- Nem, kapitány, nem szándékszom félreállni!

- Sajnálom, gróf úr, de az ön szándékai semmiben sem módosítják az én szándékaimat!

- Úgy?

- Úgy.

- Mégis szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy amennyiben a dátumot nézzük, az elsőbbség vitathatatlanul engem illet!

- Amire azt kell válaszolnom, hogy az ilyen természetű vitákban nincs elsőbbségi jog.

- Csakhogy én kényszeríteni tudom önt, kapitány, hogy félreálljon.

- Ezt nem hinném, gróf úr.

- Úgy gondolom, egy jó kard...

- Éppen úgy nem, mint egy pisztoly...

- Tessék a névjegyem!

- Parancsoljon, íme az enyém!

E szavak után, melyek mint pengecsattogás követték egymást, az ellenfelek kicserélték névjegyüket, ami azt jelentette, hogy párbajra hívták ki egymást.

Az egyik névjegyen ez állt:

HECTOR SERVADAC vezérkari kapitány Mostaganem

A másikon:

GRÓF VASZILIJ TIMASEF Dobryna

- Hol találkozhatnának párbajsegédeim az ön segédeivel? - kérdezte Timasef gróf, mielőtt elváltak.

- Ma délután két órakor a vezérkar épületében, ha önnek is megfelel - válaszolta Hector Servadac.

- Mostaganemben?

- Mostaganemben.

Servadac kapitány és Timasef gróf ezután udvariasan elbúcsúztak egymástól. Mielőtt azonban ki-ki indult volna az útjára, Timasef gróf még megjegyezte:

- Kapitány úr, úgy gondolom, helyes volna, ha nem tudódnék ki a párbaj igazi oka.

- Én is így gondolom - válaszolt Servadac kapitány.

- Semmiféle név nem hangzik el!

- Helyes.

- És mit mondunk, miért került sor a párbajra?

- Hogy miért? Ha önnek is megfelel, gróf úr, azt mondjuk, hogy összeszólalkoztunk, mert nem egyezik a zenei ízlésünk.

- Helyes - mondta Timasef gróf. - Én Wagner mellett kardoskodtam, az én ízlésemnek az ő zenéje felel meg.

- Én meg Rossini mellett szálltam síkra, az én ízlésemnek az ő zenéje kell - mondta mosolyogva Servadac kapitány.

Timasef gróf és a vezérkari tiszt ezután még egyszer meghajoltak egymás felé, és elváltak.

Ez a párbajkihívás déltájt történt, az algériai part egyik kis hegyfokának végében, Ténès és Mostaganem között, a Sélif torkolatától mintegy három kilométernyire. A hegyfok vagy húszméternyire emelkedik a tenger szintje fölé, és a Földközi-tenger kék vizének hullámai ott csitulnak el a vasoxidtól vöröslő part szikláinak tövében. December 31-e volt. A napot, mely máskor déltájt ferde sugaraival szikrázó pontokat villantott föl a sziklaéleken, most felhők takarták. Sűrű köd lebegett a tenger és a szárazföld felett. A köd, mely teljesen érthetetlen módon már több mint két hónapja burkolta a földgolyót, erősen zavarta a kontinensek közötti közlekedést. Ezen azonban nem lehetett változtatni.

Vaszilij Timasef gróf, miután elvált a vezérkari tiszttől, az egyik kis öböl felé indult, ahol négyevezős csónak várta. Mihelyt beleült, a könnyű alkalmatosság elindult a kétárbocos luxusjacht felé, mely néhány kötélhossznyival odébb, bevont farvitorlával s a szélre merőlegesen fordított elővitorlával várakozott.

Servadac kapitány pedig magához intett egy katonát, aki vagy húsz lépéssel odébb állt. A katona pompás arab paripát tartott kötőféken, s a kapitány intésére nyomban feléje sietett. Servadac kapitány fürgén nyeregbe pattant, és Mostaganem felé indult, nyomában a tisztiszolgával, akinek a lova éppen olyan gyors volt, mint a kapitányé.

Fél egy volt, mikor a két lovas áthaladt a Sélif fölött vezető hídon, melyet az utászok nemrégiben építettek. Háromnegyed kettő volt, mikor tajtékos lovaik átvágtattak a Mascara kapun, a várost körülfogó, csipkés oromzatú fal egyik bejáratán.

Mostaganemnek ebben az évben körülbelül tizenötezer lakosa lehetett, közülük háromezer francia. Orán tartomány egyik kerületi székhelye és egyszersmind fontos katonai állomáshely volt. Ekkoriban még itt készültek a kitűnő szárított tésztafélék, az értékes szövetek, díszes gyékényfonatok és finom bőrholmik; innen exportálták Franciaországba a kenyérmagvakat, a gyapotot, a gyapjút, a vágómarhát, a fügét és a szőlőt. Ez idő tájt azonban már nyoma sem volt a régi kikötőnek, ahol a hajók nem találtak menedékre a komisz nyugati és északnyugati szél elől. Mostaganemnek most jól védett kikötője volt, s így hozzájuthatott a Mina és a Sélif alsó folyásvidékének nagyszerű termékeihez.

Timasef gróf luxusvitorlása, a kétárbocos Dobryna is csak ebben a védett kikötőben maradhatott a téli hónapokban itt, ezen a parton, ahol a sziklafalak nem nyújtottak védelmet a hajóknak. A Dobryna pedig már két hónap óta ott horgonyzott a kikötőben, vitorlarúdján orosz zászló lengett, főárbocán pedig a Francia Jacht Klub jelvénye és a hajótulajdonos nevének kezdőbetűi: V. T.

Servadac kapitány, mihelyt a városfalon belül volt, a laktanya felé sietett, ahol találkozott a 2. tüzérezred egyik őrnagyával és a 8. tüzérezred egyik kapitányával; erre a két bajtársára mindenkor számíthatott.

A tisztek komoly arccal hallgatták Hector Servadacot, mikor a kapitány arra kérte őket, hogy legyenek párbajsegédjei; ám parányit mindegyik elmosolyodott, mikor Servadac azzal folytatta, hogy a párbaj oka voltaképpen jelentéktelen: Timasef gróf és ő nem értettek egyet egy bizonyos zenei kérdésben.

- Talán párbaj nélkül rendezni lehetne az ügyet - jegyezte meg a 2. tüzérezred őrnagya.

- Ezzel ne is próbálkozzék - válaszolt Hector Servadac.

- Némi engedményt talán mégis tehetnénk!... - mondta óvatosan a 8. tüzérezred kapitánya.

- Semmi engedményről nem lehet szó, ha egyszer Wagner és Rossini felett vitázunk! - jelentette ki nagy komolyan Hector Servadac. - Vagy az egyik, vagy a másik. Egyébként Rossini a sértett fél. Ez az őrült Wagner mindenféle képtelenséget firkált róla, és én meg akarom bosszulni Rossinit.

- S ha meggondoljuk - mondta ekkor az őrnagy -, ha meggondoljuk, hogy egy kardvágás nem mindig halálos...

- Főként akkor nem, ha valaki olyan erősen elhatározta, mint ahogy én elhatároztam, hogy kivédem ezt a kardvágást! - nevetett Hector Servadac.

E válasz után a két tiszt elindult a vezérkar épülete felé, ahol pontosan két órakor találkozniuk kell Timasef gróf párbajsegédeivel.

Az őrnagy és a kapitány természetesen tudta, hogy a párbaj igazi oka nem az ellenfelek zenei ízlésének különbözősége, mint ahogy azt Hector Servadac állította, de ha sejtették is az igazi okot, nem firtatták azt.

Két óra múlva, miután találkoztak a gróf párbajsegédeivel, és megbeszélték a feltételeket, visszatértek Hector Servadachoz, hogy beszámoljanak arról, amit végeztek. Timasef gróf, Oroszország cárjának hadsegédje, a kard mellett, a katona igazi fegyvere mellett döntött. Az ellenfelek másnap, vagyis január 1-én reggel kilenc órakor találkoznak a parti sziklafal egy bizonyos pontján, a Sélif torkolatától három kilométernyire.

- Akkor hát holnap pontosan kilenc órakor találkozunk! - mondta az őrnagy.

- Helyes, pontosan kilenc órakor - bólintott Hector Servadac.

A két tiszt ezután kezet rázott Hector Servadackal, s mindketten visszamentek a Zulma kávéházba egy kártyapartira.

Servadac kapitány nyomban elhagyta a várost.

Két hét óta ugyanis vajmi keveset tartózkodott a Fegyverek terén levő lakásában, most a tisztiszolgájával együtt egy gurbiban lakott a mostaganemi parton, a Séliftől nyolc kilométernyire: ugyanis ezt a vidéket kellett föltérképeznie. Itt bizony nem volt nagyon kellemes az élet, és a kapitány ezt a száműzetéssel fölérő kellemetlen megbízatást akár büntetésnek is érezhette.

Most tehát indult vissza a gurbiba, s lovaglás közben szüntelen néhány rím kerengett a fejében, ezeket a rímeket próbálgatta valahogy versbe foglalni. A csökönyös rímekből csak nem akart megszületni az a bizonyos szerelmes vers, mely - minek is tagadnánk - egy ifjú hölgyhöz íródott volna, akit a kapitány feleségül óhajtott venni, és ezzel a bizonyos verssel azt akarta bizonygatni, hogy ha az ember egy szeretetre és tiszteletre egyaránt méltó hölgyhöz vonzódik, úgy szíve hölgyét "a lehető legegyszerűbben" kell szeretnie. Servadac kapitány mit sem törődött azzal, hogy vajmi kevés értelme van versbe foglalni egy gondolatot; a derék kapitány szeretett verselgetni, csak úgy, a verselés kedvéért.

- Igen, igen... - dünnyögte, miközben tisztiszolgája csöndben ügetett mellette -, igen, a szívből átérzett vers mindig megteszi a magáét! Az algériai parton ritkán terem szerelmes vers, annál szívesebben fogadják majd az enyémet!

És a költői lelkületű kapitány máris mondani kezdte a verset:

- Igen, ha teli a szívünk, amikor szeretünk, vagyis feleségül akarjuk venni szívünk hölgyét, márpedig én ezt akarom... Az ördögbe! Ez nem rímel! Tessék, most nem tudom folytatni! Hé! Ben-Zuf!

- Szolgálatjára, kapitány úr! - hangzott Ben-Zuf, a tisztiszolga szava.

- Írtál te verset valaha?

- Nem, kapitány úr, de láttam már, hogyan csinálják!

- És ki csinálta?

- Egy holdkóros komédiás a montmartre-i búcsúban.

- És megjegyezted a komédiás versét?

- Igen, kapitány úr! Így szólt a komédiás verse:

- Ezer ördög és pokol! De vacakul hangzik ez a vers!

- De csak azért, kapitány úr, mert nincs megtűzdelve rímekkel! De amúgy ez is ér annyit, mint a többi!

- Hallgass, Ben-Zuf! - ripakodott rá Hector Servadac. - Hallgass! Végre megvan a harmadik meg a negyedik rím!

Ám Servadac kapitány hiába erőlködött, hiába kérlelte a múzsát, visszatértek a gurbiba, és az első strófánál csak nem jutott előbbre.

Ez évben és ezen a napon a francia hadügyminisztérium egyik személyi lapján a következő sorok álltak:

"Servadac (Hektor) született 18.. július 19-én Saint Trélodyban, Lespare járás, Gironde megye.

Vagyoni állapot: Ezerkétszáz frank évjáradék.

Szolgálati idő: 14 év, 3 hónap, 5 nap.

A szolgálat és a hadiszolgálat részletezése: Saint-Cyr hadiakadémia: 2 év. Katonai szakiskola: 2 év. 87. gyalogezred: 2 év. 3. vadászezred: 2 év. Algéria: 7 év. Szudáni háború. Japán háború.

Beosztás: vezérkari kapitány, Mostaganem.

Kitüntetések: A becsületrend lovagja 18.. március 13. óta."

Hector Servadac harmincéves volt. Árva, rokonai nem voltak, vagyona is alig; igaz, nem is vágyott pénzre, ám annál jobban szomjazta a dicsőséget. Kicsit hirtelen természetű volt, vele született szellemessége támadásra és visszavágásra mindenkor kész, nagylelkű, rettenthetetlenül bátor, a csatákban mindig az első sorokban harcolt, de alighanem külön őrangyala lehetett, mert sohasem esett baja, hadidicsőséggel övezett hősök méltó ivadéka: ez Servadac kapitány, akinek a sors nyilván érdekes életet szánt, és akinek bölcsőjénél a kalandok és a jó szerencse tündére őrködött.

Ami pedig a megjelenését illeti: Hector Servadac igazán jóképű ember; öt láb hat hüvelyk magas, karcsú és szép mozgású, fekete haja hullámos, szépen formált a keze és a lába, szépen pödrött a bajusza, kék szeme nyílt tekintetű - egyszóval olyan férfi, aki mindenkinek megtetszhetett, viselkedése mégis oly szerény volt, mintha erről mit sem tudna.

Ha ragaszkodunk a teljes igazsághoz, azt is meg kell említenünk, Servadac kapitány nem volt különösebben tudós férfiú, no meg azt is, hogy természettől fogva meglehetősen lusta volt, ám olyan jó felfogású és gyors eszű, hogy a katonaiskolából szép ranggal került ki, s hamarosan bejutott a vezérkarba. Jól rajzolt, kitűnő lovas volt, és a Saint-Cyr akadémián a híres-nevezetes Oncle Tom nevű versenyparipa utódja ugyancsak ragyogó lovasra talált a kapitányban. Személyi lapja arról is számot adott, hogy érdemeiről több ízben napiparancsban emlékeztek meg, s a kapitány erre a kitüntetésre rá is szolgált.

Széltében-hosszában mesélték róla a következő történetet:

Egyszer egy vadászszázad élén egy lövészárokban nyomult előre. A vállvéd egyik szakaszát úgy átlyuggatták a golyók, hogy bedőlt, és a katonákat nem védte a sűrűn fütyülő golyók elől. Megtorpantak. Servadac kapitány ekkor fölugrott a vállvédre, keresztbefeküdt a résen, hogy elzárja, majd így szólt a katonáihoz:

"Most már nyugodtan mehettek!"

És a század továbbvonult, s a golyózáporból egyetlenegy lövedék sem érte a vezérkari tisztet.

Miután kikerült a katonai gyakorlóiskolából, a szudáni és a japán hadjárat idejét kivéve, Hector Servadac mindig Algériában állomásozott. Történetünk idején a mostaganemi alosztály vezérkari tisztjének posztját töltötte be.

Elsőrendű feladatai közé tartozott a Ténès és a Sélif közötti partvidék föltérképezése, és e munka idejére egy viskóba költözött, amit errefelé gurbinak neveznek. A gurbi éppenséggel nem volt fényűző lakhely, ám Hector Servadac mit sem törődött a kisebb-nagyobb kényelmetlenségekkel. Szeretett szabad levegőn élni, és szerette a szabadságot, amiben itt része lehetett. Hol gyalogosan rótta a parti homokot, hol meg lóháton járta be a hegytaréjokat, és csöppet sem sietett a rábízott munka elvégzésével.

Kedvére volt ez a nagyjából független élet. A munkája különben sem kötötte le teljesen, és hetenként kétszer-háromszor vonatra ült, hogy részt vegyen az orani főhadiszálláson rendezett fogadáson vagy az algériai főkormányzó estélyén.

Egy ilyen alkalommal ismerte meg az ifjú hölgyet, akihez azt a bizonyos szerelmes verset kezdte írni. A nagyon szép, nagyon tartózkodó és kissé gőgös hölgy észre sem vette, vagy talán nem akarta észrevenni Hector Servadac hódolatát. Így aztán a kapitány nem is merte szerelmét megvallani. Viszont tudta, hogy vannak vetélytársai, például Timasef gróf is. Éppen e miatt a vetélkedés miatt fognak most párbajozni, noha az ifjú hölgy mit sem tudott a kezéért folytatott vetélkedésről. És mint már mondottuk, az ellenfelek ki sem ejtették a szóban forgó hölgy nevét.

Hector Servadac kapitánnyal együtt lakott a gurbiban Ben-Zuf, a tisztiszolga is.

Ben-Zuf határtalan hűséggel ragaszkodott a tiszthez, akit szolgált. Ha felkínálták volna neki, hogy válasszon, mi akar lenni: Algéria főkormányzójának a hadsegédje vagy Hector Servadac tisztiszolgája - Ben-Zuf habozás nélkül ez utóbbit választotta volna. Ő maga nem vágyódott előmenetelre, de annál buzgóbban kívánta, hogy elismerjék kapitánya érdemeit, és reggelenként meg-megnézte Servadac uniformisát, vajon a váll-lapján nem nőtt-e új zsinór, mely az előrelépést jelzi.

A neve után ítélve azt hihetnénk, hogy Ben-Zuf Algéria földjének szülötte volt. Pedig nem. Ez a név csak úgy ráragadt a derék tisztiszolgára, aki születésekor a Laurent nevet kapta, s nem Algériában, hanem Párizsban, mi több, a párizsi Montmartre dombján pillantotta meg a napvilágot. Ha pedig valakit annyira kegyel a sors, hogy ilyen gyönyörű helyen születhet, hát mi sem természetesebb, hogy áhítatos és feltétlen csodálattal gondol szülőföldjére, melynél szebb nincs is a világon. Ezért aztán a tisztiszolga úgy vélte, hogy a földkerekség egyetlen igazi hegye a Montmartre, a környékén pedig az ember egybegyűjtve láthatja a világ minden csodáját. Ben-Zuf sokat járt-kelt a világban, sok hegyet látott már, de egyre csak azt mondta, lehet, hogy van a Montmartre-nál magasabb is, de szebb, érdekesebb, festőibb nem akad sehol, és hogy csak az irigység mondatja némelyekkel azt, hogy a Montmartre "domb". Ben-Zuf inkább darabokra apríttatta volna magát, de akkor sem ismerte volna el, hogy a Montmartre-nál különb hely is lehet széles e világon.

Mert van-e a földtekén még egy hely, ahol annyi csodálatos minden halmozódott össze, mint a Montmartre-on?

- Nincs még egy ilyen hely, nincs bizony! - jelentette ki Ben-Zuf, ha valaki kétségbe merészelte vonni némileg elragadtatott véleményének helyességét.

Ártatlan bolondéria! De az igaz, hogy Ben-Zufnak csak egy vágya volt: visszatérni a Montmartre dombjára, hogy ott hunyhassa le a szemét, ahol kinyitotta, visszatérni a Montmartre-ra, természetesen a kapitányával együtt, így aztán Hector Servadac reggeltől estig hallgathatta Párizs 18. kerületének, vagyis a Montmartre-nak a dicshimnuszát, és már kezdett iszonyodni tőle.

Ben-Zuf azonban nem adta föl a reményt, előbb-utóbb majd csak elhiszi a gazdája - akitől ő semmi kincsért sem válna meg -, hogy együtt kell visszatérniük a Montmartre-ra. Ben-Zuf már kiszolgálta az idejét, és huszonnyolc éves korában már készülődött levetni az angyalbőrt, ekkor azonban az a kitüntetés érte, hogy a kapitány mellé osztották be tisztiszolgának. Együtt mentek háborúba is. Ben-Zuf olyan vitézül harcolt a kapitánya mellett, hogy kitüntetésre akarták fölterjeszteni, ő azonban tiltakozott ellene, csak hogy a kapitánya mellett maradhasson. Hector Servadac megmentette Ben-Zuf életét Japánban, Ben-Zuf ugyanezt a szolgálatot tette meg kapitányának a szudáni háborúban. Olyan szívességek ezek, amiket nehezen felejt el az ember.

Nos, ilyen szálak fűzték Ben-Zufot a vezérkari tiszthez, ezért szolgálta őt vasizmaival, roppant erejével, mellyel akár "a Montmartre bástyája" névre is rászolgált volna, ezért ragaszkodott hozzá bátor és hűséges szívének minden gondolatával.

Ben-Zuf ugyan nem volt "költő", mint a kapitánya, viszont két lábon járó lexikonnak számított, olyan memóriája volt; betéve tudott minden katonatréfát, minden katonanótát, s ha versenyre került volna a sor, nem akadt volna senki, aki legyőzi Ben-Zufot.

Servadac kapitány tudta, hogy mit ér a tisztiszolgája. Becsülte is, nem vette zokon a mániáit sem, ezeket különben sem volt nehéz elviselni, hiszen Ben-Zuf mindig jókedvű volt, és a kapitány időnként úgy beszélgetett, tréfálkozott el vele, mint baráttal szokás.

Egyszer, mikor Ben-Zuf gondolatban megint a Montmartreon járt, és Párizs 18. kerületének a dicshimnuszát zengte, a kapitány így szólt hozzá:

- Tudod, Ben-Zuf, ha csak 4705 méterrel volna magasabb a Montmartre dombja, hát olyan magas volna, mint a Mont Blanc...

Ben-Zuf szeme fölragyogott, s e naptól kezdve a domb neve és a kapitány neve szétválaszthatatlanul eggyé forrott a szívében.

A gurbi voltaképpen nem más, mint fából épült és az arabok által drissznek nevezett, szalmával födött kunyhó. Szilárdabb, mint a nomád arabok sátra, de persze nem veheti fel a versenyt a kő- vagy téglaházakkal.

Servadac kapitány gurbija tehát csak afféle viskó volt, mely nem is felelt volna meg lakói szükségletének, ám egy hajdani őrálláshoz tartozott, s az őrállás maga kőből épült, így ebben szállásolták el a lovakat, és itt aludt Ben-Zuf is. Korábban egy utászszakasz állomásozott az őrálláson, s az épületben ott maradt egy halom szerszám, csákány, ásó és lapát.

Ami a kényelmet illeti, a gurbi sok kívánnivalót hagyott hátra, de elvégre csak ideiglenes szálláshely volt, és akár az evésről, akár a szállásról volt szó, sem a kapitányt, sem a tisztiszolgáját nem lehetett válogatósnak nevezni.

- Némi filozófiával meg jó gyomorral az ember mindenütt jól érzi magát - szokta mondogatni Hector Servadac.

Ami a filozófiát illeti, ezzel úgy volt a kapitány, mint a kutya a bolhával, mindig akadt belőle; a gyomra meg olyan egészséges volt, hogy átereszthette volna rajta akár a Garonne folyót is, meg se kottyant volna neki.

Ben-Zufról szólva meg csak annyit, hogy ha hinnénk a lélekvándorlásban, hát el kellene hinnünk azt is, hogy előző életében strucc volt, és struccgyomrát magával hozta ebbe a mostani életébe is; akár kavicsokat nyelhetett volna, azt is megemészti, éppúgy, mint a csirke mellehúsát.

A gurbi lakóinak egy hónapra elegendő élelmiszer- és ciszternában tárolt bőséges ivóvízkészlete volt, az istálló padlása tömve takarmánnyal; ezenfelül a Ténès és Mostaganem között levő csodálatosan termékeny síkság, a Mitidja leggazdagabb vidékeivel is versenyezhetett volna. A vad sem ritkaság errefelé, s egy vezérkari tisztnek senki sem tilthatja meg, hogy térképező útjaira vadászfegyvert ne vigyen magával, föltéve persze, hogy közben nem feledkezik meg a térképezéshez szükséges műszereiről sem.

Servadac kapitány, miután visszatért a gurbiba, jó étvággyal megvacsorázott, s étvágyát ezúttal a lovaglás is fokozta. Ben-Zuf kitűnően főzött. Sosem kellett attól félni, hogy az étel ízetlenül kerül ki a kezéből! Katonásan sózott, borsozott, fűszerezett mindent. No, de mint már mondottuk, mindkettőjük gyomra egészséges volt, hírből sem ismerték a gyomorrontást.

Ben-Zuf még egyre azon buzgólkodott, hogy eltüntesse a vacsora utolsó falatjait is, mikor Servadac kapitány kiment a gurbiból, hogy pipázgatva járjon egyet a hegygerincen.

Bealkonyult. Már több mint egy órája, hogy a nap eltűnt a sűrű felhők között a láthatáron, mely egyenes vonalként húzódott a Sélif vize fölött. Az égbolt most olyan furcsa volt, hogy a kozmikus jelenségek szakértőit minden bizonnyal meglepte volna. Észak felé - noha már olyan sötét volt, hogy szabad szemmel legföljebb fél kilométernyire lehetett ellátni - valami vöröses fény derengett át a felső ködrétegeken. Ebből a különös, szórt fényből nem lehetett volna semmiféle fényforrásra következtetni, északi fény sem lehetett, hiszen ez a gyönyörű természeti jelenség csak a magasabb szélességi körök égboltján szokott fölragyogni. A legtapasztaltabb csillagász is csak bajosan tudott volna választ adni a kérdésre, vajon miféle természeti jelenségnek tudható be az év utolsó éjszakájának ez a csodálatos fénye.

Servadac kapitány meg éppen nem volt csillagász, mióta az iskolából kikerült, bele se nézett a Csillagászat kézikönyvébe. Egyébként meg ezen az éjszakán csöpp kedve sem volt az égboltot figyelni. Lassan ballagott, szívta a pipáját. Vajon gondolt-e közben a másnap reggeli találkozóra, mikor fegyverét össze kell mérnie Timasef gróf fegyverével? Ha egyszer-egyszer eszébe is jutott, ettől még nem nőtt meg benne a harag a gróf ellen. Az igazat megvallva, az ellenfelek korántsem gyűlölték egymást, noha vetélytársak voltak. Csupán azért fognak párbajozni, hogy megoldjanak egy nehéz helyzetet, eldöntsék, hogy melyikük tűnik el a szép hölgy közeléből. Hector Servadac a legbecsületesebb úrnak tartotta Timasef grófot, a gróf pedig komoly megbecsüléssel gondolt a vezérkari tisztre.

Este nyolckor Servadac kapitány belépett a gurbi egyetlen szobácskájába, melynek minden bútorzata egy ágy és egy kis munkaasztal volt, szekrényként néhány utazókosár szolgált. Ben-Zuf nem a gurbiban, hanem a mellette levő kőházban főzött, ott is aludt, "keményfa derékaljon", mint mondani szokta. De akárhogy is volt, át tudott aludni tizenkét órát egyhuzamban, jobb álma volt, mint a legjobb álmú mormotának.

Servadac kapitány még nem volt álmos, leült hát az asztalához, melyen ott hevertek a munkaeszközei. Jobbjával gépiesen fölemelte piros-kék ceruzáját, baljával meg a redukáló körzőt. Aztán az előtte fekvő papírokra különböző színű egyenetlen vonalakat húzgált, s ezek a vonalak csöppet sem emlékeztettek valami térképrajz szigorú vonalaira.

Közben Ben-Zuf, aki még nem kapott parancsot arra, hogy menjen lefeküdni, az egyik sarokba húzódva megpróbált aludni, de ez meglehetősen nehezen sikerült, mert a kapitány olyan furcsán hadonászott, mozgolódott.

Voltaképpen nem is a vezérkari tiszt ült a munkaasztalához, hanem a gascogne-i poéta. Igen, Hector Servadac, a költő viaskodott ott a készülő szerelmes verssel, ihletért esdekelt, ám az ihlet egyre kérette magát. Csak nem azért fogja a körzőt, hogy matematikai szigorúsággal mérje a vers ütemeit; csak nem azért fogja a színes ceruzát, hogy lázadó rímeit változatosabbá, színesebbé tegye? Akárhogy is volt, a munkája szemmel láthatóan nehéznek bizonyult.

- Ördög és pokol! - kiáltott föl elkeseredetten. - Miért is választottam ezt a négysoros formát?! Örökösen vissza kell rángatnom a rímeket, mintha katonaszökevények volnának! De megbirkózom velük, meg én! Nem mondhatja senki, hogy egy francia tiszt meghátrált a rímek elől! Egy vers voltaképpen olyan, mint egy csata. Az első ezredet már bevetettük - persze az első strófára gondolt -, gyerünk a többiekkel!

A nekikeseredetten hajszolt rímek végül hallgattak a jó szóra, és a papiroson hamarosan egy piros meg egy kék sor jelent meg:

"Vajon mit dünnyög összevissza a kapitányom? - töprengett Ben-Zuf, s egyre forgolódott. - Már egy órája hadonászik, nincs nyugta, mintha az ördög bújt volna bele."

Hector Servadac föl-alá járkált a gurbiban, a költői ihlet tüze kergette.

"No persze, verset ír! - mondta magában Ben-Zuf, és fölült a sarokban. - Hogy ez micsoda zajos mesterség! Sehogy se lehet aludni mellette" - gondolta és fölhorkant.

- Ejnye, Ben-Zuf! Mi van veled? - rivallt rá Hector Servadac.

- Semmi, kapitány úr. Rosszat álmodtam!

- Hogy az ördög vinne el!

- Azt én se bánnám! Akár nyomban elvihetne, föltéve persze, ha az ördög nem ír verset... - dünnyögte Ben-Zuf.

- Ez a nyavalyás elkergette a múzsát! - dühöngött a kapitány. - Ben-Zuf!

- Jelen, kapitány úr! - a tisztiszolga fölpattant, egyik kezét a sipkájához emelte, a másikat a nadrágja varrásához szorította.

- Maradj nyugton, Ben-Zuf, maradj nyugton! Most aztán megvan a vége, a versem vége!

És Hector Servadac széles, költői taglejtések kíséretében szavalni kezdett:

Ám az utolsó szó nem hangzott el, Servadac kapitányt és Ben-Zufot földhöz teremtette valami iszonyatos erő.

Vajon mi lehetett az oka annak, hogy ugyanebben a pillanatban a látóhatár is olyan furcsán, olyan hirtelen megváltozott, hogy még egy gyakorlott szemű tengerész sem ismert volna rá a látóhatárt lezáró vonalra, melyben az égnek és a víznek kellett összemosódnia?

Vajon a tenger hullámai miért csaptak olyan magasságba, amilyet a tudósok eddig még csak elképzelni sem nagyon tudtak?

Vajon a meghasadozó föld dübörgése közepette mi volt az az iszonyatos recsegés-ropogás, az a csikorgás, mintha a földgolyó ácsolata roppant volna össze, az elképzelhetetlen mélységekben összecsapódó hullámoknak az az üvöltése, a levegőbe szökő víztömegeknek az a szörnyű sivítása?

Vajon a levegőégben honnan ez a furcsa ragyogás, mely élénkebb, mint az északi fény villódzása, honnan ez a ragyogás, mely elborítja az égboltozatot, és elhomályosítja a minden rendű, rangú csillagokat?

Vajon a Földközi-tenger medencéje, mely egy pillanatra mintha kiürült volna, hogyan, miért telt meg ismét vadul háborgó vizekkel?

Vajon a Hold tányérja miért növekedett meg néhány másodperc alatt olyan roppantul, mintha az égbolt éjszakai vándora 96 ezer mérföldes távolságból tízezer mérföldnyire került volna?

És végül, vajon miért jelent meg az égbolton egy új, óriási és lángoló gömb, mely aztán hamarosan eltűnt a vastag felhőtakarók között?

Egyszóval, miféle furcsa természeti jelenség váltotta ki ezt a kataklizmát, mely alapjában bolygatta meg a föld, a tenger, az égbolt és a levegőég rendjét?

Vajon ki tudna válaszolni ezekre a kérdésekre? És vajon maradt-e egyetlen ember is a földgolyón, hogy válaszolhatna?

Bármi történt is, úgy látszott, semmiféle változás nem következett be az algériai partvidéknek azon a szakaszán, melyet nyugatról a Sélif jobb partja, északról pedig a Földközi-tenger határol. Noha a rázkódtatás ereje rendkívül heves volt, sem a termékeny - itt-ott kissé dimbes-dombos - síkságon, sem a sziklaszirtek szeszélyes vonalán, sem a roppant erősen háborgó tengeren nem látszott semmi igazi, jelentős változás. A kőből épült őrház, noha falai itt-ott alaposan megrepedeztek, elég jól viselte a történteket.

A gurbi viszont úgy szétlapult, mint kártyavár, ha ráfúj a játszadozó gyermek; két lakója meg mozdulatlanul hevert a rájuk szakadt szalmatető alatt.

Servadac kapitány csak két órával a katasztrófa után tért magához. Először meglehetős keservesen szedegette össze emlékeit, s az első szavak, melyeket kiejtett - ezen, ugye, nem csodálkozik senki? - versének utolsó szavai voltak, melyek olyan furcsa módon szakadtak félbe:

Majd nyomban fölkiáltott:

- Persze, igen! De mi történt?

Az önmagához intézett kérdésre meglehetős nehezen tudott volna válaszolni. Ekkor fölemelte a karját, átszakította a rázuhant szalmatetőt, és kidugta a fejét.

Servadac kapitány körülnézett.

- A gurbi összerogyott! - állapította meg. - Talán forgószél söpört végig a parton!

Megtapogatta magát: minden porcikája ép volt, még csak horzsolás sem esett rajta.

- Ezer ördög és pokol! Hát a tisztiszolgám? - Fölállt, elkiáltotta magát: - Ben-Zuf!

Servadac kapitány hangjára egy másik fej is előbújt a szalma alól.

- Jelen! - válaszolta Ben-Zuf.

A tisztiszolga, mintha csak erre a hívásra várakozott volna, hogy aztán katonásan jelentkezzék.

- Van valami fogalmad arról, hogy mi történt, Ben-Zuf? - kérdezte Hector Servadac.

- Én már csak azt gondolom, kapitány uram, alighanem itt van földi csatározásaink vége.

- Ugyan! Forgószél volt ez, Ben-Zuf, egyszerű kis forgószél!

- Jó, legyen forgószél! - válaszolta filozofikusan a tisztiszolga. - Semmi különösebb baja nem esett, kapitány uram?

- Kutya bajom, Ben-Zuf!

Egy pillanattal később mindketten talpra álltak, eltakarították a gurbi romjait, és a műszereiket, ruháikat, szerszámaikat meg a fegyvereiket csaknem teljes épségben találták meg. A vezérkari tiszt ekkor megkérdezte:

- Vajon hány óra lehet most?

- Nyolc óra körül lehet - válaszolta Ben-Zuf, a Napra pillantva, mely már a látóhatár fölé emelkedett.

- Nyolc óra volna?!

- Legalább annyi, kapitány uram!

- Ez lehetséges?

- Igen, és máris indulnunk kell.

- Indulnunk?

- Bizony, indulnunk kell a találkozóra.

- Micsoda találkozóra?

- Hát a gróf úrral kell találkoznunk...

- Ezer ördög és pokol - kiáltotta a kapitány -, majd elfelejtettem! - Ezzel elővette az óráját. - Mit beszélsz te, Ben-Zuf? Megőrültél? Hiszen még alig két óra.

- Hajnali két óra, vagy délutáni két óra? - kérdezte Ben-Zuf, a Napra pillantva.

Hector Servadac a füléhez emelte az óráját.

- Ez bizony jár! - mondta.

- Meg a Nap is - vágta rá a tisztiszolga.

- Valóban, ha azt nézzük, hogy a látóhatár fölött... Azt a ragyogóját!...

- Mi történt, kapitány uram?

- Esti nyolc óra volna?

- Esti?

- Igen! A Nap nyugaton van, világos, hogy most nyugszik le!

- Lenyugszik? Azt már nem, kapitány uram! - jelentette ki Ben-Zuf. - Most kel föl, annak rendje-módja szerint, mint az újonc a trombitaszóra! És nézze csak, kapitány úr! Mióta beszélgetünk, milyen magasra emelkedett a látóhatár fölé!

- Vagyis a Nap most nyugaton kel föl! - dünnyögte Servadac kapitány. - Ugyan! Ez képtelenség!

Pedig bizony így volt. A ragyogó égitest a Sélif vize fölött sugárzott, holott mindeddig napi pályájának második felében ért csak ide.

Hector Servadac nyomban fölfogta, hogy egy egészen fantasztikus és semmiképpen se magyarázható természeti tünemény változtatta meg nem a Nap helyzetét a csillagvilágban, hanem magának a földgolyónak tengely körüli forgását.

Hát most igazodjék el az ember! A lehetetlenség is lehetővé válhat? De szerette volna Servadac kapitány, ha van valaki a közelében, aki ért a csillagászathoz, kozmográfiához, s kicsit eligazíthatná őt. De hát önmagára volt utalva, és hiába mondogatta:

- Ezt bizony csak a csillagászok tudhatják, csak ők! No, egy héten belül megtudjuk, mit szólnak mindehhez az újságok.

Aztán nem töprengett tovább a miérten, hanem Ben-Zufhoz fordult.

- Induljunk! - mondta a tisztiszolgának. - Akármi is történt, és még ha összekavarodott is az egész égi meg földi mechanizmus, akkor is elsőnek kell odaérnem, ahol Timasef grófra az a megtiszteltetés vár...

- ...hogy kardom fölnyársalja! - fejezte be a mondatot Ben-Zuf.

Ha Hector Servadac és a tisztiszolgája, miután megállapították a Nap járásának változását, még kedvet éreztek volna ahhoz, hogy megfigyeljék a természeti változásokat, melyek a december 31-éről január 1-re virradó éjszaka következtek be, nyilván meglepődve figyeltek volna föl arra, hogy milyen nagyot változtak a légköri viszonyok is. Ha nem is tudatosan, de ők maguk is érezték, hogy kifulladnak, hogy gyorsabban kell lélegezniük, akárcsak az alpinistáknak, mikor magas hegyek között járnak; úgy érezték, mintha a levegő hígabb volna, mintha kevesebb volna benne az oxigén. A hangjuk is gyöngébb volt, tehát vagy megsiketültek kicsit, vagy pedig a levegő hirtelenében kevésbé volt alkalmas a hang közvetítésére.

Ám ezek a változások pillanatnyilag nem nagyon rendítették meg sem Servadac kapitányt, sem Ben-Zufot; ők csak mentek nyugodtan a Sélif felé, a sziklafalon vezető meredek ösvényen.

Előző nap nagy volt a köd, mára ez is megváltozott. A furcsán egyszínű égbolton alacsonyan járó felhők sűrűsödtek, s már nem lehetett látni, merre jár a Nap. A levegőben viharos eső és talán nagy égiháború fenyegetése érződött.

A tengert a partvidék e részéről még sohasem látták ilyen kihaltnak. Sehol egy vitorlás, az égbolt és a víz szürkés hátterén sehol egy füstgomolyag. A látóhatár azonban - talán csak optikai csalódás? - rendkívül közelinek tűnt. A távoli végtelenséget semmi sem érzékeltette, mintha a földgolyó domborúsága most erősebb volna, mint eddig.

Servadac kapitány és Ben-Zuf gyors léptekkel, szótlanul sietett tovább, így hamarosan megteszik azt az öt kilométeres utat, mely a gurbitól a megbeszélt találka színhelyére vezet. Mindketten észrevették azonban, hogy a fizikumuk valahogy másként reagál mindenre. Anélkül, hogy akár csak magukban is megfogalmazták volna, rendkívül könnyűnek érezték a testüket, mintha csak szárny röptette volna őket, olyan könnyedén jártak. Ha a tisztiszolga ki akarta volna mondani azt, amit gondolt, biztosan úgy fogalmazta volna meg, hogy "egészen odavan".

- Ráadásul elfelejtettünk jól bereggelizni! - dünnyögte Ben-Zuf.

Ami igaz, az igaz, az ilyesfajta feledékenység nem tartozott a derék katona természetéhez.

E pillanatban kellemetlen csaholást hallottak bal kéz felől, majd nyomban egy sakál bújt ki a masztixbozótból. Az afrikai fauna egyik sajátos fajtájához tartozik ez az állat, melynek irháját szabályosan elszórt fekete foltok pettyezik, és mellső lábain is fekete csík húzódik végig. A sakál talán veszélyes lehet éjszaka, mikor falkában vadászik, a magányos sakál azonban alig veszélyesebb, mint a kutya. Ben-Zufot nem olyan fából faragták, hogy megijedt volna ettől az állattól, ám sehogyan sem szenvedhette a sakált, talán azért, mert a Montmartre állatvilága nem büszkélkedhetik vele.

A sakál, miután kibújt a bozótból, egy magas, vagy tízlábnyi magas szikla tövében lapult meg. Szemmel látható félelemmel leste a két embert. Ben-Zuf úgy tett, mintha el akarná látni a baját, és fenyegető mozdulatára az állat fölpattant, és a kapitány meg a tisztiszolga mélységes megdöbbenésére, egyetlen ugrással a sziklacsúcson termett.

- Ez volt aztán az ugrás! - rikkantott Ben-Zuf. - Jó tíz métert ugrott helyből!

- Hát ez kész csoda! - álmélkodott Servadac kapitány. - Ilyen ugrást még nem láttam!

A sakál letelepedett a sziklacsúcson, és szinte csúfondárosan pislogott a két emberre. Ben-Zuf fölemelt egy követ, hogy azt hozzá vágja.

Jókora volt ez a kő, mégis olyan könnyű, hogy a tisztiszolga úgy érezte, mintha valami megkövesedett szivacsot fogna a kezében.

- Átkozott sakál! - dünnyögte Ben-Zuf. - Ezzel a kővel legfeljebb annyi kárt teszek benne, mintha kuglófot vágnék hozzá. De hogyan lehet, hogy ennyire könnyű ez a jókora kő?

Minthogy azonban hirtelenében nem akadt más a keze ügyébe, a sakál felé hajította a kuglófnak titulált követ.

Nem találta el. A gyáva állatnak azonban ennyi is elég volt, óriási ugrásokkal szállt át a bokrok és fák fölött, mint egy gumikenguru, majd hamarosan eltűnt a szemük elől.

Az elhajított kő meg, miután Ben-Zuf nagy meglepetésére roppant magas ívet írt le, vagy ötszáz méternyire a szikla mögött tűnt el.

- Hej, a beduin mindenségit! - kiáltotta Ben-Zuf. - Hiszen én messzebbre lövök, mint egy négyes tarack!

Ben-Zuf ekkor néhány méternyivel a kapitánya előtt járt, és egy vízzel telt, vagy tízlábnyi széles árok elé került, amelyet át kellett ugrania. Nekirugaszkodott hát, és ugrott.

- Hé, Ben-Zuf, hová röpülsz? Mi esett beléd? Kitöröd a nyakadat, te esztelen!

Servadac kapitány ugyancsak rémülten kiáltozott, mikor látta, hogy a tisztiszolgája úgy nekirugaszkodott az ugrásnak, hogy vagy negyvenlábnyival a föld felett röpült.

Hector Servadac megrettenve a gondolattól, hogy Ben-Zuf a nyakát töri, ahogy földet ér, maga is nekirugaszkodott, hogy átugorja az árkot, de úgy nekilendült, hogy ő is vagy harminclábnyi magasságra került a földtől, és miközben fölfelé emelkedett, keresztezte is Ben-Zufot, aki éppen lefelé szállt. Ezután a gravitációs törvénynek engedve, egyre növekvő sebességgel közeledett a földhöz, de földet érve legföljebb annyit érzett, mintha négy-öt lábnyi magasságból ugrott volna.

- Nahát! - rikkantott Ben-Zuf, és kitört belőle a nevetés. - Lám, bohócokká lettünk, kapitány uram!

Hector Servadac néhány másodpercig gondolkozott, majd a tisztiszolgája elé lépett, s kezét a vállára tette.

- Ne röpülj többé, Ben-Zuf - mondta neki -, ne röpülj, és nézz jól a szemembe! Nem ébredtem föl, kérlek, ébressz föl engem, csípj meg, csípj véresre, ha kell! Ide hallgass: vagy bolondok vagyunk, vagy álmodunk!

- A helyzet az, kapitány uram - válaszolt Ben-Zuf -, hogy ilyesféle dolgok legföljebb álmomban estek meg velem, mikor például azt álmodtam, hogy fecske vagyok, és úgy röpülök át a Montmartre fölött, mint ahogy ébren a sipkámat lépem át. Valami boszorkányság ám ez! Valami olyan történt velünk, valami olyan, ami még senkivel sem esett meg. Talán az algériai partvidéken szokás az ilyesmi?

Hector Servadac hosszan elmélázott.

- Hát ebbe belebolondul az ember! - kiáltott fel végül. - Nem alszunk, nem álmodunk!

De nem olyan ember volt ő, hogy a végtelenségig töprengjen egy problémán, amit az adott körülmények között vajmi nehéz lett volna megoldani.

- Bánom is én, lesz, ami lesz! - tört ki végül, elhatározván, hogy ezután már semmin sem csodálkozik.

- Helyes, kapitány uram! - vágta rá Ben-Zuf. - És mindenekelőtt járjunk a végére annak az ügynek Timasef gróffal.

Az árkon túl vagy félhektárnyi rét zöldellt, a rét lágy füvére félszázados fák, tölgyek, pálmák, szentjánoskenyér-fák, szikomorfák, kaktuszok és aloék vetettek árnyékot, közülük két-három eukaliptuszfa koronája emelkedett a magasba.

Éppen ezen a réten kellett találkozniuk Timasef gróffal.

Hector Servadac gyorsan végigpillantott a tájon. Egy lelket sem látott.

- Ezer ördög! - kiáltotta. - Mégiscsak mi érkeztünk elsőnek ide!

- Vagy utolsónak! - bölcselkedett Ben-Zuf.

- Hogyhogy utolsónak? Hiszen még nincs kilenc óra! - mondta Servadac kapitány, és elővette az óráját, melyet a Nap állása szerint beigazított, mielőtt elindultak volna a romba dőlt gurbitól.

- Kapitány uram - szólt a tisztiszolga -, látja azt a fehéres gömböt a felhőkön át?

- Látom - mondta a kapitány, és figyelte az erősen ködös korongot, mely éppen ebben a pillanatban ért a delelőpontra.

- No, kérem - folytatta Ben-Zuf -, az a gömb, az csak a Nap lehet, vagy ha nem a Nap, akkor a helyettese.

- A Nap a delelőn, januárban, és a harminckilencedik északi szélességi fokon? - ámult el Hector Servadac.

- Az bizony, kapitány úr, és dél van, ne is vegye rossz néven. Alighanem sietős neki máma, és fogadni mernék, hogy három óra se telik bele, és máris lenyugszik! Ha nincs igazam, hát akár a sipkámat adom egy tányér kuszkuszért!

Hector Servadac összefont karral állt, néhány pillanatig meg se mozdult. Aztán, miután megfordult önmaga körül, és jobban szemügyre vette a látóhatár különböző pontjait, így szólt:

- A nehézkedési törvény megváltozott! - suttogta. - A négy égtáj fölcserélődött, egy nap hossza a felére csökkent!... Hát így bizony, ki tudja, mikor találkozhatom Timasef gróffal! Itt valami történt. Az ördögbe is! Mégsem mi habarodtunk meg!

A nyugodt természetű Ben-Zuf, akit a legdöbbenetesebb kozmikus tünemény sem hozhatott volna ki a sodrából, nyugodtan pislogott a kapitányra.

- Ben-Zuf!

- Kapitány uram?

- Nem látsz senkit?

- Nem látok senkit. Az orosz úr eltávozott.

- Föltéve, hogy eltávozott, a párbaj segédjeim mégiscsak megvártak volna, és látván, hogy hiába várnak, biztosan eljöttek volna a gurbihoz.

- Ez bizony így van, kapitány uram.

- Amiből arra következtetek, hogy nem jöttek ide!

- És ha nem jöttek ide?...

- Akkor nyilván azért nem jöttek, mert nem tudtak jönni. Timasef gróf meg...

Servadac kapitány nem fejezte be a mondatot, a partvidék fölé magasló sziklák peremére ment, onnan nézte, vajon nem horgonyoz-e valahol partközeiben a Dobryna. Elvégre az is lehetséges, hogy Timasef gróf a vitorlásával jött ide, mint az előző napon.

A tengeren sehol egy hajó, és Servadac kapitány most vette először észre, hogy noha teljes szélcsend van, a tenger rendkívül erősen háborog, mint a tűzön felejtett lobogó víz. A vitorlás nehezen birkózott volna meg a szokatlanul erős hullámveréssel.

Hector Servadac azt is most vette nagy megdöbbenéssel tudomásul, hogy a látóhatár félköríve, melyen a víz és az ég összeolvad, milyen nagymértékben összezsugorodott.

A magas sziklafal peremén álló megfigyelő előtt a láthatárnak vagy negyven kilométernyi távolságba kellett volna kerülnie. Most viszont legföljebb tíz kilométernyire láthatott el a szem, mintha az elmúlt néhány óra alatt sokkal kisebbre zsugorodott volna a földgolyó.

- Hát ez bizony nagyon furcsa! - jegyezte meg a vezérkari tiszt.

Közben Ben-Zuf a legfürgébb majmot is megszégyenítő ügyességgel az egyik eukaliptuszfa csúcsára kúszott. Erről a magas kilátóhelyről szemügyre vehette a szárazföldet Ténès és Mostaganem irányában éppúgy, mint déli irányban. Miután leereszkedett a fáról, közölte a kapitányával, hogy az egész síkság kihalt.

- Gyerünk a Sélifhez! - mondta Hector Servadac. - Gyerünk a folyóhoz! Ott talán megtudjuk majd, hogy mihez tartsuk magunkat!

- Gyerünk a Sélifhez! - visszhangozta Ben-Zuf.

A rét legföljebb három kilométernyi távolságban volt a folyótól, melyen a kapitány át akart kelni, hogy azután elmenjen egész Mostaganemig. Sietniük kell, ha még napnyugta előtt a városba akarnak jutni. Az áttetsző felhőtakarón át nem is annyira látták, inkább csak megsejtették, hogy a Nap nagyon gyorsan száll lefelé, és - a többi furcsasággal együtt ez is teljességgel megmagyarázhatatlan - ahelyett, hogy rézsútos görbét írna le, mint ebben az évszakban Algériának ezen a szélességi fokán mindig, most függőlegesen ereszkedik le a láthatárra.

Miközben a folyó felé igyekeztek, Servadac elgondolkozott a furcsa eseményeken. Ha, mondjuk, valami teljességgel lehetetlen természeti jelenség miatt a földgolyó körforgása esetleg megváltozott, sőt ha azt is fel kell tételeznünk, hogy - hiszen a Nap áthaladt a delelőponton - az algériai part az ausztrál féltekét átszelő egyenlítő fölé került, még ez esetben is valószínűtlen, hogy a Föld - a domborúságát nem számítva - bármily jelentős változást szenvedett volna, legalábbis ami ezt az afrikai részét illeti. A partvidék olyan volt, mint mindig; egymást követő szirtfalak, homok és kopár sziklák, vörösek, mintha oxidálódtak volna. Ameddig a szem ellátott, a partvidéken semmi változás. Bal kéz felől, tehát dél felől, vagyis abban az irányban, amit Servadac kapitány csökönyösen délnek nevezett, noha a két égtáj nyilvánvalóan kicserélődött, ott sem pillantott meg semmi változást. Mintegy hárommérföldnyire a Merzsezsah hegység lejtői látszottak, és a hegygerinc vonala is úgy rajzolódott ki az égbolton, mint bármikor azelőtt.

E pillanatban egy darabon szétszakadoztak a felhők, és a Nap ferde sugarai a földet érték. Most már teljesen világos volt, hogy az égitest, miután nyugaton fölkelt, keleten lenyugszik.

- Ezer ördög és pokol! - kiáltott föl Servadac kapitány. - De szeretném tudni, hogy s mint vélekednek minderről Mostaganemben! Vajon mit mond majd a hadügyminiszter, mikor megtáviratozzák neki, hogy afrikai gyarmata elvesztette az irányzékot az anyagi világban, ami pedig az erkölcsi világban még sohasem esett meg vele!

- Az egész afrikai gyarmatot, úgy, ahogy van, fogdába csukják majd! - vélekedett Ben-Zuf.

- Hát még ha azt is megtudja, hogy a négy fővilágtáj szembefordult a katonai szabályzatokkal!

- Büntetőszázadba a fő világtájakkal!

- És déliverő januárban!

- Verő? Egy tisztet még a Nap sem verhet! Lelőni a Napot!

No, Ben-Zuf aztán tisztában volt a katonai fegyelemmel, meg ragaszkodott is hozzá.

Közben mindketten jól kiléptek. Ebben segítette őket, hogy olyan fantasztikusan könnyűnek érezték magukat, meg az is, hogy máris megszokták a megritkult levegőt; a nyúlnál gyorsabban futottak, a zergénél könnyedebben ugrottak. Már nem a sziklafalon vezető ösvényen mentek, melynek kanyargása meghosszabbította volna útjukat. A legrövidebb irányt választották, azt mondhatnánk, toronyiránt mentek, ha ugyan a közelben láttak volna tornyot. Semmi sem akadályozhatta őket. Sövény? - átlendültek fölötte; patak? - egyszerűen átugrottak; sűrűn álló magas fák? - helyből átugrottak; domb? - egyszerűen átrepültek felette. Mindketten csak egytől féltek, hogy amit megnyernek a réven, elvesztik a vámon; vagyis hogy amit vízszintesen nyernek, azt függőlegesen ráfizetik. Valóban, éppen csak érintették a földet, mely mintha nem is lett volna más, csak roppant rugalmas ugródeszka.

Végre megpillantották a Sélif partvidékét, még néhány ugrás, és Servadac kapitány meg a tisztiszolgája máris a jobb partra ért.

Itt azonban megtorpantak. A híd ugyanis érthetetlen módon nem volt sehol.

- Nincs meg a híd! - kiáltott Servadac kapitány. - Hát árvíz volt itt vagy egy új özönvíz?

- Ejha! - jegyezte meg Ben-Zuf.

A Sélif ugyanis eltűnt. Bal partjának nyoma sem volt. Jobb partjából, mely az előző napon még egy termékeny síkságot határolt, mára valami homokos partvidék lett. Nyugaton a békés Sélif helyében most, ameddig a szem ellátott, viharos ár zúgott, és nem csobogott, a víz kék volt, és nem sárga. Mintha tenger keletkezett volna a folyam helyén. Ebbe veszett bele az a vidék, melyen túl tegnap még a szép mostaganemi föld virult.

Hector Servadac világosan akart látni. A vízhez lépett, melyet a szélén babérrózsabokrok borítottak, a tenyerével merített belőle, és megkóstolta.

- Sós! - mondta. - A tenger néhány óra alatt elnyelte Algéria nyugati részét.

- Akkor hát, kapitány uram - mondta Ben-Zuf -, ez, ugye, tovább fog tartani, mint holmi egyszerű árvíz?

- Megrendült a világ - válaszolta a vezérkari tiszt a fejét csóválva -, és ennek a kataklizmának kiszámíthatatlan következményei lehetnek! A barátaim, a bajtársaim, vajon mi történhetett velük?

Ben-Zuf még sohasem látta Hector Servadacot ilyen megrendültnek. Igyekezett résztvevő képet vágni, noha a derék Ben-Zuf még kevésbé tudta elképzelni, hogy vajon mi is történhetett. Ő voltaképpen filozófus lélekkel bele is törődött volna a történtekbe, ha nem érezte volna kötelességének, hogy bajtársiasan osztozzék kapitánya érzelmeiben.

Az új partvidék, melyet a Sélif hajdani jobb partja határolt, észak-déli irányba húzódott, némileg kikerekedő vonalban. Úgy látszott, hogy a kataklizma, melynek Afrika e része volt a színhelye, semmiképpen nem érintette. Megmaradt olyannak, mint amilyennek a vízrajzi térkép mutatta: nagy fáival, szeszélyesen szakadozott partjával, zöldellő rétjeivel. Csakhogy most nem folyampart volt, hanem egy ismeretlen tenger partvidéke.

De a nagyon elkomolyodott Servadac kapitánynak alig volt ideje arra, hogy szemügyre vegye az olyannyira megváltozott vidéken végbement átalakulásokat. A Nap, mely a keleti láthatárra érkezett, hirtelen lenyugodott, mintha egy golyó zuhant volna a tengerbe. Még a trópusokon, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején sem fordulhatott volna gyorsabban éjszakába a nappal. Ezt az éjszakát nem előzte meg alkony, és másnap aligha lesz hajnal.

Az olvasó tudja már, hogy Servadac kapitány roppant kalandos természetű férfiú volt, így nyilván nem vonja kétségbe azt, hogy a sok-sok rendkívüli esemény láttán sem hökkent meg túlságosan. Csakhogy miután nem volt olyan közömbös, mint Ben-Zuf, rendszerint tudni akarta, mi miért történik. Az okozattal vajmi keveset törődött, ha az okot ismerte. Valahogy így szokta magyarázni ezt a felfogását: "Ha az embert megöli egy ágyúgolyó, az semmi, csak az a fontos, hogy tudjuk, a ballisztika milyen törvényeit követte az a bizonyos golyóbis, és milyen röppályát írt le, mielőtt telibe talált volna bennünket." Hector Servadac általában így gondolkodott e földi élet viszontagságairól, így, miután annyit-amennyit elgondolkozott azon, hogy mik is lesznek a történtek következményei, inkább azon volt, hogy rájöjjön, mi idézhette elő a bekövetkezett fantasztikus változásokat.

- Ezer beduin! - kiáltott, mikor hirtelen leszállt az éjszaka. - Napfénynél kellene ezt látni..., már amennyiben a Nap fényesen vagy homályosan, de mégis fölkel, mert farkas lakmározzék belőlem, ha csak sejtem is, hova tűnt el!

- Kapitány uram, ha meg nem sérteném - mondta ekkor Ben-Zuf -, most mit csinálunk?

- Most itt maradunk, és majd holnap, ha ugyan lesz holnap, miután földerítettük a nyugati meg a déli partot, visszamegyünk a gurbiba. A legfontosabb az, hogy megtudjuk, hol vagyunk, meg hogy hol tartunk, ha már azt úgysem tudjuk, mi történt odaát. Szóval, miután bejártuk a nyugati meg a déli partot...

- Már amennyiben van part - jegyezte meg a tisztiszolga.

- Meg amennyiben van dél! - biccentett Servadac kapitány.

- Szóval most alhatunk?

- Hát ha tudunk!

Az engedély hallatára Ben-Zuf, akit ennyi sok meglepő esemény sem tudott megrendíteni, behúzódott az egyik sziklamélyedésbe, két öklét a szemére szorította, és hamarosan az ártatlanok álmát aludta, mely néha bizony mélyebb, mint az igazak álma.

Servadac kapitány meg elindult, s az új tenger partján járkált, miközben fejében vadul nyüzsgött a rengeteg kérdőjel.

Mindenekelőtt: vajon milyen kiterjedésű lehet a katasztrófa? Vajon Afrikának csak egy viszonylag kis részét érintette? Alger, Orán, Mostaganem, ezek a közeli városok vajon megmenekültek-e? Vajon a bajtársait a part sok más lakójával együtt elsodorta-e a tengerár, vagy talán a medréből valami rázkódtatás miatt kicsapó Földközi-tenger a Sélif torkolatán át az algériai partnak csak ezt a kis részét árasztotta el? Ez bizonyos fokig magyarázat lehetne a folyó eltűnésére is, de nem magyarázná a többi rendellenes kozmikus jelenséget.

Egy másik föltevés: Vajon elképzelhető-e, hogy az afrikai partvidék valami okból hirtelen az egyenlítői égöv alá került? Ez magyarázat lehetne a Nap járásának megváltozására és arra, hogy az éjszakát miért nem előzte meg alkony; ám nem magyarázná azt, hogy a tizenkét órás napból miért lett hatórás nappal, sem azt, hogy a Nap miért kel nyugaton és miért nyugszik keleten!

"Pedig az bizonyos - gondolkozott Hector Servadac -, az bizonyos, hogy ma csak hat órából állt a nap, meg az is, hogy a főégtájak helyet cseréltek, legalábbis helyet cserélt kelet meg nyugat. No, majd meglátjuk holnap, ha fölkel a Nap - ha ugyan fölkel!"

Servadac kapitány ugyanis cseppet sem volt bizakodó.

Valóban kellemetlen, hogy az eget felhők borítják, és az égbolton egyetlen csillag sem fénylik. Noha vajmi keveset értett a kozmográfiához, Hector Servadac mégiscsak ismerte a főbb csillagképeket. Meg tudta volna állapítani, hogy a sarkcsillag a szokott helyén van-e, vagy esetleg azt, hogy a helyén most más csillagok fénylenek; ami egyúttal vitathatatlanul azt bizonyította volna, hogy a földgolyó megváltoztatta tengelye körüli forgását, és esetleg fordított irányban forog, ami máris sok mindent megmagyarázna. A fellegek azonban - melyek olyan sűrűnek tűntek, hogy akár özönvíz is zúdulhat belőlük - sehol sem szakadoztak szét, hogy a vizsgálódó szem legalább egy csillagot, egyetlen támaszpontot láthasson.

A Holdat meg hiába is kémlelte volna, éppen újhold volt, tehát a Nappal együtt eltűnt a láthatáron.

Elképzelhetjük, mennyire meglepődött Servadac kapitány, mikor másfél órás séta után azt látta, hogy a horizonton erős fény jelenik meg, melynek sugarai átszűrődnek a felhőtakarón.

- A Hold! - kiáltott föl. - De nem, nem lehet a Hold! Vagy lehetséges, hogy az égbolt éjszakai vándora sem adja alább, fogja magát, és fölkel nyugaton? Nem, ez mégsem a Hold! A Hold nem árasztana ilyen erős fényt, hacsak nem került nagyon közel a Földhöz.

Az égitest ugyanis, akármi lett légyen is, olyan erős fénnyel sugárzott a felhőkön át, hogy hajnali világosság áradt az egész vidékre.

"A Nap volna? - töprengett tovább Servadac kapitány. - De hiszen alig száz perce, hogy lenyugodott keleten! De ha se nem a Nap, se nem a Hold, akkor vajon mi lehet? Valami iszonyú üstökös? Ó, ezer ördög! Ezek az átkozott fellegek már sohase oszlanak szét?!"

Aztán megpördült a sarkán.

- Vajon, vajon nem tettem volna okosabban, ha az ostobán eltékozolt időnek legalább egy részét arra fordítottam volna, hogy csillagászatot tanulok? Hát bizony, bizony... Mert lehet ám, hogy nagyon egyszerű a magyarázata mindannak, amit most sehogy sem tudok megérteni!

Az új égbolt titkai kifürkészhetetlenek voltak. A roppant fény, melyet egy nyilván óriási méretű kápráztató korong árasztott, sugaraival vagy egy órán át beragyogta a felhők mögött az eget. Aztán - és ez is milyen meghökkentő - a fénylő korong ahelyett, hogy az égi mechanizmus törvényeit követve, félkörívet leírva, leszállt volna az ellenkező horizonton, az egyenlítő síkjára merőleges vonalban távolodott, s magával vitte azt a szemnek olyan kellemes félhomályt, mely eddig a vidék fölött terjengett.

Ismét elsötétedett minden, ideértve Servadac kapitány fejét is. A kapitány egy jottányit sem értett az egészből. A naprendszer mechanizmusának legalapvetőbb szabályait áthágva, az égboltozat leginkább olyan ingaórához hasonlít, melynek a főrugója hirtelenében megbokrosodott, a bolygók áthágnak minden gravitációs törvényt, és az ember joggal kételkedhetik abban, hogy a Nap még egyszer megjelenik a földgolyó bármelyik láthatárán.

Három óra múlva azonban, anélkül hogy hajnal jelezte volna jöttét, nyugaton fölkelt a Nap, reggeli fényben fehérlettek a felhők, világos nappal követte az éjszakát, és Servadac kapitány az órájára nézve megállapította, hogy ez az éjszaka pontosan hat órán át tartott.

Hat óra alatt Ben-Zuf nem tudta kialudni magát, a vitéz alvót úgy kellett fölrázni.

Hector Servadac istentelenül megrázta.

- Hé! Ébredj, indulás! - kiáltott rá.

- Jaj, kapitány uram - hördült fel Ben-Zuf a szemét dörzsölve -, úgy érzem, hogy még nem aludtam ki magam! Hiszen csak most kezdtem rá igazából!

- Egész éjszaka aludtál!

- Hát ha ezt is éjszakának mondjuk!...

- Jó, hatórás éjszaka, de azért csak érd be vele, és szokj hozzá!

- Jó, hozzászokunk.

- Indulás! Nincs veszteni való időnk. A legrövidebb úton visszatérünk a gurbihoz, megnézzük, mi lett a lovainkkal, s hogy ők mit gondolnak a történtekről.

- Nyilván azt gondolják, hogy tegnap óta nem gondoltam velük - mondta Ben-Zuf, aki szerette a szójátékokat. - Úgyhogy mindenekelőtt rendesen ellátom őket, kapitány uram!

- Jó, jó, csak csináld majd gyorsan, s mihelyt fölnyergelted őket, földerítő útra indulunk. Mert azt mégiscsak meg kell tudnunk, hogy mi maradt Algériából.

- És azután?

- És azután, ha dél felől nem tudunk eljutni Mostaganembe, akkor kelet felől megyünk Ténèsbe.

Servadac kapitány és a tisztiszolgája a szirtfalon vezető ösvényen indult el a gurbi felé. Minthogy nagyon éhesek voltak, útközben fügét, datolyát és narancsot ettek, a kezük ügyében lógott az ágakon, csak éppen le kellett szakítaniuk. Ezen a teljesen kihalt vidéken, melyből nemrégiben dúsan termő, hatalmas gyümölcsöskertet varázsoltak, nem kellett félniük semmiféle csősztől.

Másfél órával azután, hogy elhagyták azt a részt, mely régebben a Sélif jobb partja volt, a gurbihoz értek. Ott mindenüket megtalálták úgy, ahogy otthagyták. Távollétük alatt senki sem járt erre, ez a vidék is éppen olyan kihalt volt, mint Algériának az a nyugati része, melyet most jártak be.

Nagyon gyorsan fölkészültek az indulásra. Ben-Zuf föltarisznyált néhány csomag kétszersültet és vadkonzervet. Ivóvizük bőségesen lesz, hiszen több tiszta vizű patak szeli át a síkságot. A folyamnak ezek a hajdani mellékfolyói, melyek folyamokká váltak, most a Földközi-tengerbe ömlöttek.

Egykettőre fölnyergelték a Zephirt, Servadac kapitány lovát meg Ben-Zufét, a Galette-et, a derék állatot a Montmartre híres-nevezetes malmáról nevezte el a gazdája; a két lovas nyeregbe szállt, s máris ügetett a Sélif irányába.

Ők maguk jelentős mértékben érezték a nehézkedési erők csökkenését meg azt, hogy izomerejük mintha ötszörösére nőtt volna, most azt is tapasztalniuk kellett, hogy a különös változásokat a két ló is megérezte. Nem egyszerű lovak voltak már ezek a derék jószágok, hanem valóságos táltos paripák, patájuk alig érintette a földet. Szerencsére Hector Servadac is meg Ben-Zuf is jó lovas volt, eszükbe sem jutott visszafogni a lovakat, inkább még gyorsabb vágtára biztatták őket.

Húsz perc alatt tették meg azt a nyolc kilométert, mely a gurbit a Sélif torkolatától elválasztja; ekkor rövidebbre fogták a lovakat, és a hajdani folyam jobb partján lépésben ereszkedtek le délkelet felé.

Ez a partvidék most is olyan volt, mint akkor, mikor még a Sélif folyamágyának lejtős partját alkotta, csakhogy a bal part, mint már mondottuk, teljesen eltűnt, illetőleg ahol a bal part volt, ott most tenger hullámzott, tenger zárta le a látóhatárt. Ez azt jelentette, hogy Orán tartományt, ameddig csak a szem ellátott, a december 31-éről január 1-re virradó éjszaka alatt elborította a tenger.

Servadac kapitány alaposan ismerte a földerítendő területet, hiszen hajdan fölmérte, föltérképezte, így most jól és könnyen eligazodott rajta. Úgy gondolta, hogy miután a lehető legnagyobb részét földerítette, jelentést ír, és azt elküldi... No persze, kinek és hogyan küldi? Erről fogalma sem volt.

A nap hátralevő négy órája alatt a két lovas harmincöt kilométert tett meg a Sélif torkolatától kezdve. Mikor leszállt az éjszaka, letáboroztak a hajdani folyammeder egyik kanyarulatában, a kanyarulat előtt tegnap még a bal part mellékfolyója, a Mina ömlött a Sélifbe, mára a Minát is elnyelte a tenger.

Az egész úton egy árva lélekkel sem találkoztak, és ezen mégiscsak meglepődtek.

Ben-Zuf úgy-ahogy elrendezte a hálóhelyüket, a két lovat kipányvázta, hogy szabadon legelhessék a part dús füvét. Az éjszaka minden különösebb esemény nélkül telt el.

Másnap, január 2-án, vagyis akkor, mikor a régi naptár szerint január 1-éről 2-ára virradó éjszakának kellett volna kezdődnie, Servadac kapitány és a tisztiszolgája ismét nyeregbe ültek, hogy folytassák a partvidék földerítését. Napkeltével indultak, és hat óra alatt hetven kilométert tettek meg.

E területet még most is a hajdani folyam jobb partja határolta. Csakhogy a Minától mintegy húsz kilométerre a part egy jókora darabja eltűnt, vele együtt tűnt el Surkelmittu és annak nyolcszáz lakosa is. És vajon nem ilyen sorsra jutottak-e Algéria más, még nagyobb, a Sélifen túli városai, mint Mazagran, Mostaganem és Orléansville?

Miután megkerülték a part megszakadása után keletkezett kis öblöt, Servadac kapitány és Ben-Zuf a homokpartnak éppen arra a pontjára ért, mellyel szemben a vegyes lakosú Ammi-Mussa városának kellett volna elterülnie. De még csak nyomát sem látták a városnak, sem a mögötte ezerszázhuszonhat méteres magasságba nyúló Mankura hegycsúcsnak sem.

A két felfedező az új terület egyik szögletében tért éjszakai pihenőre, ott, ahol Mémunturroy mezővárosának kellett volna lennie, melynek azonban nyomát sem lelték.

- És én még azt reméltem, hogy ma este Orléansville-ben fogok vacsorázni és meghálni - sóhajtott Servadac kapitány, és a szeme előtt elterülő komor tengert nézte.

- Lehetetlen, kapitány uram, hacsak hajóval nem megyünk oda! - mondta Ben-Zuf.

- Tudod-e, Ben-Zuf, hogy mindkettőnknek pokoli szerencséje volt?!

- Úgy van, kapitány uram! De ugye, mi már megszoktuk ezt! És majd meglátja, hogy valahogy mégis átkelünk ezen a tengeren is, hogy kicsit csavaroghassunk Mostaganem környékén.

- Hm... Ha például félszigeten vagyunk, mert én legalábbis ebben bizakodom, akkor inkább Ténèsbe kell mennünk, hogy tőlük tudjuk meg, mi is történt!...

- Vagy hogy elmondjuk nekik! - mondta nagy bölcsen Ben-Zuf.

Mikor hat órával később a Nap ismét fölkelt, Servadac kapitány alaposabban szemügyre vehette, hogyan is alakult át a vidék. Éjszakai táborhelyüktől észak-déli irányba húzódott most a partvidék, és nem természetes partalakulat volt, mint annak idején, mikor a mederben a Sélif vize folyt; most újonnan formálódott türemlés határolta a hajdani síkságot. Hajlatából, mint már az előbb mondottuk, eltűnt a Mémunturroy nevű mezőváros. Ráadásul Ben-Zuf, miután fölkapaszkodott egy hátrább magasló domb tetejére, azt is megállapíthatta, hogy ameddig ellát, mindenütt a tenger hullámzik, szárazföld sehol! Vajon hogyan maradhatott volna meg a délkeleti irányban mintegy tíz kilométernyire fekvő Orléansville?!

Servadac kapitány és Ben-Zuf elhagyták táborhelyüket, és új partszegélyen mentek tovább a beomlott föld, az árkokkal szaggatott mezők, a víz fölött csüngő fák között, melyeknek gyökérzete félig a levegőben volt; s láttak néhány öreg olajfát, melyeknek fantasztikusan összevissza csavarodott törzsét mintha csak fejszével hasították volna keresztül.

A lovasok most lassabban haladtak, mert a partot megszaggató kis öblök és földnyelvek miatt állandóan kerülőket kellett tenniük. Olyan lassan jutottak előre, hogy miután ismét megtettek harmincöt kilométert, még csak a Merzsezsah hegység tövébe jutottak el, mely a kataklizma előtt a Kis-Atlasz hegylánc végső nyúlványa volt.

Itt a hegylánc hirtelen megszakadt, s meredeken nyúlt a magasba a víz fölé.

Másnap reggel, miután átlovagoltak az egyik hegyszoroson, fölmásztak a legmagasabb csúcsra, hogy tekintetük végre bejárhassa az algériai területnek ezt a keskeny részét, melynek egyedüli lakói alighanem ők voltak.

A Merzsezsah tövétől most mintegy harminc kilométeren át új partvonal húzódott a földközi-tengeri partokig. Semmiféle földszoros nem kötötte ezt a részt Jeneshez, melynek nyomát sem látták. Tehát nem félszigetet, hanem szigetet járt be a két földerítő. A hegycsúcson állva, Servadac kapitány legnagyobb meglepetésére kénytelen volt megállapítani, hogy mindenfelől tenger veszi őket körül, s bármilyen messze kalandozzék is tekintete, sehol sem pillant meg szárazföldet.

Az Algéria földjéből szakadt új sziget szabálytalan, csaknem háromszögbe csúcsosodó négyzet volt, körmérete körülbelül így alakulhatott: százhúsz kilométer a Sélif hajdani jobb partja; harmincöt kilométer a Kis-Atlasz vonulata mentén dél-északi irányú partja; harminc kilométer hosszú az a rézsútirányú vonal, mely a tengerig fut; és száz kilométer a hajdani Földközi-tenger partvonala. A sziget kerülete összesen tehát kettőszáznyolcvanöt kilométer.

- Rendben volna ez - mondta Servadac kapitány -, csak hát minek, miért?

- Ugyan! Miért ne? - mondta a bölcs Ben-Zuf. - Így van, mert így van. Ha az atyaisten így akarta rendezni, mi majd csak megszokjuk valahogy!

Mindketten leereszkedtek a hegycsúcsról, ismét lóra szálltak, a két derék paripa eddig békésen legelészett. Most a szigetnek arra a részére mentek, ahol a Földközi-tenger partja volt, és keresték a Montenotte nevű városkát; ám ez is eltűnt, akárcsak Ténès, melynek még romjait sem tudták megpillantani a láthatáron.

Másnap, január 5-én, erőltetett menetben bejárták a földközi-tengeri partot. A katasztrófa ezt a vidéket sem kímélte annyira, mint amennyire Servadac kapitány gondolta. Négy mezővároska tűnt el itt is: Callaat-Simah, Agmiss, Marabu és Pointe-Basse. A földnyelvek sem bírták ki a rázkódtatást, leszakadtak a szárazföldről. A felfedezők végül megállapíthatták, hogy a szigetükön rajtuk kívül nincs egy árva lélek sem, az állatvilág azonban nem pusztult ki: a síkságon csordába verődött kérődzők bolyongtak.

Servadac kapitány és a tisztiszolgája újabb öt nap alatt körbe bejárták a sziget partjait; a régi naptár szerint valójában csak két és fél napot vett igénybe ez az út, vagyis hatvan óra telt el azóta, hogy elhagyták a gurbit, és visszatértek oda.

- Akkor hát, kapitány úr? - szólalt meg Ben-Zuf.

- Akkor hát, Ben-Zuf?

- Akkor hát, kapitány uram, maga Algéria főkormányzója lett!

- A lakosság nélküli Algériáé!

- Úgy? Hát én nem is számítok?

- Szóval te mi vagy voltaképpen?

- Én vagyok a lakosság, kapitány uram, a lakosság!

- Most már csak azt szeretném tudni, mi történjék a szerelmes verssel - mondta Servadac kapitány, mikor lefeküdtek aludni. - Ezért ugyan kár volt annyit vesződnöm a rímekkel!

Tíz perccel később a főkormányzó és a lakosság mélyen aludt az őrállás egyik szobájában, minthogy a gurbi nem támadt fel romjaiból. A kapitány álmát azonban némileg zavarta az a gondolat, hogy noha annyi meg annyi új okozatot állapíthatott meg, az alapvető okokat még mindig nem ismerte. Nem értett ugyan különösebben a csillagászathoz, de mikor kicsit erőltetni kezdte az emlékezőképességét, eszébe jutott néhány alaptörvény, melyről azt hitte, hogy már végképp el is felejtette őket. Ezután azon töprengett, vajon nem az okozta-e ezeket a jelenségeket, hogy a földgolyó tengelye valami okból most más szögben hajlik az ekliptikára, vagyis a Napnak a Föld körüli pályájára.

Ez a változás, noha megmagyarázhatná a tengerek és talán a fővilágtájak helyváltoztatását is, de nem lenne magyarázat sem arra, hogy miért rövidültek meg a napok, sem arra, hogy miért csökkent a Föld vonzási ereje. Hector Servadac hamarosan kénytelen volt lemondani erről a feltevésről, s ez ugyancsak bántotta, mert most már végképp nem tudta, mire gondoljon. Ám a furcsaságok sora még nyilván nem ért véget, és lehetséges, hogy valami újabb különleges változás megmutatja neki az összes eddiginek az okát. A kapitány legalábbis ebben bizakodott.

Másnap Ben-Zuf első gondja az volt, hogy kiadós ebédet készítsen. Elvégre valamitől mégiscsak erőre kell kapniuk! Ő legalábbis olyan éhes volt, mint hárommillió beduin együttvéve. Most vagy soha, föl fog falni egy tucat tojást, amit a világot összetörő kataklizma épségben hagyott. A tojás meg hozzá egy jó tányér kuszkusz - a tisztiszolga remekül értett a kitűnő arab étel készítéséhez -, ez ám az igazi!

A tűzhely ugyanis ott volt az őrállás épületében, a vörösréz fazék fénylett, mintha most került volna ki a rézműves kezéből, a nagy, párás falú hűtőkorsókban elegendő friss vizük volt.

Ben-Zuf tüzet rakott, mindent előkészített a főzéshez, s közben szokása szerint egy katonadalt énekelt:

Servadac kapitány közben jött-ment, figyelte a főzés előkészületeit. Egyre azt leste, nem történik-e valami újabb furcsaság, ami nyomra vezetné, hogy végre megtudhatná, voltaképpen mi is történt. Vajon a tűzhely úgy fog-e működni, mint eddig? Vajon a megritkult levegőből az égés kaphat-e elég oxigént?

Igen, a tűz könnyen meggyulladt, s mikor Ben-Zuf ráfújt, szép világos lángok csaptak föl a gallyakkal kevert szén közül. Egyszóval semmi különös: a tűz éppúgy ég, mint máskor.

Ben-Zuf a tűzhelyre tette a vízzel megtöltött fazekat, várta, hogy fölforrjon, s ő belerakhassa a tojásokat, melyeknek súlyát alig érezte a kezében. Úgy tűnt, mintha valamennyi üres lett volna.

Két perc sem telt el, a víz forrni kezdett.

- Az ördögbe is! Hogy most milyen gyorsan melegít a tűz! - rikkantotta Ben-Zuf.

- Nem a tűz melegít gyorsabban, hanem a víz forr föl hamarabb - jegyezte meg Servadac kapitány némi gondolkodás után.

Ezzel fogta a falon függő Celsius hőmérőt, és vízbe merítette. A hőmérő mindössze hetven fokot mutatott.

- Tessék! - kiáltotta a kapitány. - Lám, a víz nem száz, hanem hetven foknál forr föl!

- És ez mit jelentsen, kapitány uram?

- Ez azt jelenti, Ben-Zuf, hogy a tojást ne három percig, hanem jó negyedóráig hagyd a vízben, ha tisztességes lágy tojást akarsz.

- De hiszen akkor kemény lesz!

- Dehogy lesz kemény! Éppen elég lágy lesz ahhoz, hogy szépen ráönthesd a kuszkuszra!

Ennek a jelenségnek az oka nyilvánvalóan a légrétegek magasságának, vagyis nyomásának a csökkenése volt, mely egybevágott a levegő sűrűségének már előbb megfigyelt csökkenésével. Servadac kapitány nem tévedett. A földgolyó körül a levegő nyomása mintegy egyharmadával csökkent, és a kisebb légnyomás alá került víz száz fok helyett hetven foknál forrt föl. Hasonló jelenséget figyelhettek volna meg egy tizenegyezer méter magas hegycsúcson is; és ha Servadac kapitánynak lett volna barométere, már megállapíthatta volna az atmoszféra nyomáscsökkenését. Egyébként ez volt az oka annak is, hogy Servadac kapitány és Ben-Zuf hangereje csökkent, hogy gyorsabban lélegzettek, és a véredények működése is megváltozott.

- Pedig sehogy sem tudom elhinni, hogy a táborhelyünk ilyen magasságba került volna, hiszen lám, itt a tenger, mely most is a szirtfalak tövét nyaldossa!

Ha Hector Servadac ezúttal helyes következtetésekre jut, még akkor sem tudja megmondani, voltaképpen mi volt az ok, mely ezeket a furcsa jelenségeket kiváltotta.

Közben a tojás is meg a kuszkusz is elkészült, és Ben-Zuf megállapította, hogy a jövőben egy órával korábban kell kezdenie a főzést; majd föltálalta az ebédet a kapitányának.

Miközben Hector Servadac, noha különféle gondok nyugtalanították, jó étvággyal evett, Ben-Zuf megszólalt:

- Hát akkor, kapitány uram? - Ben-Zuf mindig ezzel a kis kérdő mondattal kezdte a beszélgetést.

- Hát akkor, Ben-Zuf? - hangzott a szokásos kérdésre a szokásos válasz.

- Most mitévők leszünk, kapitány uram?

- Várunk, Ben-Zuf.

- Mire várunk?...

- Hogy értünk jöjjenek.

- A tengeren?

- Persze hogy a tengeren, minthogy szigeten vagyunk.

- Akkor hát, kapitány uram, úgy gondolja, hogy a bajtársak...

- Azt gondolom, vagy legalábbis azt remélem, hogy a katasztrófa csak az algériai part néhány pontját sújtotta, és így bajtársaink épségben, egészségben megmaradtak.

- Igen, kapitány uram, bízzunk ebben.

- Egészen világos, hogy a főkormányzó pontosan akarja tudni, hogy mi történt. Algírból nyilván hajókat küldött a partvidék földerítésére, és abban bízom, hogy minket sem felejtett el. Figyeld hát a tengert, Ben-Zuf, és mihelyt hajó tűnik fel, jelzéseket adunk le neki.

- És ha nem jön hajó?

- Akkor majd mi építünk egyet, s mi indulunk azokhoz, akik nem jöttek hozzánk.

- Helyes. Kapitány uram hát ért a hajózáshoz?

- Az ember mindig ért a hajózáshoz, ha hajóznia kell! - válaszolt rendíthetetlen nyugalommal a kapitány.

Ben-Zuf ezentúl szüntelenül a horizontot kémlelte egy messzelátó segítségével. A tengeren azonban nem tűnt fel vitorla.

- Ezer ördög! - tört ki Ben-Zuf. - A főkormányzó úr őexcellenciája mintha némileg elhanyagolna bennünket.

Január 6-án a két szigetlakó helyzete még mit sem változott. A valóságos január 6-áról van szó, vagyis annak a naptárnak a január 6-ájáról, mely akkor készült, mikor egy nap még huszonnégy órából állt, és nem tizenkettőből. Servadac kapitány, hogy a napok múlásán könnyebben kiigazodjanak, ragaszkodott a régi naptárhoz, így, noha a Nap tizenkétszer kelt föl és nyugodott le a sziget horizontján, a polgári év kezdetét jelző január 1-e óta még csak hat nap telt el. A zsebóráján mindig figyelemmel kísérte az idő múlását. Világos, hogy a jelen körülmények között egy ingaóra - minthogy a nehézkedési erő csökkent - nem a valóságos időt mutatta volna, míg a rugóval működő zsebóra járása nem volt alávetve a nehézkedési erőnek, és amennyiben Servadac kapitány órája jó volt, bármi történt is, a helyes időt mutatta. És ez az óra pontosan járt.

- A rézangyalát - mondta ekkor Ben-Zuf, aki némileg járatos volt az irodalomban -, úgy látom, hogy Robinson lesz a kapitányomból, belőlem meg valami Péntek-féle! Vajon néger volnék már?...

- Nem, Ben-Zuf - válaszolt a kapitány -, egyelőre szép fehér vagy, olyan sötétes fehér...

- Fehér Péntek, hát ez nem az igazi, de azért mégis jobban szeretem, ha így van!

Január 6-án, miután nem láttak közeledni semmiféle hajót, a kapitány, mint minden Robinson-elődje, úgy gondolta, helyes, ha számba veszi a szigeten rendelkezésükre álló tartalékokat.

A Gurbi-sziget - mert így nevezték el - háromezer négyzetkilométer kiterjedésű. Meglehetősen sok ökör, tehén, kecske és juh volt a szigeten, de hogy mennyi, azt nem tudhatták pontosan. Bőségesen akadt vad is, és nem kellett attól tartaniuk, hogy ezek elmenekülnek a sziget földjéről. Gabonamagvakban sem lesz hiány, és három hónap múlva be lehet takarítani a búzát, a kukoricát és a rizst, így tehát a főkormányzó és a lakosság, no meg a két ló szükségletei bőségesen biztosítva vannak. Még akkor sem kellene szűkölködniük, ha történetesen új lakok kerülnének a szigetre, azoknak az ellátásáról is bőségesen gondoskodhatnának.

Január 6-ától 13-áig nagyon sok eső esett. Az eget állandóan vastag felhők borították, s akármennyit esett, a felhőzet csak nem vékonyodott. Többször nagy vihar is volt, ami errefelé meglehetősen ritka ebben az évszakban. Hector Servadac azonban észrevette, hogy a hőmérséklet természetellenesen emelkedik. Meglepően korai ez a nyár, hiszen még csak január elején voltak! És ami még furcsább volt, a meleg nemcsak állandósult, de egyre fokozódott is, mintha a földgolyó folyamatosan és szabályos tempóban egyre közelebb és közelebb kerülne a Naphoz.

Amilyen mértékben fokozódott a hőség, fokozódott a világosság is, és ha az égbolt meg a Föld között nem lett volna a vastag felhőtakaró, a Föld egészen különleges éles megvilágításba került volna.

Könnyen elképzelhetjük, milyen bosszús volt Hector Servadac, hogy a felhők miatt nem tudja megfigyelni sem a Napot, sem a Holdat és a csillagokat, sem az égboltnak valamelyik olyan pontját, mely választ adhatott volna kérdéseire. Ben-Zuf egyszer-kétszer megpróbálta csitítani a kapitányt, beletörődést prédikált neki, beletörődést, amit ő maga már a közönyig fejlesztett; ám prédikációi olyan fogadtatásban részesültek, hogy többször már nem merte elölről kezdeni, így aztán beérte az őrszem feladatával. Eshetett az eső, fújhatott a szél, tombolhatott a vihar, ő éjjel-nappal őrködött a sziklacsúcson, s csak néha-néha aludt egy-két órát. De tekintete hiába kémlelte a változatlanul kihalt láthatárt. Egyébként meg ugyan akadt volna-e hajó, amelyik meg tud birkózni ezekkel a viharokkal és vad szélrohamokkal? A tenger hullámai elképzelhetetlen magasságba csaptak, a szélviharok iszonyatos erővel korbácsolták a vizet. A tarajos hullámokból fölszökő ár a belső forróság következtében mint pára emelkedett a levegőbe, majd lecsapódott, vad záporként zúdult vissza.

Január 13-án azonban váratlanul elállt a zuhogó eső. Az utolsó szélrohamok a 13-áról 14-ére virradó éjszaka szétkergették a maradék felhőket is. Hector Servadac, aki már hat napja az őrállás falai között tartózkodott, mihelyt látta, hogy szűnik az eső, gyöngül a szél, kisietett a szirtfalra. Vajon mit tudhat meg a csillagokból? Vajon ismét megpillanthatja azt a fénylő korongot, melyet a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka látott? Vajon végre meg fogja tudni, mit tartogat számukra a sors?

Az égbolt tisztán fénylett. A csillagokat nem fátyolozta felhő. Mint hatalmas égi térkép tárulkozott szeme elé a firmamentum, s még néhány olyan csillag is látszott, melyet teleszkóp nélkül ezelőtt a legtapasztaltabb csillagász szeme sem pillanthatott volna meg.

A kapitány tekintete mindenekelőtt a sarkcsillagot kereste, ennek a helyében volt a legbiztosabb.

A sarkcsillagot meglátta, ám lent, az ég alján fénylett, úgyhogy többé aligha szolgálhat a csillagrendszer sarkpontjaként. Vagyis más szavakkal: a Föld képzeletben végtelen hosszúságúra húzott tengelye nem vágja át azt a fix pontot, melyet a levegőégben eddig ez a csillag foglalt el. Egy órával később ugyanis szemmel láthatóan helyet változtatott: még közelebb került a láthatárhoz, mintha valamelyik állatövi csillagképhez tartozna.

Nem maradt más hátra, meg kellett keresni azt a csillagot, mely a sarkcsillag helyébe került, vagyis meg kellett keresni azt a pontot, melyet most átvág a Föld meghosszabbított tengelye. Hector Servadac néhány órán át kizárólag ennek a pontnak a keresésével foglalkozott. Az új sarkcsillag nyilván éppúgy mozdulatlan, mint a régi volt a környező csillagok között, melyek körülötte írták le napi pályájukat.

Servadac kapitány hamarosan rájött, hogy az északi láthatárhoz nagyon közel szikrázó egyik csillag nem mozdul, vagyis állócsillag. A Vega volt ez, vagyis az a csillag, mely a napéjegyenlőségek előnyomulása miatt tizenkétezer év múlva majd a sarkcsillag helyébe lép. Minthogy azonban tizennégy nap alatt mégsem múlt el tizenkétezer esztendő, arra kellett következtetni, hogy a Föld tengelye hirtelenében megváltozott.

- És ez esetben - jegyezte meg a kapitány -, nemcsak a Föld tengelye változott meg, hanem - minthogy a horizonthoz olyan közeli pontot vág át - a Földközi-tenger alighanem az egyenlítő vonalába került.

A kapitány mélyen elgondolkodott, miközben tekintete a Göncölszekér körül járt, mely most állatövi csillagkép volt, és csak a rúdja látszott a tenger vize fölött; az ausztrál félteke új csillagai felé mutatott, melyeket a kapitány most látott meg először.

Ben-Zuf hangja szakította ki a gondolatai közül.

- A Hold! - kiáltotta a tisztiszolga.

- A Hold?

- Igen, a Hold! - mondta a tisztiszolga boldogan, hogy ismét láthatja "a földi éjszakák hűséges égi vándorát", mint ahogy költőien mondani szokták, s ezzel egy fénylő korong felé mutatott, mely éppen felkelőben volt azzal a hellyel szemben, ahol most a Napnak kellett lennie.

Vajon valóban a Holdat látta Ben-Zuf, vagy csak valami alacsonyabb rendű bolygót, mely nagyobbnak tűnt, mert közelebb került? Servadac kapitány nehezen tudott volna válaszolni erre a kérdésre. Fogott egy meglehetősen erős messzelátót, melyet rendszerint háromszögelési munkája közben szokott használni, és az égitestre irányította.

- Ha ez a Hold - mondotta -, akkor bizony meglehetősen messze került tőlünk! Távolsága most már nem több ezer, hanem több milliónyi mérföld volna!

Tüzetesebb megfigyelés után úgy gondolta, nyugodtan kijelentheti, hogy Ben-Zuf nem a Holdat pillantotta meg. A sápadt korongon nem látta a fénynek és az árnyéknak azt a játékát, mely a Holdra néha emberarcot varázsol. Nyomát sem látta a holdbéli krátereknek és síkságoknak sem.

- Hát nem! Nem a Hold! - mondta.

- Miért ne volna a Hold? - kérdezte Ben-Zuf, aki mindenáron büszkélkedni akart azzal, hogy ő fedezte fel.

- Mert ez az égitest ott mellékbolygójával együtt fénylik, van egy kis holdja!

Valóban fénylő pont látszott az égitest közelében, egy olyasféle csillag, mint amilyenek a Jupiter körül látszanak, ha a csillagász közepes erősségű műszerrel figyeli a Jupitert.

- De ha nem a Hold, akkor vajon micsoda? - tört ki Servadac kapitány, és türelmetlenségében dobbantott. - Nem lehet a Vénusz, nem lehet a Merkúr sem, hiszen egyiknek sincs mellékbolygója! Pedig mégiscsak olyan égitestről van szó, mely a Föld vonzáskörében forog, minthogy a Nap látszólagos mozgásához igazodik! De ezer ördög! Ha se nem a Vénusz, se nem a Merkúr, akkor mégiscsak a Hold, ha pedig a Hold, akkor honnan az ördögből lopta a mellékbolygóját?!

A Nap hamarosan ismét fölkelt, és ragyogásában elhalványult a csillagok fénye. További megfigyelésekre nem volt lehetőség, majd éjszaka kell folytatni, ha az égbolt akkor is tiszta lesz.

Servadac kapitány hiába kereste azt a korongot, melynek fénye átszűrődött a fellegeken. Eltűnt, talán mert eltávolodott, vagy talán azért, mert pályája olyan ívben kanyarodott, hogy kikerült a látómezőből.

Az idő határozottan pompás volt. A szél, miután a hajdani nyugati irányba fordult, most csaknem teljesen elült. A Nap most is új helyén kelt föl, és pontosan ezzel az új hellyel szemben nyugodott le. A nappalok és az éjszakák pontosan hat-hat óráig tartottak, amiből arra kellett következtetni, hogy a Nap nem távolodott el az új egyenlítőtől, melynek vonala a Gurbi-szigeten át húzódott.

A hőmérséklet közben állandóan és egyenletesen emelkedett. Servadac kapitány naponta többször is megnézte a szobája falán lógó hőmérőt, s január 15-én megállapította, hogy ötven fokot mutat árnyékban.

Talán fölösleges is mondani, hogy miután a gurbi nem támadt föl romjaiból, Servadac kapitány és Ben-Zuf kényelmesen berendezkedett az őrállás legnagyobb szobájában. Előbb a zuhogó eső elől, most a heves napsütés elől védték őket a kőfalak. A hőség már kezdett elviselhetetlenné válni, és sem Szenegálban, sem Afrika egyenlítői részein nem volt még soha ilyen tűző verőfény és forróság. Ha tovább tart a tikkasztó meleg, a sziget növényzete óhatatlanul kiég.

Ben-Zuf hű maradt elveihez, egy szóval sem panaszkodott az iszonyatos meleg miatt, ám beszélt helyette az arcán csörgő verejték. De akárhogy szenvedett is, és akárhogy kérlelte a kapitánya, nem volt hajlandó elhagyni a szirtfalon levő őrhelyét. Lelkiismeretesen sült-főtt a tűző napon, miközben figyelte a Földközi-tengert, mely most olyan csöndes volt, mint egy nyugodt tó, és örökösen kihalt. Talán bélelve volt Ben-Zuf bőre, a koponyáját meg valami páncélzat védhette, hogy semmi baja sem esett akkor sem, mikor függőlegesen érték a delelő Nap sugarai.

Egyik nap a kapitány tréfásan megkérdezte:

- Te talán Gabonban születtél?

- Nem, kapitány uram, a Montmartre-on, de az éppilyen meleg!

Ha egyszer a derék Ben-Zuf azt állította, hogy Párizs városának 18. kerülete éppen olyan meleg, mint a trópusok vidéke, akkor vitának nem lehetett helye.

A kánikulai hőség hatását természetesen a Gurbi-sziget növényzete is megérezte. A fák néhány nap alatt kirügyeztek, majd virágba borultak, levelet bontottak, gyümölcsöt hoztak, így volt a gabonaféleségekkel is. A kalászok és a kukoricacsövek szemlátomást nőttek, és a réteken dús fű zöldellt. Egyszerre jött el a kaszálás, az aratás és a gyümölcs betakarításának ideje: nyár és ősz egy évszakban olvadt össze.

Milyen kár, hogy Servadac kapitány nem értett a csillagászathoz. Ha értett volna, a következőket állapíthatta volna meg:

"Ha a Föld tengelyének hajlásszöge megváltozott - mint ahogy minden jel erre mutat -, úgy most egyenes szöget alkot az ekliptikával, s minden úgy történik, mint a Jupiteren. A földtekén nem lesznek többé évszakok, csak változatlan égövek, melyeken örökös a tél, a tavasz, a nyár vagy az ősz."

És talán még hozzátette volna:

"De hát ezer ördög és pokol! Mi idézte elő ezt a változást?"

A meggyorsult évszak persze komoly gondot okozott a kapitánynak és Ben-Zufnak. Nincs elég dolgos kéz, mely elvégezhetné a sok munkát; még ha a sziget egész lakosságát munkába állítják, akkor sem boldogulnak vele! A roppant hőség amúgy is lehetetlenné teszi, hogy az ember egyvégtében dolgozzék. Mindenesetre egyelőre nem fenyeget veszély, hiszen bőséges készleteik vannak, és minthogy a tenger most csöndes, az idő pompás, joggal bizakodhatnak abban, hogy hamarosan hajó közeleg majd a sziget felé. Hiszen a Földközi-tengernek ez a része meglehetősen forgalmas, itt járnak az állami utasszállító hajók meg a különböző nemzetiségű kereskedelmi hajók is, melyek a part legkevésbé jelentős pontjain is kikötnek.

Helyesen okoskodtak, ez tagadhatatlan, ám a tengeren mégsem tűnt fel hajó, hiába sült-főtt Ben-Zuf a szirtfalon, a nagy várakozás közben talán meg is sült volna, ha nem védekezik valami napernyőfélével.

Servadac kapitány közben hiába erőlködött, hogy fölmelegítse iskoláskori emlékeit. Vadul számolt, hogy valami fényt derítsen a földgolyó új helyzetére, de nem ment sokra. Pedig mégiscsak eszébe juthatott volna, hogy amennyiben a Föld tengely körüli rotációs forgása megváltozott, úgy nyilván megváltozott a Nap körül haladó mozgása is, így az év hosszának is meg kellett változnia.

A Föld ugyanis nyilvánvalóan közeledett a Naphoz. Pályája határozottan eltolódott, és ezt az eltolódást a hőmérséklet fokozatos emelkedése is bizonyította, de Servadac kapitány még más egyéb jelenségek megfigyelése után is megállapíthatta volna, hogy a Föld egyre közelebb kerül a Nap vonzásközpontjához.

A napkorong átmérője most kétszer akkorának látszott, mint egyébként. Korábban csak, mondjuk, a Vénuszon álló megfigyelő - vagyis 25 millió mérföldes átlagtávolságban álló megfigyelő - láthatta volna ilyen nagynak a Napot. Ebből viszont az következik, hogy a Föld most nem 38 millió mérföldnyire, hanem csak 25 millió mérföldnyire van a Naptól. Most még csak azt kellene tudni, vajon ez a távolság tovább csökken-e, mely esetben az a félelmetes lehetőség is elképzelhető, hogy az egyensúly megtörik, és a földgolyó a Nap felszínéhez csapódik. Ez a Föld teljes megsemmisülését jelentené.

A szép, derűs napok lehetővé tették, hogy Servadac kapitány könnyen megfigyelje az eget, éjszakánként pedig az egész káprázatos csillagvilágot. Mint roppant ábécé betűi, villogtak szeme előtt a csillagok és a bolygók, s ő egyre csak dühöngött, hogy nem tudja elolvasni ezt az írást. A csillagok, míg figyelte őket, sem méretüket, sem a Földtől való távolságukat nem változtatták. Tudjuk ugyanis, hogy a Nap, mely 60 millió mérföldes évi sebességgel tart a Herkules csillagkép felé, helyzetét mindeddig még nem változtatta szemmel mérhetően, olyan nagy a távolság az égitestek között. Ugyanez áll az Arcturusra is, mely 22 millió mérföldes sebességgel, vagyis a Földnél háromszorta gyorsabban mozog a csillagvilágban.

Ha azonban a csillagok nem is világosítanak föl bennünket, a bolygók - legalábbis azok, melyeknek pályája a Föld vonzáskörén belül esik - megtaníthatnak bennünket egyre-másra.

Két ilyen bolygó van, az egyik a Vénusz, a másik a Merkúr. A Vénusz a Naptól 27 millió mérföldnyi átlagtávolságban kering, a Merkúr pedig 15 millió mérföldes átlagtávolságban. A Vénusz pályája tehát befogja a Merkúr pályáját, és mind a kettő a Föld pályáján belül kering. Servadac kapitány hosszú és elmélyedt elmélkedések után rájött, hogy a Föld jelenleg körülbelül olyan mennyiségű hőt és fényt kap a Naptól, mint amennyit a Vénusz kap, vagyis a dupláját annak, amit a kataklizma előtt kapott. Ha már előbb arra a következtetésre jutott, hogy a Föld közelebb került a Naphoz, úgy most, hogy a Vénuszt, ezt a szépséges csillagot figyelte, még inkább meggyőződött a következtetés helyességéről.

Mi mindennek nem nevezték már ezt a gyönyörű csillagot, mely az egyébként közönyös szemlélőben is csodálatot kelt! Phosphorus és Lucifer, Heszperosz vagy Vesper - így nevezték a régiek. Esthajnalcsillag, hajnali csillag, pásztorcsillag - így nevezzük mi, és a Holdat kivéve, egyetlen csillagzat sem kapott annyi nevet, mint a szépséges Vénusz, mely most aránylag hatalmas korongként ragyogott Servadac kapitány szeme előtt. Olyan volt, akár a telihold, és változásait szabad szemmel is világosan lehetett látni, akár teljes egészében fénylett, akár négyszögfénye világított, minden része tisztán látható volt. Mikor kifli alakban fénylett, a légkörében megtörő napsugarak olyan részeibe hatoltak el, melyek számára a Nap már lenyugodott. Ez azt bizonyította, hogy a Vénusznak saját atmoszférája van, minthogy a fénytörés jelensége a csillag felszínén ment végbe. A felületén túl fénylő pontok mind óriási hegycsúcsok, melyekről Schroeter csillagász joggal mondotta, hogy tízszer olyan magasak lehetnek, mint a Mont Blanc, vagyis magasságuk egyenlő a bolygó rádiuszának száznegyvennegyed részével, míg a Föld legmagasabb hegyeinek magassága csak a rádiusz hétszáznegyvened részét teszi ki.

Servadac kapitány ekkor úgy vélte, joggal mondhatja, hogy a Vénusz most legföljebb kétmillió mérföldnyire van a Földtől, és észrevételét közölte is Ben-Zuffal.

- Hát, kapitány uram - mondta a tisztiszolga -, azért mégse kicsiség, ha kétmillió mérföld van közöttünk!

- Nem kicsiség, ha két szemben álló hadsereg között van a kétmillió mérföld, de két bolygó között ez semmi!

- És most mire számíthatunk?

- A kutyafáját! Hát arra, hogy ráesünk a Vénuszra!

- Hát istenem... És mondja, kapitány uram, van ott levegő?

- Igen.

- És víz?

- Alighanem az is van.

- Akkor meg rendben van! Gyerünk, nézzük meg a Vénuszt!

- Iszonyatos lenne az összeütközés, mert a két bolygó most alighanem ellentétes irányba mozog, és minthogy súlyuk körülbelül azonos, az összeütközés iszonyatos lenne mindegyik csillagzat számára!

- Két vonat, ugye, két vonat, mikor összeütközik! - mondta Ben-Zuf olyan nyugodtan, hogy a kapitány majdhogy magánkívül volt a hangjától.

- Persze, két vonat, te mafla! - tört ki Hector Servadac. - De két olyan vonat, amelyik ezerszer gyorsabban vágtat a leggyorsabb expressznél is. Az összeütközés következtében biztosan darabokra esne az egyik bolygó, de az is lehet, hogy mind a kettő, és akkor majd megnézhetnéd, mi maradt abból a földgöröngyből, abból a Montmartre-ból!

Ez Ben-Zuf elevenébe talált, a fogát összepréselte, kezét ökölbe szorította, de fékezte magát, és néhány pillanat múlva, mikor már nagy nehezen lenyelte a "földgöröngyöt", megszólalt:

- Kapitány uram, itt vagyok!... Parancsoljon!... Ha csak egy mód is van arra, hogy megakadályozzuk ezt az összeütközést...

- Erre nincs mód, te esztelen, és különben is menj a pokolba!

E válasz hallatán az elcsüggedt Ben-Zuf odébbállt, többé egy szót sem szólt.

A következő napokon a két égitestet elválasztó távolság tovább csökkent, és nyilvánvaló volt, hogy az új pályáján mozgó Föld át fog haladni a Vénusz pályáján. Ugyanakkor nagyon közel került a Merkúrhoz is. Ez a szabad szemmel ritkán látható csillag most egész szépségében megmutatkozott. Látszottak a Hold változásaival azonos változásai; látszott, miként veri vissza a Nap sugarait, mely hétszerte több meleggel és fénnyel árasztotta el a Merkúrt, mint a Földet; látszottak hideg és forró égövei, melyek rotációs tengelye jelentős hajlásának köszönhetően csaknem teljesen összeolvadtak; látszottak egyenlítői vonalai, 19 kilométer magas hegységei, egyszóval mindaz, amiért érdemes volt tüzetesebben megvizsgálni e csillagot, melynek a régiek a Szikrázó nevet adták.

A veszélyt azonban nem a Merkúr jelentette, a Földnek a Vénusszal való összeütközése volt a valószínű. Január 18-án a két égitest közötti távolság mintegy egymillió mérföldre csökkent. A Vénuszról a Földre áradó erős fényben megnőtt és erősebben rajzolódott ki a Földön levő dolgok árnyéka. Látni lehetett, hogy huszonhárom óra és huszonegy perc alatt fordult meg önmaga körül, ami azt bizonyította, hogy a Vénuszon nem változott a napok hossza. Látni lehetett a felhőket is, melyekkel örökké páratelt atmoszférája csíkozta a Vénusz korongját. Látni lehetett a hét foltot is, melyek, mint Bianchini csillagász állította, egymással összeköttetésben levő, igazi tengerek. Végül napfényben is látható volt a csodálatos bolygó, Servadac kapitány azonban korántsem örvendezett e ténynek annyira, mint annak idején Bonaparte örvendezett, mikor a Direktórium idején egyszer délidőben meglátta a Vénuszt, s ettől kezdve olyan szívesen mondogatta, hogy ez az ő csillaga.

Január 20-án tovább csökkent a két égitest között az égi mechanizmusban szabályosnak vélt távolság.

"Micsoda rettegésben élhetnek Afrikában tartózkodó bajtársaink meg franciaországi barátaink meg a két kontinens valamennyi lakója! - töprengett Servadac kapitány. - Micsoda cikkek jelenhetnek meg a két világrész újságjaiban! Micsoda tömegek imádkozhatnak a templomokban! Nyilván azt hiszik, közeleg a világ vége! Magam is azt képzelem, még sohasem voltunk hozzá ilyen közel! És én még képes vagyok azon csodálkozni, hogy nem közeleg hajó a sziget felé, hogy nem jönnek értünk! Hát lehet ideje a főkormányzónak vagy a hadügyminiszternek arra, hogy velünk törődjék? Két nap sem telik bele, a Föld ezernyi darabra hullik szét, és darabjai majd szeszélyesen keringenek a világűrben!"

De mégsem így történt.

Éppen ellenkezőleg: e naptól kezdve a két egymást fenyegető égitest mintha lassan távolodott volna egymástól. A Vénusz és a Föld körpályája szerencsére nem esett egybe, így nem következett be az iszonyatos összeütközés.

Ben-Zuf bizakodón felsóhajtott, mikor kapitánya közölte vele a jó hírt. Január 25-én a távolság már elég nagy volt ahhoz, hogy a félelem oka teljesen megszűnjék.

- Tudod, Ben-Zuf - mondta Servadac kapitány -, a Vénusznak ez a közelsége arra mindenesetre jó volt, hogy ezentúl már biztosan állíthassuk: a Vénusznak nincs holdja.

Dominique Cassini, Short, Montaigne de Limoges, Montbarron és más csillagászok ugyanis egész komolyan hittek abban, hogy a Vénusznak van mellékbolygója.

- És kár, hogy nincs neki - tette hozzá Hector Servadac -, mert ha sikerült volna elemelni tőle, akkor most két hold állna a szolgálatunkban. De a kutyafáját, csak nem tudom még most sem, mi a magyarázata annak, hogy megbokrosodott az egész naprendszer!

- Kapitány uram!

- Mit akarsz, Ben-Zuf?

- Ugye, van Párizsban a Luxembourg-kert végében egy ház, aminek olyan nagy papsapka van a fején?

- A csillagvizsgálóra gondolsz?

- Bizony arra. És mondja, kapitány uram, nem azoknak az uraknak a dolga, akik ez alatt a papsapka alatt laknak, hogy megmagyarázzanak nekünk mindent?

- De igen, az ő dolguk.

- Akkor várjuk meg türelmesen a magyarázatukat, kapitány uram, és addig is legyünk filozófusok.

- Aztán mondd, Ben-Zuf, legalább tudod, hogy mi az, filozófusnak lenni?

- Hogyne tudnám, hiszen katona vagyok!

- Hát akkor magyarázd meg!

- Filozófusnak lenni annyit jelent, hogy az ember törődjék bele a megváltoztathatatlanba, vagyis abba, amibe mi most belekerültünk, kapitány uram.

Hector Servadac nem válaszolt a tisztiszolgájának, alighanem pillanatnyilag lemondott arról, hogy megmagyarázza azt, ami eddig megmagyarázhatatlan volt a számára.

Különben még egy teljesen váratlan esemény következett be, olyan esemény, mely rendkívül fontos következményekkel járhat.

Január 27-én reggel kilenc óra tájt Ben-Zuf szép tempósan besétált a kapitány szobájába.

- Kapitány uram! - szólalt meg végtelen nyugalommal.

- Mit akarsz? - kérdezte Servadac kapitány.

- Hajó a láthatáron!

- Ó, te mafla, hát csak így mondod ezt, ilyen nyugodtan, mintha azt jelentenéd be, hogy a vacsora az asztalon van?!

- Hát ha egyszer filozófusok vagyunk! - mondta változatlan nyugalommal Ben-Zuf.

Hector Servadac kirohant az épületből, és ahogy csak bírt, vágtatott a szirtfal tetejére.

Hajó tűnt fel a tengeren, semmi kétség, most tíz kilométernyire lehet a szigettől, minthogy azonban a Föld jelenlegi domborúsága megkurtítja a látósugarat, egyelőre csak az egyik árboc csúcsa látszott a hullámok felett.

Noha a hajótestet még nem tudták kivenni, a vitorlázatból már pontosan felismerhették, milyen hajóosztályba tartozik. Nyilván kétárbocos, s két órával azután, hogy Ben-Zuf jelezte a jöttét, erről meg is lehetett bizonyosodni.

Servadac kapitány a messzelátójával szüntelenül a hajót figyelte.

- A Dobryna! - kiáltott föl.

- A Dobryna? Nem lehet, nem látszik a füstje! - mondta Ben-Zuf.

- Vitorlával jön - válaszolta Servadac kapitány -, és ez bizony Timasef gróf kétárbocosa.

Valóban a Dobryna közelgett, fedélzetén a gróffal, hogy a vak véletlen ismét összehozza vetélytársával.

Talán fölösleges mondanunk, hogy Servadac kapitány nem ellenfelét, hanem felebarátját látta most abban a férfiúban, akit a hajó a sziget felé hozott, és még csak eszébe sem jutott sem a tervezett párbaj, sem a párbaj oka. A körülmények azóta alaposan megváltoztak, s őt mérhetetlenül boldoggá tette az a gondolat, hogy viszontláthatja Timasef grófot, s elbeszélgethet vele a sok rendkívüli eseményről.

A Dobryna az elmúlt huszonhét nap alatt földeríthette Algéria szomszédos partjait, eljutott talán Spanyolországig, esetleg Olaszországig vagy Franciaországig, bejárhatta az oly furcsán megváltozott Földközi-tengert - tehát esetleg hírt hozhat azokról a tájakról, melyektől a Gurbi-sziget elszakadt. Hector Servadac most nyilván megtudhatja nemcsak azt, hogy mekkora volt a katasztrófa kiterjedése, hanem azt is, mi lehetett a katasztrófát kiváltó ok. Ráadásul Timasef gróf igazi gentleman, aki nyilván kötelességének érzi, hogy őt a tisztiszolgájával együtt visszavigye a hazájába.

- De vajon hol fog kikötni a hajó most, hogy a Sélif torkolata nincs többé? - töprengett Ben-Zuf.

- Nem fog kikötni a parton - válaszolta a kapitány. - A gróf majd a csónakot küldi a partra, így szállít hajójára.

A Dobryna lassan közeledett, mert ellenszél fújt; de érthetetlen volt, miért nem jön gőzzel, hiszen a hajó utasai nyilván szerétnek mielőbb megtudni, miféle új sziget tűnt fel a látóhatáron.

Persze végül is elképzelhető, hogy elfogyott az üzemanyag, és a Dobryna a vitorlázatára szorult, melyet egyébként kímélni szoktak. Szerencsére - noha az égbolton itt-ott felhők gyülekeztek - az idő pompás volt, a szél befogható, a tenger nyugodt, és a hajó, melyet nem zavart hullámverés, nyugodtan siklott a vízen.

Hector Servadac egy percig sem kételkedett abban, hogy a Dobryna partot akar érni. Timasef gróf alighanem nagy zavarban lehet. Ahol az afrikai kontinenst kereste, ott most csak egy szigetet talál. De nem történhet meg az is, hogy mikor látja, nem talál biztonságos kikötőhelyet a parton, egyszerűen továbbmegy? Talán jó volna, ha Servadac kapitány keresne horgonyzásra alkalmas helyet, s ha a hajó habozna partközelbe jönni, egyszerűen jeleket adna le neki, hogy hol állhat meg.

Hamarosan világossá vált, hogy a Dobryna a Sélif hajdani torkolata felé igyekszik. Servadac kapitány gyorsan határozott. A két lovat nyomban fölnyergelték, a kapitány és a tisztiszolgája a sziget nyugati csúcsa felé vágtatott.

Hector Servadac hamarosan észrevette, hogy a nyugati szigetcsúcs védelmében van egy kis öböl, melyben menedékre találhat egy nem túl nagy hajó. Az öblöt a nyílt tenger felől zátonysor védte, melyen át keskeny csatorna biztosította a közlekedést. Az öbölben még nagy vihar esetén is csöndes lehet a víz. Servadac kapitány, amint a parti sziklákat vizsgálgatta, nagy meglepetésére rendkívül magas dagály nyomait látta a sziklákon: tengerifű és -moszat hosszú vonala jelezte, meddig ért a dagály.

- Hát ez aztán meglepő! Árapály volna a Földközi-tengeren?

A dagály legmagasabb pontját a tengerifűből, -moszatból képződött szalag mutatta, melyet az apálykor visszahúzódó víz hagyott a parton, noha a Földközi-tenger medencéjében úgyszólván sohasem volt érezhető az árapály játéka.

Annyit mindenesetre máris meg lehetett állapítani, hogy az árapály ereje csökkenőben van, s először nyilván a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka látott hatalmas fénylő korong idézte elő.

Miután Servadac kapitány mindezt megállapította, már csak a Dobrynával törődött.

A kétárbocos legföljebb két vagy három kilométernyire volt a parttól. A jeleket nyilván fölfogta és megértette, ugyanis némileg megváltoztatta irányát, s kezdte bevonni magasan feszülő vitorláit. Kis idő múlva már csak két derékvitorlája, a farvitorlája és orrvitorlája maradt fenn úgy, hogy a kormányos könnyen kezelhesse. Végül a sziget felé fordult, és a csatorna felé igyekezett, amerre a kapitány mutatta neki az utat. Néhány pillanat múlva már át is kelt a csatornán, és horgonyát az öbölfenék homokjába eresztette. A hajó csónakját tengerre bocsátották, és Timasef gróf partra lépett.

Servadac kapitány elébe sietett.

- Gróf úr - kiáltotta -, mi történt?!

Timasef gróf, ez a nyugodt férfiú, akinek rendíthetetlen hidegvérűsége mulatságos ellentétben volt a francia tiszt élénkségével, könnyedén meghajolt, és az oroszok sajátos francia kiejtésével mondotta:

- Kapitány uram, minden egyéb magyarázkodás előtt engedje meg, hogy megmondjam, igazán nem számítottam arra a szerencsére, hogy önnel itt találkozhatom. Kontinensen váltam el öntől, és íme, szigeten találkozunk.

- Noha én nem hagytam el a kontinenst!

- Tudom, kapitány, és kérem, bocsásson meg nekem, hogy nem jelenhettem meg lovagias találkánkon, de...

- Ó, gróf úr - vágott közbe élénken Servadac kapitány -, minderről később majd beszélhetünk, ha ön is úgy kívánja.

- Mindenkor szolgálatára állok.

- Mint ahogy én is rendelkezésére állok bármikor. Engedje meg, hogy ismét megkérdezzem: mi történt?

- Éppen ezt akartam én is öntől kérdezni, kapitány!

- Hogyan? Hát ön nem tud semmit?

- Semmit.

- Így hát azt sem tudja megmondani, hogy az afrikai kontinensnek ez a része miféle kataklizma következtében változott szigetté?

- Azt sem tudom.

- Sem azt, hogy mekkora területet sújtott a katasztrófa?

- Erről sem tudok önnél többet, kapitány.

- De azt legalább meg tudja mondani, hogy a Földközi-tenger északi partján...

- Hát ez még mindig a Földközi-tenger? - szakította félbe e furcsa kérdéssel Timasef gróf a kapitány szavait.

- Önnek ezt jobban kell tudnia, gróf úr, hiszen ön járta be a tengert!

- Egyáltalán nem jártam be.

- Nem kötött ki sehol sem?

- Sem egy napra, sem egy órára, egyébként még csak nem is láttam földet!

A kapitány úgy nézett a grófra, mint aki már végképp nem tudja, mihez tartsa magát.

- De ugye, azt megfigyelte, gróf úr, hogy január 1-e óta a Nap nyugaton kel fel?

- Igen.

- És hogy a nap hossza mindössze hat óra?

- Úgy van.

- És hogy a nehézkedési erő csökkent?

- Helyes.

- És hogy elvesztettük a Holdunkat?

- Nyoma sem maradt.

- És hogy csaknem összeütköztünk a Vénusszal?

- Bizony így volt.

- És hogy következésképp a földgolyó haladó és rotációs mozgása módosult.

- Ez egészen bizonyos.

- Gróf úr - folytatta Servadac kapitány -, bocsássa meg csodálkozásomat. Azt ugyan sejtettem, hogy én nem tudok önnek felvilágosítással szolgálni, ám sok felvilágosítást vártam öntől.

- Csak azt tudom, kapitány úr - válaszolt Timasef gróf -, hogy a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka éppen el akartam indulni hajómmal a január 1-i lovagias találkozónkra, mikor egy óriási hullám elképzelhetetlen magasságba ragadta jachtomat. Valami kozmikus jelenség következtében, melynek oka előttem teljesen ismeretlen, az elemek vadul dühöngtek. E perctől kezdve a vakszerencse kalauzolt bennünket, gőzkazánunkat sem tudtuk használni, megsérült, és ki voltunk szolgáltatva a napokon át tomboló iszonyatos szélviharnak. Kész csoda, hogy a Dobryna átvészelte; úgy gondolom, ezt annak köszönhetjük, hogy miután a hajó a roppant ciklon magjába került, az elemek voltaképpen nem sodorták messzire. Viszont nem is láttunk földet, az ön szigete az első szárazföld, amit azóta megpillantottunk.

- De gróf úr! - kiáltott a kapitány. - Ismét tengerre kell szállni, föl kell deríteni a Földközi-tengert, meg kell tudnunk, hogy a kataklizma hatása meddig pusztított.

- Így gondolom én is.

- Megengedi, hogy én is a hajójára szálljak?

- Igen, kapitány, és természetesen azt is, hogy körbehajózza vele a világot, amennyiben kutatásainkhoz erre is szükség lenne.

- Ó, elég, ha körbehajózzuk a Földközi-tengert!

- És ugyan miből gondolja, kapitány úr, hogy ha körbehajóztuk a Földközi-tengert, nem hajóztuk mindjárt körbe az egész világot?

Servadac kapitány nem válaszolt, elgondolkodott.

Annyi bizonyos, nem volt mást tenniük, mint azt, amiben most megállapodtak, vagyis föl kellett deríteniük, pontosabban föl kellett keresniük azt, ami megmaradt az afrikai partból; el kell menniük Algírba, hogy megtudják, mi hír a lakott világ más részeiről, majd ha a Földközi-tenger déli partja esetleg teljesen eltűnt volna, vissza kell térniük északra, hogy kapcsolatba léphessenek Európa parti lakosaival.

Csakhogy mindenekelőtt ki kellett javítani a Dobryna gőzkazánját. A kazánban több cső megrepedt, és a víz a tűztérre folyt. A kazánt mindaddig nem lehet befűteni, míg a hibákat ki nem javítják. Vitorlával hajózni lassú és nehéz lenne, ha a tenger háborogni kezdene, és rossz szelet kapnának. Minthogy a Dobrynán két hónapra elegendő szén volt, jobb, ha a minél gyorsabb átkelés érdekében elhasználják ezt az üzemanyagot azzal, hogy az első kikötőben kiegészítik az üzemanyag-tartalékot.

Ebben nyomban egyetértettek.

A károsodásokat szerencsére azonnal helyre tudták hozni. A jachton több tartalék cső is akadt, ezeket mindjárt beszerelték, és három nappal azután, hogy a hajó a Gurbi-szigethez érkezett, a Dobryna kazánja ismét üzemképes volt. Hector Servadac, míg a szigeten tartózkodtak, elmondotta Timasef grófnak mindazt, amit a szigeten megfigyelt. A gróf és a kapitány lóháton bejárták a partokat, és felderítő útjuk után látták, hogy a szigeten nem jöhetnek rá arra, mi volt az oka a kataklizmának.

Január 31-én a hajó indulásra készen állt. A naprendszerben nem következett be újabb változás. Csupán a hőmérő kezdett némileg hűvösebb időt mutatni az egy hónapon át tartó tikkasztó meleg után. Vajon ebből arra kell-e következtetni, hogy a fölgolyónak a Nap körül haladó mozgása ismét új pályán történik? E kérdésre legföljebb néhány nap múlva válaszolhatnak.

Az idő továbbra is zavartalanul szép volt, noha újabb felhőképződés indult meg, és a barométer némileg esett. Emiatt azonban nem kell elhalasztaniuk a Dobryna indulását.

Most már csak azt kellett eldönteniük, hogy Ben-Zuf a kapitányával tart-e vagy sem. Több érv szólt amellett, hogy Ben-Zuf a szigeten maradjon. A legfontosabb ok a két ló volt: az állatokat nem vihetik a hajóra, Ben-Zuf pedig sohase ment volna bele abba, hogy megváljon a lovaktól, főképp a sajátjától: Galette-tól. Különben is kellett valaki, aki őrködik az új terület felett; továbbá gondolni kellett arra is, hogy idegenek szállnak ki partjára; az állatokat sem lett volna helyes elhagyni, hiszen még az a valószínűtlen eset is bekövetkezhet, hogy a kataklizma túlélőinek nem lesz semmi egyéb ennivalójuk stb. Egyszóval sok érv szólt amellett, hogy a tisztiszolga a szigeten maradjon, és Servadac kapitány kénytelen-kelletlen beleegyezett. A derék fiút különben semmiféle veszély nem fenyegethette a szigeten. Amikor majd látják, hogy a kontinens más részeiben hogyan áll a helyzet, eljönnek Ben-Zufért.

Január 31-én a kissé mégiscsak megrendült Ben-Zuf, akit felruháztak a kormányzót megillető minden hatalommal, elbúcsúzott Servadac kapitánytól. Lelkére kötötte, hogy ha véletlenül elvetődnék a Montmartre-ig, nézze ám meg, hogy a "hegységet" nem vitte-e odébb valami katasztrófa; majd a Dobryna átsiklott a szűk csatornán, és kifutott a nyílt tengerre.

A Wight sziget hajóépítő műhelyeiből kikerült Dobryna kétszáz tonnás, kitűnő, erős hajó volt, és olyan biztonságos, hogy akár világ körüli útra indulhattak volna vele. A két híres felfedezőnek, Kolumbusznak és Magellánnak sem volt ilyen nagy és jól épített hajója, mikor az Atlanti-óceánon és a Csendes-óceánon kalandozott. A Dobryna ezenfelül több hónapra elegendő élelmiszert is vitt magával, így akár körbejárhatja a Földközi-tengert anélkül, hogy útközben ki kellene kötnie az élelmiszerhiány miatt. A Gurbi-szigeten a hajó holtsúlyát sem kellett növelniük, mert noha a kataklizma óta, mint minden tárgy, a hajó is könnyebb lett, a hajót hordozó víz fajsúlya is csökkent, vagyis a két súly viszonya nem változott, így nem változtak a hajózás feltételei sem.

Timasef gróf nem volt képzett tengerész, így a hajó irányításával, de még a parancsnoksággal is Prokop hadnagyot bízta meg.

A hadnagy harmincnégy év körüli férfiú volt, a gróf földbirtokán született. Jobbágy apja jóval a Sándor cár-féle híres jobbágyfelszabadító rendelet előtt vált szabad paraszttá. A hadnagyot hála és szeretet fűzte a grófhoz, hajdani urához. Állami és kereskedelmi hajókon tanulta a mesterséget, s hadnagyi rangja volt, mikor beállt a Dobrynára, melynek fedélzetén Timasef gróf járta a világot: telenként a Földközi-tengeren, a nyári hónapokban pedig az Északi-tenger vizein hajózva.

Prokop hadnagy széles látókörű, művelt ember volt, dicsőségére vált a grófnak, aki a neveltetéséről gondoskodott. A Dobryna nem is kerülhetett volna jobb kezekbe. Kitűnő emberekből állt a legénység is: Tiglev, a hajógépész, Nyegos, Tolsztoj, Etkev és Panovka, a négy matróz, meg Mosel, a hajószakács; valamennyien a gróf családi birtokain születtek, és szívvel-lélekkel ragaszkodtak Timasef grófhoz. A világ rendjét megbolygató kataklizma nem rendítette meg őket különösképpen, hiszen akárhogy forduljon a világ sora: sorsukban a gazdájuk is osztozik. Prokop hadnagy viszont nagyon nyugtalan volt, és tudta, hogy szíve mélyén a gróf is aggódik.

A Dobryna most gőzgépe és a vitorlák segítségével kelet felé futott, kedvező szél fújt, és óránként tizenegy csomós sebességgel is haladt volna, ha a magas hullámok nem törik meg ezt a sebességet.

A nyugatról - vagyis a mostani keletről - fúvó szél ugyanis, bár normális körülmények között korántsem lett volna erősnek mondható, szokatlanul erős hullámzást okozott. A víz molekulái ugyanis most kevésbé voltak alávetve a Föld vonzerejének, s így a tenger hullámai elképesztő magasságba csapódtak. Arago, a hullámzás törvényeit tanulmányozó tudós annak idején hét-nyolc méterre becsülte a tenger hullámainak maximális magasságát, és most ugyancsak meglepődött volna, ha látja az ötven-hatvan lábnyi magasságba csapódó hullámokat. És az egymásnak csapódó tarajos hullámok ereje az összecsapódás után sem csitult, úgyhogy a Dobryna időnként húszméteres magasságban táncolt a hullámok hátán, hogy aztán ismét mély hullámvölgybe kerüljön. A nehézkedési erő csökkenésével a Dobryna is könnyebbé vált, könnyebben dobálták a hullámok, és ha Servadac kapitány valaha is hajlamos lett volna a tengeribetegségre, most alaposan kijutott volna neki.

A hajó azonban nem szenvedte meg ezt a furcsa hullámverést, melynek ereje nem volt veszedelmesebb a Földközi-tengeren megszokott kurta és heves hullámverés erejénél. Mindössze annyi kellemetlenséget okozott, hogy csökkentette a hajó sebességét.

A Dobryna mintegy két-három kilométernyire haladt attól a vonaltól, ahol az algériai partnak kellett volna lennie. Dél felől nyomát sem látták szárazföldnek. A bolygók megfigyelése révén - minthogy ezek megváltoztatták a helyüket - Prokop hadnagy nem tudta volna meghatározni a hajó helyzetét, és a Nap állásából sem tudta volna kiszámítani, hogy mely hosszúsági és szélességi fokon vannak jelenleg. A Dobryna útját azonban hozzávetőleges pontossággal mégis meg tudta határozni a sebességmérő és az iránytű segítségével.

Az iránytű ugyanis szerencséjükre egy pillanatra sem bokrosodott meg, mindvégig szabályosan működött. A kozmikus jelenségek nem befolyásolták a mágneses iránymutatót, mely egyre azt mutatta, hogy a régi északtól huszonkét foknyira haladnak. Ha tehát kelet és nyugat helyet cserélt is, a világtájak rendjében észak és dél továbbra is megtartotta régi helyét, így, ha a szextáns használata lehetetlenné vált is, az iránytű és a sebességmérő segítségére többé-kevésbé mégiscsak számíthattak.

A felderítő út első napján Prokop hadnagy, Timasef gróf és Servadac kapitány egyre a világrendben beállott furcsa változásokról beszélgettek. A hadnagy meglehetősen járatos volt a csillagászatban, ráadásul, mint a legtöbb művelt orosz, tökéletesen beszélte a francia nyelvet. A kataklizma okáról neki sem volt még csak sejtelme sem, így elsősorban arról az új pályáról beszélgettek, melyen január elseje óta mozog a földgolyó.

- Nem, kapitány uram - mondta Prokop hadnagy -, teljesen világos, hogy a Föld nem eddigi pályáján halad a Nap körül, és világos az is, hogy valami előttünk ismeretlen okból sokkal közelebb került a Naphoz!

- Ebben én is biztos vagyok - válaszolta Servadac kapitány. - Most már csak az a kérdés, hogy vajon miután áthaladtunk a Vénusz pályáján, keresztezni fogjuk-e a Merkúr pályáját is.

- Hogy végül is a Napba zuhanjunk és megsemmisüljünk - tette hozzá komoran Timasef gróf.

- Ez aztán szép kis zuhanás lenne! - kiáltott Servadac kapitány.

- Nem, szerintem a Földet pillanatnyilag nem fenyegeti ez a veszedelem - folytatta Prokop hadnagy. - A Föld nem halad a Nap felé, új pályáján körülötte kering.

- Van valami bizonyítékod, ami alátámaszthatná ezt a föltevést? - kérdezte a gróf.

- Igen, bátyuska- mondta Prokop hadnagy -, s ez olyan bizonyíték, mely téged is meg fog győzni. Ha a Föld nem új pályán mozogna, hanem éppen valami felé zuhanna, úgy a végső katasztrófa hamarosan bekövetkeznék, máris roppant közel volnánk a vonzás középpontjához. Ha most éppen zuhannánk, úgy valami okból egyszeriben megsemmisült volna a tangens irányú sebesség, mely a Nap vonzerejével együtt ellipszis pályán mozgatja a bolygókat, s ha ez így volna, a Föld hatvannégy és fél nap alatt a Napba zuhanna.

- Vagyis? - kérdezte Servadac kapitány.

- Vagyis nem zuhanunk! - mondta Prokop hadnagy. - Hiszen már több mint egy hónapja, hogy megváltozott a Föld pályája, és mindeddig nem kerültünk jelentősen közelebb