Barbicane még aznap este visszatért társaival Tampa Townba; Murchison mérnök pedig ismét hajóra szállt, s a Tampicón visszafordult New Orleansba. Egy hadseregnyi munkást kellett toboroznia, s az anyag nagy részét is ide kellett szállítania. A Gun Club tagjai Tampa Townban maradtak, hogy a környékbeliek segítségével megszervezzék az első munkálatokat.

Nyolc nap múlva a Tampico visszatért az Espirito Santo-öbölbe. Egész kis hajórajnyi gőzös kísérte. Murchison 1500 munkást fogadott fel. A rabszolgaság szomorú idején Murchison mérnök ugyan hiába fáradozott volna a toborzással. De amióta Amerikában, a szabadság földjén, csupa szabad ember él, mindenki sietve igyekszik oda, ahol jól fizetett munkaerőt keresnek. Nos, a Gun Club bőviben volt a pénznek, magas bért és arányosan növekvő jutalmat kínált embereinek. A Floridába elszegődött munkás számíthatott arra, hogy a munkálatok befejezése után nagyobb összeget helyeznek el nevére a Baltimore-i Bankban. Murchison tehát válogathatott az ajánlkozókban, s szigorú lehetett abban a tekintetben, hogy csupa értelmes és ügyes embert vegyen fel. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a gépészek, fűtők, olvasztárok, mészégetők, vájárok, téglaégetők és mindenféle segédmunkások színe-javát vette fel munkáslégiójába, tekintet nélkül a bőrük színére. Sok munkás a családját is magával hozta. Valóságos kivándorlás indult Floridába.

Október 31-én reggel tíz órakor a csapat partra szállt Tampa Townban. A kis városka élete egészen megélénkült, az utca csupa mozgás volt, hiszen egyik napról a másikra megkétszereződött a lakossága. Tampa Town számára óriási keresetet jelentett a Gun Club vállalkozása - ugyan nem a munkások érkezése miatt, mert ezeket azonnal Stone's Hillre irányították, hanem azért, mert a városkát hamarosan ellepte a kíváncsiak tömege, amely lassanként már a világ minden tájáról csődült ide, a floridai félszigetre.

Az első napok azzal teltek el, hogy kirakták a hajókból a szerszámokat, gépeket, az élelmiszert s a sok házat, amelyeket egymásba illeszthető és megszámozott lemezekből kell majd összeállítani. Barbicane ugyanekkor lecövekelte egy 15 mérföld hosszú vasútvonal első jelzőkaróit. Ez a vasútvonal Stone's Hillt Tampa Townnal köti majd össze.

Tudjuk, hogyan épül az amerikai vasút. A sínek szeszélyes kanyarokban, merész lejtőkön futnak, tekintet nélkül az útjukban álló korlátokra, művészi értékű épületekre. Dombra fel, völgybe le rohan a vasút, vakon száguld előre, fittyet hányva az egyenes vonalnak. A vasútépítés itt nem drága, senkit sem zavar; szabadon lehet mindenkinek kisiklani és felrobbanni. A Tampa Townt Stone's Hill-lel összekötő vonal szóra sem érdemes csekélység volt, építése nem került sok pénzbe, sem sok időbe.

Barbicane volt a lelke ennek a hívására összesereglett embertömegnek. Felvillanyozta őket, lelket öntött beléjük, beléjük oltotta a maga hitét, a lelkesedését. Mindenütt ott volt, mintha egyszerre mindenütt jelen tudna lenni, J. T. Maston pedig állandóan a sarkában, s a fülébe döngicsélt. A gyakorlati érzékű Barbicane ezer ötleten törte a fejét. Nem ismert akadályt, minden nehézséget áthidalt, sose jött zavarba; robbantó, kőműves, gépész és tüzér volt egy személyben, minden kérdésre megvolt a válasza, minden problémát megoldott. Élénk levelezést folytatott a Gun Clubbal és a Goldspring-gyárral. A Tampico teljes gőzerőre fűtött kazánokkal éjjel-nappal várta parancsait a hillisborói kikötőben.

Barbicane november 1-én egy csapat munkással eltávozott Tampa Townból, s másnap már egy előre gyártott házakból álló város állt Stone's Hill körül. A települést kerítéssel vették körül, s a mozgalmas, élénk hely csakhamar az Egyesült Államok valamely nagyvárosára emlékeztette az embert. Életét fegyelmi előírások szabályozták. A munka tökéletes rendben megindult.

Gondos próbafúrásokkal megállapították a talaj minőségét, s november 4-én már hozzáfoghattak az akna fúrásához. Barbicane ezen a napon összehívta a művezetőket, és így szólt hozzájuk:

- Kedves barátaim, önök valamennyien tudják, miért hívtam el önöket ide, Florida e sivár tájára. Egy ágyút kell itt öntenünk, amelynek 9 láb a belső átmérője, falvastagsága 6 láb, az ágyút körülvevő kőburkolat pedig 19 és fél láb vastag; tehát egy 60 láb széles és 900 láb mély aknát kell fúrnunk. Ezt a hatalmas munkát nyolc hónap alatt el kell végeznünk, ami azt jelenti, hogy önöknek 2 543 400 köbláb földet kell 255 nap alatt kiemelniük, vagyis kereken 10 000 köblábat naponta. Ezer munkáskéznek ez nem jelentene különösebb megerőltetést, ha olyan helyen dolgoznánk, ahol kényelmes a mozgás, de az önök munkája az aránylag szűk helyen fáradságosabb lesz. A munkát azonban el kell végezni, tehát el is végzik majd. Számítok kitartásukra és ügyességükre.

Reggel nyolc órakor vágták a munkások először a csákányt Florida földjébe, s ettől a perctől fogva a derék szerszám pillanatig sem állt meg a vájárok kezében. A munkások hatóránként váltották egymást.

Bármily gigászi is volt ez a munka, mégse haladta meg az emberi teljesítőképesség határát. De még mennyire nem! Sokkal nehezebb munkát végzett már az ember, ahol harcba kellett szállnia a természeti erőkkel - és műveit mégis sikeresen befejezte! Hogy csak a hasonló munkálatokról beszéljünk, elég, ha megemlítjük József atya kútját, amelyet Szaladin szultán Kairó közelében épített. Ez oly korban készült, amikor még nem voltak gépek, hogy megszázszorozzák az ember erejét. A 300 láb mély kút leér egészen a Nílus szintjéig! Vagy az a másik 600 láb mélységű kút, amelyet János badeni őrgróf Koblenzban fúratott. Mert miről van itt szó voltaképp? Háromszor olyan mély, de tízszer olyan széles aknát kell ásni, s ez a fúrást megkönnyíti! Egyetlen művezető, egyetlen munkás sem akadt a táborban, aki kételkedett volna a művelet sikeres elvégzésében.

Murchison mérnök Barbicane elnökkel egyetértésben fontos határozatot hozott, s ezzel meggyorsította a munka menetét. A szerződés egyik pontja értelmében a Columbiadot meleg állapotban kovácsoltvas gyűrűkkel kell ellátni. Fényűzően felesleges óvatosság - mert az ágyúnál a szorítógyűrűk nyilván feleslegesek. A szerződésnek ezt a pontját tehát törölték.

Sok időt takarítottak meg ezzel, mert áttérhettek az újabban alkalmazott fúrási módszerre, amely a kutak építésénél a fúrással egyidejűleg végzi a kőművesmunkát. Ennek az egészen egyszerű eljárásnak az az előnye, hogy a földet nem kell keresztmerevítéssel kidúcolni: a fal teljesen szilárdan tartja, s a saját súlyánál fogva magától lesüllyed.

Ezt a műveletet csak akkor kezdik el, amikor a csákány a talaj szilárd rétegéhez ér.

November 4-én ötven munkás az elkerített terület kellős közepén, vagyis Stone's Hill tetején egy 60 láb átmérőjű kerek lyukat ásott.

A csákány előbb egy 6 hüvelyk vastag, fekete televényszerű rétegbe vágott, amelyet könnyű volt eltávolítani. A televény alatt 2 lábnyi finom homok volt; ezt gondosan hozták felszínre, hogy majd az öntőforma elkészítésénél felhasználhassák.

A homok alatt meglehetős sűrű, fehér agyag következett, olyasféle, mint az angliai márga, s egy 4 láb vastagságú réteget alkotott.

A csákányok hegye azután a talaj szilárd rétegébe ütközött. Teljesen száraz, igen kemény, szilárd, megkövesedett kagylókból képződött sziklán szikráztak most a csákányok. A lyuk ekkor már 6,5 láb mély volt; hozzáfoghattak a kőművesmunkához.

A gödör fenekére egy tölgyfából készült "kútgyűrűt" építettek be, egy erősen szegecselt, szilárd, minden megterhelést kibíró korongot, amelynek lyuk volt a közepén. A lyuk átmérője egyenlő volt a Columbiad külső átmérőjével. Ezen a kútgyűrűn feküdtek a falazás első rétegei; a vízben keményedő cementhabarcs erősen, szilárdan kötötte a köveket. A munkások a kerülettől kiindulva s a középpont felé haladva végezték a falazást, s most egy 21 láb széles aknába zárva dolgoztak.

A vájárok e munka befejezése után megint megragadták a csákányt, s most a gyűrű alatt kezdték bontani a sziklát, gondosan ügyelve, hogy a gyűrűt rendkívül szilárd rönkökkel fokozatosan alátámasszák. Aszerint, hogy az akna 2-2 lábbal mélyült, fokozatosan eltávolították a rönköket, s a kútgyűrű lassan-lassan süllyedt, s vele együtt a gyűrű alakú falazás is, amelynek felső rétegén a kőművesek állandóan dolgoztak, megfelelő légréseket hagyva, hogy majd az öntés alatt keletkező gázok a felszínre juthassanak.

Ez a munka rendkívül nagy ügyességet és feszült figyelmet igényelt. Néhány munkást, akik a kútgyűrű alatt fúrtak, a szerteszét repülő kövek súlyosan megsebesítettek, sőt halálos végű baleset is történt. De a munka lázas irama egy percig sem hagyott alább - sem éjjel, sem nappal. Nappal az emberek a forró napsütésben dolgoztak, néhány hónappal később is, amikor a meszes síkságon 99° volt a hőmérséklet a Fahrenheit-hőmérő szerint, éjjel pedig a villanyvilágítás fehér fényében folyt a munka. A sziklát bontó csákányok pengése, a robbantóaknák döreje, a gépek csikorgása, a levegőben kavargó füst félelmetes légkört vont Stone's Hill köré, úgyhogy a bivalycsordák és a szeminolok messze elkerülték ezt a tájat.

A munka szabályosan folyt tovább. Gőzdaruk beállításával gyorsították meg a föld kiemelését; váratlan akadályokkal nemigen találkoztak, csak az előre látott nehézségekkel kellett megküzdeniük, s ezeket ügyesen hidalták át.

Az első hónap végén az akna elérte azt a mélységet, amelyet a terv erre az időre előírt, vagyis a 112 lábat. Decemberben ez a szám megkétszereződött, januárban pedig megháromszorozódott. Februárban a munkásoknak a földkéregből előtörő vízzel kellett megküzdeniük. Hatalmas szivattyúkkal és légsűrítő készülékekkel távolították el a felgyülemlett vizet, hogy a források száját betonnal eltömhessék, mint hajón a léket. Végül sikerült gátat vetni a veszélyes vízáramlásnak. De a megbolygatott talajban a kútgyűrű valamelyest meglazult, és az aknát félig elöntötte a víz. Elképzelhető a 75 öl magas falazat irtózatos nyomása! A baleset több munkás életébe került.

Három hétig tartott, míg a kőburkolatot aládúcolták, s alapjától kezdve átépítették, és a kútgyűrűt eredeti szilárd állapotában helyreállították. De a leleményes mérnök a hatalmas kapacitású gépek segítségével végül helyrehozta a kárt. Az építkezés visszanyerte eredeti szilárdságát, s folytathatták a munkát.

A munka folyamán nem történt több baleset. Június 10-én, húsz nappal a Barbicane kitűzte határidő letelte előtt, a kőfallal véges-végig kibélelt akna elérte a 900 láb mélységet. Az akna fenekén a falazás egy 30 láb vastag, tömör kockán nyugodott, felső pereme a föld színéig ért.

Barbicane elnök és a Gun Club tagjai elismerésüket fejezték ki Murchison mérnöknek, aki rendkívül gyorsan készült el ezzel a küklópszi munkával.

Barbicane a nyolc hónap alatt egy percre sem távozott el Stone's Hillről. Állandóan rajta volt a szeme a fúráson, amellett a munkások jóléte és egészsége is folyvást aggasztotta. Nagy örömére szolgált, hogy sikerült elkerülniük a nagy embertömegek összezsúfolásánál oly gyakran fellépő járványokat, amelyek a trópusi vidékeken különösen sok áldozatot szednek.

Való igaz, hogy több munkásnak az életébe került a veszélyes munkáknál gyakran észlelt vigyázatlanság. De ezeket a végtelenül sajnálatos baleseteket nem lehetett elkerülni. Az amerikaiak nem sokat törődnek ezekkel a - részletkérdésekkel. Őket az emberiség, amúgy általában véve, jobban érdekli, mint az egyes egyén. Barbicane azonban ezzel ellentétes elveket vallott, s elveit mindig alkalmazta is. Az ő gondoskodásának, eszének, a nehéz helyzetekbe való talpraesett beavatkozásának, csodálatos bölcsességének és emberségének volt köszönhető, hogy a balesetek átlaga nem haladta meg a tengerentúli országok baleseteinek átlagát. Pedig ezekre az országokra úgy hivatkoznak, mint amelyek valósággal luxust űznek az elővigyázatosságból. Mint például Franciaország, ahol 200 000 frank értékű munkára körülbelül egy baleset jut.

A nyolc hónapig tartó fúrási munkálatokkal egyidejűleg megindították az öntés előkészületeit is, mégpedig rendkívül gyors ütemben. A Stone's Hillbe érkező idegen elbámult volna a szeme előtt kibontakozó képen.

1200 lángkemence vette körül az aknát, 600 yard távolságban, körben elhelyezve. A teljesen egyforma kemencék 6 láb magasak voltak, s félölnyi távolság választotta el őket egymástól. Az 1200 egységből álló kemencesor két mérföld hosszúságú vonalat alkotott. Azonos modell szerint készültek; magas, négyszögletes kéményeikkel igen különös látványt nyújtottak. Építészeti elrendezésüket J. T. Maston gyönyörűnek találta; Washington szobraira emlékeztették. Márpedig az ő számára ezeknél szebb nem volt sehol, még Görögországban sem - ámbár a titkár, saját bevallása szerint, sohasem járt a hellének földjén.

Emlékezzünk vissza, hogy a harmadik ülésen a bizottság úgy határozott, hogy a Columbiadhoz vasöntvényt használ, mégpedig szürke nyersvasat. Ez a fém valóban a legellenállóbb, a legjobban nyújtható s formázható, könnyen fúrható, s az öntés minden műveletére alkalmas. Barna, földes szénnel kezelve egészen kitűnő minőségű. Nagy ellenálló képességű darabok készülnek belőle: ágyúk, gőzgéphengerek, hidraulikus sajtók stb. De ha az öntés csak egyszeri olvasztáson megy át, ritkán lesz elég homogén; a második olvasztásnál tisztítják, finomítják, akkor válnak ki belőle a földes üledék maradványai.

Mielőtt tehát Tampa Townba küldték volna a vasércet, a Goldspring-kohókban szénnel és magas hőmérsékletre hevített szilíciummal kezelték; a vasérc karburálódott, és öntvénnyé alakult át. Ez első művelet befejezése után a fémet Stone's Hillbe irányították. Csakhogy itt egy 136 millió font súlyú öntvényről volt szó; ezt vasúton szállítani túlságosan költséges lett volna; a szállítási díj kétannyira emelte volna a nyersanyag árát. Előnyösebbnek látszott hát a vasrudak szállításához hajókat bérelni New Yorkban. A lebonyolításhoz valóságos hajóhadra, nem kevesebb mint hatvannyolc ezertonnás hajóra volt szükség. A hajók május 3-án futottak ki New York kikötőjéből, az Atlanti-óceánon haladva az amerikai part vonalát követték, majd befordultak a Bahama-csatornába, megkerülték a floridai földnyelvet, s ugyanazon hónap 10-én az Espirito Santo-öbölbe kanyarodva, baleset nélkül lehorgonyoztak a Tampa Town-i kikötőben.

A hajórakományt átrakták a Stone's Hill-i vasút szerelvényére, s május közepe táján az óriási mennyiségű fém rendeltetési helyére érkezett.

Könnyen érthető, hogy a 60 000 tonna öntvényt nem egykönnyen lehetett egyszerre megolvasztani az 1200 kemencében. Egy-egy kemence körülbelül 114 000 font fémet fogadott be. Valamennyi a Rodman ágyú öntéséhez szolgáló, trapezoid alakú, mélyen süllyesztett kemencék modellje szerint épült. A fűtőszerkezetet és a kéményt a kemence két végén helyezték el, ami a kemence egész területén biztosította az egyenletes fűtést. A tűzálló téglából épült kemencében csak egy rostély volt a barnaszén elégetésére, és egy "fekü", amelyre az öntvényrudakat fektették. A fekü 25°-os szögben állt, hogy a fém kifolyhasson a tartályokba, ahonnan 1200 egybefutó csatorna vezette a központi aknához. A kőművesmunka és a fúrás befejezése után következő napon Barbicane utasítást adott az öntőforma elkészítésére. Az akna közepén, a tengelyt követve, egy 900 láb magas és 9 láb széles hengert kellett emelni, amely pontosan betölti a Columbiad csöve számára fenntartott tért. Ezt a hengert agyagos föld és homok keverékéből készítették, széna és szalma hozzáadásával. Az öntőminta és a falazat közötti hézagot az olvasztott fémnek kellett kitöltenie, amely majd az ágyúcső 6 láb vastag falát képezi.

Hogy a henger egyensúlyban maradjon, vasarmatúrával és helyenként kőfalba illesztett vastraverzekkel erősítették meg. Az öntés folyamata alatt a traverzek majd beleolvadnak a fém tömegébe, ez azonban nem jár semmiféle hátránnyal.

Július 8-án ezt a műveletet is befejezték. Másnapra volt kitűzve az öntés.

- Az öntés ünnepe gyönyörű szép szertartás lesz - mondta J. T. Maston a barátjának, Barbicane elnöknek.

- Úgy bizony - felelte Barbicane. - Csakhogy az ünnepség nem lesz nyilvános.

- Hogyan? Ön nem nyitja ki holnap mindenki előtt a kapukat?

- Eszem ágában sincs, kedves Maston! A Columbiad öntése igen kényes, hogy ne mondjam: veszélyes művelet, s jobb szeretem, ha zárt ajtók mögött folyik. Legyen hát ünnepség, ha úgy tetszik, a lövedék kilövésénél, de addig szó sem lehet ilyesmiről.

Az elnöknek igaza volt; az óriási művelet előre nem látható veszélyekkel járhat, s a tömegesen odacsődülő nézők csak akadályoznák a baleset elhárítását. Ragaszkodni kellett a teljes mozgási szabadsághoz. Senkit sem engedtek be tehát az elkerített területre, s az öntésnél csak a Gun Club tagságának küldöttsége lehetett jelen, amely erre az alkalomra Tampa Townba utazott. A küldöttségben részt vett az eleven Bilsby, Tom Hunter, Blomsberry ezredes, Elphiston őrnagy, Morgan tábornok és mindazok, akiknek a Columbiad öntése személyes ügyükké vált.

J. T. Maston vezetőül ajánlkozott a társaságnak. A vendégeknek az utolsó szögig mindent meg kellett nézniük; Maston mindenhová elvezette őket, a raktárakba, a műhelyekbe, a gépek közé, s kényszerítette tagtársait, hogy végiglátogassák mind az 1200 kemencét. Az ezerkétszázadiknál azonban már mindenki unta kissé a dolgot.

Az öntést pontosan déli tizenkét órakor kellett elvégezni. Előző nap minden kemencében elhelyeztek 14 000 font súlyú vasrudat; a rudak keresztbe voltak egymásra fektetve, hogy a forró levegő szabadon áramolhasson közöttük. 1200 kémény okádta reggel óta a levegőbe a lángot; a föld tompán morajlott, remegett. Ahány font fém, annyi fontnyi kőszenet kellett elégetni. Vagyis 68 000 tonna szenet égettek el, s a fekete füst sűrű függönyt vont a Nap tányérja elé.

A kemencék körül csakhamar elviselhetetlenné vált a hőség. Dohogtak, morajlottak, mint a mennydörgés. Sípoltak a hatalmas fújtatóberendezések, s oxigénnel telítették az izzó olvasztóteret.

Az öntés sikere a művelet gyors levezetésétől függött. A jelt ágyúlövés adja meg, s akkor minden kemencének csapolnia kell a folyékony öntvényt, s teljesen ki kell ürülnie.

Az utasítások kiadása után a műhelyfőnökök s a munkások türelmetlenül és némi izgalommal várták a komoly pillanatot. Már senki sem volt az elkerített térségen belül, a főolvasztárok a helyükön álltak az olvasztónyílásoknál.

Barbicane kollégáival egy közeli magaslatról nézte végig a műveletet. Előttük állt a lövésre kész ágyú, amely a mérnök intésére el fog dördülni.

Déli tizenkét óra előtt néhány perccel kicsurrantak a fém első cseppjei; a tartályok lassan megteltek, s amikor az öntvény már teljesen folyékonnyá vált, pár pillanatig pihentették, hogy az idegen anyagok könnyebben kiváljanak.

Delet ütött az óra. Az ágyú hirtelen eldördült, s rőt fényét az égre vetette. Ugyanebben a pillanatban megnyílt az 1200 öntőnyílás: 1200 tűzkígyó kúszott izzó gyűrűzéssel a központi akna felé. Az akna szájáról irtózatosan robajló zuhatagban ömlött alá a vas a 900 láb mélységbe.

Megdöbbentően nagyszerű látvány volt! Remegett a föld, az izzó öntvény áradatából füstfelhők szálltak az égre, az öntőforma nedvessége elpárolgott, s a gőz a kőburkolat légrésein át sűrű gomolyagokban tódult ki a levegőre. A vastagon gomolygó párafelhők 500 öl magasságra szálltak az égen. A látóhatár szélén túl barangoló bennszülött azt hihette, hogy Florida földjén új tűzhányó keletkezett. Pedig nem tört ki semmiféle tűzhányó, se vihar, se forgószél nem kerekedett, nem az elemek harca volt ez, egyike se azoknak a rettenetes jelenségeknek, amiket a természet szokott produkálni. Nem! A vöröslő pára, a tűzhányó kitöréséhez hasonló hatalmas lángnyelvek, a földrengésszerű morajlás és rázkódtatás, a szélvésszel és viharral versenyző bömbölés - ez mind az ember műve volt: az ember keze zúdította alá a kezével kivájt mélységbe az olvadt érc Niagara-zuhatagát!

Sikerült-e az öntés? Csak találgatni lehetett. Mégis minden jel arra vallott, hogy sikerült a művelet, mert az öntőforma teljesen elnyelte a kemencékben megolvasztott fémet. Bármint is áll a dolog, jó ideig lehetetlen lesz erről megbizonyosodni.

Amikor Rodman 160 000 fontos ágyúját öntötte, teljes két hétig tartott, amíg az öntvény kihűlt. Meddig rejtőzik még el a gomolygó párafelhők koronázta s irtózatos hőségével mindenkit távol tartó, monstruózus Columbiad bámulóinak szeme elől? Nehéz volt kiszámítani.

A Gun Club tagjainak türelmét nagy próbára tette ez a várakozás. De mit tehettek volna? Kis híján múlt, hogy a túlbuzgó J. T. Maston meg nem sült. Két héttel az öntés után óriási füstoszlop szállt még az ég felé; Stone's Hill csúcsa körül kétszáz lépésnyi körzetben sütött a talaj az ember lába alatt.

Múltak a napok, egyik hét telt a másik után. Nem volt rá semmi mód, hogy az óriási hengert lehűtsék. Meg sem lehetett közelíteni. Várni kellett. A Gun Club tagjai alig bírták fékezni türelmetlenségüket.

- Augusztus 10-e van - mondta J. T. Maston egy reggel. - Alig négy hónap múlva itt a december elseje! És még el kell távolítanunk a belső öntőformát, kalibereznünk kell a csövet, meg kell töltenünk a Columbiadot - rengeteg munka van még hátra! Nem készülünk el! Még csak meg se közelíthetjük az ágyút! Hát már sohasem hűl ki? Ez bizony kegyetlen csalódás!

Hasztalan igyekeztek megnyugtatni a titkárt. Barbicane nem szólt semmit, de hallgatása nagy ingerültséget leplezett. Nincs keservesebb helyzet veterán hadfiak számára, mint megtorpanni egy akadály előtt, amelyen csak az idő győzedelmeskedhet. Márpedig az idő az adott körülmények között veszedelmes ellenség volt, s ők teljesen ki voltak szolgáltatva neki.

A naponként megejtett vizsgálatok során mégiscsak megállapították, hogy a talaj állapotában bizonyos változás következett be. Augusztus 15-e tájt a kitóduló gőz kevesebb és ritkább lett. Néhány nappal később a talajból már csak könnyű pára szállt fel: a kőkoporsóba zárt szörnyeteg utolsó lehelete. A föld rázkódtatása lassanként elült, szűkült a hőövezet, s a legtürelmetlenebb nézők már megközelítették az aknát. Az első napon két öllel merészkedtek előre, másnap már néggyel; augusztus 22-én Barbicane, a kollégái és a mérnök már elhelyezkedtek az öntés szintjén, a Stone's Hill tetején. S ez a magaslat roppant egészséges hely volt: senki sem panaszkodhatott, hogy fázik a lába.

- Végre-valahára! - kiáltott fel mélységes, megkönnyebbült sóhajjal az elnök.

Már aznap folytatták a munkát. Azonnal hozzáfogtak a belső öntőforma kiemeléséhez, hogy szabaddá tegyék a cső belsejét. A csákányok, kapák, menetvágó szerszámok szakadatlanul dolgoztak. A hő hatása alatt az agyagos föld és a homok erősen megkeményedett, de a gépek segítségével sikerült az öntvény falával érintkező helyeken a még forró anyagot eltávolítani. A kiemelt formahomokot gőzzel hajtott targoncákon gyorsan elszállították, s oly jól ment minden, úgy égett mindenki keze alatt a munka, Barbicane oly erélyesen feszítette az iramot, a munka sürgősségét bizonyító érveit oly sikeresen támogatta dollárokkal, hogy szeptember 3-án az öntőformából már egy szemernyi sem volt Stone's Hillen látható.

Azonnal nekiláttak az ágyúcső csiszolásának. Késedelem nélkül felszerelték a gépeket, s működni kezdtek a hatalmas dörzsárak, melyeknek marófelülete nekifogott az érdes öntvény megmunkálásának. Pár héttel később az óriási cső belső felülete tökéletesen henger alakú és tükörsima volt.

Végül is szeptember 22-én, nem is egészen egy évvel azután, hogy Barbicane bejelentette tervét, a teljes pontossággal kaliberezett óriási ágyúcső, mint azt a finom műszerek segítségével megállapították, pontosan függőleges helyzetben, működésre készen állt. Már csak a Holdat kellett megvárni, és biztosra lehetett venni, hogy pontosan megjelenik a találkán.

Határtalanul nagy volt most J. T. Maston öröme. A derék férfiú kis híján lezuhant az irtózatos mélységbe, amikor tekintetét a 900 láb hosszú ágyúcső torkába mélyesztette. Még szép szerencse, hogy Blomsberrynek, a derék ezredesnek megmaradt a jobb karja, mert e nélkül a Gun Club titkára a Columbiad fenekén lelte volna halálát.

Az ágyú tehát elkészült. Nem volt semmi kétség: megmunkálása tökéletesen sikerült. Nicholl kapitány ennek folytán október 6-án mindenesetre átutalta Barbicane-nek a pénzét. Az elnök 2000 dollárt jegyzett be az üzleti könyvek "bevétel" oldalán. Indokoltnak látszik a feltevés, hogy a kapitány őrjöngött dühében, és alighanem bele is betegedett. De Nichollnak még három fogadása volt: a 3000, a 4000 és az 5000 dolláros még nem dőlt el - és ha ebből kettőt megnyer, akkor már nem csinált rossz üzletet, ha nem is valami kitűnőt.

Igaz ugyan, hogy a kapitánynál nem számított a pénz. De hogy a vetélytársnak sikerült egy olyan ágyút önteni, amelynek még egy 10 öl vastagságú páncéllemez sem állhatna ellen, ezt irtózatos csapásnak érezte.

Szeptember 23-án Stone's Hill elkerített részét megnyitották a nagyközönség előtt. Csak úgy tódultak a látogatók.

Tömegesen érkeztek Floridába a kíváncsiak az Egyesült Államok minden tájáról. Tampa Town ez alatt az év alatt bámulatosan terjeszkedett, megnövekedett, s az egész város a Gun Club munkálatai szolgálatába sorakozott. 150 000 lelket számlált ebben az időben. Először a Brooke-erődöt kapcsolta magához az utcák hálózatával, majd az Espirito Santo-öböl két kikötőjét elválasztó földnyelven indult meg az építkezés. Gomba módra nőtt ki a hajdan elhagyatott köves parton, a forró amerikai nap alatt a tengernyi új ház, tér és városrész. Részvénytársaságok alakultak templomok, iskolák, magánházak felépítésére, s a város alig egy év alatt kiterjedésének tízszeresére nőtt.

Tudjuk, hogy a jenkik született kereskedők. Bárhová veti is őket a sors, a jeges Északi-sarkra vagy a forró egyenlítői tájra, üzleti érzékükkel azonnal működési teret keresnek, így magyarázható, hogy azok, akik csupán kíváncsiságból jöttek el Floridába, s utazásuk egyetlen célja az volt, hogy végignézzék a Gun Club munkálatait, alighogy elszállásolták magukat Tampában, mindjárt belekapcsolódtak valami üzleti tevékenységbe. A nyersanyag szállítására kibérelt hajók és a munkássereg pezsgő életet vitt a kikötőbe. Újabb hajók szelték át csakhamar az öblöt és a két kikötőt, a legkülönbözőbb formájú és tonnatartalmú vízi járművek, mindenféle élelmiszer- és árurakománnyal. Nagy hajóépítő vállalatok és tőzsdeügynökségek irodái telepedtek le a városban, s a Shipping Gazette újabb meg újabb hajók befutását jelezte a tampai kikötőbe.

A város körül új utak épültek. Számolni kellett a lakosság hatalmas megnövekedésével és a város élénk kereskedelmével, s ezért Tampa Town végre vasutat kapott, amely összekötötte az Egyesült Államok déli államaival. Mobile-t vasútvonal kötötte már össze Pensacolával a Dél nagy tengerihajó-építő telepével; a vonat e fontos pontról Tallahassee felé futott. Itt már volt a tengerpart mentén egy 21 mérföld hosszú kis vasútszakasz, amelyen Tallahassee Saint Marksszal közlekedett. Ezt a szárnyvonalat most meghosszabbították Tampa Townig.

A vasútvonal mentén feléledtek, illetve felébredtek Közép-Florida halott vagy szunnyadó tájai. Tampa pedig - a csodálatos ipari alkotások folytán, amelyek egy szép napon egy ember fejében megszületett ötletnek köszönhették létezésüket - joggal ölthetett nagyvárosi külsőt. "Moon City"-nek, Holdvárosnak nevezték el, s a világ minden tájáról látható hanyatlás árnyékát vetette Florida fővárosára.

Nagyon is érthetővé válik tehát Texas és Florida nagy versengése és Texas haragja, amikor a Gun Club elutasította az igényeit. Texas bölcs előrelátással megérezte, mit nyer az az ország, ahol Barbicane végrehajtja kísérletét, s hogy mekkora jólét fakad egy ekkora ágyúlövés nyomában! Texas megrövidült: nagy kereskedelmi gócponttá válhatott volna, vasútvonalat kapott volna, népessége jelentékenyen megszaporodott volna. Mindezekhez az előnyökhöz a nyomorult kis félsziget jutott - a kis floridai félsziget, amely csak úgy oda van dobva, mint valami cölöpgát, a Mexikói-öböl és az Atlanti-óceán hullámai közé. Barbicane Santa-Anna tábornokkal osztozott egész Texas ellenszenvében.

Tampa Town újdonsült lakosai eszeveszett, lázas szenvedéllyel vetették bele magukat a kereskedelmi és ipari tevékenységbe, de ez semmiképp sem gátolta őket abban, hogy érdeklődéssel kísérjék a Gun Club munkálatait. Sőt, ellenkezőleg. Szenvedélyesen érdekelte őket a legapróbb részlet, minden csákányvágás. Állandó volt a jövésmenés a város és Stone's Hill között: véget nem érő körmenet, vagyis inkább zarándoklás.

Előre látható volt, hogy a kísérlet végrehajtásának napján millió és millió néző gyülekezik össze Stone's Hill körül. Máris megindult a vándorlás a világ minden tája felől a keskeny félszigetre. Európa kivándorolt Amerikába.

Meg kell állapítanunk, hogy a sok ideérkező idegen mostanáig nemigen elégíthette ki kíváncsiságát. Sokan számítottak arra, hogy végignézik majd az öntést - s az egésznek csak a füstjét látták. Ez vajmi kevés volt a mohó szemeknek, de Barbicane senkit sem engedett az öntőmunkálatok közelébe. Az emberek szitkozódtak, elégedetlenkedtek, morogtak. Szidták az elnököt, önkényeskedéssel vádoltak; kijelentették, hogy ez az eljárás "semmiképp sem felel meg az amerikai felfogásnak". Majdnem lázadás tört ki a Stone's Hillt elzáró kerítés körül. De Barbicane-t - mint tudjuk - semmi sem ingathatta meg elhatározásában.

Amikor azonban teljesen elkészült a Columbiad, a nyilvánosságot nem lehetett többé kirekeszteni. Rossz vért szült volna az elzárkózás, nem okos dolog általános elégedetlenséget kelteni. Barbicane tehát szélesre kitárta kapuit; mindenki besétálhatott rajta. A gyakorlati gondolkodású elnök azonban elhatározta, hogy pénzre váltja az általános kíváncsiságot.

Roppant érdekes dolog volt megtekinteni az óriási Columbiadot - de leszállni az ágyú mélységes fenekére: a földi boldogság netovábbjának tűnt az amerikaiak szemében. Világért sem tagadta volna meg magától valaki azt az élvezetet, hogy leszálljon a fémóriás szörnyű mélységű torkába. Motoros csörlőre felszerelt szállítóalkalmatosságok tették lehetővé a nézőknek, hogy kielégítsék kíváncsiságukat. Ez már szinte tömegőrület volt. Asszonyok, gyermekek, öregek, általában mindenki szent kötelességének tartotta, hogy fenékig hatoljon az óriási ágyúcső titkaiba. A leszállás ára személyenként 5 dollár volt, de a magas belépődíj ellenére is annyi látogató sereglett a kilövést megelőző két hónapon át a Columbiadhoz, hogy a Gun Club ebből közel 500 000 dollár bevételre tett szert.

Talán mondanunk sem kell, hogy a Columbiad első látogatói a Gun Club tagjai voltak; ezt a kedvezményt a kitűnő egyesület méltán megérdemelte. Feldíszített liftkosár szállította le Barbicane elnököt, J. T. Mastont, Elphiston őrnagyot, Morgan tábornokot, Blomsberry ezredest, Murchison mérnököt és a híres klub legkiválóbb tagjait a mélységbe. Tízen voltak. A hosszú fémcső fenekén még igen meleg volt. A látogatók fulladoztak a hőségben. És mégis, micsoda öröm! Micsoda elragadtatás!

A tíz vendéget terített asztal várta, amelyet a Columbiadot alátámasztó hatalmas kőtömbön helyeztek el; a villanyvilágítás nappali fényt árasztott a mélységben. A sok pompás fogás mintha a mennyből szállt volna le a vendégek elé. S ezen a pompás ebéden, 900 láb mélységben, csak úgy folytak a legjobb francia borok.

Az ünnepi lakomán igen élénk, sőt igen zajos volt a hangulat. Egyik pohárköszöntő a másikat követte, éltették a Földet, éltették a bolygóját, éltették a Gun Clubot, éltették az Egyesült Államokat, a Holdat, Phoebét, Dianát, Szelénét, "a sápadt fényű égitestet", "az égbolt szelíd vándorát"! Az ágyú, mint valami óriási hallócső, felerősítette a hurrá-kiáltások hanghullámait, s az éljenzés mennydörgésszerű robajjal érkezett a felszínre. A Stone's Hill körül szorongó tömeg örömrivalgása egybeolvadt az óriási Columbiad fenekére zsúfolt tíz vendég éljenzésével.

J. T. Maston magánkívül volt örömében. Nehéz eldönteni, hogy öröme miben nyilvánult meg a legjobban: hadonászásban-e vagy torkaszakadt kiabálásban, hogy többet evett, vagy többet ivott-e. Annyi bizonyos, hogy egy királyságért sem adta volna oda a helyét, "még akkor se, ha most tüstént megtöltik és elsütik az ágyút, s ő ízekre tépve repül fel a világűrbe"!

A Gun Club nagy munkálatai már jóformán befejeződtek, de két egész hónap volt még hátra addig a napig, amikor a lövedéknek fel kell repülnie a Holdba. Az általános türelmetlenség közepette éveknek tűnt ez a két hónap. Az újságok mostanáig nap nap után beszámoltak a gyártás minden egyes apró részletéről; az emberek mohó érdeklődéssel olvasták a híreket. S most egyszerre félő lett, hogy a nagyközönség részére tálalt napi híradag erősen lecsökken, s mindenki attól tartott, hogy nem jut hozzá a maga mindennapos izgalmához.

De ez mégsem következett be. A legváratlanabb, legrendkívülibb, leghihetetlenebb, legvalószínűtlenebb esemény korbácsolta fel újból a szenzációért lihegő kedélyeket; lázas idegizgalom hulláma söpört végig ismét az egész világon.

Egy napon, mégpedig szeptember 30-án délután három óra negyvenhét perckor az írországi Valentia és az amerikai parton levő Új-Fundland között lefektetett kábelen sürgöny érkezett Barbicane elnök címére.

Barbicane felbontotta és elolvasta. Bármily nagy volt az önuralma, mégis elfehéredett az ajka, s elborult a szeme, mire a tizenhárom szavas sürgöny végére ért.

Íme a szövege (az eredeti okmány a Gun Club levéltárába került):

Franciaország, Párizs

Szeptember 30., reggel 4 óra

BARBICANE
Tampa, Florida
Egyesült Államok

Gömb alakú lövedék helyett hengerkúp alakút készítsen. Lövedék belsejében fogok utazni. Atlanta gőzösön érkezem.

Michel Ardan

Ha ez a döbbenetes hír nem a távíró villanydrótjain repült volna, hanem közönségesen, lepecsételt borítékban, postán érkezik, ha a francia, az ír, az új-fundlandi és az amerikai postaalkalmazottak nem szereztek volna szükségképpen tudomást a sürgöny tartalmáról, úgy Barbicane pillanatig sem tétovázik: hallgat az egészről, már csak óvatosságból is, hogy le ne járassa a vállalkozását. Könnyen meglehet ugyanis, hogy a bolondját akarják járatni vele, ami annál is inkább feltehető, mert a sürgönyt valami francia küldte. Elképzelhető-e egyáltalán, hogy akad olyan vakmerő, akinek agyában egy ilyen utazásnak a merő gondolata is felbukkan? Ám ha ilyen ember mégis létezik, akkor kötözni való bolond, akinek nem ágyúgolyóban, hanem az őrültekházában a helye!

A sürgönyről azonban mások is tudomást szereztek, minthogy a távírókészülékek nemigen tartanak titkot; Michel Ardan ajánlkozásának híre tovaszárnyalt már az Egyesült Államok különböző államaiba. Barbicane tehát úgy vélte, semmi értelme sincs, hogy hallgatásba burkolózzék. Összehívta Tampa Townban tartózkodó kollégáit, s hűvös hangon felolvasta nekik a szűkszavú szöveget, anélkül, hogy a saját véleményét elárulta volna, vagy vitába bocsátkozott volna arról a kérdésről, hogy mennyiben érdemel egyáltalán hitelt ez a sürgöny.

- Lehetetlen!

- Hát ez hihetetlen!

- Tréfa az egész!

- Csúfot űznek belőlünk!

- Nevetséges!

- Képtelenség!

Perceken át röpködtek a szobában a kétkedés, a hitetlenség, a butaság, az őrültség kifejezésére szolgáló szavak, s a szavakat a szokásos mozdulatok kísérték. A jelenlevők mosolyogtak, nevettek, a vállukat vonogatták, vagy pedig hangosan felkacagtak, ki-ki a maga hajlama, természete szerint. Csak J. T. Maston tett egy remek kijelentést.

- Pompás ötlet! - kiáltotta.

- Ügy van - felelte az őrnagy. - Az embernek csakugyan lehetnek néha ilyen remek ötletei... feltéve, hogy még csak nem is gondol a megvalósításukra.

- Már miért ne?! - vágott vissza szenvedélyesen a Gun Club titkára, vitára készen. De társai nem akarták még tovább feszíteni a húrt.

Tampa városában ekkor már szárnyra kapta a hír Michel Ardan nevét. Az idegenek és a bennszülöttek sokatmondóan egymásra néztek; faggatták egymást, tréfálkoztak - de nem az európain, hiszen az az ember merő agyrém, mese csupán -, hanem J. T. Mastonon, aki elhitte, hogy ez a legendás alak valóban létezik. Annak idején, amikor Barbicane előadta merész tervét, hogy egy lövedéket meneszt a Holdba, mindenki természetesnek, megvalósíthatónak találta ezt a vállalkozást. Kizárólag ballisztikai kérdést láttak benne! De hogy valamely értelmes lény arra ajánlkozzék, hogy a lövedék belsejében maga is vállalkozik erre a valószínűtlen utazásra - hát ez már igazán képtelenség! Valami tréfa lesz, ugratás, "humbug", hogy azt a szót használjuk, amelyet köznapi nyelven pontosan így mondanak a franciák is.

Estig folyt szakadatlanul a gúnyolódás, mondhatni egyetlen röhej volt az egész ország, ami merőben szokatlan dolognak számít az Egyesült Államokban, ahol a leglehetetlenebb vállalkozásoknak is akadnak készséges hívei, magasztalói és pártolói.

Michel Ardan terve azonban, mint minden új ötlet, továbbra is nyugtalanította a kedélyeket. Ez az ötlet szokatlan érzelmi bonyodalmakat okozott: "Miért nem jutott ez idáig eszünkbe?!"

Az Ardan-ügy, éppen azért, mert annyira különös volt, valóságos rögeszmévé vált. Töprengtek rajta. Mi mindennek tagadtuk még tegnap a létezését, ami másnapra már valósággá vált! Miért ne lenne előbb-utóbb ez az utazás is megvalósítható? De ez az ember, aki így kockára akarja tenni az életét, csakis őrül lehet. Tervét nem lehet komolyan venni, tehát okosabban tette volna, ha hallgat, és nem kavarja fel képtelen ötletével az egész országot.

De először is: létezik-e valóban ez az egyén? Nagy kérdés! A Michel Ardan név nem volt ismeretlen Amerikában! Ez a név egy európai emberé, akiről merész vállalkozásaival kapcsolatban sokat beszéltek. No meg aztán az Atlanti-óceán mélységein át továbbított sürgöny, a hajó megjelölése, amelyen a francia állítólag utazik, közeli megérkezésének előre jelzett időpontja: ezek a körülmények mind a valószínűség bizonyos jellegét adták a valószínűtlen vállalkozásnak. A dolgot feltétlenül tisztázni kell! S az elszigetelt egyének csakhamar csoportokba verődtek, a csoportok a kíváncsiság ösztökélésére - mint az atomok a molekuláris vonzás folytán - összetömörültek, s végül is sűrű tömeggé dagadtak, s a tömeg egyszerre csak megindult Barbicane elnök szállása felé.

Barbicane a sürgöny megérkezése óta egyszer sem nyilatkozott; szabad teret engedett J. T. Maston véleményének. Nem helyeselt, de nem is helytelenített semmit; egy kukkot sem szólt, várta a további fejleményeket. Csakhogy Barbicane nem számolt a nagy nyilvánosság türelmetlenségével, s most kelletlenül látta, hogy Tampa lakossága az ablakai alatt gyülekezik. A tömeg zúgott, kiabált. Barbicane csakhamar kénytelen volt kiállani eléje. Hja, a hírnévvel nemcsak rengeteg kötelesség, hanem sok bosszúság is jár...

Barbicane megjelent tehát a sokaság előtt. A zajongás elültével egy polgár szólásra jelentkezett, s kertelés nélkül Barbicane-nak szegezte a kérdést:

- Az az egyén, aki Michel Ardan néven szerepel a sürgönyben, útban van-e valóban Amerika felé - avagy nem?

- Uraim - felelte Barbicane -, erről én sem tudok többet, mint önök.

- Márpedig ezt tudni kell! - kiabálták mindenfelől türelmetlenül.

- Majd kiderül idővel - felelte hűvösen az elnök.

- Ön ne hivatkozzon az időre, amikor az egész ország teljes bizonytalanságban él! - folytatta a szónok. - Módosította ön a sürgönyben közölt kívánságnak megfelelően a lövedék tervrajzát?

- Még nem, uraim. De önöknek teljesen igazuk van: tudnunk kell, mihez tartsuk magunkat. A sürgönyhivatal, amely ezt az egész izgalmat okozta, lesz szíves bővebb felvilágosítást adni.

- Gyerünk a sürgönyhivatalba! Gyerünk a sürgönyhivatalba! - kiáltozta a tömeg.

Barbicane lement az utcára, s a hatalmas gyülekezet élére állva, elindult a postára.

Néhány perccel később távirat ment a hajózási ügynökök egyesületének, Liverpoolba. A következő kérdésekre kértek választ:

"Miféle hajó az Atlanta?"

"Mikor futott ki az európai kikötőből?"

"Tartózkodik-e egy Michel Ardan nevű francia utas a fedélzetén?"

Két órával később Barbicane megkapta a pontos felvilágosítást, amely a legkisebb kétséget is eloszlatta.

"Az Atlanta gőzös október 2-án futott ki Liverpoolból - Tampa Townba vitorlázik -, fedélzetén egy francia utas tartózkodik, aki az utasok lajstromán Michel Ardan néven van bejegyezve."

Az első sürgöny tehát megerősítést nyert! Az elnök szeme hirtelen fellángolt, mikor elolvasta, keze keményen ökölbe szorult, s a közelében állók hallották, hogy ezt mormolja:

- Hát mégiscsak igaz! Mégiscsak lehetséges! Az a francia valóban létezik! És két hét múlva ideérkezik! De hiszen ez bolond! Kevesebb van egy kerekével! Nem egyezem bele! Sohasem egyezem bele...

Barbicane azonban még aznap este írt a Breadwill és Tsa cégnek, és arra kérte a gyárat, hogy újabb utasításig függessze fel a lövedék öntését.

Emberfeletti erőre lenne szükség, s túlságosan merész vállalkozás is lenne, ha megkísérelnek leírni, mekkora izgalom vett erőt egész Amerikán; hogy a sürgöny hatása tízszer akkora volt, mint amit Barbicane bejelentése annak idején kiváltott; hogy miket írtak az Egyesült Államokban az újságok; hogy hogyan fogadták a híreket; hogy hogyan zengedezték a vén Európából érkező hős dicséretét; hogy milyen lázas izgalomban élt mindenki - miközben az órákat, a perceket, a másodperceket számolták. Még csak halvány képét sem adhatjuk annak a Tömegőrületnek, amelyet egyetlen rögeszme korbácsolt fel, s amely hatalmába kerített mindenkit. Senki sem törődött a dolgával, mert mindenkinek máson járt az esze; megállt a munka, pangott a kereskedelem, az indulásra kész hajók a kikötőben vesztegeltek, hogy ne szalasszák el az Atlanta megérkezését. A kereskedelmi hajók rakománnyal tele érkeztek, de üresen fordultak vissza; az Espirito Santo-öblöt gőzösök, személyszállító hajók, jachtok és mindenféle méretű csónakok szántották keresztül-kasul. Az ezerszámra érkező kíváncsiakkal Tampa Town lakossága két hét alatt megnégyszereződött. Az idegenek sátrakban táboroztak, mint valami hadra kelt sereg.

Október 20-án reggel kilenc órakor a Bahama-csatorna szemaforjai vastag füstoszlopot jeleztek a szemhatáron. Két órával később egy nagy gőzös adott jelzéseket. Azonnal megsürgönyözték Tampa Townba, hogy az Atlanta megérkezett.

Az angol hajó négy órakor befutott az Espirito Santo-öbölbe. Öt órakor teljes gőzzel áthaladt a Hillisboro-medence bejáratán, s hat órakor horgonyt vetett a tampai kikötőben.

A horgony még meg sem kapaszkodott a homokos tengerfenéken, s máris ötszáz vízi jármű vette körül az Atlantát, valósággal megrohamozták a gőzöst. Barbicane elsőnek hágott fel a fedélzetre, s izgalomtól remegő hangon elkiáltotta magát:

- Michel Ardan!

- Jelen! - szólt le valaki a hajóbástyáról.

Barbicane keresztbe font karral állt, s néma, kérdő pillantását rászegezte az Atlanta utasára.

Ez az utas negyvenkét éves, magas termetű férfiú volt; a háta már kissé hajlott, mint az erkélyeket vállukkal alátámasztó Atlasz-figuráké. Rőt haja úgy lobogott hatalmas oroszlánfején, mint a sörény. Kiugró pofacsontú, szögletes arcán, a mindenütt kiütköző sárga kis szőrpamacsok között tüskés bajusz ékeskedett; kerek szemének kissé révedező volt a tekintete, mint a rövidlátóké: ez az arc első percben macskára emlékeztetett. De az utas merész vonalú orra, kifejező szája nagyon is emberi volt; magas, okos homlokát barázdák szántották mint a földet, amely sosem hever parlagon. Az utas erőteljes törzse, szilárdan állt a hosszú lábszárakon, izmos karja két hatalmas emelőrúd, ízületei kemények, járása határozott; s hogy kohászati szakkifejezéssel éljünk: jól megtermett fickó volt ez az európai, mintha "vasból kovácsolták, nem pedig öntötték volna".

Lavater és Gratiolet követői könnyen felismerték volna a koponya és az arc alkatából a harcias szellem nyilvánvaló jeleit, vagyis azt, hogy ez a férfiú veszedelmes helyzetekben bátor, mindenkor szembeszáll az akadályokkal. Megvoltak emellett arcán a jóindulat és a csodákban való hit jelei is, az a hajlam, amely némelyeket az emberfeletti dolgokért való szenvedélyes lelkesedésre ösztökél. A birtoklási vágy, a mohó szerzési ösztön dudorainak azonban nyoma sem volt a homlokán.

Hogy az Atlanta utasának külső megjelenéséről teljes képet adjunk, szólnunk kell még bőre szabott, kényelmes öltözékéről is. Nadrágja, felöltője oly sok szövetet emésztett fel, hogy maga Michel Ardan "posztógyilkosnak" szokta nevezni magát. Nyakravalója lazán lógott, inggallérja fesztelenül nyitva volt, úgyhogy kilátszott belőle izmos nyaka; az ideges kezek csuklóján a kézelő sosem volt begombolva. Látszott ezen az emberen, hogy sosem fázik, egyetlen porcikája sem didereg, még a legkeményebb télben és a legnagyobb veszély pillanataiban sem.

S ez a férfiú állandóan jött-ment a fedélzeten, a tömeg közepette, pillanatig sem maradt egy helyben; "már-már elszakadt a horgonytól", ahogyan a matrózok mondják. Hadonászott, mindenkit tegezett, s idegesen harapdálta a körmét. Eredeti alak volt; ilyet szeszélyes kedvében alkot a Teremtő, de nyomban össze is töri az öntőformáját.

Michel Ardan egyénisége valóban érdekes megfigyelésekre késztette a lélekbúvárt. Ez a különös ember állandó túlzásokban élt; még nem jutott túl azon a koron, amely szereti a szuperlatívuszokat. Szemének recehártyáján a tárgyak mérhetetlenül felnagyítva tükröződtek. Óriási ötletei is innen eredtek. Mindent nagynak látott, kivéve a nehézségeket és az embereket.

Színes egyéniség volt, ösztönös művész, szellemes fickó, aki a csípős mondások pergőtüzével nem semmisíti meg az ellenfeleit, hanem mint a vívó, csak olykor-olykor vág vissza. Vitákban nem sokat törődött a logikával, lázadozott a szillogizmusok ellen - ehhez nem volt semmi érzéke -, megvolt neki a maga módszere. Csak mindig fejjel neki a falnak - biztos hatással szegezte az embereknek a legsajátosabb, testükre szabott érveket, s kedvére való volt tíz körömmel védeni a teljesen reménytelen ügyeket.

Egyik hóbortja az volt, hogy "fenségesen tudatlannak" vallotta magát, mint Shakespeare, s azzal kérkedett, hogy megveti a tudósokat. "Ők csak a pontokat jegyzik, mialatt mi a játszmában vagyunk" - volt a szava járása. Mindent egybevetve: bohém természet volt, eget-földet bejárt a képzelete; kalandos hajlamai ellenére sem volt kalandor, hanem ízig-vérig vakmerő ember, Phaethón, aki őrült iramban vágtat a Nap szekerén, Ikarosz - tartalék szárnyakkal. Sosem kímélte magát, bátran nekivágott mindennek, emelt fővel rohant a legőrületesebb vállalkozásokba, Agathoklésznál is lázasabban égette föl maga mögött a hajókat, kész volt bármely percben a nyakát törni - s végül mégis mindig a talpára esett, mint a macska.

Michel Ardan jelszava ez volt: "Csak azért is!" Szeretett mindent, ami lehetetlen. Pope szép kifejezésével élve: ez volt az ő "uralkodó szenvedélye".

Jó tulajdonságai mellett egy sereg hibája is volt a vállalkozó szellemű fickónak. Aki mer, az nyer - tartja a közmondás. Ardan bizony gyakran kockára tett mindent, de nem sokat nyert vele! Dárius kincsét is elköltötte volna; úgy elfolyt tőle a pénz, mint a Danaidák hordójából a víz. Érdek sosem vezérelte, önfeláldozó volt és meggondolatlan, segítségre kész és lovagias. Legádázabb ellensége halálos ítéletét sem írta volna alá, s eladta volna magát rabszolgának, hogy egy négert kiváltson.

Franciaországban, Európában mindenki ismerte ezt a tündöklő, hangos embert. Állandóan beszéltetett magáról, nevét szárnyra kapta a hír; a fáma száz hangja berekedt az ő szolgálatában. Ardan szinte üvegfalú házban élt, az egész világot beavatta legbizalmasabb titkaiba. Volt azonban egész sereg ellensége is, olyanok, akiket többé-kevésbé megbántott, megsértett, vagy irgalmatlanul fellökött, ha utat akart törni magának a tömegben.

Az emberek általában mégis szerették; úgy bántak vele, mint valami elkényeztetett gyerekkel. Az a fajta ember volt, akinek vagy behódolunk, vagy szembeszegülünk vele. Ardannak mindenki behódolt. Mindenkit érdekeltek merész vállalkozásai, s világszerte aggodalmas figyelemmel követték sorsát. Tudták róla, milyen esztelenül vakmerő. Ha egy barátja vissza akarta őt tartani valamely vállalkozástól, s megjósolta neki, hogy biztos katasztrófába rohan, nyájas mosollyal így felelt: "Az erdő csak akkor gyullad ki, ha tüzet fog a fája." Ardan nem is sejtette, hogy válaszával a legszebb arab közmondást idézte.

Ilyen ember volt az Atlanta utasa; folytonos izgalomban élt, folytonosan fűtötte a bensejében lobogó tűz, nyugtalan volt, nem amiatt, amit Amerikában véghez akart vinni - arra nem is gondolt -, hanem azért, mert ilyen lázas, forró fejű fickó volt. Két ember között el sem képzelhető szembeötlőbb ellentét, mint amely a francia Michel Ardan és a jenki Barbicane között volt, pedig mind a kettőről el lehetett mondani, hogy vállalkozó szellemű és a maguk módján vakmerő férfiak.

A Gun Club elnöke önfeledten szemlélte vetélytársát, aki őt máris háttérbe szorította. A tömeg hurrá-kiáltásai, az éljenzés azonban csakhamar felrázta Barbicane-t a merengéséből. A sokaság valósággal tombolt, a lelkesedés már annyira tettleges formákat öltött, hogy Michel Ardan, miután ezer meg ezer emberrel kezet szorított, s közben majd a tíz ujját törte, kénytelen volt a kabinjába menekülni.

Barbicane szó nélkül követte a franciát.

- Maga Barbicane? - kérdezte Michel Ardan, mihelyt egyedül voltak. Közvetlen hangot ütött meg, mintha egy régi jó baráttal beszélne, akit legalább húsz éve ismer.

- Az vagyok - felelte a Gun Club elnöke.

- Hát ez nagyszerű! Jó napot, Barbicane! Hogy és mint? Jól van? No, hát ennek örülök, nagyon örülök!

- Ön tehát valóban elszánta magát erre az útra? - tért Barbicane egyenesen a tárgyra.

- Igen, ez megmásíthatatlan elhatározásom.

- Semmi sem tartja vissza?

- Semmi. Módosította sürgönyöm útmutatásai szerint a lövedéket?

- Nem. Vártam vele, míg ön megérkezik. De meggondolta-e ön alaposan a dolgot?... - firtatta tovább Barbicane.

- Hogy meggondoltam-e? Hát van nekem elvesztegetni való időm? Alkalom kínálkozik, hogy utazást tegyek a Holdba, s én természetesen nem szalasztom el ezt az alkalmat - ennyi az egész. Szerintem nem érdemes ezen sokat gondolkodni.

Barbicane majd felfalta szemével az embert. Milyen könnyedén, milyen nemtörődömséggel beszél tervbe vett utazásáról! Az aggodalomnak még csak egy szikrája sincs benne.

- Van-e legalább valami terve? Hogyan fogja az utazást végrehajtani? - kérdezte őt az elnök.

- Remekül, kedves Barbicane. De engedje meg, hogy egy megjegyzést tegyek. Szeretném egyszer töviről hegyire elmondani mindenkinek a mondókámat, hogy azután már többé szóba se kerüljön, így kiküszöböljük a felesleges ismétléseket. Ha jobbat nem tud kieszelni, hívja össze a barátait, a kollégáit, az egész várost, egész Floridát, egész Amerikát, ha úgy tetszik - s én holnap készségesen kifejtem elgondolásaimat, s egyben válaszolok is mindennemű ellenvetésre. Legyen nyugodt, nem fognak ki rajtam, teljesen biztos vagyok a dolgomban. Megfelel ez magának?

- Meg - válaszolta Barbicane.

Az elnök erre már ment is ki a kabinból, s közölte a tömeggel Michel Ardan kívánságát. Szavait lábdobogás és elégedett mormolás fogadta, így hát minden nehézséget áthidaltak. Holnap majd mindenki kedvére megbámulhatja az Európából érkezett hőst. De a tömeg egy része megmakacsolta magát, s nem volt hajlandó eltávozni az Atlanta fedélzetéről: ezek az egész éjszakát a hajón töltötték. Többek között J. T. Maston is, aki rásrófolta kampóját a hajóbástya könyöklőjére, úgyhogy hat ökörrel sem lehetett volna őt onnan elmozdítani.

- Hős! Igazi hős! - kiáltozta Maston valamennyi hangváltozatban. - Anyámasszony katonái vagyunk mi e mellett az európai mellett!

Az elnök felszólította a látogatókat, hogy távozzanak, majd visszatért Ardan kabinjába, s csak akkor lépett ki onnan, amikor a hajó harangja elütötte az éjfélt.

Távozása előtt a népszerűségben vetekedő két vetélytárs melegen kezet szorított. Michel Ardan ekkor már tegezte Barbicane elnököt.

A közönség alig várta már, hogy megvirradjon. Hiába türelmetlenkedtek, a lusta nap csak nem akart felkelni. Nem tudhatta, micsoda nagy ünnepet fog sugaraival beragyogni.

Barbicane attól félt, hogy tapintatlan kérdéseket intéznek majd Michel Ardanhoz, és ezért szerette volna a hallgatóságot csekély számú beavatott emberre, például a kollégáira korlátozni. De ki tudja a Niagarát gátak közé szorítani? így hát Barbicane-nak le kellett mondania erről a tervről, s bele kellett törődnie, hogy újdonsült barátja megkockáztassa a nyilvános vitaelőadást.

A Tampa Town-i új tőzsde hatalmas méretű termét nem találták elég tágnak az ünnepélyes szertartásra, mert a tervezett összejövetel akkorára nőtt, mint egy valóságos népgyűlés.

Az ünnepség színhelyéül a város mögött elterülő síkságot választották. Néhány óra leforgása alatt sikerült árnyékos helyet teremteni a térségen. Az óriási sátor felépítéséhez szükséges kellékeket a kikötőben horgonyzó hajókról szerezték: volt ott vitorla, kötélzet, tartalék árboc, vitorlarúd bőviben. A nap perzselte mező fölé csakhamar óriási vászonboltozat borult, védelmet nyújtva a tüzes sugarak ellen. Háromszázezer ember helyezkedett el a mennyezet alatt, s a francia megérkezésére várakozva, órák hosszat állta a tikkasztó forróságot. A nézőközönség tömegének első harmada valóban látta és hallotta az előadót; a második harmad alig látott valamit, s egy szót sem hallott; a harmadik harmad pedig se nem látott semmit, se nem hallott. Ennek ellenére ők tapsoltak a legbuzgóbban.

Három órakor megjelent Ardan a Gun Club legtekintélyesebb tagjainak kíséretében. Jobb felől Barbicane elnökbe karolt, bal felől pedig J. T. Mastonba, aki úgy ragyogott, mint a delelő nap, s vérvörös volt az izgatottságtól. Ardan fellépett az emelvényre, s végigjáratta tekintetét a fekete kalapok tengerén. Cseppet sem látszott elfogultnak, de fesztelensége nem volt erőltetett. Otthonosan érezte magát, jókedvű volt, kedves és közvetlen. A felharsanó éljenzésre kecses főhajtással válaszolt, majd kezével intve csendet kért, s beszélni kezdett. Angolul beszélt: szinte hibátlanul fejezte ki magát. Ezeket mondta:

- Uraim - kezdte -, noha itt nagyon meleg van, mégis igénybe veszem türelmüket, hogy elmagyarázzam önöknek néhány szóval a tervemet, amely annyira felkeltette az érdeklődésüket. Nem vagyok sem szónok, sem tudós, s nem volt szándékomban nagy nyilvánosság előtt beszélni, de Barbicane barátom közölte velem, hogy ezzel örömöt szereznék önöknek, így hát vállaltam ezt az áldozatot. Hallgassanak meg, kérem, mind a hatszázezer fülükkel, és legyenek elnézőek, ha hibák csúsznak a beszédembe.

A fesztelen bevezetés nagyon tetszett a jelenlevőknek. A helyeslés hatalmas moraja zúgott végig a tömegen.

- Uraim - folytatta Ardan -, fejezzék csak ki nyugodtan a tetszésüket vagy nemtetszésüket. Nos, hogy most ebben megállapodtunk, máris belefogok a mondókámba. Mindenekelőtt arra kérem önöket, ne felejtsék el, hogy egy tudatlan ember áll önök előtt, aki annyira tudatlan, hogy a nehézségekről sem tud. S e tudatlan ember véleménye szerint mi sem egyszerűbb, természetesebb és könnyebb dolog, mint hogy beüljön egy lövedékbe, s elinduljon vele a Holdba. Előbb-utóbb úgyis sor kerül majd erre az utazásra. Hogy milyen közlekedési eszközzel, azt csakis a haladás törvényei szabják meg. Az ember kezdetben négy lábon közlekedett, majd egy szép napon már két lábon, azután szekéren, majd batáron, kocsin, később delizsánszon, jelenleg pedig már vasúton. Nos, kérem! Az ágyúgolyó a jövő vasúti kocsija. A bolygók voltaképpen szintén nem egyebek, mint lövedékek: egyszerű ágyúgolyók, amelyeket a Teremtő keze hajított bele a világűrbe. De térjünk vissza a mi járművünkhöz. Lesznek önök között, uraim, egyesek, akik úgy vélik, hogy túlságosan nagy lesz az indulási sebesség. Szó sincs róla, uraim! A csillagok mozgása sokkal sebesebb, s maga a Föld, a Nap körüli forgásában, háromszor akkora sebességgel ragad tova bennünket. Nézzünk csak néhány példát. Engedelmüket kérem, hogy francia mérföldben fejezhessem ki magamat, mert nem vagyok nagyon járatos az amerikai hosszmértékekben, s attól tartok, hogy belezavarodnék a számításaimba.

Ardan kérését a gyűlés egészen természetesnek találta; senki sem emelt kifogást. A szónok folytatta beszédét:

- Nézzük csak, uraim, az egyes bolygók sebességét. Meg kell önöknek vallanom, hogy tudatlanságom ellenére egészen pontosan ismerem ezt a kis csillagászati részletkérdést; de két perc múlva önök is éppoly tudósok lesznek, mint jómagam. Vegyék tehát tudomásul, hogy a Neptunus 5000 mérföldet tesz meg óránként, az Uranus 7000-et, a Saturnus 8858-at, a Jupiter 11 675-öt, a Mars 22 011-et, a Föld 27 500-at, a Venus 32 190-et, a Merkúr 52 520-at, egyes üstökösök pedig a napközelségben 1 400 000 mérföldet! Mi azonban ráérős emberek vagyunk, nekünk semmi sem sürgős: a mi sebességünk nem haladja meg a 9900 mérföldet, s ez a sebesség is egyre lassúdni fog. Kérdezem önöket: érdemes-e ezért annyira lelkesedni? Nyilvánvaló, hogy úgyis túlhaladjuk egyszer ezt a sebességet, ennél jóval nagyobb sebességet érünk majd el, valószínűleg a fény vagy a villamosság mozgatóerejének felhasználásával!

Senki sem akadt, aki kétségbe vonta volna Michel Ardan állítását.

- Kedves hallgatóim - folytatta a szónok -, egynéhány korlátolt eszű ember állítása szerint - mert csak ez a jelző illik rájuk - az emberiség be van zárva egy popiliusi körbe, s azt át nem hághatja: örökké a földtekén fog tengődni, soha nem szállhat a bolygók térségeibe. Szó sincs róla, uraim! Elmegyünk majd a Holdba, elmegyünk majd a bolygókra, elmegyünk a csillagokba, úgy, mint ahogyan Liverpoolból New Yorkba megy az ember: könnyen, gyorsan, biztosan. S nincs messze az idő, amikor nemcsak a szférák óceánjain kelünk át, hanem a Hold óceánjain is! A távolság viszonylagos fogalom, s idővel nullára fog csökkenni!

A gyülekezet nagyon kedvezően volt hangolva a hős francia iránt, de az embereket kissé mégis meghökkentette ez a merész elmélet. Michel Ardan rögtön megérezte ezt.

- Látom, nem sikerült meggyőznöm önöket, kedves barátaim - folytatta megnyerő mosollyal. - Nos, akkor hát vitassuk meg most ezt a kérdést. Tudják-e, mennyi idő alatt érne el a gyorsvonat a Holdba? Háromszáz nap alatt. Semmivel se volna több időre szüksége. Egy 86 410 mérföldnyi útról van szó mindössze - hát ez is valami, uraim? A Föld körüli útnál nem egészen kilencszer hosszabb - márpedig nincs az a derék tengerész vagy világjáró, aki ennél hosszabb utat meg nem járt volna életében, ha csak egy kicsit is érti a csíziót. Gondolják csak meg, én mindössze kilencvenhat órát leszek úton! Ó, önök tehát úgy gondolják, hogy a Hold igen messze van a Földtől, s kétszer is meg kellene gondolni a dolgot, mielőtt valaki erre a kalandos utazásra vállalkozik! De mit szólnának önök ahhoz, ha a Neptunusra szándékoznék utazni? A Neptunus ugyanis a Földtől 1 147 000 000 mérföld távolságban gravitál a Nap felé! Kevés ember vállalkozhatnék erre az útra, még ha kilométerenként csupán öt solba kerülne is! A milliárdos Rotschild báró sem tudná megváltani a jegyét, mert ha nincs 147 milliója, útközben leszállítanák!

Ez az érvelés nagyon tetszett a gyülekezetnek. Michel Ardan el volt telve a témájával, s fontolgatás nélkül, pompás lendülettel vetette bele magát. Érezte, hogy a tömeg mohón lesi szavait, s bámulatos magabiztossággal így folytatta beszédét:

- Pedig hát, kedves barátaim, a Neptunusnak a Naptól való távolsága is semmiségnek számít, ha a csillagoknak a Naptól való távolságával összehasonlítjuk. Valóban: e távolságok felbecslésére egy olyan káprázatos számrendszert kell használnunk, amelyben a legkisebb szám kilencjegyű, s az egység a milliárd. Elnézést kérek, hogy ennyire belemerülök ebbe a témába, de a kérdés roppant izgalmas. Figyeljenek csak ide, önök is mindjárt meglátják! A Kentaur alfája 8000 milliárd mérföldnyire van tőlünk, a Vega pedig 50 000 milliárdnyira, a Sirius szintén 50 000 milliárdnyira, az Arkturus 52 000 milliárdnyira, a Sarkcsillag 117 000 milliárdnyira, a többi csillag ezer és millió és milliárdnyi milliárd mérföldre! Érdemes még arról a távolságról beszélni, amely a bolygókat a Naptól elválasztja? Még azt állítják, hogy ez a távolság létezik? Tévedés, uraim! Hazug állítás! Érzékcsalódás! Tudják-e önök, mint vélekedek én arról a világról, amely a Napnál kezdődik, és a Neptunusnál végződik? Érdekli önöket az én elméletem? Ez az elmélet igen egyszerű! Szerintem a Naprendszer egyöntetű, szilárd test; a hozzá tartozó bolygók összetömörülnek, érintkeznek egymással, összetapadnak, s a közöttük levő térköz csak akkora, mint a legtömörebb fémek, az ezüst vagy a vas vagy a platina molekuláit egymástól elválasztó térköz. Joggal állítom tehát, s mélységes meggyőződéssel még egyszer megismétlem, hogy meggyőzzem önöket igazamról: "távolság", ez üres szó, távolság nem létezik!

- Jól mondja! Éljen! Hurrá! - harsant fel egy hang a tömegből. A szónok merész elképzelései éppúgy felvillanyozták a hallgatóságot, mint a hangja és taglejtései.

- Úgy van! - kiáltotta J. T. Maston a többieknél is erélyesebben. - Távolság nem létezik!

A derék ember hevesen gesztikulált, s teste ettől oly erős lendületbe jött, hogy csaknem a földre zuhant az emelvényről. Aztán mégiscsak visszanyerte egyensúlyát, s elkerülte a lepottyanást, ami kissé durván bizonyította volna be neki, hogy a távolság nem üres szó csupán.

A szónok lendületesen folytatta beszédét.

- Kedves barátaim - mondta Michel Ardan -, úgy hiszem, ezt a kérdést most eldöntöttük. Ha nem sikerült mindenkit meggyőznöm, akkor ennek az az oka, hogy bizonyítékaimat félénken adtam elő, érveim gyengék voltak, amit elégtelen elméleti képzettségem rovására kell írnunk. Bárhogy is áll a dolog, ismétlem önöknek, hogy a Föld távolsága a bolygójától valóban lényegtelen, nem érdemes komolyan foglalkoznunk vele. Nem hiszem, hogy merész dolgot állítok, ha azt mondom, hogy hamarosan létesítenek majd rakétavonatokat, amelyeken kényelmesen lehet a Földről a Holdba utazni. Nem kell félni se összeütközéstől, se rázkódtatástól, se kisiklástól; gyorsan, fáradság nélkül érkezünk majd el a végcélhoz, "méhvonalban", ahogyan azt az önök prémvadászai mondják. Nem telik bele húsz év, és a Föld lakosságának fele már utazást tett a Holdba!

- Hurrá! Hurrá! Éljen Michel Ardan! - kiáltotta a tömeg, s még azok is éljeneztek, akik erről csöppet sem voltak meggyőződve.

- Éljen Barbicane! - mondta erre a szónok szerényen. A tömeg tapsviharral fogadta a vállalkozás kezdeményezője iránt mutatott megbecsülést.

- Most pedig, barátaim - folytatta Michel Ardan -, ha van valami kérdésük, hadd halljam! El vagyok készülve, hogy zavarba hozzák szegény fejemet, de azért igyekszem majd minden kérdésükre megfelelni.

A Gun Club elnöke ez ideig nagyon meg lehetett elégedve a vita menetével, amely idáig elméleti fejtegetés volt csupán. Michel Ardan, akit élénk képzelete elragadott, tündökölt, sziporkázott. Okvetlenül meg kellett őt hát akadályozni, hogy a gyakorlati kérdésekre is rátérjen, mert ezen a területen aligha tudja majd ilyen kitűnően kivágni magát. Barbicane tehát gyorsan szólásra emelkedett, s megkérdezte új barátját: mit gondol, laknak-e élőlények a Holdon vagy a bolygókon?

- Nagy problémát vetsz fel előttem, tisztelt elnököm - felelte mosolyogva a szónok. - Ha nem tévedek, igen okos emberek, mint Plutarkhosz, Swedenborg, Bernardin de Saint-Pierre és még sokan mások igennel feleltek erre a kérdésre. A természetfilozófia álláspontjára helyezkedve, hajlamos lennék úgy gondolkodni, mint ők, s azt mondani, hogy a világon mindennek megvan a maga rendeltetése. Kérdésedre pedig, kedves barátom, egy másik kérdéssel válaszolnék, s azt állítanám, hogy ha az égitestek lakhatók, akkor bizonyára lakottak is, vagy pedig lakottak voltak, vagy egykor majd lakottak lesznek.

- Nagyon helyes! - kiáltották az első sorokban; az elöl állók véleménye pedig törvény volt az utolsó sorokban állók számára.

- Logikusabban, helyesebben meg sem lehetett volna válaszolni ezt a kérdést - mondta a Gun Club elnöke. - A kérdés tehát az: lakhatók-e az égitestek? Én a magam részéről azt hiszem, hogy lakhatók.

- Én egészen biztos vagyok benne - felelte Michel Ardan.

- Vannak azonban érvek, amelyek ellene szólnak annak, hogy az égitestek lakhatók - ellenkezett valaki a hallgatóságból. - Ez a legtöbb égitesten csak akkor volna lehetséges, ha ott az élet alapelvei módosulnának. Hogy csak a bolygókat említsem, az ember elégne vagy megfagyna rajtuk, aszerint, hogy az illető bolygó kisebb vagy nagyobb távolságban van a Naptól.

- Sajnálom, hogy nincs szerencsém személyesen ismerni tisztelt hallgatómat, aki ellentmond nekem, mert megpróbálnék válaszolni neki. Ellenvetésének van bizonyos értéke, mégis azt hiszem, nem lenne nehéz bebizonyítanom, hogy tévedett. Minden érv, amely tagadja, hogy a bolygók lakhatók, megcáfolható. Ha fizikus volnék, azt mondanám neki, hogy a Nap szomszédságában levő bolygókon kevesebb kalóriamennyiség szabadul fel, mint a tőle távol esőkön. Ez az egyszerű jelenség elegendő ahhoz, hogy egyensúlyban tartsa a hőmérsékletet, s elviselhetővé tegye a miénkhez hasonló szervezetű élőlények számára. Ha természettudós volnék, számos tudományos kitűnőség véleményével egybehangzóan azt mondanám neki, hogy Földünkön a természetben eleven példák vannak arra, hogy a lakhatóság szempontjából az állatok egészen különböző feltételek között élnek. A halak a vízben lélegeznek, holott ez az elem más állatok számára halált jelent. A kétéltűek elég nehezen megmagyarázható kettős életet folytatnak; bizonyos tengeri állatok nagy mélységekben tartózkodnak, s 50-60 atmoszféra nyomást képesek elviselni anélkül, hogy ez az óriási nyomás összeroppantaná őket. Számos vízirovar érzéketlen a hőmérséklet iránt, s egyaránt előfordul a forró vizű forrásokban s a sarki tenger jégmezőin; el kell tehát ismerni, hogy a természet jelenségei igen változatosak, sokszor érthetetlenek - de az érthetetlen jelenségek reális volta azért semmiképpen sem tagadható. Ha vegyész volnék, azt mondanám neki, hogy a meteorokban, amelyek kétségtelenül a földi világon kívül keletkeztek, a vegyi elemzés a szén vitathatatlan jelenlétét mutatta ki - márpedig szén csak élő szervezetekből keletkezhet -, valamint azt, hogy Reichenbach tapasztalatai szerint ennek az anyagnak szükségszerűen "állatiasodnia" kellett. Végül pedig, ha teológus volnék, azt mondanám neki, hogy a megváltás, legalábbis Szent Pál szerint, nem csupán a Földre, hanem az egész világmindenségre vonatkozik. De én nem vagyok se teológus, se vegyész, se természettudós, se fizikus. És mélységes tudatlanságomban, minthogy a világegyetemet mozgató nagy törvényeket nem ismerem, csak ezt felelhetem: nem tudom, hogy lakottak-e a bolygók, s mivel nem tudom, hát odamegyek és megnézem!

Vajon merészelt-e új érvekkel élni a Michel Ardan elméletével szembeszálló ellenfél? Ezt lehetetlen megmondani, mert a tömeg úgy tombolt, ordított, hogy az őrült lármában senki sem juthatott szóhoz. Amikor ismét csend lett, még a legtávolabbi csoportokban is, a szónok az óriási siker után beszédéhez már csak a következő megjegyzést fűzte:

- Kedves jenki barátaim, önök gondolhatják, hogy én csupán felületesen érintettem ezt a nagy kérdést. Nem is volt szándékomban a nyilvánosság számára előadást tartani, s a hatalmas tárgykörből egyetlen tézist kiragadni és megvédeni. Egy egész sor érv szól még az égitestek lakható volta mellett. Nem foglalkozom velük. De engedjék meg, hogy végezetül kiemeljek egyetlenegy szempontot. Mit feleljünk azoknak, akik azt állítják, hogy a bolygók nem lakottak? Ezt kell felelnünk nekik: Önöknek az esetben igazuk lehet, ha bebizonyítást nyert, hogy a Föld a lehetséges világok legjobbika. De bármit mondjon is Voltaire, ez a tétel nincs bebizonyítva. A Földnek csak egy holdja van, míg a Jupiternek, az Uranusnak, a Saturnusnak, a Neptunusnak több hold áll a szolgálatában - ami nem megvetendő előny. Földünkön főként azért kényelmetlen az élet, mert tengelye nem áll merőlegesen a pályájához. Innen ered a nappalok és éjszakák egyenlőtlensége s az évszakok bosszantó különbsége. A mi szerencsétlen glóbuszunkon vagy túlságosan meleg van, vagy túlságosan hideg; az ember télen megfagy, nyáron megsül. Földtekénk a nátha, a nyálkahártyalob és a tüdőgyulladás hazája, míg a Jupiteren például, amelynek a tengelye csak egész csekély elhajlást mutat, a lakosság változatlan hőmérsékletet élvezhet. Ennek az égitestnek a felületén tavaszi, nyári, őszi és örökös téli övezetek vannak; minden Jupiter-lakó kiválaszthatja a neki legmegfelelőbb éghajlatot, s így egész életére mentesül a hőmérséklet ingadozásának hatásától. Önök, ugyebár, máris belátják, hogy a Jupiter sokkal jobb hely, mint a mi bolygónk, nem is szólva arról, hogy ott az év tizenkét esztendeig tart! Minden egyes év! Számomra az is nyilvánvaló, hogy ilyen csodás életkörülmények között a Jupiter lakói felsőbbrendű lények: a tudósok ott tudósabbak, mint minálunk, a művészek ott nagyobb művészek, a gonoszok kevésbé gonoszak, és jobbak a jók. A mi glóbuszunknak, sajnos, valami hibája van, s mi ezért sohasem érhetjük el a tökéletességnek ilyen fokát. S mi ez a hiba? Egy csekélység! Az, hogy a Föld forgási tengelye elhajlik keringési pályája síkjától.

- Sebaj! - kiáltotta egy szenvedélyes hang. - Egyesítsük erőnket, és találjunk fel olyan gépeket, amelyekkel egyenesbe hozzuk a Föld tengelyét!

Dörgő tapsvihar fogadta ezt a javaslatot, amely senki mástól nem eredhetett, mint J. T. Mastontól. Valószínű, hogy a mérnöki tudományok iránt táplált szenvedélye ragadta el a lobbanékony titkárt, s ezért kockáztatta meg ezt a merész javaslatot. De meg kell állapítanunk - mert ez az igazság -, hogy Maston ötlete zajos helyesléssel találkozott. S ha az amerikaiaknak meg lett volna az a bizonyos arkhimédészi támaszpontjuk, bizonyára meg is szerkesztettek volna egy akkora emelőt, amely képes lett volna felemelni a Földet - s kiegyenlítették volna a tengelyét. De hát éppen ez a támaszpont volt az, ami a merész mérnöknek hiányzott.

Ez a "rendkívül gyakorlati" ötlet mégis óriási sikert aratott. A vitát egy jó negyedórára felfüggesztették, s még később is, jóval később is sok szó esett az Egyesült Államokban a Gun Club örökös titkárának az erélyes hangon megfogalmazott javaslatáról.

Úgy tűnt, mintha J. T. Maston a közbeszólásával véget vetett volna az egész vitának. Ez volt a "végszó", amelynél keresve sem lehetett volna jobbat találni. Mikor azonban az izgatott tömeg végre lecsillapult, váratlanul felcsattant egy kemény, szigorú hang, s ezeket a szavakat vágta az emelvény felé:

- A szónok ez ideig kizárólag a képzelet világában kalandozott. Talán szíveskednék végre rátérni a tárgyra! Elméletek helyett fejtse ki most már a tervbe vett expedíció gyakorlati részét is!

Minden tekintet arra az egyénre irányult, aki ezeket mondotta. Sovány, száraz, erélyes arcú férfiú volt az illető; az álla alatt burjánzó szakáll amerikai divat szerint volt nyírva. Az izgatottan hullámzó tömeg lassan-lassan a hallgatóság első sorába sodorta a felszólalót. A férfi megállt, s összefont karral, izzó, kihívó tekintettel, rendületlenül fixírozta a népgyűlés szónokát. Kimondta, hogy mi a kívánsága, s azután elhallgatott; csöppet sem zavarta az ezer meg ezer feléje irányuló tekintet és az a rosszalló moraj, amit szavai kiváltottak. Minthogy azonban nem kapott rögtön választ, az előbbi éles, határozott hangon megismételte kérdését, s még hozzátette:

- Azért jöttünk ide, hogy a Holddal foglalkozzunk, nem pedig a Földdel.

- Igaza van, uram - felelte erre Michel Ardan. - A vita mellékvágányra tért. Térjünk vissza a Holdhoz.

- Uram - folytatta az ismeretlen -, ön azt állítja, hogy a mi bolygónk, a Hold lakott. No jó. Ha csakugyan vannak Hold-lakók, akkor ezek az egyének kétségtelenül lélegzés nélkül élnek, ugyanis - s erre a saját érdekében figyelmeztetem önt - a Hold felületén egyetlen molekulányi levegő sincs.

Erre az állításra Ardan felvetette rőt sörényes fejét. Látta már, hogy az ismeretlen a kérdés elevenjére tapintott, s meg kell birkóznia ezzel az emberrel. Most ő fixírozta kihívóan az ellenfelét, és így szólt:

- Ugyan! A Holdban nincs levegő? Ki állítja ezt, kérem?

- A tudósok.

- Igazán?

- Igazán.

- Uram - folytatta Michel Ardan -, tréfán kívül mondom, hogy én mélységesen tisztelem azokat a tudósokat, akik valóban tudnak is valamit. De mélységesen megvetem az olyan tudósokat, akik tudatlanok.

- Ismer ön olyan tudósokat, akik az utóbbi kategóriába tartoznak?

- Hogyne. Mégpedig egészen közelről ismerem ezeket az urakat. Franciaországban van egy, aki amellett kardoskodik, hogy "matematikai" képtelenség, hogy a madár repülni tudjon. Egy másik pedig elméletileg bebizonyította, hogy a halat nem arra alkotta a természet, hogy a vízben éljen.

- Nem ezekről van szó, uram. Bizonyítékul felsorolhatnék nem egy olyan nevet, amely ellen önnek nem lehet kifogása.

- Ez esetben ön szörnyű zavarba hozna engem, uram. Sajnos, tudatlan ember vagyok - mindenesetre boldogan tanulnék öntől.

- Hát akkor miért vet fel ön tudományos kérdéseket, ha azokat nem tanulmányozta? - kérdezte gorombán az ismeretlen.

- Hogy miért? - felelte Ardan. - Mert aki még csak nem is sejti, hogy micsoda veszélyek elé megy, az mindig bátor! Én nem tudok semmit, ez való igaz, de éppen ebben a fogyatékosságomban rejlik az erőm!

- Az ön fogyatékossága az őrültséggel határos! - kiáltotta az idegen mérgesen.

- Sebaj, ha őrületem a Holdba repít engem! - vágott vissza a francia.

Barbicane és a kollégái majd felfalták szemükkel a betolakodót, aki ily vakmerően akarta elgáncsolni vállalkozásukat. Senki sem ismerte ezt az embert. Az elnök aggódva mérlegelte a nyíltan kibontakozó vita esetleges következményeit, és szemrehányó pillantást vetett új barátjára. A gyűlés résztvevői feszülten figyeltek; komoly nyugtalanság vett erőt rajtuk, mert ez a szócsata felhívta figyelmüket a tervbe vett vállalkozás nehézségeire, s már attól kezdtek tartani, hogy az utazást csakugyan lehetetlen lesz megvalósítani.

- Uram - támadott megint Michel Ardan ellenfele -, számos vitathatatlan érv van, amely azt bizonyítja, hogy a Hold körül nincsen semmi levegő. Sőt kedvem lenne eleve kijelenteni, hogy ha volt is valamikor a Holdnak légköre, azt a Föld magához szívta. De nem teszem. Inkább cáfolhatatlan tényeket szegezek szembe az ön állításával.

- Szegezzen, uram, csupa fül vagyok! - felelte Michel Ardan tökéletes udvariassággal. - Szegezzen annyit, amennyi csak önnek jólesik.

- Ön tudja - mondta az ismeretlen -, hogy ha a fénysugár olyan közegen hatol át, mint a levegő, eltérül az egyenes vonaltól, más szóval: megtörik. Nos, amikor a Hold eltakarja a csillagokat, ezeknek a holdkorong szélét érintő sugarai sohasem térülnek el, a legkisebb mértékben sem: a sugártörés legcsekélyebb jelét sem mutatják. Amiből kétségtelenül az következik, hogy a Holdat nem veszi körül légkör.

Mindenki Michel Ardanra nézett. Ha a francia elfogadja ezt az észrevételt, le is kell vonnia belőle a megdönthetetlen következtetéseket.

- Ön valóban a lehető legjobb, sőt az egyetlen lehetséges érvet hozta fel - felelte Michel Ardan -, s egy tudós most bizonyára zavarba jönne, hogy mit válaszoljon. Én azonban csak annyit mondok önnek, hogy az érvelése nem feltétlen érvényességű, mert abból indul ki, hogy a Hold szögátmérője pontosan meg van határozva - pedig nincsen. De hagyjuk ezt most. Ellenben mondja azt meg nekem, kedves uram: az ön véleménye szerint vannak-e tűzhányók a Hold felületén?

- Kialudt tűzhányók vannak, de működésben levők nincsenek.

- Engedje meg, hogy én mégis azt állítsam, mégpedig anélkül, hogy ezzel áthágnám a logika törvényeit, hogy ezek a tűzhányók egy bizonyos időszakon át működésben voltak!

- Igen, ez bizonyos, de minthogy ezek a tűzhányók maguk szolgáltatják az égéshez szükséges oxigént, a kitörések semmiképp nem bizonyítják, hogy a Holdat légréteg veszi körül.

- Hagyjuk ezt most - felelte Michel Ardan. - Tekintsünk el az effajta érvektől, és térjünk rá a közvetlen megfigyelésekre. De figyelmeztetem önt, hogy én most nevekre fogok hivatkozni.

- Csak tessék.

- Mindjárt azzal kezdem. 1715-ben két csillagász, Louville és Halley május 3-án, midőn a holdfogyatkozást figyelték, egészen különös lobbanásokat vettek észre. A két csillagász ezeket a hirtelen és gyakran felvillanó fényeket a Hold légkörében kitört viharoknak tulajdonította.

- Louville és Halley - vágott vissza az ismeretlen - 1715-ben holdbéli jelenségeknek nézett olyan jelenségeket, amelyek kizárólag a Földhöz tartoznak, mint például a meteorok és egyéb jelenségek is, amelyek a mi légkörünkben mentek végbe, így hangzik a tudósok válasza ezekre a megállapításokra, s én csatlakozom az ő véleményükhöz.

- Hagyjuk most ezt - felelte Ardan, akit csöppet sem hozott zavarba a válasz. - Herschel 1787-ben a Hold felületén számos fényes pontot észlel, így van?

- Pontosan. De Herschel nem adott magyarázatot a fényes pontok keletkezéséről, s jelenlétükből semmiképp sem következtetett arra, hogy a Holdat levegőrétegnek kell körülvennie.

- Kitűnő válasz - bókolt Michel Ardan az ellenfelének. - Látom, ön rendkívül jártas a holdtanban.

- Nagyon jártas vagyok, uram, s még hozzáteszem, hogy a legkitűnőbb csillagvizsgálók, akik a legbehatóbban tanulmányozták a Holdat - Beer és Mölder urak -, azonos véleményen vannak: ők is azt állítják, hogy a Hold felületén nincs levegő.

Mozgolódás keletkezett a hallgatóság soraiban. A különös ember érvelése izgalmat keltett.

- Hagyjuk ezt - felelte Michel Ardan rendületlen nyugalommal -, s térjünk most rá egy fontos tényre. Egy kiváló csillagász, a francia Laussedat az 1860. július 18-i napfogyatkozás megfigyelése során megállapította, hogy a nagysarló szarvai kerekek és csonkák. Nos, ez a jelenség csakis úgy jöhetett létre, hogy a Hold légköre eltérítette a Nap sugarait. Ezt másként magyarázni nem lehet.

- Ez kétségtelen tény? - kérdezte izgatottan az ismeretlen.

- Teljesen kétségtelen!

A tömeg rokonszenvével erre ismét dédelgetett hőse felé fordult. Az ellenfél elhallgatott. Ardan ismét beszélni kezdett, s anélkül, hogy a nyert előnyt kihasználta volna, egyszerűen csak annyit mondott:

- Be kell látnia, kedves uram: nem lehet határozottan tagadni, hogy a Hold felületén légréteg van. Ez a levegőréteg valószínűleg igen ritka, igen vékony, a tudomány mai álláspontja szerint azonban mégiscsak létezik.

- De a hegyeken nincs levegő, állítom továbbra is, ha tetszik önnek, ha nem! - vágott vissza az ismeretlen, aki továbbra sem tágított az igazától.

- A hegyeken nincs levegő, csak a völgyek mélyén, s a légréteg magassága mindössze pár száz láb.

- Ajánlom mindenesetre, hogy kellő óvatossággal járjon el, mert a Holdon a levegő rettenetesen ritka lesz!

- Sose féltsen engem, drága uram! Elég levegő lesz ott egy szál ember számára! Egyébként ha már odafenn leszek, legjobb tehetségem szerint takarékoskodni fogok a levegővel, s csak egészen kivételes alkalmakkor szippantok egyet belőle!

Száz- meg százezer torok harsogó nevetése reszkettette meg a titokzatos idegen dobhártyáját, de ez büszkén felvetette fejét, s végigjártatta tekintetét a tömegen.

- Nos - folytatta Michel Ardan fesztelenül -, minthogy megegyeztünk abban, hogy a Hold felületén van bizonyos mennyiségű levegő, kénytelenek vagyunk bizonyos mennyiségű víz jelenlétét is elfogadni. Ez a következtetés számomra igen nagy örömet jelent. S most engedje meg, kedves ellenfelem, hogy még egy megjegyzést tegyek. Mi csak a holdtányér egyik oldalát ismerjük. S ha a velünk szembenéző oldalán kevés is a levegő, lehet, hogy a túlsó felületén nagyon is sok levegő van.

- Miért gondolja ezt?

- Mert a Hold a Föld vonzóereje következtében tojásdad alakot öltött, s mi a keskenyebbik végét látjuk. Hansen számításai alapján ebből az következik, hogy a Hold súlypontja a másik féltekén van. Ennek következtében pedig az egész levegő- és víztömeg bolygónk teremtésének első napjaiban áthúzódott a túlsó oldalra.

- Merő képzelődés! - kiáltotta az ismeretlen.

- Nem, ez színtiszta elmélet, amely a mechanika törvényein alapul, s szerintem nehezen is cáfolható meg. A gyülekezethez fordulok tehát, s felteszem szavazásra a kérdést: lehetséges-e, hogy a Holdon is élet van, úgy, mint a Földön?

A háromszázezer főnyi tömeg tapsorkánnal felelt a kérdésre. Michel Ardan ellenfele még szólni akart, de hangját elnyelte a lárma. Fenyegető kiáltások záporoztak feléje.

- Elég volt! Hallgasson! - hallatszott mindenfelől.

- Betolakodó! El kell kergetni! - mondták mások.

- Ki vele! Ki vele! - kiáltozta a felingerült tömeg.

Az idegen keményen megkapaszkodott az emelvényben, s nem mozdult; rendületlenül állta a vihart. A tömeg haragja már-már veszedelmes méreteket öltött, de Michel Ardan egy kézmozdulattal csendet teremtett. A lovagias francia nem szolgáltatta ki ellenfelét a fenyegetőző tömegnek.

- Óhajt még néhány szót szólni? - fordult nagyon nyájasan az idegenhez.

- Igenis! Száz szavam van még! Ezer szavam! - fortyant fel az ismeretlen. - Eh, mit, egy szavam volna még csupán! Ha ön kitart az elhatározása mellett, akkor ön... akkor ön...

- Meggondolatlan vagyok? Ugyebár, ezt akarta mondani? De hogyan vádolhat ön engem meggondolatlansággal, amikor én megkértem Barbicane barátomat, hogy hengerkúp alakú lövedéket gyártasson, amelyben nem kell útközben mókus módjára örökösen bukfenceznem?

- Szerencsétlen ember! Az irtózatos ellenlökés már az induláskor darabokra tépi önt!

- Kedves ellenfelem, ön most rátapintott az egyetlen, a valódi nehézségre. Énnekem azonban olyan kitűnő véleményem van az amerikaiak technikai leleményességéről, hogy azt hiszem, ezt is képesek megoldani.

- De hát a légréteget szédületes sebességgel átszelő lövedék óriási hőt fejleszt!

- Ó, kérem, a lövedék fala elég vastag, s én egész rövid idő alatt szelem át a légréteget!

- És az élelem? És a víz?

- Kiszámítottam, hogy egy évre elegendőt vihetek magammal. Utazásom pedig négy napig tart csupán!

- S a levegő? Hogyan lélegzik útközben?

- Kémiai úton állítok elő levegőt.

- S a zuhanás, ha netán mégis megérkezik a Holdba?...

- A zuhanás gyorsasága hatszorta kisebb lesz, mint ha a Földre zuhannék, mert a nehézségi erő a Hold felületén hatszorta kisebb, mint a Földön.

- De még mindig oly nagy, hogy ön pozdorjává törik, mint az üveg!

- Mi akadálya van annak, hogy kellőképpen alkalmazott s megfelelően időzített gyújtórakétákkal lassítsam a zuhanást?

- Tegyük fel, hogy minden nehézséget sikerül leküzdeni, hogy sikerül elhárítani minden akadályt, hogy az eshetőségek mindenben kedvezően alakulnak az ön számára, s ön épkézláb megérkezik a Holdba - de hogyan fog onnan visszatérni?

- Nem térek vissza!

A tömeg elnémult e fenségesen egyszerű válasz hallatára. De hallgatása beszédesebb volt minden üdvrivalgásnál. Az ismeretlen kihasználta a pillanatnyi csendet, hogy még egyszer s utoljára felemelje tiltakozó szavát:

- Ön feltétlenül elpusztul, s halála egy eszeveszett őrült halála lesz; még csak nem is használ vele a tudománynak!

- Folytassa csak, nyájas ismeretlen, ön igazán roppant kellemes dolgokat jósol nekem!

- Ez már több a soknál! - kiáltott fel Ardan ellenfele. - Nem is tudom, miért folytatom még ezt a komolytalan vitát! Hát csak vágjon neki ennek az őrült vállalkozásnak, ha örömét leli benne! Nem önt terheli érte a felelősség!

- Ejha! Ez már kissé erős!

- Ahogy mondom: az ön tetteiért másvalaki felelős!

- Mégpedig kicsoda, kérem? - kérdezte Michel Ardan követelően.

- Az a tudatlan alak, aki ezt az esztelen, nevetséges vállalkozást megszervezte!

Az idegen egyenest Barbicane ellen intézte ezt a támadást. Attól a perctől kezdve, hogy az ismeretlen férfi először közbeszólt, az elnöknek óriási erőfeszítésébe került, hogy uralkodjék magán, s "bírja a nyomást", mint a túlfűtött kazán, de most, hogy ilyen súlyos sértést vágtak a fejéhez, talpra ugrott, s neki akart rontani az ellenfélnek, aki kihívóan szembenézett vele. De mielőtt hozzáférhetett volna, egyszerre csak elválasztották tőle.

Száz izmos kar emelte fel hirtelen a dobogót, s mint valami hatalmas pajzson, diadalmenetben vitte tovább a rajta levőket. A Gun Club elnökének ilyenformán osztoznia kellett Michel Ardannal a dicsőségben. A dobogó nehéz volt, de akik cipelték, folytonosan váltogatták egymást. Mindenki tülekedett, veszekedett, harcolt, hogy válla erejével ő is részt vehessen a tüntetésben.

Az ismeretlen férfi a nagy tolongásban könnyen kereket oldhatott volna, de esze ágában sem volt eltűnni. Ámbár - átfurakodhatott volna-e a sűrű tömegen? Aligha. Tény, hogy ott maradt az első sorban; keresztbe font karral állt, s majd felfalta szemével Barbicane-t.

Az elnök egy pillanatra sem vesztette el szem elől az ismeretlent. A két férfi tekintete egymásnak szegeződött, mint két, összecsapásra készülő párbajtőr.

A diadalmenet az óriási tömeg fülsiketítő üdvrivalgása közepette haladt tovább. Michel Ardan szemlátomást élvezte a dolgot. Arca csak úgy sugárzott. A dobogó néha úgy himbálódzott, ingott, mint a tenger hullámain bukdácsoló hajó. A gyűlés két hőse azonban oly biztosan állt a talpán, akár a tengerész, meg se moccantak, míglen hajójuk baleset nélkül befutott Tampa Town kikötőjébe.

Michel Ardannak sikerült szerencsésen elszöknie keménykezű bámulói veszedelmes búcsúölelései elől. A Franklin-szállóba menekült, felrohant a szobájába, s fürgén ágyába bújt. Százezer ember - egy egész hadsereg - őrködött az ablaka alatt.

Egy rövid, de annál súlyosabb, döntő fontosságú jelenet játszódott le eközben a titokzatos idegen és a Gun Club elnöke között. Amikor Barbicane-nak sikerült végre kiszabadulnia az ünnepeltetésből, egyenesen odalépett az ellenfele elé.

- Kövessen! - vetette oda neki kurtán.

Az ismeretlen férfi követte a rakodópart felé igyekvő Barbicane-t. Csakhamar egyedül voltak, kettesben, a Jone's Fallra nyíló móló bejáratánál.

Ellenségesen méregették egymást.

- Kicsoda ön? - kérdezte Barbicane.

- Nicholl kapitány vagyok.

- Sejtettem. Ez ideig még nem hozta utamba a véletlen...

- Azért jöttem ide, hogy az útjába álljak!

- Ön megsértett!

- Méghozzá nyilvánosan.

- Elégtételt fog adni nekem a sértésért.

- Akár rögtön.

- Nem. Azt akarom, hogy ezt a legnagyobb titokban, magunk között intézzük el. Tampától három mérföldnyire van egy erdő, a Skersnaw. Ismeri?

- Ismerem.

- Hajlandó ön holnap reggel öt órakor az erdő egyik szélén elindulni a sűrűbe?

- Hajlandó vagyok, ha ön ugyanakkor elindul az erdő másik széléről.

- Ne felejtse magával hozni puskáját - mondta Barbicane.

- Ön se a magáét - felelte Nicholl.

E hűvös hangú párbeszéd után a Gun Club elnöke és a kapitány hátat fordított egymásnak. Barbicane visszatért a szállására, de ahelyett, hogy néhány órára lepihent volna, töprengésbe merülve virrasztotta át az éjszakát. Törte a fejét, hogyan lehetne semlegesíteni a lövedék belsejében az ellenlökés hatását, megoldást keresett a nehéz problémára, amelyet Michel Ardan a népgyűlésen a vita során felvetett.

Mialatt az elnök és a kapitány megbeszélte a rettenetes vad párbaj feltételeit, amelyek folytán mindkét ellenfél embervadásszá lesz, Michel Ardan a diadalút fáradalmait pihente ki. Ha ugyan az egyáltalán pihenésnek volt nevezhető. Amerikában ugyanis olyan kemények az ágyak, mint valami márványasztal vagy gránitlap.

Ardan tehát meglehetősen rosszul aludt, forgolódott, hánykolódott törülköző nagyságú lepedőjén, s arról álmodott, mennyivel kényelmesebb fekvőhelyet készít ő majd magának a lövedékben, amikor egyszerre csak valami nagy robajra ébredt. Izgatott dörömbölés reszkettette meg az ajtaját, mintha kívülről valami vasszerszámmal döngették volna. A hajnali csendháborítást hangos ordítás kísérte:

- Nyisd ki! Az ég szerelmére, nyisd ki már!

Ardannak sehogy sem volt ínyére, hogy eleget tegyen a lármás felszólításnak. Végül mégiscsak felkelt, kinyitotta az ajtót, amikor már majdnem rátörte a konok látogató. A Gun Club titkára rontott be a szobájába. Bomba sem vágódhatott volna be hozzá kíméletlenebbül.

- Tegnap este - ordította J. T. Maston - elnökünket nyilvánosan megsértették a népgyűlésen! Párbajra hívta ki ellenfelét, aki nem más, mint Nicholl kapitány! Ma reggel verekednek meg a skersnaw-i erdőben! Ezt magától Barbicane-tól hallottam! Semmivé lesz a tervünk, ha az elnököt megölik! Ezt a párbajt tehát meg kell akadályozni! Márpedig csak egyetlenegy ember van a világon, akinek elég erős befolyása lehet Barbicane-ra, hogy álljon el a párbajtól, s ez az ember te vagy, Michel Ardan!

Ardan kísérletet sem tett, hogy félbeszakítsa J. T. Maston szóáradatát. Gyorsan magára rántotta tehát bőre szabott nadrágját. Két perc sem telt belé, s a két barát már Tampa Town külvárosa felé nyargalt.

Maston így hát "futtában" tájékoztatta Ardant a helyzetről. Feltárta előtte Barbicane és Nicholl ellenségeskedésének valódi okát. Elmondta, hogy ez az ellenségeskedés már régi keletű. Közös jó barátaiknak köszönhető csak, hogy az elnök és a kapitány mostanáig szemtől szembe sosem találkozott. Maston hozzáfűzte még, hogy a két férfiú vetélkedésének oka csupán lemez- és golyókérdés, végül, hogy Nicholl már régóta keresi az alkalmat, hogy kitölthesse hosszú ideje táplált bosszúvágyát. Ez volt a célja a népgyűlésen felidézett jelenetnek.

Amerikában a párbajok egy irtózatos fajtája dívik. A két ellenfél az erdő sűrűjében keresi egymást, a bozót szélén leselkednek egymásra, a fák közé lövöldöznek, mintha dúvadra vadásznának. A párbajozó felek irigykedve gondolnak ilyenkor a prérik indiánjaira, akik velük született csodálatos képességgel, villámgyors felfogással, ravaszsággal, találékonysággal biztosan követik a nyomokat: megérzik az ellenséget. Ennél a párbajnál a legkisebb tévedés vagy ingadozás, egyetlen botlás halált hozó lehet. A jenki többnyire kutyájával megy a párbajra; vadász és üldözött vad egy személyben: az ellenfelek órák hosszat hajszolják egymást.

- Micsoda ördögi fickók vagytok ti! - kiáltott fel Michel Ardan, amikor a társa behatóan elmagyarázta neki a párbaj lefolyását.

- Mi már csak ilyenek vagyunk - felelte J. T. Maston szerényen. - De most már siessünk, kérlek.

Hiába rohant át Michel Ardan a titkárral eszeveszetten a még harmatos síkságon, hiába gázolt át rizsföldeken és patakokon; hiába vágott át toronyiránt a legrövidebb úton: fél hat volt már, mire a skersnaw-i erdőhöz értek. Barbicane fél órával korábban hatolt be a sűrűbe.

Egy öreg favágó dolgozott az erdőszélen; a kidöntött törzsekből fát hasogatott. Maston odarohant hozzá, s rákiáltott:

- Nem látott egy puskás embert az erdőbe menni? Barbicane-t, az elnököt... a legjobb barátomat!...

A Gun Club tiszteletre méltó titkára naivságában azt hitte, hogy szeretett elnökét az egész világ ismeri. De a favágó csak értetlenül bámult rá.

- Nem látott erre egy vadászt? - kérdezte ekkor Ardan.

- Vadászt? Azt láttam - felelte a favágó.

- Mikor látta? Régen?

- Vagy egy órája.

- Elkéstünk! - kiáltott fel Maston.

- Lövéseket is hallott? - kérdezte Michel Ardan.

- Nem hallottam.

- Egyetlenegyet sem?

- Nem én. A vadásznak nincs ma szerencséje.

- Mit tegyünk? - kérdezte Maston.

- Gyerünk az erdőbe! Alighanem kapunk egy golyót, amit nem is nekünk szántak.

- Nem bánom! - kiáltott fel Maston szenvedélyesen. - Eresszenek inkább tíz golyót az én kobakomba, mintsem egyet Barbicane fejébe!

- Hát akkor előre! - mondta Ardan, s megszorította társa kezét.

A két barát pillanatok múlva eltűnt az erdő sűrűjében. Óriási ciprusok, szikomorfák, tulipánfák, olajfák, tamarinduszok, örökzöld tölgyek és magnóliák rengetegében jártak. Az ágak összevissza fonódó szövevényén át nem láthattak messzire. A két férfi egymás mellett haladt: némán gázoltak a magas fűben, utat törtek a liánok erős indái között, fürkésző pillantásokat vetve a bokrok közé, a sűrű lomb sötétjébe rejtett ágakra, s minden lépésnél várták, hogy eldördüljenek a puskák.

Semerre sem bukkantak Barbicane nyomára az erdőben. Vakok módján törtek előre a szinte járatlan csapásokon; pedig valamely indián lépésről lépésre követte volna itt az ellenfél nyomát.

Egyórai hasztalan keresgélés után a két férfi megállt. Rettenetes nyugtalanság fogta el őket.

- Úgy látszik, vége mindennek - mondta Maston csüggedten. - Barbicane nem az az ember, aki furfangosan tőrbe ejti ellenségét, vagy taktikázik vele! Ő annál sokkal bátrabb és nyíltszívűbb! Biztosra veszem, hogy az elnök egyenes úton ment, belerohant a veszélybe, de valószínűleg olyan távol járt a favágótól, hogy a szél nem hozta el az erdőszélig a puskaropogás hangját.

- Minekünk mégiscsak hallani kellett volna! - mondta erre Michel Ardan. - Márpedig egyetlen dörrenést sem hallottunk, mióta a fák között járunk...

- Alighanem elkéstünk! - jajdult fel Maston kétségbeesetten.

Michel Ardan nem tudta, mit feleljen erre. A két férfi folytatta útját. Időnként hangosan kiáltoztak, hol Barbicane-t, hol meg Nichollt hívták, de kiáltásukra nem jött válasz. Csak egy-egy felriasztott madársereg röppent fel vidám csiviteléssel, s máris eltűnt az ágak között, hol meg néhány megriadt dámszarvas menekült előlük hanyatt-homlok a sűrűbe.

Még egy óra hosszat folytatták a keresgélést. Az erdő nagy részét már átkutatták. Semmi jel sem árulta el, hogy a párbajozók itt jártak volna. Kétségbe kellett vonniuk a favágó állítását, s Ardan már azon volt, hogy abbahagyja a hiábavaló keresgélést, amikor Maston egyszerre csak megállította.

- Pszt! - suttogta. - Ott van valaki!

- Mit mondasz? - kérdezte Michel Ardan.

- Igen, egy embert látok ott. Mozdulatlanul áll. Puska nincs a kezében. Mi a csodát csinál az ott?

- Megismered? - kérdezte Michel Ardan, aki rövidlátó volt, s ilyen esetben nem sok hasznát vette a szemének.

- Igen, igen! Most megfordul! - felelte Maston.

- Ki az hát?...

- Nicholl kapitány!

- Nicholl? - kiáltott fel Michel Ardan. Rettenetesen elszorult a szíve.

- Nicholl kezében nincs fegyver! Mit jelent ez? Hogy nem kell többé tartania ellenfelétől?

- Menjünk oda hozzá, majd megtudjuk, mihez tartsuk magunkat - mondta Michel Ardan.

Ötven lépést sem tett azonban a társával, amikor ismét megálltak, hogy jobban szemügyre vegyék a kapitányt. Vérszomjas, bosszút lihegő emberrel kerülnek szembe - gondolták. S megdöbbenve torpantak meg, midőn közelről látták a kapitányt.

Két óriási tulipánfa között valami sűrű szemű háló feszült, s a hálóban, egymásba gabalyodott szárnyakkal, panaszosan csipogva, egy kis madárka vergődött. De a hálót nem emberi lény, nem valamely madarász gyilkos keze csomózta a fák közé, hanem egy galambtojás nagyságú, óriási lábú mérges pók, amely ezen a tájon otthonos. A fertelmes állat abban a pillanatban, amikor le akart csapni zsákmányára, hirtelen meghátrált, s a tulipánfa magas ágai közé menekült, mert észrevette, hogy őt magát is veszélyes ellenség fenyegeti.

Nicholl kapitány fegyvere a földön hevert. Ő maga, veszélyes helyzetéről megfeledkezve, minden figyelmét annak szentelte, hogy óvatosan, gyöngéden kiszabadítsa a kis madarat a szörnyű pók hálójából. Amikor ez végre sikerült, szárnyra bocsátotta a madárkát, ez vidám szárnycsapással felröppent, s pillanat alatt eltűnt a lombok között.

Nicholl meghatottan követte tekintetével a tovaszálló madarat, amikor egyszerre csak egy ellágyult hang szólalt meg a közelében:

- Derék ember maga, kapitány!

Nicholl megfordult. Michel Ardan állt előtte, s most sokatmondó hangsúllyal megismételte:

- És kedves ember!

- Michel Ardan?! - kiáltott fel a kapitány. - Mit keres itt, uram?

- Kezet akarok szorítani magával, Nicholl. És meg akarom akadályozni, hogy megölje Barbicane-t, vagy hogy Barbicane ölje meg magát.

- Barbicane! - kiáltotta a kapitány. - Két teljes órája keresem, és nem bírok a nyomára akadni. Hol bujkál?...

- Nicholl! - tiltakozott Michel Ardan. - Ne legyen udvariatlan! Adjuk meg az ellenfeleinknek az illő tiszteletet! Legyen nyugodt, ha Barbicane életben van, megtaláljuk, annál is inkább, mert ő meg bizonyára magát keresi. Bár meglehet, hogy ő is valami foglyul ejtett madár kiszabadításával szórakozik. De azt máris kijelentem magának, Nicholl, ha megtaláljuk őt, párbajról szó sem lehet!

- Barbicane elnök között és énközöttem oly éles az ellentét - felelte komoran Nicholl -, hogy csakis egyikőnk halálával lehet...

- Ugyan, ugyan! - vágott a kapitány szavába Ardan. - Maguk talán gyűlölködnek egymásra, de az ilyen derék emberek, mint maguk ketten, mégiscsak becsülik egymást. Nem fognak megverekedni.

- Nem állok el a párbajtól, uram!

- Dehogyisnem!

- Kapitány úr! - szólalt meg ekkor J. T. Maston mély érzelemmel. - Én az elnök barátja vagyok, az alter egója, a másik énje. Ha ön mindenáron meg akar ölni valakit, lőjön le engem. A dolog teljesen egyre megy.

- Uram - mondta Nicholl, görcsösen megmarkolva fegyverét -, ezek a tréfák...

- Maston barátom nem tréfál - felelte Michel Ardan. - És én teljesen megértem őt, hogy kész a puskacső elé állani szeretett barátjáért! De Nicholl kapitány golyója sem Barbicane életét, sem Maston életét nem fogja kioltani, mert én olyan csábító ajánlatot teszek majd a két ellenfélnek, hogy azt mindketten szíves örömest elfogadják.

- S mi volna az? - kérdezte Nicholl hitetlenül.

- Türelem - felelte Ardan. - Azt csak Barbicane jelenlétében mondhatom meg.

- Keressük meg hát Barbicane-t! - kiáltotta erre a kapitány.

A három férfi máris megindult. A kapitány kiszedte fegyveréből a töltényeket, aztán vállára vetette a puskát, s ideges léptekkel, szótlanul követte a másik kettőt.

Fél óra hosszat hiába keresgélték Barbicane-t. Mastont baljós sejtelem gyötörte. Zord tekintettel kémlelte Nichollt, s azon töprengett, vajon nem hajtotta-e már végre bosszúját a kapitány. Szegény Barbicane talán golyótól találva, vérbe fagyva, holtan hever valahol a sűrű bokrok alatt. Michel Ardan ugyanezeket a gondolatokat forgatta a fejében, s mind a kettő gyanakvó pillantást lövellt már a kapitányra, amikor Maston hirtelen megtorpant.

Húszlépésnyi távolságban, egy óriási katalpa tövében egy emberi alak ült a magas fűben, mozdulatlanul a fa törzsének támaszkodva.

- Ez ő! - mondta Maston.

Barbicane nem mozdult. Ardan a kapitány szemébe mélyesztette tekintetét, de ez meg se moccant. Ardan ekkor néhány lépést tett s felkiáltott:

- Barbicane! Barbicane!

Semmi válasz. Ardan a barátjához rohant, de amikor karon akarta ragadni, hirtelen megtorpant s meglepetésében hangosan felkiáltott.

Barbicane, ceruzával a kezében, képleteket és mértani ábrákat irkált a zsebkönyvébe. Töltetlen fegyvere a földön hevert.

A tudós férfiú annyira elmerült munkájában, hogy ő is teljesen megfeledkezett a párbajról, bosszújáról. Nem látott, nem hallott. Amikor azonban Michel Ardan megérintette a kezét, kiegyenesedett, s csodálkozó arccal bámult rá.

- Á! Te vagy az? - kiáltott fel kisvártatva. - Hogy kerülsz ide? Megvan, kedves barátom! Megtaláltam!

- Kit? Mit?

- A megoldást!

- Miféle megoldást?

- Hogy a lövedék kilövésénél hogyan lehet semlegesíteni az ellenlökés hatását!

- Igazán? - kacsintott Michel a kapitányra.

- Igenis! Víz kell ide! Tiszta víz, amely rugó gyanánt működik... Á, Maston! - kiáltotta Barbicane. - Maga is itt van?

- Ő is itt van - felelte Michel Ardan. - S engedd meg, hogy mindjárt a derék Nicholl kapitányt is bemutassam neked!

- Nichollt? - kiáltotta Barbicane, hirtelen talpra ugorva. - Bocsásson meg, kapitány úr! - mondta. - Teljesen megfeledkeztem róla... állok máris a rendelkezésére...

Mielőtt még azonban az ellenségek szóhoz jutottak volna, Michel Ardan hirtelen közéjük lépett.

- Az ördögbe is! - mondta. - Ezer szerencse, hogy te meg ő, két ilyen derék ember előbb össze nem találkozott! Akkor mi most elsirathatnánk kettőtök közül az egyiket. Hál' isten, most már nincs mitől tartanunk! Aki képes annyira megfeledkezni a gyűlöletéről, hogy egészen belemerül egy erőműtani probléma megoldásába vagy abba, hogyan lehet kifogni egy pókon - nos, az ilyen emberek gyűlölködése nem veszedelmes!

És Michel Ardan elmesélte az elnöknek, hogy min kapták rajta a kapitányt.

- És most kérdezem magukat - fejezte be elbeszélését -, hogy két ilyen derék embernek, mint maguk ketten, csakugyan nincs jobb dolga, mint hogy kölcsönösen puskagolyóval loccsantsák szét egymás agyvelejét?...

A helyzet kissé nevetséges volt, s annyira váratlan, hogy se Barbicane, se Nicholl nem tudta, mint viselkedjék a másikkal szemben. Michel Ardan megérezte ezt, s rögtön elhatározta, hogy sietteti a kibékülést.

- Igen tisztelt, drága barátaim - kezdte legelbűvölőbb mosolyával -, maguk között kezdettől fogva csupán egy félreértés volt. Egy félreértés, és semmi más. Nos, akkor hát bizonyítsák be, hogy véget ért maguk között a harag. Minthogy pedig mind a ketten bátor emberek, akik életük kockáztatásától sem riadnak vissza, fogadják el őszinte szívvel a javaslatomat.

- Halljuk! - mondta Nicholl.

- Barbicane barátom szilárdan hiszi, hogy a lövedéke egyenesen megérkezik a Holdba.

- Úgy van - felelte az elnök.

- Nicholl barátom pedig meg van győződve, hogy a lövedék visszazuhan a földre.

- Ez holtbiztos! - kiáltotta a kapitány.

- No jó - folytatta Michel Ardan. - Én nem szándékozom rábírni magukat egy közös vélemény elfogadására, hanem egyszerűen azt javasolom: jöjjenek velem, majd meglátják, megállunk-e útközben!

- Micsoda?! - kiáltott fel J. T. Maston megdöbbenve.

E váratlan javaslat hallatára a vetélytársak egymás szemébe néztek. Figyelmesen fürkészte mindegyik a másik arcát. Barbicane várta a kapitány válaszát. Nicholl pedig az elnök szavát leste.

- Nos? - kérdezte Michel hízelgő hangon. - Hiszen már nem kell félni az ellenlökéstől!

- Megyek! - vágta rá gyorsan Barbicane.

Bárhogyan is sietett azonban a válasszal az elnök, ugyanabban a pillanatban hangzott el Nicholl beleegyezése is.

- Hurrá! Bravó! Hip, hip, hurrá! - kiáltotta Michel Ardan, s megragadta a két ellenfél kezét. - Az ügy ezek szerint el van intézve. S most engedjék meg, barátaim, hogy francia szokás szerint megvendégeljem magukat. Gyerünk ebédelni!

Nicholl kapitány és Barbicane elnök becsületbeli ügyéről és annak különös befejezéséről még aznap tudomást szerzett egész Amerika. A lovagias európai szerepe a párbajban, váratlan javaslata, amellyel egy csapásra megoldotta a válságos helyzetet, a két vetélytárs egyidejű beleegyezése ebbe a javaslatba, Franciaország és az Egyesült Államok közös indulása a Hold meghódítására - mindez még csak növelte Michel Ardan népszerűségét.

Tudjuk, hogy a jenkik milyen őrületes szenvedéllyel képesek lelkesedni valakiért. Elképzelhetjük, hogy micsoda lelkesedést váltott ki a vakmerő francia abban az országban, ahol magas rangú, komoly tisztviselők befogják magukat egy-egy népszerű táncosnő kocsija elé, s diadalmenetben viszik végig a városon. Michel Ardan lovait csak azért nem fogták ki a kocsijából, mert nem volt se lova, se kocsija, de a lelkesedés minden egyéb jelével elhalmozták. Nem volt az Egyesült Államoknak egyetlen polgára sem, aki szívvel-lélekkel ne lett volna vele. Ex pluribus unum, ez az Egyesült Államok jelmondata.

Michel Ardannak ettől a naptól fogva nem volt többé egy percnyi nyugta sem. Az Egyesült Államok minden tájáról érkezett küldöttségek zaklatták szüntelenül. Akár tetszett neki, akár nem, fogadnia kellett őket. Se szeri, se száma a sok embernek, akikkel kezet szorított, összetegeződött. A fáradtságtól már alig állt a lábán. Teljesen berekedt a rengeteg szónoklattól; érthetetlen hangok hagyták csak el az ajkát. Sorjában kellett pohárköszöntőt mondania az Egyesült Államok minden államára, amitől kis híján, hogy gyomor- és bélhurutot nem kapott. Mindenki más már az első napon megrészegült volna ekkora sikertől, de Ardan ebben a kissé kótyagos állapotában is az a szellemes és kedves fickó maradt, aki volt.

Mindenféle küldöttség ostromolta Michel Ardant. A "holdkórosok" is tudták, mivel tartoznak a Hold jövendőbeli meghódítójának: ők is küldöttséget menesztettek hozzá. Amerikában elég sok a holdkóros, s egy napon néhány ilyen szerencsétlen felkereste Ardant, s azt kívánta tőle, hogy térjenek vissza együtt szülőföldjükre, a Holdba. A küldöttség egyes tagjai azt állították, hogy ők beszélnek holdnyelven, s Ardant is meg akarták tanítani rá. Ez készségesen belement ártatlan bolondériájukba, s vállalta, hogy üzeneteket ad át holdbéli barátaiknak.

- Különös őrület ez! - mondta Barbicane-nak, miután sikerült megszabadulnia a holdkórosoktól. - S olyan őrület, ami gyakran éles eszű embereken is kitör. Egyik legkiválóbb tudósunk, Arago említette nekem, hogy sok roppant okos és igen mérsékelt nézeteket valló ember idegei felmondják a szolgálatot, és hihetetlen furcsaságokat követnek el, valahányszor a Hold hatása alá kerülnek. Hiszel abban, hogy a Hold hatással van a betegségekre?

- Nem nagyon - felelte a Gun Club elnöke.

- Én sem hiszek benne, noha a történelem meglepő tényeket jegyzett fel. Így például az 1693. évi járvány idején a legtöbb ember január 12-én, a holdfogyatkozáskor pusztult el. A híres Bacon minden holdfogyatkozáskor elájult, és csak akkor tért magához, amikor az égitest teljesen kilépett az árnyékból. VI. Károly királyon hat ízben tört ki 1399-ben az őrültség, újhold és telihold idején. Az orvosok a nyavalyatörést a holdváltozással hozták kapcsolatba. Úgy látszik, az idegbajokra is hatással van a Hold. Mead egy gyermekről beszél, akit görcsök fogtak el, valahányszor a Hold szemben állt a Nappal. Gall megfigyelte, hogy a gyenge idegzetű egyének izgalmi állapota havonta két ízben fokozódik, mégpedig újhold és telihold idején. S ezer ilyesféle megfigyelést tettek a szédüléssel, a visszatérő lázakkal, a holdkórossággal kapcsolatban, mely mind azt látszik bizonyítani, hogy a Holdnak valamely titokzatos befolyása van a Földön tapasztalt betegségekre.

- De hát hogyan és miért? - kérdezte Barbicane.

- Hogy miért? - felelte Ardan. - Erre én csak azt felelem, amit Arago mondott, 1900 évvel Plutarkhosz után: "Talán azért, mert nem is igaz!"

Michel Ardan dicsősége tetőpontjára ért, s nem menekedhetett meg a híres emberekre nehezedő kínos zaklatástól. Élelmes vállalkozók mutogatni akarták. Barnum egymilliót kínált neki, ha beleegyezik, hogy városról városra végigutaztassa az Egyesült Államokon, s mutogassa, mint valami különös állatot. Michel Ardan közönséges elefántidomítónak titulálta, és rövid úton távolította el a cirkuszigazgatót.

Ardan nem volt hajlandó kötélnek állni, hogy kielégítse a tömeg kíváncsiságát. Arcképei azonban elterjedtek az egész világon, s díszhelyet foglaltak el a fényképalbumokban. Képmásairól mindenféle méretű levonatok készültek, életnagyságtól kezdve az egészen apró bélyegekig, s mindenki megszerezhette magának a rajongva csodált hős képét. Michel Ardan a legkülönbözőbb helyzetekben volt kapható: fej- vagy mellképben, álló helyzetben, szemben, oldalnézetben, háromnegyed profilban és hátnézetben is. Fényképeit több mint 1 500 000 példányban sokszorosították. Micsoda fényes alkalma lett volna, hogy ereklyeként árulja önmagát, ő azonban nem élt ezzel az alkalommal. Pedig ha csak egy dollárjával adta volna el darabonként a hajszálait, vagyont szerezhetett volna, s még mindig elég haj maradt volna a fején.

Őszintén megvallva, Ardan nem idegenkedett ettől a nagy népszerűségtől. Sőt, ellenkezőleg: nagyon is kedvére volt. A nagyközönség rendelkezésére állt, levelezésben volt az egész világgal. Szellemes mondásait mindenfelé idézték, és buzgón terjesztették, főleg azokat, amelyeket Ardan sohasem mondott. Az emberek szokás szerint nem fukarkodtak javára írni minden elmés mondást - minthogy Ardan valóban szellemes volt.

Nemcsak a férfiak rajongtak Ardanért, hanem a nők is. Hány "fényes partit" csinálhatott volna, ha kedve lett volna "beevezni a házasság révébe"! Főleg a negyven év óta lábon hervadozó öreg "miss"-ek ábrándoztak éjjel-nappal a nevezetes férfiú fényképe előtt.

Százszámra találhatott volna magának feleséget, akkor is, ha feltételül szabja a nőknek, hogy kövessék őt a levegőbe. A nőkben - ha nem félnek mindentől - rettenthetetlen bátorság lakozik. De Ardannak nem volt szándékában családot alapítani a Holdon, s francia-amerikai keresztezésű fajtával népesíteni be a távoli égitestet, így hát visszautasította a házassági ajánlatokat.

- Hogy én odafenn Ádám szerepét játsszam el Éva valamelyik leányával... hát köszönöm, ebből nem kérek! - mondotta. - Hogy még kígyókkal is találkozzam!...

Mikor végre mégiscsak sikerült szabadulnia a dicsőségnek ezektől a túlságosan gyakran ismétlődő örömeitől, barátai kíséretében elutazott, hogy megtekintse a Columbiadot. Kötelességének tartotta ezt az utazást. Az alatt az idő alatt, hogy Barbicane, J. T. Maston s a klub többi tagjának társaságában élt, nagy jártasságra tett szert a ballisztikában. Örömest ugratta azzal a derék tüzéreket, hogy kedves és tudós gyilkosoknak nevezte őket. Kifogyhatatlan volt az efféle tréfákban.

Ardan megtekintette tehát a Columbiadot. Miután megcsodálta a gigászi méretű mozsárágyút, mely rövidesen a Holdba röpíti őt, leereszkedett az ágyúcső fenekére.

- Ez az ágyú legalább senkiben sem tesz kárt, s ez már egymagában is elég egy ágyútól. De a maguk többi hadigépéről, ami csak pusztít, gyújtogat, tör, zúz, öldököl, hallani sem akarok! Lelketlen masina valamennyi!

Szólnunk kell itt J. T. Mastonnak egy javaslatáról. Amikor a Gun Club titkára megtudta, hogy Barbicane és Nicholl elfogadta Ardan javaslatát, elhatározta, hogy ő is csatlakozik hozzájuk, s beáll negyediknek a "játszmába". Egy napon megkérte Barbicane-t, hogy velük tarthasson. Az elnöknek nagyon nehezére esett nemet mondania; de megmagyarázta Mastonnak, hogy a lövedék több utast nem szállíthat. A kétségbeesett J. T. Maston ekkor Michel Ardanhoz fordult, de az arra kérte, nyugodjék meg a változtathatatlanban. Érvei meglehetősen személyhez szólóak voltak.

- Nézd, drága öregem - mondotta -, ne vedd zokon, amit most mondok: te, magunk között szólva, nagyon is tökéletlen ember vagy ahhoz, hogy a Holdban mutatkozhassál.

- Hogy én tökéletlen vagyok? - méltatlankodott a vitéz hadirokkant.

- Bizony az vagy, drága barátom! Gondold csak el, mi lesz, ha mi odafent Hold-lakókkal találkozunk! Micsoda siralmas fogalmakat alkotnának arról, hogy mi megy végbe nálunk lent a Földön, ha téged meglátnak! Meg akarod magyarázni nekik, hogy mi a háború? Meg akarod mutatni nekik, hogy mi itt az időnk java részét arra fordítjuk hogy felfaljuk, megegyük egymást, hogy összetörjük egymás kezét-lábát - itt, ezen a földünkön, amely százmilliárd embert táplálhatna, pedig alig ezerkétszázmillió lakik rajta! Hova gondolsz, szeretve tisztelt barátom? Azonnal kitennék onnan a szűrünket!

- De ha darabokban érkeztek meg a Holdba, akkor ti is éppoly tökéletlenek lesztek, mint én! - erősködött J. T. Maston.

- Az ám! - felelte Michel Ardan. - Csakhogy mi egy darabban fogunk megérkezni!

Az október 18-án megejtett előkészítő kísérlet valóban kitűnő eredményt hozott, s méltán a legszebb reményekre jogosított. Barbicane ugyanis ki akarta tapasztalni a lövedék indulásának pillanatában keletkező ellenlökés hatását, s ezért a pensacolai arzenálból elhozatott egy 32 hüvelykes (0,80 m-es) mozsarat. Az ágyút a hilisborói kikötő partján állították fel, azért, hogy ha a bomba a tengerbe hull, a becsapódás erejét veszítse. Barbicane-nak ugyanis csak a kilövésnél keletkező rázkódtatás hatását kellett kikísérleteznie, a becsapódás erejére nem volt kíváncsi.

A különös kísérlet céljára egy üreges lövedéket készítettek, mégpedig a leggondosabb kivitelben. Belső falát a legjobb acélból készült rugókra alkalmazott vastag kárpitozással bélelték ki. Valóságos vattázott fészek volt ez a lövedék.

- Milyen kár, hogy nem ülhetek bele - mondta J. T. Maston. Fájt neki, hogy a vaskampó miatt nem indulhatott a kalandos légi útra.

Ebbe a csavarokkal ellátott, fedőlappal záruló csinos bombába először is egy kövér macskát helyeztek el, majd egy mókust, amely a Gun Club örökös titkárának a tulajdona volt, s amelyhez J. T. Maston különösen ragaszkodott. De ki akarták tapasztalni, hogyan bírja ki a szédülésre kevéssé hajlamos állat ezt a kísérleti utazást.

A mozsarat 160 font súlyú lőporral töltötték meg, majd elhelyezték benne a bombát. Azután elsütötték az ágyút.

A lövedék sebesen kirepült. Méltóságteljes parabolát írt le a levegőben, körülbelül ezer láb magasságra emelkedett, azután kecses görbében lehullott, s eltűnt a tenger hullámaiban.

Ugyanekkor egy csónak evezett a becsapódás helye felé. Ügyes búvárok buktak a víz alá, s drótköteleket erősítettek a bomba füleire. A lövedéket gyorsan felhúzták a csónakba. Öt perc sem telt el attól a pillanattól kezdve, hogy a lövedék belsejébe bezárták az állatokat, s már le is csavarták a börtönük tetejét.

Ardan, Barbicane, Maston és Nicholl csónakba ült. Mondanunk sem kell, mekkora érdeklődéssel figyelték a műveleteket. Abban a pillanatban, hogy a bomba kinyílt, kiugrott belőle a macska. Kissé berzenkedett, de nagyon eleven volt, csöppet sem látszott rajta, hogy légi kirándulásról tért vissza. A mókus azonban nem mutatkozott. Keresték, de hasztalan. Eltűnt, szőröstül-bőröstül. Mi tagadás: a macska megette az útitársát.

J. T. Maston nagyon elbúsult szegény mókuskája elvesztésén, s menten elhatározta, hogy a halott nevét megörökíti a tudomány vértanúinak névsorában.

Bármint is állt a dolog, e kísérlet után megszűnt minden tétovázás, minden félelem. A Barbicane által tervezett megoldással a lövedék különben is még tökéletesebb lesz; csaknem teljesen semlegesíteni lehet az ellenlökés hatását. Nem volt más hátra, mint elindulni.

Két nappal később Michel Ardan üzenetet kapott az Egyesült Államok elnökétől. Ez különösen nagy megtiszteltetést jelentett számára.

Az Egyesült Államok kormánya - miként egykor lovagias honfitársának, La Fayette márkinak - amerikai állampolgárságot ajándékozott Ardannak.

A híres Columbiad elkészülte után a nagyközönség érdeklődése tüstént a lövedék, az új közlekedési eszköz felé fordult, amelynek az volt a rendeltetése, hogy három vakmerő kalandort a világűrbe repítsen. Mindenki számon tartotta, hogy Michel Ardan szeptember 30-i sürgönyében az intéző bizottság által elfogadott tervek módosítását kérte.

Barbicane elnök elgondolása kezdetben helyes volt; a lövedék formájának akkor valóban nem volt nagy fontossága: az ágyúgolyónak néhány másodperc alatt kellett volna átrepülnie a levegőréteget, tehát útját légüres térben folytatta volna. Az intéző bizottság akkor a gömbölyű forma mellett döntött, hogy az ágyúgolyó szabadon foroghasson önmaga körül. Ám ha a lövedéket szállítóeszközzé kell átalakítani, már másként áll a dolog. Michel Ardannak semmi kedve sem volt mókus módjára utazni; ő úgy óhajtott felszállni a világűrbe, hogy a feje fent legyen, és a lába lent, s hogy oly méltóságteljesen megállhasson a lövedék belsejében, mintha léghajó gondolájában utazna - gyorsabban haladva persze, mint amaz, de anélkül, hogy folyvást illetlen bukfenceket kelljen vetnie.

Az új tervrajzot elküldötték tehát a Breadwill és Tsa cégnek Albany-ba, azzal az utasítással, hogy a megrendelést haladéktalanul legyártsák. A módosított szerkezetű lövedéket november 2-án öntötték, s a keleti vasútvonalon azonnal elindították Stone's Hillbe. 10-én teljesen rendben megérkezett a rendeltetési helyére. Michel Ardan, Barbicane és Nicholl lázas türelmetlenséggel várták már a "lövedékfülkét", amelynek utasaiként rövidesen az űrbe repülnek, egy új világ felfedezésére.

Meg kell adni, pompás fémöntvény volt ez a lövedék; az amerikaiak méltán büszkélkedhettek kohóiparuk e remek termékével. Most öntöttek első ízben ilyen hatalmas mennyiségű alumíniumot, s ez joggal számított csodálatos eredménynek.

A nagy értékű lövedék szikrázott a napsugárban. Hatalmas méreteivel, kúp alakú süvegével a középkori várak sarkára biggyesztett, szélesen kiugró, zömök őrtornyokra emlékeztetett. Csak a mozsárágyúk hiányoztak róla meg a szélkakas.

- Minden percben várom - kiáltotta Michel Ardan -, mikor ugrik ki belőle egy páncélingbe öltözött, számszeríjas lovas katona! Úgy érezhetjük majd magunkat odabent, mint a hűbérurak a várukban, s ha némi tüzérségünk is volna, szembeszállhatnánk a Hold egész hadseregével - feltéve, hogy vannak a Holdban katonák.

- Szóval tetszik neked a jármű? - kérdezte Barbicane a barátjától.

- Tetszik, persze hogy tetszik! - felelte Michel Ardan, aki a művész szemével nézegette a lövedéket. - Csak kár, hogy nem karcsúbb az alakja, s hogy a süvege nem kecsesebb. A csúcsára keresztmintás díszt kellett volna fölrakni, például egy gótikus vízokádó szörnyet, egy tátott szájú szalamandrát, amint széttárt szárnnyal kiemelkedik a tűzből...

- Mire jó ez? - kérdezte a gyakorlati gondolkodású Barbicane, akinek vajmi kevés érzéke volt a művészi széphez.

- Hogy ez mire jó? Kedves barátom, sajnos, már a kérdésedből látom, hogy ezt te sosem fogod megérteni!

- Mondd csak azért, bajtárs.

- Nos, énszerintem mindenbe, amit csinálunk, bele kell vinnünk egy kis művészetet, akkor többet ér. Ismered azt az indiai darabot, amelynek a címe: A gyermek szekere?

- Még hírből sem - felelte Barbicane.

- Nem csodálom - mondta Michel Ardan. - Tudd meg tehát, hogy ebben a darabban szerepel egy tolvaj, aki abban a percben, amikor meg akarja fúrni egy háznak a falát, azon tűnődik, hogy milyen alakúra vésse a lyukat. Lant, virág, madár vagy amfora alakúra-e? Mondd csak, kedves barátom, ha te abban a korban az esküdtszék tagja vagy, elítélted volna-e ezt a tolvajt?

- Minden tétovázás nélkül - felelte a Gun Club elnöke. - Mégpedig betöréses lopásért. A falbontás súlyosbító körülmény.

- Én bizony felmentettem volna, kedves barátom! Látod, hát ezért nem fogsz te engem sosem megérteni!

- Nem is próbállak megérteni, te bátor művészlélek.

- Ha már a mi lövedékfülkénk szemre nem éppen tökéletes - folytatta Michel Ardan -, engedjétek meg legalább, hogy belül a magam ízlése szerint rendezzem be, mégpedig azzal a fényűzéssel, amely a Föld követeit megilleti!

- E tekintetben tégy úgy, ahogy a kedved tartja - felelte Barbicane. - Itt szabad kezet adok neked, kedves Michelem.

Mielőtt azonban a berendezés kellemes feladatára került volna a sor, a Gun Club elnöke előbb a gyakorlati kérdéseket oldotta meg. Rendkívül elmés módon beleépítették a lövedékbe Barbicane találmányát, a lökést fékező szerkezetet.

Barbicane, igen helyesen úgy okoskodott, hogy nincs olyan erős rugó, amely felfogná az erős lökést, s a skersnaw-i erdőben tett nevezetes sétája alatt leleményes módon oldotta meg ezt a nagy nehézséget. Barbicane a víztől várta a nagy teljesítményt. Ez volt az elgondolása:

A lövedékbe 3 lábnyi magas vízréteget kell tölteni. A vízréteg fölött egy teljesen vízmentesen záruló fakorong helyezendő el. A fakorong súrlódással csúszik a lövedék belső falán. Ezen a tutajszerű szerkezeten helyezkednek el az utasok. Vízszintes választófalakkal rekeszekbe kell elosztani a vizet; a kilövés pillanatában keletkező lökés egymás után töri be az egyes rekeszek falát. Az egymás fölé helyezkedő vízrétegek - a legmélyebben fekvőtől kezdve a legfelsőbbig - kivezetőcsöveken át a lövedék felső részébe nyomulnak, és mozgásuk úgy hat, mint a rugóké. A fakorongra hatalmas ütközők vannak felszerelve úgy, hogy csak a rekeszfalak sorozatos összetörése után ütközhet neki a fenéknek. Kétségtelen, hogy az utasok majd így is erős ellenlökést éreznek abban a pillanatban, amikor a víz teljesen kifolyt, de az első lökést alkalmasint csaknem teljesen lefékezi a hatalmas rugó gyanánt működő víz.

Igaz, hogy egy 54 négyzetláb területű, 3 láb magas vízrétegnek közel 11 500 font a súlya, Barbicane-nak azonban az volt a véleménye, hogy a Columbiadban felgyülemlő gázok feszítőereje ezt a súlytöbbletet is legyőzi. A lökés különben is alig egy másodperc alatt kihajtja az egész vizet, úgyhogy a lövedék gyorsan visszanyeri eredeti súlyát.

Ez volt az elnök elgondolása. Úgy vélte, ily módon megoldotta az ellenlökés nehéz kérdését. A Breadwill-cég mérnökei tökéletesen megértették Barbicane elképzelését, s a munkát bámulatos hozzáértéssel kivitelezték. Amikor a lökés ereje már kihajtotta a vizet, az utasok könnyen eltávolíthatják az összetört válaszfalakat, s leszerelhetik a mozgó korongot, amely az indulás pillanatában a víz felett tartotta őket.

A lövedék falának belső részét vastag bőrkárpitozás borította, amely a legjobb acélrugókra simult; ezek olyan rugalmasak voltak, mint az óraszerkezet rugói. A kivezetőcsövek a kárpitozás alatt futottak, teljesen láthatatlanul.

Minden óvóintézkedés megtörtént tehát a lökés hatásának csökkentésére. Michel Ardan szerint csak az törheti össze magát a lövedékben, akinek a tagjai "rosszul vannak összeácsolva".

A lövedék kívül 9 láb széles és 12 láb magas volt. Hogy túl ne lépjék a megszabott súlyt, meg kellett kissé vékonyítani a falakat; az alsó részt viszont megvastagították, hogy a lőgyapot felrobbanásánál keletkező gázok feszítőerejének ellenállhasson. Egyébként a bombákat és a hengerkúp alakú gránátokat is ilyen módon gyártják: ezeknek az alja mindig vastagabb.

A kúp falába vágott szűk nyíláson át vezetett a bejárat az érctorony belsejébe. Ez a bejárat olyan volt, mint a gőzkazánok tisztítónyílása. Légmentesen záródott egy alumínium lappal, amelyet belül hatalmas szorítócsavarok tartottak. Az utasok ezen a nyíláson szállhatnak ki mozgó börtönükből, amikor megérkeznek a Holdba.

Az utazás természetesen csak úgy ér valamit, ha útközben látni is lehet a tájat. Mi sem volt ennél egyszerűbb. A kárpitozás alatt négy igen vastag üveglencse ablakocska volt; kettőt a lövedék körbefutó falán alkalmaztak, a harmadikat az alsó részen, a negyediket pedig a kúp alakú süvegen. Az utasok menet közben megfigyelhetik tehát mind a Földet, ahonnan elindultak, mind a Holdat, amely felé tartanak, és az ég csillagos tereit is. Ezeket a kémlelőablakokat a kilövésnél keletkező lökések ellen a lövedék külső falán szilárdan egymásba illesztett lemezek védték, amelyek a belső csavarok meglazításával könnyen leváltak. Ilyen berendezés mellett a lövedék belsejéből a levegő nem illanhat el, amellett az utasoknak lehetséges lesz megfigyeléseket tenni.

Kitűnően terveztek meg minden szerkezetet; ezek igen simán, könnyen működtek, és a mérnökök is nagyon körültekintő munkát végeztek a lövedékfülke berendezésénél.

Szilárdan lerögzített tartályok szolgáltak a három utas víz- és élelmiszer-szükségletének befogadására. A fülke fűtéséről és világításáról is gondoskodás történt; e célra egy különleges tartályban több atmoszféra nyomás alatt tartott gáz volt a lövedékben elraktározva. Csak egy csapot kellett kinyitni, s a kiáramló gáz hat napon át világította és fűtötte a kényelmes fülkét.

Látjuk, megvolt itt minden fontos berendezés, ami az élethez szükséges, sőt az utasok kényelméről is gondoskodás történt. Michel Ardan művészi hajlamainak volt köszönhető, hogy a gyakorlati célt szolgáló berendezések mellett a fülke belsejében elhelyezett műtárgyak révén még a csín is szerephez jutott. Ha nem lett volna kevés a hely, Ardan valóságos műteremmé varázsolta volna a fülkét.

Ne gondoljuk ám, hogy ebben a fémtoronyban az utasoknak szűk helyen kellett szoronganiuk. A fülke területe 54 négyzetláb volt, a magassága pedig körülbelül 10 láb, úgyhogy a bent tartózkodók meglehetős szabadon mozoghattak. Ennél jobban az Amerikai Egyesült Államok legkényelmesebb vasúti kocsijában sem utazhattak volna!

Az élelem és a világítás kérdését már megoldották, de levegőről is gondoskodni kellett. Nyilvánvaló volt, hogy a lövedék belsejébe zárt levegő nem elegendő ahhoz, hogy az utasok négy napon át lélegzeni tudjanak. Az ember ugyanis egy óra alatt 100 liter levegő teljes oxigéntartalmát fogyasztja el. Barbicane két útitársával és a két kutyával, melyeket magával szándékozott vinni, 24 óra alatt 2400 liter oxigént fogyaszt el, amelynek körülbelül 7 font a súlya.

Gondoskodni kellett tehát arról, hogy a lövedékben levő levegőt felfrissítsék. No de hogyan? Erre a célra a Reiset-Regnault-féle igen egyszerű eljárás szolgált, amelyre a népgyűlés vitáján Michel Ardan hívta fel a figyelmet.

Tudvalevő, hogy a levegő fő alkotórészei 21 rész oxigén és 79 rész nitrogén. Mi megy végbe vajon légzéskor? Egy igen egyszerű folyamat. Az ember elnyeli a levegő oxigéntartalmát, amely az élet fenntartásához szükséges, és kileheli az egész nitrogént. A kilehelt levegő oxigéntartalmának közel 5%-át elvesztette, ugyanakkor körülbelül ennek megfelelő mennyiségű szénsavat tartalmaz, amely a belélegzett oxigén folytán a vérben végbemenő égési folyamat terméke. Zárt helyen, tehát bizonyos idő után a levegő egész oxigéntartalma a gyilkos hatású szénsavra cserélődik ki.

A kérdés már csak a következő pontokra korlátozódott: minthogy a nitrogén teljes egészében megmarad, 1. pótolni kell az elhasznált oxigént; 2. meg kell semmisíteni a kilélegzett szénsavat. Mi sem könnyebb ennél: csak káliumklorát és kálilúg kell hozzá.

A káliumklorát fehér, pikkelyes só. Ha 400 foknál magasabb hőmérsékletre hevítik, klórkálivá alakul át, és oxigéntartalma teljesen felszabadul. 18 font káliumklorátból 7 font oxigént nyerhetünk, ami megfelel az utasok 24 órás oxigénszükségletének. Ezzel a módszerrel tehát oxigént lehet fejleszteni.

A kálilúg mohón nyeli el a levegővel kevert szénsavat; elég megkavarni, hogy a szénsavat lekösse, és káliumbikarbonáttá alakítsa át. Ezzel a módszerrel tehát a szénsav semlegesíthető.

A két eljárás összekapcsolásával az elhasznált levegő kétségen kívül visszanyeri éltető tulajdonságait. Sikeres kísérleteket végzett ebben az irányban két vegyész, Reiset és Regnault. De meg kell mondanunk, hogy ilyen kísérleteket ez ideig csak állatokon végeztek. E kísérletek tudományos szempontból mindenképpen nagyon értékesek voltak, de nem lehetett tudni, hogy az emberi szervezetre milyen hatással van a vegyi úton megtisztított levegő.

Fel is merült ilyen irányú ellenvetés az egyik ülésen, amikor erről a fontos kérdésről tárgyaltak. Michel Ardan szilárdan meg volt győződve, hogy mesterségesen előállított levegőben is lehet élni, s felajánlotta, hogy indulás előtt ellenőrző kísérletet tesz.

De erre nem került sor, mert J. T. Maston erélyesen követelte, hogy őt bízzák meg a megtisztelő kísérlet lefolytatásával.

- Én sajnos nem utazom - mondta a derék tüzér. - Tehát a legkevesebb, amit kívánhatok, az, hogy egy hétig a lövedékben lakhassak.

Szépszerével nem lehetett megtagadni Maston kérését, úgyhogy csakugyan teljesült a kívánsága. Egy hétre elegendő mennyiségű káliumklorátot és kálilúgot bocsátottak a titkár rendelkezésére, a megfelelő mennyiségű élelmiszerrel. November 12-én reggel hat órakor Maston kezet szorított barátaival, s szigorúan lelkükre kötötte, hogy 20-ának esti hat órája előtt ne nyissák ki börtönét - majd bemászott a lövedékbe. A nyílás fedőlemezét légmentesen elzárták.

Mi történt e hét alatt? Senki meg nem tudhatta. A lövedék belsejéből, a vastag falakon egyetlen hang sem szűrődött át a külvilágba.

November 20-án, pontosan hat órakor eltávolították a nyílás fedőlemezét. J. T. Maston barátain némi aggodalom vett erőt. De nyugtalanságuk nem tartott soká, mert a lövedék belsejében egy derűs hang harsány hurrát kiáltott.

Aztán a süveg csúcsán rövidesen megjelent a Gun Club titkára. Diadalmasan mosolygott. Még meg is hízott a jóember!

Az előző évben, október 20-án, a gyűjtés lezárása után a Gun Club elnöke jelentékeny összeget utalt át a cambridge-i csillagvizsgálónak egy hatalmas méretű optikai műszer megszerkesztésére. Ennek a műszernek, messzelátónak vagy távcsőnek, oly erősnek kellett lennie, hogy láthatóvá tegyen a Hold felületén egy legfeljebb 9 lábnyi szélességű tárgyat.

A messzelátó és a csillagászati távcső között lényeges a különbség, s ezt itt mindjárt le kell szögeznünk. A messzelátó egy csőből áll, amelynek felső végébe domború lencse, az úgynevezett tárgylencse van beillesztve. Alsó végén van a második lencse, a szemlencse, amelyet a megfigyelő a szeméhez illeszt. A fényforrásból érkező sugarak áthatolnak az első lencsén, amelynek gyújtópontjában a fénytörés következtében fordított kép keletkezik. Ezt a képet a szemlencsével nézik, amely azt éppúgy felnagyítja, mint a nagyítóüveg. A messzelátónak mindkét vége csukott. Egyik végén a tárgylencsével, a másikon a szemlencsével zárul.

A csillagászati távcső ezzel szemben felső végén nyitott. A megfigyelt tárgyból érkező fénysugarak akadálytalanul hatolnak be a műszerbe, s egy homorú fémtükörbe ütköznek. A visszavert sugarak innen egy kis tükörre esnek, amely úgy van elhelyezve, hogy a keletkezett képet továbbítja a szemlencséhez.

Vagyis míg a messzelátó szerkezete a fénytörésen, a csillagászati távcsőé a fényvisszaverődésen alapul. Ezért nevezik az előbbit refraktornak, az utóbbit meg reflektornak. Mindkét optikai műszer elkészítésénél a nehézség csupán a tárgylencse gyártásában rejlik, akár fémtükröt, akár üveglencsét alkalmaznak.

Abban a korban, mikor a Gun Club a nagy vállalkozásra készült, ezek a műszerek már rendkívül tökéletesek voltak, és nagyszerű eredményeket értek el velük. Hol van már az az idő, amikor még Galilei alig hétszeresen nagyító, szerény kis látcsövével vizsgálta a csillagokat? A XVI. századtól kezdve az optikai műszerek hatalmasan megnagyobbodtak és meghosszabbodtak, s ezzel lehetővé vált, hogy a csillagos ég azelőtt ismeretlen távolságait is kifürkészhessük.

Legnevezetesebb volt ez idő tájt a refraktorok közül a pulkovói csillagvizsgáló messzelátója Oroszországban, amelynek tárgylencséje 15 hüvelyk (38 cm) széles volt; továbbá Lerebours-nak, a francia optikusnak messzelátója, amelynek ugyanolyan nagy tárgylencséje volt, és végül a cambridge-i csillagvizsgálóé, amelybe egy 19 hüvelyk (48 cm) átmérőjű tárgylencse volt beleszerelve.

A távcsövek között két hatalmas erősségű és óriási műszer volt ismeretes. Az egyik, amelyet Herschel szerkesztett, 36 láb hosszú volt, 4 és fél láb széles tükörrel. Ezzel a műszerrel 6000-szeres nagyítást értek el. A másik távcső Írországban, a parsonstowni parkban volt elhelyezve; Lord Rosse volt a tulajdonosa. E távcső hossza 48 láb volt, a tükör szélessége 6 láb (1,93 m), és 6400-szorosan nagyított. A 28 000 font súlyú készülék kezeléséhez szükséges gépek számára egy óriási kőépületet emeltek.

Csakhogy - mint látjuk - ezekkel az óriási méretű műszerekkel sem volt kereken 6000-szeresnél erősebb nagyítás elérhető. Márpedig a 6000-szeres nagyítás csupán 39 mérföldnyi közelségbe hozta a Holdat, s azon 60 lábnál kisebb átmérőjű tárgyak már nem láthatók, hacsak nem nagyon hosszúak.

A jelen esetben azonban egy 9 láb széles és 15 láb hosszú lövedékről volt szó: a Holdat tehát legalább 5 mérföldnyi közelségbe kellett hozni, amihez 48 000-szeres nagyítás szükséges.

Ennek a problémának a megoldását kívánta a Gun Club a cambridge-i csillagvizsgálótól. A pénzügyi nehézségek nem jelentettek akadályt, így hát csupán a tárgyi nehézségeket kellett legyőzni.

Mindenekelőtt el kellett dönteni: messzelátó legyen-e vagy távcső? A messzelátónak bizonyos előnyei voltak a távcsővel szemben. Egyforma tárgylencse esetében erősebb nagyítás érhető el vele, mert a lencséken áthaladó fénysugár kevesebbet veszít erejéből az elnyelés által, mint amikor a távcső fémtükre visszaveri. A lencséknél viszont a vastagság korlátozott, mert ha túl vastagok, nem eresztik át a fénysugarat. Azonfelül az óriási lencsék csiszolása is nagyon nehéz, s jelentékeny időt - éveket - vesz igénybe.

Ámbár a messzelátóban a tárgyak jobban vannak megvilágítva - s ez a Hold megfigyelésénél felbecsülhetetlen előnyt jelent, mert e bolygónak csupán visszavert fénye van -, Cambridge mégis a távcső mellett döntött, mert megszerkesztése kevesebb időbe kerül, s erősebb nagyítás érhető el vele. Minthogy azonban a légkörön áthaladó fénysugarak erejük nagy részét elvesztik, a Gun Club úgy döntött, hogy a műszert az Egyesült Államok egyik legmagasabb hegycsúcsán helyezi el, hogy a légréteg magassága ezáltal is csökkenjen.

Tudjuk, hogy a távcsőnél a szemlencse, vagyis a megfigyelő szeméhez illesztett nagyítóüveg hozza létre a nagyítást. Minél nagyobb a tárgylencse átmérője és a gyújtópont távolsága, annál erősebb lesz a nagyítás. 48 000-szeres nagyításhoz sokkal, de sokkal nagyobb tárgylencsére volt szükség, mint amilyeneket Herschel és Lord Rosse műszereiben alkalmaztak. Ebben rejlett a legnagyobb nehézség, mert ezeknek a reflektoroknak az öntése különösen kényes művelet.

Szerencsére azonban a Francia Tudományos Akadémia egyik tagja, Léon Foucault, a tudós fizikus néhány év előtt feltalált egy eljárást, amely igen megkönnyítette s jelentősen meg is gyorsította az objektívek előállítását azáltal, hogy a fémtükröt ezüstözött tükörrel helyettesítette. Megfelelő nagyságú üvegdarabot kellett csupán önteni, amelyet aztán ezüstsóval vontak be. A Gun Club számára készülő távcső objektívjének gyártásánál is ezt a kitűnő eredményekkel dicsekedő eljárást követték.

Az objektívet aztán a Herschel-féle módszer szerint helyezték el a távcsőben. A sloughi csillagász nagy műszerében az a kép, amelyet a cső egyik végén szögben elhelyezett tükör ver vissza, a cső túlsó végében keletkezik, ahol a szemlencse van. A megfigyelő ennek folytán nem a cső alsó végénél helyezkedik el, hanem a műszer tetején, s itt, nagyítóüveggel felszerelve, mélyeszti tekintetét az óriási hengerbe. Ennek a szerkesztési módnak az az előnye, hogy el lehet hagyni a kis tükröt, amely a képet a szemlencséhez továbbítja. A kép ennek következtében nem kétszer, hanem csak egyszer verődik vissza, tehát kevesebb fénysugár huny ki, vagyis kevésbé halványul el a kép. S ez azt jelenti, hogy e szerkezettel tisztábban látható képet érnek el, ami nagy előny a tervbe vett megfigyeléseknél.

A döntés megtörténte után megindult a munka. A cambridge-i csillagvizsgáló vezetőségének számításai szerint az új reflektor hosszúsága 280 láb lesz, a tükör átmérője pedig 16 láb. Bármily hatalmas méretű volt is ez a műszer, mégsem volt hasonlítható ahhoz a 10 000 láb (3,5 kilométer) hosszúságú távcsőhöz, amelynek szerkesztésére néhány év előtt egy Hooke nevű csillagász tett javaslatot. De még a cambridge-iek távcsövének felállítása is nagy nehézségekbe ütközött. A felállítás helyének kérdését gyorsan eldöntötték. Egy magas hegyet kellett választani, márpedig az Egyesült Államokban nincs sok magas hegy.

Az óriási ország hegyrendszere mindössze két közepes magasságú hegyláncból áll; ezek között folyik a hatalmas Mississippi, amelyet az amerikaiak nyilván a "folyók királyának" neveznének, ha nem elleneznének mindenféle királyságot.

Keleten vonul az Allegheny-hegység; legmagasabb csúcsa New Hampshire-ben 5600 láb magas sincsen; ez pedig hegycsúcsnak igen szerény méret.

Nyugaton ellenben a Sziklás-hegységgel találkozunk; ez a végtelen hegylánc a Magellán-szorosnál kezdődik, végigvonul Dél-Amerika nyugati partján - ahol Andoknak vagy Kordilleráknak nevezik -, átvág a Panama-szoroson, és Észak-Amerikán végighúzódva, a sarki tengernél végződik.

Ezek a hegyek nem nagyon magasak; az Alpok vagy a Himalája mélységes megvetéssel tekinthetnének le rájuk. A Sziklás-hegység legmagasabb csúcsa mindössze 10 701 lábnyira emelkedik, míg a Mont Blanc magassága 14 439, s a Kanchendzöngáé a Himalájában 26 776 láb a tenger színe felett.

A Gun Club azonban ragaszkodott ahhoz, hogy mind a távcsövet, mind a Columbiadot az Egyesült Államok területén állítsák fel, és így be kellett érniük a Sziklás-hegységgel. Tehát az egész felszerelést a Missouri államban levő Longs Peak csúcsára irányították.

Képtelenség volna akár tollal, akár élőszóval ecsetelni, mennyi mindenféle nehézséget kellett az amerikai mérnököknek leküzdeniük, s hogy a merészség és az ügyesség milyen csodáit vitték végbe a feladat végrehajtásánál. A szállítás valóságos erőmutatványszámba ment. Óriási köveket, öntvényeket, hatalmas hengereket, súlyos vas szögmérőket kellett 10 000 láb magasságba, az örök hó határán túlra felszállítani; egymaga a tárgylencse csaknem 30 000 fontot nyomott. Pusztaságokon, rengeteg erdőkön, félelmetes sodrú "zugokon" hatoltak át, távol minden emberlakta helytől, vad, elhagyatott vidéken törtek előre, ahol a puszta lét biztosítása is szinte megoldhatatlan feladat volt. A vállalkozó szellemű amerikaiak azonban megbirkóztak az ezernyi nehézséggel. Egy esztendő sem telt el még a munkálatok megkezdése óta, s szeptember végén az óriási reflektor 280 láb hosszú csöve már az égnek meredt. A távcső egy hatalmas vasgerendára volt felfüggesztve; leleményes szerkezet segítségével könnyen volt forgatható az égbolt bármely pontja felé. A műszer a látóhatár egyik szélétől a másikig követhette a csillagok járását a világűrben.

A távcső több mint 400 000 dollárba került. Amikor első ízben irányították a Holdra, a megfigyelők szívét izgalmas kíváncsiság s aggodalom fogta el. Mit fedeznek fel vajon ennek a 48 000-szeresen nagyító látcsőnek a látóterében? Hold-lakókat talán? Vagy állatokat? Nyájakat? Városokat, tavakat, óceánokat?

Nem: nem fedeztek fel semmi újat, ami a tudomány előtt már eddig is nem lett volna ismeretes. És teljes pontossággal megállapították, hogy a holdtányér valamennyi pontja vulkanikus képződmény.

De még mielőtt a Gun Club használatba vette volna a Sziklás-hegységben felállított távcsövet, ez a műszer óriási szolgálatot tett a csillagászatnak. A hatalmas erejű reflektorral az égbolt legtávolabbi mélységeit is kifürkészhették: megmérték egész pontosan egy egész sor csillag látszólagos átmérőjét, s a cambridge-i csillagvizsgáló egyik munkatársa, Clarké úr felbontotta a Bika rák alakú csillagködét, ami Lord Rosse reflektorával nem volt lehetséges.

Eljött a november 22-e. Tíz nap volt még hátra az indulásig. Egyetlen műveletet kellett még sikeresen befejezni, egy kényes, veszélyes, végtelen óvatosságot igénylő műveletet, amelynek balsikerére Nicholl kapitány a harmadik fogadását tette meg. A soron levő feladat a Columbiad megtöltése volt; el kellett helyezni benne a 400 000 font lőgyapotot. Nicholl bizonyára alapos okkal gondolta, hogy az ilyen óriási mennyiségű lőgyapot kezelése súlyos balesetekkel jár, s hogy ez a rendkívül robbanékony anyag a lövedék nyomása alatt magától lángra lobban.

Az amerikaiak nemtörődömsége és könnyelműsége még fokozta a roppant veszélyt. A szecessziós háborúban a jenkik odáig szemtelenedtek, hogy szivaroztak, miközben a bombákat töltötték. Barbicane-nak azonban szívügye volt a vállalkozás, mindenképpen el akarta kerülni, hogy mindjárt az induláskor kudarcot valljon. Legjobb munkásait válogatta ki tehát erre a feladatra; személyesen jelen volt a munkánál, s egy pillanatra sem tévesztette szem elől az embereit. Óriási elővigyázatossággal, az óvóintézkedések egész sorával sikerült valóban megteremtenie a siker minden feltételét.

Elsősorban attól óvakodott, hogy az egész töltést egyszerre Stone's Hill körzetébe szállíttassa, hanem apránként hozatta el, tökéletesen lezárt ládákban. A 400 000 font lőgyapotot 500 fontos csomagokra osztották; ehhez 800 darab hatalmas lőszeresládára volt szükség. A ládákat Pensacola legügyesebb tűzmesterei készítették, a leggondosabb munkával. A nagy ládák 10-10 kisebb ládát tartalmaztak, s egyenként érkeztek a Tampa Town-i vasútvonalon. Ilyként hát sosem volt 5000 fontnál több lőgyapot az övezetben. Amint egy nagy láda megérkezett, mezítlábas munkások kicsomagolták, s a benne levő kisebb ládákat egyenként szállították el a Columbiad nyílásához, ahol a lőszert kézi erővel kezelt daruk süllyesztették le az ágyú belsejébe. Kétmérföldnyi körzetben eltávolítottak minden gőzgépet, kioltottak minden tüzet. Még az is nehéz feladatot jelentett, hogy e nagy mennyiségű lőgyapotot a nap hevétől megóvják, noha már november volt. Legszívesebben éjszaka dolgoztak, légüres térben fejlesztett fény mellett, amelyet a Ruhmkorff-féle készülékek állítottak elő. Ezt a mesterséges napfényt levetítették egészen a Columbiad fenekére. Az ágyúcső fenekén az egyes lőszeresládákat szabályos sorokba állították, s valamennyit egy fémhuzallal kötötték össze, amely minden egyes láda közepén egyidejűleg pattantja majd ki a villamos szikrát.

Az óriási mennyiségű lőgyapot felrobbantását villanyárammal kellett végezni. A szigetelőanyaggal körülvett drótok az ágyú keskeny robbantólyukában egyetlen vezetékben találkoztak, a lövedék helyének magasságában. A vezetéket itt átbújtatták az öntvény vastag falán, s a kőburkolatnak erre a célra hagyott egyik légrésében felvezették a föld felszínére, a Stone's Hill csúcsára. A hegycsúcsról továbbvitt vezetéket két mérföld hosszúságban oszlopok tartották; a vezeték azután a kapcsolókészüléken áthaladva, egy hatalmas Bunsen-telepbe torkollt. Itt csak egyetlen gombnyomás, s a készülék pillanat alatt bekapcsolja az áramot, s felrobbantja a 400 000 font lőgyapotot. A Bunsen-telep természetesen csak az utolsó pillanatban lép működésbe.

November 28-án a 800 lőszeres láda már el volt helyezve a Columbiad fenekén. A műveletnek ez a része sikerrel járt. De mekkora hajszán, mennyi aggodalmon ment addig át Barbicane! Hiába tiltotta meg, hogy Stone's Hill területére bárki is betegye a lábát. A kíváncsiskodók nap nap után felmásztak a kerítésre, s akadt olyan vigyázatlan bolond, aki a lőgyapot bálák között még rá is gyújtott! Barbicane naphosszat dühöngött. J. T. Maston, ahogy csak bírt, segített barátjának ezekben a napokban: kikergette a betolakodókat, felszedte a földről az égő szivarvégeket, amiket a jenkik eldobáltak. Nehéz feladatot vállalt, mert több mint 300 000 ember tolongott a kerítés körül.

Michel Ardan ajánlkozott, hogy elkíséri a ládákat a Columbiad szájáig. De Barbicane egyszer rajtakapta a franciát, amikor éppen egy óriási szivarral a szájában hajkurászta a vigyázatlan betolakodókat, s ezzel ő maga mutatott végzetesen rossz példát a jenkiknek. A Gun Club elnöke ekkor belátta, hogy nem számíthat erre a könnyelmű, szenvedélyes dohányosra, sőt kénytelen lesz őt különös megfigyelés alatt tartani.

A tüzérek patrónusa megsegítette őket, nem történt robbanás; végül is sikerült megtölteni az ágyút, így hát Nicholl kapitány harmadik fogadása roppant kockázatosnak bizonyult. Már csak az volt hátra, hogy a Columbiad belsejében a vastag lőgyapot réteg fölött elhelyezzék a lövedéket.

E művelet megkezdése előtt azonban a lövedék fülkéjének belsejében elrendezték az utazás alatt szükséges tárgyakat. Sok volt a holmi, s ha Michel Ardant szabadjára engedik, az utasok számára nem is maradt volna hely. Nem is képzeli az olvasó, hogy mi mindent akart magával vinni a Holdba ez a kedves francia. Egész rakás haszontalan holmit. Barbicane azonban közbelépett, s csak a legszükségesebb dolgokat engedélyezte.

Hőmérőket, barométereket és messzelátókat helyeztek el a műszerládában.

Az utasok fontosnak tartották, hogy útközben megfigyelhessék a Holdat. Az új világ felderítésének megkönnyítésére magukkal vitték Beer és Mölder kitűnő térképét, a Mappa selenographicát. Ez a négy rézmetszésű lapból álló térkép a megfigyelésnek és a türelemnek valóságos remekműve. Aprólékosságig menő pontossággal ábrázolja az égitest Föld felé fordult korongjának minden kis részletét; megadja a hegyek, a völgyek, a kerek katlanok, a holdkráterek, a hegyormok, a barázdák pontos méreteit, híven feltünteti fekvésüket s az elnevezésüket, kezdve a Dörfel- és Leibnitz-hegyeken, melyeknek magas csúcsa a holdkorong keleti részén emelkedik, egész az északi sarktáji részen elterjedő Mare Frigorisig.

Értékes anyag volt ez az utasok számára, mert a térkép segítségével már útközben tanulmányozni kezdhették a Holdat.

Három hosszú csövű puskát és három robbanógolyó-rendszerű vadászfegyvert is vittek magukkal; ezenkívül még igen nagy mennyiségű lőport és golyót is.

- Nem lehessen tudni, kivel lesz ott dolgunk - mondta Michel Ardan. - Emberekkel vagy állatokkal, akiknek talán nem lesz ínyükre, hogy látogatóba jöttünk hozzájuk. Nem árt tehát az óvatosság.

Az önvédelmi eszközökön kívül még csákányokat, ásókat, kézifűrészeket s mindenféle más, szükséges szerszámot is vittek, nem beszélve arról, hogy ellátták magukat gazdag ruhatárral is, úgyhogy fel voltak szerelve a legszélsőségesebb hőmérsékletre: volt megfelelő öltözékük a fagyos, sarki tájakra csakúgy, mint a forró övezetre.

Michel Ardan állatokat is szeretett volna magával vinni az expedícióra. Esze ágában sem volt azonban, hogy minden fajtából vigyen egy-egy párt, mert fölöslegesnek tartotta, hogy a kígyókat, tigriseket, alligátorokat s a többi kártékony állatot meghonosítsa a Holdban.

- Azt már nem! - mondta Barbicane-nak. - Hanem teherhordó állat, ökör, tehén, ló vagy szamár egészen jól festene a Hold tájain, és igen hasznos lenne számunkra.

- Valóban, kedves barátom - felelte a Gun Club elnöke -, csakhogy a mi lövedékfülkénk nem a Noé bárkája. A mérete is más, a rendeltetése is más. Maradjunk meg tehát lehetőségeink keretein belül.

Hosszadalmas vita után végre megegyeztek, hogy az utasok mindössze Nicholl kitűnő vadászkutyáját s egy rendkívül izmos újfundlandit visznek magukkal. Néhány láda hasznos magot is elhelyeztek a nélkülözhetetlen tárgyak közé. Ha szabadjára hagyták volna Michel Ardant, ez pár zsák földet is elvitt volna, hogy legyen mibe elvetni a magot. Mindenesetre összeszedett egy tucat facsemetét, ezeket gondosan szalmába csomagolva, a lövedék egyik sarkában helyezte el.

Hátra volt még egy fontos kérdés, az élelem kérdése. Számolni kellett ugyanis azzal az eshetőséggel, hogy az utasok a Hold valamelyik teljesen terméketlen részén kötnek ki. Barbicane nagy leleményességgel egész évre elegendő élelmiszert raktározott el a lövedékben. Ezen nincs mit csodálkoznunk, mert az elnök húskonzervekkel s víznyomású sajtóval a lehető legkisebb térfogatra összepréselt főzelékekkel látta el az utasokat. A beraktározott élelmiszerek tápértéke igen magas volt, csak az ellátásban nem volt nagy változatosság. Aki azonban ilyen expedícióra indul, az nem finnyáskodhat. Ötven gallon pálinkát is kaptak az utasok, de csak két hónapra elegendő ivóvizük volt. A csillagászok legújabb megfigyelései alapján ugyanis mindenki számára kétségtelennek tűnt, hogy a Hold felületén bizonyos mennyiségű víznek kell lennie. Őrültség lett volna azt gondolni, hogy a Föld-lakók a Holdban nem találnak maguknak valamiféle táplálékot. Michel Ardannak e tekintetben nem voltak semminemű kételyei. Mert ha ebben kételkedett volna, nem is vállalkozott volna az útra.

- Különben sem leszünk földi bajtársainktól teljesen elvágva - mondotta egy napon a barátainak. - S a bajtársak nem fognak rólunk megfeledkezni.

- Nem bizony! - felelte J. T. Maston.

- Hogyan érti ezt? - kérdezte Nicholl.

- A dolog igen egyszerű - felelte Ardan. - A Columbiad, ugyebár, a helyén marad. Nos, amikor a Hold nincs is földközelben, de kedvező helyzetben mutatkozik a zeniten - s ez körülbelül egyszer egy évben történik meg -, nem lehetne-e minden esetben számunkra élelemmel megrakott lövedékeket kilőni, amelyeket mi odafönt egy előre meghatározott napon várhatunk?

- Hurrá! Hurrá! - kiáltott fel J. T. Maston, akinek máris megvolt erről a maga elgondolása. - Kitűnő ötlet! Legyetek nyugodtak, drága barátaim, nem feledkezünk meg rólatok!

- Számítok rá! Látjátok, ilyenformán mi rendszeresen kapunk majd a Földről híreket. Nagyon ügyetlenek lennénk, ha nem találnánk meg a módját odafent, hogyan üzenjünk a Földre a jó barátoknak!

Michel Ardan szavaiban akkora bizakodás volt, hogy a derék francia határozott, öntudatos magatartása, felséges bátorsága magával ragadta az egész Gun Clubot. Milyen elemien egyszerű, könnyű dolog volt mindaz, amit mondott! Milyen biztosnak látszott a siker! S valóban, kicsinyes módon ragaszkodik ehhez a nyomorult sártekéhez az az egyén, aki nem követi holdbéli felfedező útjára a három utast.

A szükséges tárgyak elhelyezése után a rekeszek közé bevezették a rugó szerepét játszó vizet, s az arra szolgáló tartályban összesűrítették a világítógázt. Barbicane attól tartott, hogy az úton előre nem látott késedelem keletkezhetik, ezért akkora mennyiségű káliumklorátot és kálilúgot helyezett el a lövedékben, hogy az oxigénfejlesztés és a szénsav elnyelése két hónapra biztosítva legyen. Egy rendkívül elmés szerkezetű, önműködő készülék végezte a levegő oxigénnel való ellátását és tökéletes megtisztítását. A lövedék teljesen útra készen állt, már csak le kellett süllyeszteni a Columbiad belsejébe. Ez a művelet rengeteg nehézséggel és veszéllyel járt.

Az óriási lövedéket felszállították a Stone's Hill csúcsára. Itt hatalmas daruk ragadták meg, s függő helyzetben tartották a fémcső torka fölött.

Micsoda izgalmas pillanat! Ha a szörnyű súly alatt elszakadnak a tartóláncok, s a lövedék lezuhan, a lőgyapot biztosan kigyullad!

Szerencsére nem történt semmi baj, s néhány óra múlva az ágyúcsőbe lassan lesüllyesztett lövedék már úgy pihent a lőgyapot rétegen, mint egy mennydörgéssel töltött dunyhán. Nyomásának csupán annyi hatása volt, hogy a Columbiad töltését még erősebben összeszorította.

- Vesztettem - mondta a kapitány, s átadta Barbicane elnöknek a 3000 dollárt.

Barbicane nem akarta útitársától a pénzt elfogadni, de végül mégis engednie kellett, mert Nicholl konokul ragaszkodott ahhoz, hogy eleget tegyen minden kötelezettségének, mielőtt elhagyja a Földet.

- Most már csak egyetlen jókívánságom van a maga számára, kedves kapitány.

- Mégpedig? - kérdezte Nicholl.

- Hogy veszítse el a másik két fogadását is! Akkor ugyanis egészen biztosra vehetjük, hogy nem akadunk el útközben!

Beköszöntött december 1-je. Végzetteljes nap, mert ha a lövedéket este 10 óra 46 perc 40 másodperckor nem sikerül kilőni, tizennyolc évnek kell eltelnie, míg a kísérletet megismételhetik, mert a Hold akkor kerül ismét egyidejűleg a zenit és a földközelség helyzetébe.

Pompás idő volt. Közeledett a tél, de a Nap ragyogott, s tündöklő sugarakat ontott a Földre, amelyet három lakója rövidesen elhagy, s tovaszáll egy új világ felé.

Lázas türelmetlenséggel várta mindenki ezt a napot. Az utolsó éjszakán talán senki sem hunyta le a szemét. A feszült várakozás óráiban nyugtalanság gyötörte a lelkeket. Minden szívet megremegtetett az aggodalom - csak Michel Ardan volt nyugodt. Éppoly közömbösen járt-kelt, mint azelőtt, nyoma sem látszott rajta, hogy valami szokatlan dolog foglalkoztatja. Békésen átaludta az éjszakát, mint Turenne a csaták előtt az ágyútalpon.

Már kora reggel megszámlálhatatlan embertömeg lepte el a Stone's Hill körül elterülő, végtelen messzeségbe vesző rónaságot. A tampai vasút negyedóránként hozta a kíváncsiak újabb meg újabb csoportjait; a népvándorlás mesés méreteket öltött. A Tampa Town Observer megállapítása szerint ötmillió néző érkezett Floridába ezen az emlékezetes napon.

A kíváncsiak nagy része egy hónap óta az elkerített terület körül táborozott. Ők vetették meg annak az új városnak alapjait, amely azóta is az Ardan's Town nevet viseli. Barakkok, viskók, kis kulipintyók, sátrak emelkedtek mindenfelé a rónán; annyian zsúfolódtak itt össze az ideiglenes fedél alatt, hogy az új település népesség tekintetében Európa legnagyobb városaival vetekedhetett.

A Föld minden népe képviselve volt itt; egyszerre beszéltek itt a világ minden nyelvén. Bábeli hangzavar keletkezett a rónán, mint a bibliai időkben ama torony körül. Az amerikai társadalom különböző osztályai teljes egyenlőségben olvadtak össze ezen a helyen. Tökéletes fesztelenséggel szorongott egymás hegyen-hátán a bankár, a földműves, a tengerész, az ügynök, az alkusz, a gyapotültetvényes, a kereskedő és a tisztviselő. Louisianai kreolok testvériesen barátkoztak itt az indianai farmerekkel; Kentucky és Tennessee állambeli gentlemanek, elegáns és gőgös virginiaiak a Tavak vidékéről jött félvad trapperekkel és Cincinnati állambeli marhakereskedőkkel folytattak eszmecserét.

A délvidéki uraságok fejét széles karimájú fehér hódszőr kalap vagy a hagyományos panama kalap fedte; opelousasi gyártmányú kék pamutszövetből készült nadrágot, elegáns nyersvászon zubbonyt és élénk színű bőrből készült, rövid szárú csizmát viseltek; ingmellüket feltűnő batisztzsabó díszítette. Ingükön, kézelőjükön, nyakkendőjükben, mind a tíz ujjukon, sőt még a fülükben is éppoly drága, mint ízléstelen, gyűrűkből és fityegőkből álló ékszerkiállítás csillogott. Nem kevésbé gazdag öltözetű asszonyok, gyermekek és szolgák kísérték, követték, vették körül vagy előzték meg a férjeket, családapákat és uraságokat, akik népes családjuk élén a törzsfőkre emlékeztettek.

Különös látvány volt, amikor az étkezés idején ez a tömérdek nép rávetette magát a déli államok nemzeti eledeleire, s már-már Florida élelmiszer-ellátását fenyegető étvággyal falta be ezeket az ételeket, amelyektől az európai gyomor undorodott volna: békabecsinált, párolt majomhús, vegyes hal-tál, sült fiahordó, véres oposszum és roston sült mosómedve került az asztalra.

De mennyi és mily sokféle itallal, pálinkával öblítették le ezeket az emészthetetlen ételeket! A bárok és kocsmák az ingerlő italokat kellető rikácsolástól, ordítástól visszhangoztak: csak úgy remegett tőle a cukortörő mozsár és a szalmakötegek mellett álló sok pohár, söröskancsó, borosüveg és csodálatos formájú palack.

- Mentaszörpöt igyanak! - ordította az egyik kocsmáros.

- Bordeaux-i borból készült sangaree-t igyanak! - rikácsolta egy másik.

- Itt a finom gin sling! - harsogta egy italmérő.

- Itt a finom cocktail, a brandy smash! - ordította túl a másik.

- Ki kóstolja meg a legújabb recept szerint készült valódi mentaszörpöt? - ordították az élelmes kereskedők, s közben, mint a szemfényvesztők a varázsgolyót, káprázatos gyorsasággal dobták, löttyintették bele a sok pohárba a cukrot, a citromot, a zöld mentát, a jégdarabkákat, a vizet, a konyakot, a friss ananászszeleteket, amikből ez az üdítő ital készül.

Eddig mindig úgy volt, hogy a fűszeres ételektől égő, kiszáradt torkok szomjúságát csillapító italok kelletése fülsiketítő lármával töltötte be a levegőt. De ezen a napon, december 1-én szinte elnémult az ordítozás. Rekedtre kiabálhatták volna magukat a kocsmárosok, akkor se csábítottak volna oda vevőket. Senki sem gondolt evésre, ivásra, s mennyi néző tolongott délután négy órakor a tömegben, aki még el sem költötte aznapi ebédjét!

Sokatmondó tünet volt az is, hogy az amerikaiak heves játékszenvedélyén felülkerekedett az izgalom. A tekebábok a földön hevertek, a crepshez használt játékkockák a pohárban szunnyadoztak, állt a rulett, a cribbage-nél nem volt senki, a whist, a huszonegyes, a piros és fekete, a monte és a fáraó játéknál használt kártyák érintetlen csomagokban hevertek, s ez arra vallott, hogy a nap nagy eseménye minden más igényt megszüntetett, s lehűtötte még a szórakozási szenvedélyt is.

Míg este lett, a szorongó tömegen valami tompa, néma izgalom vett erőt, amely a nagy katasztrófák előtt fojtogatja a lelkeket. Valami különös, gyötrelmes szorongás lett úrrá az embereken, kínos fásultság nehezedett rájuk, megnevezhetetlen érzés szorította össze a szívüket. Mindenki azt szerette volna: "Bárcsak vége lenne már mindennek!"

Hét óra tájt a fojtogató csendnek hirtelen vége szakadt. A látóhatár alján felkelt a Hold. Millió és millió torok hangos hurrákiáltása üdvözölte. Pontosan jelent meg a találkán. Egekig tört az üdvrivalgás, tapsorkán hangzott fel mindenfelől. A szőke Phoebe szelíden tündökölt a csodás felhőtlen égen, és gyöngéd sugaraival simogatta a megrészegült tömeget.

Ebben a pillanatban megjelent a három vakmerő utas. Az előbbinél is hatalmasabb üdvrivalgás tört ki, amikor a tömeg megpillantotta őket. S a következő pillanatban millió és millió forró torokból felharsant az Egyesült Államok nemzeti himnusza. A Yankee doodle dallama ötmillió főből álló énekkar szólamaiban szállt, mint az égzengés, a levegő legfelsőbb határáig. Majd a mindenkit magával sodró lendület elült: a himnusz véget ért, utolsó hangjai is lassan-lassan elcsitultak. A zaj szertefoszlott a róna fölött, s halk morajlás futott végig a megindult tömegen. A francia utas és a két amerikai átlépte a bekerített övezetet, amely körül az óriási tömeg szorongott. Az utasokat a Gun Club tagjai és az európai csillagvizsgálók küldöttségei kísérték.

Barbicane hidegen, nyugodtan, szenvtelenül adta ki végső utasításait. Nicholl összeszorított ajakkal, hátratett kézzel, kemény, kimért léptekkel követte. Michel Ardan, csakúgy, mint mindig, most is maga volt a fesztelenség. Tökéletes útiruha volt rajta, bőr lábszárvédőt viselt, derekán vadásztáska; bő, gesztenyebarna bársonyöltönye szinte lobogott körülötte. Szájában égő szivarral, fejedelmi bőkezűséggel osztogatta útközben a meleg kézszorításokat. Kiapadhatatlan jókedvvel nevetett, tréfálkozott, kölyök módjára mókázott a tiszteletre méltó J. T. Mastonnal - egyszóval ízig-vérig "francia" volt még az utolsó pillanatban is, sőt, mi több: ízig-vérig "párizsi".

Tízet ütött az óra. A beszállás perce elérkezett. Az utasoknak el kellett foglalniuk helyüket a lövedék belsejében, mert bizonyos időbe telt, míg leszállnak az ágyúcsőbe, míg a nyílásra rácsavarják a fedőlapot, s a munkások leszerelik a Columbiad torka fölé hajló darukat és állványokat.

Barbicane egytized másodpercnyi pontossággal hozzáigazította kronométerét Murchison mérnökéhez, akinek a villamos szikra segítségével meg kellett gyújtania a töltést. A lövedék belsejében elhelyezkedett utasok tehát figyelemmel kísérhetik majd a mutató járását, amely pontosan jelezni fogja az indulás pillanatát.

Eljött a búcsú perce. Megindító jelenet volt. Michel Ardan lázas jókedve ellenére nagyon megilletődött. J. T. Maston száraz szemhéja alá egy ritka könnycsepp lopódzott; az öreg tüzér bizonyára erre a nagy pillanatra tartogatta. A könnycsepp az ő drága, bátor barátjának, az elnöknek homlokára hullott.

- És ha mégis veletek mennék? - mondta. - Még nem késő!

- Lehetetlen, édes öregem - felelte Barbicane.

Néhány pillanattal később a három útitárs helyet foglalt a lövedékben; a nyílásra belülről rácsavarták a fedőlapot, és a Columbiad torka, tüzelésre készen, szabadon meredt az ég felé.

Nicholl, Barbicane és Michel Ardan mögött végképp bezárult a fémfülke ajtaja.

A tömeg leírhatatlan izgalma ekkor a tetőpontra hágott.

A Hold mind feljebb szállt a tiszta, felhőtlen égbolton; sugarai elhomályosították a pálya vonalába eső szikrázó csillagokat. Most haladt át az Ikrek csillagzatán; csaknem feleúton volt a szemhatár és a zenit között. Természetesen mindenki könnyen megértette, hogy a Hold elé kell célozni - mint ahogyan a vadász is a nyúl elé céloz, ha el akarja találni. Félelmetes csend borult a tájra. A földön szellő sem rezdült! Lehelet sem hangzott. A szívek dobbanása is elállt... Rémülten meredt minden tekintet a Columbiad óriási, tátongó torkára.

Murchison szeme a kronométer mutatójára tapadt. Alig negyven másodperc volt még hátra az indulás pillanatáig - s minden másodperc évszázadnak tűnt!

A huszadik másodpercben remegés futott végig a tömegen. Arra gondolt mindenki, hogy a lövedékbe zárt vakmerő utasok is számolják most a rettentő másodperceket! A sokaságban hol itt, hol amott hangosan felkiáltott egy hang:

- Harmincöt! - Harminchat! - Harminchét! - Harmincnyolc! - Harminckilenc! - Negyven! - Tűz!!!

Murchison lenyomta ujjával a kapcsolót. A Columbiad fenekén kipattant a villamos szikra.

Irtózatos, fület, idegeket tépő detonáció reszkettette meg abban a pillanatban a levegőt. A robbanás emberfeletti ereje semmihez sem volt hasonlítható, sem a mennydörgés, sem a tűzhányó kitörésének robajához. Óriási tűzkéve szökött fel a Föld méhéből, mint valami kráterból. A talaj felemelkedett, s a sokaságban alig volt néhány ember, aki egy szemvillanásig látta, amint a lövedék, lángoló gőzoszlopból kiemelkedve, diadalmasan szeli a levegőt.

Az óriási magasságba felcsapó izzó tűzkéve szétbomló lángjai Florida egész területét megvilágították, s a másodperc egy parányi töredékéig az ország nagy részében nappali világosság váltotta fel az éjszaka sötétjét. Az óriási tűzcsóvát százmérföldnyi távolságban is látták, nemcsak a Mexikói-öbölben, hanem az Atlanti-óceánon is. Sok hajóskapitány jegyezte fel ezen az éjszakán a hajónaplóba az óriási meteor feltűnését.

A Columbiad elsütését valóságos földrengés követte. Florida földjét egész mélyében megrázta az irtózatos robbanás. A lőgyapot égésénél keletkező gázok kiterjedtek a nagy hőségben, s hatalmas erővel szorították vissza a levegőrétegeket. Ez a mesterségesen keletkezett orkán százszorta sebesebb volt, mint a viharokat kísérő szélvész, s tölcsér formában kavargott a levegőben.

A nézők közül senki sem bírt megállni a lábán. A szélvész úgy ledöntött férfit, asszonyt, gyermeket, mint orkán a búzakalászt. Óriási kavarodás keletkezett, sok súlyos sebesülés történt. J. T. Maston, minden óvatosságról megfeledkezve, túlságosan közel állt az ágyúhoz; a légnyomás 20 ölnyi távolságra vetette hátra, s a derék férfiú ágyúgolyóként repült el polgártársai feje felett. 300 000 ember pedig pillanatnyilag megsüketült, és egészen elkábult.

A légáramlás 20 mérföldes körzetben ledöntötte a barakkokat, felborította a viskókat, gyökerestül kitépte a fákat, s Tampáig hajtotta a síneken a vonatokat, majd mint a lavina, zúdult rá a városra. Száz házat pusztított el a vihar, többek között a Szent Szűz templomát és az új tőzsdeépületet, amely teljes hosszában végigrepedt. A kikötőben horgonyzó több vízi jármű egymásnak ütközött, s menten elsüllyedt. Vagy egy tucat hajó, amely a nyílt kikötőben horgonyzott, kisodródott a partra, mert láncaik úgy szakadtak el, mint a pamutszálak.

A vihar óriási körzetben pusztított; az Egyesült Államok határain túl fekvő területeket is érintett. Az ellenlökés hatását, amelyet még fokoztak a nyugati szelek, az Atlanti-óceánon, az amerikai partoktól több mint 300 mérföldnyi távolságban is megérezték. Fitz Roy tengernagy azonban nem láthatta előre, hogy hajói mesterséges és egész váratlanul kerekedett viharba kerülnek. Az irtózatos erővel kavargó forgószél oly hirtelen tört rá a hajókra, hogy nem volt idő bevonni a vitorlákat; több nagy hajó elsüllyedt, köztük a liverpooli Childe Harold is. Ez a sajnálatos katasztrófa Anglia részéről a legélesebb tiltakozásra vezetett.

És hogy mindent elmondjunk, bár ennek a jelenségnek hitelességét csak néhány bennszülött állítása támogatja, beszámolunk még arról is, hogy fél órával a lövedék elindítása után a Gore sziget és Sierra Leone lakosai állítólag valami rengés tompa moraját hallották. Ezek voltak a hanghullámok utolsó rezgései, amelyek az Atlanti-óceánon átkelve, az afrikai parton haltak el.

Térjünk azonban vissza Floridába. A kavarodás első pillanatai után a sebesültek és a süketek magukhoz tértek. Feleszmélt az egész tömeg. Tomboló üdvrivalgás szállt ismét az ég felé:

- Éljen Ardan! Éljen Barbicane! Éljen Nicholl!

Millió és millió ember nézett fel a magasba; távcsövekkel, messzelátókkal, szemüvegekkel felszerelve fürkészték az égboltot. Zúzódásaikról, izgalmaikról megfeledkezve, csak a lövedék érdekelte őket. De azt bizony hiába keresték. Nem volt már látható. Türelmesen be kellett tehát várniuk a Longs Peakról érkező sürgönyöket. A cambridge-i csillagvizsgáló igazgatója az őrhelyén állt, a Sziklás-hegységben; ezt az ügyes, kitartó türelméről ismert csillagászt bízták meg ugyanis a lövedék útjának megfigyelésével.

Ekkor azonban egy váratlan, bár könnyen előre látható jelenség lépett fel, amely ellen mit sem lehetett tenni, s amely kemény próbára tette a lakosság türelmét.

A mostanáig tartó szép idő hirtelen megváltozott. Felhők gyülekeztek az elsötétült égen. Hogyan is történhetett volna másként? Hiszen a lövés rettenetesen felkavarta a légrétegeket! S ehhez még az is járult, hogy a 400 000 font lőgyapot elégésénél keletkezett óriási mennyiségű gáz szétterjedt a levegőben. A légköri viszonyok természeti rendje felborult. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen tudjuk, hogy tengeri ütközeteknél, a tüzérség sortüzei után gyakran észlelték a légköri viszonyok hirtelen megváltozását.

Másnap napkeltekor az eget sűrű, nehéz felhők borították, átlátszatlan, nehéz függönyt terítve az ég és a Föld közé. A felhőtakaró, sajnos, a Sziklás-hegységig terjedt. Irtózatos balszerencse! A Föld minden tájáról jött a sürgetés, a panaszok tömege. De mindez nem hatotta meg a természetet. Az ember a hatalmas detonációval megzavarta a légkört, s most viselnie kell a következményeit.

Az első napon mindenki a sűrű felhőtakaróra szögezte a szemét, makacsul át akartak hatolni rajta a tekintetükkel. Hiábavaló fáradság volt. Különben sem volt semmi értelme az eget fürkészni, mert a Föld nappali mozgása folytán a lövedék ekkor az antipódusok vonalán szállt.

Beesteledett, s mélységesen sötét, kifürkészhetetlen éjszaka borult a Földre. Felkelt a Hold a szemhatáron, de nem volt látható. Mintha csak szándékosan játszana bújócskát azokkal a vakmerőkkel, akik rálőttek. Nem lehetett tehát megfigyeléseket tenni, s a Longs Peakből érkező sürgönyök megerősítették a bosszantó körülmény közbejöttét.

Ha sikerült a kísérlet, az utasoknak, akik december 1-én este 10 óra 46 perc 40 másodperckor indultak, 4-én éjfélkor kellett megérkezniük a Holdba. Minthogy ezen időpont beállta előtt roppant nehéz lett volna egy ilyen kicsiny tárgyat megfigyelni, mint a lövedék - nem maradt más hátra, mint a türelmes, néma várakozás.

December 4-én este 8 óra és éjfél között lehetséges lett volna szemmel követni pályáján a lövedéket, amely sötét pontként rajzolódott volna rá a Hold fényes korongjára. De az idő továbbra is könyörtelenül borús maradt. A végső elkeseredés őrjöngéssé fajult. Most már hangosan szidalmazták a Holdat, amiért nem mutatkozik. Mily szomorú is a dolgok forgandósága e földi világon!

J. T. Maston kétségbe volt esve, és elutazott Longs Peakre. Maga akart odaállni a távcsőhöz. Ő egy percig sem kételkedett abban, hogy barátai célhoz értek. Egyébként semmiféle hír nem érkezett arról, hogy a lövedék akár valamely szigetre, akár a szárazföldre visszazuhant volna. Márpedig J. T. Maston nem az az ember volt, aki feltételezi, hogy a lövedék talán a földteke háromnegyed részét borító óceánba hullott!

Ötödike. Az idő ugyanolyan. Az óvilág nagy távcsövei - Herschel, Rosse és Foucault műszerei - állandóan a Holdnak voltak szegezve; Európában ugyanis éppen a leggyönyörűbb idő volt. De ezekkel a viszonylag gyenge műszerekkel nem lehetett semmi hasznos megfigyelést tenni.

Hatodikán ismét borús idő volt. Az emberiség háromnegyed részét emésztette az égő türelmetlenség. A legesztelenebb javaslatok érkeztek Longs Peakre, hogy milyen módon kergessék szét az égen összegyülemlett felhőket.

Hetedikén mintha kissé derülni kezdett volna az égbolt. Mindenki fellélegzett - de a remény csakhamar semmivé lett. Estére sűrű felhők gyűltek a mennyboltozatra, s eltakarták a csillagokat.

A helyzet most már súlyossá vált. December 11-én reggel 9 óra 11 perckor a Hold utolsó negyedébe lép. Ettől kezdve folytonosan fogyatkozik, s ha ki is derül az ég, megfigyelésekre sokkal kevesebb lesz az alkalom, mivel a holdkorongnak csak egy része lesz látható, és az is egyre fogy; azután újhold lesz, s ez azt jelenti, hogy a Hold a Nappal együtt nyugszik le, és együtt kél vele, és teljesen láthatatlanná válik a Nap sugaraiban. Január 3-a déli 12 órájának 44. percéig kellene várni tehát, míg ismét telihold lesz, s akkor lehetne csak hozzákezdeni a megfigyelésekhez.

Az újságok ezer kommentár kíséretében közölték ezeket az észrevételeket, s nem titkolták a közönség előtt, hogy angyali türelemmel kell felvérteznie magát.

Nyolcadika. Semmi. Kilencedikén a Nap előbukkant egy pillanatra, mintha csak kötekedne az amerikaiakkal. Le is hurrogták; bizonyára megsértődött ettől a fogadtatástól, mert továbbra is fukarkodott sugaraival.

Tizedikén semmi változás. J. T. Maston közel volt a megőrüléshez. Barátai komolyan aggódtak, nem lesz-e valami baj a derék férfiú agyával, amely ez ideig kitűnő állapotban működött a kaucsuk koponyában.

Tizenegyedikén irtózatos vihar tört ki a légkörben, amilyet csak a térítők közé eső vidékeken ismernek. Óriási erejű keleti szél söpörte el a napok óta felgyülemlett felhőket. És este a Hold megfogyatkozott sarlója méltóságteljesen vonult az égen, a tündöklő csillagzatok között.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy hatott ezen az éjszakán a várva várt hír megérkezése az Egyesült Államokban. A döbbenetes hír azonnal átsurrant az óceánon, s a távíróvezetékeken végigfutott a világ minden tájára. A Longs Peaken felállított gigantikus méretű reflektoron át láthatóvá vált a lövedék!

Itt közöljük a cambridge-i csillagvizsgáló igazgatójának jelentését, amely a Gun Club óriási jelentőségű kísérletéből levont tudományos következtetéseket tartalmazza:

Longs Peak, december 12-én

A cambridge-i csillagvizsgáló
t. Vezetőségének

December 12-én este 8 óra 47 perckor Belfast és Maston uraknak sikerült a Columbiadból Stone's Hillen kilőtt lövedéket észlelniük. A Hold ekkor már az utolsó negyedébe lépett.

A lövedék nem érkezett célhoz. A Hold mellett szállt el, de oly csekély távolságban, hogy a Hold vonzóereje eltérítette egyenes pályájától.

A lövedék egyenes irányú mozgása a Hold közelében szédületes gyorsaságú körforgássá változott. Elliptikus pályán kering most a Hold körül, annak valódi bolygójává vált.

Az új égitestre vonatkozó adatokat nem sikerült még megállapítani. Sem haladó mozgásának sebessége, sem forgási sebessége nem ismeretes. A Hold felületétől való távolsága körülbelül 2833 mérföldre becsülhető.

Most tehát két eset következhet be, amely a jelenlegi állapotot módosíthatja:

1. A Hold vonzóereje végül is magához ragadja a lövedéket, s az utasok akkor célhoz érnek;

2. vagy a lövedék, a mindenség változhatatlan rendjében, örök időkig a Hold körül fog keringeni.

A csillagászati megfigyelések a jövőben ezt felderítik. Pillanatnyilag azonban a Gun Club kísérlete csupán azzal az eredménnyel járt, hogy Naprendszerünk egy új csillaggal gyarapodott.

J. Belfast

A váratlan fejlemény a kérdések egész sorát vetette fel. Milyen titkokkal terhes helyzetet tartogat a tudományos kutatás számára a jövő! Az eléggé hiábavalónak látszó kísérlet - egy ágyúgolyónak kilövése a Holdba - három bátor férfiú önfeláldozó vállalkozása folytán óriási eredményre vezetett, amelynek következményei beláthatatlanok. Az új bolygóba bezárt utasok nem értek ugyan célhoz, de részévé váltak a Holdrendszernek; a Hold körül keringenek, s ők az első emberek, akik ennek az égitestnek minden titkát saját szemükkel kifürkészhetik. Nicholl, Barbicane és Michel Ardan neve örökké emlékezetes marad a csillagászat krónikáiban. A három hősies felfedezőt az a vágy hajtotta, hogy kiszélesítsék az emberi tudás körét, és vakmerően útnak indultak a világűrbe; ezzel a tettükkel életüket tették kockára, hogy végrehajtsák a modern idők legkülönösebb kísérletét!

Bármi volt is a helyzet, az egész világot megdöbbenés és rémület fogta el. Lehetséges lesz-e a három vakmerő Föld-lakó segítségére sietni? Nem, nem lehet, az kétségtelen. Mert ők már elszakadtak az emberiségtől, amikor átlépték azt a határt, ameddig a földi lények elérkezhetnek. Két hónapig lesz levegőjük. Egy évre elegendő élelmiszerük van. De mi lesz azután?... A legridegebb ember szíve is elszorult erre a rettenetes gondolatra.

Egyetlenegy ember volt az egész világon, aki nem akarta elhinni, hogy a három utas menthetetlen. Egyetlenegy ember bizakodott csak a jövőben: a három utas odaadó barátja, aki éppoly merész, keménykötésű férfiú volt, mint azok. Ez az ember a derék J. T. Maston volt.

Maston egy pillanatra sem tévesztette szem elől a barátait. A Longs Peak-i csillagászati kirendeltség volt most már a lakása; látóhatára: az óriási reflektor tükre. Amint felkelt a Hold, Maston a távcső látóterébe fogta az égitestet, s egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Állhatatosan követte tekintetével a Hold járását a csillagos égbolton. Soha nem lankadó türelemmel figyelte a lövedék útját a Hold ezüstfényű tányérja előtt. A derék férfiú valóban állandó kapcsolatban volt a három barátjával, és nem adta fel a reményt, hogy egy napon viszontlátja őket.

- Levelezni fogunk velük, mihelyt meglesz erre a lehetőség - mondta mindenkinek, aki hajlandó volt őt meghallgatni. - Hírt fogunk kapni tőlük, és ők is kapnak majd mitőlünk híreket! Ismerem én őket, leleményes emberek ezek! Így hármasban a művészet, a tudomány és a technika minden erőforrását magukkal vitték ők a világűrbe! Nos, ezzel mindent meg lehet csinálni - majd meglátják, kérem, kimásznak ők a csávából!