186...-ban az egész világot egy olyan tudományos kísérlet hozta lázas izgalomba, amilyenre még nem volt példa a tudomány krónikáiban. Az amerikai szecessziós háború befejezése után a baltimore-i Gun Club tagjainak - tüzérek voltak valamennyien - az az ötletük támadt, hogy felveszik a kapcsolatot a Holddal - igenis, a Holddal! -, mégpedig úgy, hogy beléje lőnek egy ágyúgolyót. A klub elnöke, Barbicane volt a vállalkozás fő mozgatója: először meghallgatta a cambridge-i csillagvizsgáló munkatársainak véleményét, s mivel ez kedvező volt, minden intézkedést megtett, hogy sikeresen végrehajthassa e különös vállalkozást - amelyről a hozzáértők többségének az volt a véleménye, hogy megvalósítható. Barbicane nyilvános gyűjtést indított; a közadakozásból csaknem 30 millió frank folyt be, s így az elnök hozzálátott a hatalmas munkához.

A cambridge-i csillagvizsgálók válaszjegyzéke szerint az ágyúgolyó kilövésére szolgáló ágyút a 0 és a 28. északi vagy déli szélességi körök közé eső területen kell elhelyezni, hogy a Holdat a zeniten megcélozhassák. Az ágyúgolyónak pedig másodpercenkénti 12 000 yard kezdősebességet kell adni. A december 1-én éjjel 11 óra előtt 13 perccel és 20 másodperccel kilőtt ágyúgolyónak az indítás után négy nappal, tehát december 5-én pontban éjfélkor kell a Holdba érkeznie, abban a pillanatban, amikor az égitest perigeumban, vagyis a Földtől való legkisebb távolságban van, mégpedig pontosan 86 410 mérföldnyire.

A Gun Club legtekintélyesebb tagjai, Barbicane elnök, Elphiston őrnagy, J. T. Maston titkár és még néhány férfiú több ülést tartott, amelyeken megvitatták az ágyúgolyó alakját, anyagát, elhelyezését, az ágyú minéműségét, a felhasználandó lőpor minőségét és mennyiségét. Eldöntötték, hogy

1. a lövedék alumíniumból készült gránát lesz, amelynek átmérője 108 hüvelyk, falának vastagsága 12 hüvelyk, súlya pedig 19 250 font;

2. hogy az ágyú egy öntöttvasból készült Columbiad lesz, amelynek hossza 900 láb, s hogy közvetlenül a talajba öntik;

3. hogy 400 000 font súlyú lőgyapottal töltik meg, ami a lövedék alatt hatmilliárd liter gázt fejleszt; s ez teljesen elegendő ahhoz, hogy a lövedéket a Holdba repítse.

E kérdések megoldása után Barbicane elnök Murchison mérnök segítségével Floridában, az északi szélesség 27° 7'-én és a nyugati hosszúság 5° 7'-én választotta ki azt a helyet, ahol az ágyút elhelyezik. Itt öntötték, csodálatra méltó munkával, a Columbiadot: az öntés teljes sikerrel járt.

Ez volt a helyzet, amikor egy teljesen váratlan esemény százszorosára csigázta fel a hatalmas vállalkozás iránti érdeklődést.

Jelentkezett egy francia, egy szeszélyes, művészlelkű, szellemes és merész párizsi férfi, és azzal az ajánlattal állt elő, hogy ő bezárkózik az ágyúgolyóba, felszáll vele a Holdba, hogy felderítse a Föld bolygóját.

A vakmerő kalandort Michel Ardannak hívták. Áthajózott Amerikába, ahol határtalan lelkesedéssel fogadták. Gyűléseket tartott, a tömeg diadalmenetben vitte a vállán. Ardan kibékítette Barbicane elnököt halálos ellenségével, Nicholl kapitánnyal, s a kibékülés zálogaként rávette őket, hogy csatlakozzanak hozzá, s a lövedék belsejébe zárva, együtt tegyék meg az utat a Holdba.

A Gun Club elfogadta Ardan ajánlkozását. A lövedék alakját módosították: hengerkúp alakban készítették el. A légi utasfülke alatt hatalmas rugókat és egymás után beszakadó válaszfalakat alkalmaztak; ezeknek kellett lefékezniük az induláskor keletkező ellenlökés erejét.

Az utasfülkében egy évre elegendő élelmiszert, néhány hónapra való vizet és pár napra való gázt helyeztek el. Egy önműködő készülék fejlesztette és szolgáltatta a három utas légzéséhez szükséges levegőt.

A Gun Club ugyanakkor a Sziklás-hegység egyik legmagasabb ormán egy óriási távcsövet állíttatott fel, amelynek segítségével követhették a lövedék útját a világűrben. Mindennel elkészültek.

December 1-én, az előre megállapított órában, a nézők hatalmas tömegének jelenlétében kilőtték az ágyúgolyót. Először történt meg, hogy három emberi lény elhagyta a földtekét, és felszállt a bolygók pályájának térségei felé; mégis csaknem biztosra vehető volt, hogy elérik céljukat.

A három vakmerő utasnak, Michel Ardannak, Barbicane elnöknek és Nicholl kapitánynak kilencvenhat óra, tizenhárom perc és húsz másodperc alatt kellett megtennie az utat. Tehát csak december 5-én éjfélkor érkezhettek a Hold felületére, mégpedig pontosan telihold idején - nem pedig 4-én, mint ahogyan azt néhány rosszul értesült újság jelentette.

Közbejött azonban egy váratlan körülmény: a Columbiad elsütésekor, a detonációnál, óriási mennyiségű pára keletkezett, s ez azonnali zavarokat idézett elő a Föld légkörében. Ez a jelenség általános felháborodást keltett, mert a felhőzet több éjszakán át eltakarta a Holdat a bámulók szeme elől.

A derék és bátor J. T. Maston, a három utas legodaadóbb barátja, J. Belfastnak, a cambridge-i csillagvizsgáló igazgatójának társaságában a Sziklás-hegységbe utazott. Longs Peak vasútállomásán szállt ki; itt, a hegycsúcson volt felállítva az a távcső, amely kétmérföldnyi közelségbe hozta a Holdat. A Gun Club tiszteletre méltó titkára saját szemével akarta figyelni vakmerő barátai útját a világűrben.

December 5-én, 6-án, 7-én, 8-án, 9-én és 10-én a légkörben felgyülemlett felhők lehetetlenné tettek minden megfigyelést. Félő volt már, hogy a megfigyelést a következő évre, január 3-ára kell halasztani, mert a Hold 11-én utolsó negyedébe lép, tányérjának csupán egy fogyatkozó részét mutatja, amely nem elég ahhoz, hogy a lövedék útjának nyoma követhető legyen.

A december 11-éről 12-ére virradó éjszakán azután heves vihar kerekedett, s végre, mindenki örömére, megtisztult a légkör. Az égbolt mélyfeketeségére élesen rajzolódott rá a Hold fényes sarlója.

J. T. Maston és Belfast még ezen az éjszakán sürgönyt menesztett Longs Peak állomásról a cambridge-i csillagvizsgáló munkatársainak.

Mit jelentett Cambridge-be a sürgöny?

A következőket jelentette:

December 11-én este 8 óra 47 perckor Belfast és J. T. Maston urak észlelték a Stone's Hill-i Columbiad által kilőtt lövedéket. A lövedék valamely ismeretlen okból eltérült, és nem érkezett célba, de olyan közel haladt el a Hold mellett, hogy az vonzóerejével visszatartotta. Még azt is jelentette a sürgöny, hogy a lövedék egyenes vonalú mozgása keringő mozgássá változott, s elliptikus pályát írva le a Hold körül, annak bolygójává vált.

A sürgöny azt is jelezte, hogy az új bolygó adatait még nem tudták kiszámítani. Az adatok meghatározásához ugyanis három megfigyelés szükséges: e számítások elvégzéséhez az égitestet három különböző helyzetben kell észlelni. Közölte a sürgöny, hogy a lövedék távolsága a Hold felületétől "alkalmasint" vagy 2833 mérföldre becsülhető.

A sürgöny két lehetőség felvetésével végződött: a Hold vonzóereje lesz végül is az erősebb, s akkor az utasok elérik a célt - vagy pedig a lövedék változatlanul megmarad a pályáján, s az idők végezetéig a Hold körül fog keringeni.

Milyen sors vár az utasokra akár az egyik, akár a másik lehetőség bekövetkezése esetén? Bizonyos időre el vannak látva élelemmel: ez igaz. Ám ha fel is tesszük, hogy sikerül vakmerő vállalkozásuk - hogyan fognak visszatérni? Visszatérhetnek-e valaha? Adnak-e hírt magukról? A legkiválóbb tudósok vitatták ezeket a kérdéseket: a cikkek szenvedélyes érdeklődést váltottak ki a közönség körében.

Itt mindjárt meg kell jegyeznünk valamit, s ezt a sietős, türelmetlen megfigyelőknek meg kellene szívlelniük. A tudós, aki valamely, tisztán okoskodáson alapuló felfedezését hozza nyilvánosságra, sohasem lehet elég óvatos. Senki sem köteles egy új csillagot vagy üstököst vagy bolygót felfedezni. Aki ilyen esetben téved, azt méltán érik a közönség ízetlen tréfái. Sokkal jobb ilyenkor várni - s a türelmetlen J. T. Maston is helyesebben tette volna, ha vár, mielőtt elküldi ezt a sürgönyt, amely, őszerinte, ezzel a vállalkozással kapcsolatban kimondotta az utolsó szót.

A sürgöny ugyanis - amint azt később megállapították - kétféle tévedést tartalmazott: 1. Megfigyelési hibákat a lövedéknek a Hold felületétől való távolságát illetően, mert december 11-én nem lehetett a lövedéket észlelni, s amit J. T. Maston látott vagy látni vélt, nem lehetett a Columbiad által kilőtt ágyúgolyó. 2. Elméleti hibát a lövedék további sorsát illetően, mert aki a Hold bolygójának teszi meg a lövedéket, az szöges ellentmondásba kerül az elméleti mechanika törvényeivel.

A Longs Peak-i megfigyelők egyetlen feltevése valósulhatott meg csupán: az az eset, hogy az utasok - ha még életben vannak - maguk is elkövetnek mindent, hogy a Hold vonzóerejének kihasználásával a bolygó felszínére érkezzenek.

Nos, a három okos és bátor férfiú túlélte az indulásnál keletkezett rettenetes erejű ellenlökést. Ez a könyv a lövedékben megtett utazás drámaian izgalmas és különös eseményeit mondja el. Elbeszélésünk nyomán szertefoszlik majd számos illúzió, hamisnak bizonyulnak jóslatok, de olvasóinknak pontos képet adunk, hogy micsoda hallatlan viszontagságokkal jár az ilyen vállalkozás - és még jobban megismerhetik hőseinket, a tudományos gondolkozású Barbicane-t, a leleményes, ügyes Nichollt s a tréfás kedvű, vakmerő Michel Ardant.

Olvasóink azt is megtudják, hogy hőseink tiszteletre méltó barátja, J. T. Maston hiába fecsérelte idejét, amikor az óriási távcső fölé görnyedve, a Hold járását figyelte a csillagvilág térségeiben.

Tízet ütött az óra. Michel Ardan, Barbicane és Nicholl búcsút vett a sok kedves baráttól, aki a Földön maradt. A két kutyát már előbb bezárták a lövedékbe. Ezeknek azt a szerepet szánták, hogy meghonosítsák az ebek fajtáját a holdi tájakon.

A három utas az óriási ágyúcső torkához lépett, és egy daru leszállította őket a lövedék kúp alakú süvegéhez.

Itt a külön e célból meghagyott nyíláson át beléptek az alumínium kocsi belsejébe. A munkások felvonták a daru emelőcsigáit a külszínre, és máris leszerelték az utolsó állványzatot is a Columbiad torka előtt.

A beszállás után Nicholl azonnal nekilátott, hogy elzárja a nyílást egy erős lemezzel, amelyet a lövedék belsejében hatalmas szorítócsavarok tartottak. Szilárdan beépített lemezek fedték a kémlelőablakok lencseüvegeit is. A légmentes fémbörtönbe bezárt utasokat vaksötétség vette körül.

- Most pedig, kedves barátaim - mondta Michel Ardan -, érezzük magunkat otthonosan. Jómagam otthon ülő ember vagyok, s kitűnően értek a háztartáshoz. Rendezkedjünk be hát a lehető legkényelmesebben ebben a mi új lakásunkban. Először is jó volna valami kis világítás. Az ördögbe is! Talán a vakondokok számára találták ki a gázt?

A könnyelmű fickó erre végighúzott a csizmája talpán egy gyufaszálat, s a tartályból kinyúló cső elé tartotta. Ebben a tartályban volt magas nyomás alatt elraktározva a világítógáz, amellyel 144 órán, vagyis hat napon és hat éjszakán át lehetett világítani és fűteni a lövedéket.

Meggyulladt a gáz. Kárpitozott falaival s a falak mentén körben elhelyezett díványokkal olyan volt most a világos fülke, mint egy kényelmesen berendezett szoba, amelynek süveg alakban domborodik a mennyezete.

A fülkében levő tárgyak: fegyverek, műszerek, szerszámok olyan módon voltak a körbefutó kárpitozáshoz hozzáerősítve, hogy az indulásnál keletkező lökés nem tehetett bennük kárt. Minden óvatossági intézkedést megtettek, hogy a merész kísérlet sikerrel járjon.

Michel Ardan mindent alaposan szemügyre vett, majd kijelentette, hogy nagyon meg van elégedve a berendezéssel.

- Ez börtön ugyan - mondotta -, csakhogy utazó börtön, és ha jogom lenne kidugni az orrom az ablakon, akár száz évre is kibérelném! Miért mosolyogsz, Barbicane? Valami hátsó gondolatot forgatsz netalán a fejedben? Gondolod, hogy ez a börtön még a sírunk lehet? No igen, hiszen meglehet, hogy ez lesz a sírunk, de én még a Mohamed koporsójával sem cserélném fel, mert az csak lebeg az űrben, de nem mozdul!

Míg Michel Ardan így fecsegett, Barbicane és Nicholl megtette az utolsó előkészületeket.

Nicholl kronométere este tíz óra húsz percet mutatott, amikor a három utas végleg bezárkózott a lövedékbe. Ez a kronométer tizedmásodpercnyi pontossággal hozzá volt igazítva Murchisonéhoz. Barbicane megnézte az időt.

- Barátaim - mondotta -, most tíz óra húsz perc. Tíz óra negyvenhét perckor Murchison bekapcsolja a Columbiad töltéséhez vezető kábelbe a villanyáramot. Pontosan abban a pillanatban hagyjuk el a földgolyót. Huszonhét percig tartózkodunk tehát még a Földön.

- Huszonhat perc és tizenhárom másodpercig - javította ki a módszeres gondolkodású Nicholl.

- Remek! - kiáltott fel vidáman Michel Ardan. - Huszonhat perc alatt sok mindent lehet csinálni! Megvitathatjuk ezalatt a legfontosabb erkölcsi és politikai kérdéseket, sőt megoldást is találhatunk rájuk! Huszonhat jól kihasznált perc többet ér, mint huszonhat tétlenül eltöltött esztendő! Mennyivel értékesebb néhány pillanat Pascal vagy Newton életéből, mint egy buta, értetlen ember egész élete!...

- És te mire következtetsz ebből, te javíthatatlan fecsegő?... - kérdezte Barbicane elnök.

- Arra következtetek, hogy még huszonhat percünk van.

- Csak huszonnégy - szólt közbe Nicholl.

- Nem bánom, hát huszonnégy, ha annyira ragaszkodsz hozzá, kedves kapitányom - felelte Michel Ardan. - Huszonnégy perc alatt alaposan meg lehetne vitatni...

- Michel - szakította félbe Barbicane -, utazás közben bőségesen lesz időnk a legsúlyosabb kérdések megvitatására. Most azonban készüljünk fel az indulásra.

- Hát még nem készültünk el?

- Elkészültünk, Michel, de még óvóintézkedésre van szükség, hogy lehetőség szerint gyengítsük az első lökést!

- Hát nem arra való a könnyen bezúzódó rekeszek közé eresztett víz? Nem véd meg bennünket eléggé a rugalmas vízréteg?

- Remélem, hogy igen, Michel - felelte halkan Barbicane. - De nem tudom egészen biztosan.

- Szép kis tréfa, mondhatom! - kiáltotta Michel Ardan. - Szóval te csak reméled?... De nem tudod biztosan!... És addig vártál ezzel a siralmas beismeréssel, míg bele nem gyömöszöltek ide bennünket! Én kiszállok innét!

- Hogyan akarsz kiszállni? - kérdezte Barbicane.

- Hát igen! - mondta Michel Ardan. - Ez most már nehezen megy. Bent ülünk a vonatban, és huszonnégy perc múlva sípol a kalauz...

- Húsz perc múlva - mondta Nicholl.

A három utas pár pillanatig szótlanul egymásra meredt. Azután sorra vizsgálgatták az utasfülkébe bezárt tárgyakat.

- Minden a helyén van - mondta Barbicane. - Most pedig döntsük el, mi volna számunkra a legügyesebb elhelyezkedés, hogy kibírjuk az indulásnál keletkező lökést. Mert éppenséggel nem mindegy, milyen helyzetben lesz a testünk; elejét kell vennünk, hogy túl gyorsan fejünkbe tóduljon a vér.

- Igaza van - helyeselt Nicholl.

- Hát akkor - ajánlotta rögtön tettre készen Michel Ardan - álljunk a fejünk tetejére, lábbal felfelé, mint a cirkuszi bohócok!

- Nem - mondta Barbicane -, hanem feküdjünk az oldalunkra, így könnyebben ellenállunk a lökésnek. Ne felejtsék el, hogy abban a pillanatban, amikor az ágyúgolyót kilövik, nem sokat számít, hogy benne vagyunk-e vagy előtte. Majdnem egyre megy.

- Hát ha csak "majdnem" egyre megy, akkor én máris megnyugodtam - felelte Michel Ardan.

- Mondja, Nicholl, helyesli ön az elgondolásomat? - kérdezte Barbicane.

- Mindenképpen helyeslem - felelte a kapitány. - Még tizenhárom és fél percünk van.

- Ez a Nicholl! - kiáltott fel Michel. - Ez nem is emberi lény, ez egy másodperc-kronométer billegővel és nyolc lyukkal a...

De két társa már oda sem hallgatott. Bámulatos hidegvérrel tették meg az utolsó intézkedéseket. Úgy rendezkedtek, mint két módszeres gondolkodású utas, aki ha felszáll egy vasúti kocsiba, rögtön azon van, hogy a lehető legkényelmesebben helyezkedjék el. Vajon miből lehetnek az idegeik ezeknek az amerikaiaknak, hogy a legirtózatosabb veszély közeledtére sem dobog hevesebben a szívük?

A lövedék belsejében három erős, vastagon alápárnázott fekvőhely volt elhelyezve. Nicholl és Barbicane a fekvőhelyeket a mozgó padlót képező korong közepére tolta. Ide fekszik majd le pár perccel az indulás előtt a három utas.

Ardan eközben egy pillanatig sem maradt veszteg. Fel-alá száguldott szűk börtönében, mint a ketrecbe zárt vadállat. Beszélgetett a barátaival, hívta a kutyáit, Dianát meg Bolygót - legutóbb ugyanis ezt a két mély értelmű nevet adta az ebeknek.

- Gyere ide, Diana! Ide gyere, Bolygó! - csalogatta őket. - Majd ti megmutatjátok a holdbéli kutyusoknak, hogy a Földön milyen jól neveltek a kutyák! Váljatok becsületére a kutyák nemének! A teremburáját! Ha visszatérünk még valaha a Földre, majd magammal hozok egy "moon-dog"-keresztezést - az lesz csak aztán a csuda feltűnés!

- Föltéve, hogy vannak a Holdban kutyák! - mondotta Barbicane.

- Persze hogy vannak! - erősködött Michel Ardan. - Mint ahogy lovak, tehenek, szamarak, sőt tyúkok is vannak. Fogadok, hogy tyúkokat is találunk a Holdban!

- Száz dollárba fogadok, hogy nem találunk! - mondta Nicholl.

- Állom a fogadást, kapitány! - felelte Ardan, s belecsapott Nicholl kezébe. - Erről jut eszembe, hogy te már három fogadást vesztettél el az elnökkel. Ugyanis sikerült összehozni a vállalkozáshoz szükséges pénzt, az öntés is sikerült, és a Columbiadot baleset nélkül megtöltötték - ez pedig összesen 6000 dollár.

- Úgy van - felelte Nicholl. - Tíz óra harminchét perc tíz másodperc.

- Értem, kapitány. Nos, egy negyedórán belül további 9000 dollárt fizethetsz le az elnöknek. Négyezret azért fizetsz, mert a Columbiad nem fog felrobbanni, ötezret meg azért fizetsz, mert az ágyúgolyó 6000 mérföldnél magasabbra repül a levegőben.

- A pénz nálam van - felelte Nicholl, kabátzsebére csapva. - Boldogan fizetek.

- Látom, rendes ember vagy, Nicholl. Ezt én magamról nem állíthatom. Azért engedd meg, hogy kereken kimondjam: te voltaképpen csupa olyan fogadást kötöttél, ami nemigen látszott előnyösnek számodra.

- Hogyhogy? - kérdezte Nicholl.

- Mert ha megnyered az első fogadást, akkor a Columbiad a lövedékkel együtt robban fel. Márpedig akkor Barbicane nincs többé, hogy kifizesse neked a dollárokat.

- Az én tétem a Baltimore-i Bankban van letétben - felelte egyszerűen Barbicane. - Ha Nichollnak nincs módjában felvenni, majd megkapják az örökösei!

- Hogy ti micsoda gyakorlati észjárású emberek vagytok! - kiáltott fel Michel Ardan. - A tények emberei! Bámullak, ámde nem értelek benneteket!

- Tíz óra negyvenkét perc - mondta erre Nicholl.

- Több mint öt percünk van! - felelte Barbicane.

- Igen, öt röpke kis percünk van még - válaszolta Michel Ardan. - És egy ágyúgolyóba vagyunk bezárva, egy 900 láb hosszú ágyúcső fenekén! Az ágyúgolyó alatt pedig 400 000 font lőgyapot van felhalmozva, s ez felér 1 600 000 font közönséges lőporral! És Murchison barátunk most kronométerrel a kezében figyeli a mutatót, ujja a villanykészülék kapcsolóján, számolja a másodperceket, s mindjárt felrepít bennünket a világűrbe...

- Hagyd abba, Michel, hagyd abba! - intette Barbicane komolyan. - Készüljünk fel hát. Pár másodpercünk van még, s itt az utolsó pillanat. Szorítsunk kezet, barátaim!

- Helyes! - kiáltott fel Michel Ardan. Nagyon meghatott volt, hiába titkolta. A három vakmerő férfiú a végső pillanat előtt összeölelkezett.

- Isten óvjon bennünket! - mondta a vallásos Barbicane. Michel és Nicholl leheveredett a fakorong közepére tolt fekvőhelyre.

- Tíz óra negyvenhat perc húsz másodperc! - mormolta a kapitány.

Még húsz másodperc! Barbicane gyorsan eloltotta a gázt, s maga is a társai mellé heveredett.

A mélységes csendben csak a kronométer másodperceket jelző ketyegése hallatszott.

Irtózatos lökést éreztek... A lőgyapot elégésénél keletkezett hatmilliárd liter gáz kirepítette a lövedéket a világűrbe.

Mi történt? Milyen hatással járt az irtózatos megrázkódtatás? Beváltak-e szerencsésen a lövedék tervezőinek leleményes elgondolásai? Felfogták-e a lökés erejét a rugók, a négy ütköző, a vízpárnák, a könnyen beszakadó rekeszek? Sikerült-e megbirkózni a 12 000 méteres kezdősebesség ellenlökésével? Hiszen ekkora sebességgel egy másodperc alatt végig lehetne száguldani egész Párizson, egész New Yorkon! A megrendítő jelenet ezer meg ezer szemtanújában rögtön felmerült ez a kérdés. Elfelejtették az utazás célját, már csak az utasokra gondoltak. S ha valaki - például J. T. Maston - egy pillantást vethetett volna ebben a másodpercben a lövedék belsejébe, vajon mit látott volna?

Éppenséggel semmit. Az ágyúgolyó belseje vaksötét volt. A hengerkúp alakú falak remekül ellenálltak a lökésnek. Még csak egy repedés, elgörbülés vagy torzulás sem keletkezett. A csodálatos lövedék a lőpor elégésének óriási magas hőfokában nem változott el, nem olvadt el, nem záporozott alá izzó alumínium esőként - mint ahogy tartottak tőle.

A lövedék belsejében voltaképp alig volt valami rendetlenség. Egy-két tárgyat a lökés a kupola boltozatára repített, de a fontos berendezési tárgyak nem sérültek meg. Valamennyi tartókötél ép volt.

A mozgó korongon, amely a rekeszek beszakadása s a víz kifolyása után lesüllyedt a fenékre, három emberi test feküdt: Barbicane, Nicholl és Michel Ardan mozdulatlan teste. Lélegzenek-e még? Vagy már csak egy fémkoporsó volna a lövedék... s három holttestet repít a világűrbe?...

Pár perccel az ágyúgolyó kilövése után az egyik test megmozdult. A karok előrenyúltak, a fej felemelkedett, az embernek sikerült végre felébrednie. Michel Ardan magához tért. Végigtapogatta magát, hangosan köszörült egyet a torkán, aztán megszólalt:

- Michel Ardan épkézláb. Lássuk a többieket!

A bátor francia nagy nehezen feltápászkodott. De nem bírt megállni a lábán. Szédült, szeme elhomályosult a hirtelen feléje tóduló vértől. Tántorgott, mint a részeg.

- Brrr! - mondta. - Úgy érzem magam, mintha két üveg cortonit ittam volna. Ámbár azt jóval kellemesebb lenyelni.

Végigsimított néhányszor a homlokán, megdörzsölte a halántékát, és hangosan elkiáltotta magát:

- Nicholl! Barbicane!

Aggódva figyelt. Semmi válasz. Még csak egy sóhajt sem hallott, ami jelezte volna, hogy társainak még dobog a szívük. Újból szólította őket. Csönd.

- Az ördögbe is! - mondta. - A fejük lágyára estek? Az ötödik emeletről? Eh, mit! - tette hozzá rendületlen bizakodással, mert ezt az embert semmi sem bírta megingatni. - Ahol egy franciának sikerül feltérdelni, ott két amerikai kétségtelenül talpra áll. De tisztázzuk először is a helyzetet.

Ardan érezte, hogy gyorsan visszatér bele az élet. Szívdobogása elcsendesedett, érverése olyan volt, mint máskor. Újabb erőfeszítést tett, s visszanyerte egyensúlyát. Végül sikerült feltápászkodnia.

Kivette zsebéből a gyufaskatulyát. Gyufát gyújtott. A gázcsaphoz közeledett a lánggal. A gáz meggyulladt. A tartály tehát nem sérült meg. Nincs gázömlés. Ezt különben is megérezte volna a szagáról. A hidrogénnel telített levegőben a gyufagyújtásnak is súlyos következményei lettek volna. A levegővel keveredő gáz robbanóhatása betetőzte volna a szerencsétlenséget, amelynek az induláskor keletkezett irtózatos lökés lett volna talán az első fejezete.

A gáz meggyújtása után Ardan társai fölé hajolt. A két férfi teste élettelenül hevert egymáson. Nichollé felül, Barbicane-é alul.

Ardan felemelte a kapitányt, a díványnak támasztotta, s erélyesen dörzsölni kezdte. Ez az ügyesen végzett masszázs életre keltette Nichollt. A kapitány felnyitotta szemét. S ugyanabban a pillanatban visszanyerte hidegvérét. Megragadta Ardan kezét, s körülnézett.

- Mi van Barbicane-nal? - kérdezte.

- Mindenkire rákerül a sor - felelte Michel Ardan nyugodtan. - Terajtad kezdtem, Nicholl, mert te voltál felül. Most aztán Barbicane-nal foglalkozunk.

Ardan, Nicholl segítségével, felemelte a Gun Club elnökét, és ráfektette a díványra. Barbicane szemlátomást rosszabb állapotban volt, mint a társai. Teste véres volt, de Nicholl megnyugvással állapította meg, hogy csak a váll könnyű sérülése vérzik, a bőre horzsolódott le. A kapitány gondosan bekötözte a sebet.

Jó hosszú ideje foglalkoztak már Barbicane-nal, de az elnök még mindig nem tért eszméletre. A két barát megijedt, s erélyesen dörzsölni kezdte az elnököt.

- Pedig lélegzik - mondta Nicholl, fülét a sebesült mellére tapasztva.

- Igen, lélegzik - felelte Ardan. - Úgy, mint akinek meglehetős gyakorlata van ebben a mindennapos műveletben. Dörzsöljük, Nicholl, dörzsöljük jó erősen!

S a két, szükség csinálta doktor oly jól dolgozott, hogy Barbicane végül mégiscsak eszméletre tért. Felnyitotta szemét, felült, megragadta a barátai kezét, s ez volt az első kérdése:

- Repülünk, Nicholl?

Két társa egymásra nézett. Eszükbe se jutott, hogy a lövedék miatt nyugtalankodjanak. Első gondjuk az utas volt, s nem a vagon.

- Repülünk-e, valóban? - ismételte meg a kérdést Michel Ardan.

- Vagy szép csendesen pihenünk valahol Florida földjén? - kérdezte Nicholl.

- Esetleg a Mexikói-öböl fenekén? - tette hozzá Michel Ardan.

- Még csak az kellene! - kiáltott fel Barbicane elnök.

Már az a feltevés, hogy e két lehetőség közül az egyik bekövetkezhetett, magához térítette az elnököt.

Bármi történt, egyelőre nem tudhatták, hogy mi a lövedék helyzete. Úgy tűnt, mintha minden teljesen mozdulatlan volna. Mivel el voltak zárva a külső környezettől, lehetetlen volt tisztázni ezt a kérdést. Talán a világűrben szállnak?... Vagy talán, rövid ívelés után, a lövedék visszaesett a Földre?... Vagy csakugyan a Mexikói-öbölbe zuhant?... A floridai félsziget olyan keskeny, hogy ez sem látszott lehetetlennek.

Súlyos helyzetben voltak, s az utasok előtt egy igen érdekes kérdés merült fel, s erre a lehető leggyorsabban meg kellett találniuk a feleletet. Barbicane nagyon izgatott volt; bámulatos lelkierővel leküzdötte testi gyengeségét, és feltápászkodott. Figyelmesen hallgatózott. Kint mélységes csend honolt. Ez még nem bizonyított semmit, mert a vastag kárpitozáson át semmiféle földi zaj nem hatolhatott be hozzájuk.

Barbicane-nak mégis feltűnt valami. A lövedék belsejében feltűnően magas volt a hőmérséklet. Az elnök kivett a védőtokból egy hőmérőt, s megnézte, hol áll a higanyszál. A műszer 45 Celsiust mutatott.

- Igen! Igen! - kiáltott fel. - Repülünk! A lövedék forró falai ontják ezt a fullasztó meleget! A légrétegekkel való súrlódás hevítette fel a lövedéket! Meglátjátok, nemsokára alábbszáll a hőmérséklet, mert már az űrben repülünk! Most csaknem megfulladunk a melegben, de hamarosan metsző hideg lesz idebenn!

- Mit mondasz, Barbicane? - kérdezte Michel Ardan. - Teszerinted átrepültük volna már a légkör határát?

- Biztosra veszem, Michel. Figyelj csak ide. Most 10 óra 55 perc van. Körülbelül nyolc perce indultunk. Ha a súrlódás nem csökkentette volna a sebességünket, a földtekét körülvevő 16 mérföld magas légréteget 10 másodperc alatt átszeltük volna.

- Helyes - felelte Nicholl. - De mennyire becsüli ön a súrlódás következtében beállt sebességcsökkenést?

- Sebességünk egyharmaddal csökkent - felelte Barbicane. - Ez erős lassulást jelent, de számításaim szerint ennyinek kell lennie a csökkenésnek. Ha tehát a kezdősebességünk 11 000 méter volt, a légkör átrepülése után sebességünk 7332 méterre csökkent. Utunknak ezen a szakaszán mindenesetre túljutottunk, tehát...

- Tehát a mi kedves Nicholl barátunk mindkét fogadását elvesztette - mondotta Michel Ardan. - Elvesztette a 4000 dollárost, mert a Columbiad nem robbant fel, és elvesztette az 5000 dollárost is, mert a lövedék 6000 mérföldnél magasabbra emelkedett. Fizess, Nicholl!

- Állapítsuk meg előbb, hogy mi a helyzet: aztán fizetek. Lehet, hogy Barbicane helyesen okoskodik, s hogy elvesztettem a 9000 dolláromat. De most egy új lehetőség jutott eszembe, amely az egész fogadást érvénytelenné teszi.

- Mire gondol? - kérdezte türelmetlenül Barbicane.

- Lehetséges, hogy a lőpor valami okból nem gyulladt meg, és el sem indultunk.

- Teringettét, kapitány! - kiáltott fel Michel Ardan. - Ez oly képtelen ötlet, hogy akár az én agyamban is megszülethetett volna! Teljesen komolytalan! Hiszen a lökés félig-meddig agyoncsapott bennünket! Elfelejtetted, hogy én térítettelek eszméletre? Nem látod, hogy az elnök válla még most is vérzik, akkorát taszított rajta az ellenlökés?

- Igazad van, Michel - felelte Nicholl. - De volna egy kérdésem.

- Halljuk, kapitány!

- Hallottad te a detonációt? Irtózatos erősnek kellett lennie.

- Nem hallottam - mondta Ardan meghökkenve. - Valóban: nem is hallottam a robbanást.

- És ön, Barbicane? Ön hallotta?

- Nem, én sem hallottam.

- És én sem. Tehát?...

- Csakugyan! - mormolta az elnök. - Miért nem hallottuk a detonációt?

A három barát elképedve bámult egymásra. Ez a jelenség semmivel sem magyarázható. A lövedék mégiscsak elindult - a kilövés viszont detonációval jár!

- Állapítsuk meg mindenekelőtt, hogy hol vagyunk - mondta Barbicane. - Távolítsuk el a védőlemezeket.

A művelet igen egyszerű: azonnal munkához láttak. A jobb oldali kémlelőablak fedőlemezeit tartó anyacsavarok fejét franciakulcs segítségével meglazították; a csavarok helyén maradt lyukat gumival ellátott tömítés zárta el. A külső lemez, mint a hajónyílásokon, rögtön leesett a zsanérra, s előtűnt a kémlelőablakot elzáró lencseüveg. A lövedék vastag falából szemközt ugyanilyen kémlelőablak nyílt, úgyszintén a mennyezetet képző süvegből s a lövedék fenekéből egy negyedik. Négy különböző irányból figyelhették tehát az utasok az oldalfal ablakain át az égboltot; a Föld és a Hold közvetlen megfigyelésére pedig a felső és az alsó ablaknyílás szolgált.

Barbicane és két társa rögtön a szabaddá vált ablakhoz rohant. Az ablak azonban vak volt; az üvegen nem hatolt át fénysugár. Koromfekete sötétség vette körül a lövedéket. Barbicane egyszerre csak felkiáltott:

- Nem, barátaim, nem estünk vissza a Földre! Nem, nem süllyedtünk a Mexikói-öböl fenekére! Igen, a világűrben szállunk! Nézzétek csak, csillagok ragyognak az éjszakában! És a Föld között és miközöttünk sűrű sötétség van!

- Éljen! Éljen! - kiáltotta Michel Ardan és Nicholl egyszerre.

A sűrű sötétség valóban azt bizonyította, hogy a lövedék elhagyta a Földet. Induláskor a Hold ragyogó fénye megvilágította a talajt, s ha a lövedék most valahol a Föld felszínén pihenne, az utasoknak látniuk kellene a holdfényes tájat. A sötétség azt is bizonyította, hogy a lövedék már áthaladt a levegőrétegen, mert a levegőben terjengő szétszórt fény a lövedék fémfaláról visszaverődött volna, márpedig ilyen jelenséget nem észleltek. Ez a fény megvilágította volna a kémlelőablak üvegét, de az az ablak sötét volt. Minden kétség eloszlott. Az utasok elhagyták a Földet.

- Vesztettem - ismerte el Nicholl.

- S én szívből gratulálok hozzá! - felelte Ardan.

- Tessék, itt a 9000 dollár - mondta a kapitány, és kivett a zsebéből egy köteg bankjegyet.

- Adjak nyugtát? - kérdezte Barbicane, amikor átvette a pénzt.

- Kérem, ha nem veszi rossz néven - felelte Nicholl. - Csupán a rend kedvéért.

És Barbicane, mintha csak otthon, a cége pénztárában ülne, közönyös-komoly arccal elővette a zsebkönyvét, kiszakított egy tiszta lapot, s ceruzájával kiállította a szabályszerű nyugtát. Keltezte, aláírta, parafálta, s átnyújtotta a kapitánynak az írást, aki azt gondosan eltette a tárcájába.

Michel Ardan megemelte sapkáját, s némán meghajolt társai előtt. Hogy valaki így ragaszkodjék a formaságokhoz - s méghozzá ilyen körülmények között -, erre torkán akadt a szó. Soha életében nem látott ilyet: ez amolyan igazi "amerikai" dolog volt.

Barbicane és Nicholl az ügylet lebonyolítása után visszatért az ablakhoz. A csillagokat nézték: mint megannyi szikrázó pont tündököltek a fekete égen. A Hold keletről nyugat felé haladva, lassan emelkedett a zenit felé, s erről az oldalról nem volt látható. Ardan meg is jegyezte:

- És hol a Hold? Talán meg sem jelenik a randevún?

- Sose nyugtalankodj - felelte Barbicane. - A mi jövendőbeli glóbuszunk ott a helyén, de nem láthatjuk erről az oldalról. Nyissuk ki a másik oldalon is az ablakot.

Abban a pillanatban, amikor Barbicane éppen el akart fordulni az ablaktól, hogy szabaddá tegye a kilátást a másik oldalon is, valami fényes test vonta magára a figyelmét. Egy óriási korong közeledett feléjük: föl sem lehetett becsülni hatalmas méreteit. A Föld felé néző arca mindjobban kifényesedett. Mintha valami kisebb Hold lett volna, amely visszaveri a nagy Hold sugarait. Hallatlan gyorsasággal közeledett, s úgy tűnt, mintha a lövedék röppályája átszelné a fényes test Föld körüli pályáját. A keringő mozgást végző test egyben a saját tengelye körül is forgott. Úgy viselkedett tehát, mint minden más égitest a világűrben.

- Ejha! - kiáltott fel Michel Ardan. - Hát ez micsoda? Egy másik lövedék?

Barbicane hallgatott. Meglepte és nyugtalanította ez a hirtelen feltűnt óriási test. Lehetséges, hogy találkoznak vele, s ennek szörnyű következményei lesznek: vagy az, hogy a lövedék eltérül pályájától, vagy pedig az összeütközés ereje megtöri lendületét, s a Föld felé taszítja; s végül még az is lehetséges, hogy az aszteroida vonzóereje menthetetlenül magához ragadja a lövedéket.

Barbicane elnök rögtön megértette, milyen következményekkel járna, ha a három lehetőség közül bármelyik is bekövetkezik, így vagy amúgy, de mindenképpen azt jelenti, hogy a vállalkozás végzetes kudarccal végződik. Társai szótlanul tekintettek ki az űrbe. A közeledő test ijesztően növekedett, s az optikai csalódás folytán úgy tűnt, mintha a lövedék egyenesen szemberohanna vele.

- Az istenfáját! - kiáltotta Michel Ardan. - Mindjárt összeütközünk a másik vonattal!

Az utasok ösztönösen hátraugrottak. Irtózatos pillanat következett... de nem tartott sokáig. Alig néhány másodpercig. Az aszteroida pár száz méter távolságban haladt el a lövedék mellett, és máris eltűnt. Nem mintha a sebessége óriási távolságba ragadta volna: hanem azért, mert a Hold felé fordult arca hirtelen beleveszett a világűr vaksötétjébe.

- Jó utat! - kiáltotta utána Michel Ardan, s megkönnyebbülten felsóhajtott. - No tessék! A végtelen világűr sem elég tágas, hogy egy szerény kis ágyúgolyó nyugodtan sétálhasson benne! No de ilyet! Majdhogy belénk ütközött ez a pöffeszkedő égitest! Mi volt ez?

- Tudom, mi volt - felelte Barbicane.

- Teringettét! Te mindent tudsz.

- Csak egy egyszerű meteor volt - mondta Barbicane. - De egy igen nagy meteor, amelyet a Föld vonzóereje keringésre késztet a Föld körül.

- Lehetséges ez? - kiáltott fel Michel Ardan. - Hát akkor a Földnek is két holdja van, mint a Neptunusnak?

- Úgy bizony, kedves barátom, a Földnek is két holdja van, bár a köztudomás szerint egy holdja van csupán. De ez a másik holdja oly kicsiny, s oly nagy a sebessége, hogy a Föld lakói nem vehetik észre. Egy francia csillagász, Petit úr bizonyos zavaró hatásokból meghatározhatta a másik hold létezését, és ki is számította az adatait. Petit megfigyelései szerint ez a meteor mindössze három óra és húsz perc alatt végzi el keringését a Föld körül. Tehát káprázatos a sebessége.

- Minden csillagász elfogadja ennek a holdnak a létezését? - kérdezte Nicholl.

- Azt nem állítom - felelte Barbicane. - De ha a csillagászok is találkoztak volna vele, úgy, mint mi, nem kételkedhetnének többé a létezésében. Igen kellemetlen lett volna ezzel a meteorral összeütközni. De azt hiszem, ez a találkozás lehetővé teszi, hogy megállapítsuk helyzetünket a világűrben.

- Hogyan? - kérdezte Ardan.

- Nos: ismerjük a meteor távolságát. A találkozás pontján pontosan 8140 kilométerre voltunk a földgolyó felszínétől.

- Több mint 2000 mérföldnyire! - kiáltott fel Michel Ardan. - Lepipáljuk annak a nyomorult kis földgolyónak minden gyorsvonatát!

- Meghiszem! - mondta Nicholl, órájára tekintve. - Tizenegy óra. Tizenhárom perce hagytuk el az amerikai világrészt.

- Tizenhárom perce? Mindössze? - csodálkozott Barbicane.

- Igenis - felelte Nicholl. - És ha a 11 000 méteres kezdősebességünk állandó lenne, csaknem 10 000 mérföldet tennénk meg óránként!

- Mindez nagyon érdekes, barátaim - mondta az elnök. - De még mindig van egy megoldatlan kérdés: miért nem hallottuk a Columbiad elsütésénél a detonációt?

Erre senki nem válaszolt. A beszélgetés elakadt. Barbicane egyre ezen a kérdésen törte a fejét, miközben azzal foglalatoskodott, hogy a falon levő másik oldalablakon is leeressze a védőlemezt. Ezzel is végzett, s a szabaddá vált üvegen át most betekintett a Hold. Ragyogó fénye bevilágította a lövedék belsejét. A takarékos természetű Nicholl eloltotta a már feleslegessé vált gázlángot. A gázvilágítás különben is csak zavarta volna az utasokat a csillagos térség megfigyelésében.

A holdtányér tiszta fénnyel ragyogott. Sugarai most már nem a Föld párás légkörén szűrődtek át, hanem csak az üvegen, s ezüstös visszfényt hintettek a lövedék belsejébe. Az égbolt fekete kárpitján szinte még egyszer olyan fényesnek tűnt a Hold, mint máskor. Az éterben nem szóródik szét a fény: a Hold most nem homályosította el a szomszédságában levő csillagokat. Az égbolt ebben a megvilágításban egészen újszerű látványt nyújtott - olyan benyomást keltett, amelyet az ember a Földön el sem képzelhet.

Gondolhatjuk, milyen érdeklődéssel szemlélték a vakmerő utasok utazásuk végcélját, a Holdat. Földünk bolygója keringő mozgásában észrevétlenül közeledett a zenit felé. A zenit matematikai pontjára körülbelül 96 óra múlva kell elérkeznie. Az utasok most sem látták élesebben a Hold hegyeit, síkságait, egész domborulatát, mint ha a Föld valamelyik pontjáról nézték volna, de fénye az űrben csodálatosan erőssé vált. A holdtányér úgy fénylett most, mint valami platina tükör. A lövedék alatt egyre távolodó Föld lassan feledésbe merült az utasok előtt.

Nicholl kapitány hívta fel elsőnek a figyelmüket, hogy lábuk alatt nemsokára eltűnik a Föld.

- Úgy van! - felelte Michel Ardan. - Ne legyünk hálátlanok! Elhagyjuk hazánkat, vessünk hát rá még egy búcsúpillantást. Látni akarom még egyszer a Földet, mielőtt végképp eltűnik a szemem elől!

Barbicane teljesíteni akarta bajtársa kívánságát: hozzáfogott tehát, hogy szabaddá tegye a lövedék fenekén levő ablakot, amelyen át közvetlenül megfigyelhetik a Földet. Nem kis munkába került a fakorong eltávolítása, mert a kilövés ereje a fenékre szorította. A fakorong darabjait óvatosan a falhoz támasztották - még szükség lehet rá.

Előtűnt az ágyúgolyó alsó részén egy 50 centiméter átmérőjű kerek nyílás, amely rézarmatúrával megerősített, 15 centiméter vastag üveggel volt elzárva. Az üveg alatt csapszegek tartották az alumínium fedőlemezt. Barbicane kicsavarta az anyákat, meglazította a csavarokat: a fedőlemez erre levált, s a lövedék belsejéből már ki lehetett tekinteni.

Michel Ardan az üvegre térdelt. Az üveg sötét volt, mintha nem is lenne átlátszó.

- Ejha! - kiáltott fel Michel. - Hol a Föld?

- Ott van - mutatta Barbicane. - Ott a Föld.

- Micsoda? - kételkedett Ardan. - Ez a vékony, ezüstös sarló volna a Föld?

- Az bizony, Michel. Négy nap múlva lesz teliföld: a megérkezésünk pillanatában teljes lesz a földfogyatkozás. Most még vékony sarló formájában mutatkozik nekünk, de azután teljesen eltűnik: néhány napra elnyeli a fekete árnyék.

- Ez volna a Föld? - hitetlenkedett még mindig Michel Ardan, s rámeresztette a szemét a szülőföldjéből látható keskeny gerezdre.

Barbicane magyarázata helyes volt. A lövedékhez viszonyítva a Föld most lépett az utolsó negyedébe. Oktánsában volt, s finom ívű sarló alakjában rajzolódott az éj fekete hátterére. A légkör széles rétegétől kékes fényt nyert: halványabb volt, mint a Hold sarlója, de oly hatalmasnak tűntek arányai, mintha valami óriási ív feszült volna az égboltra. Egyes pontjai, főleg a mélyedések, élesen meg voltak világítva, s ez magas hegyek jelenlétére mutatott. A fényes pontok időnként eltűntek: vastag foltok takarták el őket. Ilyen foltok a holdtányéron sosem láthatók. Ezek a foltok a földteke körül lebegő koncentrikus felhőgyűrűk voltak.

Egy olyan természeti jelenség folytán, amely a Holdon is észlelhető, amikor az oktánsaiban van, a Föld körvonala most teljes egészében látható volt. A hamvas fényhatásban elég jól látszott az egész korong, de halványabb volt a Hold hamvas fényénél. Könnyű megértenünk, hogy a Föld fénye miért volt gyengébb. A Holdon ez a jelenség onnan származik, hogy a Föld a Nap sugarait visszaveri a kísérőjére. Itt azonban a fordítottja történt: a Hold verte vissza a Nap sugarait a Földre. A Föld által visszavert fény körülbelül tizenháromszor erősebb, mint a Holdé: ez a két égitest különböző nagyságú felszínével függ össze. Ennek az a következménye, hogy a hamvas fényjelenségénél a földkorong sötét része homályosabban látszik, mint a holdtányér sötét része, mert ez a jelenség arányos a két égitest fényerejével. Hozzá kell még tennünk, hogy a Föld fényes sarlója hosszabbnak tűnt a korong körvonalánál. Ez csupán a fénylő tárgyak esetén bekövetkező optikai csalódás hatása.

S míg az utasok a világűr sötét mélységét fürkészték, egyszerre csak hullócsillagok szikrázó kévéje bomlott ki a szemük előtt. Száz meg száz meteor izzott fel, amint érintkezésbe jutott a Föld légkörével. Tüzes fénycsóvák hasították át a sötétséget, s lángoló csíkokkal sávozták a földkorong hamvas fényben derengő részét. A Föld éppen napközeiben volt. December havában különösen gyakori jelenség a hullócsillag: volt, hogy a csillagászok 80 000 hullócsillagot számláltak meg óránként. Michel Ardan nem sokat tartott a jelenség tudományos magyarázatáról; inkább szerette volna olybá venni, hogy a Föld, íme, legtündöklőbb tűzijátékával búcsúztatja három távozó fiát.

Ennyit láttak csupán az utasok a sötétbe merült földgolyóból, a Naprendszer e kisebb bolygójából, amely a távolabbi bolygókról nézve úgy nyugszik le s kel föl, mint valami kicsiny hajnali vagy esti csillag! A földteke, a három utas szeretteinek lakóhelye már csak egy tovatűnő halovány sarló volt... láthatatlan pont a világűr végtelenségében!

A három barát némán, egybedobbanó szívvel nézte a tovatűnő Földet, míg a lövedék egyenletesen lassúdó sebességgel repült tovább. S egyszerre csak leküzdhetetlen álmosság vett erőt rajtuk. A testi kimerültség hatása jelentkezett? Az agyuk volt fáradt? Igen, ez lehetett az álmosság oka. A Földön töltött utolsó órák roppant izgalma meghozta az ellenhatást.

- No - mondta Michel -, ha álmosak vagyunk, hát aludjunk.

Ki-ki leheveredett a fekvőhelyére; a három utas nemsokára mély álomba merült.

De még egy negyedórát sem szundíthattak, amikor Barbicane hirtelen felült, s harsány kiáltással riasztotta fel társait.

- Rájöttem! - kiáltotta.

- Mire jöttél rá? - kérdezte Michel Ardan, s leugrott fekvőhelyéről.

- Hogy miért nem hallottuk a Columbiad elsütésénél a detonációt!

- Nos, hát miért?... - kérdezte Nicholl.

- Mert a lövedék sebessége nagyobb volt, mint a hangé!

A különös, de nyilván helyes magyarázat meghallgatása után a három barát ismét mély álomba merült. Hol találhattak volna az alváshoz nyugodtabb, békésebb helyet? A Földön, a városi házakban, a falusi kunyhókban, ahol a földkéreg legkisebb rengését is megérzik? A tengeren, valamely hajón, amelyet a hullámok dobálnak, s ahol minden csupa mozgás? Vagy a levegőben, ahol a váltakozó sűrűségű légrétegek között állandóan himbálózik a léggömb? Csak ebben, a világűr tökéletes csendjében úszó fülkében lelhettek az utasok tökéletes pihenőt. A három kalandos utas álma talán sohasem ért volna véget, ha december 2-án reggel hét óra tájt, nyolc órával az indulás után váratlan zaj nem riasztja fel őket.

S mi volt ez a zaj? Jól ismert kutyaugatás!

- A kutyák! A kutyusok! - kiáltotta Michel Ardan, s máris talpon volt.

- Megéheztek - mondta Nicholl.

- Teringettét! - felelte Michel. - Megfeledkeztünk róluk!

- Hol vannak? - kérdezte Barbicane.

Keresgélni kezdték őket, s az egyiket meg is találták. Diana a dívány alatt kuksolt. Halálra rémült az induláskor kapott lökéstől, meglapult búvóhelyén, mígnem az éhségtől végre megjött a hangja.

A kedves Diana egészen meg volt zavarodva, s nagy nehezen lehetett csak előcsalogatni a dívány alól. Michel Ardan hízelkedő szavakkal biztatta.

- Gyer ide, Diana - mondta -, gyer ide, kis kutyám! Tudod-e: meg fognak ám emlékezni a te történetedről a kutyaság krónikáiban! A pogány Anubisz istennek adtak téged társul, a keresztények pedig Szent Rókus barátjául rendeltek! Az alvilág istene téged is méltán ércbe önthet, mint a Jupiter kutyáját, amelyet egy csók ellenében a szép Európénak ajándékozott! Olyan híres leszel, Diana, hogy a Szent Bernát-hegyi hős kollégáid nevét is elhomályosítod! A világűrben repülsz most, kutyuskám, s tudod, mi vár rád? Te leszel talán a holdbéli kutyák ősanyja: Éva! S te fogod igazolni Toussenelnak azt a mondását: "Kezdetben teremtette Isten az embert, s látván, hogy ő igen gyenge, adta vala néki a kutyát!" Gyer ide, Diana!

Nem tudjuk, hízelgett-e Dianának ez a beszéd vagy sem: lassan-lassan közeledett a gazdájához, s panaszosan nyöszörgött.

- No lám! Éva őnagysága már előkerült - mondta Barbicane. - De hol van Ádám?

- Ádámnak is itt kell lennie valahol! - felelte Michel Ardan. - Mégpedig a közelben! Hívjuk csak! Bolygó! Gyér ide, Bolygó!

De Bolygó csak nem mutatkozott. Diana meg egyre szűkölt. Az utasok megállapították, hogy nem sebesült meg: jóízű eledelt tettek elé, s erre abbahagyta a szűkölést.

Bolygót azonban sehol sem találták. Jó sokáig keresgélték még, amikor végre felfedezték a kutyát a lövedék egyik felső rekeszében, ahová, érthetetlen módon, feldobta az ellenlökés. Szegény pára siralmas állapotban volt, szánalom volt ránézni.

- Ördögbe is! - mondta Michel. - Füstbe ment a tenyésztési terv!

Óvatosan lehozták a szegény kutyát. Az ellenlökés nekivágta a boltozatnak, összezúzódott a feje, alig volt remény, hogy felépüljön. Egy vánkoson kényelmes fekvőhelyet készítettek neki, s ekkor a szegény állat felsóhajtott.

- Ápolni fogunk, Bolygó! - vigasztalta Michel. - Felelősek vagyunk az életedért. Fél karomat odaadnám, hogy egy lábadat megmentsem, szegénykém!

S ezzel pár korty vizet tett elébe. A kutya mohón nyelte.

A sebesült gondos ellátása után az utasok folytatták a Föld és a Hold figyelmes szemlélését. A Föld már csak egy hamvas fényű korongnak látszott, melyet a tegnapinál is keskenyebb sarló szegélyezett. Az egyre jobban kigömbölyödő Holdhoz hasonlítva még így is óriási terjedelmű volt.

- Teringettét! - szólalt meg ekkor Michel Ardan. - Bosszantó, hogy nem akkor indultunk, amikor "teliföld" van, vagyis amikor a mi földgolyónk a Nappal szemben áll.

- Miért? - kérdezte Nicholl.

- Mert akkor egészen új megvilágításban láthattuk volna a világrészeket és a tengereket. A tenger tündökölt volna a Nap sugaraiban, a földrészek pedig sötétebbek lettek volna, olyasformán, mint ahogy némely térképen ábrázolják a világrészeket. Szerettem volna látni az Északi- meg a Déli-sarkot, hiszen ember szeme még soha nem látta!

- Azt elhiszem! - felelte Barbicane. - Igen ám, de ha a Föld szemben áll a Nappal, akkor újhold van, vagyis a Hold láthatatlanná válik a Nap fényes sugaraiban. Márpedig nekünk fontosabb, hogy az utazásunk célpontját lássuk, mint a kiindulási pontját.

- Igaza van, Barbicane - felelte Nicholl kapitány. - Különben is, ha már megérkeztünk a Holdba, bőségesen lesz időnk a hosszú holdbéli éjszakák alatt megfigyelni a földtekét, ahol embertársaink nyüzsögnek.

- Az embertársaink? - kérdezte Michel Ardan. - Dehogyis! Most már ők éppoly kevéssé embertársaink, mint a Hold-lakók! Mi egy új világban lakunk, a lövedékben, s ennek a világnak rajtunk kívül nincsen más lakója! Én Barbicane embertársa vagyok, Barbicane meg Nichollnak az embertársa! Hármunkon túl, hármunkon kívül véget ért számunkra az emberiség. Mi vagyunk ennek a mikrokozmosznak az egyetlen lakói, mindaddig, míg egyszerű Hold-lakókká válunk!

- Ami körülbelül 80 óra múlva bekövetkezik.

- S ez mit jelent?... - kérdezte Michel Ardan.

- Azt, hogy most fél kilenc van - felelte Nicholl.

- Nos, hát akkor én semmi akadályát sem látom annak, hogy azonnal megreggelizzünk - vágott vissza Michel.

Valóban, az új égitest lakói sem lehettek meg evés nélkül, az ő gyomruk is alá volt vetve az éhség parancsoló törvényeinek. Michel Ardan, francia lévén, kinevezte magát főszakácsnak, s nem is akadt senki, aki tőle ezt a fontos tisztséget elvitatta volna. A gázláng elég meleget adott, hogy főzni lehessen rajta; az élelmiszerládából előkerült mindaz a nyersanyag, ami ehhez az első ünnepi lakomához kellett.

A reggeli három csésze forró vízben feloldott, kitűnő Liebig kockákból készült, pompás húslevessel kezdődött, amelyek anyagát a pampák kérődzőinek legízesebb részei szolgáltatták. A húsleves után néhány szelet hidraulikus préssel összesajtolt bifsztek következett: a pecsenye olyan puha, olyan zamatos volt, mintha a Café Anglais konyhájából került volna ki. A dús képzelőerővel megáldott Michel ráadásul azt állította, hogy a bifsztek "angolosan" készült.

Hús után konzervfőzelék következett. "Frissebb, mint a frissen szedett" - mondta a szeretetre méltó Michel. Utána tea volt, s amerikai módra készült vajas piritós. A teáról egyhangúlag megállapították, hogy egészen kitűnő: annak a legeslegjobb minőségű teának forrázata volt, amelyet az orosz cár küldött az utasoknak.

A lakomát végezetül egy palack finom francia bor koronázta: ez persze csak úgy "véletlenül" került az élelmiszer-raktárba. A három barát a Föld és bolygója egyesülésére ürítette poharát.

S a Nap, amely Burgundia halmain ezt a tüzes bort érlelte, mintha nem érte volna be ezzel, a lakoma végén maga is megjelent. A lövedék ebben a percben lépett ki a földteke árnyékkúpjából. Minthogy a Hold keringési pályájának síkja szöget alkot a Nap látszólagos pályájának síkjával, a Nap ragyogó sugarai most egyenesen belövellték a fenéken levő ablak lencseüvegén.

- A Nap! - kiáltott fel Michel Ardan.

- Úgy van - felelte Barbicane. - Erre vártam.

- De hiszen a Földnek a világűrbe vetett árnyékkúpja messzebbre nyúlik, mint a Hold!

- Igen, jóval messzebbre, ha számításon kívül hagyjuk a légköri fénytörést - mondta Barbicane. - A Hold azonban csak akkor lép a Föld árnyékába, ha a három égitest, a Föld, a Nap és a Hold középpontjai egy vonalban vannak. Ez akkor következik be, amikor telihold idején a Hold a hold- és a nappálya közös metszéspontján, az úgynevezett csomópontban tartózkodik. Csak ilyenkor lehetséges holdfogyatkozás. Ha mi akkor indulunk, amikor éppen holdfogyatkozás van, sötétségben tesszük meg az egész utat. S ez kellemetlen lett volna.

- Miért?

- Azért, mert ámbár igaz, hogy a világűrben repülünk, de a napsugárban fürdő lövedék összegyűjti a fényt és a meleget. S mit jelent ez? Gázmegtakarítást. S ez mindenféle szempontból igen fontos a mi számunkra.

S csakugyan, a lövedék úgy felmelegedett és kivilágosodott a Nap sugaraiban - a Nap fényét és hőfokát most nem enyhítette a légkör -, mintha a télből hirtelen a tavaszba repült volna át. Felülről a Hold, alulról a Nap tündöklő fénye áradt a kabinba.

- Nagyon kellemes itt - jegyezte meg Nicholl.

- Meghiszem! - kiáltott fel Michel Ardan. - Ha egy kis televényföldet teregetnénk erre a mi alumínium planétánkra, huszonnégy óra alatt megteremne rajta a zöldborsó. Csak attól tartok, hogy megolvadnak a lövedék falai.

- Ne félj ettől, kedves barátom - felelte Barbicane. - A lövedék a mostaninál sokkal magasabb hőfokot viselt el, amikor átsuhant a levegőrétegen. Csöppet sem csodálkoznék, ha a floridai nézőközönség szemében izzó meteornak tűnt volna.

- Akkor hát J. T. Maston nyilván azt gondolja, hogy megsültünk idebent!

- Én csak azon csodálkozom - felelte Barbicane -, hogy valóban nem sültünk meg. Ezzel a veszéllyel nem is számoltunk.

- Én tartottam tőle - jegyezte meg nyugodtan Nicholl.

- És egy szóval sem említetted előttünk! Pompás ember vagy, kapitányom! - kiáltott fel Michel, s megszorította a bajtársa kezét.

Barbicane közben hozzálátott a berendezkedéshez a fülkében, mintha sohasem akarná elhagyni. Emlékszünk arra, hogy a légi vagon fenekének 54 négyzetláb volt a területe, magassága pedig a boltozat tetejéig 12 láb. Belseje igen ötletesen volt berendezve. A műszereknek és az utazásnál szükséges szerszámoknak megvolt a maguk külön helyük, semmi sem volt útban, s így a három utasnak bizonyos mozgási szabadsága volt a lövedékben. A fenék egy darabjába vastag üvegablak volt beleillesztve, amely nagyobb súlyt is jól megbírt. Barbicane és társai úgy jártak rajta, mint a kemény padlón. Most a Nap sugarai egyenesen belövelltek az ablakon, s alulról világították meg a lövedék belsejét: ezáltal különös fényhatás keletkezett.

Az utasok megvizsgálták, milyen állapotban van a víztartály és az élelmiszeres láda belseje. Az ellenlökés elhárítására alkalmazott berendezések folytán a tartályokban nem esett semmi kár. Bőségesen el voltak látva élelemmel: a három utasnak egy esztendeig nem okozott gondot a táplálkozás. Barbicane ugyanis biztosítani akarta az ellátást arra az esetre, ha a lövedék a Hold valamely teljesen terméketlen részén kötne ki. A víz és az 50 gallon pálinka csupán két hónapra futotta. A csillagászok azonban legutóbbi megfigyeléseik alapján arra hivatkoztak, hogy a Holdnak is maradt valamelyes légköre, egy nem nagy kiterjedésű, sűrű levegőréteg, legalábbis a völgyekben, és ott patakoknak, forrásoknak is kell lenniük, így hát az utazás alatt és a Holdon való megtelepülés első esztendejében sem éhség, sem szomjazás nem fenyegeti a vakmerő felfedezőket.

Mi volt a helyzet a lövedék belsejének levegőjével? A levegőjük is biztosítva volt. A Reiset-Regnault-féle oxigénfejlesztő készüléket két hónapra elegendő káliumklorát táplálta. Ez természetesen egy bizonyos méretű gázfogyasztással járt, mert a vegyszert 400°-on felüli hőmérsékleten kellett tartani. De a gázkészlet is elegendő volt. Az önműködő készülék egyébként csak némi ellenőrzést igényelt. A káliumklorát a magas hőmérsékleten átalakul klórkálivá, s a benne levő oxigén felszabadul. Mit lehet nyerni a 18 font káliumkarbonátból? 7 font oxigént: ez fedezi a lövedék utasainak mindennapos szükségletét.

De nem elég pótolni az elfogyasztott oxigént: le kell kötni a légzés által termelt szénsavat is. Nos, a lövedék belsejében a levegő már tizenkét órája telítődött ezzel a halált hozó gázzal, amely a belélegzett oxigén által a vérben végbemenő égési folyamat terméke.

Nicholl vette észre, hogy romlott a levegő. Egyszerre csak látta, hogy Diana nehezen, lihegve szedi a lélegzetet. A szénsav ugyanis, nagyobb fajsúlya következtében a lövedék fenekén gyülemlett fel - azonos jelenség észlelhető a híres Kutya-barlangban is. Szegény Diana feje lekonyult - ő hamarabb szenvedett a szénsav jelenlététől, mint a gazdái. Nicholl kapitány máris igyekezett orvosolni ezt az állapotot. Kálilúgot tartalmazó edényeket helyezett el a lövedék fenekén, s egy darabig kavargatta a vegyszert. Ez az anyag elnyeli a szénsavat, s teljesen le is köti: ezzel az eljárással a lövedékben megtisztult a levegő.

Most a műszerek átvizsgálása következett. A hőmérőknek és a barométereknek nem esett bajuk, egy minimumhőmérő kivételével, amelynek eltörött az üvege. Egy vattával bélelt dobozból kivették a kitűnő fémbarométert, és felakasztották a falra. A készülékre természetesen csak a lövedék belsejében levő levegő nyomása hatott, és csak azt jelezte. Megmutatta a benti levegő páratartalmát is. Pillanatnyilag a mutató 765 és 760 milliméter között ingadozott. Vagyis "szép idő" volt odabent.

Barbicane iránytűket is vitt magával: ezek is sértetlenek voltak. Érthető, hogy a mostani helyzetben az iránytűk mutatója teljesen megbolondult: irányuk nem volt állandó. A lövedék ugyanis akkora távolságban volt már a Földtől, hogy a mágneses sark nem hatott észlelhetően a műszerre. Lehetséges azonban, hogy a Hold felületére vitt iránytű különleges jelenségeket fog jelezni. Mindenesetre érdekes lesz megállapítani, érvényesül-e vajon a Föld bolygóján is a mágneses hatás.

Az utasok gondosan átvizsgálták a magasságmérőt, amellyel majd megmérik a Holdon levő hegyek magasságát, a szextánst, amely a Nap magasságának megmérésére szolgál, a teodolitot - térképezésnél használt háromszögellési műszert - és a távcsöveket, amelyeknek nagy hasznát veszik majd, midőn a Holdhoz közelednek.

Mindezeket a műszereket gondosan megvizsgálták, s megállapították, hogy az indulásnál keletkezett lökés nem tett kárt bennük.

A háziszerszámok, kapák, csákányok, a különféle eszközök, amiket Nicholl különös gonddal állított össze, valamint a különféle magvakkal telt zsákok s a facsemeték, amelyeket Michel Ardan akart meghonosítani a Hold térségein, mind a helyükön voltak, a lövedék felső részében. Valóságos kis magtár volt ez, tele olyan holmival, amit a szertelen francia halmozott itt fel. Jóformán senki se tudta, mindez mire való, s a vidám fickó nem magyarázkodott. A lövedék falába szegecselt hágcsókon időnként felmászott ebbe a lomtárba, amelynek ellenőrzését magának tartotta fenn. Folyvást rendezett, rakosgatott, gyorsan bele-belenyúlt olykor egy-egy titokzatos dobozba, s közben, rettentő hamisan, valami régi francia dalocskát dúdolt, hogy vígabban menjen a dolog.

Barbicane elégedetten állapította meg, hogy a rakétákban és a többi felszerelésben sem esett kár, s ez nagyon fontos volt. A hatalmas töltésű rakéták arra kellettek, hogy lassítsák a lövedék zuhanását, amikor majd ez túljut a két vonzóerő semleges pontján, s a Hold hatósugarába érve, a Hold felületére esik. Az esés sebessége egyébként csak a tizedrésze lesz annak a sebességnek, amellyel a lövedék a Föld felületére esne. Ennek oka a két égitest tömegének különbözősége.

Mindenki meg volt elégedve a vizsgálat eredményével. Az utasok ismét visszatértek az ablakokhoz, s az oldalfalak és a fenék nyílásán át vizsgálták a világűrt.

Ugyanaz a látvány, mint az éjjel. Az éggömb sűrűn tele volt hintve csillagokkal. S a csillagok oly csodálatos tisztán tündököltek, hogy megőrjíthették volna a csillagászt! Egyik oldalon a Nap tüzelt, mint valami kohó izzó szája: vakítóan fényes korongja sugárkorona nélkül rajzolódott a fekete égre. A másik oldalon a Hold verte vissza a napfényt. Mozdulatlannak tűnt a csillagok sokaságában. Az égboltozat sötétjén egy nagy folt derengett, mintha lyuk lett volna a firmamentumon, a folt szélén még látható volt a vékony, ezüstös karéj: ez volt a Föld. Imitt-amott csillagfelhők halmaza, mintha szikrázó hópelyhekből állt volna össze, s a zenittől a nadírig ívelt a szinte tapinthatatlanul finom csillagporból álló gyűrű: a Tejútrendszer, amelyben a Nap csupán negyedrendű csillagnak számít!

Az utasok nem tudtak betelni ezzel az emberi szemnek annyira új látvánnyal. Nincs az a toll, amely ezt a képet csak megközelítőleg is leírhatná! Mennyi gondolatot ébresztett az utasokban ez a látvány! Mily ismeretlen érzéseket fakasztott lelkükben!

E hatalmas benyomás arra ösztönözte Barbicane-t, hogy megírja utazásuk történetét. Máris hozzáfogott az indulás óta tapasztalt események óráról órára való feljegyzéséhez. Nyugodtan rótta nagy, szögletes betűit, s a maga kissé száraz, kereskedelmi stílusában megörökítette élményeiket.

Míg Barbicane az írással volt elfoglalva, Nicholl a röppályára vonatkozó képleteit ellenőrizte. Szédületes ügyességgel végezte a különböző számtani műveleteket. Michel Ardan előbb Barbicane-nal próbálkozott beszélgetni, de ez még csak nem is válaszolt. Aztán Nicholl-lal csevegett volna, de a kapitány oda sem figyelt. Ekkor Dianához intézte szavait, ámde Diana egy kukkot sem értett az elméleteiből, úgyhogy Michel végül már arra kényszerült, hogy saját magával társalogjon: kérdezett és felelt, jött-ment a kabinban, ezer dologgal foglalkozott, hol az alsó ablak fölé hajolt, hol meg a lövedék csúcsában gubbasztott, s közben folyton dudorászott. Ő képviselte ebben a kis világban a francia elevenséget és beszédességet, s elhihetjük, hogy méltó képviselője volt nemzetének.

A nap - helyesebben mondva: az a tizenkét órás időköz, amikor a Földön nappal van - bőséges és ízletesen elkészített vacsorával végződött. Semmi olyan dolog nem történt még, ami az utasok bizakodó kedvét lelohasztotta volna. A legszebb reményekkel, a biztos siker tudatában hajtották álomra fejüket, s míg ők csendesen pihentek, a lövedék egyenletesen csökkenő sebességgel repült az égi úton.

Éjszaka semmi különös esemény nem történt. Őszintén szólva, az "éjszaka" szó itt nem helyénvaló. A lövedék helyzete a Naphoz viszonyítva nem változott. Csillagászatilag véve, az ágyúgolyó alsó részén nappal volt, a felső részén pedig éjszaka. Ebben az elbeszélésben ezentúl olyan értelemben használjuk tehát ezt a két szót, hogy azt az időtartamot fejezik ki, amely a Földön napkelte és napnyugta között eltelik.

Az utasok nyugodtan aludtak. Semmi sem zavarta mély álmukat, mert az óriási sebességgel haladó lövedék teljesen mozdulatlannak tűnt. Rezdülés sem jelezte száguldását az űrben.

Bármily gyors is a helyváltoztatás, semmi érezhető hatással sincs a szervezetre, ha a mozgás légüres térben megy végbe, vagy ha a testtel együtt a levegő is mozog. Van-e olyan ember, aki észreveszi, hogy a Föld óránként 10 800 kilométer sebességgel ragadja tova? A mozgás ilyen körülmények között éppoly kevéssé "érezhető", mint a nyugalom. Minden test közömbös iránta. A nyugalmi helyzetben levő test mindaddig mozdulatlan marad, míg valamely idegen erő el nem mozdítja. A mozgó test pedig addig nem áll meg, míg útján valami akadály meg nem állítja. A mozgás vagy a nyugalom iránt való közömbösség: a tehetetlenségi erő.

A lövedékbe zárt Barbicane és társai is azt hihették volna tehát, hogy mozdulatlanul állnak. Ugyanez lett volna a hatás, ha a lövedék külső részén helyezkednek el. Ha nem nagyobbodik felettük egyre a Hold, s ha nem zsugorodik össze alattuk a Föld, megesküdtek volna, hogy egy helyben lebegnek.

December 3-án reggel vidám, de egész váratlan zajra ébredtek. Kakaskukorékolás verte fel a fülke csendjét!

Michel Ardan elsőnek ugrott ki az ágyból. Felmászott a lövedék csúcsára, s lecsapta egy láda fedelét.

- Nem hallgatsz! - szólt halkan. - Ez az állat még leleplez engem! Nicholl és Barbicane szeméből is elszállt az álom.

- Mi volt ez? Kakas? - kérdezte Nicholl.

- Dehogyis kakas, kedves barátom! - vágott vissza rögtön Michel. - Én kedveskedtem nektek egy kis falusi ébresztővel.

S ezt mondván, megeresztett egy pompás kikerikit. A legpeckesebb kakasnak is becsületére vált volna. A két amerikai elnevette magát.

- Nagyon tehetségesen csináltad - mondta Nicholl, gyanakvó pillantást vetve társára.

- Igen... - felelte Michel. - Otthoni tréfás szokás. A franciák nagyon szeretik ezt. A legjobb társaságban is szokás kukorékolni. - Rögtön másra terelte a beszélgetést: - Tudod-e, Barbicane, egész éjjel mire gondoltam?

- Nem tudom - felelte az elnök.

- Cambridge-i barátaink jártak folyvást az eszemben. Észrevehetted már, hogy egy szó nem sok, de annyit sem értek az egész matematikából. Teljességgel lehetetlen tehát rájönnöm, hogyan is számíthatták ki ezek a tudós csillagvizsgálók, mekkora kezdősebességgel kell haladnia a lövedéknek a kilövés pillanatában, hogy megérkezzék a Holdba.

- Illetve arra a semleges pontra, ahol a Föld és a Hold vonzóereje semlegesítik egymást. Bizonyára így gondolod - felelte Barbicane. - Mert ezen a ponton túl, amely körülbelül a röppálya kilenctized részén van, a lövedék, súlyánál fogva, egyszerűen leesik a Holdra.

- Ám légyen - felelte Michel. - De megismétlem a kérdésemet: hogyan tudták kiszámítani a kezdősebességet?

- Mi sem könnyebb ennél - felelte Barbicane.

- Te is el tudtad volna végezni ezt a számítást? - kérdezte Michel Ardan.

- Természetesen. Magunk számítottuk volna ki Nicholl-lal, ha a csillagvizsgáló meg nem takarítja nekünk ezt a fáradságot.

- Tudod, édes öregem - mondta Michel -, én inkább darabokra vágattam volna magamat, semhogy nekiüljek megoldani ezt a feladatot!

- Mert nem tudsz algebrát - felelte nyugodtan Barbicane.

- Ó, ó! Ezek az x-falók! Azt hiszik, hogy az algebrával mindent meg lehet oldani!

- Mondd csak, Michel - felelte Barbicane -, azt hiszed, hogy kalapács nélkül lehet vasat kovácsolni? Vagy eke nélkül szántani?

- Aligha.

- Márpedig az algebra éppoly szerszám, mint az eke vagy a kalapács. S igen kitűnő szerszám annak, aki alkalmazni tudja.

- Ezt komolyan mondod?

- A legkomolyabban.

- Használhatnád az én jelenlétemben is ezt a szerszámot?

- Ha érdekel, miért ne?

- És azt is megmutathatnád, hogyan számították ki a csillagászok a mi lövedékünk kezdősebességét?

- Megmutathatom, kedves barátom. Ha számításba veszem a probléma minden elemét, a Föld középpontjának távolságát a Hold középpontjától, a Föld sugarát, a Föld tömegét és a Hold tömegét - pontosan megállapíthatom, mégpedig egy egyszerű képlettel, hogy mekkora kezdősebességgel kell haladnia a lövedéknek.

- Lássuk a képletet!

- Mindjárt meglátod. Csakhogy én neked nem azt a görbét adom meg, amelyet az ágyúgolyó a Hold és a Föld között valóban leír, ha számításba vesszük a két égitest keringő mozgását a Nap körül. Nem. Én a két égitestet mozdulatlannak tekintem - számunkra ez is megfelel.

- De miért?

- Mert különben annak a feladatnak a megoldásával próbálkoznánk, amelyet "háromtest-problémának" neveznek. Márpedig az integrálszámítás nincs még azon a fokon, hogy ezt megoldhassuk.

- No lám! - csúfolódott Michel Ardan. - Ezek szerint a matematikusok sem mondották ki az utolsó szót?

- Persze hogy nem - felelte Barbicane.

- No jó! A Hold-lakók talán már messzebbre jutottak az integrálszámításban! Egyébként mi is az az integrálszámítás?

- A differenciálszámítás fordítottja - felelte komolyan Barbicane.

- Köszönöm szépen!

- Más szavakkal: az a számítás, amellyel olyan véges mennyiségeket keresünk, amelyeknek ismert a differenciálhányadosa.

- Hát ez aztán legalább egész világos - felelte Michel roppant elégedett arccal.

- Most pedig - folytatta Barbicane - papírt, ceruzát ide, s fél órán belül megtalálom a kívánt képletet.

És az elnök, ezeket mondván, máris munkába merült. Nicholl a térséget figyelte, Michelre hagyván a reggelikészítés gondját.

Fél órába se telt, és Barbicane felemelte fejét. Michel Ardan elé tolta az algebrajelekkel teleírt papírlapot, amelynek közepén ez az általános képlet állt:

- S mit jelent ez? - kérdezte Michel.

- Ez azt jelenti - felelte Nicholl -, hogy: egykettedszer zárójel nagy S négyzet mínusz nagy S null négyzet, zárójel zárva, egyenlő ns-szer szögletes zárójel s per x mínusz egy, plusz t vessző per t, szorozva gömbölyű zárójel s törve nagy T mínusz x-szel, mínusz s törve nagy T mínusz s-sel, gömbölyű zárójel zárva, szögletes zárójel zárva.

- X törve y-nal, törve z-vel a p-edikén, gömbölyű zárójel kinyitva, becsukva! - hahotázott Michel Ardan. - És te érted ezt, kapitány?

- Már hogyne érteném! Teljesen világos.

- Hát hogyne! - mondta Michel. - Akár a kétszer kettő négy! Máris elegem van belőle!

- Te örökös csúfolódó! - felelte Barbicane. - Algebrát akartál, hát tessék, most megkapod, míg torkig leszel vele!

- Köszönöm! Akasszanak fel inkább!

- Valóban - felelte Nicholl, szakértő szemmel vizsgálva a képletet -, úgy látom, ezt remekül megoldotta, Barbicane. Ez az eleven erők egyenletének integrálja; biztosan meg fogja adni a keresett eredményt!

- De hát én ezt meg is szeretném érteni! - kiáltott fel Michel. - Tíz évet adnék Nicholl életéből, ha megérteném!

- Figyelj csak ide - folytatta Barbicane. - Egyfélszer nagy S a négyzeten mínusz nagy S null a négyzeten: az eleven erő variációja felének a képlete.

- No jó. És Nicholl tudja, hogy ez mit jelent?

- Persze hogy tudom - felelte a kapitány. - Michel, te valami kabalának nézed ezeket a jeleket, pedig a legvilágosabb, legpontosabb, leglogikusabb nyelven szólnak ahhoz, aki el tudja olvasni.

- S te azt állítod, Nicholl, hogy ezeknek az egyiptomi íbiszeknél is érthetetlenebb hieroglifák segítségével ki tudod számítani, milyen kezdősebességet kell adni a lövedéknek?

- Kétségtelenül - felelte Nicholl. - Ennek a képletnek a segítségével még azt is meg tudom mondani, hogy a röppálya bármely pontján mekkora a lövedék sebessége.

- Becsületszavadra?

- Becsületszavamra!

- Szóval te éppoly fifikus fickó vagy, mint a mi kedves elnökünk?

- Nem, Michel. A dolog nehezét Barbicane végezte. Az abban állt, hogy felállított egy egyenletet, amely számot vet a probléma valamennyi tényezőjével. A többi már csak a számtan kérdése, ehhez csupán a négy alapművelet ismerete szükséges.

- Csekélység! - felelte Michel Ardan, aki életében nem végzett még el helyesen egy összeadást. Ő így határozta meg ezt az alapműveletet: "Összerakó fejtörő játékocska, amellyel az összegek végtelen változatát nyerjük."

Barbicane erre határozottan kijelentette, hogy ha Nicholl gondolkodott volna, ő is fel tudta volna állítani a képletet.

- Nem vagyok biztos benne - mondta Nicholl. - Minél tovább nézem ezt a képletet, annál remekebbnek találom.

- Figyelj csak egy kicsit, Michel - fordult Barbicane a tudatlan bajtárshoz -, s mindjárt megérted, hogy mindegyik betűnek valami jelentése van.

- Jó, figyelek - felelte Michel, mindenbe beletörődve.

- T - kezdte Barbicane - a Föld középpontjának távolsága a Hold középpontjától, mert a vonzóerők kiszámításánál a középpontokat kell venni.

- Ezt értem.

- s a Föld sugara.

- s, az a sugár. Rendben van.

- t a Föld tömege; t vessző pedig a Hold tömege. Számolni kell ugyanis a vonzóerővel bíró két test tömegével, mert a vonzóerő arányban áll a tömeggel.

- Ebben egyetértünk.

- n jelenti a nehézkedési erőt, a Föld felszínére eső tárgy sebességét az első másodperc végén. Ez, ugyebár, világos?

- Mint a Nap! - felelte Michel.

- Mármost x-szel jelölöm a változó távolságot a lövedék és a Föld középpontja között, nagy S-sel pedig a lövedék sebességét azon a távolságon.

- Jó.

- Végül az egyenletben szereplő nagy S null jelöli az ágyúgolyó sebességét abban a pillanatban, amikor a Föld légkörét elhagyja.

- Csakugyan - mondta Nicholl -, a sebességet erre a pontra kellett volna kiszámítani, mert azt már tudjuk, hogy az indulási sebesség pontosan háromkettede a légkörből való távozás sebességének.

- Ebből egy kukkot se értek! - mondta Michel.

- Pedig nagyon egyszerű - felelte Barbicane.

- De az én együgyű fejemnek igen magas - erősködött Michel.

- Ez azt jelenti, hogy amikor lövedékünk a Föld légkörének határához ér, kezdősebességének egyharmadát már elvesztette.

- Ilyen sokat?

- Ilyen sokat, kedves barátom, és csak a levegőrétegekkel való súrlódás folytán. Érted? Minél sebesebben repül a lövedék, annál nagyobb ellenállással találkozik a levegőben.

- Ezt elhiszem - felelte Michel. - És meg is értem. Bár ezek a te izéid, az S null kettő meg az S null a négyzeten úgy összekavarodik a fejemben, mint a zsákban a szög, ha összerázzák.

- Az algebrának kezdetben mindig ez a hatása - folytatta Barbicane. - És most, hogy megadjuk neked a kegyelemdöfést: számokkal helyettesítjük be a jeleket, vagyis számmal fejezzük ki az értéküket.

- Gyerünk! Végezzetek velem! - felelte Michel.

- E jelek közül egyesek mennyisége ismert, a többit ki kell számítani.

- Majd én elvégzem a számításokat - mondta Nicholl.

- Vegyük csak az s-et - folytatta Barbicane. - s a Föld sugara, amely a Floridán áthaladó szélességi körön, vagyis a mi kiindulópontunkon 6 370 000 méterrel egyenlő. T, vagyis a Föld középpontjának a Hold középpontjától való távolsága egyenlő a Föld sugarának 56-szorosával, azaz...

Nicholl szaporán jegyezte.

- Azaz - mondta - 356 720 000 méterrel, amikor a Hold perigeumban, vagyis földközelben van.

- Jól van - mondta Barbicane. - No, most t vessző törve t-vel, azt jelenti, hogy a Föld tömegének és a Hold tömegének a hányadosa egyenlő-del.
- Nagyszerű.

- n, a nehézkedési erő, Floridában 9,81 méter. Tehát ns egyenlő...

- 62 426 000 négyzetméterrel - felelt Nicholl.

- No és aztán? - kérdezte Michel Ardan.

- Most a jeleket számokkal helyettesítem be - felelte Barbicane -, és megkeresem a nagy S null sebességet, vagyis azt a sebességet, amellyel a lövedéknek a légkör elhagyásakor haladnia kell, hogy nulla sebességgel érje el azt a pontot, ahol a két égitest vonzása kiegyenlítődik. Tekintve, hogy abban a pillanatban a sebesség nulla lesz, ezt zéróval, a semleges pont távolságát, vagyis x-et pedig a nagy T-nek, azaz a két középpont közötti távolságnak kilenctizedével jelölöm.

- Valami dereng bennem, hogy ennek így kell lennie - mondta Michel.

- Ezek szerint: x egyenlő nagy T per kilenctized, és nagy S egyenlő zéróval, a képlet tehát így alakul... Barbicane gyorsan leírta a papírra:

Nicholl mohó érdeklődéssel olvasta a képletet.

- Ez az! Ez az! - kiáltotta.

- Világos ez?

- Mintha lángbetűkkel volna írva! - felelte Nicholl.

- Remek fickók vagytok! - mormolta Michel.

- Megértetted végre? - kérdezte tőle Barbicane.

- De még mennyire értem! Majd szétrobban tőle a fejem! - kiáltott fel Michel Ardan.

- Tehát - folytatta Barbicane - nagy S null a négyzeten egyenlő két ns szorozva szögletes zárójel egy mínusz tíz s per kilenc nagy T, mínusz egy per nyolcvanegy, szorozva gömbölyű zárójel tíz s törve nagy T, mínusz s törve nagy T mínusz s, gömbölyű zárójel zárva, szögletes zárójel zárva.

- Tehát megvan a légkörből kilépő ágyúgolyó sebessége - mondta Nicholl. - Csak ki kell számítani.

A kapitánynak óriási jártassága volt a legbonyolultabb műveletek elvégzésében, s most ijesztő gyorsasággal végezte el a számítást. Csak úgy folyt a ceruzájából a sok szorzás meg osztás. Számok tömkelege lepte el a fehér papírlapot. Barbicane szemmel követte a ceruzát, Michel pedig két tenyere közé szorította szétrobbanni készülő fejét.

- Nos? - kérdezte Barbicane néhány percnyi hallgatás után.

- A számítások azt mutatják - felelte Nicholl -, hogy S zérónak, vagyis a lövedék sebességének abban a pillanatban, amikor kilép a légkörből, hogy elérje azt a pontot, ahol a két vonzóerő egyensúlyban van...

- Nos, mennyinek kell lennie?... - kérdezte Barbicane.

- Az első másodpercben 11 051 méternek.

- Micsoda?! - kiáltotta Barbicane, s felpattant ültéből. - Hogy mondta?

- 11 051 métert mondtam.

- Tyű, a mindenségit! - kiáltotta az elnök, s kétségbeesett mozdulatot tett.

- Mi lelt? - kérdezte Michel meghökkenve.

- Hogy mi lelt?... De hiszen ha a sebesség a súrlódás folytán a légkör határánál már egyharmadával csökkent, akkor a kezdősebességnek...

- 16 576 méternek kellett volna lennie! - felelte Nicholl.

- És a cambridge-i csillagvizsgáló kijelentette, hogy a 11 000 méter sebesség elég lesz az indulásnál! És a mi... a mi ágyúgolyónk csupán ezzel a sebességgel indult!

- No és aztán? - felelte Nicholl.

- Kevés a sebességünk!

- Sebaj!

- Nem érjük el a semleges pontot!

- A kutyafáját!

- A fele utat se tesszük meg!

- Átkozott ágyúgolyó! - kiáltotta Michel Ardan, s akkorát ugrott, mintha a következő pillanatban a lövedék máris nekivágódnék a földtekének. - Vissza fogunk zuhanni a Földre!