem akarózik, akkor majd megmondjuk neki a magunkét!

- Na látjátok - jegyezte meg Bolton -, itt ez a Pen, aki még nem is ismeri a kapitányt, és máris össze akarja rúgni vele a patkót!

- Még hogy nem ismeri? - vágott közbe Clifton, az olyan ember hangján, aki tisztában van a helyzettel. - Hát arról lehetne beszélni, hogy ismeri-e vagy se!

- Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani? - kérdezte Gripper.

- Tudom én, amit tudok!...

- Hát akkor hadd tudjuk meg mi is!

- Nahát, tán Pennek nem gyűlt meg vele a baja?

- A kapitánnyal?

- Azzal. A kutya-kapitánnyal. Mert ez a kettő egy és ugyanaz.

A matrózok csak egymásra néztek, s nemigen mertek válaszolni.

- Ember vagy kutya, egyre megy - szűrte a szót Pen a foga között -, de biztosítlak benneteket, hogy megkapja a magáét!

- Ugyan, Clifton - fordult hozzá komolyan Bolton -, hisz Johnson csak meg akart tréfálni téged, mikor azt mondta neked, hogy a kutya a kapitány; s te ezt elhitted?

- Persze - felelt Clifton teljes meggyőződéssel -, és ha ti is olyan jó megfigyelők lennétek, mint én, akkor ti is észrevettétek volna, milyen furcsán viselkedik ez az állat.

- Na lássuk, hogyan viselkedik? Beszélj!

- Hát nem láttátok, milyen tekintélyes pofával sétálgat a fedélzeten, s meresztgeti a szemét a vitorlákra, mintha legalábbis ő lenne az ügyeletes tiszt?

- Hát ez igaz - morgott Gripper. - Sőt, egyik este rajtakaptam, hogy két mancsát rárakja a kormánykerékre.

- Lehetetlen! - kiáltott fel Bolton.

- Meg aztán azt sem tagadhatjátok - mondta tovább a magáét Clifton -, hogy a kutya éjszaka lemegy a hajóról, s ott sétálgat a jégmezőkön; rá se hederít se a jegesmedvékre, se a hidegre.

- Ez is igaz - ismerte be Bolton.

- Vagy tán láttátok valaha is olyannak ezt az állatot, mint más becsületes kutyát, amelyik keresi az ember társaságát? Vagy hogy ott lebzselne a konyha körül, s szinte felfalná szemével Strong mestert, mikor az valami jó falatot visz a parancsnoknak? Vagy amikor éjjelente két-három mérföldre is elkódorog a hajótól, tán nem halljátok azt a pokoli üvöltését, amelytől a hideg is végigszalad az ember hátán, pedig ezt nehéz megérezni ilyen hidegben. S végül: ki látta valaha is enni ezt a kutyát? Ez nem fogad el senkitől semmiféle ételt: a kásája mindig érintetlen, s ha csak valaki titokban nem ad neki enni a hajón, azt kell mondanom, hogy ez a dög nem eszik, s mégis él. Márpedig ha ez nem görbe dolog, akkor - kutya legyek!

- Szavamra - szólt közbe Bell, a hajóács, aki Clifton egész érvelését végighallgatta -, szavamra mondom, biz ez lehetséges! - A többi matróz azonban hallgatott.

- De végül is - vetette fel ismét a kérdést Bolton - hová megyünk a Forwarddal?

- Fogalmam sincs - felelte Bell. - Richard Shandon majd csak megkapja a végleges utasításokat.

- De kitől?

- Hogy kitől?

- Igenis, kitől és hogyan? - sürgette Bolton.

- Halljuk a választ, Bell! - noszogatta a többi matróz is.

- Méghogy kitől? És hogyan? Ej, hát mit tudom én! - vont vállat a hajóács. Most már ő is zavarban volt.

- Hogyan? Hát a kutya-kapitánytól! - kiáltott fel Clifton. - Már egyszer írt egy levelet, hát akkor írhat másodszor is. Tyű, ha én csak a felit tudnám annak, amit ez az állat tud, akkor könnyűszerrel lehetnék első lordja az admiralitásnak!

- Vagyis te kitartasz annál a véleményednél, hogy ez a kutya a kapitány? - szólt, mintegy a vitának véget vetendő, Bolton.

- Igen. Úgy, ahogy mondtam.

- Nahát akkor - mormogta tompa hangon Pen -, ha ez a kutya nem akar az ő kutyairhájában megdögleni, akkor sietve vissza kell változnia emberré, mert ne hívjanak Pennek, ha el nem látom a baját!

- De miért? - kérdezte Garry.

- Mer' így tartja kedvem - lökte oda a szót durván Pen. - S nem tartozom számadással senkinek.

- Elég a locsogásból, fiaim! - kiáltotta most Johnson mester, abban a pillanatban lépve közbe, mikor a beszélgetés már-már veszekedéssé fajult. - Munkára, hogy minél hamarabb felszereljük a jégfűrészeket! Át kell vágnunk magunkat ezen a jégmezőn!

- Na jó! Péntek van! - dünnyögte Clifton, vállat vonva. - Meglátjátok, hogy nem olyan könnyű átvergődni a sarkkörön!

Bármint állt is a dolog, aznap a legénység minden munkája hiábavalónak bizonyult. A Forward, ámbár teljes gőzzel vágott neki a jégmezőnek, nem volt képes keresztültörni rajta, kénytelenek voltak éjszakára lehorgonyozni.

Másnapra, szombatra még cudarabb hideget hozott a keleti szél. Az idő kiderült, s a tekintet messze elkalandozhatott a nap visszaverődő sugaraiban vakítóan tündöklő, fehér pusztaságon. Reggel hét órára -21° Celsiust mutatott a hőmérő.

A doktor kísértésbe esett, ne maradjon-e a kabinjában, békén újra olvasgatva az északsarki utazásokat, de szokása szerint azt kérdezte önmagától, mi lenne vajon most a legkellemetlenebb foglalatoskodás. Azt felelte magának, hogy felmenni a fedélzetre ebben az ítéletidőben, és segíteni a legénységnek a hajó irányításában, ez nem lenne valami nagyon örvendetes munka, így hát az önmagának előírt viselkedési szabályok szerint elhagyta jól fűtött kabinját, s felment, hogy a matrózoknak segédkezzék a hajó vontatásában. Jópofa volt zöld szemüvegével, amellyel a sugártörés káros hatásától védte a szemét. Később is mindig gondja volt rá, hogy ott legyen a szemén ez a szemüveg, nehogy hóvakságot kapjon.

Estig több mérföldnyi utat tett meg a Forward észak felé; ezt a legénység tevékenységének és a minden előnyös körülményt rendkívül ügyesen kihasználó Shandon rátermettségének köszönhették. Éjféltájt a hatvanhatodik délkörön is túljutott a hajó, s a mérőón huszonhárom öles mélységet jelzett. Shandon ebből tudta, hogy most járnak azon a mély vízen, amelyet annak idején a Victory, őfelsége hajója is érintett. Keleti irányban mintegy harmincmérföldnyire közelítették meg a szárazföldet. De ekkor az eddig mozdulatlan jégtömegek zajlani kezdtek. Úgy tűnt, mintha a látóhatár minden pontjáról jéghegyek bukkannának fel; egyszerre csak egész sor ilyen sodródó jégszikla közé került a hajó, s az a veszély fenyegette, hogy menthetetlenül ízzé-porrá zúzódik. A hajó kézbentartása elég nehéz feladat volt ahhoz, hogy Garry, az első kormányos ragadja meg a kormánykereket. A jéghegyek szinte összezárultak a hajó mögött. Így hát okvetlenül át kellett törni ezen a jégzajláson, tehát az okosság és a kötelesség egyaránt azt parancsolta, hogy csak előre! A nehézségeket még csak fokozta az a lehetetlen állapot, amelybe akkor került Shandon, mikor észrevette, hogy e folyvást nyüzsgő jégtömeg közepette nem képes irányt adni a hajónak, mert sem szilárd pont, sem tájékozódási lehetőség nincs.

A legénységet két csoportba osztották, fele a hajó jobb, fele meg a bal oldalára került. Mindegyik matróz hosszú nyelű vascsáklyával fegyverkezett fel, ezzel taszigálták el a hajó közeléből a fenyegető jégtömböket. A Forward nemsokára két jéghegy közé szorult, olyan szűk sikátorba, hogy vitorlafáinak vége súrolta ezeket a sziklakeménységű jégfalakat.

A sodródó, morzsolódó jégtáblák ropogása közepette lassacskán egy hófúváslepte, kanyargós járatba jutott be a hajó.

De csakhamar kiderült, hogy ebből a szűk jéghegytorokból nem vezet kiút. Egy szörnyű jéghegy került a csatornába, sebesen sodródott a Forward felé, úgy látszott, nem lehet kikerülni, és hátrafelé sem lehetett menekülni előle, mert a jég már ott is elzárta az utat.

Shandon Johnsonnal együtt a hajó orrában állt, onnan szemlélték a helyzetet. Shandon jobbjával jelezte a kormányosnak a követendő irányt, s bal kezével a mérnök mellett álló James Wallnak osztogatta a hajógép kezelésére vonatkozó utasításait.

- Mi lesz ennek a vége? - fordult Johnsonhoz a doktor.

- Amit az Isten rendel - felelt a főmatróz.

A száz láb magas jéghegy már csak egykötélnyi^[8] távolságra volt a Forwardtól, s szétzúzással fenyegette a hajót.

- Hogy az a hétszentséges!... - kezdett bele Pen nagy hangon egy cifra káromkodásba.

- Csend! - ordított rá egy hang; az orkán tombolásában nem lehetett megállapítani, kinek a hangja.

Úgy látszott, hogy a jéghegy mindjárt rázuhan a hajóra. Hiába ordította parancsait Shandon, emberei elhajigálták csáklyájukat, s eszeveszetten özönlöttek hátrafelé.

Most hirtelen rettentő robaj dördült, valóságos zuhatag zúdult a háznyi hullám hátán ágaskodó hajó hídjára. A legénység a borzadály ordításában tört ki, míg Garry, kezében a kormánykerékkel, e szörnyű ágaskodás ellenére is a helyes útirányban tartotta a hajót.

És, míg rémült tekintetek meredtek feléje, a jéghegy eltűnt, az út szabaddá vált, és az előttük húzódó, a nap ferde sugaraiban fénylő csatornán át folytathatta útját a hajó.

- Nos, Clawbonny úr - szólalt meg Johnson -, nem magyarázná meg nekem ezt a jelenséget?

- Nincs ennél egyszerűbb, barátom - felelte a doktor -; az ilyesmi gyakran előfordul, mikor ezek az úszó jégtömegek olvadás idején elválnak egymástól, s külön-külön folytatják útjukat, tökéletes egyensúlyban. De lassacskán dél felé haladnak, ahol aránylag melegebb a víz, s a többi jégtömbbel össze-összeütközve meginognak, olvadni, keskenyedni kezd az alapjuk. Egyszer aztán eljön a pillanat, amikor a jégtömegek súlypontja annyira eltolódik, hogy a jéghegy felborul. Ha például ez a jéghegy csak két perccel később bukik fel, rázuhan a hajóra, s szétzúzza azt.

Végre átvergődtek a sarkkörön. A Forward április 30-án délben Holsteinborg magasságában vitorlázott; a keleti látóhatáron festői jéghegyek emelkedtek. Úgyszólván sehol sem láttak jégtáblát a tengeren, s amit észrevettek, azt is könnyűszerrel elkerülhették. A szél hirtelen délkeletre váltott, és a kétárbocos teljes vitorlázattal felfelé haladt a Baffin-tengeren.

Ez a nap zavartalan nyugalomban telt el; de rá is fért a legénységre egy kis pihenés. Számtalan madár úszott s röpködött a hajó körül; a doktor a böjtirécéhez hasonló alca allát[9] is felfedezte köztük. Nyaka, szárnya, háta fekete, hasa fehér ennek a madárnak; virgoncan úszkál, s ha alábukik, olykor negyven másodpercnél is hosszabb ideig marad a víz alatt.

Már-már azt hitték, hogy ez a nap eseménytelenül telik el, amikor - bármily rendkívülinek is látszik - ez történt a hajón:

Reggel hat órakor Richard Shandon, mikor szolgálati ügyeletét befejezve belépett a kabinjába, asztalán levelet talált, ezzel a címzéssel:

Richard Shandonnek, a Forward fedélzetén,
Baffin-tenger.

Shandon nem akart hinni a szemének, de mielőtt tudomásul vette volna ezt a különös levelezést, behívatta a kabinba a doktort, James Wallt és a főmatrózt, s megmutatta nekik a levelet.

- Kezd a dolog furcsa lenni - jegyezte meg Johnson.

- Nagyszerű - gondolta a doktor.

- Végre hát megtudjuk a titkot! - kiáltott fel Shandon. Gyors mozdulattal feltépte a borítékot s ezt olvasta:

"Parancsnok!

A Forward kapitánya megelégedését fejezi ki azért a hidegvérért, ügyességért és bátorságért, amelyet Ön, az emberei és tisztjei az utóbbi körülmények közepette tanúsítottak, s kéri Önt, tolmácsolja háláját a legénységnek.

Szíveskedjék a hajót egyenesen északnak, a Melville-öböl felé irányítani, ott megkísérli, hogy behatoljon a Smith-tengerszorosba.

Kelt április 30-án, hétfőn, a Walsingham-fok magasságában.

K. Z.,
a Forward kapitánya."

- Ennyi az egész? - kiáltott fel a doktor.

- Ennyi - felelt Shandon.

A levél kihullott a kezéből.

- Ez a kísérteties kapitány már nem is beszél arról, hogy a hajóra jön - jegyezte meg Wall. - Ebből hát csak azt következtethetem, hogy nem is jön soha.

- De ez a levél! Ez hogyan érkezett? - álmélkodott Johnson.

Shandon hallgatott.

- Wall úrnak igaza van - felelt helyette a doktor, miután felvette a levelet, s minden irányban megforgatta. - A kapitány valóban nem jön a hajóra, mégpedig igen kézenfekvő okból.

- És az az ok?! - csapott rá Shandon.

- Az, hogy már itt van, a hajón - felelte egyszerűen a doktor.

- Már itt van?! - kiáltott fel Shandon. - Mit akar ezzel mondani?

- Csak azt, hogy máskülönben hogyan került volna ide ez a levél.

Johnson helyeslően bólintott.

- Ez képtelenség! - tiltakozott erélyesen Shandon. - Én a legénység minden egyes tagját ismerem. Márpedig fel kellene tételeznünk, hogy a kapitány már az indulás óta itt van a hajón! Ez pedig lehetetlen, mondom magának! Két éven át százszor is láttam őket Liverpoolban. A maga okoskodása képtelenség, doktor!

- Akkor hát mi az, amit nem tart képtelenségnek, Shandon?

- Minden mást elfogadok, ezt az egyet nem. Tegyük fel, hogy a kapitány vagy valamelyik embere, mit tudom, én, kihasználva a sötétséget, a ködös időt, vagy amit akar, felsurrant a hajóra. Nem vagyunk messze a szárazföldtől, a jégtáblák közt bukdosó eszkimókajakkal észrevétlenül meg lehet közelíteni a hajót, s el lehet helyezni a levelet. A sűrű köd is eléggé kedvez ennek...

- S annak is, hogy egyáltalán ne lehessen látni a hajót - vágta rá a doktor -; ha mi nem láttuk azt a hívatlan vendéget felosonni a hajóra, akkor hogyan fedezhette fel ő a Forwardot ebben a sűrű ködben?

- Ez nyilvánvaló - motyogta Johnson.

- Tehát én megmaradok az első feltevésemnél - mondta a doktor. - Hát maga mit szól hozzá, Shandon?

- Amit akar - felelte ingerülten Shandon -, csak azt az egyet ne tételezze fel, hogy ez az ember itt van a hajón.

- Az is lehet - szólt bele Wall -, hogy van egy embere a legénység között, aki utasításokat kap tőle.

- Lehet - hagyta rá a doktor.

- De ki légyen az? - hitetlenkedett Shandon. - Mondtam már magának, hogy én régóta ismerem az embereimet.

- Mindenesetre - folytatta Johnson -, ha ez a kapitány jelentkezik, légyen akár ember, akár ördög, méltó fogadtatásban lesz része! De más valamire is kioktat bennünket, vagyis inkább: mást is közöl velünk ez a levél.

- Éspedig? - kérdezte Shandon.

- Éspedig azt, hogy nekünk nem csupán a Melville-öböl felé kell haladnunk, hanem a Smith-szorosba is be kell mennünk.

- Igaza van - felelt a doktor.

- A Smith-szorosba... - ismételte gépiesen Richard Shandon.

- Amiből pedig nyilvánvaló - folytatta Johnson -, hogy a Forward végcélja nem az északnyugati átjáró felkutatása, mert hiszen balra elhagyjuk az egyetlen odavezető bejáratot, azaz a Lancaster-szorost. Ez pedig ismeretlen vizeken való vesződséges hajózást jelent számunkra.

- Igen, a Smith-tengerszoros, ez az az út, amelyet az amerikai Kane 1853-ban, tengernyi veszély közepette követett - felelt Shandon. - Sokáig elveszettnek is hitték ezen a szörnyű területen. Ám végül is, ha mennünk kell, hát akkor megyünk! De meddig? Ez a kérdés. Talán a Sarkig?

- És mért ne? - rikkantotta a doktor.

A főmatróz csak vállat vont az ilyen esztelenség hallatára.

- Ami a kapitányt illeti, ha ugyan egyáltalán létezik - folytatta James Wall - Grönland partján, Disko és Uppernawik településein kívül én nemigen látok más helyet, ahol ő várhatna bennünket. Így hát néhány nap múlva már megtudjuk, mihez tartsuk magunkat.

- Nem mutatja meg a legénységnek a levelet? - kérdezt