Baltimore városában, Maryland kellős közepén az Egyesült Államok szecessziós háborúja alatt egy igen befolyásos új klub alakult. Tudvalevő dolog, hogy ezen a földrészen, a hajózási vállalkozók, üzletemberek és mérnökök honában roppant erősen kifejlődött a katonai szellem. Egyszerű kereskedők kiugrottak a pultjuk mögül, s anélkül, hogy kijárták volna a West Point-i katonai iskolákat, rögtön kapitány, ezredes vagy tábornok lett belőlük. A "hadviselés tudományában" hamarosan utolérték európai kollégáikat. Ők sem kímélték az ágyúgolyót, a milliókat és az embert, tehát ők is győzelmeket arattak.
Az amerikaiak különösen a ballisztika tudományában múlták felül az európaiakat. Nem mintha a fegyvereik tökéletesebbek lettek volna, hanem szokatlanul nagyméretű fegyverekkel harcoltak, s ezért akkora lőtávolságot értek el, ami addig merőben elképzelhetetlen volt. Az alacsony tűz, a meredek lövés, a pásztázó tüzelés, az oldalozó tűz, a hosszirányú tüzelés és a hátba támadó ágyúzás tekintetében az angoloknak, a franciáknak és a poroszoknak már nincs mit tanulniuk; de az ő ágyúik, tarackjaik és mozsaraik csak zsebpisztolyok az amerikai tüzérség félelmetes hadigépeihez képest.
Ezen nincs mit csodálkoznunk. A jenki a világ legelső gépésze, vérbeli mérnök, mint ahogyan vérbeli muzsikus az olasz, és vérbeli metafizikus a német. Csak természetes, hogy vakmerőségüket és ötletszerűségüket belevitték a ballisztika tudományába is. Így jöttek létre az óriási amerikai ágyúk, amelyek korántsem olyan hasznosak, mint a varrógép, de éppoly meghökkentők, mint amaz, s még jobban bámulatba ejtik az embereket. Ez ágyúk közül Parrott, Dahlgreen és Rodman csodálatos konstrukciói ismertek. Az Armstrongok, a Palliser-k, a Treuille de Beaumont-ok csak elismeréssel adózhattak tengerentúli vetélytársaiknak.
Az északiak és a déliek rettenetes háborúja idején a tüzérek óriási tekintélynek örvendtek. Az Egyesült Államok hírlapjai lelkesen magasztalták találmányaikat. Ezekben az időkben minden kis szatócs, minden ábrándos lelkű naplopó éjjel-nappal képtelennél képtelenebb röppályaszámításokon törte a fejét.
Ha egy amerikainak valami ötlete támad, keres egy másik amerikait, aki magáévá teszi az elképzeléseit. Ha hárman vannak, egy elnököt és két titkárt választanak maguk közül. Négyes létszám mellett egy irattárost is kineveznek, és az iroda már működik. Ha számuk ötre emelkedik, közgyűlést hívnak össze, és megalakul a klub. Baltimore-ban is így történt. Egy baltimore-i lakos, aki egy új ágyút talált fel, társult egy másik baltimore-ival, aki egy ízben már öntött ágyút, s egy harmadikkal, aki - ugyancsak egyetlenegyszer életében - kifúrt egy ágyúcsövet. Ez volt a Gun Club magva. Megalakulása után egy hónappal 1833 rendes tagot és 3575 levelező tagot számlált.
Volt egy elengedhetetlen feltétel azok számára, akik be akartak lépni az egyesületbe: az illetőnek fel kellett találnia egy ágyút, vagy legalábbis tökéletesítenie kellett egy már meglevőt. Vagy ha nem ágyút, akkor valami másféle lőfegyvert kellett feltalálnia. De őszintén szólva a tizenöt lövetű pisztolyok, a forgópisztolyok vagy a kardpisztolyok feltalálói nem örvendtek a klubban valami nagy tekintélynek. A tüzérek minden tekintetben fölényben voltak velük szemben.
"A tagok iránt tanúsított megbecsülés egyenes arányban áll az általuk szerkesztett ágyú térfogatával, és négyzetes arányban nő az elért lőtávolsággal!" - mondta egyszer a Gun Club egyik legnagyobb tudományú szónoka.
Mi más ez a kijelentés, mint Newton nehézkedési törvényének az erkölcsi világrendbe való átültetése.
Könnyű elképzelni, hogy a Gun Club alapításával mit vitt véghez ezen a téren az amerikai találékonyság. A hadigépek óriási méretűvé nőttek, a lövedékek túlrepültek a megengedett határon, s ártatlan járókelőket szeltek ketté. Ezek a találmányok messze felülmúlták az európai tüzérség gyenge kis ágyúit. Hadd világítsuk meg néhány számadattal ezt a kérdést.
Hajdan, a "régi jó időkben", egy harminchatos ágyúgolyó oldaltámadásnál 300 láb távolságból 36 ló vagy 68 ember testét ütötte át. Ez azonban még csak a haditudomány gyermekkora volt. Azóta a lövedékek nagyot fejlődtek. A Rodman ágyú, amely hét mérföld távolságra vitte a fél tonna súlyú golyót, akár 150 lovat vagy 300 embert is könnyen leteríthetett volna. A Gun Clubban szóba is került, hogy az ágyút ünnepélyes külsőségek mellett kipróbálják. Ám ha a lovak hajlandók is lettek volna belemenni a kísérletbe, az emberek, sajnos, nem álltak kötélnek.
Bármint történt is, ezeknek az ágyúknak rettenetes, gyilkos hatásuk volt; minden egyes lövésüktől úgy hullottak a harcosok, mintha lekaszálták volna őket. Ilyen lövedékek mellett vajmi kevés jelentősége volt annak az emlékezetes ágyúgolyónak, amely 1587-ben, a coutras-i csatában 25 embert tett harcképtelenné, vagy annak a másiknak, amely 1758-ban a zorndorfi ütközetben 40 gyalogost ölt meg, s nem érdemel említést a kesselsdorfi osztrák ágyú sem, amely 1742-ben 70 ellenséget terített le! Mi volt a jénai vagy az austerlitzi meglepetésszerű ágyútűz, amely eldöntötte a két csata sorsát? A szecessziós háborúban ennél sokkal különb tüzelést láttak! A gettysburgi csatában egy huzagolt csövű ágyúból kilőtt kúp alakú lövedék 73 embert talált el a déliek seregéből; a potomaci átkelésnél pedig egy Rodman ágyúgolyó a déli konföderáció 215 hívét küldte a másvilágra, kétségkívül egy jobb világba. Meg kell említenünk J. T. Mastonnak, a Gun Club jeles tagjának és örökös titkárának hatalmas méretű mozsárágyúját is, amelynek gyilkos hatása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt: mindjárt a próbalövésnél megölt 337 személyt - tisztesség ne essék szólván - oly módon, hogy felrobbant!
Mit kell még az ékesszóló számokhoz hozzáfűznünk? Semmi többet. Kétségtelenül elfogadhatjuk Pitcairn statisztikus következő számítását: ha elosztjuk az ágyúgolyók áldozatainak számát a Gun Club tagjainak számával, a hányados azt mutatja, hogy az egyes tagok "átlagosan" 2375,3 embert öltek meg.
Ha elgondolkozunk ezen a számon, nyilvánvaló lesz előttünk: a tudós társaság csupán azon töprengett, hogy emberbaráti célból kiirtsa az emberiséget, s hogy tökéletesítse a civilizáció eszközeinek tekintett hadifegyvereket.
Öldöklő angyalok gyülekezete lett ez a társaság; pedig a klubtagok alapjában véve jóravaló fickók voltak.
Hozzá kell tennünk, hogy ezek a kipróbált, bátor jenkik nem érték be csupán az elméletekkel, hanem a saját bőrüket is vásárra vitték. Mindenféle rangú tiszt volt a tagok között: hadnagyok, tábornokok, a legkülönbözőbb korosztályú katonák; olyanok, akik katonai pályájuk kezdetén álltak, s olyanok is, akiknek az ágyú mellett deresedett meg a fejük. Számos klubtag esett el a harctéren - nevüket a Gun Club aranykönyvében örökítették meg. A harctérről visszajöttek szinte kivétel nélkül magukon viselték a rettenthetetlen bátorságú harcos ismertetőjeleit. Mankó, faláb, műkar, a kezet helyettesítő vaskampó, kaucsuk állkapocs, ezüstkoponya, platina orr - teljes volt a gyűjtemény. Pitcairn, az említett statisztikus azt is kiszámította, hogy a Gun Clubban nem egészen egy kar jut négy személyre, és hat embernek csupán két lába van.
A vitéz tüzérek azonban nem sokat adtak az ilyen csekélységre, s joggal dagasztotta keblüket a büszkeség, amikor egy-egy harctéri jelentés a felhasznált lövedékek számának tízszeresében jelölte meg a halottak számát.
Egy napon azután - ó, mily gyászos, szomorú nap volt ez! -, egy napon azok, akik túlélték a háborút, megkötötték a békét. Az ágyúdörgés lassan-lassan elnémult; elhallgattak a mozsarak, a tarackok szájára hosszú időre szájkosarat kötöttek, s az ágyúk leszegett fővel visszakullogtak az arzenálba. Az ágyúgolyókat a parkokban gúlába rakták, a véres emlékek elmosódtak a lelkekben, a vérrel trágyázott földeken gyönyörűen növekedtek a gyapotcserjék, elkoptak a gyászruhák, és elkopott a bánat, s teljes tétlenségben pangott az élet a Gun Clubban.
Akadtak ugyan olyan túlbuzgó tagok, akiknek szenvedélye volt a munka; ezek még mindig ballisztikai számításokkal töltötték az idejüket, s egyre csak óriás méretű bombákról és csodás lövedékekről álmodoztak. De mit ért gyakorlat nélkül a sok hívságos elmélet? A klubtermek elnéptelenedtek, a szolgaszemélyzet az előszobákban szundikált, a hírlapok az asztalokon penészedtek, a sötét sarkokból bánatos hortyogás hallatszott - a Gun Club valamikor oly zajos tagjai a vészes béke által rájuk kényszerített csöndben plátói tüzérábrándjaik közben elaludtak!
- Kétségbeejtő helyzet! - mondta egyik este a derék Tom Hunter, a dohányzó kandallója előtt ülve, melynek lángja egyszer szénné égette falábait. - Semmit sem tehetünk! Nincs miben reménykednünk! Milyen unalmas lett az élet! Hol van már az az idő, amikor minden reggel vidám ágyúszóra ébredtünk?!
- Ez az idő örökre elmúlt - felelte az izgága természetű Bilsby, s nagyot akart nyújtózkodni nem levő karjaival. - Micsoda öröm volt akkor az élet! Az ember feltalált egy tarackot, s alighogy megöntötték, rohant vele a harctérre, hogy rögtön kipróbálja az ellenségen. Aztán visszatért a táborba; Sherman megdicsérte, MacClellan kezet fogott vele! De ma! Ma a tábornokok visszatértek az irodájukba, s lövegek helyett ártalmatlan gyapotbálák továbbításával foglalkoznak! A keserves mindenit! A tüzérségnek Amerikában nincs már jövője!
- Jól mondja, Bilsby! - kiáltott fel Blomsberry ezredes. - Keservesen csalódnunk kellett! Egy szép napon hátat fordítottunk nyugodalmas életünknek, megtanultunk fegyverrel bánni, itt hagytuk Baltimore-t, a harctérre mentünk, hősiesen viselkedtünk - és két-három év múlva az egész fáradság kárba vész, siralmas tétlenségbe süppedünk, s csak annyi a dolgunk, hogy zsebre dugjuk a kezünket!
De bármit mondott is a vitéz ezredes, meglehetős akadályba ütközött volna, hogy fent említett jelét adja a tétlenségének. Ám ehhez nem a zsebek hiányoztak neki.
- És semmi kilátás újabb háborúra! - szólalt meg ekkor a híres J. T. Maston, kaucsuk koponyáját vakargatva a vaskampójával.
- A legkisebb viharfelhő sem mutatkozik a látóhatáron. Pedig micsoda óriási feladatok várnak még a tüzérségre! Jómagam például épp ma reggel fejeztem be új mozsárágyúm tervrajzát, kereszt- és hosszmetszettel. Ez az ágyú meg fogja változtatni a hadviselés törvényeit!
- Igazán? - kérdezte Tom Hunter, aki élénken emlékezett még a tiszteletre méltó J. T. Maston utolsó kísérletére.
- Igazán - felelte a klub titkára. - De mi haszna a sok eredményes kutatásnak? Mi haszna, hogy úrrá lettünk annyi nehézségen? Hát nem hiábavaló munka ez? Az Újvilág népei, úgy látszik, felesküdtek a békére. S mi következik ebből? A mi harcias újságunk, a Tribune a népesség botrányos szaporodása miatt közeli katasztrófákat jósol!
- Nézze, Maston - szólalt meg Blomsberry ezredes -, Európában most is állandóan háborúskodnak a nemzetiségi elv miatt!
- Miért mondja ezt?
- Hogy miért? Mert ott talán lehetne csinálni valamit. Ha elfogadnák a szolgálatainkat...
- Mi jut eszébe?! - kiáltott fel Bilsby. - Ballisztikát művelni - idegenek érdekében?
- Még mindig jobb, mint ha nem csinálunk semmit - vágott vissza az ezredes.
- Igaza van - mondta J. T. Maston. - Valóban jobb, de még csak gondolnunk sem lehet erre a megoldásra.
- Miért ne? - kérdezte az ezredes.
- Mert az óvilágnak olyan fogalmai vannak a haladásról, amelyek az amerikai szokásokkal szögesen ellentétesek. Az európaiak el sem tudják képzelni, hogy valakiből tábornok lehet, mielőtt alhadnagyként szolgált volna. Ugyanaz, mintha azt mondanák, hogy aki nem öntött ágyút, abból nem lehet jó beirányító! Hát ez tiszta...
- Képtelenség! - vágott rá Tom Hunter, bowie-knife-jával széke karfáját faricskálva. - Mivel pedig már ide jutottunk, nem marad más számunkra, mint hogy elmenjünk dohányt ültetni vagy bálnazsírt finomítani!
- Ugyan kérem! - csattant fel J. T. Maston erélyes hangja. - Talán bizony nem a tűzfegyverek tökéletesítésére fogjuk használni utolsó éveinket? Talán bizony nem támad újabb alkalom, hogy kipróbáljuk a lövedékeink lőtávolságát? Hát a mi ágyúink tüze nem világítja már be többé az eget? Nem támad többé nemzetközi bonyodalom, amely lehetővé teszi, hogy hadat üzenjünk valamelyik tengerentúli nagyhatalomnak? A franciák talán bizony egyetlen gőzösünket sem fogják többé elsüllyeszteni? S az angolok nem akasztják fel megint két-három honfitársunkat, fittyet hányva az emberi jogoknak?
- Nem, Maston - felelte Blomsberry ezredes. - Nem lesz ilyen szerencsénk! Ezekből az eshetőségekből semmi sem fog bekövetkezni. De még ha be is következik, minekünk semmi hasznunk sem lesz belőle. Az amerikaiak önérzete napról napra csekélyebb lesz. Rongy emberekké lettünk!
- Csak megalázkodunk mindenki előtt! - mondta Bilsby.
- És megaláznak bennünket! - vágta rá Tom Hunter.
- Ez nagyon is igaz - felelte J. T. Maston fellobbanó szenvedéllyel. - Ezer kézenfekvő ok lenne a háborúskodásra - és nem háborúskodunk! Féltjük a karunkat, a lábunkat, és ennek csak azok láthatják hasznát, akik úgysem tudnak mit kezdeni a végtagjaikkal! No, kérem, nem is kell olyan messzire menni, hogy okot találjunk a hadüzenetre. Észak-Amerika, ugyebár, régebben az angoloké volt?
- Úgy van - felelte Tom Hunter, dühösen megpiszkálva mankója végével a tüzet.
- Nos - folytatta J. T. Maston -, miért ne lehetne akkor most Anglia az amerikaiaké?
- Ez volna az igazság! - vágta rá Blomsberry ezredes.
- Próbálja csak javasolni ezt az Egyesült Államok elnökének! - kiáltotta J. T. Maston. - Meglátja, milyen fogadtatásban részesül!
- Kidobna bennünket - szűrte a szót Blomsberry a csatából kimentett négy foga között.
- Szavamra mondom - kiáltott fel J. T. Maston -, a következő választáson az elnök nem számíthat a szavazatomra!
- A miénkre se! - felelték egy szívvel-lélekkel a harcias hadirokkantak.
- Addig is - ez az utolsó szavam -, ha nem adnak nekem alkalmat, hogy egy igazi harctéren kipróbáljam az új mozsaramat - folytatta J. T. Maston -, lemondok a Gun Club tagságáról, fogom magam, elmegyek Arkansasba, s eltemetkezem a szavannákba!
- Követjük önt! - felelték a bátor J. T Maston klubtársai.
Ez volt a helyzet: napról napra feszültebb volt a hangulat, s a klubot a közeli feloszlás veszélye fenyegette, amikor egy váratlan esemény elhárította ezt a végzetes szerencsétlenséget.
A fenti beszélgetést követő napon minden klubtag címére a következő szövegű körlevél érkezett:
Baltimore, október 3-án
A Gun Club elnöke tisztelettel értesíti Tagtársait, hogy a folyó hó 5-i ülésen olyan bejelentést óhajt tenni, amely a t. Tagtársakat a legnagyobb mértékben érdekelheti. Arra kéri tehát őket, hogy minden más ügyet félretéve, szíveskedjenek eleget tenni a jelen levélben közölt meghívásnak.
Igaz hívük
Impey Barbicane
a Gun Club elnöke
Október 5-én este nyolc órakor sűrű embertömeg szorongott a Gun Club Union Square 21. szám alatti helyiségének társalgóiban. A Baltimore-ban lakó klubtagok kivétel nélkül eleget tettek elnökük meghívásának. A gyorsvonatok százszámra ontották a város utcáira a vidékről érkező levelező tagokat.
A hatalmas ülésterem kicsinek bizonyult a tudóssereg befogadására. A klubtagok ellepték a szomszédos termeket, a folyosókat, sőt még a külső udvarokat is, ahol a nép egyszerű fiai közé keveredtek. Mindenki az ajtókat ostromolta, megpróbált az első sorokba furakodni, hogy hallhassa Barbicane elnök fontos bejelentését. A kíváncsiságtól sarkallt tömeg taszigálta, lökdöste, tiporta egymást a bejáratoknál, azzal a fesztelenséggel, amely az önkormányzat eszméiben nevelt tömegek sajátos tulajdonsága.
A Baltimore-ban tartózkodó idegen súlyos aranyak árán sem tudott volna ezen az estén a nagyterembe bejutni; az ülésterem kizárólag a rendes és levelező tagok számára volt fenntartva. Más itt nem foglalhatott helyet; a város előkelőségei, a selectmen tanácsának tisztviselői kénytelenek voltak választóik tömegébe vegyülni, hogy legalább röptében elkaphassák a belső teremből érkező híreket.
Az óriási terem igen különös látványt nyújtott. A tágas helyiség berendezése tökéletesen megfelelt sajátos rendeltetésének. Vaskos mozsárágyúkra támaszkodó, egymás fölé helyezett ágyúkból képzett oszlopok támogatták a boltozat csipkeszerűen átlyuggatott öntöttvas tartószerkezetét. A falakat festői összevisszaságban csoportosított, táblákra szerelt fegyvergyűjtemények díszítették: rövid, öblös puskák, tölcsértorkú muskéták, szakállas mordályok, karabélyok, régi és modern lőfegyverek. Vagy ezer, csillár alakban összeszerelt revolver szájában égett teljes lánggal a világítógáz; a tüneményes világítást kiegészítették még a pisztolyokból összeállított lámpafüzérek és nyalábba kötözött puskákból készült gyertyatartók. Ámulatot keltettek az ágyúmodellek, a bronzminták, az átlyuggatott céltáblák, az ágyúgolyó roncsolta páncéllemezek, az ágyútöltő vessző- és ágyúcsőtisztogató gyűjtemény, a bomba-, lövedék- és gránátfüzérek; egyszóval a tüzérség minden egyes eszköze látható volt a teremben, oly eredeti elrendezésben, hogy az embernek az a gondolata támadt: ezek a tárgyak a valóságban a díszítés, nem pedig öldöklés célját szolgálják.
A díszhelyen, pompás üvegszekrényben egy závárzat darabja volt elhelyezve, J. T. Maston ágyújának nagy értékű roncsa, amelyet a felrobbant lőpor széttört és elnyomorított.
A terem végében fenntartott nagy, szabad térségen, négy titkárral körülvéve ült az elnök. Faragott ágyútalpra helyezett székének nagyjából olyan volt az alakja, mint egy hatalmas 32-es mozsárágyúé. 90°-os szögben irányult a mennyezetre, és csőcsapokra volt szerelve úgy, hogy az elnök, mint valami hintaszékben, ringathatta magát, ami a nagy melegben igen kellemes volt. Hat hajóágyúra támaszkodó, óriási acéllemez asztalán egy finoman ötvözött messze hordó puskából készült tintatartó állt és a robbanócsengő, amely adott alkalommal akkorát dörrent, mint a revolver. A viták gyakran igen hevessé váltak; ilyenkor még ez az új típusú csengő is alig tudta túlharsogni a tüzérek izgatott légiójának zajongását.
Az asztal előtt zegzugos vonalban elrendezett padok álltak, mint valami ostromsánc bástyafalai; itt foglaltak helyet a klubtagok, s bízvást mondhatjuk, hogy ezen az estén "mindenki fent volt a bástyán". Ismerték az elnököt, jól tudták tehát, hogy Barbicane nyomós ok nélkül nem fárasztotta volna ide a kollégáit.
Impey Barbicane negyvenéves, nyugodt, hideg, kemény és rendkívül komoly, zárkózott ember volt; pontos, mint a kronométer, és feltétlenül megbízható, szilárd jellem, sokkal inkább kalandvágyó, mint lovagias. Gyakorlati elgondolásai azonban a legmerészebb terveiben is érvényesültek. Barbicane az új-angliai ember, a gyarmatosító északpárti megtestesülése volt: a Stuartok vesztét okozó Round Headek leszármazottja, s ádáz ellensége a déli gentlemaneknek, az anyaországi Cavalierek, a királypártiak utódainak. Egyszóval: jenki minden ízében.
Barbicane fakereskedő volt, és üzleteivel jelentős vagyont szerzett. Az északiak és a déliek háborúja alatt kinevezték a tüzérek főfelügyelőjévé. Leleményességével és merész ötleteivel jelentősen hozzájárult e fegyvernem fejlesztéséhez; minden irányú kísérleti munkának hatalmas lendületet adott.
E középtermetű férfiúnak egyetlen végtagja sem hiányzott, ami ritka kivétel volt a Gun Clubban. Mintha szögmérővel és kihúzótollal rajzolták volna ki markáns vonásait. Az embert állítólag profilból kell megnézni, hogy arcáról leolvashassuk a jellemét. Barbicane profilja kétségtelenül erélyes, vakmerő jellemre, hidegvérű férfira vallott.
Az elnök némán, elgondolkodva, mozdulatlanul ült most karosszékében. Tekintete befelé fordult, arcát beárnyékolta a fekete selyem köcsögkalap, amely úgy ül az amerikai férfi fején, mintha csavarokkal volna ráerősítve.
Kollégái zajosan beszélgettek körülötte, de ő nem zavartatta magát. A klubtagok találgatták, vajon mi lesz az elnök mondanivalója. Kérdezgették egymást, mindenféle feltevésekbe bocsátkoztak, fürkészték elnökük arcát, de hiába, mert nyugodt vonásaiból semmit sem tudtak kiolvasni.
Amikor végül a nagyteremben nyolcat durrant a falióra, Barbicane hirtelen felpattant ültéből, mintha rugó lökte volna a magasba. A zajongás rögtön elült. A szónok, kissé fellengős modorban, beszélni kezdett:
- Tisztelt klubtársaim! A terméketlen béke immár túl hosszú ideje kárhoztatja sajnálatos tétlenségre a Gun Club tagjait. Néhány évig tartó, eseményekkel teljes időszak után abba kellett hagynunk munkánkat; egyszerre csak megtorpantunk a haladás útján. Nem félek itt hangos szóval kimondani, hogy örömmel üdvözölnénk minden háborút, amely ismét fegyvert adna kezünkbe...
- Úgy van! Háborút! - kiáltott fel szenvedélyesen J. T. Maston.
- Halljuk! Halljuk! - kiabálták mindenfelől.
- A jelenlegi helyzetben azonban nem lesz háború - folytatta Barbicane -, és bármilyen reményeket is táplálna a tisztelt közbeszóló, bizonyos, hogy még hosszú évek telnek el, mielőtt a csatatéren ismét eldördülnek az ágyúink. Nincs más hátra, ebbe bele kell törődnünk, és más cselekvési területet kell keresnünk lenyűgözött, mardosó tettvágyunk számára!
A gyűlés résztvevői megérezték, hogy elnökük most tér rá a lényegre, hát fokozott figyelemmel hallgatták.
- Kedves kollégáim - folytatta Barbicane -, néhány hónapja folyton azon töprengek, nem tudnánk-e amellett, hogy a szakmánkban megmaradunk, valami nagyszabású kísérletre vállalkozni, amely méltó lenne a XIX. századhoz, s amely a ballisztikában elért eredmények folytán sikerrel végződhet. Mondom, törtem a fejem, dolgoztam, számoltam, és kutatásaimból azt a meggyőződést szűrtem le, hogy vállalkozásunknak sikerrel kell járnia, noha az minden más országban keresztülvihetetlen lenne. Mai bejelentésem tárgya éppen ez a vállalkozás lesz, amelynek terve hosszasan érlelődött bennem. A vállalkozás méltó önökhöz, méltó a Gun Club múltjához, és óriási feltűnést fog kelteni az egész világon!
- Óriási feltűnést? Igazán? - kiáltott fel szenvedélyesen egy tüzér.
- Úgy van, a szó igaz értelmében óriási feltűnést fog kelteni - felelte Barbicane.
- Ne szakítsa félbe az elnököt! - kiáltozták mindenfelől.
- Kérem önöket, kedves kollégáim - folytatta az elnök -, szenteljék most minden figyelmüket a mondanivalómnak.
Izgatott remegés futott végig a hallgatóságon. Barbicane gyors mozdulattal megigazította köcsögkalapját, s nyugodt hangon folytatta a beszédet:
- Kedves kollégáim, önök valamennyien látták már a Holdat, vagy legalábbis hallottak beszélni róla. Ne csodálkozzanak, ha én most ez éji vándorról fogok önöknek beszélni. Talán az a sors vár miránk, hogy mi legyünk Kolumbusz Kristófjai ennek az ismeretlen világnak! Értsenek meg engem, segítsenek nekem teljes erejükből - és mi meghódítjuk a Holdat, s neve csatlakozni fog annak a harminchat államnak nevéhez, amelynek szövetsége ezt a nagy országot, az Egyesült Államokat alkotja!
- Éljen a Hold! - kiáltotta egyetlen emberként a Gun Club egész tagsága.
- A Holdat behatóan tanulmányozták - folytatta Barbicane. - Pontosan meghatározták a nagyságát, sűrűségét, súlyát, térfogatát, szerkezetét, mozgását, távolságát és szerepét a Naprendszerben. Megrajzolták a Hold térképét, éppoly pontosan, sőt talán még pontosabban, mint a Földét. Holdunkról csodálatosan szép fényképfelvételek készültek. Egyszóval mindent tudunk a Holdról, amit a matematika tudománya, a csillagászat, a földrajz és az optika segítségével megtudhattunk róla, de közvetlen összeköttetésünk mostanáig nem volt vele.
A meglepetés és a lázas érdeklődés moraja kísérte ezeket a szavakat.
- Engedjék meg - folytatta az elnök -, hogy néhány szóval emlékezetükbe idézzem azokat az élénk fantáziájú férfiakat, akik képzeletbeli utazásokra indultak, s azt állították, hogy kifürkészték a Föld kísérőjének titkait. A XVII. században egy bizonyos David Fabricius azzal dicsekedett, hogy tulajdon szemével látta a Hold lakóit. 1649-ben a francia Jean Baudoin kiadta Dominique Gonzales spanyol kalandor utazása a Holdba című könyvét. Ugyanebben a korban jelent meg Cyrano de Bergerac híres útleírása, amely nagy sikert aratott Franciaországban. Később egy Fontenelle nevezetű francia - ezek a franciák nagyon sokat foglalkoznak a Holddal - megírta a Több világ létezik című könyvét, amelyet a maga idején remekműnek tartottak - ám a haladó tudomány még a költői remekműveket is túlszárnyalja! 1835 táján a New York Americanből franciára lefordított művecske közli, hogy a Jóreménység fokára kiküldött Sir John Herschel, aki ott csillagászati megfigyeléseket végzett, egy belső világítás segítségével tökéletesített messzelátóval 80 yardnyi közelségbe hozta a Holdat. A cikkecske állítása szerint Sir Herschel egész tisztán látott a Holdban barlangokat, amelyekben vízilovak tanyáztak; zöldellő aranycsipkével szegélyezett hegyeket is látott és elefántcsontszínű szarvakat viselő bárányokat, fehér őzeket, s látta a Hold-lakókat is, akiknek hártyás szárnyuk van, mint a denevéreknek. A brosúra, amelynek egy Locke nevezetű amerikai volt a szerzője, óriási sikert aratott. De azután hamarosan rájöttek, hogy tudományos misztifikáció az egész. A franciák voltak az elsők, akik jót nevettek rajta.
- Egy amerikain nevettek?! - kiáltott fel J. T. Maston. - Nos, máris megvan a casus belli...
- Csillapodjék, kedves és igen tisztelt barátom. Honfitársunk előbb teljesen lóvá tette a franciákat - a franciák csak aztán nevettek rajta. De hadd végezzem be ezt a gyorsvonati száguldást a történelmen át: hozzáfűzöm még, hogy egy bizonyos Hans Pfaal, Rotterdamból, nitrogénből kivont s a nitrogénnél harminchétszer könnyebb gázzal töltött léggömbben felszállt a Földről, s tizenkilenc napos utazás után megérkezett a Holdba. Ez az utazás, csakúgy, mint az előzőek, persze merőben képzeletbeli volt, leírása egy Amerikában népszerű író tollából származik, egy különös, elmélyült, lángeszű alkotóművésztől. A neve Edgar Allan Poe!
- Éljen Edgar Allan Poe! - kiáltotta az elnök szavaitól felvillanyozott hallgatóság.
- Ezzel le is zártam a Hold megközelítésére irányuló kísérletek sorát, amelyek, hogy úgy mondjam, tisztára irodalmi jellegűek voltak, és semmiképp sem érhették el azt a célt, hogy komoly kapcsolatba jussunk hűséges kísérőnkkel, a Holddal. Hozzá kell azonban fűznöm, hogy néhány gyakorlati szellemű ember már komoly kísérletet tett e kapcsolat megteremtésére. Néhány év előtt, egy német mértantudós azt javasolta, küldjenek ki egy tudósokból álló bizottságot a szibériai sztyeppekre. A végtelen pusztaságon vetítsen a bizottság fényszórók segítségével óriási mértani ábrákat, többek között egy derékszögű háromszöget, amely a Pitagorasz-tételt bizonyítja, vagyis azt, hogy a derékszöggel szemben levő oldal négyzete egyenlő a másik két oldal négyzetének összegével. Ezt a tételt a franciák közönségesen szamárhídnak nevezik. "Nincs az az értelmes lény, aki fel ne fogná a vetített háromszög tudományos célját - mondta a mértantudós. - Ha vannak szeléniták, akkor hasonló ábrával válaszolnak, s ha már megteremtettük az összeköttetést, könnyű lesz egy ábécét megszerkeszteni, amelynek segítségével társaloghatunk a Hold-lakókkal". Ezeket javasolta a német mértantudós, de terve nem került megvalósításra, s mind a mai napig nem létesült kapcsolat a Föld és bolygója között. Miránk, gyakorlati szellemű amerikaiakra vár, hogy kapcsolatot teremtsünk a csillagok világával. Ennek a módja egyszerű, könnyű, és biztosan célhoz vezető. És most javaslatot teszek önöknek, hogy ezt a feladatot miként lehet megvalósítani.
Óriási lárma, fülsiketítő tombolás tört ki ezekre a szavakra. A szónok bejelentése úgy lenyűgözte, magával ragadta a hallgatóságot, hogy szinte szárnyakat adott neki.
- Halljuk! Halljuk! Csendet! - kiáltozták mindenfelől. Amikor a vihar végre elült, Barbicane mélységesen komoly hangon folytatta a félbeszakított előadást:
- Önök tájékozva vannak, hogy a ballisztika tudománya mekkorát haladt az utóbbi években, s ha a háború tovább tart, a lőfegyverek a tökéletesség igen magas fokát érték volna el. Önök azzal is tisztában vannak, hogy általában véve az ágyúk ellenállási ereje és a lőpor feszítőereje korlátlanul nagy. Nos, ebből az elvből kiindulva, én azon gondolkoztam, hogy egy megfelelő nagyságú, s meghatározott ellenállóerővel bíró gépezet segítségével vajon lehetséges lenne-e ágyúgolyót lőni a Holdba.
- Ó! - tört fel a megdöbbenés sóhaja a padsorokban ezernyi, türelmetlenségtől lihegő férfi melléből. Majd egy pillanatra mélységes csend lett, mint a felcsattanó mennydörgés előtt. S valóban, a következő pillanatban kitört a vihar: a tapsorkán, a kiáltozás, az éljenzés megreszkettette a levegőt. Az elnök szólni akart, de nem jutott szóhoz. Tíz percig tartott, amíg végre folytathatta beszédét.
- Engedjék meg, hogy befejezzem mondanivalómat - folytatta hűvösen. - Minden szempontból vizsgálat alá vettem ezt a kérdést. Határozottan nekivágtam a feladatnak, és vitathatatlan pontosságú számításaimból következtethető, hogy bármely lövedék, amelyet másodpercenként 12 000 yard kezdősebességgel lőnek ki, és a Holdba irányítanak, szükségképpen meg is érkezik oda. Kedves kollégáim! Van szerencsém önök elé terjeszteni a javaslatot, hogy próbálkozzunk meg ezzel a kis kísérlettel!
Lehetetlen leírni, hogy a nagyra becsült elnök utolsó szavai milyen hatást keltettek. Micsoda kiáltozás tört ki! Micsoda ordítozás! Micsoda véget nem érő zúgás, éljenzés, hip, hip, hurrá!-zás, az amerikai nyelvben burjánzó indulatszók mennyi válfaja harsogott a teremben! Őrült kavarodás, irtóztató zenebona! Mindenki ordított, tapsolt, dobogott, csak úgy rengett a padló! Ha ebben a tüzérségi múzeumban található valamennyi fegyver egyszerre dördült volna el, akkor sem keletkezik erősebb hanghullám. Ezen persze nincs mit csodálkozni. Van olyan tüzér, aki csaknem akkora zajt csap, mint az ágyúja.
Barbicane nyugodtan állt a lelkes üdvrivalgás közepette. Bizonyára volt még mondanivalója kollégái számára, mert kezével csendet intett, s elnöki csengője szakadatlanul durrogott. De a teremben meg se hallották. Barbicane-t pillanatok múlva kiemelték székéből, s diadalmenetben hordozták körül. A hűséges bajtársak válláról azután a túlfűtött izgalomban égő tömeg emelte le s vitte tovább.
Az amerikai semmin sem lepődik meg. Mifelénk is gyakran mondják, hogy ez a szó: "lehetetlen", nem is francia kifejezés; tévedés folytán került a szótárakba. De Amerikában minden könnyű, minden egyszerű, a technikai nehézségek pedig még meg sem születnek, s máris meghalnak. Nincs az az igazi jenki, aki a nehézségeknek akár csak a látszatát is meg merészelte volna látni, amely Barbicane terve és a terv megvalósítása közé ékelődhetik. Amit kimondtál, tedd meg! Ez itt a jelszó.
Az elnök diadalmenete késő éjszakáig tartott. Az írek, a németek, a skótok, a franciák, Maryland egész tarkabarka lakossága ott volt a fáklyásmenetben; mindenki a maga anyanyelvén ordítozott, s a "vivát"-ok, a "hurrá"-k, a "bravó"-k, a soknyelvű "éljen" hatalmas kórusban szállt az ég felé.
A Hold, mintha csak megértette volna, hogy őróla van szó, csodás, tiszta fényben ragyogott ezen az éjszakán; derűs sugárzása elhomályosította a fáklyatüzeket. A jenkik a fényes korongra emelték szemüket; egyesek a kezükkel integettek neki, mások gyöngéd, becéző neveken szólongatták; volt, aki szúrós szemmel fürkészte, vagy ökölbe szoruló kézzel fenyegette. A Jonés Fall utcán egy látszerész vagyont keresett azzal, hogy este nyolc és éjjel tizenkettő között messzelátókat árusított. Úgy fixírozták a Holdat, mint az előkelő társaságbeli hölgyeket szokták. Az amerikaiak úgy beszéltek, mintha máris az övék volna, mintha a szőke Phoebe egészen megadta volna magát e vakmerő hódítóknak, és máris az Egyesült Államok területéhez tartozna. Pedig arról volt szó csupán, hogy egy golyót lőnek belé, ami elég durva módja a közeledésnek, még ha csak egy mellékbolygó is az illető - noha ez a szokás erősen dívik a civilizált nemzetek között.
Az óra elütötte az éjfélt, de a tömeg lelkesedése még mindig fennen lobogott. A lakosság minden rétege egyformán kivette belőle a részét; a bíró, a tudós, a kereskedő, a szatócs, a zsákhordó, az intelligens emberek éppúgy, mint az együgyűek - mindenkit a szíve legmélyéig felkavart az esemény. Nemzeti vállalkozásról volt szó: a felsővárosban, az alsóvárosban, a Patapsco menti rakodópartokon, a kikötőkben veszteglő hajókon örömittas, gintől és whiskytől részegült tömeg tolongott. Mindenki egyszerre beszélt, szónokolt, vitatkozott, helyeselt, ellenzett és tapsolt, a bárok kerevetén hanyagul végigheverő, sherry cobblerét szürcsölő gentleman éppúgy, mint Fall's Point sötét lebujaiban a méregerős bundapálinkát vedelő matróz.
Éjfél után két órakor mégiscsak lecsillapult a nagy izgalom. Barbicane elnök végre hazatérhetett. Teljesen össze volt törve, holtfáradt volt, sajgott minden tagja. Herkulesnak is sok lett volna ennyi lelkesedés. A tömeg lassan-lassan elszéledt a terekről, az utcák kiürültek. Négy vasútvonal találkozik a baltimore-i csomópontban: az ohiói, a susquehannai, a philadelphiai és a washingtoni, s most a vonatok az Egyesült Államok négy tája felé szórták szét a sokféle utasnépet. A város végül viszonylagos nyugalomban pihente ki az izgalmas napot.
Egyébként tévedés lenne azt hinnünk, hogy ezen az emlékezetes estén csupán Baltimore-ban tombolt a lelkesült, izgatott tömeg. Az Egyesült Államok nagyvárosai, New York, Boston, Albany, Washington, Richmond, New Orleans, Charleston és Mobile - Texastól Massachusettsig, Michigantől Floridáig mind kivették részüket a nagy örömmámorból.
A Gun Club 30 000 levelező tagja mind megkapta az elnök levelét, s valamennyien éppoly türelmetlenséggel várták az október 5-i nevezetes bejelentést. Még ugyanazon az estén, amikor a szavak a szónok ajkáról elhangzottak, máris 248 447 mérföld másodpercenkénti sebességgel futottak végig a távíróvezetékeken az Egyesült Államok minden tájára. Teljes határozottsággal állíthatjuk tehát, hogy a Franciaországnál tízszer nagyobb Egyesült Államokban egyugyanazon pillanatban harsant fel a hurrákiáltás, és huszonötmillió, büszkeségtől dagadozó szív egyesült egyetlen nagy dobbanásban.
Másnap ezerötszáz napilap, hetilap, kéthetenként vagy havonként megjelenő folyóirat tűzte napirendre a kérdést, s mindenféle szempontból megtárgyalta: fizikai, meteorológiai, gazdasági és erkölcsi szempontból, valamint a politikai vezető szerep és a civilizáció szempontjából is. Felmerült a kérdés: vajon a Hold teljesen kialakult világ-e, vagy még alakulófélben van? Hasonlók-e az ottani viszonyok azokhoz, amelyek a Földön voltak, amikor még nem volt légköre? Milyen látványt nyújthat a Hold tőlünk nem látható oldala? Noha egyelőre arról volt csak szó, hogy egy ágyúgolyót lőnek a Holdba, mindenki úgy vélte, hogy ez a vállalkozás a kísérletek egész sorának lesz kiindulópontja. Valamennyien abban reménykedtek, hogy Amerika egy napon a rejtelmes égitest minden titkába behatol. Egyesek már attól tartottak, hogy a Hold meghódítása felboríthatja Európában a politikai egyensúlyt.
A lapok megvitatták a tervet, de nem vonták kétségbe, hogy megvalósítható lesz. A folyóiratok, a brosúrák, a képes újságok, a tudományos, irodalmi és vallásos társaságok kiadványai mind kidomborították a Barbicane-terv előnyeit. A bostoni Természetrajzi Társulat, az albanyi Amerikai Tudományos és Műszaki Társaság, a New York-i Földrajzi és Statisztikai Társaság, a philadelphiai Amerikai Filozófusok Társasága, a washingtoni Smithson Intézet ezer meg ezer levélben üdvözölte a Gun Clubot, s egyben felajánlották azonnali segítségüket és pénzbeli adományaikat.
Megállapíthatjuk, hogy sohasem hangzott el még javaslat, amely ilyen nagyszámú hívet toborzott volna. Tétovázás? Kétely? Aggodalom? Minderről szó sem volt. Európában, de különösen Franciaországban a közvélemény viccek, karikatúrák, gúnydalok özönével fogadná azt az ötletet, hogy ágyúgolyót menesszenek a Holdba, de Amerikában a gúnyos kedvű szerzők most alaposan pórul jártak volna. A világ minden life preserverje se menthette volna meg őket az általános felháborodás következményeitől. Vannak dolgok, amin Amerikában nem nevetnek. Impey Barbicane-t ettől a naptól fogva az Egyesült Államok egyik legnagyobb polgárának tekintették: a tudomány Washington Györgyének tartották. A többi közt ez az egyetlen mozzanat is megmutatja, hová vezet egy nép egyetlen embernek szóló hirtelen behódolása.
Néhány nappal a Gun Club híres ülése után egy angol színjátszó társulat igazgatója a Sok hűhó semmiért előadását hirdette meg a baltimore-i színházban. A város lakossága azonban Barbicane elnök tervére vonatkozó, sértő célzást látott a vígjáték címében. A baltimore-iak elözönlötték a nézőteret, összetörték-zúzták az üléseket, s arra kényszerítették a szerencsétlen színigazgatót, hogy új plakátot nyomasson. Az igazgató okos ember volt, meghajolt a közvélemény akarata előtt, s a baljós vígjáték helyett az Ahogy tetsziket hozta színre, amellyel több héten át tüneményes kasszasikert ért el.
Barbicane elnök az ünnepeltetés közepette sem vesztegetett el egy percet sem az idejéből. Első dolga az volt, hogy tanácskozásra hívja össze kollégáit a Gun Clubba. A vita során abban egyeztek meg, hogy a vállalkozás csillagászati vonatkozásaira nézve kikérik a csillagászok véleményét. A válasz megérkezése után pedig hozzáfognak a technikai kérdések megvitatásához: a nagy kísérlet sikeres végrehajtása érdekében mindenre ki fog terjedni figyelmük.
Nagyon szabatosan megfogalmazták tehát a különleges kérdéseket tartalmazó levelet, s elküldték Massachusettsbe, a cambridge-i csillagvizsgáló címére. Cambridge-ben alapították az Egyesült Államok első egyetemét; a város éppen csillagvizsgálója révén vált híressé. A legérdemesebb tudósok társasága került itt össze, s ebben a csillagvizsgálóban volt felállítva a legerősebb távcső, amelynek segítségével Bond felbontotta a nagy Androméda-ködöt, Clare pedig felfedezte a Sirius kísérőjét. A Gun Club bizalma a híres intézet iránt tehát mindenképpen indokolt volt.
Két nap múlva már Barbicane elnök kezében volt a türelmetlenül várt válasz. A levél szövege így hangzott:
A cambridge-i csillagvizsgáló igazgatója
a Gun Club elnökének
Baltimore-ban
Cambridge, október 7-én
A baltimore-i Gun Club tagsága nevében írt s a cambridge-i csillagvizsgálónak címzett, folyó hó 6-án kelt nagybecsű levelének vétele után vezetőségünk azonnal összeült, s a következő válaszban állapodott meg.
Intézetünkhöz Ön az alanti kérdésekkel fordult:
1. Lehetséges-e ágyúgolyót lőni a Holdba?
2. Mennyi a pontos távolság a Föld és kísérője között?
3. Mennyi a lövedék által megtett út időtartama, ha azt elegendő kezdősebességgel lövik ki? Mikor kell tehát a lövedéket kilőni, hogy egy meghatározott ponton találkozzék a Holddal?
4. Melyik az az időpont, amikor a Hold a legkedvezőbb helyzetben van ahhoz, hogy a lövedék eltalálhassa?
5. Az égbolt mely pontjára kell irányítani az ágyút, amely kilövi a lövedéket?
6. Az ég melyik pontján lesz a Hold a lövedék elindításának idején?
Az első kérdés: "Lehetséges-e ágyúgolyót lőni a Holdba?"
Igenis, lehetséges lövedéket eljuttatni a Holdba, ha sikerül a lövedéknek másodpercenként 12 000 yardos kezdősebességet adni. A számítások azt mutatják, hogy ez a sebesség elegendő. Ha eltávolodunk a Földtől, a nehézkedési erő hatása a távolság négyzetének fordított arányában csökken, vagyis háromszor akkora távolságnál a földi nehézkedési erő kilencszer kisebb lesz, majd egyenlő lesz a semmivel, ami abban a pillanatban következik be, amikor a Hold vonzóereje azonos lesz a Földével, tehát a röppálya 47/52 részén. Ebben a pillanatban a lövedék súlytalanná válik, s ha túljut ezen a ponton, már csak a Hold vonzása következtében is, leesik rá. A kísérlet elméleti lehetősége tehát teljesen be van bizonyítva; sikeres végrehajtása egyes-egyedül a kilövésnél használt gépezet teljesítőképességétől függ.
A második kérdés ez: "Mennyi a pontos távolság a Föld és kísérője között?"
A Hold Föld körüli mozgásában nem körpályát ír le, hanem ellipszist; a Föld az ellipszis egyik gyújtópontjában van. Ebből az következik, hogy a Hold hol közelebb kerül a Földhöz, hol távolabb kerül tőle. Csillagászati kifejezésekkel élve: hol földtávolban, hol földközelben van. A legnagyobb s a legkisebb távolsága közötti különbség elég tetemes, ami jelen esetben figyelembe veendő körülmény. A Hold ugyanis földtávolban 247 552 mérföld messzeségben van, míg földközelben csupán 218 657 mérföldnyire, ami 28 895 mérföld különbséget jelent, s ez a golyó pályájának több mint kilencedrésze. A számítások alapjául tehát a Hold földközelben mért távolságát kell venni.
A harmadik kérdés ez: "Mennyi a lövedék által megtett út időtartama, ha azt elegendő kezdősebességgel lövik ki? Mikor kell tehát a lövedéket kilőni, hogy egy meghatározott ponton találkozzék a Holddal?"
Ha az ágyúgolyó a végtelenségig megtartaná az indításnál kapott másodpercenkénti 12 000 yardos kezdősebességet, körülbelül kilenc óra kellene ahhoz, hogy célhoz érjen. A kezdősebesség azonban állandóan csökkenni fog; a számítások azt mutatják, hogy a lövedék 300 000 másodperc, vagyis 83 óra és 20 perc alatt éri el azt a pontot, ahol a Föld és a Hold vonzóereje egyensúlyban van; erről a pontról 50 000 másodperc, vagyis 13 óra 53 perc 20 másodperc alatt esik le a Holdra. A Holdnak a célba vett pontra való érkezése előtt 97 óra 13 perc és 20 másodperccel kell tehát a lövedéket kilőni.
A negyedik kérdés ez: "Melyik az az időpont, amikor a Hold a legkedvezőbb helyzetben van ahhoz, hogy a lövedék eltalálhassa?"
Az előbbiekből következik, hogy mindenekelőtt a földközelség idejét kell választani, és egyben azt a pillanatot, amikor a Hold áthalad a zeniten. Ezzel az út megint megrövidül, mégpedig a Föld sugarának hosszával, vagyis 3919 mérföld távolsággal. A Hold minden hónapban földközelségbe jut, de a földközelségben nincs mindig a zeniten. Csak hosszú időközökben kerül egyidejűleg a földközelség és a zenit helyzetébe. Várni kell tehát, míg a földközelség és a zeniten való áthaladás ideje egybeesik. Ez a helyzet szerencsére már a jövő évben, december 4-én bekövetkezik: ezen a napon, éjfélkor, a Hold földközelben, vagyis a Földtől való legrövidebb távolságban lesz, és ugyanabban az időpontban halad át a zeniten.
Az ötödik kérdés ez: "Az égbolt melyik pontjára kell irányítani az ágyút, amely kilövi a lövedéket?"
A fenti megállapítások elfogadása esetén az ágyút a felállítási hely zenitjére kell irányozni. Következésképpen a lövés a látóhatár síkjára függőleges irányú lesz, ami azt jelenti, hogy a lövedék gyorsabban kerül túl a Föld vonzóerejének körén. A Hold azonban csak annak a kilövési helynek a zenitjét éri el, amely nem fekszik magasabb szélességi fokon, mint a Föld kísérőjének elhajlása. Más szóval: az ágyú felállítási helyének a 0. és a 28. északi vagy déli szélességi fok között kell lennie. Minden más helyen a lövést szükségképpen ferdeszögben kellene beirányozni, ami a kísérlet sikerét károsan befolyásolná.
A hatodik kérdés ez: "Az ég melyik pontján lesz a Hold a lövedék elindításának idején?"
Abban az időpontban, amikor a lövedéket kilövik a világűrbe, a Holdnak, amely naponta 13° 10' 35"-et halad, négyszer ekkora távolságban kell lennie a zenitponttól, vagyis 52° 42' 20"-re. Ez a távolság egyenlő annak az útnak a hosszúságával, amelyet a Hold a lövedék repülésének időtartama alatt megtesz. Számolni kell azonban azzal, hogy a Föld saját tengelye körüli forgása eltéríti az ágyúgolyót, s az csak a Föld sugarának tizenhatszorosával egyenlő eltérüléssel érkezik a Holdba. Ez az eltérülés, a Hold pályájára átszámítva, körülbelül 11°-ot tesz ki. Ezt a 11°-ot hozzá kell adni a Hold előbb említett késlekedését kifejező fokok számához: az összeg kereken 64° lesz. Ezek szerint a lövés pillanatában a Holdhoz vont látósugár a felállítás pontjára bocsátott függőlegessel 64°-ot fog képezni.
Ez a cambridge-i csillagvizsgáló válasza a Gun Club tagjai által hozzá intézett kérdésekre.
Összefoglalva a fent mondottakat:
1. Az ágyút olyan helyen kell felállítani, amely a 0. és a 28. északi vagy déli szélességi fok között fekszik.
2. Az ágyút a felállítási hely zenitjére kell irányozni.
3. A lövedék kezdősebessége másodpercenként 12 000 yard legyen.
4. A lövedéket jövő év december 1-én 10 óra 46 perc 40 másodperckor kell kilőni.
5. A lövedék az elindítása után négy nappal, december 4-én, pontosan éjfélkor ér a Holdba, amikor az égitest áthalad a zeniten.
A Gun Club tagjainak tehát a nagy vállalkozáshoz szükséges munkálatokat haladéktalanul meg kell kezdeniük, hogy a kilövés műveletét a meghatározott időpontban elvégezhessék, mert ha a december 4-i dátumot elmulasztják, csak 18 év és 11 nap eltelte után lesz ismét a Hold ugyanabban a helyzetben: földközelben és egyidejűleg a zeniten.
A cambridge-i csillagvizsgáló vezetősége az elméleti csillagászatra vonatkozó minden kérdésben a Tagok rendelkezésére áll, és csatlakozva egész Amerikához, legmelegebb szerencsekívánatait küldi Önöknek.
A vezetőség nevében
J. M. Belfast
a cambridge-i csillagvizsgáló igazgatója
Ha egy rendkívül éles szemű megfigyelő a világegyetem kaotikus korszakában elhelyezkedett volna azon az ismeretlen ponton, amely körül a mindenség forog, azt látta volna, hogy a teret az atomok miriádjai töltik be. Azután lassan-lassan, az évezredek múlásával változás következett be: érvényesült a vonzóerő törvénye, s az addig bolyongó atomok már ennek a törvénynek engedelmeskedtek. Ezek az atomok affinitásuk szerint vegyültek, molekulákká váltak, s belőlük ködhalmazok képződtek, amelyekkel tele van hintve az égi térség.
A ködhalmazok máris mozgásba jöttek, forogni kezdtek központi magjuk körül. A vándorló molekulákból alakult mag pedig saját maga körül kezdett forogni, és fokozatosan sűrűsödött. Ugyanis a mechanika megváltozhatatlan törvényei következtében, minél kisebb lett a sűrűsödés folytán a mag térfogata, annál gyorsabbá vált a forgása. A folytonos forgás és sűrűsödés a ködhalmaz középpontjában egy főcsillagot hozott létre.
A figyelmes szemlélő ekkor azt látta volna, hogy a ködhalmaz többi molekulái ugyanúgy viselkednek, mint a központi csillag; térfogatuk a saját tengelyük körül való, fokozatosan gyorsuló forgás következtében ugyancsak sűrűbbé válik, s számtalan csillag alakjában keringenek a központi csillag körül. Megalakult a csillagrendszer. A csillagászok jelenleg közel 5000 ilyen csillagrendszert tartanak számon. E csillagrendszerek egyike a Tejútrendszer, ez 18 000 000 csillagból áll, s mindegyikük egy naprendszer középpontjává vált.
Ha a megfigyelő ekkor a 18 000 000 csillag közül különös vizsgálat alá veszi az egyik legszerényebb, leggyengébb fényű csillagot, azt látta volna, hogy ennél a negyedrendű csillagnál, amely a Nap hivalkodó nevét viseli, fokozatosan megismétlődnek mindazok a folyamatok, amelyek a világegyetem kialakulását létrehozták.
A megfigyelő azt látta volna, hogy a még gáznemű állapotban levő és mozgó molekulákból álló Nap a tengelye körül forog, hogy elvégezze a térfogat sűrítésének munkáját. Mozgása, a mechanika törvényeihez híven, térfogata csökkenésének arányában gyorsult, majd bekövetkezett egy pillanat, amikor a centrifugális erő legyőzte a centripetális erőt, amely a molekulákat a középpont felé vonzza.
A megfigyelő szeme előtt ekkor egy másik jelenség ment volna végbe. Az egyenlítő síkján elhelyezkedett molekulák elszabadultak - mint a kövek a parittyából, amelynek hirtelen elszakad a zsinege -, és a Saturnus gyűrűjéhez hasonlóan, a Nap körül több koncentrikus kört képeztek. Ezek a kozmikus anyagokból álló gyűrűk szintén forogni kezdtek a központi mag körül, majd széttörtek, mellékködökké, vagyis bolygókká hullottak szét.
Ha a megfigyelő ekkor minden figyelmét ezekre a bolygókra összpontosítja, azt látja, hogy ezek pontosan úgy viselkednek, mint a Nap, és hogy egy vagy több kozmikus gyűrű képződik körülöttük, amelyekből másodrendű csillagok, a bolygók holdjai keletkeznek.
Ha tehát az atomtól elindulva a molekuláig haladunk, s a molekulától a ködhalmazig, a ködhalmaztól a csillagrendszerig, innen a főcsillagig, a főcsillagtól a Napig, a Naptól a bolygóig, a bolygótól a Holdig - íme, ez az átalakulás, amely a világ első napjai óta az égitestek körében végbement.
Úgy tűnik, mintha a Nap egymagában állna a csillagok világának végtelen terében, pedig a tudomány mai álláspontja szerint a Tejútrendszerhez tartozik. Egy világnak a középpontja; s bármily kicsinynek is tűnjék a világtérben, valójában óriási: 1 400 000-szer nagyobb, mint a Föld. Nyolc bolygó kering körülötte, amelyek a teremtés első napjaiban szakadtak ki a testéből. E nyolc bolygó - a legközelebbitől a legtávolabbi felé haladó sorrendben - a Merkúr, a Venus, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Saturnus, az Uranus és a Neptunus. Ezenkívül a Mars és a Jupiter között szabályosan keringenek kisebb testek, talán egy szétesett bolygó sok ezer darabnyi törmeléke, melyek közül a távcső kilencvenhetet észlelt a mai napig.
A Nap a nehézkedés nagy törvénye folytán csatlósait elliptikus pályán tartja. E bolygók közül egyeseknek szintén vannak mellékbolygóik: holdjaik. Az Uranusnak öt van, a Saturnusnak tíz, a Jupiternek tizenkettő, a Neptunusnak egy, a Földnek egy. A Föld bolygóját, amely a Naprendszer egyik legjelentéktelenebb része, Holdnak hívják - s a vállalkozó szellemű, vakmerő amerikaiak ezt a bolygót akarták meghódítani.
Kezdetben a Föld lakóinak figyelme megoszlott a Nap és a Hold között. A viszonylag közeli Hold, gyorsan megújuló változásaival, eleinte éppolyan érdeklődést keltett az emberekben, mint a Nap. De a Napba belenézni fárasztja a szemet; ragyogó fényű sugarai előtt az ember kénytelen lehunyni pilláit.
A szőke Phoebe sokkal nyájasabb; az ember zavartalanul gyönyörködhet szende bájában. Szelíd sugara kellemes a szemnek; szerény, és néha mégis elhomályosítja testvérét, a ragyogó Apollót, de ez soha nem homályosítja el őt. A mohamedánok nagy hálát éreztek a Föld e hűséges barátnője iránt, s ezért időszámításukban a hónapok beosztása a Hold változásához igazodik (körülbelül 29 és fél nap).
Az ókori népek különleges tisztelettel övezték ezt a szűzi istennőt. Az egyiptomiak Ízisznek nevezték, a föníciaiak Asztarténak, a görögök Phoebe néven imádták Latona és Jupiter e leányát, és a holdfogyatkozást Dianának a szép Endümiónnál tett titokzatos látogatásaival magyarázták. A mitológia regéje szerint a nemeai oroszlán bebarangolta a Hold mezőit, mielőtt megjelent volna a Földön: Ageszinax, a költő, akit Plutarkhosz idéz, verseiben megénekelte a bűbájos Szeléné szelíd szemét, kedves orrát és édes száját, amit a Hold fényes része mutat.
Az ókori ember helyes képet alkotott a Hold lényéről, egyéniségéről, mondjuk, mitológiai szempontból nézve: a lelki tulajdonságairól - de a legnagyobb tudósaik is igen tudatlanok voltak a holdtanban.
Voltak azonban a régmúlt korokban is csillagászok, akik a Hold olyan sajátságait fedezték fel, amelyeket a jelenkor tudománya is igazolt. Az árkádiaiak azt állították magukról, hogy abban a korszakban laktak már a Földön, amikor a Hold még nem létezett. Tatius a Holdat a napkorong egy kiszakadt darabjának tartotta; Arisztotelész tanítványa, Klearkosz csiszolt tükörnek nézte, amelyben az óceánok tükröződnek; mások a Földből kipárolgott gőzök halmazának tartották, vagy pedig egy félig izzó, félig jéggé fagyott gömbnek, amely saját tengelye körül forog, mégis volt néhány tudós, aki éles elméjű megfigyelései alapján, optikai műszerek nélkül is megsejtette a Hold mozgását irányító legtöbb törvényt.
A milétoszi Thalész időszámításunk előtt 460 évvel azt hangoztatta, hogy a Hold fényét a Naptól nyeri. A szamoszi Arisztarkhosz megadta a holdváltozások valódi magyarázatát. Kleomenész azt tanította, hogy a Hold fénye visszavert fény. A kaldeai Beroszész felfedezte, hogy a Hold saját tengelye körüli forgásának időtartama Föld körüli forgásának időtartamával egyenlő, és ezzel a ténnyel magyarázta, hogy a Hold mindig ugyanazt az oldalát fordítja a Föld felé. Végül Hipparkhosz két évszázaddal a kereszténység korszaka előtt felismerte, hogy a Föld bolygójának látszólagos mozgásában bizonyos egyenlőtlenség van.
Ezek a megfigyelések később beigazolódtak, s hasznosaknak bizonyultak az új csillagászok számára. Ptolemaiosz, a II. században, az arab Abul Vefa a X. században kiegészítette Hipparkhosz megállapítását arra vonatkozólag, hogy a Nap vonzóereje folytán a Hold hullámvonalas pályájában egyenlőtlenségek keletkeznek.
Majd a XV. században Kopernikusz és a XVI.-ban Tycho Brahe teljes képét adta a világegyetemnek, s kifejtette, hogy milyen szerepet játszik a Hold az égitestek együttesében.
Ebben a korban már csaknem teljesen meghatározták a Hold mozgását, de fizikai szerkezetéről még vajmi keveset tudtak. Galilei magyarázta meg a Hold bizonyos fázisaiban fellépő fényjelenségeket, amelyeket annak tulajdonított, hogy a Hold felületén hegyek vannak. Ezeknek a hegyeknek átlagos magasságát 4500 ölre becsülte.
Galilei után Hevelius, a danzigi csillagász a legnagyobb hegyek magasságát 2600 ölre csökkentette, de olasz kollégája, Riccioli 7 mérföldre emelte ezt a számot.
Herschel a XVII. század végén, hatalmas távcsövével felszerelve, erősen leszállította az előbbi méreteket. A legnagyobb hegyek magasságát 1900 ölben jelölte meg, a különböző kiemelkedések átlagos magasságát pedig csupán 400 ölben. De Herschel is tévedett. Schröter, Louville, Halley, Nasmyth, Bianchini, Pastorf, Lohrmann és Gruithuysen megfigyelései és főleg Beer és Mödeler urak nagy türelmet igénylő tanulmányai döntötték el végleg a kérdést. Ezeknek a tudósoknak köszönhető, hogy ma már a Hold hegyeinek magasságát pontosan ismerjük. Beer és Mödeler urak 1905 kiemelkedést mértek meg, amelyek közül hat 2600 ölnél, huszonkettő pedig 2400 ölnél magasabb. A legmagasabb hegycsúcs 3801 ölnyire emelkedik ki a holdtányér felszínéből.
Nagy haladás történt a Hold felderítésében. Felületét kráterek szaggatják meg: a csillagászati megfigyelések kivétel nélkül igazolták a Hold lényegileg vulkanikus jellegét. A Hold által eltakart bolygók fénysugarai nem mutatnak fénytörést, s ebből a csillagászok arra következtettek, hogy a Holdnak úgyszólván semmi légköre sincs. Márpedig a levegő hiánya együtt jár a víz hiányával.
Nyilvánvaló lett tehát, hogy a Hold-lakók ilyen környezetben csak akkor élhetnek, ha különleges szervezetük van, és erősen különbözniük kell a Föld lakóitól.
Végül is új módszerekkel és sokkal tökéletesebb műszerekkel folyt a Hold állandó megfigyelése. Arculatának egyetlen pontja sem volt, amelyet a csillagászok ki ne fürkésztek volna, pedig a holdkorong átmérője 2150 mérföld, felszíne a Föld felszínének tizenharmada, térfogata pedig a Föld térfogatának negyvenkilenced része. De a csillagászok bolygónk minden titkát kifürkészték, és a tudósok nagy ügyességet igénylő, csodálatra méltó megfigyelései további felfedezésekre vezettek.
A csillagászok észrevették, hogy telihold idején a korong egyes részein fehér vonalak látszanak; a holdváltozás idején pedig feketék. A vonalak elmélyült tanulmányozása azzal az eredménnyel járt, hogy a csillagászoknak sikerült tisztázniuk a vonalak mivoltát. Ezek a vonalak hosszú, keskeny barázdák, amelyek párhuzamos partok között futnak, s rendszerint a kráterek peremébe torkollnak. Hosszúságuk 10 és 100 mérföld között váltakozik, szélességük 800 öl. A csillagászok barázdáknak nevezték el ezeket a vonalakat, de egyebet nem tudtak kezdeni velük. Hogy ezek a vonalak az egykori folyók kiszáradt medrei-e vagy sem, azt nem tudták határozottan eldönteni. Az amerikaiak nagyban reménykedtek, hogy előbb-utóbb tisztázni fogják ezt a geológiai kérdést. Fel akarták deríteni azokat a párhuzamos sáncvonalakat is, amelyeket Gruithuysen, a tudós müncheni professzor fedezett fel a Hold felületén; Gruithuysen holdbéli mérnökök építette erődítményrendszernek tartotta őket. Ezt a két homályos pontot - s bizonyára még egy sor más kérdést is - csak akkor lehet majd végérvényesen tisztázni, ha a Holddal közvetlen kapcsolat létesült.
A Hold fényerősségével kapcsolatban már mindent tudtunk; tudtuk, hogy az 300 000-szer gyengébb a napfénynél; melege a hőmérőn nem idéz elő észrevehető változást. A "hamvas fény" néven ismert jelenség természetesen a Földről a Holdra visszavert napsugarak hatásával magyarázható. Ezek a sugarak látszólag kiegészítik az első és utolsó fázisában kifli alakúnak mutatkozó holdtányért.
Így állt a Föld bolygójáról szóló tudományunk, amikor a Gun Club tervbe vette, hogy minden irányban kiegészíti ezeket az ismereteket, mégpedig mind kozmográfiai és geológiai, mind politikai és erkölcsi vonatkozásban.
A Barbicane-féle javaslat rögtöni hatásaként ismét napirendre került a Holddal kapcsolatos csillagászati ismeretek egész anyaga. Mindenki szorgalmasan tanulmányozni kezdte a Holdat, mintha csak most tűnt volna fel először a látóhatáron, és mintha még senki sem látta volna az égen. A Hold divatba jött; "sztár" lett belőle, de szerényen viselte a népszerűséget - rangot nyert a "csillagok" között, mégsem látszott kérkedni vele. Az újságok felelevenítették azokat a régi anekdotákat, amelyekben a "farkasok napja" valamilyen szerepet játszott; elmefuttatásokat hoztak, hogy az ősrégi idők tudatlan emberei milyen titokzatos hatást tulajdonítottak a Holdnak; megénekelték minden hangnemben, s éppen csak hogy nem idézték a Hold szellemes mondásait is, mint a híres emberekét: egész Amerika szelenomániába esett.
A tudományos folyóiratok viszont különösen azokat a kérdéseket taglalták, amelyek vonatkozásban voltak a Gun Club tervbe vett vállalkozásával. Közölték a cambridge-i csillagvizsgáló levelének szövegét, megtárgyalták a választ, s fenntartás nélkül egyetértettek vele.
Egy szó, mint száz: a legműveletlenebb jenkinek is meg kellett ismernie a bolygónkra vonatkozó összes adatokat, s a legkorlátoltabb vénkisasszonynak is fel kellett számolnia a Holdra vonatkozó babonáit. Tölcsérrel öntötték mindenki fejébe a tudományt: szemen, fülön át behatolt az ember agyába - úgyhogy senki sem maradhatott szamár... a csillagászatban.
Idáig sokan nem tudták, hogyan lehet kiszámítani a Holdnak a Földtől való távolságát. Az újságok felhasználták a jó alkalmat, és megmagyarázták az embereknek, hogy ezt a távolságot a Hold parallaxisának megmérésével nyerjük. Ha a parallaxis szó kissé meghökkentette őket, az újságok azt is elmagyarázták, hogy a parallaxis nem más, mint a Föld sugarának két végét a Holddal összekötő két egyenes vonal által képezett szög. S ha kétségbe vonták e módszer tökéletességét, nyomban bebizonyították az újságok, hogy a Hold átlagos távolsága valóban 234 347 mérföld, s még azt is, hogy a csillagászok nem tévedtek 30 mérfölddel.
Az újságok elmagyarázták azoknak, akik nem voltak tisztában a Hold mozgásával, hogy bolygónknak két különböző mozgása van: saját tengelye körül forog, és a Föld körül kering. Mindkét mozgás azonos idő alatt, vagyis huszonhét és egyharmad nap alatt megy végbe.
A Hold saját tengelye körüli forgása idézi elő a Hold felszínén a nappalok és az éjszakák váltakozását - de a Holdon egy holdhónap alatt csak egyszer van nappal, és egyszer van éjszaka; mind a nappal, mind az éjszaka 354 és egy harmad óráig tart. De, a Hold szerencséjére, felénk eső arcát a Föld tizennégy hold fényének erejével világítja meg. A Hold másik, mindig láthatatlan arcán természetesen 354 órás, teljes éjszaka van, amelynek sötétjébe csak a "csillagokról hulló sápadt fény" visz némi derengést. E jelenség egyedüli oka a Hold azon sajátosságában rejlik, hogy a tengely körüli forgás és a keringés hajszálpontosan azonos idő alatt megy végbe. Herschel és Cassini szerint a Jupiter holdjainak - és igen valószínűleg minden más holdnak is - közös sajátsága ez.
Voltak jóindulatú, de kissé csökönyös emberek, akik nem tudták rögtön megérteni, hogy ha a Hold mindig ugyanazt az arcát fordítja a Föld felé, amikor körülötte kering, hogyan fordulhat meg ugyanazon idő alatt saját maga körül is. Ezeknek az újságok azt felelték: "Menjen az ebédlőbe, és járja körül az asztalt, de úgy, hogy állandóan a közepét nézze; mire befejezi körsétáját, saját maga körül is tett egy fordulatot, hiszen a szeme a szoba minden pontján sorjában végigfutott. Nos, kérem! Az ebédlő az ég, az asztal a Föld, ön pedig a Hold!" És a hitetlenkedőket meggyőzte ez a pompás hasonlat.
A Hold tehát állandóan ugyanazt az oldalát mutatja a Földnek; a pontosság kedvéért azonban hozzá kell tennünk, hogy egy bizonyos, északról délre és nyugattól keletre való tengelyingás következtében, amelyet librációnak neveznek, a Hold valamivel többet mutat tányérjából, mint a felét: a felét és még körülbelül a negyvenhét századrészét.
Midőn a tudatlan emberek a Hold tengelye körüli forgásáról már éppannyit tudtak, mint a cambridge-i csillagvizsgáló igazgatója - a Föld körül keringő mozgása kezdte őket izgatni. Húsz tudományos folyóirat sietett a tudatlanokat felvilágosítani. Ezek most már megtudták, hogy a tömérdek csillaggal telehintett égboltozatot óriási napórának tekinthetjük; ezen jár a Hold, jelezve a Föld lakóinak a valóságos időt. Megtudták most már azt is, hogy a Hold változásai a Föld körüli keringésével függnek össze, hogy akkor van telihold, amikor a Hold szembekerül a Nappal, vagyis amikor a három égitest egy vonalban van, középütt a Földdel. Továbbá, hogy újhold akkor van, amikor a Hold a Nappal van együttállásban, vagyis amikor a Föld és a Nap közé kerül, s végül, hogy az első és az utolsó negyed idején a Hold derékszögben áll a Naphoz és a Földhöz, e képzelt háromszög csúcsán.
Egyes éles eszű jenkik ebből azt a következtetést vonták le, hogy a hold- és a napfogyatkozás csakis az együttállás vagy a szembenállás idején következhet be - és nagyon helyesen okoskodtak. Együttállásban a Hold eltakarhatja a Napot, míg szembenállásban a Föld vethet árnyékot a Holdra. A fogyatkozásnak két ízben kellene bekövetkeznie minden holdhónapban: ez azért nem történik meg, mert a Hold elhajlik az ekliptikától, vagyis a Föld keringési pályájától.
A cambridge-i csillagvizsgáló levele világosan leszögezte, hogy a látóhatáron milyen magasra emelkedik a Hold. Mindenki tudta, hogy ez a magasság a megfigyelési hely szélességi foka szerint változik. A Földnek csak azokon az övezetein száll át a zeniten - más szóval: csak ott száll pontosan a megfigyelő feje fölé -, amely övezetek a 28. szélességi fok és az Egyenlítő közé esnek. Ezért adta a csillagvizsgáló azt a feltétlenül megszívlelendő tanácsot, hogy a kísérletet a Föld ezen övezetének valamelyik pontján hajtsák végre; a lövedéket akkor függőleges irányban lehet kilőni, s ennek következtében az gyorsabban szabadul a nehézkedési erő hatóköréből. Ez a körülmény döntően befolyásolja a vállalkozás sikerét; a közvélemény szakadatlanul és igen élénken foglalkozott ezzel a kérdéssel.
Ami pedig azt a vonalat illeti, amelyet a Hold Föld körüli keringési pályáján leír, a cambridge-i csillagvizsgáló minden ország tudatlanai számára is érthetően elmagyarázta, hogy ez a vonal egy önmagába visszatérő görbe; nem kör, hanem ellipszis, amelynek egyik gyújtópontjában áll a Föld. Minden bolygó és mellékbolygó elliptikus pályán kering; az elméleti mechanika bebizonyította, hogy ez másként nem is lehetséges. Mindenki számára világos volt, hogy a Hold apogeumában távolabb van a Földtől, perigeumában pedig közelebb.
Ezek azok a tények, amelyekről, akarva, nem akarva, minden amerikai tudott - s amelyeket nem tudni nem volt ildomos dolog. Ezek a helytálló alapelvek gyorsan elterjedtek a köztudatban, mégsem volt könnyű a sok tévedést és oktalan félelmet az emberekből kiirtani.
Akadt például néhány derék ember, aki azt állította, hogy a Hold valamikor üstökös volt; a Nap körüli hosszú pályáján haladva a Föld közelébe került, amely nem engedte ki többé vonzóereje hatóköréből. Ezek a szaloncsillagászok ilyként magyarázták a Hold kiégett jellegét, s a Napot okolták a jóvátehetetlen pusztításért. S ha arra figyelmeztették őket, hogy az üstökösöket légkör veszi körül, a Holdnak pedig nincsen légköre, vagy csak egészen kevés levegő van rajta - persze adósok maradtak a válasszal.
Az ijedős emberek pedig bizonyos aggályoknak adtak kifejezést a Holddal kapcsolatban. Hallottak valamit harangozni, hogy a kalifák idején tett megfigyelések óta a Holdnak a Föld körüli keringő mozgása bizonyos mértékben meggyorsult. Ebből, egyébként logikusan, azt következtették, hogy a mozgás gyorsulásával csökkennie kell a két égitest egymástól való távolságának; ha pedig ez a két hatás beláthatatlan ideig érvényesül, a Hold végül ráesik a Földre. Az ijedős emberek azonban hamarosan megnyugodtak, s nem aggódtak többé az eljövendő nemzedékek sorsáért, mert felvilágosították őket, hogy Laplace, a híres francia matematikus számításai szerint ez a mozgásgyorsulás igen csekély mértékű, és azt arányos lassúbbodás fogja követni. Nem kell tehát attól tartani, hogy az elkövetkező évszázadokban a Naprendszer egyensúlya felborul.
Voltak végül tudatlan, babonás emberek, akik nem elégedtek meg azzal, hogy nem tudnak bizonyos dolgokat, hanem sok olyan dolgot is tudni véltek, ami nincs - s a Holdról éppenséggel sok mindent tudtak. Egyesek valami csiszolt tükörnek nézték a holdtányért, amelyben a Föld különböző pontjain élő emberek megláthatják egymást, és kicserélhetik gondolataikat. Mások azt állították, hogy az újhold ezer közül 950 esetben jelentős változásokat hozott: világfelfordulást, forradalmakat, földrengést, vízözönt stb. Hittek abban, hogy a Holdnak titokzatos befolyása van az ember sorsára; a lét "valódi ellensúlyának" tartották, s azt képzelték, hogy a Föld minden egyes lakóját rejtett kapcsolat fűzi valamelyik Hold-lakóhoz. Ezek a babonás emberek egyetértettek Mead doktorral, aki azt állította, hogy az életjelenségek teljesen alá vannak vetve a Hold delejes hatásának - s makacsul kitartottak amellett, hogy újhold idején főleg fiúk, az utolsó negyedben pedig főleg lányok születnek stb. stb.
Végül mégiscsak le kellett számolni a sok otromba tévhittel; mindenkinek el kellett fogadnia a való igazságot. A delejes hatásától megfosztott Hold tekintélye kétségtelenül csökkent a minden hatalmasság előtt hajbókoló udvaroncok szemében. Egyesek hátat fordítottak neki, de az óriási többség mégiscsak a Hold mellett nyilatkozott. A jenkiknek pedig az volt az egyetlen becsvágyuk, hogy birtokba vegyék az új égi világrészt, s legmagasabb ormára kitűzzék az Egyesült Államok csillagos lobogóját.
A cambridge-i csillagvizsgáló október 7-i nevezetes levelében csillagászati szempontból taglalta a kérdést. Most a vállalkozás technikai megoldása volt soron. Minden más országban leküzdhetetlennek tartották volna a gyakorlati természetű nehézségeket: Amerikában játékszámba vették az egészet.
Barbicane elnök azonnal kinevezett a Gun Club kebelében egy végrehajtó bizottságot. A bizottságnak három ülésen három nagy kérdést kellett tisztáznia: a lövedék, az ágyú és a lőpor kérdését. Négy tagja volt, valamennyi szakember ezen a téren: Barbicane, akinek a vélemények megoszlása esetén döntő szavazata volt; Morgan tábornok, Elphiston őrnagy s végül az elmaradhatatlan J. T. Maston, akit titkári és előadói hatáskörrel bíztak meg.
A bizottság október 8-án Barbicane lakásán, a Republican Street 3. szám alatt gyűlt össze. Fontos volt, hogy a gyomor követelődzése ne zavarja meg a komoly tárgyalást, s ezért a négy klubtag mindjárt a szendviccsel és hatalmas teáskannákkal megrakott asztal mellé telepedett. J. T. Maston kihegyezte tollát a vaskampóján, s az ülés megkezdődött.
Elsőnek Barbicane szólalt fel.
- Kedves kollégáim - mondta -, az a feladat vár ránk, hogy megoldjuk a lövedékek röppályájával foglalkozó tudománynak, a ballisztikának egyik legfontosabb problémáját. A ballisztika - mint tudjuk - azokkal a testekkel foglalkozik, amelyeket valamely lökőerő kihajt az űrbe, s azután magára hagy.
- Ó, a ballisztika, a ballisztika! - kiáltott fel J. T. Maston meghatottan.
- Talán logikusabbnak tűnik, hogy ezt az első ülést az ágyú megvitatásának szenteljük... - folytatta Barbicane.
- Úgy van! - helyeselt Morgan tábornok.
- Alapos megfontolás után mégis arra a meggyőződésre jutottam - folytatta Barbicane -, hogy a lövedék kérdése megelőzi az ágyú kérdését, és hogy az ágyú mérete határozza meg...
- Szót kérek! - kiáltott közbe J. T. Maston.
Azonnal szót kapott J. T. Maston; ezt az előzékenységet ragyogó múltjával mindenképp kiérdemelte.
- Kedves barátaim! - kezdte ihletetten. - Elnökünknek igaza van abban, hogy a lövedék kérdése minden más kérdést megelőz! Az ágyúgolyó, amelyet mi a Holdba lövünk, a mi hírnökünk, a mi követünk lesz, s engedelmet kérek, hogy én ezt az ágyúgolyót tisztára erkölcsi szempontból vizsgálhassam.
Az ágyúgolyó szemléletének ez a teljesen újszerű módja felcsigázta a bizottsági tagok kíváncsiságát; élénk figyelemmel kísérték tehát J. T. Maston felszólalását.
- Kedves kollégáim - kezdte a titkár -, igen rövid leszek. Nem foglalkozom az ágyúgolyóval mint fizikai jelenséggel, az ágyúgolyóval, amely öl, hanem csupán a matematikai ágyúgolyóval mint erkölcsi jelenséggel kívánok foglalkozni. Az ágyúgolyó az én számomra az emberi hatalom legragyogóbb megnyilvánulása; ez a hatalom benne testesül meg a maga teljességében. Az ember akkor volt legközelebb Teremtőjéhez, amikor az ágyúgolyót megteremtette.
- Nagyon helyes! - mondta Elphiston őrnagy.
- A csillagokat és a bolygókat az Isten teremtette - kiáltotta a szónok -, de az ember csinálta az ágyúgolyót! Az ágyúgolyó a Föld sebességének az ismérve, a világűrben bolygó csillagok kicsinyített mása, mert a bolygók, őszintén szólva, nem egyebek, mint megannyi lövedék! Istené a villamosság sebessége, a fény sebessége, a csillagok sebessége, az üstökösök sebessége, a bolygók sebessége, a holdak sebessége, a hang sebessége, a szél sebessége! De mienk az ágyúgolyó sebessége - amely százszorosan felülmúlja a gyorsvonatok és a leggyorsabb lovak sebességét!
J. T. Maston arcán átszellemült kifejezés ömlött el, hangja lírai árnyalatokat öltött, amint az ágyúgolyó szent himnuszát zengte.
- Számokat óhajtanak? - folytatta. - S milyen ékesszóló számaink vannak! Vegyük csupán a szerény 24 fontos ágyúgolyót. Habár 800-szor kisebb a sebessége, mint a villamosságé, 640-szer kisebb, mint a fényé és hetvenhatszor kisebb, mint a Földnek a Nap körüli mozgásáé - mégis mikor elhagyja az ágyúcsövet, gyorsasága nagyobb, mint a hangé: 200 ölet tesz meg egy másodperc alatt, 2000 ölet tíz másodperc alatt, 14 mérföldet egy perc alatt, 840 mérföldet egy óra alatt, 20 100 mérföldet egy nap alatt - vagyis akkora a sebessége, mint az Egyenlítő pontjainak sebessége a Föld keringési pályáján: évenként 7 336 500 mérföld. Az ágyúgolyó 11 nap alatt érkezne el a Holdba, 12 év alatt jutna el a Naphoz, és 360 év alatt érné el a Naprendszer határán levő Neptunust. Erre volna képes két kezünk műve: a szerény ágyúgolyó! S mire lesz majd képes akkor, ha meghússzorozzuk a sebességét, s másodpercenként 7 mérföldnyi sebességgel lőjük ki! Ó, te büszke ágyúgolyó! Ó, te káprázatos lövedék! Mily boldogság elgondolni, hogy a Föld követét megillető tisztelettel fogadnak majd odafent!
Hurrákiáltások fogadták a fellengzős szónoklatot. J. T. Maston könnyekig megindultan, kollégái gratulációi közepette foglalta el helyét.
- Most pedig - mondta Barbicane -, miután bőségesen teret engedtünk a költészetnek, térjünk egyenesen a tárgyra.
- Készek vagyunk, halljuk! - felelték a bizottsági tagok, s gyorsan bekebeleztek még vagy fél tucat szendvicset.
- Önök tisztában vannak a megoldandó problémával - folytatta az elnök. - Arról van szó ugyanis, hogy a lövedéknek másodpercenként 12 000 yard kezdősebességet adjunk. Okom van gondolni, hogy ez nekünk sikerülni fog. Vizsgáljuk meg mindenekelőtt, hogy mekkora sebességet értek el mostanáig a lövedékek. Morgan tábornok megadhatja az idevonatkozó felvilágosítást.
- Annál is inkább - felelte a tábornok -, mert a háború alatt a kísérleti bizottság tagja voltam. Közlöm önökkel, hogy Dahlgreen százas ágyúi, amelyeknek 2500 öl volt a lőtávolságuk, 500 yard kezdősebességgel lőtték ki a lövedékeiket.
- Helyes. És a Rodman-féle Columbiad? - kérdezte az elnök.
- A Rodman-féle Columbiad, amelyet a New York melletti Hamilton-erődben próbáltak ki, a féltonnás ágyúgolyót 6 mérföld távolságra lőtte, másodpercenként 800 yard sebességgel. Az angol Armstrong és Palliser sohasem ért el ilyen eredményt.
- Ó, az angolok! - kiáltott fel J. T. Maston, s a keleti látóhatár felé kapott ijesztő kampójával.
- Ezek szerint - folytatta Barbicane - 800 yard volna a mostanáig elért legnagyobb sebesség?
- Úgy van - felelte Morgan.
- Meg vagyok róla győződve, ha az én mozsaram nem robbant volna fel... - vágott közbe J. T. Maston.
- Igen, de felrobbant - felelte Barbicane, s elnézően legyintett. - Induljunk ki tehát a 800 yardból. Ezt a sebességet hússzorosára kellene emelni. A következő ülésre hagyom annak a kérdésnek a megvitatását, hogy milyen eszközökkel érhető el ez a sebesség; most csak arra hívom fel a figyelmüket, kedves kollégáim, hogy mi volna az elkészítendő ágyúgolyó megfelelő mérete. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy szó sem lehet holmi féltonnás súlyú ágyúgolyóról!
- Miért nem? - kérdezte az őrnagy.
- Mert a mi ágyúgolyónknak elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy magára vonja a Hold-lakók figyelmét - felelte J. T. Maston izgatottan. - Ha ugyan vannak a Holdnak lakói.
- Helyes - felelte Barbicane -, de még egy sokkal komolyabb okból is.
- Mit akar ezzel mondani, Barbicane? - kérdezte az őrnagy.
- Azt akarom mondani, hogy nem elég, ha elindítunk egy lövedéket, s aztán többet nem törődünk vele. Követnünk kell az egész útján, addig a pillanatig, míg célba nem ér.
- Micsoda?! - horkant fel a javaslattól kissé meglepett tábornok és az őrnagy.
- Igenis, szemmel kell követnünk a lövedéket - folytatta Barbicane magabiztosan. - Szemmel kell követnünk, különben a kísérleteknek nem lesz semmi eredménye.
- Ön ezek szerint óriási méretűnek tervezi a lövedéket? - kérdezte az őrnagy.
- Nem. Hallgassanak csak végig, kérem. Önök tudják, hogy az optikai műszerek nagy tökéletességet értek el. Egyes távcsövekkel hatezerszeres nagyítást sikerült elérni, s körülbelül 40 mérföld távolságba hozták vele a Holdat. Hatvan láb hosszúságú tárgyak pedig ekkora távolságban már tisztán láthatók. A távcsövek erősségét csak azért nem fokozták tovább, mert ez a megfigyelt tárgyról nyert kép tisztaságának rovására menne: a Hold csupán tükör módjára veri vissza a sugarakat, s nincs elég erős fénye ahhoz, hogy ezen a határon túl fokozni lehetne a nagyítást.
- Nos, mit szándékszik akkor ön tenni? - kérdezte a tábornok. - Hatvan láb átmérőjű lesz a lövedéke?
- Szó sincs róla!
- Ön netalán erősebb fényt kölcsönöz a Holdnak?
- Úgy van.
- No, hát ez mégiscsak hallatlan! - kiáltott fel J. T. Maston.
- Igen, ez hallatlanul egyszerű! - felelte Barbicane. - Mert ugyebár, ha sikerül csökkentenem a légkör szélességét, amelyen a Hold fénye áthalad, akkor a fény kétségtelenül erősebb lesz?
- Kétségtelenül.
- Nos, ezt az eredményt pedig azzal érem el, hogy valamely magas hegyre állítom fel a távcsövet. Ezt fogjuk tenni.
- Megadom magam, megadom magam - felelte erre az őrnagy. - Ön csodálatosan le tudja egyszerűsíteni a dolgokat!... S mit gondol, mekkora nagyítást érhet el ezzel?
- 48 000-szeres nagyítást, amely csekély 5 mérföld távolságba hozza a Holdat. Ebben a távolságban a 9 láb átmérőjű tárgyak már láthatóvá válnak.
- Remek! - kiáltott fel J. T. Maston. - Lövedékünknek tehát 9 láb lesz az átmérője?
- Pontosan annyi.
- Engedje megjegyeznem - szólalt meg Elphiston őrnagy -, hogy ennek az ágyúgolyónak akkora súlya lesz, hogy...
- Kedves őrnagyom - felelte Barbicane -, mielőtt a lövedék súlyáról vitatkoznánk, hadd mondjam meg, hogy őseink csodákat műveltek ezen a téren. Távol áll tőlem olyasmit állítani, hogy a ballisztikában nem történt nagy haladás, de jó tudni, hogy a középkor óta meglepő eredmények születtek - merném állítani, még meglepőbbek, mint a mieink.
- No, ne mondja! - kiáltotta Morgan tábornok.
- Tessék bizonyítani! - csattant fel izgatottan J. T. Maston.
- Mi sem könnyebb ennél - felelte Barbicane. - Példákra hivatkozhatom, amelyek alátámasztják kijelentésemet. Amikor 1543-ban II. Mohamed Konstantinápoly ellen támadt, az ostromnál 1900 font súlyú kőgolyókat lőttek ki; ezek bizony jókorák lehettek.
- Ohó! - mondta az őrnagy. - 1900 font, nem lesz ez egy kicsit sok?
- Máltában pedig, a lovagok idejében, a Szent Elmo-erőd egyik ágyúja 2500 fontos lövedéket lőtt ki.
- Lehetetlen!
- Egy francia történetíró állítása szerint XI. Lajos uralkodása alatt egy mozsárágyú egy mindössze 500 fontos gránátot lőtt ki, csakhogy ez a gránát a Bastille-ból indult - ahová a bolondok az okos embereket bezárták -, és Charentonnál csapódott be, ahová meg az okosok csukták be a bolondokat.
- Nagyon jó! - mondta J. T. Maston.
- S mit látunk azóta? Az Armstrong-féle ágyúk 500 fontos golyókat lőnek, a Rodman-féle Columbiadok pedig féltonnás lövedékeket! Úgy tűnik, hogy a lövedékek lőtávolsága nőtt ugyan, de ugyanakkor csökkent a súlyuk. Ha tehát mi minden erőfeszítésünket erre fordítjuk, a tudomány haladásával sikerül majd megtízszereznünk II. Mohamed és a máltai lovagok ágyúgolyóinak a súlyát.
- Ez nyilvánvaló - felelte az őrnagy -, de milyen fémből szándékszik elkészíttetni a lövedéket?
- Vasöntvényből, természetesen - mondta Morgan.
- Piha! Vasöntvényből! - jegyezte meg mély megvetéssel J. T. Maston. - Túl közönséges anyag az olyan ágyúgolyó számára, amely a Holdba indul.
- Csak semmi túlzás, igen tisztelt barátom - felelte Morgan. - Jó lesz a vasöntvény is.
- Nos - szólt közbe Elphiston őrnagy -, minthogy a lövedék súlya arányos a térfogatával, ez a 9 láb átmérőjű ágyúgolyó ijesztően nehéz lesz!
- Igen, ha tömör; de ha belül üres lesz, akkor nem - mondta Barbicane.
- Belül üres? Hát gránát lesz?
- Sürgönyöket lehet majd a belsejében elhelyezni - mondta J. T. Maston. - És mintákat abból, amiket a Földön termelünk!
- Igen, gránát lesz - felelte Barbicane. - Más megoldás nem lehetséges. Egy 108 hüvelykes tömör ágyúgolyónak több mint 2000 font lenne a súlya, ami nyilvánvalóan túl sok. Hogy azonban a lövedék eléggé stabil legyen, azt javasolom, hogy 5000 fontot nyomjon.
- Milyen vastagságú lesz hát a lövedék fala? - kérdezte az őrnagy.
- Ha az előírásos arányhoz tartjuk magunkat - mondta Morgan -, a 108 hüvelyk átmérőjű lövedék falának legalábbis 2 láb vastagnak kell lennie.
- Az túl sok lenne - felelte Barbicane. - Ne felejtsük el, itt nem olyan ágyúgolyóról van szó, amelynek fémlemezeket kell átütnie. Elég, ha olyan erősek a falai, hogy ellenállnak a gázok és a lőpor feszítőerejének. A probléma tehát a következő: ha egy vasöntvényből készült gránát 20 000 fontnál nem nyomhat többet, milyen vastagnak kell lennie a falának? A mi derék Maston barátunk kitűnően ért a számításokhoz, és nyomban megadja nekünk a választ.
- Mi sem könnyebb - felelte a bizottság tiszteletre méltó titkára.
S alig hangzott el a válasza, máris néhány algebrai képletet vetett papírra. Tolla alól p-k és x-ek emelkedtek a négyzetre. Minden megerőltetés nélkül valami köbgyököt is vont, majd azt mondta:
- A lövedék fala nem egészen 2 hüvelyk vastag lesz.
- S ez elegendő lenne? - kérdezte az őrnagy hitetlen arccal.
- Nem, nem lesz elegendő - felelte Barbicane. - Ez kétségtelen.
- Nos, hát akkor mit csináljunk? - kérdezte Elphiston zavartan.
- Nem vasöntvényt, hanem valami más fémet használunk.
- Rezet? - kérdezte Morgan.
- Nem, az is túl nehéz. Ennél sokkal jobbat javasolok.
- No de mit? - kérdezte az őrnagy.
- Alumíniumot - felelte Barbicane.
- Alumíniumot?! - kiáltott fel az elnök három kollégája.
- Azt bizony, kedves barátaim. Önök tudják, hogy Henri Sainte-Claire-Deville-nek, a híres francia vegyésznek 1854-ben sikerült tömör állapotban alumíniumot előállítania. Márpedig ez az értékes fém olyan fehér, mint az ezüst, éppúgy nem oxidálódik, mint az arany, olyan ellenállóképes, mint a vas, könnyen olvad, mint a réz, és olyan könnyű, mint az üveg. Könnyű a feldolgozása, és nagy tömegben lelhető a természetben, minthogy a legtöbb szikla alapját képezi. Ez a fém háromszor könnyebb a vasnál: mintha csak azért teremtették volna, hogy anyagot szolgáltasson a mi lövedékünkhöz!
- Éljen az alumínium! - kiáltotta a bizottság titkára. J. T. Maston mindig zajosan viselkedett, ha valami fellelkesítette.
- De hát, kedves elnököm - szólt az őrnagy -, az alumínium előállítási költsége rettenetesen magas!
- Csak volt a múltban - felelte Barbicane. - A felfedezése utáni időkben egy font alumínium 260-280 dollárba került, majd 27 dollárra esett. Ma már csak 9 dollárba kerül.
- De ha csak 9 dollárba kerül is fontja, az még mindig óriási ár! - vitatta az őrnagy, aki nem hagyta magát egykönnyen meggyőzni.
- Nem tagadom, kedves őrnagyom, az ár magas, de nem megfizethetetlen.
- Mennyit fog hát nyomni a lövedék? - kérdezte Morgan.
- Számításaim eredményét máris közölhetem önökkel - felelte Barbicane. - Egy 108 hüvelyk átmérőjű és 12 hüvelyk vastagságú öntöttvasból készült ágyúgolyónak a súlya 67 440 font; alumínium öntvényből azonban 19 250 fontra csökkenthetjük a súlyát.
- Remek! - kiáltott fel Maston. - Ez teljesen beleillik a terveinkbe.
- Remek! Valóban - mondta az őrnagy. - Mármost ha fontját 18 dollárban számítjuk, tudja-e, elnököm, hogy ez a lövedék belekerül majd...
- 173 250 dollárba. Igen, tudom. De ne féljenek, barátaim, a mi vállalkozásunknál nem lesz hiány pénzben, ezért én felelek!
- Ömleni fog hozzánk a pénz - mondta J. T. Maston.
- Nos, mint vélekednek önök az alumíniumról? - kérdezte az elnök.
- Megszavazzuk! - felelte egyhangúan a három bizottsági tag.
- Minthogy pedig a lövedék a légkör átrepülése után a világűrben száll tovább - folytatta Barbicane -, nem nagyon fontos, hogy milyen az alakja. Én gömbölyű ágyúgolyót javasolok; akár bukfencezhet, ha jólesik neki, és általában úgy viselkedhet, ahogy neki tetszik.
így végződött az első bizottsági ülés: végleg eldöntötték a lövedék kérdését. J. T. Maston roppantul örült annak a gondolatnak, hogy alumínium ágyúgolyót menesztenek a holdlakókhoz, "akiket nyilván el fog kápráztatni a Föld lakóinak e nagyszerű alkotása".
Az ülésen elfogadott határozatok hatalmas visszhangot keltettek a világban. Akadtak aggodalmaskodók, akik kissé elrémültek arra a gondolatra, hogy egy 20 000 fontos ágyúgolyót lőnek bele a világűrbe. Mindenki azon tanakodott, lehet-e olyan ágyút készíteni, amely ekkora térfogatú testnek megadhatja a szükséges kezdősebességet. A bizottság második ülésén készült jegyzőkönyv diadalmasan megfelelt ezekre a kérdésekre.
Másnap este a négy klubtag újabb szendvicshegyek tövében s egy valóságos teaóceán partján ismét összeült. A vita előtt ezúttal nem hangzott el semmilyen szónoklat.
- Kedves kollégáim - kezdte mindjárt Barbicane -, meg fogjuk vitatni, hogy milyen gépezetet kell szerkesztenünk, hogy milyen legyen az ágyú hossza, az alakja, az összetétele és a súlya. Valószínűnek tartom, hogy óriási méretekkel kell számolnunk. De bármily nagyok is lesznek a nehézségek, a mi tökéletes iparunk megbirkózik velük. Hallgassanak meg, kérem, és ne legyenek rám tekintettel, mondják el szemtől szembe az ellenvetéseiket. Nem félek tőle!
Helyeslő dörmögés fogadta az elnök kijelentését.
- Ne tévesszük szem elől - folytatta Barbicane -, mire jutottunk el a tegnapi vita végén. Ma azonban a probléma ebben a formában jelentkezik: hogyan kell egy 108 hüvelyk átmérőjű és 20 000 font súlyú gránátnak másodpercenként 12 000 yard kezdősebességet adni?
- Valóban, ez a nagy probléma - felelte Elphiston őrnagy.
- Folytatom - mondta Barbicane. - Mi történik, amikor egy lövedéket kilőnek az űrbe? Három, egymástól független erő hat rá: a környező közeg ellenállása, a Föld vonzóereje és a kapott lökés ereje. Vizsgáljuk meg ezt a három erőt. A környező közeg, vagyis a levegő ellenállása nem sokat számít. A Föld légköre csupán 40 mérföld magas. 12 000 yard sebesség mellett a lövedék 5 másodperc alatt átszeli, s ez az idő oly rövid, hogy a környezet ellenállását jelentéktelen tényezőnek tekinthetjük. Térjünk át tehát a Föld vonzóerejére, vagyis a gránát súlyára. Tudjuk, hogy a súly a távolság négyzetének fordított arányában csökken. A fizika erről azt tanítja: Ha egy szabadon eső test a Föld felszínére esik, az esés az első másodpercben 15 láb lesz. Ha ugyanezt a testet 257 542 mérföld távolságba helyezzük, vagyis a Hold távolságába, az esés az első másodpercben körülbelül 1,14 milliméter lesz. Ez csaknem egyenlő a mozdulatlansággal. A nehézkedési erőt kell tehát fokozatosan leküzdeni. S ezt hogyan érjük el? A lökés erejével.
- Ez a nagy nehézség - mondta az őrnagy.
- Valóban, ez a nagy nehézség - felelte az elnök. - De mi ezt a nehézséget is le fogjuk küzdeni, mert a nekünk most szükséges lökés ereje az ágyúcső hosszától és a felhasznált lőpor mennyiségétől függ; a lőpor mennyiségét pedig csak az ágyú ellenálló-képessége korlátozza. Ma tehát azzal foglalkozunk, hogy milyen méretű legyen az ágyú. Miután ez nem csataágyú, természetesen úgy tudjuk felállítani, hogy ellenállási képessége szinte végtelen.
- Mindez nyilvánvaló - felelt a tábornok.
- Mostanáig - folytatta Barbicane - a leghosszabb csövű ágyúk, a mi óriási Columbiadjaink 25 lábnál nem voltak hosszabbak. Az emberek majd nagyon elcsodálkoznak, hogy mi milyen hatalmas méretű ágyút leszünk kénytelenek felállítani.
- Az biztos! - kiáltotta J. T. Maston. - Én a magam részéről legalább is fél mérföld hosszú ágyút követelek!
- Fél mérföld hosszút?! - kiáltott fel az őrnagy.
- Úgy van! Fél mérföld hosszút! És még így is feleolyan hosszú lesz, mint kellene!
- Ugyan, Maston, ne túlozzon - mondta Morgan.
- Én nem túlzok! - fortyant fel dühösen a titkár. - Nem tudom, miért vádolnak önök engem túlzással.
- Mert túllőtt a célon.
- Vegyék tudomásul, uraim - vágta ki J. T. Maston a rezet -, vegyék tudomásul, hogy a tüzér olyan, mint az ágyúgolyó: sosem lőhet túl a célon!
A vita személyes élt vett, de az elnök közbelépett.
- Nyugalom, kedves barátaim, gondolkozzunk csak. Kétségtelen hogy ilyen nagyméretű ágyúra van szükségünk, mert a cső hossza növeli a lövedék alatt felgyülemlett gázok kiterjedését. Szükségtelen azonban túllépnünk bizonyos határokon.
- Úgy van - mondta az őrnagy.
- Mik a szokásos előírások ilyen esetben? Az ágyúcső hossza rendszerint az ágyúgolyó átmérőjének a 20-25-szöröse, a súlya pedig 235-240-szerese az ágyúgolyó súlyának.
- Ez nem elég! - tiltakozott J. T. Maston szenvedélyesen.
- Elismerem, igen tisztelt barátom, ez nem elég. Valóban, ilyen arányok mellett egy 9 láb széles, 30 000 font súlyú lövedék ágyújának csupán 250 láb hosszúnak és 7 200 000 font súlyúnak kellene lennie.
- Nevetséges! - vágott vissza J. T. Maston. - Lőjünk hát mindjárt egy pisztollyal!
- Magam is gondolom, hogy ez nem lesz megfelelő - válaszolta Barbicane. - Úgy tervezem, hogy megnégyszerezem ezt a hosszúságot, és egy 900 méter hosszú ágyút fogok szerkeszteni.
A tábornok és az őrnagy még felvetett néhány ellenvetést; végül a Gun Club titkárának szenvedélyes hangú támogatása mellett mégis megszavazták ezt a javaslatot.
- Most pedig döntsük el, milyen vastag lesz a cső fala - mondta Elphiston.
- Hat láb vastag lesz - felelte Barbicane.
- Csak nem gondolja, hogy ekkora tömeget fel lehet állítani egy ágyútalpra? - kérdezte az őrnagy.
- Pedig az volna csak igazán a remek! - mondta J. T. Maston.
- Nem, ez kivihetetlen - felelte Barbicane. - Én az ágyút magába a talajba akarom süllyeszteni. Felgyűrűzöm kovácsoltvas karikákkal, és vastag, szilárd, kőből és mészből épült fallal körülfalazom úgy, hogy az ágyú teljes mértékben részt vesz a környező talaj ellenállóerejében. Öntés után az ágyúcsövet gondosan kicsiszolják és kaliberezik, hogy a golyó és a cső között a legcsekélyebb kaliberkülönbség se legyen; ezáltal mindennemű gázveszteséget kiküszöbölhetek, és a lőpor teljes feszítőerejét felhasználhatom a kilökésre.
- Hurrá! Hurrá! - kiáltotta J. T. Maston. - Megvan az ágyúnk!
- Nem, még nincs meg! - mondta Barbicane, kezét csillapítón türelmetlen barátja vállára téve.
- Hogyhogy nincs meg?
- Mert még nem beszéltük meg, milyen alakja legyen. Ágyú? Vagy tarack? Vagy mozsár?
- Ágyú! - mondta Morgan.
- Tarack! - vágta rá az őrnagy.
- Mozsár! - kiáltotta J. T. Maston.
Majdnem kitört megint a vihar, mert mindenki a maga kedves fegyvere mellett kardoskodott, de az elnök hirtelenében elhallgattatta őket.
- Kedves barátaim, én egybe fogom hangolni valamennyiük véleményét. A mi Columbiadunk mind a három tűzokádó fegyver sajátosságait egyesíti. Ágyú is lesz, mert a lőszerkamra átmérője ugyanakkora lesz, mint a csőé. De tarack is lesz egyben, mert gránátot lő ki. És amellett mozsár is lesz, mert a csöve 90°-os szögbe lesz irányozva; ezenkívül elmozdíthatatlanul, a visszalökődés lehetősége nélkül, a földhöz lesz erősítve úgy, hogy az ágyú a belsejében felgyülemlett taszítóerőt teljes egészében átadja a lövedéknek.
- Megszavazzuk! Megszavazzuk! - hangzott a bizottsági tagok válasza.
- Egy egyszerű megjegyzésem volna - mondta Elphiston. - Huzagolt lesz a csöve ennek az ágyú-tarack-mozsárnak?
- Nem, semmi esetre sem - felelte Barbicane. - Óriási kezdősebességet kell elérnünk. Márpedig önök jól tudják, hogy az ágyúgolyó nem repül ki olyan gyorsan a huzagolt csövű lövegekből, mint a sima furatú ágyúkból.
- Ez való igaz.
- Most már csakugyan megvan az ágyúnk! - lelkesült megint Maston.
- Nem, még nem egészen - felelte az elnök.
- Hogyhogy nem?
- Mert még mindig nem döntöttük el, hogy milyen fémből öntessük.
- Hát akkor döntsük el, de azonnal.
- Magam is azt akarom javasolni.
A négy bizottsági tag befalt személyenként tizenkét darab szendvicset, leöblítette egy-egy jókora csésze teával. Majd folytatták a vitát.
- Kedves kollégáim - kezdte Barbicane -, ágyúnkat úgy kell megtervezni, hogy nagy legyen az ellenálló-képessége, nagy legyen a keménysége, hogy a hőségben meg ne olvadjon, hogy ne oldódjék és ne oxidálódjék a savak maró hatására.
- Igen, persze - felelte az őrnagy. - Minthogy tekintélyes mennyiségű fémet kell felhasználnunk, nem is lesz nehéz a választás.
- Én azt ajánlom - mondta Morgan -, hogy a Columbiad gyártásához a mostanáig legjobbnak ismert ötvözetet használjuk, vagyis 100 rész rezet, 12 részt ónt és 6 rész sárgarezet.
- Kedves barátaim - felelte az elnök -, elismerem, hogy ez az összetétel kitűnő eredményeket adott, de a jelen esetben túlságosan drága lenne, s nagyon nehéz lenne az alkalmazása. Úgy gondolom, kitűnő anyagot kell használnunk, de olyat, amelynek alacsony az ára, mint például az öntöttvasé. Önnek mi a véleménye, őrnagyom?
- Pontosan az, mint az öné - felelte Elphiston.
- A vasöntvény - folytatta Barbicane - tizedrészébe kerül a bronznak. Könnyű az öntése, egyszerűen belefolyik a homokformába; gyorsan kezelhető. Tehát pénzt és időt takarítunk meg vele. A vasöntvény egyébként egészen kitűnő anyag. Emlékszem, a háború alatt, Atlanta ostrománál az öntöttvas ágyúk 20 perces időközökben ezer lövést adtak le anélkül, hogy megsínylették volna.
- A vasöntvény azonban könnyen törik - felelte erre Morgan.
- Igen, de nagy az ellenállóereje. Különben is nem fogunk felrobbanni: felelek érte!
- Becsületes emberekkel is megtörténhetik, hogy felrobbannak - jelentette ki bölcsen J. T. Maston.
- Úgy van - felelte Barbicane. - S most felkérem nagyra becsült titkárunkat, számítsa ki, hogy mennyi annak az ágyúnak a súlya, amelynek csöve 900 láb hosszú, belső átmérője 9 láb, és 6 láb vastag a fala.
- Egy pillanat - felelte J. T. Maston.
És mint az előző napon, Maston most is bámulatos gyorsasággal vetette papírra a képleteket, s egy perc múlva már jelentette is:
- Ennek az ágyúnak 68 040 tonna lesz a súlya.
- És fontját 2 centtel számítva mibe kerül?
- 2 510 701 dollárba.
J. T. Maston, az őrnagy és a tábornok nyugtalan pillantást vetett Barbicane-ra.
- Nos, uraim - mondta az elnök -, csak megismételhetem, amit tegnap mondottam: legyenek nyugodtak, meglesznek hozzá a millióink!
Az elnök megnyugtató kijelentése után a bizottság tagjai azzal váltak el egymástól, hogy másnap este tartják harmadik ülésüket.
Most már csak a lőpor kérdését kellett megvitatni. A közönség aggodalmasan várta ezt a végső határozatot. Adva volt a lövedék nagysága és az ágyúcső hossza; mennyi lőporra lesz vajon szükség a kívánt taszítóerő előidézéséhez? Ez a rettenetes hatóerő, amely fölött azonban mégiscsak úr az ember, ez ideig teljesen szokatlan mennyiségben játszik most szerepet.
Általában azt tartják, és sokan hangoztatják is, hogy a lőport a XIV. században egy Schwartz nevű szerzetes találta fel, aki életével fizetett e nagy felfedezéséért. Ma már azonban jóformán bebizonyítottnak tekinthető, hogy ezt a történetet is a középkor legendái közé kell sorolnunk. A puskaport senki sem találta fel, ez a robbanóanyag egyenes leszármazottja a görögtűznek, amely szintén kénből és salétromból áll, mint a puskapor, csakhogy ez a sisteregve égő keverék a későbbi időkben robbanókeverékké alakult át.
Ám ha a művelt emberek tisztában vannak is azzal, hogy a puskaporról szóló történet nem felel meg a valóságnak, a lőpor mechanikai hatása csak nagyon kevesek előtt ismeretes. Márpedig ezt kell ismernünk ahhoz, hogy megértsük, milyen nagy fontosságú kérdésben kellett döntenie a bizottságnak.
Egy liter lőpor súlya körülbelül 2 font. E mennyiség meggyulladásánál 400 liter gáz keletkezik. A felszabadult gázok a 2400°-ra emelkedő hőmérséklet hatása alatt 4000 liter köbtartalomnak megfelelő térfogatot foglalnak el. A lőpor térfogata tehát úgy aránylik az elégésnél keletkező gázok térfogatához, mint l:4000-hez. Elképzelhető, milyen irtózatos ezeknek a gázoknak a feszítőereje, amikor egy 4000-szeresen szűkített térben vannak összeszorítva.
A bizottsági tagok ezzel a ténnyel teljesen tisztában voltak, amikor másnap megjelentek az ülésen. Barbicane először Elphiston őrnagynak adta meg a szót, aki a háború alatt a lőporbizottság elnöke volt.
- Kedves tagtársaim - kezdte a kiváló vegyész -, mondanivalómat megcáfolhatatlan számadatokkal kezdem, ezek szolgáljanak a további vita alapjául. A 24-es ágyúgolyót, amelyről tegnap igen tisztelt barátunk, J. T. Maston oly költői szavakkal beszélt, mindössze 16 font lőporral kell az ágyúból kilőni.
- Biztos, hogy ez a szám helyes? - kérdezte Barbicane.
- Teljesen biztos - felelte az őrnagy. - Az Armstrong-féle ágyúnál csupán 70 font lőport használtak egy 800 fontos lövedékhez. A Rodman-féle Columbiadnál csak 160 font lőport használnak el ahhoz, hogy 6 mérföld távolságra lőjék a féltonnás ágyúgolyót. Ezekhez az adatokhoz semmi kétség nem fér, mert magam jegyeztem ki őket a Tüzérségi Bizottmány jegyzőkönyveiből.
- Úgy van - mondta a tábornok.
- Nos, milyen következtetést vonhatunk le tehát ezekből a számadatokból? - folytatta az őrnagy. - Azt, hogy a lőpor mennyisége nem növekedik az ágyúgolyó súlyával, íme, hiszen 16 font lőporra volt csak szükség egy 24-es ágyúgolyónál. Más szóval: a közönséges ágyúknál csakugyan annyi lőport használnak, mint amennyi a lövedék súlyának kétharmada - de ez az arány nem állandó. Számítsák ki, uraim, s meglátják, hogy a féltonnás ágyúgolyóhoz 333 font lőpor helyett csupán 160 fontot használtak.
- Hová akar kilyukadni? - kérdezte az elnök.
- Kedves őrnagyom - mondta J. T. Maston -, ha ön a végső következtetésig viszi az elméletét, arra az eredményre jut, hogy ha az ágyúgolyója elég nehéz, akkor már nincs is szüksége lőporra.
- A legkomolyabb dolgokról van szó, és az én Maston barátom akkor is pajzánkodik - felelte az őrnagy. - Megnyugtatom, kedves Maston, olyan mennyiségű lőport fogok mindjárt javasolni, hogy ez az ön tüzérhiúságát teljesen kielégítheti. Mégis ragaszkodom annak a megállapításához, hogy a háborúban a legnagyobb ágyúknál, a tapasztalatok alapján, a lőpor súlyát a golyó súlyának tizedrészére csökkentették.
- Pontosan így volt - mondta Morgan. - De mielőtt még meghatároznánk a lökés előidézéséhez szükséges lőpor mennyiségét, véleményem szerint jó volna megegyeznünk, hogy milyen lőport használjunk.
- Durva szemcsés lőport fogunk használni - mondta az őrnagy. - Ez gyorsabban robban, mint a finom szemcséjű.
- Úgy van - felelte Morgan. - Csakhogy ennek nagy a repesztőhatása, és idővel megrongálja az ágyúcső belsejét.
- No de kérem! Ami egy hosszú szolgálatot teljesítő ágyúnál hátrányt jelent, annak a mi Columbiadunknál nincs jelentősége. Robbanás veszélyétől nem kell tartanunk: a lőpornak azonnal meg kell gyulladnia, hogy az erőművi hatás teljes legyen.
- Több robbantólyukat lehetne fúrni - mondta J. T. Maston -, hogy egyszerre több ponton adhassunk gyújtást.
- Valóban - felelte Elphiston -, csakhogy ez megnehezítené az ágyú kezelését. Visszatérek tehát a durva szemcsés lőporhoz, amellyel mindezek a nehézségek kiküszöbölhetők volnának.
- Nem bánom - felelte a tábornok.
- Rodman az ő Columbiadja megtöltéséhez gesztenye nagyságú darabokból álló lőport használt, amelyet olvasztókatlanban, egyszerűen fűzfából égetett faszénnel állított elő - folytatta az őrnagy. - Ez a lőpor kemény és fényes volt. Nem hagyott nyomot a kézen, magas volt a hidrogén- és oxigéntartalma, és azonnal meggyulladt; nem okozott jelentős kárt az ágyúcsövekben, pedig nagy volt a repesztőhatása.
- Úgy látom, nincs mit tétováznunk - felelte J. T. Maston. - E mellett maradunk.
- Hacsak maga nem akar inkább aranyport alkalmazni - vetette oda nevetve az őrnagy. Amire sértődékeny barátja megfenyegette a vaskampójával.
Barbicane mindeddig nem vett részt a vitában. Hagyta, hadd beszéljenek a többiek, s hallgatta őket. Most is csupán ennyit mondott:
- Nos, hát akkor, kedves barátaim, mekkora mennyiségű lőport javasolnak?
A három tüzér egy darabig egymás arcába bámult.
- 200 000 fontot - szólalt meg végre Morgan.
- 500 000-et - felelte az őrnagy.
- 800 000 fontot! - kiáltotta J. T. Maston.
Elphiston ezúttal nem merte túlzással vádolni a tagtársát. Hiszen nem kisebb dologról volt szó, mint hogy egy 20 000 font súlyú lövedéket menesszenek a Holdba, amelynek másodpercenként 12 000 yard kezdősebességet kell adni. Így hát pillanatnyi csend követte a három kolléga háromféle javaslatát.
Barbicane elnök törte meg a csendet.
- Drága bajtársaim - mondta nyugodtan -, én abból az elvből indulok ki, hogy a mi ágyúnknak, ha úgy szerkesztjük meg, ahogy akarjuk, határtalanul nagy lesz az ellenállóereje, így hát én azzal lepem meg az én igen tisztelt Maston barátomat, hogy azt mondom neki: nagyon bátortalanul számolt. Azt javasolom, hogy az ő 800 000 font lőporát emeljük a kétszeresére.
- 1 600 000-re? - hebegte J. T. Maston, nagyot ugorva ültében.
- Pontosan annyira.
- De hát akkor vissza kell térnünk az én fél mérföld hosszú ágyúmhoz.
- Kétségtelenül - mondta az őrnagy.
- 1 600 000 font lőpor körülbelül 22 000 köbláb területet foglal el - folytatta a bizottság elnöke. - Minthogy pedig az ön által javasolt ágyú űrtartalma csak 54 000 köbláb, a lőpor félig megtölti. A cső nem lesz hát elég hosszú, hogy a gázok kiterjedése elég erős lökést adjon a lövedéknek.
Erre nem volt mit felelni, J. T. Maston igazat mondott. Mindenki Barbicane-ra nézett.
- Mégiscsak ragaszkodnom kell ehhez a lőpormennyiséghez - folytatta az elnök. - Gondolják csak meg, uraim, 1 600 000 font lőporból 6 milliárd liter gáz fejlődik. 6 milliárd! Megértették, kérem?
- De hát akkor mit tegyünk? - kérdezte a tábornok.
- Erre igen egyszerű a felelet: csökkenteni kell az óriási lőpormennyiséget, de úgy, hogy megmaradjon az eredeti erőművi hatás.
- Rendben van! De hogyan?
- Megmondom önöknek - felelte Barbicane csendesen.
A három férfi tekintete mohó érdeklődéssel tapadt az elnökre.
- Nincs könnyebb dolog, mint ezt a nagy tömeg lőport térfogatának a negyedrészére összeszorítani - folytatta Barbicane. - Önök ismerik azt a különös anyagot, amely a növények alapszövetét alkotja, s amelyet cellulózénak neveznek.
- Aha! - kiáltott fel az őrnagy. - Értem már, drága elnököm!
- Ez az anyag - mondta Barbicane - különböző testekben teljesen tiszta állapotban található, mégpedig főleg a gyapotban, amely a gyapotcserje magjának a szőre. Márpedig ha a gyapot salétromsavval hidegen vegyül, olyan anyaggá alakul át, amely nehezen oldható, igen gyúlékony, és igen könnyen robban. Néhány évvel ezelőtt, 1832-ben, egy francia vegyész találta fel ezt az anyagot, amelyet xiloidinnak nevezett el. 1838-ban Pelouse, egy másik francia, tanulmányozta a xiloidin különböző tulajdonságait, s végül 1846-ban Schönbein, a vegytan professzora Baselban, puskapor gyanánt való alkalmazását javasolta. Ez a puskapor a lőgyapot...
- Vagy robbanógyapot - mondta Elphiston.
- Vagy pyroxil - tette hozzá Morgan.
- Egyetlen amerikai nevét sem lehet hát megemlíteni ezzel a felfedezéssel kapcsolatban? - csattant fel J. T. Maston, lobogó nemzeti önérzettől sarkallva.
- Sajnos, nem - felelte az őrnagy.
- Hogy azonban Mastont is kielégítsem - folytatta az elnök -, közlöm vele, hogy van egy honfitársunk, akinek kutatómunkája kapcsolatba hozható a cellulóze tanulmányozásával. A kollódium, amely a fényképezésnél használt egyik legfontosabb vegyszer, nem más, mint éter és alkohol keverékében feloldott lőgyapot. Márpedig a kollódiumot Maynard fedezte fel, még bostoni orvostanhallgató korában.
- No, hát akkor éljen Maynard! Éljen a lőgyapot! - kiáltotta harsányan a Gun Club titkára.
- Visszatérek a lőgyapotra - folytatta Barbicane. - Önök ismerik azokat a tulajdonságait, amelyek rendkívül értékessé teszik számunkra ezt az anyagot. Nagyon könnyű az előállítása: a gyapotot 15 percig salétromsavban áztatják, majd bő vízben kiöblítik és megszárítják - ennyi az egész.
- Csakugyan, ennél egyszerűbb eljárás el sem képzelhető - mondta Morgan.
- A lőgyapotot, továbbá, nem támadja meg a nedvesség, ami a mi szemünkben igen értékes tulajdonság, minthogy az ágyú megtöltése több napot vesz igénybe. 240° helyett 170°-nál gyullad meg, s oly gyorsan elég, hogy közönséges lőporon is meggyújtható, anélkül, hogy a lőpornak ideje volna tüzet fogni.
- Remek! - mondta az őrnagy!
- De többe kerül a lőpornál.
- Baj is az! - mondta J. T. Maston.
- A lőgyapot, mindezen tulajdonságai mellett, négyszer nagyobb sebességet ad a lövedéknek, mint a lőpor. S még hozzáteszem, hogy ha súlyának nyolctized részével egyenlő káliumnitrátot kevernek hozzá, feszítőereje igen nagy mértékben megnövekszik.
- Szükség lesz erre? - kérdezte az őrnagy.
- Nem gondolom - felelte Barbicane. - Ezek szerint 1 600 000 font lőpor helyett csak 400 000 font lőgyapotot használunk. Minthogy 500 font gyapotot robbanás veszélye nélkül 27 négyzetláb térfogatra lehet összenyomni, ez az anyag a Columbiad belsejében csupán 30 öl magasságot foglal el. Az ágyúgolyó tehát a 6 milliárd liter gáz feszítőerejének hatása alatt több mint 700 láb hosszú utat fut az ágyúcsőben, mielőtt felrepül a Hold felé!
J. T. Mastonon ekkor már végképp erőt vett a meghatottság. Egy ágyúgolyó gyorsaságával repült barátja karjai közé, s széjjel is tépte volna az elnököt, ha az izmos Barbicane keményen nem állja a derék Maston kirobbanó érzelmeinek erőművi hatását.
A bizottság harmadik ülése ezzel az eseménnyel zárult. Barbicane és merész klubtársai előtt semmi sem volt lehetetlen: megoldották a lövedék, az ágyú és a lőpor roppant bonyolult kérdését. Készen volt a terv, most már csak végre kellett hajtani.
- Ez már csak kicsiség, jelentéktelen részletkérdés - jelentette ki J. T. Maston.
A Gun Club vállalkozásának legcsekélyebb részletei iránt is óriási érdeklődést tanúsított az amerikai közönség. Napról napra figyelemmel kísérte a bizottság vitáit. A nagy kísérlet egész egyszerű előkészületei, a felvetett számadatok kérdése, a megoldásra váró technikai nehézségek, egyszóval az egész "elindítás" szenvedélyesen érdekelt minden amerikait.
Több mint egy évnek kellett eltelnie a munkálatok megkezdése és a befejezés között, de ez az idő tele volt izgalmakkal. Az öntés helyének kiválasztása, az öntőforma megszerkesztése, a Columbiad öntése, a roppant veszedelmes töltés - mindez bőven elegendő volt az általános kíváncsiság felszításához.
A kilövés után a lövedék a másodperc néhány tizedrésze alatt eltűnik szem elől. Hogy azután mi történik vele, hogyan viselkedik a világűrben, hogyan érkezik meg a Holdba - ezt a saját szemével csak néhány kiváltságos láthatja. Ezért a kísérlet előkészületei, a kivitelezés apró részletei érdekelhették csak igazán a nagy tömegeket.
Egy esemény azonban egész hirtelenül lázas érdeklődést váltott ki az emberekből a kísérlet tisztára tudományos vonatkozásai iránt.
Tudjuk, hogy a Barbicane-terv a bámulok és a barátok egész légióit sorakoztatta fel a férfiú köré, akinek agyában ez a terv megszületett. A tömegek óriási tisztelete, párját ritkító megbecsülése mégsem volt egyhangú. Akadt egy ember, egyetlenegy ember az egész Egyesült Államokban, aki tiltakozott a Gun Club kísérlete ellen. Minden lehető alkalommal támadta a tervet, mégpedig igen hevesen. S az emberi természet oly különös, hogy Barbicane-t sokkal közelebbről érintette ennek az egy embernek a tiltakozása, mint millióknak a helyeslése.
Pedig Barbicane nagyon is jól tudta, mi az oka ennek az ellenszenvnek, miért ellensége ez az egy ember. Tudta, hogy ez a személyes okok táplálta gyűlölet már régi keletű, mert hiúsági kérdésből, egykori vetélkedésből fakadt.
A Gun Club elnöke szemtől szemben sohasem látta makacs ellenségét. Szerencse, hogy így történt, mert ha e két férfiú összetalálkozik, annak sajnálatos következményei lettek volna. Barbicane vetélytársa is tudós volt, büszke, vakmerő, meggyőződéses, heves ember: igazi jenki. Nicholl kapitány volt a neve, és Philadelphiában lakott.
Mindenki tudja, milyen furcsa párviadal folyt a szecessziós háború alatt a lövedék és a páncélos hajók acélburkolata között. A lövedéknek át kellett ütnie a páncélzatot, a páncélzat pedig nem hagyta kilyukasztani magát. Európa és Amerika haditengerészete ennek következtében gyökeres átalakuláson ment át. Az ágyúgolyó és a páncél között példátlan hevességű harc indult meg. Az ágyúgolyó egyre nagyobb lett, a páncél egyre vastagabb - állandóan tartották az arányt. A hatalmas ágyúkkal felfegyverzett hajók sebezhetetlen páncélzat védelmében mentek a tűzbe. A Merrimac, a Monitor, a Ram Tennessee, a Weckhausen óriási lövedékeket lőttek ki, páncélzattal védve magukat a többi hajó lövedékei ellen. Amit nem kívánsz magadnak - tedd másnak! Ezen az erkölcstelen elven nyugszik minden hadvezetés.
Barbicane a lövedékek öntésének, Nicholl pedig a fémlemezek kovácsolásának volt a nagymestere. Az egyik Baltimore-ban öntött éjjel-nappal, a másik Philadelphiában éjjel-nappal kovácsolt. A két férfiú merőben ellentétes gondolatvilágban élt.
Ha Barbicane feltalált egy újfajta ágyúgolyót, Nicholl azon nyomban feltalált egy újfajta páncéllemezt. A Gun Club elnöke azzal töltötte életét, hogy réseket üssön, a kapitány pedig azzal, hogy megakadályozza ebben Barbicane-t. Ebből támadt a gyakori vetélkedésük, amely már személyes térre terelődött. Nicholl úgy jelent meg Barbicane álmaiban, mint egy áthatolhatatlan páncéllemez, amelyen ő összezúzódik, Nicholl viszont úgy látta álmaiban Barbicane-t, mint egy ágyúgolyót, amely szitává lyuggatja őt.
Ámbár két, egymástól eltérő vonal irányában haladtak, minden geometriai alaptétel ellenére mégiscsak összetalálkozhattak volna - a párbajteremben. A hazának ezt a két hasznos polgárát szerencsére 50-60 mérföld távolság választotta el egymástól, és jó barátaik úgy telerakták akadályokkal ezt az utat, hogy sohasem találkoztak.
Nemigen lehetett megállapítani, hogy a két feltaláló közül melyik múlta felül a másikat. Az elért eredmények megnehezítették az igazságos becslést. Végül mégiscsak úgy látszott, mintha a páncél engedne az ágyúgolyónak.
A szakértőknek azonban bizonyos kételyeik voltak. Barbicane legújabb kísérleténél a hengerkúp alakú lövedékek úgy pattantak le Nicholl páncéllemezéről, mint a gombostűk. A philadelphiai fegyverkovács ezen a napon azt hitte, hogy győzelmet aratott, és mélységes megvetés töltötte el vetélytársa iránt. De amikor ez később egyszerű, 600 fontos gránátokkal helyettesítette a kúplövedékeket, a kapitánynak le kellett szállnia a magas lóról. Barbicane közepes gránátjai a legjobb fémből készült páncéllemezeket is szétzúzták, kilyuggatták, darabokra repesztették.
Ez volt hát a dolgok állása: az ágyúgolyó, úgy látszik, győzedelmeskedett. S akkor, éppen azon a napon, amikor Nicholl befejezte kovácsoltacélból készült legújabb páncéllemezét - véget ért a háború! Remekmű volt a maga nemében ez a lemez: bátran dacolt a világ minden ágyúgolyójával! A kapitány elszállíttatta a washingtoni tüzérségi gyakorlótérre, s kihívást küldött a Gun Club elnökének, hogy rombolja szét a páncélt. De Barbicane most már nem volt hajlandó ágyúgolyóival kísérletezni, mert a hadviselő felek időközben megkötötték a békét.
Nicholl erre éktelenül feldühödött: felajánlotta Barbicane-nak, hogy bármiféle ágyúgolyónak kiteszi a páncéllemezét, legyen az a golyó tömör, üres, gömbölyű, vagy kúp alakú vagy bármilyen képtelen formájú. Az elnök ezt az ajánlatot is elutasította; alkalmasint nem akarta veszélyeztetni a legutóbb elért sikerét.
E hallatlan konokság rettenetesen felizgatta Nichollt; próbára akarta tenni Barbicane-t. Felajánlotta neki, hogy az ágyúgolyótól 200 yard távolságra állítja fel az új páncéllemezt. De Barbicane megmakacsolta magát. Akkor hát 100 yard távolságra? És ha 75 yardra, akkor se!
"Hát akkor 50 yardra állítom! - válaszolta erre a kapitány a napilapokban. - 25 yardra - és a lemez mögé állok."
Amire Barbicane azt üzente, hogy ő akkor se lő, ha a kapitány a lemez elé áll.
Nicholl most már magánkívül volt. Személyeskedésre ragadtatta magát. Gyávasággal gyanúsította Barbicane-t, arra célozgatott, hogy azért nem hajlandó az ágyút elsütni, mert fél. A tüzérek, mondta, mostanáig 6 mérföld távolságból háborúztak, s matematikai képletekkel helyettesítették szép óvatosan a személyes bátorságot. Egyébként is jóval több bátorság kell ahhoz, hogy valaki nyugodtan odaálljon egy lemez mögé, s ott várja be a golyót, mint a golyót szabályszerűen kilőni.
Barbicane nem válaszolt a gyanúsításokra. De talán tudomására sem jutottak, mert abban az időben minden figyelmét lekötötték a nagy vállalkozással kapcsolatos számítások.
Amikor Nicholl kapitány tudomást szerzett Barbicane nevezetes bejelentéséről a Gun Clubban, tombolni kezdett dühében. Iszonyú féltékenység gyötörte, s ehhez még teljes tehetetlenségének tudata járult. Ugyan micsoda nagy dolgot tudna ő feltalálni... nagyobbat, mint ez a 900 láb hosszú Columbiad! Hol az a páncélos hajó, amely ellenállhatna egy 30 000 fontos lövedéknek? Nichollt előbb leterítette, valósággal megsemmisítette, szétzúzta ez az "ágyúlövés". Azután mégiscsak feltápászkodott, és elhatározta, hogy ellenérvei súlyával megsemmisítő csapást mér a vállalkozásra.
Éles támadásokat indított a Gun Club munkája ellen. Nyílt leveleket küldözgetett az újságoknak, s a lapok közölték az írásait. Nicholl tudományos érvekkel akarta lerombolni Barbicane művét. Megindult tehát a harc; Nicholl felhasznált minden keze ügyébe eső érvet - s az igazat megvallva, érvei gyakran gyatrák voltak, s a kapitány nem riadt vissza az álokoskodástól sem.
Nicholl mindenekelőtt Barbicane számításai ellen emelt igen éles kifogásokat. Az a+b-vel akarta bebizonyítani, hogy Barbicane képletei hibásak, s azzal vádolta meg az elnököt, hogy a ballisztika alapvető elemeit sem ismeri. Nicholl a saját számításai alapján azt állította, hogy - Barbicane egyéb tévedéseitől eltekintve - teljességgel lehetetlen valamely testnek 12 000 yard másodpercnyi sebességet adni, s az algebrára hivatkozva kijelentette, hogy egy ekkora súlyú ágyúgolyó, még ha ilyen sebességgel is halad, akkor sem hatol át a Föld légkörének határán! De még csak 8 mérföld magasra sem repül! Tételezzük fel - tette hozzá Nicholl -, hogy sikerül 12 000 yard kezdősebességet adni az ágyúgolyónak, tételezzük fel továbbá, hogy ez a sebesség elégséges, a gránát azonban nem lesz képes ellenállni az 1 600 000 font lőpor meggyulladásánál fejlődő gázok feszítőerejének; de még ha ellen is állna ennek a nyomásnak, az óriási hőfokot semmi esetre sem bírja ki, elolvad, mire kijön a Columbiad száján, és tűzeső gyanánt hull majd a könnyelmű nézőközönség fejére.
Barbicane-nak pillája sem rezdült a vádak hallatára. Nyugodtan folytatta a művét.
Nicholl ekkor más oldalról közeledett a kérdéshez. Nem szólva arról, hogy minden szempontból haszontalannak tartotta a kísérletet, kijelentette, hogy az igen veszélyes, nemcsak azokra a polgárokra, akik jelenlétükkel mintegy jóváhagyják ezt az elítélendő látványosságot, hanem a vészt hozó ágyú közelében levő városokra is. Nicholl azt is megjegyezte, hogy ha a lövedék nem ér célba - mert hogy célba érne, az úgyis teljes lehetetlenség -, akkor kétségtelenül visszaesik a Földre; márpedig egy ekkora tömegű test esése, megszorozva a sebesség négyzetével, Földünk valamelyik pontján igen jelentős károkat fog okozni. Tekintetbe véve tehát ezeket a körülményeket, olyan esetről van itt szó, amikor szükségessé válik a kormány beavatkozása - anélkül, hogy ezzel a polgárok szabadságjogain sérelem esnék -, mert egy egyén szórakozása kedvéért nem szabad megengedni mindenki életbiztonságának kockáztatását.
Nicholl, mint látjuk, rettenetes túlzásokra ragadtatta magát. Teljesen egyedül állt a véleményével. Zordon jóslataira senki se hederített. Hagyták, kiabálja csak ki magát, ha öröme telik benne, majd csak kifogy a lélegzetből. Nicholl eleve vesztett ügyet védelmezett: az emberek hallották, mit beszél, de nem hallgattak rá. Barbicane egyetlen bámulóját sem sikerült megingatnia. Az elnök egyébként még annyi fáradságot sem vett, hogy megcáfolja vetélytársa állításait.
Nicholl már az utolsó védállásba szorult, s mivel nem adatott meg neki, hogy életét áldozza az ügyért, elhatározta, hogy rááldozza a pénzét. A richmondi Enquirer című lap nyilvánosságát felhasználva, fogadássorozatot kötött hát, növekedő tétekkel. Nicholl kapitány fogadása így szólt:
1. A Gun Club vállalkozásához szükséges pénzösszeg nem gyűlik össze.
Tét ............................................................................................................................ 1000 dollár
2. Egy 800 láb hosszú ágyú öntése lehetetlen, nem is fog sikerülni.
Tét ............................................................................................................................ 2000 dollár
3. A Columbiadot lehetetlen megtölteni, a lövedék nyomása alatt a lőgyapot öngyulladással kigyullad.
Tét ............................................................................................................................ 3000 dollár
4. A Columbiad az első lövésnél felrobban.
Tét ............................................................................................................................ 4000 dollár
5. Az ágyúgolyó 5000 mérföld magasságig se jut, pár másodperccel kilövése után visszazuhan.
Tét ............................................................................................................................ 5000 dollár
Látjuk, milyen jelentős összeget tett kockára a kapitány, leküzdhetetlen önfejűségében. Nem kevesebbről, mint 15 000 dollárról volt szó!
Május 19-én lepecsételt borítékot kapott. Bár nagy összegű fogadásról volt szó, fenséges szűkszavúsággal csak ennyi állt a levélben:
Baltimore, október 18.
Tartom.
Barbicane
Volt még egy eldöntetlen kérdés: keresni kellett egy kedvező helyet a kísérlet számára. A cambridge-i csillagvizsgáló azt tanácsolta, hogy a lövés iránya függőleges legyen a látóhatár síkjára, vagyis a zenit felé irányuljon. A Hold pedig csak a 0. és a 28. szélességi fok között levő területen emelkedik a zenitre, ami azt jelenti, hogy elhajlása csak 28°. Meg kellett tehát pontosan határozni azt a helyet, ahol az óriási Columbiadot önteni fogják.
Október 20-án összeült a Gun Club közgyűlése. Barbicane magával hozta az Egyesült Államok pompás térképét, amelyet Z. Belltrop készített. De még mielőtt az elnök szétteríthette, J. T. Maston az ő szokásos hevességével szót kért, és ezeket mondta:
- Igen tisztelt kollégáim, a mai napon eldöntésre kerülő kérdés óriási nemzeti jelentőségű. Itt az alkalom, hogy egy nagy tettel bizonyítsuk be forró hazaszeretetünket.
A klubtagok összenéztek: senki sem értette, hová akar a szónok kilyukadni.
- Tudom, nem akad önök között senki sem - folytatta a titkár -, aki csak gondolatban is megalkuvásra volna kapható, midőn a haza dicsőségéről van szó. Az Egyesült Államoknak elvitathatatlan joga, hogy saját testébe fogadja be a Gun Club hatalmas ágyúját. Márpedig az adott körülmények között...
- De kedves Maston... - szakította félbe az elnök.
- Engedjék meg, hogy kifejthessem önök előtt az egész gondolatmenetemet. Az adott körülmények között, ha a kísérletet kedvező feltételekkel akarjuk véghezvinni, kénytelenek vagyunk egy olyan helyet választani, amely meglehetősen közel van az Egyenlítőhöz...
- Szíveskedjék, kérem... - fordult felé ismét Barbicane.
- Szólásszabadságot követelek! - szakította félbe az elnököt a heves vérű J. T. Maston. - És követelem, hogy az Egyesült Államok területéről repüljön fel a mi dicső lövedékünk!
- Úgy van! - helyeseltek egyesek.
- Nos, kérem! Minthogy a mi határaink nem elég tágasak, mivel délen az óceán áthághatatlan gátat emel elénk, mivel az Egyesült Államok területén kívül, az országgal szomszédos területen kell megkeresnünk azt a bizonyos 28. szélességi kört - megvan a törvényes casus belli, én tehát követelem, hogy üzenjünk hadat Mexikónak!
- Nem! Azt már nem! - kiáltották mindenfelől.
- Nem? - felelte Maston. - Nagyon meglep, hogy e falak között hallom ezt a szót!
- De hát hallgasson meg!...
- Nem hallgatok! Nem és nem! - kiáltotta a szónok szenvedélyesen. - Ez a háború előbb-utóbb úgyis kitör, én hát azt követelem, hogy még a mai napon törjön ki!
- Maston - mondta Barbicane, s nagyot dörrentett a csengőjével -, megvonom öntől a szót!
Maston vissza akart vágni az elnöknek, de kollégái nagy nehezen lecsillapították.
- Egyetértek abban - mondta Barbicane -, hogy a kísérletet okvetlenül az Egyesült Államok területén kell végrehajtani. De ha az én türelmetlen barátom beszélni hagy, s ha egy pillantást vet a térképre, rá kellett volna jönnie, hogy felesleges hadat üzennünk szomszédainknak, minthogy az Egyesült Államok határának egyes pontjai a 28. szélességi körön túl vannak. Nézzék csak, kérem: Texas és Florida egész déli része rendelkezésünkre áll.
Maston fellépésének nem lettek további következményei; de a titkár nehezen hagyta magát meggyőzni. A közgyűlés ezután határozatot hozott, hogy a Columbiadot Texas vagy pedig Florida földjén fogják önteni.
Ez a határozat páratlan versengést támasztott a két állam városai között.
A 28. szélességi kör az amerikai partoknál átszeli a floridai félszigetet, s körülbelül két egyenlő részre osztja, majd Alabama, Mississippi és Louisiana partjainak ívén nyugodva, áthalad a Mexikói-öblön, azután érinti Texast, egyik sarkát levágva, Mexikón keresztülhaladva, átszeli a Sonorát s a régi Kaliforniát, és belevész a Csendes-óceán vizébe. Texas és Florida azon részei jöhetnek tehát csak számításba, amelyek a 28. szélességi fok alatt terülnek el, és helyzetük megfelel a cambridge-i csillagvizsgáló által ajánlott követelményeknek.
Florida déli részén nincsenek jelentős városok. Erődöket építettek csak errefelé, a kóbor indiánok elleni védekezésre. Tampa Town volt az egyetlen város, amely fekvésénél fogva jogot formálhatott arra, hogy a kísérlet színhelyéül válasszák.
Texasnak több s jelentékenyebb városa van: a Nueces megyében levő Corpus Christi, a Rio Bravó partján épült városok, a Webb területén levő Laredo, Comalites és San Ignacio, Starr területén Roma és Rio Grandé City, továbbá Edinborough Hidalgóban, Santa Rita, El Panda és Brownsville Cameronban, tekintélyes szövetségbe tömörültek Floridával szemben.
Alighogy ismertté vált a határozat, megjelentek Baltimore-ban a legrövidebb úton érkezett texasi és floridai küldöttségek. A küldöttek ettől a naptól fogva éjjel-nappal ostromolták hangos követeléseikkel Barbicane-t és a Gun Club befolyásos tagjait. A régi Görögországban hét város versengett a dicsőségért, hogy melyik nevezhesse szülöttének Homéroszt; az Egyesült Államokban viszont két egész állam ment kis híján ökölre egy ágyú miatt.
Aliig fegyveresen sétáltak a város utcáin az "ádáz testvérek". Valahányszor egy-egy csoport véletlenül szembekerült egymással, összecsapástól kellett tartani, aminek szerencsétlen következményei lettek volna. Barbicane elnök óvatossága és tapintata szerencsére elejét vette a bajnak. Az egyéni tüntetések levezetésére pedig az egyes államok napilapjai szolgáltak, így a New York Herald és a Tribune Texas mellett kardoskodott, míg az American Review a floridai küldöttek mellett szállt síkra. A Gun Club tagjai már maguk sem tudták, kire hallgassanak.
Texas, mint valami üteget, büszkén felvonultatta a maga huszonhat megyéjét. Florida erre azt felelte, hogy egy hatszorta kisebb országban tizenkét megye többre képes, mint huszonhat.
Texas hangosan kérkedett a maga 330 000 bennszülöttjével, a kis Florida viszont azzal dicsekedett, hogy 56 000 lakosával sűrűbb a népessége, mint Texasé. Azzal vádolta meg Texast, hogy ott egy különös mocsári láz pusztít, amelynek minden évben, ha jó, ha rossz volt az esztendő, több ezer ember esik áldozatul. Ez meg is felelt a valóságnak.
Texas erre viszont azt felelte, hogy Florida sem áll jobban a járványok dolgában, s oktalanság ráfogni más országra, hogy az egészségtelen, amikor Florida maga - a "vomito negro"* idült alakjával dicsekedhetik. S ebben Texasnak igaza volt.
- De mindentől eltekintve - fűzte még hozzá Texas szócsöve, a New York Herald -, a mi államunk már csak azért is különös megítélést érdemel, mert nálunk terem Amerika legszebb gyapotja, mi termeljük a hajóépítéshez a legjobb örökzöld tölgyet, kitűnő kőszenünk van, s a vasbányáinkból kitermelt érc ötven százalékban tartalmaz tiszta vasat.
Az American Review erre azt válaszolta, hogy Florida talaja ugyan nem olyan gazdag, de a Columbiad mintázására és öntésére itt jobbak a feltételek, mert a talaj homokos és agyagos föld.
- Igen ám - vitatkoztak tovább a texasiak -, csakhogy előbb el is kell jutni abba az országba, ahol önteni akarnak valamit. Márpedig Floridával igen rossz az összeköttetés, míg a texasi parton ott a Galvestoni-öböl, amelynek 14 mérföld a kerülete, s ahol akár a világ minden hajója elfér.
- Hát ez pompás! - vágták vissza a Florida-párti újságok. - Önök a Galvestoni-öböllel jönnek, amely a 29. szélességi fok fölött fekszik. Vagy nincs itt talán a mi Espirito Santo-öblünk? Márpedig ez pontosan a 28. szélességi fokra nyílik, és a hajók onnan egyenesen Tampa Townba futnak!
- Szép kis öböl! - felelte Texas. - Félig el van homokosodva.
- Maga van elhomokosodva! - feleselt Florida. - Talán bizony vademberek országa vagyok én?
- Ami azt illeti, magánál még ma is szeminolok kóborolnak a mezőkön!
- Ezt jól megmondta! A maga apacsai meg komancsai talán civilizáltak?
Így folyt a harc már napok óta. S akkor Florida más területre próbálta terelni a küzdelmet. Egyik reggel a Times arra célzott, hogy a vállalkozás "jellegzetesen amerikai kezdeményezés", tehát csakis "jellegzetesen amerikai" területen lehet végrehajtani!
Texas erre felhördült.
- Hát mi micsodák vagyunk?! - kiáltotta. - Nem vagyunk mi is éppúgy amerikaiak, mint maga? Tudtommal Texast is 1845-ben kebelezték be az Egyesült Államokba, nemcsak Floridát!
- Valóban - felelte a Times -, csakhogy mi már 1820 óta tartozunk az amerikaiakhoz.
- Meghiszem - vágott vissza a Tribune. - Kétszáz évig hol a spanyoloké, hol meg az angoloké voltak, aztán ötmillió dollárért eladták magukat az Egyesült Államoknak!
- No és aztán! - felelte Florida. - Talán pirulnunk kell ezért? 1803-ban Louisianát is megvették Napóleontól 16 millió dollárért!
- Szégyen-gyalázat! - hördültek fel erre a texasi küldöttek. - Egy ilyen nyomorult kis darab föld, mint Florida, Texashoz meri hasonlítani magát! Mi nem adtuk el magunkat, hanem magunk vívtuk ki a függetlenségünket! 1836. március 2-án kikergettük a mexikóiakat, és Samuel Houstonnak a San Jacinto partjain, Santa-Anna tábornok csapatai fölött aratott győzelme után kikiáltottuk a szövetségi köztársaságot! A mi országunk önként csatlakozott az Egyesült Államokhoz!
- Mert féltek a mexikóiaktól! - felelte erre Florida.
Márminthogy ők féltek!... Attól a naptól fogva, hogy ez a valóban túl erős szó elhangzott, a helyzet tarthatatlanná vált. Mindenki azt várta, hogy a két párt egymásnak esik, és megfojtja egymást Baltimore utcáin. A küldötteket védőrizet alatt kellett tartani.
Barbicane elnök azt se tudta már, hol áll a feje. Jegyzékek, okmányok, vaskos fenyegetések özöne zúdult a házába. Hogyan döntsön hát? A talaj alkalmas volta, az összeköttetés, a gyors szállítási lehetőségek szempontjából a két állam valóban egyenlő jogcímmel vitathatta igényét. Az államférfiak pedig nem voltak illetékesek ebben a kérdésben.
Hosszú ideje tartott már ez a bizonytalan, zavaros helyzet, s Barbicane elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot. Összehívta tehát kollégáit, s mint mindjárt meglátjuk, egy rendkívül bölcs megoldást javasolt.
- Ha jól meggondoljuk, hogy mi történt a közelmúltban Florida és Texas között - mondotta -, bizonyosra vehetjük, hogy ugyanez a vita a kiválasztott állam városai között is megismétlődik. A versengés tágabb körről szűkebb körre tevődik át, az államról a városra - ennyi lesz a különbség. Texasban tizenegy megfelelő város van, s mind a tizenegy a maga számára vitatná a dicsőséget, mi pedig csak újabb bosszúságot szereznénk magunknak. Floridában azonban csak egy város jöhet számításba. Döntsünk tehát Florida és Tampa Town mellett!
A texasi követek rettenetesen le voltak sújtva, amikor ez a döntés nyilvánosságra került. Tomboltak dühükben, s egész sor klubtagot személy szerint hívtak ki párbajra. A baltimore-i hatóságok egyetlen megoldáshoz folyamodhattak - és meg is tették, amit tenniük kellett. Befűttettek egy különvonatot, belerakták a texasiakat, akár tetszett nekik, akár nem, s óránként 30 mérföldes sebességgel kirepítették őket a városból.
A texasiaknak a gyors távozáskor még maradt annyi idejük, hogy egy utolsó fenyegető és gúnyos megjegyzést vágjanak ellenfeleik fejéhez.
Florida csekély kiterjedésére célozva - ez az állam ugyanis két tenger közé ékelődött félsziget csupán -, a texasiak azt állították, hogy Florida nem lesz képes ellenállni a kilövéskor keletkező rázkódtatásnak, s az ágyú első elsütésénél a levegőbe repül.
- Oda se neki! Hát majd a levegőbe repülünk! - felelték erre ókori tömörséggel a floridaiak.
A csillagászati, mechanikai és földrajzi problémák megoldása után a pénzkérdés került sorra. Óriási összeg megszerzéséről volt szó, hogy a terv véghezvihető legyen. Annyi millióval magánember, de még egyetlen állam sem rendelkezett.
Noha amerikai vállalkozásról volt szó, Barbicane úgy döntött, hogy világjelentőségűvé emeli az ügyet, és minden népet felszólít az anyagi hozzájárulásra. Az egész Földnek joga és egyben kötelessége, hogy részt vegyen saját bolygója ügyeiben. S a Baltimore-ban a cél érdekében megindított gyűjtés kiterjedt az egész világra: urbi et orbi.
A gyűjtés minden várakozást felülmúló sikerrel járt. Pedig nem kölcsönadott pénzről, hanem ajándékról volt szó. A vállalkozás a szó szoros értelmében teljesen önzetlen célú volt, nyereségre senki nem számíthatott.
Barbicane bejelentésének híre nem állt meg az Egyesült Államok határain. Átszárnyalt az Atlanti- és a Csendes-óceánon, egy időben terjedt el Ázsiában, Európában, Afrikában és Ausztráliában. Az Egyesült Államok csillagvizsgálói rögtön felvették a kapcsolatot a külföldi országok csillagvizsgálóival. Egyes ilyen intézmények, mint a párizsi, a pétervári, a Cape Town-i, a berlini, az altonai, a stockholmi, a varsói, a hamburgi, a budai, a bolognai, a máltai, a lisszaboni, a benaresi, a madrasi és a pekingi csillagvizsgálók szerencsekívánataikat tolmácsolták a Gun Clubnak; a többi egyelőre óvatosan várakozott.
A greenwichi csillagvizsgáló, Nagy-Britannia huszonkét hasonló intézményével egyetértésben, kereken megmondta a véleményét. Vakmerően tagadta a siker lehetőségét, és Nicholl kapitány elméletei mellett nyilatkozott. S míg számos tudós társaság megígérte, hogy küldötteket meneszt Tampa Townba, a greenwichi csillagvizsgáló tisztikara egész egyszerűen levette ülésének napirendjéről a Barbicane-féle javaslatot. Tiszta dolog: a goromba eljárás mögött az angolok féltékenysége rejtőzött. Az, és semmi más.
A tudományos világ általában kitűnően fogadta a javaslatot. A mozgalom eljutott a tömegekhez; a tömegből pedig általános lelkesedést váltott ki az ügy. Ez rendkívül fontos volt, mert a hatalmas összeg előteremtése céljából a nagy tömegekhez kellett fordulni.
Barbicane elnök október 8-án lelkes hangú kiáltványt bocsátott ki "a Föld minden jóakaratú emberéhez". Ez az okmány, amelyet minden nyelvre lefordítottak, hatalmas sikert aratott.
Megindult a gyűjtés az Egyesült Államok nagyvárosaiban. A pénzösszegek a Baltimore Street 9. szám alatti Baltimore-i Bankhoz folytak be. Azután a két világrész országaiban is megindult az adakozás.
A pénzeket a következő helyekre fizették be:
Bécs: | S. M. Rothschildhoz |
Pétervár: | Stieglitz és Tsához |
Párizs: | a Hitelbankhoz |
Stockholm: | Tottie és Arfuredsonhoz |
London: | N. M. Rothschild és Fiához |
Berlin: | Mendelssohnhoz |
Genf: | Lombard, Odier és Tsához |
Konstantinápoly: | az Ottomán Bankhoz |
Brüsszel: | S. Lambert-hoz |
Madrid: | Daniel Weiswellerhez |
Amszterdam: | a Holland Hitelbankhoz |
Róma: | Torlonia és Tsához |
Lisszabon: | Lecesne-hez |
Koppenhága: | a Magánbankhoz |
Buenos Aires: | a Maua Bankhoz |
Rio deJaneiro: | ugyanahhoz a céghez |
Montevideo: | ugyanahhoz a céghez |
Valparaíso: | Thomas La Chambre és Tsához |
México: | Martin Darán és Tsához |
Lima: | Thomas La Chambre és Tsához |
Barbicane elnök kiáltványának kibocsátása után három nappal négymillió dollár gyűlt össze az Egyesült Államok különböző városaiban. Ezzel az összeggel a Gun Club már megkezdhette a munkálatokat.
Pár nappal később az Amerikába érkező sürgönyökből kiderült, hogy külföldön is nagy lelkesedéssel folyik a gyűjtés. Egyes országok valóban bőkezűnek mutatkoztak, de volt olyan ország is, ahol nehezebben nyitották ki erszényüket az emberek. Temperamentum kérdése ez a dolog.
A számok minden szónál beszédesebbek, s ezért közöljük a hivatalos listát, amely a gyűjtés lezárása után feltünteti a Gun Club javára befolyt összegeket.
Oroszország a maga hozzájárulása fejében óriási összeget fizetett be: 368 733 rubelt. Ez csak azt lepheti meg, aki nem ismeri az oroszok nagy tudományszeretetét, és nem tudja, milyen nagy haladást ért el Oroszországban a számos csillagvizsgálóban folyó csillagászati kutatás. A legnagyobb oroszországi csillagvizsgáló egymaga kétmillió rubelba került.
Franciaország eleinte nevetett az amerikai terven. Ezer ócska szóviccet újítottak fel a Holddal kapcsolatban, és vagy húsz bohózat született a Holdba kilövendő ágyúgolyóról; szerzőik ízléstelenségénél csak a tudatlanságuk volt nagyobb. De míg a franciák régen előbb danoltak, aztán fizettek, ezúttal előbb nevettek, aztán fizettek. Gyűjtésük l 253 930 frank összegre rúgott. Senki sem veheti rossz néven tőlük, hogy a pénzükért legalább szórakoztak is egy kicsit.
A pénzügyi bajokkal küszködő Ausztria elég bőkezűnek mutatkozott. Közadakozásból befolyt hozzájárulását, 216 000 forintot, szívesen fogadták.
Svédország és Norvégia együttes hozzájárulása 52 000 riksdale volt. A két ország területéhez képest ez tekintélyes összeg, de a gyűjtés minden bizonnyal többet eredményezett volna, ha egyidejűleg indítják meg Kristianiában és Stockholmban. Valami ok miatt a norvégek nem szívesen küldik a pénzüket Svédországba.
Poroszország 250 000 tallért küldött, s ezzel kifejezésre juttatta, hogy a legnagyobb mértékben helyesli a vállalkozást. A poroszországi csillagvizsgálók is jelentékeny összegekkel siettek hozzájárulni a gyűjtéshez, és lelkesen bátorították Barbicane-t.
Törökország is bőkezűen viselkedett, de ő közvetlenül volt érdekelve az ügyben, ugyanis a Hold szabályozza időszámítását és a ramadan-böjtöt. 1 372 640 piasztert adott, ami méltán várható volt tőle, de a nagy lelkendezés, ahogyan a pénzt adta, arra vallott, hogy a Porta kormánya bizonyos nyomást fejtett ki ebben az ügyben.
Belgium a többi másodrendű állam közül kitűnt 513 000 frankos adományával. A kis ország lakosságára fejenként körülbelül 12 centime esik.
Hollandia és gyarmatai 110 000 forinttal vették ki részüket az adakozásból, de ebből az összegből öt százalék kasszaskontót kértek, minthogy készpénzzel fizettek.
A kis Dánia 9000 aranydukátot adott, ami azt bizonyítja, hogy a dánok szeretik a tudományos expedíciókat.
A német államszövetség 34 285 forinttal járult hozzá. Nem is lehetett többet kérni tőle - egyébként úgyse adott volna többet.
A nagy pénzzavarokkal küszködő Olaszország 200 000 lírát varázsolt elő fiai zsebéből. Igaz, ki is forgatta mindenkinek a zsebét. Ha övé lett volna még a Veneto, többet adott volna, de hát a Veneto már nem volt az övé.
Az egyházi állam úgy vélte, hogy 7040 római tallérnál nem adhat kevesebbet. Portugália a tudomány iránt való áldozatkészségének 30 000 cruzadesszal tett eleget.
Mexikó az özvegyasszony garasával járult hozzá a gyűjtéshez: kerek 86 piaszterrel - de hát az újonnan alapított császárságok mindig némi pénzzavarral küzdenek.
Svájc szerény hozzájárulása az amerikai műhöz mindössze 257 frank volt. Őszintén meg kell mondanunk, hogy Svájc semmi gyakorlati hasznot sem látott a vállalkozásban. Egy ágyúgolyó kilövése a Holdba - szerinte - nem a legalkalmasabb módszer ahhoz, hogy az illető égitesttel felvegyék az üzleti összeköttetést, tehát okosabbnak tartotta, ha nem fekteti be tőkéjét az ilyen kockázatos vállalkozásba. Svájcnak alapjában véve talán igaza volt.
Spanyolország nem tudott 110 realnál többet összekaparni. Mentségül azt az ürügyet hozta fel, hogy a vasutai megépítését kell befejeznie. Az igazság azonban az, hogy ebben az országban nem valami jó szemmel nézik a tudományt. Ez az ország kissé elmaradott még. Egyes spanyolok, s nem éppen a legműveletlenebbek, különben sem voltak egészen tisztában azzal, hogy a Hold térfogatához képest milyen nagy a lövedék, s attól féltek, hogy megzavarja a Hold pályáját, megbolygatja csatlósszerepét, s a bolygó ráesik a Földre. Ilyen kilátások mellett jobb, ha az ember távol tartja magát ettől a dologtól. S a pár realt nem számítva, így is cselekedtek.
Hátravolt még Anglia. Ismeretes, hogy milyen megvetéssel és ellenszenvvel fogadta Barbicane javaslatát. A 25 millió lakost számláló Nagy-Britanniában az angoloknak egy és ugyanaz a lelkük van. Anglia értésül adta, hogy a Gun Club vállalkozása ellentétben áll "a be nem avatkozás elvével", és egyetlen farthingot sem küldött.
A Gun Club csak vállat vont a hírre, s a nagy ügynek szentelte minden érdeklődését. Dél-Amerika, vagyis Peru, Chile, Brazília, La Plata és Columbia 300 000 dolláros hozzájárulásának befizetése után a Gun Club kezében hatalmas tőke volt, amely így oszlott meg:
Az Egyesült Államok gyűjtése | 4 000 000 dollár |
Külföldi gyűjtés | l 446 677 dollár |
Összesen | 5 446 677 dollár |
Az adakozók tehát 5 446 677 dollárt fizettek be a Gun Club pénztárába.
Senki se lepődjék meg ezen az óriási összegen. Az öntési munkálatok, az ágyúcső kifúrása, a kőművesmunka, a munkások odaszállítása, elhelyezésük egy jóformán lakatlan vidéken, a kohók és gyárépületek megépítése, az üzemek felszerelése, a lőpor, a lövedék, az előre nem látott kiadások - a költségvetés szerint felemésztik majd jóformán az egész összeget. A szecessziós háborúban egyes ágyúlövések 1000 dollárba kerültek; Barbicane elnök ágyúlövése, amely egyedülálló a tüzérség krónikájában, bízvást kerülhet ötezerszer annyiba.
Október 20-án a Gun Club megállapodást kötött a New York-i Goldspring-gyárral, amely a háború alatt Parrottnak a legjobb öntött ágyúkat szállította.
A szerződő felek megállapodtak a következőkben:
A Goldspring-gyár kötelezi magát, hogy a dél-floridai Tampa Townba szállítja a Columbiad öntéséhez szükséges anyagot. Ezt a műveletet legkésőbb a következő év október 15. napjáig be kell fejezni, s az ágyút jó állapotban át kell adni.
Késedelem esetén a Goldspring-céget napi 100 dollár kártérítés terheli, amely mindaddig fizetendő, amíg a Hold ismét azonos helyzetben mutatkozik, vagyis 18 évig és 11 napig. A munkások felvétele, a munkabér, a szükséges felszerelések a Goldspring-részvénytársaságot terhelik.
A két példányban kiállított, jóhiszemű szerződést I. Barbicane, a Gun Club elnöke és J. Murchison, a Goldspring-gyár igazgatója írta alá, fentieket kölcsönösen helyesnek elfogadva.
Attól a naptól fogva, hogy a Gun Club Texasra nézve hátrányos döntése megtörtént, Amerikában - ahol nincsenek olvasni nem tudó emberek - mindenki kötelességének tartotta Florida földrajzát tanulmányozni. A könyvkereskedők nem adtak el soha annyi példányt a következő művekből: Bartram's Travel in Florida; Roman's Natural History of East and West Florida; William's Territory of Florida és Cleland: On the Culture of the Sugar Cane in East Florida. Ezekből a könyvekből új kiadásokat kellett nyomni. Kitört a "floridománia". Barbicane-nak jobb dolga volt, mint hogy olvasson. Saját szemével akarta látni s maga akarta kijelölni a Columbiad helyét. Nem vesztegetett hát egy percet sem, hanem azonnal rendelkezésre bocsátott a cambridge-i csillagvizsgálónak egy jelentékeny összeget a távcső megszerkesztésére. Tárgyalt az albanyi Breadwill és Tsa céggel az alumínium lövedék gyártása ügyében, majd J. T. Maston, Elphiston őrnagy s a Goldspring-gyár igazgatójának kíséretében elutazott Baltimore-ból.
A négy utas másnap New Orleansba érkezett. Itt rögtön a Tampicóra szálltak; a hajó, amelyet a kormány bocsátott a kis társaság rendelkezésére, a szövetségi tengerészeti hivatal értesítése szerint már várta őket. Felszították a kazánokban a tüzet, s a Tampico kifutott a tengerre. Louisiana partjai csakhamar eltűntek az utasok szeme elől.
Az átkelés rövid ideig tartott: a Tampico indulása után két nappal, 480 mérföld befutása után feltünedeztek Florida partjai. S amint a hajó a part felé közeledett, Barbicane szeme előtt kibontakozott az alacsony, sík, meglehetős terméketlennek látszó föld.
A Tampico előbb egy egész rakományra való nagy kosár osztrigát és homárt halászott, majd befordult az Espirito Santo-öbölbe.
Ez az öböl két hosszan elnyúló nagy kikötőre oszlik, a tampai és a hillisborói kikötőre. A gőzös csakhamar átfutott a szűk bejáraton. Nemsokára feltűnt a víz felett a Brooke-erőd alacsony ütegsora, majd a Hillisboro folyó torkolata képezte természetes kis kikötő mélyén hanyagul elterpeszkedő Tampa városa.
Itt kötött ki a Tampico október 22-én este hét órakor. A négy utas tüstént partra szállt.
Barbicane szíve nagyot dobbant, amikor Florida földjére lépett. Szinte kitapogatta a lábával, mint az építész a ház alapzatát, amikor megvizsgálja, hogy elég szilárd-e. J. T. Maston a vaskampója végével kaparászta a talajt.
- Uraim - mondta Barbicane -, nincs vesztegetni való időnk. Holnap nyeregbe ülünk, és felderítő útra indulunk.
Barbicane-t Tampa Town mind a 3000 lakosa a parton várta. A Gun Club elnöke nyilván annak köszönhette ezt a megtiszteltetést, hogy a választás az ő városukra esett. Hatalmas ovációval fogadták az elnököt, de Barbicane megszökött az ünnepeltetés elől, s a Franklin-szálló egyik szobájába vonult vissza. Senkit sem volt hajlandó fogadni. Ez a nagyság átka - gondolta, s ez sehogy sem volt ínyére.
Másnap, október 23-án tüzes kis spanyol lovacskák kapáltak az ablaka alatt. De a megrendelt négy ló helyett ötven volt ott, lovasokkal a nyeregben. Barbicane lement három társával az utcára, s első pillanatban elcsodálkozott, mikor egy egész lovascsapat vette őt körül. Azt is észrevette, hogy a lovasok mind karabélyt hordanak, a nyergeken pedig pisztolytáskák vannak. Az egyik fiatal floridai rögtön megmagyarázta, miért van szükség ekkora erő felvonultatására.
- Szeminolok vannak errefelé, uram.
- Micsoda szeminolok?
- Bennszülöttek kóborolnak a rónán. Óvatosságból elkísérjük önt.
- Ugyan már! - mondta J. T. Maston, s nyeregbe szállt.
- Így mégiscsak biztonságosabb - felelte a floridai.
- Uraim - mondta erre Barbicane -, köszönöm a figyelmüket. Most pedig indulás!
A kis csapat rögtön megindult, s csakhamar eltűnt a lovak nyomán felkavart porfelhőben. Reggel öt óra volt: ragyogott a nap, s a hőmérő 84°-ot mutatott. De a tenger felől friss szellő fújdogált, s ez mérsékelte a forróságot.
Barbicane kilovagolt Tampa Townból, s dél felé tartva, a part mentén haladt az Alifia patak irányába. Ez a kis folyócska a Hillisboro-öbölbe ömlik, 12 mérföldre Tampa Town alatt. Barbicane és kísérete a folyócska jobb partján haladva, keletnek fordult. A kikötő csakhamar eltűnt egy dombhajlat mögött, s most már csak a floridai táj terült el a szemük előtt.
Florida két részre oszlik. Az északi rész népesebb, nem annyira elhagyatott, mint a déli. Fővárosa Tallahassee; itt van Pensacola is, az Egyesült Államok egyik legfontosabb tengerihajó-építő telepe. A déli rész az Atlanti-óceán és a Mexikói-öböl vize közé ékelődő, a Golf-áram hullámai mosta keskeny félsziget csupán. A tengerbe mélyen belenyúló, elhagyatott földnyelv ez, egy kis szigettenger közepén, amelyet állandóan megkerül a Bahama-csatornán futó számtalan hajó. Ez a földnyelv a nagy viharokat kavaró öböl előretolt őrszeme.
Florida államnak 38 033 267 hold a területe: itt kellett kikeresni egy pontot, amely a 28. szélességi körön túl van, s alkalmas terepet nyújt a vállalkozás végrehajtására. Barbicane a nyeregből figyelmesen vizsgálta a talaj alakzatát és különös tagoltságát.
Floridát 1512 virágvasárnapján Juan Ponce de León fedezte fel. Eredetileg Virágos Húsvétnak nevezték. Sivár, kiégett partjai nemigen érdemelték meg e kedves nevet. De a partvidéktől néhány mérföldnyire a talaj lassanként megváltozik: s ez a táj méltó a nevére. A földet patakok, riók, vízerek, tavacskák hálózták be; az ember szinte Hollandiában vagy Guayanában gondolhatta magát. Ezután a talaj erősen emelkedik, s a lovasok szeme előtt csakhamar feltűnt a megművelt síkság, ahol észak és dél minden növényi terméke dús aratást hoz: ezeken az óriási földeken az agyagos talajban tartalékolt víz és a trópusi napsütés maga elvégzi a megművelés java munkáját. Azután végtelen messzeségbe vesző ananász-, batáta-, dohány-, rizs-, gyapot- és cukornádültetvények következtek, pazar bőségben nyújtva kincseiket.
Barbicane elégedetten állapította meg, hogy a talaj lassan emelkedik. S amikor J. T. Maston ezzel kapcsolatban kérdéssel fordult hozzá, így válaszolt:
- Kedves barátom, igen fontos számunkra, hogy a Columbiadot magasan fekvő területen öntsük.
- Hogy közelebb legyünk a Holdhoz?! - kiáltotta a Gun Club titkára.
- Nem azért - felelte Barbicane mosolyogva. - Egy-két öllel kisebb vagy nagyobb távolság - az már nem számít. Hanem a magasan fekvő területen könnyebben halad a munkánk; nem kell a talajvíz ellen harcolnunk, s ezzel megtakarítjuk a hosszú és költséges csővezetéket, s ezt tekintetbe kell vennünk, mivel egy 900 láb mély akna fúrásáról van szó.
- Igaza van - helyeselt Murchison mérnök. - Hacsak lehet, el kell kerülnünk a fúrásnál a talajvizet. De ha mégis forrásokra bukkanunk, azon már nem múlik, gépeinkkel kiszivattyúzzuk vagy eltérítjük a vizet. Mi most nem egy szűk és sötét artézi kutat fúrunk, ahol a lyukfúró gép, a szonda, és a talajfúró, egyszóval a vájár minden szerszáma vakon dolgozik. Nem, mi szabad levegőn, napfényben dolgozunk, csákánnyal vagy vésővel a kezünkben, s a robbanóaknák segítségével gyorsan haladunk a munkában.
- De ha magasan fekvő talajt választunk, és ezzel kiküszöböljük a talajvíz elleni küzdelmet - felelte Barbicane -, munkánk meggyorsul, és tökéletesebb lesz. Keressünk hát néhány száz öllel a tengerszín fölé emelkedő helyet.
- Igaza van, Barbicane úr, s ha nem tévedek, hamarosan meg is találjuk a megfelelő helyet.
- Hej, de szeretnék magam is ott lenni az első csákány vágásnál! - mondta az elnök.
- Én meg az utolsónál! - kiáltott fel J. T. Maston.
- Meglesz, uraim - felelte a mérnök. - És elhihetik, hogy a Goldspring-cég nem szándékozik önöknek a késedelmért bánatpénzt fizetni.
- A hétszentségét! Igazuk van! - felelte J. T. Maston. - Napi száz dollárt kellene fizetniük mindaddig, míg a Hold ismét azonos helyzetbe kerül - vagyis 18 évig és 11 napig. Tudják, mennyi ez? 658 000 dollár!
- Nem, uram, nem tudjuk - felelte a mérnök -, és nem is érdekel bennünket.
Délelőtt tíz órakor a kis csapat már 12 mérföld utat tett meg. A termékeny földek után erdős övezet következett, ahol a fák minden neme trópusi bőségben tenyészett. Ezekben a szinte járhatatlan erdőkben gránátalma-, narancs-, citrom-, füge-, olaj-, barack- és banánfák s óriási szőlőtőkék nőttek; viráguk és gyümölcsük illatban és színpompában vetekedett egymással. A gyönyörű fák illatos árnyékában káprázatos tollazatú madársereg énekelt, repdesett. Különösen feltűntek közöttük a rákászmadarak: tolluk tündökölt, mint a drágakő, mintha valami ékszerdobozból röppentek volna ki.
J. T. Maston és az őrnagy csak bámult, és elragadtatva gyönyörködött a buja táj ragyogó szépségében. De Barbicane elnök, akinek nem sok érzéke volt a természet szépségéhez, sietve folytatta útját. Nem tetszett neki ez a termékeny föld, éppen a nagy termékenysége miatt. Barbicane nem volt egyébként vízkutató, de most szinte a lába alatt érezte a vizet, s hasztalan kereste mindenfelé a jeleket, amelyek kétségtelenül száraz talajra vallottak volna.
Továbbhaladtak. Folyókon kellett átgázolniuk, ami elég veszélyes dolog volt, mert vizükben 15-18 láb hosszú undok kajmánok nyüzsögtek. J. T. Maston merészen megfenyegette őket félelmetes kampójával, de csak a partokon megülő vadmadarakat, a pelikánokat, a vadrucákat meg a pávákat riasztotta fel; a nagy, vörös flamingók csak bután meresztették rá a szemüket.
Azután a nedves tájak lakói is lassan elmaradoztak; a fáknak már nem volt olyan sűrű a lombjuk, az erdő egyre ritkább lett, majd csak elszórt facsoportok emelkedtek ki a végtelen nagy síkságból, s felriasztott dámvadcsordák menekültek rémülten a lovasok elől.
- No végre! - kiáltott fel Barbicane, s felállt a kengyelben. - Itt a fenyők régiója!
- És a szeminoloké! - felelte az őrnagy.
És valóban, a látóhatáron felbukkant néhány szeminol. Hadonásztak, gyors lovaikon ide-oda vágtattak, hosszú lándzsáikat lóbálták, puskájukból leadtak egy-egy tompán dörrenő lövést - de ellenséges megnyilvánulásaik ebben ki is merültek, s nem nyugtalanították Barbicane-t és társait.
A kis társaság egy sziklás síkság közepére jutott; a több holdnyi kiterjedésű puszta térséget a nap forró sugarai fürdették. A talajnak ez a széles kidudorodása minden tekintetben megfelelő helynek látszott, hogy a Gun Club itt állítsa fel Columbiadját.
- Állj! - mondta Barbicane, s leeresztette a gyeplőt. - Van ennek a helynek valami neve a vidéken?
- Stone's Hillnek nevezik - felelte az egyik floridai.
Barbicane szó nélkül leszállt nyergéből, elővette műszereit, s készülődött, hogy a legpontosabban megállapítsa a hely földrajzi fekvését. A kis csapat körülállta, s mélységes csendben figyelte munkáját.
A nap ebben a percben ért a delelőpontra. Barbicane pár pillanat múlva gyorsan összegezte megfigyelései eredményét, és így szólt:
- Ez a hely 300 öl magasban van a tenger színe felett, a szélesség 27° 7'-én és a nyugati hosszúság 5° 7'-én. Úgy látom, hogy a száraz, sziklás talaj mindenképp kedvező feltételeket nyújt a kísérlethez. Ezen a síkságon építjük meg tehát raktárainkat, műhelyeinket, kohóinkat, a munkások kunyhóit, és itt, ezen a helyen - ismételte, lábával dobbantva a Stone's Hill tetején -, innen repül fel a mi lövedékünk a Naprendszer térségei felé!