I.
A DOKTOR LELTÁRT KÉSZÍT

Bizony, merész terv volt ez a Hatteras kapitányé: a messzi északra nyomulni, s hazájának, Angliának szerezni meg az Északi-sark felfedezésének dicsőségét. Ez a vakmerő tengerész mindent elkövetett, ami az emberi képességek határán belül csak lehetséges volt. Miután kilenc álló hónapig küszködött az áramlatokkal és viharokkal, miután egész jéghegységeket zúzott szét, s jégmezőkön tört keresztül, olyan cudar tél hidegével szállva szembe, amilyenre még nem volt példa ezeken a legmagasabban fekvő északsarki tájakon sem, miután expedícióján összesítette elődei munkájának eredményeit, s úgyszólván ellenőrizte s újraírta a sarki felfedezések történetét, miután az ismert tengereken túlra nyomult előre kétárbocosával, a Forwarddal, most, miután munkájának fele részét elvégezte, azt kell látnia, hogy nagy tervei hirtelen megsemmisülnek! A megpróbáltatásokban tönkresilányodott legénységének árulása vagy inkább kishitűsége, néhány esztelen főkolompos bűnös bujtogatása szörnyű helyzetbe hozták: a kétárbocos fedélzetén eredetileg elindult tizennyolc emberből mindössze négy maradt itt, elhagyatva, kisemmizve, hajó nélkül, több mint kétezer-ötszáz mérföldnyire hazájától!

A szemük láttára felrobbant Forward pusztulásával a létfenntartásukhoz szükséges végső eszközök is odavesztek.

Ám Hatteras kapitány bátorságát nem rendítette meg ez a rettenetes katasztrófa. Megmaradt társai legénységének legkülönb tagjai voltak, hősi lélek valamennyi. Bízott az erélyben, Clawbonny doktor tudományában, Johnson és Bell áldozatkészségében és a vállalkozásba vetett saját hitében. Igenis, merészelt reményről beszélni ebben a kétségbeejtő helyzetben; derék társai megértették őt, s ezeknek az elszánt embereknek múltja záloga annak, hogy bátran nézhetnek a jövő elébe.

A doktor a kapitány erélyes szavai után szerette volna pontosan megállapítani, hogyan is áll hát a helyzet, s otthagyta a hajó maradványaitól ötszáz lépésre álló társait, és a katasztrófa színtere felé tartott.

A Forwardból, ebből az annyi gonddal épített, drága hajóból semmi sem maradt. Holmi összeolvadt, kunkorodott üvegdarabok, alaktalan, megfeketedett, üszkös roncsok, elgörbült vasrudak, kábeldarabok, amelyek úgy füstölögtek, mint az ágyú kanócos gyújtórúdja, és amott, messze, a jégmezőn néhány tekergő füstoszlop tanúsítja, mekkora volt a robbanás ereje. Az előfedélzet ágyúja több ölnyi távolságban hevert; egy ágyútalphoz hasonló jégtömbre vetette a robbanás. Százölnyi körzetben mindenféle hulladékkal volt teleszórva a talaj. A kétárbocos hajótőkéje egy rakás jégtömb alatt feküdt. Az a néhány jéghegy, amelyet felolvasztott volt a tűzvész heve, már ismét gránitkeményre fagyott.

A doktor most az ő elpusztult kabinjára, odaveszett gyűjteményeire, darabokra tört drága készülékeire, széttépett s porrá égett könyveire gondolt. Mennyi megsemmisült kincs! Könny szökött a szemébe, míg ezt a szörnyű pusztulást nézte, s most nem is a jövőre gondolt, hanem arra a csapásra, amely egyenest őt sújtotta.

Kisvártatva Johnson is odajött hozzá. Az öreg tengerész arca magán viselte legutóbbi szenvedéseinek vonásait. Neki egymagában kellett szembeszállni lázadó társaival, s védeni a rábízott hajót.

A főmatróz szomorúan szorította meg a doktornak feléje nyújtott kezét.

- Mi lesz velünk, barátom? - kérdezte a doktor.

- Ki láthat a jövőbe? - felelt Johnson.

- Az a fő, hogy ne vegyen rajtunk erőt a kétségbeesés. Legyünk férfiak! - folytatta a doktor.

- Úgy van, Clawbonny úr, önnek igaza van - hangzott az öreg tengerész válasza. - A nagy szerencsétlenségek pillanatában kell születniük a nagy elhatározásoknak! Mi most kutyaszorítóban vagyunk. Arra kell hát gondolnunk, hogyan mászunk ki belőle.

- Szegény hajó! - sóhajtott fel a doktor. - Én oly nagyon ragaszkodtam hozzá. Úgy szerettem, mint ahogy családi tűzhelyét szereti az ember, mint szülőházát, ahol egész életét töltötte, s íme, egyetlen felismerhető porcikája sem maradt!

- Ki hinné, Clawbonny úr, hogy ez a csomó üszkös gerenda és deszka ennyire a szívünkhöz nőtt!

- Hát a bárka? - nézett körül kutatón a doktor. - Az se menekült meg a pusztulástól?

- De megmenekült, Clawbonny úr. Shandon és cimborái vitték magukkal, mikor itt hagytak bennünket!

- Hát a csónak?

- Ezer darabra tört! Nézze ezt a néhány bádoglemezt. Még meleg. Ennyi maradt a csónakból.

- Így hát már csak a gumicsónakunk van meg?

- Csak az. S ezt is csak annak köszönhetjük, hogy önnek eszébe jutott magukkal vinni az útjukra.

- Hát ez bizony nem sok - mondta a doktor.

- A nyomorult árulók! Megszöktek! - kiáltott fel Johnson. - Úgy verje őket az Isten, ahogy megérdemlik!

- Johnson - felelte szelíden a doktor -, ne felejtsük el, hogy kemény próbára tette őket a szenvedés! Csak a legkülönbek bírnak jók maradni a bajban, ott, ahol a gyengék összeroskadnak! Inkább szánjuk hát szerencsétlen társainkat, ne átkozzuk őket!

E szelíd szavak után néhány percig szótlanul hordozta körül a tájon nyugtalan tekintetét a doktor.

- Mi lett a szánnal? - kérdezte Johnson.

- Egymérföldnyire hagytuk.

- Simpsonra bízták?

- Nem, barátom. Simpson, a szegény jó Simpson nem bírta a fáradságot.

- Meghalt? - kiáltott fel a főmatróz.

- Meghalt! - felelte a doktor.

- Szerencsétlen! - mormolta Johnson. - Különben ki tudja, nem kellene-e irigyelnünk sorsát!

- De a halott helyett, akit ott hagytunk - folytatta a doktor -, hoztunk egy haldoklót.

- Egy haldoklót?

- Azt. Altamont kapitányt.

S a doktor néhány szóval elmondta a főmatróznak találkozásuk történetét.

- Amerikai? - tűnődött el Johnson.

- Igen, minden amellett szól, hogy az Egyesült Államok polgára. De mi fán terem ez a nyilván hajótörést szenvedett Porpoise, s mit keres errefelé?

- Vesztére jött ide - felelte Johnson -; a halálba hurcolta legénységét, mint mindazok, akiket vakmerőségük erre a tájra vet! De legalább elérték utazásuk célját, Clawbonny úr?

- A szénlelőhelyet? - kérdezte a doktor.

- Azt - mondta Johnson.

A doktor szomorúan rázta a fejét.

- Semmit se találtak? - kérdezte az öreg tengerész.

- Semmit! Már nem volt mit ennünk, és nem bírtuk tovább a fáradtságot! Még csak el sem értük azt a partot, amelyet sir Edward Belcher jelzett!

- Így hát nincs tüzelő? - folytatta az öreg tengerész.

- Nincs!

- S élelem se?

- Az se!

- S hajónk sincs, amellyel visszatérhetnénk Angliába!

A doktor és Johnson elhallgatott. Valóban férfibátorság kellett ahhoz, hogy ezzel a rettenetes helyzettel szembenézzenek.

- Végül is, legalább tisztán látjuk a helyzetünket! - szólalt meg ismét a főmatróz. - Tudjuk, mihez tartsuk magunkat. De sürgősen cselekednünk kell, mert megfagyunk ebben a cudar hidegben. Legelőbb is hókunyhót kell építenünk.

- Igen, Bell segítségével ez nem lesz nehéz - felelte a doktor. - Azután elmegyünk a szánért, elhozzuk az amerikait, aztán majd tovább tanácskozunk Hatterasszal.

- Szegény kapitány! - sóhajtott Johnson, feledve a maga baját. - Mennyire szenvedhet!

A doktor és a főmatróz visszament társaihoz.

Ott állt Hatteras, mozdulatlanul, szokása szerint mellén összefont karral, s némán, mintegy a jövőt kutatva, meredt a semmibe. Arca ismét felvette szokott keménységét. Vajon mire gondolt ez a különös férfi? A kétségbeejtő helyzet aggasztotta-e, vagy dugába dőlt terveire gondolt? Vagy talán arra, hogy mégiscsak vissza kellene fordulni, ha már emberek és elemek mind így összefogtak ellene?

Senki sem találhatta ki a gondolatait. Kifelé nem árulta el magát. Hűséges kutyája, Duk nem tágított tőle, s gazdája oldalán ezzel a -36°-os szörnyű hideggel is dacolt.

Bell mozdulatlanul feküdt a jégen; teljesen élettelennek látszott. Érzéketlensége az életébe kerülhetett. Könnyen kővé fagyhatott.

Johnson erőteljesen rázta, hóval dörzsölte tagjait, s nagy fáradsággal életet vert belé.

- Rajta, Bell! - mondta neki. - Bátorság! Talpra! Szedd össze magad. Meg kell beszélnünk a helyzetet, és valami kuckóra is szükségünk van! Tán csak nem felejtetted el, hogyan kell egy hókunyhót összeeszkábálni? Gyere, Bell, segíts nekem! Nézd csak, itt ez a jéghegy. Mintha csak azért állna itt, hogy barlangot vájjunk az oldalába! Munkára hát! Ettől majd visszakapjuk azt, amire itt a legnagyobb szükségünk van: a bátorságot meg a bizakodást.

Ezek a szavak lelket öntöttek Bellbe, s engedelmesen követte az öreg tengerészt.

- Clawbonny úr, lesz szíves közben elmenni a szánért, és a kutyákkal együtt idehúzni.

- Máris indulok - felelte a doktor -, s egy órán belül vissza is térek.

- Ön is vele tart, kapitány? - fordult Hatterashoz Johnson.

Hatteras, bár az imént mély tűnődésbe merült, hallotta a főmatróz indítványát, mert most szelíden így felelt neki:

- Nem, barátom. Ha a doktor szíveskedik vállalni ezt... Nekem még a mai napon határoznom kell. Hagyjanak magamra, hadd gondolkozzam. Rajta. Cselekedjenek egyelőre belátásuk szerint. Én a jövőre gondolok.

Johnson visszament a doktorhoz.

- Különösnek találom - mondta neki -, hogy a kapitány, úgy látszik, teljesen megszelídült. Még sohasem hallottam ilyen nyájasnak a hangját.

- Úgy van! - felelt a doktor. - Mert visszanyerte a hidegvérét. Higgye el nekem, Johnson, ez az ember képes arra, hogy megmentsen bennünket!

E bizakodó szavak után a doktor mélyen a szemébe húzta a csuklyáját, s szeges botjával a kezében elindult a hold világította ködös úton a szán felé.

Johnson és Bell rögtön nekifogott a munkának; az öreg tengerész buzdító szavaival serkentette a szótlanul dolgozgató hajóácsot. Most nem építésről volt szó, hanem csupán arról, hogy egy nagy jégtömböt kivájjanak. Szörnyen kemény volt a jég, s nehezen hatolt belé a kés, de viszont ez a keménység biztosította a búvóhely szilárdságát. Johnson és Bell nemsokára már a maguk vájta üreg védelmében dolgozhattak, s kifelé dobálták a tömör jégfalról lehasogatott törmeléket.

Hatteras olykor meg-megindult, s nyomban megállt. Nyilván nem akart egészen odáig menni, ahol szerencsétlen hajója maradványai hevertek.

A doktor, ígéretéhez híven, nemsokára visszaérkezett. Elhozta Altamontot. Az amerikai ott feküdt a szánon, a sátorponyvába burkolva; a csonttá soványodott, kimerült, kiéhezett grönlandi kutyák már alig bírták húzni a szánt, s hámjukat is teljesen elnyűtték. Legfőbb ideje volt, hogy a kis csapat, állat és ember egyaránt táplálékhoz és pihenőhöz jusson.

Mialatt mind mélyebbre vájták a jégbarlangot, a mindenfelé kajtató doktor szerencsésen egy kis kályhára akadt, amelyet csaknem teljesen megkímélt a robbanás. A kályhácska horpadt füstcsövét könnyen rendbe lehetett hozni. A doktor diadalmasan cipelte oda. Három óra múlva a jégbarlang lakható volt. Felállították benne a kályhát, jól megtömték fahulladékkal, s a kis fűtőalkalmatosság csakhamar duruzsolva árasztotta a jóleső meleget.

Az amerikait bevitték, s a barlang mélyén takarókra fektették. A négy angol a tűz köré telepedett. A szán rakományának utolsó élelmiszerkészletéből némi kétszersültet fogyasztottak, forró teát ittak, s ettől úgy-ahogy magukhoz tértek. Hatteras nem beszélt. A többiek tiszteletben tartották hallgatását.

Mikor az étkezéssel végeztek, a doktor intett Johnsonnak, hogy jöjjön ki utána.

Odakünn aztán így szólt hozzá:

- Most felleltározzuk, amink maradt. Pontosan kell tudnunk, mennyi a vagyonunk. Mindenfelé hevernek itt dolgok. Együvé kell hordanunk mindent. Bármely percben megindulhat a havazás, akkor aztán semmit sem találhatunk meg többé a hajó maradványaiból.

- Akkor hát ne vesztegessük az időt - felelte Johnson. - Élelem és fa! Pillanatnyilag ez a kettő a legfontosabb számunkra.

- Nos hát akkor egyik oldalon majd én keresgélek, a másikon meg maga - felelt a doktor. - A robbanás egész körzetét bejárjuk. Kezdjük a középen, s úgy haladunk a kör kerülete felé.

A két sorstárs azonnal a felé a jégágy felé indult, amelyben a Forward feküdt volt. A hold gyér fényénél mindketten gondosan keresgélték a hajó maradványait. Valósággal vadásztak a roncsokra. A doktor igazi vadászszenvedéllyel - hogy ne mondjuk: vadászörömmel - vetette magát erre a munkára, s minden sértetlennek látszó ládát szívének hangos dobbanásával üdvözölt. De a legtöbb láda üres volt, s szilánkjai szétszórva hevertek a jégmezőn.

A robbanás ereje hatalmas volt. A legtöbb holmi porrá lett, hamuvá égett. A hajógép nagyobb darabjai elgörbülve vagy szétzúzódva feküdtek szerteszét. A hajócsavar szárnyai a hajótól húszölnyire mélyen fúródtak be a keményre fagyott hóba. A behorpadt hengerek leszakadtak forgattyúcsapjukról. Az egész hosszában elrepedt kémény, amelyen még rajta fityegtek a láncmaradványok, félig szétmorzsolva feküdt egy óriási jégtömb alatt. A szegek, a vaskapcsok, a kormányszerkezet vasalásai, a burkolat rézlemezei, a hajó minden fémrésze úgy hevert szanaszét, mint egy ócskavasraktárban.

De a sok vastárgy, amely vagyont jelentett volna egy eszkimó törzsnek, számukra semmire se volt jó. Élelmiszer! Mindenekelőtt erre vadásztak, de a doktor alig talált valamennyit.

- Hát ez bizony rosszul megy - mormolta magában a doktor -; kétségtelen, hogy az éléskamrát teljesen megsemmisítette a robbanás, hiszen az a lőporkamra közelében volt. Ami nem égett el, porrá zúzódott. Ez bizony nagy baj, és ha Johnson élelmiszer-vadászata sem sikerül jobban, mint az enyém, akkor nemigen tudom, mi lesz velünk.

Amikor mind tágasabb körben keresgélt, a doktornak mégiscsak sikerült vagy tizenöt fontnyi pemmicanmaradékra akadnia. És még négy, mintegy öt-hat pint pálinkával telt kőpalackot is talált; ezeket jó messzire, a még puha hóra vetette a robbanás, s így menekültek meg a pusztulástól. Távolabb két csomag cochleariamagot is összeszedett; ez kapóra jött a skorbut ellen oly hatásos citromlé pótlására, mert természetesen a citromlé is odaveszett.

Két óra múlva a doktor találkozott Johnsonnal. Közölték egymással, hogy mit találtak. Élelmiszerből sajnos csak jelentéktelen mennyiségre akadtak. Alig néhány darab sózott hús, vagy ötvenfontnyi pemmican, három zsák kétszersült, valamicske csokoládé és pálinka és körülbelül két font kávé, amit szemenként szedtek össze a jégen.

Se takarót, se függőágyat, se ruhaneműt nem találtak. Nyilvánvaló volt, hogy mindezt a tűz emésztette el.

Mindent egybevetve, a doktor és a főmatróz, a legszűkebben számítva, legfeljebb három hétre elegendő élelmiszert böngésztek össze; ez még arra sem volt elég, hogy a végképp kimerült embereket talpra állítsa. Így hát a rettentő körülmények következtében, most, amikor már szenük sem volt, Hatteras a teljes élelemhiány közvetlen veszélye elé nézett.

Ami a hajó roncsaiból összeszedhető tüzelőt illeti, az árbocok és a hajótőke darabjai mintegy háromheti fűtést biztosíthattak, de még mielőtt ezeket a fadarabokat a jégbarlang fűtésére használták volna, a doktor megkérdezte Johnsont, vajon nem lehetne-e ezekből az ormótlan hulladékokból egy hajócskát, vagy ha azt nem, akkor legalább egy bárkát összeeszkábálni.

- Nem, Clawbonny úr - felelte a főmatróz -; erre gondolni sem lehet. Egyetlen hibátlan darab fa sincsen, amelynek hasznát lehetne venni. Mindez csak arra jó, hogy néhány napig fűtsünk vele, aztán...

- Aztán? - kérdezte a doktor.

- Aztán Isten kegyelme légyen velünk! - felelte a derék tengerész.

Mikor a leltár elkészült, a doktor meg Johnson elment a szánért. Kénytelen-kelletlen elébe fogták a szegény, fáradt kutyákat, s visszatértek a robbanás színhelyére; felrakták ennek a kevéske s oly becses készletnek maradványait, és odaszállították a jégbarlanghoz. Aztán, félig megfagyva, helyet foglaltak sorstársaik mellett.

Este nyolc óra felé az égboltról néhány percre eltűntek a ködös hófellegek, a csikorgó hidegben fényesen tündököltek a csillagok.

Hatteras néhány csillag magasságának mérésére használta fel ezt az időváltozást. Szó nélkül ment ki, s vitte magával műszereit. Földrajzi fekvésüket akarta megállapítani, s bizonyságot szerezni arról, vajon nem indult-e még útnak a jégmező.

Fél óra múlva visszatért, ledőlt a barlang egyik zugában, s úgy nyúlt el ott, mélységes mozdulatlanságban, amely azonban nem az álom nyugalma volt.

Másnap ismét nagy pelyhekben, bőven hullott a hó. A doktor méltán gratulálhatott önmagának, hogy előző este végezte el a keresgélés munkáját, mert most már csakhamar dús hószőnyeg borította a jégmezőt, és a robbanás nyomát fehér szemfedő takarta el.

Ezen a napon ki se tehették a lábukat; szerencsére a kuckó lakályos volt, vagy legalábbis annak látszott e teljesen letört sarkutazók szemében. A kis kályha derekasan dolgozott, csak olykor verte vissza a füstöt a csövön át a bömbölő szélvihar. A kályha arra is jó volt, hogy forró italokat, teát, kávét ihassanak, ami oly pompás élvezet ilyen rettenetes hideg időben.

A hajótöröttek - mert valóban rászolgáltak erre a névre - olyan jóleső érzéssel heverésztek, amilyenben réges-régen nem volt részük. Nem is gondoltak hát most másra, mint a jelenre, erre a jótét melegségre, erre a futó pihenésre; kis időre feledték a jövőt, szinte dacoltak az oly közeli halállal fenyegető jövendővel.

Az amerikai hajóstiszt szenvedései is szűnni kezdtek, s lassacskán magához tért, kinyitotta a szemét, de még nem beszélt. Ajkán a skorbut nyomai látszottak, s még képtelen volt hangot adni. De hallotta s megértette, amit mondtak neki, s társai felvilágosították a helyzetről. Köszönete jeléül csak bólintott. Látta, hogy valahogyan megmentették hósírjából, s a doktor elég bölcs volt ahhoz, hogy ne adja tudtára, milyen rövid idővel késleltették halálát, mert hiszen legjobb esetben két-három hét múlva teljesen elfogy az élelmük.

Délfelé felengedett Hatteras mozdulatlansága. Odalépett a doktorhoz, Johnsonhoz és Bellhez.

- Barátaim - mondta nekik -, most majd együttesen döntjük el véglegesen, mit tehetünk még. De előbb megkérem Johnsont, mondja el nekem, milyen körülmények között játszódott le az az árulás, amely a vesztünket okozta.

- Mire jó ezt tudni? - szólt közbe a doktor. - Így történt, és kész. Nem kell rá gondolni.

- Ellenkezőleg. Én igenis gondolok rá - felelt Hatteras. - De ha Johnson elmondja, nem gondolok rá többé.

- Nos hát, akkor így történt - kezdte a főmatróz. - Én mindent megtettem, hogy ezt a gazságot megakadályozzam.

- Ebben biztos vagyok, Johnson. S még azt is hozzáteszem, hogy a főcinkosok már régen forgatták a dolgot a fejükben.

- Én is úgy vélem - mondta a doktor.

- Ez az én véleményem is - folytatta Johnson -, mert csaknem nyomban az ön távozása után, kapitány, vagyis már másnap, Shandon, ez a Shandon, aki nagyon dühös volt önre, a többi cimborája támogatásával magához ragadta a hajó parancsnokságát. Én ellene akartam szegülni, de hiába. Ettől fogva mindenki csaknem azt csinálta, amit éppen kedve tartott. Shandon szabadjára hagyta őket. Meg akarta mutatni a legénységnek, hogy elmúlt a robotolás és nélkülözés ideje. Így hát minden takarékoskodásnak vége volt, nagy tüzet raktak a kályhában, magát a hajót fűtötték fel. Az élelem és az italok is szabadon álltak a legénység rendelkezésére, és elképzelheti, hogy ezek a fickók, akik oly régóta nem jutottak szeszes italhoz, mit vittek véghez! Így ment ez január 7-től 15-ig.

- Szóval Shandon volt az, aki lázadásra bujtogatta a legénységet - hangzott Hatteras komor szava.

- Ő volt, kapitány.

- Őróla ne essék szó soha többé. Folytassa, Johnson.

- Január 24-én vagy 25-én került szóba az a terv, hogy el kell hagyni a hajót. Úgy határoztak, hogy elérik a Baffin-tenger nyugati partját, onnan majd aztán bárkával lehet bálnavadászhajók után nézni, vagy még talán a keleti part grönlandi településeit is el lehet érni. Busásan el voltak látva élelemmel, a hazatérés puszta reménységétől a betegek is lábra kaptak. Nekikezdtek hát az indulás előkészületeinek. Akkora szánt ácsoltak össze, hogy az élelmiszereket, a tüzelőt meg a bárkát szállíthassák rajta. Úgy tervezték, hogy az emberek fogják be magukat a szán elébe. Mindez február 15-ig tartott. Én közben mindig reméltem, hogy egyszer csak megérkezik ön, de egyben féltem is az ön jelenlététől; semmit sem ért volna el a legénységnél, inkább meggyilkolták volna önt, mintsem hogy a hajón maradjanak. Mintha megbolondította volna őket ez a nagy szabadság. Én egymás után beszéltem a lelkére minden társamnak, kitartásra buzdítottam őket, megértettem velük, milyen veszélyekkel jár egy ilyen expedíció, s egyben azt is, mily gyávaság így cserbenhagyni önt! Semmit sem értem el, még a legkülönbeknél sem! Úgy beszélték meg, hogy február 22-én indulnak útnak. Shandon türelmetlenkedett. A szánra és a bárkába annyi élelmiszert és italt raktak, amennyi csak rájuk fért. Nagy mennyiségű fát is vittek magukkal. A jobb oldali hajófalat már szétrombolták, egészen a merülési vonaláig. Végül az utolsó napon valóságos orgiát ültek. Fosztogattak, raboltak, s mikor már holtrészegre itták magukat, Pen és három cimborája felgyújtotta a hajót. Dulakodtam velük, küzdöttem ellenük; fellöktek, ütöttek-vertek, majd, élükön Shandonnel, elindultak kelet felé, és eltűntek a szemem elől! Egymagam maradtam. Mit tehettem volna a tűzvész ellen, mikor már az egész hajón elharapózott? A léket, amit vágtunk volt, eltorlaszolta a jég, egy csepp vizem se volt. A Forward két napig vonaglott a lángtengerben. A többit tudja.

Mikor Johnson befejezte, hosszú csend honolt a barlangban. Az elbeszélés még élénkebben idézte a hajótöröttek lelkébe az égő hajó képét, az értékes kétárbocos vesztét. Úgy érezték, hogy maga a képtelenség az, amellyel ők most szemben állnak. Maga a lehetetlenség: visszajutni Angliába. Nem is mertek egymásra nézni, mert attól féltek, hogy valamelyikük arcán a végső kétségbeesés vonásait pillantják meg. Csak az amerikai kínos lélegzése hallatszott.

Végre megszólalt Hatteras.

- Köszönöm, Johnson - mondta -; ön mindent megtett, hogy megmentse a hajómat. De egymaga nem állhatott ellen. Még egyszer köszönöm önnek, és ne beszéljünk többé erről a katasztrófáról. Egyesítsük erőinket mindnyájunk üdvéért. Négyen vagyunk itt, útitársak, négy jó barát, egyiknek az élete éppen annyit ér, mint a másiké. Hát mindenki fejtse ki a véleményét, hogy szerinte mi most a teendő.

- Várjuk a kérdéseit, kapitány - felelt a doktor -; mi szívvel-lélekkel önnel tartunk, minden szavunk a lelkünkből fakad. De legelőbb is: van önnek valami ötlete?

- Nekem magamnak nem is lehet - mondta szomorúan Hatteras. - Az én véleményemet esetleg az érdekeim diktálják. Mindenekelőtt az önökét szeretném ismerni.

- Kapitány - fordult feléje Johnson -, mielőtt még bárhogyan is nyilatkoznánk, e súlyos körülmények között egy kérdésem lenne önhöz.

- Beszéljen, Johnson.

- Tegnap ön megállapította földrajzi helyzetünket. Nos, az a kérdés, vajon odébb úszott-e jégmezőnk, vagy a régi helyén van?

- A jégmező nem mozdult - felelt Hatteras. - Helyzetünk ugyanaz, mint ami távozásunk előtt volt: 80° 15' északi szélesség és 97° 35' nyugati hosszúság.

- És keletre milyen messzire van tőlünk a legközelebbi tenger?

- Körülbelül hatszáz mérföldnyire - felelt Hatteras.

- És az a tenger a...

- A Smith-tengerszoros.

- Az, amelyen tavaly áprilisban nem tudtunk átjutni?

- Az.

- Jól van, kapitány, most, hogy már tudjuk, mi a földrajzi helyzetünk, az ügy ismeretében határozhatunk.

Hatteras két tenyerébe ejtette fejét. Így odafigyelhetett társaira anélkül, hogy rájuk tekintene.

- Csak mondja tovább.

- Hát ön szerint mi lenne a leghelyesebb tennivalónk? - fordult Bellhez a doktor.

- Nem kell ezen sokat töprengeni - felelte a hajóács -; vissza kell fordulni, de egy napot vagy akár csak egy órát sem szabad veszteni, s akár délnek, akár keletnek megyünk, el kell érnünk a legközelebbi partot..., még akkor is, ha két hónapig tart az utunk!

- Már csak három hétre van élelmünk - felelt Hatteras, anélkül, hogy fejét felemelte volna.

- Nos hát, akkor három hét alatt kell megtennünk ezt az utat - felelte Johnson -, mert ez az egyetlen esélyünk a menekvésre. Ha térden csúszva kellene is megközelíteni a partot, akkor is csak azt mondanám: induljunk, és próbáljuk megtenni az utat huszonöt nap alatt.

- A sarkvidéki szárazföldnek ez a része ismeretlen - felelt Hatteras. - Akadályokra bukkanhatunk, hegyek, jéghegyek állhatják el teljesen az utunkat.

- Ebben én nem látok elég okot arra, hogy ne kíséreljük meg az utazást - felelte a doktor. - Hogy szenvednünk kell, s nem is keveset, az kétségtelen. A lehető legszűkebben kell beosztanunk élelmünket, hacsak a vadászszerencse...

- Csak fél font lőporunk maradt - felelt Hatteras.

- Nézze, Hatteras - folytatta a doktor -, én értékelem az ön ellenvetéseit, s nem ringatom magam hiú reménységben. De azt hiszem, tudok olvasni az ön gondolataiban. Van önnek valami kivihető terve?

- Nincs - felelte kissé habozva a kapitány.

- Ugye, nem kételkedik a mi bátorságunkban - folytatta a doktor -; mi olyan emberek vagyunk, akik végig kitartunk ön mellett, ezt jól tudja. De e pillanatban le kell mondanunk a reményről, hogy elérhetjük az Északi-sarkot. Az árulás meghiúsította az ön terveit. Ön bírta a harcot a természet adta akadályok ellen, s azokat le is győzte, de az emberi aljassággal és gyengeséggel szemben alul maradt. Ön minden lehetőt megtett, amit ember megtehetett, és célhoz is ért volna, ebben biztos vagyok. De mostani helyzetünkben kénytelen feladni terveit, ha másért nem is, már csak azért is, hogy egyszer még majd próbálkozhassék. Nem azt kell-e most néznie, hogy visszajusson Angliába?

Hatteras hosszú ideig nem felelt.

- Nos, kapitány? - sürgette a választ Johnson.

Végre a kapitány felemelte fejét, és kényszeredett hangon mondta:

- Önök valóban azt hiszik, hogy ilyen fáradtan s csaknem teljesen élelem nélkül elérhetik a tengerszoros partját?

- Nem - felelte a doktor -, de annyi biztos, hogy a part nem jön ide hozzánk, tehát nekünk kell feléje tartanunk. Délebbre jutva talán majd találunk olyan eszkimó törzseket, amelyekkel meg tudjuk értetni magunkat.

- Különben is hátha találkozunk a tengerszorosban valami telelésre kényszerült hajóval - jegyezte meg Johnson.

- És szükség esetén - folytatta a doktor -, ha a tengerszoros be van fagyva, azon átkelve miért ne érhetnénk el Grönland nyugati partját, és onnan valamelyik dán települést? Végül is, Hatteras, hiába lebzselünk ezen a jégmezőn! Az út Anglia felé arra van, délen, nem pedig itt, északon!

- Úgy van, Clawbonny úrnak igaza van - helyeselt Bell is. - Indulnunk kell, mégpedig késedelem nélkül. Mindmáig bizony nagyon is megfeledkeztünk hazánkról és szeretteinkről.

- Ez az ön véleménye is, Johnson? - kérdezte még egyszer Hatteras.

- Igen, kapitány.

- És az öné is, doktor?

- Igen, Hatteras.

Hatteras még most is hallgatott. De arca akarata ellenére elárulta rettenetes benső küzdelmét. Amit most elhatároz, az sorsdöntő. Ha visszafordulna, akkor örökre vége vakmerő terveinek; akkor már nem remélheti, hogy negyedszer is megkísérelheti ezt az utat.

A doktor, látva, hogy a kapitány hallgat, így folytatta:

- Meg kell jegyeznem még, Hatteras, hogy egy perc veszítem való időnk sincs. Minden élelmünket fel kell raknunk a szánra, és annyi fát kell magunkkal vinni, amennyit csak lehet. Be kell vallani, hogy ilyen körülmények között bizony sok a hatszáz mérföld, de azért meg lehet tenni. Naponta húsz mérföldet haladhatunk, jobban mondva ennyit kell megtennünk, akkor egy hónap alatt, tehát március 25-e felé elérhetjük a partot...

- De nem lehetne még néhány napig várni? - kérdezte Hatteras.

- Miben reménykedik még? - felelte Johnson.

- Mit tudom én? Ki láthat a jövőbe? Még néhány napot! Egyébként ez még arra is elég, hogy kissé pótolják elvesztett erőiket! Még két útszakaszt se bírnának megtenni, s összerogynának a fáradtságtól, a menedéket nyújtó hókunyhó nélkül!

- De itt borzasztó halál vár ránk! - kiáltott fel Bell.

- Barátaim - kezdte újra, csaknem könyörgő hangon Hatteras -, önök idő előtt esnek kétségbe! Azt ajánlanám, hogy menjünk észak felé, mert ott a menekvés, de tudom, nem lennének hajlandók követni engem! Ám nem élnek-e éppúgy eszkimó törzsek a Sark közelében, mint a Smith-szoros táján? Az a szabad tenger, amelynek mégiscsak lennie kell valahol, szárazföldek partjait mossa. A természet mindenben logikus, amit alkot. Nos, hinnünk kell abban, hogy ott, ahol a nagy hidegek véget érnek, megint a növényzet az úr. Vajon nem az ígéret földje vár-e bennünket északon, ahonnan önök a visszatérés reménye nélkül menekülnek?

Hatteras egészen felélénkült beszéd közben. Felajzott szelleme varázslatos képet festett ezekről a tájakról, amelyek talán nem is léteznek.

- Csak egy napot még! Egy órát! - ismételte.

A kalandos természetű és élénk képzeletű dr. Clawbonnyt lassanként feltüzelte ez a beszéd, s már-már hajlandó lett volna engedni, de az óvatosabb és hidegebb fejű Johnson kijózanította, és figyelmeztette kötelességére.

- Gyerünk, Bell! - mondta. - Elő a szánt!

- Gyerünk! - felelte Bell.

A két tengerész a barlang kijárata felé tartott.

- Ó, Johnson! Hát maga is? - kiáltott fel Hatteras. - Hát jó! Menjenek! De én maradok! Én itt maradok!

- Kapitány! - döbbent meg Johnson, s akarata ellenére megállt.

- Én maradok. Megmondtam! Menjenek! Hagyjanak el engem, mint ahogy a többi elhagyott! Menjenek!... Gyere, Duk. Mi ketten együtt maradunk!

A derék kutya ugatva adott hangot hűségének, s odasimult gazdája lábához. Johnson a doktorra nézett. Az nem tudott mihez kezdeni. Azt tartotta leghelyesebbnek, ha megnyugtatják Hatterast, s egy napot feláldoznak rögeszméjének. A doktor már éppen elszánta magát, amikor érezte, hogy valaki megérinti a karját.

Hátrafordult. Az amerikai kibújt takarói közül, s négykézláb odamászott hozzá. Végül már térden állt, s kisebesedett ajkai artikulátlan hangokat hebegtek.

A doktor meglepetten, csaknem ijedten, szótlanul bámult rá. Hatteras közelebb lépett az amerikaihoz, s figyelmesen szemlélte. Megpróbált elkapni valamit azokból a szavakból, amelyeket a szerencsétlen nem bírt kiejteni. Végre, ötpercnyi erőlködés után az amerikai kinyögte ezt a szót: Porpoise.

- A Porpoise! - kiáltott fel a kapitány.

Az amerikai bólintott.

- Ezeken a vizeken? - kérdezte Hatteras, és hangosan vert a szíve.

A nagybeteg ismét igent intett.

- Északon?

- Igen! - bólintott a beteg.

- S ön tudja a hajó földrajzi fekvését?

- Igen!

- Pontosan?

- Igen! - intett most is Altamont.

Egy pillanatra csend lett. A váratlan jelenet szemlélői szívdobogva lesték a továbbiakat.

- Jól figyeljen ide - fordult végre Hatteras a beteghez -; nekünk tudnunk kell, mi a hajó földrajzi helyzete! Én most majd hangosan elsorolom a fokokat, s ön adjon jelt ott, ahol meg kell állnom.

Az amerikai bólintott, hogy rendben van.

- Hát akkor előbb vegyük a hosszúsági fokokat - mondta Hatteras. - Százöt? Nem. Százhat? Százhét? - Nyugaton, ugye?

- Igen - bólintott az amerikai.

- Folytassuk. Százkilenc? Száztíz? Száztizenkettő? Száztizennégy? Száztizenhat? Száztizennyolc? Százhúsz?...

- Igen - felelte Altamont.

- Tehát 120° nyugati hosszúság - állapította meg Hatteras.

- És hány perc? Számolok...

Hatteras egynél kezdte a számolást. Tizenötnél Altamont jelt adott, hogy ez az.

- Jó! - mondta Hatteras. - Most vegyük az északi szélességet. Érti? Nyolcvan? Nyolcvanegy? Nyolcvankettő? Nyolcvanhárom?

Az amerikai bólintott, hogy ez az.

- Jól van! És a percek? Öt? Tíz? Tizenöt? Húsz? Huszonöt? Harminc? Harmincöt?

Itt Altamont gyengén elmosolyodott, s ismét intett.

- Így hát - folytatta Hatteras komolyan - a Porpoise helyzete 120° 15' nyugati hosszúság és 83° 35' északi szélesség.

- Úgy van - bólintott utoljára az amerikai, s aléltan hanyatlott a doktor karjaiba.

Ez a megerőltetés teljesen letörte.

- Barátaim! - kiáltott fel Hatteras - hát láthatják, hogy északon van a menekvés, mindig csak északon! Megmenekülünk!

De az öröm ez első kitörése után hirtelen rettenetes gondolata támadt. Úgy érezte, hogy a féltékenység kígyója a szívét marcangolja.

Másvalaki, egy amerikai, három teljes fokkal jutott előbbre nála az Északi-sark felé vezető úton! Vajon miért? Mi célból?

Ez az új esemény, Altamont első megszólalása teljesen megváltoztatta a hajótöröttek helyzetét. Az imént még semmi segítségre nem volt kilátásuk, semmi reményük arra, hogy elérhessék a Baffin-tengert, az a veszély fenyegette őket, hogy fáradt tagjaikkal, éhezve kell megtenniük egy végtelenül hosszú utat, s most tudják, hogy jégbarlangjuktól legfeljebb négyszáz mérföldnyire egy hajó vesztegel, amely bőséges készletekkel láthatja el őket, s talán még azt is lehetővé teszi, hogy folytathassák vakmerő útjukat az Északi-sark felé. A már csaknem végképp kétségbeesett négy utas, Hatteras, a doktor, Johnson és Bell, ismét reménykedni kezdett. Az öröm percei voltak ezek, csaknem eszüket vette a boldogság.

De Altamont felvilágosításai még kiegészítésre szorultak, s néhány percnyi pihenés után a doktor folytatta vele ezt az értékes beszélgetést. A doktor úgy tette fel kérdéseit, hogy Altamontnak válaszként csak bólintania kellett, vagy szemével intenie.

Így csakhamar sikerült megtudnia, hogy a Porpoise egy amerikai háromárbocos. New Yorkból való, s nagy mennyiségű élelmiszere és tüzelőanyaga volt, mikor a jéghegyek közepette hajótörést szenvedett. Ámbár a hajó oldalára dőlt, valószínű, hogy ellenállt a nyomásnak, s meg lehet menteni rakományát.

Altamont és legénysége két hónappal ezelőtt hagyta el a hajót, szánon szállították el a dereglyét. A Smith-szorosig szerettek volna eljutni, ott valamilyen bálnavadászhajót elérni, hogy az vigye haza őket Amerikába. De a fáradtság, a betegségek végül is leverték őket lábukról, s a szerencsétlenek egyenként hullottak el útközben. A végén a harmincfőnyi legénységből csak a kapitány és két matróz maradt, és az, hogy ő, Altamont, túlélte a katasztrófát, a gondviselés csodájának tekinthető.

Hatteras az iránt érdeklődött, hogy mit keresett a Porpoise az északi szélesség ilyen magas pontján.

Altamont jelezte, hogy a hajót a jégár ragadta magával ellenállhatatlanul.

Hatteras aggodalmasan kérdezgette a kapitányt utazásának végcélja felől. Altamont azt állította, hogy ő az Északnyugati átjárón akart áthaladni.

Hatteras nem okvetetlenkedett tovább, s nem tett fel neki több ilyen kérdést.

A doktor vette át a szót.

- Most minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megtaláljuk a Porpoise-t - mondta. - Ahelyett, hogy a Baffin-tenger felé kalandoznánk, egy harmadával rövidebb úton haladva érhetünk el a hajóhoz, ahol mindennel elláthatjuk magunkat, ami a teleléshez csak szükséges.

- Nincs is más választásunk - felelt Bell.

- Meg kell jegyeznem, hogy egy percet sem veszíthetünk - sürgette a főmatróz. - Ellentétben az általános szokásokkal, ki kell számítani, meddig tart az utunk, s úgy kell beosztanunk élelmiszerkészletünket, hogy addig tartson, amíg célhoz nem érünk, s mihamarabb el kell indulnunk.

- Igaza van, Johnson - felelte a doktor. - Ha holnap, azaz kedden, február 26-án útnak indulunk, március 15-én el kell érnünk a Porpoise-t, különben éhen halunk. Mit szól hozzá, Hatteras?

- Azonnal fogjunk hozzá az előkészületekhez, és induljunk - mondta a kapitány. - Az is lehet, hogy az út hosszabb lesz, mintsem gondoljuk.

- Már miért lenne hosszabb? - vetette ellen a doktor. - Úgy látom, ez az ember teljesen tisztában van hajója földrajzi helyzetével.

- De hátha a Porpoise éppúgy tovasodródott a jégmezővel, mint a Forward? - felelte Hatteras.

- Ez valóban megeshetik - ismerte el a doktor.

Johnson és Bell nem szóltak bele, hogy lehetséges-e egy ilyen sodródás, amilyennek ők is áldozatai lettek.

De Altamont figyelemmel kísérte a beszélgetést, s jelezte a doktornak, hogy beszélni szeretne. A doktor teljesítette az amerikai kívánságát, s egy jó negyed óráig tartó körülményes, tétova jelbeszéd segítségével bizonyságot szerzett arról, hogy a Porpoise part közelében feneklett meg, s nem mozdulhatott sziklaágyából. Ez a hír megnyugtatta a négy angolt, de megfosztotta őket a reménytől, hogy visszatérhetnek Európába; hacsak Bellnek nem sikerül a Porpoise roncsaiból valami kis hajót összetákolnia. Bármint álljon is a dolog, most az volt a legsürgősebb tennivaló, hogy odajussanak a hajótörés színhelyére.

A doktor még egy utolsó kérdést tett fel az amerikainak:

- Szabad tengerre talált ön azon a 83. szélességi fokon?

- Nem - felelte Altamont.

Hát ebben maradtak. Azonnal hozzáfogtak az indulás előkészületeihez. Bell és Johnson legelőbb is az alapos javításra szorult szánnal foglalatoskodtak. Mivel fában nem volt hiány, a szán oldaldeszkáit jobban megerősítették; hasznukra fordították a déli kirándulás tapasztalatait; most már ismerték ennek a szállítási módnak gyenge oldalait, s minthogy bőséges havazásra, vastag hórétegre kellett számítani, a szántalpakat is magasabbra méretezték.

A szán belsejében Bell sátorlappal fedett vackot készített az amerikai számára. Sajnos, olyan kevés volt az élelmiszerük, hogy súlya nem terhelte meg túlságosan a szánt; viszont ennek fejében annyi fával egészítették ki a rakományt, amennyi csak felfért.

Miközben elhelyezték, a doktor a leglelkiismeretesebb pontossággal felleltározta az élelmiszereket. Számításainak az volt az eredménye, hogy háromhetes utat véve alapul, a fejadag háromnegyed részével kell beérniük. A négy szánhúzókutya teljes adagokat kap. Ha Dukot is befogják a szánba, neki is teljes adag jár.

Az úti előkészületeket este hét óra tájban, az álmosság és fáradtság ellenállhatatlan parancsára félbe kellett szakítani; de mielőtt nyugovóra tértek, a hajótöröttek a vörösizzóra fűtött kis kályha köré húzódtak. Szegények most megengedték maguknak az oly soká nélkülözött meleg fényűzését. A pemmicanből, néhány kétszersültből és több csésze kávéból álló vacsora mindjárt jókedvre hangolta őket, amiben azonban az oly hirtelen s oly messziről jött reménységnek is része volt.

Reggel hétkor folytatták a munkát, és délután három órára teljesen be is fejezték.

Már leszállt a sötétség. A nap január 31. óta már megjelent ugyan a látóhatár fölött, de csak rövid ideig adott valamelyes gyenge kis világosságot. Szerencsére már fél hétkor felkel a hold, és ebben a derült időben a holdsugár is eléggé megvilágítja az utat. A hőmérséklet néhány nap óta érezhetően alábbszállt, s végül elérte a -37°-ot.

Az indulás pillanata elérkezett. Altamont - bár tudta, hogy a szán döccenései majd tetézik szenvedéseit - örömmel fogadta az indulás hírét; értésére adta a doktornak, hogy majd a Porpoise fedélzetén annyi skorbut elleni gyógyszert talál, amennyi elég lesz a felgyógyulásához.

Az amerikait felrakták a szánra, s a lehető legkényelmesebben helyezték el. A kutyákat, Dukot is, a szán elé fogták. Az utasok most még egy végső pillantást vetettek a Forward egykori jégfekhelyére. Hatteras arca egy pillanatra eltorzult a mérhetetlen dühtől, de uralkodott indulatain, és a kis csapat, a szánt észak-északnyugatnak fordítva, nekivágott a ködnek.

Mindenki szokott helyén haladt. Elöl Bell, az utat mutatva, a doktor és a főmatróz a szán két oldalán, őrködve és nekifeküdve a lőcsnek, ha a szükség úgy kívánta; hátul Hatteras ügyelt az útirányra és arra, hogy Bell mögött haladjon a csapat.

Elég gyorsan haladtak. A rettentő hidegben keményre, simára fagyott a hófelület, s pompásan siklott rajta a szán. Az öt kutya könnyedén húzta az alig kilencszáz fontnyi rakománnyal terhelt járművet. De állat és ember egyaránt gyorsan kifulladt, s gyakran kellett megállni, hogy lélegzethez jussanak.

Este hét óra tájban a hold rőt korongja előbukkant a látóhatár ködfüggönye mögül. Szelíd sugarai átvilágították a légréteget, s kevéske fényét tisztán verte vissza a jégmező. Északnyugatra tökéletes síkban nyúlt a végtelenbe a fehér jégpusztaság. Sehol gyűrődés, sehol jégtorlasz. Úgy látszott, ez a tengerrész oly simán fagyott be, mint egy békés tó.

Végtelen, egyenletes, egyhangú jégsivatag.

Ez az érzés kelt a táj láttán a doktor lelkében, s ezt közölte is társával.

- Igaza van, Clawbonny úr - felelte Johnson -; ez valóban sivatag, de olyan sivatag, ahol nem kell attól félnünk, hogy szomjan veszünk!

- Ez kétségtelenül előny - folytatta a doktor -, de ez a végtelenség mégis bizonysága valaminek: annak, hogy nagyon messze lehetünk mi minden szárazföldtől, mert általában a sok jéghegy jelzi a part közelségét; márpedig itt sehol se látok jéghegyet körülöttünk.

- A köd nagyon leszűkíti a látóhatárt - felelte Johnson.

- Ez kétségtelen, de elindulásunk óta folyton ezen a sík területen járunk, amely mintha sohasem akarna véget érni.

- Tudja azt, Clawbonny úr, hogy ez a mi sétánk veszedelmes kis séta? Az ember hozzászokik, és nem is gondol rá, de végül is, ez a jégfelület, amelyen menetelünk, mérhetetlen mélységeket takar!

- Igaza van, barátom, de nekünk nem kell attól félnünk, hogy elnyel bennünket a mélység. Ez a jégkéreg ebben a harminchárom fokos hidegben sokat elbír! Figyelje meg, hogy a jég vastagsága egyre növekszik, mert ezeken a földrajzi szélességeken tíz közül kilenc napon át esik a hó, még áprilisban, májusban, sőt júniusban is, s az én becslésem szerint a jégréteg legnagyobb vastagsága nem lehet messze a harminc-negyven lábtól.

- Ez megnyugtató - felelte Johnson.

- Mi valóban jobban állunk, mint azok, akik a Serpentine-folyón korcsolyáznak, s minden pillanatban attól kell félniük, hogy betörik alattuk a jég. Nekünk ilyen veszélytől nem kell tartanunk.

- Ismeretes a jég teherbírásának foka? - érdeklődött az öreg tengerész, aki, a doktor társaságában, mohón vágyott a művelődésre.

- Tökéletesen ismeretes - felelt a doktor. - Mit is ne tudnánk manapság ezen a világon, aminek mértéke van? Persze az emberi becsvágy mértékén kívül! Hát nem kellene ennek a becsvágynak mértékét ismernünk? Ennek, amely, íme, az Északi-sark felé ösztökél bennünket? De hogy visszatérjek kérdésére, ezt felelhetem: ha két hüvelyk vastag a jég, akkor elbírja egy ember súlyát. Ha három és fél hüvelykes, akkor a lovast lovastul. Nyolc hüvelyk vastagságnál egy egész táboriágyú-fogatot. És végül, ha tíz hüvelyk vastag a jég, akkor akár egy egész hadsereg, egy végeláthatatlan tömeg is végigvonulhat rajta! Ott, ahol mi most haladunk, fel lehetne építeni a liverpooli vámházat vagy akár a londoni parlament palotáját.

- Alig lehet felfogni, hogy ekkora a teherbírása a jégnek - csóválta a fejét Johnson. - De az imént valami olyat mondott, Clawbonny úr, hogy ezen a vidéken tíz napból kilenc napon esik a hó. Ez nyilvánvaló tény, hát ezt én kétségbe se vonom. De hát honnan jön az a sok hó? Mert ha a tengerek be vannak fagyva, nemigen látom, hogyan hozhatják létre azt a rengeteg párát, amelyből a felhők képződnek.

- Helyes a megjegyzése, Johnson: tehát szerintem a legnagyobb része annak a hónak meg esőnek, amelyben itt, a sarkvidéken részünk van, a mérsékelt égöv tengereinek vizéből származik. Van olyan hópehely, amelyet egy európai folyóból való vízcsepp alkotott; ott szállt fel pára alakjában, öltött felhő alakot, s ide került, hogy hópihévé váljék. Így hát még az is lehetséges, hogy ha mi itt ivóvízként használjuk ezt a havat, akkor tulajdonképpen a mi hazánk folyóiból oltjuk szomjunkat.

- Ez is valami - felelt a főmatróz.

Most Hatteras hangját hallották, amint az útiránytól való eltérésre figyelmeztet, s a beszélgetés félbeszakadt. A köd sűrűvé vált, s megnehezítette a menetirány betartását.

Végre, este nyolc óra felé, tizenöt mérföldnyi gyaloglás után megállt a kis csapat. Továbbra is száraz, hideg idő uralkodott. Felütötték a sátrat; tüzet raktak a kis kályhában, elköltötték szerény vacsorájukat, s békén töltötték az éjszakát.

Hatterasnak és társainak valóban kedvezett az idő. A következő napokon nehézségek nélkül folytatták útjukat, ámbár oly rettenetessé vált a hideg, hogy a megfagyott higany már fel sem engedett a hőmérőben. Ha a szörnyű hideghez még a szél is hozzájárul, nem bírták volna elviselni. A doktor megállapította, hogy Parrynek a Melville-szigetre tett utazásakor végzett megfigyelései helyesek. Ez a hírneves tengerész arról számolt be, hagy a kellőképpen öltözött ember nagy hidegekben is bántatlanul sétálhat a szabadban, feltéve, hogy nyugodt a légkör. De mihelyt csak a legcsekélyebb szél is kezd fújni, égő fájdalmat érez az ember az arcán, s olyan irtózatos fejfájást kap, amelybe nemsokára belehal. A doktor hát továbbra is nyugtalan volt, mert a legkisebb szélroham valamennyiüknek a csontja velejéig hatolt volna.

Március 5-én az északi szélességnek egy különös tüneményére lett figyelmes: az égbolt teljesen derült volt, s tele ragyogó csillagokkal; bár felhőnek nyoma sem volt, sűrűn hullott a hó, a tetszetős egyenletességgel hulldogáló hópihéken átragyogtak a csillagok. Körülbelül két óra hosszat tartott a havazás, s elállt anélkül, hogy a doktor kellő magyarázatát találta volna ennek a jelenségnek.

A hold utolsó negyedének is vége volt; most már a nap huszonnégy órájából tizenhét óra hosszat mély sötétség borult a tájra. Az útitársaknak hosszú kötél segítségével kellett fenntartaniuk az összeköttetést, nehogy elszakadjanak egymástól. Most már csaknem teljes lehetetlenség volt az egyenes útirányt betartani.

De, bár vasakarattal küzdöttek, már fogytán volt az ereje ezeknek a bátor férfiaknak. Mind gyakrabban álltak meg, pedig egy órát sem volt szabad veszíteniük, mert az élelem szemlátomást fogyott.

Hatteras a hold és a csillagok állásából gyakran határozta meg földrajzi helyzetüket. Mikor látta, hogy múlnak a napok, s útjuk végcélja a végtelenbe vész, olykor azt kérdezte önmagától, vajon létezik-e egyáltalán ez a Porpoise, vajon a sok szenvedéstől nem zavarodott-e meg az amerikai, vagy éppenséggel angolgyűlöletétől indíttatva, s látván, hogy ő menthetetlenül elveszett, nem akarja-e őket is magával rántani a biztos halálba?

Ezt a gyanúját a doktorral is közölte; az a leghatározottabban elvetette ezt a feltevést, de látta, hogy valami különös versengés támadt az angol meg az amerikai kapitány között.

- Hát ezt a két embert nehéz lesz összebarátkoztatni - mondta magában.

Március 14-én, tizenhat napi menetelés után még csak a 82. szélességi fokig jutottak előre. Erejük végképp kimerült, s még százmérföldnyire voltak a hajótól. Szenvedéseiket még tetézte az, hogy élelemadagjaikat negyedével csökkenteni kellett, hogy a kutyák teljes adagot kaphassanak.

Sajnos, vadászattal szerezhető élelemre nem lehetett számítani, mert már csak hét töltetre való lőporuk s mindössze hat golyójuk maradt; hiába lődöztek arra a néhány fehér nyúlra és rókára, amely nagy ritkán útjukba akadt, egyet se találtak el.

Pénteken, 15-én a doktornak mégis kedvezett a vadászszerencse. Sikerült meglepnie egy jégtáblán heverő fókát, s több golyóval is megsebesítette: az állat nem menekülhetett el a léken, mert azt jó előre betömték; csakhamar kézre került s agyonverték. Hatalmas fóka volt; Johnson ügyesen kizsigerelte, de a rendkívül sovány kétéltűnek nem sok hasznát vehették, mert sehogyan sem bírták magukat elszánni arra, hogy fókaolajat igyanak, mint az eszkimók.

A doktor mindazonáltal vitézül hozzáfogott, hogy leerőszakolja a torkán ezt a nyúlós folyadékot, de a legjobb akarattal se volt képes lenyelni. Maga se tudta, miért - talán a vadászösztön szavára - kikészítette az állat bőrét, s felrakta a szánra.

Másnap, 16-án, néhány jéghegy és jégdomb tűnt fel a láthatáron. Vajon a part közelségét jelezte ez, vagy csak a jégmező egyenetlensége volt? Nemigen tudták, mihez tartsák magukat.

Egy torlaszhoz érkeztek, s ez arra volt jó, hogy barlangot vájjanak bele, amely kényelmesebb menedéket nyújtott, mint a sátor, s háromórás munka után végre elnyúlhattak a fűtött kályha körül.

Johnson a végképp kimerült kutyáknak is kénytelen volt helyet adni a jégkunyhóban. Ha bőséges volt a havazás, a hó betemette a kutyákat, s ezt a hó kuckót az állatok testének melege fűtötte. De most, a szabadban, ebben a negyvenfokos, száraz hidegben, a szegény párák hamarosan megfagytak volna.

Johnson értett az eszkimó kutyákhoz, s megpróbálta őket azzal a feketés fókahússal etetni, amelyet ő és társai nem voltak képesek lenyelni. Nagy meglepetésére a szánvonó kutyák valóságos lakomaként üdvözölték ezt a húst. Az öreg tengerész örvendezve közölte a doktorral furcsa tapasztalatát.

Ez egyáltalán nem lepte meg a doktort, sőt azt is tudta, hogy Észak-Amerikában a lovak fő eledele a hal; márpedig ami jó a növényevő lónak, azzal a mindent evő kutya még sokkal inkább beérheti.

Mielőtt nyugovóra tértek - ámbár az alvás parancsoló szükségesség volt ezeknek az embereknek, akik tizenöt mérföldet tettek meg vánszorogva a jégmezőn -, a doktor szépítgetés nélkül ismertetni akarta társai előtt jelenlegi súlyos helyzetüket.

- Még csak a 82. délkörnél vagyunk - mondta -, s máris az a veszély fenyeget, hogy élelem nélkül maradunk!

- Ez is egy ok arra, hogy egy percet se vesztegessünk! - felelt Hatteras. - Menni kell! Előre! Az erősebbek majd viszik a gyengébbeket.

- De találunk-e hajót azon a jelzett helyen? - kétkedett Bell, akit, bármennyire igyekezett erőt venni magán, az út fáradalmai rendkívüli módon megviseltek.

- Miért kételkednénk ebben? - felelte Johnson. - Az amerikai a saját életével felel a mi életünkért.

A nagyobb bizonyosság kedvéért a doktor még egyszer ki akarta kérdezni Altamontot. Az amerikai már elég könnyen tudott beszélni, bár hangja még gyenge volt. Most minden előbb szolgáltatott adatát megerősítette. Megismételte, hogy a gránitsziklákon megfeneklett hajó nem mozdult onnan, s hogy a 120° 15' nyugati hosszúság és 83° 35' északi szélesség alatt fekszik.

- Nem kételkedhetünk állításában - mondta hát a doktor. - Nem az a nehéz, hogy megtaláljuk a Porpoise-t, hanem az, hogy eljussunk hozzá.

- Mennyi élelmünk maradt még? - kérdezte Hatteras.

- Legfeljebb három napra való - felelte a doktor.

- Nos hát akkor három nap alatt kell odaérnünk! - szólt erélyesen a kapitány.

- Úgy bizony - folytatta a doktor -, s ha ez sikerül, akkor nem panaszkodhatunk, mert akkor különösen jó idő kedvezett nekünk. A havazás tizenöt nap haladékot adott, és a jéggé fagyott havon könnyen csúszott a szán. Ó, miért is nincs rajta vagy kétszáz fontnyi élelem! Derék kutyáink könnyen megbirkóztak volna ezzel a teherrel is. De elvégre, ha nincs, hát nem tehetünk róla.

- Egy kis szerencsével és ügyességgel nem lehetne vajon hasznát venni a megmaradt néhány töltésnyi lőpornak? - kérdezte Johnson. - Ha kézre keríthetnénk egy medvét, akkor utunk végéig el volnánk látva élelemmel.

- Ez kétségtelen - felelte a doktor -, de a medve félénk állat, s ritka is errefelé. Meg aztán, ha csak arra gondol is az ember, hogy mi függ attól a lövéstől, máris káprázik a szeme, s reszket a keze.

- Pedig ön jól bánik a puskával - mondta Bell.

- Jól ám, amikor nem az én ügyességemtől függ négy ember ebédje; de azért, ha alkalom adódik, megteszem, ami tőlem telik. Egyelőre, barátaim, érjük be ezzel a pemmicanmorzsákból álló vacsorával, próbáljunk aludni, s holnap majd folytatjuk utunkat.

Néhány perccel később minden okoskodást legyőzött a halálos fáradtság, s valamennyien mély álomba merültek.

Szombaton korán reggel Johnson felkeltette társait. A kutyákat a szán elé fogták, s folytatták az utat észak felé.

Gyönyörű égbolt borult föléjük, a levegő csodálatosan tiszta volt, a hideg csikorgó. Mikor a nap megjelent a látóhatáron, hosszúkás ellipszisnek látszott: a sugártörés következtében vízszintes átmérője kétakkora volt, mint függőleges átmérője; tiszta, de hideg fénynyalábot vetett a végtelen jégmezőre. Örültek a napnak, ha meleget nem is adott, de legalább világított.

A doktor, a hideggel és a magányossággal dacolva, puskájával a kezében két-három mérföldre eltávolodott társaitól. Mielőtt eltávozott tőlük, számba vette, mennyi a lőszere. Még négy lövésre való lőpora s mindössze három golyója volt. Ez bizony kevés, ha meggondoljuk, hogy az olyan erős és szívós állatot, mint a jegesmedve, gyakran csak tíz-tizenkét golyó teríti le.

Így hát a derék doktor nem is nagyon akarta, hogy ilyen borzasztó vadállattal találkozzék. Néhány nyúllal, két-három rókával is beérte volna, mert az is bőven elég lenne élelmiszer-állományuk kiegészítésére.

De ezen a napon, ha észre is vett egy-egy állatot, nem tudta puskavégre kapni, s mikor végre egyet sikerült megközelítenie, ismét csak megtévesztette a sugártörés, így aztán egy töltésnyi lőport meg egy golyót elpocsékolt ezen a napon.

Társait megremegtette a reménység, amikor puskája dörrenését meghallották, aztán azt kellett látniuk, hogy lehajtott fővel bandukol visszafelé a doktor. Nem szóltak neki semmit. Este éppúgy ledőltek, mint eddig, de előbb félretették a két következő napra szükséges negyed adag élelmet.

Másnap mind kínosabbá vált az út. Már nem meneteltek, csak éppen hogy vonszolták magukat. A kutyák már a fóka beleit is felzabálták, s éhségükben a hám szíjazatát rágcsálták.

Néhány róka osont tova, távol a szántól, a doktor üldözőbe is vette őket, s ismét elpazarolt egy golyót. Most már aztán nem merte kockáztatni utolsó golyóját meg az utolsó előtti lövésre való lőporát.

Este korábban pihentek meg; már alig álltak a lábukon, s bár pompás északi fény világította be az utat, kénytelenek voltak vesztegelni. Szomorú volt ez a vasárnap esti utolsó étkezés, a jeges sátor alatt. Ha csak az Isten nem segít a szerencsétleneken, elvesztek.

Hatteras nem beszélt, Bell már nem is gondolkozott, Johnson szótlanul tűnődött, de a doktor még mindig nem vesztette el minden reményét.

Johnsonnak az az ötlete támadt, hogy éjszakára néhány veremcsapdát ásson. De csalétek híján nem sok sikert remélt a találmányától, s igaza is volt, mert reggel, amikor megvizsgálta a csapdákat, látott ugyan rókanyomokat körülöttük, de egyetlen róka se esett kelepcébe.

Nagyon csalódottan jött hát visszafelé, amikor egy óriási jegesmedvét pillantott meg, alig ötvenölnyire, amint a szán felől jövő párát szimatolta. Az öreg tengerész arra gondolt, hogy ezt az állatot a gondviselés küldte útjába. Anélkül, hogy felébresztette volna társait, megragadta a doktor fegyverét, s odalopózott a medve közelébe.

Mikor lőtávolságra ért, arcához emelte a fegyvert, de amint meg akarta húzni a ravaszt, úgy érezte, hogy reszket a karja. Ormótlan prémkesztyűje is zavarta. Gyorsan lehúzta a kesztyűt, s máris biztosabban fogta a puskát.

De egyszerre fájdalmasan feljajdult. Ujja odafagyott a tűzként égető, jeges puskacsőhöz, a leejtett fegyver az ütődéstől elsült, s az utolsó golyó a levegőbe röpült.

A fegyverdörrenésre a doktor odaszaladt, és mindent megértett. Látta a nyugodtan tovacammogó mackót. Johnson annyira kétségbeesett, hogy nem is gondolt fájó kezére.

- Hát mi vagyok én? Valóságos anyámasszony katonája! - kiáltott fel. - Gyerkőc, aki nem bírja elviselni a fájdalmat! Én! Johnson! Az én koromban!

- Ugyan, jöjjön be már, Johnson - nyugtatta a doktor -, hisz mindjárt megfagy. Nézze, a keze már egészen fehér. Jöjjön! Jöjjön már!

- Nem érdemlem meg, hogy törődjék velem, Clawbonny úr! - szégyenkezett a főmatróz. - Hagyjon!

- Jöjjön hát, maga önfejű ember! Jöjjön, mert mindjárt későn lesz!

És a doktor valósággal betuszkolta a tengerészt a sátorba, s ott egy tálba nyomta a két kezét. A tálban víz volt, amelyet a kályha melegének, ha jéghidegen is, de sikerült folyékony állapotban tartania. De alighogy Johnson keze belemerült a tálba, az érintéstől a víz azon nyomban megfagyott.

- Na látja, hogy legfőbb ideje volt bejönni - zsörtölődött a doktor -, mert különben kénytelen lettem volna amputálni a kezét.

Hála a doktor gondoskodásának, egy óra múlva Johnson túl volt a veszélyen, de nem csekély fáradságába került a doktornak, míg ismételt dörzsölgetéssel sikerült megindítania az öreg tengerész ujjainak vérkeringését. A doktor lelkére kötötte, nehogy közelítsen kezével a kályhához, mert a meleg súlyos szerencsétlenséget okozhatna.

Aznap le kellett mondaniuk az ebédről. Már nem volt se pemmican, se sózott hús. De még csak egy morzsányi kétszersült sem maradt s alig fél font kávé; be kellett érniük ezzel a forró itallal, s aztán útra kelni.

- Nincs több élelmünk! - szólt oda Bell Johnsonhoz, s kimondhatatlan kétségbeesés volt a hangjában.

- Bízzunk Istenben - mondta az öreg tengerész. - Ő, a mindenható, megmenthet bennünket!

- Ó, ez a Hatteras kapitány! - folytatta Bell. - Első expedícióiról még csak visszakerült valahogy ez az őrült! De erről sose tér vissza, és mi sem látjuk többé hazánkat!

- Bátorság, Bell! Meg kell adni, hogy a kapitány vakmerő ember, de van egy másik ember a közelében, aki ugyancsak feltalálja magát, ha szorul a kapca!

- Dr. Clawbonny - mondta Bell.

- Ő bizony! - felelte Johnson.

- Mit tehet ő ilyen helyzetben? - vont vállat Bell. - Tán húsdarabokra változtathatja itt ezeket a jégtömböket? Isten tán ő, hogy csodát tegyen?

- Ki tudja! - felelte társa kételyeire a főmatróz. - Én bízom benne.

Bell megrázta a fejét, s megint csak abba a teljes némaságba merült, amikor már nem is gondolkozik az ember.

Ezen a napon alig haladtak három mérföldet. Este nem vacsoráztak. Már az a veszély is fenyegetett, hogy egymást falják fel a kutyák. Az emberek gyomrát kibírhatatlan fájdalommal mardosta az éhség.

Állatnak sehol semmi nyoma. De mire is lenne jó? Késsel nem lehet vadászni. Csak Johnsonnak rémlett úgy, mintha szél alatt egymérföldnyire mögöttük ott látná az óriási medvét, amint a boldogtalan kis csapatot követi.

- Leskelődik utánunk! - gondolta. - Biztos zsákmánynak lát bennünket!

De Johnson nem szólt erről társainak. Este megálltak, úgy, mint eddig, de most már csak kávé volt a vacsora. Szegényeknek majd kiesett a szemük, már-már befagyott az agyvelejük az éhségtől, s egy órát se bírtak aludni. Téveteg, kegyetlenül fájdalmas álmok törtek lelkükre.

Ezen a szélességi fokon, ahol a test parancsoló szükségét érzi az erőt adó ételnek, a szerencsétlenek harminchat óra óta semmit sem ettek, s így érték meg a szerda reggelt. De hajtotta őket az emberfölötti lelkierő és akarat, s mégiscsak folytatták útjukat. Hátulról tolták a szánt, mert a kutyák már nem bírták húzni.

Két óra múlva összerogytak a kimerültségtől.

Hatteras még tovább szeretett volna menni. Ő, aki mindig oly erélyes volt, most valósággal könyörgött, rimánkodott társainak, hogy szedjék össze magukat, s álljanak talpra. Hiába. Lehetetlenséget kívánt! Így hát Johnson segítségével barlangot vájt a jéghegy oldalába. Mintha csak a sírjukat ásnák.

- Ám haljak éhen - mondta Hatteras -, de megfagyni nem akarok.

Ha keservesen is, de mégis elkészült a kunyhó, s a kis csapat bemászott.

Így telt el a nap. Este, míg társai szótlanul nyúltak el vackukon, Johnson idegeivel valami hallucináció játszott: motyogva álmodozott arról az óriási medvéről.

Oly sokszor mormolta ezt a szót: "medve", hogy a doktor felfigyelt rá, felrezzent zsibbadtságából, s megkérdezte az öreg tengerésztől, miért beszél magában medvéről, s hogy miféle medvéről van szó.

- Arról a medvéről, amely követ bennünket - felelte Johnson.

- Egy medve követ bennünket? - ismételte csodálkozva a doktor.

- Igen, két nap óta!

- Két nap óta! És ön látta?

- Láttam. Szél alatt egymérföldnyire, mögöttünk.

- És nem is szólt nekem, Johnson?

- Mi értelme lett volna?

- Hát ebben igaza van - sóhajtott a doktor. - Egyetlen golyónk sincs.

- Egy vasrudunk vagy valami vasdarabunk sincs, még csak egy szegünk sem! - felelt az öreg tengerész.

A doktor némán tűnődött, majd így szólt a főmatrózhoz:

- Biztos ön abban, hogy ez az állat követ bennünket?

- Biztos vagyok benne, Clawbonny úr. Arra számít a dög, hogy majd emberhúst ebédel! Tudja ő, hogy nem menekülhetünk előle!

- De Johnson! - a doktort megrendítette a társa hangjából kiérezhető kétségbeesés.

- Az ő tápláléka biztosítva van. Az övé! - vetette oda már szinte önkívületben a szegény öreg. - Ki lehet már éhezve az a medve, nem is tudom, miért váratjuk hát!

- Johnson! Nyugodjék meg, öregem!

- Nem, Clawbonny úr, minthogy úgyis ez lesz a sorsunk, mire való meghosszabbítani ennek az állatnak a szenvedéseit? Ő éppoly éhes, mint mi, nincs fóka, amit felfaljon! Embereket vetett útjába a Gondviselés! Nos, annál jobb neki!

Az öreg Johnson tisztára eszét vesztette. El akarta hagyni a jégkunyhót. A doktor csak nagy üggyel-bajjal bírta visszatartani, s hogy ez sikerült neki, azt nem az erőszaknak, hanem annak köszönhette, hogy a legmélyebb meggyőződés hangján így szólt hozzá:

- Én holnap megölöm azt a medvét!

- Holnap? - nézett rá bambán Johnson, mint aki rossz álomból ébred.

- Holnap!

- De hisz nincs is golyója!

- Majd csinálok.

- Ólma sincs!

- De van higanyom!

S e szavak után a doktor elővette a hőmérőt. Odabenn a kunyhóban +10°-ot mutatott a műszer. A doktor kiment, letette a hőmérőt egy jégtömbre, s nemsokára visszajött. Odakünn -47° volt a hőmérséklet.

- Most tegyük el magunkat holnapra - mondta az öreg tengerésznek -; aludjunk egyet, és várjuk meg a napfelkeltét.

Az éhség mardosó kínjai között telt el az éjszaka. Csak a doktorban meg a főmatrózban tartotta a lelket a reménység.

Másnap reggel, mikor a nap első sugarait elárasztotta a tájon, a doktor Johnsonnal együtt kiugrott vackából; kimentek a kunyhó elé, s odaszaladtak a hőmérőhöz. A hőmérő higanya tömör henger alakjában gyűlt össze a kupakban. A doktor eltörte a műszert, s óvatosan, kesztyűvel védett ujjaival egy igazi, alig kovácsolható, acélkemény fémdarabot, valóságos kis fémrudat vett ki belőle.

- Ó, Clawbonny úr - kiáltott fel a főmatróz -, hát ez csodálatos! Ön nagy ember!

- Nem vagyok én nagy ember, barátom - szerénykedett a doktor -, csak olyan ember, akinek jó az emlékezőtehetsége, s aki sokat olvasott.

- Mit akar ezzel mondani?

- Egyszerűen csak visszaemlékeztem egy tényre, amelyet Ross kapitány beszélt el egy utazásról; arról számolt be, hogyan lőtt keresztül egy hüvelyk vastagságú deszkát megfagyott higanygolyóval töltött fegyverével. De ha nekem most némi olaj áll rendelkezésemre, az csaknem ugyanezt a szolgálatot tette volna, mert Ross kapitány azt is elbeszélte, hogy ő mandulaolajból készült golyóval rálőtt egy póznára, a golyó behasította a fát, s visszapattant, de nem tört el.

- Hihetetlen!

- Pedig így van, Johnson. Úgy nézze meg ezt a fémdarabkát, hogy ez az életünket mentheti meg. Most, addig is, amíg hasznát vesszük, hagyjuk itt, a szabadban, s nézzük meg, vajon nem hagyott-e itt bennünket a medve.

Most Hatteras lépett ki a kunyhóból. A doktor megmutatta neki a higanyrudacskát, s közölte vele tervét. A kapitány megszorította a doktor kezét, és a három vadász vizsgálni kezdte a láthatárt.

Derült idő volt. Hatteras megelőzte társait, s alig hatszáz ölnyire megpillantotta a medvét. Az állat az ülepén csücsült, s e szokatlan vendégek szagát szimatolva, békén himbálta busa fejét.

- Amott van! - kiáltott fel a kapitány.

- Csend! - szólt rá a doktor.

De az irdatlan négylábú meg sem mozdult, mikor a vadászokat észrevette. Nem félt tőlük, s dühös sem volt rájuk, csak nézte őket. De mégis nagyon bajos lesz megközelíteni.

- Barátaim - hangzott Hatteras komoly szava -, itt most nem holmi üres szórakozásról van szó, hanem az életünk megmentéséről. Most hát óvatos emberek módján kell cselekednünk.

- Úgy bizony - felelte a doktor -, hiszen csak egyetlenegy golyó áll rendelkezésünkre. Nem szabad elhibázni az állatot; ha elmenekül, akkor elveszett számunkra, mert gyorsabban fut, mint a nyúl.

- Nos hát, akkor egyenest neki kell menni - felelte Johnson. - Mit számít, ha az életünket kockáztatjuk is? Hadd kockáztatom én az enyémet.

- Majd inkább én! - kiáltott fel a doktor.

- Én! - felelt egyszerűen Hatteras.

- De hiszen az önök élete az összesség javára értékesebb, mint az ilyen magamfajta vén legényé!

- Nem, Johnson - folytatta a kapitány -, csak hadd próbáljam én. Nem teszem szükségtelenül kockára az életemet, s lehetséges, hogy önöket is segítségül hívom.

- Szóval oda akar menni a medvéhez, Hatteras?

- Ha biztos lennék benne, hogy leterítem, még akkor is rámennék, doktor, ha tudnám, hogy szétzúzza a koponyámat. De lehet, hogy közeledtemre elszalad. Csupa ravaszság ez az állat. Igyekezzünk hát ravaszabbnak lenni nála.

- Mit akar csinálni?

- Tízlépésnyire megközelíteni, anélkül, hogy jelenlétemet sejtené.

- De hogyan?

- Az én módszerem kockázatos, de egyszerű. Megvan annak a fókának a bőre, amit elejtett?

- Ott van a szánon.

- Helyes! Menjünk most vissza a kunyhónkba, addig Johnson itt marad figyelőnek.

A főmatróz egy jégtorlasz mögé kúszott, ahol teljesen elrejtőzhetett a medve szeme elől.

A mackó még mindig ott üldögélt, most is himbálta a fejét, és szimatolta a szelet.

Hatteras a doktorral visszatért a jégkunyhóba.

- Ön is tudja - mondta a kapitány -, hogy a jegesmedve fókára szokott vadászni, mert az a fő tápláléka. Naphosszat lesi a lék szélén a fókát, s két mancsával menten megfojtja, mihelyt felbukkan a jég felszínén. Vagyis a medve nem fél a fókától. Éppen ellenkezőleg.

- Úgy hiszem, értem az ön tervét - mondta a doktor. - Veszélyes!

- De a siker reményével biztat - felelte a kapitány -, tehát ki kell próbálnunk. Magamra húzom a fókabőrt, s odakúszom a jégmezőn. Ne vesztegessük hát az időt. Töltse meg a fegyverét, és adja ide.

Erre nem tudott mit felelni a doktor; hisz ő is megtette volna, amit társa meg akart kísérelni. Két fejszét szedett elő, egyet Johnsonnak, egyet meg magának, s elhagyta a jégkunyhót, majd Hatteras kíséretében a szán felé tartott.

A szánnál Hatteras magára öltötte a fókabőrjelmezt, amely csaknem teljesen eltakarta.

Ezalatt a doktor az utolsó adag lőporával megtöltötte a puskát, majd belecsúsztatta a csőbe az acélkemény s ólomsúlyú higanyrudacskát. Mikor ezzel elkészült, odanyújtotta Hatterasnak a fegyvert, amelyet az a fókabőr alá rejtett.

- Menjen, csatlakozzék Johnsonhoz - mondta a doktornak. - Én várok néhány percig, hogy ellenfelemet tévútra vezessem.

- Bátorság, Hatteras! - mondta a doktor.

- Legyenek nyugodtak, és főként ne mutatkozzanak addig, amíg a lövést nem hallják.

A doktor odasietett ahhoz a jégtorlaszhoz, amely mögött Johnson megbújt.

- Nos? - kérdezte a főmatróz.

- Egyelőre várunk. Hatteras feláldozza magát értünk.

A doktor megilletődve állt meg; a medvére nézett. Az állaton most már heves felindulás jelei mutatkoztak, mintha érezné a közeli, fenyegető veszedelmet.

Negyedóra múlva a fóka ott mászott a jégmezőn, a nagyobb jégtömbök mögött bujkálva kerülőt csinált, hogy jobban belophassa a medvét. Most mintegy ötvenölnyire volt tőle. A medve észrevette a fókát, s úgy tett, mintha ki akarna térni előle.

Hatteras rendkívüli ügyességgel utánozta a fóka mozdulatait, olyannyira, hogy ha a doktor nincs beavatva a dologba, még ő is fókának nézte volna.

- Nagyszerű! Kitűnő! - súgta oda neki Johnson.

A kétéltű úgy közeledett a medvéhez, mintha nem is vette volna észre. Úgy látszott, mintha léket keresne, hogy megint alámerülhessen a vízbe.

A medve viszont a jégtömböket kerülgetve a legnagyobb óvatossággal tartott a fóka felé, lángoló szeme csupa sóvárgás; egy hónapja éhezik, de az is lehet, hogy már két hónapja böjtöl, s íme, most biztos zsákmányt vetett útjába a véletlen.

A fóka nemsokára már csak tíz lépésre volt ellenségétől. A medve most hirtelen nekiveselkedett, egy óriásit ugrott, s meghökkenve, elképedve állt meg, három lépésre Hatterastól, aki hátravetette a fókabőrt, letérdelt, s célba vette a vadállat szügyét.

A lövés eldördült, s a medve felhemperedett a jégen.

- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltotta a doktor.

És nyomában Johnsonnal a küzdelem színhelyére rohant.

A gigászi vadállat felemelkedett, egyik mancsával a levegőbe csapdosott, a másikkal meg egy maroknyi havat ragadott fel, és sebét igyekezett eltömni vele.

Hatteras meg se moccant. Kése a kezében. Várt. Jól célzott, nem remegett a keze, golyója talált; még mielőtt társai odaértek volna, markolatig döfte kését a vadállat szívébe. A medve elterült, s nem mozdult többé.

- Győzelem! - kurjantott Johnson.

- Hurrá, Hatteras! Hurrá! - lelkendezett a doktor.

Hatteras a legkisebb felindulás nélkül, mellén keresztbe font karral állt ott, s nézte az óriási testű vadállatot.

- Most aztán énrajtam a cselekvés sora! - mondta Johnson. - Az rendben van, hogy a kapitány leterítette a vadat, de nem szabad bevárnunk, míg a hideg kővé fagyasztja, mert akkor aztán se a fogunk, se a késünk nem bír vele.

Johnson hát nyomban hozzálátott az óriási állat megnyúzásához. A medve kilenc láb hosszú s hat láb széles volt, három hüvelyk hosszú két hatalmas szemfog állt ki az állkapcsából.

Johnson felhasította a gyomrát, de semmit sem talált benne, csak vizet; nyilvánvaló volt, hogy nagyon régóta nem evett a medve. De azért még jó kövér volt, több mint ezerötszáz font lehetett a súlya. Johnson felnégyelte, egy-egy ilyen negyedrész mintegy kétszáz fontnyi húst adott. A vadászok a jégkunyhóig vonszolták a rengeteg húst, s nem feledkeztek meg a medve szívéről sem, amely még három óra múlva is erősen dobogott.

Társai legszívesebben azon nyomban rávetették volna magukat a nyers, véres húsra, de a doktor rábeszélésére megvárták, amíg a pecsenye megsül.

Mikor Clawbonny bemászott a jégkunyhóba, rettentő hideg csapta meg. Odament a kályhához, s látta, hogy a tűz teljesen kialudt. A délelőtti izgalmak egészen elfeledtették Johnsonnal, hogy ügyelnie kell a tűzre.

A doktor nekilátott, hogy újra tüzet rakjon, de hiába kotorászott a már kihűlt hamuban, egyetlen szikrára sem akadt.

- Nana, csak egy kis türelem - biztatta önmagát.

Visszament a szánhoz taplóért, és elkérte Johnsontól tűzszerszámját.

- Kialudt a tűz a kályhában - mondta neki.

- Ez az én hibám - felelte Johnson.

Azzal keresgélni kezdte a tűzszerszámot abban a zsebében, amelybe bele szokta dugni, s meglepődött, hogy nem találja.

A többi zsebét is végigtapogatta, ugyanolyan sikertelenül. Bement a jégkunyhóba, s összevissza forgatta a takaróját, amelyen az éjszakát töltötte, de most sem volt szerencsésebb.

- Na mi lesz? - kiáltotta oda neki a doktor.

Johnson visszajött, s kérdőn nézett társaira.

- Nincs önnél a tűzszerszám, Clawbonny úr? - kérdezte.

- Nincs, Johnson.

- Önnél se, kapitány?

- Nálam se - felelte Hatteras.

- Mindig magánál volt - jegyezte meg a doktor.

- És most nincs sehol - mormolta elsápadva az öreg tengerész.

- Nincs! - kiáltott fel a doktor, és akaratlanul is megremegett.

Nem volt más tűzszerszámuk, és ennek a veszteségnek rettenetes következményei lehettek.

- Keresse csak egy kicsit alaposabban, Johnson - mondta neki a doktor.

Johnson odaszaladt ahhoz a jégtömbhöz, amely mögött a medvét leste, majd a küzdelem színhelyére, ahol szétdarabolta volt az állatot. De semmit sem talált. Kétségbeesetten tért vissza. Hatteras csak ránézett, de egy szóval sem tett neki szemrehányást.

- Hát ez bizony komoly dolog - mondta a doktornak.

- Az - felelte emez.

- Még csak egy olyan műszerünk sincs, valami távcső, amelynek kivehetnénk a lencséjét, hogy azzal csináljunk tüzet.

- Tudom - felelte a doktor. - Ilyen a balszerencse. Mert a nap sugarai már elég erősek lennének ahhoz, hogy a tapló lángra lobbanjon.

- Hát akkor nincs más hátra, ezzel a nyers hússal kell csillapítanunk éhségünket - felelt Hatteras. - Aztán majd folytatjuk utunkat, és igyekszünk elérni a hajót.

- Igen... - motyogta eltűnődve a doktor. - Szükség esetén lehetséges. Miért ne lenne lehetséges? Meg lehet kísérelni...

- Mire gondol? - kérdezte Hatteras.

- Egy ötletem támadt...

- Egy ötlet! - kiáltott fel Johnson. - Ha önnek ötlete támad, akkor meg vagyunk mentve!

- Csak az a kérdés, sikerül-e! - felelte a doktor.

- Mi a terve? - kérdezte Hatteras.

- Ha nincs lencsénk, hát akkor csináljunk egyet.

- De hogyan? - kérdezte Johnson.

- Egy darab jégből. Majd kifaragjuk.

- Micsoda? Azt hiszi?...

- Miért ne? Arról van szó, hogy egy gyújtópontba kell összegyűjteni a nap sugarait. Márpedig a jeget éppúgy felhasználhatjuk erre, mint a legfinomabb kristályt.

- Lehetséges ez? - álmélkodott Johnson.

- Lehetséges, csakhogy nekem ehhez inkább édesvízi jég kellene, mint tengervízi. Az édesvízi jég átlátszóbb és keményebb.

- De hiszen ha nem csalódom - mutatott Johnson egy alig százlépésnyire emelkedő jégtömbre -, annak a csaknem feketésnek látszó tömbnek sötétzöld színe arra vall...

- Igaza van. Gyerünk, barátaim. Vegye a fejszéjét, Johnson.

A három férfi a valóban édesvízből való, jelzett jégtömb felé tartott.

A doktor egy láb átmérőjű darabot hasíttatott le a jégtömbből, s csak úgy nagyjából megfaragta a fejszével, majd késével egyenletesebbre kaparta a jégdarab felületét, végre a kezével lassanként simára csiszolta, s csakhamar olyan átlátszó lencséje volt, hogy a legremekebb kristályból sem lehetett volna különbet csiszolni.

Most aztán visszatért a kunyhó bejáratához, ott egy darabka taplót vett elő, és hozzáfogott kísérletéhez.

Éppen elég erősen sütött a nap. A doktor a jéglencsével összegyűjtötte a napsugarakat, és a taplóra irányította.

A tapló néhány másodperc múlva tüzet fogott.

- Hurrá! Hurrá! - lelkendezett Johnson, s nem akart hinni a szemének. - Ó, Clawbonny úr! Clawbonny úr!

Az öreg tengerész nem bírt hová lenni örömében. Csak jött és ment, mintha eszét vesztette volna.

A doktor visszabújt a jégkunyhóba. Néhány perc múlva már duruzsolt is a kis kályha, s nemsokára finom pecsenyeillat költötte fel Bellt kábulatából.

El lehet képzelni, micsoda lakomát csaptak. Ám a doktor mérsékletre intette társait, ő maga járt elöl jó példával, majd miután jóllakott, ismét megszólalt.

- Ma szerencsés napunk van - mondta -; a még hátralevő utunkra biztosítva van az élelem. De azért nem kell babérainkon hevernünk, s jól tesszük, ha útnak indulunk.

- Már nem lehetünk kétnapi járóföldnél messzebb a Porpoise-tól - mondta Altamont, akinek most már csaknem teljesen helyreállt a beszélőképessége.

- Remélem, hogy ott majd lesz mivel tüzet raknunk - mondta mosolyogva a doktor.

- Lesz - felelte az amerikai.

- Csak azért mondom - folytatta a doktor -, mert az én jég-lencsém jó ugyan, de ha nincs napsütés, akkor némi kívánnivalót hagy hátra; márpedig a Sarktól nem is egészen négyfoknyi távolságra vajmi ritkán süt a nap!

- Alig négyfoknyira bizony - felelt sóhajtva Altamont -, az én hajóm most ott van, ahová soha, egyetlen hajó sem merészkedett előre!

- Indulás! - hangzott fel Hatteras kurta parancsszava.

- Indulás! - ismételte a doktor, s nyugtalan pillantást vetett a két kapitányra.

A táplálkozás visszaadta erejüket, a kutyák is bőségesen részesedtek a medvehús hulladékaiból, s gyorsan haladtak észak felé.

Útközben a doktor szerette volna megtudni Altamonttól, hogy voltaképpen miért jött ilyen magasra északra, de az amerikai kitérően válaszolt.

- Erre a két emberre vigyázni kell - súgta a főmatróz fülébe a doktor.

- Értem! - felelte Johnson.

- Hatteras sohasem intézi a szót az amerikaihoz, emez meg nemigen hajlandó háládatosnak mutatkozni! Még szerencse, hogy itt vagyok én.

- Clawbonny úr - felelt Johnson -, mióta ez a jenki feléledt, nekem nem nagyon tetszik az ábrázata.

- Nagyon tévednék, ha azt hinném, hogy az amerikai nem sejti Hatteras terveit - felelte a doktor.

- Ön tehát azt hiszi, hogy ennek az idegennek ugyanaz jár az eszében, ami a kapitánynak?

- Ki tudja, Johnson. Az amerikaiak bátrak, sőt vakmerőek. Amit egy angol a fejébe vett, azt egy amerikai is megkísérelhette.

- Ön azt gondolja, hogy Altamont...

- Én nem gondolok semmit - felelte a doktor -, de az amerikai hajójának földrajzi helyzete a Sark felé vezető úton elgondolkoztatja az embert.

- De hiszen Altamont azt állítja, hogy ő akarata ellenére sodródott oda.

- Azt mondja! Igen ám, csakhogy én különös mosolyt vettem észre az ajkán.

- Az ördögbe is! Hát két ilyen dudás aztán igazán nem fér meg egy csárdában, Clawbonny úr!

- Adja az ég, hogy tévedtem légyen, Johnson, mert ez a helyzet súlyos következményekkel járhatna, ha ugyan nem vezetne éppenséggel katasztrófára!

- Remélem, Altamont nem felejti el, hogy mi mentettük meg az életét!

- Na és ő most tán nem menti meg a mienket? Azt meg kell adni, hogy nélkülünk ő már nem élne; de azt is, hogy őnélküle, a hajója nélkül, a benne felhalmozott élelem és tüzelő nélkül nem tudnánk mihez kezdeni.

- Az a fő, hogy ön itt van, Clawbonny úr, és én remélem, hogy az ön segítségével majd csak megússzuk ezt is.

- Én is remélem, Johnson.

Az utazás minden különösebb esemény nélkül folytatódott. Nem volt hiány medvehúsban, pompásan lakmároztak belőle. Hála a doktor élceinek és kedves bölcselkedésének, szinte jókedvű lett a kis csapat. Ez az érdemes férfiú minduntalan előhúzott az ő tudós-tarisznyájából valami olyan tanulságot, amely a tényekkel s dolgokkal összefüggött. A doktor továbbra is jó egészségnek örvendett. Még csak le se fogyott a sok nélkülözéstől; liverpooli barátai is könnyen ráismerhettek volna, ha másról nem, aranyos kedélyéről.

A szombat délelőtt folyamán észrevehetően megváltozott a határtalan hómező képe; az egymásra torlódott jégtömbök, a mind gyakoribb packek, az egymás hegyen-hátán heverő jégtorlaszok mind arról tanúskodtak, hogy nagy nyomás alatt áll a jégmező. Nyilvánvaló volt hát, hogy valami ismeretlen szárazföld vagy még fel nem fedezett sziget szűkítette el az átjárókat, s idézte elő ezt a felfordulást. Az édesvízből keletkezett mind gyakoribb s mind terjedelmesebb jégtömbök is a közeli partot jelezték.

Tehát valami fel nem fedezett, új föld van itt a közelben, s a doktor égett a vágytól, hogy ennek a földnek berajzolásával gazdagíthassa az északi félteke térképét. El sem lehet képzelni, mekkora öröm az, mikor ismeretlen partokat határoz meg a tudós, s ceruzája hegye az új terület körvonalait rajzolja. Hát ha Hatterasnak az volt a célja, hogy az Északi-sark földjét tapossa, akkor a doktoré meg ez volt. Már előre örült, ha arra gondolt, milyen névre kereszteli majd a tengereket, tengerszorosokat, öblöket, ennek az új kontinensnek minden egyes kanyarulatát. Persze ebből a dicső névjegyzékből nem feledi majd ki sem társait, sem barátait, sem "Őfelségét", sem a királyi családot, de önmagát sem; s jogos elégtétellel már szinte látta azt a bizonyos "Clawbonny-hegyfok"-ot.

Naphosszat ezekkel a gondolatokkal bíbelődött. Estére letáboroztak, úgy mint mindig, és éppúgy tartottak soros őrséget ezen az éjszakán, az ismeretlen szárazföld közelében.

Másnap, vasárnap, medvetalpból készült kiadós és pompás ebéd után, kissé nyugatnak térve el, folytatták útjukat észak felé. Az út nehezebb lett ugyan, de azért elég gyorsan haladtak.

Altamont a szán tetejéről lázas érdeklődéssel figyelte a látóhatárt. Társain önkéntelenül is nyugtalanság vett erőt. A legutóbbi megfigyelések szerint pontosan az északi szélesség 83° 35'-én és a nyugati hosszúság 120° 15'-én voltak. Ez volt az a jelzett hely, ahol az amerikai hajónak lennie kellett. Élet-halál kérdése dől el ezen a napon.

Végre délután két óra tájban Altamont egyenesen felállt a szánon, hangos kiáltással állította meg a kis csapatot, s ujjával egy fehér tömegre mutatott, amelyet senki másnak a szeme nem bírt volna megkülönböztetni a körülötte levő jéghegyektől, és harsány hangon kiáltott fel:

- A Porpoise!

Március 24-e nagy ünnepnap: virágvasárnap. Ezen a napon Európa falvait és városait virág és zöld lomb borítja el, harangok szava száll, s a virágok édes illata tölti be a levegőt.

De mily szomorú is ez a nap itt, ebben a kietlen jégvilágban! Halálos csönd! Zordonan zúgva sziszeg a szél. Sehol egy fűszál, még csak egy száraz levél se, sehol!

És ez a vasárnap mégiscsak örömünnep volt a mi sarkutazóinknak, mert végre rátaláltak azokra a készletekre, amelyek nélkül rövidesen éhen haltak volna.

Meggyorsították lépteiket, a kutyák is buzgóbban húztak, Duk örvendezve csaholt, és a csapat nemsokára odaérkezett az amerikai hajóhoz.

A Porpoise-t teljesen betemette a hó. Semmi sem látszott belőle, se az árbocai, se a vitorlafája, se a kötélzete. Egész felszerelését tönkretette a hajótörés. A hajó egy sziklaágyba ékelődött be, amelyből semmi sem látszott, amikor ráfutott. Az összeütközés ereje oldalára döntötte a Porpoise-t. A hajó vízvonal alatti része felszakadva tátongott. A Porpoise lakhatatlannak látszott.

Annak látszott, s az is volt, ezt a kapitány, a doktor és Johnson is megállapította, amikor nagy nehezen behatoltak a hajó belsejébe. Több mint tizenöt lábnyi jeget kellett eltávolítaniuk, hogy a nagy fedélzeti nyílás deszkázatához hozzáférhessenek. De általános volt az öröm, mikor megállapították, hogy - bár a jégmezőn számtalan állati lábnyomot vettek észre - az állatok megkímélték a becses élelmiszerkészletet.

- Ha tüzelőnk és élelmünk van is elég - mondta Johnson -, de én ezt a hajótestet nem találom lakhatónak.

- Nos hát akkor hókunyhót kell építenünk - felelte Hatteras -, és a lehető legjobban berendezkednünk a szárazföldön.

- Ez kétségtelen - vette át a szót a doktor. - De ne siessük el, s csináljuk jól a dolgunkat. Szükség esetén ideiglenesen a hajón is meghúzódhatunk, s azalatt majd felépítünk egy erős házikót, ahol nyugton leszünk a hidegtől is meg az állatoktól is. Vállalom, hogy én leszek az építészmérnök, s majd megnézhetik a munkámat!

- Én nem is vonom kétségbe a tehetségét, Clawbonny úr - felelt Johnson. - Rendezkedjünk be itt, ahogyan csak tudunk, és leltározzuk fel a hajó rakományát. Sajnos, én nem látok itt se dereglyét, se csónakot, és ezek a roncsok nagyon rossz állapotban vannak ahhoz, hogy új hajót építhessünk belőlük.

- Ki tudja - felelt a doktor. - Ha ráér az ember, s tud gondolkozni, sok mindent meg lehet csinálni. Most nem hajózásról van szó, hanem arról, hogy állandó lakhelyet létesítsünk. Tehát azt javasolom, hogy egyelőre ne foglalkozzunk más tervekkel, hanem végezzük sorján a dolgunkat.

- Bölcs beszéd - felelte Hatteras. - Kezdjük azzal, ami a legsürgősebb.

A három utas elhagyta a hajót, visszatértek a szánhoz, s közölték terveiket Bell-lel meg az amerikaival. Bell azt felelte, hogy ő máris kész a munkára. Az amerikai, amikor meghallotta, hogy semmihez sem lehet kezdeni a hajójával, csak megrázta a fejét. Minthogy azonban hiábavaló lett volna most ezen vitatkozni, elfogadták azt az indítványt, hogy egyelőre a Porpoise lesz a szállásuk, aztán majd egy jókora lakóházat építenek a parton.

Délután négy órára az öt utas úgy-ahogy berendezkedett az alsó fedélzeten. Hosszú fenyőrudakból és holmi árbocmaradványokból Bell csaknem sima padlózatot tákolt össze, erre rakták le a fekhelyeket, amelyek ugyan kőkeményre fagytak, de majd fölengednek, ha begyújtanak a kályhába. Altamont a doktorra támaszkodva nagyobb nehézség nélkül csoszogott el a számára fenntartott sarokig. Mikor hajójára tette a lábát, boldogan felsóhajtott, s ezt a főmatróz nem tekintette valami jó jelnek.

- Otthon érzi itt magát - gondolta az öreg tengerész -; úgy tesz, mintha mi csak meghívott vendégei volnánk!

A nap hátralevő óráit a pihenésnek szentelték. Nyugati szél kezdett fújni, s ez időváltozással fenyegetett. Az odakünn elhelyezett hőmérő -32°-ot mutatott.

Mindent egybevetve, a Porpoise a hideg sarkpontján túl feküdt, s bár északabbra, de aránylag mégis kevésbé jeges északi szélesség alatt.

Azzal fejezték be a napot, hogy elköltötték, ami a medvehúsból még megmaradt, s ezt a hajókamrában talált kétszersülttel és teával egészítették ki. De most aztán győzött a fáradtság, s nemsokára mindnyájan az igazak álmát aludták.

Reggel Hatteras és társai kissé későn ébredtek. Most már más terveket forgattak a fejükben. Már nem kellett aggódni amiatt, hogy mit esznek holnap. Csak arra gondoltak hát, hogy minél kényelmesebben rendezkedjenek be. A hajótöröttek úgy tekintették magukat, mintha rendeltetési helyükre érkezett hadoszlopok lennének, s az út szenvedéseit feledve, csak arra gondoltak, hogy elviselhető jövendőt teremtsenek maguknak.

- Hű, de jó, hogy nem kell kérdezni, hol pihenünk le este, s mit eszünk holnap! - kiáltott fel a doktor, és kitárta karját.

- Kezdjük a leltár felvételével - felelt erre Johnson.

A Porpoise-t tervezett messzi útjára tökéletesen szerelték fel, s látták el élelemmel annak idején.

A leltározás az alábbi élelmiszer-mennyiségeket állapította meg: hatezer-százötven font liszt, zsír, pudinghoz való mazsola; kétezer font marha- és sózott disznóhús; ezerhatszáz font pemmican, hétszáz font cukor s ugyanannyi csokoládé; másfél láda, kilencvenhat font súlyú tea; ötszáz font rizs, több hordó gyümölcs- és főzelékkonzerv; bőséges citromlékészlet, cochlariamag, sóska, zsázsa; háromszáz gallon rum és pálinka. A lőporkamrában nagy mennyiségű lőpor, golyó és ólom volt felhalmozva. Szén és fa is bőségesen volt raktáron. A doktor óvatosan vette kézbe a fizikai és hajózási műszereket, sőt egy Bunsen-féle szárazelemre is bukkant, amit azért raktároztak volt be, hogy villamossági kísérleteket végezhessenek.

Egyszóval a mindenfajta felszerelés és élelem öt embernek két évre volt elegendő, ha teljes adagokat számítunk. Sem az éhhaláltól, sem a fagyhaláltól nem kellett félni többé.

- Most hát, hogy létfenntartásunk biztosítva van, mi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy tovább menjünk északnak, egészen a Sarkig - jelentette ki a doktor.

Hatteras felrezzent a szóra.

- A Sarkig! - visszhangozta.

- Kétségkívül - folytatta a doktor. - A nyári hónapokban semmi akadálya annak, hogy a szárazföldön előre nyomulhassunk, egy kutatóútra.

- Igen, a szárazföldön át! De a tengereken át hogyan?

- Nem lehetne a Porpoise deszkáiból valami bárkát összeácsolni?

- Persze egy amerikai bárkát! - felelt megvetően Hatteras. - És ez az amerikai lenne a parancsnoka!

A doktor megértette a kapitány ellenszenvét, s úgy vélte, hogy nem szükséges tovább feszegetni ezt a kérdést. Másra terelte hát a beszélgetést.

- Most, hogy az ellátást illetően már tudjuk, mihez tartsuk magunkat - folytatta -, raktárhelyiségeket kell építenünk az élelmiszer elhelyezésére, s egy lakóházat, magunknak. Építőanyag van elég, s nagyon kényelmesen berendezkedhetünk. Remélem, Bell - fordult most a hajóácshoz a doktor -, hogy maga majd remekel a munkában, barátom; egyébként én is adhatok néhány jó tanácsot.

- Én készen állok a munkára, Clawbonny úr - felelt Bell. - Akkor se jönnék zavarba, ha ezekből a jégtömbökből akár egy egész várost, házsorokat, utcákat kéne építenem, ha egyszer szükség volna rá.

- Á, dehogyis kell nekünk annyi. Vegyünk példát a Hudson-öböl Társulat tisztviselőitől. Azok azért építenek erődítményeket, hogy nyugtuk legyen az állatoktól meg az indiánoktól. Nekünk se kell több; sáncoljuk el magunkat, ahogy csak tőlünk telik. Egyik oldalon a lakóház, a másikon a raktárak, s valami középsáncféle meg két bástya, fedezékül. Majd ebből az alkalomból igyekszem visszaemlékezni tábortani ismereteimre.

- Hitemre, Clawbonny úr - lelkesedett Johnson - egy percig sem kételkedtem abban, hogy az ön irányításával valami szépet alkotunk!

- Nos hát, barátaim, legelőbb is a megfelelő helyet kell kiválasztanunk; a jó építészmérnöknek mindenekelőtt a tereppel kell megismerkednie. Velem jön, Hatteras?

- Megbízom önben, doktor - felelte a kapitány. - Csak menjen. Addig én majd végignézek a parton.

Altamont még túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy részt vegyen a munkában, így hát őt a hajón hagyták, s az angolok kimentek a szárazföldre.

Ködös idő volt; délben -23°-on állt ugyan a hőmérő, de szélcsend lévén, elviselhető volt a hideg.

Innen a partról nézve, nyugatra, ameddig csak a szem elláthatott, végtelen, befagyott tenger terült el; ezt a tengert keletre kerek, mély, öbölszerű torkolatokkal megszakított, s befelé hirtelen kétszáz yardra emelkedő part szegélyezte. Így a part tágas öblöt alkotott, teletűzdelve azokkal a veszedelmes sziklákkal, amelyek egyikén a Porpoise hajótörést szenvedett. Távolabb a szárazföldön hegység emelkedett, a doktor mintegy ötszáz ölre becsülte a magasságát. Észak felé hegyfok látszott, lankái a tengerig nyúltak. A parttól hárommérföldnyire közepes nagyságú sziget, jobban mondva szigetecske emelkedett ki a jégmezőből. Nem lett volna nehéz megközelíteni ezt a biztos horgonyzási lehetőséget és menedéket nyújtó kikötőt. Egy jól hozzáférhető külön kis kikötő is volt a part egy bevágásában, ha ugyan az olvadás valaha is mentesíti a jégtől az északsarki óceánnak ezt a részét. Azonban - legalábbis Belcher és Penny beszámolói szerint - a nyári hónapokban ennek az egész tengernek szabadnak kell lennie.

A lejtő derekán kör alakú, mintegy kétszáz láb átmérőjű fennsíkot látott a doktor. A fennsík az öböl három oldalát foglalta el; a negyedik oldalt egyenesen égnek meredő, húsz öl magas sziklafal zárta el. Ide csak a jégbe vágott lépcsőfokokon lehetett felkapaszkodni. Ez a hely alkalmasnak látszott arra, hogy itt szilárd épületet emeljenek, s azt könnyűszerrel erődítménnyé is ki lehetett építeni; a természet kezükre járt itt, csak ki kellett használniuk a hely fekvésének előnyeit.

A doktor, Bell és Johnson úgy jutottak fel a fennsíkra, hogy fejszéjükkel vágták maguk előtt a lépcsőfokokat a jégbe. A fennsík felülete tökéletesen sima volt. A doktor, miután kijelentette, hogy a hely kiválóan alkalmas az építkezésre, úgy határozott, hogy el kell távolítaniuk a talajt borító tíz láb vastag, jéggé fagyott hóréteget, mert a lakóházat és a raktárakat szilárd talajra kell építeni.

Hétfőn, kedden és szerdán szakadatlanul dolgoztak. Végre leértek a talajig; rendkívül kemény, tömör gránit volt ez, lepattogzott gerincei olyan élesek, mint az üvegszilánk, de még gránitot és nagy földpátkristályokat is tartalmazott; csak úgy szikrázott, s visszapattant róla a csákány.

A doktor most már megadta a hókunyhó méreteit és tervét; negyven láb hosszú, húsz láb széles s tíz láb magas legyen; a beosztás: három helyiség - egy társalgó, egy hálószoba és egy konyha. Többre nem is volt szükség. Balra tervezték a konyhát, jobbra a hálószobát s középütt a társalgót.

Öt napig tartott a szorgos munka. Építőanyagban nem volt hiány. A jégfalakat elég vastagra méretezték ahhoz, hogy az olvadásnak ellenállhassanak, mert nem lehetett megkockáztatni, hogy akár nyáron is fedél nélkül maradjanak.

Amint a ház emelkedett, kezdett kialakulni takaros formája; négy homlokzati ablaka volt, két ablaka a társalgónak, egy a konyhának s egy másik a hálószobának. Az ablaküveget eszkimó módra készített remek jégtáblák helyettesítették; ez olyan kellemes, tompított világosságot adott, mint a tejüvegablak.

A társalgó előtt, a két ablak között hosszú, fedett úthoz hasonló folyosó húzódott, ezen át lehetett bemenni a házba; a Porpoise egyik kabinjának erős ajtaja légmentesen zárta el ezt a folyosót. Mikor a ház elkészült, a doktor elragadtatva nézte művét. Hát azt bizony nehezen lehetett volna megállapítani, hogy milyen építkezési stílust képviselt ez a ház, jóllehet az építész az Angliában annyira elterjedt szász-gótikus stílus képviselőjének vallotta magát. De nem is a stílus volt itt a fontos, hanem az, hogy a ház megálljon a lábán; a doktor hát beérte azzal, hogy vaskos, a zömök, román stílusú oszlopokhoz hasonlatos támasztópillérekkel erősítse meg a homlokzati részt.

A meredek lejtésű tetőzet a gránitfalra támaszkodott. Ez egyben a füstöt kivezető kályhacsövek támaszául is szolgált.

Mikor a nagy építőmunkával elkészültek, a belső berendezésre került a sor. A szobába becipelték a Porpoise fekvőhelyeit. Ezeket kör alakban helyezték el egy nagy kályha körül. A padokat, székeket, foteleket, asztalokat, szekrényeket is elhelyezték az ebédlőnek is használt társalgóban. Végül a konyhába kerültek a hajó tűzhelyei és különféle főzőedényei. A padlón kiterített vitorlák szolgáltak szőnyegül és a belső helyiségek ajtónyílásának elfüggönyözésére is, mert ezeket a helyiségeket nem lehetett egymástól másként elkülöníteni.

A ház falai általában öt láb vastagok voltak, és az ablaknyílások ágyúlőrésekhez hasonlatosak.

Az egész rendkívül szilárd építmény volt, kívánni se lehetett különbet. A doktor szerint még rengeteg sok mindent lehetett volna csinálni ebből a mindenféle célra oly könnyen alkalmazható jégből és hóból! A doktor naphosszat számtalan ilyen nagyszerű terven kérődzött, amelyeket persze esze ágában sem volt meg is valósítani, de játékos szellemének ilyen termékeivel tette vidámabbá a közös munkát.

Egyébként, könyvbarát lévén, egyszer egy ritka könyvet olvasott, amelynek ez volt a címe: "A Szentpétervárott 1740 januárjában épült jégház és a benne levő tárgyak tüzetes leírása". Ez az emlék most nagyon felajzotta a doktor találékony szellemét. Egy este mesélt is társainak ennek a jégpalotának csodáiról.

- Miért ne tudnánk mi is megcsinálni itt azt, amit Szentpétervárott felépítettek? - mondta nekik. - Mi hiányzik hozzá? Semmi. Még a képzelőtehetség sem!

- Gyönyörű lehetett az a jégpalota, ugye? - kérdezte Johnson.

- Tündéri volt, barátom! Az Anna császárnő parancsára épült ház, amelyben 1740-ben egyik udvari bolondjának lakodalmát rendeztette, körülbelül akkora volt, mint ez a mienk, de a jégpalota homlokzata előtt hat jégágyú sorakozott a jégből való ágyútalpakon. A lőporral s golyóval töltött ágyúkat többször is elsütötték anélkül, hogy szétrepedtek volna; továbbá hatvanfontos bombákhoz való mozsarak is voltak ott; így hát szükség esetén mi is félelmetes tüzérséget tudnánk itt felállítani. A hozzávaló "bronz" a kezünk ügyében van, úgyszólván az égből hull az ölünkbe. De a művészi ízlés igazi diadala a jégpalota homlokzata volt! Csodaszép jégszobrok díszítették, a feljáró ugyancsak jégből készült virágvázákkal és narancsfákkal gyönyörködtette a szemet. Jobbra óriási elefánt állt, nappal vizet, éjszaka meg égő petróleumot fecskendezett ormányából. Tyű, micsoda tökéletes állatseregletet tudnánk mi itt csinálni, ha akarnánk!

- Ami az állatokat illeti - felelt Johnson -, hát úgy vélem, azokban itt sem lesz hiány, és ha nincsenek is jégből, azért elég érdekesek lesznek!...

- Nem baj - felelte a harcias kedvű doktor -, majd módját ejtjük, hogy védekezhessünk támadásaik ellen. De visszatérve az én szentpétervári jégpalotámra, még azt is hozzáteszem, hogy asztalok, mosdóberendezések, tükrök, kandeláberek, gyertyák, ágyak, matracok, párnák, függönyök, faliórák, székek, játékkártyák, teljes étkészlettel telt szekrények voltak benne, s mindez cizellált, esztergályozott, faragott jégből, és végül a teljes bútorzat is.

- Szóval valóságos palota volt - mondta Bell.

- Tündökletes, császárnőhöz méltó palota! Ó, a jég! Milyen jól is tette a természet, hogy feltalálta, mert hisz mennyi csodálatosat nyújt, s méghozzá milyen áldás a hajótörötteknek!

A jégház berendezése március 31-ig tartott. Éppen húsvét volt, s az ünnepet a pihenésnek szentelték. Az egész napot a társalgóban töltötték, ott tartották az istentiszteletet is, s mindannyian meg lehettek elégedve a "hókunyhójuk"-kal.

Másnap a raktárak és a lőporkamra építésére került a sor. Ez még vagy egyheti munkát adott, beleszámítva a Porpoise teljes leszerelését is, ami elég nehéz munka volt, mert a nagy hidegben nem lehetett egyfolytában soká dolgozni. Végre április 8-án az élelemkészlet, a tüzelő és a lőpor is fedél alatt s tökéletes biztonságban volt. A raktárak északi fekvésűek voltak; a lőporkamra a fennsík déli oldalán épült, a ház mindkét végétől mintegy hatvanlábnyi távolságra. A raktárak közelében a szánfogat grönlandi kutyái számára egy kutyaólfélét szerkesztettek, amelyet a doktor a "kutyapalota" címmel tisztelt meg. Duk a férfiakkal lakott, a közös helyiségekben.

Most aztán a lakóhely védelmi eszközeire tért át a doktor. Útmutatásai szerint valóságos jégerődítménnyel vették körül a fennsíkot, amely így minden oldalról védve volt. Mivel ez az erődítmény természetes lejtőt alkotott, se beugró, se kiálló része nem lévén, egész vonalán egyforma erős volt. A doktor ezt a védelmi rendszert kétségtelenül amaz érdemes Tobie de Sterne szellemében alkotta, aki éppen olyan jóságosan szelíd és jó kedélyű volt, mint ő. Látni kellett volna, amint a belső meredély lejtésének, a mellvéd hajlatának és a lőemelvény szélességének számításait végezte! De ezzel a könnyen megmunkálható hóval valóságos élvezet volt dolgozni, s így a szeretetre méltó mérnök hét láb vastagságúra méretezhette a jégfalakat. Egyébként a fennsík uralkodott az öböl felett, így hát sem belső lejtőt, sem külső töltést, sem pedig védőbástyát nem kellett építenie; a hómellvéd a fennsík körvonalait követve a sziklafalhoz vezetett vissza, s a ház két végéhez tapadt. Ezek a tábortani munkálatok április 15-én értek véget. Az erődítmény tökéletesen sikerült, s látszott, hogy a doktor nagyon büszke is művére.

Valóban, ez az erődített övezet egy egész eszkimó törzs ellenében is hosszú ideig tarthatta volna magát, ha ugyan ilyen ellenségekkel valaha is találkoznak ezen a szélességi fokon. De nyoma sem volt emberi lénynek ezen a tájon. Hatteras, az öböl talajalakulását vizsgálgatva sehol sem akadt olyan kunyhómaradványokra, amelyek széltében találhatók a grönlandi törzsek látogatta vidékeken. Úgy látszott, hogy a Forward és a Porpoise hajótöröttei az elsők, akik ezt az ismeretlen földet tapossák.

De ha embertől nem is kellett tartaniuk, annál félelmetesebbek lehettek az állatok; ám az így megerősített "vár"-ban a kis garnizon lakóinak nem kellett tartaniuk az állatok támadásaitól.

A telelés előkészületei idején Altamont teljesen visszanyerte egészségét és erejét. Már a hajó kirakodásánál is hasznát lehetett venni. Erőteljes szervezete végül is győzedelmeskedett, és egészséges vére a sápadtságán is diadalmaskodott.

Szemlátomást vált ismét olyan izmos, vérmes, erélyes, értelmes és határozott fellépésű emberré, amilyenek többnyire az Egyesült Államok fiai lenni szoktak. Ugyanaz a vállalkozó szellemű, vakmerő, mindenre kész amerikai lett, aki volt. New York-i származású volt, s amint ezt új útitársainak is elmondta, gyerekkora óta hajózott. Hajóját, a Porpoise-t egy gazdag amerikai nagykereskedőkből álló társaság szerelte fel, s bocsátotta tengerre; ennek a társaságnak élén a hírneves Grinnel állott.

Hatteras és Altamont közt volt némi jellembeli hasonlóság, de ők maguk nem voltak rokonszenvesek egymásnak. Nem az a fajta hasonlóság volt ez, amely barátságot ébreszt, éppen ellenkezőleg. Egyébként a jó megfigyelő jelentős eltéréseket találhatott a két férfiú jelleme között; így például annak ellenére, hogy kifelé Altamont mutatott több őszinteséget, mégis Hatteras volt az őszintébb ember. Altamontban több volt a nemtörődömség, kevesebb a megbízhatóság. Nyílt természete nem keltett annyi bizalmat, mint Hatteras komor vérmérséklete. Hatteras egyszer alaposan kifejtette meggyőződését, aztán magába zárkózott. Altamont sokat beszélt, de sokszor semmit sem mondott.

Ilyennek ismerte meg lassacskán a doktor is az amerikai jellemét, s igaza volt abban, hogy ha nem is éppen gyűlöletet, de csírázó ellenségeskedést érzett a Porpoise és a Forward kapitánya között.

Márpedig a két parancsnok közül itt csak egyik parancsolhatott. Hatteras kétségtelenül elvárhatta az engedelmességet az amerikaitól, az elsőbbség és az erő jogán. Igen ám, de ha az egyik az emberei élén volt itt, a másik viszont saját hajója fedélzetén. És Altamont ezt éreztette is.

Altamont, számításból-e vagy ösztönösen, eleinte a doktorhoz húzott; neki köszönhette életét, de inkább a rokonszenv vonzotta ez érdemes férfiú felé, mintsem a háládatosság. Hiába, ez már a derék Clawbonny jellemének elkerülhetetlen hatásából adódott. Úgy nőttek körötte a barátok, mint a napfényen a búza. A közmondás szerint van olyan ember, aki reggel ötkor kel, csakhogy mielőbb ellenségre tehessen szert; a doktor akár hajnali négykor is kelhetett volna, s ez nem sikerült volna neki.

De elhatározta, arra használja fel Altamont barátságát, hogy megtudakolja, mi az indítóoka sarkvidéki útjának. Ám az egyébként oly bőbeszédű amerikai azzal felelt, hogy - nem felelt, és megint csak azt a régi nótáját ismételgette, az Északnyugati átjáróról.

A doktor mást gyanított az expedíció okául, ugyanazt, amitől Hatteras félt. Így hát ügyelni akart arra, hogy az ellenfelek emiatt össze ne szólalkozzanak, de ez nem mindig sikerült neki. A legegyszerűbb beszélgetések akaratlanul is minduntalan azzal fenyegettek, hogy vitává fajulnak, s minden szó lángra lobbanthatta az érdekellentétek szikráját.

S nemsokára valóban így is történt. Mikor a ház elkészült, a doktor elhatározta, hogy pompás lakomával szenteli fel. Ez jó ötlet volt; Clawbonny így akarta meghonosítani ezen a sarki tájon az európai élet örömeit és szokásait. Bell pontosan szállította is a lőtt vadat: néhány hófajdot meg egy fehér nyulat, az új tavasz első hírnökeit.

Április 14-én, a húsvét utáni második vasárnapon rendezték a házszentelő lakomát. Szép, nagyon száraz idő volt, s csikorgó hideg. De a hideg nem merészelt behatolni a jégházba, mert a doromboló kályhák könnyen végeztek volna vele.

Nagy kanállal ettek! A friss hús kellemes változatosság volt az örökös pemmican és sózott hús után. A megint csak a doktor keze munkáját dicsérő csodafinom pudingot a repetálás tisztessége érte, mindenki kétszer kért belőle. A tudós főszakács, kötényével a derekán, s késével az övében, az angol lordkancellár konyhájára se hozott volna szégyent.

A csemegénél megjelentek az italok is; az amerikai nem volt antialkoholista, mint az angolok, így hát semmi oka sem volt arra, hogy ne hajtson fel egy pohár gint vagy brandyt. De többi - egyébként józan életű - asztaltársa is baj nélkül megengedhette most magának a szabály áthágását, tehát, mondhatni, egyenest "orvosi rendeletre", a vidám lakoma végén összecsendülhettek a poharak. Az Egyesült Államokra mondott felköszöntők alatt Hatteras egyszerűen hallgatott.

Ekkor a doktor révén érdekes kérdés került szőnyegre.

- Barátaim - kezdte -, az nem minden, hogy átkeltünk a tengerszorosokon, a hómezőkön, a jégpusztaságokon, és eljutottunk idáig. Még maradt valami tennivalónk. Azt indítványozom most önöknek, hogy adjunk nevet ennek a vendégszerető földnek, ahol jólétre és pihenőre találtunk. A világ minden hajósa ezt a szokást követi, s egy se akad köztük, aki ezt, hasonló körülmények között elmulasztotta volna. Ha majd egyszer hazatérünk, e partok vízrajzi leírásával együtt azokat a hegyfokokat, öblöket, földnyelveket és emelkedéseket is nevükön kell neveznünk beszámolónkban, amelyek e partokat megkülönböztetik. Ez feltétlenül szükséges.

- Ez aztán az okos beszéd! - kiáltott fel Johnson. - De egyébként is: mihelyt ezeknek a területeknek megvan a külön nevük, mindjárt komolyabb képet ölthetnek, mert akkor senkinek sincs joga őket holmi elhagyott, ismeretlen szárazföldeknek tekinteni.

- Nem is számítva azt - lódította Bell -, hogy ez egyszerűsíti az utazási tájékoztatást, s megkönnyíti az utasítások végrehajtását. Egynémely expedíción vagy vadászaton arra kényszerülhetünk, hogy elváljunk egymástól; márpedig leghamarabb akkor találhat rá az ember a visszafelé vezető útra, ha a nevét tudja.

- Nos hát mivel ebben a tárgyban mindnyájan egyetértünk, kíséreljük meg az adandó nevek tekintetében is megegyezésre jutni, és a nevek megállapításánál ne feledkezzünk meg se hazánkról, se barátainkról. Ami engem illet, ha én ránézek egy térképre, az a legnagyobb örömöm, ha egy hegyfok végén, egy sziget mellett vagy egy tenger közepén valamelyik honfitársam nevét pillantom meg. Ez amolyan kedves baráti szolgálat a földrajzban.

- Igaza van, doktor - felelte az amerikai -, s ráadásul ön úgy tálalja ezeket a dolgokat, hogy az még emeli az értéküket.

- Hát nézzük sorjában - felelt a doktor.

Hatteras eddig még nem vett részt a beszélgetésben. Elgondolkozva ült ott. De most, mikor minden tekintet ráirányult, felállt, s ezt mondta:

- Ha nincs jobb indítvány s ha senkinek sincs kifogása ellene - (itt Hatteras Altamontra nézett) illendőnek tartom, hogy ezt a mi lakhelyünket nevezzük el ügyes építészéről, aki a legkülönb közöttünk. Legyen Doktor-lak a neve.

- Helyes! - felelt Bell.

- Helyes! - kiáltott fel Johnson. - Doktor-lak.

- Ennél okosabbat ki sem találhatnánk - szólt hozzá Altamont is. - Éljen dr. Clawbonny!

Háromszoros, de egy szívvel kiáltott hurrá harsant fel; Duk csaholással járult hozzá az ünnepléshez.

- Tehát nevezzük így ezt a házat, addig is, míg majd egy új földet nem nevezhetünk el barátunkról.

- Ó, ha a földi paradicsomnak még nem lenne neve - lelkesedett a doktorért Johnson -, remekül illenék rá a Clawbonny név!

A doktor meghatottan próbált szerénykedni, de hiába, ezen keresztül kellett esnie, így hát annak rendje és módja szerint kimondták, hogy ezt a Doktor-lak konyhájában készült ünnepi lakomát most a Doktor-lak szalonjában költik el, hogy utána a Doktor-lak hálószobájában térjen nyugovóra a jókedvű társaság.

- Most pedig vegyük sorra a legfontosabb pontokat, amelyeket felfedeztünk - tért rá a tárgyra a doktor.

- Itt ez a végtelen tenger, amely körülvesz bennünket - emelt szót Hatteras -, s melynek hullámait nem szelte előttünk senki hajója.

- Senki hajója! - vetette közbe élesen Altamont. - Véleményem szerint nem lenne szabad megfeledkezni a Porpoise-ról. Ha ugyan nem a szárazföldön át került ide - tette hozzá gúnyosan.

- Azt lehetne hinni, hogy a szárazföldön át jött ide - vágott vissza Hatteras -, ha azokat a sziklákat látjuk, amelyeken most ringatózik.

- Igaza van, Hatteras - mondta Altamont sértődötten -, de ha mindent egybevetünk, nem ér-e ez vajon többet, mint hamuként szóródni szét a levegőben, ahogyan ezt a Forward cselekedte?

Hatteras éles visszavágásra készült, amikor a doktor közbelépett.

- Barátaim - csillapította őket -, itt egyáltalán nem hajóról, hanem egy ismeretlen tengerről van szó...

- Ez a tenger nem ismeretlen - felelt Altamont. - Minden sarkvidéki térképen rajta van már a neve. Északi-Jeges-tengernek hívják, és én nem tartom helyénvalónak, hogy megváltoztassuk a nevét. Majd később, ha netán felfedezzük, hogy csak egy tengerszorosról vagy öbölről van szó, meglátjuk, mi a teendőnk.

- Ám legyen - bólintott Hatteras.

- Hát ebben megegyeztünk - felelt a doktor, s már félig-meddig meg is bánta, hogy ilyen, hazafias vetélkedésekre alkalmat adó vitát vetett fel.

- Térjünk rá hát akkor ennek a földnek az elnevezésére, amelyre most lábunkat tettük - folytatta Hatteras. - Nem hinném, hogy volna neve akár a legújabb térképeken is!

Beszéd közben mereven tekintett Altamontra, de az állta pillantását, s így felelt:

- Hát ebben is téved, Hatteras.

- Hogy tévedek? Micsoda? Ennek az ismeretlen területnek, ennek az új földnek...

- ...már van neve - fejezte be a mondatot nyugodtan az amerikai.

Hatteras hallgatott. Ajka remegett.

- És mi az a név? - kérdezte az amerikai állításán kissé csodálkozó doktor.

- Kedves Clawbonny - felelt Altamont -, minden hajósnak megvan az a szokása, hogy ne mondjam: jogos szokása, hogy nevet ad annak a szárazföldnek, amelyre ő lép elsőnek. Nekem hát úgy tűnik, hogy ez alkalommal én is élhettem, nekem is élnem kellett ezzel a vitathatatlan jogommal...

- Azonban... - szólt közbe Johnson, akinek nem tetszett Altamont hideg, éles hangja.

- Szerintem nehéz lenne azt állítani - folytatta Altamont -, hogy a Porpoise nem kötött ki ezen a ponton, még ha elfogadjuk is, hogy "szárazföldön át érkezett ide" - tette hozzá, Hatterasra nézve. - Ez a tény egy percig sem kérdéses.

- Ezt az állítást nem áll módomban elfogadni - felelt komolyan, indulatain erőt véve Hatteras. - Ahhoz, hogy nevet adjunk, legalábbis fel kell fedeznünk azt, amit el akarunk nevezni. S én úgy vélem, hogy amit ön tett, az nem felfedezés. De egyébként is: hol lenne ön nélkülünk, uram? Ön, aki itt most feltételeket szab nekünk! Húsz láb mélyen a hó alatt!

- Hát ön hol lenne énnélkülem és a hajóm nélkül, uram? - vágott vissza élesen az amerikai. - Éhen halt volna! Megfagyott volna!

- Ugyan, barátaim! - lépett közbe ismét, tőle telhető szelídséggel a doktor. - Nyugalom! Mindent el lehet intézni! Hallgassanak meg.

- Ez az úr - folytatta Altamont a kapitányra mutatva - énfelőlem minden földet elnevezhet itt, amit felfedez. Ha felfedezi! De ez a szárazföld itt az enyém! Még annak a követelésnek sem adhatnék helyet, hogy két neve legyen, mint a Grinnel-földnek, amelyet Prince Albert-földnek is neveznek, mivelhogy egy angol meg egy amerikai egyszerre fedezte fel. De ez itt más dolog. Az én elsőbbségi jogom vitathatatlan. Az én hajóm előtt egyetlenegy hajó sem érintette ezt a partot. Ember nem tette a lábát énelőttem erre a szárazföldre, hát én adtam neki nevet, s ez is marad a neve.

- És mi ez a név? - kérdezte a doktor.

- Új-Amerika - felelte Altamont.

Hatteras keze ökölbe szorult az asztalon, de szörnyű erőfeszítéssel sikerült erőt vennie magán.

- Be tudja ön nekem bizonyítani - fordult Hatteras felé Altamont -, hogy valaha is angol ember lába lépett volna egy amerikai előtt erre a földre?

Johnson és Bell hallgatott, ámbár meglehetősen bosszantotta őket a kapitányuk ellenfelének ez a parancsolgató fennhéjázása. De ők sem tudtak mit válaszolni.

Néhány pillanatnyi kínos szünet után a doktor emelt szót:

- Barátaim - mondta -, az első emberi törvény az igazság törvénye. Ez minden más törvényt magában foglal. Legyünk hát igazságosak, és ne engedjünk utat gonosz érzéseknek. Altamont elsőbbségét én vitathatatlannak vélem. Ezen tehát nem is kell vitatkoznunk. Halasszuk későbbre a revánsot. Angliának még bőven lesz része a mi felfedezéseinkben. Hagyjuk meg tehát ennek a földnek az Új-Amerika nevet. De úgy vélem, azzal, hogy elnevezte, még nem rendelkezik Altamont azok felett a tengeröblök, hegyfokok, földnyelvek és emelkedések felett is, amelyeket ez a terület magában foglal, s így én semmi akadályát sem látom annak, hogy ezt az öblöt Viktória-öbölnek^[12] nevezzük el.

- Semmi akadálya - felelt Altamont -, ha viszont amott, azt a tengerbe nyúló hegyfokot Washington-foknak nevezzük.

- Olyan nevet is választhatott volna, uram - kiáltott fel magánkívül Hatteras -, amely angol fülnek kevésbé kellemetlenül hangzik.

- De olyat nem - vágott vissza nagy büszkén Altamont -, amely drágább név lenne egy amerikai fülének.

- Ugyan, ugyan! - szólt bele a vitába ismét a doktor, akinek ugyancsak meggyűlt a baja, hogy e kis világ békességét megőrizhesse -, ne vitatkozzunk erről! Hadd büszkélkedhessek egy amerikai az ő nagy embereikkel. Becsüljük meg a lángelmét, bárhol is találkozunk vele, s minthogy Altamont már kiválasztotta a magáét, beszéljünk most hát magunkról és a mieinkről. A mi kapitányunk...

- Doktor - szakította félbe Hatteras -, tekintve, hogy ez amerikai föld, nem óhajtom, hogy a nevem vele kapcsolatban szerepeljen.

- S ez az elhatározása megmásíthatatlan? - kérdezte a doktor.

- Tökéletesen megmásíthatatlan - felelt Hatteras.

A doktor nem ellenkezett tovább.

- Nos hát, akkor maradjon legalább annak valami nyoma, hogy mi itt jártunk - fordult az öreg tengerészhez meg a hajóácshoz. - Indítványozom, hogy azt a szigetet, amit itt látunk magunk előtt, hárommérföldnyi távolságban, a mi főmatrózunk tiszteletére nevezzük el Johnson-szigetnek.

- Ó, Clawbonny úr! - dünnyögte kissé zavartan Johnson.

- Ami pedig ezt a nyugaton felfedezett hegyet illeti, ennek, ha a hajóácsunknak nincs ellenére, a Bell-hegység nevet adjuk.

- Ez túl nagy tisztesség számomra - felelt Bell.

- Így igazságos - mondta a doktor.

- Találóbb nevet nem is adhatnánk neki - helyeselt Altamont is.

- Most már hát nem marad több keresztelnivalónk, csak az erődítményünk - folytatta a doktor. - Efölött nincs is mit vitáznunk; mivel azt, hogy itt menedékre találtunk, nem Viktória királynőnek vagy Washingtonnak, hanem a gondviselésnek köszönhetjük, aki összehozott, s így megmentett bennünket, legyen hát ennek az erődítménynek a neve Gondviselés-erőd!

- Nagyon helyes - bólintott Altamont.

- Gondviselés-erőd, ez jól hangzik! - szólt Johnson. - Így hát ha majd északi kirándulásainkról visszatérünk, a Washington-hegyfokon át érkezünk a Viktória-öbölbe, onnan a Gondviselés-erődbe, ahol a Doktor-lakban találunk ellátásra, s térhetünk pihenőre.

- Hát akkor ebben szépen megegyeztünk - felelt a doktor. - Később, felfedezéseinkhez mérten, majd más neveket is kell adnunk, amelyek remélhetőleg nem adnak okot a vitára. Mert itt nekünk támogatnunk és szeretnünk kell egymást, barátaim; ne adjuk hát át magunkat azoknak az utálatos szenvedélyeknek, amelyek a társadalmakat gyötrik. Legyünk egy szív, egy lélek, hogy minden ellenféllel szemben erősek és megingathatatlanok maradhassunk. Ki tudja, milyen veszélyeket tartogat még számunkra az ég, s milyen szenvedéseket kell még elviselnünk, míg hazánkat viszontláthatjuk! Egy emberként fogjunk hát össze öten; félre a vetélkedéssel, aminek itt még kevesebb a létjogosultsága, mint bárhol másutt. Érti, Altamont? És ön is, Hatteras?

A két kapitány nem felelt, de a doktor olybá vette, mintha válaszoltak volna.

Ezek után másról folyt a szó. Azt is megbeszélték, hogy vadászatokat kell szervezni, mert ki kell egészíteni, s változatosabbá kell tenni húskészleteiket. Tavasszal majd visszatér a nyúl, a fogoly, sőt még a róka meg a medve is. Elhatározták hát, hogy egyetlen kedvező napot sem mulasztanak el, hogy felfedezőútra ne induljanak Új-Amerika földjén.

Másnap, mihelyt fölkelt a nap, Clawbonny megmászta annak a sziklafalnak meglehetősen meredek kaptatóját, amelyhez a Doktor-lak támaszkodott. A sziklafal minden átmenet nélkül csonka kúp alakban végződött. A doktor némi fáradsággal felkapaszkodott a csúcsára, s onnan messzire ellátott e nyilván vulkanikus eredetű, tágas síkság fölött. Óriási fehér lepel fedte a szárazföldet és a tengert, úgyhogy a kettőt nem is lehetett egymástól megkülönböztetni.

Mikor a doktor látta, hogy erről a po