- Nem, kapitány, nem szándékszom félreállni!

- Sajnálom, gróf úr, de az ön szándékai semmiben sem módosítják az én szándékaimat!

- Úgy?

- Úgy.

- Mégis szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy amennyiben a dátumot nézzük, az elsőbbség vitathatatlanul engem illet!

- Amire azt kell válaszolnom, hogy az ilyen természetű vitákban nincs elsőbbségi jog.

- Csakhogy én kényszeríteni tudom önt, kapitány, hogy félreálljon.

- Ezt nem hinném, gróf úr.

- Úgy gondolom, egy jó kard...

- Éppen úgy nem, mint egy pisztoly...

- Tessék a névjegyem!

- Parancsoljon, íme az enyém!

E szavak után, melyek mint pengecsattogás követték egymást, az ellenfelek kicserélték névjegyüket, ami azt jelentette, hogy párbajra hívták ki egymást.

Az egyik névjegyen ez állt:

HECTOR SERVADAC vezérkari kapitány Mostaganem

A másikon:

GRÓF VASZILIJ TIMASEF Dobryna

- Hol találkozhatnának párbajsegédeim az ön segédeivel? - kérdezte Timasef gróf, mielőtt elváltak.

- Ma délután két órakor a vezérkar épületében, ha önnek is megfelel - válaszolta Hector Servadac.

- Mostaganemben?

- Mostaganemben.

Servadac kapitány és Timasef gróf ezután udvariasan elbúcsúztak egymástól. Mielőtt azonban ki-ki indult volna az útjára, Timasef gróf még megjegyezte:

- Kapitány úr, úgy gondolom, helyes volna, ha nem tudódnék ki a párbaj igazi oka.

- Én is így gondolom - válaszolt Servadac kapitány.

- Semmiféle név nem hangzik el!

- Helyes.

- És mit mondunk, miért került sor a párbajra?

- Hogy miért? Ha önnek is megfelel, gróf úr, azt mondjuk, hogy összeszólalkoztunk, mert nem egyezik a zenei ízlésünk.

- Helyes - mondta Timasef gróf. - Én Wagner mellett kardoskodtam, az én ízlésemnek az ő zenéje felel meg.

- Én meg Rossini mellett szálltam síkra, az én ízlésemnek az ő zenéje kell - mondta mosolyogva Servadac kapitány.

Timasef gróf és a vezérkari tiszt ezután még egyszer meghajoltak egymás felé, és elváltak.

Ez a párbajkihívás déltájt történt, az algériai part egyik kis hegyfokának végében, Ténès és Mostaganem között, a Sélif torkolatától mintegy három kilométernyire. A hegyfok vagy húszméternyire emelkedik a tenger szintje fölé, és a Földközi-tenger kék vizének hullámai ott csitulnak el a vasoxidtól vöröslő part szikláinak tövében. December 31-e volt. A napot, mely máskor déltájt ferde sugaraival szikrázó pontokat villantott föl a sziklaéleken, most felhők takarták. Sűrű köd lebegett a tenger és a szárazföld felett. A köd, mely teljesen érthetetlen módon már több mint két hónapja burkolta a földgolyót, erősen zavarta a kontinensek közötti közlekedést. Ezen azonban nem lehetett változtatni.

Vaszilij Timasef gróf, miután elvált a vezérkari tiszttől, az egyik kis öböl felé indult, ahol négyevezős csónak várta. Mihelyt beleült, a könnyű alkalmatosság elindult a kétárbocos luxusjacht felé, mely néhány kötélhossznyival odébb, bevont farvitorlával s a szélre merőlegesen fordított elővitorlával várakozott.

Servadac kapitány pedig magához intett egy katonát, aki vagy húsz lépéssel odébb állt. A katona pompás arab paripát tartott kötőféken, s a kapitány intésére nyomban feléje sietett. Servadac kapitány fürgén nyeregbe pattant, és Mostaganem felé indult, nyomában a tisztiszolgával, akinek a lova éppen olyan gyors volt, mint a kapitányé.

Fél egy volt, mikor a két lovas áthaladt a Sélif fölött vezető hídon, melyet az utászok nemrégiben építettek. Háromnegyed kettő volt, mikor tajtékos lovaik átvágtattak a Mascara kapun, a várost körülfogó, csipkés oromzatú fal egyik bejáratán.

Mostaganemnek ebben az évben körülbelül tizenötezer lakosa lehetett, közülük háromezer francia. Orán tartomány egyik kerületi székhelye és egyszersmind fontos katonai állomáshely volt. Ekkoriban még itt készültek a kitűnő szárított tésztafélék, az értékes szövetek, díszes gyékényfonatok és finom bőrholmik; innen exportálták Franciaországba a kenyérmagvakat, a gyapotot, a gyapjút, a vágómarhát, a fügét és a szőlőt. Ez idő tájt azonban már nyoma sem volt a régi kikötőnek, ahol a hajók nem találtak menedékre a komisz nyugati és északnyugati szél elől. Mostaganemnek most jól védett kikötője volt, s így hozzájuthatott a Mina és a Sélif alsó folyásvidékének nagyszerű termékeihez.

Timasef gróf luxusvitorlása, a kétárbocos Dobryna is csak ebben a védett kikötőben maradhatott a téli hónapokban itt, ezen a parton, ahol a sziklafalak nem nyújtottak védelmet a hajóknak. A Dobryna pedig már két hónap óta ott horgonyzott a kikötőben, vitorlarúdján orosz zászló lengett, főárbocán pedig a Francia Jacht Klub jelvénye és a hajótulajdonos nevének kezdőbetűi: V. T.

Servadac kapitány, mihelyt a városfalon belül volt, a laktanya felé sietett, ahol találkozott a 2. tüzérezred egyik őrnagyával és a 8. tüzérezred egyik kapitányával; erre a két bajtársára mindenkor számíthatott.

A tisztek komoly arccal hallgatták Hector Servadacot, mikor a kapitány arra kérte őket, hogy legyenek párbajsegédjei; ám parányit mindegyik elmosolyodott, mikor Servadac azzal folytatta, hogy a párbaj oka voltaképpen jelentéktelen: Timasef gróf és ő nem értettek egyet egy bizonyos zenei kérdésben.

- Talán párbaj nélkül rendezni lehetne az ügyet - jegyezte meg a 2. tüzérezred őrnagya.

- Ezzel ne is próbálkozzék - válaszolt Hector Servadac.

- Némi engedményt talán mégis tehetnénk!... - mondta óvatosan a 8. tüzérezred kapitánya.

- Semmi engedményről nem lehet szó, ha egyszer Wagner és Rossini felett vitázunk! - jelentette ki nagy komolyan Hector Servadac. - Vagy az egyik, vagy a másik. Egyébként Rossini a sértett fél. Ez az őrült Wagner mindenféle képtelenséget firkált róla, és én meg akarom bosszulni Rossinit.

- S ha meggondoljuk - mondta ekkor az őrnagy -, ha meggondoljuk, hogy egy kardvágás nem mindig halálos...

- Főként akkor nem, ha valaki olyan erősen elhatározta, mint ahogy én elhatároztam, hogy kivédem ezt a kardvágást! - nevetett Hector Servadac.

E válasz után a két tiszt elindult a vezérkar épülete felé, ahol pontosan két órakor találkozniuk kell Timasef gróf párbajsegédeivel.

Az őrnagy és a kapitány természetesen tudta, hogy a párbaj igazi oka nem az ellenfelek zenei ízlésének különbözősége, mint ahogy azt Hector Servadac állította, de ha sejtették is az igazi okot, nem firtatták azt.

Két óra múlva, miután találkoztak a gróf párbajsegédeivel, és megbeszélték a feltételeket, visszatértek Hector Servadachoz, hogy beszámoljanak arról, amit végeztek. Timasef gróf, Oroszország cárjának hadsegédje, a kard mellett, a katona igazi fegyvere mellett döntött. Az ellenfelek másnap, vagyis január 1-én reggel kilenc órakor találkoznak a parti sziklafal egy bizonyos pontján, a Sélif torkolatától három kilométernyire.

- Akkor hát holnap pontosan kilenc órakor találkozunk! - mondta az őrnagy.

- Helyes, pontosan kilenc órakor - bólintott Hector Servadac.

A két tiszt ezután kezet rázott Hector Servadackal, s mindketten visszamentek a Zulma kávéházba egy kártyapartira.

Servadac kapitány nyomban elhagyta a várost.

Két hét óta ugyanis vajmi keveset tartózkodott a Fegyverek terén levő lakásában, most a tisztiszolgájával együtt egy gurbiban lakott a mostaganemi parton, a Séliftől nyolc kilométernyire: ugyanis ezt a vidéket kellett föltérképeznie. Itt bizony nem volt nagyon kellemes az élet, és a kapitány ezt a száműzetéssel fölérő kellemetlen megbízatást akár büntetésnek is érezhette.

Most tehát indult vissza a gurbiba, s lovaglás közben szüntelen néhány rím kerengett a fejében, ezeket a rímeket próbálgatta valahogy versbe foglalni. A csökönyös rímekből csak nem akart megszületni az a bizonyos szerelmes vers, mely - minek is tagadnánk - egy ifjú hölgyhöz íródott volna, akit a kapitány feleségül óhajtott venni, és ezzel a bizonyos verssel azt akarta bizonygatni, hogy ha az ember egy szeretetre és tiszteletre egyaránt méltó hölgyhöz vonzódik, úgy szíve hölgyét "a lehető legegyszerűbben" kell szeretnie. Servadac kapitány mit sem törődött azzal, hogy vajmi kevés értelme van versbe foglalni egy gondolatot; a derék kapitány szeretett verselgetni, csak úgy, a verselés kedvéért.

- Igen, igen... - dünnyögte, miközben tisztiszolgája csöndben ügetett mellette -, igen, a szívből átérzett vers mindig megteszi a magáét! Az algériai parton ritkán terem szerelmes vers, annál szívesebben fogadják majd az enyémet!

És a költői lelkületű kapitány máris mondani kezdte a verset:

- Igen, ha teli a szívünk, amikor szeretünk, vagyis feleségül akarjuk venni szívünk hölgyét, márpedig én ezt akarom... Az ördögbe! Ez nem rímel! Tessék, most nem tudom folytatni! Hé! Ben-Zuf!

- Szolgálatjára, kapitány úr! - hangzott Ben-Zuf, a tisztiszolga szava.

- Írtál te verset valaha?

- Nem, kapitány úr, de láttam már, hogyan csinálják!

- És ki csinálta?

- Egy holdkóros komédiás a montmartre-i búcsúban.

- És megjegyezted a komédiás versét?

- Igen, kapitány úr! Így szólt a komédiás verse:

- Ezer ördög és pokol! De vacakul hangzik ez a vers!

- De csak azért, kapitány úr, mert nincs megtűzdelve rímekkel! De amúgy ez is ér annyit, mint a többi!

- Hallgass, Ben-Zuf! - ripakodott rá Hector Servadac. - Hallgass! Végre megvan a harmadik meg a negyedik rím!

Ám Servadac kapitány hiába erőlködött, hiába kérlelte a múzsát, visszatértek a gurbiba, és az első strófánál csak nem jutott előbbre.

Ez évben és ezen a napon a francia hadügyminisztérium egyik személyi lapján a következő sorok álltak:

"Servadac (Hektor) született 18.. július 19-én Saint Trélodyban, Lespare járás, Gironde megye.

Vagyoni állapot: Ezerkétszáz frank évjáradék.

Szolgálati idő: 14 év, 3 hónap, 5 nap.

A szolgálat és a hadiszolgálat részletezése: Saint-Cyr hadiakadémia: 2 év. Katonai szakiskola: 2 év. 87. gyalogezred: 2 év. 3. vadászezred: 2 év. Algéria: 7 év. Szudáni háború. Japán háború.

Beosztás: vezérkari kapitány, Mostaganem.

Kitüntetések: A becsületrend lovagja 18.. március 13. óta."

Hector Servadac harmincéves volt. Árva, rokonai nem voltak, vagyona is alig; igaz, nem is vágyott pénzre, ám annál jobban szomjazta a dicsőséget. Kicsit hirtelen természetű volt, vele született szellemessége támadásra és visszavágásra mindenkor kész, nagylelkű, rettenthetetlenül bátor, a csatákban mindig az első sorokban harcolt, de alighanem külön őrangyala lehetett, mert sohasem esett baja, hadidicsőséggel övezett hősök méltó ivadéka: ez Servadac kapitány, akinek a sors nyilván érdekes életet szánt, és akinek bölcsőjénél a kalandok és a jó szerencse tündére őrködött.

Ami pedig a megjelenését illeti: Hector Servadac igazán jóképű ember; öt láb hat hüvelyk magas, karcsú és szép mozgású, fekete haja hullámos, szépen formált a keze és a lába, szépen pödrött a bajusza, kék szeme nyílt tekintetű - egyszóval olyan férfi, aki mindenkinek megtetszhetett, viselkedése mégis oly szerény volt, mintha erről mit sem tudna.

Ha ragaszkodunk a teljes igazsághoz, azt is meg kell említenünk, Servadac kapitány nem volt különösebben tudós férfiú, no meg azt is, hogy természettől fogva meglehetősen lusta volt, ám olyan jó felfogású és gyors eszű, hogy a katonaiskolából szép ranggal került ki, s hamarosan bejutott a vezérkarba. Jól rajzolt, kitűnő lovas volt, és a Saint-Cyr akadémián a híres-nevezetes Oncle Tom nevű versenyparipa utódja ugyancsak ragyogó lovasra talált a kapitányban. Személyi lapja arról is számot adott, hogy érdemeiről több ízben napiparancsban emlékeztek meg, s a kapitány erre a kitüntetésre rá is szolgált.

Széltében-hosszában mesélték róla a következő történetet:

Egyszer egy vadászszázad élén egy lövészárokban nyomult előre. A vállvéd egyik szakaszát úgy átlyuggatták a golyók, hogy bedőlt, és a katonákat nem védte a sűrűn fütyülő golyók elől. Megtorpantak. Servadac kapitány ekkor fölugrott a vállvédre, keresztbefeküdt a résen, hogy elzárja, majd így szólt a katonáihoz:

"Most már nyugodtan mehettek!"

És a század továbbvonult, s a golyózáporból egyetlenegy lövedék sem érte a vezérkari tisztet.

Miután kikerült a katonai gyakorlóiskolából, a szudáni és a japán hadjárat idejét kivéve, Hector Servadac mindig Algériában állomásozott. Történetünk idején a mostaganemi alosztály vezérkari tisztjének posztját töltötte be.

Elsőrendű feladatai közé tartozott a Ténès és a Sélif közötti partvidék föltérképezése, és e munka idejére egy viskóba költözött, amit errefelé gurbinak neveznek. A gurbi éppenséggel nem volt fényűző lakhely, ám Hector Servadac mit sem törődött a kisebb-nagyobb kényelmetlenségekkel. Szeretett szabad levegőn élni, és szerette a szabadságot, amiben itt része lehetett. Hol gyalogosan rótta a parti homokot, hol meg lóháton járta be a hegytaréjokat, és csöppet sem sietett a rábízott munka elvégzésével.

Kedvére volt ez a nagyjából független élet. A munkája különben sem kötötte le teljesen, és hetenként kétszer-háromszor vonatra ült, hogy részt vegyen az orani főhadiszálláson rendezett fogadáson vagy az algériai főkormányzó estélyén.

Egy ilyen alkalommal ismerte meg az ifjú hölgyet, akihez azt a bizonyos szerelmes verset kezdte írni. A nagyon szép, nagyon tartózkodó és kissé gőgös hölgy észre sem vette, vagy talán nem akarta észrevenni Hector Servadac hódolatát. Így aztán a kapitány nem is merte szerelmét megvallani. Viszont tudta, hogy vannak vetélytársai, például Timasef gróf is. Éppen e miatt a vetélkedés miatt fognak most párbajozni, noha az ifjú hölgy mit sem tudott a kezéért folytatott vetélkedésről. És mint már mondottuk, az ellenfelek ki sem ejtették a szóban forgó hölgy nevét.

Hector Servadac kapitánnyal együtt lakott a gurbiban Ben-Zuf, a tisztiszolga is.

Ben-Zuf határtalan hűséggel ragaszkodott a tiszthez, akit szolgált. Ha felkínálták volna neki, hogy válasszon, mi akar lenni: Algéria főkormányzójának a hadsegédje vagy Hector Servadac tisztiszolgája - Ben-Zuf habozás nélkül ez utóbbit választotta volna. Ő maga nem vágyódott előmenetelre, de annál buzgóbban kívánta, hogy elismerjék kapitánya érdemeit, és reggelenként meg-megnézte Servadac uniformisát, vajon a váll-lapján nem nőtt-e új zsinór, mely az előrelépést jelzi.

A neve után ítélve azt hihetnénk, hogy Ben-Zuf Algéria földjének szülötte volt. Pedig nem. Ez a név csak úgy ráragadt a derék tisztiszolgára, aki születésekor a Laurent nevet kapta, s nem Algériában, hanem Párizsban, mi több, a párizsi Montmartre dombján pillantotta meg a napvilágot. Ha pedig valakit annyira kegyel a sors, hogy ilyen gyönyörű helyen születhet, hát mi sem természetesebb, hogy áhítatos és feltétlen csodálattal gondol szülőföldjére, melynél szebb nincs is a világon. Ezért aztán a tisztiszolga úgy vélte, hogy a földkerekség egyetlen igazi hegye a Montmartre, a környékén pedig az ember egybegyűjtve láthatja a világ minden csodáját. Ben-Zuf sokat járt-kelt a világban, sok hegyet látott már, de egyre csak azt mondta, lehet, hogy van a Montmartre-nál magasabb is, de szebb, érdekesebb, festőibb nem akad sehol, és hogy csak az irigység mondatja némelyekkel azt, hogy a Montmartre "domb". Ben-Zuf inkább darabokra apríttatta volna magát, de akkor sem ismerte volna el, hogy a Montmartre-nál különb hely is lehet széles e világon.

Mert van-e a földtekén még egy hely, ahol annyi csodálatos minden halmozódott össze, mint a Montmartre-on?

- Nincs még egy ilyen hely, nincs bizony! - jelentette ki Ben-Zuf, ha valaki kétségbe merészelte vonni némileg elragadtatott véleményének helyességét.

Ártatlan bolondéria! De az igaz, hogy Ben-Zufnak csak egy vágya volt: visszatérni a Montmartre dombjára, hogy ott hunyhassa le a szemét, ahol kinyitotta, visszatérni a Montmartre-ra, természetesen a kapitányával együtt, így aztán Hector Servadac reggeltől estig hallgathatta Párizs 18. kerületének, vagyis a Montmartre-nak a dicshimnuszát, és már kezdett iszonyodni tőle.

Ben-Zuf azonban nem adta föl a reményt, előbb-utóbb majd csak elhiszi a gazdája - akitől ő semmi kincsért sem válna meg -, hogy együtt kell visszatérniük a Montmartre-ra. Ben-Zuf már kiszolgálta az idejét, és huszonnyolc éves korában már készülődött levetni az angyalbőrt, ekkor azonban az a kitüntetés érte, hogy a kapitány mellé osztották be tisztiszolgának. Együtt mentek háborúba is. Ben-Zuf olyan vitézül harcolt a kapitánya mellett, hogy kitüntetésre akarták fölterjeszteni, ő azonban tiltakozott ellene, csak hogy a kapitánya mellett maradhasson. Hector Servadac megmentette Ben-Zuf életét Japánban, Ben-Zuf ugyanezt a szolgálatot tette meg kapitányának a szudáni háborúban. Olyan szívességek ezek, amiket nehezen felejt el az ember.

Nos, ilyen szálak fűzték Ben-Zufot a vezérkari tiszthez, ezért szolgálta őt vasizmaival, roppant erejével, mellyel akár "a Montmartre bástyája" névre is rászolgált volna, ezért ragaszkodott hozzá bátor és hűséges szívének minden gondolatával.

Ben-Zuf ugyan nem volt "költő", mint a kapitánya, viszont két lábon járó lexikonnak számított, olyan memóriája volt; betéve tudott minden katonatréfát, minden katonanótát, s ha versenyre került volna a sor, nem akadt volna senki, aki legyőzi Ben-Zufot.

Servadac kapitány tudta, hogy mit ér a tisztiszolgája. Becsülte is, nem vette zokon a mániáit sem, ezeket különben sem volt nehéz elviselni, hiszen Ben-Zuf mindig jókedvű volt, és a kapitány időnként úgy beszélgetett, tréfálkozott el vele, mint baráttal szokás.

Egyszer, mikor Ben-Zuf gondolatban megint a Montmartreon járt, és Párizs 18. kerületének a dicshimnuszát zengte, a kapitány így szólt hozzá:

- Tudod, Ben-Zuf, ha csak 4705 méterrel volna magasabb a Montmartre dombja, hát olyan magas volna, mint a Mont Blanc...

Ben-Zuf szeme fölragyogott, s e naptól kezdve a domb neve és a kapitány neve szétválaszthatatlanul eggyé forrott a szívében.

A gurbi voltaképpen nem más, mint fából épült és az arabok által drissznek nevezett, szalmával födött kunyhó. Szilárdabb, mint a nomád arabok sátra, de persze nem veheti fel a versenyt a kő- vagy téglaházakkal.

Servadac kapitány gurbija tehát csak afféle viskó volt, mely nem is felelt volna meg lakói szükségletének, ám egy hajdani őrálláshoz tartozott, s az őrállás maga kőből épült, így ebben szállásolták el a lovakat, és itt aludt Ben-Zuf is. Korábban egy utászszakasz állomásozott az őrálláson, s az épületben ott maradt egy halom szerszám, csákány, ásó és lapát.

Ami a kényelmet illeti, a gurbi sok kívánnivalót hagyott hátra, de elvégre csak ideiglenes szálláshely volt, és akár az evésről, akár a szállásról volt szó, sem a kapitányt, sem a tisztiszolgáját nem lehetett válogatósnak nevezni.

- Némi filozófiával meg jó gyomorral az ember mindenütt jól érzi magát - szokta mondogatni Hector Servadac.

Ami a filozófiát illeti, ezzel úgy volt a kapitány, mint a kutya a bolhával, mindig akadt belőle; a gyomra meg olyan egészséges volt, hogy átereszthette volna rajta akár a Garonne folyót is, meg se kottyant volna neki.

Ben-Zufról szólva meg csak annyit, hogy ha hinnénk a lélekvándorlásban, hát el kellene hinnünk azt is, hogy előző életében strucc volt, és struccgyomrát magával hozta ebbe a mostani életébe is; akár kavicsokat nyelhetett volna, azt is megemészti, éppúgy, mint a csirke mellehúsát.

A gurbi lakóinak egy hónapra elegendő élelmiszer- és ciszternában tárolt bőséges ivóvízkészlete volt, az istálló padlása tömve takarmánnyal; ezenfelül a Ténès és Mostaganem között levő csodálatosan termékeny síkság, a Mitidja leggazdagabb vidékeivel is versenyezhetett volna. A vad sem ritkaság errefelé, s egy vezérkari tisztnek senki sem tilthatja meg, hogy térképező útjaira vadászfegyvert ne vigyen magával, föltéve persze, hogy közben nem feledkezik meg a térképezéshez szükséges műszereiről sem.

Servadac kapitány, miután visszatért a gurbiba, jó étvággyal megvacsorázott, s étvágyát ezúttal a lovaglás is fokozta. Ben-Zuf kitűnően főzött. Sosem kellett attól félni, hogy az étel ízetlenül kerül ki a kezéből! Katonásan sózott, borsozott, fűszerezett mindent. No, de mint már mondottuk, mindkettőjük gyomra egészséges volt, hírből sem ismerték a gyomorrontást.

Ben-Zuf még egyre azon buzgólkodott, hogy eltüntesse a vacsora utolsó falatjait is, mikor Servadac kapitány kiment a gurbiból, hogy pipázgatva járjon egyet a hegygerincen.

Bealkonyult. Már több mint egy órája, hogy a nap eltűnt a sűrű felhők között a láthatáron, mely egyenes vonalként húzódott a Sélif vize fölött. Az égbolt most olyan furcsa volt, hogy a kozmikus jelenségek szakértőit minden bizonnyal meglepte volna. Észak felé - noha már olyan sötét volt, hogy szabad szemmel legföljebb fél kilométernyire lehetett ellátni - valami vöröses fény derengett át a felső ködrétegeken. Ebből a különös, szórt fényből nem lehetett volna semmiféle fényforrásra következtetni, északi fény sem lehetett, hiszen ez a gyönyörű természeti jelenség csak a magasabb szélességi körök égboltján szokott fölragyogni. A legtapasztaltabb csillagász is csak bajosan tudott volna választ adni a kérdésre, vajon miféle természeti jelenségnek tudható be az év utolsó éjszakájának ez a csodálatos fénye.

Servadac kapitány meg éppen nem volt csillagász, mióta az iskolából kikerült, bele se nézett a Csillagászat kézikönyvébe. Egyébként meg ezen az éjszakán csöpp kedve sem volt az égboltot figyelni. Lassan ballagott, szívta a pipáját. Vajon gondolt-e közben a másnap reggeli találkozóra, mikor fegyverét össze kell mérnie Timasef gróf fegyverével? Ha egyszer-egyszer eszébe is jutott, ettől még nem nőtt meg benne a harag a gróf ellen. Az igazat megvallva, az ellenfelek korántsem gyűlölték egymást, noha vetélytársak voltak. Csupán azért fognak párbajozni, hogy megoldjanak egy nehéz helyzetet, eldöntsék, hogy melyikük tűnik el a szép hölgy közeléből. Hector Servadac a legbecsületesebb úrnak tartotta Timasef grófot, a gróf pedig komoly megbecsüléssel gondolt a vezérkari tisztre.

Este nyolckor Servadac kapitány belépett a gurbi egyetlen szobácskájába, melynek minden bútorzata egy ágy és egy kis munkaasztal volt, szekrényként néhány utazókosár szolgált. Ben-Zuf nem a gurbiban, hanem a mellette levő kőházban főzött, ott is aludt, "keményfa derékaljon", mint mondani szokta. De akárhogy is volt, át tudott aludni tizenkét órát egyhuzamban, jobb álma volt, mint a legjobb álmú mormotának.

Servadac kapitány még nem volt álmos, leült hát az asztalához, melyen ott hevertek a munkaeszközei. Jobbjával gépiesen fölemelte piros-kék ceruzáját, baljával meg a redukáló körzőt. Aztán az előtte fekvő papírokra különböző színű egyenetlen vonalakat húzgált, s ezek a vonalak csöppet sem emlékeztettek valami térképrajz szigorú vonalaira.

Közben Ben-Zuf, aki még nem kapott parancsot arra, hogy menjen lefeküdni, az egyik sarokba húzódva megpróbált aludni, de ez meglehetősen nehezen sikerült, mert a kapitány olyan furcsán hadonászott, mozgolódott.

Voltaképpen nem is a vezérkari tiszt ült a munkaasztalához, hanem a gascogne-i poéta. Igen, Hector Servadac, a költő viaskodott ott a készülő szerelmes verssel, ihletért esdekelt, ám az ihlet egyre kérette magát. Csak nem azért fogja a körzőt, hogy matematikai szigorúsággal mérje a vers ütemeit; csak nem azért fogja a színes ceruzát, hogy lázadó rímeit változatosabbá, színesebbé tegye? Akárhogy is volt, a munkája szemmel láthatóan nehéznek bizonyult.

- Ördög és pokol! - kiáltott föl elkeseredetten. - Miért is választottam ezt a négysoros formát?! Örökösen vissza kell rángatnom a rímeket, mintha katonaszökevények volnának! De megbirkózom velük, meg én! Nem mondhatja senki, hogy egy francia tiszt meghátrált a rímek elől! Egy vers voltaképpen olyan, mint egy csata. Az első ezredet már bevetettük - persze az első strófára gondolt -, gyerünk a többiekkel!

A nekikeseredetten hajszolt rímek végül hallgattak a jó szóra, és a papiroson hamarosan egy piros meg egy kék sor jelent meg:

"Vajon mit dünnyög összevissza a kapitányom? - töprengett Ben-Zuf, s egyre forgolódott. - Már egy órája hadonászik, nincs nyugta, mintha az ördög bújt volna bele."

Hector Servadac föl-alá járkált a gurbiban, a költői ihlet tüze kergette.

"No persze, verset ír! - mondta magában Ben-Zuf, és fölült a sarokban. - Hogy ez micsoda zajos mesterség! Sehogy se lehet aludni mellette" - gondolta és fölhorkant.

- Ejnye, Ben-Zuf! Mi van veled? - rivallt rá Hector Servadac.

- Semmi, kapitány úr. Rosszat álmodtam!

- Hogy az ördög vinne el!

- Azt én se bánnám! Akár nyomban elvihetne, föltéve persze, ha az ördög nem ír verset... - dünnyögte Ben-Zuf.

- Ez a nyavalyás elkergette a múzsát! - dühöngött a kapitány. - Ben-Zuf!

- Jelen, kapitány úr! - a tisztiszolga fölpattant, egyik kezét a sipkájához emelte, a másikat a nadrágja varrásához szorította.

- Maradj nyugton, Ben-Zuf, maradj nyugton! Most aztán megvan a vége, a versem vége!

És Hector Servadac széles, költői taglejtések kíséretében szavalni kezdett:

Ám az utolsó szó nem hangzott el, Servadac kapitányt és Ben-Zufot földhöz teremtette valami iszonyatos erő.

Vajon mi lehetett az oka annak, hogy ugyanebben a pillanatban a látóhatár is olyan furcsán, olyan hirtelen megváltozott, hogy még egy gyakorlott szemű tengerész sem ismert volna rá a látóhatárt lezáró vonalra, melyben az égnek és a víznek kellett összemosódnia?

Vajon a tenger hullámai miért csaptak olyan magasságba, amilyet a tudósok eddig még csak elképzelni sem nagyon tudtak?

Vajon a meghasadozó föld dübörgése közepette mi volt az az iszonyatos recsegés-ropogás, az a csikorgás, mintha a földgolyó ácsolata roppant volna össze, az elképzelhetetlen mélységekben összecsapódó hullámoknak az az üvöltése, a levegőbe szökő víztömegeknek az a szörnyű sivítása?

Vajon a levegőégben honnan ez a furcsa ragyogás, mely élénkebb, mint az északi fény villódzása, honnan ez a ragyogás, mely elborítja az égboltozatot, és elhomályosítja a minden rendű, rangú csillagokat?

Vajon a Földközi-tenger medencéje, mely egy pillanatra mintha kiürült volna, hogyan, miért telt meg ismét vadul háborgó vizekkel?

Vajon a Hold tányérja miért növekedett meg néhány másodperc alatt olyan roppantul, mintha az égbolt éjszakai vándora 96 ezer mérföldes távolságból tízezer mérföldnyire került volna?

És végül, vajon miért jelent meg az égbolton egy új, óriási és lángoló gömb, mely aztán hamarosan eltűnt a vastag felhőtakarók között?

Egyszóval, miféle furcsa természeti jelenség váltotta ki ezt a kataklizmát, mely alapjában bolygatta meg a föld, a tenger, az égbolt és a levegőég rendjét?

Vajon ki tudna válaszolni ezekre a kérdésekre? És vajon maradt-e egyetlen ember is a földgolyón, hogy válaszolhatna?

Bármi történt is, úgy látszott, semmiféle változás nem következett be az algériai partvidéknek azon a szakaszán, melyet nyugatról a Sélif jobb partja, északról pedig a Földközi-tenger határol. Noha a rázkódtatás ereje rendkívül heves volt, sem a termékeny - itt-ott kissé dimbes-dombos - síkságon, sem a sziklaszirtek szeszélyes vonalán, sem a roppant erősen háborgó tengeren nem látszott semmi igazi, jelentős változás. A kőből épült őrház, noha falai itt-ott alaposan megrepedeztek, elég jól viselte a történteket.

A gurbi viszont úgy szétlapult, mint kártyavár, ha ráfúj a játszadozó gyermek; két lakója meg mozdulatlanul hevert a rájuk szakadt szalmatető alatt.

Servadac kapitány csak két órával a katasztrófa után tért magához. Először meglehetős keservesen szedegette össze emlékeit, s az első szavak, melyeket kiejtett - ezen, ugye, nem csodálkozik senki? - versének utolsó szavai voltak, melyek olyan furcsa módon szakadtak félbe:

Majd nyomban fölkiáltott:

- Persze, igen! De mi történt?

Az önmagához intézett kérdésre meglehetős nehezen tudott volna válaszolni. Ekkor fölemelte a karját, átszakította a rázuhant szalmatetőt, és kidugta a fejét.

Servadac kapitány körülnézett.

- A gurbi összerogyott! - állapította meg. - Talán forgószél söpört végig a parton!

Megtapogatta magát: minden porcikája ép volt, még csak horzsolás sem esett rajta.

- Ezer ördög és pokol! Hát a tisztiszolgám? - Fölállt, elkiáltotta magát: - Ben-Zuf!

Servadac kapitány hangjára egy másik fej is előbújt a szalma alól.

- Jelen! - válaszolta Ben-Zuf.

A tisztiszolga, mintha csak erre a hívásra várakozott volna, hogy aztán katonásan jelentkezzék.

- Van valami fogalmad arról, hogy mi történt, Ben-Zuf? - kérdezte Hector Servadac.

- Én már csak azt gondolom, kapitány uram, alighanem itt van földi csatározásaink vége.

- Ugyan! Forgószél volt ez, Ben-Zuf, egyszerű kis forgószél!

- Jó, legyen forgószél! - válaszolta filozofikusan a tisztiszolga. - Semmi különösebb baja nem esett, kapitány uram?

- Kutya bajom, Ben-Zuf!

Egy pillanattal később mindketten talpra álltak, eltakarították a gurbi romjait, és a műszereiket, ruháikat, szerszámaikat meg a fegyvereiket csaknem teljes épségben találták meg. A vezérkari tiszt ekkor megkérdezte:

- Vajon hány óra lehet most?

- Nyolc óra körül lehet - válaszolta Ben-Zuf, a Napra pillantva, mely már a látóhatár fölé emelkedett.

- Nyolc óra volna?!

- Legalább annyi, kapitány uram!

- Ez lehetséges?

- Igen, és máris indulnunk kell.

- Indulnunk?

- Bizony, indulnunk kell a találkozóra.

- Micsoda találkozóra?

- Hát a gróf úrral kell találkoznunk...

- Ezer ördög és pokol - kiáltotta a kapitány -, majd elfelejtettem! - Ezzel elővette az óráját. - Mit beszélsz te, Ben-Zuf? Megőrültél? Hiszen még alig két óra.

- Hajnali két óra, vagy délutáni két óra? - kérdezte Ben-Zuf, a Napra pillantva.

Hector Servadac a füléhez emelte az óráját.

- Ez bizony jár! - mondta.

- Meg a Nap is - vágta rá a tisztiszolga.

- Valóban, ha azt nézzük, hogy a látóhatár fölött... Azt a ragyogóját!...

- Mi történt, kapitány uram?

- Esti nyolc óra volna?

- Esti?

- Igen! A Nap nyugaton van, világos, hogy most nyugszik le!

- Lenyugszik? Azt már nem, kapitány uram! - jelentette ki Ben-Zuf. - Most kel föl, annak rendje-módja szerint, mint az újonc a trombitaszóra! És nézze csak, kapitány úr! Mióta beszélgetünk, milyen magasra emelkedett a látóhatár fölé!

- Vagyis a Nap most nyugaton kel föl! - dünnyögte Servadac kapitány. - Ugyan! Ez képtelenség!

Pedig bizony így volt. A ragyogó égitest a Sélif vize fölött sugárzott, holott mindeddig napi pályájának második felében ért csak ide.

Hector Servadac nyomban fölfogta, hogy egy egészen fantasztikus és semmiképpen se magyarázható természeti tünemény változtatta meg nem a Nap helyzetét a csillagvilágban, hanem magának a földgolyónak tengely körüli forgását.

Hát most igazodjék el az ember! A lehetetlenség is lehetővé válhat? De szerette volna Servadac kapitány, ha van valaki a közelében, aki ért a csillagászathoz, kozmográfiához, s kicsit eligazíthatná őt. De hát önmagára volt utalva, és hiába mondogatta:

- Ezt bizony csak a csillagászok tudhatják, csak ők! No, egy héten belül megtudjuk, mit szólnak mindehhez az újságok.

Aztán nem töprengett tovább a miérten, hanem Ben-Zufhoz fordult.

- Induljunk! - mondta a tisztiszolgának. - Akármi is történt, és még ha összekavarodott is az egész égi meg földi mechanizmus, akkor is elsőnek kell odaérnem, ahol Timasef grófra az a megtiszteltetés vár...

- ...hogy kardom fölnyársalja! - fejezte be a mondatot Ben-Zuf.

Ha Hector Servadac és a tisztiszolgája, miután megállapították a Nap járásának változását, még kedvet éreztek volna ahhoz, hogy megfigyeljék a természeti változásokat, melyek a december 31-éről január 1-re virradó éjszaka következtek be, nyilván meglepődve figyeltek volna föl arra, hogy milyen nagyot változtak a légköri viszonyok is. Ha nem is tudatosan, de ők maguk is érezték, hogy kifulladnak, hogy gyorsabban kell lélegezniük, akárcsak az alpinistáknak, mikor magas hegyek között járnak; úgy érezték, mintha a levegő hígabb volna, mintha kevesebb volna benne az oxigén. A hangjuk is gyöngébb volt, tehát vagy megsiketültek kicsit, vagy pedig a levegő hirtelenében kevésbé volt alkalmas a hang közvetítésére.

Ám ezek a változások pillanatnyilag nem nagyon rendítették meg sem Servadac kapitányt, sem Ben-Zufot; ők csak mentek nyugodtan a Sélif felé, a sziklafalon vezető meredek ösvényen.

Előző nap nagy volt a köd, mára ez is megváltozott. A furcsán egyszínű égbolton alacsonyan járó felhők sűrűsödtek, s már nem lehetett látni, merre jár a Nap. A levegőben viharos eső és talán nagy égiháború fenyegetése érződött.

A tengert a partvidék e részéről még sohasem látták ilyen kihaltnak. Sehol egy vitorlás, az égbolt és a víz szürkés hátterén sehol egy füstgomolyag. A látóhatár azonban - talán csak optikai csalódás? - rendkívül közelinek tűnt. A távoli végtelenséget semmi sem érzékeltette, mintha a földgolyó domborúsága most erősebb volna, mint eddig.

Servadac kapitány és Ben-Zuf gyors léptekkel, szótlanul sietett tovább, így hamarosan megteszik azt az öt kilométeres utat, mely a gurbitól a megbeszélt találka színhelyére vezet. Mindketten észrevették azonban, hogy a fizikumuk valahogy másként reagál mindenre. Anélkül, hogy akár csak magukban is megfogalmazták volna, rendkívül könnyűnek érezték a testüket, mintha csak szárny röptette volna őket, olyan könnyedén jártak. Ha a tisztiszolga ki akarta volna mondani azt, amit gondolt, biztosan úgy fogalmazta volna meg, hogy "egészen odavan".

- Ráadásul elfelejtettünk jól bereggelizni! - dünnyögte Ben-Zuf.

Ami igaz, az igaz, az ilyesfajta feledékenység nem tartozott a derék katona természetéhez.

E pillanatban kellemetlen csaholást hallottak bal kéz felől, majd nyomban egy sakál bújt ki a masztixbozótból. Az afrikai fauna egyik sajátos fajtájához tartozik ez az állat, melynek irháját szabályosan elszórt fekete foltok pettyezik, és mellső lábain is fekete csík húzódik végig. A sakál talán veszélyes lehet éjszaka, mikor falkában vadászik, a magányos sakál azonban alig veszélyesebb, mint a kutya. Ben-Zufot nem olyan fából faragták, hogy megijedt volna ettől az állattól, ám sehogyan sem szenvedhette a sakált, talán azért, mert a Montmartre állatvilága nem büszkélkedhetik vele.

A sakál, miután kibújt a bozótból, egy magas, vagy tízlábnyi magas szikla tövében lapult meg. Szemmel látható félelemmel leste a két embert. Ben-Zuf úgy tett, mintha el akarná látni a baját, és fenyegető mozdulatára az állat fölpattant, és a kapitány meg a tisztiszolga mélységes megdöbbenésére, egyetlen ugrással a sziklacsúcson termett.

- Ez volt aztán az ugrás! - rikkantott Ben-Zuf. - Jó tíz métert ugrott helyből!

- Hát ez kész csoda! - álmélkodott Servadac kapitány. - Ilyen ugrást még nem láttam!

A sakál letelepedett a sziklacsúcson, és szinte csúfondárosan pislogott a két emberre. Ben-Zuf fölemelt egy követ, hogy azt hozzá vágja.

Jókora volt ez a kő, mégis olyan könnyű, hogy a tisztiszolga úgy érezte, mintha valami megkövesedett szivacsot fogna a kezében.

- Átkozott sakál! - dünnyögte Ben-Zuf. - Ezzel a kővel legfeljebb annyi kárt teszek benne, mintha kuglófot vágnék hozzá. De hogyan lehet, hogy ennyire könnyű ez a jókora kő?

Minthogy azonban hirtelenében nem akadt más a keze ügyébe, a sakál felé hajította a kuglófnak titulált követ.

Nem találta el. A gyáva állatnak azonban ennyi is elég volt, óriási ugrásokkal szállt át a bokrok és fák fölött, mint egy gumikenguru, majd hamarosan eltűnt a szemük elől.

Az elhajított kő meg, miután Ben-Zuf nagy meglepetésére roppant magas ívet írt le, vagy ötszáz méternyire a szikla mögött tűnt el.

- Hej, a beduin mindenségit! - kiáltotta Ben-Zuf. - Hiszen én messzebbre lövök, mint egy négyes tarack!

Ben-Zuf ekkor néhány méternyivel a kapitánya előtt járt, és egy vízzel telt, vagy tízlábnyi széles árok elé került, amelyet át kellett ugrania. Nekirugaszkodott hát, és ugrott.

- Hé, Ben-Zuf, hová röpülsz? Mi esett beléd? Kitöröd a nyakadat, te esztelen!

Servadac kapitány ugyancsak rémülten kiáltozott, mikor látta, hogy a tisztiszolgája úgy nekirugaszkodott az ugrásnak, hogy vagy negyvenlábnyival a föld felett röpült.

Hector Servadac megrettenve a gondolattól, hogy Ben-Zuf a nyakát töri, ahogy földet ér, maga is nekirugaszkodott, hogy átugorja az árkot, de úgy nekilendült, hogy ő is vagy harminclábnyi magasságra került a földtől, és miközben fölfelé emelkedett, keresztezte is Ben-Zufot, aki éppen lefelé szállt. Ezután a gravitációs törvénynek engedve, egyre növekvő sebességgel közeledett a földhöz, de földet érve legföljebb annyit érzett, mintha négy-öt lábnyi magasságból ugrott volna.

- Nahát! - rikkantott Ben-Zuf, és kitört belőle a nevetés. - Lám, bohócokká lettünk, kapitány uram!

Hector Servadac néhány másodpercig gondolkozott, majd a tisztiszolgája elé lépett, s kezét a vállára tette.

- Ne röpülj többé, Ben-Zuf - mondta neki -, ne röpülj, és nézz jól a szemembe! Nem ébredtem föl, kérlek, ébressz föl engem, csípj meg, csípj véresre, ha kell! Ide hallgass: vagy bolondok vagyunk, vagy álmodunk!

- A helyzet az, kapitány uram - válaszolt Ben-Zuf -, hogy ilyesféle dolgok legföljebb álmomban estek meg velem, mikor például azt álmodtam, hogy fecske vagyok, és úgy röpülök át a Montmartre fölött, mint ahogy ébren a sipkámat lépem át. Valami boszorkányság ám ez! Valami olyan történt velünk, valami olyan, ami még senkivel sem esett meg. Talán az algériai partvidéken szokás az ilyesmi?

Hector Servadac hosszan elmélázott.

- Hát ebbe belebolondul az ember! - kiáltott fel végül. - Nem alszunk, nem álmodunk!

De nem olyan ember volt ő, hogy a végtelenségig töprengjen egy problémán, amit az adott körülmények között vajmi nehéz lett volna megoldani.

- Bánom is én, lesz, ami lesz! - tört ki végül, elhatározván, hogy ezután már semmin sem csodálkozik.

- Helyes, kapitány uram! - vágta rá Ben-Zuf. - És mindenekelőtt járjunk a végére annak az ügynek Timasef gróffal.

Az árkon túl vagy félhektárnyi rét zöldellt, a rét lágy füvére félszázados fák, tölgyek, pálmák, szentjánoskenyér-fák, szikomorfák, kaktuszok és aloék vetettek árnyékot, közülük két-három eukaliptuszfa koronája emelkedett a magasba.

Éppen ezen a réten kellett találkozniuk Timasef gróffal.

Hector Servadac gyorsan végigpillantott a tájon. Egy lelket sem látott.

- Ezer ördög! - kiáltotta. - Mégiscsak mi érkeztünk elsőnek ide!

- Vagy utolsónak! - bölcselkedett Ben-Zuf.

- Hogyhogy utolsónak? Hiszen még nincs kilenc óra! - mondta Servadac kapitány, és elővette az óráját, melyet a Nap állása szerint beigazított, mielőtt elindultak volna a romba dőlt gurbitól.

- Kapitány uram - szólt a tisztiszolga -, látja azt a fehéres gömböt a felhőkön át?

- Látom - mondta a kapitány, és figyelte az erősen ködös korongot, mely éppen ebben a pillanatban ért a delelőpontra.

- No, kérem - folytatta Ben-Zuf -, az a gömb, az csak a Nap lehet, vagy ha nem a Nap, akkor a helyettese.

- A Nap a delelőn, januárban, és a harminckilencedik északi szélességi fokon? - ámult el Hector Servadac.

- Az bizony, kapitány úr, és dél van, ne is vegye rossz néven. Alighanem sietős neki máma, és fogadni mernék, hogy három óra se telik bele, és máris lenyugszik! Ha nincs igazam, hát akár a sipkámat adom egy tányér kuszkuszért!

Hector Servadac összefont karral állt, néhány pillanatig meg se mozdult. Aztán, miután megfordult önmaga körül, és jobban szemügyre vette a látóhatár különböző pontjait, így szólt:

- A nehézkedési törvény megváltozott! - suttogta. - A négy égtáj fölcserélődött, egy nap hossza a felére csökkent!... Hát így bizony, ki tudja, mikor találkozhatom Timasef gróffal! Itt valami történt. Az ördögbe is! Mégsem mi habarodtunk meg!

A nyugodt természetű Ben-Zuf, akit a legdöbbenetesebb kozmikus tünemény sem hozhatott volna ki a sodrából, nyugodtan pislogott a kapitányra.

- Ben-Zuf!

- Kapitány uram?

- Nem látsz senkit?

- Nem látok senkit. Az orosz úr eltávozott.

- Föltéve, hogy eltávozott, a párbaj segédjeim mégiscsak megvártak volna, és látván, hogy hiába várnak, biztosan eljöttek volna a gurbihoz.

- Ez bizony így van, kapitány uram.

- Amiből arra következtetek, hogy nem jöttek ide!

- És ha nem jöttek ide?...

- Akkor nyilván azért nem jöttek, mert nem tudtak jönni. Timasef gróf meg...

Servadac kapitány nem fejezte be a mondatot, a partvidék fölé magasló sziklák peremére ment, onnan nézte, vajon nem horgonyoz-e valahol partközeiben a Dobryna. Elvégre az is lehetséges, hogy Timasef gróf a vitorlásával jött ide, mint az előző napon.

A tengeren sehol egy hajó, és Servadac kapitány most vette először észre, hogy noha teljes szélcsend van, a tenger rendkívül erősen háborog, mint a tűzön felejtett lobogó víz. A vitorlás nehezen birkózott volna meg a szokatlanul erős hullámveréssel.

Hector Servadac azt is most vette nagy megdöbbenéssel tudomásul, hogy a látóhatár félköríve, melyen a víz és az ég összeolvad, milyen nagymértékben összezsugorodott.

A magas sziklafal peremén álló megfigyelő előtt a láthatárnak vagy negyven kilométernyi távolságba kellett volna kerülnie. Most viszont legföljebb tíz kilométernyire láthatott el a szem, mintha az elmúlt néhány óra alatt sokkal kisebbre zsugorodott volna a földgolyó.

- Hát ez bizony nagyon furcsa! - jegyezte meg a vezérkari tiszt.

Közben Ben-Zuf a legfürgébb majmot is megszégyenítő ügyességgel az egyik eukaliptuszfa csúcsára kúszott. Erről a magas kilátóhelyről szemügyre vehette a szárazföldet Ténès és Mostaganem irányában éppúgy, mint déli irányban. Miután leereszkedett a fáról, közölte a kapitányával, hogy az egész síkság kihalt.

- Gyerünk a Sélifhez! - mondta Hector Servadac. - Gyerünk a folyóhoz! Ott talán megtudjuk majd, hogy mihez tartsuk magunkat!

- Gyerünk a Sélifhez! - visszhangozta Ben-Zuf.

A rét legföljebb három kilométernyi távolságban volt a folyótól, melyen a kapitány át akart kelni, hogy azután elmenjen egész Mostaganemig. Sietniük kell, ha még napnyugta előtt a városba akarnak jutni. Az áttetsző felhőtakarón át nem is annyira látták, inkább csak megsejtették, hogy a Nap nagyon gyorsan száll lefelé, és - a többi furcsasággal együtt ez is teljességgel megmagyarázhatatlan - ahelyett, hogy rézsútos görbét írna le, mint ebben az évszakban Algériának ezen a szélességi fokán mindig, most függőlegesen ereszkedik le a láthatárra.

Miközben a folyó felé igyekeztek, Servadac elgondolkozott a furcsa eseményeken. Ha, mondjuk, valami teljességgel lehetetlen természeti jelenség miatt a földgolyó körforgása esetleg megváltozott, sőt ha azt is fel kell tételeznünk, hogy - hiszen a Nap áthaladt a delelőponton - az algériai part az ausztrál féltekét átszelő egyenlítő fölé került, még ez esetben is valószínűtlen, hogy a Föld - a domborúságát nem számítva - bármily jelentős változást szenvedett volna, legalábbis ami ezt az afrikai részét illeti. A partvidék olyan volt, mint mindig; egymást követő szirtfalak, homok és kopár sziklák, vörösek, mintha oxidálódtak volna. Ameddig a szem ellátott, a partvidéken semmi változás. Bal kéz felől, tehát dél felől, vagyis abban az irányban, amit Servadac kapitány csökönyösen délnek nevezett, noha a két égtáj nyilvánvalóan kicserélődött, ott sem pillantott meg semmi változást. Mintegy hárommérföldnyire a Merzsezsah hegység lejtői látszottak, és a hegygerinc vonala is úgy rajzolódott ki az égbolton, mint bármikor azelőtt.

E pillanatban egy darabon szétszakadoztak a felhők, és a Nap ferde sugarai a földet érték. Most már teljesen világos volt, hogy az égitest, miután nyugaton fölkelt, keleten lenyugszik.

- Ezer ördög és pokol! - kiáltott föl Servadac kapitány. - De szeretném tudni, hogy s mint vélekednek minderről Mostaganemben! Vajon mit mond majd a hadügyminiszter, mikor megtáviratozzák neki, hogy afrikai gyarmata elvesztette az irányzékot az anyagi világban, ami pedig az erkölcsi világban még sohasem esett meg vele!

- Az egész afrikai gyarmatot, úgy, ahogy van, fogdába csukják majd! - vélekedett Ben-Zuf.

- Hát még ha azt is megtudja, hogy a négy fővilágtáj szembefordult a katonai szabályzatokkal!

- Büntetőszázadba a fő világtájakkal!

- És déliverő januárban!

- Verő? Egy tisztet még a Nap sem verhet! Lelőni a Napot!

No, Ben-Zuf aztán tisztában volt a katonai fegyelemmel, meg ragaszkodott is hozzá.

Közben mindketten jól kiléptek. Ebben segítette őket, hogy olyan fantasztikusan könnyűnek érezték magukat, meg az is, hogy máris megszokták a megritkult levegőt; a nyúlnál gyorsabban futottak, a zergénél könnyedebben ugrottak. Már nem a sziklafalon vezető ösvényen mentek, melynek kanyargása meghosszabbította volna útjukat. A legrövidebb irányt választották, azt mondhatnánk, toronyiránt mentek, ha ugyan a közelben láttak volna tornyot. Semmi sem akadályozhatta őket. Sövény? - átlendültek fölötte; patak? - egyszerűen átugrottak; sűrűn álló magas fák? - helyből átugrottak; domb? - egyszerűen átrepültek felette. Mindketten csak egytől féltek, hogy amit megnyernek a réven, elvesztik a vámon; vagyis hogy amit vízszintesen nyernek, azt függőlegesen ráfizetik. Valóban, éppen csak érintették a földet, mely mintha nem is lett volna más, csak roppant rugalmas ugródeszka.

Végre megpillantották a Sélif partvidékét, még néhány ugrás, és Servadac kapitány meg a tisztiszolgája máris a jobb partra ért.

Itt azonban megtorpantak. A híd ugyanis érthetetlen módon nem volt sehol.

- Nincs meg a híd! - kiáltott Servadac kapitány. - Hát árvíz volt itt vagy egy új özönvíz?

- Ejha! - jegyezte meg Ben-Zuf.

A Sélif ugyanis eltűnt. Bal partjának nyoma sem volt. Jobb partjából, mely az előző napon még egy termékeny síkságot határolt, mára valami homokos partvidék lett. Nyugaton a békés Sélif helyében most, ameddig a szem ellátott, viharos ár zúgott, és nem csobogott, a víz kék volt, és nem sárga. Mintha tenger keletkezett volna a folyam helyén. Ebbe veszett bele az a vidék, melyen túl tegnap még a szép mostaganemi föld virult.

Hector Servadac világosan akart látni. A vízhez lépett, melyet a szélén babérrózsabokrok borítottak, a tenyerével merített belőle, és megkóstolta.

- Sós! - mondta. - A tenger néhány óra alatt elnyelte Algéria nyugati részét.

- Akkor hát, kapitány uram - mondta Ben-Zuf -, ez, ugye, tovább fog tartani, mint holmi egyszerű árvíz?

- Megrendült a világ - válaszolta a vezérkari tiszt a fejét csóválva -, és ennek a kataklizmának kiszámíthatatlan következményei lehetnek! A barátaim, a bajtársaim, vajon mi történhetett velük?

Ben-Zuf még sohasem látta Hector Servadacot ilyen megrendültnek. Igyekezett résztvevő képet vágni, noha a derék Ben-Zuf még kevésbé tudta elképzelni, hogy vajon mi is történhetett. Ő voltaképpen filozófus lélekkel bele is törődött volna a történtekbe, ha nem érezte volna kötelességének, hogy bajtársiasan osztozzék kapitánya érzelmeiben.

Az új partvidék, melyet a Sélif hajdani jobb partja határolt, észak-déli irányba húzódott, némileg kikerekedő vonalban. Úgy látszott, hogy a kataklizma, melynek Afrika e része volt a színhelye, semmiképpen nem érintette. Megmaradt olyannak, mint amilyennek a vízrajzi térkép mutatta: nagy fáival, szeszélyesen szakadozott partjával, zöldellő rétjeivel. Csakhogy most nem folyampart volt, hanem egy ismeretlen tenger partvidéke.

De a nagyon elkomolyodott Servadac kapitánynak alig volt ideje arra, hogy szemügyre vegye az olyannyira megváltozott vidéken végbement átalakulásokat. A Nap, mely a keleti láthatárra érkezett, hirtelen lenyugodott, mintha egy golyó zuhant volna a tengerbe. Még a trópusokon, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején sem fordulhatott volna gyorsabban éjszakába a nappal. Ezt az éjszakát nem előzte meg alkony, és másnap aligha lesz hajnal.

Az olvasó tudja már, hogy Servadac kapitány roppant kalandos természetű férfiú volt, így nyilván nem vonja kétségbe azt, hogy a sok-sok rendkívüli esemény láttán sem hökkent meg túlságosan. Csakhogy miután nem volt olyan közömbös, mint Ben-Zuf, rendszerint tudni akarta, mi miért történik. Az okozattal vajmi keveset törődött, ha az okot ismerte. Valahogy így szokta magyarázni ezt a felfogását: "Ha az embert megöli egy ágyúgolyó, az semmi, csak az a fontos, hogy tudjuk, a ballisztika milyen törvényeit követte az a bizonyos golyóbis, és milyen röppályát írt le, mielőtt telibe talált volna bennünket." Hector Servadac általában így gondolkodott e földi élet viszontagságairól, így, miután annyit-amennyit elgondolkozott azon, hogy mik is lesznek a történtek következményei, inkább azon volt, hogy rájöjjön, mi idézhette elő a bekövetkezett fantasztikus változásokat.

- Ezer beduin! - kiáltott, mikor hirtelen leszállt az éjszaka. - Napfénynél kellene ezt látni..., már amennyiben a Nap fényesen vagy homályosan, de mégis fölkel, mert farkas lakmározzék belőlem, ha csak sejtem is, hova tűnt el!

- Kapitány uram, ha meg nem sérteném - mondta ekkor Ben-Zuf -, most mit csinálunk?

- Most itt maradunk, és majd holnap, ha ugyan lesz holnap, miután földerítettük a nyugati meg a déli partot, visszamegyünk a gurbiba. A legfontosabb az, hogy megtudjuk, hol vagyunk, meg hogy hol tartunk, ha már azt úgysem tudjuk, mi történt odaát. Szóval, miután bejártuk a nyugati meg a déli partot...

- Már amennyiben van part - jegyezte meg a tisztiszolga.

- Meg amennyiben van dél! - biccentett Servadac kapitány.

- Szóval most alhatunk?

- Hát ha tudunk!

Az engedély hallatára Ben-Zuf, akit ennyi sok meglepő esemény sem tudott megrendíteni, behúzódott az egyik sziklamélyedésbe, két öklét a szemére szorította, és hamarosan az ártatlanok álmát aludta, mely néha bizony mélyebb, mint az igazak álma.

Servadac kapitány meg elindult, s az új tenger partján járkált, miközben fejében vadul nyüzsgött a rengeteg kérdőjel.

Mindenekelőtt: vajon milyen kiterjedésű lehet a katasztrófa? Vajon Afrikának csak egy viszonylag kis részét érintette? Alger, Orán, Mostaganem, ezek a közeli városok vajon megmenekültek-e? Vajon a bajtársait a part sok más lakójával együtt elsodorta-e a tengerár, vagy talán a medréből valami rázkódtatás miatt kicsapó Földközi-tenger a Sélif torkolatán át az algériai partnak csak ezt a kis részét árasztotta el? Ez bizonyos fokig magyarázat lehetne a folyó eltűnésére is, de nem magyarázná a többi rendellenes kozmikus jelenséget.

Egy másik föltevés: Vajon elképzelhető-e, hogy az afrikai partvidék valami okból hirtelen az egyenlítői égöv alá került? Ez magyarázat lehetne a Nap járásának megváltozására és arra, hogy az éjszakát miért nem előzte meg alkony; ám nem magyarázná azt, hogy a tizenkét órás napból miért lett hatórás nappal, sem azt, hogy a Nap miért kel nyugaton és miért nyugszik keleten!

"Pedig az bizonyos - gondolkozott Hector Servadac -, az bizonyos, hogy ma csak hat órából állt a nap, meg az is, hogy a főégtájak helyet cseréltek, legalábbis helyet cserélt kelet meg nyugat. No, majd meglátjuk holnap, ha fölkel a Nap - ha ugyan fölkel!"

Servadac kapitány ugyanis cseppet sem volt bizakodó.

Valóban kellemetlen, hogy az eget felhők borítják, és az égbolton egyetlen csillag sem fénylik. Noha vajmi keveset értett a kozmográfiához, Hector Servadac mégiscsak ismerte a főbb csillagképeket. Meg tudta volna állapítani, hogy a sarkcsillag a szokott helyén van-e, vagy esetleg azt, hogy a helyén most más csillagok fénylenek; ami egyúttal vitathatatlanul azt bizonyította volna, hogy a földgolyó megváltoztatta tengelye körüli forgását, és esetleg fordított irányban forog, ami máris sok mindent megmagyarázna. A fellegek azonban - melyek olyan sűrűnek tűntek, hogy akár özönvíz is zúdulhat belőlük - sehol sem szakadoztak szét, hogy a vizsgálódó szem legalább egy csillagot, egyetlen támaszpontot láthasson.

A Holdat meg hiába is kémlelte volna, éppen újhold volt, tehát a Nappal együtt eltűnt a láthatáron.

Elképzelhetjük, mennyire meglepődött Servadac kapitány, mikor másfél órás séta után azt látta, hogy a horizonton erős fény jelenik meg, melynek sugarai átszűrődnek a felhőtakarón.

- A Hold! - kiáltott föl. - De nem, nem lehet a Hold! Vagy lehetséges, hogy az égbolt éjszakai vándora sem adja alább, fogja magát, és fölkel nyugaton? Nem, ez mégsem a Hold! A Hold nem árasztana ilyen erős fényt, hacsak nem került nagyon közel a Földhöz.

Az égitest ugyanis, akármi lett légyen is, olyan erős fénnyel sugárzott a felhőkön át, hogy hajnali világosság áradt az egész vidékre.

"A Nap volna? - töprengett tovább Servadac kapitány. - De hiszen alig száz perce, hogy lenyugodott keleten! De ha se nem a Nap, se nem a Hold, akkor vajon mi lehet? Valami iszonyú üstökös? Ó, ezer ördög! Ezek az átkozott fellegek már sohase oszlanak szét?!"

Aztán megpördült a sarkán.

- Vajon, vajon nem tettem volna okosabban, ha az ostobán eltékozolt időnek legalább egy részét arra fordítottam volna, hogy csillagászatot tanulok? Hát bizony, bizony... Mert lehet ám, hogy nagyon egyszerű a magyarázata mindannak, amit most sehogy sem tudok megérteni!

Az új égbolt titkai kifürkészhetetlenek voltak. A roppant fény, melyet egy nyilván óriási méretű kápráztató korong árasztott, sugaraival vagy egy órán át beragyogta a felhők mögött az eget. Aztán - és ez is milyen meghökkentő - a fénylő korong ahelyett, hogy az égi mechanizmus törvényeit követve, félkörívet leírva, leszállt volna az ellenkező horizonton, az egyenlítő síkjára merőleges vonalban távolodott, s magával vitte azt a szemnek olyan kellemes félhomályt, mely eddig a vidék fölött terjengett.

Ismét elsötétedett minden, ideértve Servadac kapitány fejét is. A kapitány egy jottányit sem értett az egészből. A naprendszer mechanizmusának legalapvetőbb szabályait áthágva, az égboltozat leginkább olyan ingaórához hasonlít, melynek a főrugója hirtelenében megbokrosodott, a bolygók áthágnak minden gravitációs törvényt, és az ember joggal kételkedhetik abban, hogy a Nap még egyszer megjelenik a földgolyó bármelyik láthatárán.

Három óra múlva azonban, anélkül hogy hajnal jelezte volna jöttét, nyugaton fölkelt a Nap, reggeli fényben fehérlettek a felhők, világos nappal követte az éjszakát, és Servadac kapitány az órájára nézve megállapította, hogy ez az éjszaka pontosan hat órán át tartott.

Hat óra alatt Ben-Zuf nem tudta kialudni magát, a vitéz alvót úgy kellett fölrázni.

Hector Servadac istentelenül megrázta.

- Hé! Ébredj, indulás! - kiáltott rá.

- Jaj, kapitány uram - hördült fel Ben-Zuf a szemét dörzsölve -, úgy érzem, hogy még nem aludtam ki magam! Hiszen csak most kezdtem rá igazából!

- Egész éjszaka aludtál!

- Hát ha ezt is éjszakának mondjuk!...

- Jó, hatórás éjszaka, de azért csak érd be vele, és szokj hozzá!

- Jó, hozzászokunk.

- Indulás! Nincs veszteni való időnk. A legrövidebb úton visszatérünk a gurbihoz, megnézzük, mi lett a lovainkkal, s hogy ők mit gondolnak a történtekről.

- Nyilván azt gondolják, hogy tegnap óta nem gondoltam velük - mondta Ben-Zuf, aki szerette a szójátékokat. - Úgyhogy mindenekelőtt rendesen ellátom őket, kapitány uram!

- Jó, jó, csak csináld majd gyorsan, s mihelyt fölnyergelted őket, földerítő útra indulunk. Mert azt mégiscsak meg kell tudnunk, hogy mi maradt Algériából.

- És azután?

- És azután, ha dél felől nem tudunk eljutni Mostaganembe, akkor kelet felől megyünk Ténèsbe.

Servadac kapitány és a tisztiszolgája a szirtfalon vezető ösvényen indult el a gurbi felé. Minthogy nagyon éhesek voltak, útközben fügét, datolyát és narancsot ettek, a kezük ügyében lógott az ágakon, csak éppen le kellett szakítaniuk. Ezen a teljesen kihalt vidéken, melyből nemrégiben dúsan termő, hatalmas gyümölcsöskertet varázsoltak, nem kellett félniük semmiféle csősztől.

Másfél órával azután, hogy elhagyták azt a részt, mely régebben a Sélif jobb partja volt, a gurbihoz értek. Ott mindenüket megtalálták úgy, ahogy otthagyták. Távollétük alatt senki sem járt erre, ez a vidék is éppen olyan kihalt volt, mint Algériának az a nyugati része, melyet most jártak be.

Nagyon gyorsan fölkészültek az indulásra. Ben-Zuf föltarisznyált néhány csomag kétszersültet és vadkonzervet. Ivóvizük bőségesen lesz, hiszen több tiszta vizű patak szeli át a síkságot. A folyamnak ezek a hajdani mellékfolyói, melyek folyamokká váltak, most a Földközi-tengerbe ömlöttek.

Egykettőre fölnyergelték a Zephirt, Servadac kapitány lovát meg Ben-Zufét, a Galette-et, a derék állatot a Montmartre híres-nevezetes malmáról nevezte el a gazdája; a két lovas nyeregbe szállt, s máris ügetett a Sélif irányába.

Ők maguk jelentős mértékben érezték a nehézkedési erők csökkenését meg azt, hogy izomerejük mintha ötszörösére nőtt volna, most azt is tapasztalniuk kellett, hogy a különös változásokat a két ló is megérezte. Nem egyszerű lovak voltak már ezek a derék jószágok, hanem valóságos táltos paripák, patájuk alig érintette a földet. Szerencsére Hector Servadac is meg Ben-Zuf is jó lovas volt, eszükbe sem jutott visszafogni a lovakat, inkább még gyorsabb vágtára biztatták őket.

Húsz perc alatt tették meg azt a nyolc kilométert, mely a gurbit a Sélif torkolatától elválasztja; ekkor rövidebbre fogták a lovakat, és a hajdani folyam jobb partján lépésben ereszkedtek le délkelet felé.

Ez a partvidék most is olyan volt, mint akkor, mikor még a Sélif folyamágyának lejtős partját alkotta, csakhogy a bal part, mint már mondottuk, teljesen eltűnt, illetőleg ahol a bal part volt, ott most tenger hullámzott, tenger zárta le a látóhatárt. Ez azt jelentette, hogy Orán tartományt, ameddig csak a szem ellátott, a december 31-éről január 1-re virradó éjszaka alatt elborította a tenger.

Servadac kapitány alaposan ismerte a földerítendő területet, hiszen hajdan fölmérte, föltérképezte, így most jól és könnyen eligazodott rajta. Úgy gondolta, hogy miután a lehető legnagyobb részét földerítette, jelentést ír, és azt elküldi... No persze, kinek és hogyan küldi? Erről fogalma sem volt.

A nap hátralevő négy órája alatt a két lovas harmincöt kilométert tett meg a Sélif torkolatától kezdve. Mikor leszállt az éjszaka, letáboroztak a hajdani folyammeder egyik kanyarulatában, a kanyarulat előtt tegnap még a bal part mellékfolyója, a Mina ömlött a Sélifbe, mára a Minát is elnyelte a tenger.

Az egész úton egy árva lélekkel sem találkoztak, és ezen mégiscsak meglepődtek.

Ben-Zuf úgy-ahogy elrendezte a hálóhelyüket, a két lovat kipányvázta, hogy szabadon legelhessék a part dús füvét. Az éjszaka minden különösebb esemény nélkül telt el.

Másnap, január 2-án, vagyis akkor, mikor a régi naptár szerint január 1-éről 2-ára virradó éjszakának kellett volna kezdődnie, Servadac kapitány és a tisztiszolgája ismét nyeregbe ültek, hogy folytassák a partvidék földerítését. Napkeltével indultak, és hat óra alatt hetven kilométert tettek meg.

E területet még most is a hajdani folyam jobb partja határolta. Csakhogy a Minától mintegy húsz kilométerre a part egy jókora darabja eltűnt, vele együtt tűnt el Surkelmittu és annak nyolcszáz lakosa is. És vajon nem ilyen sorsra jutottak-e Algéria más, még nagyobb, a Sélifen túli városai, mint Mazagran, Mostaganem és Orléansville?

Miután megkerülték a part megszakadása után keletkezett kis öblöt, Servadac kapitány és Ben-Zuf a homokpartnak éppen arra a pontjára ért, mellyel szemben a vegyes lakosú Ammi-Mussa városának kellett volna elterülnie. De még csak nyomát sem látták a városnak, sem a mögötte ezerszázhuszonhat méteres magasságba nyúló Mankura hegycsúcsnak sem.

A két felfedező az új terület egyik szögletében tért éjszakai pihenőre, ott, ahol Mémunturroy mezővárosának kellett volna lennie, melynek azonban nyomát sem lelték.

- És én még azt reméltem, hogy ma este Orléansville-ben fogok vacsorázni és meghálni - sóhajtott Servadac kapitány, és a szeme előtt elterülő komor tengert nézte.

- Lehetetlen, kapitány uram, hacsak hajóval nem megyünk oda! - mondta Ben-Zuf.

- Tudod-e, Ben-Zuf, hogy mindkettőnknek pokoli szerencséje volt?!

- Úgy van, kapitány uram! De ugye, mi már megszoktuk ezt! És majd meglátja, hogy valahogy mégis átkelünk ezen a tengeren is, hogy kicsit csavaroghassunk Mostaganem környékén.

- Hm... Ha például félszigeten vagyunk, mert én legalábbis ebben bizakodom, akkor inkább Ténèsbe kell mennünk, hogy tőlük tudjuk meg, mi is történt!...

- Vagy hogy elmondjuk nekik! - mondta nagy bölcsen Ben-Zuf.

Mikor hat órával később a Nap ismét fölkelt, Servadac kapitány alaposabban szemügyre vehette, hogyan is alakult át a vidék. Éjszakai táborhelyüktől észak-déli irányba húzódott most a partvidék, és nem természetes partalakulat volt, mint annak idején, mikor a mederben a Sélif vize folyt; most újonnan formálódott türemlés határolta a hajdani síkságot. Hajlatából, mint már az előbb mondottuk, eltűnt a Mémunturroy nevű mezőváros. Ráadásul Ben-Zuf, miután fölkapaszkodott egy hátrább magasló domb tetejére, azt is megállapíthatta, hogy ameddig ellát, mindenütt a tenger hullámzik, szárazföld sehol! Vajon hogyan maradhatott volna meg a délkeleti irányban mintegy tíz kilométernyire fekvő Orléansville?!

Servadac kapitány és Ben-Zuf elhagyták táborhelyüket, és új partszegélyen mentek tovább a beomlott föld, az árkokkal szaggatott mezők, a víz fölött csüngő fák között, melyeknek gyökérzete félig a levegőben volt; s láttak néhány öreg olajfát, melyeknek fantasztikusan összevissza csavarodott törzsét mintha csak fejszével hasították volna keresztül.

A lovasok most lassabban haladtak, mert a partot megszaggató kis öblök és földnyelvek miatt állandóan kerülőket kellett tenniük. Olyan lassan jutottak előre, hogy miután ismét megtettek harmincöt kilométert, még csak a Merzsezsah hegység tövébe jutottak el, mely a kataklizma előtt a Kis-Atlasz hegylánc végső nyúlványa volt.

Itt a hegylánc hirtelen megszakadt, s meredeken nyúlt a magasba a víz fölé.

Másnap reggel, miután átlovagoltak az egyik hegyszoroson, fölmásztak a legmagasabb csúcsra, hogy tekintetük végre bejárhassa az algériai területnek ezt a keskeny részét, melynek egyedüli lakói alighanem ők voltak.

A Merzsezsah tövétől most mintegy harminc kilométeren át új partvonal húzódott a földközi-tengeri partokig. Semmiféle földszoros nem kötötte ezt a részt Jeneshez, melynek nyomát sem látták. Tehát nem félszigetet, hanem szigetet járt be a két földerítő. A hegycsúcson állva, Servadac kapitány legnagyobb meglepetésére kénytelen volt megállapítani, hogy mindenfelől tenger veszi őket körül, s bármilyen messze kalandozzék is tekintete, sehol sem pillant meg szárazföldet.

Az Algéria földjéből szakadt új sziget szabálytalan, csaknem háromszögbe csúcsosodó négyzet volt, körmérete körülbelül így alakulhatott: százhúsz kilométer a Sélif hajdani jobb partja; harmincöt kilométer a Kis-Atlasz vonulata mentén dél-északi irányú partja; harminc kilométer hosszú az a rézsútirányú vonal, mely a tengerig fut; és száz kilométer a hajdani Földközi-tenger partvonala. A sziget kerülete összesen tehát kettőszáznyolcvanöt kilométer.

- Rendben volna ez - mondta Servadac kapitány -, csak hát minek, miért?

- Ugyan! Miért ne? - mondta a bölcs Ben-Zuf. - Így van, mert így van. Ha az atyaisten így akarta rendezni, mi majd csak megszokjuk valahogy!

Mindketten leereszkedtek a hegycsúcsról, ismét lóra szálltak, a két derék paripa eddig békésen legelészett. Most a szigetnek arra a részére mentek, ahol a Földközi-tenger partja volt, és keresték a Montenotte nevű városkát; ám ez is eltűnt, akárcsak Ténès, melynek még romjait sem tudták megpillantani a láthatáron.

Másnap, január 5-én, erőltetett menetben bejárták a földközi-tengeri partot. A katasztrófa ezt a vidéket sem kímélte annyira, mint amennyire Servadac kapitány gondolta. Négy mezővároska tűnt el itt is: Callaat-Simah, Agmiss, Marabu és Pointe-Basse. A földnyelvek sem bírták ki a rázkódtatást, leszakadtak a szárazföldről. A felfedezők végül megállapíthatták, hogy a szigetükön rajtuk kívül nincs egy árva lélek sem, az állatvilág azonban nem pusztult ki: a síkságon csordába verődött kérődzők bolyongtak.

Servadac kapitány és a tisztiszolgája újabb öt nap alatt körbe bejárták a sziget partjait; a régi naptár szerint valójában csak két és fél napot vett igénybe ez az út, vagyis hatvan óra telt el azóta, hogy elhagyták a gurbit, és visszatértek oda.

- Akkor hát, kapitány úr? - szólalt meg Ben-Zuf.

- Akkor hát, Ben-Zuf?

- Akkor hát, kapitány uram, maga Algéria főkormányzója lett!

- A lakosság nélküli Algériáé!

- Úgy? Hát én nem is számítok?

- Szóval te mi vagy voltaképpen?

- Én vagyok a lakosság, kapitány uram, a lakosság!

- Most már csak azt szeretném tudni, mi történjék a szerelmes verssel - mondta Servadac kapitány, mikor lefeküdtek aludni. - Ezért ugyan kár volt annyit vesződnöm a rímekkel!

Tíz perccel később a főkormányzó és a lakosság mélyen aludt az őrállás egyik szobájában, minthogy a gurbi nem támadt fel romjaiból. A kapitány álmát azonban némileg zavarta az a gondolat, hogy noha annyi meg annyi új okozatot állapíthatott meg, az alapvető okokat még mindig nem ismerte. Nem értett ugyan különösebben a csillagászathoz, de mikor kicsit erőltetni kezdte az emlékezőképességét, eszébe jutott néhány alaptörvény, melyről azt hitte, hogy már végképp el is felejtette őket. Ezután azon töprengett, vajon nem az okozta-e ezeket a jelenségeket, hogy a földgolyó tengelye valami okból most más szögben hajlik az ekliptikára, vagyis a Napnak a Föld körüli pályájára.

Ez a változás, noha megmagyarázhatná a tengerek és talán a fővilágtájak helyváltoztatását is, de nem lenne magyarázat sem arra, hogy miért rövidültek meg a napok, sem arra, hogy miért csökkent a Föld vonzási ereje. Hector Servadac hamarosan kénytelen volt lemondani erről a feltevésről, s ez ugyancsak bántotta, mert most már végképp nem tudta, mire gondoljon. Ám a furcsaságok sora még nyilván nem ért véget, és lehetséges, hogy valami újabb különleges változás megmutatja neki az összes eddiginek az okát. A kapitány legalábbis ebben bizakodott.

Másnap Ben-Zuf első gondja az volt, hogy kiadós ebédet készítsen. Elvégre valamitől mégiscsak erőre kell kapniuk! Ő legalábbis olyan éhes volt, mint hárommillió beduin együttvéve. Most vagy soha, föl fog falni egy tucat tojást, amit a világot összetörő kataklizma épségben hagyott. A tojás meg hozzá egy jó tányér kuszkusz - a tisztiszolga remekül értett a kitűnő arab étel készítéséhez -, ez ám az igazi!

A tűzhely ugyanis ott volt az őrállás épületében, a vörösréz fazék fénylett, mintha most került volna ki a rézműves kezéből, a nagy, párás falú hűtőkorsókban elegendő friss vizük volt.

Ben-Zuf tüzet rakott, mindent előkészített a főzéshez, s közben szokása szerint egy katonadalt énekelt:

Servadac kapitány közben jött-ment, figyelte a főzés előkészületeit. Egyre azt leste, nem történik-e valami újabb furcsaság, ami nyomra vezetné, hogy végre megtudhatná, voltaképpen mi is történt. Vajon a tűzhely úgy fog-e működni, mint eddig? Vajon a megritkult levegőből az égés kaphat-e elég oxigént?

Igen, a tűz könnyen meggyulladt, s mikor Ben-Zuf ráfújt, szép világos lángok csaptak föl a gallyakkal kevert szén közül. Egyszóval semmi különös: a tűz éppúgy ég, mint máskor.

Ben-Zuf a tűzhelyre tette a vízzel megtöltött fazekat, várta, hogy fölforrjon, s ő belerakhassa a tojásokat, melyeknek súlyát alig érezte a kezében. Úgy tűnt, mintha valamennyi üres lett volna.

Két perc sem telt el, a víz forrni kezdett.

- Az ördögbe is! Hogy most milyen gyorsan melegít a tűz! - rikkantotta Ben-Zuf.

- Nem a tűz melegít gyorsabban, hanem a víz forr föl hamarabb - jegyezte meg Servadac kapitány némi gondolkodás után.

Ezzel fogta a falon függő Celsius hőmérőt, és vízbe merítette. A hőmérő mindössze hetven fokot mutatott.

- Tessék! - kiáltotta a kapitány. - Lám, a víz nem száz, hanem hetven foknál forr föl!

- És ez mit jelentsen, kapitány uram?

- Ez azt jelenti, Ben-Zuf, hogy a tojást ne három percig, hanem jó negyedóráig hagyd a vízben, ha tisztességes lágy tojást akarsz.

- De hiszen akkor kemény lesz!

- Dehogy lesz kemény! Éppen elég lágy lesz ahhoz, hogy szépen ráönthesd a kuszkuszra!

Ennek a jelenségnek az oka nyilvánvalóan a légrétegek magasságának, vagyis nyomásának a csökkenése volt, mely egybevágott a levegő sűrűségének már előbb megfigyelt csökkenésével. Servadac kapitány nem tévedett. A földgolyó körül a levegő nyomása mintegy egyharmadával csökkent, és a kisebb légnyomás alá került víz száz fok helyett hetven foknál forrt föl. Hasonló jelenséget figyelhettek volna meg egy tizenegyezer méter magas hegycsúcson is; és ha Servadac kapitánynak lett volna barométere, már megállapíthatta volna az atmoszféra nyomáscsökkenését. Egyébként ez volt az oka annak is, hogy Servadac kapitány és Ben-Zuf hangereje csökkent, hogy gyorsabban lélegzettek, és a véredények működése is megváltozott.

- Pedig sehogy sem tudom elhinni, hogy a táborhelyünk ilyen magasságba került volna, hiszen lám, itt a tenger, mely most is a szirtfalak tövét nyaldossa!

Ha Hector Servadac ezúttal helyes következtetésekre jut, még akkor sem tudja megmondani, voltaképpen mi volt az ok, mely ezeket a furcsa jelenségeket kiváltotta.

Közben a tojás is meg a kuszkusz is elkészült, és Ben-Zuf megállapította, hogy a jövőben egy órával korábban kell kezdenie a főzést; majd föltálalta az ebédet a kapitányának.

Miközben Hector Servadac, noha különféle gondok nyugtalanították, jó étvággyal evett, Ben-Zuf megszólalt:

- Hát akkor, kapitány uram? - Ben-Zuf mindig ezzel a kis kérdő mondattal kezdte a beszélgetést.

- Hát akkor, Ben-Zuf? - hangzott a szokásos kérdésre a szokásos válasz.

- Most mitévők leszünk, kapitány uram?

- Várunk, Ben-Zuf.

- Mire várunk?...

- Hogy értünk jöjjenek.

- A tengeren?

- Persze hogy a tengeren, minthogy szigeten vagyunk.

- Akkor hát, kapitány uram, úgy gondolja, hogy a bajtársak...

- Azt gondolom, vagy legalábbis azt remélem, hogy a katasztrófa csak az algériai part néhány pontját sújtotta, és így bajtársaink épségben, egészségben megmaradtak.

- Igen, kapitány uram, bízzunk ebben.

- Egészen világos, hogy a főkormányzó pontosan akarja tudni, hogy mi történt. Algírból nyilván hajókat küldött a partvidék földerítésére, és abban bízom, hogy minket sem felejtett el. Figyeld hát a tengert, Ben-Zuf, és mihelyt hajó tűnik fel, jelzéseket adunk le neki.

- És ha nem jön hajó?

- Akkor majd mi építünk egyet, s mi indulunk azokhoz, akik nem jöttek hozzánk.

- Helyes. Kapitány uram hát ért a hajózáshoz?

- Az ember mindig ért a hajózáshoz, ha hajóznia kell! - válaszolt rendíthetetlen nyugalommal a kapitány.

Ben-Zuf ezentúl szüntelenül a horizontot kémlelte egy messzelátó segítségével. A tengeren azonban nem tűnt fel vitorla.

- Ezer ördög! - tört ki Ben-Zuf. - A főkormányzó úr őexcellenciája mintha némileg elhanyagolna bennünket.

Január 6-án a két szigetlakó helyzete még mit sem változott. A valóságos január 6-áról van szó, vagyis annak a naptárnak a január 6-ájáról, mely akkor készült, mikor egy nap még huszonnégy órából állt, és nem tizenkettőből. Servadac kapitány, hogy a napok múlásán könnyebben kiigazodjanak, ragaszkodott a régi naptárhoz, így, noha a Nap tizenkétszer kelt föl és nyugodott le a sziget horizontján, a polgári év kezdetét jelző január 1-e óta még csak hat nap telt el. A zsebóráján mindig figyelemmel kísérte az idő múlását. Világos, hogy a jelen körülmények között egy ingaóra - minthogy a nehézkedési erő csökkent - nem a valóságos időt mutatta volna, míg a rugóval működő zsebóra járása nem volt alávetve a nehézkedési erőnek, és amennyiben Servadac kapitány órája jó volt, bármi történt is, a helyes időt mutatta. És ez az óra pontosan járt.

- A rézangyalát - mondta ekkor Ben-Zuf, aki némileg járatos volt az irodalomban -, úgy látom, hogy Robinson lesz a kapitányomból, belőlem meg valami Péntek-féle! Vajon néger volnék már?...

- Nem, Ben-Zuf - válaszolt a kapitány -, egyelőre szép fehér vagy, olyan sötétes fehér...

- Fehér Péntek, hát ez nem az igazi, de azért mégis jobban szeretem, ha így van!

Január 6-án, miután nem láttak közeledni semmiféle hajót, a kapitány, mint minden Robinson-elődje, úgy gondolta, helyes, ha számba veszi a szigeten rendelkezésükre álló tartalékokat.

A Gurbi-sziget - mert így nevezték el - háromezer négyzetkilométer kiterjedésű. Meglehetősen sok ökör, tehén, kecske és juh volt a szigeten, de hogy mennyi, azt nem tudhatták pontosan. Bőségesen akadt vad is, és nem kellett attól tartaniuk, hogy ezek elmenekülnek a sziget földjéről. Gabonamagvakban sem lesz hiány, és három hónap múlva be lehet takarítani a búzát, a kukoricát és a rizst, így tehát a főkormányzó és a lakosság, no meg a két ló szükségletei bőségesen biztosítva vannak. Még akkor sem kellene szűkölködniük, ha történetesen új lakok kerülnének a szigetre, azoknak az ellátásáról is bőségesen gondoskodhatnának.

Január 6-ától 13-áig nagyon sok eső esett. Az eget állandóan vastag felhők borították, s akármennyit esett, a felhőzet csak nem vékonyodott. Többször nagy vihar is volt, ami errefelé meglehetősen ritka ebben az évszakban. Hector Servadac azonban észrevette, hogy a hőmérséklet természetellenesen emelkedik. Meglepően korai ez a nyár, hiszen még csak január elején voltak! És ami még furcsább volt, a meleg nemcsak állandósult, de egyre fokozódott is, mintha a földgolyó folyamatosan és szabályos tempóban egyre közelebb és közelebb kerülne a Naphoz.

Amilyen mértékben fokozódott a hőség, fokozódott a világosság is, és ha az égbolt meg a Föld között nem lett volna a vastag felhőtakaró, a Föld egészen különleges éles megvilágításba került volna.

Könnyen elképzelhetjük, milyen bosszús volt Hector Servadac, hogy a felhők miatt nem tudja megfigyelni sem a Napot, sem a Holdat és a csillagokat, sem az égboltnak valamelyik olyan pontját, mely választ adhatott volna kérdéseire. Ben-Zuf egyszer-kétszer megpróbálta csitítani a kapitányt, beletörődést prédikált neki, beletörődést, amit ő maga már a közönyig fejlesztett; ám prédikációi olyan fogadtatásban részesültek, hogy többször már nem merte elölről kezdeni, így aztán beérte az őrszem feladatával. Eshetett az eső, fújhatott a szél, tombolhatott a vihar, ő éjjel-nappal őrködött a sziklacsúcson, s csak néha-néha aludt egy-két órát. De tekintete hiába kémlelte a változatlanul kihalt láthatárt. Egyébként meg ugyan akadt volna-e hajó, amelyik meg tud birkózni ezekkel a viharokkal és vad szélrohamokkal? A tenger hullámai elképzelhetetlen magasságba csaptak, a szélviharok iszonyatos erővel korbácsolták a vizet. A tarajos hullámokból fölszökő ár a belső forróság következtében mint pára emelkedett a levegőbe, majd lecsapódott, vad záporként zúdult vissza.

Január 13-án azonban váratlanul elállt a zuhogó eső. Az utolsó szélrohamok a 13-áról 14-ére virradó éjszaka szétkergették a maradék felhőket is. Hector Servadac, aki már hat napja az őrállás falai között tartózkodott, mihelyt látta, hogy szűnik az eső, gyöngül a szél, kisietett a szirtfalra. Vajon mit tudhat meg a csillagokból? Vajon ismét megpillanthatja azt a fénylő korongot, melyet a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka látott? Vajon végre meg fogja tudni, mit tartogat számukra a sors?

Az égbolt tisztán fénylett. A csillagokat nem fátyolozta felhő. Mint hatalmas égi térkép tárulkozott szeme elé a firmamentum, s még néhány olyan csillag is látszott, melyet teleszkóp nélkül ezelőtt a legtapasztaltabb csillagász szeme sem pillanthatott volna meg.

A kapitány tekintete mindenekelőtt a sarkcsillagot kereste, ennek a helyében volt a legbiztosabb.

A sarkcsillagot meglátta, ám lent, az ég alján fénylett, úgyhogy többé aligha szolgálhat a csillagrendszer sarkpontjaként. Vagyis más szavakkal: a Föld képzeletben végtelen hosszúságúra húzott tengelye nem vágja át azt a fix pontot, melyet a levegőégben eddig ez a csillag foglalt el. Egy órával később ugyanis szemmel láthatóan helyet változtatott: még közelebb került a láthatárhoz, mintha valamelyik állatövi csillagképhez tartozna.

Nem maradt más hátra, meg kellett keresni azt a csillagot, mely a sarkcsillag helyébe került, vagyis meg kellett keresni azt a pontot, melyet most átvág a Föld meghosszabbított tengelye. Hector Servadac néhány órán át kizárólag ennek a pontnak a keresésével foglalkozott. Az új sarkcsillag nyilván éppúgy mozdulatlan, mint a régi volt a környező csillagok között, melyek körülötte írták le napi pályájukat.

Servadac kapitány hamarosan rájött, hogy az északi láthatárhoz nagyon közel szikrázó egyik csillag nem mozdul, vagyis állócsillag. A Vega volt ez, vagyis az a csillag, mely a napéjegyenlőségek előnyomulása miatt tizenkétezer év múlva majd a sarkcsillag helyébe lép. Minthogy azonban tizennégy nap alatt mégsem múlt el tizenkétezer esztendő, arra kellett következtetni, hogy a Föld tengelye hirtelenében megváltozott.

- És ez esetben - jegyezte meg a kapitány -, nemcsak a Föld tengelye változott meg, hanem - minthogy a horizonthoz olyan közeli pontot vág át - a Földközi-tenger alighanem az egyenlítő vonalába került.

A kapitány mélyen elgondolkodott, miközben tekintete a Göncölszekér körül járt, mely most állatövi csillagkép volt, és csak a rúdja látszott a tenger vize fölött; az ausztrál félteke új csillagai felé mutatott, melyeket a kapitány most látott meg először.

Ben-Zuf hangja szakította ki a gondolatai közül.

- A Hold! - kiáltotta a tisztiszolga.

- A Hold?

- Igen, a Hold! - mondta a tisztiszolga boldogan, hogy ismét láthatja "a földi éjszakák hűséges égi vándorát", mint ahogy költőien mondani szokták, s ezzel egy fénylő korong felé mutatott, mely éppen felkelőben volt azzal a hellyel szemben, ahol most a Napnak kellett lennie.

Vajon valóban a Holdat látta Ben-Zuf, vagy csak valami alacsonyabb rendű bolygót, mely nagyobbnak tűnt, mert közelebb került? Servadac kapitány nehezen tudott volna válaszolni erre a kérdésre. Fogott egy meglehetősen erős messzelátót, melyet rendszerint háromszögelési munkája közben szokott használni, és az égitestre irányította.

- Ha ez a Hold - mondotta -, akkor bizony meglehetősen messze került tőlünk! Távolsága most már nem több ezer, hanem több milliónyi mérföld volna!

Tüzetesebb megfigyelés után úgy gondolta, nyugodtan kijelentheti, hogy Ben-Zuf nem a Holdat pillantotta meg. A sápadt korongon nem látta a fénynek és az árnyéknak azt a játékát, mely a Holdra néha emberarcot varázsol. Nyomát sem látta a holdbéli krátereknek és síkságoknak sem.

- Hát nem! Nem a Hold! - mondta.

- Miért ne volna a Hold? - kérdezte Ben-Zuf, aki mindenáron büszkélkedni akart azzal, hogy ő fedezte fel.

- Mert ez az égitest ott mellékbolygójával együtt fénylik, van egy kis holdja!

Valóban fénylő pont látszott az égitest közelében, egy olyasféle csillag, mint amilyenek a Jupiter körül látszanak, ha a csillagász közepes erősségű műszerrel figyeli a Jupitert.

- De ha nem a Hold, akkor vajon micsoda? - tört ki Servadac kapitány, és türelmetlenségében dobbantott. - Nem lehet a Vénusz, nem lehet a Merkúr sem, hiszen egyiknek sincs mellékbolygója! Pedig mégiscsak olyan égitestről van szó, mely a Föld vonzáskörében forog, minthogy a Nap látszólagos mozgásához igazodik! De ezer ördög! Ha se nem a Vénusz, se nem a Merkúr, akkor mégiscsak a Hold, ha pedig a Hold, akkor honnan az ördögből lopta a mellékbolygóját?!

A Nap hamarosan ismét fölkelt, és ragyogásában elhalványult a csillagok fénye. További megfigyelésekre nem volt lehetőség, majd éjszaka kell folytatni, ha az égbolt akkor is tiszta lesz.

Servadac kapitány hiába kereste azt a korongot, melynek fénye átszűrődött a fellegeken. Eltűnt, talán mert eltávolodott, vagy talán azért, mert pályája olyan ívben kanyarodott, hogy kikerült a látómezőből.

Az idő határozottan pompás volt. A szél, miután a hajdani nyugati irányba fordult, most csaknem teljesen elült. A Nap most is új helyén kelt föl, és pontosan ezzel az új hellyel szemben nyugodott le. A nappalok és az éjszakák pontosan hat-hat óráig tartottak, amiből arra kellett következtetni, hogy a Nap nem távolodott el az új egyenlítőtől, melynek vonala a Gurbi-szigeten át húzódott.

A hőmérséklet közben állandóan és egyenletesen emelkedett. Servadac kapitány naponta többször is megnézte a szobája falán lógó hőmérőt, s január 15-én megállapította, hogy ötven fokot mutat árnyékban.

Talán fölösleges is mondani, hogy miután a gurbi nem támadt föl romjaiból, Servadac kapitány és Ben-Zuf kényelmesen berendezkedett az őrállás legnagyobb szobájában. Előbb a zuhogó eső elől, most a heves napsütés elől védték őket a kőfalak. A hőség már kezdett elviselhetetlenné válni, és sem Szenegálban, sem Afrika egyenlítői részein nem volt még soha ilyen tűző verőfény és forróság. Ha tovább tart a tikkasztó meleg, a sziget növényzete óhatatlanul kiég.

Ben-Zuf hű maradt elveihez, egy szóval sem panaszkodott az iszonyatos meleg miatt, ám beszélt helyette az arcán csörgő verejték. De akárhogy szenvedett is, és akárhogy kérlelte a kapitánya, nem volt hajlandó elhagyni a szirtfalon levő őrhelyét. Lelkiismeretesen sült-főtt a tűző napon, miközben figyelte a Földközi-tengert, mely most olyan csöndes volt, mint egy nyugodt tó, és örökösen kihalt. Talán bélelve volt Ben-Zuf bőre, a koponyáját meg valami páncélzat védhette, hogy semmi baja sem esett akkor sem, mikor függőlegesen érték a delelő Nap sugarai.

Egyik nap a kapitány tréfásan megkérdezte:

- Te talán Gabonban születtél?

- Nem, kapitány uram, a Montmartre-on, de az éppilyen meleg!

Ha egyszer a derék Ben-Zuf azt állította, hogy Párizs városának 18. kerülete éppen olyan meleg, mint a trópusok vidéke, akkor vitának nem lehetett helye.

A kánikulai hőség hatását természetesen a Gurbi-sziget növényzete is megérezte. A fák néhány nap alatt kirügyeztek, majd virágba borultak, levelet bontottak, gyümölcsöt hoztak, így volt a gabonaféleségekkel is. A kalászok és a kukoricacsövek szemlátomást nőttek, és a réteken dús fű zöldellt. Egyszerre jött el a kaszálás, az aratás és a gyümölcs betakarításának ideje: nyár és ősz egy évszakban olvadt össze.

Milyen kár, hogy Servadac kapitány nem értett a csillagászathoz. Ha értett volna, a következőket állapíthatta volna meg:

"Ha a Föld tengelyének hajlásszöge megváltozott - mint ahogy minden jel erre mutat -, úgy most egyenes szöget alkot az ekliptikával, s minden úgy történik, mint a Jupiteren. A földtekén nem lesznek többé évszakok, csak változatlan égövek, melyeken örökös a tél, a tavasz, a nyár vagy az ősz."

És talán még hozzátette volna:

"De hát ezer ördög és pokol! Mi idézte elő ezt a változást?"

A meggyorsult évszak persze komoly gondot okozott a kapitánynak és Ben-Zufnak. Nincs elég dolgos kéz, mely elvégezhetné a sok munkát; még ha a sziget egész lakosságát munkába állítják, akkor sem boldogulnak vele! A roppant hőség amúgy is lehetetlenné teszi, hogy az ember egyvégtében dolgozzék. Mindenesetre egyelőre nem fenyeget veszély, hiszen bőséges készleteik vannak, és minthogy a tenger most csöndes, az idő pompás, joggal bizakodhatnak abban, hogy hamarosan hajó közeleg majd a sziget felé. Hiszen a Földközi-tengernek ez a része meglehetősen forgalmas, itt járnak az állami utasszállító hajók meg a különböző nemzetiségű kereskedelmi hajók is, melyek a part legkevésbé jelentős pontjain is kikötnek.

Helyesen okoskodtak, ez tagadhatatlan, ám a tengeren mégsem tűnt fel hajó, hiába sült-főtt Ben-Zuf a szirtfalon, a nagy várakozás közben talán meg is sült volna, ha nem védekezik valami napernyőfélével.

Servadac kapitány közben hiába erőlködött, hogy fölmelegítse iskoláskori emlékeit. Vadul számolt, hogy valami fényt derítsen a földgolyó új helyzetére, de nem ment sokra. Pedig mégiscsak eszébe juthatott volna, hogy amennyiben a Föld tengely körüli rotációs forgása megváltozott, úgy nyilván megváltozott a Nap körül haladó mozgása is, így az év hosszának is meg kellett változnia.

A Föld ugyanis nyilvánvalóan közeledett a Naphoz. Pályája határozottan eltolódott, és ezt az eltolódást a hőmérséklet fokozatos emelkedése is bizonyította, de Servadac kapitány még más egyéb jelenségek megfigyelése után is megállapíthatta volna, hogy a Föld egyre közelebb kerül a Nap vonzásközpontjához.

A napkorong átmérője most kétszer akkorának látszott, mint egyébként. Korábban csak, mondjuk, a Vénuszon álló megfigyelő - vagyis 25 millió mérföldes átlagtávolságban álló megfigyelő - láthatta volna ilyen nagynak a Napot. Ebből viszont az következik, hogy a Föld most nem 38 millió mérföldnyire, hanem csak 25 millió mérföldnyire van a Naptól. Most még csak azt kellene tudni, vajon ez a távolság tovább csökken-e, mely esetben az a félelmetes lehetőség is elképzelhető, hogy az egyensúly megtörik, és a földgolyó a Nap felszínéhez csapódik. Ez a Föld teljes megsemmisülését jelentené.

A szép, derűs napok lehetővé tették, hogy Servadac kapitány könnyen megfigyelje az eget, éjszakánként pedig az egész káprázatos csillagvilágot. Mint roppant ábécé betűi, villogtak szeme előtt a csillagok és a bolygók, s ő egyre csak dühöngött, hogy nem tudja elolvasni ezt az írást. A csillagok, míg figyelte őket, sem méretüket, sem a Földtől való távolságukat nem változtatták. Tudjuk ugyanis, hogy a Nap, mely 60 millió mérföldes évi sebességgel tart a Herkules csillagkép felé, helyzetét mindeddig még nem változtatta szemmel mérhetően, olyan nagy a távolság az égitestek között. Ugyanez áll az Arcturusra is, mely 22 millió mérföldes sebességgel, vagyis a Földnél háromszorta gyorsabban mozog a csillagvilágban.

Ha azonban a csillagok nem is világosítanak föl bennünket, a bolygók - legalábbis azok, melyeknek pályája a Föld vonzáskörén belül esik - megtaníthatnak bennünket egyre-másra.

Két ilyen bolygó van, az egyik a Vénusz, a másik a Merkúr. A Vénusz a Naptól 27 millió mérföldnyi átlagtávolságban kering, a Merkúr pedig 15 millió mérföldes átlagtávolságban. A Vénusz pályája tehát befogja a Merkúr pályáját, és mind a kettő a Föld pályáján belül kering. Servadac kapitány hosszú és elmélyedt elmélkedések után rájött, hogy a Föld jelenleg körülbelül olyan mennyiségű hőt és fényt kap a Naptól, mint amennyit a Vénusz kap, vagyis a dupláját annak, amit a kataklizma előtt kapott. Ha már előbb arra a következtetésre jutott, hogy a Föld közelebb került a Naphoz, úgy most, hogy a Vénuszt, ezt a szépséges csillagot figyelte, még inkább meggyőződött a következtetés helyességéről.

Mi mindennek nem nevezték már ezt a gyönyörű csillagot, mely az egyébként közönyös szemlélőben is csodálatot kelt! Phosphorus és Lucifer, Heszperosz vagy Vesper - így nevezték a régiek. Esthajnalcsillag, hajnali csillag, pásztorcsillag - így nevezzük mi, és a Holdat kivéve, egyetlen csillagzat sem kapott annyi nevet, mint a szépséges Vénusz, mely most aránylag hatalmas korongként ragyogott Servadac kapitány szeme előtt. Olyan volt, akár a telihold, és változásait szabad szemmel is világosan lehetett látni, akár teljes egészében fénylett, akár négyszögfénye világított, minden része tisztán látható volt. Mikor kifli alakban fénylett, a légkörében megtörő napsugarak olyan részeibe hatoltak el, melyek számára a Nap már lenyugodott. Ez azt bizonyította, hogy a Vénusznak saját atmoszférája van, minthogy a fénytörés jelensége a csillag felszínén ment végbe. A felületén túl fénylő pontok mind óriási hegycsúcsok, melyekről Schroeter csillagász joggal mondotta, hogy tízszer olyan magasak lehetnek, mint a Mont Blanc, vagyis magasságuk egyenlő a bolygó rádiuszának száznegyvennegyed részével, míg a Föld legmagasabb hegyeinek magassága csak a rádiusz hétszáznegyvened részét teszi ki.

Servadac kapitány ekkor úgy vélte, joggal mondhatja, hogy a Vénusz most legföljebb kétmillió mérföldnyire van a Földtől, és észrevételét közölte is Ben-Zuffal.

- Hát, kapitány uram - mondta a tisztiszolga -, azért mégse kicsiség, ha kétmillió mérföld van közöttünk!

- Nem kicsiség, ha két szemben álló hadsereg között van a kétmillió mérföld, de két bolygó között ez semmi!

- És most mire számíthatunk?

- A kutyafáját! Hát arra, hogy ráesünk a Vénuszra!

- Hát istenem... És mondja, kapitány uram, van ott levegő?

- Igen.

- És víz?

- Alighanem az is van.

- Akkor meg rendben van! Gyerünk, nézzük meg a Vénuszt!

- Iszonyatos lenne az összeütközés, mert a két bolygó most alighanem ellentétes irányba mozog, és minthogy súlyuk körülbelül azonos, az összeütközés iszonyatos lenne mindegyik csillagzat számára!

- Két vonat, ugye, két vonat, mikor összeütközik! - mondta Ben-Zuf olyan nyugodtan, hogy a kapitány majdhogy magánkívül volt a hangjától.

- Persze, két vonat, te mafla! - tört ki Hector Servadac. - De két olyan vonat, amelyik ezerszer gyorsabban vágtat a leggyorsabb expressznél is. Az összeütközés következtében biztosan darabokra esne az egyik bolygó, de az is lehet, hogy mind a kettő, és akkor majd megnézhetnéd, mi maradt abból a földgöröngyből, abból a Montmartre-ból!

Ez Ben-Zuf elevenébe talált, a fogát összepréselte, kezét ökölbe szorította, de fékezte magát, és néhány pillanat múlva, mikor már nagy nehezen lenyelte a "földgöröngyöt", megszólalt:

- Kapitány uram, itt vagyok!... Parancsoljon!... Ha csak egy mód is van arra, hogy megakadályozzuk ezt az összeütközést...

- Erre nincs mód, te esztelen, és különben is menj a pokolba!

E válasz hallatán az elcsüggedt Ben-Zuf odébbállt, többé egy szót sem szólt.

A következő napokon a két égitestet elválasztó távolság tovább csökkent, és nyilvánvaló volt, hogy az új pályáján mozgó Föld át fog haladni a Vénusz pályáján. Ugyanakkor nagyon közel került a Merkúrhoz is. Ez a szabad szemmel ritkán látható csillag most egész szépségében megmutatkozott. Látszottak a Hold változásaival azonos változásai; látszott, miként veri vissza a Nap sugarait, mely hétszerte több meleggel és fénnyel árasztotta el a Merkúrt, mint a Földet; látszottak hideg és forró égövei, melyek rotációs tengelye jelentős hajlásának köszönhetően csaknem teljesen összeolvadtak; látszottak egyenlítői vonalai, 19 kilométer magas hegységei, egyszóval mindaz, amiért érdemes volt tüzetesebben megvizsgálni e csillagot, melynek a régiek a Szikrázó nevet adták.

A veszélyt azonban nem a Merkúr jelentette, a Földnek a Vénusszal való összeütközése volt a valószínű. Január 18-án a két égitest közötti távolság mintegy egymillió mérföldre csökkent. A Vénuszról a Földre áradó erős fényben megnőtt és erősebben rajzolódott ki a Földön levő dolgok árnyéka. Látni lehetett, hogy huszonhárom óra és huszonegy perc alatt fordult meg önmaga körül, ami azt bizonyította, hogy a Vénuszon nem változott a napok hossza. Látni lehetett a felhőket is, melyekkel örökké páratelt atmoszférája csíkozta a Vénusz korongját. Látni lehetett a hét foltot is, melyek, mint Bianchini csillagász állította, egymással összeköttetésben levő, igazi tengerek. Végül napfényben is látható volt a csodálatos bolygó, Servadac kapitány azonban korántsem örvendezett e ténynek annyira, mint annak idején Bonaparte örvendezett, mikor a Direktórium idején egyszer délidőben meglátta a Vénuszt, s ettől kezdve olyan szívesen mondogatta, hogy ez az ő csillaga.

Január 20-án tovább csökkent a két égitest között az égi mechanizmusban szabályosnak vélt távolság.

"Micsoda rettegésben élhetnek Afrikában tartózkodó bajtársaink meg franciaországi barátaink meg a két kontinens valamennyi lakója! - töprengett Servadac kapitány. - Micsoda cikkek jelenhetnek meg a két világrész újságjaiban! Micsoda tömegek imádkozhatnak a templomokban! Nyilván azt hiszik, közeleg a világ vége! Magam is azt képzelem, még sohasem voltunk hozzá ilyen közel! És én még képes vagyok azon csodálkozni, hogy nem közeleg hajó a sziget felé, hogy nem jönnek értünk! Hát lehet ideje a főkormányzónak vagy a hadügyminiszternek arra, hogy velünk törődjék? Két nap sem telik bele, a Föld ezernyi darabra hullik szét, és darabjai majd szeszélyesen keringenek a világűrben!"

De mégsem így történt.

Éppen ellenkezőleg: e naptól kezdve a két egymást fenyegető égitest mintha lassan távolodott volna egymástól. A Vénusz és a Föld körpályája szerencsére nem esett egybe, így nem következett be az iszonyatos összeütközés.

Ben-Zuf bizakodón felsóhajtott, mikor kapitánya közölte vele a jó hírt. Január 25-én a távolság már elég nagy volt ahhoz, hogy a félelem oka teljesen megszűnjék.

- Tudod, Ben-Zuf - mondta Servadac kapitány -, a Vénusznak ez a közelsége arra mindenesetre jó volt, hogy ezentúl már biztosan állíthassuk: a Vénusznak nincs holdja.

Dominique Cassini, Short, Montaigne de Limoges, Montbarron és más csillagászok ugyanis egész komolyan hittek abban, hogy a Vénusznak van mellékbolygója.

- És kár, hogy nincs neki - tette hozzá Hector Servadac -, mert ha sikerült volna elemelni tőle, akkor most két hold állna a szolgálatunkban. De a kutyafáját, csak nem tudom még most sem, mi a magyarázata annak, hogy megbokrosodott az egész naprendszer!

- Kapitány uram!

- Mit akarsz, Ben-Zuf?

- Ugye, van Párizsban a Luxembourg-kert végében egy ház, aminek olyan nagy papsapka van a fején?

- A csillagvizsgálóra gondolsz?

- Bizony arra. És mondja, kapitány uram, nem azoknak az uraknak a dolga, akik ez alatt a papsapka alatt laknak, hogy megmagyarázzanak nekünk mindent?

- De igen, az ő dolguk.

- Akkor várjuk meg türelmesen a magyarázatukat, kapitány uram, és addig is legyünk filozófusok.

- Aztán mondd, Ben-Zuf, legalább tudod, hogy mi az, filozófusnak lenni?

- Hogyne tudnám, hiszen katona vagyok!

- Hát akkor magyarázd meg!

- Filozófusnak lenni annyit jelent, hogy az ember törődjék bele a megváltoztathatatlanba, vagyis abba, amibe mi most belekerültünk, kapitány uram.

Hector Servadac nem válaszolt a tisztiszolgájának, alighanem pillanatnyilag lemondott arról, hogy megmagyarázza azt, ami eddig megmagyarázhatatlan volt a számára.

Különben még egy teljesen váratlan esemény következett be, olyan esemény, mely rendkívül fontos következményekkel járhat.

Január 27-én reggel kilenc óra tájt Ben-Zuf szép tempósan besétált a kapitány szobájába.

- Kapitány uram! - szólalt meg végtelen nyugalommal.

- Mit akarsz? - kérdezte Servadac kapitány.

- Hajó a láthatáron!

- Ó, te mafla, hát csak így mondod ezt, ilyen nyugodtan, mintha azt jelentenéd be, hogy a vacsora az asztalon van?!

- Hát ha egyszer filozófusok vagyunk! - mondta változatlan nyugalommal Ben-Zuf.

Hector Servadac kirohant az épületből, és ahogy csak bírt, vágtatott a szirtfal tetejére.

Hajó tűnt fel a tengeren, semmi kétség, most tíz kilométernyire lehet a szigettől, minthogy azonban a Föld jelenlegi domborúsága megkurtítja a látósugarat, egyelőre csak az egyik árboc csúcsa látszott a hullámok felett.

Noha a hajótestet még nem tudták kivenni, a vitorlázatból már pontosan felismerhették, milyen hajóosztályba tartozik. Nyilván kétárbocos, s két órával azután, hogy Ben-Zuf jelezte a jöttét, erről meg is lehetett bizonyosodni.

Servadac kapitány a messzelátójával szüntelenül a hajót figyelte.

- A Dobryna! - kiáltott föl.

- A Dobryna? Nem lehet, nem látszik a füstje! - mondta Ben-Zuf.

- Vitorlával jön - válaszolta Servadac kapitány -, és ez bizony Timasef gróf kétárbocosa.

Valóban a Dobryna közelgett, fedélzetén a gróffal, hogy a vak véletlen ismét összehozza vetélytársával.

Talán fölösleges mondanunk, hogy Servadac kapitány nem ellenfelét, hanem felebarátját látta most abban a férfiúban, akit a hajó a sziget felé hozott, és még csak eszébe sem jutott sem a tervezett párbaj, sem a párbaj oka. A körülmények azóta alaposan megváltoztak, s őt mérhetetlenül boldoggá tette az a gondolat, hogy viszontláthatja Timasef grófot, s elbeszélgethet vele a sok rendkívüli eseményről.

A Dobryna az elmúlt huszonhét nap alatt földeríthette Algéria szomszédos partjait, eljutott talán Spanyolországig, esetleg Olaszországig vagy Franciaországig, bejárhatta az oly furcsán megváltozott Földközi-tengert - tehát esetleg hírt hozhat azokról a tájakról, melyektől a Gurbi-sziget elszakadt. Hector Servadac most nyilván megtudhatja nemcsak azt, hogy mekkora volt a katasztrófa kiterjedése, hanem azt is, mi lehetett a katasztrófát kiváltó ok. Ráadásul Timasef gróf igazi gentleman, aki nyilván kötelességének érzi, hogy őt a tisztiszolgájával együtt visszavigye a hazájába.

- De vajon hol fog kikötni a hajó most, hogy a Sélif torkolata nincs többé? - töprengett Ben-Zuf.

- Nem fog kikötni a parton - válaszolta a kapitány. - A gróf majd a csónakot küldi a partra, így szállít hajójára.

A Dobryna lassan közeledett, mert ellenszél fújt; de érthetetlen volt, miért nem jön gőzzel, hiszen a hajó utasai nyilván szerétnek mielőbb megtudni, miféle új sziget tűnt fel a látóhatáron.

Persze végül is elképzelhető, hogy elfogyott az üzemanyag, és a Dobryna a vitorlázatára szorult, melyet egyébként kímélni szoktak. Szerencsére - noha az égbolton itt-ott felhők gyülekeztek - az idő pompás volt, a szél befogható, a tenger nyugodt, és a hajó, melyet nem zavart hullámverés, nyugodtan siklott a vízen.

Hector Servadac egy percig sem kételkedett abban, hogy a Dobryna partot akar érni. Timasef gróf alighanem nagy zavarban lehet. Ahol az afrikai kontinenst kereste, ott most csak egy szigetet talál. De nem történhet meg az is, hogy mikor látja, nem talál biztonságos kikötőhelyet a parton, egyszerűen továbbmegy? Talán jó volna, ha Servadac kapitány keresne horgonyzásra alkalmas helyet, s ha a hajó habozna partközelbe jönni, egyszerűen jeleket adna le neki, hogy hol állhat meg.

Hamarosan világossá vált, hogy a Dobryna a Sélif hajdani torkolata felé igyekszik. Servadac kapitány gyorsan határozott. A két lovat nyomban fölnyergelték, a kapitány és a tisztiszolgája a sziget nyugati csúcsa felé vágtatott.

Hector Servadac hamarosan észrevette, hogy a nyugati szigetcsúcs védelmében van egy kis öböl, melyben menedékre találhat egy nem túl nagy hajó. Az öblöt a nyílt tenger felől zátonysor védte, melyen át keskeny csatorna biztosította a közlekedést. Az öbölben még nagy vihar esetén is csöndes lehet a víz. Servadac kapitány, amint a parti sziklákat vizsgálgatta, nagy meglepetésére rendkívül magas dagály nyomait látta a sziklákon: tengerifű és -moszat hosszú vonala jelezte, meddig ért a dagály.

- Hát ez aztán meglepő! Árapály volna a Földközi-tengeren?

A dagály legmagasabb pontját a tengerifűből, -moszatból képződött szalag mutatta, melyet az apálykor visszahúzódó víz hagyott a parton, noha a Földközi-tenger medencéjében úgyszólván sohasem volt érezhető az árapály játéka.

Annyit mindenesetre máris meg lehetett állapítani, hogy az árapály ereje csökkenőben van, s először nyilván a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka látott hatalmas fénylő korong idézte elő.

Miután Servadac kapitány mindezt megállapította, már csak a Dobrynával törődött.

A kétárbocos legföljebb két vagy három kilométernyire volt a parttól. A jeleket nyilván fölfogta és megértette, ugyanis némileg megváltoztatta irányát, s kezdte bevonni magasan feszülő vitorláit. Kis idő múlva már csak két derékvitorlája, a farvitorlája és orrvitorlája maradt fenn úgy, hogy a kormányos könnyen kezelhesse. Végül a sziget felé fordult, és a csatorna felé igyekezett, amerre a kapitány mutatta neki az utat. Néhány pillanat múlva már át is kelt a csatornán, és horgonyát az öbölfenék homokjába eresztette. A hajó csónakját tengerre bocsátották, és Timasef gróf partra lépett.

Servadac kapitány elébe sietett.

- Gróf úr - kiáltotta -, mi történt?!

Timasef gróf, ez a nyugodt férfiú, akinek rendíthetetlen hidegvérűsége mulatságos ellentétben volt a francia tiszt élénkségével, könnyedén meghajolt, és az oroszok sajátos francia kiejtésével mondotta:

- Kapitány uram, minden egyéb magyarázkodás előtt engedje meg, hogy megmondjam, igazán nem számítottam arra a szerencsére, hogy önnel itt találkozhatom. Kontinensen váltam el öntől, és íme, szigeten találkozunk.

- Noha én nem hagytam el a kontinenst!

- Tudom, kapitány, és kérem, bocsásson meg nekem, hogy nem jelenhettem meg lovagias találkánkon, de...

- Ó, gróf úr - vágott közbe élénken Servadac kapitány -, minderről később majd beszélhetünk, ha ön is úgy kívánja.

- Mindenkor szolgálatára állok.

- Mint ahogy én is rendelkezésére állok bármikor. Engedje meg, hogy ismét megkérdezzem: mi történt?

- Éppen ezt akartam én is öntől kérdezni, kapitány!

- Hogyan? Hát ön nem tud semmit?

- Semmit.

- Így hát azt sem tudja megmondani, hogy az afrikai kontinensnek ez a része miféle kataklizma következtében változott szigetté?

- Azt sem tudom.

- Sem azt, hogy mekkora területet sújtott a katasztrófa?

- Erről sem tudok önnél többet, kapitány.

- De azt legalább meg tudja mondani, hogy a Földközi-tenger északi partján...

- Hát ez még mindig a Földközi-tenger? - szakította félbe e furcsa kérdéssel Timasef gróf a kapitány szavait.

- Önnek ezt jobban kell tudnia, gróf úr, hiszen ön járta be a tengert!

- Egyáltalán nem jártam be.

- Nem kötött ki sehol sem?

- Sem egy napra, sem egy órára, egyébként még csak nem is láttam földet!

A kapitány úgy nézett a grófra, mint aki már végképp nem tudja, mihez tartsa magát.

- De ugye, azt megfigyelte, gróf úr, hogy január 1-e óta a Nap nyugaton kel fel?

- Igen.

- És hogy a nap hossza mindössze hat óra?

- Úgy van.

- És hogy a nehézkedési erő csökkent?

- Helyes.

- És hogy elvesztettük a Holdunkat?

- Nyoma sem maradt.

- És hogy csaknem összeütköztünk a Vénusszal?

- Bizony így volt.

- És hogy következésképp a földgolyó haladó és rotációs mozgása módosult.

- Ez egészen bizonyos.

- Gróf úr - folytatta Servadac kapitány -, bocsássa meg csodálkozásomat. Azt ugyan sejtettem, hogy én nem tudok önnek felvilágosítással szolgálni, ám sok felvilágosítást vártam öntől.

- Csak azt tudom, kapitány úr - válaszolt Timasef gróf -, hogy a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka éppen el akartam indulni hajómmal a január 1-i lovagias találkozónkra, mikor egy óriási hullám elképzelhetetlen magasságba ragadta jachtomat. Valami kozmikus jelenség következtében, melynek oka előttem teljesen ismeretlen, az elemek vadul dühöngtek. E perctől kezdve a vakszerencse kalauzolt bennünket, gőzkazánunkat sem tudtuk használni, megsérült, és ki voltunk szolgáltatva a napokon át tomboló iszonyatos szélviharnak. Kész csoda, hogy a Dobryna átvészelte; úgy gondolom, ezt annak köszönhetjük, hogy miután a hajó a roppant ciklon magjába került, az elemek voltaképpen nem sodorták messzire. Viszont nem is láttunk földet, az ön szigete az első szárazföld, amit azóta megpillantottunk.

- De gróf úr! - kiáltott a kapitány. - Ismét tengerre kell szállni, föl kell deríteni a Földközi-tengert, meg kell tudnunk, hogy a kataklizma hatása meddig pusztított.

- Így gondolom én is.

- Megengedi, hogy én is a hajójára szálljak?

- Igen, kapitány, és természetesen azt is, hogy körbehajózza vele a világot, amennyiben kutatásainkhoz erre is szükség lenne.

- Ó, elég, ha körbehajózzuk a Földközi-tengert!

- És ugyan miből gondolja, kapitány úr, hogy ha körbehajóztuk a Földközi-tengert, nem hajóztuk mindjárt körbe az egész világot?

Servadac kapitány nem válaszolt, elgondolkodott.

Annyi bizonyos, nem volt mást tenniük, mint azt, amiben most megállapodtak, vagyis föl kellett deríteniük, pontosabban föl kellett keresniük azt, ami megmaradt az afrikai partból; el kell menniük Algírba, hogy megtudják, mi hír a lakott világ más részeiről, majd ha a Földközi-tenger déli partja esetleg teljesen eltűnt volna, vissza kell térniük északra, hogy kapcsolatba léphessenek Európa parti lakosaival.

Csakhogy mindenekelőtt ki kellett javítani a Dobryna gőzkazánját. A kazánban több cső megrepedt, és a víz a tűztérre folyt. A kazánt mindaddig nem lehet befűteni, míg a hibákat ki nem javítják. Vitorlával hajózni lassú és nehéz lenne, ha a tenger háborogni kezdene, és rossz szelet kapnának. Minthogy a Dobrynán két hónapra elegendő szén volt, jobb, ha a minél gyorsabb átkelés érdekében elhasználják ezt az üzemanyagot azzal, hogy az első kikötőben kiegészítik az üzemanyag-tartalékot.

Ebben nyomban egyetértettek.

A károsodásokat szerencsére azonnal helyre tudták hozni. A jachton több tartalék cső is akadt, ezeket mindjárt beszerelték, és három nappal azután, hogy a hajó a Gurbi-szigethez érkezett, a Dobryna kazánja ismét üzemképes volt. Hector Servadac, míg a szigeten tartózkodtak, elmondotta Timasef grófnak mindazt, amit a szigeten megfigyelt. A gróf és a kapitány lóháton bejárták a partokat, és felderítő útjuk után látták, hogy a szigeten nem jöhetnek rá arra, mi volt az oka a kataklizmának.

Január 31-én a hajó indulásra készen állt. A naprendszerben nem következett be újabb változás. Csupán a hőmérő kezdett némileg hűvösebb időt mutatni az egy hónapon át tartó tikkasztó meleg után. Vajon ebből arra kell-e következtetni, hogy a fölgolyónak a Nap körül haladó mozgása ismét új pályán történik? E kérdésre legföljebb néhány nap múlva válaszolhatnak.

Az idő továbbra is zavartalanul szép volt, noha újabb felhőképződés indult meg, és a barométer némileg esett. Emiatt azonban nem kell elhalasztaniuk a Dobryna indulását.

Most már csak azt kellett eldönteniük, hogy Ben-Zuf a kapitányával tart-e vagy sem. Több érv szólt amellett, hogy Ben-Zuf a szigeten maradjon. A legfontosabb ok a két ló volt: az állatokat nem vihetik a hajóra, Ben-Zuf pedig sohase ment volna bele abba, hogy megváljon a lovaktól, főképp a sajátjától: Galette-tól. Különben is kellett valaki, aki őrködik az új terület felett; továbbá gondolni kellett arra is, hogy idegenek szállnak ki partjára; az állatokat sem lett volna helyes elhagyni, hiszen még az a valószínűtlen eset is bekövetkezhet, hogy a kataklizma túlélőinek nem lesz semmi egyéb ennivalójuk stb. Egyszóval sok érv szólt amellett, hogy a tisztiszolga a szigeten maradjon, és Servadac kapitány kénytelen-kelletlen beleegyezett. A derék fiút különben semmiféle veszély nem fenyegethette a szigeten. Amikor majd látják, hogy a kontinens más részeiben hogyan áll a helyzet, eljönnek Ben-Zufért.

Január 31-én a kissé mégiscsak megrendült Ben-Zuf, akit felruháztak a kormányzót megillető minden hatalommal, elbúcsúzott Servadac kapitánytól. Lelkére kötötte, hogy ha véletlenül elvetődnék a Montmartre-ig, nézze ám meg, hogy a "hegységet" nem vitte-e odébb valami katasztrófa; majd a Dobryna átsiklott a szűk csatornán, és kifutott a nyílt tengerre.

A Wight sziget hajóépítő műhelyeiből kikerült Dobryna kétszáz tonnás, kitűnő, erős hajó volt, és olyan biztonságos, hogy akár világ körüli útra indulhattak volna vele. A két híres felfedezőnek, Kolumbusznak és Magellánnak sem volt ilyen nagy és jól épített hajója, mikor az Atlanti-óceánon és a Csendes-óceánon kalandozott. A Dobryna ezenfelül több hónapra elegendő élelmiszert is vitt magával, így akár körbejárhatja a Földközi-tengert anélkül, hogy útközben ki kellene kötnie az élelmiszerhiány miatt. A Gurbi-szigeten a hajó holtsúlyát sem kellett növelniük, mert noha a kataklizma óta, mint minden tárgy, a hajó is könnyebb lett, a hajót hordozó víz fajsúlya is csökkent, vagyis a két súly viszonya nem változott, így nem változtak a hajózás feltételei sem.

Timasef gróf nem volt képzett tengerész, így a hajó irányításával, de még a parancsnoksággal is Prokop hadnagyot bízta meg.

A hadnagy harmincnégy év körüli férfiú volt, a gróf földbirtokán született. Jobbágy apja jóval a Sándor cár-féle híres jobbágyfelszabadító rendelet előtt vált szabad paraszttá. A hadnagyot hála és szeretet fűzte a grófhoz, hajdani urához. Állami és kereskedelmi hajókon tanulta a mesterséget, s hadnagyi rangja volt, mikor beállt a Dobrynára, melynek fedélzetén Timasef gróf járta a világot: telenként a Földközi-tengeren, a nyári hónapokban pedig az Északi-tenger vizein hajózva.

Prokop hadnagy széles látókörű, művelt ember volt, dicsőségére vált a grófnak, aki a neveltetéséről gondoskodott. A Dobryna nem is kerülhetett volna jobb kezekbe. Kitűnő emberekből állt a legénység is: Tiglev, a hajógépész, Nyegos, Tolsztoj, Etkev és Panovka, a négy matróz, meg Mosel, a hajószakács; valamennyien a gróf családi birtokain születtek, és szívvel-lélekkel ragaszkodtak Timasef grófhoz. A világ rendjét megbolygató kataklizma nem rendítette meg őket különösképpen, hiszen akárhogy forduljon a világ sora: sorsukban a gazdájuk is osztozik. Prokop hadnagy viszont nagyon nyugtalan volt, és tudta, hogy szíve mélyén a gróf is aggódik.

A Dobryna most gőzgépe és a vitorlák segítségével kelet felé futott, kedvező szél fújt, és óránként tizenegy csomós sebességgel is haladt volna, ha a magas hullámok nem törik meg ezt a sebességet.

A nyugatról - vagyis a mostani keletről - fúvó szél ugyanis, bár normális körülmények között korántsem lett volna erősnek mondható, szokatlanul erős hullámzást okozott. A víz molekulái ugyanis most kevésbé voltak alávetve a Föld vonzerejének, s így a tenger hullámai elképesztő magasságba csapódtak. Arago, a hullámzás törvényeit tanulmányozó tudós annak idején hét-nyolc méterre becsülte a tenger hullámainak maximális magasságát, és most ugyancsak meglepődött volna, ha látja az ötven-hatvan lábnyi magasságba csapódó hullámokat. És az egymásnak csapódó tarajos hullámok ereje az összecsapódás után sem csitult, úgyhogy a Dobryna időnként húszméteres magasságban táncolt a hullámok hátán, hogy aztán ismét mély hullámvölgybe kerüljön. A nehézkedési erő csökkenésével a Dobryna is könnyebbé vált, könnyebben dobálták a hullámok, és ha Servadac kapitány valaha is hajlamos lett volna a tengeribetegségre, most alaposan kijutott volna neki.

A hajó azonban nem szenvedte meg ezt a furcsa hullámverést, melynek ereje nem volt veszedelmesebb a Földközi-tengeren megszokott kurta és heves hullámverés erejénél. Mindössze annyi kellemetlenséget okozott, hogy csökkentette a hajó sebességét.

A Dobryna mintegy két-három kilométernyire haladt attól a vonaltól, ahol az algériai partnak kellett volna lennie. Dél felől nyomát sem látták szárazföldnek. A bolygók megfigyelése révén - minthogy ezek megváltoztatták a helyüket - Prokop hadnagy nem tudta volna meghatározni a hajó helyzetét, és a Nap állásából sem tudta volna kiszámítani, hogy mely hosszúsági és szélességi fokon vannak jelenleg. A Dobryna útját azonban hozzávetőleges pontossággal mégis meg tudta határozni a sebességmérő és az iránytű segítségével.

Az iránytű ugyanis szerencséjükre egy pillanatra sem bokrosodott meg, mindvégig szabályosan működött. A kozmikus jelenségek nem befolyásolták a mágneses iránymutatót, mely egyre azt mutatta, hogy a régi északtól huszonkét foknyira haladnak. Ha tehát kelet és nyugat helyet cserélt is, a világtájak rendjében észak és dél továbbra is megtartotta régi helyét, így, ha a szextáns használata lehetetlenné vált is, az iránytű és a sebességmérő segítségére többé-kevésbé mégiscsak számíthattak.

A felderítő út első napján Prokop hadnagy, Timasef gróf és Servadac kapitány egyre a világrendben beállott furcsa változásokról beszélgettek. A hadnagy meglehetősen járatos volt a csillagászatban, ráadásul, mint a legtöbb művelt orosz, tökéletesen beszélte a francia nyelvet. A kataklizma okáról neki sem volt még csak sejtelme sem, így elsősorban arról az új pályáról beszélgettek, melyen január elseje óta mozog a földgolyó.

- Nem, kapitány uram - mondta Prokop hadnagy -, teljesen világos, hogy a Föld nem eddigi pályáján halad a Nap körül, és világos az is, hogy valami előttünk ismeretlen okból sokkal közelebb került a Naphoz!

- Ebben én is biztos vagyok - válaszolta Servadac kapitány. - Most már csak az a kérdés, hogy vajon miután áthaladtunk a Vénusz pályáján, keresztezni fogjuk-e a Merkúr pályáját is.

- Hogy végül is a Napba zuhanjunk és megsemmisüljünk - tette hozzá komoran Timasef gróf.

- Ez aztán szép kis zuhanás lenne! - kiáltott Servadac kapitány.

- Nem, szerintem a Földet pillanatnyilag nem fenyegeti ez a veszedelem - folytatta Prokop hadnagy. - A Föld nem halad a Nap felé, új pályáján körülötte kering.

- Van valami bizonyítékod, ami alátámaszthatná ezt a föltevést? - kérdezte a gróf.

- Igen, bátyuska- mondta Prokop hadnagy -, s ez olyan bizonyíték, mely téged is meg fog győzni. Ha a Föld nem új pályán mozogna, hanem éppen valami felé zuhanna, úgy a végső katasztrófa hamarosan bekövetkeznék, máris roppant közel volnánk a vonzás középpontjához. Ha most éppen zuhannánk, úgy valami okból egyszeriben megsemmisült volna a tangens irányú sebesség, mely a Nap vonzerejével együtt ellipszis pályán mozgatja a bolygókat, s ha ez így volna, a Föld hatvannégy és fél nap alatt a Napba zuhanna.

- Vagyis? - kérdezte Servadac kapitány.

- Vagyis nem zuhanunk! - mondta Prokop hadnagy. - Hiszen már több mint egy hónapja, hogy megváltozott a Föld pályája, és mindeddig nem kerültünk jelentősen közelebb a Naphoz. Minden jel arra mutat, hogy a Föld nem zuhan, sőt, minthogy a hőmérséklet érezhetően csökken, azt kell hinnem, hogy távolodunk a Naptól.

- Önnek alighanem igaza van, hadnagy úr - biccentett Servadac kapitány. - A Föld ezek szerint nem zuhan a Nap felé, hanem most is körülötte kering.

- Viszont az is világos - folytatta Prokop hadnagy -, hogy a kataklizma következtében a Földközi-tenger és az afrikai part hirtelenében az egyenlítői zónába került.

- Már amennyiben még létezik az afrikai part - szólt közbe Servadac kapitány.

- Meg a Földközi-tenger! - tette hozzá a gróf.

Csupa feleletre váró kérdés! Egy azonban mindenesetre bizonyosnak látszott: a Föld némileg távolodik a Naptól, s nem kell attól rettegniük, hogy vonzásának engedve, a Föld a Nap felszínére zuhan.

De vajon mi maradt az afrikai szárazföldből, melynek legalább a nyomait szerette volna megtalálni a hajó valamennyi utasa?

Huszonnégy órával azután, hogy elhagyta a Gurbi-szigetet, a Dobryna nyilván elhaladt a partnak azon pontjai előtt, ahol meg kellett volna pillantaniuk Ténèst, Koleaht és Sidi-Ferrucht. Ám hiába fürkészték a horizontot, nyomát sem látták egyik városnak sem. Mindenütt a tenger vize hullámzott, ott is, ahol a haboknak meg kellett volna törniük a partokon.

Pedig Prokop hadnagy nem követett el tévedést a Dobryna irányítása közben. Figyelembe véve az iránytű adatait, a szél meglehetősen egyenletes irányát, a hajó sebességét, valamint az eddig megtett utat - ezen a napon, vagyis február 2-án a 36° 47' szélességi és a 0° 44' hosszúsági fokon kellett lenniük, vagyis ott, ahol Algéria fővárosát kellett volna megpillantaniuk.

Ám Algír éppúgy eltűnt, mint ahogy eltűnt Ténèst, Cherchell, Koleach és Sidi-Ferruch.

Servadac kapitány összehúzott szemöldökkel, összepréselt szájjal, haragos tekintettel nézte a végtelenbe hullámzó tengert. Emlékek ébredtek benne. Szíve majd megszakadt, úgy dobogott. Milyen vidám éveket élt át itt Algírban a bajtársaival, a barátaival, akik nincsenek többé. Eszébe jutott hazája, vajon az iszonyatos katasztrófa megkímélte-e Franciaország szép tájait? Aztán ismét a vizet nézte: mélyében vajon maradt-e némi nyoma az elsüllyedt fővárosnak?

- Nem! - tört ki belőle a harag. - Ilyen katasztrófa egyszerűen elképzelhetetlen! Nyom nélkül mégsem tűnhet el egy város! Legalább valami roncs úszkálna a hullámokon! A környező hegyek csúcsa vagy a magas épületek tornya mégiscsak kilátszana a víz alól! Hiszen a császár erődítménye, a Casbah is ötven méter magas volt, valami csak látszana belőle, és ha egész Afrikát nem nyelte el a föld, valami nyomára mégiscsak rá kell bukkannunk!

Valóban hihetetlenül furcsa volt, hogy a tengeren sehol egyetlen roncsot sem láttak, a hullámok sehol sem sodortak egyetlen letört vagy kiszakított fát, egyetlen deszkát sem a pompás hajókból, melyek a Mantifou- és Pescade-fok között nyíló húsz kilométer széles öbölben horgonyoztak.

De ha az emberi tekintet elől a tenger el is rejti titkait, ezeket a titkokat talán mégis fölfedik a mélységmérők, melyek esetleg az eltűnt város maradványaiból is felszínre hozhatnak valamit!

Timasef gróf parancsot adott a mélységmérők bevetésére. A szondák ólomnehezékét szurokkal kenték be, így bocsátották le a mélybe.

A mélységmérők mindnyájuk, de főképp Prokop hadnagy nagy meglepetésére úgyszólván egyenletes és mindössze négy-öt ölnyi mélységet mutattak. Mintegy két órán át próbálkoztak nagy térségben, azonban a mélységmérők nem mutattak ki nívókülönbséget, pedig ha Algír, a félkör alakban épült város víz alá került, a mélységmérők feltétlenül jelezték volna a nívókülönbséget. Vajon elképzelhető, hogy a katasztrófa után a víz még az algériai főváros helyét is eltüntette?

Ez mégiscsak valószínűtlen.

Ami pedig a tengerfenéket illeti, a szonda nem bukkant sem sziklára, sem iszapra, homokra vagy kagylóra. A mélységmérő ólmára mindössze valami aranyosan villódzó fémes fövény tapadt, melyről azonban nem tudták megállapítani, hogy voltaképpen micsoda; csak annyit tudtak, hogy a Földközi-tenger mélyéből a szondák soha nem hoztak fel ilyen vagy ehhez hasonló anyagot.

- Most láthatja, hadnagy úr - mondta Hector Servadac -, hogy sokkal, de sokkal messzebb vagyunk az algériai parttól, mint ön gondolta volna.

- Ha messzebb lennénk - csóválta fejét a hadnagy -, úgy gondolom, a szonda nem öt, hanem két-háromszáz ölnyi mélységet mutatna!

- Akkor hát mihez tartsuk magunkat? - töprengett Timasef gróf.

- Nem tudom.

- Talán az volna a legokosabb, ha dél felé fordulnánk, s valahol messzebb keresnénk azt, amit itt sehogy sem találunk! - javasolta Servadac kapitány.

Minthogy a szél iránya megfelelő volt, végül is elfogadták Servadac kapitány javaslatát, és elhatározták, hogy a Dobryna harminchat órán át déli irányban halad.

Február 4-éig a legnagyobb körültekintéssel vizsgálgatták a tenger eme részét. Nemcsak mélységmérőket bocsátottak le, hanem fenékkotrókat is, ám az ólom itt is mindenütt négy-öt ölnyi mélységet mutatott, a kotrók pedig nem hoztak fel sem épületkövet, sem fémroncsot, sem fatörzset vagy ágat, mely az eltűnt városból került volna a víz mélyére; nem hoztak fel semmi olyan vízinövényt vagy virágállatot, melyek általában a tengerfenék jellemzői. Vajon elképzelhető, hogy a Földközi-tenger medencéje is kicserélődött?

A Dobryna egészen a 36. szélességi fokig hajózott le. Térképeik segítségével megállapíthatták, hogy hajójuk ott halad, ahol hajdan a Sahel masszívuma terült el, mely a Mitidja termékeny síkságát választotta el a tengertől, s melynek legmagasabb csúcsa, a Buzaréah, négyszáz méterrel magaslott a tenger szintje fölé. Ha az egész környéket el is borította a tenger, ennek a hegycsúcsnak mégiscsak a víz fölé kellene magaslania!

A Dobryna egyre tovább haladt dél felé, maga mögött hagyta azt a pontot, ahol hajdan Duera, a Sahel legnagyobb városa állt, aztán Bufarik helyét, melynek széles utcáira hajdan platánok borítottak árnyékot, majd Blidahét, mely erődítményével együtt eltűnt.

Prokop hadnagy attól tartott, hogy túlságosan messze elkalandoznak ezen az ismeretlen tengeren, s arra kérte Timasef grófot, forduljanak vissza északnak; csakhogy Servadac kapitány ragaszkodott ahhoz, hogy továbbmenjenek dél felé, és a gróf nem akart ellenkezni a kapitánnyal, aki hajója vendége volt.

Így jutott el a Dobryna a Muzaia hegység helyére, melynek legendás barlangjait hajdan a kabylok látogatták, és melynek szentjánoskenyérfa és korallszilfa erdeit oroszlánok, hiénák és sakálok lakták. A hegység legmagasabb csúcsa Bu-Rumi és Siffa között nyúlt a magasba, és feltétlenül ki kell merednie a habokból, hiszen több mint ezerhatszáz méter magas!... Ám a hajósok nyomát sem látták a hegycsúcsnak.

Végül mégis vissza kellett fordulniuk északi irányba anélkül, hogy bármit is megtaláltak volna abból, ami hajdan Algír volt.

Ilyen módon bizonyossá vált előttük, hogy Algéria jelentős részét elborította a víz, ám nemcsak hogy elborította, hiszen a vízfenéken nyomát sem találták a hajdani tájnak: a hullámok teljesen megsemmisítették még a városok helyét is. Vagy ha nem ez történt, úgy azt kell hinniük, hogy megnyílt a föld, és mindenestül elnyelte Algériát. Különben legalább a sziklás hegység nyomait kimutatta volna a mélységmérő vagy a fenékkotró, mely szikla és homok helyett valami ismeretlen anyagú fémes fövenyfélét hozott fel a vizek mélyéből.

A hajó utasai még mindig nem tudták elképzelni, hogy mi okozta az iszonyatos katasztrófát, de legalább azt szerették volna tudni, mekkora területet sújtott a vész.

Hosszú fontolgatás után abban állapodtak meg, hogy a Dobryna kelet felé folytatja útját, annak a vonalnak mentén halad, melyet hajdan az afrikai szárazföld partja írt le. A hajózás könnyű volt, az idő kellemes, a szél kedvező.

Ezt az útszakaszt is hiába járták be, hiába hajóztak el a Matifou-foktól egészen a tuniszi határig, nem látták meg Dellys kikötővárosát, s a látóhatáron nem tűnt fel a Jurjura hegylánca, melynek legmagasabb pontja 2300 méter magas, nem látták meg Bougie városát, sem a Guraya meredek lejtőit, sem az Adrar hegyet, sem a Kis-Kabilia hegyeit, sem a régiek Tritonját, vagyis a hét hegyfokot, melyekből a legmagasabb ezerszáz méter volt; nem látták Collot, Konstantinápoly hajdani kikötőjét, sem Store-t, Philippville modern kikötővárosát, sem a negyven kilométer szélességben nyíló öböl végében kuporgó Bone városát. Nem látták sem az Őr-fokot, sem a Rózsa-fokot, eltűntek a partvidék homokos dűnéi, és a mélységmérő újra meg újra lebocsátott ólma nem hozott fel egyetlen vízinövényt sem, mely pedig olyan jellemző a Földközi-tenger vizeire.

Timasef gróf ekkor elhatározta, hogy annak a szélességi foknak mentében hajóznak tovább, mely a hajdani tuniszi parton át halad a Fehér-fokig, vagyis Afrika legészakibb részéig. Ezen a helyen, ahol a tenger szorossá szűkül, az afrikai szárazföld és Szicília között talán mégis rábukkannak valamire, ami a továbbiakban hasznos lehet.

A Dobryna tehát a 37. szélességi fok mentén haladt tovább, és február 7-én maga mögött hagyta a 7. hosszúsági fokot.

Timasef gróf Servadac kapitánnyal és Prokop hadnaggyal egyetértésben a következők miatt döntött úgy, hogy kelet felé kutatnak tovább:

A francia tudósok régi terve ekkoriban már megvalósult: tenger borította azt a sivatagot, melyet hajdan Szaharának neveztek. Az új tenger nagyon kedvezően módosította a vidék éghajlatát, ezenkívül Franciaország kezébe került a Szudán és Európa közötti forgalom lebonyolítása is. Az új tenger voltaképpen nem volt új, a Szahara az antik időkben a Triton-medence nevet viselte, s mint a legendákból tudjuk, vizein hajóztak az argonauták. A Dobryna utasai most arra voltak kíváncsiak, hogy az antik tenger újjászületése miként befolyásolja a jelenlegi világrendet.

A Gabèsi-öböl vonalában, vagyis a 34. szélességi fokon széles csatorna engedte át a Földközi-tenger vizeit a hatalmas mélyedésben levő sottokba. A Gabès-től huszonhat kilométerre északra levő földszoros átvágása után a hajdani Triton-öblön keresztül a tenger ismét feltöltötte a roppant medencét, melynek vizét - minthogy természetes források nem táplálták - elpárologtatta a lybiai tüzes napsütés.

Vajon nem a földszoros átvágása helyén keletkezett-e olyan törés, mely miatt eltűnt Afrika egy jelentős része? Ha így történt, a tripoliszi partok feltétlenül útját állták a katasztrófa továbbterjedésének, a Dobrynának tehát el kell jutnia a tripoliszi partokhoz, túl a 34. szélességi fokon.

- Ha odaérünk - mondta Prokop hadnagy -, és azt látjuk, hogy dél felé is tenger hullámzik egészen a látóhatárig, úgy az európai partok felé kell indulnunk, hogy ott keressük a probléma megoldását.

A Dobryna most teljes gőzzel haladt a Fehér-fok irányába, ám utasai közben nem pillantották meg sem a Negro-, sem a Sarrat-fokot.

Mikor arra a pontra értek, ahol Bizertének, ennek a jellegzetesen keleties, szép városkának kellett volna föltűnnie, a hajósok csalódottan állapították meg, hogy eltűnt Bizerte is, eltűntek a pálmákkal árnyékolt szép mecsetek, és az átlátszó víz fenekére bocsátott mérőón ismét egyenletesen sima, kemény tengerfenékbe ütközik.

Február 7-én értek a Fehér-fokhoz, vagyis ahhoz a ponthoz, melyen öt héttel ezelőtt a Fehér-fok volt. A hajó ekkor a tuniszi öböl vizeit szelte, ám utasai mit sem láttak az öböl partján öt héttel ezelőtt még meglevő Tunisz városából, sem az erődítmény tornyaiból. A Bon-fok, vagyis Afrikának Szicíliához legközelebb eső pontja is eltűnt, ezt is mintha a föld nyelte volna el.

A kataklizma előtt a Földközi-tenger fenekének ez a része meredek lejtőjű hegyhát formájában magasodott a habok alatt. Prokop hadnagy, a kitűnően képzett tengerész, aki alaposan ismerte a Földközi-tenger minden sajátosságát, úgy gondolta, most jó alkalom nyílt arra, hogy megállapítsák, vajon módosult-e a tengerfenék Afrika és Szicília között, vajon megvan-e még a tenger alatti hegyhát.

Lebocsátották a mélységmérőt.

- A mélység? - kérdezte Prokop hadnagy az ónt kezelő matróztól.

- Öt - hangzott a matróz válasza.

- És a fenék?

- Egyenletesen lapos.

A víz alatti hegyháttól jobbra is, balra is megmérték a tenger mélységét, kutatták a fenék milyenségét.

Mindig és mindenütt ötölnyi volt a mélység, és a fenék mindenütt egyenletesen lapos! Eltűnt a Bon-fok és a Furina-fok között húzódó víz alatti hegyhát! A kataklizma tehát egyszintűvé tette a Földközi-tenger medencéjét! A mérőón most is azt az ismeretlen összetételű fémesen csillogó fövényt hozta föl a fenékről. Nyoma sem volt a hajdani tengerfenék szikláira tapadó kagylóknak, vízinövényeknek, virágállatoknak!

A Dobryna ismét dél felé fordult, s folytatta kutatóútját.

A különös hajózás egyik legfurcsább kísérőjelensége az volt, hogy a Dobryna utasai állandóan kihaltnak látták a tengert, mintha a Dobrynán kívül egyetlen gőzös, egyetlen vitorlás sem járná a vizeket, s az utasokban már-már fölmerült a kérdés, vajon hajójuk nem új Noé bárkája-e, mely a katasztrófa túlélőit viszi a végtelen vizeken.

Február 9-én a Dobryna a hajdani Byrsa, új nevén Didon városa előtt hajózott el, ám eltűnt ez a város is, de nem maradt annyi nyoma, mint az ókorban elpusztult Karthágónak.

Este, mikor a Nap lebukott a keleti látóhatáron, Servadac kapitány a hajó korlátjának dőlve mélyen elgondolkozott. Tekintete először az égbolton tévelygett, ahol a futó fellegek közül fel-felszikrázott néhány csillag; majd a tengert nézte, melynek széles hullámai csöndesedve fodrozódtak, ahogy csitult a szél.

Egyszer csak valami fény csillant a déli horizonton. A kapitány először azt hitte, káprázat játszik vele, de aztán rájött, hogy valóban fényt lát messziről. Magához intette az egyik matrózt, az is látta a távolban csillogó fénypontot.

Nyomban szóltak Timasef grófnak és Prokop hadnagynak.

- Vajon szárazföldhöz közelgünk? - tette föl a kérdést Servadac kapitány.

- Azt hiszem, inkább hajó jelzőfénye csillog a távolban - mondta a gróf.

- Egy órán belül mindenesetre tudni fogjuk! - szögezte le a kapitány.

- Kapitány uram - szólalt meg Prokop hadnagy -, legföljebb holnap fogjuk megtudni, hogy miféle fényről van szó.

- Hát nem indulunk nyomban feléje? - kérdezte meglepetten a gróf.

- Nem, bátyuska, okosabb, ha bevont vitorlákkal veszteglünk, s megvárjuk a napkeltét. Nem volna biztonságos vaksötétben hajózni esetleg veszedelmes partok felé.

Timasef gróf helyesnek tartotta a hadnagy érvelését, a vitorlákat bevonták, s a tengerre ráborult az éj sötétje.

Nem lehet hosszú az az éjszaka, mely csak hat órán át tart, a Dobryna utasai mégis örökkévalóságnak érezték ezt a hat órát. Servadac kapitány nem moccant a fedélzetről, folyton a távoli, gyönge fényt figyelte, félt, hogy egyszer csak kihuny, s többé nem láthatja. Félelme azonban alaptalan volt, a fény szüntelenül tovább csillogott.

- És mindig ugyanazon a helyen - jegyezte meg elgondolkozva Prokop hadnagy. - Ebből arra következtethetünk, hogy mégis szárazföldön fénylik, és nem hajó jelzőfénye.

Ahogy a Nap fölkelt, a Dobryna utasai messzelátóval a kezükben, a fény felé fordulva fürkészték a látóhatárt. A nap első sugaraiban eltűnt a fénylő pont, ám helyébe a Dobrynától hatmérföldnyire szikla rajzolódott ki a víz színe fölött, mintha magányos, apró sziget emelkednék ki a hullámok közül.

- Csupán egy magányos szikla - mondta Timasef gróf -, vagy olyan hegység sziklacsúcsa, melyet elnyelt a tenger.

Lassan a szikla irányába hajóztak, és háromnegyed órával később már csak két kötélhossznyira voltak tőle.

A meredek falú kopár sziklasziget mintegy negyvenlábnyival emelkedett a tenger színe fölé. A közelében nem láttak zátonyokat, amiből arra következtettek, hogy az érthetetlen kataklizma következtében a szikla lassanként süllyedt a tengerbe, míg aztán ugyancsak ismeretlen okból meg nem szakadt ez a süllyedés, hogy a sziklasziget elfoglalja mostani, talán végleges helyét.

- Ház is van rajta! - kiáltotta Servadac kapitány, aki egy pillanatra sem tette le messzelátóját. - És talán emberekkel is fogunk találkozni!

Prokop hadnagy csak a fejét csóválta, ő is nagy gonddal fürkészte a szigetet, a sziklafalak minden egyes hasadékát, ám sehol sem látott élőlényt. A sziget nyilván teljesen kihalt, hiszen a Dobryna ágyúlövésére sem érkezett válasz, egyetlen lélek sem sietett a sziget partjára.

Viszont Servadac kapitány nem tévedett, valóban épület állt a sziklasziget legmagasabb pontján, és ez az épület meglehetősen hasonlított az arab mecsetekhez.

A Dobryna csónakját gyorsan vízre bocsátották, és Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy néhány perc múlva kikötött a sziklasziget partján, majd a meredek parton nyomban megindultak fölfelé, a mecsetforma építmény irányában.

Először körfalhoz értek, melyet összevissza rakott antik vázák, oszlopocskák, sztélék, szobrok díszítettek. A felfedezők körbejárták ezt a falat, míg végül keskeny nyíláshoz értek; ezen áthaladva már látták, hogy a mecset kapuja is nyitva van, beléptek hát, hogy belülről is szemügyre vegyék.

A mecset közepén hatalmas, de egyszerű kripta emelkedett. A kripta fölött nagy ezüstlámpás lógott, a lámpásban még több liter olaj és hosszú bél volt. Ennek a lámpásnak a fényét pillantotta meg az éjszaka Servadac kapitány.

A mecsetben rajtuk kívül egy élő lélek sem tartózkodott. A kripta őre - ha ugyan valaha is volt őre - nyilván elmenekült a katasztrófa után. A mecsetben kormoránok vertek tanyát, s mikor a Dobryna utasai beléptek, a madarak nehézkes szárnycsapásokkal menekültek kifelé. A kripta egyik sarkán öreg imakönyvet találtak. A francia nyelvű imakönyv az augusztus 25-ére szánt imánál volt kinyitva.

Servadac kapitány nyomban megértette, miről van szó; tudta, mit jelent az augusztus 25-i imánál kinyitott könyv; tudta, hogy a most oly magányos, elhagyatott sír a Földközi-tenger mely pontján áll, vagyis tudta, hogy ő és társai pontosan hol is vannak.

- Uraim, ez Szent Lajos király sírja! - mondta komolyan. Franciaország nagy királya valóban idejött el meghalni, és a franciák hat évszázad óta kegyelettel gondozzák királyuk síremlékét, ügyelve arra, hogy kriptája fölött folyton világoljon a megemlékezés örökmécsese.

Servadac kapitány térdet hajtott a sír előtt, példáját két társa is követte.

Lehet, hogy a szent király sírja fölött égő lámpás az egyetlen irányfény, mely a Földközi-tenger hullámai fölött világít, és bizony lehetséges, hogy ez az egyetlen fény is hamarosan kialszik.

A három fölfedező szótlanul tért vissza a csónakba, majd mikor hajójukra szálltak, a Dobryna ismét dél felé fordult, s utasai hamarosan elvesztették szemük elől IX. Lajos síremlékét, a tuniszi tartomány egyetlen pontját, melyet megkímélt az iszonyatos méretű katasztrófa.

A felfedezőktől megriadt kormoránok a mecsetből kiröppenve, dél felé menekültek. Ez esetleg azt jelenti, hogy déli irányban, nem túlságosan messze, szárazföld terül el. A Dobryna utasai legalábbis ebben bizakodtak.

Néhány órával azután, hogy a sziklaszigetet elhagyták, a Dobryna azon a sekély vízen siklott tovább, mely a tuniszi öblöt a Hamamat-öböltől elválasztó Dakhul-félsziget helyét borította.

Két nappal később, miután hiába keresték a tuniszi Sahal partját, elérték a 34. szélességi fokot, melynek itt kellett volna áthaladnia a Gabèsi-öblön.

Nyomát sem látták az öbölnek, melyet hat héttel ezelőtt még széles csatorna kötött össze a Szaharái tengerrel, és ameddig csak elláttak, mindenütt a végtelen víztükör csillogott.

Mégis, még ezen a napon, február 11-én fölhangzott a kiáltás: "Föld!", és a Dobryna utasai partot láttak kirajzolódni ott, ahol a térkép szerint víznek kellett volna lennie.

A most megpillantott szárazföld semmiképpen sem lehetett a tripoliszi partvidék, mely alacsony homokpart, ezenfelül két fokkal délebbre kell lennie. Ez a meredek és szaggatott part nyugatról keletre húzódva zárta el előlük az egész déli látóhatárt. Bal felől két részre osztotta a hajdani Gabèsi-öblöt, és az öböl végéből eltűnt Dzserba szigete.

A most feltűnt szárazföldet gondosan fölrajzolták a térképükre, s ezután arra a következtetésre jutottak, hogy a Szaharai tengert részben feltöltötte egy újonnan felbukkant kontinens.

- Ezek szerint - mondotta Servadac kapitány -, miután hajónk eddig a Földközi-tengert járta, ott, ahol pedig szárazföldnek kellett volna lennie; most szárazföldhöz értünk ott, ahol a Földközi-tengernek kellene hullámzania.

- És ráadásul sehol egy máltai halászhajó, sehol egy levantei kereskedelmi hajó, melyek pedig rendszeresen járnak errefelé - tette hozzá Prokop hadnagy.

- Most már csak azt kell eldöntenünk, hogy kelet vagy nyugat felé hajózzunk-e az új part mentén - mondta Timasef gróf.

- Menjünk nyugat felé! - kérte a grófot Servadac kapitány. - Legalább azt szeretném már megtudni, hogy a Sélifen túl elterülő vidékből vajon maradt-e valami! És ha nyugat felé megyünk, ismét érinthetjük a Gurbi-szigetet, fölvehetjük a hajóra a derék Ben-Zufot, majd elmehetünk egészen Gibraltárig, ahol esetleg megtudhatjuk, mi újság Európában.

- Kapitány uram - válaszolta Timasef gróf -, a hajó az ön rendelkezésére áll! Prokop, fiam, add ki a parancsot, hogy forduljunk nyugat felé!

A hadnagy néhány pillanatig gondolkozott, habozva szólalt meg:

- Bátyuskám, szeretnék mondani valamit.

- Beszélj, fiam!

- A szél nyugatról keletre fúj, s úgy látom, egyre hevesebben. Gőzgépünk segítségével persze, ha nehezen is, de megbirkózhatunk az ellenszéllel. Mégis okosabb volna, ha keletnek fordulnánk. Kelet felé a szél is segítene bennünket, néhány napon belül eljutnánk az egyiptomi partokhoz, és ott Alexandriában vagy bármelyik másik kikötőben megtudhatnánk mindazt, amit Gibraltárban megtudhatunk.

- Mit gondol erről, kapitány úr? - kérdezte Timasef gróf.

Hector Servadac, noha nagyon szerette volna viszontlátni Ben-Zufot és Oránt, a hadnagy javaslatát nagyon ésszerűnek találta. A nyugati szél valóban egyre erősebben fújt, és szél ellenében csak lassan haladhatna a hajó, míg kedvező széllel hamarosan eléri az egyiptomi partokat.

A hajó így keleti irányba fordult. A szél egyre vadabbul korbácsolta a vizet, a szél irányában haladó Dobryna azonban egyelőre akadálytalanul siklott tovább.

A hőmérséklet két hét óta állandóan csökkent és már csak 12-20 Celsius-fokot mértek. A hőmérséklet fokozatos csökkenésének oka teljesen világos volt: az új pályán keringő Föld egyre távolodott a Naptól. Ezt egyébként nemcsak a hőmérséklet csökkenése bizonyította, most magát a napkorongot is sokkal kisebbnek látták, amiből arra kellett következtetniük, hogy a Föld új keringési pályája erősen elnyújtott ellipszis.

A Dobryna utasait azonban most alig-alig foglalkoztatták ezek a kozmikus jelenségek, vajmi keveset törődtek azzal, hogy a Föld új pályája milyen vonalat ír le a világűrben; inkább az foglalkoztatta őket, vajon miféle változásokat szenvedett a Föld felszíne.

A hajó mintegy két tengeri mérföldnyi távolságban követte az új partvonalat, mely semmiféle kikötőhelyet, menedéket nem kínált. A tajtékzó hullámok két-háromszáz lábnyi magasságba csaptak föl a meredek partfalra, s bőgve, onnan zúdultak vissza a tengerre. A függőleges és sima fal peremén stalaktit képződményként meredezett a hegyes nyilak, ékek egész erdeje. A roppant falon azonban mégsem ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy egészen "újnak" tűnt. Éleit még nem csiszolta le a víz és a szél, határozott vonalait nem tompították, színét nem változtatták meg az időjárás viszontagságai. Tisztán és kérlelhetetlenül rajzolódott ki az égboltra, valamennyi tömbje simán és csillogva állt a szélben, mintha éppen most került volna ki egy ércöntő műhelyéből. Fémes csillogásával, aranyszínű villózásaival leginkább a piritre emlékeztetett. A hajó utasai azon töprengtek, vajon nem valami földrengés ereje lökte a felszínre ezt a fémesen csillogó kőzetet, melynek anyaga annyira hasonlít a tengerfenékről szondával fölhozott fövenyféleségre.

S ezt a föltételezésüket még az is megerősítette, hogy noha a legkopárabb sziklafalakon is megterem valami igénytelen növényzet, a legkopárabb sziklafalakat is látogatják a tengeri madarak - ezen a fémesen csillogó, sima falon nyoma sem volt semmiféle növényzetnek, madár sem rebbent fel róla, és nem is telepedett a fal ormára.

Így aztán a Dobryna utasai nem is csodálkoztak azon, hogy a tengeri madarak, az albatroszok és a különböző fajtájú sirályok meg sziklai galambok a hajón kerestek menedéket, s még puskalövésekkel sem lehetett elriasztani őket. Ha véletlenül valami ennivaló akadt a fedélzeten, a madarak seregestül csaptak le rá. Hogy a madarak ennyire ki voltak éhezve, annak nyilván az volt az oka, hogy közel s távol nem volt olyan szárazföld, melyen némi élelemhez jutottak volna.

A Dobryna napokon át, e furcsa partfal mentén siklott, mely néha kilométereken át olyan volt, mintha egyetlen tömbből faragták volna; másutt meg azt a benyomást keltette, mint összevissza egymásnak támasztott hatalmas lemezek kuszasága. Egyben azonban mindig egyforma volt: a partfal tövében sehol sem láttak homokpartot, kavicsos partsávot vagy zátonyvonulatot, mely másutt mindig jelzi a nem nagyon mély vizek partját. Itt-ott apró öböl nyílott, ám sehol sem láttak kikötésre alkalmas helyet.

Már négyszáz kilométert tettek meg így, mikor a partfal hirtelen kanyarulata megállította őket. Prokop hadnagy, aki óráról órára fölrajzolta térképére az ismeretlen szárazföld partvonalát, most megállapíthatta, hogy a partfal e kanyartól kezdve dél-északi irányban vonul. Minthogy a part minden pontját alaposan szemügyre akarták venni, a hajó most északnak fordult, és Európa felé siklott. Néhány száz kilométer után Málta közelébe jutnak, ha ugyan a kataklizma megkímélte e történelmi múltú szigetet.

Február 11-én ismét lebocsátották a mélységmérőt, ezúttal ott, ahol Málta szigetének kellett volna lennie; az ón azonban most is csak a fémesen csillogó, ismeretlen összetételű fövenyt hozta föl a fenékről.

- A katasztrófa tehát nemcsak az afrikai szárazföldet sújtotta! - állapította meg Timasef gróf.

- Úgy van - bólintott Prokop hadnagy -, és még csak azt sem tudjuk, mekkora területet érintett ez az iszonyatos természeti csapás. Mik a további terveid, bátyuska? Európa mely partvidéke felé induljon a Dobryna?

- Menjünk Szicília, menjünk Itália vagy Franciaország felé! - kiáltotta Hector Servadac. - Menjünk valahova, ahol végre megtudhatjuk...

- Hogy vajon a földgolyó minden életben maradott lakója nem a Dobrynán él-e - fejezte be komoran a gróf.

Servadac kapitány egy szóval sem tiltakozott, őt is ugyanazok a balsejtelmek kínozták, mint a grófot. Közben a hajó ment tovább, és áthaladt azon a ponton, ahol az eltűnt sziget szélességi és hosszúsági foka metszette egymást.

A furcsa partfal még egyre dél-északi irányban vonult, elzárva előlük a Sydar-öblöt, az antik világ Nagy Szirtiszét, mely hajdan egészen az európai partokig húzódott. Az is nyilvánvalóvá lett, hogy sem a görög partokat, sem az ottomán birodalom kikötőit nem tudják megközelíteni, vagyis hogy a Dardanellákon át nem juthatnak a Márvány-tengerre, majd a Fekete-tengerre, hogy kikössenek Oroszország déli partjain. A Dobrynának tehát nem volt más választása: nyugat felé kellett tartania, hogy így jusson el a Földközi-tenger északi vizeire.

Február 16-án el is határozták, hogy nyugatnak fordulnak. Ám az elemek mintha összeesküdtek volna ellenük, szél és hullámverés ereje akadályozta a hajó útját. A szél iszonyatos erővel tombolt, s a mindössze kétszáz tonnás hajó ijesztően táncolt a hullámokon, miközben a kegyetlen szél oldalról verte.

Prokop hadnagy rendkívül nyugtalan lett. Bevonatta a vitorlákat, leszereltette a főárbocot; most csak gőzzel haladt a hajó, melyet az iszonyatos hullámok hol százlábnyi magasságba hajítottak, hol meg a hullámok között megnyíló völgybe taszítottak. A gőzgép csavara többnyire nem a vízben, hanem a puszta levegőben forgott, a Dobryna gőzgépének erejét legyőzte a vihar ereje.

Ugyan hol lelhetnének menedékre? A sima partfalban sehol egy biztonságos, kikötésre alkalmas öböl. Prokop hadnagy már azon töprengett, mi lenne, ha hajótörést szenvednének e könyörtelen partfal tövében. Vajon milyen sors vár rájuk e reménytelenül sivár parton, ahol az életnek semmi jele sem látszik? Vajon a meredek falon túl megmaradt-e valami a régi kontinensből, melyen megvethetnék a lábukat?

A Dobryna bátor és hűséges legénysége most sem veszítette el a fejét, bíztak parancsnokuk hozzáértésében és a hajó erejében. Valamennyien a fedélzeten tartózkodtak, s így látniuk kellett, hogy a Dobryna ijesztő gyorsasággal közeledik a meredek, síkos partfal felé.

- Bátyuska - szólt ekkor Prokop hadnagy Timasef grófhoz -, az ember ereje véges. Hajónk gőzgépe nem tud megbirkózni a vihar erejével, mely könyörtelenül sodor bennünket.

- Megtettél-e minden tőled telhetőt? - kérdezte Timasef gróf, akinek arca most sem árult el semmi nyugtalanságot.

- Megtettem mindent - válaszolt a hadnagy -, megtettem, de hiába, hajónk egy órán belül a partfalhoz csapódik.

- Addig még sok minden történhet - válaszolt változatlan nyugalommal a gróf. - Bízzunk szerencsecsillagunkban!

- Szerencsecsillagunk azonban aligha nyit kaput e gyalázatos falon, hogy hajónk átkelhessen rajtat - mondta keserűen a hadnagy.

- Míg élünk, remélünk, ezt ne felejtsd el, fiam! - figyelmeztette a gróf atyai hangon.

Prokop hadnagy lehetetlennek tartotta, hogy eltávolodjanak a faltól; már csak azon volt, hogy a lehető legkevésbé rossz körülmények között ütközzenek neki. Arra is gondolt, hogy amennyiben hajótörést szenvednek, legalább az első napokban legyen mit enniük és inniuk, ezért fölhozatta a fedélzetre az élelmiszeres ládákat meg az édesvízzel megtöltött edényeket, ezeket üres hordókra kötöztette, hogy a víz színén maradjanak, ha az összetörő hajó elmerülne. Egyszóval mindent megtett, amit a végveszélybe került hajó parancsnokának meg kell tennie.

Mert bizony valóban nem volt már remény a Dobryna megmenekülésére. Legföljebb abban bizakodhattak, hogy a szél hirtelenében megfordul, és a nyílt víz felé sodorja a hajót, vagy hogy szerencsecsillagzatuk kaput nyit az iszonyatos falon.

A szél azonban nem fordult meg, s a kegyetlen partfal sem nyílt ketté. A hajó már csak egy mérföldnyire volt tőle. Egyre közelebb magaslott előttük a síkosan csillámló fal, s valami optikai csalódás következtében úgy tűnt, mintha nem a hajó rohanna feléje, hanem a fal indult volna meg a hajó irányába, hogy összezúzza. Még néhány pillanat, s már csak három kötélhossznyira volt tőlük. Valamennyien azt hitték, ütött a végső órájuk.

Ekkor Hector Servadac kezet nyújtott a grófnak.

- Isten önnel, gróf! - búcsúzott hajdani ellenfelétől.

A gróf megszorította a feléje nyújtott kezet, és néma főhajtással felelt.

E pillanatban, mikor azt várták, hogy a hajó a falhoz csapódjék, fölharsant Prokop hadnagy hangja:

- Föl a főárboccal! Föl az elővitorlával! Irány jobbra!

A legénység egy szempillantás alatt hajtotta végre a váratlan parancsot, a hadnagy pedig a hajó farába rohant, s a kormánykerékhez állt.

- Vigyázat! - harsant ismét Prokop hangja. - Vigyázat a vitorlakötélzettel!

E pillanatban valamennyiük ajkáról kiáltás hangzott föl, de nem a rettegés, hanem az öröm, a szabadulás hangja: a sima falban vagy negyvenlábnyi széles nyílást láttak. A meredek falakkal határolt nyílásban menedékre találnak, sőt talán még átjáróra is lelnek. A Dobryna Prokop hadnagy ügyességének köszönhetően máris a magas falak védelmében csöndesebben hullámzó vízre siklott.

- Leveszem a futóját, ha nem haragszik érte - mondta Murphy tábornok, miután kétnapos gondolkodás után elszánta magát a lépésre.

- Ha haragudnék sem tudnám megakadályozni - válaszolt Oliphant őrnagy, és elmélyülten nézte a sakktáblát.

Február 17-én reggel hangzottak el ezek a szavak - persze a régi naptár szerinti február 17-én -, és elmúlt a nap, mire Oliphant őrnagy is lépett egyet.

Igaz, ez a sakkparti négy hónappal ezelőtt kezdődött, és a játékosok eddig mindössze húszat léptek. Egyébként mindketten a híres Philidor iskolájához tartoztak, s a sakkjáték e nagy tudósa szerint nem igazi játékos az, aki a gyalogosokkal nem tud megnyerni egy játszmát, mert a gyalogos a sakkjáték lelke, és a mi két játékosunk ügyelt is arra, nehogy egyet is könnyelműen feláldozzon.

Mert Hénage Finch Murphy tábornok és Sir John Temple Oliphant őrnagy soha semmit sem bízott a véletlenre, és minden körülmények között csak érett megfontolások után cselekedett.

Murphy tábornokot és Oliphant őrnagyot, az angol hadsereg e két derék tisztjét egy meglehetősen távoli állomáshelyen hozta össze a sors, és szabad idejüket jobb híján sakkjátékkal töltötték. Mindketten negyvenévesek voltak, mindketten jól megtermettek, mindketten vörös hajúak, mindketten pofaszakállt és hosszú bajuszt viseltek, és mindig egyenruhában jártak, mindig flegmatikusak voltak, továbbá büszkék arra, hogy ők angolok, ellenségei mindannak, ami nem angol, s szívük mélyén szentül hitték, hogy az angol embert valami különleges összetételű anyagból gyúrta a teremtés. Persze rosszhiszeműen azt is lehetett volna rájuk mondani, hogy két madárijesztő; ám olyan madárijesztők voltak ők, hogy az általuk őrzött mezőt messze elkerülték a madarak! Ezek az angolok mindig, mindenütt otthon érzik magukat, még akkor is, ha a hazájuktól ezer meg ezer mérföldre kerülnek, ezenfelül nagyon szeretnek gyarmatosítani, és nyilván gyarmatosítani fogják a Holdat is, ha egyszer a Holdon kitűzhetik az angol lobogót.

A kataklizma, mely oly alapvetően megváltoztatta a földgolyó egy részét, őket vajmi kevéssé rendítette meg. Egykedvűen vették tudomásul, hogy tizenegy emberükkel hirtelenében elszakadtak az egész világtól, ott maradtak azon az őrálláson, melyen a kataklizma bekövetkeztének pillanatában tartózkodtak, és azt is, hogy a roppant sziklából, ahol laktanyájuk állt s ahol a katasztrófa előtt majd kétezer tiszttel és katonával voltak elszállásolva, a kataklizma után mindössze apró kis sziklasziget maradt a beláthatatlan tenger közepén.

- Ejnye! Azt hiszem, az ilyesmire szokás mondani, hogy rendkívüli esemény! - Az őrnagy mindössze ennyit jegyzett meg.

- Valóban rendkívülinek tűnik! - biccentett egykedvűen a tábornok.

- Anglia azonban a helyén maradt!

- Anglia mindig a helyén marad.

- És hajókat küld értünk.

- Hajókat.

- Maradjunk hát őrállásunkon.

- Helyes.

Különben pedig a két tiszt és tizenegy emberük bajosan távozhatott volna az őrállásról, hiszen mindössze egy csónakjuk volt. Hirtelenében váltak szigetlakókká tíz katonájukkal meg Kirke nevű szolgájukkal együtt, s most rendíthetetlen türelemmel várták, hogy megjelenjék egy hajó, mely hírt hoz az anyaországról.

Élelmiszer-ellátásuk biztosítva volt, a föld alatti raktárakban bőségesen volt élelem tizenhárom ember számára; még akkor is, ha tizenhárom angol gyomorról van szó! Élelemmel akár tíz évig is bírják. Mert ha az angol embernek megvan a maga sózott marhahúsa, söre és brandyje, akkor minden all right.

Ami meg a világrend fölbomlását illeti, tehát azt, hogy helyet cserélt kelet és nyugat, hogy csökkent a nehézkedési erő, megrövidültek a nappalok és az éjszakák, elhajlott a rotációs tengely, s hogy a földgolyó új pályát ír le a naprendszerben - a két tiszt és tizenegy embere mindezt észlelte, de nem sokat törődött vele. A tábornok és az őrnagy éppen csak fölállította a sakktáblán a rázkódtatás miatt fölborult figurákat, s nagy nyugalommal máris folytatták a rég megkezdett, végeérhetetlen játszmát. Legfeljebb az bosszantotta őket némileg, hogy a nehézkedési erő csökkenése következtében a sakkfigurák is könnyebbé váltak, s emiatt könnyebben fölborultak, főként a király meg a királynő. Mint mondottuk, a szigetecskén rekedt katonákat sem foglalkoztatták a világrendben bekövetkezett változások; két jelenség miatt azonban két követeléssel álltak elő.

A katasztrófa után három nappal Pim káplár a katonák nevében kihallgatást kért a két tiszttől. A tisztek fogadták a káplárt, aki kilenc társával a nyomában lépett be Murphy tábornok szobájába. A káplár tisztelgett, kihúzta magát, és várta, hogy felettesei végre kegyeskedjenek megszólalni.

Murphy tábornok fölnézett a sakktábláról, s méltóságos hangon kérdezte:

- Mit óhajt, Pim káplár?

- Embereink zsoldjával kapcsolatban szeretnék valamit mondani a tábornok úrnak, egy másvalamit meg az élelmezésükre vonatkozóan az őrnagy úrnak.

- Káplár, halljam az első mondanivalót!

- Tábornok uram, az emberek szeretnék tudni, hogy most, miután a nappalok felére csökkentek, vajon ugyanilyen arányban fog-e csökkenni a zsoldjuk is?

Murphy tábornokot meglepte a kérdés, kis ideig gondolkozott, ide-oda ingatta a fejét, mint aki nem tudja, mit is gondoljon, aztán határozottan biccentett: a káplár kérdése nem esztelenség. Összenézett Oliphant őrnaggyal, majd így szólt:

- Pim káplár, a zsold megállapításakor az arra illetékesek úgy gondolkoztak, hogy napkeltétől napkeltéig jár egynapi zsold. Bármennyi idő teljék is el az egyik napkeltétől a másikig, a zsold összege nem változik. Anglia elég gazdag ahhoz, hogy tisztességesen fizesse derék katonáit!

- Hurrá! - szólalt meg a tíz ember, de olyan szép csöndesen, mintha csak azt mondták volna: köszönjük alássan.

Pim káplár ekkor Oliphant őrnagyhoz fordult:

- Őrnagy uram, most, hogy a nappalok csak hat órán át tartanak, vajon négy étkezés helyett csak kettőhöz van jogunk?

Az őrnagy kis ideig elgondolkozott, majd a tábornokra pillantott, tekintetével jelezvén, hogy a káplárt igazán józanul és logikusan gondolkozó embernek tartja.

- Pim káplár! - szólalt meg ezután. - A világrendben bekövetkezett új jelenségek semmiképpen sem befolyásolhatják a katonai szabályzatot, mely előírja, hogy a katonának napkeltétől napkeltéig négy étkezés jár. Maga és az emberei ezentúl másfél óránként ehetnek. Anglia elég gazdag ahhoz, hogy az új világrendhez igazodjék.

- Hurrá! - szólalt meg ismét tisztességtudó mérséklettel a tíz katona, aztán sarkon fordultak, és Pim káplár vezetésével szabályos léptekkel távoztak; a két tiszt pedig folytatta a sakkjátszmát.

A derék angolok joggal számíthattak Angliára, a hazájukra, mely sohasem hagyja el fiait. Angliának azonban e pillanatban alighanem más gondja is volt, mint a magányos szigetecskén rekedt tizenhárom ember; Anglia ugyanis megirigyelvén Franciaország tengeralapító dicsőségét, azon munkálkodott, hogy tengert létesítsen Ausztrália kellős közepén. Persze az is lehetséges, hogy a ködös Albionban nem is tudták, hogy mi történt a világnak ebben a részében.

Az emlékezetes január 1-e óta ugyanis negyvenkilenc nap - negyvenkilenc régi nap - telt el, és az angolok hiába bizakodtak abban, hogy hajó tűnik föl a látóhatáron. A tenger változatlanul kihalt maradt. Ám sem a tisztek, sem a katonák nem nyugtalankodtak, nem csüggedtek. Végezték napi dolgaikat, változatlanul őrt álltak, ha sor került rájuk, a tábornok és az ezredes pedig naponta szemlét tartott. Természetesen mindig mindent rendben találtak, legföljebb annyi volt a változás, hogy a helyőrség szemlátomást hízott.

Egyébként is kellemesen múlt az idő a szigeten. A két tiszt hasonló természetű, hasonló ízlésű ember volt, s mindenben nagyszerűen egyetértettek. Sohasem unatkoztak, egy angol különben sem unatkozik soha, legfeljebb akkor, ha Angliában van.

Eltűnt bajtársaikat természetesen sajnálták, de csak úgy mértéktartással, angol módon. A katasztrófa előtt 1895 főből állt a helyőrség, a katasztrófa után összesen tizenhárman maradtak; így egyszerű kivonás útján megállapították, hogy 1882 ember hiányzik a sorakozónál, s a tényről napiparancsban emlékeztek meg.

A tizenhárom angol katona által lakott szigetecskétől mintegy húsz kilométernyire egy másik apró sziklasziget meredt ki a tenger vizéből.

A két tiszt néha-néha elgondolkozott: vajon ezen a másik szigeten nem maradt-e élő ember a katasztrófa után? Addig-addig gondolkoztak, míg egy szélcsöndes napon csónakba ültek, hogy átkeljenek a másik szigetre. Csak harminchat óra múlva tértek vissza.

Vajon emberbaráti érzelmektől hajtva vállalkoztak erre az útra? Vagy valami egészen más ok miatt? Útjuk eredményéről egy szóval sem beszéltek, még Pim káplár sem tudott meg tőlük semmit, még azt sem, hogy vajon lakott-e az a másik sziget. A két tiszt hallgatott, Pim káplár azonban az arcukból ítélve úgy vélte, hogy elégedettek útjuk eredményével. Oliphant őrnagy a kirándulás után hosszú jelentést is írt, a jelentést lepecsételt borítékba tette, nyilván azért, hogy a sziget közelében megjelenő első hajóval továbbíthassa. A borítékra a következő címzést írta:

Hajó azonban csak nem mutatkozott, és már február 18-a volt - persze a régi kalendárium szerint -, de a sziget és az anyaország között még mindig nem létesült kapcsolat.

Február 18-án reggel Murphy tábornok így szólt az őrnagyhoz:

- A mai nap ünnep minden igaz angol számára.

- Bizony, nagy ünnep! - bólintott az őrnagy.

- Úgy gondolom - folytatta a tábornok -, bármi is történt a naprendszerben, ez nem lehet akadálya annak, hogy az Egyesült Királyság két tisztje és tíz katonája megünnepelje a király születésnapját.

- Nem lehet akadálya.

- Ha őfelsége, a király mindeddig nem vette föl velünk a kapcsolatot, ez nyilván azt jelenti, hogy még nem jött el az ideje.

- Nem jött el az ideje.

- Egy pohárkával őfelsége egészségére!

- Őfelsége egészségére! - visszhangozta az őrnagy.

Ittak egy pohárral a születésnapját ünneplő király egészségére, aztán hívatták Pim káplárt.

- Káplár! - mondta a tábornok. - Ma február 18-a van, ha a derék angol kalendárium szerint számolunk.

- Úgy van, tábornok úr!

- Ma van tehát a király őfelsége születésnapja.

Pim káplár haptákba vágta magát.

- Káplár! Huszonegy ágyúlövést őfelsége tiszteletére!

- Őfelsége tiszteletére!

- Aztán ügyeljen ám arra, nehogy az ágyúlövés elvigye valamelyik emberének a karját!

- Tábornok úr, amennyire lehetséges, ügyelek rá.

A helyőrség ágyúiból mindössze egy elöltöltős, huszonegy centiméteres ágyú maradt a szigeten, és noha az üdvlövéseket általában kisebb kaliberű ágyúval szokták leadni, a szükség most törvényt bontott.

Pim káplár magához szólította az embereit, és fölkészült a huszonegy ágyúlövés leadására.

Murphy tábornok és Oliphant őrnagy díszegyenruhában állt az ágyú mögé.

A tüzérségi kézikönyv szabályainak megfelelően megtöltötték az ágyút, és megkezdődtek az üdvlövések. A meghígult levegőrétegekben a lövések természetesen nem keltettek akkora robajt, mint a normális sűrűségű levegőben, elmaradt a fenséges morajlás, melyet máskor a levegő továbbított az ágyúlövések után, nem volt, ami visszhangozza a dörrenéseket, és a két tiszt bizony kicsit csalódott volt, hogy a királyi születésnapot nem ünnepelhetik a szokásos visszhangos ágyúdörgéssel.

Eldördült a huszadik lövés, az ágyúcsőbe mindeddig természetesen mindig csak puskaport tettek. Mikor a huszonegyedik lövéshez készülődtek, Murphy tábornok magához intette Pim káplárt:

- Most ágyúgolyót tegyenek a csőbe, káplár! Szeretném tudni, hogy a megváltozott viszonyok között meddig hord az ágyú.

- Érdekes kísérlet lesz - mondta az őrnagy. - Káplár, megértette, mi a teendője?

- Igenis, őrnagy uram!

A katonák máris hozták a kétszáz fontos ágyúgolyót, mely normális körülmények között kétmérföldnyire röpült a csőből. Messzelátóval megfigyelhetik majd, hogy hol esik le a csőből kiröpülő golyó, s megállapíthatják, hogy az ágyú milyen messzire hord az új körülmények között.

Az ágyút megtöltötték, a csövet negyvenkét fokos szögbe állították be, hogy a röppálya minél hosszabb legyen; s az őrnagy vezényszavára eldördült a lövés.

- Szent Györgyre! - kiáltott föl egyszerre a tábornok és az őrnagy, és mindkettőjük szája tátva maradt a nagy csodálkozásban.

A lövedék útját ugyanis képtelenek voltak végig szemmel követni, minthogy az ágyúgolyó most kevésbé volt alávetve a nehézkedési törvénynek. Hiába volt a messzelátó, nem pillanthatták meg, hogy hol zuhan a tengerbe, tehát nyilván a látóhatáron túl röpült.

- Három mérföldnél hosszabb röppálya! - álmélkodott a tábornok.

- Bizony, sokkal hosszabb! - mondta az őrnagy.

És mi ez? Az angol ágyú dördülésére mintha visszhang válaszolt volna. A tisztek és a katonák feszülten figyeltek. Három újabb lövést hallottak, mindig ugyanabból az irányból.

- Hajó! - mondta a tábornok. - És ha hajó, hát csak angol hajó lehet!

Fél órával később két árboc bukkant föl a látóhatáron.

- Anglia siet felénk! - mondta Murphy tábornok büszkén, mint akit az események igazoltak.

- Fölismerték ágyúnk hangját! - jegyezte meg Oliphant őrnagy.

- Persze jó volna, ha a mi ágyúnk golyója nem találta volna el ezt a hajót! - dünnyögte magában Pim káplár.

Fél órával később már magát a hajót is látták a látóhatáron. A hajó fölött feketén terjengő füstfelhő jelezte, hogy gőzhajóról van szó. Aztán már azt is látták, hogy egyenesen feléjük tart. Zászló is lengett a hajón, de egyelőre nem tudták megállapítani, milyen zászló.

Murphy tábornok és Oliphant őrnagy szüntelenül a hajót figyelték, főként a zászlót szerették volna már közelebbről látni.

Egyszerre csak mindketten leengedték a messzelátót, meghökkenten összenéztek, és a tábornok megszólalt:

- Orosz lobogó!

A közelgő hajón valóban Oroszország kék keresztes fehér lobogója lengett.

A hajó gyorsan közeledett a sziget felé, és az angolok hamarosan meglátták az oldalára festett nevét is: Dobryna.

A sziget déli részén sziklafalaktól védett kis öböl volt, melyben négy halászcsónak is bajosan fért volna el, a Dobryna azonban alkalmas kikötőhelyre talált itt, biztonságosan horgonyozhat benne, ha az öblöt nem éri erősebb déli vagy nyugati szél. A Dobryna az öbölbe siklott hát, lehorgonyzott, majd vízre bocsátották a négyevezős csónakot, és a hajó utasai hamarosan kiszálltak a sziget partján.

Murphy tábornok és Oliphant őrnagy ünnepélyes és merev képpel fogadta a váratlan vendégeket.

Hector Servadac, a heves természetű francia szólalt meg elsőnek:

- Uraim, hála istennek, önök is megmenekültek a szerencsétlenségből, boldogok vagyunk, hogy kezet szoríthatunk önökkel!

Az angol tisztek meg se moccantak.

- És mondják, kérem - folytatta Hector Servadac - mit tudnak Franciaországról, Oroszországról, Angliáról, mit tudnak egész Európáról? Meddig terjedt a katasztrófa rombolása? Vajon tudtak-e összeköttetést létesíteni az anyaországgal? Vajon...

- Vajon kihez van szerencsém? - szakította félbe hűvösen Murphy tábornok.

- Önnek igaza van! Még be sem mutatkoztunk egymásnak! - mondta Servadac kapitány, s hangjában mintha némi türelmetlenség bujkált volna; majd Timasef grófhoz fordult. Az orosz úr éppen olyan hűvös és tartózkodó képet vágott, mint a két angol. - Bemutatom önöknek Vaszilij Timasef grófot.

Ezután kölcsönös bemutatkozások, feszes tisztelgések következtek, s miután mindez annak rendje-módja szerint lezajlott, Murphy tábornok bevezette szobájába az újonnan érkezetteket. Ez a szoba voltaképpen nem volt más, mint sziklába vájt barlangszerűség, meglehetős célszerűen, kényelmesen berendezve. Mind a négyen helyet foglaltak, és végre beszélgetni kezdtek. A beszélgetés nyelve természetesen francia volt, ezt a nyelvet az oroszok is, az angolok is ismerik; Servadac kapitány derék honfitársai pedig nem hajlandók megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem.

Timasef gróf szólalt meg elsőnek:

- Uraim - mondotta -, nyilván önök is tudják, hogy a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka a világ egy nagy részét sújtó természeti katasztrófa következett be, melynek okát nem ismerjük, de következményeit nyilván önök is erősen megszenvedték.

A két angol tiszt egyszerre bólintott igent.

- Útitársam, Servadac kapitány - folytatta a gróf -, ugyancsak izgalmas kalandokon ment át. Mint vezérkari tiszt tartózkodott Algériában...

- Ami, ugye, francia gyarmat, ha jól emlékszem - jegyezte meg Oliphant őrnagy, és szemét félig lehunyta, mint aki unatkozik.

- Már nem is lehetne franciább! - vetette oda szárazon Servadac kapitány.

- A kapitányt a Sélif torkolatvidékén érte a katasztrófa - folytatta Timasef gróf rendületlen nyugalommal. - Ott egy gyászos éjszakán az afrikai szárazföld egy része hirtelenében szigetté vált, a többi része pedig nyom nélkül eltűnt a föld színéről.

- Igen? - Murphy tábornok mintha kicsit unta volna a beszámolót.

- És ön, gróf úr, ön hol tartózkodott ezen a gyászos éjszakán? - kérdezte Oliphant őrnagy.

- A tengeren voltam, uram, hajómmal éppen a tengeren voltam, és valóban csodának tekintem, hogy hajómmal együtt oda nem vesztem.

- Megmenekülésének őszintén örülünk, gróf úr - mondta Murphy tábornok.

- A véletlen az algériai partok felé sodort - folytatta Timasef gróf -, s az új szigethez érve, legnagyobb örömömre találkoztam Servadac kapitánnyal és hűséges emberével, Ben-Zuffal.

- Ben... micsodával? - érdeklődött Oliphant őrnagy.

- Zuf! - tört ki Hector Servadac, mintha visszafojtott türelmetlenségén könnyítve azt mondta volna, hogy uff.

- Servadac kapitány hajómra szállt, mert mielőbb szerette volna megtudni, hogy voltaképpen mi történt. Kelet felé tartottunk, próbáltuk megkeresni azt, ami az algériai gyarmatból maradt. De nem találtunk semmit.

Murphy tábornok kicsit elhúzta a száját, mintha azt akarta volna jelezni, hogy egy gyarmat, egy francia gyarmat nem lehet nagyon szilárd valami. Hector Servadac már-már felugrott, hogy megfeleljen neki, de aztán mégiscsak fékezte magát.

- Uraim - folytatta a gróf -, a szerencsétlenség szinte fölmérhetetlen. A Földközi-tenger általunk bejárt keleti részén nyomát sem találtuk a hajdani szárazföldeknek, nem láttuk, nem találtuk sem Algériát, sem Tuniszt, csak Karthágó közelében láttunk egy sziklakúpot, mely kilátszott a habokból. Itt van Franciaország királyának sírja...

- IX. Lajosról van szó, ugyebár? - szólt közbe a tábornok.

- Szent Lajos néven emlegeti őt a világ, uram! - vágott vissza Servadac kapitány, mire Murphy tábornok leereszkedően a kapitányra mosolygott.

Timasef gróf ezután elmondta, hogy a Dobryna miként hajózott le egészen Gabès-ig, elmondotta, hogy a Szaharai tenger eltűnt - ezt a két angol teljesen magától értetődőnek találta, hiszen francia kéz, francia szellem munkájáról volt szó -, elmondotta azt is, hogy a tripoliszi part előtt egy furcsa anyagú új part keletkezett, ennek mentében hajóztak körülbelül Málta vonaláig.

- És ez az angol sziget - szólt közbe Servadac kapitány - városával, erődítményével, katonáival, tisztjeivel és kormányzójával együtt eltűnt, Algériával együtt elnyelte a föld!

A két angol homloka egy pillanatra elfelhősödött, de aztán nyomban kétségbe vonták a francia tiszt szavait.

- Nehezen hihető, hogy a sziget mindenestől eltűnt volna - jegyezte meg Murphy tábornok.

- Miért lenne nehezen elképzelhető? - kérdezte Servadac kapitány.

- Mert Málta angol sziget, és mint ilyen...

- Eltűnt, mintha csak kínai lett volna! - vágott közbe Servadac kapitány.

- Esetleg tévedtek a helyszín megállapításakor!

- Nem, uraim - mondta Timasef gróf -, nem követtünk el tévedést, a tények előtt meg kell hajolnunk. Angliát vitathatatlanul nagy mértékben sújtotta a katasztrófa. Nemcsak hogy Málta szigete nincs többé, ráadásul keletkezett egy új szárazföld, mely úgyszólván hermetikusan zárja el a Földközi-tenger déli részét. Egyetlen pontján találtunk csak egy szűk átjárót; ha ez nincs, sohasem juthattunk volna el önökhöz, így tehát, sajnos, beigazolódott, hogy Málta eltűnt, továbbá hogy vajmi kevés maradhatott a Jón-tenger szigeteiből, melyek néhány évvel ezelőtt kerültek angol protektorátus alá.

- A magam részéről azt hiszem - tette hozzá kajánul Servadac kapitány -, hogy a főbiztos őlordsága, akinek ott volt a székhelye, aligha örvendezett ennek a kataklizmának.

- Őlordsága, a felettesünk? - álmélkodott Murphy tábornok, és mintha egy szót sem értett volna az egészből.

- Éppúgy nem örvendezett neki, mint ahogy önök sem örvendezhetnek Korfu eltűnése felett.

- Korfu? - csodálkozott Oliphant őrnagy. - Jól hallottam? A kapitány úr valóban Korfut mondott?

- Igen! Kor-fu! - ismételte meg Hector Servadac.

A két angol döbbenten bámult a francia tisztre; döbbenetük azonban még csak fokozódott, amikor Timasef gróf azt kérdezte, vajon kaptak-e mostanában hírt Angliából, akár angol hajó, akár kábel révén.

- Nem, gróf úr, hajó nem érkezett, a kábel pedig megszakadt - válaszolt Murphy tábornok.

- És olasz távíró segítségével sem léphettek összeköttetésbe a kontinenssel?

- Olasz távíró? Ön nyilván spanyol távírót akart mondani?

- Bánom is én, hogy olasz vagy spanyol, én csak azt szeretném tudni, uram, hogy kaptak-e hírt az anyaországból! - tört ki Hector Servadac.

- Nem kaptunk semmiféle hírt - mondta Murphy tábornok -, mi azonban nem nyugtalankodunk, ami késik, nem múlik...

- Ha ugyan még megvan az anyaország! - mondta nagy komolyan Servadac kapitány.

- Hogy érti ezt, kérem?

- Hát úgy, hogy nincs meg Anglia!

- Hogy nincs meg Anglia?!...

Murphy tábornok és Oliphant őrnagy fölpattant.

- Meggyőződésem - mondta Murphy tábornok -, hogy mielőtt Anglia eltűnnék, előbb Franciaország...

- Franciaország szilárdabb, mert a kontinensen terül el! - vágott közbe Servadac kapitány nekihevülten.

- Szilárdabb, mint Anglia?...

- Anglia elvégre csak egy sziget, méghozzá a szétesésre meglehetősen hajlamos sziget, és könnyen lehet, hogy máris megsemmisült!

Már-már komoly összetűzésre került a sor; a két angol megmakacsolta magát, Servadac kapitány meg ugyancsak elhatározta, hogy nem hátrál meg.

Timasef gróf le akarta csitítani az ellenfeleket, akiket a nemzeti büszkeség fűtött, de minden igyekezete hatástalannak bizonyult.

- Uraim - mondta hidegen Servadac kapitány -, úgy vélem, helyesebb volna, ha ezt a vitát kint a szabadban folytatnánk. Szíveskednének velem kifáradni?

Hector Servadac máris elhagyta a szobát, Timasef gróf és a két angol pedig sietett utána. Mindnyájan a sziget felső részében elterülő kis lapályra mentek, mely a kapitány szerint semleges terület volt.

- Uraim! - fordult a kapitány a két angolhoz. - Algéria elvesztésével bármennyire is elszegényedett Franciaország, még mindig tud válaszolni a provokációra, bárhonnan érje is! Én, a francia tiszt, ezen a kis szigeten ugyanolyan jogon képviselem Franciaországot, mint önök Angliát!

- Úgy van! - mondta Murphy tábornok.

- És nem tűröm...

- Én sem tűröm! - szólt közbe Oliphant őrnagy.

- És mivelhogy itt semleges területen vagyunk...

- Semleges területen?! - kiáltott föl Murphy tábornok. - Ön itt angol földön áll, uram!

- Angol földön?

- Igen, angol földön, mely felett angol zászló lobog! - és a tábornok a sziget csúcsán lengő lobogóra mutatott.

- Eh! - rántott vállat Servadac kapitány. - Azért, mert önök úgy tartották jónak, hogy a katasztrófa után kitűzzék ezt a lobogót...

- A katasztrófa előtt is itt lengett!

- Protektorátusi zászló ez, és nem a birtoklás jele!

- Micsoda protektorátusról beszél? - tört ki a két angolból a harag.

- Uraim - mondta Hector Servadac, és türelmetlenül dobbantott -, mindössze e szigetecske maradt meg abból a köztársaságból, mely felett Anglia csak protektorátust gyakorolt!

- Nem értem, micsoda köztársaságról beszél! - emelte fel hangját Murphy tábornok, és már a szemei is kidagadtak.

- És még ez a protektorátusi jog is erősen vitatható, hiszen tízszer is elvesztették a jogot, hogy protektorátust gyakoroljanak a jóni szigeteken!

- A jóni szigeteken?! - álmélkodott Oliphant őrnagy.

- És itt. Korfuban...

- Korfuban?

A két angol szemmel láthatóan úgy megdöbbent, hogy Timasef gróf, aki mindeddig hallgatott, bár eltökélte, hogy Servadac kapitány mellé áll, most jónak látta beleavatkozni a vitába; már éppen szólni akart Murphy tábornoknak, mikor a tábornok az előbbinél sokkal nyugodtabb hangon Servadac kapitányhoz fordult.

- Uram - mondotta -, nem hagyhatom meg tovább tévedésében, melynek okát még csak nem is sejtem. Ön most angol földön áll, és ez a föld a hódítás és a birtoklás jogán 1704-től kezdve angol, s Anglia jogát az utrechti szerződés is megerősít? Igaz ugyan, hogy Franciaország és Spanyolország több ízben vitatta e szigethez való jogunkat, de, mint ön is tudja, eredménytelenül. Ön tehát most éppúgy angol földön áll, mintha Londonban volna a Trafalgar téren.

- Hát nem Korfuban vagyunk, nem a Jón-szigetek fővárosában? - kérdezte Timasef gróf, hangjában mérhetetlen meglepetéssel.

- Nem, uram, nem! Önök Gibraltárban vannak!

Gibraltár! Timasef gróf és a francia tiszt összerezzent, mintha puskát sütöttek volna el a fülük mellett. Azt képzelték, hogy a Földközi-tenger keleti szélén, Korfuban vannak, pedig Gibraltárban voltak, a Földközi-tenger nyugati végén, holott a Dobryna egyszer sem fordult vissza kutatóútja során.

Új ténnyel álltak hát szemben, s ennek az új ténynek az elképzelhető következményeit kellett most fontolóra venniük. Timasef gróf éppen mondani akart valamit, mikor kiáltozás zajára lett figyelmes, s megfordulva azt látta, hogy a Dobryna matrózai és az angol katonák harcra készen állnak egymással szemben.

Hogy mi volt az összetűzés oka, azt hamarosan megtudták.

Panovka matróz és Pim káplár szólalkozott össze elsőnek, mert az angolok által kilőtt ágyúgolyó, miután összetörte a Dobryna egyik korlátját, összetörte Panovka pipáját is, és ugyanakkor elvitt egy darabkát az orrából, mely talán túl hosszú volt ahhoz képest, hogy orosz ember arcán díszelegjen.

Tehát nemcsak a tisztek, az orosz meg az angol legénység is képtelen volt szót érteni. Hector Servadac természetesen az orosz matróz mellé állt, mire Oliphant őrnagy megjegyezte, hogy mindennek az orosz matróz az oka, Anglia elvégre mégsem felelhet minden kilőtt ágyúgolyóért, különben is miért állt az orosz ott, ahol állt, és ha pisze lett volna, hát most nem kellene bánkódnia az orráért és így tovább.

Timasef gróf, noha ugyancsak nyugodt természetű volt, erre már mégis fölháborodott, s miután büszke hangon néhány szót szólt az angol tisztekhez, megparancsolta, hogy a Dobryna legénysége azonnal szálljon hajóra.

- Mi még látjuk egymást, uraim! - mondta Hector Servadac a két angol tisztnek.

- Amikor óhajtja - válaszolt hűvösen az őrnagy.

Tekintettel arra, hogy Gibraltárt találták ott, ahol Korfunak kellett volna lennie, Timasef gróf és Servadac kapitány már csak egyet kívánt: azt, hogy mielőbb visszatérhessen Oroszországba, illetőleg Franciaországba.

A Dobryna nyomban fölhúzta vitorláit, és két óra múlva már mit sem láttak abból, ami Gibraltárból maradt.

A hajózás első óráiban az új és oly váratlan tényről vitáztak, melyet az angol tisztek fedtek föl előttük. Ha az új helyzetet vizsgálgatva nem is fogják megismerni a teljes igazságot, Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy mégis abban bizakodott, hogy ily módon jobban behatolhatnak furcsa helyzetük titkaiba.

Mert valójában mi is az, amit bizonyosan tudnak? Csak annyi, hogy a Dobryna, miután elindult a Gurbi-szigetről, vagyis a nyugati hosszúság 1. fokáról, az új partvonalon állt meg, vagyis a 13. keleti hosszúsági foknál, összesen tehát tizenöt foknyi utat tett meg. Ha ehhez még hozzászámítjuk az új partfal nyílásán át megtett mintegy háromfoknyi, majd az átjárón túl tett négyfoknyi utat, s végül ha még figyelembe vesszük a gibraltári szorost a Gurbi-szigettől elválasztó hétfoknyi távolságot, úgy világos, hogy ez az összesen huszonkilenc foknyi út visszaviszi őket kiindulási pontjukhoz, a Gurbi-sziget partjához. Fokonként nyolcvan kilométeres távolságot véve alapul, ez azt jelenti, hogy összesen 2320 kilométeres úttal körbejárhatják a Földet!

Minthogy a Dobryna utasai Gibraltárt találták Korfu és a Jón-tenger szigetei helyén, ez azt jelenti, hogy a földgolyó háromszázharmincegy foknyi része mindenestül eltűnt. A katasztrófa előtt Máltából Gibraltárba keleti irányban menet, át kellett volna kelniük a Földközi-tenger keleti részének jó felén, a Szuezi-csatornán, a Vörös-tengeren, az Indiai-óceánon, a Csendes-óceánon és az Atlanti-óceánon. E roppant hosszú út helyett a Dobryna áthajózott egy hatvan kilométer hosszúságú szoroson, és máris nyolcvan mérföldnyire közelítette meg Gibraltárt.

Prokop hadnagy megközelítő pontosságú számításai alkalmasak voltak arra, hogy egész sor következtetést vonjanak le belőlük.

- Ezek szerint - jegyezte meg Servadac kapitány -, minthogy a Dobryna kiindulási pontjára tért vissza anélkül, hogy irányt változtatott volna, s eközben mindössze 2320 kilométeres utat tett meg, azt kell mondanunk, hogy a Föld kerülete nem több, mint 2320 kilométer.

- Úgy van - mondta Prokop hadnagy -, úgy van, és a Föld átmérője mindössze 740 kilométer, vagyis tizenhatod része annak, ami a katasztrófa előtt volt, mikor a Föld átmérője 12 792 kilométert tett ki. Vitathatatlan tehát, hogy körbejártuk a világot, vagyis azt, ami a világból megmaradt.

- Ez egyszersmind megmagyaráz sok furcsa jelenséget, melyet eddig megfigyeltünk - tette hozzá Timasef gróf. - Világos, hogy a megkisebbedett földgömbön mérsékeltebben érvényesül a nehézkedési erő, sőt még azt is értem, hogy tengely körüli forgása úgy meggyorsult, hogy két napkelte között mindössze tizenkét óra telik el. Ami pedig a Föld új pályáját illeti...

Timasef gróf elhallgatott, nem tudta megmagyarázni, miként és miért tért át a földgolyó új pályára.

- Nos? - sürgette Servadac kapitány. - Mi van ezzel az új pályával?

- Te, Prokop fiam, te mit gondolsz felőle? - fordult a gróf Prokop hadnagyhoz.

- Bátyuskám - hangzott a válasz -, szerintem csak egy, egyetlenegy magyarázata van annak, hogy a földgolyó új pályán mozog!

- És ez a magyarázat? - türelmetlenkedett a kapitány.

- Ez a magyarázat így hangzik: a Föld egy darabja leszakadt, magával vitte az őt környező levegőt is, s a Földnek ez a leszakadt darabja kering a naprendszerben egy olyan pályán, mely nem azonos a Föld pályájával.

Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy jó ideig hallgatott. Szorongva latolgatták e nagyon is valószínű magyarázat elképzelhető következményeit. Ha valóban leszakadt a földgolyó egy része, vajon mi sorsra jut? Vajon meddig fog vonzásközpontja körül forogni? Vajon üstököshöz hasonlóan, nem indul-e majd el a világűrben, hogy aztán minden hő és minden fény forrásába zuhanjon? És végül van-e némi remény arra, hogy forgása közben egyszer a Föld pályáját érinti, s a leszakadt rész ismét összeforr a földgolyóval?

Servadac kapitány szólalt meg elsőnek:

- Ezer beduinra mondom, az ön magyarázata, Prokop hadnagy, erősen valószínűnek tűnik, sok mindent megértek belőle, csak éppen képtelen vagyok elfogadni ezt a magyarázatot! Különben nem is mindenben helytálló!

- És miben nem az? - kérdezte Prokop hadnagy.

- Értsük meg egymást! - kezdte magyarázni Servadac kapitány. - Ön, ugye, azt hiszi, hogy a földgolyó egy leszakadt darabja ez az égitest, amelyen most vagyunk, s ez a Földből kiszakadt égitest magával hozta a Földközi-tenger medencéjének egy jelentős darabját, s azzal együtt kering a naprendszerben?

- Úgy van, ezt hiszem.

- Nos, hadnagy úr, akkor miként magyarázza, hogy ezen a furcsa, új égitesten olyan furcsák a partok, és semmiképpen sem tudjuk megállapítani, miből van például az a különös sima partfal, melynek a nyílásán átkeltünk? Ha ez az új égitest a Földből szakadt volna ki, felszíni alakulata, ásványai, kőzetei azonosak volnának a Földével.

Servadac kapitány szavai meggondolást érdemlők voltak. Mert valóban elképzelhető volt ugyan, hogy a földgolyó egy része leszakadván, magával vitte az atmoszféra egy részét, továbbá a Földközi-tenger medencéjének jelentős darabját; elképzelhető volt az is, hogy az így létesült égitest tengely körüli forgása és a naprendszerben leírt pályája eltér a Föld forgásától és Nap körüli mozgásától, de vajon hova lettek a Földközi-tenger termékeny, szép déli, nyugati és keleti partjai, hogyan került a víz partjára ez a meredek fal, melyről nem tudni, milyen anyagból van, s melyen még csak nyoma sincs a növényi életnek?

Prokop hadnagy nem tudott mit felelni erre az ellenvetésre, mindössze annyit mondott, hogy a jövő nyilván sok olyan választ tartogat számukra, amit most még elképzelni sem tudnak. Ő mindenesetre kitart eredeti elképzelése mellett, mely olyan sok mindenre ad magyarázatot. A kataklizmát kiváltó okról egyelőre még csak sejtelme sincs. Vajon elképzelhető, hogy a centripetális és centrifugális erők hirtelen megnövekedése leszakította és a világűrbe hajította a földgolyó egy részét? Ez mégiscsak valószínűtlen!

- Végül is - mondta Servadac kapitány a vitát mintegy lezárva - mit bánom én, ha új égitesten keringek a naprendszerben, nekem csak az a fontos, hogy velem együtt keringjen Franciaország is!

- És természetesen Oroszország! - tette hozzá Timasef gróf.

- Igen, persze, Oroszország is! - vágta rá gyorsan Servadac kapitány, jogosnak érezvén a gróf óhaját.

Viszont, ha valóban a Föld egy darabja kering az új pályán, és ha ez a földdarab gömb formájú - márpedig kis méretei erre mutatnak -, vajon nem félő-e, hogy Franciaország egy része és főként Oroszország egy egészen komoly része a régi földgolyón maradt? Ugyanaz vonatkozhat Angliára is, és ezt a feltevést valószínűsíteni látszik az a tény, hogy Gibraltár és az Egyesült Királyság között hat hét óta nem sikerült összeköttetést létesíteni sem a tengeren, sem a szárazföldön át. Ha a Gurbi-sziget az új földgolyó egyenlítőjének vonalában fekszik és a nappalok és éjszakák állandó egyenlő volta ezt bizonyítja -, úgy az északi és a déli sarok egyenlő távolságra van attól az ezerszázhatvan kilométeres félkörtől, amit a Dobryna bejárt. Ez azt jelenti, hogy a Gurbi-szigettől mintegy ötszáznyolcvan kilométernyire van az északi sarok, s ugyanannyira a déli sarok. Mikor ezeket az adatokat térképre rajzolták, látniuk kellett, hogy az új földgömb északi sarka körülbelül Provence partvidéke lehet, a déli sarok pedig a hajdani 29. szélességi fok magasságában az afrikai sivatagban.

Az új térkép elkészülte után ismét vitatkozni kezdtek azon, vajon lehetséges-e, hogy egy tömbben ekkora földdarab szakadt ki a földgolyóból. A vitát természetesen még mindig nem tudták eldönteni, végleges feleletet csak a jövő adhat, ám úgy tűnt, hogy Prokop-hadnagy okfejtése mégiscsak közel jár a valósághoz.

A Dobryna pompás időben, jó széllel vitorlázott, hamarosan átkelt a Földközi-tenger két részét összekötő keskeny szoroson, majd továbbhaladt észak felé.

Északot mondtak és nem keletet, mert a spanyol part teljesen eltűnt, legalábbis az a része, mely hajdan Gibraltár és Alicante között volt. Eltűnt a helyéről Malaga, Almería, a Gata-fok, a Palos-fok és Karthagéna is. Tenger borította a spanyol félszigetnek ezt a részét, és a Dobryna felment egészen Sevilla vonaláig, hogy partot érjen; ám nem jutott el az Andalúz partokra, pontosan olyan fal állta az útját, mint amilyent Málta fölött láttak.

A partfal azonban itt nem volt egyenes, derékszöget alkotott, melynek csúcsában Madridnak kellett volna állnia. A fal ezután dél felé húzódva nyúlt be a hajdani tengermedencébe, mintha a Baleárok felé nyúlna egy fenyegető karom.

A hajósok ekkor letértek az eddigi útvonalról, hogy a nagy szigetcsoport nyomait keressék, s e keresés közben egészen váratlan felfedezést tettek.

Február 21-én történt. Reggel nyolc óra volt, mikor a hajó orrában álló matróz fölkiáltott:

- Palack úszik a tengeren!

A palackban esetleg az új világrendre vonatkozó fontos üzenet rejlik!

A matróz kiáltására valamennyien a hajó orrába rohantak. A palackot hamarosan kifogták, és a hajóra húzták.

Nem palack volt, hanem egy olyan bőrtok, amilyenben a közepes nagyságú messzelátót szokták tartani. A födelét pecsétviasszal rögzítették a tokhoz, és ha még nem régóta úszik a tengervízben, belül minden bizonnyal száraz maradt.

Prokop hadnagy a gróf és a kapitány társaságában alaposan szemügyre vette a tokot, de nem talált rajta gyártási jelzést. A fedelet a tokhoz rögzítő viasz érintetlen volt, világosan látszott rajta a pecsétnyomó helye és két kezdőbetű: P. R.

A pecsétet feltörték, s a hadnagy épségben maradt papirost húzott ki a tokból. Négyszögletű papírlap volt, melyet nyilván egy noteszből szakítottak ki, a lapon nagybetűs, balra dőlő írással a következők álltak:

- Mit akar ez jelenteni? - töprengett Timasef gróf a papírlapot forgatva.

- El sem tudom képzelni - mondta Servadac kapitány -, annyi azonban bizonyos, hogy aki ezeket a sorokat írta, február 15-én még életben volt!

- Ez nyilvánvaló! - biccentett a gróf.

A papiros nem volt aláírva, azt sem lehetett megállapítani, hol írták; latin, olasz, angol és francia szavak szerepeltek rajta - mindenesetre ez utóbbiak voltak többségben.

- Ennek pedig fele sem tréfa - mondta Servadac kapitány. - A papiros a világ új rendjére vonatkozik, melynek következményeit magunk is érezzük! A bőrtok nyilván egy tudós birtokában volt, s ez a tudós egy hajón írta...

- Nem, kapitány úr, ezt nem hiszem - jegyezte meg Prokop hadnagy. - Ha ez a tudós hajón tartózkodott volna, úgy üzenetét inkább palackba rejtette volna, melyben a papiros jobban védve van a víztől. Én inkább úgy gondolom, hogy a tudós egyedül maradt valahol a partvidék egy olyan pontján, melyet a katasztrófa megkímélt, és mikor megfigyeléseinek eredményeit ismertetni akarta, ezt a bőrtokot használta fel, mely az adott körülmények között talán kevésbé volt becses, mint egy palack.

- Végül is mindegy - mondta Timasef gróf. - Pillanatnyilag nem az a fontos, hogy ki írta ezt a dokumentumot, hanem az, hogy megértsük, mit is akar jelenteni. Nézzük csak elölről. Mit akar jelenteni az a szó, hogy Gallia?

- Nem tudok egyetlen bolygóról sem, mely ezt a nevet viselné - válaszolt Servadac kapitány.

- Kapitány úr, mielőtt továbbmennénk, engedjen meg egy kérdést! - szólt Prokop hadnagy.

- Tessék!

- Nem gondolja, hogy ez a dokumentum is azt a feltevésünket látszik bizonyítani, mely szerint a földgolyó egy része kiszakadván, a világűrbe röpült?

- Igen... talán... - válaszolt Hector Servadac.

- És ez esetben a mi tudósunk a Gallia nevet adta volna az új földgolyónak? - tette föl a kérdést Timasef gróf.

- Ez bizony elképzelhető - mondta Servadac kapitány. - A tudós nem tudhatta, kinek a kezébe kerül a dokumentum, több nyelv szavait használta, hogy biztosabban megértethesse magát.

- Tegyük fel, hogy a világűrben keringő új égitest neve Gallia - töprengett tovább Timasef gróf. - "Ab sole távolság február 15-én 59 millió mérföld."

- Valóban, ilyen távolságra volt a Gallia a Naptól akkor, amikor átvágta a Mars pályáját! - mondta Prokop hadnagy.

- Úgy van! Az írás egyik pontja tehát megegyezik a mi megfigyeléseinkkel - állapította meg Timasef gróf, majd tovább olvasta a papirost: - "Januártól februárig megtett út 82 millió mérföld."

- Nyilván arról az útról van szó, melyet a Gallia tett meg a pályáján - mondta Servadac kapitány.

- Úgy van - bólintott Prokop hadnagy -, és a Kepler-törvények értelmében a Gallia sebessége, vagyis az azonos idő alatt megtett út fokozatosan csökkent. És éppen január 15-e körül éreztük a legnagyobb hőséget. Valószínű tehát, hogy a Gallia ekkor volt a legközelebb a Naphoz, és forgási sebessége hétszerese volt a Föld forgási sebességének.

- Ezt mind értem - mondta Servadac kapitány -, de azt még mindig nem tudjuk, hogy a Gallia mennyire fog eltávolodni a Naptól, sem azt, hogy mit várhatunk a jövőtől.

- Igaza van, kapitány uram - folytatta a hadnagy -, ám ha megfigyeléseinket szorgosan folytatjuk, előbb-utóbb nyilván meg tudjuk állapítani, hogy a Gallia pályája milyen vonalat ír le a világűrben.

- Úgy van! - helyeselt Timasef gróf. - Ha a Gallia égitest, úgy reá is vonatkoznak azok a gravitációs törvények, melyek a bolygók járását igazgatják. Amint a Gallia kiszakadt a földgolyóból, máris valami nehézkedési erő irányította útját, mely véglegesen megszabta pályáját.

- Hacsak ezt a pályát nem változtatja meg valami más csillagzat vonzereje, hiszen a Gallia a naprendszer más csillagzataihoz képest roppant kicsi, és így könnyen a többi bolygók befolyása alá kerülhet - jegyezte meg Prokop hadnagy.

- Annyi bizonyos, hogy a Gallia keringése közben összetalálkozhat olyan bolygókkal, melyek letéríthetik eddigi útjáról! - mondta Servadac kapitány. - De uraim, mi úgy beszélünk, mintha legalábbis biztosak lennénk abban, hogy a Gallia lakói vagyunk, holott az is elképzelhető, hogy ez a Gallia, melyről az írás beszél, egy újonnan fölfedezett kis bolygó.

- Nem, ez nem lehetséges! Ezek a kis méretű bolygók ugyanis a Mars és a Jupiter pályája között levő térségben mozognak, vagyis sohasem kerülnek olyan közel a Naphoz, mint amilyen közel a Gallia került - magyarázta fejét rázva Prokop hadnagy.

- Sajnos, nincsenek műszereink ahhoz, hogy csillagászati megfigyeléseket végezhessünk, s ezek alapján kiszámíthassuk, hogy mihez tartsuk magunkat a Galliát illetően - kapcsolódott a beszélgetésbe Timasef gróf.

- Előbb-utóbb úgyis mindent megtudunk! - mondta Servadac kapitány.

- Ami meg az írás utolsó szavait illeti - folytatta a gróf -, hogy "Va bene! All right! Pompás!!!" - nem jelentenek semmi mást...

- Mint azt, hogy aki ezeket a szavakat írta, egyszerűen el van ragadtatva a dolgok új rendjétől, úgy véli, hogy minden a lehető legjobban van ebben a lehető legképtelenebb világban! - szögezte le Hector Servadac.

A Dobryna, miután megkerülte azt a hatalmas földnyelvet, mely elzárta az észak felé vezető utat, abba az irányba indult, amerre a Creus-foknak kellett volna lennie.

A hajó utasai úgyszólván éjjel-nappal a bekövetkezett furcsa változásokról beszélgettek. A Gallia szó olyan gyakran ismétlődött e beszélgetések során, hogy végül anélkül, hogy észrevették volna, már mint földrajzi nevet emlegették, vagyis mint annak az égitestnek a nevét, melynek hátán most a naprendszerben keringenek.

A viták és megbeszélések közben azonban egy percre sem feledkeztek meg arról, hogy lehetőleg mindent megfigyeljenek, s amennyire csak lehetséges, földerítsék a Földközi-tengernek ezt a partját.

Ezért a hajó mindig partközelben maradt, hogy megismerjék annak a tengernek a partvidékét, mely valószínűleg a Gallia egyetlen tengere.

A Creus-fokot természetesen hiába keresték; a furcsa partfal északkeleti irányban hajolva foglalta el a hajdani Creus-fok helyét.

Itt kezdődött volna a francia határ, és elképzelhetjük, mit érzett Servadac kapitány, mikor tisztába jött azzal, hogy nem pillanthatja meg hazája földjét, mert áthatolhatatlan fal zárja el előle. Ahol Franciaország szépséges déli partjainak kellett volna kirajzolódnia, ott most meredek, százlábnyinál is magasabb fal húzódott, mely éppen olyan sivár, éppen olyan áthághatatlan, éppen olyan "új" volt, mint az a partfal, melyet a Földközi-tenger másik végénél láttak.

A Dobryna a fal közvetlen közelében haladt tovább, de utasai mit sem láttak a Béarn-fokból, eltűnt a Tech és a Téf torkolata, eltűnt Narbonne festői vidéke, eltűnt Martigues! Marseille megsemmisült! Mintha csak egy talpalatnyi sem maradt volna abból az európai szárazföldből, mely hajdan a Franciaország nevet viselte.

Hector Servadac, noha felkészült a legrosszabbra, mikor szembe kellett néznie a valósággal, úgy érezte, megszakad a szíve. Nyomait sem látta az ismert, szép partoknak. Néhányszor, mikor a fal észak felé hajolt, azt remélte, hogy mögötte majd csak viszontlátja a francia föld egy darabját, melyet megkímélt a katasztrófa; de hiába reménykedett, Provence csodálatos partjai eltűntek. Hector Servadac már attól félt, hogy a Gurbi-szigeten kívül nincs más francia föld ezen az új világon.

- Így hát a Gallia vége mégsem az a könyörtelen partfal! Még nem értünk el az északi sarkára! Vajon mi lehet e fal mögött? Ezt kellene megtudnunk! Mert hátha mégsem szakadtunk el a földgolyótól, hátha csak új pályán kering a Föld..., s akkor ezen az új pályán velünk együtt kering Franciaország, Oroszország és egész Európa! Hátha mégis kikötőhelyre lelünk valahol! Valahogy csak át kellene kerülnünk ezen a gyalázatos falon, hogy lássuk, mit rejt előlünk! Kössünk ki az istenért, kössünk már ki! - mondogatta Hector Servadac.

A Dobryna azonban - noha állandóan partközelben haladt - sehol sem lelt öbölre vagy parti zátonyra, melyen utasai megvethették volna a lábukat. A partfal meredeken nyúlt két-háromszáz lábnyi magasságba, s orma mindenütt stalaktit képződményekre emlékeztető tűkkel, kúpokkal, ékekkel volt teli. A Földközi-tengernek ez az újonnan létesült partja, ez a mindenütt egyforma kerete nyilván ugyanabból az öntőműhelyből került ki.

A Dobryna teljes gőzzel haladt kelet felé. Az idő változatlanul derűs maradt, de meglepően hidegre fordult. A Nap sápadt sugarai bizonytalan világossággal árasztották el a Földet, de éjszaka rendkívül fényesen ragyogtak a csillagok, egyik-másik azonban mintha nagyon messze került volna: így a Vénusz, a Mars és az az ismeretlen csillag is, mely napkelte és napnyugta előtt fénylett föl. A Jupiterhez és a Szaturnuszhoz viszont közelebb került a Gallia, és Prokop hadnagy megmutatta a hajó többi utasának, hogy hol van a szabad szemmel is látható Uránusz, amit pedig ezelőtt csak teleszkóppal lehetett megpillantani. A Gallia tehát most vonzásközpontjától távolodva forgott a naprendszerben.

Miután bejárták az a vonalat, ahol hajdan Var megye partszegélye volt, miután hiába keresték a Hyèresi-szigeteket, Saint Tropezt, a Lérin-szigeteket, a cannes-i öblöt, a Jouan-öblöt, február 21-én a Dobryna az Antibesi-fok vonalába ért.

És itt legnagyobb örömükre azt látták, hogy a meredek partfalat szűk nyílás hasítja ketté tövétől az ormáig. A nyílás előtt keskeny homokpart volt, melyen csónakjuk könnyen kiköthet.

- Végre partra szállhatunk! - kiáltott föl Servadac kapitány, aki már alig bírt uralkodni magán.

Timasef gróf és Prokop hadnagy, ha nem is mutatta, éppen olyan türelmetlen volt, akárcsak Servadac kapitány. Ha partra szállnak, és a fal nyílásán - mely mintha vízmosás lett volna - föl tudnak kapaszkodni, talán sikerül megmászniuk magát a falat is, és ormáról talán megpillanthatják, ha nem is Franciaországot, de legalább azt, amit a fal takar előlük.

Reggel hét órakor a gróf, a kapitány és a hadnagy kiszállt a homokparton.

Nyomban a régi part maradványaira bukkantak: sárgás színű mészköveket láttak, a provence-i part majdnem mindenütt ilyennel volt tele. Csakhogy a keskeny homokpart - nyilván a régi földgolyó maradványa - alig néhány méternyi volt; a felfedezők nem keresgéltek itt sokáig, máris a nyílás felé kapaszkodtak, melyről hamarosan kiderült, hogy nem vízmosás. A hasadék falai is olyan fémesen csillogtak, mint maga a meredek partfal, melynek anyaga olyan furcsán újnak látszott. Jól képzett geológus talán meg tudta volna állapítani, hogy miféle kőzetről van szó, ám a három felfedező nem sokat értett a geológiához.

A szakadékban nem volt ugyan nyoma sem a nedvességnek, feltehető azonban, hogy ha az időjárási viszonyok jelentősen megváltoznak, roppant víztömegek levezetőjéül szolgálhat. Jobbról is, balról is hófoltok fehérlettek a szakadék oldalán, s ahogy a kutatók följebb kerültek, egyre nagyobb, egyre vastagabb hófoltokat láttak. A fal ormát s a falon túl elterülő vidéket talán vastag jégpáncél borítja már.

- Voltaképpen most látjuk először édesvíz jelét a Gallián - mondta Timasef gróf a hófoltokra mutatva.

- Úgy van - bólintott Prokop hadnagy -, és nagyobb magasságban már nyilván jégtáblákat is találunk az egyre növekvő hidegben. Mert ne felejtsük el, hogy ha a Gallia gömb formájú, úgy most közel járunk a sarkvidékhez, ahova a Nap csak nagyon rézsútos sugarait bocsátja. És mikor a Gallia nagyobb távolságra kerül a Naptól, itt valószínűleg nagyon kegyetlen a hideg.

- Vajon nem félő, hogy a Gallián, mikor legtávolabbra kerül a Naptól, olyan hideg lesz, hogy elpusztul rajta az élet? - kérdezte Servadac kapitány.

- Nem, kapitány uram, itt sem lehet nagyobb hideg, mint amekkora a világűrben uralkodik, vagyis azokban a rétegekben, melyekben semmi levegő sincs. Fourier, a híres francia fizikus elmélete szerint ezekben a rétegekben mínusz hatvan fok a hőmérséklet.

- Mínusz hatvan fok! De hiszen ez elviselhetetlen hidegnek számítana még Oroszországban is! - mondta Timasef gróf.

- Az angol sarkkutatók is kibírták az ilyen hideget, és ha jól emlékszem, a sarkkutatók közül Parry mért a Melville-szigeten mínusz ötvenhat fokot.

A felfedezők megálltak, hogy kissé kifújják magukat, mert ahogy magasabbra kerültek, a híguló levegőben egyre nehezebben lélegeztek. Ezenfelül, noha még csak hat-hétszáz yardnyi magasságba kapaszkodtak föl, máris érezték, hogy egyre hidegebb van. A szakadék oldala azonban lépcsőzetesen emelkedett, s így másfél órával azután, hogy elindultak a homokpartról, a partfal ormára értek.

A fal ormáról elláthattak délnek a tenger felé, észak felé pedig látták a falon túl elterülő tájat.

Servadac kapitány döbbenetében fölkiáltott.

A falon túl nem látta Franciaországot! Sziklák sziklák után, ameddig csak ellátott a szem, s e hóval és jéggel borított kusza sziklák mind egyformák voltak, alakjuk is, anyaguk is azonos! Mintha az egész Gallia ebből az egyetlen ismeretlen ásványi képződményből állna, mely mindig egyforma alakban jelenik meg, hiszen a tengert elzáró fal ormán a nyíl, dárda és kúp alakú képződményeket nyilván a tengervíz alakította a kataklizma pillanatában.

A Gallia e sarki vidékén mindenesetre nyomát sem látták az európai földnek, melyet az új, előttük ismeretlen anyag helyettesített. Eltűntek Provence dimbes-dombos tájai, narancskertjei és citromkertjei, melyeknek vöröslő földje alatt száraz kőrétegek képezték az aljtalajt; eltűntek az olajligetek, a mimózabokrok, a pálmák és az eukaliptuszok, az óriási muskátlibokrok; eltűntek a part vöröslő sziklái, s mögülük eltűntek a sötétzöld fenyőkkel borított hegyek.

Nyoma sem volt itt a növényi életnek, még a zuzmó sem maradhatott volna meg ezen a furcsa talajon; nyoma sem volt állatvilágnak, a sarkvidék madarai itt csöppnyi élelemre sem lelhettek volna.

Sivár ásványbirodalom tárult a szemük elé.

Servadac kapitány a fájdalomtól szinte bénultan állt a fal ormán, könnyes szemmel nézte az előtte elterülő iszonyatos tájat. Képtelen volt elhinni, hogy Franciaország nincs többé.

- Nem! Nem! Ez képtelenség! - kiáltotta. - Tévedhettünk a mérések közben, nem azon a szélességi fokon vagyunk, ahol Franciaország déli megyéinek kell elterülnie! Távolabb van az a táj, melyet mi keresünk! Fal emelkedett ki a habokból, jó, ezt elhiszem, mert látom, de e falon túl, valahol meg kell találnunk az európai tájakat! Menjünk tovább, gróf, menjünk tovább! Vágjunk át ezen a jéggel borított szakaszon, és kutassunk tovább, kutassunk lankadatlanul!

Hector Servadac, miközben így beszélt, lázasan elindult, hogy valami járható ösvényt keressen, s vagy húsz lépéssel került odébb, mikor hirtelen megállt.

A lába a hó alatt megbúvó kőbe botlott. A kő formája és színe arra mutatott, hogy nem az új képződményből való. Servadac kapitány fölemelte a követ. Sárga márványdarab volt, rajta vésett betűk, világosan ki lehetett olvasni: Vil

- Villa! - kiáltott föl Servadac kapitány, s a kezéből kihullott márványkő ezer darabra tört a szakadékban.

Vajon mi maradt ebből a nyilván szép és derűs villából, mely valamikor itt az Antibesi-fok végében állt, a világ legszebb pontján, a Jouan- és a nizzai-öböl között, ahol az Antibesi-fok mint zöld lombú ág nyúlt, be a kék tengerbe, s partjain fehér villákban boldog emberek laktak? Vajon mi maradt ebből a sok szépségből? Még csak ez a darab márvány sem, még ez is szilánkokra tört a szakadékban!

Servadac kapitány most már nem reménykedhetett abban, hogy az Antibesi-fokot megkímélte az iszonyatos katasztrófa. Lehorgasztott fejjel, gondolataiba merülve állt.

Timasef gróf hangjára rezzent föl:

- Kapitány úr, ismeri ön a Hope család jelmondatát?

- Nem, gróf úr, nem ismerem.

- Így hangzik: Orbe fracto, spes illaesa! (Ha összetörik is a világ, sérthetetlen marad a remény!)

- Dante reménytelen szavainak az ellenkezője!

- Úgy van, kapitány úr, és ezután ez legyen a mi jeligénk is!

A Dobryna utasai most már látták, az lesz a legokosabb, ha visszatérnek a Gurbi-szigetre. A régi Földből valószínűleg csak ez a csöppnyi terület maradt meg, hogy hajlékot és táplálékot adjon a világűrben keringő új égitest lakóinak.

- És mégiscsak olyan, mintha a francia föld egy megmaradt darabjára térnénk vissza! - mondta Servadac kapitány.

Elhatározták tehát, hogy visszatérnek a szigetre, Prokop hadnagy azonban megjegyezte, hogy még nem derítették föl körös-körül a Földközi-tenger egész partvidékét. Az északi részen az Antibesi-foktól a Gibraltári-szorosig és délen a Gabèsi-öböltől a Gabèsi-szorosig húzódó partokból még nem láttak semmit.

- S ki tudja - folytatta a hadnagy -, nem nyílik-e valami átjáró az új déli parton; ki tudja, nem menekült-e meg a katasztrófától az afrikai sivatag valamelyik termékeny oázisa? És az is elképzelhető, hogy Itália, Szicília és a Baleárok is túlélték a katasztrófát. Jó volna tehát, ha arrafelé indulnánk és megnéznénk, mi történt a Földközi-tengernek azon a vidékén.

- Én is helyesnek, sőt elengedhetetlennek tartom, hogy teljes egészében föltérképezzük a Földközi-tenger új medencéjét - mondta Timasef gróf.

- Azt én is helyesnek tartom, legfeljebb azt kellene eldöntenünk, hogy a földerítő út előtt ne térjünk-e vissza a Gurbi-szigetre? - kérdezte Servadac kapitány.

- Szerintem - válaszolt Prokop hadnagy - addig kell használnunk a Dobrynát amíg használni tudjuk!

- Mit akarsz ezzel mondani, Prokop fiam?

- Azt, hogy a hőmérséklet egyre csökken, mert a Gallia egyre távolabb kerül a Naptól, és hamarosan rendkívül hideg idők köszöntenek ránk. A tenger befagy, és a hajózás lehetetlenné válik. Nem volna okosabb, ha a földerítő utat a lehető legjobb hajózási viszonyok között végeznénk?

- Igazad van, Prokop fiam - mondta Timasef gróf. - Mielőtt visszatérnénk a Gurbi-szigetre, nézzünk utána, mi maradt meg Európából; nézzünk körül, nem tudunk-e segíteni azoknak, akik esetleg túlélték a katasztrófát, s majd a földerítő út végeztével térünk vissza téli állomáshelyünkre.

A nemes lelkű Timasef grófot a nehéz körülmények között elsősorban az foglalkoztatta, hogy mi történt a világ e részében életben maradt felebarátaikkal. És akármilyen nemzetiségűek, akármilyen vallású emberek legyenek is azok, akik túlélték a nagy katasztrófát, most valamennyien egy nép, egy család tagjai, s ahányan csak élnek, valamennyiüknek össze kell fogniuk, hogy az emberi életet lehetővé tegyék ezen az új csillagzaton is.

Február 25-én a Dobryna elhagyta a kis öblöt, melyben ideiglenesen menedékre lelt. Az északi part mentén haladva, teljes gőzzel igyekezett kelet felé. A hideg egyre fokozódott, s ráadásul csípős szél fújt. A hőmérő átlag mínusz két fokot mutatott, a Dobryna útját azonban egyelőre nem akadályozta semmi, hiszen tudjuk, hogy a tenger befagyásához sokkal nagyobb hideg kell, mint az édesvizekéhez.

Az éjszakák szépek voltak. Az egyre hidegebb légrétegekben már nehezebben képződött felhő, s a csillagok tiszta fénnyel ragyogtak az égbolton. Prokop hadnagy, mint tengerész, néha sajnálta, hogy a Hold végképp eltűnt a horizontról, ám ő is gyönyörködve szemlélte a sötét égboltot, melyen olyan erős fénnyel világoltak a bolygók. Ezenfelül időnként hullócsillagok egész zápora sziporkázott a levegőégben. Bostonban, Olmsted, a csillagász, 1833-ban harmincnégyezerre becsülte az egy éjszakán látott hullócsillagok számát, a Dobryna utasai legalább tízszer ennyit láttak!

A Gallia most a földpályával koncentrikus, azon kívül húzódó gyűrűt szelt át. Az apró meteorok mintha a Perseus csillagzat Algol nevű csillagáról indultak volna el, és valósággal fölizzottak, mikor rendkívüli sebességgel a Gallia légrétegét vágták át. A leggyönyörűbb tűzijátéknál is szebb volt a szikrázó, sziporkázó csillagfények kergetőzése a sötét égbolton, tünde visszfényük a komor sima partfalon, táncoló foltjaik a tenger fodrosodó vizén.

A gyönyörű látvány azonban alig egy éjszakán át tartott, a Gallia ugyanis rendkívül gyorsan távolodott a Naptól.

Február 26-án a Dobrynát nyugat felé vezető útjában a partfal egyik hosszú kiugrója állította meg, s a hajósok kénytelenek voltak lemenni egészen a hajdani Korzika végéig, melyből még csak hírmondó sem maradt. A Bonifác-szoros hatalmas, sivár tengerré szélesedett. Huszonhetedikén azonban sziget tűnt fel kelet felől, s minden jel arra mutatott, hogy a kis sziget - ha nem új keletű - a hajdani Szardínia északi részéhez tartozott.

A Dobryna hamarosan a néhány mérföldnyire levő szigethez ért. Vízre engedték a csónakot, és Timasef gróf Servadac kapitány társaságában hamarosan ott állt az alig egy hektárnyi, zöldellő sziget partján. Mirtusz- és masztikszbokrok borították a talajt, itt-ott néhány öreg olajfa nyúlt a magasba, de élőlénynek nyomát sem látták.

Már éppen ismét csónakba akartak szállni, mikor mekegésre lettek figyelmesek, majd megpillantottak egy kecskét, mely a bokros sziklák között ugrándozott feléjük. Házikecske volt, sötét szőrű, apró, csinos szarvakkal, ezt a fajtát nevezik "szegények tehenének". Csöppet sem ijedt meg a két férfitól, sőt ugrándozásával, mekegésével mintha csalogatta volna őket valahova.

- Ez a kecske nincs egyedül! Menjünk a nyomába! - kiáltott Servadac kapitány.

A kecske nyomába szegődve, néhány méterrel odébb, egy sziklaodúhoz érkeztek, melynek bejáratát félig eltakarta egy masztikszbokor.

A bokor alatt hét-nyolc év körüli leányka ült, szép volt, mint Murillo angyalkái, fekete szeme csillagként ragyogott sötét fürtökkel keretezett arcocskájából. Jöttükre csöppet sem ijedt meg, nyugodtan figyelte a feléje közeledőket. Aztán egyszerre csak felugrott, elibük szaladt, két kezét előrenyújtva, gyermeki bizalommal szólt hozzájuk.

- Ugye, maguk nem gonosz bácsik? - kérdezte dallamos, szép olasz nyelven. - Ugye, nem akarnak engem bántani? Ugye, nem akarják, hogy féljek?

- Nem - válaszolt ugyancsak olaszul a gróf. - Csak jót akarunk neked, és szeretnénk, ha örülnél a jöttünknek. És mondd, kislányom, mi a neved?

- Nina.

- És meg tudnád mondani, Nina, hol vagyunk most?

- A Magdalena-szigeten! Ott voltam, mikor minden úgy megváltozott, és olyan hirtelen más lett!

A Magdalena-sziget Szardínia északi oldalán, az eltűnt Caprera mellett volt.

A kis Nina a kérdésekre válaszolva elmondta, hogy nincsenek szülei, egyedül volt a szigeten, egy gazdálkodó kecskéit őrizte, s egyszerre csak minden elmerült körülötte, az egész szigetből csupán ez a kis földdarab maradt, s rajta ő meg Marzi, a kedvenc állata. Először nagyon félt, de aztán megnyugodott, valahogyan beleszokott az új életbe. Volt némi ennivalója, eljátszadozott a kecskével, s közben várta, hogy majd csak eljön érte egy hajó. Nos, a hajó megérkezett, s ő nagyon örül, hogy a kecskével együtt visszatérhet a majorba, mert, ugye, visszaviszik?

Servadac kapitány meghatottan csókolta meg a kislányt.

- No lám, a Galliának van már egy szépséges kislány lakója is - mondta mosolyogva.

Fél órával később Nina és Marzi kecske már a hajón volt, s talán fölösleges is mondanunk, hogy a Dobryna valamennyi utasa nagy szeretettel fogadta a kislányt; az orosz matrózok jó előjelnek tekintették, hogy ilyen angyali gyermekkel találkoztak a Gallián.

Néhány óra múlva eltűnt a szemük elől az, ami a Magdalena-szigetből maradt a kataklizma után, és délkelet felé hajózva, hamarosan meglátták az új partvonalat, mely ötvenmérföldnyivel a régi olasz part előtt húzódott. Új szárazföld keletkezett tehát az olasz félsziget helyén, melyből nyomok sem maradtak. Róma, az örök város helyén hatalmas öböl hullámzott, eltűnt a messinai világítótorony, eltűnt Szicília, eltűnt az Etna, amely pedig 3350 méterrel magaslott a tenger színe fölé.

És hatvan mérfölddel délebbre viszontlátták azt a partnyílást, mely annak idején olyan szerencsésen kínált számukra menedéket a tomboló szélvihar elől, s melynek keleti kijáratánál oly váratlanul a Gibraltári-szoros vizeire jutottak.

A felderítők ettől a ponttól egészen a Gabèsi-öbölig egyszer már bejárták a tengerpartot, és Prokop hadnagy, aki félt, hogy kifogynak az időből, egyenes vonalban vágott át a kontinens még be nem járt partjaira.

Március 3-a volt.

Innentől kezdve a hajdani Tunisz partja a Ziban-oázisig választotta ketté Konstantine helyét, aztán hirtelen szögben fordulva, a 32. szélességi fokig húzódott szabálytalan alakú öblöt formálva. Ezután mintegy százötven mérföld hosszúságban a hajdani algériai Szaharát vágta át - dél felől közel kerülve a Gurbi-szigethez -, olyan ék formában, hogy akár Marokkó természetes határa is lehetett volna, ha Marokkó még létezett volna.

Hogy az ék csúcsát megkerülhessék, észak felé kellett haladniuk. Mikor a tengerbe nyúló ék csúcsához értek, a Gallián eddig még nem látott természeti jelenséget figyelhettek meg. Háromezer lábnyi magasságba emelkedő tűzhányót láttak, krátere fölött vastag füst terjengett.

- Tűzhányó volna a Gallián? - kiáltott föl meglepődve Servadac kapitány, mikor az őrszem felhívta figyelmüket a hegy fölött gomolygó füstre.

- Miért ne? - kérdezte - Timasef gróf. - Minthogy a Gallia nem más, mint a földgolyónak egy kiszakadt darabja, mely magával hozhatta a szárazföldet, a tengerek és az atmoszféra egy részét, hát nyilván magával hozta a központi tűz egy részét is.

- Hát ami azt illeti, mindebből elég keveset hozott magával, no de ne elégedetlenkedjünk, a Gallia jelenlegi lakosságának ennyi is elég! - állapította meg Servadac kapitány.

- Erről jut eszembe - folytatta a gróf -, minthogy körhajózásunk során ismét Gibraltár közelébe kerülünk, nem tudom, nem kellene-e tájékoztatnunk az angol urakat mindarról, amit elválásunk óta megtudtunk.

- Ugyan minek?! - csattant föl Servadac kapitány. - Ezek az angolok elvégre tudják, hol van a Gurbi-sziget, s ha kedvük tartja, eljöhetnek hozzánk. Nem elhagyatott, nélkülöző szerencsétlenek! Éppen ellenkezőleg! Mindennel el vannak látva, és hosszú időre! Legföljebb húsz mérföld választja el lakóhelyüket a mi szigetünktől, s mihelyt a tenger befagy, átsétálhatnak hozzánk. Nem mondhatjuk, hogy dicséretre méltó módon fogadtak bennünket, s ha eljönnek hozzánk, majd azzal állunk bosszút...

- Hogy mi sokkal jobb fogadtatásban részesítjük őket; ugye, ezt akarta mondani, kapitány úr? - kérdezte Timasef gróf.

- Igen, igen... A Gallián elvégre nincsenek se franciák, se angolok, se oroszok, csak...

- Ó - szólt közbe Timasef gróf -, az angol angol marad mindenütt!

- No igen, ez jellemző hibájuk, és ugyanakkor erényük is! - állapította meg Hector Servadac.

A Dobryna utasai, ha lett volna kedvük hozzá, akkor sem kereshették volna föl az angolokat, mert a hőmérséklet egyre gyorsabban csökkent, s Prokop hadnagy nyugtalanul állapította meg, hogy a tenger hamarosan befagy. Ezenfelül takarékoskodniuk kellett az üzemanyaggal is: a szén kifogyóban volt. A hadnagy ismertette a többiekkel nyugtalansága okait, s végül abban állapodtak meg, hogy a földerítő utat megszakítják a tűzhányónál. A part ettől kezdve dél felé húzódott, és mindenütt csak a beláthatatlan tenger hullámzott. Valóban esztelenség lett volna nekivágni az ismeretlen tengernek, mely bármely pillanatban befagyhat, ráadásul olyan hajóval, melynek fogytán van az üzemanyaga. Különben is valószínűtlen, hogy a Galliának ezen a részén, melyen a hajdani afrikai sivatag terült el, az eddig látotton kívül találjanak más szárazföldet is. Később, kedvezőbb időben ismét elindulhatnak földerítő útra, most azonban irány a Gurbi-sziget!

Március 15-én a Dobryna megindult a sziget felé, melytől legföljebb húsz mérföld választotta el.

- Hej, csakhogy viszontláthatom az én jó Ben-Zufomat! - mondogatta Servadac kapitány, aki az elmúlt öt hét alatt sokat gondolt magára maradt bajtársára. - Remélem, semmi baj nem érte a derék legényt!

A vulkanikus hegyfokot a Gurbi-szigettől elválasztó út közben mindössze egyetlen jelentősebb esemény történt, mégpedig az, hogy megtalálták a titokzatos tudós második üzenetét.

Napkeltekor vették észre a hullámokon úszó tárgyat, s nyomban kihalászták. Ezúttal egy kis konzerves hordó helyettesítette a hagyományos palackot, most is pecsétviasszal zárták le, s a pecséten most is ott volt a két kezdőbetű: P. R.

- Ugyanaz a feladó, ugyanazoknak a címzetteknek - jegyezte meg Servadac kapitány.

Gyorsan fölbontották a hordócskát, és a következő üzenetet találták benne:

- És se cím, sem aláírás! - méltatlankodott Servadac kapitány. - Az ember azt hihetné, hogy valami rossz tréfa!

- Ha rossz tréfa, hát nagy példányszámban adta ki az írója! - mosolygott Timasef gróf. - Hiszen nyilván azért tudtuk kétszer is kihalászni, mert a szerzője sok ilyen hordócskát meg tokot bocsátott útra!

- De hogyan lehet egy tudós olyan szeleverdi, hogy még csak eszébe sem jut a címét megadni!

- A címe? Talán az asztrológus kútjának a feneke! - mondta Timasef gróf, a La Fontaine-mesére célozva.

- Ez bizony lehetséges, de hol az a kút?

Servadac kapitány kérdése egyelőre válasz nélkül maradt. Az üzenetek küldője talán egy szigeten él, egy kis szigeten, mely még nem került a Dobryna útjába. Vagy talán a tudós is hajón járja a Földközi-tengert?

- Csak annyi bizonyos - mondta Prokop hadnagy -, hogy amennyiben ez az írás hitelt érdemlő - márpedig a számok azt bizonyítják, hogy az -, úgy két fontos dolgot tudhatunk meg belőle. Az első az, hogy a Gallia sebessége jelentősen csökkent, a másik meg az, hogy ugyancsak jelentősen távolodott a Naptól. Vagyis amilyen mértékben távolodik a Naptól, olyan mértékben csökken a sebessége, ami egyébként teljesen megfelel a világrend ismert törvényeinek.

- S mindebből mire következtetsz, Prokop fiam? - kérdezte a gróf.

- Arra, hogy amint már mondtam, a Gallia ellipszis alakú pályán halad, ennek az ellipszisnek azonban nem ismerjük az adatait.

- Az üzenet írója újból a Gallia elnevezést használja - folytatta a gróf -, azt javaslom tehát, hogy fogadjuk el mi is véglegesnek ezt a nevet, a tengert pedig nevezzük el Galliai-tengernek.

- Rendben van - mondta Prokop hadnagy -, majd a térkép elkészítésekor is ezt a nevet fogom használni.

- Én meg csak annyit szeretnék még hozzátenni - szólalt meg Servadac kapitány -, hogy ez a derék tudós egyre jobban el van ragadtatva a helyzettől, és bármi történjék is, én mindig és mindenütt vele együtt azt fogom mondogatni: Nil desperandum!

Néhány órával később az árbockosárból az őrszem jelentette, hogy a látóhatáron föltűnt a Gurbi-sziget.

A Dobryna január 31-én hagyta el a szigetet és március 5-én tért oda vissza harmincöt napi hajózás után, mivel éppen szökőév volt. A harmincöt nap a Gallián hetven napnak felelt meg, minthogy a Nap hetvenszer kelt föl a látóhatáron.

Hector Servadac némi megrendülést érzett a szigethez közeledve, hiszen egy talpalatnyi francia földhöz közeledett, Algériának ahhoz a darabjához, melyet megkímélt a katasztrófa. Hajóútja során többször fölmerült benne a kérdés, vajon viszontlátja-e még ezt a földet és a hűséges Ben-Zufot, hiszen tudtukon kívül akár újabb kozmikus katasztrófa érhette a Galliát és rajta a Gurbi-szigetet.

A kapitány félelmei azonban alaptalannak bizonyultak. A Gurbi-sziget a helyén volt, csak egy volt a furcsa: már messziről látták, hogy a sziget fölött vagy százlábnyival sűrű, sötét felhőféle lebeg. Mikor a Dobryna már csak néhány kötélhossznyira volt a parttól, azt megállapíthatták, hogy ez a sűrű felhő szinte gépiesen hol följebb száll, hol ismét lejjebb ereszkedik. Servadac kapitány aztán hamarosan megállapíthatta, hogy a sziget fölött nem felhő lebeg föl és alá, hanem sűrű tömegbe verődött madarak csapkodnak, rikoltoznak, s rikoltozásukra meglehetősen gyakori puskaropogás felel.

A Dobryna ágyúlövéssel jelezte közeledtét, és a Sélif kis kikötőjében lehorgonyzott.

Ebben a pillanatban puskával a kezében egy ember rohant a sziklákon ugrálva a part felé.

Ben-Zuf volt.

Először mozdulatlanul, katonás vigyázzban állt, de nem sokáig bírta: rohant a gazdája felé, és ahelyett, hogy meleg szavakkal fejezte volna ki örömét a viszontlátás felett, haragosan így kiáltott:

- Jaj, a zsiványok, a banditák! De jó, hogy megérkezett végre, kapitány uram! Tolvajok! Rablók! Átkozott ördögök!

- És kikre dühöngsz így, Ben-Zuf? - kérdezte elhűlten a kapitány, aki már-már azt hitte, hogy nomád arab törzsek szállták meg a szigetet, s pusztítva, dúlva járják most is.

- Hát ezekre a pokoli madarakra! - válaszolt Ben-Zuf. - Már egy hónapja pazarlom rájuk a puskaport, de minél többet lövök le belőlük, annál több jön vissza! Ha hagyjuk, hát hamarosan elpusztítják a termést a szigeten, mindent fölfalnak ezek a szárnyas, csőrös ördögök!

Timasef gróf és Prokop hadnagy Servadac kapitánnyal együtt hamarosan megbizonyosodhatott afelől, hogy a derék Ben-Zuf nem túloz.

A januári nagy melegben, mikor a Gallia napközelben volt, a gyorsan beérő gabona a madarak szabad zsákmánya lett, alig-alig volt védekezés a szárnyas rablók ellen.

A földgolyóból kiszakadó Gallia ezeket a madárseregeket is magával vitte, és a madarak magától értetődően a Gurbi-szigeten kerestek menedéket, mert csak itt találtak gabonaföldekre, rétekre, édesvízre; és már az a tény is, hogy a madarak éppen itt gyülekeztek, világosan bizonyította, hogy az új égitesten másutt sehol sem akadna számukra eleség.

Csakhogy a sziget lakóinak a rovására akartak élelemhez jutni, ezért minden lehető módon harcolni kellett ellenük.

- Majd azon leszünk, hogy elkergessük őket - mondta Hector Servadac.

- És kapitány uram, mi történt az afrikai bajtársakkal? - kérdezősködött végre Ben-Zuf.

- Az afrikai bajtársak még mindig a helyükön, Afrikában vannak - válaszolt Hector Servadac röviden.

- Ó, a derék legények!

- Csakhogy Afrika nincs már a helyén - tette hozzá a kapitány.

- Afrika nincs a helyén? Hát Franciaország?

- Franciaország... Franciaország bizony jó messze van tőlünk, Ben-Zuf!

- És a Montmartre? - kérdezte szorongva Ben-Zuf.

Servadac kapitány röviden elmagyarázta a történteket, leszögezvén, hogy a Montmartre s a Montmartre-ral együtt Párizs, és Párizzsal együtt Franciaország, és Franciaországgal együtt Európa, és Európával együtt a földgolyó 80 millió mérföldre van a Gurbi-szigettől, következésképpen fel kell adniuk a reményt, hogy valaha is visszatérhetnek a Földre.

- Ugyan! - kiáltott föl Ben-Zuf. - Még hogy én ne lássam viszont a Montmartre-ot?! Szamárság ez, kapitány uram, megkövetem alássan! - és Ben-Zuf megcsóválta a fejét, látszott rajta, hogy őt ugyan nem lehet meggyőzni semmiféle kozmográfiai érvvel.

- Jól van, fiam! - mondta Servadac kapitány. - Reménykedj, ahogy csak jólesik! Sose csüggedj! Különben ez a jelmondata névtelen tudósunknak is. Egyelőre azonban mégis azt ajánlom, rendezkedjünk be a Gurbi-szigeten úgy, mintha örökre itt kellene maradnunk.

Beszélgetés közben valamennyien a gurbihoz értek, melyet Ben-Zuf dicséretes gonddal hozott rendbe. Az őrállás épülete is rendben volt, Galette és Zephire jó takarmányt ropogtatott a jászol előtt. A szerény kunyhót Hector Servadac, a vendégszerető házigazda nyomban fölajánlotta a grófnak, a hadnagynak és a kis Ninának, aki egy pillanatra sem vált meg a kecskéjétől.

A gurbiban aztán megkezdődött a tanácskozás arról, hogy mik a legfontosabb teendők.

A legnagyobb gond az emberek és állatok elhelyezése volt. Hogyan rendezkedjenek be a szigeten, hogyan védekezzenek az iszonyatos hidegek ellen, hiszen még azt sem tudják, hogy a Gallián mennyi ideig fog tartani a kemény tél. Nem tudhatják, mert ki sem tudják számítani, hogy ismeretlen pályáján csillagzatuk milyen távolságra kerülhet a Naptól. Talán évek is beletelnek, míg ismét napközelbe jut. A tüzelőanyaguk pedig fogytán van. S azzal is számolniuk kell, hogy a hideg időszakban semmi sem fog megteremni a szigeten. Mitévők legyenek? Hogyan küzdjenek meg a félelmetes veszélyekkel?

Élelmiszerhiány egyelőre nem fenyegette őket, vízben sem lesz hiányuk, a sziget síkságait patakok szelik át, és a ciszternák is tele vannak ivóvízzel.

Bőséges élelmiszer-tartalékhoz juthatnak, ha a beérett gabonát magtárba hordják, ezenfelül a szétszéledt háziállatokat is befoghatják, és akkor nem látnak hiányt húsban sem. Számolniuk kell azonban azzal, hogy télen át nem tudnak takarmányt termelni, s így nem tudnak gondoskodni az állatokról, legalábbis nem tudnak sok állatot etetni.

A Gallia jelenlegi lakosai - leszámítva a tizenhárom gibraltári angolt, akik miatt pillanatnyilag nincs ok aggodalomra - nyolc orosz, két francia és egy olasz kislány. A Gurbi-szigeten tehát tizenegy lélek lakásáról és élelmezéséről kell gondoskodni.

Mikor azonban ezt megállapították, Ben-Zuf közbeszólt:

- Nem addig van az, kapitány uram! Már ne vegye rossz néven, hogy ellentmondok! Nem jól számoltak ám!

- Hogyhogy nem jól számoltunk?

- Merthogy huszonhárman vagyunk!

- A szigeten?

- A szigeten.

- Hogy érted ezt?

- Még nem volt időm elmondani, hogy amíg a kapitány úr távol járt, vacsoravendégek érkeztek hozzánk.

- Vacsoravendégek?

- Azok bizony... De hát nézzen csak körül, kapitány úr, meg az orosz urak is, nézzék csak meg! Ugye, látják, hogy az aratással milyen előre vagyunk, és bizony az én két karom nem bírt volna ennyi munkával! Jöjjenek csak velem, nézzék meg, nincs messze! Két kilométernyivel odébb van! De puskával menjünk!

- Miért, hát mitől kell félnünk? - kérdezte Servadac kapitány.

- Nem az emberektől, hanem ezektől az átkozott madaraktól!

Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy, a kis Ninát meg a kecskéjét a gurbiban hagyva, roppant kíváncsian követték Ben-Zufot. Útközben szüntelenül lövöldöztek a fölöttük felhőként sötétlő madárseregekre, akadt köztük vadkacsa, réce, szalonka, pacsirta, holló, és se szeri, se száma nem volt a tengeri madaraknak. Mindegyik lövés talált, tízesével estek le a madarak. Nem vadászat volt ez, hanem rablóbanda tömeges irtása.

Ben-Zuf nem a sziget északi partja mentén vezette őket, hanem rézsút keresztül a síkságon. Tízpercnyi gyaloglás után egy kis dombhoz értek, melynek tövében szikomorfák és eukaliptuszok sötétlettek festői összevisszaságban. Itt valamennyien megálltak.

- Ó, a zsiványok, a banditák! Ó, ezek az ördögök! - tört ki dühösen Ben-Zuf.

- Már megint a madarakat szidod? - kérdezte Servadac kapitány.

- Dehogyis, kapitány uram! Ezekről az átkozott semmittevőkről beszélek, akik megint abbahagyták a munkát! Nézzék csak! - és Ben-Zuf a földön szétszórva hagyott sarlókra, gereblyékre, kaszákra mutatott.

- Megmondanád végre, miről vagy kiről van szó? - kérdezte Servadac kapitány most már türelmetlenül.

- Pszt, kapitány uram! Figyeljen csak! Figyeljen! Persze nem tévedtem!

Hector Servadac és a barátai a fülüket hegyezték, s végre énekszót, gitárpengést és pompás ritmusban csattogó kasztanyettát hallottak.

Közben egy másik hang eszeveszetten dühöngött, könyörgött.

Servadac kapitány gascogne-i lévén, meglehetősen jól értette a spanyol dal szövegét:

A dühöngő hang meg közben szüntelenül ismételgette:

- A pénzemet! A pénzemet akarom! Megfizetitek végre a tartozástokat, nyomorult cigánynépség?!

Aztán folytatódott a dal:

- De meg ám! Megfizetitek az adósságotokat, nyavalyások! - hallatszott a dühöngés a kasztanyetták csattogása közül. - De megfizetitek ám, vagy lenyúzom a bőrötöket!

- Az angyalát! Hát uzsorás is került a szigetre?! - kiáltotta Servadac kapitány.

- Még ha csak uzsorás volna! - mondta savanyú képpel Ben-Zuf. - Láttam én már olyan uzsorást, akibe valami jó is szorult, de ez egy porosz uzsorás, egy se istene, se hazája kalmár!

A két francia és a két orosz behatolt a sűrűbe, mielőtt azonban a tisztásra értek volna, meghökkentő látvány állította meg őket: a spanyolok tüzes fandangóba kezdtek, s minthogy a Gallián a nehézkedési erő sokkal kevésbé érvényesült, mint a Földön, a táncosok harminc-negyven lábnyi magasságba ugrándoztak. Elképzelhetetlenül mulatságos látványt nyújtottak ezek a jókedvű táncosok, amint a fák ormai fölé kerülve bokáztak. Különösképpen kitűnt négy izmos legény, ők egy kapálózó öregembert is magukkal ragadtak az eszeveszett táncba. Az öreg hol fölbukkant, hol eltűnt, akár Sancho Panza, mikor a suhancok lepedőben hajigálták Segoviában. A tisztáson elnyúlva egy legény gitározott, egy meg kasztanyettát csattogtatott, és nagy nevetés közepette biztatták a táncosokat.

Mikor azonban megpillantották Servadac kapitányt és a társait, abbahagyták a játékot, a táncosok meg az öregemberrel együtt szép lassan leereszkedtek a földre.

A "se istene, se hazája uzsorás" viszont lélekszakadva rohant a kapitányhoz, és erősen németes kiejtéssel francia nyelven így szólt:

- Ó, főkormányzó uram, hogy az isten áldja meg, ezek a gazfickók ki akarnak fosztani! De ön majd, ugye, igazságot szolgáltat nekem?!

Servadac kapitány kérdő pillantással nézett Ben-Zufra, hogy vajon mit jelentsen ez a cím, amivel a vén uzsorás hirtelenében fölruházta; Ben-Zuf pedig hunyorított, mintha csak azt akarná mondani: "Hát igen, kapitány uram, ön a főkormányzó! Ezt már elintéztem!"

Servadac kapitány intett az uzsorásnak, hogy hallgasson már el, s az karját a mellén összefogva, alázatosan lehajtotta a fejét.

A kapitány alaposan megnézte.

Ötven év körül lehetett, ám első pillantásra hatvannál is többnek látszott. Alacsony volt és vézna, élénk szeme ravaszul pillogott, hosszú szakálla sárgás volt, a haja csimbókos, hosszú karján mint karmok sárgálltak a vézna ujjak; már a külseje is elárulta igazi mivoltát: szőrösszívű uzsorás, aki fogához veri a garast, és még a kőből is pénzt szeretne sajtolni. Helyesen mondta Ben-Zuf, hogy se istene, se hazája uzsorás, ez az emberfajta minden hitnél és hazánál előbbrevalónak tartja a pénzt, és nem bánja, milyen úton jut hozzá, csak minél több legyen belőle, mert az ilyen embert úgy vonzza a pénz, mint a mágnes a vasat; a pénz a hitvallása és életének az értelme.

Mint később kiderült, Isac Hakhabut a neve, s a németországi Kölnben pillantotta meg a napvilágot: egyszóval születésére nézve porosz volt az istenadta. Csakhogy, mint a későbbiekből kiderült, az év nagy részében úton volt egész életében. Foglalkozását illetően kereskedő volt, vándorkereskedő, aki hajójával a Földközi-tengert járta. Ez a hajó - egy kétszáz tonnás tartan - volt a boltja, melyen a gyufától a szentképekig minden elképzelhető árucikket szállított a földközi-tengeri kikötőkbe.

Hanza volt a hajó neve, s ez a hajó volt az üzlete és az otthona; feleség nélkül, gyerek nélkül élt, család helyett is a hajóját szerette. Egy kormányos és három matróz látta el a szolgálatot a tartanon, mely Algéria, Tunisz, Egyiptom, Törökország, Görögország partjait és a levantei kikötőket látogatta. Ezekben a kikötőkben adott-vett és csereberélt, mindig busás haszonnal Hakhabut mester.

A Hanza éppen a Ceutánál, a marokkói part kiszögelésénél tartózkodott, mikor bekövetkezett a katasztrófa. A kormányos és a három matróz a december 31-éről január 1-ére virradó éjszakán nem voltak a hajón, a katasztrófa következtében isten tudja, hol és hogyan tűntek el. Ceuta utolsó és Gibraltárral szemben fekvő szikláit azonban, mint tudjuk, megkímélte a katasztrófa, és így maradt épségben a sziklákon tartózkodó néhány spanyol, akik persze el sem tudták képzelni, hogy mi történt körülöttük.

Andalúz parasztok voltak, velük született a jókedv és a restségre való hajlam; tehetségesen gitároztak, és éppen olyan tehetségesen késeltek, ha éppen sor került rá. A vezetőjük, egy bizonyos Negrete nevű andalúz volt köztük a legtanultabb, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő már kissé világlátott ember volt. Mikor megállapították, hogy a világtól elszakadva magukra maradtak a Ceuta egyik szikláján, először kétségbeesve arra gondoltak, hogy mind egy szálig odavesznek. De aztán meglátták a Hanzát, mely fedélzetén a tulajdonosával éppen a szikla előtt horgonyzott. Szinte magától értetődő lett volna, ha hajóra szállnak, és kényszerítik az öreg Hakhabutot, hogy vigye őket vissza a hazájukba. Csakhogy egyikük sem értett a hajózáshoz. Örökké mégsem maradhattak a sziklán, és mikor az ennivalójuk elfogyott, akárhogy tiltakozott is Hakhabut, fölszálltak a hajójára.

Közben a Gibraltárban rekedt két angol tiszt elevezett arra a sziklára, ahol Negrete meg a barátai voltak. Hogy miről esett szó az angolok meg a spanyolok között, erről persze mit sem tudott Hakhabut mester. De akármiről beszéltek is, annyi bizonyos, hogy a spanyolok az angol tisztek látogatása után szálltak Hakhabut hajójára, és arra kényszerítették őt, hogy induljon el velük a marokkói part legközelebb eső pontja felé. A boldogtalan Hakhabut kénytelen volt engedni, de miután megszokta, hogy mindenből pénzt csinál, kikötötte, hogy a spanyolok fizessék meg az útiköltséget. A jókedvű parasztok készségesen mindent megígértek a vén uzsorásnak, ám eltökélték, hogy egy vörös rézgarast sem adnak neki.

A Hanza február 3-án indult útnak, és a nyugati szélben könnyen siklott előre: a botcsinálta tengerészeknek nem kellett mást tenniük, mint felhúzni a vitorlákat, s anélkül, hogy tudtak volna, máris a földgolyónak amaz egyetlen pontja felé haladtak, mely menedéket nyújthatott nekik. Ben-Zuf egy szép napon arra ébredt, hogy hajó tűnt fel a látóhatáron, s ez a hajó, melyet jó szél terelt a Sélif hajdani jobb partján levő kikötőhelyre, csöppet sem hasonlít a Dobrynához.

Hakhabut mester elbeszélését Ben-Zuf fejezte be, hozzátéve, hogy a Hanza rakománya nagy hasznára lehet a sziget lakóinak. Hakhabut mesterrel ugyan nem lesz könnyű szót érteni, az adott körülmények között azonban nem számít tapintatlanságnak, ha a közösség javára egyszerűen elkobozzák a Hanza rakományát, amit a vén uzsorás, úgysem tudna jó pénzért értékesíteni.

- A Hanza tulajdonosa meg utasai - fejezte be Ben-Zuf -, noha meglehetősen sokat civakodtak az útiköltség miatt, végül mégis megegyeztek abban, hogy az ügyet a bizonytalan ideig szemleúton levő főkormányzó úr őkegyelmessége elé terjesztik igazságos döntés okából.

Hector Servadac elmosolyodott, majd megígérte Hakhabut mesternek, hogy ügyét igazságosan fogják elbírálni, ám addig is hagyja abba a siránkozást és a dühöngést.

- No de hogyan tudnának fizetni ezek a szegény spanyolok? - kérdezte Timasef gróf, mikor Hakhabut eltávozott.

- Van ezeknek pénzük! - válaszolt Ben-Zuf.

- Spanyoloknak? Pénzük? Ez valószínűtlen - mondta a gróf.

- Pedig ezeknek van! - erősítgette Ben-Zuf. - A saját szememmel láttam, jó angol pénzük van!

- Vagy úgy! - mosolygott Servadac kapitány, akinek eszébe jutott, hogy az angol tisztek a spanyolok között jártak. - No, majd később elintézzük ezt a vitás ügyet. Ezek szerint a Gallia Európa több népéből hozott mintát magával!

- Úgy van, kapitány úr - bólintott Timasef gróf. - A vén földteke e kiszakított darabkáján ezek szerint él francia, orosz, olasz, spanyol, angol és német. Persze, ami azt illeti, a németeket elég kellemetlen figura képviseli.

- Ne legyünk válogatósak! - jegyezte meg bölcsen Servadac kapitány.

A Hanzán tíz spanyol érkezett a Gurbi-szigetre, köztük egy tizenkét éves Pablo nevű fiú. Tisztességtudóan köszöntötték Servadac kapitányt, akit Ben-Zuf főkormányzóként emlegetett nekik, majd miután a főkormányzó távozott a tisztásról, folytatták az abbahagyott munkát.

Servadac kapitány és a társai pedig a partnak ama pontja felé igyekeztek, ahol a Hanza kikötött. Nyomukban mindig ott settenkedett Hakhabut mester.

A helyzettel most már nagyjából tisztában voltak: a régi földgolyóból nem maradt más, mint a Gurbi-sziget meg a négy szigetecske: Gibraltár, ahol az angolok voltak; Ceuta, ahonnan a spanyolok jöttek; Magdaléna, ahol rátaláltak az olasz kislányra; és végezetül Szent Lajos király sírja a tuniszi partokon. E szigetek körül a Galliai-tenger hullámzott, mely körülbelül a fele volt a Földközi-tengernek, s körülötte mindenütt az ismeretlen anyagú, meredek partfal.

A szigetek közül mindössze kettő lakott: a gibraltári sziklán tizenhárom angol él, ellátásuk hosszú időre biztosítva van, és a Gurbi-sziget, mely huszonkét lakost számlál; ennek a huszonkét embernek abból kell megélnie, amit a sziget földje terem. Egyébként talán van még valahol egy kis sziget, s a szigeten azoknak a titokzatos följegyzéseknek a szerzője, melyeket a Dobryna útközben halászott ki a tengerből. Ezek szerint harminchat főből áll az új csillagzat lakossága.

Ha a Gallia lakosai valamikor mind összegyűlnének a Gurbi-szigeten, a háromszáz hektárnyi jó termőföld bőségesen ellátná őket kenyérrel. Csak az a kérdés, hogy ez a föld mikor válik újból termőfölddé, vagyis a világűr hidegéből kiszabaduló Gallia földje mikor nyeri vissza termőerejét.

A Gallia lakóinak gondolatait most két kérdés foglalkoztatta: 1. Csillagzatuk vajon olyan pályán halad-e, mely valamikor ismét közel viszi őket a fény forrásához, vagyis ellipszis alakú pályán keringenek-e? 2. Ha ez a pálya valóban ellipszist ír le, vajon a Gallia, miután pályájának a Naptól legtávolabb eső pontján áthaladt, mennyi idő múlva kerül ismét a Nap közelségébe?

A Gallia lakói azonban, minthogy semmi segédeszköz nem állt rendelkezésükre, e két létfontosságú kérdésre semmiképpen sem tudtak választ találni.

Egyelőre tehát csak a már meglevőre számíthattak, vagyis arra, ami a Dobryna raktáraiban volt: két hónapra elegendő cukor, bor, pálinka, konzervek, mert Timasef gróf mindezt átengedte a közösségnek; továbbá a Hanza rakományára, amit Hakhabut mester, akár tetszik neki, akár nem, kénytelen lesz átengedni valamennyiük használatára; s végül a sziget termékeire meg az állatállományra, amely, ha megfelelő gonddal kezelik, hosszú évekre biztosíthatja a Gurbi-sziget lakóinak ellátását.

Servadac kapitány, Timasef gróf, Prokop hadnagy és Ben-Zuf a tenger felé vezető útjukban ezekről a fontos kérdésekről beszélgettek. Bevezetőül Timasef gróf így szólt:

- Kapitány úr, önt, mint a sziget főkormányzóját mutatták be ezeknek a derék embereknek, s úgy vélem, helyes volna, ha meg is tartaná ezt a rangot. Ön francia, s mi itt egy francia gyarmat megmaradt földjén vagyunk, s minthogy minden emberi közösségnek szüksége van vezetőre, én és az embereim elismerjük önt e kis közösség vezetőjeként.

- Rendben van, gróf úr - válaszolt Servadac kapitány habozás nélkül -, elfogadom ezt a rangot és a vele járó felelősséget. Egyébként úgy gondolom, zavartalan egyetértésben fogunk élni, s mindegyikünk megteszi a magáét a közös boldogulás érdekében. Szavamra mondom, azt hiszem, már túl vagyunk a nehezén, s ami ezután jön, azzal majd csak megbirkózunk!

Hector Servadac e szavak után kezet nyújtott Timasef grófnak, a gróf keményen megszorította a feléje nyújtott kezet. Ez volt az első kézfogás a két férfi között, mióta - még a régi világban - szemben álltak egymással. Hajdani vetélkedésükre egyébként soha még csak célzást sem tettek.

- Mindenekelőtt el kell döntenünk - folytatta a kapitány -, vajon a maga nyers valóságában ismertessük-e a helyzetet a derék spanyolokkal.

- No, ez aztán nem volna okos dolog, kapitány uram! kiáltotta hevesen Ben-Zuf. - Ezek az emberek úgysem nagyon törik magukat a munkával, és ha megtudják, hogy voltaképpen mi történt, hát nekikeserednek, és majd nem lehet őket rábírni a dologra.

- Különben is nagyon tudatlanok - szólt Prokop hadnagy -, és attól félek, semmit sem értenének a magyarázatból, merthogy semmit sem értenek a kozmográfiához.

- Úgy van, és ha megértenék, akkor is vajmi keveset törődnének vele! A spanyolok nagyjából olyanok, mint a keleti népek: fatalisták, és fejet hajtanak a sors előtt. Csak hadd pengessék a gitárt, hadd csattogtassák a kasztanyettát, hadd járják a fandangót, a többit rábízzák a sorsra. Ön, Timasef gróf, hogyan vélekedik erről?

- Azt gondolom, jobb ha közöljük velük a teljes igazságot, mint ahogyan közöltük a Dobryna legénységével is.

- Ez az én véleményem is - mondta Servadac kapitány. - Szerintem nem szabad titkolni a helyzetet azok előtt, akiknek osztozniuk kell a veszélyekben. Akármilyen tudatlanok legyenek is ezek a spanyolok, a fizikai világrendben beállott egyik-másik változást, mint például a nappalok megrövidülését, a Nap járásának a megváltozását, a nehézségi erő csökkenését nyilván ők is megfigyelték. Mondjuk hát meg nekik, hogy egy új csillagzaton keringünk, elszakadva a Földtől, melyből nagyjából csak ez a sziget maradt.

- Jó, szóval megmondunk nekik mindent, nem titkolódzunk! - szögezte le Ben-Zuf. - Hanem szeretném ám látni, milyen képet vág Hakhabut mester, ha megtudja, hogy néhány száz millió mérföldre keringünk a földgolyóbistól, ahol pedig a magafajta vén uzsorás alighanem sok adóst hagyott!

Hakhabut vagy ötvenlépésnyivel mögöttük settenkedett, és a beszélgetésből nem hallott semmit. Meggörnyedve lépdelt, közben hol siránkozott, hol átkozódott, a különböző isteneket hívta segítségül a gonosz világ ellen, mely őt ki akarja forgatni földi javaiból.

Ő is észrevette a természeti világban végbemenő új jelenségeket, s többször beszélgetett erről Ben-Zuffal, akinek minden módon igyekezett volna kedvében járni. Ben-Zuf azonban nem állhatta a képmutató uzsorást, és csak tréfákkal felelt az öreg kérdéseire. Olyanokat mondogatott neki, hogy a magafajta Harpagon csak nyerhet ebben az új világban, mert ahelyett, hogy száz évig élne, mint a magukra valamit is adó uzsorások általában, ő legalább kétszáz évig fog élni anélkül, hogy erezné az évek súlyát, mert hiszen ebben az új világban csökkent mindennek a súlya. Még azt is mondta, hogy az öreg nyilván nem sokat törődik a Hold eltűnésével, mert arra talán mégsem folyósított kölcsönt! Mikor aztán Hakhabut mester mindenáron komoly választ akart tőle kicsikarni, nagy komolyan így szólt:

- Várd meg a főkormányzó urat, az majd tud neked mindenre válaszolni! Az ám aztán a tudós ember! Majd ő szépen elmagyaráz mindent.

- És segít nekem megvédeni az áruimat?

- De segít ám! Még el is szedi tőled, nehogy valaki elrabolja!

Az öreg uzsorás ilyen vigasztalónak éppen nem mondható biztatások közepeit várta a főkormányzó megérkezését.

Hector Servadac és a barátai közben a partnak ahhoz a részéhez értek, ahol a Hanza horgonyzott. A hajót csak úgy ahogy védte néhány szikla, s ha erősebb nyugati szél támadna, hamarosan a parthoz csapná a könnyű tartant, s ott darabokra zúzódna. Nem szabad itt hagyniuk az öreg kalmár hajóját; az lesz a legokosabb, ha a Dobryna mellé állnak vele, s ott horgonyozzák le.

Hakhabut mester a hajója láttán megint siránkozni, átkozódni kezdett, Servadac kapitánynak kellett ráripakodnia, hogy végre elhallgasson. Aztán Timasef grófot és Ben-Zufot a parton hagyva, Prokop hadnagy társaságában csónakba ült, a Hanzához eveztek, hogy közelebbről vegyék szemügyre a hajót.

A tartán tökéletesen jó állapotban volt, így rakománya nyilván semmi károsodást nem szenvedett, s erről könnyen meg is győződhettek. A Hanza rakodótere tele volt cukorral, ládaszám állt ott a tea, zsákszám a kávé, hatalmas göngyölegekben a dohány, különböző méretű hordókban a pálinka, a bor, a szárított hal, végszám a szövet, a gyapjú, megszámlálhatatlanul sok gyapjúruha, minden méretű lábbeli és sapka, különböző szerszámok és háztartási eszközök, porcelán meg agyagedények, töméntelen papírféleség, tinta, gyufa, só, bors és egyéb fűszerek, hollandiai sajtok, mindez vagy százezer frank értékben. A tartán ugyanis néhány nappal a katasztrófa előtt rakodott meg Marseille-ban azzal, hogy megáll mindenütt, ahol nagy haszonnal, csengő aranyért cserélheti be áruját.

- Számunkra valóságos aranybánya ennek a hajónak a rakománya! - jelentette ki Servadac kapitány.

- Amennyiben a tulajdonos megengedi, hogy szabadon rendelkezzünk felette - jegyezte meg Prokop hadnagy.

- Ugyan, hadnagy úr, hát mi mást tehetne Hakhabut mester? Mikor majd megtudja, hogy nincsenek se marokkóiak, se arabok, se franciák, akiket kiuzsorázhatna, nyilván átengedi nekünk az áruit!

- Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy pénzt akar értük.

- Hát akkor majd megfizetjük, hadnagy úr, váltókat adunk neki, amit majd az öreg földgolyón beválthat, ha tud!

- És arról se feledkezzünk meg - folytatta Prokop hadnagy -, hogy önnek jogában áll elkobozni ezeket az árukat...

- Nem, hadnagy úr, éppen azért, mert Hakhabut mester német, én nem akarok vele szemben német módszerekkel élni. És higgye el, ő jobban ránk van utalva, mint mi őreá. Mikor majd megtudja, hogy új földtekén él, és nincs reménye arra, hogy visszakerüljön a régire, ő se fogja olyan nagyra becsülni a portékáját.

- Most mindenesetre az a legfontosabb, hogy a hajót biztonságba helyezzük, mert itt az első nagyobb szél tönkreteszi, azonkívül a jég nyomását sem bírná ki, pedig számolnunk kell azzal, hogy a tenger hamarosan befagy.

- Rendben van, hadnagy úr, vigye a hajót a Sélif kikötőbe, ha jónak látja.

- Már holnap odaviszem, mert az idő sürget bennünket - mondta a hadnagy.

Miután számba vették, hogy mi minden van a Hanza rakodóterében, Servadac kapitány és Prokop hadnagy ismét csónakba szállt. Abban állapodtak meg, hogy a sziget lakóit összehívják a gurbi elé, menet közben szólnak a spanyoloknak, hogy ők is jöjjenek oda. Hakhabut mester máris indult, de még egy utolsó féltő pillantást vetett a hajója felé.

Egy órával később a sziget huszonkét lakója az őrállás nagytermében volt. Pablo, a kis spanyol itt találkozott először Ninával, és a kislány nagyon boldog volt, hogy hasonló korú pajtása is akad a szigeten.

Servadac kapitány rögtönzött szónoklatban ismertette a spanyolokkal és Hakhabut mesterrel, hogy milyen súlyos helyzetbe kerültek, hozzátéve, hogy számít valamennyiük becsületes munkájára, kitartására és arra, hogy valamennyien belátják, hogy a közösség érdekeiért kell dolgozniuk.

A spanyolok nyugodtan végighallgatták a kapitányt, de nem válaszoltak a szavaira, mert nem tudták, hogy mit várnak tőlük. Negrete volt az egyetlen, aki kérdéssel fordult a kapitányhoz:

- Főkormányzó úr, én meg a társaim, mielőtt bármit is ígérnénk, szeretnénk tudni, hogy ön mikor szándékszik bennünket visszavinni Spanyolországba?

- Haza ne vigye őket, főkormányzó úr! Haza ne vigye őket, míg nekem meg nem fizetik az adósságukat! - kiáltott közbe az uzsorás. - Ezek a csirkefogók azt ígérték, hogy fejenként húsz reált fizetnek nekem, ha a Hanzán utazhatnak. Tízen vannak, tehát kétszáz reállal tartoznak nekem, és erre tanúm...

- Elhallgass, Harpagon! - ripakodott rá Ben-Zuf.

- Meg fogja kapni a pénzét! - nyugtatta Servadac kapitány.

- Az úgy lesz rendjén - jelentette ki az uzsorás. - Mindenkinek adassék meg a magáé, és ha az orosz uraság két-három matrózát kölcsönadná nekem, és ha a matrózok elvinnék a hajómat Algírba, én is megfizetném őket, persze abban a reményben, hogy nem kérnek sokat!

- Algírba! - álmélkodott Ben-Zuf. - Hát nem érted, te szerencsétlen, hogy...

- Hagyd, Ben-Zuf! - szólt rá Servadac kapitány. - Majd én megmagyarázok mindent, ami még nem világos előttük! - aztán spanyolul folytatta; - Ide hallgassatok, barátaim! Valami, egyelőre számomra is érthetetlen ok miatt elszakadtunk Spanyolországtól, Olaszországtól, Franciaországtól, egyszóval elszakadtunk egész Európától! A többi szárazföldből mindössze ez a sziget maradt, mely most hajlékot ad nekünk. Nem a Földön vagyunk, hanem valószínűleg a földgolyó egy kiszakadt darabján keringünk a világűrben, és korántsem lehetünk biztosak abban, hogy viszontlátjuk a régi világot!

Vajon megértették-e a spanyolok Servadac kapitány magyarázatát? Negrete mindenesetre kérte, hogy a kapitány ismételje meg a szavait.

Hector Servadac mindent elkövetett, hogy a tudatlan emberekkel megértesse, voltaképpen miről is van szó. Negrete ezután beszélgetett a társaival, hosszan magyarázott nekik, és úgy látszott, hogy miután megértették, miről van szó, akkor sem ijedtek meg nagyon.

Hakhabut mester Servadac kapitány magyarázata után nem szólt egy árva szót sem, de úgy összeszorította az ajkát, mint akinek mosolyogni volna kedve.

Hector Servadac megkérdezte tőle, hogy a hallottak után vajon még mindig szeretne-e hajójával nekivágni a tengernek, hogy eljusson Algír kikötőjébe, aminek nyoma sem maradt.

Hakhabut mester most már nyíltan mosolygott, de ügyelt, hogy a spanyolok ne lássák meg a mosolygását; majd Timasef grófhoz fordult és oroszul kezdett beszélni, hogy csak a gróf meg az emberei értsék:

- Mindebből egy kukk sem igaz. A főkormányzó úr tréfás kedvében van.

Timasef gróf dühösen hátat fordított a vén madárijesztőnek, mire Hakhabut franciául szólt Servadac kapitányhoz:

- Ez a gyermekmese megteszi a spanyoloknak, ők elhiszik! De biz én ennél már okosabb vagyok! - Aztán a kis Ninához settenkedett, hozzá meg olaszul szólt: - Ugye, kicsikém, nem igaz ebből egy árva szó sem?!

Aztán vállvonogatva távozott az őrállás épületéből.

- Hát ez a vén gazfickó minden nyelven tud? - álmélkodott Ben-Zuf.

- De tud ám! - mosolygott Servadac kapitány. - Csak hát akár franciául, akár oroszul, akár spanyolul, olaszul vagy németül szóljon, mindig a pénz imádata beszél belőle!

Március 6-án Servadac kapitány anélkül, hogy sokat törődött volna azzal, hogy mit hisz és mit nem hisz Hakhabut mester, parancsot adott, hogy a Hanzát vigyék a Sélif kikötőbe. Az öreg uzsorás egyébként nem tiltakozott, tudta, hogy neki meg a portékájának akarnak jót ezzel a helyváltoztatással. Titokban abban reménykedett, hogy magához tudja édesgetni a Dobryna két-három matrózát, és az ő segítségükkel majd eljut Algír kikötőjébe vagy a partvidék egy másik, kikötésre alkalmas helyére.

Nyomban megkezdték a téli hónapokra való felkészülést is, és a jól megtermett, izmos spanyolok könnyen és jókedvűen dolgoztak az oroszokkal együtt. Először is azon szorgoskodtak, hogy az őrállás épületét alkalmas lakóhellyé alakítsák, mert úgy tervezték, hogy egyelőre itt húzzák meg magukat a spanyolok, az oroszok a Dobrynán tanyáznak, Hakhabut mester pedig a Hanzán marad.

A hajók és a kőház azonban csak ideiglenes lakóhely lehet. Még mielőtt beköszöntene a tél, és a szigetet megdermesztené a csillagok közötti térségek iszonyatos hidege, olyan hajlékra kell találniuk, amely meleg akkor is, ha nem fűtik, hiszen fűtőanyaguk alig van.

Elhatározták tehát, hogy barlangokat vájnak a földbe, a barlangokban talán a legnagyobb hidegben is elviselhető lesz a hőmérséklet, hiszen a Gallia földjét nyilván hamarosan jégpáncél fogja borítani, a jég pedig rossz hővezető. A sziget lakói tehát barlanglakókká válnak a legkegyetlenebb hidegek idejére. Servadac kapitány és a társai azzal vigasztalták magukat, hogy ők viszonylag még mindig jobb helyzetben vannak, mint például a sarkkutatók, akiknek a szó szoros értelmében a jég hátán kell élniük, nem tudnak földbe vájt barlangba bújni a hideg elől, fából és hóból kell építeniük hajlékot a jégen, és sokat szenvednek a kegyetlen hidegtől. A Gallia lakói akár néhány száz lábnyi mélységben is áshatnak, és olyan barlangot képezhetnek ki a talajban, mely biztos menedéket nyújt a vad hidegek ellen.

Nyomban munkához láttak. Ásókat, csákányokat, lapátokat bőségesen találtak az őrállás épületében, és a spanyolok meg az oroszok Ben-Zuffal az élükön, nyomban szerszámot ragadtak, hogy megkezdjék az ásást.

Nyolclábnyi mélységben ástak, mikor a szerszámok roppant kemény rétegbe ütköztek, s valamennyien kénytelenek voltak abbahagyni a munkát.

Hector Servadac és Timasef gróf a kemény rétegben ráismert arra az ismeretlen fémes anyagra, mely a Galliai-tenger partfalát és a tengerfenéket is alkotja. Nyilvánvaló, hogy a Gallia mély rétegei is ebből az anyagból vannak, így pedig nem áshatnak tovább. Robbantaniuk kellene, ám a közönséges lőpor nem bír ezzel a gránitnál is szilárdabb anyaggal, aminek a robbantásához dinamit kellene.

- Ördög és pokol! - türelmetlenkedett Servadac kapitány. - Sehogy sem értem, hogy a vén földgolyóbis egy része olyan anyagból volt, amit még sohasem láttunk, amiről még csak nem is hallottunk!

- Valóban teljesen megmagyarázhatatlan ez az egész - mondta Timasef gróf -, csak annyi bizonyos, hogy ha a kegyetlen hidegek elől nem tudunk földbe vájt barlangba menekülni, hamarosan mindnyájan itt pusztulunk.

Ha ugyanis a titokzatos tudós üzenetében írt számoknak hinni lehet, a Gallia egyre jobban távolodik a Naptól, most mintegy százmillió mérföldre van tőle, tehát máris háromszor olyan messze, mint amilyen messze a Föld kerülhet tőle. Rendkívül kevés meleg és fény fog tehát eljutni a Galliára; s ki tudja, milyen hosszú időn át lesz ez így. A sziklák között máris jég képződött a kis Nina nagy ámulatára, és hamarosan befagy az egész tenger. Mínusz hatvan fokra számíthatnak, s ha a hideg ellen nem tudnak kellőképpen védekezni, valóban valamennyien hamarosan elpusztulnak. Igaz, a hőmérő általában még csak mínusz hat fokot jelzett, az őrállás épületében fölállított kályha azonban valósággal falta a tűzifát anélkül, hogy a falak között egyszer is jó meleg lett volna. Szóba sem jöhetett tehát, hogy a kályhára, a fűtésre számítsanak, mindenképpen olyan hajlékra kell találniuk, ami fűtés nélkül is elég meleg.

Arra sem számíthattak, hogy a Dobryna vagy a Hanza téli menedéket nyújthat; egyébként is ki tudja, mi történik a két hajóval az iszonyatos hidegben, mikor a jégtáblák szorításába kerülnek.

Ha Servadac kapitány és Timasef gróf olyan ember, aki könnyen csügged, úgy most több okot is találtak volna a csüggedésre. Mert mitévők legyenek, miután látniuk kellett, hogy a kemény talajréteggel semmiképpen sem tudnak megbirkózni?

Pedig az idő sürgette őket. A napkorongot, ahogy távolodtak tőle, egyre kisebbnek és kisebbnek látták. Mikor delelőre ért, függőleges sugarai még némi meleget árasztottak a Galliára, éjszakánként azonban egyre erősebben érezték a hideget. Servadac kapitány és Timasef gróf lóháton járta be a szigetet, hogy valami lakható zugot keressen. A két ló, mintha csak szárnya nőtt volna, úgy repült át az akadályokon. De hiába. A sziget különböző pontjain végeztek próbafúrásokat, a felszín alatt néhány lábnyival mindig ebbe az ismeretlen anyagú, gránitkemény rétegbe ütköztek. Le kellett tehát mondaniuk a tervről, hogy föld alatti barlangba menekülnek a várható iszonyatos hideg elől.

Elhatározták hát, hogy barlang híján a Gallia lakói az őrállás kőépületében rendezkednek be télire. Nekifogtak fát gyűjteni, összeszedtek minden zöld, korhadt és száraz fát, amit csak találtak, kivágták az élőfákat is, nem tehettek egyebet. És közben tudták, hogy még így sem lesz elegendő tüzelőjük. Servadac kapitány nyugtalanul járkált föl-alá, s egyre ezt hajtogatta:

- Valami jó ötlet kellene, valami jó ötlet! Mondd, Ben-Zuf, nem jut valami okos az eszedbe?

Aztán mégiscsak a természet sietett a Gallia lakóinak a segítségére.

Március 12-én Prokop hadnagy és Servadac kapitány bejárta a sziget délnyugati csúcsát, s közben azokról az iszonyatos veszélyekről beszéltek, melyekkel a jövő fenyegeti őket. Beszélgetésük meglehetősen élénk volt, mert a véleményük nem egyezett meg abban, hogy miként kellene, miként lehetne elejét venni ezeknek a veszélyeknek. Egyikük makacsul azt hajtogatta, hogy tovább kell keresniük a megtalálhatatlan téli menedéket; a másik meg azon törte a fejét, hogyan tudnának kitalálni valami olyan fűtési lehetőséget, mely a legkeményebb napokban is elviselhetővé tenné a kőépület hőmérsékletét. Egymást követték az érvek és az ellenérvek, mikor Prokop hadnagy hirtelen megtorpant, kezét ellenzőként szeméhez emelte, s így nézett merőn, fürkészve dél felé.

- Nem! Nem tévedek! - kiáltotta. - Fényt látok dél felől!

- Fényt?

- Igen, nézzen csak dél felé! Arra!

Servadac kapitány megpillantotta a fénylő pontot, mely a déli látóhatáron csillogott, s ahogy az égbolt sötétedett, az egyre élesebben világított.

- Hajó volna? - töprengett Servadac kapitány.

- Ha hajó, akkor lángokban áll, mert jelzőfény nem világíthat ilyen messzire, és semmiképpen sem lehetne ennyire magasan!

- És ráadásul nem is mozdul ez a fény - folytatta a kapitány -, sőt mintha már vissza is verődnék az alkonyi ködben.

Még egy ideig merőn bámulták a fényt, aztán a kapitány fölkiáltott:

- De hiszen a vulkánt látjuk! A vulkánt, mely előtt visszatérőben elhaladt a Dobryna! - Majd mint akit sugallat szállt meg, folytatta: - Prokop hadnagy! Ott van az a téli szállás, amit olyan nekikeseredetten kutattunk. Ott van az a hely, ahol a természet gondoskodik a fűtésről! Igen! A hegy oldalán leömlő izzó lávát nagyszerűen tudjuk hasznosítani! Lám, hadnagy úr, a jó szerencse csak nem hagyott el bennünket! Gyerünk! Siessünk, holnap már ott lehetünk azon a parton, s ha kell, a Gallia gyomrába hatolunk, hogy melegre leljünk, hogy megmeneküljünk a pusztulástól.

Mialatt Servadac kapitány lelkesen magyarázott, Prokop hadnagy emlékeit igyekezett fölidézni. Ő is biztosnak tartotta, hogy a vulkán ott van, ahonnan most a fényt látták. Emlékezett arra, hogy a Dobrynának egészen a hajdani Orán szélességi fokáig kellett fölhajóznia, mert útját állta a tengerbe hosszan benyúló földnyelv. Arra is emlékezett, hogy ennek a végében sziklás hegy emelkedett, melynek a csúcsa felett vastag füst lebegett. Nyilván ennek a tűzhányónak a lángjai vagy a hegyoldalon lecsorgó izzó láva világít most a látóhatáron, s ennek fénye verődik vissza a felhőkről.

- Igaza van, kapitány úr! Ez bizony a vulkán fénye, s már holnap induljunk oda!

Hector Servadac és Prokop hadnagy sietve visszatért a gurbihoz, és ott először Timasef grófnak mondták el tervüket, hogy föl akarják deríteni a tűzhányó környékét.

- A Dobryna a rendelkezésükre áll - mondta a gróf -, és természetesen én is magukkal megyek.

- Szerintem a Dobryna itt maradhat a kikötőben - jegyezte meg Prokop hadnagy. - Legföljebb nyolcmérföldes utat kell megtennünk, ehhez elég lesz a gőzmotoros csónak is!

- Ahogy jónak látod, Prokop fiam.

A Dobrynához ugyanis, mint a legtöbb luxusjachthoz, egy nagyon gyors járású gőzmotoros csónak is tartozott, s Prokop hadnagy, miután nem tudhatták, milyen parton kell kikötniük, jobbnak látta, ha nem a hajóval, hanem a könnyű csónakkal mennek; az a legkisebb öbölbe is be tud hatolni.

Másnap, március 11-én, a Dobrynán még megmaradt vagy tíztonnányi szén egy részét a csónakba rakták, majd a gróf, a kapitány és a hadnagy, Ben-Zuf nagy meglepetésére, nekivágott a tengernek. Ben-Zuf ugyanis mit sem tudott a földerítő út tervéről. Servadac kapitány egyelőre nem közölt vele semmit, a derék legénynek amúgy is a szigeten kellett maradnia, hogy távollétében valaki helyettesítse a főkormányzót.

Három óra sem telt belé, s a gyors csónak megtette azt a harminc kilométeres utat, mely a szigetet elválasztotta a tűzhányó hegyfoktól. A tűzhányó csúcsa lángokban állt, nyilván nagyon erős működésben volt. A Galliának a Földről magával hozott oxigénje tehát gyorsan elegyedett a tűzhányó gyomrában levő égő anyagokkal, vagy ami még valószínűbbnek látszott, ez a tűzhányó, akárcsak a Földön levők, saját oxigénforrásaiból táplálkozott.

A gőzbárka a part mentén siklott, hogy megfelelő kikötőhelyet keressen. Félórás kutatás után végre találtak egy félkörben sziklákkal védett kis öblöt, melyben később majd biztonságosan lehorgonyozhatják a Dobrynát és a Hanzát is.

Kikötöttek a csónakkal, és a földerítők partra szálltak. A vulkánból ömlő láva a kikötőhelyükkel szemben levő lejtőről zúdult a tengerbe. Servadac kapitány és társai nagy örömmel észlelték, hogy a hőmérséklet itt mennyivel kellemesebb, mint a Gurbi-szigeten. Talán valóra válnak a kapitány reményei! A roppant sziklák között talán találnak megfelelő barlangot, melyben a Gallia lakói menedéket lelnek a fagyhalál elől. Bejárták az egész sziklahegységet, megmászták a legmeredekebb lejtőket, könnyedén ugráltak egyik szikláról a másikra, s lábuk mindig ugyanazt a nyolcszögletű prizmákból álló fémes anyagot tapodta; az új csillagzatnak nyilván ez az egyedüli ásványa.

Kutatásuk nem maradt eredménytelen. Egy nagy sziklafal mögött, melynek csúcsa piramisként nyúlt az égbolt felé, keskeny folyosó, pontosabban csőszerű sötét nyílás vezetett a hegy gyomrába. Átbújtak a nyíláson, mely mintegy húszméternyire volt a tenger színe felett.

Servadac kapitány és két társa vaksötétben kúsztak előre, az alagút falát tapogatva, s lábukkal próbálgatva a talajt. Az egyre erősödő zúgásból tudták, hogy a központi tűz már nem lehet messze tőlük. Egyelőre csak attól féltek, hogy előbb-utóbb áthághatatlan fal zárja el előttük az utat.

Servadac kapitány törhetetlen bizakodása átragadt Timasef grófra és Prokop hadnagyra is.

- Gyerünk! Gyerünk! - hajtogatta. - Kivételes körülmények között kivételes módszerekhez kell folyamodni. A tűz begyújtva, a kandalló nincs messze. A természet bőkezűen szállítja a tüzelőanyagot. Ördög és pokol, mi aztán olcsón fogunk melegedni!

Mintegy tizenöt fokos lehetett a folyosó hőmérséklete, és a felfedezők szinte tüzesnek érezték a folyosó falát, mikor a kezükkel hozzáértek. A hegy sziklái alighanem erősen fémtartalmúak lehettek, mert kitűnő hővezetőnek látszottak.

- Látják, uraim - mondogatta Hector Servadac -, ez ám az igazi központi fűtés!

Végre erős fény világított a sötét folyosóba, s a fölfedezők kitűnően megvilágított, tágas barlangot pillantottak meg. A barlangban meleg volt, de nem elviselhetetlenül.

Hogy mitől volt ilyen meleg és ilyen fényes ez a barlang? Egyszerűen azért, mert a tengerre nyíló szája előtt fényesen izzó lávafolyam zuhogott, lángoló tüzes Niagaraként a mélységbe.

- Hej; szerencse istenasszonya, mi aztán kevesebbel is beértük volna! - kiáltott föl Servadac kapitány.

A Gallia lakói valóban pompás, nagyszerűen fűtött, nagyszerűen világított lakhelyre találtak e barlangban. És nemcsak Hector Servadac "alattvalóinak" - mint Ben-Zuf oly szívesen mondogatta - lesz kényelmes szállása, elfér ott a kapitány két lova is, azonkívül sok háziállatnak nyújthatnak menedéket a hideg elől, a tél elmúltáig, ha ugyan valaha is vége lesz ennek a télnek!

A hatalmas barlang - s ezt hamarosan földerítették - voltaképpen nem volt más, mint a hegy gyomrában szétágazó folyosók találkozási pontja. A vastag boltív alatt, a kellemes melegben védve lesznek a sarki klíma minden viszontagsága ellen; s bármennyire csökkenjen is a hőmérséklet, a Gallia lakói nem szenvednek tőle, legalábbis mindaddig nem, amíg a vulkán működik. Mint azonban Timasef gróf megjegyezte, miközben a Dobrynával bejárták a tengerpartot, egyetlen tűzhányót sem láttak, és ha a Gallia gyomrából csak ezen az egyetlen kráteren át csaphat ki a tűz, úgy a lávaömlés akár évszázadokon át tarthat.

Egyetlen napot, de még egyetlen órát sem szabad elvesztegetniük; amíg a Dobryna szabad vizeken járhat, addig kell gyorsan elköltözködniük a Gurbi-szigetről, addig kell ideszállítaniuk az embereket és az állatokat, az ennivaló- és takarmánykészleteket. A nagy hidegek beállta előtt be kell rendezkedniük a Melegföldön - ugyanis ezt a nagyon találó nevet adták a vulkanikus hegyfok gyomrában berendezendő új otthonuknak.

A gőzbárka még aznap visszatért a Gurbi-szigetre, és másnap megkezdődött a költözködés.

Nagyon hosszú télre s a nagyon hosszú tél minden megpróbáltatására fel kell készülniük. Igen, nagyon hosszú és talán véget sem érő lesz a tél. Még csak sejtelmük sem lehetett arról, hogy a Gallia mikor szabadul meg jégpáncéljától, hiszen nem tudhatják biztosan, hogy a Gallia vajon ellipszis alakú pályán mozog-e, s így valaha is ismét napközelbe kerül-e. Servadac kapitány a Gurbi-szigeten maradt társaiknak elmondta a barlang szerencsés fölfedezésének történetét. A Melegföld elnevezést nagy ujjongással fogadták a spanyolok és a kis Nina is.

A következő három napon háromszor tette meg az utat a Dobryna. Először a gabonaféléket és a takarmánykészletet szállították el, mindezt a raktárnak szánt barlangnyílásokban halmozták föl; majd március 15-én az istállónak kinevezett sziklanyílásokban helyezték el a háziállatokat, a szarvasmarhákat, juhokat, és disznókat, összesen mintegy ötven olyan állatot, amit tovább akartak tenyészteni. A többieket, melyek a hidegben úgyis hamarosan elpusztulnak, levágták, és a húst raktározták el, hiszen nem kellett attól félniük, hogy megromlik, ehhez már túl hideg volt. A Gallia lakói tehát rendkívül nagy élelmiszerkészletet halmoztak fel, nem kell tartaniuk az éhség rémétől.

Az ivóvíz kérdése semmi nyugtalanságot nem okozhatott, télen-nyáron bőségesen szerezhetnek vizet az édesvizű patakokból, sőt télen még a befagyott tengerből is.

Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy közben a Melegföld berendezésével, kényelmesebbé tételével foglalkozott. Kutatásaik során újabb sziklavájatokat fedeztek föl, valóban olyan volt ez a hegy, mint egy kas, tele sejtekkel, és a méhek - vagyis a Gallia lakói - könnyen találhattak benne meglehetősen kényelmes lakóhelyet. Az emberek számára szánt lakhelyet el is nevezték az olasz lányka tiszteletére Nina-kaptárnak.

Miután átköltözködtek a Melegföldre, első gondjuk az volt, hogy a természet által ingyen nyújtott vulkanikus anyagot a lehető legjobban hasznosítsák mindennapi szükségleteik kielégítésére. A sziklába új levezető csatornákat vágtak, és az izzó lávát oda vezették, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Az e célra alkalmas sziklaüregben berendezett konyhát is a lávával fűtötték, és Mochel, a Dobryna hajószakácsa hamarosan beletanult ennek az új tüzelőanyaggal fűtött kemencének a használatába.

- Ez aztán a haladás! - jelentette ki elégedetten Ben-Zuf. - Egy egész vulkán fűti a házunkat, és még csak egy fillérünkbe se kerül!

A központi barlangot, melyben a sziklafolyosók találkoztak, közös lakóteremnek szánták, és a gurbiból meg a Dobrynáról hozott bútorokkal rendezték be. A Dobryna vitorláit is magukkal hozták azzal, hogy ki tudja, mire lesz még jó. A hajókönyvtárat, melyben bőségesen akadt francia és orosz nyelvű könyv, természetesen a nagyteremben helyezték el. Asztal, lámpák és székek egészítették ki a nagyterem berendezését, falait pedig a Dobryna hajótérképei díszítették.

A központi barlang tengerre nyíló száját elzáró lávafüggöny világította és fűtötte is a barlangot. A láva itt egy rendkívül mélynek tűnő sziklamedencébe zuhogott, mely nem volt összeköttetésben a tengerrel. A mély medencében levő víz nyilván akkor sem fog befagyni, mikor jégpáncél borítja már az egész, Galliai-tengert. A közös teremből balra nyíló üreg lett Servadac kapitány és Timasef gróf külön szobája, Prokop hadnagy és Ben-Zuf a jobbról nyíló üregbe költözködött, emellett nyílt egy apró kis barlang, itt Nina lelt nagyszerű szobácskára. Az orosz matrózok és a spanyol parasztok a nagyteremből nyíló egyik folyosón állították föl fekhelyeiket, így rendezkedett be hát a kis kolónia a Nina-kaptárban.

És vajon mi történt Hakhabut mesterrel, míg a többiek lázas igyekezettel dolgoztak új lakhelyük berendezésén? A vén uzsorás nem volt hajlandó elmozdulni a hajóról, fösvényen őrizte a portékáját. Hiába kérlelték a többiek, hiába magyarázták neki, hogy milyen veszélyek leselkednek rá, ha nem tart velük; Hakhabut mester nem hallgatott a jó szóra. Tartánja fedélzetéről leste, hátha mégis föltűnik a látóhatáron egy hajó. Különben persze senki sem bánta, hogy a mogorva madárijesztő nincs köztük a Nina-kaptárban, főként miután kijelentette, hogy portékáiból csak jó pénzért hajlandó bármit is adni. Servadac kapitány megtiltotta, hogy a Gallia lakói bármit elvegyenek vagy megvásároljanak a szőrösszívű uzsorástól; a vén csökönyös majd tanul a maga kárán - mondta a kapitány.

Hakhabut mester azonban egyelőre egy szót sem hitt el abból, amit Servadac kapitánytól hallott. Szent meggyőződése volt, hogy még mindig a régi földgolyón van, amelynek egy része ugyan megváltozott valami kataklizma következtében, ő azonban előbb vagy utóbb mégiscsak el tud indulni a Gurbi-szigetről, hogy továbbra is a Földközi-tenger partját járja mozgó boltjával, a Hanzával. Bizalmatlan volt az egész világgal szemben, s most azt képzelte, hogy a többiek valami összeesküvést szőnek ellene, hogy kiforgathassák a javaiból. Szerinte az összeesküvés egy része volt az a "mese" is, hogy a földgolyó egy darabja leszakadván, új csillagzatként kering a világűrben; s eltökélte, hogy őt semmiféle mesével sem fogják elámítani, s még buzgóbban őrködött a portékája felett, még buzgóbban leste, vajon nem közeleg-e hajó vagy akár csempészbárka, mely csengő arannyal fizetne a Hanzán fölhalmozott árukért.

Hakhabut mester figyelmét persze nem kerülte el a többiek buzgó készülődése a télre. Szokásához híven először kétségbe vonta, hogy a Gallia lakói valóban el akarnak költözködni a szigetről, de mikor látta, hogy a Dobryna sorra elszállítja az élelmiszerkészleteket, az állatokat, a berendezési tárgyakat, akkor végül is kénytelen volt elhinni, hogy magára marad a Gurbi-szigeten.

De milyen sorsra jut ő, ha igaznak bizonyul mindaz, amit eddig ámításnak vélt? Hát lehetséges, hogy hajója nem a Földközi-tengeren, hanem egy új tengeren horgonyoz? Lehetséges, hogy többé nem láthatja viszont szülőföldjét, Németországot? Lehetséges, hogy nem kalmárkodhat többé Tunisz és Tripolisz könnyen hivő lakói között? De hiszen ez a csődöt jelentené!

Ekkoriban már gyakrabban odahagyta a hajóját, az orosz matrózokkal meg a spanyolokkal próbált barátkozni, de azok csúfolódva hátat fordítottak neki; mikor meg Ben-Zufnak próbált kedveskedni néhány csipet burnóttal, az visszautasította a kínálást.

- Nem, te vén Zebulon, nem kell nekem egy csipet sem! Tőled tilos elfogadni! Edd föl, idd föl az egész hajódat, tubákozd el az egész rakományt magad, és váljék egészségedre, te Szardanapál! - Ben-Zuf ugyanis kifogyhatatlan volt az ötletekből, ha arról volt szó, hogy új meg új csúfneveket találjon ki Hakhabut mesternek.

Az öreg nem tehetett egyebet, Hector Servadachoz fordult, kérve kérte, ne tegye bolonddá őt, szegény öregembert, mondja meg őszintén, mi a való helyzet.

- Ördög és pokol! - kiáltott türelmetlenül Hector Servadac. - Igaz mindaz, amit már annyiszor elmondtam: elszakadtunk a földgolyótól, távol kerültünk a Naptól, jönnek a kegyetlen hidegek, s ha az élete kedves, azt ajánlom, nyomban induljon a Nina-kaptárba!

- Ó, irgalmas egek! - nyögött fel Hakhabut mester.

- Ha akarja, rendelkezésére bocsátok két-három embert, akik a Hanzával a Melegföld partjára hajóznak, hogy ott az öbölben lehorgonyozzák a tartánt. Hajlandó elindulni?

- Algírba akarok menni! - jelentette ki Hakhabut mester.

- Hányszor mondjam még, hogy Algír nincs többé!

- Ó, irgalmas ég!

- Utoljára kérdezem, akar-e velünk jönni a Melegföldre, ahol a telet töltjük?

- Ó, irgalmas ég! Hiszen akkor odavész a portékám!

- Nem akar? Úgy is jó. A Hanzát, akár tetszik, akár nem, biztos helyre visszük maga nélkül is!

- Nélkülem? Főkormányzó úr!

- Igen, mert nem tűröm, hogy ostoba makacssága miatt elpusztuljon az értékes rakomány anélkül, hogy valakinek is haszna lenne belőle!

- De akkor én tönkremegyek!

- Még biztosabban tönkremegy, ha hagyjuk, hogy a saját feje után menjen! - mondta Hector Servadac. - És most takarodjék a szemem elől!

Hakhabut mester visszatért a hajójára, és ott dünnyögve átkozta a sorsot és a komisz embereket, akikkel a sors összehozta.

Március 20-ára befejeződött minden munka a Gurbi-szigeten. A hőmérő mínusz nyolc fokot jelzett, a víztartályok sorra befagytak. A Gallia lakói el is határozták, hogy másnap reggel valamennyien hajóra szállnak, és a Nina-kaptárba költöznek. Azt is elhatározták, hogy a sziklafalakkal védett öbölbe viszik a Hanzát, akárhogy tiltakozzék is a tulajdonosa. Prokop hadnagy kijelentette, hogy ha a hajó a Sélif kikötőben maradna, a jégtáblák előbb-utóbb összezúznák. A Melegföld védett kikötőjében biztonságban lesz, vagy ha mégis baj érné a hajót, legalább a rakományát meg tudják menteni.

Néhány perccel azután, hogy a Dobryna fölszedte horgonyát, a Hanza is útra készen állt, és akárhogy jajveszékelt, fenyegetőzött a tulajdonosa, a hajóra küldött négy orosz matróz fölhúzta a vitorlákat, és a tartán indult dél felé.

Útközben az öreg Hakhabut egy pillanatra sem fogta be a száját, szüntelenül szidta, átkozta a matrózokat, ezerszer is elmondta, hogy nem kért ő segítséget senkitől, nincs rászorulva senkire; hol siránkozott, hol átkozódott, mikor azonban az öbölbe értek, és látta, hogy hajója meg a portékája biztonságban van, kicsit megnyugodott, s magában így dünnyögött:

- Ingyen! Ezek az ostobák, ezek az esztelenek ingyen hozták ide a hajómat!

A Gurbi-sziget magára maradt, csak néhány kóbor állat járta a síkságot, s a madarak köröztek a jeges levegőben.

Servadac kapitány és a társai ezen a napon ünnepélyesen birtokba vették a Melegföldet. Valamennyien örültek az aránylag kényelmes és főként jó meleg téli szállásnak. Csak Hakhabut mester nem vett részt az általános örömben. Nem is volt hajlandó megnézni a Nina-kaptárt, nem moccant a hajója fedélzetéről.

- Biztosan fél, hogy lakbért kérünk tőle! - nevetett Ben-Zuf. - No, de várjunk csak, a hideg majd kiüldözi a vén rókát a rókalyukból!

A Nina-kaptár lakói este ünnepi vacsorára gyűltek össze a nagyteremben. Több pohárköszöntő is elhangzott a főkormányzó és a "kormányzótanács" tiszteletére. A Dobryna raktárából kikerült jó francia borokkal ünnepelték a Nina-kaptárban töltött első estéjüket, s a derék Ben-Zuf meg a jókedélyű spanyolok szívesen emelgették a poharukat.

A vacsora befejeztével rögtönzött táncmulatság kezdődött, előkerült a spanyolok gitárja és kasztanyettája, rákezdtek egy tüzes fandangóra, és vidáman járták este kilencig.

Végül is valamennyien elfáradtak, a jól fűtött nagyteremben alaposan kimelegedtek, friss levegőre vágytak. A főfolyosón elindultak a tengerpartra, elöl Ben-Zuf ment a spanyolokkal és az oroszokkal; Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy a kis csoport mögött ballagott.

Egyszerre csak hangos kiáltozást, rikkantgatást hallottak a tenger felől. - Meggyorsították lépteiket, s mikor a partra értek, azt látták, hogy valamennyi emberük az égbolt felé fordított arccal hurrázik, bravózik.

- Főkormányzó úr! Főkormányzó úr! - kiáltotta Ben-Zuf, az égre mutatva. - Nézze csak! Ott van a Hold!

Az éjszaka ködéből valóban a Hold bontakozott ki, az éjszaka hűséges vándora először jelent meg a Gallia egén.

A Hold! Ha valóban a Hold ragyog az égbolton, hát miért rejtőzött eddig? És most honnan bújt elő? Eddig egyetlen mellékbolygó sem kísérte a Galliát a Nap körüli pályáján. Vajon a hűtlen Hold most elhagyta volna a Földet, hogy az új égitest szolgálatába álljon?

- Nem! Ez képtelenség - mondta Prokop hadnagy. - A Föld több millió mérföldre van tőlünk, és a Holdnak most is a Föld körül kell keringenie!

- Mit tudhatjuk mi ezt! - jegyezte meg Hector Servadac. - A Hold esetleg a Gallia vonzásterébe került, és a Gallia bolygója lett!

- Akkor már előbb is láttuk volna, nem kellett volna három hónapig várni rá! - mondta Timasef gróf.

- De hiszen csupa furcsa meg képtelen dolog történik körülöttünk!

- Kapitány úr! - szólt közbe Prokop hadnagy. - Teljesen elképzelhetetlen, hogy a Gallia vonzereje olyan nagy legyen, hogy magához ragadhassa a Föld mellékbolygóját!

- Rendben van, hadnagy úr, de honnan tudja, hogy az a fizikai jelenség, amely bennünket kiszakított a földgolyóból, ugyanakkor nem térítette-e le a Holdat is eddigi útjáról! - ellenkezett tovább Servadac kapitány. - Szegény Hold eddig csavargott a naprendszerben, és most egyszerre csak beállt hozzánk mellékbolygónak!

- Nem, kapitány úr, ez semmiképpen sem történhetett így!

- És vajon miért nem, hadnagy úr?

- Azon egyszerű oknál fogva, hogy a Gallia tömege sokkal kisebb a Föld e mellékbolygójának tömegénél, s így legföljebb az történhetett, hogy a Gallia lett az éjszaka égi vándorának a holdja!

- Ez így valóban lehetséges - bólintott Hector Servadac. - Ezek szerint a Gallia a Hold holdja lett, a Hold most új pályán kering, és mi őt kísérjük a világűrben.

- Akarja, hogy ezt a föltevést is megcáfoljam? - kérdezte Prokop hadnagy.

- Dehogy akarom! - nevetett Servadac kapitány. - Hiszen én magam is tudom, hogy ha a Gallia afféle al-mellékbolygó volna, úgy nem kellene neki három teljes hónap, hogy félfordulatot írjon le a Hold körül, a kataklizma óta már többször is láttuk volna a Holdat!

Miközben így beszélgettek, a Gallia mellékbolygója egyre magasabbra emelkedett az égbolton. Szaladtak a messzelátókért, hogy alaposabban megnézhessék, és bizony hamarosan kiderült, hogy nem a földi éjszakák hűséges égi vándorát látják a Gallia égboltján.

A mellékbolygó, noha jóval közelebb volt a Galliához, mint amilyen közel a Hold van a Földhöz, sokkal kisebbnek, legföljebb a Hold tizedrészének látszott. Fénye is gyöngébb volt, nem homályosította el még a kisebb csillagok fényét sem. Nyugaton kelt föl, és teljes korongja látszott. A Holddal semmiképpen sem lehetett összetéveszteni, felszínén sem látszottak a Hold úgynevezett kráterei és tengerei.

Egyszóval a Gallia saját külön holdja volt, s mint Timasef gróf megjegyezte, a Gallia valószínűleg akkor vonzotta magához, mikor a Földről csak teleszkóppal megfigyelhető aszteroidák zónáján haladt át. Vajon a már ismert és lajstromba vett százhatvankilenc aszteroid valamelyikéről van szó, vagy egy olyan kis égitestről, melyről a csillagászok még semmit sem tudnak? Az aszteroidák között vannak egészen apró méretűek is, vagyis olyanok, melyeknek a tömege sokkal kisebb, mint a Gallia tömege, így könnyen lehetséges, hogy a Gallia vonzáskörébe került az egyik ilyen kis mikrokozmosz.

A Nina-kaptárban töltött első éjszaka nyugodtan telt el. Másnap megszervezték a közös életet a Melegföldön. A "főkormányzó úr őkegyelmessége" - hogy Ben-Zuf szavaival éljünk - hallani sem akart arról, hogy semmittevéssel teljenek a napok; mindig irtózott a restségtől és a restségből születő bűnöktől. A legnagyobb gonddal állították hát össze a napirendet úgy, hogy mindenkinek meglegyen a maga munkája. Komoly tennivalókat jelentett egyébként a háziállatok ellátása, az élelmiszerek tartósítása, a halászat, a barlangfolyosók rendbe hozása és biztonságossá tétele, egyszóval akadt munka mindnyájuk számára.

A Nina-kaptár lakói között a legteljesebb egyetértés uralkodott. Az oroszok és a spanyolok jól megértették egymást, sőt már egy-két francia szót is megtanultak, minthogy a francia lett a Gallia "hivatalos nyelve". Pablo és Nina Servadac kapitány tanítványa lett, a kapitány nagy szeretettel oktatta a két gyermeket, mulattatásukról pedig Ben-Zuf gondoskodott. Ben-Zuf állandóan franciául beszélt velük, s megígérte nekik, hogy egy napon majd elviszi őket egy "hegy tövébe épült városba", melynek nincs párja a világon, s melyről varázsos meséket mondott a gyerekeknek. A derék legény a hegy alatt természetesen a Montmartre dombját értette, a mesékben szereplő csodálatos város pedig Párizs volt.

Március utolsó két hetében még mindig nem köszöntöttek be a nagy hidegek, s így Hector Servadac és a társai nem voltak elzárva a külvilágtól. Néhány kirándulást is tettek a part mentén, hogy egy kicsit megismerkedjenek ezzel az új tájjal. Öt-hat kilométer sugarú körben járták be a Melegföld vidékét. Mindenütt szomorú, sziklás pusztaság, növényzetnek még csak nyomát sem látták sehol. Itt-ott néhány befagyott ér, fehérlő folt jelezte, hogy legalább a víz nem hiányzik e kopár pusztaságról. De nyilván századoknak kellene eltelnie, mire a víz igazi folyamágyat moshatna e sziklák között, hogy széles medrében hömpölyögjön a tenger felé. A Nina-kaptár lakói azt már nem tudták megállapítani, hogy az a föld, melynek ők a Melegföld nevet adták, vajon kontinens-e vagy sziget, és úgy látták, hogy egyelőre esztelenség volna földerítő útra indulni a félelmes sziklák e sivatagában.

Servadac kapitány és Timasef gróf végül mégis tudtak valami képet alkotni maguknak e vidékről, mikor egyszer a körülbelül ezer méter magasságú hegyről tekinthették meg. A csonka kúp formájú csúcs felett állandóan vastag füst terjengett. A hegy megmászása meglehetősen fáradságosnak bizonyult volna, ha a Földön vannak, itt azonban a nehézkedési erő csökkenése folytán a két kutató fáradság nélkül, könnyedén kapaszkodott föl a meredek, csúszós lejtőn. Alig telt el egy óra, és máris a csúcson voltak. Hiába, az életnek megvoltak a maga kellemes oldalai a Gallián is.

A csúcsról messzelátó segítségével könnyen megállapíthatták, hogy a Gallia felszínén nincs semmi változás. Észak felől a Galliai-tenger nyúlt a messzeségbe, mint tükörlap, mert szellő sem mozdult, mintha a levegő is megszilárdult volna a hidegben. A távolban elmosódó sötét foltnak látszott a Gurbi-sziget. Kelet és nyugat felől is csak a kihalt tengert látták.

Déli irányban a távoli látóhatárig mindenütt szárazföld. A szárazföldnek ez a darabja roppant háromszöget formált, melynek csúcsa a vulkán volt. Még ebből a magasságból is járhatatlannak tűnt a talaj, melyet milliónyi, éles nyílhegyhez hasonló, nyolcszögű prizma borított.

- Léggömb vagy szárnyak kellenének ahhoz, hogy földeríthessük ezt a vidéket! - jegyezte meg Servadac kapitány. - Ördög és pokol! Úgy látszik, mintha kémiai termék volna ez az egész Gallia, valami kémiai kísérletnek az eredménye, olyasmi, amit a Földön múzeumban mutogatnak.

- Észrevette, kapitány úr, hogy a Gallia domborúsága milyen világosan látható szabad szemmel is, és hogy így aránylag milyen közel van a látóhatár?

- Igen, észrevettem, már a sziget szikláiról is megfigyeltem. A mi öreg Földünkön ezerméteres magasságból sokkal távolabbinak látnánk a horizontot.

- Hát bizony, a földgolyóhoz hasonlítva, nem nagy égitest ez a mi Galliánk! - jegyezte meg Timasef gróf.

- Nem nagy, viszont bőségesen elegendő a lakosainak! Persze a termékeny része mindössze az a háromszázötven hektárnyi terület a Gurbi-szigeten.

- Igen, termékeny a két-három nyári hónap alatt, és terméketlen az esetleg ezer éven át tartó télen!

- Hát igen... - bólintott Hector Servadac. - No de mit tehetünk? Hiszen bennünket nem kérdeztek meg, mielőtt a Galliára kerültünk, s most az a legokosabb, ha filozófus nyugalommal fogadjuk a sorsunkat.

- Amiben van valami jó is. Például ennek a vulkánnak a melege, ami nélkül megfagynánk.

Timasef gróf és Servadac kapitány, mielőtt leereszkedtek a hegyről, még egy utolsó pillantást vetettek a vulkán kráterébe. Először is az tűnt föl nekik, hogy a vulkán milyen csöndesen működik, nincs az a recsegés-ropogás, fülsiketítő dörgés, mely a vulkanikus anyagok kilövellését általában kíséri. Még a láva sem bugyborékolt, egyenletesen és folyamatosan jutott föl a kráterbe, s onnan úgy ömlött ki, mint csöndes tavakból a vízfölösleg a levezetőcsatornákon át. Nem forró üsthöz hasonlított tehát, melyből fortyogva, zubogva ömlik ki a víz, hanem egy olyan túltelt edényhez, melyből lassan kicsordul a folyadék. És a láván kívül nem került ki semmi más a kráterből; a tűzhányó sem kavicsot, sem füsttel keveredő hamut nem lövellt ki, ezért nem láttak a hegy tövében vulkanikus kőzetet vagy ásványokat.

Servadac kapitány úgy vélte, minden jel arra mutat, hogy a vulkán akár az örökkévalóságig működni fog, mert az egyenletes nyugalom az állandóság egyik biztosítéka az erkölcsi és az anyagi világban egyaránt. Tudjuk, hogy a leghevesebb viharok és a legszélsőségesebb szenvedélyek múlnak el a leggyorsabban. Itt ez az izzó folyadék olyan egyenletesen, olyan nyugodtan csörgött, hogy nyilván kimeríthetetlen a forrás, mely táplálja. A láva olyan békésen ömlött le a hegy lejtőjén, hogy az embernek eszébe sem jutott, hogy folyása valaha is megállhat.

E napon változás következett be a Gallia tengerének fizikai állapotában, e változást azonban a Gallia lakói maguk idézték elő.

Minthogy úgyis már mindnyájan átköltöztek a Melegföldre, nem bánták volna, ha befagy a tenger, mert akkor gyalogszerrel átjárhatnának a Gurbi-szigetre, s a vadászok vadászterülete is megnövekedne. Servadac kapitány összehívta a Melegföld lakóit, és egy sziklára vezette őket, mely a földnyelv végében nyúlt a tenger fölé.

Noha már elég hideg volt, a tenger még mindig nem állt be, mert vize meg sem mozdult, tükrét még csak szellő sem borzolta. Ilyen körülmények között a víz nehezebben fagy meg, de ha csak egy lökés is éri, bekövetkezik a fagyás.

A kis Nina és Pablo a felnőttekkel együtt ment a tenger fölé nyúló sziklára.

- Kislányom - szólt Ninához Servadac kapitány -, el tudnál-e jó messzire hajítani egy darab jeget a tenger felé?

- Igen! - mondta a kislány. - De Pablo sokkal messzebb tud dobni, mint én!

- Próbáld csak meg! - biztatta Hector Servadac, és egy darab jeget nyomott a kislány kezébe. Aztán még hozzátette: - Figyelj csak jól, Pablo! Most majd meglátod, milyen nagy varázsló a mi Ninánk!

Nina egyszer-kétszer meglendítette a kezét, majd elhajította a jeget.

Nyomban zizegés, zúgás hallatszott, s egyre tovább és tovább terjedt egészen a látóhatárig.

Nyomban jégpáncél borította az egész Galliai-tengert.

Március 23-án, napnyugta után három órával fölkelt a Hold, és sarlójából a Gallia lakói megállapíthatták, hogy bolygójukon a holdhónapok mindössze tizenöt-tizenhat naposak, vagyis nemcsak a nappalok és az éjszakák, hanem a holdhónapok is csak fele annyi ideig tartanak, mint a Földön.

Három nappal később a Gallia holdja a Nappal egy időben kelt, s így nem volt látható.

- Vajon viszontlátjuk-e még? - töprengett Ben-Zuf, aki különösképpen szívén viselte a Gallia holdjának sorsát, hiszen elsőnek ő pillantotta meg.

Ben-Zuf kérdése korántsem volt oktalan, hiszen január elseje óta már annyi, de annyi érthetetlen és megmagyarázhatatlan kozmikus jelenségnek voltak szemtanúi.

Március 26-án az égbolt rendkívül tiszta, a levegő nagyon száraz volt, s a hőmérő mínusz tizenkét fokot mutatott.

Vajon milyen távolságra járnak a Naptól? Vajon a Gallia mekkora utat futott be pályáján a hordócskában talált íráson megjelölt időponttól kezdve? A Melegföld lakóinak minderről sejtelme sem lehetett. Az a tény, hogy a napkorongot kisebbnek látják, még csak megközelítő számítások kiindulópontjául sem szolgálhat. Milyen jó volna, ha a névtelen tudós ismét hírt adna, és megismerhetnék legutóbbi megfigyeléseinek eredményét! Különösképpen Servadac kapitány hiányolta honfitársa - mert a kapitány makacsul kitartott amellett, hogy a tudós csak francia lehet - üzeneteinek elmaradását.

- Persze az is lehetséges - mondogatta a társainak -, hogy a mi csillagászunk továbbra is küldözget üzeneteket tokban vagy hordóban, ám egyik sem jutott el sem a Gurbi-szigetre, sem a Melegföldre! És most, hogy a tenger befagyott, lemondhatunk minden reményről, hogy valaha is elfogjuk a különös tudós valamelyik üzenetét.

A tenger, mint tudjuk, valóban teljesen befagyott, vize akkor dermedt szilárd jéggé, mikor a zavartalanul derűs időben szellő sem borzolta a tenger tükrét, s így egyenletesen sima páncél takarta, melyen sehol sem látszott egyetlen domborulat, mélyedés vagy repedés sem. Tükörsima jégpáncél csillogott, ameddig csak ellátott a szem.

Ez a jégmező semmiben sem hasonlított a sarki tengerekhez, ahol az egymáshoz torlódó jégtáblák és magányosan vagy csoportosan meredező jéghegyek bontják meg a komor kép egyhangúságát, és ugyanakkor tájékozódó pontul szolgálnak az odatévedő kutatóknak és bálnavadászoknak.

A sarki tengereken semmi sem mozdulatlan, semmi sem végleges: egy erősebb szélvihar, a hőmérséklet hirtelen változása szinte pillanatok alatt alakítja át e folytonosan cserélődő tündéri díszleteket. A befagyott Galliai-tenger viszont a végtelenség, a változtathatatlanság gondolatát keltette föl a szemlélőben. E roppant fehér mező egyhangúbb volt, mint a Szahara vagy a sztyeppék, s ez nyilván így lesz még hosszú-hosszú időn át. A jég börtönébe került víz felett, ahogy fokozódott a hideg, egyre vastagodott a páncél, szigorú mozdulatlanságra kárhoztatva a hullámokat mindaddig, míg el nem jön az olvadás ideje, ha ugyan valaha is eljön az az idő.

Az oroszok, akik látták beállni az északi tengerek vizeit, s látták a tengert borító, szinte dimbes-dombos jégpáncélt, most ámuldozva nézték a Galliai-tenger jegét, mely olyan egyenletes volt, akár a legkitűnőbb korcsolyapálya. Örültek is ennek a szokatlan jelenségnek, mert a Dobrynán volt egy egész halom korcsolya is, melyet most a sportkedvelők rendelkezésére bocsátottak. Az oroszok korcsolyázni tanították a spanyolokat, és a Gallia lakói hamarosan roppant elegánsan köröztek a befagyott tengeren. Az idő hideg volt, ám minthogy nem fújt a szél, a hideg nem volt kellemetlen. A kis Nina és Pablo nagyon könnyen tanult meg korcsolyázni, s ugyancsak kijutott nekik a dicséretből. Servadac kapitány, aki mindenféle sportban ügyes volt, a korcsolyázásban hamarosan utolérte mesterét, Timasef grófot. Ben-Zuf sem maradt el a gazdája mögött, a Montmartre fia nem lehet senkinél alábbvaló!

Az egészséges sport egyszersmind kitűnő időtöltés volt a Melegföld lakói számára. Ezenfelül adott esetben gyors közlekedési mód is lehet. Prokop hadnagy például - valamennyiük között ő volt a legjobb korcsolyázó - két óra alatt könnyen eljutott a Melegföldről a Gurbi-szigetre, s ezt a tízmérföldes utat többször is megtette.

- Lám, a Gallián milyen könnyű lemondani a régi világ vasútjáról! - nevetett Servadac kapitány. - A korcsolya voltaképpen nem más, mint az utas lábához rögzített, ügyesen mozgó sín.

A hideg közben egyre fokozódott, mínusz tizenöt-tizenhat fok átlaghőmérsékletet mértek. Ahogy fokozódott a hideg, fokozódott a sötétség is, valami különös félhomály borította a Galliát, és ez a nyomasztó félhomály megülte a kedélyeket is. Valamiképpen harcolniuk kellett az eluralkodó rosszkedv ellen, valahogy le kellett küzdeniük a magányosság szomorú érzését, mely most elfogta a földgolyó e száműzöttjeit, akiket oly sok emlék és érzés fűzött a régi világhoz. Hogyan is tudnának megfeledkezni arról, hogy a Gallia már több millió mérföldes távolságban kering a Földtől, s hogy ez a távolság még egyre fokozódik? Hogyan mernének bizakodni abban, hogy valaha is viszontlátják a Földet, mikor ez a belőle kiszakadt tömb egyre messzebb és messzebb kerül tőle a világűrben? S még abban sem lehetnek biztosak, hogy bolygójuk egyszer nem tér-e le a Naptól megszabott pályájáról, hogy egy másik égitest vonzásának engedve, új pályára térjen.

A galliai telepesek közül természetesen csak Timasef grófot, Servadac kapitányt és Prokop hadnagyot aggasztották erősen ezek a gondolatok. De azért társaik is - noha nem foglalkoztak elmélyülten a jövő ijesztő lehetőségeivel és titkaival - nyugtalankodtak e rendkívüli helyzet miatt, melyre még nem volt példa a világ történelmében. Mindenképpen gondoskodni kellett tehát arról, hogy a Gallia lakóinak minden percét kitöltse valami hasznos szórakozás, hogy a mindennapok egyhangú munkája mellett tanulhassanak és sportolhassanak is.

Az előbb azt mondottuk, hogy a Melegföld minden lakója szívesen űzte a korcsolyázás egészséges sportját, holott volt köztük egy, aki nem vett részt ebben a közös szórakozásban: Hakhabut uram nem volt hajlandó korcsolyázni.

Hakhabut mestert nem is látták, mióta elhagyták a Gurbi-szigetet, hiszen Hector Servadac szigorúan megtiltotta, hogy érintkezzenek vele, így aztán senki sem látogatott el a Hanzára. A kabin kéményéből fölszálló vékonyka füst azonban elárulta, hogy a hajó tulajdonosa most is ott tartózkodik. Nyilván nagyon fájhatott neki, hogy a saját tüzelőanyagát fogyasztja, mikor ingyen is része lehetett volna a Nina-kaptár melegében, de inkább tékozolt egy kicsit, csak ne kelljen otthagynia a Hanzát, csak ne kelljen részt vennie a közösség életében. Mert távollétében ugyan ki vigyázna a Hanzára?

Egyébként a Dobrynát és a Hanzát is olyan helyen és úgy horgonyozták le, hogy a lehető legjobban védve legyenek a hosszú tél veszélyei ellen. A sziklafalakkal védett kis öbölben, melyet most jégpáncél borított, mozdulatlanul várakozott a két hajó. A jeget azonban előzőleg gondosan átvágták a hajók körül, melyeket a föltörekvő víz megemelt, majd utána a hajótest alatt fagyott meg ismét, úgyhogy az oldalaira a jég nem gyakorolt nagy nyomást.

A Galliai-tenger tehát teljes egészében befagyott, s mint Prokop hadnagy az egyik gurbi-szigeti kirándulása során megállapíthatta, észak, kelet és nyugat felé is jégmező húzódott, ameddig csak ellátott a szem. A hatalmas víztükör egyetlen pontja azonban ellenállt a legnagyobb hidegnek is: a központi barlang előtt az a kis medence, amelybe az izzó láva ömlött, sohasem fagyott be. Ha a medence sziklaperemén néha-néha képződött is egy kevés jég, a láva hamarosan felolvasztotta. Sistergett, párolgott a medence vize, mintha szakadatlanul forrásban tartaná a tűz. Akár halászni is próbálhattak volna a medencében, ha ugyan ott - mint Ben-Zuf mondta - nem főttek volna meg előre a halak.

Április első napjaiban megváltozott az időjárás, az ég beborult, a hideg azonban mégsem csökkent. A Gallián nem úgy volt, mint a földi sarkvidékeken, ahol a széllel, a széljárás változásával együtt megváltozik a hőmérséklet is. A Gallián a hőmérséklet nyilván a Naptól való távolságtól függött csak, s a hideg fokozatosan eléri azt a határértéket, mely Fourier szerint a világűrben általában uralkodik.

Ezekben a napokban valóságos vihar tombolt, vihar, ám eső és hó nélkül, de elképzelhetetlen erejű, tomboló széllel. Vadul korbácsolta a barlang szája előtt ömlő lávát, s a barlangban tartózkodóknak ugyancsak ügyelniük kellett, nehogy rájuk fröccsenjen az izzó láva. Néha olyan erővel rohamozott a szél, hogy a tüzes függöny kettévált, hideg légáramlat hatolt be a barlangba, majd a lávafüggöny ismét összezárult, s mögüle csak a szél sivítása hallatszott a fölfrissült levegőjű barlangba.

Április 4-én ismét föltűnt a Hold karéja, és Ben-Zuf örömmel állapította meg, hogy a derék mellékbolygó tisztességesen látja el szolgálatát a Gallia körül.

A Földből kiszakadt új égitest, mint tudjuk, magával hozta a madárvilág egy kis részét is, és ezek a madarak, minthogy másutt nem találtak termőföldet, eleséget, a Gurbi-szigetre menekültek. Míg a szép idő tartott, sűrű seregekben csaptak le a sziget gabonaföldjeire a kiéhezett állatok.

Amint azonban beköszöntöttek a nagy hidegek, a legszorgosabb, legkeményebb madárcsőr sem tudta átvágni a dermedt földet takaró jégpáncélt, s a madarak ösztönösen a Melegföld felé vonultak seregestől. Eledelre ott ugyan nem találhattak, de legalább az élet nyomaival találkoztak. A madarak nem menekültek el az emberek közeledtére, sőt igyekeztek minél közelebb kerülni hozzájuk. A barlangfolyosókból kiszórt hulladékokra nyomban lecsaptak, de sokkal többre lett volna szükségük, hogy jóllakhassanak. Kergette őket az éhség és a hideg, és egy csapat madár nagy merészen beköltözködött a Nina-kaptár szűk bejárati folyosójára.

Tolakodásuk végül határozottan zavarta a Nina-kaptár lakóit, s kénytelenek voltak újra hajtóvadászatot indítani ellenük, mert a falánk állatok már a kezükből is kitépték az ennivalót.

Ben-Zuf volt a fővadászmester, és mennyit rohangált, ugrált e vadászatok közben! Micsoda katonásan szidta, átkozta a szerencsétlen madarakat! És milyen hatalmas mennyiséget fogyasztottak el az ehető zsákmányból! Sohasem gondolták volna, hogy életükben ennyi vadludat meg tengeri récét fognak enni!

Végül helyreállt a rend a Nina-kaptárban. Már csak vagy száz madár maradt a bejárati folyosón, ezek fészket raktak a sziklaüregekben, s nem lett volna könnyű kiköltöztetni őket. Előfordult az is, hogy a szárnyas betolakodók pontosan úgy viselkedtek, mint a folyosó jogos lakói, és szabályosan elüldözték az újonnan érkező madarakat.

Így aztán a telepesek hallgatólagos megegyezésre jutottak az üregekben fészkelő madarakkal: jó, lássák el ők a csendőr szerepét! És milyen jól végezték a dolgukat!

Ha egy-egy boldogtalan új madár betévedt a folyosóra, ezek a kegyetlen szárnyas csendőrök nekiestek, kiüldözték, vagy éppen széttépték.

Április 15-én a főfolyosó nyílása felől kiáltozás hallatszott. Nina kiáltott segítségért.

Pablo mindjárt megismerte a hangját, s Ben-Zufot megelőzve rohant a pajtása segítségére.

- Gyere! Gyere! - sikoltozott Nina. - Meg akarják ölni!

Az odarohanó Pablo már csak azt látta, hogy a kislány vagy fél tucat hatalmas dolmányos sirállyal küszködik. Botjával fölfegyverkezve Pablo a madarakra vetette magát, hogy elkergesse a hatalmas ragadozó szárnyasokat, ám hadakozása közben a sirályok egypárszor alaposan fejbe koppintották a kemény csőrükkel.

Végül mégis sikerült elűznie őket, s ekkor a reszkető kislányhoz fordult.

- Mi van a kezedben, Nina? - kérdezte.

- Nézd csak, Pablo! - és a kislány feléje mutatta a madarat, melyet eddig féltőn szorított a melléhez.

Most ért oda Ben-Zuf, elvette a kislánytól a madarat, és ámulva kiáltott föl:

- Hiszen ez egy galamb!

Valóban galamb volt, méghozzá postagalamb, ez világosan látszott szárnyainak tompa ív alakú hajlásáról.

- És valami van a nyakába kötve! - hökkent meg Ben-Zuf.

A galamb néhány pillanat múlva Servadac kapitány kezében volt, a Melegföld lakói valamennyien körülállták a kapitányt, s türelmetlenül lesték minden mozdulatát.

- Névtelen tudósunk üzent ismét! - kiáltott Hector Servadac. - A tenger befagyott, galambbal küldte hát a levelét! Remélem, most végre megírta a nevét és azt, hogy hol találhatnánk meg.

Az összehajtogatott papiros megszenvedte a galamb és a sirályok harcát, egy kis darabka leszakadt belőle. Az épségben maradt részen a következők álltak:

Az üzenet folytatását eltüntette a sirályok mohó csőre.

- Ó, átkozott balsors! - tört ki dühösen Servadac kapitány. - A papiroson most nyilván rajta volt a dátum meg az, hogy hol írták!

Ezúttal az egész üzenet franciául van írva, tehát most már bizonyos, hogy francia kézből került ki az előző kettő is! És nem segíthetünk bajba jutott honfitársamon!

Timasef gróf és Prokop hadnagy a madárcsata színhelyére sietett, abban a reményben, hogy megtalálják a papiros leszakadt darabját, ami talán útba igazíthatja őket. Igyekezetük hasztalan volt, semmit sem találtak.

- Sohasem tudjuk hát meg, hol, merre van a Galliának ez a lakója?... - komorodott el Servadac kapitány.

A csendet a kis Nina hangja törte meg:

- Nézd csak, Ben-Zuf bácsi! - és a kezében tartott galambot Ben-Zuf felé nyújtotta.

A madár bal szárnya alatt körpecsét volt, s a pecséten egy világosan olvasható szó, egyetlen szó, de éppen az, amit annyira szerettek volna megtudni: Formentera.

- Formentera! - kiáltott fel Timasef gróf és Servadac kapitány ugyanabban a pillanatban.

A Baleárok szigetcsoportjának egyik kis szigete viselte ezt a nevet; a titokzatos tudós így pontosan megjelölte azt a helyet, ahol tartózkodott. De vajon mit keres a Földközi-tengernek e kis szigetén a francia tudós, és ha még ott tartózkodik, vajon életben találják-e?

A tudós nyilván Formentera szigetéről küldte eddigi üzeneteit is, melyekben a Galliának elnevezett és a földgolyóból kiszakadt új égitestre vonatkozó megfigyeléseit közölte.

A galambbal küldött üzenet mindenesetre azt bizonyította, hogy április elsején, tehát két héttel korábban, a tudós még megfigyelőhelyén tartózkodott. A galambposta és az előbb küldött üzenetek között volt egy lényeges különbség: ezúttal hiányzott az öröm minden megnyilvánulása. A tudós most nem írta, hogy Va bene, elmaradt az All right és a nil desperandum. A most teljes egészében franciául fogalmazott üzenet egyszersmind segélykérés is volt: Formenterán fogyóban az ennivaló.

Servadac kapitány foglalta össze néhány szóban ezeket a megfigyeléseket, majd hozzátette:

- Barátaim, azonnal indulnunk kell e szerencsétlen ember megsegítésére...

- Esetleg többen is vannak, kapitány úr. Készen állok arra, hogy önnel menjek! - jelentette ki Timasef gróf.

- A Dobryna feltétlenül elhaladt Formentera mellett, mikor a Baleárok szigetek vonalában hajóztunk - mondta Prokop hadnagy. - S ha nem láttuk meg Formenterát, ennek magyarázata csak az lehet, hogy, úgy mint Gibraltárból vagy Ceutából, az egész szigetcsoportból csak egy csöppnyi földdarab maradt a víz színe felett.

- Akármilyen kicsi legyen is, meg fogjuk találni! - jelentette ki Servadac kapitány. - Prokop hadnagy, milyen távolság választja el a Melegföldet Formenterától?

- Mintegy kétszáz mérföld. De vajon hogyan gondolja megtenni ezt a nagy utat?

- Gyalog - válaszolta Hector Servadac. - Minthogy hajón nem mehetünk, elindulunk korcsolyával, ugye, Timasef gróf?

- Akár máris indulhatunk - mondta a gróf, aki sohasem töprengett, sohasem tétovázott, ha embertársai megsegítéséről volt szó.

- Bátyuska - szólalt meg ekkor izgatottan Prokop hadnagy -, csak egyetlen megjegyzést szeretnék tenni, ezt sem azért, hogy akadályozzalak kötelességed teljesítésében, inkább azért, hogy biztosabban teljesíthesd azt, amit kötelességednek érzel!

- Mondd csak, fiam!

- Servadac kapitány és te, bátyuska, nekivágtok az útnak ebben az iszonyatos hidegben, most, mikor a hőmérő mínusz huszonkét fokot mutat, és dél felől erős szél fúj, ami szinte elviselhetetlenné teszi a hideget. Föltéve, hogy húszmérföldes utat sikerül naponta megtennetek, tíz nap kell ahhoz, hogy elérjetek Formenterába. Ezenkívül bőséges élelmiszer-tartalékokat kell vinni nemcsak a magatok, hanem azok számára is, akiken segíteni akartok...

- Hátizsákkal megyünk, mint a katonák! - vágott közbe Servadac kapitány, aki az ilyen vállalkozásnak legföljebb a nehézségét volt hajlandó elismerni, de végrehajthatatlanságát már nem.

- Rendben van - mondta hűvösen Prokop hadnagy. - De útközben mindenképpen többször kell pihenőt tartani. A tenger egyenletesen fagyott be, nincs mód arra, hogy jégkunyhót rakjanak, mint ahogy az eszkimók csinálják.

- Éjjel-nappal úton leszünk, Prokop hadnagy úr - türelmetlenkedett Servadac kapitány -, és így nem hat, hanem három vagy esetleg két nap alatt érünk el Formenterába.

- Rendben van, Servadac kapitány. Tegyük fel, hogy két napon belül odaérnek, ami egész egyszerűen képtelenség. Odaérnek, ám mihez tudnak kezdeni azokkal, akiket a szigeten találnak félholtan az éhségtől, a hidegtől? Ha haldoklókkal indulnak el Formenterából, halottakkal érnek a Melegföldre!

Prokop hadnagy szavait mélységes csend követte. Most valamennyien látták, milyen kockázatokkal, milyen veszélyes lehetőségekkel jár egy ilyen út a jégmezőn. Valamennyien tisztában voltak azzal is, hogy ha Timasef gróf és Servadac kapitány útközben hóviharba kerülne, nem lenne számukra szabadulás, szemfedőjükké válna a hó.

Hector Servadac, aki mindenáron tenni akart valamit bajba jutott embertársaiért, nem volt hajlandó szembenézni a való helyzettel, makacsul elutasította Prokop hadnagy józan ész sugallta érvelését. Ben-Zuf pedig nyomban kijelentette, ha Timasef gróf tétovázna, hogy mitévő legyen, ő boldogan elkíséri a gazdáját.

- Nos, gróf úr?

- Azt teszem, amit ön tesz, kapitány úr.

- Nem hagyhatjuk cserben a felebarátainkat, mikor tudjuk, hogy élelem és talán fedél nélkül maradtak!

- Nem, ezt nem tehetjük - bólintott Timasef gróf. Aztán Prokophoz fordult: - Ha nincs más mód arra, hogy Formenterába juthassunk, csak az az egyetlen, amit te elvetsz, akkor mégiscsak ehhez a módszerhez kell folyamodnunk, fiam, és a szerencsecsillagunk majd csak őrködik felettünk!

A gondolataiba mélyedt hadnagy nem válaszolt Timasef grófnak.

- Ha legalább egy szánunk volna! - kiáltott föl Ben-Zuf.

- Mi sem könnyebb, mint szánt összeeszkábálni - mondta Timasef gróf -, de honnan vegyünk kutyákat vagy rénszarvasokat a vontatáshoz?

- Hiszen van két lovunk, és ha élesre patkoljuk őket...

- Útközben pusztulnának el ebben az iszonyatos hidegben! - intette le Ben-Zufot a gróf.

- Nem számít - mondta ekkor Servadac kapitány. - Nem tétovázhatunk. Csináljuk meg a szánt...

- Készen van - mondta Prokop hadnagy.

- Akkor hát fogjuk be a lovakat...

- Nem, kapitány úr, biztosabb és gyorsabb módja van a vontatásnak, biztosabb, mint a két ló, mely nem bírná ki ennek az útnak a fáradalmait.

- És ez a biztosabb mód? - kérdezte Timasef gróf.

- A szél - válaszolta Prokop hadnagy.

Valóban, a szél! Az amerikaiak roppant ügyesen alkalmazzák a szél hajtóerejét a vitorlás szánoknál. Ezek a vitorlás szánok akár versenyre kelhetnek az amerikai prériket átszelő vasutakkal, és óránként 180 kilométeres sebességgel is haladnak. A szél jelenleg dél felől fúj. A szán tehát óránként tizenkét-tizenöt mérföldes sebességgel mehet. Kétszer kell tehát felkelnie a Napnak a Gallia horizontján, és ők ezalatt elérhetik a Baleárokat, vagyis azt a szigetecskét, amely a roppant katasztrófa után megmaradt a szigetcsoportból.

A motor tehát rendelkezésükre áll. Rendben van. Prokop hadnagy azonban azt is mondta, hogy a szán is indulásra kész. A Dobryna tizenkét lábnyi hosszú csónakja, melyben öt-hat személy is elfér, vajon nem töltheti be a szán szerepét? Elég, ha két vasszántalpat rögzítenek hozzá, mely megerősíti a csónak oldalait is, és ugyanakkor mint korcsolyán csúszhatik rajta a csónak. És a Dobryna gépészeinek legföljebb néhány órára van szükségük ahhoz, hogy elkészítsék ezeket a vastalpakat. Azután a Galliai-tenger egyenletes jégpáncélján könnyen száguldhat a vitorlákkal fölszerelt csónak. A csónakra még valami tetőféleséget is eszkábálhatnak deszkából és erős vászonból, hogy a tető védje a csónak utasait az oda- és a visszafelé vezető úton. A csónakot megrakják prémekkel, élelmiszerrel, gyógyszerekkel, tesznek bele egy kis spirituszkályhát is, hogy lehetőleg semmiben se szenvedjenek hiányt a jégmezőn.

A terv kitűnőnek látszott, legföljebb még egy kérdés merült fel. Észak felé a dél felől fújó szél segítségével könnyen haladnak majd; de mi történik, mikor visszafordulnak?...

- Ne törődjünk most ezzel! - kiáltotta Servadac kapitány. - Most csak az a fontos, hogy odaérjünk, a továbbiakon majd azután gondolkozunk.

A csónak egyébként - ha vitorlái nem kapnak hátszelet - talán manőverezni is tud majd. De hiszen mindez majd elválik.

A Dobryna gépésze és a matrózok nyomban munkához láttak, s estére már föl is szerelték a csónak elején visszafelé görbülő vastalpakat, a végére pedig egy evezőlapát-féleséget erősítettek, ugyancsak vasból, hogy a szánt biztosítsák az elfarolások ellen. Könnyű tetőt is szereltek a csónak fölé, aztán megrakták élelemmel, szerszámokkal, takarókkal, és máris készen álltak az indulásra.

Prokop hadnagy ekkor arra kérte Timasef grófot, engedje meg, hogy Servadac kapitány társaságában ő induljon Formentera szigetére, hiszen a vitorlák kezelésénél, a szán irányításánál tengerészre van szükség.

Servadac kapitány is támogatta a hadnagy kérését, s a gróf, kicsit nehéz szívvel ugyan, de elhatározta, hogy a Melegföldön marad, helyettesíti a kapitányt, hiszen a kis kolónia egyetlen napra sem maradhat vezető nélkül.

Április 16-án napkeltekor Servadac kapitány és Prokop hadnagy elbúcsúztak társaiktól, akik szorongva figyelték készülődésüket. Timasef gróf megölelte a bátor francia tisztet, és melegen megcsókolta Prokop hadnagyot. Utoljára a kis Nina csókolta meg őket könnyes szemmel, aztán kibontották a vitorlákat, még néhány pillanat, és a szánt olyan messzire röpítették roppant szárnyai, hogy hamarosan eltűnt a látóhatáron.

A két vitorlával fölszerelt szán óránként vagy tizenkét mérföldes sebességgel, könnyedén siklott a jégen. Az iránytűt figyelve, igyekeztek egyenes vonalban megközelíteni Formenterát.

Servadac kapitány és Prokop hadnagy már-már úgy érezték, hogy a levegőben repülnek, olyan könnyedén, rázkódásmentesen siklott a szán a végtelen jégmezőn, melynek legfelső rétegét fölhasította a vastalp, és mögöttük csillogó fehér felhőként szállt a porló jég.

Most is meggyőződhettek arról, hogy a tenger minden pontja teljesen egyforma, a kép egyhangúságát nem töri meg semmi változatosság. Az elhagyott, roppant tájon sehol egyetlen élőlény. Mérhetetlenül szomorú és ugyanakkor megragadóan költői volt ez a táj, mely másként hatott a szán két utasára. Prokop hadnagy a szakember szemével figyelte a tájat, Servadac kapitány pedig a minden benyomásra érzékeny művész szemével. Mikor a Nap lenyugvóban volt, ferde sugaraiban a vitorlák roppant árnyéka vetődött a csillogó jégfelületre. Majd hirtelen beköszöntött az éjszaka. A két utas ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz, s kezük hang nélkül összekulcsolódott egy pillanatra.

Újhold lévén, az éjszaka vaksötét volt, a csillagok azonban csodálatos fénnyel ragyogtak a sötét égbolton. Prokop hadnagy, ha nem lett volna iránytűje, bízvást rábízhatta volna magát a látóhatáron fénylő új sarkcsillagra. Bármilyen távol volt is a Gallia a Naptól, ez a távolság elenyésző semmiség volt ahhoz képest, amely az állócsillagoktól választja el őket.

Prokop hadnagy útközben a formenterai tudós adatain gondolkozott; Servadac kapitánynak azonban csak az járt az eszében, vajon idejében érnek-e a szigethez, vajon segítségére lehetnek-e a bajba jutottaknak.

A Gallia sebessége március elsejétől április elsejéig húszmillió mérfölddel csökkent a második Kepler-törvénynek megfelelően. Ugyanakkor a Naptól való távolsága harminckétmillió mérfölddel nőtt, így körülbelül a csak teleszkóppal látható csillagok zónájában lehetett, vagyis a Mars és a Jupiter pályája közötti térben. Ezt bizonyította egyébként az a tény is, hogy a Gallia magához vonzotta a csillagászok által nemrégiben fölfedezett Nerinát. A Gallia tehát vonzásközpontjától egyre távolodva, szigorúan megszabott pályát követett, így talán abban is reménykedhetnek, hogy a formenterai tudós számítások útján meg tudja határozni a pályát, ki tudja számítani, mikor lesz legtávolabb a Naptól a Gallia, mikor kerül ismét közelebb a fény és a meleg forrásához, vagyis hány napból áll egy galliai év.

Prokop hadnagy e nyugtalanító problémákkal foglalkozott, mikor hirtelen ismét fölkelt a Nap. Ekkor a szán két utasa tanácskozásba kezdett. Minthogy számításaik szerint száz mérföldet tettek meg elindulásuk óta, elhatározták: csökkentik a szán sebességét, hogy menet közben alaposabban körülnézhessenek.

A monoton síkság most is kihalt volt, a kép fenséges egyhangúságát még csak egy kiemelkedő szikla sem szakította meg.

A csónak-szán orrát északkeleti irányba fordították. Hector Servadac a metsző széllel mit sem törődve a csónak orrában állt. Lényének minden ereje a tekintetében összpontosult. Nem gomolygó füstöt keresett a tekintetével, hiszen a boldogtalan tudósnak tüzelője nyilván éppúgy nincs, mint élelmiszere. Nem, a jégmező fölé emelkedő sziklasziget után kutatott fürkésző tekintete.

Egyszerre kigyúlt az arca, s kezét előrenyújtva kiáltotta:

- Ott! Ott!

A látóhatáron, ahol a jégmező és az égbolt összeolvadt, valami faépítmény körvonalai bontakoztak ki.

Prokop hadnagy a messzelátójához kapott.

- Igen - mondta -, ott van! Ott!... Földmérési műveletekhez használatos árbocszerű alkotmányt látok!

Kételkedésnek nem volt helye. A vitorlákat kifeszítették, és a szán szélvész sebességgel közeledett a mintegy hat kilométernyire látszó építményhez.

Servadac kapitány és Prokop hadnagy a megindultságtól szólni sem tudott. A faépítmény egyre közelebbről látszott, már azt is látták, hogy sziklaalapzaton áll, a sziklák fekete halma élesen vált ki a fehér jégmezőből.

Servadac kapitány sejtelme nem csalt: a kis sziget fölött nem gomolygott füst. Vajon reménykedhetnek-e abban, hogy az iszonyatos hidegben nem pusztult el minden élet a szigeten? Vitorlás szánjuk talán sírdomb felé röpül...

Tíz perccel később Prokop hadnagy behúzta az egyik vitorlát, nehogy a nagy sebesség miatt a sziklákhoz csapódjék a szán.

Servadac kapitány szíve fájdalmasan összeszorult: a szikláról a magasba emelkedő árboc csúcsán kék szövetfoszlányt tépett a vad szél; ez maradt a francia lobogóból.

A szán megállt a sziklaszigetecske előtt, melynek kerülete legföljebb másfél kilométer lehetett. Mindössze ennyi maradt a Baleárok szigetcsoportjából.

A faépítmény tövében nyomorúságos fakunyhó, ablaka szorosan bezárva.

Servadac kapitány és Prokop hadnagy egy szempillantás alatt megmászta a sziklákat, s a kapitány ököllel dörömbölt a belülről bezárt kunyhó ajtaján.

Kiáltozott, de nem kapott választ.

- Segítsen, hadnagy úr!

S vállukat az ajtónak vetve, egy nyomással kiemelték a korhadt ajtót.

A kunyhó egyetlen helyiségből állt, benne síri sötétség, síri csönd uralkodott. A kunyhót utolsó lakója vagy elhagyta, vagy itt fekszik valahol holtan a sötétben.

Az ablakot kitárták, a kunyhó megvilágosodott.

A kandalló kihűlt tűzhelyén rég kihunyt tűz hamuja.

Az egyik sarokban ágy.

Az ágyon valaki fekszik.

Servadac kapitány az ágyhoz lépett, és keserűen följajdult:

- Megfagyott! Éhen halt!

Prokop hadnagy a boldogtalan ember fölé hajolt.

- Él! - kiáltotta.

Máris kinyitott egy szíverősítővel teli üvegcsét, néhány cseppet a haldokló szájába töltött.

Könnyű sóhaj hallatszott, majd szinte nyomban utána halkan suttogott szavak:

- Gallia?

- Igen!... Igen!... Gallia! - válaszolt Servadac kapitány. - És ez...

- És ez az én üstökösöm, az enyém!

E szavak után a haldokló ismét elhallgatott, és Servadac kapitány elgondolkozva szólt:

- Valahonnan ismerem ezt a tudóst! De vajon hol találkozhattam már vele?

Még csak nem is gondolhattak arra, hogy ápolhatják, megmenthetik a haláltól ebben a kunyhóban, ahol semmi nem volt, amire szükségük lett volna. Hector Servadac és Prokop hadnagy gyorsan határozott. A beteget azonnal elhelyezték a szánba, berakták a kunyhóban talált fizikai és csillagászati kutatóeszközeit, ruhadarabjait, följegyzéseit, könyveit és a kopott, fekete ajtót, melyre az öreg tudós krétával írta fel számításait.

A szél háromnegyed részben megfordult, úgyhogy vitorláikat kedvezően dagasztotta, és hamarosan eltűnt szemük elől az az egyetlen szikla, amely megmaradt a Baleárok szigetekből.

Április 19-én, harminchat órával azután, hogy elindultak, a tudóst - aki nem nyitotta ki a szemét, nem szólalt meg egész úton - letették a Nina-kaptár nagytermében, és a kis kolónia megéljenezte a két vakmerő férfiút, akiknek visszatérését olyan türelmetlenül várták.