ELSŐ RÉSZ
ANGOLOK AZ ÉSZAKI-SARKON


I.
A FORWARD

"Holnap a kétárbocos Forwardon K. Z. kapitány és Richard Shandon másodtiszt a csökkenő dagállyal kihajózik a New Prince-kikötőből. Útjuk célja ismeretlen."

Ez volt olvasható a Liverpool Herald 1860. április 5-i számában.

Anglia legforgalmasabb kereskedelmi kikötőjében nem valami jelentős esemény egy kétárbocos hajó indulása. Kinek is tűnnék fel az ilyesmi annyiféle tonnatartalmú és nemzetiségű hajó között, amelyek alig férnek el a kétmérföldes kikötő medencéjében.

Ennek az április 6-ának reggelén mégis tekintélyes tömeg tolongott a New Prince-kikötő rakpartjain; olybá tűnt, mintha csak a város számtalan tengerésztestülete itt adott volna egymásnak találkozót. A környékbeli hajógyárak munkásai már abbahagyták munkájukat, az ügynökök elhagyták sötét irodáikat, a kereskedők kietlen raktáraikat.

A kikötő külső fala mentén közlekedő tarka omnibuszok percenként ontották rakományukat: a kíváncsiak tömegét. Úgy látszott, mintha a város népének egyéb dolga se volna, mint jelen lenni a Forward indulásánál.

A Forward százhetven tonnás, hajócsavarral és százhúsz lóerős gőzgéppel felszerelt kétárbocos volt. Bízvást össze lehetett téveszteni bármely más, a kikötőben horgonyzó kétárbocossal. De ha a laikus közönség számára nem is volt rajta semmi különös látnivaló, a szakember, a tengerész szeme feltétlenül felfedezett rajta holmi különös sajátosságokat.

Így hát a szomszédságában horgonyzó Nautilus fedélzetén a matrózok egy csoportja élénken vitatkozott afelől, vajon hová készül a Forward.

- Hát mit is gondoljon az ember erről az árbocozatról? - jegyezte meg az egyik. - Hiszen gőzhajót nem szokás ennyi vitorlával ellátni.

- Az úgy van - felelte egy pirospozsgás, széles arcú szállásmester -, hogy ez a hajó inkább bízza rá magát a vitorláira, mint a gőzmasinájára, és ha ennyire kibontja a fővitorlát, ez nyilván azért van, mert az alsókat majd gyakran kell bevonnia. Így hát semmi kétségem afelől, hogy a Forward célja a Déli- vagy az Északi-Jeges-tenger, ahol a jéghegyek jobban felfogják a szelet, mint ahogyan az az ilyen derék, jól ácsolt hajócskának kedvére való lenne.

- Magának igaza lehet, Cornhill mester - szólt közbe egy harmadik matróz. - Megfigyelte azt, hogy a hajó orrtőkéje egyenest a tengerbe ereszkedik?

- Tedd hozzá - mondta Cornhill mester -, hogy borotvaéles öntöttacél éllel van ellátva. Játszva kettészelne vele egy hármas hajóhidat, ha teljes sebességgel nekimenne.

- Szent igaz - felelte egy merseyi révkalauz -, mert ez a kétárbocos a csavarjával játszva megfutja óránként a maga tizennégy csomóját. Csuda volt nézni, hogyan hasította próbaútján a vizet! Higgyétek el nekem, fürge kis hajó ez!

- És ha vitorlázásra kerül a sor, akkor se jön zavarba - folytatta Cornhill mester. - Szépen halad szél iránt, ha jó kézben a kormánykerék! Majd meglátjátok, hogy ez a hajó megpróbálkozik a sarki tengerekkel; kutya legyek, ha nem igaz! És még valami! Ide süssetek: észrevettétek, milyen széles a kormány-rúdnyílás, amelyen a kormányszerkezet feje áthalad?

- Szavamra... Igaz... - hagyták rá Cornhill társai. - De mit bizonyít ez?

- Ez azt bizonyítja, fiaim - vágott vissza némi lenéző önelégültséggel a mester -, hogy tinéktek se szemetek, se fejetek. Ez azt bizonyítja, hogy mikor azt a kormányszerkezetfejet csinálták, bizonyos holtjátékot akartak adni neki, mégpedig avégből, hogy könnyen lehessen fel- és leszerelni. Vagy tán nem tudjátok, hogy a jégtorlaszok közepette gyakran kerül sor erre a műveletre?

- Jól okoskodik - bólintottak a Nautilus matrózai.

- De egyébként is - szólt hozzá az egyik -, ennek a kétárbocosnak a rakománya is azt bizonyítja, hogy Cornhill mesternek igaza van. Én ezt Cliftontól tudom, aki el mer indulni velük. A Forward öt-hat évre elegendő élelmiszert visz magával, és szenet is ennek megfelelően rakodott. Szén és élelmiszer. Ez minden rakománya, persze a pár vacak gyapjúruhafélén és fókabőrön kívül.

- Nos, hát akkor most már semmi kétség - mondta Cornhill mester. - De végül is, barátocskám, ha te ismered azt a Cliftont, akkor mért nem mondta meg neked az a Clifton, hogy merre tartanak?

- Nem mondhatta meg, mert ő maga sem tudja; az egész legénységet így fogadták fel. Hogy hová megy? Ördög tudja. Az majd csak akkor sül ki, ha megérkezik.

- Véleményem szerint az is lehet - jegyezte meg egy hitetlenkedő -, hogy a pokol fenekére mennek.

- De micsoda fizetés! - kiáltott fel Clifton barátja. - Micsoda nagy fizetés! Ötször akkora, mint a rendes bér! Persze! Másképp ilyen körülmények között nem kapott volna embert Richard Shandon! A hajó is fura formájú, oszt' senki se tudja, merre fordítja az orrát; tán vissza sem jön soha. Hát, ami engem illet, nekem bizony nem tetszett volna a dolog.

- Tetszett vagy nem tetszett volna, komám - vágta oda Cornhill mester -, te sohase lehettél volna tagja a Forward legénységének.

- Aztán mért ne?

- Mert te nem felelsz meg a kívánalmaknak. Úgy tudom, hogy nős ember nem mehet velük. Márpedig te a többséghez tartozol, vagyis azok közé, akik házasok. Így hát fölösleges avval kérkedned, hogy te úgysem mentél volna el a Forwarddal. Savanyú a szőlő, barátocskám!

A matróz együtt kacagott társaival, így mutatta meg, mennyire igazat ad a mókázó Cornhill mesternek.

- Ennek a hajónak már a neve is szörnyen vakmerő! - folytatta a sikerrel elégedetten Cornhill. - Forward: Előre. De meddig? S mellesleg szólva, ennek a kétárbocosnak még a kapitányát se ismeri senki.

- De igen, ismerik - kockáztatta meg egy szende képű, fiatal matróz.

- Mi a csoda? Ismerik?

- Ismerik bizony.

- Fiacskám, tán csak nem azt hiszed, hogy Shandon a Forward kapitánya?

- De... - felelte habozva a matrózfiú.

- Hát akkor tudd meg, fiam, hogy Shandon csak másodtiszt, semmi több. Derék, edzett tengerész, még bálnavadász korában megmutatta, hogy kicsoda; megbízható cimbora, mindenképp méltó a parancsnokságra. De mégsem parancsnok. Éppoly kevéssé kapitány ő, mint - megkövetem - te, vagy jómagam. Ami pedig azt illeti, hogy Isten után ki lesz az úr a hajón, hát azt Shandon se tudja. Ha itt lesz az ideje, nem tudni, hogyan, de majd előkerül az igazi kapitány, azt se tudom, a két világrész melyik partjáról, mert Richard Shandon nem mondta meg, és nem is kapott engedélyt rá, hogy megmondja, a földgolyóbis melyik pontja felé irányítja majd a hajóját.

- Mégis..., Cornhill mester - szólt ismét közbe az iménti matrózfiú -, mégiscsak bemutattak valakit a hajón..., valakit, akiről abban a levélben volt szó, amelyben a másodtiszti állást felajánlották Shandon úrnak!

- Hogyan? - Cornhill összeráncolta szemöldökét. - Csak tán nem akarod elhitetni velem, te fiú, hogy a Forwardnak ott a kapitánya a fedélzeten?

- De igenis, Cornhill mester.

- Nekem mondod ezt? Énnekem?!

- Önnek, igenis, mert én ezt Johnsontól, a szolgálatvezető altiszttől tudom.

- Johnson altiszttől?

- Úgy van, uram, ő maga mondta nekem.

- Johnson mondta neked?

- Nemcsak hogy mondta, de meg is mutatta nekem a kapitányt.

- Megmutatta neked? - kiáltotta elképedve Cornhill.

- Meg.

- És te láttad?

- Tulajdon szememmel.

- És ki légyen az?

- Egy kutya.

- Kutya?! Úgy érted, hogy négylábú?

- Úgy!

A Nautilus matrózai meghökkenve hallgatták ezt a beszélgetést. Minden más esetben nevettek volna rajta. Méghogy egy százhetven tonnás kétárbocosnak kutya a kapitánya! Meg kell fulladni a röhögéstől. De, hitemre, a Forward olyan különös hajó volt, hogy kétszer is meg kellett gondolni, nevessen-e mindezen az ember, vagy hitetlenkedjék. Egyébként maga Cornhill mester nem nevetett.

- És Johnson mutatta meg neked azt az újfajta "kapitányt", azt a kutyát? És te láttad is? - fordult ismét a matrózfiúhoz.

- Úgy, ahogy önt látom itt, uram.

- Nahát, ehhez mit szól? - vették körül Cornhill mestert a matrózok.

- Semmit se szólok hozzá - bökte ki mérgesen Cornhill mester. - Nem szólok hozzá semmit, ha csak annyit nem, hogy ez a Forward az ördög hajója, vagy egy olyan bolondé, akinek az elmegyógyintézetben a helye!

A matrózok továbbra is szótlanul bámulták a Forwardot. Az indulás előkészületei közeledtek a befejezéshez. S egy sem akadt a matrózok között, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy Johnson altiszt tréfát űzött a matrózgyerekkel.

Ez a "kutyahistória" már az egész várost bejárta, és a kíváncsiak tömegében nem egy akadt, aki most kutatóan nézett a fedélzetre, kereste a "kutya-kapitány"-t, s olyik már-már azt is elhitte, hogy valami természetfölötti állatról van szó.

A Forward egyébként már hónapok óta magára vonta a közfigyelmet. Volt valami rendkívüli a szerkezetében, titokzatosság vette körül, a kapitány szigorú inkognitója, az a mód, ahogyan Richard Shandonnek felajánlották, hogy a hajó felszerelését intézze, a különös szempontok, melyek szerint a legénységet összeválogatták, valamint az, hogy jóformán senki sem sejtette, merre tart a hajó, mindez hozzájárult ahhoz, hogy furcsa színben tüntesse fel a kétárbocost.

Az el-elmélázó, álmodozó vagy különösen a bölcselkedő emberek számára nincs meghatóbb látvány, mint egy induló hajó. A képzelet könnyedén követi tengerrel küszködő útján, míg a széllel viaskodik, a vizeknek ezen a kalandos országútján, mely nem vezet mindig révbe, s hacsak bárminő szokatlan kis esemény történik vele, fantasztikus alakot ölt a hajó még azok lelkében is, akik egyébként nem hisznek a képzelet játékaiban.

Így van ez a Forwarddal is. És bár a nézők tömegében senki sem tudott olyan szakértő megjegyzéseket tenni, mint Cornhill mester, de a sok "azt mondják" e három hónap alatt annyira felgyülemlett, hogy ez most bőségesen elég volt ahhoz, hogy az indulásnál jelenlevők hetet-havat összehordjanak.

A kétárbocos Liverpool külvárosában, a birkenheadi hajógyárban épült, a Mersey folyó bal partján. A hajó a szüntelenül futkosó gőzbárkák útján tartotta az összeköttetést a kikötővel.

A Scott and Co., Anglia egyik legkiválóbb hajóépítő vállalata, a hajó tonnatartalmát, méreteit és modelljét illetően Richard Shandontól a leggondosabban kidolgozott tervrajzot és költségvetést kapott. Ez a tervezet mindenképpen egy éles elméjű tengerész esze járására vallott. Shandonnek tetemes összegek álltak rendelkezésére, s így a megkezdett munkálatok, az ismeretlen tulajdonos megrendelése értelmében, gyorsan haladtak előre.

A kétárbocos olyan szilárdan épült, hogy minden viszontagsággal megbirkózzék. A nyilvánvalóan reá váró óriási nyomásnak is ellenállhatott, minthogy gerince tek-fából készült. Ez az indiai tölgyfajta rendkívüli keménységéről nevezetes, de ezenfelül még erős összekötő vasalással is ellátták. A tengerészek körében fel is vetődött a kérdés, hogy egy ilyen, nagy ellenállásra épült hajótest miért nem készült vasbádogból, mint a többi gőzhajóé. Erre azt felelték, hogy annak a titokzatos mérnöknek megvan erre a maga oka.

A hajógyárban lassacskán kialakult a kétárbocos formája: erős ácsozata, finom vonalai meglepték a szakembereket. Miként ezt a Nautilus matrózai is látták, orrtőkéje derékszöget alkotott a hajógerinccel, és nem sarkantyúval, hanem egy, az R. Hawthorn newcastle-i cég műhelyeiben készült öntöttacél éllel volt ellátva. Ez a fémből való orrtőke csaknem tündöklött a napfényben, megkülönböztette a kétárbocost a többi hajótól, bár tulajdonképpen nem volt kifejezetten katonai jellege. De az előfedélzeten egy 16-os kaliberű ágyút helyeztek el, amelyet talpazatán minden irányban könnyedén lehetett forgatni. De hozzá kell tenni, hogy ez az ágyú is olyan volt, mint a hajó orrtőkéje: bármennyire is harcias-marconának igyekezett látszani, ez sehogy sem sikerült neki.

1860. február 5-én a bámészkodók óriási tömege közepette bocsátották vízre a különös hajót, s ez a vízre bocsátás kitűnően sikerült.

De ha a kétárbocos nem volt hadihajó, sem kereskedelmi gőzös, sem pedig kéjutazásokra épült luxusjacht - mert hiszen akkor nem sétálgatna a tengereken hat esztendőre elégséges élelmiszerrel a gyomrában -, hát akkor miféle hajó volt ez?

Netán az Erebus és a Terror, valamint sir John Franklin felkutatása a célja ennek a hajónak? Ez se lehetséges, mert hiszen tavaly, 1859-ben tért vissza a Déli-Jeges-tengerről Mac Clintock kapitány, s magával hozta e szerencsétlen expedíció pusztulásának kétségtelen bizonyítékait.

Így hát talán a híres Északnyugati átjárón akar áthaladni a Forward? Mire lenne ez jó? Mac Clure kapitány akadt rá erre az átjáróra, 1853-ban, és az ő hadnagyának, Creswellnek jutott az a dicsőség, hogy elsőnek kerülhette meg az amerikai szárazföldet a Bering-tengerszorostól a Davis-tengerszorosig.

A szakemberek szemében mégis bizonyosnak, sőt kétségtelennek látszott, hogy a Forward a jégmezők birodalmába készül behatolni. Vajon a Déli-sark felé nyomul, hogy messzebbre jusson el, mint Wedell, a bálnavadász, vagy még messzebb, mint James Ross kapitány? De mire jó ez, és mi a célja vele?

Mindebből látható, hogy ámbár csak igen szűk tere volt a találgatásnak, a képzelet szabadon csapongott.

Vízre bocsátása után másnapra a kétárbocos hajógépei is megérkeztek az R. Hawthorn cég newcastle-i műhelyéből.

Ez a százhúsz lóerős, lengőhengeres gép kevés helyet foglalt el. Teljesítőképessége a hajó tonnatartalmához viszonyítva tetemesnek volt mondható, különösen, ha a sebességet fokozó bőséges vitorlázatot is tekintetbe vesszük. A próbautak ezt kétségtelenül bebizonyították, és még Johnson főmatróz is helyénvalónak tartotta, hogy kifejezze ebbéli véleményét Clifton ama bizonyos barátja előtt:

- Ha a Forward egyidejűleg használja a vitorláit is, meg a hajócsavarját is, akkor a vitorláival halad gyorsabban.

Clifton barátja mindebből egy szót sem értett, de úgy vélte, hogy olyan hajó, amelynek egy kutya a kapitánya, mindenre képes.

A hajógépek felszerelése után következett az élelmiszerek berakodása; és ez nem volt csekélység, mert a hajó hat esztendőre vitt magával élelmet. Ez az élelem sózott és szárított húsból, füstölt halból, kétszersültből és lisztből állott. Kávé- és teahegyek ömlöttek a hajókamrába. Richard Shandon igazi szakemberként kezelte az értékes rakományt. Mindent szakszerűen tároltak, címkével, számozással láttak el. Igen nagy készletet raktároztak el abból a pemmicannek nevezett, indiai eredetű készítményből is, amely kis térfogatban nagy táperejű elemeket tartalmaz. Az effajta élelmiszerek berakodása láttán kétségtelen volt, hogy a hajó hosszú útra készül. De a berakodást szemlélő jó megfigyelő arra is tüstént rájöhetett, hogy a Forward a sarki tengerekre indul. Mert mit látott még? Citromlével telt hordókat, mészpasztillákat, mustárral, sóskával és gyógynövénnyel telt ládákat, egyszóval a rendkívül hatásos skorbutellenes szerek tömegét, amelyek jótékony hatására oly nagy szükség van az Északi- és Déli-sark körüli hajózásnál. Shandont kétségtelenül figyelmeztethették, hogy különös gondot fordítson a rakománynak erre a részére, mert mindenen rajta volt a szeme, persze az úti gyógyszertár elhelyezésén is.

Ha fegyverféle nem is volt valami nagy számban a hajón, a félős kedélyek megnyugtatására a lőporkamra annyira színültig volt puskaporral, hogy ez már szinte félelmetes volt. Az egyetlen fedélzeti ágyúcska semmiképpen sem szándékozhatott elfogyasztani ezt a töméntelen kosztot. Ezen el lehetett gondolkodni. De óriási fűrészeket, hatalmas szerszámokat, mint például emelőket, ólomtömböket, kézifűrészeket, ménkő nagy fejszéket is rakodtak be, azt a jelentős mennyiségű blasting cylindert[1] nem is számítva, amelynek felrobbanása bőven elegendő lett volna a liverpooli vámház légbe röpítésére. Mindez különös, sőt félelmetes volt, az ezerféle rakétáról, röppentyűről, jelzőlámpásról nem is szólva.

A New Prince-kikötőben bámészkodó tömeg mindezen kívül még egy hosszú, mahagónifából készült bálnavadászcsónakot, egy guttaperkával borított bádogpirogot és néhány gumicsónakot is megcsodálhatott. Ez utóbbi amolyan gumiból készült köpeny, amelyet csónakká lehet átalakítani, ha a benne levő tömlőt felfújják. Most, hogy a visszahúzódó dagállyal a Forward elindult titokzatos rendeltetése felé, a nézők növekvő szorongással feszengtek, sőt némi meghatottság vett erőt rajtuk.


II.
VÁRATLAN LEVÉL

Íme, annak a levélnek a szövege, amelyet Richard Shandon nyolc hónappal ezelőtt kapott:

"Aberdeen, 1859. augusztus 2.

Richard Shandon úrnak,

Liverpool.

Uram!

Jelen soraimmal értesítem Önt, hogy Marcuart and Co. liverpooli bankárok kezéhez átutaltam tizenhatezer font sterlinget. Csatoltan küldök önnek néhány, aláírásommal ellátott csekket, amelyek felhasználásával Ön a Marcuart-cégnél a fent említett tizenhatezer font sterlinggel rendelkezhet.

Ön nem ismer engem. De ez nem fontos. Én ismerem Önt. És ez a fő.

Ezennel felajánlom Önnek a Forward nevű kétárbocos másodtiszti állását egy olyan hajóútra, amely hosszúnak és veszélyesnek ígérkezik.

Ha nem vállalja, nem baj. Ha vállalja, évi ötszáz font sterlinget folyósítok Önnek fizetségként, s minden év végén, az út egész tartama alatt tíz százalékkal emelkedik a járandósága.

Forward nevű kétárbocos nincs. Önnek kell megépíttetnie olyként, hogy a hajó legkésőbb 1860 április első napjaiban tengerre szállhasson. Ide mellékelek egy részletes tervrajzot, a költségvetéssel együtt. A legszigorúbban ehhez kell tartania magát. A hajó a Scott and Co. műhelyeiben épül, ezzel a céggel kell tárgyalnia.

Különös figyelmébe ajánlom a Forward legénységének összeállítását; a legénységet így állítjuk össze: a kapitány, vagyis én, a másodtiszt, ez Ön, egy harmadik tiszt, egy főmatróz, két gépészmérnök, egy jégmester,[2] nyolc matróz és két fűtő. Ez összesen tizennyolc fő, beleszámítva az ebből a városból való Clawbonny hajóorvost is, aki a kellő időben jelentkezik majd Önnél.

Kikötöm, hogy azok, akiket erre az útra a Forwardra szegődtetünk, angolok legyenek, szabad, család nélküli, nőtlen, józan emberek, mert a hajón szeszes ital használatát nem tűröm, de még csak sörrel se élhet senki; készek mindent vállalni és elviselni. Vérmes természetűeket válogasson össze, mert a vérmes ember a legmagasabb fokon magában hordja az állati hő legfőbb létrehozóját.

Ajánlja fel nekik a szokásos fizetés ötszörösét, megtoldva tíz százalékkal minden betöltött évi szolgálat után. A vállalkozás végén fejenként ötszáz font jutalmat biztosítok; Önnek kétezer fontot szántam. Ezeket az összegeket a már említett Marcuart and Co. cégnél helyezem letétbe.

Ez a vállalkozás hosszú és keserves lesz, de tiszteletre méltó. Így hát nincs mit haboznia, Shandon úr.

Poste restante válaszát Göteborgba (Svédország) várom, K. Z. jeligére.

Utóirat: február 5-én Ön kap egy nagy, fityegő ajkú, feketésbarna, keresztcsíkos testű dán kutyát. Helyezze el a hajón, s táplálja faggyúlevesbe kevert árpakenyérrel. A kutya átvételéről küldjön értesítést Livornóba (Olaszország), a fenti jeligére.

A Forward kapitánya majd kellő időben jelentkezik, és felfedi kilétét. Az indulás idején Ön megkapja újabb utasításaimat.

A Forward kapitánya,
K. Z."


III.
DOKTOR CLAWBONNY

Richard Shandon jó tengerész volt. Bálnavadászhajók parancsnokaként hosszú időt töltött az Északi-Jeges-tengeren. Egész Lancasterben nagyon jó hírnévnek örvendett. Egy ilyen levélen méltán csodálkozhatott. Csodálkozhatott is, de olyan hidegvérrel fogadta, mint az olyan ember, aki már különb dolgokat is látott.

Ő maga egyébként megfelelt a megszabott feltételeknek: nőtlen volt, se gyereke, se szülei, se rokonsága. Egyszóval szabad ember. Így hát, mivel senkije se volt, akivel megbeszélje a dolgot, egyenest a Marcuart and Co. bankház cégtulajdonosait kereste fel.

Ha a pénz ott van, a többi már magától megy - gondolta.

A bankházban az olyan embert megillető tisztelettel fogadták, akinek tizenhatezer font sterlingje lapul a páncélszekrényben. Mihelyt meggyőződött róla, hogy a pénz valóban ott van, Shandon előkerített egy ív fehér papirost, és verébfejnyi tengerészbetűket körmölve, megírta a megadott címre, hogy elfogadja az ajánlatot.

Még aznap érintkezésbe lépett a birkenheadi hajóépítő céggel, és huszonnégy órával később a Forward hajótője ott nyújtózott az ácsműhely ászokgerendáin.

Richard Shandon negyvenesforma, tagbaszakadt, erélyes és bátor legény volt; ez három olyan tengerészerény, amely önbizalmat, erőt és hidegvért kölcsönöz. Irigykedő, nehéz természetű embernek ismerték, nem is szerették soha a matrózai, csak féltek tőle. Ezt a hírét egyébként nem annak köszönhette, mintha a munkában hajszolta volna a legénységet, hiszen tudták róla, hogy úgyis kimászik minden bajból.

Shandon attól tartott, hogy a vállalkozás titokzatossága majd valamiként korlátozza őt mozgási szabadságában. Tehát ilyeténképpen okoskodott:

- Legjobb, ha nem jár el a szám. Akad majd olyan ezek között a tengeri medvék között, aki ennek az ügynek minden csínját-bínját tudni szeretné. Mivel pedig jómagam se tudok semmit, egyáltalán nem áll módomban nekik válaszolni. Ez a K. Z. minden bizonnyal valami csudabogár. De végül is ismer engem, s számít rám, és ez elég. Ami pedig a hajóját illeti, hát azt takarosan összeeszkábáljuk, és ne hívjanak engem Richard Shandonnek, ha nem azért épül, hogy a Jeges-tenger felé fordítsuk az orrát. De ez maradjon az én titkom meg a tisztjeimé.

Mindezek után Shandon nekilátott a legénység toborzásának, a matrózok családi és egészségügyi körülményeinek tekintetében követve a kapitány utasításait.

Ismert egy James Wall nevű matrózt, derék, önfeláldozó fiú volt és jó tengerész. Ez a Wall úgy harmincéves lehetett, és nem először járta volna be az északi vizeket. Shandon felajánlotta neki a harmadtiszti állást, és James Wall látatlanban elfogadta. Rajongott hivatásáért; csak hajózni, hajózni, mindegy, hogy merre! Shandon részletesen elmondta neki, miről van szó, éppúgy, mint annak a bizonyos Johnsonnak, akit szolgálatvezető első altisztként vett fel.

- Látatlanban elfogadom - felelte James Wall -, mint ahogy bármi más munkát elfogadnék. Ha netán az Északnyugati átjárót kellene felkutatnunk, az sem baj. Akad, aki onnan is visszajön.

- Nem mindig - vágott közbe Johnson mester. - De hát persze ez nem ok arra, hogy ne menjünk arrafelé.

- Mellesleg szólva - folytatta Shandon -, ha nem csalódunk feltevésünkben, meg kell adni, hogy ez az utazás kedvező feltételekkel indul. Ez a Forward pompás kis hajó, jó masinájával messzire eljut! Tizennyolc főnyi legénység. Többre nincs is szükségünk.

- Tizennyolc ember - jegyezte meg Johnson mester. - Éppen amennyi az amerikai Kane hajóján volt, azon a híres sarki útján.

- De mégiscsak különös - folytatta Wall -, hogy egy magánember megkísérelje az átkelést a tengeren, a Davis-szorostól a Bering-szorosig. A Franklin tengernagy felkutatására kiküldött expedíciók már több mint százhatvanezer font sterlingjébe kerültek Angliának, anélkül, hogy kézzelfogható eredménnyel jártak volna. Ki az ördög kockáztathatja ezek után még a vagyonát egy ilyen vállalkozásban?

- Először is, James, mi most csak egy egyszerű feltevésen vitatkozunk. Ki tudja, vajon valóban az Északi- vagy Déli-Jeges-tengerre indulunk-e? Talán valami új felfedezés megkísérléséről van szó. Egyébként maholnap jelentkezik valami doktor Clawbonny, az minden bizonnyal többet tud a dologról; azért küldik ide, hogy felvilágosítson bennünket. Majd meglátjuk.

- Lassabban a testtel, parancsnok uram! - mondta Johnson mester. - Én a magam részéről alaposan utána akarok nézni a dolgoknak. Már ami például a kapitánynak az állati-hőelméletét vagy micsodáját illeti. Hát biztosítom, hogy én ennek utánanézek. Ezt aztán rám bízhatja!

Ez a Johnson aranyat ért, mert értett a sarki szélesség vizein való hajózáshoz. Szállásmester volt a Phénix fedélzetén, mikor a hajó 1853-ban részt vett a Franklin felkutatására szervezett expedícióban. Ez a bátor tengerész szemtanúja volt a francia Bellot hadnagy halálának is, mert ő kísérte a hadnagyot a jégmezőkön át, azon a végzetes kiránduláson. Johnson jól ismerte a liverpooli tengerésznépséget, és nyomban nekilátott, hogy összetoborozza embereit.

Shandon, Wall és ő olyan jól intézte a dolgokat, hogy december első napjaiban együtt volt a legénység. Persze ez nem ment minden nehézség nélkül. Sok olyan akadt köztük, aki annyira bekapta a magas fizetség csalétkét, hogy az expedíció kétes jövője sem riasztotta vissza, viszont nem egy, miután határozottan elszegődött az útra, később visszavette adott szavát, s visszaadta a kapott előleget, mert barátai lebeszélték arról, hogy egy ilyen vállalkozásba fogjon. Egyébként valamennyien megpróbálták kifürkészni a titkot, és kérdésekkel halmozták el Richard parancsnokot. Ez aztán Johnson mesterhez utasította őket.

- Mit akarsz voltaképpen? Mit mondjak neked, barátocskám? - felelte a kérdezősködőknek Johnson. - Jómagam se tudok többet a dologról, mint te. Mindenesetre jó társaságban leszel, olyan vidám fickókkal, akik nem ijednek meg az árnyékuktól. És már ez is valami! Így hát ne sokat töprengj. Kell, vagy nem kell? Ha kell, viszed, ha nem kell, itt hagyod!

És a legtöbbjüknek kellett.

- Értsd meg hát - tódította olykor az altiszt -, annyian jelentkeznek, hogy alig győzök köztük válogatni. Ekkora fizetés, amilyenre a matrózok nem is emlékeznek errefelé, és a tudat hogy visszajövet szép, kerek kis summa üti a markodat. Hát ez aztán igazán csábító dolog nem?

- Való igaz, hogy csábító a dolog! - felelték a matrózok. - Hogy élete végéig van aztán az embernek mit aprítania a tejbe!

- De nem takargatom előtted azt se, fiam - folytatta Johnson -, hogy a vállalkozás hosszú, keserves, veszedelmes. Ez világosan benne van az utasításban, tehát tudni kell, miről van szó. Nyilván meg kell kísérelni mindent, ami emberileg lehetséges. Talán még többet is! Ha tehát úgy érzed, hogy nincs helyén a szíved, hogy nem bírsz szembenézni minden megpróbáltatással, ha nem bújt beléd az ördög, ha nem azt mondod magadnak, hogy húszat adsz egy ellen, hogy otthagyod a fogad, egyszóval, ha ragaszkodol ahhoz, hogy szívesebben hagyod ott a bőrödet egyik helyen, mint a másikon, vagyis hogy ha inkább itt szeretnéd hagyni, mint amott, akkor hátra arc, fiam, és add át a helyed egy bátrabb cimborának.

- De akkor legalább azt mondja meg, Johnson mester - próbálkozott a sarokba szorított matróz -, legalább annyit mondjon meg, hogy ismeri-e a kapitányt.

- A kapitány Richard Shandon, barátocskám, legalábbis addig, míg másik nem jelentkezik.

Mert meg kell mondani, hogy igenis, ez járt az eszében a parancsnoknak. Jólesett arra gondolni, hogy az utolsó pillanatban majd csak megkapja a hajó célját illető pontos utasításokat, s hogy ő marad az úr a Forward fedélzetén. Sőt tetszelgett is magának abban, hogy ezt a vélekedését beszélgetés közben terjessze a tisztjei között, miközben figyelte a munkát a kétárbocos körül, amelynek váza úgy hevert ott, a birkenheadi hajógyár ácsműhelyében, mint egy oldalára fordult bálna.

Shandon és Johnson szigorúan követte a legénység egészségi állapotára vonatkozó utasításokat. Ezeknek a legényeknek a külseje megnyugtató volt, maga a hő ősforrása volt valamennyi; ennyi "hő" akár a Forward gőzgépét is elhajtotta volna. Rugalmas tagjaik, pirospozsgás arcuk arra vallott, hogy jól bírják a kemény hidegeket. Magabiztos, elszánt, erélyes, keménykötésű legény volt valamennyi. Persze akadt köztük kevésbé erőteljes is. Shandon habozott, hogy fölvegye-e ezeket is, mint például Grippert és Garryt, a két matrózt és Simpsont, a szigonyvetőt, mert ezeket kissé maznáknak találta. De elvégre ezek is jól fejlett, bátor lelkű fiúk voltak, így hát beírta a nevüket a személyzeti lajstromba.

Mikor a legénység együtt volt, Shandonnek és két tisztjének figyelme az élelmiszer-rakományra összpontosult. Pontról pontra szigorúan követték a kapitány utasításait, ezeket a világos, pontos, részletes rendelkezéseket, amelyek minden egyes cikk mennyiségét és minőségét felsorolták. A parancsnok rendelkezésére álló bankszámla igénybevételével minden cikket készpénzzel fizettek, 8 százalék kasszáskontó levonásával, amelyet Richard gondosan K. Z. számlája javára könyvelt.

Legénység, élelmiszerkészlet, rakomány, minden együtt volt 1860 januárjában. A Forward már kezdett formát ölteni. Shandon egy napot se mulasztott el, hogy ki ne menjen Birkenheadbe.

Január 23-án reggel szokása szerint azoknak a jókora gőzbárkáknak egyikében ült, amelyeknek mindkét végén van egy-egy kormányszerkezet - hogy ne kelljen folyvást forgolódni -, s amelyek a Mersey két partja között szüntelenül közlekednek. A mindennapos köd most is leereszkedett a folyóra, úgyhogy a folyami matrózok az alig tízperces útvonalon is kénytelenek voltak az iránytű szerint igazodni.

De bármily sűrű volt is ez a ködlepel, nem akadályozta meg Shandont abban, hogy szemügyre vegye azt az alacsony termetű, meglehetősen köpcös, nemes vonású, vidám képű, kedves tekintetű embert, aki most feléje tartott, és mikor odaért hozzá, mindkét kezét megragadta, s melegen megrázta. "Valódi déli hevességgel" - mondaná erre a mozdulatra a francia.

De ha ez a személyiség nem is volt délvidéki, kevésen múlhatott, hogy nem onnan származott. Beszédjét széles taglejtésekkel kísérte. Egymásra toluló gondolatainak utat kellett találnia, nehogy szétvessék agya masináját. Szeme apró, mint a szellemes embereké, szája nagy és mozgékony; mindez mint megannyi biztonsági szelep működött, s lehetővé tette számára, hogy utat engedjen annak a túltelítettségnek, amely ennen lénye volt. Beszélt, folyton-folyvást csak beszélt, annyit és oly élénken, hogy - valljuk be - Shandon egy árva szót sem értett belőle.

Igen ám, de a Forward másodtisztje azon nyomban felismerte ezt az emberkét, holott sohasem látta. Hirtelen átvillant valami az agyán, és mihelyt amaz lélegzetet vett, Shandon gyorsan félbeszakította:

- Doktor Clawbonny?

- Ő maga, saját személyében, parancsnok uram! Lám, már csaknem egy teljes negyed órája kérdezősködöm ön után, mindenütt, mindenkinél! Képzelheti, milyen türelmetlen vagyok. Még öt perc, és elvesztem a fejemet. Hát ön az, Richard kapitány? Ön hát valóban létezik? Hát nem puszta mítosz ön? A kezét! Ide a kezét, hadd szorítom meg még egyszer! Igen, ez valóban Richard Shandon keze! Márpedig, ha létezik egy Richard nevű hajóparancsnok, akkor nyilván van egy Forward nevű kétárbocos is, amelyen ez a Richard parancsnokol. És ha ő a parancsnoka a hajónak, akkor az a hajó útnak is indul. És ha útnak indul, akkor felveszi doktor Clawbonnyt a fedélzetére.

- Úgy van, doktor. Én vagyok Richard Shandon, és van egy Forward nevű kétárbocos, amely majd elindul!

- Ez logikus - felelt a doktor, miután hatalmas levegőkészlettel látta el magát a következő lélegzetvételig. - Ez logikus. Láthatja is, mennyire örülök. Vágyaim netovábbja teljesedik! Már réges-rég várok az alkalomra, s minden óhajom egy ilyen utazás. Márpedig önnel, parancsnok...

- Engedje meg... - próbálta meg félbeszakítani Shandon.

- Önnel - folytatta zavartalanul Clawbonny - biztosak lehetünk abban, hogy messzire jutunk, s hogy egy tapodtat se tágítunk.

- De... - próbálkozott ismét Shandon.

- Mert ön bebizonyította, parancsnok. Én ismerem az ön szolgálati múltját. Ó, ön tetőtől talpig büszke tengerész!

- Ha lenne olyan szíves...

- Nem! Nem akarom, hogy az ön vakmerőségében, találékonyságában, rátermettségében bárki is, akár csak egy pillanatra is kételkedjék, még ön sem! Az a kapitány, aki önt választotta másodtisztjéül, olyan ember, aki érti a dolgát! Ezt én mondom önnek!

- De nem erről van szó - szólalt meg végre türelmetlenül Shandon.

- Hát akkor miről van szó? Ne hagyjon itt tovább epekedni.

- De az ördögbe is, ön nem hagy szóhoz jutni! Mondja meg, doktor, kérem szépen, hogyan vették rá önt arra, hogy részt vegyen a Forward expedíciójában?

- Levél útján. Tessék, itt ez a becsületes levél, egy derék kapitány kurta-furcsa levele, de azért nekem ez bőségesen elég!

S a doktor átnyújtotta Shandonnek a következő levelet:

"Inverness, 1860. január 22.

Doktor Clawbonnynak,

Liverpool.

Ha doktor Clawbonny hajóra akar szállni, hogy egy hosszú utazást tegyen, jelentkezhet a Forwardon, Richard Shandon parancsnoknál, aki megkapta a rá vonatkozó utasításokat.

A Forward kapitánya,
K. Z."

Ez a levél ma reggel érkezett, s én, íme, kész vagyok felszállni a Forwardra.

- De legalább tudja-e ön, doktor, mi a célja ennek az utazásnak? - folytatta Shandon.

- A legcsekélyebb tudomásom sincs róla. De mit számít az, ha csak megyek valamerre! Azt mondják, hogy én tudós vagyok. Ebben csalódnak, parancsnok úr. Én nem tudok semmit. És ha meg is jelent néhány olyan könyvem, amelynek keletje van, nem volt igazam. Az olvasóközönség nagyon kedves, hogy megvásárolja a könyveimet! Mondom önnek: nem tudok én semmit, legföljebb annyit, hogy nem tudok semmit. Hát ha most felajánlják nekem, hogy tökéletesítsem, vagy jobban mondva alapozzam meg újra az orvosi, sebészi, történelmi, földrajzi, növénytani, ásványtani, kagylótani, földmértani, vegytani, természettani, mechanikai, vízrajzi tudásomat, akkor bizony én két kézzel kapok az ajánlaton, s biztosíthatom, hogy nem kéretem magam!

- Szóval hát akkor ön nem tudja, merre tart a Forward? - folytatta Shandon csalódottan.

- Már hogyne tudnám, parancsnok! Oda megy a Forward, ahol tanulni, felfedezni, művelődni lehet, ahol összehasonlításokat lehet végezni, ahol más erkölcsökkel, más vidékekkel, más népekkel lehet találkozni, s tanulmányozni lehet őket, ténykedéseik gyakorlása közben. Egyszóval oda megy a hajó, ahol én még sohasem jártam.

- De pontosabban hová? - kiáltott fel Shandon.

- Pontosabban? - felelt a doktor. - Olyasmit hallottam, hogy az Északi-Jeges-tenger felé vitorlázik. Nos hát akkor északnak tartunk!

- De legalább ismeri a hajó kapitányát? - kérdezte Shandon.

- Halvány fogalmam sincs róla, ki lehet! De annyi biztos, hogy jóravaló ember. Ha én mondom, elhiheti!

Mikor a parancsnok és a doktor kiszállt Birkenheadben, az előbbi megmagyarázta az utóbbinak, hogy mi a helyzet, és ez a titokzatosság felgyújtotta a doktor képzeletét. A kétárbocos megpillantása kimondhatatlan örömmel töltötte el. Ettől a naptól fogva nem tágított Shandon mellől, minden reggel levizitelt az épülő Forwardnál.

Egyébként a doktornak az volt a feladata, hogy a hajógyógyszertár berendezésére felügyeljen.

Mert orvos volt ez a doktor Clawbonny, méghozzá a javából! De nem gyakorló orvos. Huszonöt éves korában doktorált, mint mindenki más, s negyvenéves fejjel már valóságos tudós volt. Az egész városban jól ismert orvos befolyásos tagja lett a liverpooli irodalmi és filozófiai társaságnak. Kis vagyonkája módot adott neki arra, hogy holmi tanácsokat osztogasson, amelyek ingyen is sokat értek. Mindenki szerette, mint igazán szeretetre méltó embert, sohase ártott senkinek, még saját magának sem. Élénk és bőbeszédű volt, ha úgy vesszük, de igazi szívember, aki mindenkinek odanyújtja segítő kezét.

Mikor a városban híre terjedt, hogy a Forward fedélzetén ünnepélyesen elfoglalta doktori székét, barátai mindent elkövettek, hogy lebeszéljék, de ezzel csak azt érték el, hogy rögeszméje még mélyebb gyökeret vert. Márpedig ha a doktor fejében gyökeret vert valami, ember lett légyen a talpán, aki azt ki tudta onnan tépni.

Ettől a naptól fogva az "aszongyák"-ok, a feltevések, az aggodalmak megszaporodtak. De mindennek ellenére a Forwardot 1860. február 5-én vízre bocsátották. Két hónappal később a hajó útra készen állt.

Február 15-én, miként azt a kapitány levele jelezte volt, egy dán fajtájú kutyát adtak fel az edinburghi vasútállomáson, Richard Shandon liverpooli címére. Az állat mogorvának, félénknek, sőt kissé komor külsejűnek látszott, s tekintete is különös volt. Réz nyakörvén a Forward név volt olvasható. A parancsnok még aznap elhelyezte az ebet a fedélzeten, és Liverpoolba, a megadott kezdőbetűs jeligére írt levélben igazolta megérkezését.

Így hát, a kapitány kivételével, a Forward legénységi létszáma teljes volt. A legénységi lista ezt a képet mutatta:

1. K. Z., kapitány, 2. Richard Shandon, parancsnok, 3. James Wall, harmadtiszt, 4. dr. Clawbonny, hajóorvos, 5. Johnson, szolgálatvezető első altiszt, 6. Simpson, szigonyvető, 7. Bell, hajóács, 8. Brunton, első gépészmérnök, 9. Plower, második gépészmérnök, 10. Strong, szakács (néger), 11. Foker, sarkköri révkalauz, 12. Wolsten, puskaműves, 13. Bolton, matróz, 14. Garry, matróz, 15. Clifton, matróz, 16. Gripper, matróz, 17. Pen, matróz, 18. Warren, kazánfűtő.


IV.
A KUTYA-KAPITÁNY

Április 5-én ütött az indulás órája. Az a tény, hogy a doktort felvették a hajóra, kissé megnyugtatta a kedélyeket. Mert ahová ez az érdemes tudós indul, oda bízvást lehet követni. De a legénység nagy része továbbra is nyugtalan volt, és Shandon már szeretett volna mielőbb a nyílt tengeren lenni, mert attól tartott, hogy egy-két matróz meglép, ami bizony nagy hiányt okozna a fedélzeten. Ha már majd egyszer a part eltűnt a láthatárról, a legénység is beletörődik a változhatatlanba.

Doktor Clawbonny fülkéje a hátsó fedélzeten volt, s az egész hajófart elfoglalta. A kapitány és a másodtiszt kabinja szemben vele, a hajóhídra nézett. A kapitány fülkéjét, miután teletömték különféle felszerelési tárgyakkal, bútorzattal, úti öltözékekkel, könyvekkel, tartalék ruházattal s egy jegyzéken részletesen felsorolt szerszámokkal - gondosan bezárták. Az ismeretlen kapitány rendelkezése értelmében a kabinkulcsot lübecki címére küldték el, így hát ebbe a fülkébe egyedül csak ő léphetett be.

A dolognak ez a része bosszantotta Shandont, és csökkentette az esélyt, hogy ő lesz itt a főparancsnok. Ami pedig az ő kabinját illeti, hát az alaposan el volt látva az utazáshoz szükséges holmival, mert hiszen ő tökéletesen tisztában volt egy ilyen sarki hajóút követelményeivel.

A harmadik tiszt szobája az alfedélzeten volt, a matrózok tágas hálóhelyisége mellett. A legénység itt igen jól érezte magát. Nemigen akadt hajó, amelyen ilyen kényelmes szállásuk lehetett volna. Itt úgy bántak velük, mint valami értékes rakománnyal. A közös helyiség közepén kályha terpeszkedett.

Doktor Clawbonny csakis a maga dolgával törődött. Már február 6-án, tehát a Forward vízre bocsátásának másnapján elfoglalta kabinját. - A legboldogabb állat az a csiga - mondta -, amely kedvére való csigaházat csinálhat magának. Nos, én azon leszek; hogy értelmes csiga váljék belőlem.

S bátran mondhatjuk, hogy a doktor kabinja, olyan csiga számára, amely nem hagyja el a házát, szépen kezdett alakulni. A tudós gyermekes örömével rakta rendbe tudományos holmiját. Olyan pompás rendet teremtett a könyvei, növénygyűjteményei, fiókjai, precíziós műszerei, természettani készülékei, hőmérő-, légsúlymérő-, nedvességmérő-, csapadékmérő-, szemüveg-, iránytű-, sextans-, térkép-, terv-, fiola-, gyógypor-gyűjteménye, valamint hiánytalan úti gyógyszertára üvegcséi között, hogy a British Museum elbújhatott volna mögötte. Ez a hat négyzetlábnyi terület mérhetetlen kincsekkel volt tele. A doktornak csak a kezét kellett kinyújtania, hogy máris orvossá, matematikussá, csillagásszá, földrajztudóssá, botanikussá vagy kagylótantudóssá váljék.

De meg kell adni, hogy büszke is volt a berendezésére, s boldog ebben az ő úszó szentélyében, amelybe pedig barátai közül a három legsoványabb is nehezen férne bele.

Bejöttek is a barátok, nemsokára, s oly tömegesen özönlöttek el a szobácskát, hogy ez már feszélyezni kezdte a doktort, bármily könnyen kezelhető ember volt is. Végül is azt mondta, amit Szókratész:

- Kicsi az én házam, de adja az Ég, hogy sohase teljék meg barátokkal!

A Forward leírását kiegészítendő, elég annyit mondanunk, hogy a nagy dán kutya házikóját ama titokzatos kabin ablaka alatt ácsolták össze. De a kutyaház vad lakója szívesebben csatangolt a fedélközön és a hajófenéken. Lehetetlennek látszott megszelídíteni ezt az ebet, senki sem bírt a fura természetével, különösen éjjelente hallatta siralmas vonítását, mely gyászosan hangzott a hajótérben.

Talán távollevő gazdáját siratta? Vagy tán ösztöne megsúgta, milyen veszedelmek várnak rá? Megérezte az eljövendő veszedelmeket? A matrózok az utóbbit hitték, s nem egy közülük ugratta azokat, akik komolyan valamiféle ördögi állatnak tartották a kutyát.

Pen, ez a durva fickó, egyszer, amint nekiment a kutyának, hogy megüsse, olyan szerencsétlenül verte be fejét az emelőcsiga sarkába, hogy betörte a koponyáját. Nosza, több se kellett: ezt a balesetet is az állat számlájára írták.

Clifton, a matróznép között a legbabonásabb, azt a különös megjegyzést tette, hogy a kutya, mikor a hátsó fedélzeten tartózkodik, mindig a szeles oldalon sétálgat. S később, mikor a hajó a nyílt tengeren vitorlázott, s szél iránt haladt, a különös állat minden fordulásnál változtatta a helyét, s szél ellen sétált, mintha csak a Forward kapitánya lenne.

Doktor Clawbonny, akinek nyájassága egy tigrist is megszelídített volna, hasztalan próbált a kutya kegyeibe férkőzni; hiába pazarolta rá az idejét, semmire sem jutott vele.

Egyébként ez az állat nem hallgatott egyetlen olyan névre sem, amely be van írva a kutya-kalendáriumba. Így hát a fedélzet népe végül is a Kapitány nevet adta neki, mivel úgy látszott, tökéletesen tisztában van a hajószokásokkal. Holtbiztos, hogy ez a kutya már utazott hajón.

Így aztán már érthető az a tréfás válasz, amit az altiszt adott Clifton barátjának, s az is, hogy ennek a feltevésnek szép számmal akadt hívője. A matrózok is nevetve hangoztatták, ők bizony azt várják, hogy egy szép napon a kutya visszanyeri emberi alakját, és harsány hangon elkezd kommandírozni a hajón.

Ha Richard Shandon maga nem is tartott ettől, de azért eléggé nyugtalan volt, és április 5-én este, az indulás előtti napon, a hátsó fedélzet szögletében tanácskozott erről a doktorral, Wall-lal és Johnson mesterrel.

Tizedik grogjukat szopogatták négyecskén, kétségkívül az utolsót, mivelhogy az aberdeeni levél előírásai értelmében a legénység minden tagjának, a kapitánytól kezdve a kazánfűtőig "teetotaler"-nek kellett lennie, vagyis tilos szeszt fogyasztania, tehát a fedélzetről száműzték a bort, sört, pálinkát. Kivételt csakis a betegekkel volt szabad tenni, de azt is csak a hajóorvos rendeletére.

Egy órája beszélgettek már, az indulás volt a téma. Ha a kapitány megvalósítja célkitűzéseit, akkor Shandonnek még holnap reggel meg kell kapnia az utolsó rendelkezéseket.

- Ha ez a levél nem is nevezné meg a kapitányt - mondta a parancsnok -, akkor is meg kell adnia legalább a hajó útirányát. Enélkül merre tartsunk?

- Szavamra mondom - válaszolta türelmetlenül a doktor -, ha én a maga helyében lennék, Shandon, én még levél nélkül is elindulnék. A levél majd utánunk jön.

- Magának sejtelme sincs semmiről, doktor! Hát kérdem: a világnak melyik tája felé fordítaná a vitorlát, kérem szépen?

- Természetesen az Északi-sark felé! Ez magától értetődik. Nem is lehet kétséges.

- Nem is lehet kétséges! - vágott közbe Wall. - És miért nem a Déli-sark felé?

- A Déli sarkra? - kiáltott fel a doktor. - Soha! Tán csak nem vette a fejébe a kapitány, hogy egy kétárbocossal nekivág az Atlanti-óceánnak! Kegyeskedjék egy kicsit gondolkozni, kedves Wall!

- A doktornak mindenre van válasza - felelte Wall.

- Hát mondjuk, hogy északnak - folytatta Shandon. - De azt mondja meg, doktor, hogy hová? A Spitzbergákra? Grönlandba? Labradorba? A Hudson-öbölbe? Ha minden út egyféle vezet, vagyis az áthatolhatatlan jégmezők felé - márpedig éppen elég út vezet oda -, jómagam is nagy zavarba jönnék, ha határoznom kellene, hogy a sok közül melyiket válasszam. Hát erre milyen kategorikus választ tud adni, doktorkám?

- Semmilyet - felelte a doktor, bosszankodva, merthogy erre valóban nem tudott mit felelni. - De tegyük fel, hogy nem kapja meg a levelet. Hát akkor mit csinálna?

- Semmit. Várnék.

- Akkor nem indulna el? - kiáltott fel Clawbonny, és kétségbeesetten hadonászott a poharával.

- Nem. Semmiképpen sem.

- Így okosabb - szólt közbe szelíden Johnson mester, miközben a doktor az asztal körül sétálgatott, mert izgalmában nem bírt egy helyben maradni. - Igen, ez a legokosabb, ámbár a túl hosszú várakozás kellemetlen következményekkel járhatna: először is az évszak kedvező, és ha északnak tartunk, a Davis-szoroson való átkelésnél ki kell használnunk a jég megindulását. Ezenfelül, a legénység is mind nyugtalanabb; barátaik, matróztársaik folyton unszolják az embereinket, hogy hagyják ott a Forwardot, és ha ez így megy tovább, bizony azt hiszem, előbb-utóbb nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetünk.

- És ehhez még hozzá kell tenni - folytatta James Wall -, hogy ha a pánik elharapódzik matrózaink között, mind megszökik, és én nem tudom, parancsnokom, hogyan sikerül majd akkor önnek másik legénységet összeszednie.

- De hát akkor mit csináljunk? - kiáltott fel Shandon.

- Azt, amit az imént mondott - felelte a doktor. - Várni kell, de csak holnapig, ráérünk aztán kétségbeesni. Mindenesetre jó jel, hogy a kapitány mind ez ideig pontosan beváltotta ígéreteit. Semmi okunk sincs hát azt hinni, hogy kellő időben nem kapunk értesítést utazásunk célját illetően. Nekem pillanatnyi kétségem sincs az iránt, hogy holnap ilyenkor már javában az Ír-tengeren hajókázunk. Így hát, barátaim, én amondó vagyok, hogy hajtsunk fel még egy utolsó grogot szerencsés utazásunkra. Az igaz, hogy egy kicsit érthetetlenül kezdődik, de olyan tengerészekkel, mint önök, ezret adnék egy ellen, hogy jól végződik.

És még egyszer, utoljára, összecsendült a négy pohár.

- És most, parancsnokom - mondta Johnson mester -, én csak egy tanácsot adhatok önnek: készüljünk fel teljesen az utazásra. Hadd lássa a legénység, hogy ön útra kész. Holnap, akár jön levél, akár nem, a hajónak indulásra készen kell állnia. Ne fűttesse be a gépet, úgy látom, a szél kitart. Mi sem könnyebb, mint ezzel az erős hátszéllel elindulni; révkalauz a fedélzetre, a dagály órájában ki a kikötőből, és Birkenhead csúcsa fölött lehorgonyozni. Így embereinknek nem lesz semmiféle összeköttetésük a szárazfölddel; ha meg az az átkozott levél megérkezik, ott is éppúgy ránk talál, mint bárhol másutt.

- Ez aztán a beszéd, derék jó Johnsonom! - lelkesedett a doktor, s kezet nyújtott a vén tengeri medvének.

- Úgy lesz, ahogy mondta! - felelte Shandon.

Ezek után mindnyájan a kabinjukba mentek, hogy szundítsanak egyet hajnalig, de nyugtalanul forgolódtak álmukban.

Másnap az első levélosztásnál egyetlen olyan levél sem akadt, amely Richard Shandonnek szólt volna.

De Shandon ennek ellenére nekifogott az indulás előkészületeinek. Ennek tüstént híre terjedt Liverpoolban, s amint láttuk, a bámészkodók szokatlanul hatalmas tömege sietett a New Prince-kikötőbe.

Sokan közülük felmentek a kétárbocos fedélzetére, ki azért, hogy búcsúzásul megölelje a barátját, ki meg azért, hogy lebeszélje az utazásról. De akadt olyan is, aki csak azért ment fel a fedélzetre, hogy egy pillantást vethessen erre a különös hajóra, vagy hogy végre megtudja, merre is indul hát. Morogtak is elegen, mikor látták, hogy a parancsnok hallgatagabb és zárkózottabb, mint valaha.

Bizonyára megvolt erre az oka.

Az óra tízet ütött. Sőt már tizenegy is elmúlt. A dagálynak úgy délután egy óra tájt kellett beállnia. Shandon ott állt a hátsó fedélzeten, s nyugtalan, kutató pillantást vetett a tömegre, hátha valamelyik arcról váratlanul leolvashatja az ő sorsának titkát. De mindhiába. A Forward matrózai szótlanul teljesítették a parancsait, de eközben egy pillanatra se vették le a szemüket róla; még mindig várták, de hiába várták, hogy közöl velük valamit.

Johnson mester befejezte az indulás előkészítési munkálatait. Az idő borús volt, és a kikötő medencéjén kívül igen erős a hullámverés. Meglehetős heves délkeleti szél fújt, de azért könnyen ki lehetett vinni a hajót a Merseyből.

Dél.

És még mindig semmi. Doktor Clawbonny nyugtalanul járkált, nézegetett, hadonászott. "Tengeri nosztalgia" - mondta önmagáról, bizonyos latin eleganciával. Nem tehetett róla, hogy meg volt hatva. Shandon véresre harapta az ajkát.

Ebben a pillanatban Johnson odalépett hozzá:

- Én amondó vagyok, parancsnok, hogy ha ki akarjuk használni a dagályt, ne vesztegessük az időt. Beletelik egy jó órába, míg kijutunk a dokkból.

Shandon még egy utolsó pillantást vetett maga körül, s megnézte az óráját. A déli dagály órája elmúlt.

- Gyerünk! - szólt oda altisztjének.

- Mozgás! Ez maguknak szól! - kiáltott az altiszt a bámészkodókra, s azok elhagyták a Forward fedélzetét.

Ekkor valami kavargás támadt a hajóról távozó és a rakpart felé tartó nézők tömegében, miközben a kétárbocos matrózai eloldozták az utolsó köteleket.

Ami ilyenkor elkerülhetetlen, a matrózok kissé kíméletlenül taszigálták a kíváncsiak tömegét, s most ezek zajongását elnyomta a kutya üvöltése. Az állat hirtelen nekiiramodott a fedélzet előrészéről, s a sűrű tömeget áttörve, siket hangon csaholt.

A tömeg szétvált előtte. A kutya felugrott a hátsó fedélzetre, és - bármily hihetetlenül hangzik, de ezren is látták és tanúskodhatnak, hogy így történt - ez a "kutya-kapitány" egy levelet tartott a foga között.

- A levél! - kiáltott fel Shandon. - Tehát akkor ő a hajón van?!

- "Ő" minden bizonnyal itt volt a hajón - felelte Johnson -, de már nincs itt. - S a tömegtől megtisztított fedélzetre mutatott.

- Kapitány! Kapitány! Gyer' ide, kutyus! - kiabálta a doktor, és megpróbálta elvenni a levelet a kutyától, az azonban vad ugrándozással kerülte ki a kezét. Látni való volt, hogy a kutya csakis magának Shandonnek hajlandó átadni ezt a levélbeli üzenetet.

- Gyer' ide, Kapitány! - kiáltotta Shandon.

A kutya odaszaladt, és Shandon könnyen elvette tőle a levelet.

Kapitány három vakkantása törte csak meg a hajón és a rakparton beállt mély csendet.

Shandon kezében tartotta a levelet, de még nem bontotta fel.

- De hát olvassa el már! Olvassa el! - kiáltotta a doktor.

Shandon megnézte a levelet. A feladó nélküli borítékon mindössze ennyi állt:

"Richard Shandonnek, a Forward fedélzetén."

Shandon kinyitotta a levelet, és elolvasta:

Ön a Farewell-fok felé tart. Április 20-án odaér. Ha a kapitány nem jelenik meg a hajón, Ön átkel a Davis-tengerszoroson, s felfelé halad a Baffin-tengeren, a Melville-öbölig.

K. Z.,
a
Forward kapitánya

Shandon gondosan összehajtogatta a lakonikus rövidségű levelet, zsebre tette, és parancsot adott az indulásra. A nyugati szél süvöltése kísérte szavát, melyben némi ünnepélyesség csendült.

A Forward csakhamar elhagyta a kikötőt, s egy liverpooli révkalauz vezetésével, akinek kis kutterje némi távolságban követte őket, a Mersey árjába került. A tömeg a Viktória-dokk mentén haladó külső rakparton futott, hogy még egy végső pillantást vethessen a különös hajóra. A két csúcsvitorlát, az előtörzsvitorlát és a trapézárbocvitorlát felvonták, és e vásznak alatt a Forward, nevéhez méltón, Birkenhead csúcsát megkerülve teljes sebességgel vágott neki az Ír-tengernek.


V.
A NYÍLT TENGEREN

Az egyenetlen, de kedvező áprilisi szélrohamban a Forward gyorsan szelte a hullámokat, s "bolonddá tett" hajócsavarja semmiként sem akadályozta haladását. Három óra tájt keresztezte a Liverpool és a Man-sziget közt közlekedő csavargőzöst, amely kerékdobjain a "háromlábú" Szicília négyes beosztású címerét viselte. Ennek kapitánya kurjantott nekik egyet a fedélzetéről, s ez volt az utolsó búcsúszó, amit a Forward legénysége hallott.

Öt órakor a révkalauz átadta Richard Shandonnek a hajó parancsnokságát, s felszállt a kutterjére, amely egyet kanyarodott, s csakhamar eltűnt északnyugati irányban.

Estefelé a kétárbocos elhaladt a Man-calf, azaz az ily nevű sziget déli csúcsa mellett. Az éj folyamán a tenger hatalmas hullámokat vetett, de a Forward derekasan viselkedett; északnyugatra elhagyta Ayr csúcsát és az Északi-csatorna felé haladt.

Johnsonnak igaza volt: a nyílt tengeren felülkerekedett a matrózokban a tengerészösztön. Látták, hogy milyen jó kis hajó ez, hát elfeledkeztek különös helyzetükről. A hajósélet a megszokott mederbe terelődött. A doktort valósággal megrészegítette a tengeri levegő. A legvadabb szélben is a fedélzeten sétált, és ahhoz képest, hogy "csak" tudós volt, csaknem úgy állt a lábán, mint egy tengerész.

- Hiába, szép dolog ez a tenger - áradozott Johnson mesternek, mikor ebéd után felment a fedélzetre. - Én egy kicsit későn ismerkedtem meg vele, de majd behozom a késést.

- Igaza van, Clawbonny úr. Jómagam is odaadnék minden világrészt az óceán egyetlen csücskéért. Azt mondják, hogy a tengerész hamar belefárad a mesterségébe. S látja, én már negyven esztendeje járom a tengert, és éppúgy szeretem, mint az első napon.

- Hát öröm is az, ha jó hajót érez az ember a talpa alatt, és ha jól ítélem meg, ez a mi Forwardunk betyárosan állja a tengert!

- Jó szeme van hozzá, doktor - szólt közbe Shandon, aki odalépett a beszélgetőkhöz. - Jó kis hajó ez, s bevallom, hogy sose láttam olyan sarkvidéki útra szánt hajót, amelyiknek jobb lett volna a felszerelése, s különb a legénysége. Erről jut eszembe: most múlt harminc esztendeje, hogy James Ross kapitány, az északnyugati átjárót keresve...

- Felszállt a Victoire-ra. - vágott közbe élénken a doktor. - Az körülbelül ugyanilyen tonnatartalmú kétárbocos volt, mint a mienk, és az is fel volt szerelve gőzgéppel.

- De honnan a csudából tud ön erről?

- Képzelje csak - folytatta a doktor -, akkoriban a gépgyártás még gyermekcipőben járt, és a Victoire-nak bizony sok káros késedelmet okozott a gőzgépe. James Ross kapitány tehát, miután hiába szedette szét diribdarabra a gépét, végül is leszereltette, s otthagyta a hóban, ahol először telelt.

- Az ördögbe is! - álmélkodott Shandon. - Úgy látom, nagyon is tisztában van a dolgokkal!

- Ugyan, menjen - szerénykedett a doktor -, csak olvas tán valamit az ember. Olvastam Parry, Ross, Franklin műveit s Mac Clure, Kennedy, Kane, Mac Clintock beszámolóit, s valami csak megmaradt a kobakomban. És még azt is hozzáteszem, hogy ez a Mac Clintock az ő Fox nevű kétárbocosán, amelynek csavarja is volt, tehát olyasféle hajó volt, mint a mienk, könnyebben s egyenesebben haladt célja felé, mint bármelyik elődje.

- Ez tökéletesen igaz - felelte Shandon. - Az a Mac Clintock bátor tengerész volt. Magam is láttam munka közben. De bízvást hozzáteheti, hogy mi is ott leszünk áprilisban a Davis-szorosban, ha ő ott volt; és ha sikerül átvergődnünk a jégen, akkor jócskán előrehaladtunk vállalkozásunkban.

- Hacsak nem történik velünk is ugyanaz - folytatta a doktor -, ami a Foxszal 1857-ben megesett; a Baffin-tenger északi részén mindjárt az első évben körülzárta a jég, és ott kellett telelnie, a jégmező kellős közepén.

- Reméljük, hogy nekünk több szerencsénk lesz, Shandon úr - felelte Johnson. - És ha egy ilyen hajóval, mint a Forward, nem jut el az ember oda, ahova akar, akkor mondjon le örökre a hajózásról.

- Egyébként - folytatta a doktor -, ha a kapitány a hajón lenne, ő jobban tudná, mint mi, hogy mit is kéne csinálni; annál is inkább, mert mi egyáltalán nem tudjuk, hiszen abból a kurta-furcsa levélkéből nem találhatjuk ki, mi is hát utunk célja.

- Már az is valami, hogy legalább tudjuk, merre vezet az utunk - felelte élénken Shandon. - És most, úgy vélem, vagy egy jó hónapig ellehetünk ennek az ismeretlen embernek szinte természetfölötti beavatkozása és utasításai nélkül. Különben önök tudják, mi a véleményem róla.

- Várjunk csak egy kicsit! - kiáltott közbe a doktor. - Én azt hittem, hogy ez az ember önnek engedi át a parancsnokságot, és hogy sose látjuk a fedélzeten. De...

- De? - vágott közbe Shandon, kissé ingerülten.

- De második levelének érkezése óta meg kellett változtatnom a nézetemet ebben a tekintetben.

- Éspedig miért, doktor?

- Azért, mert ha ez a levél meg is adja önnek a követendő útirányt, nem közli a Forward végcélját. Márpedig szeretné tudni az ember, hogy hová is megy hát. De vajon nincs egy harmadik lehetőség? Ezt kérdem öntől. Hátha érkezik majd egy harmadik levél, mert hiszen most már itt vagyunk, a nyílt tengeren! Grönland területén nem működik valami kifogástalanul a postaszolgálat. Nézze, Shandon, én úgy képzelem, hogy ez a furcsa fickó valahol Grönland szigetén vár bennünket, valamelyik telepen, Holsteinborgban vagy Uppernawikban. Hátha ott van, hogy fókabőrszállítmányát kiegészítse, megvásárolja a szánokat meg a kutyákat, egyszóval összeszedje egy északsarki tengeri út minden kellékét. Engem tehát egyáltalán nem lepne meg, ha egy szép napon azt látnám, hogy egyszer csak kilép a kabinjából, és minden természetfölötti hókuszpókusz nélkül irányítani kezdi a hajót.

- Lehet - felelte szárazon Shandon. - De egyelőre élénkül a szél, és nem okos dolog kockáztatni az árbocsudarat ilyen komisz időben.

Shandon otthagyta a doktort, és parancsot adott az oromvitorla bevonására.

- Hát ez aztán nem tágít - mondta a doktor a főmatróznak.

- Nem bizony - felelte amaz -, és ez elég kellemetlen, mert önnek nagyon is igaza lehet, Clawbonny úr.

Szombaton estefelé a Forward elhagyta a Galloway-fokot, amelynek világítótornya északkeleten villant fel; éjszaka már az északra eső Cantyre-fokon is túlhaladt, és keletre a Fair-fokon, Írország partjainál. Hajnali háromkor a kétárbocos jobb oldala iránt elmaradt Rathlin szigete, s a hajó, kijutva az Északi-csatornából, befutott az óceánba.

Vasárnap volt, április 8-a. Az angolok általában, de különösen az angol matrózok szigorúan megtartják ezt a napot. A doktor készséggel vállalta a bibliaolvasást; a délelőtt egy része ezzel telt el.

A szél most már orkánná erősödött, s majdhogy vissza nem sodorta a Forwardot az ír partokhoz. Toronymagas hullámok emelték a hátukra, s ejtették a mélybe a hajót. Ha a doktor meg akarja kapni a tengeribetegséget, hát ahhoz most könnyűszerrel hozzájuthatott. Délben a Malinhead-fok tűnt el, tőlük délre. Ez volt az utolsó európai terület, amelyet a matróznép még láthatott, s nem egy közülük hosszan nézte, mintha csak tudná, hogy soha nem látja viszont többé.

A műszerekkel megállapított északi szélesség ekkor 55° 57', a nyugati hosszúság pedig, a kronométerek tanúsága szerint, Greenwichtől számítva 7° 40' volt.

Este kilenc óra tájban elült az orkán, és a Forward, jó vitorlás lévén, megtartotta északnyugati útirányát. E nap folyamán már meg lehetett ítélni a hajó tengerjáró képességeit. Igazuk volt azoknak a liverpooli szakembereknek, akik azt állították, hogy a Forward elsősorban vitorlás hajó.

A következő napokon a Forward gyorsan haladt északnyugat felé. Déli szél kezdett fújni, és a tenger hevesen hullámzott, így hát a kétárbocos terjes vitorlázata alatt futott. Egynéhány viharmadár és sarki sirály csapongott a hátsó fedélzet fölött. A doktor nagy ügyesen lepuffantott egyet. Szerencséje volt: a madár a fedélzetre esett.

Simpson, a szigonyvető felvette a madarat, és odavitte a doktorhoz.

- Pocsék állat ez, Clawbonny úr - mondta neki.

- Ellenkezőleg, barátom. Pompás ebéd lesz belőle!

- Micsoda? Ön ezt megeszi?

- De meg ám! És maga is megkóstolja, fiam - felelte nevetve a doktor.

- Pfuj! - utálkozott Simpson. - Hisz ez kátrányszagú és avas ízű, mint minden tengeri madár.

- Na jó - felelte a doktor -, de én ismerem az elkészítési módját, és ha maga azután is tengeri madárnak tartja, akkor soha többé nem lövök le egyet se.

- Ön hát szakács is, Clawbonny úr? - kérdezte Johnson.

- A tudósnak mindenhez kell konyítania.

- Akkor hát vigyázz a szóval, Simpson - szólt oda a szigonyvetőnek az altiszt -, mert ügyes ember ám a doktor, s olyan fogolypecsenyét kanyarít ő nekünk ebből a sarki sirályból, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána!

És valóban, a doktornak tökéletesen igaza volt a madarakat illetően. Ügyesen leszedte a zsírt a bőre alól, különösen az oldalán, és ezzel eltűnt az az avas mellékíze és halszaga, amely ehetetlenné teszi ezt a tengeri szárnyast. Így elkészítve, valamennyien pompásnak találták a húsát, még Simpson is.

A legutóbbi orkán alatt Richard Shandon számot vetett a legénység képességeivel s jellemével. Egyenként elemezte valamennyit; így kellene cselekednie minden parancsnoknak, aki nyugodtan akar szembenézni az eljövendő veszedelmekkel. Most már tisztában volt azzal, mire számíthat.

James Wall, Richard szolgálatkész tisztje mindent jól felfogott, és végre is hajtott, de nemigen volt kezdeményezőképessége. Harmadtisztként azonban megállta a helyét.

Johnson, a tengerrel vívott harc edzett fia, a sarki óceán e rutinos, vén hajósa, hidegvér és vakmerőség tekintetében mindenkinek példaként szolgálhatott.

Simpson, a szigonyvető és Bell, a hajóács megbízható emberek voltak, a kötelesség és a fegyelem rabszolgái. Foker, a jégmezők révkalauza, tapasztalt tengerész, Johnson méltó tanítványa: szintén fontos szolgálatokat tehetett.

A többi matróz közül Garry és Bolton látszottak a legkülönbeknek. Bolton amolyan tréfás kópé, vidám és kellemes csevegő. Garry harmincöt éves, kemény arcú, de kissé sápadt, szomorú legény.

A három másik matróz, Clifton, Gripper és Pen már nem volt olyan lelkes, elszánt fickó, mint amazok. Rögtön morogtak, ha nem volt ínyükre valami. Gripper meg a Forward indulásakor egyenest vissza akart lépni, s csak azért maradt, mert mégis restellte volna a dolgot. Ha minden jól megy, ha nem sok a veszély, amellyel szembe kell nézni, s a szolgálat sem túlságosan terhes, akkor bízvást lehetett számítani erre a három emberre is. De kiadós táplálkozásra volt szükségük, mert el lehetett róluk mondani, hogy szívükhöz a gyomrukon keresztül visz az út. Ám - bár jó előre megmondták nekik, hogy az alkohol tilos -, nagyon nehezükre esett ez a "teetotaler" állapot, s fájdalmasan nélkülözték az étkezések előtti gint és brandyt. Teával és kávéval igyekeztek kárpótolni magukat, ezt meglehetősen bőkezűen osztogatták a hajón.

Ami a két mérnököt, Bruntont és Plowert meg Warren hajófűtőt illeti, ők egyelőre beérték azzal, hogy karba tett kézzel üljenek.

Így hát Shandon most már tudta, mihez tartsa magát, s mit várhat mindegyiktől.

Április 14-én a Forward, miután végighaladt Amerika keleti partjain egész az Új-Föld zátonyáig, átvágta a Golf-áramlatot, északkelet felé fordult, és a norvég partok magasságában vitorlázott. Ekkor az északi szélesség 51° 37'-e és a nyugati hosszúság 22° 58'-e volt a földrajzi helyzete, kétszáz mérföldre Grönland csúcsától. Az idő hidegre fordult, a hőmérő 32° Fahrenheitra, vagyis 0° Celsiusra szállt le.

A doktor még nem bújt ugyan sarkvidéki téli ruhájába, de amúgy matróz módra kiöltözött valódi "tengeri medvének"; öröm volt látni magas szárú csizmájában, amelybe szinte nyakig belefért, hatalmas viaszosvászon kalapjában; nadrágja és kabátja ugyanabból a vászonanyagból való volt. A szakadó esőben és vad hullámverésben, amely a hajó fedélzetét elöntötte, holmi tengeri állatként festett a doktor, s még ez a hasonlatosság sem sértette büszkeségét.

Két álló napig szörnyen gonosz volt a tenger; északnyugatra váltott a szél, s így késleltette a Forward haladását. Április 14-től 16-ig vetett ilyen óriási hullámokat a tenger, de hétfőn hatalmas felhőszakadás követte a hullámverést, aminek az volt az eredménye, hogy a tenger csaknem nyomban utána elcsitult. Shandon meg is magyarázta ezt a furcsa jelenséget a doktornak.

- Nos - felelt a doktor - ez megerősíti Scoresbynek, a bálnavadásznak, az Edinburghi Királyi Tudós Társaság tagjának - a Társaságnak magam is levelező tagja vagyok - egy különös megfigyelését. Ön is láthatja, hogy ha esik az eső, a hullámjárás nem olyan mozgékony, még akkor sem, ha közben erős szél fúj. Száraz időben viszont sokkal nyugtalanabb a tenger, még akkor is, ha gyengébb szél fújdogál.

- De miként magyarázzák ezt a jelenséget, doktor?

- Ez olyan egyszerű, hogy nem is magyarázzák.

Most a révkalauz, aki ügyeletet tartott az árbockosárban, jobboldalt valami úszó tömeget vett észre, tizenöt mérföldre szél alatt.

- Jéghegy ezen a tájon! - kiáltott fel a doktor.

Shandon a jelzett irányba szegezte látcsövét, és megerősítette a révkalauz jelentését.

- Nahát ez aztán furcsa! - álmélkodott a doktor.

- Ön ezen csodálkozik? - nevetett a parancsnok. - Mi a csuda? Hát olyan szerencsénk van, hogy mégiscsak találunk valamit, amin csodálkozik?

- Meglep engem, anélkül hogy csodálkoznék rajta - felelte mosolyogva a doktor -, merthogy a greenspondi Ann de Poole nevű kétárbocost 1813-ban az északi szélesség negyvennegyedik foka alatt valóságos jégmező vette körül; Dayement, a hajó kapitánya százával számlálta ott a jéghegyeket.

- Na - vetette oda Shandon -, most megint tanultunk magától valamit.

- Ó, nem nagy dolog - felelt szeretetre méltó szerénységgel Clawbonny -, ha tudjuk, hogy még ennél is alacsonyabb szélességi fokon is akadtak már jéghegyekre.

- Hát ezt az egyet én nem öntől tudom, kedves doktorkám, mert tekintve, hogy matrózinas voltam a Fly nevű naszádon.

- 1818-ban, március vége vagy április eleje felé - folytatta Shandon mondatát a doktor - önök két óriási úszó jégtábla között haladtak el, az északi szélesség negyvenkettedik fokán.

- Nahát ez már mégis sok! - kiáltott fel Shandon.

- De igaz, s így hát nincs mit meglepődnöm azon, hogy itt, vagyis két fokkal északabbra jéghegy kerül a Forward útjába.

- Maga a tudománynak valóságos kútfeje, doktor, s csak egyszerűen bele kell meríteni a vedret.

- De hamarabb kiapadok, mintsem gondolná. S mindezek után, Shandon, ha közelebbről figyelhetnénk meg ezt a furcsa jelenséget, én lennék minden doktorok legboldogabbika.

- Helyes. Johnson - szólította oda Shandon az altisztjét -, nekem úgy tűnik, mintha a szél erősödni kezdene.

- Úgy van, parancsnok - válaszolt Johnson. - Lassan haladunk, és nemsokára érezni fogjuk a Davis-szoros áramlatait.

- Igaza van, Johnson, és ha április 20-án meg akarjuk pillantani a Farewell-fokot, gőzzel kell haladnunk, mert különben Labrador partjaira vetődünk. Wall úr, kérem, adjon parancsot a kazánok befűtésére!

A parancsnok rendelkezéseit végrehajtották, s egy óra múlva a gőz feszültsége a kellő fokra emelkedett. A vitorlákat bevonták, és a hajócsavar szárnyaival szaporán szelve a hullámokat, az északnyugati szél ellenében is erőteljesen vitte a Forwardot - előre!


VI.
A NAGY SARKI ÁRAMLATBAN

Nemsokára mind számosabb madárcsapatok, viharmadarak, sarki sirályok, pallérmadarak - e kietlen vidék lakói - jelezték Grönland közelségét; a Forward, a szél alatt, hosszú füstfátylat vonva maga után, gyorsan haladt észak felé.

Április 17-én délelőtt tizenegy óra tájt a révkalauz jelezte, hogy az első jégblink[3] feltűnt a láthatáron. Észak-északnyugati irányban, több mint húsz mérföld távolságban tündöklött. Ez a vakító fehér szalag a meglehetősen vastag felhőzet ellenére élénken megvilágította a légkörnek a láthatár közelében levő részét. A tapasztalt tengerészszem nem csalódhatott; fehérségéről felismerték: ez a blink csakis egy, a láthatártól mintegy harminc mérföldre fekvő, igen nagy kiterjedésű jégmezőről származhatott, sugártörés fényjátékaként.

Estefelé kedvező déli szél kerekedett. Shandon jócskán bontathatott vitorlát, és - pusztán takarékosságból - parancsot adott a kazánok kioltására. A Forward csúcs-, orr- és előtörzsvitorlája alatt a Farewell-fok felé tartott.

Április 18-án három órakor nem nagyon vastag, de színpompás, úszó jégtáblák fehér szalagját vették észre, mely élesen elütött a jég és a víz vonalától. Nyilvánvalóan Grönland partjairól úszott idáig, ez sokkal valószínűbb, mintsem hogy a Davis-szorosból, mert a jégtáblák inkább a Baffin-tenger nyugati partján maradnak. Egy óra múlva egyesével sodródó jégtáblák közepette vitorlázott a Forward. A jégtáblák, azok is, amelyek egybefagytak, s így tömör egészet alkottak, engedelmesen követték a hullámjárást.

Másnap hajnalban az őrt álló matróz hajót jelzett. A Valkirien nevű dán korvett volt, az Új-Föld partjai felé igyekezett, s elhaladt a Forward mellett. Már érezhetővé vált a tengerszoros áramlata, és Shandonnak több vitorlát kellett bontania, hogy ellene haladhasson.

Most a parancsnok, a doktor, James Wall és Johnson együtt voltak a hátsó fedélzeten; az áramlat irányát s erejét vizsgálták. A doktor megkérdezte, vajon igaznak bizonyult-e, hogy ez az áramlat egyenletesen zúdul a Baffin-tengerbe.

- Kétségtelenül - felelte Shandon -, és a vitorlás hajók csak nagy üggyel-bajjal bírnak megküzdeni vele.

- Annál inkább - tette hozzá James Wall -, mert Amerika keleti partjain éppúgy találkozni vele, mint Grönland nyugati partjain.

- Nos hát akkor különösen igaza van azoknak, akik északnyugaton keresik az átjárót - vágott közbe a doktor. - Ez az áramlat mintegy ötmérföldes óránkénti sebességgel halad, s bajosan lehet feltételezni, hogy egy tengeröböl mélyén ered.

- Ez az okoskodás annál is inkább helytálló, doktor - folytatta Shandon -, mert ha ez az áramlat északról dél felé halad, a Bering-szorosban viszont ellenkező az áramlás, vagyis délről északnak tart, akkor ez csak amannak az eredete lehet.

- Mindezeket figyelembe véve, uraim - mondta a doktor -, el kell fogadnunk azt a tételt, hogy Amerika teljesen külön áll a sarkvidéktől, és hogy a Csendes-óceán vize, Amerika partjait megkerülve, az Atlanti-óceánba folyik. Egyébként az előbbi vizének magasabb szintje okolja meg, hogy miért folyik Európa tengerei felé.

- De kell lenniük olyan tényeknek, amelyek ezt a tételt megerősítik - folytatta Shandon. - Márpedig ha vannak ilyenek - tette hozzá némi iróniával -, akkor ezt ennek a mi egyetemes tudású doktorunknak ismernie kell.

- Szavamra - felelte önérzetesen, de barátságosan a doktor -, ha éppen érdekli önöket, elmondhatom, hogy voltak olyan bálnák, amelyeket a Davis-szorosban szigonyoztak meg, és később aztán valahol Turkesztán szomszédságában kerültek kézre, és az európai szigony még ott rezgett az oldalukban.

- S hacsak ezek a bálnák nem haladtak el a Horn-fok vagy a Jóreménység-fok mentén - felelte Shandon -, akkor feltétlenül meg kellett kerülniük Amerika északi partjait. Ugye, ez vitathatatlan, doktor?

- Ha azonban ezzel nem sikerült meggyőznöm önt, kedves Shandonem - mondta mosolyogva a doktor -, még más tényeket is felsorolhatnék, mint például azok a vízhordta nyárfa- és vörösfenyőfa-törzsek, valamint egyéb trópusi fafajták, amelyekkel tele a Davis-szoros. Nos, úgy tudjuk, a Golf-áramlatnak meg kellene akadályoznia, hogy ezek a fatörzsek behatolhassanak a tengerszorosba, márpedig ha ezek onnan kifelé jönnek, akkor nem juthattak be másutt, mint a Bering-szoroson át.

- Meggyőzött, doktor, s bevallom, nehéz lenne magával szemben hitetlenkedni.

- Becsületemre, uraim - kiáltott fel Johnson -, éppen kapóra jön itt valami, hogy magyarázatot adjon a vitában. Úgy látom, amott úszik a vízen egy jókora fatörzs! Ha a parancsnok megengedi, elmegyünk érte, és kihalásszuk, felhúzzuk a fedélzetre, és megkérdezzük tőle, hogy hova valósi.

- Ez az! - helyeselt a doktor. - Előbb a szabály, aztán a példa.

Shandon kiadta a szükséges parancsokat; a kétárbocos orrát a jelzett úszó fatörzs felé fordították, s a legénység némi bajlódással felhúzta a tuskót a fedélzetre.

Belsejéig féreg rágta mahagónitörzs volt, nem is maradhatott volna a víz felszínén, ha a férgek keresztül-kasul nem rágják.

- Na, kinek volt igaza? - kiáltott fel lelkesen a doktor. - Mert miután az Atlanti-óceán áramlatai nem vihették be a Davis-szorosba, s mivel Észak-Amerika folyói sem sodorhatták be a sarki medencébe, tudván azt, hogy ez a fa az Egyenlítő táján tenyészik, nyilvánvaló, hogy egyenest a Bering-szorosból érkezik. És nézzék, uraim, ezeket a tengeri férgeket, amelyek megrágták. Ezek is a forró égöv alatt élnek!

- Kétségtelen - erősítgette Wall is -, hogy mindez meghazudtolja azokat, akik azt a híres átjárót lekicsinyelték.

- Sőt ez teljesen elhallgattatja őket! - felelt a doktor. - Nézzék, én elmondom önöknek ennek a mahagónitörzsnek az útirányát: a Panama- vagy Guatemala-földszoros valamelyik folyója vitte a Csendes-óceánba. Onnan az áramlat sodorta az amerikai partok mentén egészen a Bering-szorosig, s így kénytelen-kelletlen be kellett jutnia a sarki tengerekbe. Ez a fatörzs nem annyira ócska, sem pedig annyira mállatag, hogy ne lehessen róla megállapítani: nemrég indult útnak. Szerencsésen átkelt a Baffin-tengerig vezető tengerszorosok hosszú sorozatának akadályain, ott a gyors északi áramlatba került, legnagyobb örömére Clawbonny doktornak, aki íme, engedélyt kér a parancsnoktól, hogy e fatörzs egy szilánkját emlékül megőrizhesse.

- Ám tegye - mosolygott Shandon -, de engedje meg, hogy ezek után én oktassam ki önt: ön nem az egyetlen professzor, aki ilyen faroncsra tett szert. Disko dán sziget kormányzójának például...

- A grönlandi partokon - folytatta Shandon mondatát a doktor - van egy mahagóni asztala, amely hasonló körülmények közt kihalászott fatörzsből készült. Tudom, kedves egy Shandonem, tudom. Nos, én nem irigylem tőle azt az asztalt, mert ebből az én fatörzsemből akár egy egész hálószobabútor kitelne. Kár, hogy nincs hely a fülkémben.

A szerdáról csütörtökre virradó éjjel vad erővel fújt a szél. Ilyen "drift wood"[4] mind gyakrabban mutatkozott. A part megközelítése veszélyesnek látszott ebben az időszakban, mikor oly gyakoriak a jéghegyek. Így hát a parancsnok csökkentette a vitorlafelületet, és a Forward most csupán előtörzs- és tarcsvitorlái alatt futott.

A hőmérő higanyoszlopa a fagypont alá szállt. Shandon hát kiosztotta a legénységnek a megfelelő téli ruhaneműt: gyapjúnadrágot s -kabátot, flanellinget és olyan gyapjú lábszárharisnyát, amilyet a norvég parasztok viselnek. Mindenki kapott egy-egy pár tökéletesen vízhatlan tengeri csizmát is.

Ami Kapitányt illeti, ő beérte természetadta bundájával; ő nemigen látszott érzékenynek az időjárás változásai iránt; minden bizonnyal már több ilyen megpróbáltatásban volt része. De egyébként is: egy dánnak nincs joga kényeskedni. Mostanában nemigen látták a kutyát, majdnem mindig elbújt valahová, a hajó legsötétebb részében.

Estefelé a felszakadt ködfátylon át 37° 2' 7" alatt láthatóvá vált Grönland partja. A doktor távcsövével egy percre megláthatott egy sor hófödte hegycsúcsot. Ám a köd oly gyorsan takarta el ezt a látomást, mintha a színházban, a darab legérdekfeszítőbb jeleneténél hirtelen legördült volna a függöny.

Április 20-án reggel egy százötven láb magas jégheggyel találta szemben magát a Forward. Ősidők előtt vetődhetett ide ez a jéghegy, az évenkénti olvadás se ártott neki, s megkímélte furcsa alakzatát. Snow is látta volt ezt a jéghegyet, James Ross 1829-ben pontosan le is rajzolta, és 1851-ben Bellot francia hadnagy a Prince Albert fedélzetéről egészen közelről megfigyelte. Persze a mi doktorunk is meg akarta örökíteni ezt a híres jéghegyet és jól sikerült vázlatot készített róla.

Nincs semmi meglepő abban, hogy ekkora jéghegyek partra vetődnek, s elmozdíthatatlanul odafagynak a talajhoz; jó néhány lábnyira kiállnak a vízből, s vagy kétannyi részük van a víz alatt, vagyis mintegy nyolcvanölnyi mélységben feküsznek.

Végre, hófelleg- s ködlepte égbolt alatt megpillantották a Farewell-fokot. A hőmérséklet mindössze -11° Celsius volt. A Forward az előre kitűzött napon érkezett hát ide; ha a kapitánynak kedve tartja, hogy ebben a kutyának való időben átvegye a helyét a hajón, nem panaszkodhatott, hogy elkéstek.

- Hát ide süssenek, uraim - mondta a doktor -, ez az a híres és igen találóan elnevezett fok.[5] Sokan haladtak el előtte, éppúgy, mint mi, és sose látták viszont többé! Vajon mi is örök búcsút mondhatunk európai barátainknak? Ti is áthaladtatok itt, jó Forbisher, Knight, Barlow, Vaugham, Scroggs, Barent, Hudson, Blosseville, Franklin, Crozier, Bellot, hogy soha többé vissza ne térjetek otthonotokba. Ez a fok a ti számotokra bizony a búcsú foka volt!

Grönland szigetét Izlandból elindult hajósok fedezték fel, úgy 970 körül. Slassian Cabot 1498-ban egészen az 56. szélességi fokig jutott előre; Gaspard és Michel Contréal 1500-tól 1502-ig a 60°-ig, és Martin Forbisher 1576-ban érte el azt a tengeröblöt, amelyet aztán róla neveztek el.

Jean Davisé az a dicsőség, hogy 1585-ben felfedezte a később róla elnevezett tengerszorost, s két évvel később, egy harmadik utazás alkalmával ez a vakmerő hajós, ez a nagy bálnavadász elérte a 73. szélességi fokot, s így huszonhét foknyira megközelítette a sarkot.

Barents 1596-ban, Weymuth 1602-ben, James Hall 1605-ben és 1607-ben, James Pool és Hudson - akinek nevét viseli az a hatalmas tengeröböl, amely olyan mélyen benyúlik Amerika földjébe -, ezek valamennyien többé-kevésbé mélyen benyomultak a tengerszorosba, hogy felkutassák azt az északnyugati átjárót, amelynek felfedezése jelentősen megrövidítené az Ó- és Újvilág közti közlekedést.

Baffin 1616-ban a róla elnevezett tengerben ráakadt a Lancaster-tengerszorosra; őt követte 1619-ben James Munk és 1719-ben Knight, Barlow, Vaugham és Scroggs, akiknek azonban nyomuk veszett.

1776-ban Pickersgrill hadnagy, akit a Bering-szoroson áthatolni próbáló Cook kapitány elébe küldtek, a 68°-ig nyomult előre, s a következő évben Young ugyanazzal a célkitűzéssel eljutott az Asszony-szigetekig.

Ezután következik James Ross; ő 1818-ban hajózta körül a Baffin-tengert, és helyesbítette elődeinek vízrajzi tévedéseit.

Végre, 1819 és 1820-ban a hírneves Parry indult neki a Lancaster-tengerszorosnak; számtalan nehézség leküzdése után eljut a Melville-szigetig, és elnyeri azt az ötezer font sterlingre rugó pályadíjat, amelyet a parlament azoknak az angol matrózoknak tűzött ki, akik az északi szélesség 77. fokánál magasabban keresztezik a 70. délkört.

1826-ban Beechey érinti a Chamisso-szigetet, James Ross 1829-től 1833-ig telel a Prince Regent-tengerszorosban, és más fontos tudományos munkáján kívül felfedezi a sarki delejességet.

Ezalatt Franklin szárazföldi úton kutatja fel Amerika északi partjait, a Mackenzie-folyótól a Turnagain-földnyelvig; az ő nyomdokán indult 1823-tól 1835-ig tartó felfedező útjára Back kapitány, s az ő kutatásait egészítette ki aztán 1839-ben Dease, Simpson és dr. Rae.

Végül, az Északnyugati átjáró felfedezését áhítozó sir John Franklin 1845-ben két hajójával, az Erebusszal és a Terrorral elhagyta Angliát, behatolt a Baffin-tengerbe, s azóta, hogy túljutott a Disko-szigeten, többé nincs hír expedíciójáról.

Ennek az expedíciónak eltűnése után még elszántabbak s számosabbak lettek a kutatóutak, melyek végül is az Északi átjáró felfedezésére, és ennek az annyira szétdarabolt sarkvidéki szárazföldnek megismerésére vezettek. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok legrettenthetetlenebb tengerészei vágtak neki e borzasztó tájaknak, és az ő küszködésüknek köszönhető, hogy ennek a vidéknek oly egyenetlen, annyi vesződséggel készült térképe végre helyet kaphatott a londoni Királyi Földrajztudományi Társaság levéltárában.

Ezeknek a földtájaknak különös története vonult el most ilyenformán a doktor képzeletében, míg a korlátra támaszkodva tekintetével követte a hajószántotta barázdát. Ezeknek a bátor szívű hajósoknak neve ott tolongott emlékezetében, és a jégboltozatok alatt látni vélte sápadt fantomjait azoknak, akik nem térnek vissza többé.


VII.
A DAVIS-TENGERSZOROSBAN

Ezen a napon a Forward könnyedén tört utat a jég között; a szél is kedvezett, de kemény hidegre fordult az idő; a jégmezők felől áramló jeges levegő hozta ezt a hideget.

Ezen az éjszakán a legnagyobb óvatosságra volt szükség a hajó irányításánál; az úszó jéghegyek egymást érték a szűk átjáróban; olykor százával számlálhatták a jéghegyeket a láthatáron; élesen elváltak a magas partoktól; ezek a hullám mardosta jégtömegek az enyhe áprilisi évszakban olvadni kezdenek, majd eltűnnek az óceán mélységeiben. De fatörzsek hosszú sorával is találkozott a hajó, s ezekkel sem lett volna tanácsos összeütközni. Így hát a "crow-nest"-et is elhelyezték az előtörzsvitorla árbocának csúcsán. Ez a "varjúfészek" nem volt egyéb, mint egy hordó, amelyben ott kuksolt a jégmezők révkalauza, hogy így, a széltől némiként védve, merőn figyelje a tengert, s idejében jelezze a megpillantott jéghegyeket, sőt, ha kell, a hajó kikerülő manővereit is irányítsa.

Az éjszakák rövidek voltak. Január 31-e óta a sugártörés következtében láthatóvá vált a nap, s mind hosszabb ideig maradt a láthatár fölött. De a havazás akadályozta a látást, és ha nem is hozott teljes sötétséget, mégis keservessé tette a hajózást.

Április 21-én a Reménytelenség-fok bontakozott ki a ködből. A hajóval való bajlódás végképp kimerítette a legénységet; mióta a jégmezők közepette haladt a hajó, a matrózoknak percnyi pihenőjük sem volt. Előbb-utóbb rászorulnak a gőzgépre, ha a jégtömböknek ebben a halmazában utat akarnak törni.

A doktor a hajó hátulján beszélgetett Johnson mesterrel, míg Shandon pár órára ledőlt a kabinjában. Clawbonny szívesen beszélgetett az öreg matrózzal, aki számos hajóútjának sok érdekes és bölcs tanulságát vonta le. A doktor teljesen barátságába fogadta Johnsont, és az altiszt sem maradt el mögötte a barátkozásban.

- Látja, Clawbonny úr - mondta most Johnson -, ez a táj nem olyan, mint a többi. Zöld földnek nevezik ezt a földet,[6] de bizony az év legnagyobb részében nem érdemli meg ezt a nevet!

- Ki tudja, jó öreg Johnsonom - tűnődött a doktor -, vajon a tizedik században nem szolgált-e rá ez a föld erre a névre? Már sok ilyenféle változásra volt példa a mi földtekénk történetében, s bizonyára nagy meglepetéssel hallja most tőlem, hogy az izlandi krónikások szerint nyolc-kilencszáz esztendővel ezelőtt kétszáz virágzó falu népe élt ezen a szárazföldön!

- Ez annyira meglep, Clawbonny úr, hogy el se hihetem, hiszen oly szomorú táj ez.

- Mondjuk, hogy szomorú. De mégiscsak meghúzódhatnak rajta lakosok, még civilizált európaiak is.

- Kétségtelenül! Diskóban, Uppernawikban majd találkozunk olyan emberekkel, akik egészen megelégedetten éldegélnek ez alatt a mostoha éghajlat alatt; de én mindig úgy gondoltam, hogy ezek csak kénytelenségből, nem pedig jószántukból laknak errefelé.

- Ezt készséggel elhiszem, mert hisz az ember mindenbe beleszokik, és ezek a grönlandiak nem tűnnek nekem olyan sajnálatra méltónak, mint a mi nagy városaink munkásai. Lehet, hogy boldogtalanok, de semmi esetre sem nyomorultak. És ha azt mondom, hogy boldogtalanok, ez a szó nem felel meg annak, amit gondolok. Mert ha nem élnek is olyan jólétben, mint a mérsékelt égöv lakói, ezek az emberek erre a zord éghajlatra születtek, s bizonyára találnak olyan életörömöket is, amelyeket mi meg sem érthetünk!

- Ezt kell gondolnunk, Clawbonny úr, merthogy az ég igazságos, de nekem mindig elszorult a szívem e szomorú magány láttán, valahányszor erre vitt az utam. Legalább derűsebb neveket adtak volna ezeknek a hegyfokoknak, tengeröblöknek: mert a Búcsú-fok meg a Reménytelenség-fok bizony nemigen hangzanak valami vonzó neveknek a hajósok számára!

- Én is megjegyeztem ezt egyszer - felelt a doktor -, de ezeknek az elnevezéseknek feltétlenül földrajztudományi érdekességük van. Azoknak a kalandjaira emlékeztetnek, akiktől nevüket kapták. A Davis, Baffin, Hudson, Ross, Parry, Franklin, Bellot nevek után a Reménytelenség-fokával találkozom, de nemsokára ráakadok az Irgalom öblére is; az Aggodalom-kikötő velejárója a Gondviselés-foknak, a Netovább-öböl az Éden-fok felé visz, és ha elhagyom a Vissza!-földnyelvet, a Menedék-öbölben megpihenhetek. Itt van a szemem előtt a veszedelemnek, a kudarcnak, az akadályoknak, a sikernek és a kétségbeesésnek ez az érdekes egymásutánja, az én hazám nagy neveivel elegyest, és ez a névsor úgy vázolja elém ezeknek a tengereknek történetét, mint egy sorozat antik emlékérem.

- Bölcs beszéd, Clawbonny úr, s bárcsak több Siker-öböllel találkoznánk utunkon, mint Reménytelenség-fokkal!

- Én is ezt kívánom, Johnson. De mondja csak: a legénység nem rémüldözik már?

- Még csak egy kicsit. De, az igazat megvallva, mióta behajóztunk a tengerszorosba, csakis az a fantasztikus kapitány foglalkoztatja az elméjüket. Sokan közülük azt várták, hogy ha a grönlandi partok vége felé közeledünk, majd csak megjelenik. És mostanáig: semmi. Hát, köztünk maradjon a szó, Clawbonny úr, nem találja ezt kissé különösnek?

- De bizony, Johnson.

- Hisz maga egyáltalában ennek a kapitánynak a létezésében?

- Feltétlenül.

- De mi késztetheti őt erre az eljárásra?

- Ha már meg kell mondanom, amit gondolok, Johnson, én azt hiszem, ez az ember azért akarja jó messzire elvinni a legénységet, nehogy az visszamehessen. Márpedig ha ő az indulásnál megjelenik a fedélzeten, a legénység minden egyes tagja tudni akarta volna, merre tart a hajó, s ez kellemetlen lett volna neki.

- Miért lett volna kellemetlen?

- Mivel, s ezt én szentül hiszem, ha valami emberfölötti vállalkozásba fogott, amibe már annyi másnak beletört a bicskája, azt hiszi, hogy össze tudta volna szedni a legénységet? Viszont, ha egyszer már úton vannak, s jó messzire elkerültek, nem lehet visszafordulni.

- Ez lehetséges, Clawbonny úr, én ismertem több olyan tántoríthatatlan kalandort is, akiknek már a puszta neve elrettentő volt, úgyhogy senki se akadt, aki veszélyes expedícióira elkísérte volna.

- Kivéve engem - szólt a doktor.

- És engem - felelt Johnson -, azért, hogy magát kövessem! Mondom hát, hogy ez a mi kapitányunk minden bizonnyal egyike az említett kalandoroknak. Egyébként majd meglátjuk. Nekem az a feltevésem, hogy Uppernawik vagy a Melville-öböl táján majd előkerül ez a derék ismeretlen, szép nyugodtan berendezkedik a fedélzeten, s tudtunkra adja, hová s meddig szándékszik vinni a hajót a fantáziája.

- Én is így gondolom, Johnson, de épp ez a nehézség: eljutni addig a Melville-öbölig. Hiszen láthatja, hogyan zár körül bennünket minden oldalról a jég! Máris alig bír utat törni magának a Forward. Nézzen csak körül ezen az irdatlan jégsíkon.

- A mi bálnavadásznyelvünkön mi ezt "ice-field"-nek, vagyis jégmezőnek nevezzük, Clawbonny úr, ami egyetlen, végeláthatatlan jégtáblát jelent.

- De nézze ezen az oldalon azt a hézagos jégmezőt, azokat a hosszú táblákat. Azok csak itt-ott érnek össze.

- Ez meg az úgynevezett "pack". Ha kerek az alakja, akkor "palch"-nak, ha meg hosszúkás, akkor "stream"-nek hívjuk.

- És amazok ott? Azok az úszó jégtáblák?

- Ezeknek a neve "drift-ice"; ha valamivel magasabbak, akkor "ice-berg"-ek, vagyis jéghegyek. Ezekkel veszélyes érintkezésbe jutni a hajónak, hát gondosan el kell kerülni őket. Nézze, amott, azon a jégmezőn azt a kiálló csúcsot. Azt mi "hummock"-nak nevezzük. Ha ez a kiálló rész, amelyet az összetorlódott jégtáblák, alkottak, alámerülne, akkor "calf" lenne. Muszáj volt valami nevet adnunk ezeknek, hogy kiismerjük magunkat köztük.

- Ó, milyen érdekes látvány! - kiáltott fel az északi tengerek e csodáinak láttán a doktor. - Ezek a változatos alakú jégtáblák alapos munkát adnak a képzeletnek.

- Hát ez szent igaz - felelt Johnson. - A jégtáblák olykor fantasztikus formákat öltenek, és matrózaink a maguk módján könnyűszerrel megmagyarázzák őket.

- Oda nézzen, Johnson! Hát nem csodálatos amott az a jégtömbcsoportozat? Nem azt mondaná-e rá az ember, hogy egy különös keleti város, a hold sápadt fényében fürdő minaretjeivel, mecsetjeivel? Ott távolabb meg az a sor gótikus ív, amely a VII. Henrik-kápolnára vagy az országház palotájára emlékeztet.[7]

- Valóban, Clawbonny úr, itt mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelő stílust. De ezekben a városokban és templomokban veszedelmes lenne lakni, és nem jó őket túl közelről nézegetni sem. Akad ezek közt a minaretek közt olyan is, amelynek ingadozik az alapja, közülük a legkisebb is szétzúzna egy ilyen hajót, mint a mi Forwardunk.

- És ha meggondoljuk, hogy voltak, akik bemerészkedtek ezekbe a tengerekbe, anélkül, hogy a gőzerő rendelkezésükre állt volna! - folytatta a doktor. - De hogyan is lehet elhinni, hogy egy vitorlás hajó itt forgolódhatott, ez úszó jégsziklaakadályok közepette!

- És mégis így volt, Clawbonny úr, valahányszor a szél kedvezőtlenre fordult, márpedig ez jómagammal is megtörtént, és nem is egyszer: az ember szépecskén lehorgonyzott egy ilyen jégtábla mellett, s többé-kevésbé vele együtt sodródott, bevárva a kedvező időpontot, mikor ismét folytathatja útját. Persze, az ilyenfajta hajózásnál olykor hónapok kellenek ahhoz, amit máskor, némi kis szerencsével, néhány nap alatt elérhetünk.

- Nekem úgy tűnik - mondta most a doktor -, hogy rövidesen még hidegebbre fordul az idő.

- Ez kellemetlen volna - felelte Johnson -, mert olvadás kellene ahhoz, hogy ezek a jégtömegek szétoszoljanak, és eltűnjenek az Atlanti-óceánban. A Davis-szorosban egyébként több a jéghegy, mivel a Walsingham-fok és Holsteinborg között nagyon közel esik egymáshoz a két szárazföld. De a hatvanhetedik fokon túl majd a május-júniusi évszakban könnyebben hajózható vizekre találunk.

- Igen ám, de előbb oda kell jutnunk.

- Igaz, oda kell jutnunk, Clawbonny úr. Június-júliusban szabad átjáróra akadtunk volna, mint ahogy ez a bálnavadászokkal megtörténik. De a parancs parancs, s nekünk áprilisban itt kellett lennünk. Márpedig csalódnám, ha ez a mi kapitányunk nem lenne kemény legény, aki ha egyszer a fejébe vesz valamit, azt keresztül is viszi. Ő azt tartja: lassan járj, tovább érsz! Na mindegy, ha élünk, meglátjuk.

A doktornak igaza volt abban, hogy az idő hidegebbre fordult. A hőmérő délben már csak -14°-ot mutatott, és északnyugati szél kerekedett, amelytől bár kitisztult az égbolt, de élénkebb lett a tengeráramlat, és a Forward útjába sodorta a rohanó jégtáblákat. Egyébként nem mind engedelmeskedett ugyanannak a sodróerőnek, nem is egy nagyobb jégtáblával találkoztak, amelyet megforgatott a víz alatti áramlat, és ellenkező irányban sodort tovább.

Így hát érthetővé válnak ennek a hajózásnak nehézségei. A mérnököknek percnyi pihenőjük sem volt. A gőzgép munkáját közvetlenül a hajóhídról lehetett irányítani, emeltyűk útján, amelyek, a soros tiszt parancsai szerint azonnal indították, leállították vagy ellengőzre kapcsolták a gépet. Hol sietni kellett, hogy a jégmező egy résén áthaladhassanak, hol versenyt futni egy jégheggyel, amely az egyetlen még járható utat elzárással fenyegette, hol meg egy jéghegy borult fel váratlanul, hirtelen visszakozásra kényszerítvén a hajót, nehogy szétzúzódjék. A jégtábláknak tornyosuló, zajló, az északi áramlat sodrásában egybeolvadó tömege egymásnak szorulva elzárta az átjárót, és ha még ráadásul a fagy is jön, megáll a jég, és áthatolhatatlan akadályt állít a Forward útjába.

Rengeteg volt a madár ezen a tájon. Siketítőn rikoltozva röpködött a viharmadár és a "pallérmadár"; számtalan vaskos fejű, kurta nyakú, lapos csőrű sirályt is lehetett látni, amint kiterjesztett szárnyon, vitorlázva dacol az orkán korbácsolta hófergeteggel. A szárnyas népség csapongása élénkítette a kietlen vidéket.

Számtalan fatörzs is úszott a tengerárban, zajosan csapódtak egymáshoz a tuskók; néhány óriás fejű, puffadt pofájú ámbrás cet is közeledett olykor a hajóhoz, de nem is lehetett szó arról, hogy cetvadászatot rendezzenek, bár Simpson ugyancsak fente rájuk a - szigonyát. Estefelé néhány fókát is láttak, amint víz fölött tartott orral úszkáltak a nagy jégtömbök között.

22-én még keményebb lett a hideg; a Forwardnak még nagyobb gőzzel kellett haladnia, hogy könnyebben nyerjen utat a jég között. Most már állandóan északnyugati irányból fújt a szél, a vitorlákat be kellett vonni.

Ezen a vasárnapon a matrózoknak kevés munkájuk akadt. Shandon istentiszteletet tartott, majd a legénység lummavadászattal szórakozott; jó csomót össze is szedtek belőlük. Ezek a madarak, "Clawbonny módra" elkészítve, kellemes változatosságot hoztak a tisztek és a legénység étrendjébe.

Délután három órakor a Forward elérte a kelet-északkeletre fekvő Kid de Saelt és a negyed-délkelet-fél-keleti irányban fekvő Sukkertop-hegységet. A tenger nagy hullámokat vetett. Időnként váratlanul sűrű köd ereszkedett az ólomszín égből. Délfelé mégis pontosan meg lehetett állapítani a földrajzi helyzetét. "Az északi szélesség 65° 20'-e és a nyugati hosszúság 54° 22'-e alatt haladt a hajó. Még kétfoknyit kell előrejutniuk, hogy szabadabb vízre s így könnyebb hajózási lehetőséghez jussanak.

Április 24-, 25- és 26-án, vagyis a három következő napon szüntelenül küszködniük kellett a jéggel. A hajógépek üzemben tartása egyre nagyobb és nagyobb vesződséggel járt; minden percben gőzt kellett szüntetni, vagy ellengőzt adni; sivítva távozott a gőz a szelepeken.

A sűrű ködben csak a lavinák okozta siket dördülésekről lehetett észrevenni a jéghegyek közeledését. Ilyenkor tüstént oldalra kanyarodott a hajó.

Attól lehetett tartani, hogy édesvízből való jégtömeggel ütközik össze a kétárbocos; ezek sziklakeménységű jégtömbök, kristályaik áttetszőségéről ismerhetők fel. Richard Shandon nem is mulasztotta el, hogy - vízkészletét kiegészítendő - ne rakasson fel a hajóra naponta néhány tonna ilyen édesvízi jeget.

A doktor nem tudta megszokni azokat az optikai csalódásokat, amelyeket a sugártörés hoz létre ezeken a tájakon. Volt úgy például, hogy egy-egy jéghegyet egészen közeli kis fehér tömegnek nézett, holott az tíz-tizenkét mérföldnyire volt a hajótól. Pedig szerette volna hozzászoktatni szemét ezekhez a különös jelenségekhez, hogy később egykettőre felismerje, ha a szeme tévedett.

Végül - egyrészt azért, mert a jégmezők résein át vontatni kellett a hajót, másrészt pedig azért, mivel hosszú póznákkal kellett eltávolítani a kétárbocos közelségéből a leginkább fenyegető jégtömböket - a fáradság csakhamar leverte a lábáról a legénységet, de mindennek ellenére április 27-én a Forward a sarkkör áthághatatlan határvidékére érkezett.


VIII.
A LEGÉNYSÉG ELHATÁROZÁSA

A Forward ügyesen be-becsúszott egy-egy vízsikátorba, s így sikerült még néhány mérföldet haladnia észak felé. De ahelyett, hogy továbbra is csak kerülgetnék az ellenséget, most már támadni kellett. A több mérföld terjedelmű jégmezők közeledtek egymáshoz, s minthogy ezek a mozgó tömegek gyakran tízmillió tonnányi nyomást is kifejtenek, óvakodni kellett az "ölelésüktől". Így hát a hajó belsejében összeszerelték a jégfűrészeket, mégpedig úgy, hogy ezeket szükség esetén nyomban munkába lehessen állítani.

A legénység egy része bölcs béketűréssel vállalta ezt a kemény munkát, de a többiek, ha nem is tagadták meg kereken az engedelmességet, folyton panaszkodtak. A jégfűrészek felszerelése közben Garry, Bolton, Pen és Gripper, akik különböző szemszögből nézték a dolgokat, kicserélték véleményüket.

- Az ördög tudja, miért jár nekem folyvást az a jóképű csapszék az eszemben, ott, a Water Streeten, ahol egy pohár gin meg egy flaskó portói társaságában olyan édesdeden lehet könyökölni - mondta vidáman Bolton. - Te nem látod magad előtt, Gripper?

- Hát az igazat megvallva, biztosíthatlak, hogy nem látom - vetette oda az állandóan rosszkedvű matróz.

- Ez csak amolyan szólásmondás, Gripper. Annyi biztos, hogy ezekben a hóból épült "városokban", amelyeket Clawbonny úr annyira csodál, egyetlen fia kocsma sincs, sehol, hogy a magamfajta matróz egy-két féldecit lecsúsztathatna a gégéjén.

- Hát erről aztán biztos lehetsz, Bolton. És azt is hozzáteheted, hogy még itt a hajón sincs semmi olyasféle, amivel rendesen leöblíthetné a torkát az ember. Furcsa ötlet minden szeszes italtól megfosztani az olyan embereket, akik az északi tengereket járják!

- Igen ám - felelte Garry -, de ne felejtsd el, Gripper, amit a doktor mondott. Tartózkodni kell minden izgató italtól, hogy ellenállhassunk a skorbutnak, egészségesek maradjunk, s messzire jussunk.

- De én nem akarok messzire jutni, Garry; én már azt is szépnek találom, hogy idáig eljutottunk. Minek az a konokság, hogy odáig menjünk, ahol az ördög is jojcakát mond.

- Nahát akkor nem megyünk! - vágta oda Pen. - Ha meggondolom, hogy már az ízét is elfelejtettem a ginnek!

- De tartsd eszedben, mit mondott a doktor! - intette Bolton.

- Á, az csak úgy jártatja a száját - vágott vissza öblös, durva hangján Pen. - Kérdés, nem csak amolyan ürügy-e ez a dolog az egészséggel, oszt' csak azér nem ihatunk egy-egy kortyot, hogy valaki zsebre tehesse az itóka árát!

- Ennek a bitang Fennek igaza lehet! - felelt Gripper.

- Ugyan, ugyan - legyintett Bolton. - Túl borvirágos az ő orra ehhez. És ha ezen a bornemissza hajón veszít is egy kicsit a színéből az orra, akkor sem lehet sok oka a panaszra.

- Mit vétett neked az én orrom? - fordult felé hirtelen, legérzékenyebb testrészének védelmében a matróz. - Az én orrom nem szorul a te tanácsaidra! Nem kér tetőled tanácsot. Törődj te csak a magad dolgával!

- Ugyan, Pen, hát ne húzd föl az orrod. Nem hittem volna, hogy olyan érzékeny a szimatolód. Mint bárki más, én se vetek meg egy jó pohár whiskyt, különösen ilyen cudar időben. De ha mán egyszer úgy van, hogy többet árt, mint használ, szívesen megvagyok nélküle.

- Te megvagy nélküle - jegyezte meg Warren, a fűtő, mert ő is részt vett a beszélgetésben -, de hát nem mindenki tud meglenni nélküle!

- Mit akarsz ezzel mondani, Warren? - folytatta Garry, és merőn ránézett.

- Én csak azt akartam mondani, hogy ezér' vagy amazér', de van ám itóka a hajón, s úgy gondolom, hogy amott hátul nemigen vonják meg maguktól...

- Honnan tudod?

Warren nem tudott mit felelni. Ő csak beszélt, épp hogy a szája járjon, amint mondani szokás.

- Hát látod, Garry, Warren semmit sem tud - folytatta Bolton.

- Nahát, akkor mink meg kérünk egy porció gint a parancsnoktul; megszógáltuk, meglátjuk, mit szól hozzá!

- Én meg csak annyit mondok nektek, hogy ne tegyétek - felelte Garry.

- S vajon mér' nem? - kiáltotta Pen és Gripper, szinte egyszerre.

- Mert a parancsnok visszautasít benneteket. Tudtátok, mi a szabály a hajón, mikor beszegődtetek. Akkor kellett volna meggondolni a dolgot.

- Egyébként - szólt Bolton, akinek tetszett Garry modora, hát szívesen tartott vele -, egyébként nem Richard Shandon az úr itt, ezen a hajón; ő is csak engedelmeskedik, akár mi valamennyien.

- De kinek? - kérdezte Pen.

- A kapitánynak.

- Ó, mindig ez a szerencsétlen kapitány! - kiáltott fel Pen. - Hát nem látjátok, hogy nincs kapitány, mint ahogy kocsma sincs ezeken a jégtáblákon? Ez csak amolyan udvarias megtagadása annak, amit jogunk van követelni.

- De igenis, van kapitány - folytatta Bolton. - És én kéthavi fizetésembe fogadok, hogy nemsokára látjuk is!

- Antul jobb - vetette oda Pen. - Mert énnekem lenne egy-két szavam hozzá!

- Ki beszél itt a kapitányról? - szólt most közbe valaki, aki eddig hallgatott.

Clifton volt, ez a babonás és irigy természetű matróz.

- Tán valami újat tudtok a kapitányról? - fordult a többihez.

- Nem - hangzott egyhangúlag a válasz.

- Nahát, én meg el vagyok készülve rá, hogy egy szép napon ott találom a kabinjában, anélkül, hogy bárki is tudná, hogyan s merről érkezett.

- Ne izélj mán, Clifton! - fordult felé Bolton. - Tán azt képzeled, hogy ez a mókás fickó valamiféle manó vagy kobold, amilyenek a skót hegyekben tanyáznak?

- Te csak nevess, amennyit jólesik, Bolton; ez nem változtat az én véleményemen. Valahányszor elmegyek az előtt a kabin előtt, mindig bekukucskálok a kulcslyukon, s egy szép napon aztán megmondom nektek, miféle pofa ez a kapitány, és minő a formája.

- Ugyan, hagyd a fenébe! - morgott Pen. - Kétágú ő is, mint minden más ember. És ha ez a pasas oda akarna vinni bennünket, ahova nekünk nem akarózik, akkor majd megmondjuk neki a magunkét!

- Na látjátok - jegyezte meg Bolton -, itt ez a Pen, aki még nem is ismeri a kapitányt, és máris össze akarja rúgni vele a patkót!

- Még hogy nem ismeri? - vágott közbe Clifton, az olyan ember hangján, aki tisztában van a helyzettel. - Hát arról lehetne beszélni, hogy ismeri-e vagy se!

- Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani? - kérdezte Gripper.

- Tudom én, amit tudok!...

- Hát akkor hadd tudjuk meg mi is!

- Nahát, tán Pennek nem gyűlt meg vele a baja?

- A kapitánnyal?

- Azzal. A kutya-kapitánnyal. Mert ez a kettő egy és ugyanaz.

A matrózok csak egymásra néztek, s nemigen mertek válaszolni.

- Ember vagy kutya, egyre megy - szűrte a szót Pen a foga között -, de biztosítlak benneteket, hogy megkapja a magáét!

- Ugyan, Clifton - fordult hozzá komolyan Bolton -, hisz Johnson csak meg akart tréfálni téged, mikor azt mondta neked, hogy a kutya a kapitány; s te ezt elhitted?

- Persze - felelt Clifton teljes meggyőződéssel -, és ha ti is olyan jó megfigyelők lennétek, mint én, akkor ti is észrevettétek volna, milyen furcsán viselkedik ez az állat.

- Na lássuk, hogyan viselkedik? Beszélj!

- Hát nem láttátok, milyen tekintélyes pofával sétálgat a fedélzeten, s meresztgeti a szemét a vitorlákra, mintha legalábbis ő lenne az ügyeletes tiszt?

- Hát ez igaz - morgott Gripper. - Sőt, egyik este rajtakaptam, hogy két mancsát rárakja a kormánykerékre.

- Lehetetlen! - kiáltott fel Bolton.

- Meg aztán azt sem tagadhatjátok - mondta tovább a magáét Clifton -, hogy a kutya éjszaka lemegy a hajóról, s ott sétálgat a jégmezőkön; rá se hederít se a jegesmedvékre, se a hidegre.

- Ez is igaz - ismerte be Bolton.

- Vagy tán láttátok valaha is olyannak ezt az állatot, mint más becsületes kutyát, amelyik keresi az ember társaságát? Vagy hogy ott lebzselne a konyha körül, s szinte felfalná szemével Strong mestert, mikor az valami jó falatot visz a parancsnoknak? Vagy amikor éjjelente két-három mérföldre is elkódorog a hajótól, tán nem halljátok azt a pokoli üvöltését, amelytől a hideg is végigszalad az ember hátán, pedig ezt nehéz megérezni ilyen hidegben. S végül: ki látta valaha is enni ezt a kutyát? Ez nem fogad el senkitől semmiféle ételt: a kásája mindig érintetlen, s ha csak valaki titokban nem ad neki enni a hajón, azt kell mondanom, hogy ez a dög nem eszik, s mégis él. Márpedig ha ez nem görbe dolog, akkor - kutya legyek!

- Szavamra - szólt közbe Bell, a hajóács, aki Clifton egész érvelését végighallgatta -, szavamra mondom, biz ez lehetséges! - A többi matróz azonban hallgatott.

- De végül is - vetette fel ismét a kérdést Bolton - hová megyünk a Forwarddal?

- Fogalmam sincs - felelte Bell. - Richard Shandon majd csak megkapja a végleges utasításokat.

- De kitől?

- Hogy kitől?

- Igenis, kitől és hogyan? - sürgette Bolton.

- Halljuk a választ, Bell! - noszogatta a többi matróz is.

- Méghogy kitől? És hogyan? Ej, hát mit tudom én! - vont vállat a hajóács. Most már ő is zavarban volt.

- Hogyan? Hát a kutya-kapitánytól! - kiáltott fel Clifton. - Már egyszer írt egy levelet, hát akkor írhat másodszor is. Tyű, ha én csak a felit tudnám annak, amit ez az állat tud, akkor könnyűszerrel lehetnék első lordja az admiralitásnak!

- Vagyis te kitartasz annál a véleményednél, hogy ez a kutya a kapitány? - szólt, mintegy a vitának véget vetendő, Bolton.

- Igen. Úgy, ahogy mondtam.

- Nahát akkor - mormogta tompa hangon Pen -, ha ez a kutya nem akar az ő kutyairhájában megdögleni, akkor sietve vissza kell változnia emberré, mert ne hívjanak Pennek, ha el nem látom a baját!

- De miért? - kérdezte Garry.

- Mer' így tartja kedvem - lökte oda a szót durván Pen. - S nem tartozom számadással senkinek.

- Elég a locsogásból, fiaim! - kiáltotta most Johnson mester, abban a pillanatban lépve közbe, mikor a beszélgetés már-már veszekedéssé fajult. - Munkára, hogy minél hamarabb felszereljük a jégfűrészeket! Át kell vágnunk magunkat ezen a jégmezőn!

- Na jó! Péntek van! - dünnyögte Clifton, vállat vonva. - Meglátjátok, hogy nem olyan könnyű átvergődni a sarkkörön!

Bármint állt is a dolog, aznap a legénység minden munkája hiábavalónak bizonyult. A Forward, ámbár teljes gőzzel vágott neki a jégmezőnek, nem volt képes keresztültörni rajta, kénytelenek voltak éjszakára lehorgonyozni.

Másnapra, szombatra még cudarabb hideget hozott a keleti szél. Az idő kiderült, s a tekintet messze elkalandozhatott a nap visszaverődő sugaraiban vakítóan tündöklő, fehér pusztaságon. Reggel hét órára -21° Celsiust mutatott a hőmérő.

A doktor kísértésbe esett, ne maradjon-e a kabinjában, békén újra olvasgatva az északsarki utazásokat, de szokása szerint azt kérdezte önmagától, mi lenne vajon most a legkellemetlenebb foglalatoskodás. Azt felelte magának, hogy felmenni a fedélzetre ebben az ítéletidőben, és segíteni a legénységnek a hajó irányításában, ez nem lenne valami nagyon örvendetes munka, így hát az önmagának előírt viselkedési szabályok szerint elhagyta jól fűtött kabinját, s felment, hogy a matrózoknak segédkezzék a hajó vontatásában. Jópofa volt zöld szemüvegével, amellyel a sugártörés káros hatásától védte a szemét. Később is mindig gondja volt rá, hogy ott legyen a szemén ez a szemüveg, nehogy hóvakságot kapjon.

Estig több mérföldnyi utat tett meg a Forward észak felé; ezt a legénység tevékenységének és a minden előnyös körülményt rendkívül ügyesen kihasználó Shandon rátermettségének köszönhették. Éjféltájt a hatvanhatodik délkörön is túljutott a hajó, s a mérőón huszonhárom öles mélységet jelzett. Shandon ebből tudta, hogy most járnak azon a mély vízen, amelyet annak idején a Victory, őfelsége hajója is érintett. Keleti irányban mintegy harmincmérföldnyire közelítették meg a szárazföldet. De ekkor az eddig mozdulatlan jégtömegek zajlani kezdtek. Úgy tűnt, mintha a látóhatár minden pontjáról jéghegyek bukkannának fel; egyszerre csak egész sor ilyen sodródó jégszikla közé került a hajó, s az a veszély fenyegette, hogy menthetetlenül ízzé-porrá zúzódik. A hajó kézbentartása elég nehéz feladat volt ahhoz, hogy Garry, az első kormányos ragadja meg a kormánykereket. A jéghegyek szinte összezárultak a hajó mögött. Így hát okvetlenül át kellett törni ezen a jégzajláson, tehát az okosság és a kötelesség egyaránt azt parancsolta, hogy csak előre! A nehézségeket még csak fokozta az a lehetetlen állapot, amelybe akkor került Shandon, mikor észrevette, hogy e folyvást nyüzsgő jégtömeg közepette nem képes irányt adni a hajónak, mert sem szilárd pont, sem tájékozódási lehetőség nincs.

A legénységet két csoportba osztották, fele a hajó jobb, fele meg a bal oldalára került. Mindegyik matróz hosszú nyelű vascsáklyával fegyverkezett fel, ezzel taszigálták el a hajó közeléből a fenyegető jégtömböket. A Forward nemsokára két jéghegy közé szorult, olyan szűk sikátorba, hogy vitorlafáinak vége súrolta ezeket a sziklakeménységű jégfalakat.

A sodródó, morzsolódó jégtáblák ropogása közepette lassacskán egy hófúváslepte, kanyargós járatba jutott be a hajó.

De csakhamar kiderült, hogy ebből a szűk jéghegytorokból nem vezet kiút. Egy szörnyű jéghegy került a csatornába, sebesen sodródott a Forward felé, úgy látszott, nem lehet kikerülni, és hátrafelé sem lehetett menekülni előle, mert a jég már ott is elzárta az utat.

Shandon Johnsonnal együtt a hajó orrában állt, onnan szemlélték a helyzetet. Shandon jobbjával jelezte a kormányosnak a követendő irányt, s bal kezével a mérnök mellett álló James Wallnak osztogatta a hajógép kezelésére vonatkozó utasításait.

- Mi lesz ennek a vége? - fordult Johnsonhoz a doktor.

- Amit az Isten rendel - felelt a főmatróz.

A száz láb magas jéghegy már csak egykötélnyi[8] távolságra volt a Forwardtól, s szétzúzással fenyegette a hajót.

- Hogy az a hétszentséges!... - kezdett bele Pen nagy hangon egy cifra káromkodásba.

- Csend! - ordított rá egy hang; az orkán tombolásában nem lehetett megállapítani, kinek a hangja.

Úgy látszott, hogy a jéghegy mindjárt rázuhan a hajóra. Hiába ordította parancsait Shandon, emberei elhajigálták csáklyájukat, s eszeveszetten özönlöttek hátrafelé.

Most hirtelen rettentő robaj dördült, valóságos zuhatag zúdult a háznyi hullám hátán ágaskodó hajó hídjára. A legénység a borzadály ordításában tört ki, míg Garry, kezében a kormánykerékkel, e szörnyű ágaskodás ellenére is a helyes útirányban tartotta a hajót.

És, míg rémült tekintetek meredtek feléje, a jéghegy eltűnt, az út szabaddá vált, és az előttük húzódó, a nap ferde sugaraiban fénylő csatornán át folytathatta útját a hajó.

- Nos, Clawbonny úr - szólalt meg Johnson -, nem magyarázná meg nekem ezt a jelenséget?

- Nincs ennél egyszerűbb, barátom - felelte a doktor -; az ilyesmi gyakran előfordul, mikor ezek az úszó jégtömegek olvadás idején elválnak egymástól, s külön-külön folytatják útjukat, tökéletes egyensúlyban. De lassacskán dél felé haladnak, ahol aránylag melegebb a víz, s a többi jégtömbbel össze-összeütközve meginognak, olvadni, keskenyedni kezd az alapjuk. Egyszer aztán eljön a pillanat, amikor a jégtömegek súlypontja annyira eltolódik, hogy a jéghegy felborul. Ha például ez a jéghegy csak két perccel később bukik fel, rázuhan a hajóra, s szétzúzza azt.


IX.
ÚJ ESEMÉNY

Végre átvergődtek a sarkkörön. A Forward április 30-án délben Holsteinborg magasságában vitorlázott; a keleti látóhatáron festői jéghegyek emelkedtek. Úgyszólván sehol sem láttak jégtáblát a tengeren, s amit észrevettek, azt is könnyűszerrel elkerülhették. A szél hirtelen délkeletre váltott, és a kétárbocos teljes vitorlázattal felfelé haladt a Baffin-tengeren.

Ez a nap zavartalan nyugalomban telt el; de rá is fért a legénységre egy kis pihenés. Számtalan madár úszott s röpködött a hajó körül; a doktor a böjtirécéhez hasonló alca allát[9] is felfedezte köztük. Nyaka, szárnya, háta fekete, hasa fehér ennek a madárnak; virgoncan úszkál, s ha alábukik, olykor negyven másodpercnél is hosszabb ideig marad a víz alatt.

Már-már azt hitték, hogy ez a nap eseménytelenül telik el, amikor - bármily rendkívülinek is látszik - ez történt a hajón:

Reggel hat órakor Richard Shandon, mikor szolgálati ügyeletét befejezve belépett a kabinjába, asztalán levelet talált, ezzel a címzéssel:

Richard Shandonnek, a Forward fedélzetén,
Baffin-tenger.

Shandon nem akart hinni a szemének, de mielőtt tudomásul vette volna ezt a különös levelezést, behívatta a kabinba a doktort, James Wallt és a főmatrózt, s megmutatta nekik a levelet.

- Kezd a dolog furcsa lenni - jegyezte meg Johnson.

- Nagyszerű - gondolta a doktor.

- Végre hát megtudjuk a titkot! - kiáltott fel Shandon. Gyors mozdulattal feltépte a borítékot s ezt olvasta:

"Parancsnok!

A Forward kapitánya megelégedését fejezi ki azért a hidegvérért, ügyességért és bátorságért, amelyet Ön, az emberei és tisztjei az utóbbi körülmények közepette tanúsítottak, s kéri Önt, tolmácsolja háláját a legénységnek.

Szíveskedjék a hajót egyenesen északnak, a Melville-öböl felé irányítani, ott megkísérli, hogy behatoljon a Smith-tengerszorosba.

Kelt április 30-án, hétfőn, a Walsingham-fok magasságában.

K. Z.,
a
Forward kapitánya."

- Ennyi az egész? - kiáltott fel a doktor.

- Ennyi - felelt Shandon.

A levél kihullott a kezéből.

- Ez a kísérteties kapitány már nem is beszél arról, hogy a hajóra jön - jegyezte meg Wall. - Ebből hát csak azt következtethetem, hogy nem is jön soha.

- De ez a levél! Ez hogyan érkezett? - álmélkodott Johnson.

Shandon hallgatott.

- Wall úrnak igaza van - felelt helyette a doktor, miután felvette a levelet, s minden irányban megforgatta. - A kapitány valóban nem jön a hajóra, mégpedig igen kézenfekvő okból.

- És az az ok?! - csapott rá Shandon.

- Az, hogy már itt van, a hajón - felelte egyszerűen a doktor.

- Már itt van?! - kiáltott fel Shandon. - Mit akar ezzel mondani?

- Csak azt, hogy máskülönben hogyan került volna ide ez a levél.

Johnson helyeslően bólintott.

- Ez képtelenség! - tiltakozott erélyesen Shandon. - Én a legénység minden egyes tagját ismerem. Márpedig fel kellene tételeznünk, hogy a kapitány már az indulás óta itt van a hajón! Ez pedig lehetetlen, mondom magának! Két éven át százszor is láttam őket Liverpoolban. A maga okoskodása képtelenség, doktor!

- Akkor hát mi az, amit nem tart képtelenségnek, Shandon?

- Minden mást elfogadok, ezt az egyet nem. Tegyük fel, hogy a kapitány vagy valamelyik embere, mit tudom, én, kihasználva a sötétséget, a ködös időt, vagy amit akar, felsurrant a hajóra. Nem vagyunk messze a szárazföldtől, a jégtáblák közt bukdosó eszkimókajakkal észrevétlenül meg lehet közelíteni a hajót, s el lehet helyezni a levelet. A sűrű köd is eléggé kedvez ennek...

- S annak is, hogy egyáltalán ne lehessen látni a hajót - vágta rá a doktor -; ha mi nem láttuk azt a hívatlan vendéget felosonni a hajóra, akkor hogyan fedezhette fel ő a Forwardot ebben a sűrű ködben?

- Ez nyilvánvaló - motyogta Johnson.

- Tehát én megmaradok az első feltevésemnél - mondta a doktor. - Hát maga mit szól hozzá, Shandon?

- Amit akar - felelte ingerülten Shandon -, csak azt az egyet ne tételezze fel, hogy ez az ember itt van a hajón.

- Az is lehet - szólt bele Wall -, hogy van egy embere a legénység között, aki utasításokat kap tőle.

- Lehet - hagyta rá a doktor.

- De ki légyen az? - hitetlenkedett Shandon. - Mondtam már magának, hogy én régóta ismerem az embereimet.

- Mindenesetre - folytatta Johnson -, ha ez a kapitány jelentkezik, légyen akár ember, akár ördög, méltó fogadtatásban lesz része! De más valamire is kioktat bennünket, vagyis inkább: mást is közöl velünk ez a levél.

- Éspedig? - kérdezte Shandon.

- Éspedig azt, hogy nekünk nem csupán a Melville-öböl felé kell haladnunk, hanem a Smith-szorosba is be kell mennünk.

- Igaza van - felelt a doktor.

- A Smith-szorosba... - ismételte gépiesen Richard Shandon.

- Amiből pedig nyilvánvaló - folytatta Johnson -, hogy a Forward végcélja nem az északnyugati átjáró felkutatása, mert hiszen balra elhagyjuk az egyetlen odavezető bejáratot, azaz a Lancaster-szorost. Ez pedig ismeretlen vizeken való vesződséges hajózást jelent számunkra.

- Igen, a Smith-tengerszoros, ez az az út, amelyet az amerikai Kane 1853-ban, tengernyi veszély közepette követett - felelt Shandon. - Sokáig elveszettnek is hitték ezen a szörnyű területen. Ám végül is, ha mennünk kell, hát akkor megyünk! De meddig? Ez a kérdés. Talán a Sarkig?

- És mért ne? - rikkantotta a doktor.

A főmatróz csak vállat vont az ilyen esztelenség hallatára.

- Ami a kapitányt illeti, ha ugyan egyáltalán létezik - folytatta James Wall - Grönland partján, Disko és Uppernawik településein kívül én nemigen látok más helyet, ahol ő várhatna bennünket. Így hát néhány nap múlva már megtudjuk, mihez tartsuk magunkat.

- Nem mutatja meg a legénységnek a levelet? - kérdezte Shandontól a doktor.

- Ha a parancsnok énrám hallgat, nem mutatja meg - vágott közbe Johnson.

- Már mért nem? - kérdezte Shandon.

- Azért, mert e sok furcsaság és képtelenség hallatára még inkább inukba szállna embereink bátorsága. Már amúgy is éppen eléggé nyugtalanítja őket ez a különös expedíció. Ha meg még természetfölötti dolgokkal is tömjük őket, ez olyan kellemetlen következményekkel járhat, hogy a kritikus pillanatokban majd nem számíthatunk rájuk. Mit szól hozzá, parancsnok?

- Hát maga, doktor, hogyan vélekedik erről? - kérdezte Shandon.

- Szerintem Johnson mester bölcsen gondolkodik - válaszolt a doktor.

- Hát maga, James?

- Jobb híján én is csatlakozom az előttem szóló urak véleményéhez - felelt Wall.

Shandon néhány percig gondolataiba mélyedt, majd figyelmesen újra elolvasta a levelet.

- Uraim, az önök véleménye minden bizonnyal igen helyes, de én mégsem tehetem magamévá.

- Éspedig miért nem, Shandon? - fordult feléje a doktor.

- Azért, mert ennek a levélnek utasításai formaságokra vonatkoznak; meghagyja, hogy adjam tudomására a legénységnek a kapitány elismerését. Márpedig én mindmáig vakon engedelmeskedtem a kapitány parancsainak, bármily módon is adta azokat tudomásomra, és így nem tehetem, hogy...

- De mégis... - próbálkozott újra Johnson, mert attól félt, hogy a levél tartalmának közlése rossz hatással lesz a matrózokra.

- Én derék Johnsonom - fordult feléje Shandon -, megértem tiltakozását, érvei is teljesen helytállók, de olvassa el itt ezt:

"Kéri önt, tolmácsolja háláját a legénységnek."

- Cselekedjék hát ennek megfelelően - hagyta rá Johnson, mert egyébként a feltétlen fegyelem híve volt. - Gyűjtsem össze a legénységet a hajóhídon?

- Igen, kérem - felelte Shandon.

A hír, hogy a kapitánynak közölnivalója van, villámgyorsan terjedt el a hajón. A matrózok késedelem nélkül felsorakoztak a hajóhídon, mindenki a helyére, és a parancsnok felolvasta a titokzatos levelet.

Mogorva hallgatás fogadta a felolvasást; a legénység százféle találgatás közepette oszlott szét. Clifton szabadjára engedte babonás képzeletét; ő igen jelentős szerepet tulajdonított ebben a dologban a kutya-kapitánynak, és a világért se mulasztotta volna el, hogy tisztelegjen neki, valahányszor találkozott vele a fedélzeten.

- Én mondom nektek - hangoztatta többször is matróztársai előtt -, hogy ez az állat írni is tud!

Erre a megjegyzésre senki sem válaszolt, és még Bell, a hajóács is csak igen bajosan tudott volna felelni rá.

Ám valamennyien észlelték, hogy bár a kapitány nincs itt, szelleme vagy árnyéka itt őrködik a fedélzeten. A legények közül a legóvatosabbak már egymás közt sem igen merték kicserélni véleményüket.

A május 1-i helyzetmegállapítás ezekkel az adatokkal szolgált: 68° északi szélesség és 56° 32' nyugati hosszúság. A hőmérséklet emelkedett, és a hőmérő higanyoszlopa - 4°-ot mutatott. Egy jegesmedve két kis bocsával ott hancúrozott a szárazföldig terjedő "pack" jégtáblán, s a doktor kedvtelve szemlélte ezt a mulatságos látványt. Wall és Simpson társaságában már éppen csónakba akart szállni, hogy puskavégre kapja a mackókat, mikor a semmi harci kedvet nem mutató anyamedve, kölykeit maga előtt taszigálva, futásnak eredt, és így a doktornak le kellett mondania üldözéséről.

A szél kedvező volt, így hát még az éjjel elhagyták a Chidley-fokot, és Disko magas hegyei csakhamar feltűntek a láthatáron. Jobbra hagyták a Godhavn-öblöt; Godhavn a dán telep főkormányzójának székhelye. Shandon nem tartotta helyénvalónak a kikötést, és nemsokára elhagyta azokat az eszkimó pirogokat, amelyek a hajó közelébe akartak kerülni.

Disko szigetét Bálna-szigetnek is nevezik. Ez az a pontja a sarkvidéknek, ahonnan 1845. július 12-én sir John Franklin utolsó levelét küldte az admiralitásnak, s ugyanezt a szigetet érintette Mac Clintock 1859. augusztus 27-én, mikor visszafelé jövet magával hozta kétségtelen bizonyítékait annak, hogy a Franklin-expedíció odaveszett.

Ennek a szomorú emlékekben oly gazdag két eseménynek összetalálkozását épp csak hogy megemlíthette a doktor, s Disko magaslatai máris eltűntek a szemük elől.

Itt már számos jéghegy szegélyezte a partokat; a legnagyobbakat az olvadás se volt képes elszakítani a parttól. A jéghegycsúcsoknak ez a vonulata furcsa formákat mutatott.

Másnap három órakor északkeleten Sanderson-Hope tűnt fel. Jobb felől, mintegy tizenöt mérföld távolságra maradt el a szárazföld. A hegyeket mintha barnásvörösre pingálták volna. Este több "finner"-bálna - amelynek a hátán vannak az uszonyai - játszadozott az úszó jégtáblák között, víz- és légsugarakat lövellve orrnyílásaikból.

A május 3-ról 4-re virradó éjjel láthatta a doktor először azt a jelenséget, amikor a nap érinti a láthatár szélét, de nem merül alá fényes korongja; január 31. óta mindennap hosszabb a nap pályája, s most már állandóan ott tündöklött az égen.

Akiknek szokatlan ez az állandó világosság, azok csodálkoznak rajta, sőt azokat fárasztja is. Nem tudjuk, hogy az éjszakai sötétség mennyire kell szemünk épségéhez, de a doktor szeme valósággal fájt már ettől az örökös világosságtól, amelyet a jégfelületről visszaverődő sugarak még vakítóbbá tettek.

Május 5-én a Forward túlhaladt a hetvenkettedik délkörön. Ha két hónap múlva jár erre, sok bálnavadászhajót talált volna itt munkában ezen a földrajzi szélességen; de most még nem volt eléggé szabad a tengerszoros ahhoz, hogy ezek a nagyobb hajók behatolhassanak a Baffin-tengerbe.

Másnap, az Asszonyok-szigetén túljutva, Uppernawikot pillantották meg a kétárbocos utasai. Ez a legészakibb dán település ezeken a partokon.


X.
HAJÓZÁS VESZEDELMEKKEL

Shandon, Clawbonny, Johnson, Foker és Strong, a szakács, bálnavadászcsónakjukon kieveztek a partra.

A kormányzó, feleségével és öt gyermekével - valamennyien eszkimók - udvariasan fogadták a látogatókat. A doktor, ezúttal nyelvészi minőségében, némi kis dán tudománya segítségével megteremtette a barátságos kapcsolatot. Egyébként Foker, aki nemcsak révkalauza, de tolmácsa is volt az expedíciónak, tudott vagy húsz szót grönlandi nyelven, márpedig ha nem túlságosan nagyravágyó az ember, húsz szóval messzire jut.

A kormányzó Disko szigetén született, és sohasem hagyta el szülőhelyét. Megmutatta vendégeinek a "várost", amely három faházból állt: egy az övé, egy a lutheránus lelkészé s a harmadik az iskola. Volt még néhány raktár is, ahol a hajótöröttek szokták magukat élelmiszerrel ellátni. A város többi része: néhány hókunyhó, amelynek egyetlen nyílásán hasmánt mászik be az eszkimó háztulajdonos.

A város népének nagy része kijött a Forward elébe, és több bennszülött egészen az öböl közepéig kievezett tizenöt láb hosszú s alig két láb széles kajakjában (pirog).

A doktor tudta, hogy az eszkimó szó azt jelenti: nyershalevő. De azt is bölcsen tudta, hogy ez a kifejezés sértésnek számít errefelé, így hát inkább csak "grönlandiak"-nak nevezte a város lakóit.

De olajos fókabőr ruházatukról s ugyanolyan csizmájukról, zsíros, bűzös gúnyájukról, amelyben nem lehet a nőt a férfitól megkülönböztetni, könnyen fel lehetett ismerni, mivel táplálkozik ez a nép. Egyébként a lepra is rágta őket, mint minden halevő népet, de ettől se igen érezték rosszabbul magukat.

A lutheránus lelkész és felesége, akikkel pedig különösen szeretett volna beszélni a doktor, éppen körúton voltak, Proven táján, Uppernawiktól délre. Így hát be kellett érnie a kormányzó társaságával. A városnak ez az első polgára nem bizonyult valami nagyon művelt embernek; éppen csak hogy nem volt egészen tudatlan, mert valamicskét konyított az olvasáshoz.

De azért a doktor mégis kikérdezgette a helyi kereskedelem, a szokások, az eszkimó erkölcsök felől, s a taglejtések nemzetközi nyelvén megtudta tőle, hogy a Koppenhágába szállított fóka darabjáért mintegy negyven font sterlinget, egy jegesmedvebőrért negyven dán dollárt, egy kékrókairháért négy, egy sarkiróka gereznájáért meg két-három dollárt fizetnek.

A doktor személyes tapasztalatainak kiegészítése céljából egy eszkimó kunyhóban is látogatást óhajtott tenni: el sem lehet képzelni, mi mindenre képes egy tudós, hogy tudásszomját kielégítse!

Szerencsére azonban ezeknek a kunyhóknak olyan szűk a nyílása, hogy a tudni vágyó doktor nem fért be rajta. Így hát szépszerével megúszta a dolgot. Mert nincs visszataszítóbb, mint az eleven és holt dolgoknak ez a halmaza: fókahús és eszkimó test, rothadt hal és bűzlő ruhanemű, ami mind hozzátartozik egy ilyen grönlandi eszkimó kunyhó berendezéséhez. Sehol egy ablak, hogy frissel lehessen kicserélni ezt a dögletes levegőt; csupán egy lyukat hagynak a kunyhó tetején, amely a füstöt kiereszti, de a bűzt nem.

Foker minderről részletesen tájékoztatta a doktort, de az érdemes tudós azért éppúgy átkozta az ő testes mivoltát. Ő személyes tapasztalatai árán, sui generis akarta volna megítélni e kipárolgások mineműségét.

- Végtére is biztosan meg lehet szokni - mondta. De a doktor úgy mondta azt, hogy "szokni", hogy "szökni"-nek is lehetett érteni.

A doktor néprajzi tanulmányai közben Shandon, a kapott utasításokhoz híven, azzal foglalatoskodott, hogy a jégmezőn való utazáshoz szükséges eszközöket beszerezze; négy font sterlinget volt kénytelen fizetni egy szánfogatért és hat kutyáért, s a bennszülöttek még így is csak nagy nehezen váltak meg a szántól-kutyától.

Shandon az ügyes kutyafogathajtót, Hans Christiant - aki a Mac Clintock kapitány expedíciójában is részt vett - szegődtetni akarta, de Hans most éppen Dél-Grönlandban időzött.

Most aztán a legfontosabb kérdés került napirendre: van-e Uppernawikban olyan európai, aki a Forwardra vár?

- Van-e tudomása a kormányzónak arról, hogy egy idegen, minden valószínűség szerint egy angol, megtelepedett ezen a vidéken? Mikor volt a kormányzó utoljára összeköttetésben bálnavadász- vagy más hajókkal?

Ezekre a kérdésekre a kormányzó azt felelte, hogy több mint tíz hónap óta egyetlen idegen se kötött ki ezeken a partokon.

Shandon kihámozta belőle az utóbbi időben érkezett bálnavadászhajók neveit, de egyet sem ismert közülük. Kétségbeejtő!

- Bevallhatja, doktor - fordult kísérőjéhez -, hogy ez az egész dolog érthetetlen. Farewell-fok: semmi! Disko-sziget: semmi! Uppernawik: semmi!

- Most már csak az hiányzik, kedves jó Shandonem, hogy néhány nap múlva majd ezt is tegye hozzá: Melville-öböl: semmi! és akkor aztán úgy üdvözlöm magát, mint a Forward teljhatalmú kapitányát.

A bálnavadászcsónak estefelé vissza vitte a hajóra a látogatókat. Strong friss élelmiszerként néhány tucat dunnakacsatojást szerzett; ezek a zöldes színű tojások kétszer akkorák, mint a tyúktojás. Hát ez bizony nem sok, de mégiscsak némi változatosság az állandóan sózott húson élő legénységnek.

Másnap kedvezőre fordult a szél, de Shandon mégsem szedette fel a horgonyt. Várni akart még egy napot, s merő lelkiismeretességből időt adni bárkinek, aki az emberi fajhoz tartozik, hogy utolérhesse a Forwardot. Sőt, időnként még a 16-os kis fedélzeti ágyút is elsüttette; mennydörögve verték vissza a dördüléseket a jéghegyek, de ettől csak a madarak riadtak fel. Az éjszaka folyamán több röppentyűt is feleresztettek, de mindhiába. Így hát Shandonnek el kellett szánnia magát az indulásra.

Május 8-án reggel hat órakor a Forward összes vitorláit kibontva útnak eredt, s hamarosan elvesztette szem elől az uppernawiki települést és azokat a rudakat, amelyeken az egész part mentén a förtelmes fókabelek és dámvadbendők fityegtek.

Délkeleti szél fújt, és a hőmérséklet 0° Celsiusra emelkedett. A nap áthatolt a ködön, melege máris olvasztani kezdte a jeget, s így tágasabb lett az út a jégtáblák között.

Ám ezeknek a fehér sugaraknak visszaverődése néhány matróz szemére igen rossz hatással volt; Wolstent, a puskaművest, Grippert, Cliftont és Bellt utolérte a hóvakság, amely betegség mifelénk is gyakori tavasszal, de amely az eszkimóknál sokszor igazi vakságot idéz elő. A doktor a betegeknek különösen, de társaiknak is általában azt a tanácsot adta, hogy zöld gézfátyollal fedjék be arcukat, és a doktor maga volt az első, aki követte saját előírását.

Azok a kutyák, amelyeket Shandon Uppernawikban vásárolt, elég vad természetűek voltak, de azért csakhamar alkalmazkodtak a hajósélethez, és Kapitány is békén megfért új társaival; úgy látszott, mintha ismerné szokásaikat. Clifton elsőnek jegyezte meg, hogy ennek a Kapitánynak, úgy látszik, volt már dolga grönlandi fajrokonaival. Ezek az utóbbiak, szegény éhenkórászok, a szárazföldön alig jutottak valami kis harapnivalóhoz, most hát itt a hajón folyton zabálhatnékjuk volt, a hajó kosztján akartak lábra kapni.

Május 9-én a Forward alig néhány kötélnyi távolságban haladt el a legnyugatabbra fekvő Baffin-szigetek mellett. A doktor az öbölben, a sziget és a szárazföld között számos olyan sziklát vett észre, amelyeket crimosa cliffsnek neveznek. Ezeket a sziklákat szép kárminvörös hó borította, amely jelenség Kane szerint tisztára növényi eredetű. Clawbonny közelebbről szerette volna szemügyre venni ezt a különös tüneményt, de a jég miatt nem lehetett megközelíteni a partot. Ámbár kissé melegebbre fordult az idő, szabad szemmel is jól lehetett látni, hogy a jéghegyek és jégtáblák a Baffin-tenger északi része felé gyülekeznek.

Uppernawik óta más látványt nyújtott a szárazföld; a látóhatáron irdatlan jéghegyek körvonalai rajzolódtak a szürke égboltra. 10-én a Forward jobbra hagyta a közel hetvennegyedik szélességi fokon fekvő Hingston-öblöt; a nyugati részen, több száz mérföld távolságban a Lancaster-csatorna kezdődött.

De most ez az óriási víztükör egybeolvadt azokkal a hatalmas jégmezőkkel, amelyeken úgy emelkedtek a magas jégsziklák, mintha csak ugyanannak az anyagnak kikristályosodásai lettek volna. Shandon befűttette a kazánokat, és a Forward május 11-ig ott kígyózott a kanyargós sikátorokban, fekete füstfelleg szállt nyomában az ég felé.

De csakhamar újabb akadályok állták útját a hajónak; az úszó jéghegyek minduntalan elzárták a szabadvizű csatornák bejáratát, minden percben attól lehetett tartani, hogy nem lesz víz a hajó orra alatt, s így nipped lesz, vagyis megszorul a jég közt, ahonnan aztán bajosan szabadulhat ki. Ezt mindnyájan tudták, s mindőjüknek ez járt az eszében.

Így hát ennek a céltalanul bolyongó, csak úgy bolondjában északnak tartó, ismeretlen rendeltetésű hajónak fedélzetén a bizonytalanság, a habozás tüneteit lehetett észlelni. Ezek közül a veszedelemhez szokott emberek közül már sokan megbánták, hogy ily messzire elkalandoztak, s feledték a felajánlott anyagi előnyöket. Már valami csüggedés lett úrrá a lelkeken, s ez a csüggedés Clifton rémülete s egynéhány főkolompos, mint például Pen, Gripper, Warren és Wolsten kijelentései nyomán még csak fokozódott.

A legénység nyugtalanságához a nyomasztó testi kimerültség is járult, mivel május 12-e óta a kétárbocost minden oldalról körülzárta a jég. A gőzgép tehetetlennek bizonyult. A jégtáblák között kellett utat vágni. A fűrészekkel bajlódva kínosan ment ez a munka a sok helyütt hat-hét láb vastag jégben. Ha vagy százlábnyi hosszúságban párhuzamos vonalban végigfűrészelték a jégtáblát, az így nyert közbenső jéghasábot fejszékkel, emelőrudakkal kellett széttördelni; akkor a nagy fúróval fúrt lyukban megerősített vaskapcsok leeresztése után az emelőcsiga munkája következett: kézierővel vontatták a hajót. A legnagyobb nehézség abban állt, hogy a széttördelt jégdarabokat a jégvágatok alá kellett csúsztatni, és ilyenképpen utat teremteni a hajónak; s ezeket a jégdarabokat hosszú nyelű, vashegyű csáklyákkal kellett eltaszigálni.

Egyszóval a fűrészelés, a vontatás, az emelőcsiga kezelése, a csáklyázás, ezek a sűrű ködben, elég hideg időben, szembántalmakkal, lelki nyugtalansággal küszködve szüntelenül és kénytelen-kelletlen végzett, veszedelmes munkálatok mind hozzájárultak a Forward legénységének végkimerüléséhez, s ahhoz is, hogy ki-ki szabadjára eressze képzeletét.

Ha a matrózoknak erélyes, vakmerő, meggyőződéses emberrel van dolguk, aki tudja, mit akar, merre megy, s mi a végcélja, akkor önkéntelenül is megszilárdul iránta a bizalmuk. Egy szív, egy lélek ilyenkor parancsnokával a matróz, az ő ereje ad erőt, s nyugodtsága ad nyugalmat neki. De a kétárbocos fedélzetén azt érezte a matróznép, hogy a parancsnok nem biztos a dolgában, s hogy habozik e bizonytalan cél, ez ismeretlen rendeltetés előtt. Bármily erős jellemű ember volt is a parancsnok, zavarodottsága tudtán kívül összevissza parancsolgatásban, tökéletlen manőverezésben, rosszkor alkalmazott elgondolásokban nyilvánult, ezernyi olyan dologban, ami nem kerülhette el a legénység figyelmét.

Meg aztán Shandon nem volt a hajó kapitánya, Isten után úr a fedélzeten; s ez elég arra, hogy a matrózok összedugják a fejüket egyes parancsai fölött: márpedig ettől már csak egy lépés a parancs nyílt megtagadása. Az elégedetlenek megnyerték maguknak a főmérnököt is, aki pedig mindaddig maga volt a kötelességtudás.

Május 16-án, vagyis hat nappal azután, hogy a Forward a jégvilágba érkezett, Shandon még két mérföldet sem haladt északra. Fennállt a veszély, hogy egészen a jövő évszakig körülzárja őket a jég. Márpedig ez elég súlyos veszély volt.

Este nyolc óra felé Shandon a doktor és Garry matróz kíséretében felfedező útra indult a végtelen jégmezőn; persze vigyáztak arra, hogy ne távolodjanak el nagyon messzire a hajótól, mert a szem nehezen talált támpontot a kietlenségnek ebben a fehér világában, ahol szüntelenül változik a látkép. A sugártörés különös hatásokat hívott létre; a doktor nem győzött ámuldozni. Ott, ahol azt hitte, hogy csak egylábnyi hasadékot kell átugrania, öt-hat lábnyi tátongott. De ennek az ellenkezője is megesett, s két ízben elvágódtak. Ha nem is volt valami veszedelmes az esés, azért nagyon kínos volt, mert az üvegkemény, éles jégszilánkok felvérezték az arcukat.

Shandon és két társa valami alkalmas kiutat keresett. A hajótól hárommérföldnyire nagy nehezen sikerült megmászniuk egy háromszáz láb magas jéghegyet. Ennek csúcsáról mint valami romba dőlt, gigantikus város, úgy tárult elébük a jégpusztaság: ledőlt obeliszkjeivel, felfordult harangjaival, fejtetőn álló jégpalotáival. Valóságos káosz. A nap is csak küszködve vonszolta magát pályáján, s hosszú, ferde, hideg sugarait úgy vetette a tájra, mintha csak valami teljesen kihűlt anyag lebegett volna közte s e kietlen vidék között.

A tenger véges-végig beállt, ameddig csak ellátott a szem.

- Hogy megyünk mi itt át? - mondta a doktor.

- Azt magam sem tudom - felelte Shandon -, de átmegyünk, még akkor is, ha puskaporral kell szétrobbantanom ezeket a jéghegyeket! Nyugodt lehet, nem fogom tűrni, hogy jövő tavaszig körülzárjon a jég.

- Márpedig így járt a Fox is, körülbelül ezen a tájon. Hát istenem... - bizakodott a doktor -, majd csak átvergődünk..., mert ésszel él az ember. Majd meglátja, hogy többet ér a józan ész, mint a világ valamennyi masinája!

- Meg kell adni - felelte Shandon -, hogy ez a sarki esztendő nem valami kedvezően indul.

- Ez vitathatatlan, Shandon, és azt is meg kell jegyeznem, hogy a Baffin-tenger, úgy látszik, megint abba az állapotába kerül, amelyben 1817-ben volt.

- Ezzel azt akarja mondani, doktor, hogy ez a tenger nem mindig volt a mai állapotában?

- Azt, kedves Shandon. Időnként vannak errefelé olyan jégzajlások, amelyeket a tudósok sem tudnak megmagyarázni. Például ez a tenger 1817-ig állandóan el volt torlaszolva, míg csak egy óriási kataklizma vissza nem vetette az óceánba ezeket a jéghegyeket, amelyeknek nagy része Új-Föld partjaira vetődött. Ettől az időtől kezdve a Baffin-öböl csaknem teljesen szabaddá vált, s számos bálnavadászhajó találkozóhelye lett.

- Így tehát ez időszak óta könnyebbé vált az utazás az Északi-tengeren? - kérdezte Shandon.

- Összehasonlíthatatlanul könnyebbé. De észrevették, hogy néhány év óta az öböl ismét be-befagy, s attól lehet tartani, hogy hosszú időre bezárul a kutató hajósok előtt. Egy okkal több, hogy olyan messzire nyomuljunk előre, amennyire csak lehetséges. Közben pedig kissé olyan emberekhez hasonlítunk, akik ismeretlen csarnokokban járnak, és az ajtók szakadatlanul becsukódnak mögöttük.

- Azt tanácsolná hát, hogy forduljak vissza? - kérdezte Shandon, s mélyen szemébe nézve a doktornak, próbálta kiolvasni a választ.

- Méghogy én?! Én soha életemben nem léptem egyet se visszafelé. És ha tudnám, hogy sose jövök vissza, akkor is csak azt mondanám: előre! Csupán annyit kell hozzátennem, hogy ha valami ostobaságot követünk el, akkor tökéletesen tisztában lehetünk azzal, hogy mi vár ránk.

- Hát maga, Garry? Maga mit gondol? - fordult Shandon a matrózhoz.

- Mármint én, parancsnok úr? Én egyenest nekivágnék. Én úgy gondolkozom, mint Clawbonny úr. Egyébként önök amúgy is csak azt csinálják, amit a kedvük tart. Parancsoljon, és mi engedelmeskedünk.

- Nem mindenki beszél úgy, mint maga, Garry - válaszolt Shandon. - Nem mindenkinek akaródzik engedelmeskedni. És ha megtagadják parancsaim teljesítését?

- Én megmondtam önnek a véleményemet, parancsnok úr, mert kérdezte - válaszolt hidegen Garry. - De nem köteles azt követni.

Shandon nem felelt. Figyelmesen vizsgálta a látóhatárt, majd két társával visszaereszkedett a jégmezőre.


XI.
AZ ÖRDÖG HÜVELYKUJJA

A parancsnok távolléte alatt a legénység mindenféleképpen megpróbálta felszabadítani a hajót a jégtáblák nyomása alól. Pen, Clifton, Bolton, Gripper és Simpson végezték ezt a nehéz munkát; még a fűtőnek és a két gépésznek is társaik segítésére kellett jönniük; mihelyt ugyanis a gép mellett nem volt szükség jelenlétükre, ismét matrózok lettek, s mint ilyeneket, minden fedélzeti munkára felhasználhatták őket.

De ez nem ment jó adag bosszankodás nélkül.

- Hát én bizony megmondom, hogy nekem elegem van ebből - jelentette ki Pen -, és ha három napon belül nem indul meg a jég, esküszöm az élő Istenre, hogy akkor én karba teszem a kezem!

- Ahelyett, hogy karba tennéd a kezed, inkább arra használnád, hogy visszakerüljünk innen! Vagy tán azt hiszed, hogy nekünk kedvünk van jövő évig itt telelni?

- Hát ez aztán igazán keserves telelés lenne - szólt hozzá Plower is -, mert a hajó minden oldala szabadon áll.

- És még csak azt sem tudjuk, hogy jövő tavasszal járhatóbb lesz-e a tenger, mint ma - tette hozzá Brunton.

- Nem jövő tavaszról van szó - türelmetlenkedett Pen. - Most csütörtök van. Ha vasárnap reggelig az út nem szabad előttünk, akkor visszamegyünk délre.

- Ez már beszéd! - helyeselt Clifton.

- Helyeslitek? - kérdezte Pen.

- Helyeseljük! - felelték a cimborái.

- Igaz is - vette fel a szót Warren -, mert ha már kézi erővel kell vontatnunk a hajót, akkor én amondó vagyok, hogy vontassuk visszafelé.

- Majd meglátjuk vasárnap - szólt Wolsten.

- Én csak a parancsot várom, s máris alágyújtok a kazánjaimnak! - tódította Brunton.

- Csak hagyd! Majd alágyújtunk mink magunk!... - morgott Clifton.

- Ha valamelyik tisztnek öröme telik abban, hogy itt telel, csak tessék. Nyugodtan itt maradhat. Senki sem gátolja meg benne, hogy jégkunyhót vájjon magának, s abban tengődjék, eszkimó módjára.

- Nem erről van szó, Pen - vágott vissza Brunton. - Nem hagyunk mi itt senkit, értsétek meg. Egyébként én úgy gondolom, hogy nem lesz nehéz a parancsnokot rábírni. Úgy látom, már ő is elég nyugtalan, és ha ügyesen adjuk be neki a dolgot...

- Ez majd elválik - folytatta Flower -; Richard Shandon kemény ember, s olykor csökönyös. Csínján kell bánni vele.

- Ha elgondolom, hogy egy hónap múlva viszontláthatjuk Liverpoolt! - vette fel a beszéd fonalát Bolton, s mély vágyakozással felsóhajtott. - Délnek hajózva hamarosan átjuthatunk a jégen. Június elején nyitva a Davis-szoros, s mi szépen belesodródunk az Atlanti-óceánba!

- Nem is számítva azt - tette hozzá a józan Clifton -, hogy ha visszavisszük magunkkal a parancsnokot, mintegy az ő felelősségére jöttünk vissza, s így jár nekünk a kikötött fizetés és jutalom is. Ám ha egyedül jövünk vissza, akkor már nem biztos az ügy.

- Jól okoskodol - mondta elismerően Plower. - Ez a pokolbéli Clifton úgy fejezi ki magát, mint valami könyvelő! Hát igen, ügyeljünk arra, hogy valahogy össze ne akasszuk a lőcsöt azokkal az urakkal, ott az admiralitáson, így biztosabb a dolog. És nehogy itt hagyjunk bárkit is...

- De ha a tisztek majd nem akarnak velünk jönni? - folytatta Pen, mert a végsőkig akarta lázítani társait.

Amazok zavarba is jöttek az egyenest nekik szegzett kérdéstől.

- Ezt majd meglátjuk, ha itt az ideje - válaszolt Bolton.

- Egyébként elég, ha Richard Shandont megnyerjük ügyünknek, s azt hiszem, ez nem lesz nehéz.

- De mégis van itt valaki, akit itt hagyok, még ha fél karomba kerül is! - fogadkozott Pen, s kacskaringósat káromkodott hozzá.

- Persze. A kutya - mondta Plower.

- Igenis, a kutya! Annak én rövidesen ellátom a baját!

- Antul jobb - örvendezett Clifton, ismét hangoztatván kedvenc elméletét: "Ez a kutya az oka minden bajunknak!"

- Ennek a kutyának köszönhetjük balsorsunkat - jelentette ki Plower.

- Ez hozott minket ide, ezekre az átkozott jégmezőkre - felelt Gripper.

- Ez a dög rakta az utunkba azt a rengeteg jeget, amennyit még itt ebben az évszakban soha senki nem látott - szitkozódott Wolsten is.

- A kutya az oka a szemfájásomnak is - mondta Brunton.

- Miatta nem ihatunk gint meg brandyt - sopánkodott Pen.

- Mindennek a kutya az oka! - kiáltozta az élénk fantáziájú társaság.

- És még ráadásul ő a kapitány! - jutott eszébe Cliftonnek.

- Nahát akkor, te bajkeverő kapitány - kiáltotta Pen, akinek minden szavával nőttön-nőtt esztelen dühe -, te kutyakapitány, te ide akartál jönni, hát itt is maradsz!

- De hogyan fogjuk meg? - mondta Plower.

- Ugyan! Itt a jó alkalom! - felelte Clifton. - A parancsnok nincs a hajón, a hadnagy a kabinjában alszik; és a köd is elég sűrű ahhoz, hogy Johnson ne kaphasson rajta bennünket...

- De a kutya! - kiáltott fel Pen.

- Kapitány most éppen alszik a szénkamra mögött - felelt Clifton. - S ha valaki akarná...

- Én vállalom! - szólt dühösen Pen.

- Ügyelj a bőrödre, Pen! Olyan foga van annak a dögnek, hogy a vasat is kettéharapja!

- Ha megmoccan, felhasítom a gyomrát! - felelt Pen, és marokra szorította kését.

S már szaladt is a fedélzetre, nyomában Warren, hogy segítségére legyen a vállalkozásban.

Nemsokára mindketten visszajöttek, karjukban cipelve az állatot. A kutya száját és lábait jó erősen összekötözték. Álmában lepték meg, úgyhogy a szerencsétlen állat nem tudott megszökni.

- Éljen Pen! - kurjantott Plower.

- És most mit akarsz csinálni vele? - kérdezte Clifton.

- Vízbe fojtom. Onnan jöjjön aztán vissza!... - felelt visszataszítóan önelégült vigyorgással Pen.

A hajótól vagy kétszáz lépésnyire volt egy fókalyuk; a kétéltű állat a fogával rágja a jégbe, mindig alulról felfelé, ezt a kör alakú lyukat. Ezen a lyukon bújik ki lélegzeni a vízből a jégfelületre a fóka. De arra is ügyelnie kell, hogy a lyuk a felső nyílásánál el ne záródjék, mert a fóka állkapcsa úgy áll, hogy felülről lefelé nem képes újra kirágni a lyukat, s így veszély esetén ki lenne szolgáltatva ellenségeinek.

Pen és Warren e felé a nyílás felé tartottak, és kétségbeesett védekezése ellenére könyörtelenül beledobták az állatot a tengerbe, majd hatalmas jégtömböt gördítve a lyuk szájára, lehetetlenné tették, hogy vízi börtönének jégfalai mögül valaha is napvilágra kerülhessen.

- Jó utat, Kapitány! - kiáltotta utána a lelketlen matróz.

Nemsokára ezután Pen és Warren visszatért a hajóra. Johnson mit se látott a kivégzésből.

Mind sűrűbb köd s tomboló hóförgeteg vette körül a hajót.

Egy óra múlva Richard Shandon, a doktor és Garry visszatért a hajóra.

Shandon északkeleti irányban átjárót fedezett fel, s elhatározta, hogy kihasználja ezt a lehetőséget. Ennek megfelelően adta hát ki parancsait. A legénység meglehetős buzgalommal engedelmeskedett. Meg akarták értetni Shandonnel, hogy lehetetlen előbbre jutni; és különben is már csak három napig kellett engedelmeskedniük.

Az éj egy részét s a következő napot szorgalmas munkával, a jég fűrészelésével és a hajó vontatásával töltötték. A Forward közel két mérföldet haladt észak felé. 18-án a szárazföld látótávolába kerültek, mindössze öt-hat kötélnyi távolságra attól a különös formájú hegycsúcstól, amely az Ördög Hüvelykujja nevet viseli.

Ugyanezen a helyen a Prince Albert 1851-ben, Kane kapitány Advance nevű hajója pedig 1853-ban több hetet töltött a jég fogságában.

Az Ördög Hüvelykujjának bizarr alakja, a környék puszta kietlensége, a hatalmas, olykor háromszáz lábnál is magasabb jéghegyek zűrzavara, a jégtábláknak visszhang sokszorozta, baljós ropogása, mindez hozzájárul a Forward vigasztalan helyzetéhez. Shandon tisztában volt azzal, hogy ki kell szabadítania innen a hajót, s messzebbre kell jutnia vele. Úgy vélte, hogy huszonnégy óra alatt megszabadulhat ezektől a mintegy két mérföld hosszú, gyászos partoktól. De mindazonáltal Shandon úgy érezte, hogy a rémület lesz úrrá rajta, és ez a gonosz helyzet, amelybe került, szinte megbénította akaratát. Azzal, hogy az utasításoknak engedelmeskedve előretört, túlságosan veszedelmes helyzetbe sodorta a hajót. Az emberek már végképp kimerültek a szüntelen vontatástól. Több mint három óra kellett ahhoz, hogy húsz láb hosszú csatornát vágjanak ebben az átlagosan négy-öt láb vastagságú jégben.

Most már az a veszély fenyegetett, hogy a legénység egészségi állapota végképp leromlik. Shandont meglepte, hogy mily csendesek s mily szokatlanul önfeláldozók most ezek az emberek; de attól tartott, hogy ez csak amolyan vihar előtti csend.

El lehet hát képzelni kínos meglepetését, csalódását, sőt kétségbeesését, mikor rájött, hogy a jégmező észrevehetetlen mozgása miatt a Forward a 18-ról 19-re virradó éjszakán visszakerült oda, ahonnan annyi küszködés árán továbbjutott. Szombat reggel ismét csak szemben találta magát az Ördög Hüvelykujjával, az ördögnek még mindig fenyegető hüvelykujjával, s méghozzá az előzőnél is kritikusabb helyzetben. A jéghegyek megsokasodtak, s fantomokként suhantak a sűrű ködön át.

Shandon lelkileg teljesen összeomlott. Be kellett vallani, hogy ennek a rettenthetetlen embernek szívébe beköltözött a félelem, s a rémület lett úrrá a legénységen is. Shandon hallott a kutya eltűnéséről, de nem merte megbüntetni a bűnösöket, mert attól félt, hogy ezzel lázadást idéz elő.

Az idő rettenetes volt ezen a napon. A vadul őrjöngő hóförgeteg áthatolhatatlan fehér fátyolba burkolta a kétárbocost; olykor az üvöltő orkán szétszaggatta a ködlepelt, s a rémült szemek a szárazföldön kísértetként égnek feszülő ördögi hüvelykujjra meredtek.

Az óriási jégtábla mellett horgonyzó Forward tehetetlen volt, már nem is próbált mozdulni. A sötétség is nőttön-nőtt, és a kormányos még az előfedélzeten szolgálatot teljesítő tisztet, James Wallt se látta.

Shandon nyugtalanul kabinjába vonult, a doktor úti jegyzeteit rendezgette, a legénység egyik fele a hajóhídon maradt, a másik meg a közös helyiségben időzött.

Most az orkán megkettőzte dühöngő erejét; az Ördög Hüvelykujja mintha óriásivá növekedve meredne elő a szertefoszlott ködlepel mögül.

- Atyaisten! - kiáltott fel Simpson, s rémülten hőkölt hátra.

- Na, mi a baj? - szólt Foker.

De máris minden oldalról hangzott a kiáltozás:

- Szétmorzsol bennünket!

- Végünk van!

- Wall úr! Wall úr!

- Elvesztünk!

- Parancsnok úr! Parancsnok úr!

A szolgálatban levő egész legénység egyszerre jajveszékelt, Wall a hátsó fedélzet felé rohant, Shandon, nyomában a doktorral, a hajóhídra szaladt, és széttekintett.

Az oszladozó ködben úgy látszott, mintha az Ördög Hüvelykujja hirtelen nekimenne a hajónak, fantasztikusan megnőtt, egy második, fordított kúp alakú csúcs, a hegyén pörögve; ingadozó, düledező, rettentő tömege szétmorzsolással fenyegette a hajót. Szörnyűséges látvány volt. Mindnyájan ösztönszerűen hátráltak, néhány matróz leugrott a hajóról, s a jégre vetette magát.

- Senki ne mozduljon! - ordította sztentori hangon a parancsnok. - Mindenki maradjon a helyén!

- Ugyan, barátaim, ne féljenek, nincs veszély! - próbált lelket önteni beléjük a doktor. - Nézze, parancsnok! Hát nem látja, Wall úr? Hisz ez csak délibáb, semmi más!

- Igaza van, Clawbonny úr - felelt Johnson mester -, ezek a tudatlan fickók a saját árnyékuktól is megijednek.

A doktor megnyugtató szavai után a matrózok java része ismét odaóvakodott a hajóhoz, és rémületük ámulattá változott, míg a néhány perc múlva eltűnő csodálatos tüneményt bámulták.

- Ezt délibábnak hívják! - nyögte ki Clifton. - Hát én erre csak azt mondom, hogy ebben valahogy az ördög keze van! Ha én mondom, elhihetik.

- Ez biztos - erősítgette Gripper is.

De most szétoszlott a köd, s anélkül, hogy előbb még csak sejtelme is lett volna róla, a parancsnok szeme elé, a hajó és a part között, mérhetetlen, szabad kiút tárult. Shandon elhatározta, hogy haladéktalanul kihasználja ezt a váratlan szerencsét. A szabaddá vált vízi út két partjára rendelte embereit, megfeszültek a vontatókötelek, s északi irányba vontatni kezdték a hajót.

Hosszú órákon át, ha hallgatagon is, de büszkén végezték a matrózok ezt a munkát. Shandon befűttette a kazánokat, hogy hasznára fordítsa az ily szerencsésen felfedezett csatornát.

- Ez valóban gondviselésszerű véletlen - fordult Johnsonhoz. - És ha csupán néhány mérföldnyit is jutunk előre, talán végére érünk szenvedéseinknek! Brunton úr! Szítsa a tüzet! S mihelyt elegendő a feszültség, tudassa velem. Egyelőre már az is valami, hogy embereinknek megjött a bátorságuk. Hogyha sietős nekik eltávozni az Ördög Hüvelykujja közeléből, hát akkor használjuk ki ezt a készségüket.

Hirtelen megtorpant a hajó.

- Mi a baj? - kérdezte Shandon. - Talán csak nem szakadt el a vontatókötél?

- Dehogyis, parancsnok úr! - felelt Wall, áthajolva a hajó peremén. - Hé! Hisz ott visszafordulnak az embereink! Kapaszkodnak felfelé a hajóra! Rettenetesen megrémülhettek valamitől!

- Hát ez mi? - kiáltotta Shandon, és a hajó elejére rohant.

- Vissza! Vissza a hajóra! - ordítozták a matrózok, s csupa rémület volt a hangjuk.

Shandon észak felé tekintett, s önkéntelenül is megborzongott.

A hajótól alig egykötélnyi távolságra különös, ijesztő mozgású állat ugrándozott, gőzölgő nyelve kilógott borzasztó pofájából; az állat több mint húsz láb magasnak látszott, szőrzete égnek meredt; a matrózokat vette űzőbe, útjukat állta; csapkodó, tíz láb hosszú rettentő farka valóságos fergeteget vert a hóban. E szörnyeteg láttára a legbátrabb emberben is jéggé fagyott a vér.

- Medve! - kiáltott az egyik matróz.

- Ez a gévaudani szörny!

- A végítélet oroszlánjai!

Shandon berohant a kabinjába, s kézbe kapta mindig töltött fegyverét; a doktor is puskát ragadott, s készenlétben állt, hogy rálőjön a bestiára, amely, testi arányait tekintve, az özönvíz előtti négylábú őslényekre emlékeztetett.

Az állat óriási ugrásokkal közeledett. Shandon és a doktor egyszerre lőttek; fegyverük dördülése megkavarta a légkört, s váratlan hatással járt. A doktor összehúzott szemmel figyelt, s akarata ellenére felkacagott.

- A sugártörés!

- A sugártörés! - kiáltotta Shandon is.

De most a legénység borzalmas ordítása nyomta el szavukat.

- A kutya! - üvöltötte Clifton.

- A kutya-kapitány! - visszhangozták rémülten a cimborái.

- Ő az! Mindig csak ő! - jajgatott Pen.

S valóban a kutya volt. Sikerült eltépnie kötelékeit, s a jégmező egy másik résén előbukkannia. S amint napvilágra került, a sugártörés - az itteni földrajzi szélesség alatt mindennapos tünemény - nagyította ily szörnyűségesen a méreteit. A puskadörrenések kavarta levegőben aztán szertefoszlott a kutya délibábszerű képe. Ám a matrózok nemigen voltak hajlandók elfogadni a dolognak ezt az egyszerű természettani magyarázatát, s mindenfelől zúgolódás hallatszott. Ez az Ördög Hüvelykujjánál történt kalandos esemény, valamint az, hogy a kutya ily fantasztikus körülmények közt tért vissza, végképp aláásta idegállapotukat, s minduntalan felhangzott a gyanakvó morgolódás.


XII.
HATTERAS KAPITÁNY

A gőzgép sebesen vitte tovább a Forwardot a jégmezők és jéghegyek birodalmában. Johnson maga vette kézbe a kormánykereket. Shandon hószemüvegén át vizsgálgatta a látóhatárt. De öröme nem sokáig tartott, mert csakhamar észrevette, hogy a szabad csatorna végét hegyek veszik körül.

Ennek ellenére, ahelyett, hogy a vesződséges visszafordulás mellett döntött volna, jobbnak vélte, ha folytatja az utat.

A kutya jókora távolságban, a jégmezőn futva, követte a hajót. Ám valahányszor elmaradt a hajótól, furcsa fütty hívta közelebb a kutyát.

Mikor először hallották ezt a füttyszót, a matrózok körülnéztek. Egyedül tartózkodtak a hajóhídon, titkos tanácskozásra gyűltek egybe. Sehol idegen vagy ismeretlen ember, s mégis többször egymás után felhangzott a füttyjel.

Elsőnek Clifton rémült meg tőle.

- Halljátok? És látjátok, mekkorákat ugrik ez az állat, amikor a füttyszót meghallja?

- Ez hihetetlen! - felelt Gripper.

- Elég volt! Én nem megyek tovább! - kiáltott fel Pen.

- Pennek igaza van - helyeselt Brunton. - Ez istenkísértés!

- Sőt ördögkísértés! - tódította Clifton. - Én egy tapodtat sem megyek tovább, inkább vesszen oda a pénzem.

- Innen sose térünk vissza - mormogta csüggedten Bolton.

A legénységen végképp erőt vett a levertség.

- Egy lépést se tovább! - kiáltott fel Wolsten. - Remélem, ti is így gondoljátok.

- Így! Így hát! - kiabáltak a matrózok.

- Akkor hát gyerünk a parancsnokhoz. Én vállalom, hogy megmondom neki - ajánlkozott Bolton.

A matrózok zárt csoportban indultak a hátsó fedélzet felé. A Forward most egy terjedelmes, mintegy nyolcszáz láb átmérőjű katlanba nyomult befelé. A teljesen zárt katlannak csak az az egy nyílása volt, amelyen át a hajó bejutott.

Shandon tisztában volt vele, hogy egérfogóba került. De mit lehet tenni? Hogy lehet innen visszafordulni? Érezte a felelősséget, s keze görcsösen szorongatta a távcsövet.

A doktor szótlanul, karba font kézzel állt ott. Komoran meredt a jégfalakra, melyeknek átlagos magassága még a háromszáz lábat is meghaladta. Sűrű köd kupolája borult a katlan fölé.

Most ért oda hozzájuk Bolton, s megindult hangon fordult a parancsnokhoz.

- Parancsnok úr, nem mehetünk tovább.

- Mit mond? - támadt rá Shandon. Megtépázott tekintélye miatt arcába szökött a vér.

- Azt mondom, parancsnok úr, mindnyájunk nevében - felelt Bolton -, hogy már untig eleget tettünk a láthatatlan kapitányért, ezért elhatároztuk, hogy nem megyünk tovább.

- Elhatározták?!... - kiáltott fel Shandon. - S maga beszél így, Bolton? Vigyázzon!

- A maga fenyegetésétül mink nem gyulladunk be - vágta oda neki durván Pen. - Nem megyünk tovább!

Shandon közelebb lépett a lázadó matrózokhoz, miközben a főmatróz halkan odaszólt neki:

- Parancsnok úr, ha ki akarunk jutni innen, egy percnyi vesztegetni való időnk sincs. Nézze amott azt a jéghegyet, épp a kijárat felé közeledik. Ha elállja, foglyok vagyunk.

Shandon újra szemügyre vette a helyzetet. Majd a lázadókhoz fordult:

- Ezért a viselkedésért majd később számolunk! Egyelőre: visszafordítani a hajót!

A matrózok helyükre siettek. A Forward gyorsan változtatott irányt; a kazánokat teletömték szénnel, a hajónak gyorsabban kellett haladnia az úszó jéghegynél. Valóságos versenyfutás kezdődött a kétárbocos és a jéghegy közt; a hajó délnek fordult, hogy elhaladhasson a jéghegy mellett; a jéghegy északnak sodródott, hogy elzárja a kijáratot.

- Fűteni! Mindent bele! Teljes gőz! - ordított Shandon. - Hallja, Brunton?!

A Forward úgy siklott a szétszórt jégtáblák közt, mint egy fürge vízimadár, orrával csak úgy szelte a hullámokat; a csavar szinte hajszolta a minden ízében remegő hajótestet, és a feszültségmérő azt mutatta, hogy csodálatos nyomással dolgozik a gőz; a kazán siketítő füttyel könnyített magán.

- Szelepeket elzárni! - kiáltotta Shandon.

A mérnök, bár tudta, hogy ettől levegőbe röpülhet a hajó, teljesítette a parancsot.

De mindez a kétségbeesett erőfeszítés hiábavalónak látszott; a jéghegy a tenger alatti áramlat sodrában gyorsan úszott a kijárat felé. A kétárbocos még vagy kétkötélnyi távolságra volt a kijárattól, amikor a jéghegy úgy fordult bele a szabad közbe, mint egy ék, odaszorult a többihez, s teljesen elzárta a kijáratot.

- Végünk van! - kiáltott fel meggondolatlanul Shandon, mert nem bírt uralkodni magán.

- Végünk van! - visszhangozta a legénység.

- Meneküljön, aki tud! - kiáltozták egyesek.

- Vízre a mentőcsónakokat! - ordítozták a többiek.

- Az éléskamrába! - harsogta Pen s a banda néhány tagja. - Ha már meg kell fulladnunk, hát akkor legalább ginbe fulladjunk bele!

A pánik tetőpontjára hágott a fékevesztett legénység soraiban. Shandon úgy érezte, hogy elsöpörték. Parancsokat akart osztogatni, de nem találta a szavakat. A doktor idegesen sétált a fedélzeten. Johnson rendületlen nyugalommal fonta össze mellén a karját, és hallgatott. Most hirtelen erélyes, parancsoló hang csattant fel:

- Mindenki a helyére!

Johnson remegve engedelmeskedett, s maga sem tudván, miért, gyorsan fordított egyet a kormánykeréken.

Éppen ideje volt. A teljes sebességgel rohanó hajó már azon a ponton volt, hogy szétzúzódik jégbörtöne falain.

De miközben Johnson ösztönszerűen engedelmeskedett, Shandon, Clawbonny és az egész legénység, még Warren fűtő is, aki otthagyta kazánjait, sőt a konyha tűzhelye mellől kirohant néger Strong is, mind-mind összeszaladt a hajóhídon, s valamennyi látta azt az embert, aki kijött abból a bizonyos kabinból, amelyhez egyedül neki volt kulcsa... És ez az ember - Garry volt, a matróz.

- Uram! - kiáltott fel sápadtan Shandon - Garry..., maga..., ön... Milyen jogon parancsolgat itt?!

- Duk! - hallatta most Garry ismét azt a füttyöt, amely annyira meglepte volt a legénységet.

A kutya valódi neve hallatára egyetlen ugrással a hátsó fedélzeten termett, s nyugodtan lefeküdt gazdája lába elé.

A legénység meg se mukkant. Ez a kulcs, amely csakis a Forward kapitányának lehetett birtokában, és ez a kutya, amelyet ő küldött volt ide, mintegy igazolta személyazonosságát. De annak a harsány parancsnak a hangját sem lehetett félreérteni, s mindez oly nagy hatással volt a matrózokra, hogy elég is volt Garry tekintélyének megteremtésére. Egyébként Garryra rá se lehetett ismerni. Leborotválta az arcát bekeretező széles barkóját, így még közömbösebb, erélyesebb, parancsolóbb lett az arca. A kabinjában jó előre elhelyezett egyenruháját vette fel, s kitűzte valamennyi parancsnoki jelvényét.

S a Forward legénysége, a pálfordulás természetességével, szinte megbabonázva, egy emberként ordította:

- Hurrá! Háromszoros hurrá a kapitánynak!

- Shandon - szólt oda másodtisztjének a kapitány -, sorakoztassa a legénységet, szemlét akarok tartani.

Shandon engedelmeskedett, s megváltozott hangon adta ki parancsait. A kapitány ellépett felsorakozott tisztjeinek és matrózainak sorfala előtt, mindegyiknek megmondta a magáét, s mindegyikkel úgy bánt, ahogyan azt múltbeli magatartásával megérdemelte.

Mikor végzett a szemlével, visszatért a hátsó fedélzetre, s nyugodt hangon ezeket mondta:

- Tisztek, matrózok! Én is angol vagyok, mint ti valamennyien. S nekem is az a jelszavam, ami Nelson admirálisnak volt: "England expects every man to do his duty." Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét.

Mint angol, nem akarom, mint angolok, nem akarjuk, hogy nálunk bátrabbak jussanak el oda, ahová mi nem jutottunk el. Én, az angol, nem tűrhetem, ti, angolok, nem tűrhetitek, hogy másnak jusson az a dicsőség, hogy mindenkinél északabbra jutottak. Ha valaha is ember lába érinti az Északi-sarkot, akkor annak a lábnak angol ember lábának kell lennie! Nézzétek, ez a mi hazánk lobogója. Felszereltem ezt a hajót, egész vagyonomat rááldoztam erre a vállalkozásra, és rááldozom életemet és a ti életeteket is, de ennek a zászlónak ott kell lobognia a Föld északi sarkán! Bízzatok bennem. A mai naptól kezdve minden egyes fokért, amit észak felé haladunk, ezer fontot biztosítok számotokra. Márpedig kilencven fok van, és mi most még csak a hetvenkettedik fok alatt vagyunk. Számoljatok! A nevem felel érte, hogy betartom szavamat. Az én nevem azt jelenti, hogy "erély" és "hazafiasság". Én vagyok Hatteras kapitány!

- Hatteras kapitány! - kiáltott fel Shandon.

S ez a név, amelyet oly jól ismert az angol matróznép, most megilletődött mormogással járt szájról szájra a legénység között.

- Most pedig - folytatta Hatteras kapitány - horgonyozzuk le a hajót a jégen, oltsuk ki a tüzet a kazánok alatt, s mindegyikőtök térjen vissza szokott munkájához. Shandon, önnel még meg kell beszélnem, mi a teendő a hajón. A doktorral, Wallal és a főmatrózzal együtt jöjjön a kabinomba. Johnson! Oszolj!

A higgadt, hidegvérű Hatteras nyugodtan elhagyta a hátsó fedélzetet, míg Shandon a hajó lehorgonyozásának munkáját irányította.

Ki is volt hát ez a Hatteras, és miért tett már a puszta neve is ilyen mély benyomást a legénységre?

John Hatteras egyetlen fia volt egy 1852-ben elhalt hatszoros milliomos londoni serfőzőnek. Az ifjú Hatteras, a reá váró sokmilliós örökség ellenére a tengerészpályát választotta. Nem azért, mintha a kereskedelem iránt érzett volna hivatottságot, hanem azért, mert a földrajzi felfedezések ösztönösen érdekelték; mindig arról álmodozott, hogy elsőnek lépjen olyan területre, amelyet még ember lába nem érintett.

Már húszéves korában olyan erőteljes legény volt, mint a sovány, de vérmes emberek általában. Erélyes, mértani szabályosságú arcvonásai, széles, egyenes homloka, szép, de hideg tekintetű szeme, szófukar szájat formáló keskeny ajkai, középmagas, de keménykötésű, acélizmú termete olyan vérmérséklettel párosult, amely átsegítette minden megpróbáltatáson. Aki látta, vakmerőnek érezte, aki szavát hallotta, hidegnek és mégis szenvedélyesnek. Az a jellem volt, amely sohase hátrál meg, és éppoly meggyőződéssel kész kockára tenni a más életét, akár a magáét. Kétszer is meg kellett hát gondolnia magát annak, aki követni akarta vállalkozásaiban.

John Hatteras azt tartotta, hogy "mi angolok büszke nép vagyunk". És ő adta egyszer az alábbi gőgös választ egy franciának.

A francia valami olyat mondott, amit udvariasnak s egyben szeretetre méltónak is tartott:

- Ha nem volnék francia, angol szeretnék lenni.

- Ha én nem volnék angol, angol szeretnék lenni - válaszolta Hatteras.

Válaszából meg lehet ítélni őt magát.

Hatteras kapitány mindenáron honfitársainak kizárólagos jogává szerette volna tenni a földrajzi felfedezéseket, de kétségbeesve kellett tapasztalnia, hogy bizony az angolok évszázadokon át nem sokat tettek a felfedezések terén.

Amerikát a génuai Christophoro Colombo, Indiát a portugál Vasco da Gama, Kínát a portugál Fernand d'Andrada, a Tűzföldet a portugál Magellán, Kanadát a francia Jacques Cartier, a Szunda-szigeteket, Labradort, Brazíliát, a Jóreménység-fokot, az Azori-szigeteket, Madeirát, Új-Földet, Új-Guineát, Kongót, Mexikót, a Fehér-fokot, Grönlandot, Izlandot, a Déli-tengert, Kaliforniát, Japánt, Kambodzsát, Perut, Kamcsatkát, a Philippi-szigeteket, a Spitzbergákat, a Horn-fokot, a Bering-tengerszorost, Tasmániát, Új-Zélandot, Új-Bretagne-t, Új-Hollandiát, Louisiane-át, Jean Mayern szigetét izlandiak, skandinávok, oroszok, portugálok, dánok, spanyolok, génuaiak, hollandok fedezték fel; tehát egyetlen angol sem szerepel köztük, s Hatterasnak kétségbeesve kellett látnia, hogy az övéi kizárták magukat azoknak a hajósoknak dicső csapatából, akik a XV. és XVI. század nagy felfedezői voltak.

Hatteras csak akkor vigasztalódott meg kissé, amikor a modern idők felfedezéseire tekintett vissza. Sturt, Donnal Stuart, Burke, Wills, King és Gray révén Ausztráliában, Palliser által Amerikában, Cyril Graham, Wadington Cummingham felfedezéseivel Indiában, Burton, Speke, Grant és Livingston expedícióival Afrikában kárpótolták magukat az angolok.

De mindez nem volt elég Hatterasnak. A fentebb felsorolt bátor utazók inkább tökéletesítők voltak, mintsem feltalálók. Valami különbet kellett találnia, így hát John olyan földet keresett, amelynek felfedezése az ő dicsősége legyen.

Így jött rá aztán, hogy ha az angolok nincsenek is többségben a régi felfedezések terén, és ha Cookig kell is visszamenni - aki 1774-ben Új-Kaledóniát és 1778-ban a Sandwich-szigeteket fedezte fel, s ott is veszett -, mégiscsak akad egy olyan zuga a mi sártekénknek, ahol az angolok ugyancsak felkötötték a nadrágot!

Ezek a területek az Amerikától északra fekvő szárazföldek és északsarki tengerek voltak.

A sarki felfedezések táblázata pontosan ezt a képet mutatja:

Új-Zemble-t felfedezte Willoughby

1553-ban

Weigatz szigetét Barrough

1556-ban

Grönland nyugati partját Davis

1585-ben

A Davis-szorost Davis

1587-ben

A Spitzbergákat Willoughby

1596-ban

A Hudson-tengeröblöt Hudson

1610-ben

A Baffin-tengeröblöt Baffin

1616-ban

Bár már megvolt Észak-Amerika partjainak térképe, s az északnyugati átjárót is csaknem felfedezték, de ez még mind nem volt elég. Valami ennél is különbet kellett cselekedni, és ezt a derekabb valamit John Hatteras saját költségére felszerelt két hajójával kétszer is megkísérelte. Ő magát az Északi-sarkot akarta elérni, s így a legfényesebb kísérlettel koronázni az angol felfedezések sorozatát. Elérni az Északi-sarkot! Ez volt Hatteras kapitány életcélja.

A déli tengereken tett szép utazások után Hatteras először 1846-ban kísérelte meg, hogy a Baffin-tengeren át északra hatoljon, de nem bírt továbbjutni az északi szélesség hetvennegyedik fokánál. A Halifax nevű naszád fedélzetén matrózai oly borzalmas szenvedéseket álltak ki, s John Hatteras oly messzire ment kalandor-vakmerőségében, hogy attól fogva nemigen akadt matróz, aki ilyen kapitány szolgálatában hasonló expedícióban részt akart volna venni.

Mindennek ellenére 1850-ben mégiscsak sikerült Hatterasnak a Farewell nevű kétárbocos vitorlásra vagy húsz, mindenre elszánt - de csupán a vakmerőségért járó fizetség ellenében elszánt - embert szegődtetni. Ekkor történt az, hogy dr. Clawbonny levélbeli összeköttetésbe lépett az előtte addig ismeretlen John Hatterasszal, s arra kérte, hogy részt vehessen expedíciójában. De a hajóorvosi állás már akkor be volt töltve, s ez volt a szerencséje a mi doktorunknak.

A Farewell ugyanazt az utat követve, amelyen 1817-ben Aberdeen Neptune-ja haladt - a Spitzbergáktól északra az északi szélesség hetvenhatodik fokáig jutott. Itt kellett áttelelniük. De a szörnyű hidegben oly rettenetesen szenvedtek, hogy a legénység egyetlen tagja se látta viszont Angliát. Egyedül Hatteras maradt életben, ő is csak úgy, hogy kétszáz mérföldnyi utat kutyagolt a jégmezőkön, s végül is egy dán bálnavadászhajón került haza.

Ennek az egyetlen embernek visszatérése óriási szenzáció volt. Ki merészelte volna ezek után követni Hatterast eszeveszett kalandjaiban? De ő mégsem esett kétségbe, s újra kezdte az egészet. Apja, a serfőző meghalt, s Hatteras nábobi vagyonhoz jutott.

Ezenközben azonban olyan földrajzi esemény történt, amely a legsúlyosabb csapást mérte John Hatterasra.

Egy nagykereskedő, Grinnel, 1853-ban felszerelte az Advance nevű kétárbocost, s annak kapitányát, Kane-t, tizenhét főnyi legénységgel sir John Franklin felkutatására küldte. A hajó a Baffin-tengeren és a Smith-tengerszoroson át az északi szélesség nyolcvankettedik fokáig jutott, vagyis közelebb az Északi-sarkhoz, mint bármely elődje!

Márpedig ez a hajó amerikai volt, Grinnel amerikai állampolgár, s amerikai Kane is!

Könnyen érthető tehát, hogy az angolok jenkimegvetése Hatteras szívében jenkigyűlöletté fajult. Elhatározta, hogy ha törik-szakad, de ő lefőzi bátor ellenfelét, s eléri magát az Északi-sarkot.

Két év óta inkognitóban élt Liverpoolban. Matróznak adta ki magát. Richard Shandonben felismerte azt az embert, akire szüksége van. Névtelen levélben tette meg neki ajánlatát, éppúgy, mint dr. Clawbonnynak. A Forwardot felépítették, felszerelték, s legénységgel látták el. Hatteras óvakodott attól, hogy elárulja nevét, mert ha elárulja, egyetlen embert sem talált volna, aki vele tart. Elhatározta hát, hogy csakis a végső szükség percében veszi majd át a hajó parancsnokságát, s ez esetben is csak akkor, ha már a hajó jó messzire jutott észak felé ahhoz, hogy a legénység ne fordíthassa vissza.

Ezenkívül, amint láttuk, annyi pénzt ajánlhatott fel embereinek, hogy mind elment volna vele akár a világ végére is.

És ahova Hatteras el akart jutni, az valóban a világ vége volt.

Mikor aztán a helyzet kritikussá vált, John Hatteras habozás nélkül felfedte kilétét.

Hű kutyája, Duk, "aki" annyi tengeri útján volt hűséges kísérője, elsőnek ismerte fel gazdáját, és a derék legények örömére s a gyávák bánatára, annak rendje és módja szerint megállapították, hogy a Forward kapitánya John Hatteras.


XIII.
HATTERAS TERVEI

Ennek a merész személyiségnek megjelenését különféleképp értékelte a legénység; egyesek szívvel-lélekkel csatlakoztak hozzá, vagy a pénze kedvéért, vagy puszta vakmerőségből, a többi meg részt akart venni a nagy kalandban, de jogot formált arra, hogy később tiltakozzék, ha kell. Az adott körülmények között különben is nehéz lett volna ellenállni egy ilyen embernek. Mindenki elfoglalta hát szolgálati helyét. Május 20-a vasárnapra esett, s ez a legénység pihenőnapja.

A kapitány, Shandon, Wall, Johnson és a doktor tiszti értekezletet tartott.

- Uraim! - kezdte a kapitány, az őt annyira jellemző lágy és mégis parancsoló hangon. - Önök ismerik azt a tervemet, hogy elmenjünk az Északi-sarkig. Szeretném tudni, mi a véleményük erről a vállalkozásról. Hogyan vélekedik ön erről, Shandon?

- Nekem nem vélekednem, hanem engedelmeskednem kell, kapitány - felelt hidegen Shandon.

Hatterast nem lepte meg ez a válasz.

- Richard Shandon - ismételte éppoly hidegen -, kérem, nyilatkozzék: ön szerint milyen esélyeink vannak a sikerre?

- Nos, hát akkor, kapitány - válaszolt Shandon -, a tények beszélnek helyettem. Az eddigi ilyen próbálkozások meghiúsultak. Kívánom, hogy nekünk több szerencsénk legyen.

- Lesz is! És önök, uraim, hogyan gondolják?

- Ami engem illet, én azt hiszem, hogy az ön szándéka megvalósítható, kapitány - szólt a doktor. - S mivel pedig nyilvánvaló, hogy a hajósok közül valaki egy szép napon eljut az Északi-sarkig, nem látom be, miért ne lehetnénk mi azok a hajósok.

- Minden okunk megvan azt hinni, hogy igenis mi leszünk azok a hajósok - felelt Hatteras -, mert megtettünk a célnak megfelelő minden intézkedést, és elődeink tapasztalatait is hasznunkra fordíthatjuk. És ebből az alkalomból fogadja köszönetemet, Shandon, azért a gondosságért, amit a hajó legénységének toborzásánál tanúsított. Akad ugyan a legénység sorában néhány konok fickó, majd én ezeket észretérítem. De, mindent egybevetve, önnek csak dicsérettel adózhatom.

Shandon hidegen meghajolt. Tévedett, mikor azt hitte, hogy ő a parancsnok a Forward fedélzetén. Hatteras ezt megértette, és nem erősködött tovább.

- Ami pedig önöket illeti, uraim - fordult most Wallhoz és Johnsonhoz -, nem is tehettem volna szert önöknél kiválóbb, bátrabb, tapasztaltabb tisztek segítségére.

- Hitemre, kapitány, én testestül-lelkestül az ön embere vagyok - felelte Johnson -, és bár terve kissé vakmerőnek látszik, énrám mindvégig számíthat.

- És énreám is - mondta James Wall.

- Ami pedig önt illeti, doktor, jól tudom, hogy ön mit ér.

- Nahát akkor ön többet tud, mint én magam - vágta rá élénken a doktor.

Hatteras folytatta:

- És most, uraim, jó lesz, ha megtudják, milyen vitathatatlan tények támogatják azt a szándékomat, hogy eljussak az Északi-sarkig. 1817-ben Aberdeen Neptune-ja a Spitzbergáktól északra a nyolcvankettedik fokig jutott el. 1826-ban a hírneves Parry, harmadik sarki utazása után szintén a Spitzbergák végpontjáról indult útnak, és bárkaszánjával százötven mérföldet tett meg észak felé. 1852-ben Inglefield kapitány, a Smith-szoros bejáratába hatolva, az északi szélesség hetvennyolcadik foka és harmincötödik percéig nyomult előre. Ezek valamennyien angol hajók voltak, s angolok, vagyis honfitársaink parancsnoksága alatt álltak.

Most kis szünetet tartott Hatteras.

- Hozzá kell tennem - folytatta olyan kényszeredett hangon, mintha minden egyes szó kiejtése nehezére esnék -, hozzá kell tennem, hogy az amerikai Kane, az Advance nevű kétárbocos parancsnoka 1854-ben még ennél is északabbra jutott, és hogy hadnagya, Morton, a jégmezőkön át előretörve, a nyolcvankettedik fokon túl tűzte ki az Egyesült Államok lobogóját. Ebből elég ennyi, nem foglalkozom vele tovább. De azt már tudnunk illik, hogy a Neptune, az Entreprise, az Isabelle és az Advance kapitányai megállapították, hogy ezeken az északi szélességi fokokon egy teljesen jégmentes sarktengeri medence terül el.

- Jégmentes medence! - szakította félbe a kapitány előadását Shandon. - Ez lehetetlen!

- Majd meglátja, Shandon - folytatta zavartalanul Hatteras, de egyet villant a szeme -, hogy én itt önöknek nevekkel támogatott, való tényeket sorolok fel. S kiegészítem még azzal is, hogy Penny kapitány sarkvidéki táborozásakor, 1851-ben, hadnagya, Stewart szintén szabad tengerre bukkant, és ez a különösnek látszó tény 1853-ban sir Edward Belchernek az északi szélesség 76° 52'-e és a nyugati hosszúság 93° 20'-e alatti telelése idején is megerősítést nyert. Ezek a beszámolók vitathatatlanok, s csak a rosszhiszeműség kételkedhetik bennük.

- De ezek a tények mégiscsak annyira ellentmondók, kapitány - erősködött Shandon.

- Tévedés, Shandon, nagy tévedés! - kiáltott közbe dr. Clawbonny. - Ezek a tények egyetlen tudományos tételnek se mondanak ellent. Engedje meg, kapitány, hogy ezt megmagyarázzam.

- Csak tessék, doktor - biztatta Hatteras.

- Hát akkor ide füleljen, Shandon földrajzi tényekből és az egyenlő hőmérsékletű helyeket összekötő képzeletbeli vonalak tanulmányozásából minden kétséget kizáróan következik, hogy nem maga a Sark a földgömb leghidegebb pontja; éppúgy, miként a Föld mágneses pontja, a legnagyobb hidegség pontja is több foknyi távolságban van a Sarktól. Így Brewster, Bergham és más természettudósok bizonyítják, hogy a mi féltekénknek két hideg pólusa van: az egyik Ázsiában, az északi szélesség 79° 30'-e és a keleti hosszúság 120°-a alatt, a másik pedig Amerikában, az északi szélesség 79°-a és a nyugati hosszúság 97°-a alatt. Ez az utóbbi az, amely bennünket érdekel, s láthatja, Shandon, hogy ez tizenegy fokkal a Sark alatt található. Nos hát akkor bízvást kérdezhetem magától: már mért ne lehetne a Sarkon olyan jégmentes tengerre bukkanni, mint amilyen a tenger nyáron, a hatvanhatodik délkörön, vagyis a Baffin-öböltől délre?[10]

- Lám, ez okos beszéd - szólt közbe Johnson -; Clawbonny úr úgy beszél ezekről a dolgokról, mint aki érti a mesterségét.

- A dolog lehetségesnek látszik - jegyezte meg James Wall is.

- Agyrémek és puszta találgatások! Merő feltevések! - tartott ki a magáé mellett makacsul Shandon.

- Nos hát akkor, Shandon - kezdte rá ismét Hatteras -, vegyük mindkét esetet: vagy mentes a tenger a jégtől, vagy nem mentes. Ha a két lehetőség közül bármelyiket is tételezzük fel, az nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy a Sarkot elérjük. Ha szabad a tenger, baj nélkül odavisz bennünket a Forward. Ha meg befagyott, akkor szánjainkkal kíséreljük meg a kalandot. Nyilván önök is megegyeznek velem abban, hogy ez kivihető. Ha egyszer hajónkkal a nyolcvanharmadik fokig eljutottunk, akkor már csak hatszáz mérföldet kell megtennünk, hogy elérjük a Sarkot.

- Márpedig mi ez a hatszáz mérföld - szólt közbe gyorsan a doktor -, ha kétségtelen tény az, hogy egy Alekszej Markov nevű kozák, az orosz birodalom északi partja mentén, kutyák vontatta szánfogaton, huszonnégy nap alatt nyolcszáz mérföldnyi területet járt be a Jeges-tengeren!

- Hallotta ezt, Shandon? - fordult felé Hatteras. - S tán csak nem akarja azt mondani, hogy mi, angolok, nem tudjuk megcsinálni azt, amit egy kozák megcsinált?

- Persze hogy megcsináljuk! - kiáltotta lázasan a doktor.

- Persze hogy mi angolok is megcsinálhatjuk! - ismételte a főmatróz.

- Nos, Shandon? - kérdezte a kapitány.

- Kapitány úr - felelte hidegen Shandon -, én csak megismételhetem, amit az imént mondtam: én engedelmeskedem.

- Jó - folytatta Hatteras. - Most hát törődjünk pillanatnyi helyzetünkkel; körülzárt bennünket a jég, s szerintem lehetetlennek látszik még ebben az évben bejutnunk a Smith-szorosba. Nézzük hát, mi a teendőnk.

Hatteras az admiralitás rendeletére 1850-ben kiadott kitűnő térképet terítette most ki az asztalon.

- Szíveskedjenek követni, kérem. Ha a Smith-szoros zárva előttünk, azért a Lancaster-szoros, a Baffin-tenger nyugati partján még nyitva lehet. Szerintem ezen kell felfelé haladnunk, a Barrow-szorosig, s onnan a Beechey-szigetig. Ezt az utat vitorlás hajók százszor is megtették, hát akkor mi, a mi csavarral is ellátott kétárbocosunkon itt nem jöhetünk zavarba. Ha már aztán elértük a Beechey-szigetet, a Wellington-csatornán haladunk előre, északnak, ameddig csak lehet, egészen annak a sikátornak torkolatáig, amely a Wellington-csatornát a De la Reine-csatornával - ugyanazon a ponton, ahol a szabad tengert észrevették volt - összeköti. Nos, ma még csak május 20-a van. Egy hónap múlva, ha a körülmények kedveznek, elérjük ezt a pontot, s onnan nekivágunk az Északi-sarknak. Mit szólnak ehhez, uraim?

- Nyilvánvaló, hogy csakis ezen az egyetlen úton indulhatunk - felelte Johnson.

- Nos hát akkor indulunk is! Mégpedig már holnap. Ezt a vasárnapot szenteljük a pihenésnek. Ön, Shandon, felügyel rá, hogy a bibliaolvasás rendben menjen végbe. Az ilyen vallásgyakorlat nagyon üdvösen hat a legénység szellemére; s különösen a matróznak kell bíznia Istenben.

- Rendben van, kapitány - felelt Shandon, s a hadnaggyal meg a főmatrózzal elhagyta a kabint.

- Látja, doktor - bökött a távozó Shandon felé John Hatteras -, ez egy sértődött ember, akit elveszejtett a gőg. Őrá én már nem számíthatok.

Másnap délelőtt a kapitány vízre eresztette a pirogot, s az alig kétszáz yard széles medence jéghegyeinek tanulmányozására indult. Még azt is észrevette, hogy a jégtömegek lassú nyomása következtében a medence összehúzódásától lehet tartani, tehát sürgősen rést kell ütni a jégfalon, nehogy a jéghegyeknek ebben a valóságos satujában szétmorzsolódjék a hajó. Ahogyan ehhez a művelethez John Hatteras hozzáfogott, már abból is látható volt, milyen erélyes ember.

Először is fokokat vágatott egyik jéghegy falába, s azon felkapaszkodott a csúcsára. Ott széttekintve észrevette, hogy nem lesz túl nehéz dolog utat vágni délnyugatnak. Parancsára a jéghegynek csaknem a közepén aknát vájtak. A hétfői nap folyamán el is készültek ezzel a sebtiben végzett munkával.

Hatteras nem számíthatott arra, hogy az ő nyolc-tízfontnyi lőport befogadó kis pokolgépei akár csak a legcsekélyebb hatást is elérik ekkora jégtömegekben. Ezek legfeljebb arra jók, hogy szétrepesztgessék a jégtáblákat. Tehát ebbe az aknafuratba nem kevesebb mint ezerfontnyi lőport tömetett, de előbb persze pontosan kiszámította, milyen irányban hat majd a robbanás feszítőereje. Ezt a robbantóaknát guttaperkával bevont hosszú gyújtózsinór kötötte össze a külvilággal. Az aknához vezető folyosót teletömték hóval, s jéghasábokkal fedték be, úgyhogy a következő éjjel egybefagyott az egész, s olyan kemény lett, mint a gránit. Ugyanis a keleti szél hideget hozott, s a hőmérséklet -11°-ra szállt alá.

Másnap reggel hét órára a Forward gőz alatt állt, készen arra, hogy a legkisebb nyíláson is egérutat nyerjen. Johnsonnak jutott az akna felrobbantásának feladata. A gyújtózsinór hosszát úgy szabták meg, hogy fél óráig égjen, míg tüze eléri az akna lőportöltését. Johnsonnak hát bőségesen volt ideje arra, hogy elérje a hajót. S tíz perccel Hatteras parancsainak végrehajtása után vissza is tért a hajóra.

Száraz és elég napos idő volt, a legénység a hajóhídon tartózkodott. A havazás elállt. Hatteras, Shandon és a doktor társaságában ott állt a hátsó fedélzeten, s órájára tekintve számlálta a perceket.

Nyolc óra harmincöt perckor tompa robbanás hallatszott, de sokkal kevésbé átható, mint amilyet vártak. A jéghegyek arcvonala hirtelen megváltozott, mintha földrengés rázta volna meg a tájat; vastag, fehér füstoszlop szállt magasan az égnek, s hosszú hasadékok csíkozták a jéghegyek lankáit, a jégcsúcsok légbe röpített darabjai sziklazáporként zuhogtak a Forward körül.

De a kijárat még nem volt szabad. A szomszédos jéghegyekre támaszkodó jégtömbök ott maradtak, szinte a levegőben függve, s attól lehetett tartani, hogy zuhantukban eltorlaszolják a kijáratot.

Hatteras egyetlen szempillantással áttekintette a helyzetet.

- Wolsten! - kiáltotta.

- Parancsára, kapitány! - szaladt oda a puskaműves.

- Töltse háromszoros lőporra a fedélzeti ágyút - rendelkezett Hatteras -; tömjön bele annyit, amennyi belefér.

- Hát ágyúgolyókkal megyünk neki a jéghegynek? - érdeklődött a doktor.

- Nem. Ez mit sem érne - felelt Hatteras. - Golyó nem kell bele, Wolsten, csak háromszoros adag lőpor. Gyerünk! Gyorsan!

Néhány perc múlva az ágyú meg volt töltve.

- Mit akar csinálni golyó nélkül? - kérdezte Shandon a foga közül.

- Majd meglátjuk - felelt a doktor.

- Kész, kapitány! - kiáltott Wolsten.

- Rendben! - szólt vissza Hatteras. - Brunton! - kiáltott oda a mérnöknek. - Figyelem! Néhány fordulat előre!

Brunton gőzt adott a dugattyús hengernek, és a hajócsavar mozgásba jött. A Forward közeledett az aláaknázott jéghegyhez.

- Célozzon pontosan a kijáratra! - kiáltotta a kapitány a puskaművesnek.

Wolsten engedelmeskedett. Mikor a kétárbocos már csak félkötélnyire volt onnan, Hatteras elkiáltotta magát:

- Tűz!

A parancsot földrengető dördülés követte, és a légrétegek megrázkódtatásától összeomlott jégtömbök belezuhantak a tengerbe. A légrétegek megmozgatásával célt ért Hatteras.

- Teljes gőzzel előre, Brunton! - kiáltott most a kapitány. - Egyenest a kijáratnak, Johnson!

Johnson kezében a kormánykerék. A gőz hajszolta kétárbocos, orrát a tajtékzó hullámok közé fúrva, ott suhant a szabaddá vált kijárat közepén. Éppen ideje volt: Alighogy a Forward elhagyta az átjárót, korábbi börtöne ismét bezárult mögötte.

Idegtépő pillanat volt, s csak egyetlen erős szív viselte el nyugodtan a fedélzeten: a kapitányé. A csodálatos műveletet szájtátva bámuló legénység önkéntelenül elkiáltotta magát:

- Háromszoros hurrá John Hatterasnak!


XIV.
EXPEDÍCIÓ FRANKLIN FELKUTATÁSÁRA

Május 26-án, szerdán a Forward folytatta kalandos útját; a "pack"-ok és jéghegyek közt ügyesen kanyargott; hála a gőznek, ennek a sarki hajósok számára oly nélkülözhetetlen, engedelmes erőnek, szinte játékos könnyedséggel haladt e mozgó jégzátonyok között. A hajó mintha csak érezte volna a tapasztalt mester kezét, kitalálta még a kapitány gondolatát is, mint ahogyan a ló az ügyes lovasét.

Az idő melegedett. Reggel hat órakor -3°-ot mutatott a hőmérő, este hatkor -2°-ot s éjfélkor -4°-ot. Délkeleti szellő fújdogált.

Csütörtökön, hajnali három óra felé Amerika partján, a Lancaster-tengerszoros bejáratánál feltűnt a Possession-tengeröböl.

Nemsokára láthatóvá vált a Burney-fok. Néhány eszkimó a hajó felé tartott, de Hatteras nem örült a szerencsének, s nem várta be őket.

Bal kéz felől a Liverpool-fokot uraló Byam-Martin csúcsai tűntek tova az esti ködben. A ködtől nem lehetett látni a Hay-fokot, amelynek nagyon alacsony csúcsa egybeolvad a parti jégmezőkkel. Ennek a körülménynek köszönhető, hogy a sarki tengereken gyakran oly bajosan lehet elvégezni a vízrajzi meghatározásokat.

Számtalan sarkisirály, vadkacsa és dankasirály mutatkozott. A Forward a megfigyelések szerint az északi szélesség 74° 1'-e s a kronométer szerint a nyugati hosszúság 77° 15'-e alatt járt.

A Cathérina- és Elisabeth-hegyek a felhők fölé emelték fehér hósapkájukat. Pénteken hat órakor, a tengerszoros jobb partján a Warender-fokot, bal oldalán pedig az Admiralty-Inletet hagyták el. A sietve nyugatra tartó hajósok még nemigen látogatták ezt a tenger-öblöt. A tenger erősen nyugtalankodott, a hullámok sokszor öntötték el a kétárbocos hajóhídját, s jégdarabokkal dobálták tele. Az északi partnak velük csaknem egy szinten fekvő, napsugarakban fürdő földdarabjai furcsa látványt nyújtottak.

Hatteras az északi szárazföldek mentén akart volna haladni, hogy mihamarabb elérje a Beechey-szigetet s a Wellington-csatorna bejáratát, de, nagy bosszúságára, egy terjedelmes jégmező arra késztette, hogy a déli átjárókat kövesse.

Ez volt az oka annak, hogy május 26-án, míg szitált a köd s hullott a hó, a York-fok magasságában vitorlázott a Forward. A nagyon magas s csaknem gyertyaegyenesen az égnek nyúló hegyről ismerték fel a hegyfokot. Kissé kitisztult az ég, s déltájban a nap is kikukkantott egy percre, úgyhogy jó megfigyelési lehetőség adódott. Az északi szélesség 74° 4'-e és a nyugati hosszúság 89° 23'-e alatt voltak. Vagyis a Lancaster-tengerszoros végéhez érkezett a Forward.

Hatteras térképein mutogatta a doktornak a már megtett és még megteendő utat. Nos, a kétárbocos most érdekes helyen járt.

- Szerettem volna már északabbra lenni - mondta -, de ami lehetetlen, az lehetetlen. Nézze, most ez a pontos helyzetünk.

A kapitány a térképen egy, a York-fokhoz közeli pontra mutatott.

- Most itt vagyunk, ennek a hétszéljárta keresztútnak a kellős közepén, amelyet a Lancaster-szoros, a Barrow-szoros, a Wellington-csatorna és a Regent-átjáró formál. E tengerek minden hajósának szükségszerűen ide kellett érkeznie.

- Nahát ez elég kellemetlen lehetett számukra - felelt a doktor. - Ez valóságos keresztút, ahogyan ön mondja, négy nagy út kereszteződik itt, és én sehol se látom az igazi úthoz vezető jelzőtáblákat! Hát akkor hogy csinálták a Parryk, a Rossok meg a Franklinek?

- Nem csinálták sehogy, doktor, csak rábízták a sorsra, hogy csináljon velük, amit akar. Higgye el, nem volt választásuk. Hol bezárult egyik előtt a Barrow-szoros, hogy a következő évben megnyíljék a másik előtt, hol meg ellenállhatatlanul úgy érezte a hajó, hogy a Regent-átjáró felé húzza valami. S mindezek folytán szükségképpen oda vezettek a dolgok, hogy végül is megismertük ezeket az útvesztőszerű tengereket.

- Mily sajátságos vidék! - álmélkodott a térképet tanulmányozó doktor. - Milyen szétszaggatott, darabkákra tördelt itt minden; semmi rend, semmi logika! Nekem úgy tűnik, mintha az Északi-sarki körüli földterületek csak azért volnának ilyen szétdaraboltak, hogy nehezebben lehessen őket megközelíteni, míg a másik féltekén olyan szelíd, hosszan elnyúló területekben végződnek, mint a Horn-fok, a Jóreménység foka és az indiai félsziget. Talán amiatt módosultak így a dolgok, hogy amikor Földünk a világ első napjaiban még folyékony halmazállapotban volt, az Egyenlítő tája gyorsabban, a sarki területek pedig, az eléggé gyors forgás híján lassabban szilárdultak s álltak össze?

- Ez lehetséges, mert hiszen mindennek van logikája a földön, és semmi se jött létre azok nélkül az okok nélkül, amelyeket egy-egy tudós Isten engedelmével felfedez. Nos hát éljen ön is ezzel az engedelemmel, doktor.

- Sajnos, én csak szerényen élek vele, kapitány. De micsoda szörnyű szél fúj ebben a szorosban! - tette hozzá a doktor, s jobban összefogta fején a csuklyát.

- Igen, főként az északi szél tombol, és eltérít bennünket útirányunktól.

- De a szélnek dél felé kellene sodornia a jégtáblákat, s így szabaddá válik az út.

- Kellene, kellene, doktor, de a szél nem mindig cselekszi azt, amit kellene. Nézze, például ez a jégmező áthatolhatatlannak látszik. Nincs más hátra, megkíséreljük elérni a Griffith-szigetet, akkor aztán megkerüljük a Cornwallis-szigetet, hogy a De la Reine-csatornába jussunk anélkül, hogy át kellene haladnunk a Wellington-csatornán. De én mégis feltétlenül érinteni akarom a Beechey-szigetet, hogy kiegészíthessem szénkészletemet.

- De hogy a csodába? - álmélkodott a doktor.

- Kétségtelenül sikerül. Ugyanis az admiralitás elrendelte, hogy ezen a szigeten nagy szénkészleteket halmozzanak fel a mindenkori expedíciók ellátása végett; s ámbár Mac Clintock kapitány 1859 augusztusában már rakodott belőle, biztosíthatom, hogy maradt még szén nekünk is.

- Ezeket a területeket tizenöt éven át valóban folyton kutatták - mondta a doktor -, s addig a napig, amikor híre jött, hogy Franklinék odavesztek, az admiralitás öt-hat hajója állandóan cirkált ezeken a tengereken. Ha jól emlékszem, éppen ez a Griffith-sziget, amelyet itt látok a térképen, csaknem az útkereszteződés közepén, ez lett a fő találkozóhelye a hajósoknak.

- Így igaz, doktor, és Franklin szerencsétlen expedíciójának köszönhetjük, hogy megismerkedtünk ezekkel az isten háta mögötti területekkel.

- Úgy van, kapitány, mert 1845 óta számos expedíció járt erre. Csak 1848-ban kezdődött az aggodalom, vagyis akkor, amikor Franklin két hajója, az Erebus meg a Terror eltűnt. Akkoriban láthatta a világ, mint sietett Kanadába, s hajózott fel a Coppermine folyón egészen a sarki tengerig az admirális öreg barátja, a hetvenéves dr. Richard. De James Ross is megtette a magáét. 1848-ban az Entreprise és az Investigator parancsnokaként Uppernawikban szedi fel a horgonyt, és meg is érkezik a York-fokra, ide, ahol most mi vagyunk. Mindennap bedob a tengerbe egy hordócskát, benne a hajók aznapi földrajzi helyzete. Ködös időben elsütteti ágyúját, éjjelente jelzőtüzeket gyújt, és színes bengálirakétákat ereget; arra is gondja van, hogy mindig csak kevés vitorlával haladjon. Végül a Leopold-kikötőben telel át. Itt számtalan fehérrókát fogdos össze, rézörvet erősíttet a nyakukra, az örvekre rávéseti a hajók földrajzi helyzetét és azt, hogy merre vannak az élelmiszer-lerakatok. Ezeket a rókákat aztán a világnak mind a négy tája felé szétzavarja. Majd tavasszal North-Somerset partjait kezdi átkutatni szánfogatán, olyan veszélyek s nélkülözések közepette, hogy csaknem valamennyi embere belebetegszik vagy megrokkan. Jelzőoszlopokat emel, amelyekbe zárt rézhengerekben helyezi el azokat a jegyzeteket, amelyek segítségével az eltűnt expedíció rájuk találhat. Távollétében Mac Clure hadnagy eredménytelenül kutatta át a Barrow-szoros északi partjait. Meg kell még jegyeznem, kapitány, hogy James Rossnak két tisztje is volt, akik később hírnevessé lettek: Mac Clure, aki átkelt az északi csatornán és Mac Clintock, aki ráakadt a Franklin-expedíció maradványaira.

- Derék, jó kapitányok ők ma, mindketten, két jóravaló angol tengerésztiszt. Csak folytassa, doktor, ezeket a sarki históriákat, látom, ön otthon van ebben. Érdemes e vakmerő próbálkozások történetét meghallgatni, mert mindig akad bennük valami tanulságos.

- Nos, hogy tehát végezzek James Ross történetével, még azt is elmondom, hogy megkísérelte elérni a nyugatabbra fekvő Melville-szigetet. De csaknem elvesztette saját hajóit, és a jég sodrásába jutva, akarata ellenére is visszakerült a Baffin-tengerbe.

- Visszakerült... - vonta össze szemöldökét Hatteras. - Akarata ellenére visszavitte a jég...

- Egyébként mit sem fedezett fel - folytatta a doktor. - Ettől az évtől, vagyis 1850-től kezdve szántották az angol hajók szüntelenül ezeket a tengereket, és húszezer font sterlinget tűzött ki a kormány, bárkinek, aki az Erebus és a Terror legénységére ráakad. Kellet és Moore kapitányok, a Herald és a Plower parancsnokai már 1848-ban megkísérelték a behatolást a Bering-szoroson át. Hozzáteszem, hogy 1850 és 1851-ben Austin kapitány a Cornwallis-szigeten telelt át. Penny kapitány az Assistance-on és a Résolue-n a Wellington-csatornát kutatta fel, az öreg John Ross, a sarki delejesség hőse Felix nevű jachtján indult barátja keresésére; a Prince Albert nevű kétárbocos lady Franklin költségére tette meg első útját, s végül az amerikai Grinnel által küldött, Haven kapitány parancsnoksága alatt álló két hajót az áramlat kisodorta a Wellington-csatornából, s visszavetette a Lancaster-szorosba. Ebben az évben történt, hogy Mac Clintock, még mint Austin kapitány hadnagya, a Melville-szigetig s a Dundas-fokig nyomult előre; ezek voltak azok a legvégső pontok, - amelyeket Parry 1819-ben elért; és ekkor találtak rá a Beechey-szigetnél Franklin 1845. évi telelésének nyomaira.

- Igen - szólt közbe Hatteras -, három matrózát ott temették el; ennek a háromnak ennyivel több "szerencséje" volt, mint a többinek.

A doktor intett, hogy egyetért Hatteras megjegyzésével, majd folytatta:

- 1851-től 1852-ig a Prince Albert, Bellot francia hadnagy parancsnoksága alatt egy második útra vállalkozott. Batty Bayn, a Prince Regent-szorosban telel át, átkutatja Somerset délnyugati részét, s a Walker-fokig felderíti a partot. Ezalatt az Entreprise meg az Investigator útban vissza, Anglia felé, Collinson, illetve Mac Clure keze alá került, s a Bering-szorosnál csatlakozott Kellet és Moore expedíciójához. Míg Collinson telelni Hong Kongba vonult, Mac Clure folytatta útját, és három teleléssel 1850-től 1853-ig, anélkül, hogy Franklin sorsáról bármit is megtudott volna, felfedezte az Északnyugati átjárót. 1852-től 1853-ig három vitorlásból és két, vitorlával is felszerelt csavargőzösből új expedíciót szerveztek. Ez utóbbi kettőnek parancsnoka sir Edward Belcher, másodtisztje pedig Kellet kapitány volt. Sir Edward a Wellington-csatornába hajózott be, s a northumberlandi öbölben áttelelve járta be a partvidéket, míg Kellet a Melville-szigetig nyomult előre, s eredménytelenül kutatta át az Északi-sark vidékének ezt a részét. De ekkor az a hír terjedt el Angliában, hogy Új-Skócia partjának közelében a jégmezők közepette két elhagyott hajót vettek észre. Erre lady Franklin nyomban felszereltette az Isabelle nevű kis csavargőzöst, s azon Inglefield kapitány a Baffin-öbölben a nyolcvanadik délkörig hajózott fel, majd sikertelenül visszatért a Beechey-szigetre. 1855 elején az amerikai Grinnel saját költségén újabb expedíciót szervezett, és Kane, a Sarkig akarván előrehatolni...

- De nem hatolt a Sarkig - kiáltott fel harsányan Hatteras. - Hál' istennek! S amit ő nem tett meg, majd megtesszük mi!

- Tudom, kapitány - felelt a doktor -, és én csupán azért hoztam szóba, mert ez az expedíció szükségszerűen kapcsolódik a Franklin felkutatását célzó felfedező utakhoz. Egyébként ez se járt eredménnyel. Csaknem elfelejtettem elmondani önnek, hogy az admiralitás, mivel az expedíciók fő találkozóhelyének tekintette a Beechey-szigetet, 1853-ban Inglefield kapitány Phénix nevű gőzhajóján élelmiszer-rakományt küldött oda. A tengerésztiszt Bellot hadnagyot vitte magával, és ez a derék tiszt, miközben most, másodízben is önfeláldozóan szolgálta Angliát, odaveszett. Ennek a katasztrófának pontos részletei annyival is inkább ismeretesek előttünk, mert Johnson, ez a mi mostani főmatrózunk tanúja volt a szerencsétlenségnek.

- Derék ember volt ez a francia hadnagy - jegyezte meg Hatteras -, és emlékét tisztelettel őrzik Angolhonban.

- A Belcher-hajóraj egységei aztán kezdtek visszaszállingózni - folytatta a doktor. - Persze nem mind, mert például sir Edwardnak 1854-ben el kellett hagynia az Assistance-ot, ugyanúgy, mint Mac Clure-nak 1853-ban az Investigator-t. Ezenközben dr. Rae a Repulse-öbölből, ahová Amerikán át jutott, 1854. július 29-i kelettel levelet küldött, amelyben azt adta hírül, hogy a Vilmos király földjének eszkimói különféle, az Erebusról és a Terrorról származó tárgyakat őriznek. Így hát semmi kétség sem lehetett többé az expedíció sorsa felől. A Phénix és Collinson hajója visszatértek Angliába, s így most már nem volt több hajó a sarki tengereken. De ha a kormány el is vesztette minden reményét, lady Franklin még mindig reménykedett, és vagyona romjaiból felszerelte a Fox nevű hajót, amelynek Mac Clintock lett a kapitánya. Mac Clintock 1857-ben indult útnak, azon a tájon telelt, ahol ön a minap megjelent előttünk, kapitány. 1858. augusztus 11-én jutott el a Beechey-szigetig, másodszor is áttelelt, ezúttal a Bellot-szorosnál, 1859 februárjában folytatta kutatóútját, és május 6-án akadt rá arra az okmányra, amely nem hagyott többé kétséget az Erebus és a Terror sorsa felől. Mac Clintock még ugyanannak az évnek végén visszatért Angliába. Így most hát elmondtam önnek mindent, ami tizenöt év alatt a földnek ezen a gyászos táján történt, és a Fox visszatérése óta egyetlen hajó se jött errefelé, hogy szerencsét próbáljon ezeken a veszélyes tengereken.

- Nos hát mi itt vagyunk, és szerencsét próbálunk - mondta Hatteras.


XV.
A FORWARD DÉLRE VETŐDIK VISSZA

Estefelé kiderült, s a Sepping-fok és a kelet, majd dél felé húzódó s a nyugati parttal egy hosszú, meglehetősen alacsony földnyelv révén összefüggő Clarence-fok közt tisztán kirajzolódott a szárazföld. A tenger a Regent-szoros bejáratánál jégmentes volt, de, mintha csak északon útját akarná állni a Forwardnak, a Leopold-kikötőn túl áthatolhatatlan jégmezővé állt össze a jég.

Hatterast, bár csöppet se látszott rajta, nagyon izgatta ez, s megint a pokolgépek segítségére szorult, hogy kierőszakolja a Leopold-kikötőbe való bejutást. Május 27-én, vasárnap érte el a kikötőt. A kétárbocos jó erősen lehorgonyzott egy hatalmas, mozdulatlan, kőkemény s sziklaszilárd jéghegy mellett.

A kapitány a doktor, Johnson és Duk kutyája társaságában egykettőre kiugrott a jégre, s nemsokára parton volt. Duk ugrándozott örömében; egyébként azóta, hogy a kapitányt megismerték, a kutya nagyon barátságos és szelíd lett, a legénységnek csak azokkal a tagjaival tartott továbbra is haragot, akiket a gazdája se állhatott jobban, mint ő.

A kikötőt eltorlaszolta az a jégtörmelék, amelyet jobbára a keleti szél szokott itt felhalmozni. A hegyes földképződmények csúcsain kecses hullámokban állt a hó. A James Ross építette ház és világítótorony még elég jó állapotban volt; de úgy látszott, az élelmiszerkészleteket megdézsmálták a rókák, sőt még a jegesmedvék is, mely utóbbiak friss nyomai tisztán látszottak a hóban. De emberi kéznek is részt kellett vennie ebben a pusztításban, mert az öböl partján eszkimó kunyhók maradványai hevertek.

A hat sírt, amely az Entreprise és az Investigator hat matrózának földi maradványait őrizte, csak a lapos sírhalmokról lehetett felismerni. Minden ártalmas lény kímélte ezeket a sírokat, lett légyen ember vagy állat.

Mikor a doktor először lépett az északsark-vidéki földre, mély meghatottságot érzett. El se lehet képzelni azokat az érzéseket, amelyek elfogják az ember szívét e házmaradványok, sátorrongyok, kunyhóroncsok, raktárromok láttán, amelyeket ezen a fagyos tájon ily csodálatosan konzervált a természet.

A doktor most társaihoz fordult:

- Íme, ez az a téli tanya, amelyet maga James Ross nevezett el Menedék-tábornak. Ha a Franklin-expedíció elérte volna ezt a helyet, megmenekül. Nézzék, a gép, ezt is itt hagyták; amott meg a talpazatra állított kályha. Ennél melegedett a Pince Albert legénysége 1851-ben. Ezek a holmik úgy maradtak, ahogy voltak; azt hihetne az ember, hogy a hajó kapitánya, Kennedy, csak tegnap hagyta el ezt a vendégszerető kikötőt. És itt a dereglye, amelyben Kennedy és az övéi néhány napig megbújtak. Ugyanis Kennedyt, miután odahagyta hajóját, valójában Bellot hadnagy mentette meg, aki dacolt az októberi zord idővel, s idáig követte őt.

- Az a derék, érdemes tiszt, akit én is ismertem - szólt Johnson.

Mialatt a doktor egy régész lelkesedésével keresgélte az egykori telelések nyomait, addig Hatteras az élelmiszer és a hűtőanyag összeszedésével foglalkozott, de ezekből csak nagyon keveset talált. A következő nap azzal telt el, hogy a meglelt készleteket felhordják a hajóra. A doktor - nem távolodva túl messze a hajótól - bejárta a vidéket, és lerajzolta a nevezetesebb helyeket. Az idő lassacskán melegedni kezdett, a hókupacok olvadoztak. A doktor csaknem teljes északi madárgyűjteményre tett szert. Sirály, búvármadár, sőt dunnakacsa is volt a gyűjteményében. Ez a madár hasonlít a szelíd kacsához, melle és háta fehér, hasa és feje búbja kék, tollazata többi része fehér, némi zöldes árnyalattal. Jó néhány kacsa már megtépte a hasa finom pelyhét, amellyel a hím és a nőstény a fészkét béleli puhára. A doktor hatalmas fókákat is látott, amint lélegzeni kimásztak a jégre, de egyet se tudott lelőni.

Egy ilyen kirándulásán egy dagályvonaljelző követ talált; ez volt rá vésve:

(E I)
1849

Vagyis hogy az Entreprise és az Investigator járt erre. A doktor egész a Clarence-fokig nyomult előre, pontosan addig, ahol 1833-ban John és James Ross oly türelmetlenül várta a jég megindulását. A földön szétszórt állati csontok és koponyák hevertek, és még itt-ott látni lehetett az egykori eszkimó kunyhók nyomait.

A doktornak az az ötlete támadt, hogy jelzőoszlopot emel a Leopold-kikötőnél, s abban a Forward útvonalát s az expedíció végcélját jelző írást helyez el. De Hatteras ezt határozottan ellenezte. Hogy ő nem akar olyan nyomot hagyni maga után - azt mondja -, amelyet valamely versenytársa majd saját hasznára fordíthat. Annak ellenére, hogy a doktor helyesnek vélte, amit tenni akart, kénytelen volt engedni a kapitány akaratának. Shandon is azok között volt, akik helytelenítették Hatterasnak ezt az önfejűségét, már csak azért is, mert ha bekövetkeznék a katasztrófa, így egyetlen hajó sem siethet majd a Forward segítségére.

Hatteras nem hallgatott ezekre az érvekre. Hétfő estére elkészült a rakodással, s még egyszer megkísérelte, hogy a jégen átvágva északnak folytathassa útját, de veszedelmes erőfeszítések után le kellett mondania erről, s beérni azzal, hogy visszamenjen a Regent-csatornán. Semmi áron sem akart a Leopold-szorosban maradni, mert bár ma még nyitva van ez a szoros, holnap valami váratlan jégzajlás elzárhatja, márpedig az ilyen jelenség mindennapos ezeken a vizeken, amelyeken sohasem lehet elég óvatos a hajós.

Ha Hatteras erőt is vett nyugtalanságán, s ezt kifelé nem mutatta, bensejében annál inkább dúlt az aggodalom. Északnak akart tartani s íme, délnek kényszerül haladni! Hová jut így? Talán egészen Victory-Harbourig, a Boothia-tengeröbölig kell visszavonulnia, ahol John Ross telelt 1833-ban? Vajon nyitva találja a Bellot-szorost ebben az időszakban? Ha megkerüli North-Somersetet, feljuthat majd a Peel-tengerszoroson? Vagy pedig a jég foglya lesz itt, több télen át, miként elődei, s kénytelen lesz itt emészteni el erejét és élelmiszer készleteit?

Csak úgy főtt a feje az aggodalomtól, de határoznia kellett, hát megfordult, s dél felé nyomult.

A Prince Regent-csatorna a Leopold-kikötőtől az Adelaide-öbölig egyforma szélességben vezet. A jégtáblák közepette gyorsan haladt a Forward, kedvezőbb körülmények között, mint az őt megelőző hajók, amelyek legtöbbjénél egy álló hónapig tartott ez a csatornaút, holott amazok enyhébb évszakban indultak. Igaz, hogy azoknak a hajóknak, a Fox kivételével, nem volt gőzgépjük, s így a bizonytalan és gyakran ellenkező irányú szelek szeszélyeit is el kellett szenvedniük.

A legénység általában nem titkolta örömét, hogy elhagyhatta az északi sarkvidéket. A fiúknak nemigen tetszett az az északsarki terv. Féltek Hatteras elhatározásaitól, mert a kapitány vakmerősége nem sok jóval biztatott.

Hatteras minden alkalmat ki akart használni az előretörésre, s mit sem törődött a következményekkel. Hát szép dolog is előrenyomulni az északsarki vizeken, de akkor meg is kell tartani a már elért pozíciót, s nem szabad megkockáztatni, hogy elveszítsük!

A Forward teljes gőzzel haladt. Fekete füstjének fonala rácsavarodott a jéghegyek tündöklő csúcsaira. Az idő szüntelenül változott, hol száraz hideg volt, hol meg pillanat alatt gomolygó hófelhők borították az eget. A sekély merülésű kétárbocos közvetlenül a nyugati part mentén hajózott. Hatteras nem akarta elszalasztani a Bellot-szoros bejáratát, mivel a Boothia-tengeröbölnek nincs más déli kijárata, mint a kevéssé ismert Fury- és Hecla-szorosok; így hát ha a Bellot-szorost elszalasztják, vagy ha az járhatatlan, akkor ez az öböl zsákutcává válik számukra.

Este a Forward utasai megpillantották az Elwin-öblöt, amely függőlegesen égnek meredő szikláiról ismerhető fel. Kedd reggel a Batty-öböl tűnt szemükbe, ahol 1851. szeptember 10-én a Prince Albert horgonyzott le, hosszú telelésre. A doktor szeméhez emelte távcsövét, s érdeklődve vizsgálgatta a partot. Erről a pontról indultak minden irányba azok az expedíciók, amelyek felderítették North-Somerset partjait. A derült időben tisztán lehetett látni az öblöt.

Talán csak egyedül a doktort meg Johnson mestert érdekelte ez az elhagyott tájék. Hatteras folyvást a térképei fölött görnyedt, és alig nyitotta ki a száját. Minél inkább délnek haladt a hajó, annál szótlanabb lett a kapitány. Gyakran ment fel a hátsó fedélzetre, órákig állt ott, karba font kézzel, a messzeségbe tekintve, a távoli láthatárra szögezve szemét. Ritkán parancsolt, s akkor is kurtán s keményen. Shandon továbbra is hidegen hallgatott, lassacskán teljesen magába zárkózott, már csak annyi szót váltott Hatterasszal, amennyit a szolgálat megkövetelt. James Wall Shandon híve maradt, s viselkedését is az ő magatartásához hangolta. A legénység többi része várta a további eseményeket, hogy alkalomadtán hasznot húzzon belőlük. Most már vége volt a hajón annak az egységes gondolkodásnak, annak a szellemi együttműködésnek, amely nagy tettek véghezviteléhez nélkülözhetetlen. S ezt Hatteras is jól tudta.

A nap folyamán két bálnát láttak - sebesen úsztak dél felé. Egy jegesmedvét is észrevettek, néhány puskalövéssel üdvözölték is, de úgy látszott, a mackó fel se vette. A kapitánynak az adott körülmények között drága volt az ideje, hát nem engedte meg, hogy az állatot üldözzék.

Szerdán reggel túlhaladtak a Regent-csatorna végpontján. A nyugati part kiszögellését mély földhajlás követte. A doktor megnézte térképét, és felismerte Somerset-House végső pontját, vagyis a Fury-földnyelvet.

- Látja - szólt oda az ő rendes beszélgetőtársának -, pontosan ezen a helyen pusztult el az 1815-ben ezekre a vizekre elsőnek kiküldött angol hajó; ez volt Parry harmadik sarki útja. A Fury-t második telelésén annyira megkínozta a jég, hogy a legénység kénytelen volt veszni hagyni a hajót, s a tartalék hajón, a Heclán térni vissza Angliába.

- Hát az kétségtelenül előny, ha második hajó is van tartalékban - felelt Johnson -; ezt az óvatossági rendszabályt a sarkutazó hajósoknak nem volna szabad figyelmen kívül hagyniuk. De Hatteras kapitány nem az az ember, aki egy ilyen társhajóval zavartatná magát!

- Szóval ön nem találja a kapitányt eléggé óvatosnak, Johnson? - kérdezte a doktor.

- Mármint én? Én nem "találok" semmit, Clawbonny úr. Nézze csak ott a parton azokat a karókat. Még most is ott lógnak rajtuk egy félig elrothadt sátor rongyai.

- Látom, Johnson. Ott rakta ki hajójából Parry minden élelmiszerkészletét, és ha emlékezetem nem csal, az a ház, amelyet épített, azzal a csúcsvitorlával volt befedve, amelyre a Fury akadt rá manőverezése során.

- Hát ez bizony megváltozhatott 1825 óta...

- De nem nagyon, Johnson. 1829-ben John Ross ezen a lenge szálláson húzta meg magát legénységével, s épkézláb menekültek meg. Még 1851-ben is állt ez a ház, amikor Albert herceg küldött ki ide expedíciót. Most kilenc éve tataroztatta Kennedy kapitány. Érdekes lenne meglátogatni ezt a házat, de Hatteras kapitánynak aligha lesz kedve itt vesztegelni!

- És ebben kétségtelenül igaza is van, Clawbonny úr. Mert ha Angliában igaz az, hogy az idő pénz, akkor itt meg az idő élet! Itt egynapi vagy akár csak egyórai késedelem az egész utazást veszélyeztetheti. Hadd cselekedjék hát a kapitány kedve szerint.

Június 1-én, egy csütörtöki napon a Creswell nevet viselő tengeröblöt szelte át a Forward. A Fury-földnyelv elhagyása óta háromszáz láb magas, függőleges sziklákkal borított part emelkedett északnak, míg délnek lankásodott a part. Néhány hóborította csúcs tárult szemük elé, némelyik egyenesre metszett síkot mutatott, mások meg mindenféle bizarr formában pompázva fúrták a ködbe hegyes piramisaikat.

Ezen a napon megenyhült az idő, de ennek fejében borús lett az ég, úgyhogy a partot elvesztették szem elől. A hőmérő 0°-ot mutatott. Néhány császármadár csapongott a hajó fölött, s vadlibák csapata húzott észak felé. A legénység levetette ruháinak egy részét; ezeken a sarki tájakon is érezni lehetett a nyári évszak hatását.

Estefelé a Forward a parttól mintegy negyed mérföldre, tíz-tizenkét öl mélységű vízen elhagyta a Garry-fokot, s ettől fogva egész a Brentford-öbölig a part mentén haladt. Ezen az északi szélességen kellett rátalálniuk a Bellot-tengerszorosra. John Ross 1828. évi expedícióján még csak nem is sejtette ennek a tengerszorosnak létezését. Térképei valóban megszakítás nélküli partokat jeleznek, amelyeknek pedig még a legkisebb egyenetlenségét is feljegyezte, s nevet adott neki. Azt kell tehát feltételezni, hogy az ő kutatóútjának időpontjában a tengerszoros bejáratát teljesen eltorlaszolta a jég, úgyannyira, hogy semmiként se lehetett megkülönböztetni a parttól.

Ezt a tengerszorost valójában Kennedy kapitány fedezte fel egy 1852 áprilisában tett kirándulásán. Bellot hadnagyról nevezte el, "méltó jutalmául azoknak a jelentős szolgálatoknak, amelyeket ez a francia tiszt a mi expedíciónknak tett".


XVI.
A MÁGNESES SARK

Hatteras, amint ehhez a tengerszoroshoz közeledett, úgy érezte, hogy nyugtalansága megkétszereződik. Valóban arról volt szó, hogy az utazás sorsa most dől el. Idáig többet végzett, mint elődei, akik közül a legszerencsésebbnek, Mac Clintock-nak kerek tizenöt hónapjába került, míg a sarki tengereknek ezt a részét elérte. Ám ez kevés, mondhatni semmi, ha nem sikerül átkelnie a Bellot-tengerszoroson; s mivel nem fordulhat vissza, már úgy látta, hogy jövő évig itt kell rostokolnia. Nem is bízott hát senkiben, csak saját magában, ami a part gondos átvizsgálását illeti; rá is bukkant arra, amit keresett, s szombat délelőtt több órát töltött ott. A legénység tökéletesen tisztában volt a hajó helyzetével.

Mély csend honolt a fedélzeten. A gép lassabban dolgozott, s a Forward a parthoz a lehető legközelebb haladt. A parton megtorlódott a jég, amelyet itt még a legmelegebb nyár se képes felolvasztani. Jó szem kellett hozzá, hogy valaki e jégtorlaszok közepette észrevehesse a bejáratot.

Hatteras összehasonlította térképeivel a partvidéket. Minthogy a nap déltájban kisütött egy percre, Shandonnel és Wall-lal eléggé pontos helymeghatározást végezhetett, amelynek adatait amazok odakiáltották neki.

Fél napon át mindenki nyugtalan volt. De délután két óra tájt az előtörzsvitorla árbocáról hirtelen felhangzott a kapitány harsány hangja:

- Irány nyugat! Teljes gőz!

A kétárbocos azonnal teljesítette a parancsot. Orrát a megadott irányba fordította, csavarszárnyai tajtékosra korbácsolták a hullámokat, s a Forward teljes sebességgel siklott két görcsösen csapkodó jégáradat között.

Megvan az út! Hatteras lemászott a hátsó fedélzetre, s a révkalauz ismét felkúszott szolgálati helyére.

- Nos, kapitány, hát végre bejutottunk ebbe a híres szorosba - örvendezett a doktor.

- Bejutottunk - felelt halkan Hatteras -, de ez még nem minden. Ki is kell jutnunk belőle.

S e kijelentése után visszament a kabinjába.

- Igaza van - mondta magában a doktor -; úgy vagyunk itt, mint az egérfogóban, még a hajó manőverezésére sincs elég hely; és ha itt kellene telelnünk, ebben a szorosban!... Oda se neki! Nem mi lennénk az elsők, akik ilyen kalandba keveredtek. És ha mások kimásztak a csávából, majd mi is segítünk valahogy magunkon!

A doktor nem tévedett. Ugyanezen a helyen, abban a kis védett kikötőben, amelyet maga Mac Clintock nevezett el Kennedy-kikötőnek, telelt át a Fox 1858-ban. Most már fel is lehetett ismerni a magas gránithegyláncolatot és a két part meredek sziklafalait.

A Bellot-tengerszoros egy mérföld széles, tizenhét mérföld hosszú, áramlatának sebessége hat-hét csomó; mintegy ezerhatszáz láb magas hegyek közé van beékelve. A szoros North-Somersetet Boothia földjétől választja el, így hát érthető, hogy a hajóknak nem volt valami nagy mozgási szabadságuk. A Forward, ha óvatosan is, de mégiscsak előrehaladt. Ezeken a szűk térségeken gyakoriak a viharok, s most a kétárbocos sem menekült meg haragjuktól; az árbocsudárvitorlafát és a csúcsvitorlafát Hatteras parancsára leeresztették, az árbocokat kihúzták, de mindennek ellenére szörnyen kínlódott a hajó; a hullámhegyek felhőszakadásszerű esővel elegyest zuhogtak a fedélzetre, a kémény füstje hihetetlen gyorsasággal szállt kelet felé, a zajló jégtáblák közepette csak úgy vaktában törtetett a hajó, a légsúlymérő huszonkilenc hüvelykre esett, alig lehetett megállni a hajóhídon, így hát a legénység jó része az őrhelyén tartózkodott, hogy ne kelljen fölöslegesen szenvednie.

Hatteras, Johnson és Shandon a hóförgeteg és eső ellenére a hátsó fedélzeten maradtak. Még azt is hozzá kell tenni, hogy a doktor - most is azt kérdezvén önmagától, hogy mi lenne a legkellemetlenebb tennivaló - haladéktalanul felment a hajóhídra. Mivel pedig itt még a saját hangját se hallhatta az ember, s látni is alig lehetett, hát megtartotta magának a gondolatait.

Hatteras tekintetével szinte átfúrta a ködfüggönyt, mert számítása szerint úgy este hat óra felé már a tengerszoros végén kellett lenniük; de minden kiút elzártnak látszott. Hatteras kénytelen volt hát megállni, s egy jéghegy mellett jó erősen lehorgonyozni. De a hajó egész éjjel gőz alatt maradt.

Az idő rettenetes volt. Minden percben attól lehetett tartani, hogy a Forward leszakad horgonyláncairól, vagy attól, hogy az őrjöngő nyugati szél elszakítja talapzatától a jéghegyet, s azzal együtt a hajó is tovasodródik. A tisztek szüntelenül résen voltak, s közben halálos aggodalmat álltak ki. A zuhogó hótömeg jéggel volt elegyes, mert az orkán felkapta az olvadó jégtáblák szilánkjait, s ezek hegyes nyilakként röpködtek a levegőben.

Különösképpen megenyhült az idő ezen a szörnyű éjszakán; a hőmérő +14°-ot mutatott, s a doktor, nagy meglepetésére, távoli, villámlással kísért mennydörgést vélt hallani. Ez megerősíteni látszott a bálnavadász Scoresby állítását, aki szerint a hatvanötödik délkörön túl hasonló tüneményt észleltek. 1821-ben Parry kapitány is tanúja volt ennek a meteorológiai furcsaságnak.

Hajnali öt óra felé meglepő gyorsasággal változott meg az idő. A hőmérséklet hirtelen fagypontra süllyedt, szelídebb lett a szél, s északira változott. Most már észre lehetett venni a tengerszoros nyugati bejáratát, de az teljesen el volt torlaszolva. Hatteras mohó pillantást vetett a partra, azt kérdezte önmagától, vajon valójában létezik-e ez az átjáró.

Ezalatt a kétárbocos felszedte horgonyait, s lassan úszott a jégáradatban, miközben a jégtáblák harsogva ropogtak a hajótest alatt. Ebben az évszakban a "pack" jégtömbök még hat-hét láb vastagságúak voltak, nagyon kellett hát vigyázni, nehogy jégszorítóba kerüljenek, mert ha ezt netán ki is állná a hajó, megtörténhet, hogy a jégtömeg felborítja.

Délben most először lehetett megcsodálni egy pompás sarki tüneményt: a két melléknap között ívelő szivárványt. A doktor előbb megbámulta, majd pontosan lemérte terjedelmét. A külső ív csak a vízszintes átmérő elejétől és végétől számított harmincfoknyi terjedelemben volt látható. A nap kettős képét élesen meg lehetett különböztetni, a világló íveken a színek belülről kifelé így sorakoztak: piros, sárga, zöld, halványkék s végül a fehér fényesség, melynek külső határai elmosódtak.

A doktor emlékezetébe idézte Thomas Youngnak e légköri jelenségekről alkotott ötletes elméletét. Ez a természettudós feltételezi, hogy jégprizmákból alakult felhő okozza a jelenséget. A jégprizmákra eső napsugarak hatvan- és nyolcvanfokos szög alatt törnek meg. Eszerint tehát derült égboltozaton nem képződhetnék szivárvány. A doktor nagyon szellemesnek találta ezt a magyarázatot.

Az északsarki tengereken otthonos matrózok általában bőséges havazás előjelének tekintik ezt a tüneményt. Ha ez a megfigyelés helyesnek bizonyulna, a Forward még sokkal nehezebb helyzetbe kerül. Hatteras úgy döntött hát, hogy tovább halad, előre. Ezen a napon és az ezt követő éjszakán percnyi pihenőt se engedélyezett magának, folyvást csak a látóhatárt távcsövezte, a kötélhágcsót mászta, s minden alkalmat megragadott, csakhogy közelebb jusson a tengerszoros kijáratához.

De reggel meg kellett torpannia az áthatolhatatlan jégmező előtt. A doktor odament hozzá, a hátsó fedélzetre. Hatteras egészen hátra ment vele, a hajó farára, itt nyugodtan beszélgethettek, nem kellett attól tartaniuk, hogy valaki kihallgatja őket.

- Megrekedtünk - mondta Hatteras. - Lehetetlen továbbmennünk.

- Lehetetlen? - hökkent meg a doktor.

- Lehetetlen! A Forward egész lőporkészletével se tudnánk akár csak egy negyed mérföldet is előrejutni!

- Hát akkor mit csinálunk? - kérdezte a doktor.

- Mit tudom én? Átkozott legyen ez a gyászos esztendő, amely ilyen kedvezőtlen kilátásokat hoz.

- Oda se neki, kapitány. Ha itt kell telelnünk, hát akkor itt telelünk! Ez is van olyan jó hely, mint akármelyik másik!

- Kétségtelenül - felelt Hatteras halkan. - De nem kellene itt áttelelnünk, különösen júniusban nem. A telelés csupa testi és lelki veszedelem. A legénységet egykettőre elcsüggeszti a szenvedésekkel teli kényszerpihenő. Én magam is úgy számítottam, hogy majd csak a Sarkhoz közel eső északi szélesség alatt állok meg.

- Csakhogy a sors úgy akarta, hogy a Smith-csatorna zárva legyen.

- Ugyanaz a csatorna, amely más számára nyitva volt! - kiáltotta Hatteras! - Például annak az amerikainak, annak a...

- Ugyan, Hatteras - szakította félbe szándékosan a doktor -, most még csak június 5-e van, ne essünk hát kétségbe. Bármelyik percben megnyílhatik előttünk az út. Hiszen ön is tudja, a jégnek megvan az a sajátsága, hogy még csendes időben is tömbökre töredezik, mintha csak valami taszítóerő működnék a jégtáblákat képező különböző jégtömegek között. Az is megeshet hát, hogy egyik óráról a másikra szabaddá válik előttünk a tenger.

- Nos, ha így lesz, akkor nekivágunk! Nagyon is lehetséges, hogy ha túljutottunk a Bellot-szoroson, könnyen visszahajózhatunk északra a Peel-szoroson át vagy a Mac Clintock-csatornában, és akkor...

- Kapitány - szólt most közbe James Wall -, félő, hogy kormányszerkezetünket elviszi a jég.

- Ha elviszi, hadd vigye - felelt Hatteras. - Nem egyezem bele abba, hogy leszereljük. Én éjjel-nappal mindig készenlétben akarok lenni. Ügyeljen rá, Wall úr, hogy a lehetőséghez képest védelmezzék, távolítsák el a jeget a közeléből, de a kormányszerkezetnek a helyén kell maradnia. Megértette?

- Mégis... - próbálkozott Wall.

- Nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseire, Wall úr - szólt rá szigorúan Hatteras -, menjen a dolgára!

Wall visszatért szolgálati helyére.

- A mindenit! - kiáltott dühösen hadonászva Hatteras. - Öt évet adnék az életemből, ha északon lehetnék! Ennél veszélyesebb átjárót nem ismerek. És hogy még tetézve legyenek a nehézségek, ezen a mágneses sarkhoz közel eső tájon alszik az iránytű, lustálkodik vagy megbolondul a mutatója, s minduntalan változtatja irányát!

- Magam is bevallom, hogy ez bizony veszedelmes út - felelt a doktor -, de azok, akik vállalták, el voltak készülve ezekre a veszélyekre, hát meglepetésről szó sincs.

- Jaj, doktorkám, de az én legénységem már nem az, aki volt. S a tisztjeim? Nos, épp az imént láthatta, hogy azok már a feleselésnél tartanak! Azok a pénzbeli juttatások, amelyeket én a matrózoknak felajánlottam, csak arra voltak jók, hogy beszegődjenek, de az ajánlatnak megvan az a rossz oldala, hogy az indulás után még inkább vágyakoznak vissza a matrózok! Doktor, engem senki sem támogat vállalkozásomban, és ha pórul járok, akkor ennek oka nem ez vagy az a matróz lesz - akit egyébként még eszére is téríthetek -, hanem egyes tisztjeim rosszakarata. De fogadom, hogy drágán fizetik meg!

- Ön túloz, Hatteras.

- Én egyáltalán nem túlozok! Azt hiszi, a legénység azért haragszik, mert akadályok tornyosulnak az utamba? Éppen ellenkezőleg! Ezek azt hiszik, hogy az akadályok majd tervem feladására késztetnek! Így hát most nem is morognak, s amíg csak a Forward orra dél felé néz, nem is fognak morogni. A bolondok! Azt képzelik, hogy Anglia felé közelednek! De mihelyt sikerül északnak fordulnom, majd meglátja, micsoda változás lesz itt! De esküszöm, nincs olyan élőlény, aki engem útirányomtól eltéríthetne! Majd csak akad olyan átjáró vagy nyílás, amelyen átcsúsztathatom a hajómat, még ha a rézburkolatát ott is kell hagynom; s akkor végül is én maradtam felül.

A kapitány vágya bizonyos mértékben teljesült. Amit a doktor előre látott, bekövetkezett: estefelé hirtelen változás állt be, valami áramlat vagy hőmérséklet hatására a jégmezők kezdtek szétválni. A Forward vitézül nekiindult, acél orrtőkéje csak úgy tördelte az úszó jégtáblákat; egész éjjel haladt, s kedden reggel hat óra tájt kijutott a Bellot-tengerszorosból.

Mily keserves csalódást érzett Hatteras, mikor azt látta, hogy az út észak felé teljesen el van zárva! De volt annyi lelkiereje, hogy elrejtse kétségbeesését, úgy tett, mintha az egyedüli szabad út az lenne éppen, amelyet ő mint egyetlent tart megfelelőnek, s a Franklin-szoroson haladt lefelé a Forwarddal. Mivel nem mehetett fel a Peel-tengerszorosba, úgy határozott, hogy megkerüli a Prince de Galles-földet, s úgy jut a Mac Clintock-csatornába. De érezte, hogy Shandon és Wall átlátnak rajta, s tudják, hogy - ha már így csalódott reményeiben - mihez tartsák magukat.

Június 6-a nem hozott említésre méltó eseményt. Az eget hófelhők borították, és a szivárvány időjóslata beteljesedett.

Harminchat óra hosszat követte a Forward a Boothia-part kanyarulatait anélkül, hogy sikerült volna közelebb kerülnie a Prince de Galles-földhöz. Hatteras teljes gőzt parancsolt, mit sem törődött a szén tékozlásával, mert arra számított, hogy majd a Beechey-szigeten kiegészítheti szénkészleteit. Csütörtökön megérkezett a Franklin-tengerszoros végpontjához, s ott is elzárva találta az északnak vezető utat.

Ez valóban kétségbeejtő volt. Most már vissza se fordulhatott, a jég előrehajtotta, s látta, hogy mögötte szüntelenül lezáródik az út; mintha sohasem is lett volna szabad tenger ott, ahol ő egy órával azelőtt elhaladt.

Így nemcsak hogy nem nyerhetett tért észak felé a Forward, de meg sem állhatott, egy percre sem, mert ha megáll, a jég fogságába esik. Úgy kellett hát menekülni a jég elől, mint ahogyan a vihar elől menekszik a hajó. Június 8-án, pénteken a James Ross-tengerszoros bejáratánál Boothia partjainak közelébe vetődtek. Ezt el kellett kerülni, mert innen csak nyugat felé nyílik kijárat, s az egyenest az amerikai szárazföldnek vezet.

Délben megállapították földrajzi fekvésüket: északi szélesség 70° 5' 17" és nyugati hosszúság 96° 46' 45". Mikor a doktorral közölték ezeket a számadatokat, egyeztette azokat térképével, s látta, hogy végre a mágneses sarkra érkeztek, ugyanarra a helyre, ahol James Ross, sir John unokaöccse ezt a különös jelenséget megállapította.

A part alacsony volt, a tengertől egymérföldnyire alig hatvan láb magas.

Minthogy a Forward kazánja tisztításra szorult, a kapitány egy jégmező mellett horgonyt vettetett, s megengedte a doktornak, hogy a főmatróz társaságában partra szálljon. Hatterast magát tervén kívül semmi sem érdekelte, bezárkózott kabinjába, s szemével az Északi-sark térképét falta.

A doktor társával könnyen partot ért. A kísérleteihez szükséges iránytűt is magával hozta; James Ross munkálatait akarta ellenőrizni. Hamarosan megtalálta azt a mészkőből épített dombocskát, amit Ross emelt, s odaszaladt. Egy nyíláson át észrevette a kőemelvény belsejében azt az ónkazettát, amelybe James Ross felfedezésének jegyzőkönyvét elhelyezte. Úgy látszott, hogy teremtett lélek nem járt e harminc év alatt ezen az Istentől elhagyott parton.

A lehető legérzékenyebben felfüggesztett mágnestű a delejes erő hatására itt nyomban csaknem függőleges helyzetbe billent. A vonzásközpont tehát igen közel lehetett ide, ha nem közvetlenül a tű alatt.

A doktor gondosan végezte el kísérleteit.

De ha James Ross, készülékeinek tökéletlensége folytán azt állapította meg, hogy az ő mágnestűje csupán 89° 59'-nyire kerül függőleges helyzetbe, ez csakis annak volt köszönhető, hogy az igazi mágneses sark a valóságban ettől a helytől egy '-nyire (földrajzi percnyire) van. Dr. Clawbonny több szerencsével járt, mert onnan némi távolságra továbbhaladva, nagy megelégedéssel állapította meg, hogy az ő tűje 90°-ra lendül. Nagyot toppantott azon a helyen, és felkiáltott:

- Íme, egészen pontosan itt van a Föld mágneses sarka!

- Igazán itt van?

- Pontosan itt, barátocskám.

- Akkor hát el kell vetni a találgatásokat holmi mágneses hegyekről vagy mágneses tömegekről.

- Úgy bizony, derék Johnsonom - felelte nevetve a doktor -, ilyesmiről csak a hiszékeny emberek képzelődnek. Amint ön is láthatja, nyoma sincs itt olyan hegynek, amely képes lenne magához vonzani a hajókat, vagy horgonyonként, szegenként letépni vasalkatrészeiket, és még az ön szöges cipői is éppoly szabadon mozoghatnak itt, mint bármely más pontján a földgolyóbisnak.

- Hát akkor hogyan magyarázható...

- Nem magyarázzuk, Johnson. Még nem vagyunk eléggé tudósok ehhez. De az biztos, matematikailag kétségtelen, hogy a mágneses sark itt van, pontosan ezen a helyen!

- Hej, Clawbonny úr, de boldog is lenne a kapitányunk, ha már ugyanezt mondhatná az Északi-sarkról!

- Majd mondja ott is, Johnson, ott is mondja majd egyszer.

- Adja isten! - felelte Johnson.

A doktor és társa jelzőoszlopot emelt pontosan azon a helyen, ahol kísérletük végbement, s mivel jelet kaptak a visszafordulásra, este öt órakor visszatértek a hajóra.


XVII.
SIR JOHN FRANKLIN KATASZTRÓFÁJA

A Forwardnak sikerült egyenest átszelnie a James Ross-tengerszorost, de nem minden baj nélkül; megint csak a fűrészhez meg a pokolgépekhez kellett folyamodni, a legénység végkimerülésig robotolt. Az időjárás szerencsére nagyon elviselhető volt, harminc fokkal több, mint amennyit James Ross talált itt ebben az évszakban. A hőmérő +2°-ot mutatott.

Szombaton az északsarki tenger egyik közepes szigetének, a Vilmos király-földnek északi végpontján elhagyták a Félix-fokot.

A legénységre ez fájdalmasan hatott; kíváncsi, de bánatos tekinteteket vetettek a tovavonuló partvidékre.

Mert íme, most itt voltak a Vilmos király-földnél, a modern idők legrettenetesebb drámájának színhelyén! Arra, nyugatra, alig néhány mérföldnyire innen, veszett oda örökre a két hajó, az Erebus meg a Terror.

A matrózok jól ismerték a Franklin admirális felkutatására végzett kísérleteket s azok eredményét is, de mit sem tudtak a katasztrófa lesújtó részletei felől. Most hát, amikor a doktor térképén kísérte a hajó útját, többen közülük, így Bell, Bolton, Simpson, odajöttek hozzá, s beszédbe elegyedtek vele. Csakhamar követték őket társaik is, különös kíváncsiság hajtotta őket. Ezalatt teljes sebességgel siklott a hajó, s a part öblei, hegyfokai, földnyelvei gigantikus panorámaként vonultak el szemük előtt.

Hatteras gyors léptekkel rótta a hátsó fedélzetet. A doktor, amint ott ült a fedélzeten, egyszerre csak azt látta, hogy jóformán az egész legénység körülötte kuporog. Megértette, milyen érdekes ez az ő helyzetükben, s hogy ilyen körülmények között mekkora hatása lehet a történtek elbeszélésének, így folytatta hát a Johnsonnal kezdett beszélgetést:

- Önök is tudják, barátaim, hogyan kezdte Franklin. Matrózinasként, miként Cook meg Nelson. Nagy tengeri expedíciókban telt el az ifjúsága, majd 1845-ben elhatározta, hogy az Északnyugati átjáró keresésére indul. Parancsnoka lett az Erebusnak és a Terrornak, amelyen 1840-ben Ross tette meg sarkvidéki útját. Franklin az Erebuson indult útnak, hetvenfőnyi legénységgel, tisztekkel és matrózokkal. A Terror legénysége hatvannyolc főből állt. Az öblökben, a hegyfokokon, a szorosokban, a földnyelveken, a partvidék szigetein mindenütt olvashatják nevét e szerencsétleneknek, akik közül egy se látta viszont hazáját! Együttvéve százharmincnyolc ember! Tudjuk, hogy Franklin utolsó leveleit 1845. július 12-én Disko szigetén keltezte. "Remélem - írta -, hogy ez éjjel felszedem horgonyaimat, s elindulok a Lancaster-szoros felé." Mi is történt vele, miután elhagyta Disko szigetét? A Prince de Galles és az Entreprise nevű bálnavadászhajók kapitányai látták utoljára a két hajót a Melville-öbölben, s attól a naptól fogva mit sem hallani felőlük. Mégis követhetjük Franklint nyugat felé vezető útján. Benyomul a Lancaster- és a Barrow-szorosba, s Beechey szigetére érkezik, ahol 1845-1846 telét tölti.

- De honnan tudódtak ki ezek a részletek? - kérdezte Bell, a hajóács.

- Az Austin-expedíció 1850-ben három sírt talált a szigeten. Franklin három matróza aludta örök álmát e sírokban; majd később egy okmány is elmondta; Hobson, a Fox hadnagya akadt rá, s ez az okmány 1848. április 25-én kelt. Így hát tudjuk, hogy áttelelésük után az Erebus meg a Terror felmentek a Wellington-szoroson, a 77. délkörig, de ahelyett, hogy továbbhaladtak volna északnak, ahol kétségkívül járhatatlan volt az út, visszafelé, délnek tartottak.

- S ez volt a vesztük! - szólt közbe egy komoly hang. - Mert északon életben maradhattak volna.

Mindenki hátrafordult. Hatteras volt. A hátsó fedélzet korlátján könyökölt, s onnan vetette oda legénységének ezt a megjegyzést.

- Franklin szándéka kétségtelenül az volt - folytatta a doktor -, hogy eljusson Amerika partjaihoz. De viharok vették üldözőbe ezen a gyászos úton, és 1846. szeptember 12-én a két hajó, innen néhány mérföldnyire, a Félix-foktól északnyugatra jég közé került; aztán még tovább sodródtak észak-északnyugatnak, a Victory-földnyelvig, látják, addig - mondta a doktor, s a tenger egy pontjára mutatott. - De a hajókat csak 1848. április 22-én hagyták ott - tette hozzá. - Mi történhetett hát ez alatt a tizenkilenc hónap alatt? Mit csináltak ezek a szerencsétlenek? Minden bizonnyal kutatgattak a közeli területeken, mindent megtettek, hogy megmeneküljenek, mert az admirális erélyes ember volt, és ha neki nem sikerült...

- ...akkor talán elárulta a legénysége - szólt közbe tompán Hatteras.

A matrózok nem mertek feltekinteni. Nekik szóltak ezek a súlyos szavak.

- Egyszóval az a fatális okmány még azt is közölte velünk, hogy sir John Franklin 1847. június 11-énél nem bírta tovább. Áldott legyen emlékezete! - mondta a doktor, s levette kalapját.

A matrózok csendben követték példáját.

- Mi lett tíz hónap alatt, parancsnok nélkül, ezekből a nyomorultakból? Hajóikon maradtak, és 1848 áprilisában szánták el magukat arra, hogy elhagyják a hajókat. Ekkor a százharmincnyolc emberből már csak százöt élt. Harminchárom meghalt! Crozier és Fritz-James, a két hajó kapitányai ekkor jelzőoszlopokat emeltek a Victory-földnyelven, és abban helyezték el utolsó okmányukat. Íme, barátaim, most haladunk el ez előtt a földnyelv előtt! Még láthatják a jelzőoszlop maradványait, úgyszólván pontosan annak a helynek végső pontján állították fel, amelyet John Ross 1831-ben elért. Íme, itt a Franklin-szoros, íme, a Franklin-földnyelv! Íme, a Vescont-földnyelv! S itt az Erebus-öböl, ahol az egyik hajó roncsaiból eszkábált s az egyik szánra rakott dereglyét megtalálták! Itt akadtak rá az ezüstkanalakra, a töltényekre, csokoládéra, teára, szentkönyvekre! Mert a katasztrófát túlélt százöt ember Crozier kapitány vezetése alatt útnak indult Great Fish-River felé. Vajon meddig jutottak el? Sikerült elérniük a Hudson-öblöt? Életben maradt valaki közülük? Vajon mi történhetett velük ez utolsó útrakelésük óta?

- Majd én mindjárt megmondom maguknak, mi lett belőlük! - vetette oda keményen Hatteras. - Igaz, megkísérelték, hogy elérjék a Hudson-öblöt, s több csoportra oszlottak! Igaz, hogy a déli utat választották! De az is igaz, hogy 1854-ben dr. Rae elmondta egy levelében, hogy 1850-ben a Vilmos király-földön az eszkimók találkoztak egy negyven emberből álló csapattal; a sovány, nyúzott képű férfiak borjúfókára vadászgattak, vánszorogva haladtak, s a kínoktól halálosan kimerülve, egy hajót vonszoltak maguk után. S később harminc holttestet találtak a szárazföldön s ötöt egy szomszédos szigeten. Olyikat félig elkaparták volt, mások temetetlenül hevertek szerteszét, ismét mások a felborult hajó alatt, néhányan egy sátor romjai alatt, itt egy tiszt, távcsöve a vállán, töltött fegyvere mellette, távolabb a bogrács, szörnyűséges lakoma maradványaival! Amikor az admiralitás meghallotta ezeket a híreket, megkérte a Hudson-Öböl Társulatot, hogy küldje ki legügyesebb tisztviselőit az esemény színhelyére. Ezek a Back folyón leereszkedtek a torkolatig. Végigjárták a Montréal- s Maconochie-szigeteket, valamint az Ogl-földnyelvet. Semmi! Ezek a szerencsétlenek valamennyien a nyomorúságtól pusztultak el, a szenvedésektől váltotta meg őket a halál, az éhség végzett velük, miközben az emberevés borzalmas segítségére fanyalodtak, hogy meghosszabbítsák létüket! Íme, ez lett belőlük ezen a megcsonkított tetemeikkel borított déli úton! Nos hát van még kedvük az ő nyomdokaikba lépni?

Hatteras felindult hangja, szenvedélyes taglejtései, lángoló arca leírhatatlan hatást váltott ki. E gyászos föld láttán s az elmondottakon végképp felizgult legénység egy emberként kiáltotta:

- Északra! Északra!

- Nos hát akkor fel, északra! Ott élet s dicsőség vár ránk! Északra! Az ég is velünk van! Fordul a szél! Szabad a kijárat! Fordulj, hajó!

A matrózok szolgálati helyükre ugrottak, a jégár lassacskán oszlani kezdett; a Forward egykettőre lábra kapott, s teljes gőzzel vágott neki a Mac Clintock-csatornának.

Hatterasnak igaza volt, mikor szabadabb tengerre számított. Felfelé indult azon az úton, amelyet Franklin útjának vélt; a Prince de Galles-föld nyugati partja mentén haladt, amely akkoriban már eléggé fel volt derítve, míg a szemben levő part még ismeretlen volt. Nyilvánvaló, hogy a jég megindulását déli irányba a nyugati szorosok idézték elő, mert ez a tengerszoros teljesen jégmentesnek látszott. Így hát a Forward pótolhatta az elvesztett időt, s olyan jól etették szénnel, hogy június 14-én elhagyta az Osborne-öblöt és az 1851. évi expedíciók által elért legvégső pontokat is. Volt ugyan még jégtábla szép számmal a tengerszorosban, de már nem kellett attól tartani, hogy nem lesz víz a Forward hajótőkéje alatt.


XVIII.
ÚTBAN ÉSZAK FELÉ

Úgy látszott, hogy a legénység ismét a megszokott fegyelem és engedelmesség útjára tért. A hajóval mind kevesebbet kellett bajlódniuk, s így bőven maradt idejük pihenésre. A hőmérséklet is állandóan fagypont fölött volt, és az olvadás majd csak megbirkózik a hajózás nagyobb akadályaival.

Duk családias társas lény lett, s őszinte baráti kapcsolatba került dr. Clawbonnyval. A legjobb barátok lettek. Mivel azonban a barátkozásnál az egyik fél mindig áldozatot hoz a másikért, be kell vallani, hogy ez a másik éppen a doktor volt. Duk azt csinált vele, amit akart. A doktor úgy engedelmeskedett, mint egy kutya a gazdájának. Duk egyébként a fedélzeten a legtöbb matróz és tiszt iránt szeretetre méltónak mutatkozott, csupán - kétségtelenül ösztönszerűen - Shandon társaságától menekült. De fente a fogát - s micsoda foga volt! - Penre és Warrenre is; alig fékezett acsarkodásban nyilvánult meg a gyűlölete, ha a két matróz csak a közelébe is került. Egyébként ezek nem is merték már bántani a kapitány kutyáját, "az ő védőszellemét", ahogyan Clifton megjegyezte.

Végül is a legénység megint bizakodó lett, s jól viselkedett.

- Úgy látszik, embereink komolyan vették a kapitány beszédjét - mondta egy szép napon James Wall Richard Shandonnek. - Látni rajtuk, hogy már nem kételkednek a sikerben.

- Ebben tévednek - felelt Shandon. - Ha kissé gondolkodnának, ha alaposabban átgondolnák a helyzetet, rájönnének, hogy egyik vigyázatlanságot a másik után követjük el.

- De látja, mégiscsak szabadabb vízen járunk - folytatta Wall -, s ismét rátérünk a járt utakra. Nem túloz maga egy kicsit, Shandon?

- Egy csöppet sem túlzok, Wall. A gyűlölet, a féltékenység, amit - maga szerint - Hatteras ellen érzek, nem vakít el. Arra feleljen, megnézte-e a szénkamrákat?

- Nem néztem meg - felelt Wall.

- Nahát akkor menjen le, és majd meglátja, milyen rohamosan fogynak a szénkészleteink. Elvben főként vitorlával kellett volna hajóznunk; a hajócsavar csak arra volt fenntartva, hogy az áramlatokon felfelé és ellenszél esetén haladni tudjunk; fűtőanyagunkat csak a legszigorúbb takarékossággal lett volna szabad használnunk, mert ki tudná megmondani, hogy merre vetődünk, s hány esztendeig leszünk kénytelenek egy helyben maradni. De Hatterast űzi az őrülete. Ő csak nyomul, előre, fel, a megközelíthetetlen Északi-sark felé, s mit se törődik ezekkel a részletkérdésekkel. Akár ellenünk fúj a szél, akár sem, ő teljes gőzzel halad, s ha ez így megy tovább, nagy bajba kerülünk, ha ugyan végképp el nem veszünk.

- Igaz ez, Shandon? Hát ilyen komoly a helyzet?

- Ilyen komoly, Wall. Nemcsak a gépre nézve, amely, fűtőanyag híján, majd épp a legválságosabb helyzetben lesz hasznavehetetlen, de komoly a helyzetünk a telelés szempontjából is, amire előbb-utóbb rákerül a sor. Márpedig egy kicsit a hidegre is gondolni kell olyan tájon, ahol a hőmérőbe belefagy a higany!

- De ha nem csalódom, Shandon, a kapitány arra számít, hogy majd a Beechey-szigeten kiegészíti a szénkészleteit; ott jócskán kell szénnek lennie.

- Hát tán arra megy az ember ezeken a vizeken, ahova kedve tartja, Wall? Lehet itt arra számítani, hogy bármelyik szoros jégmentes lesz? És hátha elszalasztja a Beechey-szigetet, s egyáltalán nem ér oda, akkor mi lesz velünk?

- Igaza van, Shandon. Én is úgy látom, hogy Hatteras nem eléggé óvatos. De mért is nem figyelmezteti őt egyre s másra?

- Azt nem, Wall - felelte rosszul leplezett keserűséggel Shandon -, elhatároztam, hogy hallgatok. Most már nem én felelek a hajóért, bevárom hát az eseményeket, amit parancsolnak, megteszem, de véleményt nem nyilvánítok.

- Bocsásson meg, ha azt mondom, hogy nincs igaza, Shandon. Mert itt közös érdekről van szó. Arról, hogy a kapitány elővigyázatlanságát drágán fizethetjük meg.

- És ha beszélnék vele, Wall, vajon meghallgatna-e?

Wall nem mert igenlő választ adni erre a kérdésre.

- De a legénység képviselőit talán meghallgatná - tette hozzá.

- A legénységét! - vont vállat Shandon. - Hát maga nem figyeli meg a dolgokat, szegény Wall barátom? Ezeket egészen más valami fűti, mint a menekvés gondolata! Ezek tudják, hogy ha az északi szélesség 72°-án túljutnak, minden egyes további fokért ezer font üti a markukat.

- Igaza van, Shandon - felelt Wall. - És a kapitány a legjobb módját választotta annak, hogyan kell együtt tartani az embereit.

- Kétségtelenül. Legalábbis egyelőre.

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt akarom mondani, hogy ha nincs veszély, se fáradság, ha szabad a tenger, minden magától megy. Hatteras pénzen vette meg legénységét. Ám amit pusztán pénzért csinál az ember, azt rosszul csinálja. Kerüljünk csak egyszer nehéz körülmények közé, ha majd itt a veszély, a nyomorúság, a betegség, a csüggedés, a hideg, aminek pedig bolond fejjel egyenest nekiszaladunk, akkor majd meglátja, vajon emlékeznek-e még a kitűzött díjra ezek az emberek!

- Tehát ön szerint, Shandon, Hatteras terve nem sikerül?

- Nem, Wall, nem sikerül. Az ilyen vállalkozásnál teljes lelki közösségnek s rokonszenvnek kell lennie a vezetők között, ami itt nincs meg. S még hozzáteszem, hogy Hatteras bolond. Egész múltja azt bizonyítja. No, majd meglátjuk! Hatteras olyan körülmények közé kerülhet, hogy egy kevésbé kalandos kapitánynak lesz kénytelen átadni a hajó parancsnokságát...

Wall kételkedve rázta meg a fejét.

- De mindig Hatterasszal lesz...

- Vele lesz - vágott a tiszt szavába Shandon -, tudom, hogy vele lesz dr. Clawbonny, ez a tudós, akit csak a tudás érdekel, Johnson, ez a tengerész, a fegyelem rabszolgája, aki azt tartja, hogy nem érdemes okoskodni, s talán még egy-két ember, mint például Bill, a hajóács; szóval legfeljebb négyen. Ám tizennyolcan vagyunk a hajón! Nem, Wall, Hatterasban nem bízik a legénység, ő jól tudja ezt, s a pénz az ő csalétke. Nem mondom, ügyesen használta ki Franklin katasztrófáját, hogy ezzel a manőverrel maga felé fordítsa ezeket az ingatag lelkeket. De én mondom magának: ez nem tart sokáig, és ha nem sikerül kikötni a Beechey-szigeten, akkor elveszett!

- Ha a legénység sejtené...

- Nagyon kérem, ne közölje velük ezeket az észrevételeimet - felelt élénken Shandon. - Majd ők maguk is rájönnek. Most egyébként helyes, ha továbbra is az északi utat követjük. De ki tudja, hogy az az út, amelyről Hatteras azt hiszi, hogy az Északi-sark felé vezet, nem visszafelé visz-e bennünket. A Mac-Clintock-csatorna végén van a Melville-medence és azoknak a tengerszorosoknak a torkolata, amelyek a Baffin-medencébe vezetnek. Hát jól vigyázzon Hatteras! A nyugati út könnyebb, mint az északi.

Ebből a beszélgetésből is látni, milyen volt Shandon állásfoglalása, s hogy mily jogosan érezte őt árulónak a kapitány.

Shandon egyébként jól okoskodott, amikor annak tulajdonította a legénység mostani megelégedettségét, hogy rohamosan közeledtek a 72. délkörhöz. A pénzsóvárság a kevésbé vakmerőeket is elkapta. Shandon mindegyiket felmérte, s pontosan tudta, hányadán áll velük.

Leszámítva a kapitányt meg a doktort - akikről nem lehetett feltételezni, hogy osztozkodni akarnának a jutalomban -, tizenhat ember volt a Forward fedélzetén. A jutalom ezer fontra rúgott, vagyis fejenként és rangonként mindenkire hatvankét és fél font sterling jutott. Ha valaha is elérnek az Északi-sarkra, a még hátralevő 18 foknyi távolság a legénység minden egyes tagjának ezerszázhuszonöt font sterlinget, tehát egész kis vagyont jelentett. Ez a kedvtelés tizennyolcezer font sterlingjébe kerül a kapitánynak, de ő éppen elég gazdag volt ahhoz, hogy ezt a kis sarki sétát megengedhesse magának.

Mit tagadjuk, ezek a számolgatások rendkívüli módon felpiszkálták a mohóság tüzét a matrózokban, és sokan, akik két héttel ezelőtt még boldogan vitorláztak volna vissza dél felé, most alig várták, hogy átlépjék azt az arannyal kirakott északi szélességet.

Június 16-án a Forward elérte az Acworth-fokot. A Rawlinson hegység ég felé nyújtotta hófödte csúcsait. A hó meg a köd mintegy megnövelte a terjedelmét és a távolságot. A hőmérséklet néhány fokkal a fagypont fölött maradt. Hirtelen jött zuhatagok, vízesések keletkeztek a hegyoldalban, a nehéztüzérség ágyúinak dörgését megszégyenítő dördüléssel gördültek a lavinák a mélybe. A jégmezők hosszú, hófehér terítőinek végtelen tükre vakítóan villódzott a térben. Az olvadással viaskodó északsarki természeti erők csodálatos látványt nyújtottak. A kétárbocos szorosan a part mentén haladt; néhány szélvédett sziklán számos ritka szép hangát vettek észre, rózsaszín virágai félénken bújtak elő a hóból; vöröses színű, csenevész zuzmókat is láttak s valamiféle törpefűznek a földön kúszó hajtásait.

Végre június 19-én azon a híres 72. szélességi fokon elhagyták az Ommaney-öböl egyik végpontját képező Minto-földnyelvet. A kétárbocos besiklott a Melville-öbölbe, amelyet Ezüst-tengernek nevezett Bolton. Ez a vidám tengerész számtalan mókával mulattatta Clawbonnyt, s a doktor szívből nevetett ezeken a mókákon.

A Forward az erős északkeleti szél ellenére is elég könnyen haladt ahhoz, hogy június 23-án elhagyja a 74. szélességi fokot, s a Melville-medencének, e sarki régiók legjelentékenyebb tengerének kellős közepén találta magát. Ezen a tengeren elsőnek Parry kapitány kelt át az 1819. évi nagy expedícióján, s itt nyerte el legénysége a kormány ötezer font sterlinges pénzjutalmát.

Clifton beérte azzal a megjegyzéssel, hogy a 72. foktól a 74-ig, az két fok. Ami azt jelenti, hogy most már százhuszonöt font sterling van az ő számlája javára írva. De megértették vele, hogy a vagyon nem sokat ér ezen a tájon, hogy csak akkor mondhatja magát valaki gazdagnak, ha élvezheti is a gazdagságát, hát jobb lesz, ha bevárja azt a boldog pillanatot, amikor majd tökrészegen gurul egy liverpooli kocsma asztala alá; ráér majd akkor dörgölni a kezét.


XIX.
BÁLNA A LÁTHATÁRON

Ámbár a Melville-medence könnyen hajózható, azért nem mentes a jégtől. A láthatárig nyúló, végtelen jégmezőket láttak. Itt-ott jéghegyek is mutatkoztak, de mozdulatlanok voltak, mintha csak le lennének horgonyozva a jégmezők közepén. A Forward teljes gőzzel siklott azokban a széles átjárókban, amelyeken szabadabban mozoghatott. A szél gyakran változott, hirtelen váltva át egyik irányból a másikba.

A szél változékonysága a sarki tengereken figyelemre méltó jelenség, a legteljesebb szélcsendet olykor néhány perc alatt a legvadabb vihar váltja fel. Egy ilyen vihar érte utol Hatterast június 23-án, ennek az óriási tengeröbölnek kellős közepén.

A legkitartóbb szelek általában a jégmezőkről a szabad tenger felé fújnak, s szörnyű hidegek. Ezen a napon néhány fokkal lejjebb szállt a hőmérő higanyoszlopa; nagy hirtelen délire váltott a szél, rettentő szélrohamok tomboltak a jégmezők fölött, s vastag hótömegek képében zúdították le víztartalmukat. Hatteras nyomban bevonatta azokat a vitorlákat, amelyekkel addig a hajócsavar munkáját segítette, de mégsem elég gyorsan ahhoz, hogy a szélroham szempillantás alatt el ne ragadja a kis árbocsudár-vitorlát.

Hatteras hidegvérrel irányította a műveleteket; amíg a vihar tartott, nem hagyta el a fedélzetet. Kénytelen volt menekülni a vihar elől, s így nyugatnak fordult. Toronymagas hullámokat hömpölygetett a szél, s a környező jégmezőkről letöredezett mindenféle alakú jégtömbök himbálóztak a hullámhegyek csúcsain. Gyermekjátékként táncolt a hullámok hátán a hajó, s "pack" jégtáblák törmelékei vágódtak a hajótestnek. Voltak olyan pillanatok, amikor a kétárbocos függőlegesen futott fel az áttetsző hegyfalon, acélorra a rá hulló kósza fényben úgy szikrázott, mint egy olvadó fémrúd; majd a mélységbe zuhant, fejjel zúdulva füstje fellegébe, míg a hullámokból kibukkant csavarja, baljós zajt csapva, üresen forgott víz híján, a levegőt verdesték szárnyai. S közben szakadt, zuhogott a hóval elegyes eső.

A doktor a világért se szalaszthatott el egy ilyen jó alkalmat, hogy bőrig ázzék; ott maradt a fedélzeten, mintegy zsákmányaként a döbbent ámulatnak, amely egy tudóst az ilyen látványnál elfog. A hozzá legközelebb állók se hallhatták volna meg szavát, így hát csak bámult és hallgatott, de eközben olyan tüneménynek volt tanúja, amely ezeken az északi tájakon bizarrnak, különösnek nevezhető.

A vihar szűk területen tombolt, csupán vagy három-négy mérföldre terjedt; ugyanis a jégmezők fölött dúló fergeteg sokat veszít erejéből, s pusztító hatalma nem terjedhet messze. A doktor időnként, mikor szélcsend állt be, észrevette, hogy az ég derült, s hogy a jégmezőkön túl csendes a tenger; elég lenne tehát a Forwardnak, ha csak át tudna vágni az átjárókon, aztán már békén hajózhatna. De ezzel azt kockáztatta, hogy ezekre a hullámjárást követő mozgó zátonyokra vetődik. Hatterasnak azonban néhány óra alatt mégis sikerült nyugodt vizekre vinni hajóját, miközben a láthatáron dúló orkán a Forwardtól alig néhány kötélnyi távolságban dühöngött tovább.

A Melville-medence most már más látványt nyújtott. A hullámok s a szél hatása alatt számos jéghegy vált el a partoktól, s egymást minden irányban keresztezve, össze-összeütközve úsztak felfelé, északnak. Százával lehetett számlálni a jéghegyeket, de az öböl széles, s így a kétárbocos könnyűszerrel kikerülhette őket. Nagyszerű látványt nyújtottak ezek a különböző sebességgel tovaúszó, hatalmas tömegek, mintha csak az elsőségért küzdenének egymással ezen a végtelen futópályán.

A doktor egészen odavolt az elragadtatástól, mikor Simpson, a szigonyvető odajött hozzá, s figyelmeztette a tenger váltakozó színeire; hol mélykék, hol meg olajzöld volt a tenger, s északról délnek haladó, hosszú és oly éles tarajú barázdákkal volt borítva, hogy ameddig csak a szem ellátott, követni lehetett határvonalukat. Olykor az átlátszó jégmezőket teljesen átlátszatlan, sötét színű felületek követték.

- Nos, Clawbonny úr, mi az ön véleménye erről a furcsaságról? - mondta Simpson.

- Én is ugyanúgy gondolkodom erről, mint ahogyan Scoresby, a bálnavadász vélekedett ezekről a különféle színű vizekről. Ez attól van, hogy míg a kék színű vizek híján vannak az ázalagok és medúzák milliárdjainak, addig a zöld színű vizek tele vannak ezekkel. Erre nézve Scoresby számos kísérletet végzett.

- Ó, Clawbonny úr, más tanulságot is vonhatunk le a tenger színéből.

- Igazán?

- Úgy bizony, Clawbonny úr, s szigonyosszavamra mondom, ha a Forward csak bálnavadászhajó volna, semmi bajunk se lenne.

- De én akkora bálnát se látok, mint a kisujjam - felelt a doktor.

- Na jó! Látunk majd nemsokára, ígérem magának. Jó szerencse a halásznak, ha ezen az északi szélességen ezekkel a zöld barázdákkal találkozik.

- Éspedig miért? - érdeklődött a doktor, akit a mesterségbeli embereknek ilyes megjegyzései végtelenül érdekeltek.

- Mert ezeken a zöld vizeken fogják a legtöbb bálnát - felelt Simpson.

- És mi az oka ennek, Simpson?

- Az, hogy a bálna itt bőséges táplálékot talál.

- Biztos maga ebben?

- Ó, én százszor is tapasztaltam ezt a Baffin-tengerben, nem látom okát, mért ne lenne ugyanígy a Melville-medencében.

- Lehet, hogy igaza van, Simpson.

- Oda nézzen, Clawbonny úr! - felelt emez, áthajolva a hajóperemen.

- Nézd csak! - lepődött meg a doktor. - Azt mondaná az ember, hogy egy hajó szántotta barázda!

- Márpedig ez nem más, mint az a zsírtartalmú anyag, amelyet a bálna hagy maga után. S higgye el, az az állat, amely ezt a nyomot hagyta, nem lehet messze!

S valóban, a zsiradék átható szagával itatódott át a levegő. A doktor hát fokozott figyelemmel kezdte vizsgálni a tenger felszínét, s a szigonyvető jóslata csakhamar beteljesedett.

Az árbockosárból felhangzott Foker kiáltása:

- Szél alatt egy bálna tart felénk!

Minden szem a jelzett irányba tekintett; a hajótól egymérföldnyire, alacsonyan a tengerszín fölött vízsugarat vettek észre.

Simpson hát nem csalódott tapasztalataiban.

- Ott a cet! Ott a bálna! - kiabálta.

- Eltűnt - felelte a doktor.

- Ha éppen kellene, meg tudnánk találni - dünnyögte Simpson.

De nagy csodálkozására Hatteras - bár ezt senki sem merte kérni tőle - parancsot adott a bálnavadászbárka felszerelésére. Jó szívvel szerezte meg legénységének ezt a szórakozást, amely által mellesleg néhány hordó bálnaolajra is szert tehet. A legénység nagy tetszéssel fogadta a vadászengedélyt.

Négy matróz foglalt helyet a bálnavadászbárkában. Hátul ült Johnson, ő dirigálja majd a vadászatot. Simpson a bárka orrában állt, szigonya a kezében. A doktort nem lehetett megakadályozni abban, hogy csatlakozzék az expedícióhoz. A tenger eléggé csendes volt. A bálnavadászbárka egykettőre vízre került, s tíz perc múlva már egymérföldnyire volt a hajótól. A bálna, miután egy szippantással újra ellátta magát levegővel, víz alá merült, de nemsokára ismét feljött a felszínre, és orrnyílásaiból vagy tizenöt láb magasságba lövellte azt a vízgőzből és nyálkából álló keveréket.

- Ott van! Ott - kiáltotta Simpson, s egy, a bárkától mintegy nyolcszáz yardnyira levő pontra mutatott.

A bárka gyorsan siklott az állat felé, s mert a hajón is észrevették, a kétárbocos félgőzzel, szintén közeledett a bálnához.

Az óriási cet felbukkant, majd ismét alámerült, a hullámok játéka szerint, feketés hátát mutatta, olyan volt, mint egy nyílt tengeren kiálló sziklazátony. A bálna csak akkor úszik gyorsan, ha üldözik. Ez itt békésen ringatózott a hullámokon.

A bárka nesztelenül közeledett, mindig a zöld vízen haladt, mert ebben az át nem tetsző vízben az állat nem láthatja az ellenséget. Mindig megdöbbentő látvány, mikor egy ilyen törékeny kis bárka megtámadja a tenger szörnyetegét. Ez a bálna úgy százharminc láb hosszú lehetett; de a 72. és 80. fok közt akadtak már olyan cetekre is, amelyeknek mérete a száznyolcvan lábat is meghaladta. Sőt egykori írók hétszáz lábnál is hosszabb állatokról is meséltek; ám ezeket azok közé kell sorolnunk, amelyeket a képzelet szülötteinek nevezünk.

A bárka csakhamar a bálna közelébe jutott. Simpson jelt adott a kezével, s az evezők megálltak. Simpson célba vette a cetet, s az ügyes matróz kezéből süvítő erővel röppent ki a szigony; a szakállas, gerelyszerű szerszám mélyen belefúródott a bálna vastag szalonnájába. Az állat nagyot csapott farkával, s víz alá bukott. Abban a pillanatban függőlegesen emelkedett a magasba a négy evező, a szigonyhoz erősített s a hajó orrában elhelyezett kötéltekercs rendkívüli gyorsasággal pörgött lefelé; vitte a bálna a bárkát, s Johnson ügyesen irányította futását.

A menekülő bálna eltávolodott a hajótól, s az úszó jéghegyek felé vette útját. Jó félóráig száguldott így az állat, a szigonykötelet folyvást vízzel kellett locsolni, nehogy tüzet fogjon a súrlódástól. Mikor a bálna sebessége csökkenni kezdett, lassanként bevonták, s gondosan feltekerték a kötelet. A cet nemsokára ismét felbukkant a tenger felszínére, s rettentő farkával veszettül csapkodta a vizet, úgyhogy a felvert hullámok valóságos záporesőt zúdítottak a bárkára. A bárka most gyorsan odafarolt az állathoz, Simpson hosszú lándzsát ragadott, s nekikészült, hogy megvívja közelharcát az őslénnyel.

De a bálna villámgyorsan besiklott két jéghegy közé. Ott tovább üldözni rendkívül veszélyesnek látszott.

- Az ördögbe is! - morgott Johnson.

- Előre! Csak előre! Bátorság, barátaim! - kiáltozott a vadászláztól megszállt Simpson. - Már a mienk a dög!

- De nem üldözhetjük a jéghegyek között - felelte Johnson, s visszatartotta a bárkát.

- Dehogynem! - kiáltotta Simpson.

- Nem! Nem! - aggodalmaskodott egyik-másik matróz.

- De igen! - kiáltották a többiek.

Amíg így vitatkoztak, a bálna két úszó jéghegy közé vette be magát, amelyeket a hullámverés meg a szél már-már egymásnak hajtott.

A szigonykötélen vonszolt bárka utasai megkockáztatták, hogy a két jéghegy közé szorulnak, amikor Johnson fejszével a kezében hirtelen a csónak orrába ugrott, és elvágta a kötelet.

Legfőbb ideje volt! A két jéghegy ellenállhatatlan, szörnyű erővel egyesült, szétmorzsolva a közbeszorult, szerencsétlen állatot.

- Vége! - kiáltott fel Simpson.

- Meg vagyunk mentve! - felelte Johnson.

- Szavamra, mindent megért, hogy ezt láttam! - lelkendezett a doktor, akinek szeme se rebbent az egész vadászat alatt.

Ezeknek a jéghegyeknek morzsolóereje óriási. A bálna olyan baleset áldozata lett, amilyen gyakran fordul elő ezeken a vizeken. Scoresby beszélte, hogy egyetlen nyár folyamán harminc bálna pusztult el így a Baffin-öbölben. Egyszer látta, miként lapított össze egy perc alatt egy háromárbocost két ilyen, iszonyú sebességgel egymáshoz közeledő, óriási jégfal, s mint veszett oda mindenestül a hajó. S szeme láttára fúrtak derékban keresztül két másik hajót az egymásnak rontó, több száz láb hosszúságú jéglándzsák.

Néhány perccel később a bárka kikötött a hajónál, s ismét szokott helyére került a fedélzeten.

- Ez jó lecke volt azoknak, akik ész nélkül mennek bele a kutyaszorítóba! - jegyezte meg hangosan Shandon.


XX.
A BEECHEY-SZIGET

Június 25-én a Forward, a Prince de Galles-föld északnyugati végpontjánál a Dundas-fok látóterébe került. Itt fokozódtak a nehézségek, mert még több volt a jég. A tenger összeszűkül ezen a helyen, s kikötők előtti erődítményekhez hasonlóan sorakozó szigetek: a Crozier, Young, Day, Lowther, Garret a szorosba kényszerítik az összegyűlt jégárt. Az az út, amelyet más körülmények között egy nap alatt tett volna meg a hajó, most június 25-től június 30-ig tartott. Meg-megállt, visszafordult Hatteras, várta a kedvező alkalmat, nehogy elszalassza a Beechey-szigetet; sok szenet pazarolt, mert ámbár alig égett a tűz a kazán alatt, de sohasem lehetett teljesen kioltani, mert éjjel-nappal folyvást gőz alatt kellett tartani a hajót.

Hatteras éppoly jól ismerte szénkészletének számadatait, mint Shandon, de egy percet sem akart takarékoskodással veszíteni, mert biztos volt benne, hogy a Beechey-szigeten majd talál fűtőanyagot. A déli kerülővel jókora késedelmet szenvedett a hajó, s habár Hatteras olyan óvatos volt, hogy még áprilisban elindult Angliából, mégse volt most előbbre, mint ugyanebben az évszakban az őt megelőző expedíciók.

Június 30-án, a Prince de Galles-föld északkeleti végpontjánál elhagyták a Walker-fokot. Ez az a végső pont, amelyet Kennedy és Bellot, egy, az egész North-Somersetet átszelő kirándulás után, 1852. május 3-án megpillantottak. Az Austin-expedíció kapitánya, Ommaney, már 1851-ben olyan szerencsés volt, hogy csapatát el tudta itt látni élelemmel.

Ez az elég magas hegyfok pirosasbarna színéről nevezetes. Tiszta időben egészen a Wellington-csatorna bejáratáig elláthat innen az ember. Estefelé odaértek, ahol a Mac Leon-öböl a Bellot-fokot elválasztja a Walker-foktól. A Bellot-fokot annak a hasonnevű fiatal francia tisztnek jelenlétében nevezték el így, akit az angol expedíció ez alkalomból háromszoros hurrával köszöntött. Itt sárgás mészkőből áll a nagyon egyenetlennek látszó part, amelyet azok az óriási jéghegyek védenek, amelyeket rendkívül impozáns módon halmoz itt fel az északi szél. Nemsokára eltűnt a part a Forward utasainak szeme elől. A hajó, átszelve a Barrow-tengerszorost, lazán összeálló jégtáblákon át vágott magának utat a Beechey-sziget felé.

Hatteras, nehogy túlsodródjék a szigeten, úgy határozott, hogy toronyiránt halad, s a következő napokon percre se hagyta el helyét a hajóhídon. Gyakran kúszott fel az árbocsudár-vitorla kötélzetén, hogy kiválaszthassa a leginkább kedvezőnek látszó járatokat. Amit csak egy tengerész ügyessége, hidegvére, vakmerősége, mondhatni, zsenialitása véghezvihet, azt ő mind megcselekedte az alatt az idő alatt, míg átkeltek a szoroson. Igaz, hogy a szerencse nemigen kedvezett neki, mert ebben az évszakban csaknem jégmentes tengert kellett volna itt találnia. De ha az ember nem sajnálja se a gőzt, se a legénységet, se önmagát, végül is célhoz ér.

Július 3-án délelőtt tizenegy órakor a révkalauz földet jelzett északon. Hatteras meghatározta s felismerte a Beechey-szigetet, a sarki hajósoknak ezt a szokásos találkozóhelyét. Ezt a szigetet majdnem minden hajó érintette, amely ezekre a vizekre merészkedett. Itt ütötte fel első téli tanyáját Franklin, mielőtt a Wellington-szorosba benyomult. Mac Clure hadnagya, Creswell, miután négyszázhetven mérföldet tett meg a jégmezőkön, itt szállt fel a Phénixre, s tért vissza Angliába. A legutolsó hajó, amely a Forward előtt a Beechey-szigeten horgonyt vetett, a Fox volt. Mac Clintock 1858. augusztus 11-én itt látta el magát élelemmel, s itt tatarozta az épületeket és a raktárakat. Azóta még két év se múlt el. Hatteras tisztában volt a részletekkel.

A főmatróz szíve hangosabban vert, mikor ezt a szigetet megpillantotta. Mikor annak idején itt járt, altiszt volt a Phénix fedélzetén. Hatteras most kikérdezte a part állapota, a lehorgonyzás és partraszállás lehetőségei felől. Pompás idő volt, a hőmérséklet kitartott a +14°-on.

- Nos, Johnson - fordult a kapitány a főmatrózhoz -, kiismeri itt magát?

- Hogyne, kapitány, hisz ez a Beechey-sziget! Csupán egy kicsit északabbra kell tartanunk, ott könnyebben lehet megközelíteni a partot.

- De hol vannak a házak, a raktárak? - kérdezte Hatteras.

- Ó, azokat majd csak akkor láthatja, ha partot érünk. Azokat eltakarják a dombok. Amott, látja?

- És maguk jelentékeny készleteket szállítottak ide, ugye?

- Sok mindent, kapitány. Ide küldött bennünket 1853-ban az admiralitás a Phénix csavargőzösön, Inglefield kapitány volt a parancsnokunk; a Breadalbane nevű teherhajó is velünk jött, tele szénnel és élelmiszerrel; annyit hoztunk, hogy akár egy egész expedíciót el tudtunk volna látni.

- De a Fox parancsnoka sokat elhasznált ezekből a készletekből - mondta Hatteras.

- Nyugodt lehet, kapitány - válaszolta Johnson -, maradt itt elég önnek is. A hideg pompásan konzervál, s mindent éppoly friss és használható állapotban találunk majd itt, mint amilyen az első napon volt.

- Az élelmiszerek miatt én nem is aggódom - felelt Hatteras. - Avval én évekig el vagyok látva. Szén! Ez az, ami nekem kell.

- Nos, kapitány, abból mink több mint ezer tonnát hagytunk itt. Így hát efelől is nyugodt lehet.

- Gyerünk közelebb - folytatta Hatteras, s távcsövével szüntelenül vizsgálta a partot.

- Látja, kapitány úr, azt a földnyelvet? - szólt most Johnson. - Ha azt elhagytuk, akkor már közel leszünk a horgonyzó-helyünkhöz. Igen, ez az a hely, ahonnan elindultunk Angliába, Creswell hadnaggyal és az Investigator tizenkét betegével. De ha olyan szerencsénk volt is, hogy hazavihettük Mac Clure kapitány hadnagyát, Bellot hadnagy, aki minket a Phénixen elkísért volt, sose látta viszont hazáját! Ó, de szomorú emlék ez... De úgy gondolom, kapitány, hogy itt most már le kell horgonyoznunk.

- Jól van - felelte Hatteras, s kiadta a parancsot.

A Forward az északi, keleti és déli szelektől védett természetes kis öbölben találta magát, mintegy kötélnyi távolságra a parttól.

- Wall úr - adta ki a parancsot Hatteras -, készíttesse elő a bárkát, s küldjön vele hat embert, hogy szenet hozzanak a hajóra.

- Igenis, kapitány - felelt Wall.

- Én meg majd a pirogban evezek partra, a doktorral és a főmatrózzal. Shandon úr, lesz szíves elkísérni bennünket?

- Parancsára - felelt katonásan Shandon.

Néhány perc múlva a félig vadásznak, félig tudósnak öltözött doktor helyet foglalt társaival a pirogban; tíz perccel később már ki is szálltak az alacsony, kavicsos parton.

- Vezessen bennünket, Johnson - mondta Hatteras. - Maga otthon van itt, ugye?

- Tökéletesen, kapitány. Csak azt nem tudom, mi légyen ott az az emlékmű. Erre nem emlékeztem.

- Mármint ez? - kiáltott fel a doktor. - Én tudom, mi ez! Gyerünk csak közelebb. Ez a kőoszlop majd maga mondja el nekünk, mi végből van itt.

A négy férfi odalépett az emlékműhöz. A doktor levette kalapját, s így szólt:

- Ezt, barátaim, ezt az emléktáblát Franklin és társai emlékére emelték itt.

Valóban, lady Franklin 1855-ben egy fekete márványtáblát juttatott el Kane-hez, s egy másikat 1858-ban Mac Clintockra bízott, hogy helyezzék el a Beechey-szigeten. Mac Clintock lelkiismeretesen teljesítette is ezt a feladatot, és nem messze attól a sírkőtől, amelyet sir John Barrow emeltetett Bellot emlékére, elhelyeztette a táblát.

Az emléktáblán ez a felírás díszlett:

FRANKLIN, CROZIER, FRITZ-JAMES

ÉS MINDEN BÁTOR FELEBARÁTJUK EMLÉKEZETÉRE

E tiszteknek és hűséges társaiknak, akik szenvedtek
a tudományért és hazájuk dicsőségéért.
Ez a kő emeltetett ama hely közelében, ahol
első északsarki telüket töltötték, s ahonnan
elindultak, hogy legyőzzék az akadályokat,
avagy meghaljanak.
Örökítse meg e kő az ő honfitársaik
s barátaik csodálatát s annak
az asszonynak hősies hittel viselt szenvedését, aki az expedíció
vezetőjében a leghűségesebb s legszeretőbb férjet vesztette el.

                                                                                      1855

Ez az emlékoszlop, amelynek másik oldala a végtelen fehér pusztaságra tekintett, fájdalmasan szólt a szívhez. E megrendítő emlékező szavakat olvasván, a doktor szemét elöntötte a könny. Íme, azon a helyen, ahol Franklin és társai oly céltudatosan, olyan reményteljesen haladtak egykor, csak ez az emléküket őrző márványdarab maradt! És a sorsnak figyelmeztető jele ellenére az Erebus és a Terror nyomdokain akar haladni a Forward.

Hatteras ocsúdott fel elsőnek ebből a veszélyes tűnődésből, és sietve mászott meg egy jókora, csaknem teljesen hó nélküli dombot.

- Kapitány - szólt hozzá az őt követő Johnson -, innen majd meglátjuk a raktárakat.

Mire felértek a dombtetőre, már Shandon is ott volt a doktorral.

De a dombtetőről is csak a végtelen síkon veszett el a tekintetük, épületeknek nyomát se látták.

- Hát ez különös - csodálkozott a főmatróz.

- Hol vannak a raktárak? - érdeklődött élénken Hatteras.

- Nem tudom..., nem látom... - hebegett Johnson.

- Bizonyára eltévesztette az utat - mondta a doktor.

- Nekem úgy tetszik - folytatta eltűnődve Johnson -, hogy éppen ezen a helyen...

- De az ördögbe is, merre kell mennünk? - szólt rá türelmetlenül Hatteras.

- Gyerünk le innen - dünnyögött a főmatróz -, mert lehet, hogy mégiscsak tévedtem. Hét esztendő alatt kimehetett az eszemből, hogy merre vannak ezek az épületek.

- Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen egyforma, egyhangú ez a táj - vigasztalta a doktor.

- De mégis... - mormogta Johnson.

Shandonnek egy szót sem szólt.

Néhány percnyi gyaloglás után Johnson megállt.

- De mégsem! - kiáltott fel. - Nem tévedtem!

- Nos? - szólt Hatteras, s körülnézett.

- Miért mondja, hogy nem tévedett, Johnson? - kérdezte a doktor.

- Látják itt azt a kis emelkedést? - mondta a matróz, s maga elé mutatott, egy földdudorodásra, amelyen belül három halmocskát lehetett tisztán megkülönböztetni.

- Mit következtet ebből? - kérdezte a doktor.

- Ez itt Franklin három matrózának a sírdombja! - felelt Johnson. - Így most már biztos vagyok abban, hogy nem tévedtem. Innen százlépésnyire kellene ráakadnunk az épületekre; ha pedig még sincsenek itt, akkor ez azért van, mert...

Nem merte befejezni, amit gondolt. Hatteras előrerohant, és kétségbeesett mozdulatot tett. Valóban ott kellett emelkedniük az annyira áhított raktáraknak, telve mindazzal, amire számított; de lám, a pusztulás, a fosztogatás, a rombolás járt erre, ahol a civilizáció keze óriási segítséget halmozott fel a végképp kimerült hajósoknak. Ki követte el ezt a fosztogatást? Az itt élő vadállatok, farkasok, rókák, jegesmedvék? Nem, ez nem lehet, mert az állatok csak az élelmiszereket dézsmálták volna meg, s lehetetlen, hogy ne maradt volna egy sátorrongy, egy hasáb fa, egy darab vas, a legkisebb fémrészecske sem. És - ami a legrettenetesebb körülmény a Forward utasai szempontjából - egy morzsányi szén sem!

Nyilvánvaló volt, hogy az európai hajókkal gyakran összeköttetésben levő eszkimók végül is megtudták, mily sokat ér ez a holmi, amiből nekik semmijük sincs. Mióta a Fox erre járt, az eszkimók olykor megfordultak ezen az elhagyott helyen, szüntelenül vitték, ami a kezük ügyébe akadt, azzal a jól megokolt szándékkal, hogy nyoma se maradjon annak, ami itt volt. S most csak a végtelen hótakaró borítja itt a földet.

Hatteras megdöbbenve állt ott. A doktor csak nézett, s fejét rázta. Shandon most is hallgatott, s ha valaki élesen figyeli, gonosz mosolyt láthatott volna ajkán.

Épp most érkeztek meg azok a matrózok, akiket Wall hadnagy küldött ki ide. Ezek is mindent megértettek. Shandon most odalépett a kapitányhoz, s így szólt:

- Hatteras úr, én úgy gondolom, hogy azért nem kell kétségbeesni. Szerencsére a Barrow-szoros bejáratánál vagyunk, ahonnan visszajutunk a Baffin-tengerbe.

- Shandon úr, mi szerencsére a Wellington-szoros bejáratánál vagyunk, s az északra vezet bennünket! - vágta oda neki Hatteras.

- És hogyan hajózunk tovább, kapitány úr?

- Vitorlával, uram! Még két hónapra van szenünk, s ez több, mint amennyire az ez évi telelésünk idején szükségünk van.

- Azt mondanám, ha megengedi... - akarta folytatni Shandon.

- Megengedem, hogy kövessen a hajóra, uram - felelte nyersen Hatteras.

S hátat fordítván másodtisztjének, visszatért a hajóra, és bezárkózott a kabinjába.

Két napig ellenszél fújt; a kapitány nem mutatkozott a fedélzeten. A doktor kihasználta ezt a kényszerű veszteglést, s bejárta a Beechey-szigetet. Gyűjtögetett abból a néhány növényfajtából, amely ezen az aránylag enyhe éghajlatú tájon itt-ott előbújt. A hómentes sziklák tövén néhány hangára s csaknem mindig ugyanarra a zuzmófélére, holmi sárga boglárkára, egy rendkívül keskeny levelű csalánféleségre meg eléggé erőteljesen fejlődött kőtörőfűre akadt.

A táj oly szegényes növényvilágának magasan fölötte állt az állatvilága. A doktor hosszú sorban északnak húzó vadlúd- és darucsapatokat látott. De sziklafogoly is volt itt, meg kékesfekete dunnalúd, a "lovag", ez a szalonkafélék osztályába tartozó gázlómadár, különféle sarki szárnyasok, nagyon hosszú testű búvármadarak, számos sarki hófajd, ez az ízletes húsú császármadárfajta, a fekete testű, fehérfoltos szárnyú, korallpiros csőrű s lábú sarki galamb, a csüllő rikácsoló bandája és a nagy sarkibukó méltóan képviselték itt a madarak rendjét. A doktor örült annak a néhány, fehér téli bundáját még fel nem öltött szürke nyúlnak, meg annak a kékrókának, amelyeket Duk figyelemre méltó vadászkutya-tehetséggel kergetett a puskája elé. Néhány jegesmedvét is látott, de a mackók nyilván megszokták, hogy félni kell az embertől, mert sehogyan se lehetett őket megközelíteni; a fókák meg bizonyára ugyanabból az okból hordták el irhájukat, mint ősellenségük, a jegesmedve. Az öbölben csak úgy nyüzsgött a kürtcsiga egy fajtája; ez is jóízű előétel. Az ízelttestű állatok osztályát a kétszárnyúak rendjébe, a szúnyogfélék családjába és a hosszú szopókások csoportjába tartozó közönséges szúnyog képviselte, s abból is csak egyetlenegy, amelyet - miután jól összecsípte őt - örömmel kapott el a doktor. Kagylótantudósi mivoltában már kevesebb szerencsével járt; be kellett érnie azzal a néhány éti- és kéthéjú kagylóval, amit sikerült összeszednie.


XXI.
BELLOT HALÁLA

Július 3-án és 4-én +14° volt a hőmérséklet. Mióta úton voltak, ez volt eddig a hőmérővel ellenőrzött legnagyobb meleg. De 5-én, csütörtökön délkeleti szél támadt, amelyet hatalmas hóförgeteg kísért. Az ezt megelőző éjjel huszonhárom fokkal esett a hőmérő higanyoszlopa. Hatteras mit sem törődött a legénység rossz hangulatával, s parancsot adott a horgony felszedésére. Tizenhárom nap óta, vagyis mióta elhagyták a Dundas-fokot, a Forward egy fokkal sem bírt északabbra jutni. Ez hát nem felelt meg a Clifton képviselte álláspontnak; ámbár igaz, hogy a legénység e részének óhaja most megegyezett a kapitánynak azzal az elhatározásával, hogy feljusson a Wellington-csatornába, s így nem szabotálták a hajó manőverezését.

A kétárbocoson csak nagy nehezen lehetett vitorlát bontani; de mikor végre éjjel sikerült szélnek fordítani a hajó vitorláit, Hatteras bátran nyomult előre az úszó jégtáblák közepette, amelyet az áramlat délnek sodort. A legénység sokat gürcölt ezen a kanyargós hajóúton, amelyen gyakran kellett szél ellen fordítani a vitorlákat.

A Wellington-csatorna nem nagyon széles; keleten Devon nyugati partja és nyugaton a Cornwallis-sziget között összeszűkül; ez utóbbi szigetet hosszú ideig félszigetnek tartották. John Franklin hajózta körül 1846-ban, a csatorna északi részén fekvő földnyelvtől jövet, a nyugati parton át.

A Wellington-csatorna felkutatását 1851-ben Penny kapitány végezte, a Lady Franklin és a Sophie nevű bálnavadászhajókon. Egyik hadnagya, Stewart a szélesség 76° 20'-e alatt eljutott a Beecher-fokra, s felfedezte a szabad tengert. A szabad tenger! Ebben reménykedett most Hatteras.

- Azt, amit Stewart megtalált, én is megtalálom - mondta a doktornak -, s akkor vitorlával haladhatok majd a Sark felé.

- De nem fél attól - kezdte a doktor -, hogy a legénysége...

- Az én legénységem!? - mordult fel keményen Hatteras.

Majd, a doktor nagy csodálkozására, halkan hozzátette:

- Szegények.

Ez volt az első ilyen érzésnyilvánítás, amelyen a kapitányt a doktor rajtakapta.

- De nem! - folytatta erélyesen Hatteras. - Nekik követniük kell engem! És követni is fognak!

Ha az egymástól itt elég nagy távolságban úszó jéghegyek közepette nem is kellett összeütközéstől tartania a Forwardnak, alig haladt valamicskét északnak, mert az ellenszelek gyakorta késztették megállásra. Nagy üggyel-bajjal mégis elhagyta a Spencer- és az Innis-hegyfokot, s kedden, július 10-én, Clifton nagy örömére végre a 75. szélességi fokon is áthaladtak.

A Forward most azon a helyen volt, ahol a Rescue és az Advance nevű, Haven kapitány kommandírozta amerikai hajók oly borzasztó veszélyben voltak. Kane is részt vett ezen az expedíción; 1850. szeptember vége felé hajóikat körülvette, s ellenállhatatlan erővel a Lancaster-szorosba vetette vissza a jég.

Shandon beszélte el ezt a katasztrófát James Wallnak néhány matróz jelenlétében.

- Az Advance-t és a Rescue-t annyira összevissza zargatta, emelte, hajigálta a jég, hogy már nem lehetett a tüzet égve hagyni a hajón, pedig fagypont alatt tizennyolc fokra süllyedt a hőmérséklet! A szerencsétlen legénység egész télen a jég foglya volt, mindig készen a hajó elhagyására; három hétig le sem került róluk a ruha! Ebben a borzalmas helyzetben sodródtak ezermérföldnyire, míg a Baffin-tenger közepére nem vetődtek!

El lehet képzelni, milyen hatással volt ez az elbeszélés a már amúgy is csüggedt legénységre.

Amíg Shandon ezt elmondta, Johnson a doktorral egy olyan eseményről beszélgetett, amelynek ez a táj volt a színhelye. A doktor Johnson kérésére szólt neki abban a pillanatban, amikor a hajó elérte az északi szélesség 75° 30'-ét.

- Itt van! Ez az! - kiáltott fel Johnson. - Ez az a gyászos föld!

S mikor ezt mondta, a derék főmatróz szeme megtelt könnyel.

- Legyen szíves, beszélje el nekem, hogyan halt meg Bellot hadnagy - kérte a doktor.

- Igen, Clawbonny úr, csupa szív volt ez a derék tiszt, és csupa bátorság.

- És ön azt mondja, hogy itt, pontosan ezen a helyen történt a katasztrófa?

- Pontosan itt, a North-Devon partjának ezen a részén! Ó, a végzetnek nagy szerepe volt ebben, s a szerencsétlenség nem történt volna meg, ha Pullen kapitány előbb jön fel a hajóra!

- Mit akar ezzel mondani, Johnson?

- Hallgasson végig, Clawbonny úr, s majd meglátja, mitől függ, min múlik olykor az élet. Ön is tudja, hogy Bellot hadnagy 1850-ben indult először útnak Franklin felkutatására.

- Tudom, Johnson, a Prince Alberten.

- Nos, 1853-ban, mikor visszatért Franciaországba, engedélyt kapott arra, hogy felszálljon a Phénixre, amelynek fedélzetén, Inglefield kapitány alatt én mint matróz szolgáltam. A Breadalbane-nel jöttünk, élelmiszert és szenet szállítottunk a Beechey-szigetre. Ekkor erős délkeleti szél fújt, s havazni kezdett. De még nem voltunk valami nagy veszélyben, még ki lehetett onnan jutni, hiszen mi, többiek, ki is jutottunk!

Johnson itt kis szünetet tartott, s ezalatt a végzetes partot szemlélte. Majd folytatta:

- Miután elvesztettük társainkat szem elől, először szánunkon levő sátor alatt próbáltuk meghúzni magunkat. De hiába. Akkor vadászkéseinkkel kezdtünk valami hajlékfélét vágni a jégbe. Bellot úr fél órát ült közöttünk, s megbeszélte velünk veszedelmes helyzetünket. Azt mondtam neki, hogy én nem félek. "Ha Isten védelmez bennünket - felelte -, egyetlen hajszálunk se görbülhet meg." Ekkor megkérdeztem tőle, hány óra. Azt felelte, hogy negyed hétre jár. Vagyis augusztus 18-a volt, reggel negyed hét óra. Ekkor, Bellot úr összecsatolta útikönyveit, s azt mondta, megnézi, hogyan úszik a jég. Még csak négy perce volt távol, mikor utánamentem, s körülnéztem a jégtáblán, amelyen meghúztuk magunkat, de sehol se láttam, és mikor visszatértem tanyánkra, megláttam a hadnagy botját egy körülbelül ötölnyi széles rés másik oldalán, ahol a jégtábla teljesen összetört. Kiabálni kezdtem, de nem jött felelet. Most nagyon erős szél kezdett fújni. Keresgéltem még egy ideig a jégtábla körül, de nyomát sem leltem a szegény hadnagynak.

- S mit gondol, mi történt vele? - kérdezte megrendülten a doktor.

- Úgy gondolom, hogy amikor Bellot úr elhagyta a kuckót, a szél beletaszította a résbe, s mivel köpenye be volt gombolva, nem bírt úszni, s a víz felszínére kerülni! Ó, Clawbonny úr, az volt életem legnagyobb fájdalma! Nem és nem akartam elhinni, hogy ez a derék, önfeláldozó tiszt így vesszen oda! Mert még meg kell jegyeznem, hogy ő Pullen kapitány utasításait követte, mikor a jég megindulása előtt partra akart jutni. Jóravaló, szolgálatkész, bátor fiatalember volt, mindenki szerette a hajón. Egész Anglia megsiratta, s mindenki, még az eszkimók is, akik, mikor a Pound-öböltől visszatért Inglefield kapitány elmondta nekik, hogy meghalt a jó kis hadnagy, könnyekre fakadtak, mint most én, és sírva kiáltozták: "Szegény Bellot! Szegény Bellot!"

- De maga és társai? - kérdezte a doktor, akit elérzékenyített a megható leírás. - Maguknak hogyan sikerült partra jutniuk?

- Mármint nekünk, uram? Nem volt nagy dolog. Mi még huszonnégy óráig maradtunk étlen-szomjan, tűz nélkül a jégtáblán. De végül egy olyan jégmező közelébe kerültünk, amely a számára nem eléggé mély vízben megfeneklett. Gyorsan átugrottunk erre a jégmezőre. Egyetlen megmaradt evezőnkkel az arra úszó jégtáblák közül magunkhoz húztunk egy akkorát, amely megbírt bennünket, s tutajként lehetett vele bánni. Ezen a jégtutajon értünk azután partot, de egyedül, a mi kedves, jó hadnagyunk nélkül!

Mire Johnson befejezte elbeszélését, a Forward elsiklott a gyászos part előtt, s a szörnyű katasztrófa színhelye eltűnt a főmatróz szeme elől. Másnap a Griffin-tengeröblöt hagyták maguk mögött, s két nap múlva a Grinnel- és a Helpmann-hegyfokot. Végre, július 14-én elhaladtak az Osborne-földnyelv előtt, és 15-én a csatorna végpontján, a Baring-öbölben vetett horgonyt a hajó. A hajózás most nem volt túl nehéz. Hatteras itt csaknem olyan jégmentes tengert talált, mint amilyennek Belcher örvendhetett, amikor a Pioneer és az Assistance parancsnokaként a 77° közelében levő telelőhelye felé hajózott. Ez volt az első telelése 1852-53 telén, mert a következő, az 1853-54. évi telet a Baring-öbölben töltötte, itt, ahol most a Forward horgonyt vetett.

A legborzalmasabb megpróbáltatások és veszedelmek kényszerítették Belchert arra, hogy az örök jég közepette elhagyja hajóját, az Assistance-et.

Shandon ennek a katasztrófának a történetét is elmondta a reményvesztett matrózoknak. Vajon tudott-e Hatteras az ő első tisztjének erről az árulásáról? Erre lehetetlen válaszolni; a kapitány nem beszélt a dologról.

A Baring-tengeröböl magasságában van egy keskeny tengerszoros, amely a Wellington-csatornát a De la Reine-csatornával köti össze. Itt a jégár erősen megtorlódik. Hatteras hiába erőlködött, hogy átjusson a Hamilton-sziget északi részén levő átjárókon, a szél meghiúsította erőfeszítéseit. Így hát a Hamilton- és a Cornwallis-sziget közé kellett hajójával becsúsznia, s ott öt drága napot fecséreltek el hasztalan erőlködéssel. A hőmérséklet csökkenőben volt, s július 19-én egész -4°-ig süllyedt. Másnap ugyan ismét emelkedett, de a közeledő sarki télnek ez a fenyegető jele arra bírta Hatterast, hogy ne várakozzék tovább; úgy látszott, hogy a nyugati szél állandó marad, s továbbra is hátráltatja a hajó haladását. Márpedig igyekeznie kell, hogy elérje azt a pontot, ahol Stewart szabad vízre talált. 19-én elhatározta, hogy mindenáron benyomul a szorosba. Az ellenszél hátráltatta a hajót, a hajócsavar felvehette volna a harcot a havat hordó, dühöngő szélrohamokkal, de Hatterasnak mindenekelőtt takarékosan kellett bánnia a tüzelővel; másrészt meg az átjáró túl széles volt ahhoz, hogy partjain vontatni lehessen a hajót. Hatteras, anélkül hogy számolt volna a legénység kimerültségével, olyan eszközökhöz folyamodott, amellyel hasonló körülmények között a bálnavadászok szoktak élni. Leeresztette valamennyi csónakját a víz felszínéig, úgyhogy csigáikon ott függtek a hajó két oldalánál; a csónakot elöl-hátul jól odakötötték a hajóhoz. Az evezőket egyik csónak orrán, s a másiknak a farán szerelték fel. A matrózok ennek megfelelően foglaltak helyet az evezőpadokon, s úgy bele kellett feküdniük az evezőkbe, hogy a szél ellenében is előbbre hajthassák a hajót.

Így azután lassacskán mégiscsak haladt a Forward a tengerszorosban. De el lehet képzelni, milyen fáradságos volt ez a munka. Morogtak is a matrózok. Négy napig hajóztak ilyen módon, mikor is sikerült elérniük a De la Reine-csatornában a Baring-szigetet.

Továbbra is ellenszél fújt. A legénység elkészült erejével. A doktor is úgy találta, hogy az emberek egészsége leromlott; olyiknál már a skorbut első kórjeleit is kezdte észrevenni. De mivel citromlé is meg mészpasztilla is bőségesen állt rendelkezésére, minden lehetőt elkövetett, hogy megbirkózzék ezzel a rettenetes betegséggel.

Hatteras tisztában volt azzal, hogy most már nem számíthat a legénységre. Minden szelíd rábeszélés hiábavalónak bizonyult. Elhatározta tehát, hogy a szigor fegyverét alkalmazza, s alkalomadtán kérlelhetetlenül. Különösen Richard Shandont nézte görbe szemmel, sőt James Wallt is, aki pedig nemigen merte kinyitni a száját. Hatteras a maga oldalán érezte a doktort, Johnsont, Bellt és Simpsont. Ezek testestül-lelkestül az ő emberei voltak. Az ingadozók közé számította Fokert, Boltont, Wolstent, a puskaművest és Brunton első mérnököt, akik adott pillanatban esetleg ellene fordulhatnak. Ami pedig Pent, Grippert, Cliftont és Warrent illeti, ezek nyíltan pusmogtak a lázadás tervéről; társaikat is fel akarták lázítani, s arra kényszeríteni a Forwardot, hogy térjen vissza Angliába.

Hatteras látta, hogy ettől a rosszindulatú, s ráadásul még végképp ki is merült legénységtől nem várhatja el az eddigi vontatómunka folytatását. Huszonnégy óráig időzött a Baring-szigettel szemben anélkül, hogy egy lépést tett volna előre. Közben a hőmérséklet leszállt, s a július hónap, itt fönn északon, már a közelgő télre figyelmeztetett. 24-én már csupán -6°-ot mutatott a hőmérő. Hat-nyolc fonal vastagságú friss jégkéreg képződött az éjjel. Ha erre leesik a hó, nemsokára elég erős lesz ahhoz, hogy az ember súlyát elbírja. Már a tenger vize is felvette azt a mocskos elszíneződést, amely az első hókristályok jöttét jelzi.

Hatteras tökéletesen tisztában volt ezekkel a fenyegető előjelekkel. Ha az átjárók eltorlaszolódnak, kénytelen lesz ezen a helyen telelni, távol utazása végcéljától, s anélkül, hogy még csak meg is pillantaná azt a szabad tengert, amelyhez pedig elődei beszámolói szerint már oly közel kell lennie. Így hát elhatározta, hogy - bármibe kerül is - előrenyomul, s néhány fokkal északabbra jut. Mivel pedig látta, hogy végképp elerőtlenedett legénységét most már nem foghatja evezésre, s mert még mindig ellenszél fúj, hát vitorlát se bonthat, parancsot adott a kazánok befűtésére.


XXII.
KEZDŐDIK A LÁZADÁS

Ez a váratlan parancs nagy meglepetést keltett a Forward fedélzetén.

- Méghogy alágyújtani a kazánoknak! - morgott egyik-másik matróz.

- De mivel? - mondták a többiek.

- Mikor mán csak két hónapra van szén a hajó hasába! - kiáltott fel Pen.

- És hogy fűtünk majd télen? - tette fel a kérdést Clifton.

- Hát majd felgyújtjuk a hajót, hadd égjen le a merülési vonaláig - folytatta Gripper.

- És majd az árbocok fájával tömjük a kályhánkat - felelt neki Warren -; az árbocsudárral kezdjük, oszt' az ormányárboc tartalék rúdján végezzük!

Shandon merőn nézett Wallra. Az elképedt mérnökök haboztak, hogy leszálljanak-e a gépházba.

- Hallották, mit mondtam? - kiáltotta ingerült hangon a kapitány.

Brunton a fedélzeti lejáró felé indult, de mielőtt leszállt volna a gépházba, megállt.

- Ne menjen le, Brunton - szólt egy hang.

- Ki mondta ezt? - kiáltotta Hatteras.

- Én! - állt ki Pen, és a kapitány felé tartott.

- Ismételje el, amit mondott!

- Azt, hogy... én csak annyit mondok, a hétszentségit, hogy minekünk mán ebbül elegünk van! Hogy mink egy tapodtat se megyünk tovább, mert nem akarunk beledögleni a gürcölésbe, se hóttra fagyni itt télen, és hogy azok a kazánok nem lesznek begyújtva, aszondom!

- Shandon úr - mondta hidegen Hatteras -, veresse vasra ezt az embert.

- De kapitány - felelt Shandon -, amit ez az ember mondott...

- Ha azt, amit ez az ember mondott, ön megismétli, akkor én önt bezáratom a kabinjába, és őrizet alatt tartom! - vágta oda Hatteras. - Fogják le ezt az embert! Nem hallják?

Johnson, Bell és Simpson lépett oda a matrózhoz, aki magánkívül volt dühében.

Pen felkapott egy keze ügyébe eső emelőrudat, s feje fölött megforgatva elkiáltotta magát:

- Az elsőt, aki hozzám nyúl!...

Hatteras odalépett hozzá.

- Pen - szólt csendesen -, ha még egyet moccansz, szétloccsantom az agyvelődet!

Azzal kihúzta a revolverét, és a matrózra szegezte.

Morgás kélt a legénység sorában.

- Ti se mukkanjatok! - szólt oda nekik Hatteras. - Még egy szó, és ez az ember holtan rogy össze!

Johnson és Bell lefegyverezte a most már semmi ellenállást nem tanúsító Pent, és lekísérték a hajófenékre.

- Gyerünk, Brunton - mondta Hatteras.

A mérnök, Plower és Warren kíséretében leszállt munkahelyére. Hatteras visszatért a hátsó fedélzetre.

- Nyomorult alak ez a Pen - mondta neki a doktor.

- Ember még sohasem állt közelebb a halálhoz - felelte egyszerűen Hatteras.

A gőznyomás nemsokára a megfelelő fokra szökött, a Forward horgonyait felszedték, a hajó keletnek fordult, orrát a Beecher-földnyelv felé fordította, s orrtőkéjével utat vágott a vékony szűzjégben.

A Baring-sziget és a Beecher-földnyelv között számos, úgyszólván a jég közé ékelt szigetre akad a hajós. A jégtömbök tömege torlódott meg azokban a kis szorosokban, amelyek a tengernek ezt a részét barázdálják; az aránylag alacsony hőmérséklet hatására mindinkább meggyülemlett itt a jég, itt-ott már "hummock"-ok képződtek, s előrelátható volt, hogy a mind tömörebbé, sűrűbbé, szorosabbá váló jég a fagy beálltával majd áthatolhatatlan tömbbé áll össze.

A Forward hát a hófergeteg közepette, minden oldalról szorongatva, csak igen keservesen haladhatott. De időnként ki-kisütött a nap, mert éppen ez jellemzi e tájak légkörének változékonyságát; a hőmérséklet néhány fokkal emelkedett, szinte varázslatként olvadtak el a jégtorlaszok, és olyan szép, sima víztükör terült el ott, ahol az imént még jéghegyek állták el az átjárókat, hogy nézni is jólesett. Csodás narancsszínekben pompázott a látóhatár, a hólepel örökös fehérsége után ez jólesett a szemnek.

Csütörtökön, július 26-án a Dundas-szigetet érintette a Forward, s aztán északabbnak fordította orrát. De most egy, a parttól elsodort apró jégsziklákból összeállt nyolc-kilencszáz láb magas jégheggyel találta magát szemben. Ennek a jéghegynek nyugatra néző hajlata mentén kellett jó ideig haladnia a hajónak. A jég szüntelen ropogását a hajó nyögése kísérte, a sóhaj és a panasz hangjait hallatta ez a szomorú hangjáték. Végre átjáróra akadt a kétárbocos, s ha nagy keservesen is, de előrehaladt. Egy-egy óriási jéghegy olykor órákra elállta az útját. A köd is zavarta a révkalauz látását. Ha egy mérföldre lát itt az ember, akkor könnyűszerrel kikerülheti az akadályokat, de e ködfelleget korbácsoló forgatag közepette gyakran még egy kötélnyi távolságra se lehetett ellátni. A hatalmas hullámverés is fárasztotta a szemet.

A sima, gyűretlen fellegek olykor furcsa látványt nyújtottak, mintha a jéghegyeket tükrözték volna vissza. Voltak olyan napok is, mikor a nap sárga sugarai nem bírtak áthatolni a sűrű, kitartó ködön.

Rengeteg volt a madár errefelé, s zajongásuk fülsiketítő. Az úszó jégtáblákon lustán hevertek a fókák, szinte félelem nélkül emelték fel fejüket, s hosszú nyakukat tekergetve néztek a hajó után, amely az úszó fókatelepek mellett elhaladva a súrlódástól bizony nemegyszer hagyta ott rézburkolatának egy-egy lemezét.

Végre, e csigalassúságú hajózás után, augusztus 1-én északon elébük tűnt a Beecher-földnyelv. Hatteras az utolsó órákat az árbocsudár-vitorla kötélzete közt töltötte. Az a szabad tengerrész, amelyet Stewart 1851. május 30-án az északi szélesség 76° 20'-e táján látott, már nem lehetett messze, de mégis elég távol kellett lennie innen, mert Hatteras hiába hordta körül pillantását, nyomát se látta valami jégmentes sarki medencének. Szótlanul szállt le az árbocról.

- Hisz maga ennek a szabad tengernek a létezésében? - kérdezte Shandon a hadnagyot.

- Kezdek kételkedni benne - felelte James Wall.

- Hát nem volt igazam, mikor azt az állítólagos felfedezést agyrémnek és puszta feltevésnek tartottam? S nem akart senki hinni nekem, és még maga is, Wall, még maga is ellenem foglalt állást!

- Ezentúl hiszünk magának, Shandon.

- Hisznek - felelt keserűen Shandon. - Mikor már késő lesz.

S ezzel visszament kabinjába. Mióta a kapitánnyal összeszólalkozott, csaknem mindig magára zárta az ajtót.

Estefelé ismét déli szél kezdett fújni. Hatteras tehát vitorlát bontatott, és kioltatta a tüzet a kazánok alatt. Több napon át megint a legkínosabb munkát végezte a legénység a manőverezéssel. Minduntalan hol ferdézni kellett, hol úgy vitorlázni, hogy a hajó előrésze ne essék a szél irányába, hol meg hirtelen bevonni a vitorlákat, s így fékezni a hajó futását. A vitorlafáknak a hidegtől már amúgy is elmerevedett karjai akadozva futottak az eldugult csigákban, ami még fáradságosabbá tette a munkát. Több mint egy hétig tartott, amíg elérték a Barrow-földnyelvet. Tíz nap alatt harminc mérföldet se haladt a Forward.

A Barrow-földnyelvnél ismét északnak szökkent a szél, s működésbe kellett hozni a hajócsavart. Hatteras még abban reménykedett, hogy majd a 77. délkörön akad szabad vízre, mint annak idején Edward Belcher.

De, legalábbis ha Penny beszámolóinak hinni lehetett, ennek a tengerrésznek, ahol épp most keltek át, mégiscsak szabadnak kellett volna lennie, mert Penny, mikor a jég határához érkezett volt, csónakjából felismerte a De la Reine-csatorna partjait, egészen a 77°-ig.

Nem lehet hát hiteleseknek elfogadni ezeket a beszámolókat? Vagy pedig korai tél borult ezekre az északsarki tájakra?

Augusztus 15-én a Percy-hegység emelkedett ki előttük a ködből, örök hóval fedett csúcsaival. A száguldó szél űzte daraeső kartácsa csattogva verte a fedélzetet. Másnap először nyugodott le a nap, befejezvén ezzel a huszonnégy órás nappalok hosszú sorát. A legénység már kezdett hozzászokni ehhez a szüntelen világossághoz, de az állatok nemigen érezték hatását; a grönlandi kutyák a szokásos időben tértek nyugovóra, s maga Duk is éppúgy elszunnyadt minden este, mintha sötétség borult volna a látóhatárra.

De az augusztus 15-ét követő éjszakákon sose volt mély sötétség, ha le is nyugodott a nap, a sugártörés révén még mindig elég világosságot szolgáltatott.

Augusztus 19-én, eléggé jó megfigyelés után a keleti parton a Franklin-fokot, a nyugati parton pedig a Lady Franklin-fokot határozták meg. Azon a végső ponton, amelyet a bátor hajós kétségkívül elért, honfitársai az ő nevével szemben hűséges felesége nevét is meg akarták örökíteni, megható emlékeként annak a mélységes együttérzésnek, amely ezt az emberpárt mindig egybefűzte.

A doktort meghatotta ez a közelség, a föld e két pontjának szinte lelki egyesülése ebben a távoli világban!

Johnson tanácsait követve a doktor már hozzászokott a nagy hidegek elviseléséhez. Csaknem állandóan a fedélzeten tartózkodott, dacolva hideggel, szélviharral, hófergeteggel. Bár kissé lefogyott, szervezete jól bírta ezt a cudar éghajlatot. Egyébként ő más veszedelmeket várt, s így valósággal vidoran nézett szembe a közelgő tél előjeleivel.

- Nézze csak! - fordult egy napon Johnsonhoz. - Nézze ezt a csapat madarat, ez mind délnek vonul! Menekülnek, ahogy csak a szárnyuk bírja, s búcsúkiáltásaikat küldik felénk.

- Igen, Clawbonny úr - felelt Johnson -, valami azt mondja nekik, hogy jó lesz már indulni, hát útra keltek.

- Úgy hiszem, Johnson, hogy a mi "jómadaraink" közül is nem egy akarja majd követni a példájukat!

- A nyúlszívűek, Clawbonny úr. De az ördögbe is! Ezeknek a madaraknak nincsenek élelmiszerkészleteik, mint nekünk, hát másfelé kell menniük, ha élni akarnak! De a tengerésznek, ha jó hajót érez a lába alatt, akár a világ végére is el kell mennie.

- Maga tehát azt gondolja, hogy sikerül Hatteras terve?

- Azt, Clawbonny úr.

- Én is azt gondolom, Johnson, még akkor is, ha csak egyetlen hűséges társa marad...

- Mi ketten azok leszünk!

- Azok leszünk, Johnson - felelte a doktor, s megszorította a derék matróz kezét.

A Prince Albert-földet, amelynek mentén most haladt a Forward, Grinnel-földnek is nevezik, s ámbár Hatteras az ő jenkigyűlöletében sose volt hajlandó így nevezni, mégis világszerte ezen a néven említik. Nézzük csak, honnan is származik ez a kettős elnevezés: ugyanakkor, amikor az angol Penny a Prince Albert nevet adta neki, Haven hadnagy, a Rescue parancsnoka Grinnel-földnek nevezte el, annak az amerikai nagykereskedőnek tiszteletére, aki New Yorkban az expedíciója költségeit összehozta.

A kétárbocosnak, míg - hol vitorlával, hol gőzzel - kanyarogva haladt ezeken a kerülőutakon, a nehézségek egész sorozatát kellett leküzdenie. Augusztus 18-án meghatározták a ködben alig kivehető Britannia-hegységet, és másnap a Northumberland-öbölben vetett horgonyt a Forward. Itt minden oldalról körülzárta a jég.


XXIII.
HARCBAN A JÉGHEGYEKKEL

Hatteras, miután a horgonyvetés munkáját ellenőrizte, visszatért kabinjába, elővette térképét, s azt tüzetesen vizsgálva megállapította, hogy a hajó földrajzi helyzete: északi szélesség 76° 57' és nyugati hosszúság 99° 20'; vagyis mindössze három földrajzi percnyire vannak a 77. délkörtől. Pontosan ezen a helyen töltötte első telét sir Edward Belcher, hajóival. Ezen a ponton szervezte szán- és hajókirándulásait; így fedezte fel a De la Table-szigetet, az északi Cornwallokat, a Viktória-szigettengert és a Belcher-csatornát. A 78. fokon túlhaladva úgy látta, hogy a part délkeletnek hajlik, s összeköttetésben van a Jones-tengerszorossal, amelynek bejárata a Baffin-tengeröbölre nyílik. De északnyugaton, ezzel ellentétben, "szabad a tenger, ameddig csak a szem elláthat", mondta beszámolójában.

Hatteras izgatottan vizsgálta a tengeri térképeknek ezt a részét, ahol jókora fehér foltok jelzik az ismeretlen területeket, s minduntalan erre a jégmentes medencére tért vissza a szeme.

- Olyan sok szemtanú leírása s Stewart, Penny és Belcher beszámolói után nem is lehet ez iránt kétség! - biztatta önmagát. - Ennek igaznak kell lennie! Hiszen ezek a bátor tengerészek látták, tulajdon szemükkel látták! Lehet-e kétségbe vonni állításaikat? Nem! De ha ez a tenger, amely akkor szabad volt, most a korai tél következtében... De nem. Mert hiszen azokat a felfedezéseket több éves időközökben végezték. Tehát ennek a medencének lennie kell valahol, s ha van, akkor én majd csak megtalálom, majd csak megpillantom!

Hatteras visszatért a hátsó fedélzetre. Sűrű ködlepel borult a Forwardra. A fedélzeten alig lehetett látni az árbocokat. Hatteras mégis leparancsolta a révkalauzt "varjúfészkéből", s ő maga foglalta el a helyét. Az északnyugati látóhatár legcsekélyebb derülését is ki akarta használni.

Shandon nem mulasztotta el ezt az alkalmat, hogy oda ne szóljon a hadnagynak:

- Nos, Wall, hát ez lenne az a szabad tenger?

- Igaza van, Shandon - felelte Wall. - És most már csak hat hétre van szenünk a kamrákban.

- Majd csak talál a doktor valami tudományos eljárást, hogy hogyan kell tüzelőanyag nélkül fűteni. Arról már hallottam, hogy tűzzel lehet jeget csinálni. Talán akkor lehet jéggel tüzet is.

Shandon vállat vont, és visszament a kabinjába.

Másnap, augusztus 20-án néhány percre felszakadt a ködfátyol. Mindenki láthatta Hatterast, ott fenn, a kakasülőjén, amint élénken hordozza körül tekintetét a látóhatáron. Később szótlanul leszállt, s parancsot adott, hogy "előre". De bárki láthatta rajta, hogy most is, utoljára is, csalatkozott reményében.

A Forward felszedte horgonyát, s folytatta bizonytalan útját észak felé. Mivel a hajó keservesen haladt, a csúcs- és az árbocsudárvitorla vitorlafáit egész kötélzetükkel leeresztették; az árbocokat kihúzták; most már nem lehetett számítani a változékony szélre, amely az átjárók kanyargós volta miatt egyébként is csaknem hasznavehetetlen volt; itt-ott olajfoltokhoz hasonló fehéres elszíneződések képződtek a tenger felszínén, első jeleként annak, hogy igen rövid idő múlva beáll a fagy. Mihelyt elült a szél, csaknem nyomban befagyott a tenger, de ha ismét szelesre fordult az idő, a friss, vékony jégréteg széttöredezett és eloszlott. Estefelé -7°-ra süllyedt a hőmérséklet.

Mikor a hajó egy zárt átjáró végéhez érkezett, a faltörő kos szerepét játszotta: teljes gőzzel rohant neki az akadálynak, hogy áttörje. Néha már azt hitték, hogy végképp megrekedt a hajó, de a jégár egy váratlan megmozdulása megint utat nyitott előtte, s a Forward vitézül indult neki újra. Mikor így meg-megállt a hajó, a szelepeken át a szabadba sivító gőz nyomban megfagyott a jeges levegőn, s hóként hullott a fedélzetre. Még egy más oka is volt a hajó lassú haladásának: olykor olyan kemény jégdarabok kerültek a csavar szárnyai közé, hogy a gép teljes ereje se volt képes szétzúzni azokat. Ilyenkor mindig ellengőzt kellett adni, visszafordulni, s matrózokat küldeni oda, hogy csapófák és emelőrudak segítségével szabadítsák meg a hajócsavart a jégdaraboktól. Mindez sok bajlódást, fáradságot s késedelmet okozott.

Tizenhárom napig ment ez így. A Forward kínosan vonszolta magát a Penny-tengerszoroson. A legénység morgott, de engedelmeskedett. Megértették, hogy most már lehetetlen a visszafordulás. Ha északnak tartanak, az kevesebb veszélyt rejt magában, mint ha délnek fordulnának vissza. A telelésre kellett gondolni.

A matrózok megbeszélték egymás közt ezt az új helyzetet, s egy szép napon még Richard Shandonnel is beszéltek róla, akiről azt hitték, velük tart. Shandon, tiszti kötelessége semmibevételével, nem átallotta meghallgatni ezeket a kapitány tekintélyét megtépázó beszédeket.

- Maga azt mondja, Shandon úr, hogy mink most mán nem fordulhatunk vissza? - kérdezte tőle Gripper.

- Most már késő - felelte Shandon.

- Akkor hát most már csak a téli szállással kell törődnünk? - folytatta egy másik matróz.

- Ez az egyetlen menekvésünk! Nem akartak hinni nekem...

- Maj' máskor hallgatunk magára - felelt Pen, aki most már éppúgy végezte szolgálatát, mint azelőtt.

- De minthogy nem én fogok parancsolni a hajón... - vetette oda Shandon.

- Ki tuggya? - titokzatoskodott Pen. - John Hatteras mehet, amerre tetszik, de nem muszáj vele menni.

- Emlékezzünk csak az első Baffin-tengeri útjára meg arra, hogy ki ment akkor vele! - szólt hozzá Gripper is.

- Meg a Farewell útjára; az is az ő parancsnoksága alatt veszett oda a Spitzbergák vizein! - mondta Clifton.

- És ahonnan egyedül ő jött vissza - tódította Gripper.

- Egymaga, a kutyájával - erősítette meg Clifton.

- Semmi kedvünk hozzá, hogy ennek az embernek a szép szemiér odaaggyuk az életünket - köpte oda Pen.

- Meg hogy velünk együtt a jól megszolgált jutalompénzünk is odavesszen!

Ugye nem is kell mondani, hogy ez Clifton volt, az érdekember. Erről a megjegyzésről rá lehetett ismerni.

- Ha túlhaladunk a 78°-on - tette hozzá -, márpedig nem vagyunk messze onnan, ez hatszor ötvenöt és fél font, vagyis több mint háromszázharminc font sterling.

- De nem vész oda a pénzünk, ha a kapitány nélkül megyünk haza? - kérdezte Gripper.

- Nem. Ha bebizonyosodik, hogy kénytelenek voltunk visszafordulni, akkor nem - felelt Clifton.

- De a kapitány... mégiscsak...

- Ettől ne fájjon a te fejed, Gripper - szólt oda Pen -, lesz nékünk kapitányunk, méghozzá nem is rossz! Shandon úr ismeri. Ha egy parancsnok megbolondul, akkor kirúgjuk, s másikat választunk. Ugye, Shandon úr?

- Barátaim - felelt kitérően Shandon -, tudhatják, hogy lélekben mindig magukkal vagyok. De várjuk be az eseményeket.

Amint látjuk, a viharfelhők egyre gyülekeztek Hatteras feje fölött. De a keményfejű, megingathatatlan, erélyes s mindig bizakodó kapitány bátran folytatta útját. Mindent egybevetve, ha nem tudta is mindig irányítani hajóját, a kétárbocos mégiscsak derekasan viselkedett; öt hónap alatt olyan utat futott be, amelyhez más hajósoknak két-három esztendőre volt szükségük! Hatteras most már kénytelen volt téli szállás után nézni, de ez a helyzet nem félemlítette meg az erős, elszánt szíveket, a kipróbált, harcedzett, hajlíthatatlan, mindenre elszánt lelkeket! Vajon sir John Ross és Mac Clure nem töltött-e három egymást követő telet a sarkvidéken? S amit mások megtettek, miért ne tehetnék meg ők is?

- Természetesen - mondta Hatteras. - Még többet is, ha muszáj. Ó - fordult sajnálkozva a doktorhoz -, ha a Baffin-tenger északi részén be tudtam volna hatolni a Smith-szorosba, akkor most már a Sarkon lennék!

- Na jó! - felelte változatlan nyugalommal a szorult helyzetekben is mindig bizakodó doktor. - Majd oda is megérkezünk, kapitány. Ha minden út Rómába vezet, akkor még biztosabb, hogy minden délkör meg a Sarkhoz.

Augusztus 31-én -10°-ot mutatott a hőmérő. A hajózás évadjának vége volt. A Forward maga mögött hagyta az Exmouth-szigetet, és három nap múlva a Belcher-csatorna közepén fekvő De la Table-szigeten is túlhaladt. Ha nem ilyen előrehaladott az évszak, akkor ezen a csatornán át talán be lehetett volna jutni a Baffin-tengerbe, de most erre gondolni sem lehetett; a jég olyannyira eltorlaszolta ezt a tengerágat, hogy gyűszűnyi víz se jutott volna a Forward hajótőkéje alá. Még vagy nyolc hónapig nem lát itt a szem mást, mint a végtelen, mozdulatlan jégmezőket.

Szerencsére még néhány földrajzi percnyire északra lehetett haladni, de csak úgy, ha a hatalmas henger folyton töri alattuk a szűzjeget, vagy ha pokolgéppel törnek utat. Most, hogy beálltak a nagy hidegek, a szélmentes légkörtől kellett félni, mert ilyenkor egykettőre befagynak a járatok; most hát még az ellenszelet is örömmel fogadták. Csak egy szélmentes éjszaka kell hozzá, és minden befagy.

A Forward tehát nem telelhetett ezen a szélnek, jéghegyeknek s a csatorna sodrásának kitett helyen. Valami biztos menedékhelyet kell találni, ez az első teendő! Hatteras abban reménykedett, hogy eléri Új-Cornwall partját, és majd az Albert-földnyelven túl eléggé védett öböl nyújt nekik szállást. Így hát kitartóan folytatta útját észak felé.

De szeptember 8-án egy nagy kiterjedésű, hozzáférhetetlen, áthatolhatatlan jéghegycsoport állta el a hajó előtt az észak felé vezető utat. A hőmérséklet -12°-ra szállt alá. Hatteras mind nyugtalanabbul, százszor is kockára téve hajóját, s olykor csak csodával határos ügyességgel szabadulva a veszélyes helyzetekből, hiába keresett kiutat. Hát lehetett azt mondani rá, hogy vigyázatlan, hogy meggondolatlan, hogy vakon a bajba rohanó bolond, de azt is meg kellett adni, hogy jó tengerész. Mert az volt ő, a legjavából!

A Forward helyzete most már végképp veszélyessé vált. Mögötte összezárult a tenger, s néhány óra alatt úgy befagyott, hogy megbírta a matrózokat, s azok bátran vontathatták a hajót.

Hatteras nem kerülhette meg ezt az akadályt, hát úgy határozott, hogy elöl veri szét a jeget. A legerősebb, nyolc-tíz font lőporral töltött pokolgépeit használta. Azzal kezdték, hogy vastagságában megfúrták a jéghegyet, s ügyelve arra, hogy függőlegesen helyezzék el a hengereket, hogy a jéghegy minél nagyobb tömegére hasson a robbanás, hóval fojtották le a robbantólyukat. Mikor ezzel elkészültek, meggyújtották a gutta-perchával szigetelt gyújtózsinórt.

Így dolgoztak hát a jéghegyek szétzúzásán; a fűrésszel semmire se juthattak, mert az nyomban belefagyott a jégbe. Hatteras mégis reménykedett, hogy másnapra kijut innen.

De éjjel veszett szél őrjöngött. A tenger, mintha csak valami tenger alatti robbanás rázta volna meg, felemelte hátát a jégkéreg alatt, és felhangzott a révkalauz rémült hangja:

- Vigyázat hátul! Vigyázat hátul!

Hatteras a jelzett irányba tekintett, s rettenetes volt, amit a hajnali szürkületben látott.

Egy északnak szorított hatalmas jéghegy a lavina gyorsaságával tartott egyenest a hajónak.

- Minden ember a fedélzetre! - ordította a kapitány.

A feléjük gördülő jéghegy alig félmérföldre volt tőlük; a jégtömbök egymáson keresztül-kasul égnek emelkedtek, a szörnyű orkánban óriási homokszemekként bukfenceztek, a végítélet harsonája üvöltött!

- Itt a veszély, Clawbonny úr! - kiáltotta a doktor fülébe Johnson. - Ennél nagyobb veszély nem is érhet bennünket.

- Hát bizony ez eléggé rémítő - válaszolta nyugodtan a doktor.

- Valóságos támadást kell itt visszavernünk - folytatta a főmatróz.

- Mintha csak özönvíz előtti, sarkvidéki ősállatok óriási falkája volna! Hogy rohannak! Szinte versenyeznek, ki lesz az első.

- És olyan is van köztük, amelyik lándzsával van felfegyverkezve - tette hozzá Johnson. - Márpedig azoktól óva intem, Clawbonny úr!

- De hisz ez valóságos ostrom! - kiáltott fel a doktor. - Akkor hát keressünk valami menedéket!

A hajó hátulja felé futott, ahol a dorongokkal, vasrudakkal, csapófákkal felfegyverkezett legénység készen állt a rettenetes támadás visszaverésére.

A lavina a környező jéghegyekről magával ragadott jégtömegekkel egyre növekedve, mind közelebb jött. Hatteras parancsára az előfedélzeti ágyú golyóival próbálták szétlőni a fenyegető jégoszlopot. De az már itt is volt, és rázuhant a hajóra. Borzalmas recsegés-ropogás hangzott, s mivel a támadás oldalt érte a hajó farát, a hajóperem egy része pozdorjává tört.

- Senki se moccanjon! - ordította Hatteras. - Vigyázat a jéghegyre!

Az ellenállhatatlan erővel kúszott előre. Míg a több tonna súlyú jégtömbök szinte ostromló seregként mászták meg a hajó falait, addig a kisebbek a tat-árbockosár magasságába repültek, s hegyes nyilakként zuhogtak a fedélzetre, szétszaggatva a csarnakokat s a felső árbocköteleket. A legénységet legyűrte az ellenség megszámlálhatatlan sokasága, amely tömegével száz olyan hajót is szétmorzsolt volna, mint a Forward. Valamennyire azon voltak, hogy eltaszigálják az ostromló jégsziklákat. Több matróz meg is sebesült az éles jégszilánkoktól, köztük Bolton, akinek bal válla teljesen szétzúzódott. A zaj rettentő arányokat öltött. Duk dühösen ugatta ezt az újfajta ellenséget. A helyzetet még rémesebbé tette a leszálló est sötétsége, anélkül, hogy leplével elrejtette volna a nap végső sugaraiban fehéren fenyegetődző őrületes jégtömböket.

Az embernek a jég ellen vívott e különös, lehetetlen, természetfölötti harca közepette minduntalan felhangzottak Hatteras parancsszavai.

A szörnyű nyomásnak engedelmeskedve bal oldalára dőlt a hajó, úgyhogy nagy vitorlafája már a jégmezőre támaszkodott, s minden pillanatban kettétörhetett.

Hatteras tisztában volt a veszéllyel. Iszonyatos pillanatokat álltak ki! Attól lehetett tartani, hogy egészen felfordul a hajó, s akkor oda az egész árbocozat.

Most egy akkora jégtömb emelkedett égnek a hajótest mellett, mint maga a hajó. Ellenállhatatlan erővel emelkedett fel, mindig feljebb, feljebb, már túlhaladta a hátsó fedélzetet; ha rázuhan a Forwardra, mindennek vége; most már egészen egyenesen állt, már magasabb volt, mint a sudárvitorla fája, s alapja hajmeresztően ingadozott.

A rettenet ordítása szakadt ki a legénység torkából. Mindenki a hajó jobb oldalára menekült.

De ebben a pillanatban az egész hajó felemelkedett. Úgy érezték, hogy lebeg az egész, s egy tűnő pillanatig valósággal a levegőben úszott, majd oldalára fordult, és visszazuhant a jégre, s ott akkorát hengergőzött, hogy minden pallója belereccsent. Mi történt hát voltaképpen?

Mikor ez a dagályszerű tengerár felemelte a hajót, a hátulját visszatartó jégtömbök nagyot lódítottak rajta, s így jutottak át az áthatolhatatlan jégtorlaszon. Csak egy percig tartott ez a páratlan hajózás, de egy évszaknak tűnt; aztán a jégtorlasz másik oldalára, a jégmezőre zuhant a hajó, súlyával betörte a jeget, és így természetes elemébe került.

- Túl vagyunk a jéghegyeken! - kiáltott fel Johnson, akit a hajó elejére vetett a rázkódtatás.

- Hál' istennek! - felelt Hatteras.

S valóban, egy jégmedence közepébe zuhant a hajó, mindenütt jég vette körül, s ámbár víz volt a hajótest alatt, mégis mozdulatlanságra volt kárhoztatva. Ám ha a Forward nem is mozdult, haladt helyette a jégmező.

- Visz a víz bennünket, kapitány! - kiáltott Johnson.

- Hadd vigyen - felelte Hatteras.

De hogyan is lehetett volna ellenállni ennek a sodródásnak?

Másnapra kiderült, hogy valami tenger alatti áramlás hatása alatt észak felé úszik a jégmező, mégpedig elég gyorsan. Ez az úszó tömeg magával ragadta az ismeretlen terjedelmű jégmező közepébe ékelt Forwardot. Hatteras számított az előbb-utóbb bekövetkezhető katasztrófára, ha a hajót partra veti a jégár, vagy szétzúzza a szörnyű nyomás, s nagy élelmiszerkészletet halmozott fel a fedélzeten, valamint ott helyeztette el a táborozáshoz szükséges felszerelést s a legénység takaróit. Az egykor hasonló körülmények közé került Mac Clure kapitány példáját követve, felfújt gumi függőágyak övezetével vetette körül a hajót, olyanformán, hogy nagyobb kár ne essék benne. A hőmérséklet nemsokára -14°-ra szállt alá, s a végképp megtorlódott jégfal úgy vette körül a hajót, hogy csak az árbocai látszottak ki.

Hét napig úszott így az árral a Forward. Szeptember 20-án pillantották meg az Új-Cornwall végpontját képező Albert-földnyelvet, de nemsokára az is eltűnt. Itt vették észre, hogy a jégmező most már keletnek tart. Vajon hová megy, ha erre fordult? Hol állapodnak majd meg? Ki is láthatná ezt előre?

A legénység karba tett kézzel várakozott. Végre, szeptember 15-én, úgy délután három óra felé az úszó jégmező nyilván egy másikba ütközött, mert hirtelen megállt. A megtorpanás hatalmasan megrázta a hajót. Hatteras aznap határozta meg a hajó földrajzi helyzetét, s most megnézte térképét. Északon vannak, a nyugati hosszúság 95° 35'-e és az északi szélesség 78° 15'-e alatt. Szárazföld sehol. Itt van, a sarkvidék s ez ismeretlen tenger közepén, ott, ahol a földrajztudósok szerint a legnagyobb sarki fagy honol!


XXIV.
ELŐKÉSZÜLETEK A TELELÉSRE

A déli félteke ugyanazon a szélességi fokon hidegebb, mint az északi. De az új kontinens hőmérséklete még tizenöt fokkal alacsonyabb, mint a világ többi részéé, s Amerikában ezeket "a hideg sarkpontja" néven ismert területeket tartják a legfélelmetesebbeknek.

Az évi átlagos hőmérséklet -19°. A tudósok ezt az alábbi módon magyarázzák, s ebbéli véleményüket dr. Clawbonny is osztja.

Szerintük azok a szelek, amelyek legállhatatosabb erővel fújnak Amerika északi tájain, délnyugati szelek. Egyenletes s elviselhető hőmérséklettel érkeznek a Csendes-óceán felől. De ahhoz, hogy az északsarki tengerekre érjenek, Amerika mérhetetlen, hófödte területein kell átszáguldaniuk; ettől a légrétegtől lehűlnek, s ezért borítja zord jég a legmagasabban fekvő észak-sarki tájakat.

Hatteras most a hidegnek ezen a sarkpontján találta magát, túl azokon a vidékeken, amelyeket elődei láttak. Így hát szörnyű télre számíthatott ezen a jég közé fulladt hajón, lázadásra kész legénységével. El volt szánva arra, hogy ő szokott erélyét állítja majd szembe e sokféle veszedelemmel. Szembenézett a helyzettel.

A tapasztalt Johnson segítségével hozzáfogott, hogy megtegyen minden előkészületet, ami a teleléshez szükséges. Számításai szerint a Forward mintegy kétszázötven mérföldre sodródott Új-Cornwalltól, vagyis az utolsó ismert területtől. Úgy ölelte körül a hajót a jégmező, mint egy gránitágy, és semmiféle emberi hatalom nem szabadíthatta ki onnan.

Egy ujjnyi szabad víz se volt az északsarki tél sújtotta végtelen vizeken. Jégmezők, teljesen egyenlőtlen felületű jég mindenfelé, amerre csak a szem elláthat. Számos jéghegy meredezett ezen a jégsíkságon, s a három legnagyobb három irányból nyújtott védelmet a Forwardnak, úgyhogy csak a délkeleti szél ért el hozzá. Ha a jéghegyek helyébe sziklákat, a hó helyébe zöld növényzetet képzelünk, valamint azt, hogy a tenger nem szilárd, hanem folyékony halmazállapotban van, bátran mondhatnék, hogy egy jóképű öblöcskében, a legfélelmetesebb szelektől védve édesdeden horgonyzik a Forward. De maga a reménytelenség az úr e kietlen, sarki tájon. Maga a természet is gyászol itt! Siralom völgye ez a szemlélőnek!

Bármily mozdulatlanul ékelődött is be a hajó, mégis oda kellett erősíteni, a horgonyaival is, mert mindig lehetett tartani a jég megindulásától vagy a tenger alatti áramlatok emelőerejétől. Johnson, mikor tisztába jött vele, hogy a Forward a hideg sarkpontján került ebbe a helyzetbe, még szigorúbb intézkedésekkel készítette elő a telelést.

- Cudar idők várnak itt még ránk! - mondta a doktornak. - Hát ilyen a szerencséje a kapitánynak! A földgolyóbis legkellemetlenebb pontján került a kutyaszorítóba! De oda se neki. Meglátja, hogy szépszerével kimászunk belőle!

Ami a doktort illeti, ő lelke mélyén egyszerűen el volt ragadtatva ettől a helyzettől. A világért se cserélt volna senkivel! Méghogy a hideg sarkpontján telelni? Micsoda szerencse!

Legelőbb is a külső munkák foglalkoztatták a legénységet. A vitorlák úgy maradtak, ahogy voltak, becsavarva, s nem a hajófenéken egymásra zsúfolva, ahogyan azt az első sarki telelők jónak látták. Egyenként raktak be minden vitorlát a tokjába, s a rárakódott jég csakhamar vízhatlan burkolattal látta el; még a sudárvitorla árbocát se húzták ki, és a "varjúfészek" is a helyén maradt, mint természetes megfigyelőhely. Csupán a futókötélzetet vonták be.

Szükségessé vált, hogy felvágják a jégpáncélt a hajó körül, mert a jég szorítása ártott a hajónak. A Forward oldalainál felgyülemlett jégtömegnek hatalmas súlya volt; a hajó nem a szokásos merülési vonalán feküdt. Hosszadalmas, keserves munka árán néhány nap múlva a hajó víz alatti része kiszabadult a jég fogságából, és ez egyben jó alkalmat adott a hajó megvizsgálására. Szilárd szerkezetének köszönhették, hogy nem sérült meg. Csupán a rézburkolatát szakította le csaknem teljesen a jég. A kiszabadított hajó mintegy kilenc hüvelykkel kijjebb emelkedett. Most aztán az volt a teendő, hogy rézsútosan, a hajó alakját követve vágják a jeget; így a jégvágat széle összeért a hajótőke alatt, s maga akadályozott meg minden szorító mozdulatot.

Ezekben a munkákban a doktor is részt vett. Ügyesen kezelte a hóvágó kést, s jókedvével ösztönzően hatott a matrózokra. Tanított, folyvást csak tanított. Nagyon tetszett neki, hogy jég van a hajó alatt.

- Ez aztán a helyénvaló óvatosság! - mondta.

- Enélkül nem állhatnánk ellen a jégnek, Clawbonny úr - felelte Johnson. - Most aztán nyugodtan emelhetünk hófalat a fenyőgerenda magasságáig, s ha kedvünk tartja, akár tíz láb vastagságúra is kiépíthetjük, mert hozzá való anyag van itt bőven.

- Kitűnő ötlet - helyeselt a doktor. - A hó rossz hővezető, visszaveri a hőt, ahelyett, hogy elnyelné, s így belső melegünk nem párolog el.

- Ez igaz - felelt Johnson -, valóságos erődítményt emelünk a hideg ellen, de egyben a vadállatok ellen is, ha kedvük szottyanna meglátogatni bennünket. Ha elkészülünk a munkával, takaros lesz az egész, majd meglátja. A hófalba két lépcsősort is vágunk, egyik a hajó orrába, a másik a tatjára vezet. Ha késsel kifaragtuk a lépcsőfokokat, leöntjük vízzel, így majd sziklakeményre fagy az egész, s fejedelmi lépcsőházunk lesz.

- Remek - felelte a doktor -, s be kell vallanunk, tiszta szerencse, hogy a hideg havat meg jeget termel, mert így legalább ő maga nyújtja azt, amivel mindjárt védekezhetünk is ellene. Enélkül bizony nagy bajban lennénk.

A tervek szerint tehát vastag jégréteg alá kell rejteni a hajót, hogy a belső hőfokból mi se menjen veszendőbe. A fedélzetre, egész hosszában, vastag kátrányozott vászonból készítettek fedelet, s havat raktak rá. Ez a kátrányozott vászontető elég széles volt ahhoz, hogy egyben a hajó oldalait is beborítsa. A minden külső behatástól védett fedélzet így valóságos sétatérré alakult. Két és fél láb vastag hóréteggel volt borítva; a havat kőkeménnyé döngölték, így útját állta a belső meleg kisugárzásának. Még egy réteg homokot is szórtak rá, amely, miután jól összeállt, igen kemény, makadámszerű burkolatot alkotott.

- Már nem sok hiányzik hozzá, mondjuk, még néhány fa, és szinte a Hyde Parkban, sőt a babiloni függőkertekben képzelném magam - mondta a doktor.

A hajó közelében léket vágtak. A jégbe vágott kör alakú lék valóságos kút volt; ezt úgy kellett rendben tartani, hogy mindig hozzáférhető legyen; minden reggel betörték befagyott nyílását. A kút arra kellett, hogy tűz esetén vízhez juthassanak, de a fürdővizet is ez szolgáltatta; ugyanis Hatteras egészségi szempontból elrendelte, hogy a legénység gyakran fürödjék. Még arra is volt gondjuk, hogy - a tüzelőanyagot kímélendő - jó mélyről húzzák a vizet, onnan, ahol már nem olyan hideg. Ez egy francia tudós által feltalált készülék segítségével sikerült. A bizonyos mélységig leeresztett készülékbe egy henger mozgó kettős fenekén át tódul be a víz.

A téli hónapok alatt rendszerint minden olyan holmit elraknak, ami útban van. Ezt a holmit a raktárakban a földre rakják. De amit meg lehet tenni egy olyan hajón, amely a part mellett horgonyoz, lehetetlen megtenni az olyanon, amely jégmezőn vetett horgonyt.

A hajó belsejében mindent megtettek annak érdekében, hogy az északi szélességek e két nagy ellenségével, a hideggel és a nedvességgel sikeresen szálljanak szembe. Az első magával hozta a második, még félelmetesebb ellenséget. A hideget el lehet valahogy viselni, de a nedvesség végez az emberrel. Így hát most arról volt szó, hogy a nedvességnek elejét kell venni.

A Forwardot a sarki tengereken való hajózásra építették, tehát a telelésre a legtökéletesebben be volt rendezve: a nagy legénységi szobát nagyon okosan helyezték el, száműzve mindazokat a zugokat, ahová legelőbb veszi be magát a nedvesség. Ugyanis, ha a hőmérséklet bizonyos mértékben alászáll, jégréteg képződik a közfalakon, ott is főként a szegletekben, s mikor a jégréteg felolvad, állandó nyirkosságban tartja a helyiséget. Ha kerek alakúra építik, a legénységi helyiség még jobban megfelelt volna a célnak. De ha jól bedurrantanak a hatalmas kályhába, s megfelelően szellőztetnek, így is lakályos lesz. A falakat nem gyapjúszövettel, hanem dámvadbőrrel tapétázták, mert a gyapjú felfogja a megsűrűsödött kigőzölgéseket, és nyirkossá teszi a levegőt.

A hátsó-fedélzet közfalait ledöntötték, így a tiszteknek nagyobb, szellősebb, kályhafűtésű közös terem jutott. Ezt a termet, éppúgy, mint a legénységi szállást, egy előszobaféle választotta el a külvilággal való közvetlen érintkezéstől. Így nem megy a meleg veszendőbe, s fokozatosan juthatnak az alacsonyabb hőmérsékletű helyiségből a melegebbe. A zúzmara lepte felsőruhákat az előszobában hagyják, s a kívül felszerelt kaparóvasakkal tisztogatják le a lábbelit, hogy semmi piszkot ne vigyenek be. Kátrányozott vászoncsövekben áradt be a kályhák huzatához szükséges levegő. Ugyancsak vászoncsöveken át távozott el a vízgőz. Ráadásul még kondenzátorokat is szereltek a két terembe, amely felfogta a kigőzölgéseket, nehogy vízzé csapódhassanak le. Ezeket hetenként kétszer ürítették ki; olykor több vékányi jeget tartalmaztak. Ennyivel is gyengítették az ellenséget.

A fűtés a füstcsövek útján tökéletesen s könnyen működött. Rájöttek, hogy csekély mennyiségű szénnel +10°-os hőmérsékletet biztosíthatnak a két helyiségben. Hatteras azonban, miután felbecsülte szénkészletét, jól látta, hogy a legtakarékosabb fűtés mellett is még két hónapra sincs tüzelője.

Ruhaszárítót is berendeztek a gyakran mosandó ruhaneműnek; a szabadban nem lehetett a ruhát szárítani, mert keményre fagyott s töredezett.

A hajógép kényes alkatrészeit is gondosan leszerelték. Azt a helyiséget, ahol ezeket a géprészeket elhelyezték, légmentesen bezárták.

Komoly megbeszélés tárgyát képezte, hogy milyen legyen az élet a hajón. Hatteras ezt is a leggondosabban szabályozta, és a házirendet a közös teremben kifüggesztette. A legénység reggel hatkor kelt. A függőágyakat hetenként háromszor szellőztették. A két helyiség pallóját minden reggel forró homokkal súrolták fel. Minden étkezéshez forró tea is járt, és az étkezés, a hét napjai szerint, a lehetőséghez képest változatos volt. Volt kenyér, liszt, marhahús, sőt mazsola is a pudinghoz, cukor, kakaó, tea, rizs, citromlé, húskonzervek, sózott marha- és disznóhús, kelkáposzta s ecetes főzelékfélék. A konyha a közös termeken kívül volt elhelyezve, így az bizony nem kapott a jó melegből, de az ételek elkészítése amúgy is állandó forrása a kigőzölgésnek és nedvességnek.

Az ember egészsége sokban függ a táplálék minéműségétől. E szélességi fokok alatt legajánlatosabb a lehető legtöbb állati terméket fogyasztani. A táplálkozásukkal foglalkozó megbeszélésen a doktor elnökölt.

- Vegyünk példát az eszkimókról - mondta. - Ők a természettől kapták a leckét, hát mestereink ebben. Ha az arabok és az afrikai népek beérik néhány datolyával meg egy marék rizzsel, itt fontos, hogy együnk, mégpedig sokat. Az eszkimó tíz-tizenöt font olajat is fogyaszt naponta. De ha ez a koszt nem lenne önöknek ínyére, akkor cukorban és zsírban gazdag anyagokhoz kell folyamodnunk. Egyszóval szénre van szükségünk, hát akkor csináljunk szenet! Rendjén van, hogy szenet rakunk a kályhába, de arról se feledkezzünk ám meg, hogy megtömjük szénnel azt az értékes kályhát is, amelyet magunkban hordozunk!

Ezzel párhuzamosan a legszigorúbb tisztaságra kellett szorítani a legénységet. Mindegyiküknek másnaponként meg kellett fürödnie abban a csaknem jeges vízben, amelyet a jégbe vágott lékből merítettek. Ez kitűnő módja a természetes hő megtartásának. A doktor jó példával járt elöl. Eleinte úgy ment neki a hideg fürdőnek, mint valami roppant kellemetlen dolognak, de csakhamar örömét lelte ebben a rendkívül egészséges megmártózásban.

Ha a munka, a vadászat vagy a kutatóutak nagyon hideg napokon szólították a szabadba a legénységet, főként arra kellett ügyelniük, nehogy "frost bitten"-ek legyenek, vagyis nehogy elfagyjon valamelyik testrészük. Ha ez mégis előfordult, hamarosan nekiláttak, s addig dörgölték hóval a fagyos testrészt, míg csak a vérkeringés újra meg nem indult. Egyébként, elővigyázatból, egész testükön gyapjú alsóneműt, ezenkívül tökéletesen szélmentes dámvadbőr sapkát és fókabőr nadrágot viseltek.

A hajó berendezése s a fedélzet átalakítása mintegy három hetet vett igénybe, s október 10-ig semmi említésre méltó esemény nem történt.


XXV.
JAMES ROSS VÉN RÓKÁJA

Október 10-én -16°-ra szállott alá a hőmérő higanyszála. Eléggé csendes idő volt. Mivel szél sem fújt, könnyen el lehetett viselni a hideget. Hatteras kihasználta a derült időt, és kutatóútra indult a környező jégmezőkre. Megmászta az egyik legmagasabb északi jéghegyet, de csak egy sor jéghegy s jégmezők végtelenje jelent meg távcsöve látómezején.

Szárazföld sehol, csak a káosz képe mindenütt, a maga legszomorúbb valóságában. Hatteras visszatért a hajóra, s azt kezdte számítgatni, vajon meddig tart ez a fogság.

A vadászok, köztük a doktor, James Wall, Simpson, Johnson, Bell, bőven ellátták friss hússal a tanyát. A madarak eltűntek, délen kerestek melegebb hazát. Csak az ezen a szélességen honos ptarmiganok, vagyis sziklafoglyok nem menekültek el a tél elől; ezeket könnyűszerrel lehetett lőni, s mivel nagy számban tanyáztak itt, bőségesnek látszott a vadhústartalék.

Nyúl, róka, farkas, hermelin s jegesmedve is bőven volt itt. De ezeket a teljesen elvadult állatokat nemigen lehetett puskavégre kapni. Különben nehezen is lehetett őket észrevenni ezeken a hófehér síkságokon, mert ők is fehérek voltak; a nagy hidegek beállta előtt ugyanis színt váltanak, s felveszik téli bundájukat. A doktor, némely természettudóssal ellentétben, megállapította, hogy ez a vedlés nem a nagy lehűlés következménye, mert hiszen már október előtt kezdődik, a gondviselés előrelátása ez, amely így segíti a sarkvidéki állatokat, hogy dacolhassanak a sarki tél szigorával.

Gyakran találkoztak borjúfókákkal s az úgynevezett tengeri kutyákkal, amely állatokat fókafélék néven foglalja össze a természetrajz. Vadászatuk különösen ajánlatos nemcsak bőrükért, hanem a tüzelőanyagnak is kitűnően használható zsírjukért. Egyébként, szükség esetén a májuk is kitűnő étel. Csak az a baj, hogy remek ösztönnel szimatolják meg a vadászt, s hogy sokszor sebesülten is kereket oldanak, könnyedén bukva a jég alá.

19-én, a hajótól négyszáz yardnyira Simpsonnak mégis sikerült egyet zsákmányul ejteni. A szigonyvetőnek volt annyi esze, hogy jó előre bedugja a léket, amelyen az állat elmenekülhetett volna, s így ki volt szolgáltatva a vadásznak. Sokáig viaskodott életéért, több puskagolyó is érte, végül is agyonütötték. Kilenc láb volt a hossza; bulldogfejével, tizenhat fogú állkapcsával, csökevényes szárnyakhoz hasonlatos, nagy melluszonyaival, kurta s ugyancsak kétuszonyos farkával pompás példánya volt a fókák nemzetségének.

A doktor természetrajzi gyűjteménye számára akarta megőrizni a fóka fejét, s a várható szükség idejére a bőrét; mindkettőt gyors és olcsó módon készítette ki. Az állat testét leeresztette a jégbe vágott kútba, s ott az apró rákok ezrei az utolsó foszlányig minden húst lerágtak róla; fél nap alatt elkészültek ezzel a munkával, s bízvást el lehetett mondani, hogy a liverpooli tiszteletre méltó tímárcéh se csinálhatta volna különbül.

Amint a nap túl van az őszi napéjegyenlőségen, vagyis szeptember 23-án, mondhatjuk, hogy az Északi-sarkvidéken kezdődik a tél. Ez a jótékony égitest, miután lassacskán mind lejjebb merül a látóhatáron, október 23-án végleg eltűnik, ferde búcsúsugarakat vetve a jéghegyek ormaira. A doktor a tudós és a sarkutazó nevében intett búcsút neki. Most hát februárig nem látja viszont.

De nehogy azt gondoljuk, hogy a nap e hosszú távolléte alatt teljes a sötétség. A hold mindent elkövet, hogy helyettesítse a napot, a csillagok is ragyogva tündökölnek, a bolygók fénye és a gyakori északi fény, valamint a fehér hómezők látóhatárát jellemző sugártörés, mind-mind szolgáltat némi fényt. Egyébként a nap, a legnagyobb déli elhajlásánál, december 21-én is még tizenhárom foknyira megközelíti a sarki látóhatárt, tehát néhány órára mindennap akad egy kis pirkadatszerű fény. Csakhogy a köd meg a hóviharok gyakran a legteljesebb sötétségbe borítják ezt a jégvilágot.

De mind ez ideig elég kedvező volt az idő. Csak a foglyoknak meg a nyulaknak volt okuk panaszra, mert a vadászok szüntelenül zargatták őket. Néhány rókacsapdát is felállítottak, de ezeket a gyanakvó állatokat nem lehetett csapdába keríteni; többször is megtörtént, hogy a róka koma kiásta a havat a csapda alól, s kockázat nélkül kaparintotta meg a csalétket. A doktor az ördögnek ajánlotta a rókákat, bár rosszul esett neki, hogy ilyen szép ajándékkal kedveskedjék Lucifernek.

Október 25-én -20° volt a hideg. Szörnyű erejű orkán tombolt. A sűrű hófellegekkel telt légrétegen át a világosság egy sugara se ért el a Forwardhoz. Órák hosszat aggasztotta a hajó népét Bell és Simpson sorsa; vadászni mentek, s jó messzire elkószáltak. Csak másnap tértek vissza a tanyára. Egy teljes napot töltöttek dámvadbőreikbe burkolózva, miközben az orkán ordítva söpört végig felettük, s öt láb magas hófúvás alá temette őket. Csaknem megfagytak, s a doktornak nem csekély fáradságába került, hogy vérkeringésüket újra megindítsa.

Nyolc álló napig dühöngött a hóvihar. Ki sem tehették a lábukat. Egyazon napon tizenöt-húsz foknyi hőmérsékletváltozást is észleltek.

E kényszerpihenő idején mindegyik külön élt, magának, egyik aludt, a másik pipázott; némelyek halkan beszélgettek, s menten elhallgattak, ha Johnson vagy a doktor közeledett. Semmi lelki kötelék nem fűzte már össze a legénység tagjait. Csak a közös esti ájtatosság és a vasárnapi, bibliaolvasással egybekötött istentisztelet idején gyűltek össze.

Clifton pontosan kiszámította, hogy ha a 78. délkörön átjutnak, az őrá eső pénzjutalom háromszázhetvenöt font sterlingre emelkedik. Úgy találta, hogy ez szép, kerek summácska, és becsvágya nem is terjedt többre. Társai készségesen osztották ezt a véleményét, csak arra gondoltak, hogy valami örömük is legyen ebből a vagyonból, ha már - oly fáradságosan - megszerezték.

Hatteras alig mutatkozott. Sem a vadászatokon, sem a sétákon nem vett részt. Azok iránt a meteorológiai tünemények iránt sem mutatott érdeklődést, amelyeket a doktor annyira csodált. Csak ez a három szóban foglalható egyetlen gondolat élt benne: az Északi-sark. Csak arra a pillanatra gondolt, amikor majd kiszabadul a jégből a Forward, s folytatja kalandos útját.

Egy szó mint száz, azt az érzést, amely a hajón uralkodott, úgy hívják, hogy szomorúság. Valóban nincs is lehangolóbb látvány, mint ez a rabságba esett hajó, amely nem az ő természetes elemében nyugszik, amelynek alakját eltorzítja a vastag jégréteg, úgyhogy már semmihez sem hasonlít. Arra készült, hogy mozogjon, s most meg se moccanhat. Csúfságra faházat, raktárt, állandó lakhelyet csináltak belőle, őbelőle, aki széllel, viharral dacolt egykoron. Ez a képtelen, suta helyzet a nyugtalanság és a bánat kimondhatatlan érzésével töltötte el a legénység tagjainak szívét.

Ezeket a dologtalan órákat arra használta fel a doktor, hogy rendezze útijegyzeteit, amelyeket, íme, hűségesen ad vissza ez az elbeszélés. Egy percig se élhetett munka nélkül, s lelki egyensúlya se billent meg soha. De örömmel várta a vihar végét, s felkészült megszokott vadászkirándulásaira.

November 3-án, reggel hat órakor -21°-os hidegben indult útnak, Johnson és Bell kíséretében, az egyenletes felületű jégmezőn. Az előző napokon hevesen havazott, a hó felszíne megfagyott, s jól járható lett. Száraz, csípős hideg volt. Kimondhatatlanul tisztán tündökölt a hold, s a talaj legcsekélyebb egyenetlenségén is meglepő színjátékot produkált. A lábnyomok széle ragyogott a hóban, s hosszú, fénylő csapást vont, végesvégig, amerre a vadászok mentek. Felnagyított árnyékuk döbbenetes-elevenen követte őket a hómezőn.

A doktor az ő Duk barátját is magával hozta. Szívesebben ment vadra vele, mint a grönlandi kutyákkal, s erre megvolt az oka. A grönlandi ebek nemigen alkalmasak az ilyen vadászatokra, úgy látszik, nincs bennük az a tűz, az a vadászvér, ami a mérsékelt égöv kutyáiban. Duk szaglászva futott, s gyakran meg-megállt a még friss medvenyomok előtt. De hiába ügyeskedett, kétórai gyaloglás után még egy nyulat se tudott felverni.

- Tán csak nem kényszerültek a vadak is délre vonulni? - csodálkozott a doktor, mikor egy "hummock"[11] lábánál megpihentek.

- Hát biz azt lehetne hinni - felelt a hajóács.

- Ami engem illet, én ezt nem hiszem - jelentette ki Johnson. - A nyúl, a róka és a jegesmedve itthon van ezen a tájon. Szerintem ez a legutóbbi szélvihar kergette el innét őket, de majd ha megint déli szél fúj, mindjárt visszajönnek. Igen, ha rénszarvasról vagy pézsmaökörről volna szó, az már más.

- Márpedig a Melville-szigeten csapatosan kószálnak ezek az állatok - folytatta a doktor. - Igaz, hogy az a sziget délibb fekvésű. Parry telelései alkalmával mindig dúskált ebben a pompás vadban.

- Hát nálunk rosszabb az elosztás - felelt Bell. - Ha akár csak jegesmedvehússal is elláthatjuk magunkat, akkor se panaszkodjunk.

- Épp itt a nehézség - felelt a doktor. - Először is, hogy nagyon ritka errefelé a medve, s ami akad, az is igen vad. Nem eléggé civilizált ahhoz, hogy a puska csöve elé álljon.

- Bell csak a medve húsáról beszél - folytatta Johnson. - Ám ennek az állatnak a zsírja most kívánatosabb számunkra, mint a húsa meg a bundája.

- Igazad van, Johnson - felelt neki Bell. - Te mindig a tüzelőre gondolsz.

- Hát mi másra gondolnék? Hisz még a legszigorúbb takarékossággal is csak alig három hétre van szenünk!

- Bizony - mondta a doktor -, ez az igazi veszély, mert még csak november elején vagyunk, és a sarkvidéki zónában a február az év leghidegebb hónapja. Azonban medvezsír híján fókazsírra még mindig számíthatunk.

- De már nem sokáig, Clawbonny úr - felelte Johnson. - Ezek az állatok nemsokára itt hagynak bennünket. Vagy a hideg, vagy a félelem elkergeti őket, s egyet se lelünk belőlük többé a jégtáblákon.

- Akkor hát úgy látom, hogy kizárólag a medvéket kell hajszolnunk - folytatta a doktor -, s meg kell adni, hogy ez a leghasznosabb állat ezen a tájon, mert egymaga szolgáltatja az embernek a szükséges táplálékot, ruházatot, világítást és fűtőanyagot. Hallod, Duk? - hajolt le a doktor a kutyához, s megsimogatta. - Medve! Ez kell nekünk, barátocskám! Utána! Gyerünk! Keresd!

Duk éppen a jeget szaglászta, s most, a doktor buzdító szavaira és simogatására hirtelen nekiiramodott, s repült, mint a nyíl. Élénken csaholt, s bár már jó messze járt, tisztán hallatszott az ugatása.

Meglepő dolog, milyen messzire terjed a nagy hidegben a hang; ez csak az északsarki ég csillagképeinek tisztaságával hasonlítható össze. A fénysugarak, éppúgy, mint a hanghullámok, jelentékeny távolságra hatolnak el, különösen a legészakibb vidékek száraz, hideg éjszakáin.

A vadászok követték a távoli csaholást, s Duk nyomába vetették magukat. Jó mérföldnyit kellett futniuk, s csak úgy kapkodtak lélegzet után, mikor odaértek, mert a tüdő hamar elfullad az ilyen jeges levegőben. Duk állta a vadat. Vagy ötvenlépésnyire volt attól az óriási állattól, mely egy kis domb tetején mozgolódott.

- Tessék! Itt van, amit kívántunk! - kiáltotta el magát a doktor, és felhúzta puskája kakasát.

- Medve! Szavamra, jegesmedve, s méghozzá szép példány! - örvendezett Bell, s ő is célzásra emelte fegyverét.

- Különös medve... - mormogta Johnson, s úgy állt oda, hogy ő a lövésével majd csak a két társa után következik.

Duk őrjöngve acsarkodott. Bell közeledett s lőtt. De úgy látszott, nem találta el az állatot, mert az továbbra is lomhán lóbálta a fejét. Most Johnson lépett közelebb, célzott, s meghúzta a ravaszt.

- Persze, megint semmi! - kiáltott fel a doktor. - Ó, ez az átkozott sugártörés! Hát sose szokunk hozzá? Lőtávolon kívül vagyunk! Ez a medve több mint egy mérföldre van tőlünk!

- Előre! - kiáltotta Bell.

A három vadászcimbora nekiiramodott az állat felé, amely oda se hederített a lövöldözésre. Óriási példánynak látszott, s mivel mit se törődött a támadás veszélyével, a vadászok, mondhatni, "már előre ittak a medve bőrére". Amint kellő távolságra értek, tüzeltek. A szemlátomást halálosan sebesült medve hatalmasat ugrott, és lebukfencezett a dombról.

Duk nyomban megrohanta.

- Hát ezt a medvét igazán nem volt valami nehéz leteríteni - jegyezte meg a doktor.

- Három puskalövéssel beérte - tette hozzá megvetően Bell.

- De ez mégiscsak különös - mormogta Johnson.

- Ha csak véletlenül nem abban a pillanatban érkeztünk, amikor aggkori végelgyengülésben akart kimúlni - felelt nevetve a doktor.

- Akár vén medve, akár fiatal, szavamra, jó fogás - jelentette ki Bell.

S ezzel a vadászok már ott is voltak a dombocskánál, és megrökönyödve látták, hogy Duk egy fehér róka tetemét marcangolja!

- Nahát! Ez mégiscsak sok! - kiáltott fel Bell.

- Már ez így van, fiúk - mondta a doktor. - Medvét lövünk, s róka rogy össze!

Johnson azt se tudta, mit feleljen.

- Hát ez jó! - kiáltotta el magát a doktor, s nagyot kacagott, de kacagása hamisan hangzott, mert egy kis csalódás is csendült ki belőle. - Nagyon jó! Megint a sugártörés! Mindig a sugártörés!

- Mit akar ezzel mondani, Clawbonny úr? - kérdezte a hajóács.

- Hát csak azt, barátom, hogy a sugártörés éppúgy becsapott bennünket az állat nagyságával, mint a távolságával! Róka bőrében medvét mutatott nekünk! Hasonló körülmények között már sokszor megjárták ugyanígy a vadászok. Gyerünk! Hiú játékot űzött velünk a képzelet.

- Szavamra, akár medve, akár róka, megesszük - felelt Johnson. - Vigyük haza.

De amikor a főmatróz a vállára akarta vetni az állatot, Johnson felkiáltott:

- Most jön még csak a java!

- Mi a baj? - fordult felé a doktor.

- Nézze csak, Clawbonny úr! Ide nézzen! Ennek az állatnak egy örv van a nyakán!

- Örv? - csodálkozott a doktor, s lehajolt az állathoz.

S valóban, a róka nyakán, a fehér bunda szőrzetében jócskán elkopott réz nyakörv volt látható. A doktornak úgy rémlett, hogy valami belevésett betűket is lát rajta. Egy kézmozdulattal lecsatolta az állat nyakáról, amelyre jó régen szegecselhették ezt az örvet.

- Hát ez mit jelent? - kérdezte Johnson.

- Ez azt jelenti, barátaim - felelte megindultán a doktor -, hogy mi itt egy tizenkét évesnél is idősebb rókát lőttünk, egy olyan rókát, amelyet James Ross fogott volt, 1848-ban.

- Lehetséges ez? - kiáltott fel Bell.

- Kétség se fér hozzá. Igazán sajnálom, hogy leterítettük ezt a szegény állatot! Telelése alkalmával James Rossnak az az ötlete támadt, hogy csapdával sok fehér rókát fogdosson össze. A rókák nyakára rézörvet szegecseltek, rávésték a két hajó, az Entreprise és az Investigator nevét, valamint azt, hogy hol vannak az élelmiszerlerakatok. Ezek az állatok, táplálékuk után járva, óriási területeket futnak be, s így James Ross abban reménykedett, hogy egyik-másik róka a Franklin-expedíció valamelyik tagjának kezébe kerül. Ennyi az egész magyarázat, és ezt a szegény állatot, amely két hajó legénységének életét volt hivatott megmenteni, a mi golyóink terítették le haszontalanul.

- Hát akkor, becsületemre mondom, nem esszük meg - mondta Johnson. - De különben is: tizenkét éves a róka! Ennek a különös véletlennek tanulságául azonban mindenesetre kikészítjük a bőrét.

Johnson vállára vetette az állatot. A vadászok, a csillagok állásából állapítva meg az útirányt, a hajó felé tartottak. Néhány sziklafoglyot is sikerült még elejteniük, így hát mégsem volt teljesen eredménytelen a kirándulásuk.

Egy órával azelőtt, mielőtt a Forwardra értek, olyan tüneményre lettek figyelmesek, amely kiváltotta a doktor csodálkozását. Valóságos hullócsillag-eső kezdődött; ezerszámra számlálhatták a hullócsillagot, akár a tűzijáték bokrétáinak tűzesőjét. Fényük elhalványította a holdat. A szem nem bírt betelni ezzel az órákig tartó, káprázatos látványossággal. Ehhez hasonló meteorhullást a Moraves fivérek észleltek Grönlandban, 1799-ben. Azt lehetett volna hinni, hogy a Föld tiszteletére rendezi az ég ezt az ünnepi tűzijátékot ezen a kietlen északi tájon. Mikor a doktor visszatért a hajóra, az egész éjszakát a természeti tünemény szemlélésével töltötte. Reggel hét óra felé megszűnt a csillaghullás, s mély csend honolt a tájon.


XXVI.
AZ UTOLSÓ DARABKA SZÉN

Hát a jegesmedvék valóban hozzáférhetetlenek voltak. November 4-, 5- és 6-án néhány fókát lőttek; majd az idő is melegebbre fordult, de a hóviharok ismét vadul tomboltak. Lehetetlen volt elhagyni a hajót, és a levegő páratartalmának leküzdésével is sokat kellett bajlódniuk. A hét végéig a kondenzátorokba több vékányi jég gyűlt.

November 15-én újra megváltozott az idő, bizonyos légköri hatások folytán -31°-ra süllyedt a hőmérséklet. Eddig ez volt a legnagyobb hideg, amit mértek. Szélcsendes időben még csak el lehetett volna valahogy viselni ezt a hideget, de irgalmatlanul süvített a szél.

A doktornak nagyon rosszul esett ez a szobafogság, mert a hó felülete a szélben megfagyott, hát kitűnő járás esett volna rajta, s ő szeretett volna megkísérelni néhány távoli kirándulást. Ámbár meg kell jegyezni, hogy az ilyen hidegben végzett minden testi megerőltetéstől hamar eláll a lélegzet. Ilyenkor szokott munkája negyedrészét se bírja elvégezni az ember.

A vasból készült szerszámok használata teljességgel lehetetlen. Ha mégis vigyázatlanul veszi kezébe az ilyen szerszámot az ember, olyan fájdalmat érez, mint mikor megégeti a kezét, és a kellő óvatosság nélkül kézbe vett szerszámon rongyokban marad ott odafagyott bőre.

A hajóba kényszerített legénységnek így hát be kellett érnie a fedett fedélzeten végzett kétórás sétákkal; itt szabad volt dohányozni is, nem úgy, mint a közös helyiségekben, ahol tilos volt a dohányzás.

Mihelyt odabenn csak egy kicsit is lankadt a tűz, a jég menten ellepte a falakat és a deszkaeresztékeket, s minden fémcsuklót, szeget, fémlapot nyomban bevont a zúzmara.

A doktor nagyon elcsodálkozott azon, hogy ez a jelenség azonnal észlelhető. Az emberek lélegzete megfagyott a levegőben, s folyékony halmazállapotból hirtelen szilárddá válva, hópehelyként hulldogált körülöttük. Ha csak néhány lábnyira is távoztak a kályhától, a hideg nyomban erélyesen figyelmeztette őket, ezért hát a tűz közelében tartózkodtak, valamennyien ott szorongtak a kályha körül.

De a doktor azt a tanácsot adta nekik, hogy edződjenek, barátkozzanak meg ezzel a hőmérséklettel, mert még bizonyára hátravan a feketeleves! Azt ajánlotta nekik, hogy lassanként szoktassák hozzá a bőrüket a hideg szinte forrónak érzett harapásához, s ő maga is jó példával járt elöl. De a renyheség vagy a zsibbadtság legtöbbjüket valósággal a helyükhöz szögezte; mozdulni se akaródzott nekik, s inkább örökösen ott szunyókáltak ebben az egészségtelen melegben.

Pedig a doktor azt állította, hogy semmi veszély sincs abban, ha fűtött szobából nagy hidegre megy ki az ember. Az ilyen hirtelen átmenet csak azoknak kellemetlen, akiknek nyirkos a bőrük. A doktor példákat is hozott fel tétele támogatására, de minden oktatása falra hányt borsónak bizonyult.

Ami John Hatterast illeti, úgy látszott, ő fel se veszi ezt a hideget. Csendesen sétálgatott, se gyorsabban, se lassabban, mint máskor. Talán a hideg sem bírta kikezdeni erőteljes szervezetét? Vagy talán a legmagasabb fokon volt meg benne éppen az a természetes hő, amelyet annyira keresett a matrózaiban? Vagy annyira elsáncolta magát rögeszméjében, hogy holmi külső hatásokat már nem is érzett? Mély csodálkozással bámulták az emberei, mint néz szembe ezzel a 31°-os hideggel. Órákig volt távol a hajótól, a szabadban, s mikor visszajött, a fázás legcsekélyebb jele sem látszott arcvonásain.

- Furcsa ember ez - mondta a doktor Johnsonnak. - Még engem is meglep! Majd szétveti a belső tűz! Egyik legnagyobb akaraterejű ember, akit életemben tanulmányoztam!

- Tény az, hogy jön-megy, mászkál a szabadban, s nem öltözködik melegebben, mint júniusban - felelte Johnson.

- Ó, az öltözködés kérdése más dolog - válaszolt a doktor. - Mire való melegen öltöznie az olyan embernek, aki önmaga nem képes ellátni magát benső hővel? Ez ugyanaz lenne, mintha egy darab jeget gyapjúba göngyölgetnék! De Hatterasnak nincs erre szüksége, hiába, neki már ilyen az alkata, s cseppet se lepne meg engem, ha olyan meleget éreznék a közelében, mint egy darab izzó szén szomszédságában.

Johnson dolga volt mindennap szabaddá tenni a jégbe vágott kút nyílását, s így most ő vette észre, hogy a jég több mint tíz láb vastag.

A doktor csaknem minden éjszaka megfigyelhette a pazar északi fényt. Délután négy órától este nyolcig sápadt szín kezdett derengeni az északi égboltom; majd szabályos formát öltő, halványsárga szegéllyé ékesedett ez az elszíneződés, s két vége mintegy a jégmezőre támaszkodott. Lassan-lassan, a mágneses délkört követve emelkedett égnek ez a tündöklő zóna, s csakhamar feketés csíkok is ékesítették, mintha valami világító anyag szökkentené szökőkútját az éji firmamentumra, el-elnyúlt, s összeszűkült ismét, fel-fellobbantva az égi tüzet; a zenitjére érkezett pompázatos tünemény gyakran több ívből alakult, amelyek mindegyike piros, sárga, zöld fényhullámokban fürdött. Káprázatos, kimondhatatlanul megkapó látványosság volt. A különböző ívek most kisvártatva egyetlen pontban, az északi fény szinte túlvilági terjedelmű fókuszában egyesültek. Végül egymásba fonódtak ez égi ívek, sápadni kezdett a tündökletes fény, az élesen határolt sugarak halvány, bizonytalan, meghatározatlan, réveteg ragyogásba olvadtak össze, és a csodás tünemény elmosódva, csaknem kihunyva, észrevétlenül hanyatlott a déli láthatár sötét fellegfüggönye mögé.

A messzi, a Sarktól alig nyolcfoknyira fekvő északi szélességek e tündéri látványosságát értetlenül szemléli a sarkutazó. A mérsékelt égöv alatt látható északi fényből még csak halvány fogalmat sem szerezhetünk erről; úgy látszik, hogy a természet erre az éghajlatra tartogatta legmeglepőbb csodáit.

Számos holdudvar is jelent meg, míg az égen rótta pályáját a hold. Ez is különféle alakzatokban díszítette az égboltot, s segített világítani a holdnak; gyakran csak egyszerű fénykörök vették körül az éj vándorát, mely egy aranyló fényabroncs közepén árasztotta sárga sugarait.

November 26-án jött a nagy dagály; a jégkútból szökőárként csapott ki a víz; a vastag jégkérget szinte megrázta az emelkedő tenger hatalmas ereje, s baljós recsegés-ropogás jelezte az elemek tenger alatti tombolását. Szerencsére a hajó szilárdan feküdt a jégágyában, csak rabláncait rázta szörnyű zajjal. Egyébként Hatteras, aki jó előre látta, hogy ez az esemény bekövetkezik, óvatosságból még erősebben láncra verette a nyugtalan hajót.

A következő napokon még keményebb lett a hideg. Áthatolhatatlan köd borította az eget. A szél magával ragadta a hóbuckákat, úgyhogy alig lehetett látni, honnan is jön ez a hófergeteg, az égből-e vagy a jégmezőkről. Kimondhatatlan káosz lett úrrá, földön, égen.

A legénység különböző külső munkákkal foglalatoskodott, melyek közül a legfontosabb a fókából nyert zsír és olaj feldolgozása volt. A fókazsírtömegek jégtömbbé fagytak, baltával kellett feldolgozni ezeket a márványkeménnyé fagyott zsírrétegeket. Így szedtek össze aztán vagy tíz hordóra valót. Amint látjuk, semmiféle olajkorsónak nem lehetett volna itt hasznát venni, különben is szétmentek volna az agyagkorsók, mikor a folyékony halmazállapotú anyag a hidegben megszilárdul.

November 28-án -36°-ot mutatott a hőmérő. Már csupán tíz napra volt szenük, s mindannyian rémülten várták azt a közelgő percet, mikor teljesen kifogy a tüzelőjük.

Hatteras takarékosságból eloltatta a hátsó fedélzet kályhájának tüzet, s ettől fogva Shandonnek, a doktornak és neki a legénység közös helyiségében kellett tartózkodnia. Így hát most állandó érintkezésben volt a legénységgel a kapitány, s emberei bárgyú, ádáz tekinteteket vetettek rá. Folyvást hallania kellett sirámaikat, szemrehányásaikat, sőt fenyegetéseiket, s még csak meg sem büntethette őket. Egyébként, úgy látszott, minden megjegyzés süket fülekre talál nála. A kapitány nem követelte magának a kályhához legközelebb eső helyet. Karba font kezekkel gunnyasztott egy sarokban.

Pen és cimborái a legcsekélyebb tornagyakorlatot sem voltak hajlandók végezni, hiába tanácsolta nekik a doktor. Naphosszat csak a kályhánál gubbasztottak, vagy függőágyuk takarói alatt hevertek. Nemsokára meg is rendült az egészségük; nem bírták elviselni az éghajlat viszontagságait, s a borzalmas skorbut felütötte fejét a hajón.

A doktor azonban már régen elkezdte osztogatni reggelenként a citromlevet meg a mészpasztillákat. De ezek a máskor oly hatásos megelőző orvosszerek csak alig-észrevehető hatást váltottak ki a betegeknél; a betegség nem múlt el, s nemsokára legirtózatosabb kórjeleivel jelentkezett.

Mily rémes látvány az ilyen szerencsétlen, akinek idegeit és izmait görcsbe rántja a fájdalom! A lábuk rendkívüli módon megdagadt, s kékesfekete foltok borították. Vérző ínyük, bedagadt ajkuk csak artikulátlan hangokat bírt kiadni. Vérük teljesen megromlott, elvesztette fibrintartalmát, s nem volt többé testükben az éltető nedű, hogy a végtagokba továbbvigye az életet. Legelőbb Cliftont támadta meg a szörnyű kór; s nemsokára Grippert, Bruntont, Strongot is ágyba döntötte. S azoknak, akiket még eddig megkímélt a betegség, végig kellett nézniük társaik szenvedését. Ez elől csak a közös terembe lehetett menekülni, s ott kellett tartózkodni. De nemsokára kórteremmé kellett átalakítani ezt a helyiséget, mert a Forward tizennyolc tengerésze közül nem kevesebb mint tizenhárom esett néhány napon belül skorbutba. Úgy látszott, hogy Pen megúszta a járványt; erős természetű volt, s ez megóvta őt. Shandon is kezdte már érezni a betegség első tüneteit, de a kór nem fejlődött tovább nála, mert a testgyakorlás folytán egészségi állapota kielégítő maradt.

A doktor a legnagyobb önfeláldozással ápolta betegeit, s a szíve elszorult, hogy nem tudott könnyíteni rajtuk. Mégis azon volt, hogy a lehető legnagyobb vidámságra derítse ezt az elcsüggedt legénységet. Szavai, tanácsai, bölcs megjegyzései, ügyes ötletei enyhítették e hosszú, fájdalmas napok egyhangúságát. Fennhangon olvasott fel nekik; csodálatos emlékezőtehetsége mulatságos kis históriákkal szolgált, s a még épkézláb matrózok ott szorongtak körülötte, a kályhánál. De a betegek nyögdécselése, panaszai, kétségbeesett kiáltásai gyakran szakították félbe elbeszéléseit, s ilyenkor megint csak doktor lett, figyelmes, önfeláldozó orvos.

Egyébként az ő szervezete ellenállt a kórnak. Még csak nem is fogyott le. Testessége volt az ő legfőbb ruházata, s amint mondta, igen jól érzi magát, ha ugyanúgy van öltözve, mint a fóka meg a bálna, melyek testük vastag zsírrétegének jóvoltából könnyen viselik el az északsarki atmoszféra viszontagságait.

Hát Hatteras? Nos, ő nem érzett semmit. Se testi, se szellemi kórságot. Úgy viselkedett, mintha még csak a legénység szenvedései sem érintenék. Ám az is lehet, hogy csak uralkodott arcvonásain s azért nem látszott rajta semmi megindultság. De a figyelmes szemlélő többször is rajtakaphatta volna, hogy mégiscsak emberi szív dobog ebben a vasból készült testi hüvelyben.

A doktor folyvást csak elemezte, tanulmányozta, de nem tudta, hova tegye ezt a furcsa emberi szerkezetet, ezt a természetfölötti jellemet.

A hőmérő higanya tovább süllyedt. Már elhagyatott volt a fedélzeti sétány. Csak a siralmasan üvöltöző grönlandi kutyák őgyelegtek rajta.

Egy matróz mindig fűtőnek volt beosztva, s a kályhán volt a szeme, nehogy a tűz kialudjék, mert mihelyt lappadt a parázs, nyomban beosont a terembe a hideg, a jég menten belepte a falakat, s a hirtelen megfagyott nedvesség hó alakjában hullt a hajó boldogtalan lakóira.

E kimondhatatlan szenvedések közepette érték el a december 8-át. Ezen a napon a doktor szokása szerint kiment, hogy megnézze a kiakasztott hőmérőt. Mikor rátekintett, látta, hogy a hőmérőbe belefagyott a higany.

- Negyvennégy fok, fagypont alatt! - mormogta magában, és beleborzongott.

S ezen a napon dobták a kályhába az utolsó darab szenet.


XXVII.
A KARÁCSONYI NAGY HIDEGEK

A kétségbeesés pillanata volt ez. Itt a halál, s méghozzá a fagyhalál! Ez a gondolat egész iszonyatával erőt vett rajtuk. És az utolsó széndarab gyászos sistergéssel égett. A tűz már kihunyással fenyegetett, s a terem hőmérséklete máris érezhetően alábbszállt. De Johnson most előszedte azt az új tüzelőanyagot, amelyet a tengeri állatokból nyertek, s telerakta vele a kályhát. Majd csepűt áztatott a fagyos olajba, azt is hozzátette, s csakhamar elég meleg lett a helyiségben. Ám ennek a zsírnak a szaga elviselhetetlen volt. De hát mit lehetett tenni ellene? Bele kellett törődni. Johnson maga is belátta, hogy ez az ő pótfűtőanyaga bizony nem valami elsőrangú, s például a liverpooli polgári házakban nem sok sikerre számíthatna.

- És én azt mondom - magyarázta -, hogy ez az ocsmány szag talán mégiscsak hoz valami jót.

- Ugyan mit? - kérdezte a hajóács.

- A jegesmedvéket! Azokat majd idevonzza hozzánk ez a szag, mert a mackók ezt valóságos ínycsiklandozó illatnak érzik.

- Na jó, de mire nekünk a medvék? - okvetetlenkedett Bell.

- Kedves Bell barátom - felelt Johnson -, mi már nem számíthatunk a fókákra. Azok eltűntek, mégpedig hosszú időre. Ha tehát most nem jönnek a medvék, hogy az ő részükkel járuljanak hozzá a tüzelőnkhöz, akkor nem tudom, mi lesz velünk.

- Igazat beszélsz, Johnson. A mi sorsunk nagyon bizonytalan. Helyzetünk irtózatos. És ha ez az újfajta fűtés se jut nekünk, akkor igazán nem tudom, hogy mi módon...

- Még van egy módja!...

- Még egy másik? - kétkedett Bell.

- Igen, Bell, végső szükség esetén van még valami..., de persze a kapitány ezt sohasem... És mégiscsak rá kell tán fanyalodnunk.

A jó öreg Johnson szomorúan rázta meg a fejét, s gondolataiba mélyedt. Bell nem akarta zavarni. Tudta jól, hogy ezek a keservesen szerzett zsírdarabok nyolc napra se elegendők, még ha a legtakarékosabban bánnak is velük.

A főmatróz nem tévedett. A szél alatti oldalról több medvét jeleztek, ez a dögletes bűz vonzotta oda őket. A még talpon levő matrózok vadásztak rájuk. De ezek az állatok meglepően gyorsak, és olyan agyafúrtak, hogy minden ellenük alkalmazott haditaktika csődöt mondott. Teljes lehetetlenség volt a közéjükbe férkőzni, és a legjobban célzott golyók se találták el őket.

A kétárbocos legénységét komolyan fenyegette a fagyhalál veszélye. Negyvennyolc óráig se lehetett ellenállni ennek a hidegnek, amely csakhamar úrrá lesz a közös helyiségen. Valamennyien rettegve várták, mikor fogy el az utolsó darab fűtőanyag.

Nos, ez a perc december 20-án délután három órakor elérkezett. A tűz kialudt. A kályha körül gubbasztó matrózok rémült szemmel néztek egymásra. Hatteras mozdulatlanul ült a sarokban. A doktor, szokása szerint, izgatottan járt le s fel. Most már ő se tudta, mit kellene kitalálni.

A terem hőmérséklete hirtelen -22°-ra süllyedt.

De ha a doktort most már cserbenhagyta is a képzelőtehetsége, ha most már ő se tudta, mitévő legyen, akadtak mások, akik tudták, mi most a teendő. A hideg, elszánt Shandon, a dühtől alig látó Pen s még két-három cimborájuk, azok közül, akik még bírták valahogy magukat, most odaléptek Hatteras elé.

- Kapitány - szólította meg Shandon.

Hatteras felállt.

- Mit óhajt, uram? - mondta.

- Kapitány, kialudt a tüzünk.

- Na és? - nézett rá kérdően Hatteras.

- Ha önnek az a szándéka velünk, hogy itt pusztuljunk a hidegtől - folytatta rettentő gúnnyal Shandon -, kérjük, hozza ezt tudomásunkra!

- Az én szándékom az - felelte nagyon komolyan Hatteras -, hogy itt mindenki az utolsó emberig teljesítse kötelességét.

- De van még valami, ami a kötelességnek is fölötte áll, kapitány - vágott vissza a másodtiszt -, s ez az önfenntartás joga. Ismétlem önnek, hogy tűz nélkül állunk itt, s ha ez így megy tovább, két napon belül egyikünk sem él!

- Nincs fám - felelte tompán Hatteras.

- Hát osztán! Ha mán nincs az embernek fája, akkor oda mén, ahun nő, oszt' vág magának! - ordította Pen.

Hatteras elsápadt a dühtől.

- Hol nő itt fa? - mondta.

- A fedélzeten - felelte szemtelen hangon a matróz.

- A fedélzeten? - kiáltotta a kapitány, s keze ökölbe szorult, szeme szikrázott.

- Hát persze - felelt Pen -, ha mán a hajó arra se elég jó, hogy vigye a legénységét, akkor tűzre a hajóval!

Mikor Pen belekezdett ebbe a mondatba, Hatteras fejszét ragadott, s mire Pen befejezte, a fejsze a feje fölé emelkedett.

- Nyomorult! - kiáltotta a kapitány.

A doktor kettejük közé vetette magát, a fejsze a földre csapott le, s megállt a hajópadlóban. Johnson, Bell és Simpson körülvették Hatterast, mintha vissza akarnák tartani. De most siránkozó, panaszos, fájdalmas hangok ütötték meg fülüket, a halálos ágyakká vált fekhelyek felől...

- Tüzet! Rakjatok tüzet! - nyöszörögték a takarójuk alatt didergő szerencsétlen betegek.

Hatteras erőt vett magán, s néhány pillanatnyi szünet után nyugodt hangon mondta:

- Hogyan térünk vissza Angliába, ha elpusztítjuk a hajónkat?

- Uram - felelte Johnson -, talán nem lenne baj, ha felfűtenénk azokat a farészeket, amelyek kevésbé szükségesek. Mondjuk, a fenyőgerendát meg a hajóperemet...

- Még mindig megmaradnak a bárkák - folytatta Shandon -, de egyébként is: senki sem akadályoz meg bennünket abban, hogy kisebb hajót építsünk a régi maradványaiból!...

- Soha! - felelte Hatteras.

- De... - próbált kissé hangosabban ellenkezni néhány matróz.

- Van borszeszünk elég - jutott eszébe Hatterasnak -, fűtsék fel ezt, akár az utolsó cseppig.

- Nahát, akkor gyerünk azért a borszeszért! - felelt Johnson, de a hangjában hamis bizakodás csendült.

Jókora kanócdarabot mártottak meg borszeszben, a lángok végignyaldosták a kályha belső falait, s a terem hőmérséklete néhány fokkal emelkedett.

E vigasztalan jelenetet követő napokon déli szél kezdett fújni, a hideg enyhült, kavarogva esett a hó. A nap kevésbé nedves óráiban az emberek egynémelyike el is hagyhatta a hajót, de a hóvakság meg a skorbut miatt legtöbbjüknek a szobát kellett őriznie. Különben sem lehetett se vadászni, se halászni.

Egyébként a dühöngő hideg csak egy kis szünetet tartott, és 25-én, váratlan szélroham után a megfagyott higanyszál ismét láthatatlanná vált a hőmérőben. Így hát most már a borszeszhőmérőre szorultak, amely a legnagyobb hidegben sem fagy be.

A doktor elképedve bámult a -52°-ot mutató hőmérőre. Aligha adatott meg valaha is embernek, hogy ilyen hideget kelljen elviselnie.

Sötéten csillogó tükörként borította a hajópadlót a jég. Sűrű köd lepte el a termet. Vastag hópihékben hulldogált a megfagyott pára. Már nem is látták egymást. A végtagokból visszahúzódott a benső melegség, a kezek, lábak elkékültek. A fej, mintha vasabroncs szorítaná körös-körül, a gondolatok összekuszálódtak, s közelgett a téboly. S ami a legrémítőbb tünete a fagyhalálnak: megbénult a nyelv, s hangot se bírt formálni többé.

Mióta azzal fenyegették a matrózai, hogy felfűtik a hajóját, azóta Hatteras hosszú órákon át rótta a fedélzetet. Vigyázott, őrködött. Ez a fa itt: az ő húsa! Kezét-lábát vágják le inkább, mintsem akár egy darabkát ebből a fából. Felfegyverkezett, s jól ügyelt, mit se bánta a hideget, a havat, a jeget, amely kővé fagyasztotta ruházatát, hogy úgy vette körül a testét, mint valami gránitpáncél. Duk megértette gazdáját, ott ugatott a nyomában, s szűkölve kísérte lépteit.

De december 25-én mégis lement a kapitány a közös terembe. A doktor összeszedte végső energiáját, s egyenesen odalépett hozzá.

- Hatteras - mondta neki -, ha nem rakhatunk tüzet, meghalunk!

- Soha! - kiáltotta a kapitány, mert jól tudta, mire kell felelnie tulajdonképpen.

- De muszáj - unszolta szelíden a doktor.

- Soha - ismételte még keményebben Hatteras. - Én ebbe soha nem egyezem bele. Ám szegjék meg a parancsomat, ha akarják!

Ez hát engedélynek számított a cselekvésre. Johnson és Bell felsiettek a fedélzetre. Hatterasnak hallania kellett, mint ropog a hajó a fejszecsapások alatt. A kapitány sírt.

Ez a nap karácsony napja volt, családi ünnep Angliában, a gyermekek ünnepi estje! Mily keserű emlék ez most: a boldog gyermeksereg a feldíszített karácsonyfa körül! Ki ne emlékeznék azokra a hatalmas sülthús-szeletekre, amelyeket erre a célra hizlalt ökrök szolgáltattak? És a torták, aprósütemények és százféle tartozékaik, ami mind oly kedves emlék az angol ember szívének. S itt? A fájdalom, a kétségbeesés, a szomorúság netovábbja. És a karácsonyfa? Egy, a jégvilág legvégén elveszett hajónak fadarabjai.

De a tüzecske mellett mégiscsak visszatért az érzés a lelkekbe s a bizalom a szívekbe. A forró italok, a tea, a kávé nyomban valami jólétfélét varázsoltak ide. S mert a reménység oly szívós tartozéka a léleknek, az aléltságukból ocsúdó lelkekbe visszatért a remény. A szomorúság s az öröm e váltakozása közben végződött ez a gyászos 1860-as esztendő, amelynek korai tele meghiúsította Hatteras kapitány merész tervét.

És egy váratlan felfedezés folytán, éppen 1861. január elseje lett számukra nevezetes. A hideg kissé engedett. A doktor ismét hozzáfogott szokásos tanulmányaihoz. Éppen sir Edward Belchernek a sarktengeri expedíciójáról szóló beszámolóját olvasgatta. Hirtelen, s legnagyobb meglepetésére, olyan fejezetre bukkant benne, amely eddig elkerülte figyelmét. Ismét és ismét elolvasta. Nem, nem tévedhetett.

Sir Edward Belcher arról számol be itt, hogy amikor ő a De la Reine-csatorna végpontjához érkezett, emberek vonulásának s tanyahelyének szembetűnő nyomait fedezte fel.

"Ezek olyan építmények maradványai voltak - mondta beszámolójában Belcher -, amelyeket semmiképpen se lehet holmi bárdolatlan, nomád eszkimó törzseknek tulajdonítani. A rendesen megalapozott falak szilárdan álltak a talajon. A helyiségek belsejét kővel burkolták, s vastagon hintették fel tetszetős, apró kaviccsal. Számtalan rénszarvas-, rozmár- és fókacsontra akadtunk odabenn. Szénre is bukkantunk.

Az utolsó szavak olvasásakor a doktornak támadt egy ötlete. Fogta a könyvét, s elmondta Hatterasnak, mit olvasott.

- Szén! - kiáltott fel a kapitány.

- Úgy van, Hatteras, szén. Vagyis az, ami az életet jelenti számunkra.

- Szén! Ezen a pusztaságon! - álmélkodott Hatteras. - Nem, ez lehetetlen!

- Már miért kételkednénk benne, Hatteras? Belcher nem állíthatta volna ezt, ha nem biztos benne, ha nem látja a tulajdon szemével.

- És most aztán, doktor?

- Most aztán százmérföldnyire se vagyunk onnan, ahol Belcher a szénlelőhelyre bukkant. Mi az nekünk, egy ilyen kis százmérföldes kirándulás? Semmi. Már hosszabb kutatóutakat is tettek a jégmezőkön, nem is egyszer, s éppily hidegben. Induljunk hát útnak, kapitány!

- Indulunk! - kiáltott fel Hatteras. Máris helyeselte a doktor véleményét, s élénk képzeletével már látta is a menekvés esélyeit.

Johnsont nyomban értesítették elhatározásukról, s ő is helyeselte a tervet. Ő meg társaival közölte. Voltak, akik örültek neki, s voltak, akiket hidegen hagyott.

- Szén, ezen a tájon! - nyöszörögte a vackán fájdalmában vergődő Wall.

- Csak hadd csinálják - felelte neki titokzatosan Shandon.

De mielőtt még az utazás előkészületeihez hozzáfogtak volna, Hatteras teljes pontossággal meg akarta állapítani a Forward földrajzi fekvését. Könnyen megérthetjük, miért volt oly fontos ez a számítás, s miért kellett ezt matematikai pontossággal végezni: ha messzire kerülnek a hajótól, biztos számadatok nélkül nem találnak vissza hozzá.

Hatteras felment hát a fedélzetre; különböző időpontokban többféle holdtávolságot jegyzett össze, valamint a főcsillagok délköri magasságát.

Ezek a megfigyelések komoly nehézségekbe ütköztek, mert a nagy hidegben Hatteras lélegzete jégpárával borította a készülékek üveg és tükör alkatrészeit, s szempillája is égő fájdalmat okozva fagyott oda a távcső rézkarikájához, valahányszor csak beletekintett.

Mégis sikerült teljes pontossággal elvégeznie az alapszámításokat, s lement a terembe, hogy feldolgozza az adatokat. Mikor ezzel a munkával elkészült, meghökkenve emelte fel a fejét, kiteregette térképét, rámutatott, és a doktorra nézett.

- Nos? - kérdezte emez.

- Milyen északi szélesség alatt voltunk mi a telelés kezdetekor?

- Hisz tudja. Az északi szélesség 78° 15'-e és a nyugati hosszúság 95° 35'-e alatt, pontosan a hideg sarkpontján.

- Nos - súgta oda neki Hatteras -, akkor a mi jégmezőnk úszik! Két teljes fokkal kerültünk északabbra és nyugatabbra, és így most legalábbis háromszáz mérföldnyire vagyunk az ön szénlelőhelyétől.

- És ezt ezek a szerencsétlenek nem is tudják! - kiáltott fel a doktor.

- Pszt! - súgta Hatteras, s ajkára helyezte ujját.


XXVIII.
ELŐKÉSZÜLETEK AZ INDULÁSRA

Hatteras nem akarta közölni legénységével, hogy mi az új helyzet. S ebben igaza is volt. Ezek a boldogtalanok talán megőrülnek kétségbeesésükben, ha megtudják, hogy ismét észak felé ragadja őket magával ez az ellenállhatatlan erő. A doktor megértette s helyeselte a kapitány hallgatását.

Hatteras szívébe rejtette annak titkát, hogy milyen benyomást tett rá ez a felfedezés. Az elemek ellen folytatott, több hónap óta tartó szüntelen harcában ez volt az első boldog pillanata. Százötven mérfölddel északabbra vitte a tengerár, alig volt már nyolcfoknyira a Sarktól! De oly mélyen rejtette el ezt az örömét, hogy a doktornak még csak sejtelme sem volt róla. Clawbonny azt kérdezte önmagától, vajon miért ragyog mostanában ilyen szokatlanul a kapitány szeme. De semmi egyebet nem vett észre rajta. A legtermészetesebb válasz erre a kérdésre még csak eszébe se jutott.

A Sark felé közeledő Forward eltávolodott a sir Edward Belcher felfedezte szénrétegek helyétől. Száz mérföld helyett kétszázötven mérföldnyi utat kellett tennie dél felé annak, aki erre a szénre rá akart akadni. De Hatteras és Clawbonny, miután ezt röviden megbeszélték, mégis az indulás mellett döntöttek.

Ha Belcher igazat mondott - márpedig szavahihetőségét nem lehet kétségbe vonni -, akkor ma is mindennek abban az állapotban kell ott lennie, amelyben ő hagyta volt. 1853 óta egyetlen expedíciót se indítottak ezekre a legtávolabbi területekre. Nem akadtak eszkimóra ezen a földrajzi szélességen, vagy csak igen ritkán láttak egyet-egyet. Az a kellemetlen meglepetés, amely a Beechey-szigetnél érte őket, nem ismétlődhet meg Új-Cornwall partjain. Az ezen a tájon uralkodó nagy hideg örökre konzerválja a hatásának kitett tárgyakat. Ennek a sarkvidéki kirándulásnak tehát kedvező esélyei voltak.

Úgy számították, hogy az út legfeljebb negyven napot vesz igénybe, ennek megfelelően végezte hát Johnson az előkészületeket.

Első gondja a szán felszerelése volt. A szánjuk grönlandi formájú jármű volt; harmincöt hüvelyk széles s huszonnégy láb hosszú. Az eszkimók gyakran ötven láb hosszú szánokat is készítenek. Ez az ő szánjuk hosszú, elöl-hátul felhajlított, s két erős kötéllel íjként kifeszített deszkákból állt. Ez a szerkesztés holmi rugalmasságot kölcsönzött a szánnak, s csökkentette a rázkódtatás veszélyét. A szán könnyedén siklott a jégen, de havazás idején, amikor még nem fagyott keményre a hófelület, két egymás mellé helyezett alvázdarabot erősítettek hozzá, s az ily módon megemelt szánt mi sem akadályozta könnyed futásában. Egyébként - eszkimó módra - még kén és hó keverékével is bedörgölték a talpakat, s pompásan siklott, csak úgy röpült a szán.

A szán elé hat kutyát fogtak. Ezek bár sovány, de erőteljes állatok voltak, s látszólag nemigen szenvedtek a kemény téltől. Dámvadbőrből készült hámjuk jó állapotban volt. Nyugodtan lehetett számítani erre a kutyafogatra, amelyet lelkiismeretes grönlandi eszkimóktól vásároltak. A hat kutya könnyedén, megerőltetés nélkül képes volt húzni a kétezer fontnyi teherrel rakott szánt.

A táborozás kellékei ezek voltak: egy sátor, arra az esetre, ha hókunyhó építése nem lenne lehetséges, egy nagy darab vízhatlan ponyva, amely megakadályozza, hogy a test melege felolvassza a havat, ha a hómezőn kell leheveredniük, s végül több gyapjútakaró és bivalybőr. Mindezen kívül még a felfújható gumicsónakot is magukkal vitték.

Az élelmiszerkészlet öt láda, összesen mintegy négyszázötven font súlyú pemmicanből állt. Egy kutyára s egy emberre napi egy-egy font pemmicant számítottak. Dukot is beleszámítva hét kutyájuk volt. Hatteras kimondotta, hogy az expedíción részt vevő emberek száma nem lehet több négynél. Tizenkét gallon, azaz csaknem százötven font súlyú borszeszt, elegendő teát, kétszersültet, egy kis hordozható konyhát, jókora mennyiségű kanócot, csepűt, lőport, lőszert és négy darab kétcsövű vadászfegyvert is vittek magukkal. Az expedíció tagjai Parry kapitány találmánya szerinti gumitüszőket kötnek majd a derekukra, amelyekben a test melege és a gyaloglás mozdulatai folyékony állapotban tartották a kávét, a teát és a vizet.

Johnson különös gondot fordított a hócipő-felszerelésre, ezekre a szíjakkal ellátott fakeretekre, amelyeket korcsolyaként lehetett használni. A teljesen felfagyott, kemény talajon jobban beváltak a dámvadbőrből készült bocskorok. Mindkét fajta lábbeliből minden utas két-két párt kapott.

Ezek a fontos előkészületek négy teljes napig tartottak. Azért mondjuk, hogy fontosak, mert ha csak valami csekélységről is megfeledkeznek, ez az egész expedíció vesztét okozhatja. Hatterasnak gondja volt rá, hogy minden délben megállapítsa a hajó földrajzi fekvését. Teljes biztosságra kellett szert tenni ezekben a számításokban, ha vissza akartak találni.

Hatterasnak most ki kellett válogatnia útitársait. Hát ez bizony nehéz feladat volt. Némelyik emberét nem lett volna tanácsos magával vinni, de azt is meg kellett gondolni, hogy a hajón hagyja-e őket. Minthogy azonban mindnyájuk üdve ennek az útnak a sikerétől függött, fontos volt, hogy a kapitány megbízható, kipróbált útitársakat válasszon.

Shandon tehát nem jöhetett számításba. Egyébként ő nem is bánta ezt. James Wallnak az ágyat kellett őriznie, ő hát nem vehetett részt az expedíción. Egyébként a betegek állapota nem rosszabbodott. A kezelésük ismételt bedörzsölésből és nagy adag citromléből állt. Ezt a kezelést nem volt nehéz elvégezni, s a doktor jelenlétére emiatt egyáltalán nem volt szükség. Így hát a doktor állt az utasok élére, s távozása a legcsekélyebb ellenkezéssel sem találkozott.

Johnson nagyon szerette volna elkísérni a kapitányt veszélyes vállalkozására. De Hatteras félrevonta, és gyöngéden, csaknem meghatott hangon ezt mondta neki:

- Johnson, én csakis önben bízom. Ön az egyetlen tiszt, akire rábízhatom a hajómat. Jó tudnom azt, hogy ön vigyáz Shandonre meg a többiekre. A tél ideláncolja őket, de ki tudja, milyen sötét terveket forgatnak gonosz fejükben? Én önt határozott utasításokkal látom el, melyek szerint, ha a szükség úgy hozza, ön lesz a hajón a parancsnok. Ön lesz itt az én második énem. Mi legfeljebb négy-öt hétig leszünk távol, s nyugodt leszek, ha önt tudom ott, ahol én nem lehetek. Önnek fára van szüksége, Johnson. Tudom! De mégis, kímélje az én szegény hajómat, amennyire csak lehet. Megértett engem, Johnson?

- Értem önt, kapitány - válaszolta az öreg tengerész. - S ha ön óhajtja, itt maradok.

- Köszönöm! - szorította meg Hatteras a főmatróz kezét, s hozzátette: - Ha látja, hogy nem jövünk vissza, Johnson, várja be a következő jégzajlást, s próbálkozzék meg egy felderítőúttal, nyomuljon a Sark felé. De ha a többiek ezt ellenzik, akkor ne törődjék velünk, s vigye vissza a Forwardot Angliába.

- Ez az ön óhaja, kapitány?

- Ez az én határozott akaratom - felelt Hatteras.

- Parancsait teljesítem - mondta egyszerűen Johnson.

Mikor Hatteras így határozott, a doktor sajnálta itthagyni ezt a derék barátját, de be kellett látnia, hogy a kapitány helyesen cselekedett.

Bell hajóács és Simpson volt a másik két útitárs. Bell egészséges volt; jóravaló, önfeláldozó ember, minden bizonnyal nagy szolgálatokat tesz majd a hómezőn való táborozáskor. Simpson, bár nem volt olyan határozott jellem, mégis részt akart venni ebben az expedícióban, ahol mindkét minőségében, úgy is mint halász s úgy is mint vadász, hasznosíthatta magát.

A kis csapat hát így alakult: Hatteras, Clawbonny, Bell, Simpson, és a hűséges Duk. Vagyis négy ember és hét kutya táplálásáról kellett gondoskodni. Ennek megfelelően számították is ki tehát a szükséges élelmiszer-mennyiséget.

Január első napjaiban a hőmérséklet nem változott, átlagosan -37° volt. Hatteras türelmetlenül leste, mikor változik már az idő, többször is megnézte a légsúlymérőt, de már ebben a készülékben sem lehetett megbízni. Úgy látszik, a sarkvidéken ez a műszer is elveszti szokott pontosságát. A természet ez éghajlat alatt jelentős kivételeket tesz általános érvényű törvényei alól; így például a derült égbolt nem mindig jelentett itt hideget, s a havazás se hozott enyhe időt. Amint ezt már sok sarktengeri utazó tapasztalta, a légsúlymérő ingadozott, hamarosan leszállt, ha északi és keleti szél fújt; ha a légsúlymérő leszállt, ez szép időt hozott, ha meg emelkedett, ez havat vagy esőt jelentett. Így hát nem adhattak hitelt a készülék jelzéseinek.

Végre, január 5-én keleti szél kerekedett, s kilencfokos enyhülést hozott; a hőmérő higanyszála -28°-ra emelkedett. Hatteras úgy döntött, hogy másnap útra kelnek; már nem bírta tovább, hogy szeme láttára vagdalják szét a hajóját. Már az egész hátsó fedélzet eltűnt a kályhában.

Január 6-án, hóförgeteg közepette, elhangzott hát a parancs: indulás!

A doktor utolsó tanácsaival látta el a betegeket. Bell és Simpson hallgatagon szorított kezet társaival. Hatteras hangos szóval akart búcsút venni tőlük, de látta, hogy csupa gonosz tekintet szegeződik rá. Shandon ajkán mintha gúnyos mosolyt látott volna, de erre se szólt semmit. Mikor most rátekintett a Forwardra, még habozott is egy pillanatig, hogy elinduljon-e.

De nem másíthatta meg az elhatározását; a jégmezőn már ott várt a megrakott szán, az elébe fogott kutyákkal. Bell indult el elsőnek. A többiek követték. Johnson negyedmérföldre elkísérte őket. De Hatteras megkérte, térjen vissza a hajóra. A vén tengerész hosszan intett nekik istenhozzádot, s visszafordult.

Most utoljára tekintett vissza a hajóra Hatteras kapitány, s látta, mint tűnnek el az árbocok csúcsai az ég sötét hófellegei mögött.


XXIX.
UTAZÁS A JÉGMEZŐKÖN ÁT

A kis csapat délkeletnek tartott, Simpson hajtotta a szánba fogott kutyákat. Duk buzgón segített neki, nem is nagyon lepte meg őt társainak foglalkozása. Hatteras a doktorral hátul haladt, míg Bell, akinek az út megvilágítása volt a feladata, elöl menetelt, s megvasalt végű botjával tapogatta az utat maga előtt.

A hőmérő higanyszála emelkedett; ez közelgő havazást jelentett. A hó nem is váratott magára sokáig: hamarosan nagy pelyhekben hulldogált. A hófergeteg fátyolán nemigen láttak át, s ez is megnehezítette az előrehaladást. El-eltértek az egyenes iránytól, s lassan haladtak, mégis számíthattak arra, hogy három mérföldet megtesznek egy óra alatt.

A jeges szél nyomásától egyenetlen felületűvé, göröngyössé vált a hómező. A szán gyakran nagyokat zökkent, és az út lankás részein néha úgy megdőlt, hogy már-már felfordult. De végül is mégiscsak sikerült kimászni a bajból.

Hatteras és társai gondosan beburkolóztak grönlandi módra szabott bőrruháikba. Ezek az öltönyök nem éppen az utolsó londoni divat szerint készültek, de úgy, hogy alkalmasak legyenek erre az éghajlatra; az utasok arcát a szorosan rásimuló csuklya védte a széltől meg a hótól. Csak a száj, az orr és a szemek szenvedtek a szabad levegőtől, s bizony senki se szavatolt ezekért a testrészekért. Pedig semmiféle olyan kényelmetlen ruhadarab nem volt rajtuk, mint például a magas nyakbavaló, hósapka, ami mind egykettőre úgy jéggé fagy a sarkutazón, hogy csak fejszével lehet róla levagdalni; márpedig ez még a sarki tengereken is csúnya módja a vetkőzésnek. Éppen ellenkezőleg: szabad utat kell engedni a lélegzetnek, amely menten megfagy itt, ha akadályba ütközik.

Fárasztó egyhangúság honolt a végtelen hómezőn. Szerte, mindenütt, megtorlódott, egyforma alakú jégtömbök s hummockok, amelyek viszont annyira különböző formájúak voltak, hogy már különbözőségük számított egyformaságnak. Ugyanarra a mintára öntött jégalakzatok és jéghegyek, köztük kanyargó völgyek kígyóznak. Iránytűvel a kezükben meneteltek az utasok, s alig váltottak szót. Ebben a jeges levegőben valóságos szenvedést okozott még az is, ha a szájukat kinyitották. Az ajkak között azon nyomban hegyes jégkristályok képződtek, amelyeket nem bírt felolvasztani a lehelet melege. Így hát szótlanul bandukoltak, mindegyik botjával tapogatta ki maga előtt az ismeretlen utat. Bell léptei mélyen benyomódtak a lágy hórétegbe, s társai nagy vigyázattal lépdeltek utána. Az ő nyomát a csapat többi tagja is bátran követhette.

Minden irányban keresztezték egymást a medve- és rókanyomok, de ezen az első napon lehetetlen volt akár csak egyet is észrevenni ez állatok közül. Vadászni rájuk egyébként veszélyes és hiábavaló is lett volna; a már amúgy is túlterhelt szánra nem lehetett volna többet felrakni.

Az ilyenfajta kirándulásokon az a szokás, hogy útjukban élelmiszer-lerakatokat hagynak az utazók. Hókuckókat vájnak, s abban rejtik el az élelmiszert a ragadozók elől; így egyrészt kevesebbet kell cipelniük, s visszafelé jövet aztán apránként szedik össze mindazt, amit nem volt érdemes magukkal vinni.

Hatteras nem követhette ezt a módszert ezen a hómezőn, amelyről nem tudhatta, hogy nincs-e mozgásban. Biztos talajon nyugodtan ott lehet hagyni ezeket a lerakatokat, de nem ezeken a jégmezőkön, ahol az út bizonytalansága kétessé teszi, vajon ugyanezen az úton jönnek-e majd visszafelé.

Délben Hatteras egy jégfal védelme alatt állt meg kis csapatával. Pemmican és forró tea volt az ebéd. A tea élénkítő ital, valósággal felüdíti az embert, s az utasok jócskán éltek is vele.

Egyórás pihenés után folytatták útjukat. Ezen az első napon húsz mérföld maradt el mögöttük. Estére ember s kutya egyaránt kimerült.

De bármily kimerültek is voltak, hókunyhót kellett építeniük, ahol meghúzhatják magukat éjszakára. A sátor itt nem lett volna elég. Ez másfél órás munkát jelentett. Bell nagyon ügyeskedett. A késsel faragott jégtáblák gyorsan emelkedtek fallá, gömbölyded kupola alakúra, s az utolsó negyede, boltozatzáróívet alkotván, biztosította a kis épület szilárdságát. A lágy hó szolgált malterként, azzal töltötték ki a jégtáblák közeit, s csakhamar egy darabbá fagyott az egész épület.

Ennek a rögtönzött barlangnak olyan szűk nyílást hagytak, hogy csak hasmánt lehetett bemászni. A doktor csak nagy üggyel-bajjal préselte át testét a lyukon, s a többiek követték. A kis borszeszfőzőn egykettőre elkészült a vacsora. Ebben a hókunyhóban tűrhető volt a hőmérséklet, az odakünn szabadon süvítő szél nem hatolhatott be ide.

- Asztalhoz! - kiáltotta nemsokára, legbarátságosabb hangján a doktor.

S közösen fogyasztották el az ételeket, nagyjából mindig ugyanazt, de az a fő, hogy erőre kaptak tőle. Mikor az étkezést befejezték, már csaknem leragadt a szemük az álmosságtól. A puszta hóra leterített vízhatlan vászon megóvta őket a nedvességtől. A hordozható konyha lángjánál megszárítgatták a harisnyákat meg a cipőket, majd a társaság három tagja, gyapjútakaróiba burkolózva nyugovóra tért; felváltva virrasztott fölöttük mindig a negyedik. Ennek az éjjeli őrnek egyik feladata volt, hogy a házikó nyílásának eltömődését megakadályozza, mert ha ezt elmulasztja, élve temetődtek volna ebbe a jégsírboltba.

Duk is megosztotta velük a közös hajlékot. A kutyafogat ebei odakünn maradtak, s miután befalták a részüket a vacsorából, egy hóbucka belsejében találtak szél- és hómentes éji szállásra.

A nap fáradalmaitól kimerülve, tüstént elnyomta őket az álom. A doktorra hajnali három órakor jutott az őrállás sora. Az orkán nekiszabadult ezen az éjszakán. Különös helyzet volt. Itt bújtak meg ezek a hóba veszett, a világtól elszakadt emberek, ebben a jégsírboltban, amelynek falai szüntelen vastagodtak a hófúvásban.

Másnap reggel hat órakor folytatódott az egyhangú kutyagolás. Mindig ugyanazok a völgyek, ugyanazok a jéghegyek; olyan egyformaság ez, amelynek közepette nehéz támpontot találnia a szemnek. De néhány fokkal hidegebb lett, s ez meggyorsította az utasok haladását, mert jéggel vonta be a hófelületet. Gyakran találkoztak holmi jelződombhoz vagy eszkimó kunyhóhoz hasonló kis dudorokkal. A doktor le is bontatott egyet, éppen csak azért, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, de csak egy egyszerű jégtömböt talált benne.

- Miben reménykedik, Clawbonny? - szólt oda a doktornak Hatteras. - Tán nem mi vagyunk az elsők, akik a földgolyónak ezt a részét tapossuk?

- Hát ez valószínű - felelte a doktor. - De végül is, ki tudhatja?

- Ne vesztegessük az időt hiábavaló keresgéléssel - folytatta a kapitány. - Én sürgősen vissza akarok térni a hajómra, még akkor is, ha nem akadunk rá arra az annyira áhított szénre.

- Ebben a tekintetben én reménykedem - mondta a doktor.

- Doktor - mondta, mint már annyiszor, Hatteras -, nem jól tettem, hogy elhagytam a Forwardot. Ez hiba volt! A kapitánynak a hajóján a helye, s nem másutt.

- Ott van Johnson.

- Hát ez igaz! De végül is... Siessünk! Siessünk!

A csapat gyorsan haladt. Minduntalan felhangzott Simpson kiáltozása, amint a kutyákat nógatta. Ezek, valami furcsa, foszforeszkáló tünemény következtében, mintha lángban álló úton futottak volna, s a szán alváza szinte szikraport vert fel. A doktor előresietett, hogy ezt a különös havat tanulmányozza. Miközben egy dudoron akart átugrani, hirtelen eltűnt. Bell épp a közelében volt, s nyomban odaszaladt.

- Hé, Clawbonny úr! Mi történt magával? - kiáltotta aggodalmasan; közben Hatteras és Simpson is odaért.

- Doktor! - kiáltotta a kapitány is.

- Itt vagyok! Ebben a lyukban - válaszolt egy megnyugtató hang -; adjanak egy kötelet, s rögtön fent leszek!

Kötelet nyújtottak le a doktornak, aki ott gubbasztott, egy tíz láb mély hótölcsér fenekén. Most derekára hurkolta a kötelet, s három társa nagy nehezen felhúzta.

- Megsebesült? - kérdezte Hatteras.

- Dehogyis! Semmi bajom - felelt a doktor. Szeme-szája, az a jóságos arca csupa hó lett.

- De mi történt tulajdonképpen?

- Ezt is a sugártörés okozta! - felelte nevetve a doktor - mindig csak az a sugártörés! Azt hittem, egy láb széles kis árkon kell átlépnem és tíz láb mély lyukba pottyantam! Ó, ezek az optikai illúziók! Illúzióimból csak ez maradt, barátaim, fájna, ha ezt is elveszteném! Hát ez legyen tanulság a számukra, hogy egy lépést se tegyenek, mielőtt a talajt bottal ki nem tapogatnák maguk előtt, mert itt nem bízhat az érzékeiben az ember! Itt mindent összevissza hall a fül, s hibásan lát a szem. Hát ez itt valóban élvezetes világ.

- Szóval folytathatjuk utunkat, doktor? - kérdezte a kapitány.

- Persze hogy folytathatjuk, Hatteras! Ez a kis zuhanás inkább használt nekem, mint ártott.

Tovább meneteltek, délkelet felé. Mikor leszállt az est, megálltak. Huszonöt mérföld volt mögöttük. Bár nagyon fáradtak voltak, a doktor, míg a jégkunyhó elkészült, mégis felmászott egy jéghegyre.

Csaknem telihold volt, s rendkívüli fénnyel tündökölt a tiszta égboltozaton; a csillagok is különös, szikrázó sugarakat vetettek. A jéghegy csúcsáról messzi ellátott a szem, a furcsa alakú dombocskákkal tűzdelt, végtelen hómezőn.

Aki innen felülről nézte ezeket a különböző, a hold arany sugárnyalábjában ragyogó, a szomszédos tömbök árnyékából élesen kiemelkedő, álló oszlopsorokhoz, felfordított hordókhoz, kőtorlaszokhoz hasonlatos jégalakulatokat, óriási, puszta, fátlan, szomorú, csendes, végtelen temetőnek gondolhatta volna, amelyben az egész világnak húsz nemzedéke kényelmesen alhatta volna örök álmát.

A hideg s a fáradtság ellenére a doktor alig bírt betelni e képpel, társai csak nehezen tudták visszatérésre bírni. De most már a pihenésre kellett gondolni. A jégkunyhó elkészült. A négy utazó bemászott, mint a vakondok, s néhány perc múlva az igazak álmát aludták.

A következő napok minden említésre méltó esemény nélkül múltak el; az út könnyű volt vagy nehéz, gyorsan haladtak vagy lassabban, már amilyen az idő szeszélye volt, hol cudar hideg, hol mindenen áthatoló nedvesség; a talajviszonyok szerint hol a bocskort, hol meg a hócipőt kellett használni.

Így érték meg január 15-ét. A hold, utolsó negyedében, csak rövid ideig volt látható. A nap, bár még mindig eltakarta a látóhatár, hat óra hosszat adott már holmi pirkadatszerű világosságot, de ez még korántsem volt elég ahhoz, hogy tisztán láthassák az utat, azt bizony még mindig az iránytű segélyével kellett kipécézni. Bell ment elöl. Hatteras pontosan a háta mögött követte őt. Simpson meg a doktor Hatteras után igazodott, hogy ők is megtarthassák az egyenes irányt. De akármennyire vigyáztak, néhányszor harminc-negyven fokkal is eltértek az iránytól, s ilyenkor mindig újra lehetett kezdeni az útkeresés munkáját.

Január 15-én, vasárnap Hatteras a délnek megtett utat csaknem száz mérföldre becsülte. Ezt a délelőttöt több ruházati és táborozáshoz szükséges holmi javítgatásának szentelték.

Délben folytatták a menetelést. Kemény hideg volt: -36°-on állt a hőmérő. A levegő kristálytiszta.

Most hirtelen, anélkül, hogy bárki előre sejthette volna a változást, valami teljesen megfagyott párafüggöny emelkedett fel a földről mintegy kilencven láb magasságba, s ott mozdulatlanul megállt. Most már egy lépésről se láthatták egymást. Ez a pára rátapadt a ruházatukra, s hosszú, hegyes kristályokkal borította el őket.

Az utasokat meglepte ez a "frost-rime" néven ismert zúzmarajelenség, s az volt az első gondolatuk, hogy mindenekelőtt együtt maradjanak, így hát összevissza kiabáltak egymásnak:

- Hé, Simpson!

- Ide, Bell!

- Clawbonny úr!

- Doktor!

- Merre van, kapitány?

A négy útitárs keresgélte egymást. Kitárt karokkal tapogatóztak a sűrű ködben, amelyen nem bírt áthatolni a szem. De leginkább az nyugtalanította őket, hogy kiabálásukra egyáltalán nem jött felelet. Mintha a pára nem vezetné a hangot.

Tehát mindegyiküknek ugyanaz az ötlete támadt: elsütni a puskát, s így adni jelt az összetalálkozásra. De ha az emberhang túl gyengének bizonyult itt, a puskalövések viszont túl erősen hangzottak, mert a visszhang szertehordta s minden irányban megismételte a dörrenéseket, dördülve olvadt egybe a hang, észrevehető irány nélkül.

Így hát most már mindenki saját ösztöne szerint cselekedett. Hatteras megállt, összefonta mellén a karját, s várt. Simpson beérte annyival, hogy nagy nehezen megállítsa a szánját. Bell visszafordult, s kezével gondosan kezdte kitapogatni saját nyomait a hóban. A doktor csetlett-botlott, nekiment a jégtömböknek, hasra esett, feltápászkodott, jobbra-balra császkált, s mindig jobban és jobban eltévedt.

Öt perc múlva így szólt önmagához:

- Ez nem megy így tovább! Furcsa egy éghajlat! Kissé sok a meglepetésekből, az angyalát! Az ember nem tudhatja, mi történik vele a következő percben, nem beszélve ezekről a hegyes kristályokról, amelyek összevissza hasogatják az ember képét. Hó! Hahó! Kapitány! - kiabálta ismét és ismét.

De nem kapott választ. Vaktában ismét elsütötte a fegyverét, s bár vastag kesztyű védte a kezét, a jéghideg puskacsőtől mégis égő fájdalmat érzett. Közben mintha valami bizonytalan tömeget vett volna észre, néhány lépésnyi távolságban.

- Végre! - kiáltott fel. - Hatteras! Bell! Simpson! Maguk azok? Ugyan, válaszoljanak már!

Tompa dörmögés volt a felelet.

- Tyű! - gondolta a doktor. - Hát ez mi?

Az a különös tömeg közeledett, s kilépve az első dimenzióból, körvonalai élesebbé lettek. Rettenetes gondolat vert tanyát a doktor agyában.

- Medve! - mondta magában.

S valóban, hatalmas medve lehetett. Nyilván eltévedt a ködben, összevissza kódorgott, s most visszafordult, kockáztatva, hogy beleütközik az utasokba, hisz nem is sejthette jelenlétüket.

- Na most aztán szépen vagyunk! - gondolta a doktor, s nem moccant.

Hol a ködben eltűnt állat lélegzését érezte, hol meg a szörny óriási mancsait látta, amint a levegőt csapdossák. Ezek a mancsütések, oly közel zúgtak el mellette, hogy a hegyes karmok többször is megtépték a doktor ruháját. A doktor hátraugrott, s ekkor a mozgó tömeg úgy tűnt el, mint egy álombéli rémkép.

De amint így hátrált, a doktor egyszerre csak azt érezte, hogy a talaj emelkedik a lába alatt; belekapaszkodott a jégkiszögellésekbe, s így sikerült megmásznia két jégtömböt. Most aztán botja hegyével tovább tapogatózott.

- Jéghegy! - motyogta magában. - Ha felkerülök a csúcsára, megmenekültem.

S ezzel biztatva önmagát, meglepő mozgékonysággal kapaszkodott mintegy kilencven láb magasságba. Fejével áttörte ezt a zúzmarává fagyott ködöt, amelynek felső rétege élesen elvált a légrétegtől.

- Helyben vagyunk! - mondta önmagának, mikor körültekintett, és megpillantotta három társát, amint ebből a sűrű folyadékból felmerültek.

- Hatteras!

- Clawbonny úr!

- Bell!

- Simpson!

Csaknem egyszerre hangzott el a négy kiáltás; pompázatos fénykör világította be az égboltot, halvány sugarai felhőszerűvé színezték a zúzmaraködöt, s mintha ezüstfolyóból bukkantak volna elő a jéghegyek csúcsai. A sarkutazók egy, legalábbis száz láb átmérőjű zárt körben találták magukat. A felső légrétegek tisztaságának köszönhették, hogy ebben a nagy hidegben jól hallották egymás hangját, s hogy így a jéghegyek magasságából beszélgethettek. Az első puskalövések után, választ nem kapván, jobb híján nem tehettek mást, mint fölébe kerekedni ennek a ködrétegnek.

- A szán! - kiáltotta a kapitány.

- Kilencvenlábnyira alattunk - felelt Simpson.

- Semmi baja?

- Semmi.

- Hát a medve? - kérdezte a doktor.

- Miféle medve? - csodálkozott Bell.

- Hát az, amellyel találkoztam. Majdnem szétverte a koponyámat.

- Medve! - hökkent meg Hatteras. - Hát akkor gyerünk le.

- Azt már nem! - ellenkezett a doktor. - Hogyne, hogy aztán megint elveszítsük egymást, s kezdhetjük elölről az egészet.

- És ha az az állat a kutyáinkra veti magát? - aggódott Hatteras.

Most felhangzott Duk csaholása; az ugatás hangja áthatolt a ködön, s tisztán jutott el a fülükig.

- Ez Duk! - kiáltott fel Hatteras. - Biztos, hogy valami baj van. Én lemegyek.

Százféle üvöltözés szörnyű hangversenye kelt most a tömegből. Duk és a többi kutya dühödten eresztette ki a hangját. Ez a lárma rettentő zúgásként hatott ugyan, de olyan tompán hangzott, mintha párnás ajtók mögül szűrődnék ki a zaj. Érezni lehetett, hogy odalenn, ennek a sűrű ködnek leple alatt valami láthatatlan küzdelem folyik, s a párafelleg meg is lebbent olykor, mint a hullámok, ha ölükben a tenger szörnyei harcolnak egymás ellen.

- Duk! Duk! - kiabálta a kapitány, miközben lefelé készülődött, a ködlepte hómezőre.

- Várjon, Hatteras! Várjon! - próbálta visszatartani a doktor. - Úgy látom, felszáll a köd.

A köd ugyan nem szállt fel, de süllyedt, olyanformán, mint mikor a tó vize lassacskán apad; úgy látszott, mintha a köd visszahúzódna a talajba, ahonnan felszállott volt; a jéghegyek tündöklő csúcsai fölébe magaslottak, mások meg, amelyek eddig mintegy elmerültek a ködben, most új szigetekként bukkantak elő; egy könnyen érthető optikai csalódás folytán - miközben a köd felső rétege mind lejjebb szállt alattuk - a jégkúpokon álló sarkutazók úgy érezték, mintha a levegőégbe emelkednének.

Nemsokára láthatóvá vált a szán teteje, majd az elébe fogott kutyák, azután meg vagy harminc állatot meg nagy mozgó tömegeket pillantottak meg, és az ugrándozó Dukot, amint hol előbukkan a feje a fagyott hóréteg alól, hol meg ismét alábújik.

- Rókák! - kiáltott fel Bell.

- Medvék! - hangzott a doktor válasza. - Egy! Három! Öt medve!

- Oda a kutyáink! Oda az élelmiszerünk! - kiáltott fel Simpson.

Egy medve- és egy rókacsapat férkőzött oda a szánhoz, s alaposan megdézsmálták az élelmiszerkészletet. A fosztogatás ösztöne szép egyetértésben terelte össze őket. A kutyák veszettül ugattak, de a ragadozó banda ügyet se vetett rájuk, és az eszeveszett pusztítás folytatódott.

- Tűz! - ordította a kapitány, s közibük durrantott.

Társai követték példáját. De a négyszeres puskadörrenésre a jegesmedvék éppen csak hogy a fejüket emelték fel, s dörmögést hallatva adtak jelt az indulásra. Lassú ügetésbe fogtak, amely azonban gyorsabb volt, mint a vágtázó ló futása, és nyomukban a rókacsapattal csakhamar eltűntek az északi jéghegyek közepén.


XXX.
A JELZŐOSZLOP

A sarkvidéki éghajlatnak ez a különös tüneménye háromnegyed óráig tartott. A jegesmedvéknek és a rókáknak hát bőven volt idejük, hogy kedvükre dúlhassanak. A kemény tél következtében leromlott, kiéhezett állatoknak éppen kapóra jött ez az élelmiszer-rakomány. Hatalmas mancsok szaggatták le a szán védőhuzatát, a pemmicanes ládák feltörve tátongtak, a kétszersültes zsákok kifosztva, a tea szétszórva a havon; egy borszeszes hordócska szétvert dongákkal hevert, becses tartalma elfolyt; a táborozáshoz szükséges holmi szanaszét, teljesen feldúlva; minden a vadállatok vak dühéről, mohó éhségéről, kielégíthetetlen falánkságáról tanúskodott.

- Ez aztán a szerencsétlenség - mondta Bell, csüggedten szemlélve a pusztítást.

- S valószínűleg jóvátehetetlen - felelte Simpson.

- Először is becsüljük fel a kárt - mondta a doktor. - Aztán majd beszélhetünk róla.

Hatteras szótlanul szedte össze az üres ládákat és zsákokat, összekaparták a még ehető pemmicant és kétszersültet. A borszesz egy részének elvesztése keserves dolog volt. Enélkül nincs forró ital, se tea, se kávé. Mikor számba vették a megmaradt készletet, a doktor megállapította, hogy kétszáz font pemmican és százötven font kétszersült tűnt el. Ha tehát folytatni akarják útjukat, fél adagokkal kell beérniük.

Megbeszélték, hogy mi a teendő ilyen körülmények között. Térjenek vissza a hajóra, s kezdjék újra az expedíciót? De hogy szánhatják el magukat arra, hogy elveszítsék ezt a már megtett százötven mérföldet? Ha az annyira szükséges szén nélkül térnek vissza, ez szörnyű hatással lesz a legénység szellemére! Akad-e akkor egy is köztük, aki hajlandó folytatni ezt az utat a jégmezőkön át?

Nyilvánvaló volt hát, hogy jobb lesz továbbmenni, még a legkeményebb nélkülözések árán is.

A doktor, Hatteras és Bell emellett voltak. Simpson a visszatérést sürgette. Az út viszontagságai felőrölték egészségét. Szemlátomást gyengült. De mikor látta, hogy egyedül van vélekedésével, ismét odaállt a szán elébe, s a kis karaván folytatta útját dél felé.

A következő három napon, január 15-től 17-ig csak az utazás egyhangú eseményei ismétlődtek. Most lassabban haladtak, az utasok mind megviseltebbek lettek, már alig vonszolták a lábukat a fáradtságtól, a kutyák is csak nagy kínnal húzták a szánt. A csökkentett élelmiszeradagok sem embernek, sem állatnak nem adtak elegendő erőt. Az idő szokásos változékonyságával szeszélyeskedett, a kemény hideget egyszerre nedves, mindenen átható köd váltotta fel.

Január 18-án hirtelen megváltozott a jégmező képe. Rengeteg, piramishoz hasonló, igen magas tűhegyű csúcsokban végződő jéghegy meredt égnek a láthatáron. A talaj néhol átütött a hórétegen. Úgy látszott, hogy mészkősziklákhoz hasonlatos gneisz-, pala- és kvarcrétegek ezek. Végre hát szilárd földet érezhették a lábuk alatt, s ennek a földnek, legalábbis számításuk szerint, Új-Cornwallnak kellett lennie.

A doktor nem tudta megállani, hogy elégedetten ne toppantson ezen a szilárd talajon. Innen már csupán száz mérföldet kellett megtenniük, hogy elérjék a Belcher-fokot; de különösképpen egyre nőtt a fáradtságuk ezen az egyenetlen, hegyes sziklákkal tűzdelt, veszedelmes kőtömbökkel, hasadékokkal és szakadékokkal éktelenkedő területen. Be kellett hatolni a szárazföld belsejébe, megmászni a part magas sziklafalait, szűk hegyszorosokon kellett átkelniük, amelyekben harminc-negyven láb magasan állott a hó.

Máris visszasírták azt a csaknem sima, szinte könnyűnek mondható utat, ott a jégmezőn, ahol olyan szépen siklott a szán. Itt most bezzeg jól bele kellett feküdni a hámba, mert a kidöglött kutyák magukban már nem bírták húzni. Így hát befogták magukat a kutyák mellé, s ők is húztak, inukszakadtáig, hogy a szegény állatokon könnyítsenek. Többször is előfordult, hogy egy-egy meredekebb domb előtt az egész terhet le kellett rakni a szánról, másként nem bírták volna felvonszolni az emelkedésre, mert a jeges meredélyen semmiként sem lehetett kapaszkodni. Ilyen, alig tíz láb magas emelkedő megmászása hosszú órákig tartott. Így hát az első napon mindössze öt mérföldet haladtak ezen a földön, amelyet valóban találóan neveztek el Új-Cornwallnak, mert olyan egyenetlen s olyan hegyes csúcsokkal, éles hegygerincekkel s sziklalabirintusokkal ékes, mint Délnyugat-Angliának hasonnevű megyéje.

Másnap a szán elérte a sziklapart felső részét. Az utasok, erejük fogytán, nem voltak képesek felépíteni jégkunyhójukat, s így bivalybőrökbe burkolózva s nedves harisnyájukat mellükön szárogatva, a sátorban kellett tölteniük az éjszakát.

Könnyen érthető, milyen elkerülhetetlen következményekkel jár az ilyen egészségvédelem. A hőmérő -42° alá szállt ezen az éjszakán, s megfagyott benne a higany.

Simpson egészségi állapota nyugtalanítóan rosszabbodott. Makacs hűlés, pokoli, tűrhetetlen reumás fájdalmak kínozták, úgyhogy kénytelen volt felfeküdni a szánra, s már nem bírta vezetni a fogatot. Helyette Bell állt a szán élére. Ő is szenvedett ugyan, de fájdalmai nem voltak olyan természetűek, hogy feküdnie kellett volna. Most már a doktor is érezte ennek a rettenetes télidőben folytatott útnak keserveit, de egyetlen panaszos szó se hagyta el a száját. Ment, vánszorgott előre, botjára támaszkodva, ő világította meg az utat, s mindenkinek segített. Hatteras éppoly jó erőben, közömbösen, kiismerhetetlenül, érzéketlenül és szótlanul követte a szánt, mint az első napon.

Január 20-án olyan komiszra fordult az idő, hogy a legcsekélyebb testi erőfeszítéstől is végképp kimerült az ember. S közben még a talajnehézségek is annyira útjukat állták, hogy a doktor, Hatteras és Bell befogták magukat a kutyák mellé. A váratlan rázkódtatástól eltört a szán eleje, s meg kellett reparálni. Ilyen késleltető okok naponta többször is előfordultak.

Most egy mélyúton vánszorogtak, kötésig a hóban, s bár farkasordító hideg volt, szakadt róluk a verejték. Szót se ejtettek. Egyszerre csak Bell, aki a doktor oldalán haladt, borzadva tekint rá, majd felmarkol egy csomó havat, s szó nélkül keményen dörzsölni kezdi vele társa arcát.

- Na, mi az, Bell! - ellenkezett kézzel-lábbal a doktor.

De Bell csak dörzsölte tovább, amennyire bírta.

- Ugyan, Bell! - köpködte a doktor a havat, mert már szeme-szája, orra tele volt vele. - Elment a józan esze? Mi történt?

- Csak az - felelte Bell -, hogy ha még megvan az orra, hát azt nekem köszönheti.

- Az orrom? - csodálkozott a doktor, és arcához nyúlt.

- Úgy bizony, Clawbonny úr, ön már teljesen frost-bitten volt, az orra egészen fehér, mikor véletlenül ránéztem önre. Mondhatom, hogy ha nem végzem el sebtiben ezt az erélyes kezelést, oda lett volna ez az ékessége, amely a sarkutazásnál kissé kényelmetlen ugyan, de amelyre az életben szükség van.

Így bizony, még néhány perc, s a doktornak lefagyott volna az orra. Szerencsére Bell az erőteljes dörzsöléssel még idejében megindította a vérkeringést, s így elmúlt a veszély.

- Köszönöm, Bell - mondta a doktor -, addig is, míg viszonozhatom!

- Számíthatok is rá, Clawbonny úr - felelte a hajóács -, s adja az ég, hogy sose kelljen nagyobb bajtól tartanunk!

- Sajnos, van nagyobb is - folytatta a doktor. - Maga Simpsonra céloz! Szegény fiú; szörnyű szenvedéseket kell kiállnia!

- Aggasztónak tartja az állapotát? - kérdezte élénken Hatteras.

- Aggasztónak - felelte a doktor.

- És mitől tart?

- Heves skorbutrohamtól. A lába már megdagadt, és az ínye is sorvad. Ott fekszik a szerencsétlen a szánon, a takarója alatt, félig megfagyva, és a rázkódtatásoktól minduntalan felújulnak a fájdalmai. Nagyon sajnálom szegényt, Hatteras, de mit sem tehetek, hogy könnyítsek rajta.

- Szegény Simpson - mormolta Bell.

- Talán jó lenne, ha megállnánk egy-két napra - folytatta a doktor.

- Megállni! - kiáltott fel Hatteras. - Mikor tizennyolc ember élete függ a visszatérésünktől!

- Azért azt mondanám... - vetette ellene a doktor.

- Clawbonny, Bell, ide hallgassanak - szólt Hatteras. - Már húsz napra sincs élelmünk! Hát akkor veszthetünk akár egy percet is?

Erre sem a doktornak, sem Bellnek egyetlen szó válasza se volt, s a szán folytatta útját.

Este megálltak egy domb lábánál. Bell egykettőre barlangot vájt bele, s itt húzták meg magukat. A doktor Simpson ápolásával töltötte az éjszakát. A skorbut már nagyon kikezdte a szerencsétlent, s bedagadt ajkai szüntelenül panaszolták szörnyű szenvedéseit.

- Ó, Clawbonny úr!...

- Bátorság, fiam! - hajolt hozzá a doktor.

- Érzem, hogy én ebből nem lábalok ki! Már nem bírom tovább! Jobb lenne meghalni!

Ezekre a kétségbeesett szavakra szakadatlan gondoskodással felelt a doktor, s bár őt is elcsigázta ez a küzdelmes nap, azzal töltötte az éjszakát, hogy valami fájdalomcsillapító orvosságot keverjen a betegnek. De már a citromlé is hatástalan maradt, és a bedörzsölések se akadályozták meg a skorbut fokozatos terjedését.

Másnap vissza kellett rakni a szánra a szerencsétlent, bár arra kérte társait, hagyják őt itt egyedül, hogy békén meghalhasson. Feltették a szánra, s aztán, állandóan halmozódó nehézségek közepette, folytatták a rémséges menetelést.

A három férfi testét csontig átjárta a nedves köd; hó és dara korbácsolta az arcukat. Az igavonó barom munkáját végezték, s még csak táplálékuk sem volt elegendő.

Duk éppúgy megállta a helyét, mint gazdája. Folyvást talpon volt, oda se hederített a fáradtságra, mindig résen volt, s ösztönösen talált rá a követendő legjobb útra. Teljesen rá is bízták magukat a kutya csodálatos okosságára.

Január 23-án délelőtt, csaknem teljes sötétségben - mivel újhold volt -, Duk előreszaladt. Órákig nem is látták. Hatteras már nyugtalankodott miatta, annál is inkább, mert jegesmedvenyomok barázdálták a talajt. A kapitány már nem is igen tudta, mihez fogjon, mikor erős csaholás ütötte meg a fülét.

Hatteras meggyorsította a szán futását, s nemsokára utolérte a hű állatot. Egy szakadék mélyén találta.

Ott állt Duk, mozdulatlanul, mintha kővé vált volna, s egy jelzőoszlopféle alkotmányt ugatott. Az oszlop néhány mészkőből épült, jég fogta össze cement helyett, s jéggel volt fedve is.

- Most az egyszer jelzőoszlop ez itt, ez kétségtelen - mondta a doktor, és máris kibújt a hámból.

- De mit érünk vele? - kérdezte Hatteras.

- Hatteras, ha ez jelzőoszlop, olyan okmány lehet benne, amely fontos számunkra; de az is lehet, hogy egyben élelmiszer-lerakat is, hát érdemes megnéznünk.

- Ugyan, hol az az európai, aki idáig merészkedett volna? - válaszolta Hatteras vállat vonva.

- Ha nem is európaiak, eszkimók is építhették ezt a rejtekhelyet, hogy vadász- és halászzsákmányukat helyezzék el benne - erősködött a doktor. - Úgy vélem, ez szokásuk.

- Nos hát akkor nézze meg, Clawbonny - felelte Hatteras -, de attól tartok, nem éri meg a fáradságot.

Clawbonny és Bell csákányt ragadott, és a jelzőoszlop felé tartott. Duk még mindig dühösen ugatott. A mészkődarabokat erősen összetartotta a jég, de néhány csákányütéssel rövidesen szétdöntötték.

- Valami van benne, az biztos - mondta a doktor.

- Én is azt hiszem - felelte Bell.

Sebtiben lerombolták az emelvényt, s csakhamar ráakadtak a rejtekhelyre. Az odúban egy nedves papírdarabot találtak. A doktor szíve hallhatóan vert, mikor kezébe vette a cédulát. Hatteras is odaszaladt, elvette tőle a papírt, és ezt olvasta:

"Altam... Porpoise, 1860. december 13, 12° hossz... 8° 35 széles..."

- Porpoise! - mondta a doktor.

- Porpoise - ismételte Hatteras. - Nem ismerek ilyen nevű hajót, amely ezeken a vizeken megfordult volna.

- Nyilvánvaló - folytatta a doktor -, hogy hajósok, talán hajótöröttek jártak erre, nem is egészen két hónappal ezelőtt.

- Ez biztos - felelte Hatteras.

- Hát most mit csináljunk? - kérdezte a doktor.

- Folytatjuk az utunkat - felelte hidegen Hatteras. - Én nem tudom, miféle hajó ez a Porpoise, viszont azt tudom, hogy a Forward nevű kétárbocos visszavár bennünket.


XXXI.
SIMPSON HALÁLA

Folytatták útjukat. Új gondolatokkal töltötte el lelküket ez a meglepetés, mert ezeken az északsarki tájakon ez a legkomolyabb esemény: találkozni valakivel. Hatteras nyugtalanul vonta össze szemöldökét.

- Porpoise - töprengett magában. - Miféle hajó ez? S mi dolga itt, a sarkvidéken?

Erre a gondolatra még ebben a hidegben külön is végigfutott rajta a hideg. A doktor és Bell csak arra a két lehetőségre gondolt, amit az okmány felfedezése magával hozhatott: hogy ők mentsék meg embertársaikat, vagy azok mentsék meg őket.

De ismét nyakukon voltak a nehézségek, az akadályok, a kimerültség, s nem gondolhattak másra, csak saját, folyvást veszéllyel fenyegető helyzetükre.

Simpson állapota rosszabbodott. A doktor előtt félreismerhetetlenül jelentkeztek a közeli halál tünetei. Ő most már mit sem tehetett. Ő maga is olyan fájdalmas hóvakságban szenvedett, hogy meg is vakulhatott bele, ha nem vigyáz magára. Az alkony még eléggé megvilágította az utat, és ez a havon visszaverődő világosság csak úgy égette a szemét. A sugártörés ellen nehéz volt védeni a szemet, mert a szemüvegre jégréteg rakódott, átlátszatlan lett az üveg, s megakadályozta a látást. Márpedig az út legcsekélyebb egyenetlenségére is rendkívül gondosan kellett figyelni, s az ilyet a lehető legtávolabbról észre kellett venni. Mindenáron dacolni kellett hát a hóvaksággal. A doktor és Bell, ha egymást felváltva és szemüket elfedve is, de továbbra is irányította a szánt.

A szán nehezen siklott az elkopott alvázon. Mind keservesebben lehetett húzni. A talajnehézségek nem csökkentek. Vulkanikus eredetű területen meneteltek itt, amely éles gerincekkel volt megtűzdelve, s keresztül-kasul barázdálva. Lassanként ezerötszáz láb magasságba kellett kapaszkodniuk, hogy átjussanak a hegyormokon. A legszörnyűbb hideg uralkodott. A szélvihar és hófergeteg páratlan dühvel szabadult neki; szomorú látványt nyújtott, amint ezek a szerencsétlenek ott vonszolták magukat a kietlen ormokon.

A hóbetegség is hatalmába kerítette őket. Ez az egyforma hófehérség émelyítő hatású volt, szinte részegen, szédelegve támolyogtak tőle. Nem volt semmi szilárd pont ezen a végtelen terítőn, ahol a szem megpihenhetett volna; amit éreztek, az ahhoz a himbálózáshoz hasonlított, mikor a hajó fedélzete kicsúszik a tengerész lába alól. Nem bírtak hozzászokni ehhez az érzéshez, s az állandó kóválygástól szédült a fejük. A kábulat a tagjaikat, az álmosság a szellemüket béklyózta le; most már sokszor mintegy álomban meneteltek, míg egy-egy váratlan zökkenő fel nem rázta őket ebből az élettelenségből, hogy néhány perc múlva ismét elmerüljenek benne.

Január 25-én kezdődött a leereszkedés a meredek hegyoldalon. A kimerültségük még csak fokozódott ezeken a jeges lejtőkön. Egyetlen nehezen kikerülhető hibás lépéssel a szakadék mélyére zuhanhatnak, s ott menthetetlenül elvesznek.

Bell Hatteras segítségével nagy nehezen összeeszkábált egy hókunyhót; ebben kerestek menedéket a szerencsétlenek. Odabenn a kunyhóban egy-egy csipetnyi pemmicant vettek magukhoz, s pár korty forró teát ittak rá. Még négy gallon borszeszük se maradt, márpedig akkor is borszeszt kellett használniuk, ha megszomjaztak. Ugyanis ne higgyük, hogy a havat természetes halmazállapotában ivásra lehet használni; előbb fel kell olvasztani. A mérsékelt égöv alatti országokban, ahol a hideg alig száll fagypont alá, nem okoz kárt a szervezetben, ha víz helyett használják a havat, de a sarkkörön túl egészen másképpen áll a dolog; itt annyira lehűl a hó, hogy - annak ellenére, hogy rossz hővezető - éppoly kevéssé lehet kézzel hozzányúlni, mint a fehéren izzó vasdarabhoz. Tehát a sarki hó és a gyomor hőmérséklete között akkora a különbség, hogy valósággal fuldoklik, aki havat nyel. Az eszkimók inkább a végtelenségig tűrik a szomjúságot, mintsem hogy ezzel a hóval oltsák, amely semmiként sem helyettesítheti a vizet, s ahelyett, hogy csillapítaná a szomjúságot, még inkább növeli. A mi sarkutazóink se csillapíthatták hát másként szomjukat, csak ha felolvasztották a havat. Márpedig ehhez meg kellett gyújtani a borszeszgyorsfőzőt.

Hajnali három órakor, a legvadabb viharban jutott a doktorra az őrszolgálat. Ott könyökölt a jégkunyhó egyik zugában, mikor Simpson jajgatására lett figyelmes. Felállt, hogy segítsen rajta, de amint felemelkedett, fejét erősen beleverte a kunyhó jégboltozatába. Mit sem törődve ezzel, Simpson fölé hajolt, s dörzsölgetni kezdte dagadt, elkékült lábait. Negyed óra múltán fel akart állni, de annak ellenére, hogy térdelt, ismét beütötte a fejét.

- Hát ez furcsa - mondta önmagában.

Feje fölé emelte kezét: a kunyhó boltozata érezhetően ereszkedett.

- Nagy isten! - kiáltott fel. - Talpra, barátaim!

Kiabálására Hatteras és Bell ijedten serkent fel, s ők is beverték a fejüket. Mély sötétség borult a kunyhó belsejére.

- Ránk szakad a tető! - kiáltotta a doktor. - Kifelé! Kifelé!

S Simpsont is kivonszolva magukkal a szűk nyíláson, mindhárman elhagyták a veszélyes menedékhelyet. Éppen ideje volt, mert a rosszul összeillesztett jégtömbök recsegve-ropogva omlottak össze.

A boldogtalanok most hát menedékhely nélkül voltak, kiszolgáltatva a vad vihar haragjának és a szörnyűséges hidegnek. Hatteras sietve fogott hozzá a sátor felütéséhez, de az orkán tombolása közepette lehetetlen volt sátorrá feszíteni a vásznat, így hát egyszerűen alábújtak a vászon alá, s ott húzták meg magukat. A vásznat csakhamar vastag hóréteg borította, amely megakadályozta a meleg kiáramlását, s így megóvta őket attól, hogy elevenen megfagyjanak.

A szélvihar másnapig nem ült el. Mikor reggel befogták a kiéhezett kutyákat, Bell észrevette, hogy három állat már kezdte elnyűni szíjhámját, két másik kutya pedig betegnek látszik, s már nemigen jut messzire.

De a karaván, úgy-ahogy, mégiscsak folytatta útját. Még vagy hatvan mérföldjük volt hátra, hogy a jelzett helyet elérjék.

Január 26-án az elöl haladó Bell egyszerre csak magához szólította társait. Mikor azok odaszaladtak hozzá, megdöbbenve mutatott rá egy jégtömbhöz támasztott puskára.

- Egy fegyver! - kiáltott fel a doktor.

Hatteras kézbe vette a fegyvert. Jó állapotban s töltve volt.

- A Porpoise emberei nem lehetnek messze - mondta a doktor.

Hatteras megvizsgálta a fegyvert, és megállapította, hogy amerikai eredetű. A kapitány keze görcsösen markolta meg a jeges puskacsövet.

- Indulás! Gyerünk tovább! - mondta tompa hangon.

Folytatták az utat, hegynek lefelé. Úgy látszott, Simpson már nem érez semmit. Már annyi ereje se volt, hogy panaszkodjék.

A vihar csak nem hagyott alább. Mind lassabban és lassabban vánszorgott a szán; alig haladtak naponként néhány mérföldet, és a legszigorúbb takarékosság ellenére is szemlátomást fogyott az élelem; de addig, míg túl van a visszatéréshez szükséges mennyiségen, Hatteras csak ment tovább, előre.

Január 27-én csaknem teljesen a hó alá került szögmérőt, majd odább egy bőrrel bevont kulacsot találtak. A kulacsban pálinka volt, vagyis inkább egy jégdarab, amelynek közepén hógolyó alakban zsugorodott össze a pálinka szesztartalma. Használhatatlan volt.

Nyilvánvaló, hogy Hatteras itt - akaratán kívül - egy nagy katasztrófa nyomában jár. Az egyetlen járható úton nyomul előre, s valami borzasztó hajótörés maradványait szedi össze. A doktor gondosan széjjelnézett, hátha több jelzőoszlopot is megpillant, de hiába.

Elszomorodott. Ha rá is találná a szerencsétlenekre, mit segíthetne rajtuk? Hisz ő is meg társai is kezdenek már mindent nélkülözni; ruhájuk leszakad róluk, az élelem is fogytán. Bizonyára sokan voltak ezek a hajótöröttek, s valamennyien éhen vesztek. Úgy látszott, Hatteras ki akarja kerülni őket! Hát talán nincs igaza? Hiszen a legénysége élete függ tőle! Ha ezeket az idegeneket a hajóra hozná, valamennyiük életét kockáztatná.

Ám ezek az idegenek is emberek, embertársaik, az is lehet, hogy honfitársaik! Ha bármily csekély is az esélyük a menekvésre, szabad-e cserbenhagyni őket? A doktor szerette volna tudni, mit szól ehhez Bell. De Bell nem válaszolt. A saját szenvedései megkeményítették a szívét. Clawbonny nem merte Hatterast megkérdezni. Így hát az egészet a gondviselésre bízta.

Január 29-én estefelé úgy látták, hogy Simpson a végét járja. Tagjai már megmerevedtek, s jéghidegre váltak, lélegzete zihált, s ködpárát vont feje köré; görcsös rángatózása is jelezte, hogy végső óráit éli.

Rettenetes, kétségbeesett volt az arckifejezése, tehetetlen dühvel nézett a kapitányra. Csupa sokatmondó s talán megérdemelt szemrehányás volt ez a tekintet.

Hatteras nem ment oda a haldoklóhoz. Kerülte, valósággal menekült előle, s hallgatagabb, zárkózottabb, visszavonultabb lett, mint valaha.

Borzasztó éjszaka következett. A vihar jobban tombolt, mint valaha, háromszor is elvitte a sátrat, és a hófúvás rászakadt a szerencsétlenekre; a környező jégmezőkről felragadott dárdahegyű szilánkok csaknem szemüket verték ki, zúzmarával borították s felsebezték az arcukat. A kutyák kísértetiesen üvöltöztek. És Simpson ki volt szolgáltatva ennek az ítéletidőnek. Bellnek valahogy sikerült ismét összetákolnia a nyomorúságos vászontanyát, amely ha nem is óvta őket a hidegtől, de legalább a hó ellen némi védelmet nyújtott. De egy újabb szélroham ismét, negyedszer is magával ragadta a sátrat, s szörnyű süvöltés közepette röpítette tova a fergeteg.

- Nem bírom tovább! - jajdult fel Bell.

- Bátorság, fiam! Bátorság! - felelte a doktor, és belekapaszkodott társába, nehogy a szakadékba sodorja a szél.

Simpson hörgött. Most egyszerre csak összeszedte végső erejét, félig felemelkedett vackán, ökölbe szorított kezét megrázta a mereven rábámuló Hatteras felé, szívet tépő kiáltást hallatott, s félbemaradt fenyegetése közben holtan rogyott vissza.

- Meghalt! - kiáltott fel a doktor.

- Meghalt! - felelte Bell.

Hatteras oda akart menni a holttesthez, de a szélroham hátrálásra késztette.

Itt fekszik hát legénységéből az első, akivel végzett ez a gyilkos éghajlat, az első, aki sose ér révbe többé, az első, aki életével s kimondhatatlan szenvedésekkel fizetett a kapitány csökönyös önfejűségéért. Ez a halott gyilkosnak tekintette őt, s Hatteras nem hajtott fejet e vád előtt. De most mégis kibuggyant egy könnycsepp a szempillája alól, s ráfagyott sápadt orcájára.

A doktor és Bell szinte borzadállyal tekintettek rá. Amint ott állt, hosszú botjára támaszkodva, egyenesen, az őrjöngő szélviharban, sötéten, félelmetes mozdulatlanságában, olyan volt, mint ennek a sarki tájnak szelleme.

Mozdulatlanul állt ott a hajnal első pirkadásáig, keményen, rendíthetetlenül, fékezhetetlenül, s úgy látszott, semmibe se veszi a körülötte ordító vihart.


XXXII.
VISSZA A FORWARDHOZ

Reggel hat óra tájt kissé elült a szél, hirtelen északra váltott, s tisztára söpörte az eget. A hőmérő -37°-ot mutatott. A pirkadat első sugarai ezüstözték a láthatárt, hogy néhány nap múlva majd arannyal sugározzák be.

Hatteras odalépett két lesújtott társához, s szelíd szomorúsággal szólt hozzájuk:

- Barátaim, még több mint hatvan mérföld választ el bennünket a sir Edward Belcher jelezte ponttól. Már csak éppen annyi élelmünk van, hogy a legszűkösebben élve, elérhessük a hajót. Ha továbbmegyünk, a biztos halálnak tesszük ki magunkat, anélkül, hogy bárkinek is használhatnánk vele. Visszafordulunk.

- Hát ez helyes elhatározás, Hatteras - felelt a doktor -; én ugyan követtem volna önt, akárhová is visz, de egészségünk napról napra romlik, már alig állunk a lábunkon, hát én is azt mondom: leghelyesebb, ha visszatérünk.

- Magának is ez a véleménye, Bell? - kérdezte Hatteras.

- Nekem is, kapitány - felelte a hajóács.

- Nos hát, akkor előbb két napig pihenünk - folytatta Hatteras. - Ez nem sok. A szán is alapos javításra szorul. Úgy gondolom, hogy építsünk itt hókunyhót, s abban meghúzódva, majd egy kicsit összeszedjük magunkat.

Mikor ezt így eldöntötték, a három férfi szorgalmasan nekilátott a munkának. Bell most már megtett minden szükséges óvintézkedést, hogy az építmény szilárdan álljon, s nemsokára "testhez szabott" kis menedékház emelkedett annak a szakadéknak mélyén, ahol utoljára megálltak.

Hatterasnak kétségkívül szörnyű belső harcába került, hogy útja félbeszakítására szánja el magát. Ennyi kínlódás, ennyi fáradozás, s minden hiába! Hasztalan barangolás volt, s egy ember életébe került! S most vissza, a hajóra, egy morzsányi szén nélkül! Mi lesz a legénységgel? Mire veszi majd rá őket Richard Shandon? De Hatterasnak fel kellett adnia a küzdelmet.

Most már hát minden gondja a visszatérés előkészületeire összpontosult. A szánt megjavították. Rakománya egyébként jócskán megfogyatkozott, már kétszáz fontot se nyomott. Megvarrták az elkopott, megszaggatott, hóval átitatott s keményre fagyott ruhákat is. A tönkrement lábbeliket újakkal cserélték fel. Január 29-én egész nap és 30-án délelőtt ezzel foglalatoskodtak. Egyébként igyekeztek minél jobban kipihenni fáradalmaikat, s némi erőre kapni az eljövendő megpróbáltatások előtt.

Ez alatt a harminchat óra alatt, amit a hókunyhóban és a szakadék jegén töltöttek, a doktor megfigyelte Dukot. Nem találta természetesnek a kutya különös viselkedését. Az állat folyvást forgolódott, számtalanszor járt körbe, de mintha ezeknek a kis köröknek egy közös középpontja lenne; kis emelkedés volt ez, holmi dudor a talajon, amely különböző jégrétegek egymásra rakódásából származott. Duk ott keringett e pont körül, halkan szűkölt, türelmetlenül csóválta a farkát, s kérdőn tekintett gazdájára.

A doktor annak tulajdonította a kutya nyugtalankodását, hogy Simpson holtteste ott van köztük; még nem értek rá eltemetni.

Így hát a doktor elhatározta, hogy még aznap elvégzik ezt a szomorú szertartást. Holnap hajnalban indulniuk kell visszafelé.

Bell és a doktor csákányt fogtak, és a szakadék mélye felé indultak. A Duk jelezte kis emelkedés alkalmas temetkezőhelynek látszott, mélyre kellett elásni a tetemet, nehogy a jegesmedvék megkaparinthassák.

A doktor és Bell legelőbb is a felső, puha hóréteget távolította el. Aztán a kemény jégnek mentek neki a csákánnyal. A doktor harmadik ütésére szilárd tárgyba ütközött a csákány, s szét is törte. A doktor kiszedte a darabokat, s látta, hogy egy palack maradványai.

Bell meg egy fagyos zsákra bukkant; tökéletesen konzervált kétszersültdarabkák voltak benne.

- Na mi az? - fordult feléje a doktor.

- Hát ez mit jelent? - kérdezte Bell is, és félbehagyta a munkát.

A doktor odahívta Hatterast. Duk erősen csaholt, s mancsaival kaparni kezdte a vastag jégréteget.

- Tán valami élelmiszer-lerakatra akadtunk itt? - kérdezte a doktor.

- Lehetséges - felelte Bell.

- Folytassák a munkát - mondta Hatteras.

Még néhány élelmiszer-maradvány került napvilágra meg egy negyedrészéig pemmicannel telt láda.

- Ha ez egy rejtekhely - mondta Hatteras -, akkor a medvék bizonyára előttünk tettek itt látogatást. Nézzék ezeket az élelmiszereket. Ezek már nem érintetlenek.

- Ettől félek én is - felelt a doktor -, mert...

Nem fejezhette be a mondatát, mert Bell kiáltása félbeszakította. A hajóács épp egy jókora jégtömböt távolított el, s most egy a jégdarabok hézagai közül kiálló merev, jéggé fagyott lábra mutatott.

- Egy holttest! - kiáltott fel a doktor.

- Ez nem rejtekhely - felelt Hatteras. - Ez egy sírbolt.

A napvilágra került, tökéletesen konzervált állapotban levő holttest egy harminc év körüli matróz teteme volt. A sarkutazók szokásos ruházata volt rajta; a doktor nem tudta megállapítani, mikor lelhette halálát ez az ember.

De e holttest felfedezése után Bell egy másikra akadt; ez úgy ötvenéves lehetett, s arcára ráfagytak azoknak a szenvedéseknek a vonásai, amelyek végeztek vele.

- Ezek nem eltemetett holttestek! - kiáltott fel a doktor. - Ezeket a szerencsétleneket úgy lepte meg a halál, amint mi itt rájuk akadtunk!

- Igaza van, Clawbonny úr - felelt Bell.

- Tovább! Folytassák a munkát! - sürgette Hatteras.

Bell alig mert újból hozzáfogni. Ki hitte volna, hogy ez a jég-dombocska emberi holttesteket rejt?

- Ezek az emberek ugyanolyan szerencsétlenség áldozatai lettek, mint amilyen mivelünk is csaknem végzett - mondta a doktor. - Rájuk szakadt a jégkunyhó. Nézzük, nem lélegzik-e még valamelyikük.

Egykettőre megtisztították a területet az omladékoktól, és Bell egy harmadik holttestet emelt ki; ez negyven év körüli férfi volt, s nem látszott olyan merev holttetemnek, mint a másik kettő. A doktor lehajolt hozzá, s mintha még az életnek valami csekélyke jelét lelte volna benne.

- Él! Még él! - kiáltotta.

Bell-lel együtt becipelték a testet a jégkunyhójukba, míg Hatteras mozdulatlanul állt ott, s a beomlott kunyhót szemlélte.

A doktor teljesen levetkőztette a szerencsétlen, kiásott férfit. Sérülésnek semmi nyomát sem találta rajta; Bell segítségével erőteljesen végigdörzsölte, s érezte, mint kel lassacskán életre a kezük alatt. De a szerencsétlen a teljes végelgyengülés állapotában volt, szóra sem tudta nyitni a száját, nyelve úgy tapadt szájpadlásához, mintha odafagyott volna. A doktor átkutatta a férfi zsebeit. Üresek voltak. Így hát nincs semmi okmány.

A doktor Bellre bízta a dörzsölés folytatását, s ő visszament Hatterashoz.

A kapitány ezalatt leereszkedett az összeomlott jégkunyhó mélyére, gondosan végigkutatta a talajt, s mikor kimászott onnan, egy félig elégett levélboríték darabkáját tartotta a kezében. A papírdarabon még olvashatók voltak ezek a szavak:

...tamont,

...orpoise

...w York

- Altamont! - kiáltott fel a doktor. - A Porpoise nevű hajóról! New Yorkból!

- Egy amerikai! - mordult fel Hatteras, s megremegett.

- Én megmentem - fogadkozott a doktor -, felelek érte. S akkor aztán kezünkben lesz a kulcsa ennek a borzalmas rejtélynek.

A doktor ismét odalépett az alélt Altamonthoz, míg Hatteras elgondolkodva állt ott. Hála a kezelésnek, a doktornak sikerült életre térítenie a szerencsétlent, de érzékei még nem működtek; nem látott, nem hallott, nem beszélt. De élt!

Másnap reggel Hatteras odaszólt a doktornak:

- Most aztán indulnunk kell.

- Hát induljunk, Hatteras! De előbb temessük el a holttesteket.

A két ismeretlen matróz tetemét visszahelyezték a jégkunyhó romjai alá, Simpson holttestét pedig oda temették, ahonnan Altamontot kiemelték volt.

A három sarkutazó még egy rövid imával emlékezett meg társáról, s reggel hat órakor elindultak visszafelé, a hajó irányában.

Mivel a szánfogat két kutyája elpusztult, Duk ott ugrándozott, s mintegy ajánlkozott, hogy ő is beáll húzni a szánt.

Nyomban be is állt a hámba, és olyan lelkiismeretesen, nekiszántan dolgozott, mint egy grönlandi kutya.

A január 31-től február 19-ig, vagyis húsz napig tartó visszautazás csaknem ugyanolyan viszontagságok közepette folyt le, mint az idejövetel. Csak annyi volt a különbség, hogy februárban, ebben a leghidegebb téli hónapban a jég mindenütt szilárd felületet alkotott; szörnyen szenvedtek ugyan a hidegtől, de nem volt bajuk se hóviharral, se széllel.

Hosszú idő óta most először jelent meg az égbolton a nap, s mindennap hosszabb és hosszabb ideig volt a látóhatár felett. Bell és a doktor teljesen elerőtlenedett, már félig vakon s bénán botorkáltak; a hajóács meg csak mankóin bírta vonszolni magát.

Altamont még élt ugyan, de teljesen érzéketlen volt. Állapota reménytelennek látszott, de a módszeres ápolás visszaadta az életnek. Pedig bizony a derék doktornak magának is nagy szüksége lett volna ápolásra, mert a fáradtság már az ő egészségét is felőrölte.

Hatteras szüntelen csak hajójára, a Forwardra gondolt. Vajon milyen állapotban találják? Mi történhetett azóta a hajón? Ellenállhatott-e vajon Johnson Shandonnek meg cimboráinak? Borzalmas hideg idők jártak azóta. Tán csak nem fűtötték fel a szerencsétlen hajót? Vajon az árbocait s a víz alatti részét megkímélték-e?

Míg mindezt végiggondolta, Hatteras úgy lépkedett előre, toronyiránt, mintha már messziről látni akarná az ő Forward-ját.

Február 24-én reggel hirtelen megállt a kapitány. Háromszáz lépésnyire rőt világosság lobbant fel előtte; a fényesség fölött végtelen, fekete füstoszlop gomolygott, s egybeolvadt az ég szürke ködfellegével!

- Miféle füst az ott? - kiáltott fel.

Szíve úgy dobogott, hogy csaknem megszakadt!

- Oda nézzenek! Amott, az a füst! - kiáltotta két hozzásiető társának. - Ég a hajóm!

- De hiszen még több mint három mérföldre vagyunk tőle - vetette ellen Bell. - Az nem lehet a Forward.

- Pedig az - felelte a doktor. - Az a Forward. Megint az a délibábszerű tünemény varázsolja ilyen közelire hozzánk.

- Szaladjunk! - kiáltotta el magát Hatteras, s elébe vágott társainak.

Azok Duk gondjaira bízták a szánt, s futásnak eredtek, a kapitány nyomában.

Egy óra múlva megpillantották a hajót. Borzalmas látvány! A kétárbocos lángban állt a tűzben olvadó jéghegyek között. A lángok elborították a hajótestet, s furcsa ropogás zaját hozta Hatteras füléhez a déli szél.

Ötszáz lépésnyire egy ember állt ott, kétségbeesetten tárva szét karjait. Ott maradt, tehetetlenül nézte a tűzvészt, amelynek lángjai lobogva emésztették a Forwardot.

Az az ember egymaga volt. Az az ember az öreg Johnson volt.

Hatteras odaszaladt hozzá.

- A hajóm! - kiáltotta megtört hangon.

- Megálljon! Kapitány! Igen, ön! Állj! Egy lépést se tovább! - kiáltott rá Johnson.

- Mi az? - kérdezte fenyegetően Hatteras.

- A nyomorultak! - felelt Johnson. - Két nappal ezelőtt elmentek, de előbb felgyújtották a hajót.

- Átok és pokol! - kiáltott fel Hatteras.

S most rettentő dörrenés rázta meg a levegőt; a föld is rengett belé, a jéghegyek szerteomlottak a jégmezőn, füstoszlop gomolygott a felhők fölé. A felrobbant puskaporkészlet szétvetette a hajót; lángtengerbe veszett a Forward.

A doktor és Bell most értek oda Hatterashoz. A kétségbeesett, földig sújtott kapitány egyszerre csak összeszedte magát.

- Barátaim - szólt keményen -, a gyávák megfutamodtak! Az erőseknek majd sikerül! Johnson, Bell, önöknek megvan a bátorságuk. Doktor, önnek megvan a tudománya. És nekem megvan a hitem! Amott az Északi-sark! Munkára hát! Munkára fel!

Hatteras társai mintha újjászülettek volna ezektől a férfias szavaktól.

De mégiscsak borzasztó helyzetben volt itt, a 80. szélességi fokon, a sarkvidék legmélyén ez a négy elhagyatott, semmitlen, senkitlen, veszendő férfi meg a haldokló ötödik.


Jegyzetek

1. Pokolgép [VISSZA]

2. Révkalauz a sarki jégvidéken [VISSZA]

3. A légkör tündöklő színpompája a nagy kiterjedésű jégmezők fölött [VISSZA]

4. Vízhordta fatörzs [VISSZA]

5. Farewell jelentése: isten veled [VISSZA]

6. Grönland jelentése: zöld föld [VISSZA]

7. Londoni épületek [VISSZA]

8. 185,2 méter [VISSZA]

9. Pingvinfajta [VISSZA]

10. Verne itt kifejtett elgondolása s a regény további folyamán abból levont következtetései - a maga korában még ismeretlen sarki tájaknak tulajdonított aránylag gazdag növény- és állatvilág - nem bizonyultak helytállóknak. - A szerk. [VISSZA]

11. Jégtorlasz [VISSZA]




Kezdőlap Előre