melyben bemutatjuk a Gallia harminchatodik lakóját
A Gallia harminchatodik lakója végre megérkezett a Melegföldre. Mindeddig csak néhány, alig érthető szót ejtett ki:
- Ez az én üstökösöm! Az enyém!
Vajon mit jelentenek ezek a szavak? Talán azt, hogy a földgolyó egy üstökössel ütközött össze, s egy darabját ennek az összeütközésnek az ereje röpítette a világűrbe? Vajon a formenterai remete mit nevezett el Galliának? Az üstököst avagy a földgolyóból kiszakított és most a naprendszerben új égitestként keringő földdarabot? E kérdésekre csak a tudós válaszolhatna, aki magának követelte az "üstököst".
Az máris bizonyos volt, hogy a tudóstól származnak a Dobryna kutatóútja során talált följegyzések, s hogy ő küldte a galambpostát is. Csak ő dobhatta a tengerbe a bőrtokot, a konzerveshordócskát, s csak ő engedhette útjára a postagalambot, melyet ösztöne vezetett az új csillagzat egyetlen lakott és lakható helyére. A tudós tehát a Gallia több adatát ismeri. Mérni tudta a Naptól való fokozatos távolodását, ki tudta számítani a tangens sebesség csökkenését is. Ám - és ez volt a legfontosabb kérdés -, vajon számítások útján meg tudja-e határozni keringési pályáját, rájött-e, hogy az új csillagzat pályája hiperbola, parabola vagy ellipszis-e? S végül vajon tudja-e, hogy a Gallia visszatérhet-e valaha a Földhöz, és ha igen, mennyi idő múlva?
Ezeken a kérdéseken töprengett Timasef gróf, majd valamennyit sorra fölvetette Servadac kapitánynak és Prokop hadnagynak. Válaszolni természetesen ők sem tudtak, maguk is sokat gondolkoztak már a különböző feltevéseken, vitatkoztak is felettük, a végső választ azonban nem tudták megfogalmazni. És az egyetlen ember, aki valószínűleg tudja a választ, esetleg soha többé nem szólalhat meg, és a kis kolónia tagjainak le kell mondaniuk a reményről, hogy megtudhatják, milyen sors vár a Galliára és lakóira!
Mindent el kell tehát követniük, hogy a tudóst magához térítsék, meggyógyítsák! Jobb célra aligha használhatnák a Dobryna gyógyszertárát - s ezt nyilván így gondolta Ben-Zuf is, aki bátorítóan megjegyezte:
- Lássunk hozzá, kapitány uram! Munkára! Csuda szívósak ám az efféle tudósok, az ember nem is képzelné, mennyi erő van bennük!
Mindenekelőtt szíverősítőket adtak a betegnek, majd erősen dörzsölni kezdték kezét-lábát, hogy mielőbb meginduljon a rendes vérkeringés. Ben-Zuf és Negrete fölváltva vállalták a masszírozást, s olyan alaposan csinálták, hogy talán még a holtat is életre dörzsölték volna!
Hector Servadac közben egyre azon töprengett, ki lehet ez a francia tudós, s ő vajon hol találkozhatott már vele, hogy annyira ismerősnek látja. A kapitánynak voltaképpen rá kellett volna ismernie, de abban a bizonyos hálátlan korban találkozott vele, vagyis gyerekkorában, amikor a benyomások nagyon elevenek, de ugyanakkor nagyon múlékonyak is.
A tudós, aki most a Nina-kaptár nagytermében feküdt, azonos volt azzal a szigorú fizikatanárral, aki Hector Servadacot a Charlemagne líceumban tanította. Palmyrin Rosette igazi tudós volt, elsősorban a matematikai tudományok különböző ágazatainak nagy tudósa. Hector Servadac az első líceumi évek után a líceumból a Saint-Cyr katonai akadémiára került, és el is felejtette tanárát.
Hector Servadac diákkorában, mint már tudjuk, éppenséggel nem nagyon epekedett a tanulásért, viszont a magafajta komisz nebulókkal egyetértésben hányszor de hányszor tréfálta meg a boldogtalan Palmyrin Rosette-et!
Mert ki volt az, aki egy csipet sót dobott a kísérleti teremben előkészített desztillált vízbe, ami aztán a legváratlanabb kémiai reakciókat eredményezte? Ki csent el egy csöppnyi higanyt a barométer tálkájából, hogy aztán a tisztes mérőeszköz meglepő ellentmondásba kerüljön a valódi légnyomással? Vajon ki dörzsölte fel a hőmérőt néhány pillanattal azelőtt, hogy a professzor megnézte volna? Ki csempészett élő rovarokat a mikroszkóp lencséje alá? Vajon ki rongálta meg az elektromos áramfejlesztőt úgy, hogy az többé egyetlen szikrát sem volt képes produkálni? És vajon ki fúrt láthatatlan lyukat a légszivattyú gumikorongjába, hogy aztán Palmyrin Rosette hiába kínlódjék, sose tudjon légüres teret teremteni?
E napirenden levő, gonosz csínyek fő mestere Servadac tanuló volt, s társai nagy örömüket lelték a komisz tréfákban, melyeknek áldozata Palmyrin Rosette professzor úr, afféle igazi méregzsák volt.
Két évvel azután, hogy Hector Servadac elhagyta a Charlemagne líceumot, Palmyrin Rosette, aki nagyobb kedvet érzett a csillagászathoz, mint a fizikához, búcsút mondott a tanári pályának, hogy kizárólag csillagászattal foglalkozhassék. Szeretett volna a Csillagvizsgáló Intézetben elhelyezkedni, a tudós világban azonban veszekedő, makacs természetéről volt híres, és bezárultak előtte a tudományos intézmények kapui. Volt némi magánvagyona, így aztán minden hivatalos jelleg nélkül foglalkozott a csillagászat tudományával, s legnagyobb öröme az volt, ha más csillagászok tételeit, megállapításait bírálhatta. Egyébként Palmyrin Rosette nevéhez fűződött három új, csak teleszkóppal látható csillag fölfedezése, valamint a lajstromba vett csillagok közül háromszázhuszonöt csillag pályaelemeinek kiszámítása.
Mint már mondottuk, Hector Servadac és Palmyrin Rosette azóta sem találkozott többé, csak most, tizenkét év után, a Formentera szigeten hozta őket ismét össze a sors. Nem csoda hát, hogy a kapitány nem ismert rá az eszméletlen professzorra.
Mikor Ben-Zuf és Negrete kihámozta az eszméletlen embert a prémtakaróból, apró termetű, természettől is sovány, de most erősen lefogyott emberke feküdt előttük, kopasz feje strucctojásként világított, szakállt, bajuszt nem viselt, de látszott rajta, hogy vagy egy hete nem borotválkozott. Hosszú, horgas orrán imponáló pápaszem mutatta, hogy az öreg tudós is nyilván azok közé a rövidlátók közé tartozik, akiknél a pápaszem már szinte az egyéniség részévé vált.
Egy olyan világban, melynek lakossága harmincöt fő, nagyon fontos a harminchatodiknak az élete. Mikor a félholt emberről leszedték a takarókat és a ruhákat, megállapították, hogy ha gyengén is, de még ver a szíve. Bizakodtak tehát abban, hogy visszanyeri eszméletét, ha Ben-Zuf erélyes kezelése eredményeként fölmelegednek kihűlt tagjai, hiszen a derék tisztiszolga olyan odaadással dörzsölte az öreg tudóst, mintha a kardját fényesítené, és olyan erősen, hogy az ember azt hihette volna, menten tüzet fognak az inas, száraz tagok.
Húszperces szakadatlan masszázs után sóhaj szakadt fel az eszméletlen ember ajkáról, először egy, aztán kettő, három sóhaj. Szorosan összepréselt szája most fölnyílt. Szempilláját fölemelte, majd újra lehunyta, végül fölnézett, de látszott rajta, hogy nincs tisztában azzal, hogy hol van, mi történik körülötte. Néhány érthetetlen szót suttogott. Aztán kinyújtotta a jobbját, a homlokához emelte, mintha valamit keresne ott. Arca ekkor megrándult, elvörösödött, mintha dühroham közepette térne magához, s fölkiáltott:
- A szemüvegem! Hol a szemüvegem?!
Ben-Zuf nyomban utánanézett, és meg is találta a szemüveget. A hatalmas pápaszem beillett volna akár teleszkópnak is. Gondosan visszaigazították a tudós horgas orrára, s az ekkor ismét fölsóhajtott, sóhaja egy biztató khm-khm-mel ért véget.
Servadac kapitány Palmyrin Rosette fölé hajolt, roppant figyelmesen nézte. A tudós most tágra nyitotta a szemét. Az okuláré vastag üvegén átsütött éles tekintete, s bosszús hangon váratlanul így szólt:
- Servadac tanuló! Holnap bemutat ötszáz sornyi büntetésfeladatot!
Palmyrin Rosette tehát ráismert hajdani tanítványára, a komisz nebulóra.
A beszélgetést kezdő meglepő mondatot nyilván a régi harag hirtelen fölébredt emléke váltotta ki az öregúrból, Hector Servadac pedig, noha már-már azt hitte, hogy álmodik, ugyancsak ráismert hajdani fizikatanárára.
- Palmyrin Rosette professzor úr! Az én hajdani tanárom, itt, köztünk!... Ezer ördög és pokol! Ez aztán a furcsa találkozás! - álmélkodott Servadac kapitány.
Közben azonban Palmyrin Rosette mintha elbóbiskolt volna, és pihenését semmiképpen sem akarták zavarni.
- Legyen nyugodt, kapitány uram - mondta Ben-Zuf -, életben marad, felelek érte! Az ilyen apró emberek csuda szívósak ám. Láttam én már ennél kiaszottabbat is, az még messzebbről tért vissza az élők közé!
- Aztán honnan tért vissza, Ben-Zuf?
- Egyiptomból, kapitány uram, szép cifrára pingált ládában érkezett!
- Múmia volt az, te mafla!
- Ahogy mondja, kapitány uram!
A professzor mindenesetre elaludt, s ekkor átvitték egy jó meleg ágyba, az üstökösére vonatkozó égető kérdéseket majd később teszik föl neki.
Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy - ők voltak a kis kolónia Tudományos Akadémiája - ahelyett, hogy türelmesen várták volna a másnapot, a legvalószínűtlenebb föltevésekkel foglalkoztak egész nap. Voltaképpen mi ez az üstökös, melyet Palmyrin Rosette Galliának nevezett el? Tehát nem a földgolyó egy leszakadt darabja kapta ezt a nevet? A távolságra és a sebességre vonatkozó följegyzések tehát a Gallia nevű üstökös adatai lennének, és nem azé az új égitesté, melyen Servadac kapitány és harmincöt társa kering a világűrben?
Most ismét kérdésessé vált az olyan nehezen megfogalmazott következtetések összessége, mely egybevágott az újonnan észlelt kozmikus jelenségekkel, s mely végül is azt látszott bizonyítani, hogy magából a földgolyóból szakadt ki az új égitest.
- Ne is töprengjünk tovább! - kiáltott föl Servadac kapitány. - Itt van közöttünk Rosette professzor, aki minden kérdésre tud majd válaszolni!
Minthogy Palmyrin Rosette szóba került, Servadac kapitány elmondotta a társainak, hogy a professzor világéletében nehéz természetű ember volt, s általában feszült viszonyban van mindig mindenkivel. Javíthatatlan különc, csökönyös méregzsák, lelke mélyén azonban voltaképpen derék ember. Az a legokosabb, ha nem törődnek a rosszkedvével, mint ahogy az ember nem kezd perelni a viharral sem, hanem szépen megbújik előle.
Mikor Servadac kapitány befejezte ezt a kis életrajzi kitérőt, Timasef gróf így szólt:
- Legyen nyugodt, kapitány úr, mindent elkövetünk, hogy jó viszonyban legyünk Palmyrin Rosette professzorral. Egyébként meg azt hiszem, nagy szolgálatot fog tenni nekünk azzal, hogy ismerteti megfigyelései eredményét. Erre persze csak akkor kerülhet sor, ha...
- Ha?! - hökkent meg Servadac kapitány.
- Ha valóban ő a szerzője a kezünkbe került följegyzéseknek.
- Kételkedik ebben?
- Voltaképpen nem. Minden jel arra mutat, hogy Rosette professzor kezéből kerültek ki a följegyzések, most csak azért beszélek úgy, mintha nem volnék ebben biztos, hogy megemlítsünk és fontolóra vegyünk minden kedvezőtlen lehetőséget.
- Ugyan ki más írhatta volna ezeket a följegyzéseket, ha nem az én hajdani professzorom?! - mosolygott Servadac kapitány.
- Talán egy másik csillagász, aki magára maradt a hajdani Föld egy másik pontján.
- Képtelenség! - mondta Prokop hadnagy. - A Gallia elnevezésről csak a följegyzésekből értesültünk, és Rosette professzor első szava is az volt, hogy Gallia.
Prokop hadnagy helytálló megjegyzése értelmetlenné tette a további vitát: most már valamennyien biztosra vehették, hogy a formenterai remete volt a följegyzések szerzője. Hogy mit keresett a szigeten, ezt majd később megtudják tőle.
Egyébként a professzorral együtt a följegyzéseit tartalmazó papirosokat is elhozták, s most úgy gondolták, nem követnek el indiszkréciót, ha míg alszik, belenéznek a följegyzésekbe.
A betűk és a számjegyek valóban attól a kéztől származtak, mely a palack- és a galambpostát is írta. A számolótáblának használt ajtó még tele volt krétával írt algebrai jelekkel, s nagy gonddal vigyáztak, nehogy egy is eltörlődjék. A papirosok geometriai ábrák kusza rajzaival voltak telefirkálva: egymást keresztező hiperbolákkal, nyitott görbékkel, melyeknek két szára egymástól távolodva nyúlt a jelzés szerint a végtelenbe, parabolákkal, ellipszisekkel, zárt és amennyire csak lehetséges, elnyújtott görbékkel.
Prokop hadnagy megjegyezte, hogy ezek a különböző görbék mind üstököspályát ábrázolnak; ami a két első esetben azt jelenti, hogy a Földről megfigyelt üstökösök sohasem térhetnek vissza a földi horizontra, a harmadik esetben pedig azt, hogy hosszabb-rövidebb határidőn belül időszakosan megjelennek a látóhatáron.
A papirosok átnézése után már megállapíthatták, hogy a professzor üstökösök pályaelemeire vonatkozó számításokat végzett, ám az általa tanulmányozott görbék vizsgálatából még nem következtethettek semmire, minthogy a csillagászok számításainak alapja mindig az a feltételezés, hogy az üstökös pályája parabolát ír le.
A papirosokból ítélve arra következtettek, hogy Palmyrin Rosette formenterai tartózkodása alatt egy üstökös pályaelemeit számította ki részben vagy egészben, egy olyan üstökösét, melynek neve eddig nem szerepelt a csillagászok által fölállított lajstromban.
Vajon a január 1-én bekövetkezett kataklizma előtt vagy az után készültek-e számítások?
Erre a kérdésre a professzoron kívül senki más nem adhat feleletet.
- Várjunk türelmesen - mondta Timasef gróf.
- Várok, de majd felrobbanok a türelmetlenségtől! - válaszolta Hector Servadac, és idegesen járkált fel-alá. - Egy hónapot adnék az életemből, ha csak egy órával kevesebbet aludna Rosette professzor úr.
- Rossz vásárt csinálna, kapitány úr! - jegyezte meg Prokop hadnagy.
- Nem, mert legalább előbb megtudnám, miféle jövő vár csillagunkra...
- Nem akarom megfosztani az illúzióitól, kapitány úr - folytatta Prokop hadnagy. - De kérem, ne felejtse el, bármennyit tudjon is a professzor a Galliáról, ebből még nem következik az, hogy fel tud bennünket világosítani e csillagzatra vonatkozóan, melyen most élünk. Vajon egyáltalán van-e összefüggés a két tény között: üstökös jelent meg az, égbolton, és a Föld egy darabja leszakadván, a világűrbe röpült?
- Igen, az ördögbe is! - Kiáltott föl Servadac kapitány. - Az összefüggés nyilvánvaló! Világos, mint a nap, hogy...
- Hogy? - kérdezte Timasef gróf, mint aki türelmetlenül várja a folytatást.
- Világos, hogy a Föld összeütközött egy üstökössel, s ennek az összeütközésnek az ereje röpítette a világűrbe azt a földdarabot, melyen mi most vagyunk!
E feltevésre, melyet Servadac kapitány határozott állításként fogalmazott meg, Timasef gróf és Prokop hadnagy kis ideig némán nézett egymásra. Akármilyen valószínűtlennek tűnt is, hogy a Föld üstökössel ütközött össze, végül is nem volt képtelenség. Az összeütközés voltaképpen magyarázat lehetne arra, ami eddig teljesen érthetetlennek tűnt, talán éppen ez az az ok, mely olyan sok rendkívüli okozattal járt.
- Lehet, hogy fején találta a szöget, kapitány úr - mondta Prokop hadnagy, miután a kérdést ebből a szempontból is fontolóra vette. - Nem lehetetlen az ilyen összeütközés, és az sem lehetetlen, hogy az összeütközés ereje a földgolyó egy jelentős részét leszakította. Ha ez történt, úgy az a roppant korong, melyet a katasztrófát követő éjszakán láttunk, nem volt más, mint az üstökös, melyet az összeütközés nyilván kilendített eredeti pályájáról, és melynek olyan nagy volt a sebessége, hogy nem kerülhetett és nem maradhatott a Föld vonzáskörében.
- Ez lehet az egyetlen magyarázata az új csillag megjelenésének - mondta Servadac kapitány.
- Ez a legújabb feltevés bizony nagyon valószínűnek látszik - folytatta Timasef gróf. - így a mi megfigyeléseink és Rosette professzor megfigyelései összhangba hozhatók. Nyilván ennek az üstökösnek, minden bajunk okozójának, adta a professzor a Gallia nevet.
- Minden bizonnyal így van.
- Rendben van, kapitány úr, csakhogy így is van valami, amit nem értek.
- És mi az?
- Nem értem, miként lehetséges, hogy ezt a tudóst sokkal jobban foglalkoztatja az üstökös, mint az a földdarab, melynek hátán most ő is a világűrben kering.
- Ó, gróf úr, ne felejtse el, hogy a tudománynak ezek a megszállottjai néha valóban érthetetlenek a mi számunkra, ez a mi tudósunk meg éppenséggel nagy különc.
- Különben is lehetséges - jegyezte meg Prokop hadnagy -, hogy a Gallia pályaelemeit még az összeütközés előtt számította ki a professzor. Látta közeledni az üstököst, és meg tudta figyelni a katasztrófát.
Prokop hadnagy megjegyzése helytálló volt, a kapitány feltevését pedig elvileg elfogadták. Ezek szerint: a Föld pályáját átvágó valamely üstökös a december 31-ről január 1-re virradó éjszaka összeütközött a Földdel, és az összeütközés ereje a földgolyóból leszakított egy roppant darabot, és ez azóta kering a világűrben.
Ha a Gallia Tudományos Akadémiája még nem is ismerte a teljes igazságot, nyilvánvalóan már nagyon közel járt hozzá.
A kérdést hiánytalanul azonban csak Palmyrin Rosette tudja megmagyarázni.
melynek utolsó mondatából az olvasó megtudja azt,
amit valószínűleg úgyis kitalált már
Míg a vezetők e beszélgetéssel töltötték a napot, a kolónia többi tagja a szokott napi teendőkkel volt elfoglalva. Ők kevesebbet törődtek a professzor váratlan megérkezésével a galliai Melegföldre. A töprengésre természettől fogva alig hajlamos spanyolok és a gazdájukban rendíthetetlenül bizakodó oroszok vajmi keveset foglalkoztak az okokkal és okozatokkal. Nem hajtotta őket a türelmetlenség, hogy megtudják, vajon a Gallia egy napon ismét találkozik-e a Földdel, avagy most már mindörökre a Gallián kell élniük, pontosabban: élniük és meghalniuk, így aztán a professzor megérkezését követő éjszakát nyugodtan végigaludták.
A betegápolóvá átalakult Ben-Zuf Rosette professzor ágya mellett töltötte az éjszakát. Derekas munkát végzett. Megígérte, hogy talpra állítja a professzort, s most már a becsületéről volt szó. Dédelgette is a beteget! S milyen pompás szíverősítőket adott neki! Hogy figyelte a lélegzetét! Hogy leste a szavait! A Gallia név persze nagyon gyakran szerepelt Palmyrin Rosette nyugtalan álmaiban; hol szorongva, hol haragosan mondta ki ezt a szót. Álmában talán el akarták tőle lopni az üstökösét, vagy talán vitatták, hogy ő fedezte föl, esetleg kétségbe vonták, hogy elsőnek ő figyelte meg, ő számította ki pályaelemeit? Akárhogy is volt, Palmyrin Rosette azok közé az emberek közé tartozott, akik még álmukban is mérgelődnek.
De akárhogy figyelte is a beteget, az összefüggéstelen szavakból nem tudott olyan értelmet kihámozni, mely segített volna a nagy probléma megoldásában. A professzor végigaludta az éjszakát: először csak mocorgott, sóhajtozott, aztán hamarosan hangosan horkolni kezdett, ami igazán jó jel volt.
Mikor a Gallia nyugati horizontján fölkelt a Nap, Palmyrin Rosette még békésen pihent, s Ben-Zuf gondosan vigyázott az álmára. A tisztiszolga figyelmét azonban hirtelenében valami más kötötte le.
A Nina-kaptár főfolyosójának nyílását elzáró nagy ajtó felől dörömbölés hallatszott. Az ajtó egyébként nem annyira a kellemetlen látogatók, inkább a beáramló hideg ellen védte a Nina-kaptár lakóit.
Ben-Zuf már-már fölállt a betege mellől, de azután úgy gondolta, - hogy rosszul hallotta; ugyan ki dörömbölne? No meg egyébként sem portás ő, vannak a Nina-kaptárban mások is, akiknek nincs annyi dolguk, mint neki, menjenek azok, nyissanak kaput, ha úgy tetszik.
A Nina-kaptárban mindenki mélyen aludt. A dörömbölés megismétlődött. Nyilván bottal vagy rúddal verték az ajtót.
- No, az ördögit, ez már sok! - mondta Ben-Zuf. - Ugyan ki dörömbölhet?
Végigment a főfolyosón. Amikor az ajtó elé ért, csöppet sem barátságos hangon kiáltotta:
- Ki az?!
- Én! - hangzott a mézesmázos válasz.
- Ki az az én?
- Hakhabut!
- És mit akarsz, te Harpagon?
- Hogy nyisson nekem ajtót, Ben-Zuf úr!
- Mit keresel itt? A portékádat árulod?
- De hiszen tudja, hogy senki sem akar tőlem vásárolni!
- Akkor meg menj a pokolba!
- Ben-Zuf úr, kérem - kezdte még alázatosabb hangon az öreg Hakhabut -, a főkormányzó úr őkegyelmességével szeretnék beszélni.
- Alszik.
- Megvárnám, míg fölébred!
- Hát csak várj ott, ahol vagy, te Szardanapál!
Ben-Zuf már vissza is fordult volna, ám ekkor odaért Servadac kapitány, akit fölébresztett a dörömbölést követő szóváltás.
- Mi történik itt, Ben-Zuf?
- Semmi érdekes. Az uzsorás akar magával beszélni, kapitány uram.
- Engedd csak be, Ben-Zuf, tudnom kell, mi szél hozta ide.
- Biztos csak neki fontos!
- Engedd be, ha mondom!
Ben-Zuf engedelmeskedett. A folt hátán folt köpenyébe csavart Hakhabut mester nyomban beljebb került. Servadac kapitány elindult a főfolyosón, az öreg uzsorás meg a nyomában.
- Voltaképpen mit kíván tőlem? - kérdezte Servadac kapitány.
- Ó, főkormányzó úr, lehetséges az, hogy ön semmit sem tudott meg az utóbbi néhány órában?
- Egyszóval híreket akar hallani.
- Igenis, főkormányzó úr, és remélem, hogy szíveskedik nekem elmondani...
- Nem mondok el semmit, Hakhabut uram, minthogy nem tudok semmit.
- De hiszen tegnap este egy idegen érkezett a Melegföldre!
- Szóval már tudja?
- Igenis, főkormányzó úr! A tartanomról láttam, hogy a csónak nagy útra indult, majd vissza is ért! És úgy láttam, hogy valakit óvatosan behoznak...
- És?
- És főkormányzó úr, én úgy gondolom, hogy a Melegföldre ért egy ismeretlen, akit...
- Akit ön talán ismer?
- Nem, főkormányzó úr, nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy szerettem volna... azt szeretném...
- Mit szeretne?
- Beszélni szeretnék ezzel az idegennel, mert hátha...
- Hátha?
- Hátha a Földközi-tenger északi partjairól jött, és esetleg hozott... hozott valami...
- Mit hozott volna?
- Híreket Európából! - mondta gyorsan Hakhabut mester, és mohó figyelemmel leste Servadac kapitányt.
A csökönyös öregember tehát három és fél hónap után még mindig itt tartott! Neki, az ő anyagias gondolkodásával még a többieknél is nehezebb volt beletörődnie, hogy elszakadt a földi dolgoktól, érdekektől, noha a földgolyótól magától valóban elszakadt. Tetszett vagy nem tetszett, azt neki is meg kellett állapítania, hogy mindenféle furcsaság történik: megrövidültek a nappalok és az éjszakák, helyet cserélt két fővilágtáj, szerinte azonban mindezek a furcsaságok a Földön történtek. Ez a tenger a Földközi-tenger! Ha Afrika egy része valami kataklizma folytán el is tűnt, néhány száz mérfölddel északabbra, ott van egész Európa sértetlenül! S a lakói most is úgy élnek, mint azelőtt, s ő nyugodtan kereskedhetne velük tovább! Ha nincs afrikai partvidék, a Hanza azért nyugodtan tovább járhatná az európai partvidéket, és talán nem is veszítene ezen a cserén! Ezért sietett Hakhabut uram késedelem nélkül a Nina-kaptárba, hogy értesüljön az európai hírekről.
Hiábavaló lett volna azzal próbálkozni, hogy az öreg kalmárt észhez térítsék, és Servadac kapitány nem is vesződött ezzel. Csak nézte az öreget, aztán vállat vont.
A tisztiszolga megértette, mit akarna az öreg, s elhatározta, hogy kicsit megtréfálja. Mikor Servadac kapitány otthagyta őket, Ben-Zuf biztatóan nézett Hakhabutra.
- Ugye, nem tévedtem? - csillant föl az öreg szeme. - Ugye, valaki ideérkezett tegnap este?
- Úgy van - válaszolt Ben-Zuf.
- És él?
- Reméljük, hogy életben marad.
- És mondja, Ben-Zuf úr, Európa melyik részéből érkezett a vendég?
- A Baleárok szigetekről - válaszolt Ben-Zuf, aki szerette volna tudni, hova akar kilyukadni Hakhabut.
- A Baleárok szigetekről?! - álmélkodott az öreg. - A Földközi-tengernek ezen a részén lehet a legpompásabb üzleteket kötni! Hej, de jó üzleteket csináltam arrafelé hajdanán! Hej, de jól ismerték a Hanzát arrafelé!
- Talán ki is ismerték!
- De hiszen ezek a szigetek csak huszonöt mérföldnyire vannak a spanyol parttól, a vendég biztosan hozott híreket Európából!
- De hozott ám, Harpagon, hallasz is majd tőle olyan híreket, hogy azt se tudod, hova légy örömödben!
- Igazán, Ben-Zuf úr?
- Igazán!
- Nem sajnálnék - kezdte habozóan Hakhabut uram -, nem sajnálnék..., pedig tudja, Ben-Zuf úr, én szegény ember vagyok..., nem sajnálnék néhány aranyat attól, aki megengedné, hogy beszéljek vele...
- Dehogyisnem sajnálnád azt a néhány aranyat!
- Na igen..., sajnálnám..., sajnálnám, de azért csak odaadnám..., ha most nyomban beszélhetnék vele!
- No, csakhogy kinyögted! Sajnos, nagyon fáradt ez a mi vendégünk, és alszik!
- De ha majd felébred...
Ekkor ismét melléjük lépett Servadac kapitány, és ráripakodott az öreg kalmárra:
- Hakhabut úr! Ha bárkit is fel mer ébreszteni, nyomban kirakom innen a szűrét!
- Főkormányzó úr - hajlongott Hakhabut mester -, mégiscsak nagyon szeretném megtudni...
- Meg fogja tudni.! - vágott közbe Servadac kapitány. - Ragaszkodom is ahhoz, hogy jelen legyen, mikor a vendégünk beszámol az európai hírekről!
- Még én is ragaszkodom hozzá, öreg Harpagon - mondta Ben-Zuf -, mert tudod, nagyon szeretném látni az örvendező képedet!
Hakhabutnak nem kellett sokáig várakoznia, máris hallották Palmyrin Rosette türelmetlen hangját.
Valamennyien a professzor ágyához siettek, odaért Timasef gróf és Prokop hadnagy is, s Ben-Zuf alig tudta visszatartani az öreget, nehogy az rohanjon oda elsőnek.
A professzor még nem ébredt föl egészen, s alighanem valami álma folytatásaként kiáltozna: "Ejnye, Joseph! Hogy az ördög vinne el, te mafla! Jössz már, Joseph?"
Joseph nyilván Palmyrin Rosette szolgája volt, csak hát nem tudott eleget tenni a hívásnak, azon egyszerű oknál fogva, hogy alighanem a földgolyón maradt. A Galliával való összeütközés egyik következménye az volt, hogy hirtelen és talán mindörökre elválasztotta egymástól az urat és szolgáját.
A professzor lassan ébredezett, de közben tovább kiáltozott:
- Joseph, te nyavalyás! Hol van a számolótáblám?
- Parancsára! - hajolt meg az ágy mellett Ben-Zuf -, a számolótáblája biztonságban van, uram!
Palmyrin Rosette végre kinyitotta a szemét, jól megnézte a tisztiszolgát, és homlokát ráncolva megkérdezte:
- Te vagy az, Joseph?
- Szolgálatjára, uram - válaszolt rendíthetetlen nyugalommal Ben-Zuf.
- Akkor hát, Joseph, ide a kávémat, de nyomban!
- Igenis, uram, a kávét! - mondta Ben-Zuf, és szaladt a konyhába.
Servadac kapitány segített Palmyrin Rosette-nek, hogy felüljön az ágyban.
- Kedves professzor úr, ráismert hát hajdani tanítványára?
- Igen, Servadac, igen! - válaszolt Palmyrin Rosette. - Remélem, hogy kicsit megjavult az elmúlt tizenkét év alatt!
- Egészen megjavultam! - válaszolt nevetve Servadac kapitány.
- Helyes, helyes! - biccentett Palmyrin Rosette. - De mi lesz már a kávémmal? Kávé nélkül nincsenek világos gondolatok, márpedig ma világosan kell gondolkoznom!
Szerencsére Ben-Zuf máris megérkezett a kérdéses itallal, egy hatalmas bögre, jó forró kávét hozott.
Palmyrin Rosette, miután megitta a kávét, fölkelt, és átment a közös terembe, szórakozottan körülnézett, s végül beletelepedett az egyik karosszékbe, véletlenül a legkényelmesebbe.
A professzor ekkor - noha még mindig rendkívül mérgesnek látszott - a palackpostában talált üzenetek all rightjére, va benejére, nil desperandumjára emlékeztető elégedettséggel a hangjában, egyenesen a tárgyra tért:
- Nos, uraim, mit szólnak a Galliához?
Servadac kapitány mindenekelőtt azt szerette volna megkérdezni, voltaképpen mi is hát a Gallia, Hakhabut uram azonban megelőzte.
Hakhabut láttán a professzor megint a szemöldökét ráncolta, és türelmetlenül fölkiáltott:
- Hát ez meg kicsoda?!
- Ügyet se vessen rá! - mondta Ben-Zuf.
Csakhogy nem volt könnyű visszatartani az öreg kalmárt, és nem lehetett megakadályozni abban, hogy kérdezősködni kezdjen. Nem törődött az senki mással, nyomban afelől kérdezősködött, ami őt érdekelte:
- Uram, az égre kérem, mondja el nekünk, mi újság Európában!
Palmyrin Rosette úgy pattant föl a karosszékből, mintha rugó lökte volna föl.
- Európában? Ez az ember azt akarja tudni, hogy mi újság Európában?
- Igen..., igen - válaszolt Hakhabut mester belekapaszkodva a professzor székébe, nehogy Ben-Zuf hátrább taszigálja.
- De mit akar maga Európával? - kérdezte Palmyrin Rosette!
- Oda akarok visszamenni!
- Visszamenni? Hányadika van ma? - kérdezte a professzor hajdani tanítványától.
- Április 20-a - válaszolt a kapitány.
- No, ha ma április 20-a van, akkor Európa százhuszonhárommillió mérföldnyire van tőlünk! - mondta a professzor a boldogságtól sugárzó arccal.
Hakhabut uram megtántorodott, mint akit szíven szúrtak.
- Mi ez? - csodálkozott Palmyrin Rosette. - Hát maguk itt semmivel sincsenek tisztában?
- Máris beszámolok mindenről, amit tudunk! - mondta Servadac kapitány, majd néhány szóban ismertette a professzorral a helyzetet. Elmesélte, hogy mi történt december 31-ének éjszakája óta, elmondta a Dobryna felderítő útját, hogy miként fedezték fel azt, ami a régi kontinensből maradt, vagyis Tunisz, Szardínia és Gibraltár néhány épségben maradt pontját, hogyan jutottak a kezükbe háromszor is a névtelenül küldött üzenetek; végül beszámolt arról, hogy miért hagyták el a Gurbi-szigetet, miért költöztek a Melegföldre, hogyan tették lakhatóvá a Nina-kaptárt.
Palmyrin Rosette kissé türelmetlenül hallgatta végig a beszámolót, és mikor Servadac kapitány befejezte, megkérdezte:
- Uraim, mit gondolnak önök, hol vannak e pillanatban?
- Egy, a naprendszerben keringő új csillagzaton - válaszolt Servadac kapitány.
- És önök szerint mi ez az új csillagzat?
- A földgolyó egy leszakadt hatalmas darabja.
- Leszakadt! Méghogy leszakadt! A földgolyó egy darabja! És kicsoda-micsoda szakította le?
- A földgolyó összeütközött egy üstökössel, melyet ön, professzor úr Galliának nevezett el.
- Nos, uraim - mondta Palmyrin Rosette, s kiegyenesedett -, ennél sokkal érdekesebb történt!
- Érdekesebb? - kapta fel a fejét Prokop hadnagy.
- Bizony, érdekesebb! - mondta a professzor. - Igaz ugyan, hogy egy ismeretlen üstökös a december 31-ről január 1-re virradó éjszakán hajnali két óra negyvenhét perc harmincöt másodperckor összeütközött a Földdel, azonban csak súrolta, és mindössze annyi történt, hogy magával ragadta a Földnek azt a néhány jelentéktelen részét, melyeket önök meg is találtak felderítő útjuk közben!
- Akkor hát hol vagyunk? - szólt Servadac kapitány.
- Azon a csillagon, melynek én a Gallia nevet adtam! - közölte diadalmas hangon Palmyrin Rosette. - Önök az általam felfedezett, vagyis az én üstökösömön vannak!
melyben az üstökösökről lesz szó
Palmyrin Rosette, mikor tanár korában előadást tartott az üstökösökről, a legjobb csillagászokat idézve, így szokta meghatározni az üstököst:
- Égitest, mely a következőkből áll: a központi szilárd mag, a körülötte lebegő, üstöknek nevezett fényköd, a csóvának nevezett fénylő uszály. A Föld lakói ezeket az égitesteket csak pályájuk egy bizonyos részén láthatják, minthogy e Nap körüli pálya excentricitása rendkívül nagy.
Palmyrin Rosette minden előadásában leszögezte, hogy meghatározása hibátlanul pontos - bár az is igaz, hogy az üstökös üstökös marad akkor is, ha három alkotóeleme közül valamelyik hiányzik. Majd Aragót idézve hozzátette, hogy egy csillagzat akkor érdemli meg e szép elnevezést, hogy üstökös: 1. Ha saját mozgása van; 2. Ha rendkívül elnyújtott ellipszist ír le, vagyis olyan távolságba kerül, hogy sem a Napról, sem a Földről nem látható. Ha az égitest az első feltételnek megfelel, nem lehet összecserélni a többi csillagokkal. A másik feltétel pedig lehetetlenné teszi, hogy bolygónak nézzük. Ha tehát nem lehet meteor, nem lehet bolygó, nem lehet csillag, akkor a szóban forgó égitest csakis üstökös lehet.
Palmyrin Rosette, miközben így szónokolt egy katedráról, igazán nem sejthette, hogy valamikor majd egy üstökös magával ragadja őt a világűrbe. Mindig különös előszeretettel foglalkozott ezekkel az égitestekkel, akár volt csóvájuk, akár nem. Lehet, hogy mégiscsak megérezte, mit tartogat számára a jövő? Annyi bizonyos, hogy a csillagászatból elsősorban az üstökösök kérdése érdekelte. Az összeütközés után, mikor Formenterán magára maradt, nyilván azt sajnálta a legjobban, hogy nincs hallgatósága, hogy nyomban előadásba kezdhetne az üstökösökről, hogy témáját a következő kérdések fényében világítsa meg:
1. Hány üstökös van a világűrben?
2. Melyek az időszakos üstökösök, vagyis azok, amelyek meghatározott időben visszatérnek, és melyek a nem időszakos üstökösök?
3. Mi a valószínűsége annak, hogy a Föld összeütközik valamelyik üstökössel?
4. Mik lehetnek egy ilyen összeütközés következményei aszerint, hogy az üstökös központi magva szilárd vagy nem?
Ha előadása során e kérdésekre választ is ad, úgy nyilván a legigényesebb hallgatókat is kielégíti.
Az olvasó most e fejezetben kap választ a fenti kérdésekre.
Hány üstökös van a világűrben? - ez volt az első kérdés. Kepler szerint a csillagvilágban annyi az üstökös, mint amennyi a hal a vízben.
Arago a Merkúr és a Nap között mozgó üstökösök számából kiindulva 17 millióra becsüli a naprendszer üstököseinek számát.
Lambert szerint 500 millió mozog csupán 364 millió mérföldes zónában, vagyis a Szaturnuszig terjedő körben.
Vannak csillagászok, akik még ennél is magasabbra becsülik az üstökösök számát.
Az igazság az, hogy az üstökösöket még soha senki sem számolta meg, s nem is fogja megszámolni, de az biztos, hogy nagyon sok van belőlük. Hogy Kepler hasonlatát folytassuk: a Nap felszínéről egy halász nem vethetné horgát a világűrbe anélkül, hogy a horog üstökösbe ne akadna.
És ez még nem minden. Nagyon sok olyan üstökös is kering a világűrben, mely már nem tartozik a Nap vonzásköréhez. Akad köztük olyan csavargó kedvű, olyan szeszélyes, hogy egyik vonzáskörből a másik vonzáskörbe száguld át. Sajnálatos könnyelműséggel cserélget naprendszert: a Föld horizontján egyszerre csak föltűnik egy üstökös, melyet eddig még sohasem láttak, mások meg eltűnnek mindörökre.
De maradjunk csak azoknál az üstökösöknél, melyek valóban a naprendszerhez tartoznak. Vajon legalább ezeknek van-e fix pontjuk, melyet semmi sem változtathat meg, s így lehetetlenség, hogy az üstökös a Földdel összeütközzék? Nem! A meghatározott pályán mozgó üstökös is kerülhet idegen vonzerő hatása alá. Az ellipszis esetleg parabolává vagy hiperbolává lesz. Gondoljunk csak a Jupiterre: ez az égitest a csillagpályák legnagyobb rendbontója, mint a csillagászok megfigyelték, mintha mindig az üstökösök országútján állna lesbe, s rendkívül nagy vonzerejével erősen befolyásolja a kisebb rendű csillagokat.
A második kérdés az volt, hogy melyek az időszakos üstökösök, és melyek a nem időszakosak.
A Csillagászati Évkönyveket olvasgatva megtudjuk, hogy mindössze öt-hatszáz üstökös volt komoly megfigyelés tárgya különböző időszakokban. Ebből az öt-hatszáz üstökösből pedig alig negyvennek a pályaelemeit ismerték pontosan.
E negyven üstökös közül egyeseket időszakosnak, másokat nem időszakosnak mondunk. Az úgynevezett időszakosak hosszabb-rövidebb, de csaknem mindig szabályos időközön belül ismét föltűnnek a Föld égboltján. A második csoportba tartozó üstökösök valóban mérhetetlen távolságra kerülnek a Naptól. A visszatérő üstökösök között van tíz, melyet rövid pályájúnak neveznek a tudósok, és ezeknek a pályaelemeit egész pontosan ki is számították. A nevük: Halley, Encke, Gambart, Faye, Brörsen, Arrest, Tuttle, Winecke, Vico és Tempel üstökös.
Néhány szóban ismertetjük az olvasóval ezeknek az üstökösöknek a történetét, már csak azért is, mert egyikük pontosan úgy viselkedett, mint a Gallia.
A Halley üstökös a legrégebben ismert. Úgy tudják, hogy látták már az időszámításunk előtti 134. és 52. évben, majd 400-ban, 835-ben, 930-ban, 1006-ban, 1230-ban, 1305-ben, 1380-ban, 1456-ban, 1531-ben, 1607-ben, 1682-ben, 1759-ben és 1835-ben. Keletről nyugatra halad, vagyis a Nap körül keringő bolygókkal fordított irányban mozog. Hetvenöt-hetvenhat évenként tűnik fel aszerint, hogy útját mennyire zavarja a Jupiter és a Szaturnusz közelsége - ez ugyanis akár hatszáz napos késedelmet is okozhat. Herschel, a nagynevű csillagász a Jóreménység-fokáról figyelte meg 1835-ben, és egész 1836 márciusáig kísérte figyelemmel az üstökös útját, ezután olyan messzire került a Földtől, hogy további megfigyelése lehetetlenné vált. Pályájának a Naphoz legközelebb eső pontja 22 millió mérföld, vagyis belül van a Vénusz pályáján - akárcsak a Gallia pályája. A Naptól való távolsága 1300 millió mérföld, vagyis a Neptun pályáján is kívül esik.
Az Encke üstökös valamennyi üstökös közül a legrövidebb időn belül kerüli meg a Napot: három és fél év alatt futja be Nap körüli pályáját nyugatról kelet felé haladva, 1818. november 26-án fedezték fel, s pályaelemeinek kiszámítása után rájöttek, hogy azonos az 1805-ben megfigyelt üstökössel, így aztán, mint azt a csillagászok előre megmondták, ismét feltűnt 1822-ben, 1825-ben, 1829-ben, 1832-ben, 1835-ben, 1838-ban, 1842-ben, 1845-ben, 1848-ban, 1852-ben, és mindig pontosan megjelent az égbolton az előre meghatározott időben. Mindig a Jupiter pályáján belül kering, vagyis legföljebb 156 millió mérföldre távolodik el a Naptól, 13 millió mérföldre van tőle napközelségben, vagyis a Merkúrnál is közelebb kerül a meleg és a fény forrásához. És ami nagyon fontos: megfigyelték, hogy az Encke üstökös ellipszis pályájának átmérője fokozatosan csökken, következésképpen fokozatosan csökken a Naptól való átlagtávolsága is. Valószínű tehát, hogy az üstökös végül is a Napba zuhan, melyben megsemmisül, ha ugyan a napközelség iszonyatos heve már előbb el nem emészti.
A Gambart, vagy más néven Biela üstököst már 1772-ben, 1789-ben, 1795-ben és 1805-ben is látták, pályaelemeit azonban csak 1826. február 28-án sikerült meghatározni. Pályáját mintegy hét év alatt futja be. 32 710 000 mérföldre van napközelben, és 235 730 000 mérföldnyire van legtávolabb a Naptól, vagyis túljut a Jupiter pályáján. 1846-ban különös jelenséget figyeltek meg a csillagászok. A Biela üstökös ekkor két darabban jelent meg az égbolton. Valami belső erő hatására nyilván megkétszereződött útközben. A két darab egymástól hatvanezer mérföldre haladt, ám 1852-re ez a távolság már ötszázezer mérföldre növekedett.
A Faye üstökös 1843. november 22-én tűnt fel először, pályaelemeit ki is számították, s úgy gondolták, hogy hét és fél év múlva ismét megjelenik az égbolton, így is történt: a várt időpontban az üstökös ismét megjelent, ekkor is és a későbbiekben is 64 650 000 mérföldre volt a Naptól, mikor napközelbe ért; és 226 560 000 mérföldnyire volt pályájának a Naptól legtávolabb eső pontja.
A többi rövid pályájú üstökös éppen olyan elmélyült vizsgálatok tárgya volt, mint az előbb említett négy fontosabb és többször emlegetett üstökös.
Az úgynevezett hosszú pályájú üstökösök közül negyvenet figyeltek meg komolyabban a csillagászok.
Az V. Károlyról elnevezett, 1556-ban felfedezett üstökösről úgy gondolták, hogy 1860 táján ismét föl fog bukkanni az égbolton, ám a csillagászok csalódtak várakozásukban.
Azt az üstököst, melyet 1680-ban Newton tanulmányozott - s mely Whiston szerint a vízözön előidézője volt, minthogy túl közel került a Földhöz -, állítólag időszámításunk előtt 619-ben, majd 43-ban látták, ezután időszámításunk szerint 531-ben és 1106-ban. Mikor napközelbe ér, huszonnyolcezerszer akkora meleg éri, mint a Földet, vagyis hőmérséklete kétezerszerte nagyobb a vas olvadási hőjénél. Az 1586. évi üstökös fénye egy első nagyságrendű csillag fényével vetekszik. Az 1744. évi üstökös arról volt nevezetes, hogy több csóvája volt, az 1811. évi üstökösnek 171 mérföldes átmérőjű gyűrűje volt, és 450 ezer mérföld szélességben vette körül a fényköd, csóvája pedig 45 millió mérföldre húzódott mögötte.
Az 1843. évi üstököst azonosnak tartották azzal, amelyik 1668-ban, 1494-ben és 1417-ben jelent meg, ez mindössze 12 ezer mérföldnyire jár a Naptól, és 15 ezer mérföldet tesz meg másodpercenként, így akkora hőt kap, mint amekkorát a Föld kapna, ha 47 ezer nap sugarai árasztanák rá a meleget. Iszonyatos hőfoka annyira emelte a fényét, hogy az üstökös csóvája még napfénynél is látható volt.
A sarki ég csillagképei között olyan szépen tündöklő Donáti üstökösről azt tudják, hogy tömege a Föld hétszázad részének tömegével egyenlő. Az 1862-ben megjelent üstökös ragyogó, különös tengeri csigához hasonlított, és végül az 1864-ben feltűnt üstökös, mely pályáját - úgy tudják - 2800 évszázad alatt futja be, voltaképpen eltűnik a világűrben. Az üstökösökkel kapcsolatos harmadik kérdés az volt: vajon elképzelhető-e, hogy a Föld összeütközik valamelyik üstökössel?
Ha egy papírlapra fölrajzoljuk a bolygók és az üstökösök pályáját, azt látjuk, hogy ezek több helyen is metszik egymást. A papírlapon igen, de a világűrben nem. A Föld pályája egy bizonyos síkban fekszik, azok a síkok azonban, melyeken az üstökösök pályája rajzolódik ki, más szögben hajlanak. Jó, látjuk, hogy a természet elővigyázatosan szabta meg a csillagok útját, minthogy azonban olyan sok az üstökös, vajon nem történhetik-e mégis meg, hogy valamelyik összeütközik a Földdel?
A Földnek a Nap körüli pályája, mint tudjuk, szigorúan megszabott, a Föld nem kerül ki az ekliptikából. Tehát csak akkor ütközhetnék össze valamelyik üstökössel, ha ez az üstökös az ekliptika síkjába kerülne, és ott a Földdel közös pályára kerülvén, a pálya egy adott pontjára egyazon pillanatban jutna a Föld és az üstökös is.
Mikor Aragót megkérdezték, mi a valószínűsége annak, hogy a Föld és valamelyik üstökös összeütközzék, a híres csillagász így válaszolt:
"A valószínűségszámítás módszerei lehetővé teszik, hogy feleljünk erre a kérdésre, s azt mondhatjuk, hogy az összeütközés valószínűsége úgy aránylik a valószínűtlenségéhez, mint egy a 280 millióhoz."
Arago szerint tehát, ha nem is kizárt, csaknem képtelenségszámba megy egy ilyen összeütközés lehetősége.
Arago mintegy magyarázatként még hozzátette, képzeljük el, hogy egy urnában 280 millió fekete és egyetlen fehér golyó van, s valaki az urnába nyúlva, éppen ezt az egyetlen fehéret húzza ki. Megtörténhet, de nem valószínű.
A csillagászok szerint a Föld történelmében még nem esett meg ilyen találkozás; fölmerül azonban a kérdés: mi történnék, ha egyszer a Föld mégis összeütközne egy üstökössel?
A Gambart üstökös keltette rémületet még ma is emlegetik a csillagászok. Az történt ugyanis, hogy egy meglehetősen érdekes kozmográfiai véletlen folytán a Gambart üstökös - mint azt előzetesen kiszámították - 1832. október 29-én éjfél előtt nagyon közel került a Föld pályájának egyik pontjához. Vajon a Föld is akkor fog odaérni e ponthoz, mikor az üstökös? Nem így történt. A Föld csak egy hónappal később, november 30-án került pályájának e pontjára, mikor az üstökös már több mint húszmillió mérföldnyire volt onnan.
A Gambart üstökös egyébként már 1805-ben is közel került a Földhöz, ekkor mindössze kétmillió mérföldnyire volt tőlünk, ám minthogy erről akkoriban nem tudtak, az üstökös közelsége semmiféle pánikot nem váltott ki; 1843-ban viszont attól rettegtek, hogy a Föld legalábbis az üstökös csóvájába kerül, s ettől megmérgeződik a levegő.
És ha a Föld mégis összeütköznék valamelyik üstökössel? E vándor csillagok abban is különböznek egymástól, hogy az egyiknek van szilárd magja, a másiknak nincs. Mikor nincs szilárd magja, az üstökös olyan vékony ködökből áll, hogy a tizedik nagyságrendbe tartozó csillagok is átfénylenek rajta. Ez az oka egyébként annak is, hogy ezek az üstökösök olyan gyakran változtatnak formát, és olyan nehéz őket fölismerni. Ebből az anyagból áll az üstökös csóvája is, e tényt bizonyítja, hogy ez a csóva - hosszú toll vagy több ágú legyező formájában - csak akkor alakul ki, ha az üstökös a Földnél is közelebb kerül a Naphoz. Egyébként gyakori az olyan üstökös is, melynek nincs csóvája, nyilván azért, mert sűrűbb, ellenállóbb anyagból van, olyanból, melyet kevésbé alakíthat a Nap heve.
Ha a Föld olyan üstökössel találkoznék, melynek nincs szilárd magja, összeütközésről voltaképpen nem is beszélhetnénk. Mint Faye csillagász mondotta, a pókháló nagyobb ellenállást tanúsítana a puskagolyóval szemben, mint a ködökből álló üstökös. Ha a magot vagy a csóvát alkotó anyag nem veszélyezteti a Föld lakóinak egészségét, a találkozásból semmi baj sem származnék. Viszont ha a mag vagy a csóva izzó gőzökből állna, s fölperzselné a Föld felszínét, vagy ha az életre veszedelmes gázokkal telítené meg az atmoszférát, a találkozás katasztrofális lenne, ha ugyan erre a találkozásra valaha is sor kerülhet, ami kevéssé valószínű.
De mi történik, ha az üstökösnek, mely a Földdel összeütközik, szilárd magja van? Mindenekelőtt: vajon létezik-e ilyen mag? Minden bizonnyal létezik, vagyis létesül, mikor az üstökös a koncentráció olyan fokát éri el, hogy a gáz halmazállapotból szilárd halmazállapotba megy át.
Időszámításunk előtt 480 évvel, vagyis Xerxes korában Anaxagorasz szerint üstökös okozta napfogyatkozást észleltek. Dion szerint pedig néhány nappal Augustus halála előtt ugyancsak bekövetkezett egy ilyen természetű napfogyatkozás, amit semmiképpen sem okozhatott a Hold, minthogy ez akkor az égbolt ellenkező felén volt.
A csillagászok legendának minősítik az Anaxagorasznak és Dionnak tulajdonított beszámolót, kétségbe vonják, hogy e legendáknak valami alapja lett volna. Két újabb keletű megfigyelés azonban kétségtelenné teszi, hogy az üstökösnek lehet szilárd magja. Az 1474-ben és az 1828-ban feltűnt üstökösök ugyanis elhomályosították a nyolcas nagyságrendbe tartozó csillagok fényét. Közvetlen megfigyelések révén is arra az eredményre jutottak, hogy igenis vannak szilárd magú üstökösök. Az 1843-ban megfigyelt üstökös pedig még napfénynél is látható volt szabad szemmel, tehát feltétlenül szilárd magja volt.
Ha a szilárd magú üstökös és a Föld tömege nagyjából azonos, még az is veszélyt jelent, ha az üstökös közel kerül a Földhöz, még az is elképzelhető, hogy az üstökös magával viszi a Holdat. Ha pedig az üstökös valóban összeütköznék a Földdel, esetleg leszakítaná annak egy részét - mint a Gallia esetében történt -, vagy pedig új kontinenst alkotva, a Földhöz tapadna.
Ez esetben a földgolyó haladó mozgásának sebessége esetleg azonnal megsemmisülne, és az élőlények, a fák, a házak másodpercenként nyolcmérföldes sebességgel, vagyis az eddigi tangens sebességgel azonos erővel röpülnének ki a világűrbe, a tengerek kicsapódnának természetes medrükből, hogy mindent elpusztítsanak, a földgolyó izzó lávaanyaga a felszínre törne, és új egyenlítővonal keletkeznék. Végül: elképzelhető, hogy a Föld haladó mozgása teljesen megszűnne, így a Nap vonzerejét nem ellensúlyozná semmi, a Föld a Napba zuhanna, hogy ott megsemmisüljön. Sőt ha a Tyndall-féle elméletből indulunk ki, amely szerint a hő nem egyéb, mint a mozgás egyik formája, a Föld haladó sebessége hirtelen megszűnvén, hővé alakulna át. A több millió foknyi hő hatására a Föld néhány másodperc alatt megsemmisülne.
Befejezésül azonban még egyszer szögezzük le, hogy 280 millió fekete golyóval szemben csak egyetlenegy fehér golyó van az urnában, vagyis 280 millió a valószínűsége annak, hogy a Föld sohasem ütközik össze üstökössel, szemben az összeütközés valószínűségét jelző egyetlen fehér golyóval.
- Igen ám, barátaim - mondta később Palmyrin Rosette -, igen ám, csakhogy mi a fehér golyót húztuk!
- Az én üstökösöm! - mondta zordonan a professzor, majd szemöldökét összevonva úgy nézett hallgatóira, mintha valaki vitatni akarná tulajdonjogát a Galliára. Magában talán még azon is gondolkozott, hogy a köréje sereglő emberek miféle címen tolakodtak be az ő birodalmába.
Pedig Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy nem szólt egy árva szót sem. Végre tudták, mihez tartsák magukat. Az olvasó nyilván emlékszik még arra, hogy hosszú vitáik során mi mindenre nem gondoltak, mikor azt találgatták, miképpen kerültek a történelemben eddig ismeretlen körülmények közé, mi okozta a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka bekövetkezett kataklizmát. Először - mint emlékezetes - arra gondoltak, hogy megváltozott a Föld rotációs tengelye, majd arra, hogy a földgolyóról leszakadt darab kering velük a világűrben, végül azt a feltevést fogadták el, hogy egy ismeretlen üstökössel találkozott a Föld, melynek egy darabját az üstökös magával ragadta a világűrbe.
A múltat most már ismerik, a jelent látják. Mit tartogat a jövő? Ez a különc tudós talán azt is megsejtette? Hector Servadac és a társai tétováztak, vajon föltegyék-e neki a kérdést.
Palmyrin Rosette most teljes professzori nagyképűséggel várta, hogy a nagyteremben összesereglett idegeneket bemutassák neki.
Hector Servadac vállalta ezt a szerepet, nehogy megbántsák az érzékeny és mérges természetű csillagászt.
- Bemutatom Timasef grófot!
- Isten hozta, gróf! - biccentett Palmyrin Rosette kegyes házigazdaként.
- Professzor úr - mondta Timasef gróf -, nem egészen önszántamból kerültem az ön üstökösére, mégis köszönettel tartozom önnek a szívélyes fogadtatásért.
Hector Servadac értette a válasz iróniáját, s kicsit mosolygósan folytatta a bemutatást:
- Prokop hadnagy a Dobrynának, vagyis annak a hajónak a parancsnoka, mellyel körbejártuk a galliai világot.
- Körbe?... - hökkent meg a professzor.
- Körbe! - hangzott Servadac kapitány válasza, majd folytatta: - Ben-Zuf, a tiszti...
- Gallia főkormányzójának hadsegédje - sietett közölni Ben-Zuf a két címet és rangot, mert nagyon nem szerette volna, ha valamelyikről is megfeledkeznek.
Ezután sorra bemutatták az orosz matrózokat, a spanyolokat, Pablót és Ninát, s vastag szemüvege mögül a professzor meglehetősen barátságtalan tekintetet vetett rájuk; látszott rajta, hogy nem szereti a gyerekeket.
Hakhabut uram nem várt bemutatásra, előrelépett, s így szólt:
- Csillagász úr! Csak egy kérdést, egyetlenegy kérdést, melyet én oly igen fontosnak tartok... Mikorra remélhetjük a visszatérést a Földre?
- Ugyan, kérem! - legyintett türelmetlenül a professzor. - Ki gondol visszatérésre, hiszen jóformán alighogy elindultunk!
A megismerkedés szertartása után Hector Servadac arra kérte a professzort, mondaná el, vele hogy s mint esett a dolog.
A professzor beszámolójából a következők derültek ki:
A francia kormány ellenőriztetni akarta a párizsi délkörön végzett ívméréseket, s e munka elvégzésére tudósokból álló bizottságot nevezett ki; e bizottságba nem hívták meg a nehéz természetéről ismert Palmyrin Rosette-et. A professzor elhatározta, hogy saját szakállára fog dolgozni. Azt állítván, hogy a geodéziai alapfölmérésekbe pontatlanságok csúsztak be közölte, hogy újból ellenőrzi a felméréseket az ív déli részén, vagyis abban a negyvenmérföldes szárú háromszögben, mely Formentera és a spanyol partvidék között terül el. Ezt a munkát Arago és Bio már korábban elvégezte, méghozzá rendkívül pontosan.
Palmyrin Rosette tehát elhagyta Párizst, a Baleárok szigetekre ment, s a Formentera sziget legmagasabb csúcsán állította föl csillagvizsgálóját, s Joseph nevű szolgájával együtt remeteéletre rendezkedett be. Néhány könyvet vitt magával, a csillagászati vizsgálódáshoz szükséges eszközöket, két hónapra elegendő élelmiszert és a távcsövét, melytől sohasem vált meg, s mely már szinte szervesen hozzá tartozott. A szenvedélyes csillagász szüntelenül arról ábrándozott, hogy egyszer valami jelentős felfedezésre jut, mely halhatatlanná teszi a nevét. Ez volt a bolondériája.
Palmyrin Rosette munkája rendkívül nagy türelmet igényelt. Minden éjszaka figyelnie kellett a jelzőtüzet, melyet munkatársa gyújtott a spanyol parton, a tűznek megfelelően kellett beállítania háromszögelőjét, hogy így ellenőrizze a nappali fölméréseket. Ekkoriban rendkívül sűrű köd takarta nemcsak Európának ezt a részét, hanem csaknem az egész földgolyót. A Baleárok felett azonban több ízben is fölszakadt a köd, s Palmyrin Rosette ilyenkor - noha egy percre sem felejtette, hogy a jelzőtüzet kellene figyelnie - az égboltot fürkészte, illetve az égboltnak azt a részét, ahol az Ikrek csillagkép fénylik. Szabad szemmel mindössze hat csillag látszik a csillagképből, de megfelelő erősségű teleszkópon át hatezret láthat a vizsgálódó. Palmyrin Rosette-nak azonban nem volt ilyen jó teleszkópja, így csak csillagászati távcsövével fürkészte az Ikreket.
Egy napon azonban az Ikrek csillagai között megpillantott egy fénylő pontot, mely tudomása szerint egyetlen csillagászati térképen sem szerepelt. A fénylő pontot néhány éjszakán át figyelve, azt tapasztalta, hogy ez roppant gyorsan változtatja a helyét. Vajon új égitestet fedezett volna fel? Vajon megvalósult volna régi álma?
Palmyrin Rosette fokozott figyelemmel követte a csillag mozgását, s végül rájött, hogy üstököst lát. Hamarosan megpillantotta az üstökös fényködét és csóváját is.
E pillanattól kezdve a derék professzor vajmi keveset törődött a háromszögelési munkálatokkal. Munkatársa ezentúl is hűségesen, minden éjszaka meggyújtotta a jelzőtüzet a spanyol parton, ám Palmyrin Rosette rá sem hederített. Már csak az új, csóvás csillag számára volt szeme, s már csak az égboltnak azért a darabjáért élt, melyet az Ikrek csillagai határolnak.
Mikor a csillagászok ki akarják számítani egy üstökös pályaelemeit, mindig abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az üstökös pályája parabola. Ha egy kört meg akarunk határozni, úgy a kerületének három pontját kell ismernünk; ugyanígy, ha egy üstökös pályaelemeit akarjuk meghatározni, az üstökös három különböző állását kell ismernünk. Ebből kiszámítható az út, melyet az üstökös a világűrben követ.
Palmyrin Rosette nem érte be a három különböző állás ismeretével, az üstökös tíz, húsz, harminc különböző állását rajzolta fel, s így pontosan meg tudta állapítani az iszonyatos sebességgel haladó üstökös öt elemét:
1. Az üstökös pályájának hajlását az ekliptikára, vagyis arra a síkra, melyen a Föld halad a Nap körül. A pálya síkjai általában meglehetősen nagy szöget alkotnak, s ezért olyan valószínűtlen, hogy a Föld összeütközzék valamely üstökössel; Palmyrin Rosette viszont azt tapasztalta, hogy a két sík ezúttal egybeesik.
2. A pontot, ahol a Föld és az üstökös pályája találkozni fog.
3. A pálya főtengelyének irányát.
4. Az üstökös napközelségének pontját.
5. Az üstökös mozgásának irányát, mely ellentétes volt a bolygókéval, mert keletről nyugatra haladt.
Az öt adat birtokában Palmyrin Rosette már azt is ki tudta számítani, hogy az üstökös mikor ér napközelbe; majd legnagyobb örömére arra is rájött, hogy ismeretlen üstököst fedezett föl, és hosszan habozott, vajon a Palmyra vagy a Rosette nevet adja-e neki, majd mégis egy harmadik mellett döntött, Galliának nevezte el, s nekifogott megírni az üstökös felfedezésének történetét.
A professzor természetesen azt is tudta, hogy az üstökös és a Föld össze fog ütközni, s ez a bizonyosság egyenesen elbűvölte. Igen! A Föld és az üstökös összeütközik a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka, és az összeütközés iszonyatos lesz, hiszen a két égitest egymással ellentétes irányban halad.
Az ő helyében más elhagyta volna Formenterát. Ő azonban a helyén maradt, és senkinek egy szót sem szólt a fölfedezéséről. Az újságokból tudta, hogy a sűrű köd miatt lehetetlenné váltak a csillagászati megfigyelések, s minthogy nem hallott, nem olvasott semmi olyan híradást, mely szerint valamelyik csillagvizsgáló intézet jelezte volna az üstökös közeledtét, joggal hihette azt, hogy csak ő, egyedül ő látta meg a Galliát.
Jó is, hogy így történt, a Föld lakói legalább megmenekültek attól az iszonyatos pániktól, mely kitört volna, ha Palmyrin Rosette vagy valaki más hírül adja a rettenetes katasztrófa közeledtét.
A professzor tehát Formenterán maradt, már csak azért is, mert számításai azt mutatták, hogy az üstökös Algéria déli részének csapódva fog összeütközni a Földdel, ő pedig minél közelebbről akarta látni azt, ami történni fog, s ami "nyilván nagyon érdekes lesz", hiszen a Gallia szilárd magvú üstökös.
Az összeütközés bekövetkezett, s hogy mi lett az eredménye, azt már tudjuk. A professzor, mikor meglehetős hosszú ájulása után magához tért, egyedül találta magát egy szigetecskén, ez volt minden, ami a Baleárok szigetcsoportból maradt. Hogy Josephfel, a szolgájával mi történt, arról fogalma sem volt.
Ezt a történetet mesélte el Palmyrin Rosette, aki előadása közben szüntelenül haragos pillantásokat vetett hallgatóira, akik pedig igazán odaadóan figyeltek. Befejezésül még hozzátette:
- Jelentős változások következtek be a világrendben: fővilágtájak cseréltek helyet, csökkent a nehézkedési erő. Én azonban egy pillanatra sem estem abba a hibába, amibe önök estek, uraim, én egy pillanatig sem képzeltem azt, hogy a földgolyón maradtam. Nem! A Föld továbbra is régi pályáján kering a világűrben, s útjában tovább kíséri a Hold. A Földet egyébként úgyszólván csak súrolta az üstökös, egy-két jelentéktelen részét ugyan magával sodorta, ezen tartózkodunk mi most. A lehető legjobban történt hát minden, nincs okunk a panaszra. Elvégre az is megeshetett volna, hogy az üstökös összezúzza a Földet, vagy akár az, hogy odatapad a Földhöz, és akkor bizony mi most nem kalandozhatnánk a világűrben.
Ralmyrin Rosette olyan szemmel látható elégedettséggel beszélt, hogy senki sem mert neki ellentmondani. Csak Ben-Zuf merészelte megjegyezni, "hogy ha az üstökös nem Afrikának, hanem a Montmartre-nak csapódva ütközik össze a Földdel, akkor az üstökösnek aligha sikerült volna..."
- A Montmartre! - horkant föl Palmyrin Rosette. - A Montmartre egyszerűen szétporladt volna, mint holmi vakondtúrás, mert hiszen nem is más!
- Vakondtúrás! - jajdult föl Ben-Zuf. - A Montmartre röptében kapta volna el az ön vacak üstökösét, egyszerűen fölnyársalta volna!
Hector Servadac, hogy véget vessen a céltalan vitának, csöndre intette Ben-Zufot, és néhány szóval elmagyarázta a professzornak, hogy a derék katona milyen különös illúziókat táplál a Montmartre halhatatlanságát illetően.
A szóváltás tehát parancsszóra befejeződött, ám Ben-Zuf sohasem bocsátotta meg Palmyrin Rosette-nek, hogy olyan lenézően beszélt a Montmartre dombjáról.
Most mindnyájan azt szerették volna tudni, hogy az összeütközés után a professzor vajon tudta-e folytatni megfigyeléseit, és ha igen, megfigyelései alapján mi jövőt jósol az üstökösnek.
Prokop hadnagy tette föl a kérdést a professzornak, ügyelve, nehogy újabb dührohamra ingerelje a tudóst.
- Igen, uram - hangzott Palmyrin Rosette válasza -, az összeütközés előtt ismertem az üstökös pályáját, az összeütközés után azonban elölről kellett kezdenem számításaimat.
- De miért, professzor úr?
- Mert az összeütközés, ha nem is változtatta meg a Föld pályáját, megváltoztatta a Galliáét.
- Az összeütközés következtében megváltozott az üstökös pályája?
- Határozottan merem állítani, hogy igen.
- És professzor úr ki tudta számítani az új pályát is?
- Igen! - válaszolta habozás nélkül Palmyrin Rosette.
- De hiszen akkor ön tudja, hogy...
- A következőket tudom: a Gallia a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka ütközött neki a Földnek, január 10-én metszette a Vénusz pályáját, január 15-én került napközelbe, február 13-án keresztezte a Mars pályáját, március 10-én került a csak teleszkóppal látható csillagok zónájába, ott magához vonzotta a Nerinát...
- Mindezt tudjuk, professzor úr - jegyezte meg Hector Servadac -, hiszen szerencsénkre kihalásztuk a tengerből az ön híradásait. Csakhogy a följegyzéseken nem volt aláírás, nem tudtuk, honnan származnak...
- Hát kételkedhettek abban, hogy én írtam őket?! Hiszen százával dobtam az üzeneteket a tengerbe!
- Nem, ebben nem kételkedhettünk - mondta nagy komolyan Timasef gróf.
A Gallia jövőjét illetően azonban semmit sem mondott a professzor, aki szemmel láthatóan nem akart egyenes választ adni erre a kérdésre. Prokop hadnagy újból föl akarta tenni a kérdést, Hector Servadac azonban úgy gondolta, nem volna okos sürgetni a különc tudóst, s ezért mosolyogva így szólt:
- Mondja, kedves professzor úr, megmagyarázná nekünk, miként lehetséges az, hogy az összeütközés következtében nem jártunk sokkal rosszabbul?
- Erre a kérdésre könnyű a válasz.
- És gondolja, professzor úr, hogy a Föld, azonkívül hogy elveszített néhány négyzetmérföldnyi területet, nem szenvedett egyéb károsodást? Nem változott meg például a Föld rotációs tengelye?
- Nem, Servadac kapitány, a Föld nem szenvedett különösebb károkat. A Föld ugyanis 28 800 mérföldes óránkénti sebességgel forog, a Gallia sebessége ugyanakkor 57 000 mérföld volt. A rendkívül kemény magvú üstökös úgy hatolt át a Földön, mint közelről kilőtt puskagolyó az üvegablakon át; átlyukasztja, de nem töri össze.
- Valóban így történhetett - mondta Hector Servadac.
- Nem így történhetett, hanem így történt! - förmedt rá Palmyrin Rosette. - Az üstökös rézsútosan éppen csak súrolta a Földet, míg ha telibe találja, a legsúlyosabb katasztrófát okozta volna, talán még a Montmartre-ot is összezúzza, ha útjába akad!
- Uram! - jajdult föl Ben-Zuf.
- Csönd, Ben-Zuf! - intette le a vérig sértett legényt a kapitány.
Ekkor a tények ereje által mégiscsak meggyőzött Hakhabut mester lépett a professzor elé, s roppant nyugtalanul kérdezte:
- Professzor úr, visszatérünk mi valaha a Földre? És ha igen, mikor?
- Magának olyan sietős? - csodálkozott Palmyrin Rosette.
- Hakhabut mester kérdését én is szeretném föltenni önnek, professzor úr, csak tudományosabb megfogalmazásban! - mondta Prokop hadnagy.
- Kérdezzen!
- Úgy gondolja, a Gallia eredeti pályája megváltozott?
- Feltétlenül.
- Az új pálya talán hiperbola, mely esetben a Gallia végtelen távolságokat járna be a csillagvilágban, s nem volna remény arra, hogy valaha is visszatérjen eredeti pályára?
- Nem, nem ez a helyzet.
- Szóval a Gallia ellipszis pályát ír le?
- Úgy van.
- És ennek az ellipszisnek a síkja most is egybeesik a Föld keringési pályájának síkjával?
- Igen.
- A Gallia tehát visszatérő üstökös?
- Igen, méghozzá rövid pályájú; s ha számításba vesszük a Jupiter, a Szaturnusz és a Mars zavaró befolyását is, a Gallia pontosan két év alatt futja be pályáját.
- De hiszen akkor minden reményünk megvan arra, hogy az összeütközés után pontosan két évvel ismét találkozik a Földdel, s ugyanazon a ponton érintkezik is vele! - állapította meg Prokop hadnagy.
- Sajnos, uram, félő, hogy ez fog történni!
- Félő?! - hökkent meg Hector Servadac.
- Igenis félő! - dobbantott türelmetlenül Palmyrin Rosette. - Jól vagyunk mi itt, ahol vagyunk, s ha tőlem függene, a Gallia soha többé nem találkozna a Földdel!
melyben arról olvasunk, hogy Palmyrin Rosette
még mindig szigorúan bánik hajdani diákjával
A naprendszerben keringő üstökös lakói előtt a professzor szavai nyomán minden megvilágosodott, érthetővé vált. Nem kellett tovább töprengeniük, nem kellett különböző feltevések megvitatásába bocsátkozniuk. Az összeütközés után a vastag felhőréteg mögül a pályáján tovább keringő Földet látta Servadac kapitány, és a Föld vonzereje okozta a Galliai-tenger partján észlelt egyszeri jelentős dagályt.
Az üstökös azonban végül is megint találkozni fog a Földdel, legalábbis így mondta a professzor. De vajon elég pontosak-e az általa végzett számítások? A Gallia lakói e számításokat illetően bizony nem tápláltak túlzott reményeket.
A következő napokat arra fordították, hogy kényelmes szállást biztosítsanak a Melegföld új lakójának. A professzor a mindennapi élet dolgaiban szerencsére cseppet sem volt igényes. Éjjel-nappal a fellegek között járt, a csillagokat leste, a világűr bolygóit fürkészte, s vajmi keveset törődött azzal, hogy hol lakik, mit eszik, csak a kávéjához ragaszkodott feltétlenül. Aligha vette észre, hogy a kolónia milyen nagy gonddal igyekszik berendezni szállását a Nina-kaptárban.
Servadac kapitány a legkényelmesebb barlangszobát akarta átengedni hajdani tanárának, de a professzor, aki csöppet sem kívánt részt venni a közös életben, visszautasította a kapitány nagylelkűségét. Csöndes, jó fekvésű megfigyelőhelyet kívánt csak magának, ahol békességben dolgozhat, s tovább végezheti csillagászati megfigyeléseit.
Hector Servadac és Prokop hadnagy végül meg is találta a célnak megfelelő helyet: a vulkanikus hegyoldalban, mintegy százlábnyival a központi barlang fölött felfedeztek egy alkalmas barlangnyílást, melyben megfér a tudós is meg a felszerelése is. Akadt hely az ágy, az asztal, a karosszék és egy szekrény, no és főként a híres-nevezetes távcső számára is.
Ebben a barlangnyílásban rendezkedett be a professzor, ide hozták neki mindig pontos időben az ennivalót, itt aludt, igaz keveset, mert nappal számolt, rajzolt, éjszaka pedig az égboltot figyelte.
A hideg közben egyre fokozódott. A hőmérő átlag mínusz harminc fokot mutatott, a higanyoszlop nem ingadozott, lassan, fokozatosan süllyedt. És nyilván így fog tovább süllyedni, míg a Melegföldön is nem lesz olyan hideg, mint a világűrben, s a hőmérséklet majd csak akkor emelkedik, ha a Gallia ellipszis pályáján ismét közelebb kerül a Naphoz.
A hőmérő higanyoszlopa, mint mondottuk, egyenletesen, fokozatosan süllyedt, a galliai atmoszférában ugyanis még csak szellő sem rezzent. Mintha az üstökösön nemcsak a vizek fagytak volna be, hanem a környező levegő is. Sem szélviharok, sem a földi sarkvidékek éghajlatát olyan elviselhetetlenné tevő ködök nem zavarták az állandóan nyugodt légkört, a változatlanul egyforma égboltot, melyet hol a Nap, hol a csillagok sugarai ragyogtak be tiszta, hűvös fénnyel.
A harmincfokos hideg ilyen körülmények között könnyen elviselhető volt, hiszen a sarkvidékeken sem maga a hideg, hanem a tomboló szelek, az egészségre káros ködök, hófúvások teszik elviselhetetlenné az életet. A sarkvidéki kutatók följegyzéseiből tudjuk, hogy a legiszonyatosabb hideggel is meg tudtak birkózni, ha az atmoszféra nyugodt volt,
A Melegföld lakóinak tehát nem kellett rettegniük a csillagközi térségek hidegétől: jól el voltak látva prémekkel, bőrholmikkal, és bőségesen, egészségesen táplálkozhattak.
A "főkormányzó" különben is súlyt helyezett arra, hogy "alattvalói" melegen öltözködjenek és jól táplálkozzanak. Megkövetelte tőlük a mindennapos testgyakorlást: e szabályok alól a kolónia egyetlen tagja sem vonhatta ki magát. Még Pablo és Nina is részt vett a szabad levegőn végzett testgyakorlásban; prémkabátjukba burkolva, mint kecses kis eszkimók siklottak a Melegföld parti jegén. Pablo mindig a kislány körül buzgólkodott, játszott vele, segítette, ha fáradt volt, együtt élvezték a gyermekkor ártatlan örömeit.
S mit csinált eközben Hakhabut uram?
Miután megismerte Palmyrin Rosette-et, mogorván visszatért a hajójára. A professzortól hallottak után nem kételkedhetett tovább, nem is reménykedett, most már ő is tudta, hogy egy csavargó kedvű csillagon száguld a világűrben, millió meg millió kilométernyire a földgolyótól, melyen pedig annyi jó üzletet kötött!
Az ember azt gondolná, hogy ha valaki ilyen helyzetbe kerül, mint Hakhabut uram - vagyis egy üstökös harminchat lakója közül ő az egyik -, akkor jobb belátásra tér, nem keresi a maga hasznát, hanem beilleszkedik a közösségbe. Csakhogy nem így történt, mert Hakhabut mester maga volt a megtestesült önzés: most is egyre azon törte a fejét, hogyan tudná a helyzetet a maga javára kihasználni. Biztos lévén abban, hogy Servadac kapitány mindenképpen megvédelmezné, s nem engedné, hogy neki vagy a portékájának bárki is ártson, az öreg uzsorás így gondolkodott:
Mégiscsak elképzelhető, hogy a kolónia egyszer visszajut a Földre. A kolónia tagjai bővében vannak a pénznek. Pénzüknek azonban csak akkor van értéke, ha velük együtt visszakerül a Földre. Itt, a Gallián mit sem ér az arany, az emberek nyilván könnyen lemondanak róla, ha cserébe némi portékát kapnak.
Közben elmúlt április is, és ebben a hónapban harminckilencmillió mérföldes utat tett meg a Gallia, és így száztízmillió mérföldnyi távolságra került a Naptól. A professzor fölrajzolta az üstökös ellipszis pályáját, s ezt huszonnégy egyenlő nagyságú szakaszra osztotta, ez a huszonnégy szakasz jelentette a galliai év huszonnégy hónapját. Az első tizenkét pályaszakasz a Kepler-féle törvénynek megfelelően egyre kisebb pályahosszat jelentett, minthogy az üstökös annál kisebb utat tett meg, minél messzebb került a Naptól, és a pályaszakaszok egyre nagyobb pályahosszat jelentettek, amint az üstökös ismét közeledett a Naphoz.
A professzor május 12-én beszámolt a megfigyeléseiről és a munkájáról Servadac kapitánynak, Timasef grófnak és Prokop hadnagynak, akik érthető érdeklődéssel és figyelemmel nézték a professzor rajzát, mely az üstökös pályáját ábrázolta. A rajz világos volt, annál is inkább, mert a havonta megtett út hossza és a Naptól való távolság számokkal is fel volt tüntetve. Ha Palmyrin Rosette nem tévedett a számításaiban, úgy két év múlva a Gallia pontosan ott találkozik ismét a Földdel, ahol előzőleg. De vajon milyen következményei lesznek az új összeütközésnek? Erre még csak gondolni sem akartak.
Ha gondolatban gyanúsították is pontatlansággal a professzort, ezt kimondani vagy akár csak sejtetni sem merték.
- Így hát - mondta Hector Servadac a rajz fölé hajolva - május hó folyamán a Gallia 30 400 000 mérföldes utat tesz meg, és 139 millió mérföldre lesz a Naptól.
- Úgy van! - mondta a professzor.
- Eszerint elhagytuk már a teleszkopikus csillagok zónáját? - kérdezte Timasef gróf.
- Nézze meg a rajzon, uram, föltüntettem rajta ezt a zónát!
- És az üstökös, miután elérte pályájának a Naphoz legközelebb eső pontját, pontosan egy év múlva ér a Naptól legtávolabb eső pályaszakaszára?
- Úgy van.
- Vagyis jövő év január 15-én?
- Természetesen január 15-én... Vagyis dehogy! - kiáltott föl a professzor. - Miért mond január 15-ét, Servadac kapitány?
- Mert január 15-től január 15-ig telik el egy év, vagy ha úgy tetszik, tizenkét hónap!
- Persze, tizenkét földi hónap, de nem galliai! - jelentette ki a professzor, Prokop hadnagy meg önkéntelenül elmosolyodott. - Ha szabad érdeklődnöm, ön, uram, mit nevet?
- Úgy látom, professzor úr, ön meg akarja reformálni a földi kalendáriumot!
- Csak azt akarom, ami logikus!
- Legyünk logikusak, kedves professzor úr, legyünk logikusak! - vágta rá Servadac kapitány.
- Elhiszik-e önök, hogy a Gallia két év múlva ismét napközelbe ér? - kérdezte meglehetős barátságtalanul a professzor.
- Igen.
- És hogy ez a két év jelenti a galliai napévet?
- Úgy van.
- És ez az év, mint minden földi év, tizenkét hónapra oszlik?
- Ahogy parancsolja, professzor úr.
- Nem ahogy parancsolom, hanem...
- Jó, tizenkét hónapra oszlik fel! - mondta gyorsan Hector Servadac.
- És hány napból állnak ezek a hónapok?
- Hatvanból, minthogy a napok hossza felére csökkent.
- Servadac kapitány, gondolkozzék, mit beszél...
- De hiszen én azt mondom, amit ön...
- Egyáltalán nem!
- Akkor hát magyarázza meg...
- Mi sem egyszerűbb - vont vállat megvetően a professzor. - Minden galliai hónapban két földi hónapnak kell lennie...
- Igen, minthogy a galliai éveknek két évig kell tartaniuk.
- Két földi hónap, az hatvan földi nap?
- Igen, természetesen.
- És mi következik ebből? - kérdezte Timasef gróf.
- Az, hogy ha két földi hónapban hatvan földi nap van, akkor két földi hónapban százhúsz galliai nap van, minthogy a Gallián tizenkét óráig tartanak a napok. Ez világos?
- Igen, természetesen, de nem gondolja, professzor úr, hogy ez az új kalendárium kicsit zavaros?
- Zavaros? Január 1-e óta az új naptárhoz tartom magam!
- És most melyik hónap melyik napját írjuk ön szerint? - kérdezte Servadac kapitány.
- Márciust írunk, uraim, márciust, és a galliai év 266. napját, mely a 133. földi napnak felel meg. Ma tehát március 12-e van, és hatvan galliai nap múlva...
- Március 12-ét írunk! Bravó! Legyünk logikusak! - örvendezett Hector Servadac.
Palmyrin Rosette kicsit tanácstalanul nézett rá: vajon csúfot űz belőle hajdani tanítványa? Minthogy azonban már későre járt, a vendégei távoztak.
A professzor tehát megalapította a galliai naptárt. Csakhogy rajta kívül senki sem tartotta magát ehhez a naptárhoz, és senki sem értette meg, mikor április 47-éről vagy május 118-áról beszélt.
Közben eljött a földi naptár szerinti június hónap, melynek folyamán a Gallia 27 500 000 mérföldet fog befutni, és 155 millió mérföld távolságra kerül a Naptól. A hőmérséklet tovább csökkent, de az égbolt továbbra is tiszta, felhőtlen maradt. A Gallia lakóinak élete monoton egyhangúságban telt, és nem is ártott, hogy köztük volt a szeszélyes, izgága Palmyrin Rosette is, mert valahányszor kegyeskedett leereszkedni a többiek közé, mindig fölparázslott a vita.
Servadac kapitány és a társai ugyanis boldogan gondoltak a lehetőségre, hogy az üstökös ismét összetalálkozik a Földdel, a professzort viszont elkeserítette, földühítette az örömük, hallani sem akart arról, hogy valaha visszatérnek a Földre; úgy végezte megfigyeléseit a Gallián, mint aki arra számít, hogy mindörökre ott maradhat.
Június 27-én a professzor valósággal berobbant a közös terembe, ahol éppen ott tartózkodott Servadac kapitány, Prokop hadnagy, Timasef gróf és Ben-Zuf.
- Prokop hadnagy! Feleljen habozás és kertelés nélkül a kérdésemre: körbejárta-e ön hajójával a Galliát, és ha igen, akkor az egyenlítője közelében?
- Igen, uram - válaszolt a hadnagy, miután Timasef gróf intett neki, hogy ne ellenkezzék a morózus professzorral.
- Helyes - biccentett a professzor. - És vajon közben felmérték-e a Dobryna útját?
- Megközelítő pontossággal, vagyis kezdetleges műszereinkkel.
- És mire jöttek rá e felmérések során?
- Arra, hogy a Gallia kerülete mintegy 2300 kilométer, amiből az következik, hogy átmérője 740 kilométer.
- Úgy van - dünnyögte maga elé Palmyrin Rosette. - Úgy van, vagyis a Gallia átmérője csak tizenhatod része a Föld átmérőjének, mely 12 792 kilométer.
Servadac kapitány és a társai csak nézték a professzort, sehogy sem értették, hova akar kilyukadni.
- Most már csak azt kell megtudnom, hogy mekkora a Gallia felszíne, a tömege, a sűrűsége, és mekkora rajta a nehézkedési erő.
- A felszínt és a tömeget könnyen kiszámíthatjuk, minthogy ismerjük az átmérőt - magyarázta Prokop hadnagy.
- Én sem mondtam, hogy nehéz kiszámítani! - ripakodott rá a professzor. - Pólyás koromban is el tudtam volna végezni ezt a számítást!
- Khm, khm... - dünnyögött Ben-Zuf, aki örült, ha kellemetlenkedhetett a professzornak, merthogy az semmibe se vette a Montmartre-ot.
Palmyrin Rosette dühösen pillantott Ben-Zufra, majd Hector Servadachoz fordult:
- Servadac! Fogja a tollat! A Gallia kerületét ismeri, most mondja meg nekem, mekkora a felszíne!
- Igenis, professzor úr - hajolt meg Servadac kapitány, mint jó magaviseletű tanulóhoz illik. - A kerületet megszorozzuk az átmérővel...
- Igen, de siessen már! Már régen kiszámíthatta volna!
- A Gallia felszíne 1 719 000 négyzetkilométer.
- Vagyis 297-szer kevesebb, mint a Földé, mely 510 millió négyzetkilométer!
- Hm... - húzta félre a száját Ben-Zuf, hogy ezzel is jelezze, milyen semmiségnek tartja a professzor üstökösét.
Palmyrin Rosette gyilkos pillantást vetett Ben-Zufra, majd ismét Hector Servadacot kérdezte:
- Ezek szerint tehát mi a Gallia űrtartalma?
- Az űrtartalma...
- Servadac! Maga nem tudja kiszámítani egy olyan gömb űrtartalmát, melynek felszínét már ismeri?!
- De igen, tanár úr! A gömb űrtartalmát megkapom, ha a felszínét... a felszínét...
A hallgatóság már alig állhatta meg nevetés nélkül.
- Nos?! - türelmetlenkedett Palmyrin Rosette.
- A gömb űrtartalmát megkapom, ha a felszínét megszorzom... megszorzom...
- A sugár egyharmadával, tisztelt uram! Most végre kész?
- Azonnal! A Gallia sugarának egyharmada 123 egész... 3 tized... 3 ezred... 3 tízezred...
- Két tizedest vegyen, a többi hagyja el!
- Szívesen!
- Az eredmény?
- 211 439 460 köbméter.
- Ilyen nagy az én üstökösöm köbtartalma! Ez aztán már valami!
- Valami - jegyezte meg Prokop hadnagy -, de azért mégiscsak 5166-szor kisebb, mint a Föld köbtartalma!
- Ezt én is tudom, uram! - válaszolt hidegen Palmyrin Rosette.
- És még a Hold köbtartalmánál is kisebb - folytatta könyörtelenül a hadnagy -, és így...
- Ki beszél most a Holdról?! - dühöngött Palmyrin Rosette.
- Csak azt akartam mondani, hogy a Gallia a Földről nézve a hetedik nagyságrendbe sorolt csillagok közé tartozik, vagyis szabad szemmel nem látható!
- Ezer beduinra! - rikkantott Ben-Zuf. - Szép kis üstökös ez!
- Csönd! - kiáltotta Palmyrin Rosette magánkívül.
- Mogyoró! Babszem! Mustármag! - sorolta Ben-Zuf bosszúszomjasan.
- Hallgass már, Ben-Zuf! - szólt rá Hector Servadac.
- Gombostűfej! De az ám! Egy kis semmiség!
- Az ördögit, elhallgatsz már?
Ben-Zuf nyomban megértette, hogy a kapitánynak most már komolyan elég, fogta magát, és kiment a nagyteremből, de odakint szándékosan akkorát nevetett, hogy csak úgy visszhangoztak a barlangfolyosók.
Éppen ideje volt, hogy Ben-Zuf eltávozzék. Palmyrin Rosette már végére ért a türelmének, s most meglehetős nehezen szedte össze magát. A tudós férfiú éppen úgy nem tűrte, hogy becsméreljék az üstökösét, mint ahogy Ben-Zuf nem bírta elviselni a Montmartre lekicsinylését. Egyik is, másik is ádázul védte azt, amit a magáénak érzett.
A professzor végre ismét szóhoz jutott, és tanítványaihoz, azaz hallgatóihoz fordult:
- Uraim, ismerjük már az átmérőt, a kerületet, a területet és a köbtartalmat. Ez nem kicsiség, de korántsem elég. Közvetlen mérés eredményeként meg akarom tudni a Gallia súlyát, anyagának sűrűségét, és meg akarom tudni, hogy felszínén milyen mértékben érvényesül a nehézkedési erő.
- Ez meglehetősen nehéz lesz - jegyezte meg Timasef gróf.
- Sebaj! Meg akarom tudni, mennyit nyom az üstökösöm, és meg is fogom tudni.
- A probléma megoldását még az is nehezíti, hogy nem tudjuk, mi az az anyag, ami a Galliát alkotja - mondta Prokop hadnagy.
- Úgy? Önök hát nem tudják, mi ez az anyag? - kérdezte csúfondárosan a professzor.
- Nem tudjuk - mondta Timasef gróf -, de ha ön meg tudná nekünk mondani...
- Eh, uraim, mit számít ez nekem!... Enélkül is meg fogom tudni, amit meg akarok tudni.
- Amikor óhajtja, professzor úr, mi természetesen rendelkezésére állunk! - mondta Hector Servadac.
- Még egy hónapot kell szentelnem a megfigyeléseknek és a számításoknak - válaszolta Palmyrin Rosette csípősen -, és ugyebár kegyeskednek megvárni, míg végzek a munkámmal?!
- Hogyne, hogyne, professzor úr - mondta sietve Timasef gróf -, addig várunk, ameddig ön óhajtja!
- Akár tovább is - tette hozzá Servadac merő tréfából.
- Nos, egy hónap múlva, vagyis április 62-én találkozunk! - közölte fensőbbségesen Palmyrin Rosette.
A földi naptár szerint július 31-e volt.
melyben kiderül, hogy Palmyrin Rosette
elégtelennek találja a Melegföld fölszerelését
A Gallia a Nap vonzerejének alávetve közben tovább keringett a csillagközi térségekben. A Nerina, melyet a teleszkopikus csillagok zónáját áthaladva állított szolgálatába, továbbra is hűségesen kísérte, mozgását semmi sem zavarta, pontosan kelt és nyugodott kéthetenként. A galliai év tehát szép simán haladt a maga útján.
A Galliára kényszerült embereket azonban szüntelenül foglalkoztatta a kérdés: vajon visszatérnek-e valaha a Földre? Vajon tévedhetetlenül pontosak-e a csillagász számításai? Vajon helyesen határozta-e meg az üstökös pályáját és az időt, mely alatt körbejárja a Napot?
Palmyrin Rosette olyan barátságtalan volt, hogy nem merték megkérni megfigyelései eredményeinek az ellenőrzésére.
Hector Servadacot, Timasef grófot és Prokop hadnagyot bizony erősen nyugtalanították ezek a kérdések. A kolónia többi tagja viszont vajmi keveset törődött az egésszel, gyakorlatias életszemlélet alapján álltak, és szépen belenyugodtak a sorsukba. Főként a spanyolok. Ezek a szegény emberek még sohasem éltek ilyen jól, mit törődtek hát azzal, hogy milyen pályát fut be a Gallia! Mit törődtek azzal, hogy továbbra is a Nap vonzerejének hatása alatt marad, vagy ez alól elszabadulva, más egeken rója tovább útját! Vidáman daloltak, citeráztak, élték a világukat.
A kolónia két legboldogabb tagja Pablo és a kis Nina volt. Nagyszerű kirándulásokat tettek kettesben, bejárták a Nina-kaptár valamennyi barlangfolyosóját, megmászták a parti sziklákat. Volt úgy, hogy korcsolyával hosszú utakat tettek a befagyott tengeren, máskor meg horgásztak a lagúna vizében, melyet örökösen melegen tartott a belezúduló láva. Közben franciául is tanultak, már meg tudták magukat értetni, sőt egymással is elbeszélgettek franciául. Ezt a két kedves gyermeket végképp nem foglalkoztatta a jövő, a múltat meg ugyan miért siratták volna? Pablo egyszer megkérdezte a kislányt:
- Neked vannak szüleid, Nina?
- Nem, Pablo, nincsenek, se szüleim, se rokonaim nincsenek. És neked?
- Nekem sincs senkim. Nina. És te mit csináltál odaát a Földön?
- Kecskéket őriztem, Pablo.
- Én meg, tudod, éjjel-nappal a postakocsi lovai előtt futottam.
- De ugye, Pablo, mi most már nem vagyunk magányosak?
- Nem, Nina, igazán nem vagyunk magányosak!
- A kormányzó a papánk, a gróf és a hadnagy pedig a nagybátyáink.
- Ben-Zuf meg a pajtásunk - mosolygott Pablo.
- És a többiek is mind olyan kedvesek hozzánk - folytatta Nina. - Úgy kényeztetnek bennünket! De azért ne hagyjuk magunkat elkényeztetni! Olyan jó volna, ha továbbra is, mindig elégedettek lennének velünk...
- Te olyan okos vagy, Nina, meg olyan jó, hogy melletted szinte muszáj okosnak és jónak lenni.
- A húgod vagyok, te pedig a bátyám vagy - mondta a kis Nina nagy komolyan.
- Igen, testvérek vagyunk - válaszolt Pablo.
Az egész kolónia szerette és becézte a két kedves és szép gyermeket. Servadac kapitány és Timasef gróf meg egyenesen apaként bánt velük. Miért sírta volna hát vissza Pablo az andalúziai napégette síkságokat, vagy miért vágyódott volna vissza Nina a kopár szardíniai sziklák közé? Valójában úgy érezték, hogy egész életükben ide tartoztak, erre a tájra, ezek közé az emberek közé.
Eljött a július. Ebben a hónapban a Gallia csak 22 millió mérföldet tesz meg pályáján, a Naptól való távolsága pedig 172 millió mérföld. A Naptól tehát négy és félszer olyan messze került, mint a Föld, mellyel most körülbelül egyforma gyorsasággal keringett, minthogy a Föld egy hónapban nagyjából 21 millió mérföldet tesz meg, vagyis óránként 28 800 mérföldet.
A galliai április 62-én Servadac kapitány levelet kapott a professzortól. Palmyrin Rosette ugyanis e napon szándékozott megkezdeni azokat a műveleteket, melyek lehetővé teszik a Gallia tömegének, fajsúlyának és a felszínén ható nehézkedési erőnek a kiszámítását.
Hector Servadac, Timasef gróf és Prokop hadnagy a megadott időpontban késedelem nélkül összegyűltek a nagyteremben. A készülőben levő kísérletek persze őket korántsem érdekelték annyira, mint a professzort; ők inkább azzal szerettek volna tisztában lenni, voltaképpen mi is az az ismeretlen anyag, mely a Galliát alkotja. Palmyrin Rosette sem késlekedett, belépett a nagyterembe, most sem látszott mogorvábbnak, mint egyébkor, no de a nap még csak most kezdődött!
Az olvasó minden bizonnyal emlékszik még arra, hogy a Földhöz képest a Gallián milyen nagymértékben csökkent a nehézkedési, vagyis a vonzerő, s így milyen nagymértékben fokozódott lakóinak a testi ereje. Nem tudták azonban, hogy a vonzerőnek ez a csökkenése milyen mértékű.
Az első megoldandó kérdés az volt tehát, hogy a Gallia felszínén milyen mértékben érvényesül a nehézkedési erő; a második pedig az, hogy miféle anyag alkotja a Galliát, mekkora ennek a tömege, a súlya és a fajsúlya.
- Uraim - kezdte a professzor -, ma végére érünk az üstökösöm alapadottságaira vonatkozó tanulmányoknak. Ha tudjuk már, hogy a Gallián milyen mértékben érvényesül a nehézkedési erő, és közvetlen méréssel meg tudjuk állapítani tömegét és fajsúlyát, többé nem lesznek titkai előttünk. Nos hát, rajta, mérjük meg a Galliát!
Ben-Zuf éppen ekkor lépett a nagyterembe, s meghallotta a professzor utolsó szavait. Szó nélkül nyomban visszafordult, majd néhány pillanat múlva ismét megjelent, s gúnyosan mondta:
- Hiába kutattam át az egész főraktárát, nem találtam mérleget. Igaz, ha találtam volna, akkor sem tudnánk hova akasztani!
Közben úgy nézegetett kifelé, mintha az égbolton keresne egy jól bevert szöget.
A professzor dühös pillantására és Hector Servadac intésére mégis elhallgatta, amit még mondott volna.
- Uraim - folytatta Palmyrin Rosette -, mindenekelőtt azt kell megtudnom, mennyit nyom egy földi kilogramm a Gallián. Minthogy a Gallia tömege kisebb, mint a Földé, a vonzereje is kisebb, így a Gallia felszínén minden tárgy kevesebbet nyom, mint a Föld felszínén. Ismernünk kell tehát a két súly közötti különbséget.
- Úgy van - mondta Prokop hadnagy -, ám a tányéros mérleg, még ha akadna is, nem felelne meg e célra, minthogy két tányérja egyformán van alávetve a Gallia vonzerejének, s így nem tudnánk megállapítani, milyen viszonyban van a galliai súly a földi súllyal.
- Az a kilogrammos súly ugyanis, amit ön a mérleg egyik tányérjába tenne, olyan arányban volna könnyebb, mint a mérleg másik tányérjába tett tárgy - jegyezte meg Timasef gróf.
- Uraim - mondta Palmyrin Rosette -, ha önök mindezt azért mondták el, hogy kioktassanak engem, hát közlöm önökkel, hogy csak az idejüket pazarolják, és kérem, hagyják, hogy folytassam fizikaórámat!
Palmyrin Rosette határozottan, ex catedra beszélt.
- Van-e önöknek, uraim, egy rugós mérlegük és egy kilós súlyuk? Ha ugyanis a kilós súlyt a rugós mérlegre teszem, pontosan ki fog derülni, hogy ez a kiló mennyit nyom a Gallia felszínén, s máris tudni fogom, mi a különbség a Gallia és a Föld vonzereje között. Megismétlem tehát kérdésemet: van-e önöknek rugós mérlegük?
Palmyrin Rosette hallgatói összenéztek, majd Hector Servadac Ben-Zufhoz fordult, aki töviről hegyire tudta, miből áll a kolónia fölszerelése.
- Sem rugós mérlegünk, sem kilós súlyunk nincs - közölte Ben-Zuf.
A professzor dühösen toppantott.
- Csakhogy - folytatta Ben-Zuf - tudom, hogy hol találhatunk rugós mérleget.
- Hol?
- Hakhabut uram hajóján!
- Ezzel kellett volna kezdeni, mafla! - förmedt rá a professzor.
- Most nyomban indulni kell érte - mondta Hector Servadac.
- Máris megyek! - ajánlkozott Ben-Zuf.
- Veled megyek - mondta Hector Servadac -, veled megyek, mert Hakhabut mester esetleg nehezen áll kötélnek, ha arra kérjük, hogy kölcsönözzön nekünk valamit!
- Akkor gyerünk mindannyian a hajóra! Legalább meglátjuk, hogyan él Hakhabut uram a Hanzán! - mondta Timasef gróf.
Már valamennyien indultak volna, mikor a professzor Timasef grófhoz fordult:
- Nem tudnának ez emberei egy köbdeciméternyi darabot kivágni a Gallia talajából? Pontosan egy köbdeciméteres darab kellene!
- A gépészem megcsinálja, csak egy méterrúdra volna szüksége, hogy pontosan akkora darabot vágjon ki, amekkorát ön óhajt.
- Hát se rugós mérlegük, se méterük! - türelmetlenkedett Palmyrin Rosette.
Ben-Zuf kénytelen volt megvallani, hogy mérőrúdjuk sincs.
- Csakhogy - tette hozzá - nagyon valószínű ám, hogy mérőrúd is akad a Hanzán.
- Akkor hát gyerünk! - szólt Palmyrin Rosette, és gyors léptekkel máris megindult a főfolyosón.
Hector Servadac, Timasef gróf, Prokop hadnagy és Ben-Zuf néhány pillanat múlva a part fölé magasló sziklákra értek. Onnan leereszkedtek a partra, s indultak a kis öböl felé, ahol a Dobryna és a Hanza téli kikötője volt.
Noha a hőmérséklet rendkívül alacsony volt - mínusz harmincöt fok -, Hector Servadac és a társai prémsapkájukban, prémes köpenyegükben meg sem érezték a nagy hideget, csak a szempillájuk, szemöldökük, bajuszuk fehérlett az apró jégkristályoktól: a leheletük ugyanis nyomban megfagyott az iszonyatos hidegben.
Reggel nyolc óra volt. A Nap gyorsan emelkedett delelőpontja felé. Korongja a roppant távolság miatt csak akkorának látszott, mint a telihold korongja. Sugarai nem árasztottak meleget a Galliára, fényt is alig-alig. A parti sziklák, a vulkanikus hegység hótól fehérlett. A füstölgő hegycsúcs lejtője mögött húzódott a roppant síkság, melynek fehér hótakaróját még sohasem taposta emberi láb. A hegy északi lejtőjén füstölögve ömlött a láva, s mint megannyi hegyi patak zúdult a tengerbe.
A központi barlang fölött mintegy százötven lábnyival nyílás sötétlett a hegy oldalában, ebből a nyílásból állt ki Palmyrin Rosette csillagvizsgáló távcsöve.
A part mindenütt hófehér volt, s egybemosódott a tengerrel. A vakító fehér talaj fölé sápadt-kéken borult az égbolt. A parton mindenütt lábnyomok: a kolónia kiránduló tagjainak lábnyomai. A tenger jegén kusza rajzként csillantak a korcsolyák hasította nyomok.
Vagy fél kilométernyivel odébb volt a két hajó téli kikötője. Az öbölhöz érve Prokop hadnagy fölhívta a többiek figyelmét arra, hogy a Hanza és a Dobryna merülésvonala milyen nagymértékben megváltozott. Vagy húszlábnyival emelkedtek a tenger színe fölé.
- Ez aztán furcsa természeti jelenség - mondta Servadac kapitány.
- Furcsa és nyugtalanító - válaszolt Prokop hadnagy. - A hajótest alatt nyilván erősen dolgozik a fagy. A jég tovább vastagszik, és ellenállhatatlan erővel emeli föl mindazt, amit tud.
- És meddig fog még dolgozni a fagy? - kérdezte Timasef gróf.
- Nem tudom, bátyuska, annyi azonban bizonyos, hogy a hideg még nem érte el tetőpontját.
- Remélem is! - vágott közbe a professzor. - Igazán semmi értelme sem volna kétszázmillió mérföldes távolságra menni a Naptól, ha itt is csak olyan hideget találnánk, mint holmi földi sarkvidéken!
- Kedves tréfái vannak, professzor úr! - mondta Prokop hadnagy. - Még jó, hogy a világűr hidege nem több, mint mínusz hatvan-hetven fok, ami már ugyancsak nem csekélység!
- Ugyan! - legyintett Hector Servadac. - A szélcsöndes hideg nátha nélküli hideg, s mi még csak prüszkölni sem fogunk ettől a téltől.
Közben a jég páncélbörtönébe szorult Hanzához értek. Hakhabut mester lépcsőket vágott a jégbe, s így könnyen megközelíthették a hajót.
A Hanza tetején fölgyülemlett, összefagyott hóból kiállt a kémény, melyből kékes füst emelkedett a magasba. Az öreg zsugori alighanem nagyon takarékosan bánt a tüzelőjével, de azért nyilván nem szenvedett a hidegtől, mert az egész hajót vastagon borította a rossz hővezető hó és jég.
- Hé! Nabukodonozor! Nyiss ajtót! - kiáltotta Ben-Zuf.
melyben arról olvasunk, hogy Hakhabut mester
hogyan ad magas kamatra kölcsönt
Ben-Zuf hangjára rés nyílt Hakhabut uram kabinjának az ajtaján.
- Ki az? Mit akar? Nincs itthon senki! Nem adok semmit kölcsön, nincs eladnivalóm se! - e barátságos szavakkal fogadta vendégeit az öreg uzsorás.
- Ejnye, Hakhabut uram! - szólt rá Hector Servadac. - Hát tolvajnak néz bennünket?
- Ó, hát ön az, főkormányzó úr? - kérdezte Hakhabut mester, de csak nem lépett ki a kabinjából.
- Ő bizony! - válaszolt Ben-Zuf, és az ajtóhoz lépett. - Érezd megtiszteltetésnek ezt a látogatást! Gyerünk, bújj elő!
Hakhabut uram végre előlépett, de most is két marokkal szorította a félig nyitott ajtót, hogy veszély esetén menten becsaphassa.
- Mit kívánnak tőlem? - kérdezte.
- Kicsit beszélgetni akarunk magával, Hakhabut uram - mondta Hector Servadac. - Csakhogy idekint hűvös az idő, s nem bánnánk, ha egy negyedórácskára behívna bennünket a kabinjába.
- Be akarnak jönni? - kérdezte riadtan az öreg, aki csöppet sem igyekezett titkolni, hogy milyen gyanúsnak találja ezt a látogatást.
- Bizony, be akarunk menni - válaszolta Hector Servadac, és társaival együtt máris közelebb lépett.
- Nem tudom magukat semmivel sem megkínálni! - jajgatott Hakhabut mester. - Nagyon szegény ember vagyok ám én!
- Na tessék, megint kezdődik a litánia! - bosszankodott Ben-Zuf. - Gyerünk, Harpagon, engedj bennünket beljebb! - Ezzel galléron ragadta az uzsorást, s félrelökte, az ajtót pedig kitárta.
Mikor mindnyájan beljebb kerültek, Servadac kapitány igyekezett megnyugtatni az öreget:
- Értsen meg, Hakhabut uram! Nem azért jöttünk, hogy valamit erőszakkal elvegyünk magától! Egyszer már mondtam, ha a köz érdeke ezt úgy kívánja, habozás nélkül lefoglalom a rakományát, de akkor is megfizetem érte a rendes európai árat!
- Az európai árat! - dünnyögte keserűen Hakhabut mester. - Európai árakról szó sem lehet, csak galliai árat fogadok el, s ezt majd én szabom meg.
Hector Servadac és a társai közben körülnéztek az öreg kabinjában. Kis öntöttvas kályha állt az egyik sarokban, benne két darabka szén igyekezett minél lassabban égni, a kályhával szemben szegényes ágy, mellette kulcsra zárt szekrény, néhány zsámoly, kétes tisztaságú fenyőfa asztal és a legszükségesebb konyhaeszközök. A berendezés csöppet sem volt kényelmesnek mondható, ám jól illett a Hanza tulajdonosához.
Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Ben-Zuf első dolga az volt, hogy néhány darab szenet dobott a kályhába, mert a kabinban ugyancsak hideg volt. Hakhabut uram menten jajveszékelni kezdett a drága tüzelő miatt, szén helyett alighanem inkább a saját csontjait dobta volna a parázsra, ha aztán olcsó áron tudott volna új csontokat szerezni magának. Ben-Zuf ügyet sem vetett az öreg rimánkodására, leguggolt a kályha elé, és fújta a tüzet, hogy jobban égjen. A látogatók leültek, ki ahogy tudott, s Hector Servadacra hagyták, adja elő látogatásuk célját.
Hakhabut mester behúzódott az egyik sarokba, kezeit összekulcsolva, gyanakvóan figyelt.
- Hakhabut uram - kezdte Servadac kapitány -, csak azért jöttünk, hogy egy kis szívességet kérjünk magától.
- Szívességet?
- Szívességet, közérdekből.
- Nekem nincs senkivel közös érdekem!
- Hallgasson már meg, Hakhabut uram, és ne jajgasson, mintha a bőrét nyúznák!
- Szívességet kérni tőlem, éntőlem, aki olyan szegény vagyok! - jajongott tovább Hakhabut mester.
- A következőkről volna szó: kölcsönözne nekünk egy rugós mérleget?
- Rugós mérleget?! - hördült fel Hakhabut mester, mintha legalábbis egy milliót kértek volna kölcsön. - Még hogy rugós mérleget?
- Igen, rugós mérleget, amivel mérni lehet! - kiáltotta Palmyrin Rosette, akit a sok szószaporítás már kezdett kihozni a sodrából.
- Talán nincs rugós mérlege? - érdeklődött Prokop hadnagy.
- De van neki! - vágta rá Ben-Zuf.
- Hát igen..., azt hiszem..., alighanem - nyögdécselte Hakhabut uram még mindig a sarokból.
- Nos, kedves Hakhabut uram, volna olyan szíves kölcsönadni nekünk a rugós mérlegét?
- Kölcsönadni?! - jajdult föl az uzsorás. - A főkormányzó úr azt akarja, hogy én kölcsönözzem?...
- Egy napra! - vágott közbe a professzor. - Mindössze egy napra! Aztán majd visszakapja a rugós mérlegét!
- Csakhogy ez nagyon kényes jószág ám, kedves uram! Amilyen hidegek errefelé járnak, még eltörhetne a rugója...
- Jaj, hogy ez micsoda ostoba! - dühöngött Palmyrin Rosette.
- És ugye, az is lehetséges, hogy valami iszonyúan nehezet akarnak mérni rajta!
- Hát csak nem képzeled, te Harpagon, hogy hegységet akarunk mérni rajta?! - csúfolódott Ben-Zuf.
- Sokkal nagyobbat, mint valami hegység! - jelentette ki Palmyrin Rosette. - A Galliát fogjuk megmérni!
- Irgalmas ég! - jajgatott az uzsorás, ám világosan érződött, hogy jajgatásával valamit el akar érni.
Servadac kapitány szólalt meg ismét:
- Hakhabut uram, legföljebb egykilós súlyt akarunk mérni a rugós mérlegen.
- Egy egész kilót! Irgalmas ég!
- És ráadásul ez a kiló még egy kilót sem fog nyomni, merthogy a Gallián kisebb a nehézkedési erő. Ne féltse hát tőlünk a mérlegét!
- Jó..., jó..., főkormányzó úr. No de kölcsönözni..., kölcsönadni!
- Ha nem akarja kölcsönadni - szólt közbe Timasef gróf -, hajlandó esetleg eladni?
- Eladni?... Eladni a rugós mérlegemet? Ha eladnám, hát mivel mérném meg a portékámat? Nincs másik mérlegem! Éppen csak ez az egyetlen nagyon kényes jószágom van, és éppen ettől akarnak megfosztani!
Ben-Zuf alig értette, hogy a kapitánya nem megy neki a szörnyű kis öregembernek. Az igazat megvallva azonban Hector Servadacot szórakoztatta az, hogy az öreg uzsorással szemben kipróbálja a meggyőzés különböző eszközeit.
- Ugyan, ugyan, Hakhabut uram - mondta neki kedélyesen -, megértem én azt, hogy nem hajlandó kölcsönadni a rugós mérleget!
- Hogy is tehetném ezt, kormányzó uram?
- És eladni sem hajlandó?
- Eladni? Soha!
- És hajlandó volna-e bérbe adni?
Az öreg uzsorás szeme fölvillant.
- És felel érte, hogy nem esik semmi baja? - kérdezte mohón.
- Felelek érte.
- És hajlandó letétbe helyezni valami biztosítékot is?
- Hajlandó vagyok.
- És mennyit?
- Száz frank biztosítékot helyezek letétbe egy húsz frankot érő mérlegért. Ezzel beéri?
- Hááát..., kormányzó uram, nem sok, mert végül is ezen az új világon nincs több mérleg az enyémen kívül! De mondja, kormányzó uram, száz aranyfrank lesz ez a letét?
- Igen, aranyfrank.
- És egy napra akarja kölcsönvenni ezt az én becses jószágomat, mindössze egy napra?
- Igen, egy napra.
- És bérleti díjként mit fizet?
- Húsz frankot - jelentette ki Timasef gróf. - Beéri húsz frankkal?
- Hát igen!... Mit tehetnék egyebet? - suttogta az uzsorás, és ismét összekulcsolta a kezét. - Az embernek sok mindenbe bele kell törődnie.
Az alkut tehát megkötötték, és a vén uzsorás szemmel láthatóan elégedett volt. Húsz frank bérleti díj, száz frank biztosíték, és mindez jó francia vagy orosz aranyban! Az már bizonyos, hogy Hakhabut mester nem adta volna el egy tál lencséért az elsőszülöttségi jogát, hacsak nem igazgyöngyből főzték volna azt a lencsét.
Az öreg kalmár először gyanakodva körülnézett, aztán indult a mérlegért.
- Micsoda figura ez! - jegyezte meg Timasef gróf.
- Festeni sem lehetne igazibb uzsorást - nevetett Hector Servadac.
Hakhabut uram máris visszatért, kezében féltő gonddal hozta az alku tárgyát.
Szabályos rugós mérleg volt, horoggal felszerelve, erre kellett akasztani a megmérendő tárgyat. A mérleg nyelve fokokra beosztott félkör előtt mozgott, így jelölte a súlyt, így tehát, mint azt Palmyrin Rosette megjegyezte, a mérleg nyelvét, illetve azt a fokot, melyet a mérleg nyelve mutatott, nem befolyásolhatta a nehézkedési erő.
A Földön minden egykilogrammos tárgyról kimutatta volna, hogy egy kilogramm. Most az a kérdés, hogy ezt az egykilogrammos tárgyat mérve, mennyit mutat a rugós mérleg a Gallián.
Hakhabut uram asztalára leszámolták a százhúsz aranyfrankot, az öreg uzsorás a mérleget átadta Ben-Zufnak, és a Hanza látogatói készülődtek, hogy elhagyják a hajót.
Ám ebben a pillanatban a professzornak eszébe jutott, hogy még egy, a fizikai műveleteihez elengedhetetlenül szükséges holmira van szüksége. A rugós mérlegnek semmi hasznát sem veszik, ha a galliai talajból nem egy pontosan lemért köbdeciméteres darabot akaszt rá.
- Ez még nem minden! - mondta a professzor az öregnek. - Azonnal kölcsönözzön még nekünk...
Hakhabut mester megremegett.
- Azonnal kölcsönözzön még nekünk egy méterrudat meg egy kilós súlyt!
- Ó, kedves uram - válaszolt az uzsorás -, akárhogy sajnálom is, ez már aztán igazán lehetetlenség! Pedig igazán boldog lennék, ha szívességet tehetnék önöknek.
És az öreg uzsorás most kétszeresen igazat mondott: valóban nem volt sem méterrúdja, sem kilós súlya, és az is igaz volt, hogy sajnálkozott emiatt, hogyisne, hiszen tudta, milyen jó üzletet mulaszt el.
Palmyrin Rosette roppant mérgesen nézett a társaira, mintha őket akarná felelőssé tenni a hiányokért. És volt is oka a bosszúságra, mert hiszen a mérőeszközök nélkül hogyan végezhetné el pontosan a szükséges számításokat?
- Hát akkor majd mérőrúd meg kilós súly nélkül fogok dolgozni, majd csak boldogulok valahogy! - dünnyögte a fejét vakarva, és sietett fel a kabin lépcsőin az ajtóhoz, a társai pedig követték. De még a hajó fedélzetén sem voltak, amikor ezüstös csengés hallatszott a kabinból.
Hakhabut uram most rakta be aranyait az egyik szekrényfiókba.
A fémes hangok hallatára a professzor gyorsan megfordult, ismét lerohant a kabin lépcsőin, a többiek meg - noha mit sem értettek az egészből - buzgón szaladtak vissza vele együtt.
- Magának ezüst pénze van! - kiáltotta a professzor, és megragadta az öreg uzsorás ugyancsak öreg köpönyegének az ujját.
- Nekem?!... Ezüstöm?!... - dadogta az öreg, és elsápadt, mintha útonállóval találkozott volna.
- Igen, ezüstje! - kiabálta rendkívül hevesen a professzor. - És mondja csak, francia pénz?... Ötfrankosok?
- Igen..., nem... - hebegett a boldogtalan uzsorás, aki már azt sem tudta, mit beszél.
A professzor azonban máris a fiók felé hajolt, és az öreg Hakhabut hiába próbálta útját állni. Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy ugyan egy szót sem értett mindebből, ám elhatározták, hogy mindenképpen a professzornak adnak igazat, legföljebb nem avatkoznak bele a dologba, amíg nem muszáj.
- Azonnal adja nekem ezeket a francia ezüstöket! - parancsolt rá az uzsorásra Palmyrin Rosette.
- Soha! - kiabált most már az uzsorás is olyan hangon, mintha legalábbis azt kérték volna tőle, hogy tépje ki a szívét.
- Szükségem van ezekre az ezüstpénzekre, és meg is szerzem!
- Csak a testemen át! - üvöltötte Hakhabut uram.
Servadac kapitány jónak látta közbelépni.
- Kedves professzor úr - mondta mosolyogva -, bízza rám ezt is.
- Főkormányzó uram! Mentsen meg! Védelmezze meg a javaimat! - jajongott magánkívül Hakhabut mester.
- Csönd legyen! - szólt rá Servadac kapitány, majd Palmyrin Rosette felé fordulva így folytatta: - A mérési műveleteihez van szüksége professzor úrnak bizonyos számú ezüst ötfrankosra?
- Igen, először is negyven darab ötfrankosra van szükségem!
- Kétszáz frank! - suttogta az uzsorás.
- Azután tíz darab kétfrankos és húsz darab ötvencentime-os pénzdarabra!
- Harminc frank! - suttogta az öreg.
- Összesen tehát kétszázharminc frankra? - kérdezte Hector Servadac.
- Igen, ez összesen kétszázharminc frank - hangzott a professzor válasza.
- Rendben van - biccentett a kapitány, majd Timasef grófhoz fordult: - Gróf úr, van önnél annyi pénz, hogy biztosítékot adjon Hakhabut uramnak, minthogy én most kétszázharminc frankos kényszerkölcsönt veszek fel tőle?
- A pénztárcám a rendelkezésére áll, kapitány uram, azonban csak papírpénz van nálam...
- Papírpénz nem kell! Papírpénz nem kell! - kiáltozott Hakhabut mester. - A papírpénznek nincs értéke a Gallián!
- Talán bizony az ezüstnek van? - szólt rá Timasef gróf.
- Ide hallgasson, Hakhabut uram! - mondta ekkor Servadac kapitány. - Jól tűrtük eddig a siránkozásait, de jobb lesz, ha nem él vissza tovább a türelmünkkel. Vagy ideadja önként ezt a kétszázharminc frankot, vagy ha nem, hát elvesszük magától.
- Segítség! - kiáltozott Hakhabut mester.
De nem kiáltozhatott tovább, mert Ben-Zuf erélyes keze elkapta a torkát.
- Hagyd csak, Ben-Zuf, hagyd csak! - intette le a kapitány. - Ideadja ő szépen magától is.
- Soha!... Soha!
- Milyen kamatot kér tőlünk, Hakhabut uram, ezért az összegért?
- Milyen kamatot? Hát csak kölcsön akarják? - kérdezte Hakhabut mester, és máris sugárzott a ráncos képe.
- Igen, csak kölcsön akarjuk. Mennyi kamatot kér érte?
- Ó, főkormányzó uram - kezdte rá édeskés hangon az uzsorás -, mostanság nehéz pénzhez jutni, és főként nehéz a Gallián!
- Elég a köntörfalazásból! Milyen kamatot kér érte?
- Hát, főkormányzó uram, úgy gondolom, hogy tízfrankos kamat...
- Naponként tíz frank?
- Bizony..., naponként!
Még be sem fejezte, mikor Timasef gróf máris néhány rubelt dobott az asztalra. Hakhabut fölkapta a pénzt, és villámgyorsan számolni kezdte. Most nem törődött azzal, hogy csak papírpénz.
A professzor megkapta az áhított francia ezüstpénzeket, és szemmel látható elégedettséggel vágta zsebre az egészet.
Nem történt hát egyéb, csak annyi, hogy az öreg uzsorás ezernyolcszáz százalékos kamatra adta kölcsön a pénzét. Ha így folytatja, hát olyan gyorsan szerez vagyont a Gallián, hogy arról a Földön nem is álmodhatott volna.
Néhány perccel később Servadac kapitány és a társai elhagyták a tartant, és Palmyrin Rosette elégedetten mondta:
- Uraim, egy percig se képzeljék, hogy kétszázharminc ezüst frankot viszek most magammal, szó sincs róla, valami olyasmit viszek, amiből egy kilós súly meg egy mérőrúd lesz majd!
melyben a professzor és a tanítványai billiókkal és trilliókkal bűvészkednek
A Hanzán tett látogatásuk után egy negyedórával valamennyien összegyűltek a közös teremben, és várták, hogy a professzor megmagyarázza a szavait.
Ben-Zuf mindent leszedett az asztalról, és a professzor rárakta a Hakhabut mestertől kölcsönvett pénzt: két oszlopba rakta a húsz darab ötfrankost és egy oszlopba a tíz darab kétfrankost, egy negyedik oszlopba meg a húsz darab ötvencentime-ost.
- Uraim - kezdte Palmyrin Rosette érezhető önelégültséggel -, minthogy önök nem voltak elég előrelátók, és az összeütközés pillanatában nem gondoltak arra, hogy megmentsenek egy méterrudat meg egy kilós súlyt, nekem kellett kitalálnom, miként tudom pótolni ezt a két mérőeszközt, hogy ki tudjam számítani a nehézkedési erőt, valamint üstökösöm tömegét és anyagának sűrűségét.
A kissé hosszú bevezető mondatba foglalt szemrehányásra sem Servadac kapitány, sem Timasef gróf vagy Prokop hadnagy nem válaszolt, megszokták már a professzor furcsa természetét.
- Uraim - folytatta Palmyrin Rosette -, először is meggyőződtem arról, hogy ezek a különböző pénzdarabok úgyszólván teljesen újak, tehát mind a súly, mind a nagyság tekintetében megbízhatóak, vagyis megfelelnek annak a célnak, melyre használni fogom őket. E pénzdarabok segítségével mindenekelőtt meg fogom állapítani, hogy pontosan milyen hosszú egy méter.
A professzor még be sem fejezte ezt a mondatát, Hector Servadac és a társai máris értették, mire gondol, csak Ben-Zuf bámult rá úgy, mintha vásári bűvész bejelentését hallotta volna.
Hakhabut mester ezüstjeinek csengése hallatára a professzornak hirtelen jó ötlete támadt. Az ezüst ötfrankos átmérője 37 milliméter, a kétfrankosé 27 milliméter, az 50 centime-osé pedig 18 milliméter.
A professzor most egy papírdarabra a következőket írta:
10 db 5 frankos à 0,037 m = 0,37 m
10 db 2 frankos à 0,027 m = 0,27 m
20 db 50 centime-os à 0,018 m = 0,36 m
Összesen 1,00 méter
- Nagyszerű, professzor úr! - mondta Hector Servadac. - Most már csak egyenes vonalba kell állítanunk ezt a negyven pénzdarabot, és akkor pontosan egy méter hosszú vonalat kapunk.
- Ezer beduin! - rikkantott Ben-Zuf. - Mégiscsak szép dolog ám, ha valaki tudós!
A negyven darab ezüstpénzt sorjában egymás mellé rakták az asztalon úgy, hogy az egyes pénzdarabok közepe pontosan egy vonalba essék, s az így alkotott vonal két végét megjelölték az asztal lapján.
- Uraim - mondta a professzor -, íme, a pontos méter!
Ezután körző segítségével bejelölték az asztallapon a decimétereket és a centimétereket, majd papírból kimetszve, ezt a métert átadták a Dobryna gépészének azzal, hogy vágjon ki a Gallia talaját alkotó ércszerűségből pontosan egy köbdeciméteres darabot úgy, hogy a kockának mind a hat lapja pontosan egyforma legyen.
Most már csak az egykilogrammos földi súly galliai súlyát kellett meghatározniuk, s ez még könnyebb munka volt.
A francia pénzeknek ugyanis nemcsak a méretei, hanem a súlyuk is szigorúan megszabott. Az ötfrankos ezüst például pontosan 25 grammot nyom, vagyis negyven darab ezüst ötfrankos súlya pontosan egy kilogramm.
- No, most már látom, nem elég, ha az ember tudós, gazdagnak is kell lennie ahhoz, hogy tudja, mennyit nyom egy kiló - jegyezte meg Ben-Zuf valamennyiük nagy derültségére.
Néhány órával később a gépész meghozta a köbdeciméteres kockát.
Palmyrin Rosette-nek így már volt egy kilogrammos súlya, egy köbdeciméteres szikladarabja, és volt rugós mérlege, amivel megmérje a kilós súlyt és a kockát, hogy aztán kiszámíthassa a nehézkedési erőt, az üstökös tömegét és anyagának sűrűségét.
- Uraim - kezdte ünnepélyesen Palmyrin Rosette -, emlékezetükbe kell idéznem a híres Newton-törvényt, mely szerint a vonzerő egyenes arányban van a tömegekkel, és fordított arányban a távolságok négyzetével. Kérem, ne tévesszék ezt szem elől. Íme, ebben a zacskóban negyven darab ezüst ötfrankos van, vagyis pontosan egykilogrammos földi súly. Értik, kérem?
Miközben így szónokolt a jó professzor, szüntelen Ben-Zufot figyelte, s ezzel Aragót utánozta, mert úgy mondják, hogy a híres csillagász előadásai közben mindig azt a hallgatóját nézte, akit a legkevésbé intelligensnek tartott, s ha úgy látta, hogy ez a hallgatója is érti magyarázatait, megnyugodott, hogy világosan beszélt a tárgyról.
A derék Ben-Zuf ugyan nagyon értelmes volt, csak hát tudatlan, és a professzor úgy gondolta, hogy a jelen körülmények között egy tudatlan hallgatón is le tudja mérni, mennyire világos az, amit mond. Ezután így folytatta előadását:
- Nos, uraim, ezt a negyven pénzdarabot most a rugós mérleg kampójára fogom akasztani, és akkor megtudjuk, mennyit nyom a Gallián egy földi kiló.
A rugós mérleg nyelve ide-oda ingadozott, aztán megállt: 133 grammot mutatott.
- Ezek szerint - mondta Palmyrin Rosette - az, ami a Földön egy kilogramm, a Gallián mindössze 133 grammot nyom, vagyis hétszer kevesebbet. Világos?
Ben-Zuf nagy komolyan bólintott, s a professzor folytatta:
- És ugye, most már értik, hogy ezt a pontos eredményt tányérmérleggel semmiképpen sem értem volna el; a két tányérban egyensúlyban maradt volna a kilós súly és a negyven darab pénz, minthogy mindkettőre egyformán hatott volna a Gallián érvényes nehézkedési erő, vagyis mind a kettőnek a súlya egyformán csökkent volna. Értik, kérem?
- Még én is! - közölte Ben-Zuf.
- Nyilván azt is tudják, hogy a Gallián hétszerte kisebb nehézkedési erő hat, mint a Földön.
- Úgy van! - mondta Servadac kapitány. - Ezt most már világosan látjuk. Ezek után jó volna meghatározni, a Gallia tömegét is, kedves professzor úr!
- Nem! Először a fajsúlyát kell meghatároznunk! - intette le a kapitányt a professzor.
- Igen, mert miután ismerjük a Gallia köbtartalmát, ha megmérjük a fajsúlyát, a tömegét már könnyűszerrel számítjuk ki! - mondta Prokop hadnagy, és a professzor máris hozzáfogott kiszámítani a Gallia fajsúlyát. Fogta a köbdeciméteres kockát, és így szólt:
- Uraim, ez a kocka abból az ismeretlen anyagból van, amit önök hajóútjuk során mindenütt láttak a Gallián, úgy látszik tehát, hogy az én üstökösömet kizárólag ez az anyag alkotja. Ebből áll a partvidék, a vulkanikus hegy, a tengerfenék és a síkság, ebből az anyagból, melynek önök még a nevét sem tudják, mert semmit sem értenek a geológiához.
- Úgy van, s nagyon szeretnénk tudni, mi ez az anyag - mondta Hector Servadac.
- Úgy vélem tehát - folytatta zavartalanul Palmyrin Rosette -, joggal mondom azt, hogy az egész Galliát ez az anyag alkotja, íme, egy köbdeciméteres darab ebből az anyagból. Vajon mennyit nyomna a Földön? Pontosan annak a hétszeresét, amennyit a Gallián nyom, minthogy üstökösömön hétszerte kisebb a nehézkedési erő, mint a földgolyón. Ezt maga is érti? Maga, aki úgy bámul!
- Nem értem - közölte Ben-Zuf.
- Csak az időt vesztegetném, ha magának meg akarnék magyarázni valamit! Az urak megértették, s ez nekem elég! - jelentette ki felsőbbségesen a professzor.
- Micsoda modor! - dünnyögte Ben-Zuf.
- Mérjük le tehát ezt a kockát - folytatta a professzor. - Olyan, mintha az üstökösömet akasztanám a rugós mérleg kampójára.
A mérleg egy kilogramm négyszázharminc grammot mutatott.
- Egy kilogramm négyszázharminc grammot szorozzunk meg héttel, az eredmény csaknem tíz kilogramm! - kiáltotta Palmyrin Rosette. - A Föld fajsúlya öt, vagyis egy köbdeciméter föld öt kilogramm, a Gallia fajsúlya ennek éppen a kétszerese! Ha ez nem így volna, akkor a Gallián a nehézkedési erő nem hétszer, hanem tizenötször kisebb volna, mint a Földön!
A professzor roppant büszkén közölte ezt a megállapítást, s úgy vélte, joggal büszkélkedik, mert igaz ugyan, hogy a Föld nagyobb, mint az ő üstököse, de az üstökös fajsúlya kétszer akkora, mint a Földé.
Most már ismerték a Gallia átmérőjét, területének, felszínének a méreteit, köbtartalmát, ismerték a fajsúlyát, a felszínén érvényesülő nehézkedési erő fokát, ezek után csak a tömegét, vagy más szóval, a súlyát kellett kiszámítaniuk.
Ezzel a számítással gyorsan végeztek. Tudták már, hogy a Galliát alkotó anyag egy köbdecimétere tíz kilogrammot nyomna a Földön, a Gallia tehát annyiszor tíz kilogramm, ahány köbdeciméter az űrtartalma. Minthogy a Gallia űrtartalma 211 433 460 köbkilométer, egy köbkilométerben pedig annyi ilyen kocka férne el, amennyit csak egy huszonegy jegyű számmal tudnánk kifejezni, vagyis 211 quintillió 433 quadrillió 460 trillió ilyen kocka férne el benne, tehát földi kilogrammokban ennyi a Gallia súlya.
- De hát akkor voltaképpen mekkora a Föld súlya? - kérdezte Ben-Zuf, aki beleszédült a levegőben röpködő quintilliókba és quadrilliókba.
- Először is, tudod-e, hogy mennyi egy milliárd? - kérdezte Hector Servadac.
- Úgy nagyjából, kapitány uram!
- Hát tudd meg, hogy időszámításunk kezdete óta még nem múlt el annyi perc, s ha te egy milliárddal tartoznál valakinek, s időszámításunk kezdete óta minden percben fizettél volna egy frankot, még nem értél volna az adósságod végére.
- Percenként egy frankot! - hökkent meg Ben-Zuf. - Negyedóra alatt üres lett volna a zsebem! No de igazán, mennyit nyom a Föld?
- Csak huszonöt jegyű számmal tudjuk kifejezni a súlyát - mondta Prokop hadnagy -, mert a Föld 5785 szextillió kilogrammot nyom.
- És a Hold?
- Hetvenkét szextillió kilogrammot.
- Csak? És a Nap?
- A Nap súlyát csak harmincegy jegyű számmal tudjuk kifejezni, mert a Nap súlya két nonillió.
- Két nonillió meg néhány gramm, ugye? - örvendezett Ben-Zuf, és Palmyrin Rosette kezdett meglehetősen ferde pillantásokat vetni a derék legényre.
- Vagyis - foglalta össze Servadac kapitány - a Gallián hétszer könnyebbek a testek, mint a Földön.
- Úgy van - mondta a professzor -, s ez egyúttal azt jelenti, hogy testi erőnk itt hétszerte nagyobb. Az a rakodómunkás, aki a Földön száz kilogrammot tud megemelni, itt a Gallián hétszáz kilogrammot kapna a vállára.
- Hát ezért ugrunk itt hétszer magasabbra! - jegyezte meg Ben-Zuf.
- Úgy van! És ha a Gallia súlya még kisebb volna, maga, Ben-Zuf barátom, még magasabbra ugorhatna! - mosolygott Prokop hadnagy.
- S a többi égitesteken mekkora a nehézkedési erő? - érdeklődött Hector Servadac.
- Hát elfelejtette?! - ripakodott rá a professzor. - Igaz, maga mindig rossz tanuló volt!
- Szégyellem, de ez így van - mondta bűnbánóan a kapitány.
- Nos, ha a Föld vonzerejét egyes számmal jelöljük, úgy a Hold vonzereje 0,16, a Jupiteré 2,45, a Marsé 0,50, a Merkúré 1,15, a Vénuszé 0,92, vagyis a Vénusz vonzereje csaknem akkora, mint a Földé, végül a Nap vonzereje 28,45. A Nap felszínén tehát huszonnyolcat nyomna az egykilogrammos földi súly.
- Ami egyúttal azt is jelenti - tette hozzá Prokop hadnagy -, hogy a Napon a magunkfajta ember ha elesnék, hát jó nehezen tudna fölállni, meg azt is, hogy egy ágyúgolyó ott még százméternyire sem röpülne.
- Az volna ám a jó csatatér a gyávák számára! - mondta Ben-Zuf.
- Azt már nem - magyarázta Servadac kapitány -, gondold csak meg, milyen nehezen tudnának szaladni a gyávák!
- Én már csak amondó vagyok - mondta Ben-Zuf -, minthogy itt erősebbek vagyunk, magasabbra tudunk ugrani -, őszintén sajnálom, hogy a Gallia nem még kisebb! Igaz, hogy kisebb már nehezen lehetne!
Ez a megjegyzés ugyancsak sértette Palmyrin Rosette-et, a fent említett üstökös tulajdonosát. Rá is förmedt Ben-Zufra:
- Nézze Meg az ember! Hát nem elég könnyű már úgyis a feje ennek az ostobának?! Könnyű, mert üres! Jó lesz, ha vigyáz rá, mert még majd elfújja a szél!
- Jó, jó - válaszolt Ben-Zuf -, majd két kézre fogom.
Palmyrin Rosette látva, hogy a makacs Ben-Zuffal folytatott vitában semmiképpen sem lehet övé az utolsó szó, már távozott volna, mikor Servadac kapitány visszatartotta:
- Bocsásson meg, professzor úr, még valamit szeretnék kérdezni. Nem tudná véletlenül megmondani, mi ez az anyag, ami a Galliát alkotja?
- Talán tudom - válaszolt Palmyrin Rosette. - Ennek az anyagnak a jellege... tízes fajsúlya... Azt merném mondani... No, ha igazam van, akkor ugyancsak álmélkodni fog ez a Ben-Zuf! Aztán csak merje az ő vacak dombját az én üstökösömhöz hasonlítani!
- Mire gondol, professzor úr? - sürgette Servadac kapitány.
- Arra gondolok, hogy ez az anyag... - a professzor szinte minden szótagot külön hangsúlyozott -, hogy ez az anyag nem más, mint tellur...
- Az is valami? - szólt közbe Ben-Zuf.
- Aranytellur, vagyis olyan érc, amelynek a Földön is vannak lelőhelyei, és ha a Gallia anyagában, mondjuk, hetvenszázaléknyi a tellur, úgy gondolom, hogy legalább harmincszázalékos az aranytartalma.
- Harminc százalék! - döbbent meg Hector Servadac. - Aranyüstökös!
- Már a híres Maupertuis is feltételezte, hogy ilyesmi létezik, és lám, a Gallia bebizonyította, hogy igaza volt!
- Így viszont - mondta Timasef gróf -, ha a Gallia a földgolyóra zuhan, megváltoztatja a földgolyó gazdasági alapjait, hiszen a Földön jelenleg csak 29 milliárd 400 millió kilogramm arany van forgalomban.
- Úgy van - bólintott gőgösen Palmyrin Rosette -, és ha ez az aranytellur tömb, melyen most a világűrben keringünk, földi súlyban 211 quintillió 433 quadrillió 460 trillió kilogrammot nyom, úgy aranysúlya 71 quintillió, vagyis 71 quintillió kilogramm arany pottyanna a Földre.
- És azon a napon - mondta Hector Servadac - az arany értéke a nullára esne, és soha többé nem neveznék gonosz sárga ördögnek.
A professzor meg sem hallotta ezt a megjegyzést, még mielőtt Hector Servadac megszólalt volna, méltóságteljesen kivonult a nagyteremből, és ment a csillagvizsgálójához.
- No de mégis, mire jók ezek a nehéz számítások, amiket ez a zordon tudós végzett itt, mint egy cirkuszi bűvész? - kérdezte Ben-Zuf.
- Semmire - válaszolt Servadac kapitány -, semmire, és éppen ezért olyan szórakoztatóak.
melyben kizárólag a Jupiterről, a bolygók pályájának
e nagy rendbontójáról lesz szó
Valóban az volt a helyzet, hogy Palmyrin Rosette csak kedvtelésből játszadozott ezekkel az óriási számokkal. Ismerte az üstökösre vonatkozó legfontosabb adatokat, tehát ismerte a pályáját, és tudta azt, hogy mennyi idő alatt fordul meg a Nap körül. A többi, vagyis az üstökös súlya, fajsúlya, vonzerejének, no meg a Gallia aranyértékének kiszámítása csak őt szórakoztatta. A többieket inkább az érdekelte, biztos-e, hogy az üstökös a megadott időpontban valóban ismét találkozik a Földdel. Hagyták hát, végezze csak a professzor a maga tudományos munkáját, melynek vajmi kevés volt a gyakorlati haszna.
Másnap augusztus 1-e, vagyis Palmyrin Rosette szerint április 63-a volt. Ebben a hónapban 16 500 000 mérföldet tesz meg az üstökös, mely 197 millió mérföldre távolodik el a Naptól. Még 81 millió mérföldet kell befutnia, hogy január 15-én elérje pályájának a Naptól legtávolabb eső pontját. Ettől az időtől kezdve ismét közeledni fog a Naphoz.
A Gallia tehát egy csodálatos idegen világ felé halad, melyet eddig még nem látott emberi szem.
Igen, érthető, hogy a professzor el sem mozdult csillagvizsgálója mellől. Még soha, egyetlen csillagász sem került ilyen szerencsés helyzetbe, még soha, egyetlen csillagász szeme sem gyönyörködhetett ehhez fogható látványban! Milyen csodálatosan szépek voltak ezek a galliai éjszakák! Az égbolt derűjét, a levegőég nyugalmát soha egyetlen ködfoszlány, egyetlen felhőcske sem zavarta. Az égbolt nyitott könyv volt, rajta világosan olvasható betűk a csillagok.
A Jupiter világa volt az a csodálatos világ, mely felé most a Gallia haladt, s mint tudjuk, a Jupiter a naprendszer egyik leghatalmasabb bolygója. Hét hónap múlt el az üstökös és a Föld találkozása óta, és az üstökös most gyorsan közeledett a feléje tartó csodálatos bolygóhoz. Augusztus 1-én a két csillag már csak 61 millió mérföldre volt egymástól, és november 1-ig fokozatosan csökkent ez a távolság.
Vajon nem jelent-e veszélyt ez a közeledés? A Jupiter tömege mérhetetlenül nagyobb, mint a Galliáé, vajon roppant nagy vonzereje nem lesz-e katasztrofális hatással az üstökösre? A professzor, mikor a Gallia útjára vonatkozó számításait végezte, természetesen figyelembe vette azt a tényt is, hogy a Gallia útját zavarhatja a Jupiter vonzerején kívül a Szaturnusz és a Mars vonzása is. De ha véletlenül tévedett a számításai közben, ha a vonzás erősebb lesz, mint amekkorának ő feltételezte... Ha a Jupiter, az üstökösöknek ez az örök csábítója...
Ha a professzor idevágó számításai nem pontosak, úgy - mint Prokop hadnagy mondotta - négy veszély fenyegetheti a Galliát:
1. A Galliát esetleg ellenállhatatlanul magához vonzza a Jupiter, s az üstökös a felületére zuhanva megsemmisül.
2. A Jupiter vonzáskörébe kerülve a Gallia esetleg a Jupiter bolygójává vagy mellékbolygójává lesz.
3. A Jupiter által útjából kitérített Gallia esetleg olyan pályára kényszerül, mely nem találkozik a Föld pályájával.
4. A Jupiter zavaró hatása miatt a Gallia megkésik, pályája nem akkor metszi a Föld pályáját, mikor a Föld odaér.
Ha e négy veszély közül bármelyik is bekövetkezik, a Gallia lakói nem bízhatnak abban, hogy valaha is visszakerülhetnek a Földre. Palmyrin Rosette azonban a négy veszély lehetősége közül csak kettőtől tartott igazán: félt attól, hogy elpusztulhat az üstököse, és csöppet sem örült volna annak, ha a Gallia a Jupiter bolygójává vagy éppen mellékbolygójává válik. Egyenesen boldoggá tette volna viszont, ha a Gallia elszalasztja a találkozást a Földdel, s tovább kering a Nap körül, vagy éppen a pályájáról kimozdulva, a csillagközi végtelen térségeket járja. A társai rokonokat, barátokat hagytak a földtekén; Palmyrin Rosette-nek azonban nem volt se rokona, se barátja, hiszen míg a Földön élt, nem volt ideje a barátkozásra; no és hogyan is szerzett volna barátokat az ő rossz természetével? Most új égitest hátán keringhetett a világűrben, s mindent odaadott volna, csak ott maradhasson mindörökre.
A Gallia lakóinak rettegése és Palmyrin Rosette reménykedése közben ismét elmúlt egy hónap. Szeptember 1-én a Gallia már csak 38 millió mérföldre volt a Jupitertől, pontosan annyira, mint a Föld a Naptól. Szeptember 15-ére ez a távolság 26 millió mérföldre csökkent. A Jupitert egyre nagyobbnak látták, s a Galliát mintha ellenállhatatlan erő sodorta volna feléje. Mintha már nem is elliptikus pályán keringene, mintha ez a keringés zuhanássá változott volna a Jupiter vonzásának hatására.
Newton óta tudjuk, hogy a testek közötti vonzás arányos a testek tömegével, és fordított arányban van távolságuk négyzetével. A Jupiter tömege viszont rendkívül jelentős, és a Galliának nagyon közel kell elhaladnia hozzá.
A bolygóóriás átmérője 35 790 mérföld, vagyis 11-szer akkora, mint a Föld átmérője, kerülete pedig 112 440 mérföld. Tömege 1414-szer nagyobb a Föld tömegénél, vagyis a Jupiterbe 1414 földgolyó férne bele. Súlya 338-szor nagyobb a Föld súlyánál, ezt csak egy huszonnyolc számjegyből álló számmal lehetne kifejezni. Noha a tömegéből és a térfogatából következtetett átlagfajsúlya a Föld fajsúlyának negyedét sem éri el, és csak egyharmadával múlja felül a víz fajsúlyát - innen a feltevés, hogy a bolygó, legalábbis a felszínén, talán cseppfolyós -, tömege miatt azért mégiscsak zavaróan hat a Galliára.
Hogy a Jupiter leírását befejezzük, még meg kell említenünk, hogy tizenegy év, tizenhét hónap, nyolc nap és negyvenkét perc kell ahhoz, hogy befussa Nap körüli pályáját másodpercenként tizenhárom kilométeres sebességgel halad az 1214 millió mérföldes pályán; hogy tengely körüli forgását kilenc óra ötvenöt perc alatt végzi, tehát a Jupiteren nagyon rövidek a napok. Tengelye csaknem függőleges a pálya síkjára, ezért egyforma a nappalok és az éjszakák hossza, továbbá alig érezhető az évszakok változása, minthogy a Nap úgyszólván mindig az egyenlítő síkjában marad. A bolygó csak huszonötödannyi fényt és meleget kap, mint a Föld, minthogy a Jupiter ellipszis pályát ír le, így legkisebb távolsága a Naptól 188 millió mérföld, legnagyobb távolsága pedig 207 millió mérföld.
Szólnunk kell még a Jupiter négy holdjáról, melyek hol együttesen, hol külön-külön, de mindig fenségesen világítják meg a Jupiter éjszakáit.
A Jupiter egyik holdja csaknem ugyanabban a távolságban kering a bolygó körül, mint a Hold a Föld körül. A másik mellékbolygója valamivel kisebb, mint a mi Holdunk, de mind a négy sokkal gyorsabban kering a Jupiter körül, mint a mi Holdunk a Föld körül: az egyik 1 nap, 18 óra és 28 perc, a másik 3 nap, 13 óra és 14 perc, a harmadik 7 nap, 3 óra és 43 perc, s végül a negyedik 16 nap, 16 óra és 32 perc alatt járja körbe a Jupitert.
Ismeretes, hogy éppen a Jupiter és bolygóinak megfigyelése révén - minthogy ezeknek a mozgása abszolút pontossággal ismert - tudták először meghatározni a fény sebességét. Adataik a Föld hosszúsági köreinek kiszámításához is használhatók.
- Akár úgy is elképzelhetjük a Jupitert - mondta magyarázatként Prokop hadnagy -, mint egy óriási órát, melynek mutatói a bolygók, s ez az óra tökéletes pontossággal mutatja az időt.
- Zsebórának persze kicsit nagy lenne! - bölcselkedett Ben-Zuf.
- És a mi óráinknak, ugye, legfeljebb három mutatója van, míg ennek négy... - folytatta Prokop hadnagy.
- Csak jól vigyázzunk, nehogy hamarosan szert tegyen egy ötödik mutatóra is! - jegyezte meg Servadac kapitány, akinek eszébe jutott, hogy a Galliát milyen közelről fenyegeti a veszély, hogy esetleg a Jupiter egyik holdjává lesz.
Az olvasó nyílván sejti, hogy Servadac kapitány és társai úgyszólván kizárólag a Jupiter világáról beszélgettek, mely szemük láttára nőtt, amint napról napra közelebb kerültek hozzá.
Tekintetüket alig-alig tudták levenni róla, s alig-alig tudtak másra gondolni.
Egy napon arról esett szó, vajon mennyi idősek lehetnek ezek a Nap körül keringő bolygók, és Prokop hadnagy úgy vélte, a legjobban akkor válaszol, ha felolvassa Flammarion Mesék a végtelenségből című művének egyik idevágó fejezetét.
"A Nap körül keringő bolygók közül a legtiszteltebbek és a fejlődésben legelőrehaladottabbak azok, melyeknek pályája a Naptól legtávolabb vezet. A Neptun, mely 1100 millió mérföldre kering a Naptól, már milliárd évszázadokkal korábban elsőnek vált ki az ősködből. A bolygók közös középpontjától 700 millió mérföldre keringő Uránusz kora több százmillió évszázadra becsülhető. A 190 millió mérföldes távolságban levő Jupiter kora 70 millió évszázadra tehető. A Mars léte mintegy 1000 millió évre becsülhető, a Naptól való távolsága 56 millió mérföld. A Naptól 36 millió mérföldnyire levő Föld mintegy 100 millió évvel ezelőtt szakadt ki a Nap tüzes méhéből. A Vénusz viszont talán csak 50 millió éve vált ki a Napból, tőle 26 millió mérföldnyire kering, a Merkúr csak 10 millió éves, a Naptól való távolsága 14 millió mérföld, de ez a bolygó is a Nap szülötte, míg a Hold a Föld szülötte."
Így hangzott a Flammarion-féle új elmélet, mely Servadac kapitányt arra a megjegyzésre késztette, hogy mindent megfontolva mégiscsak jobb lenne, ha a Merkúr vonzáskörébe kerülnének, és nem a Jupiterébe. A Merkur vonzáskörében bolyongva mégiscsak olyan ifjabb urat szolgálnának, akinek nyilván könnyebb a kedvében járni, mint holmi morcos, öreg bolygó szeszélyeinek engedni.
Szeptember két utolsó hetében a Gallia és a Jupiter egyre közelebb került egymáshoz. Az üstökös szeptember 1-én keresztezte a Jupiter pályáját, és október 1-én lesznek egymáshoz a lehető legközelebb. Közvetlen összeütközéstől nem kell tartaniuk, minthogy a Jupiter és a Gallia pályájának síkja, noha egymás felé hajlik, nem esik egybe.
E két hét alatt a Jupiter valóban felséges látványt nyújthatott volna az elfogulatlan szemlélőnek, csakhogy elfogulatlan szemlélő nem akadt a Gallián. A korongjáról visszaverődő napsugarak eléggé élénk fénnyel világították meg a Galliát, és a tárgyak új, sajátos színben villantak fel. Palmyrin Rosette el sem mozdult csillagvizsgáló távcsövétől, mintha a jupiteri világ legapróbb titkába is be akarna hatolni. Földi csillagász legföljebb 150 millió mérföldről láthatta a felséges égitestet, ám ő, Palmyrin Rosette, 13 millió mérföldes közelségbe kerül hozzá.
A Nap viszont, mely körül a Gallia keringett, most csak apró korongnak látszott. A Jupiter holdjait viszont, melyek a Földről szabad szemmel nem láthatók, a Gallia lakói már akkor is láthatták, mikor a Jupiter és a Gallia még nem érték el pályájuknak egymáshoz legközelebb eső pontját. A Melegföld lakói még azt is láthatták, hogy az egyik hold fehéres, a másik kicsit kékes, a harmadik makulátlan fehér, a negyedik hol narancsszínben, hol vörösben villant fel. A Jupiter viszont ebből a távolságból nem látszott ragyogónak.
Palmyrin Rosette továbbra is elfogulatlan csillagászhoz illően vizsgálta a bolygót, de bajosan lehetett volna kiszedni belőle megfigyeléseinek eredményeit. Hector Servadac és a társai azonban gyakran beszélgettek arról, vajon mit tudhatott meg a csillagász.
- Ugyan, minek nyugtalankodni? - mosolygott Servadac kapitány. - Ha a Gallia Nap körüli útja megváltozik, vagy ha útjában előre nem látott okok miatt késlekedik, az én hajdani professzorom úgyis elárulja magát! Boldog lesz, hogy bosszanthat bennünket, s ha nem is kérdezzük meg tőle egyenesen, akkor is meg fogjuk tudni, hogy mihez tarthatjuk magunkat!
- Én mégiscsak abban reménykedem, hogy nem követett el tévedést a számításaiban - mondta Timasef gróf.
- Még hogy ő, Palmyrin Rosette tévedést követne el! - vágott közbe Hector Servadac. - Hát én ezt valószínűtlennek tartom. Azt bizony el kell ismernünk, hogy egészen kiváló csillagász. Véleményem szerint feltétlenül pontosak a Galliára vonatkozó megfigyelései és számításai, és ha most azt mondaná, le kell mondanunk minden reményről; hogy újabb számításai azt mutatják, sohasem érünk vissza a Földre, én megint csak feltétlenül hinnék abban, amit mond.
- Kapitány uram, megmondhatnám, hogy mitől félek én? - szólt közbe Ben-Zuf.
- Hadd halljuk, mitől félsz, Ben-Zuf!
- Ugye, ez a mi tudósunk örökösen a távcsöve előtt ül?
- Úgy van!
- És ugye, ezt a pokoli távcsövet éjjel-nappal e felé a Jupiter uraság felé irányítja, aki legszívesebben bekapna bennünket?
- Úgy van. De még mindig nem értem, mitől félsz.
- Kapitány uram, biztos maga abban, hogy hajdani professzora azzal a nyavalyás távcsővel szép lassan nem csalogatja ide a Jupitert?
- Azt már nem! - nevetett jóízűen Servadac kapitány.
- Ne nevessen, kapitány uram, ne nevessen! - csóválta a fejét Ben-Zuf. - Kapitány uram helyében én nem lennék olyan biztos a dolgomban, és az igazat megvallva, alig tudom magamat visszatartani attól, hogy...
- Mitől, Ben-Zuf?
- Attól, hogy szét ne verjem azt az átkozott távcsövet!
- Összetörni a professzor távcsövét? Ben-Zuf, miket beszélsz?!
- De összetörni ám! Ezer darabra!
- Próbáld csak meg, nyomban fölköttetlek!
- Felköttet?
- Miért, hát nem vagyok a Gallia főkormányzója?
- De bizony az, kapitány uram! - mondta megadóan Ben-Zuf, aki inkább felköttette volna magát, semhogy kétségbe vonja "őkegyelmessége" hatalmát és jogkörét.
Október 1-én a Jupiter és a Gallia közötti távolság már csak tizennyolcmillió mérföld volt. Hatalmas korongján világosan látszott az egyenlítő vonalával párhuzamos csíkozása, melynek szürkés színe a sarkok felé a sötéttől a világító szürkéig változott. A keresztbe futó csíkokból itt-ott különböző formájú, különböző nagyságú foltok váltak ki, ezek a csíkok és foltok vajon a Jupiter légköri zavarait jelző felhőképződmények lennének? Palmyrin Rosette ezt éppúgy nem tudta megállapítani, mint ahogy földi kollégái sem tudtak sohasem válaszolni a kérdésre. S ő, ha egyszer visszatér a Földre, még csak azzal sem vigasztalhatja magát, hogy a Gallián tett kirándulása közben kileste a jupiteri világ egyik legizgalmasabb titkát.
Október második hetében fokozódott a Gallia lakóinak szorongása, mert az üstökös egyre gyorsabban közelgett pályájának veszedelmes pontja felé. Timasef grófot és Servadac kapitányt - akik általában elég tartózkodóan viselkedtek egymás iránt - is közelebb hozta egymáshoz a mindnyájukat fenyegető veszély. Volt úgy, hogy föladták a reményt, hogy valaha is visszatérhetnek a Földre, s ilyenkor azt latolgatták, vajon mi sors vár rájuk, ha a Gallia mindörökre ott marad a csillagvilágban, megszabott pályáján. Ha azonban egészen őszinték akartak lenni önmagukhoz, be kellett vallaniuk, hogy teljességgel sohasem adták föl a reményt: ha nem is térhetnek vissza a Földre, legalább megpillanthatják a Gallia horizontján fénylő ezernyi csillag között. S minthogy Prokop hadnagy többször elmondta, ha megússzák a Jupiter közelsége által jelentett veszélyeket, a Galliának már nincs mitől félnie, mert a Szaturnusz nagyon is távol van az üstökös pályájától, s nem tartogat számukra veszélyt az a pillanat sem, mikor ismét a Nap felé közeledve, keresztezik a Mars pályáját, így érthető, hogy türelmetlenül várták, jussanak már végre túl a Jupiter veszélyes közelségén.
Október 15-én a két égitestet mindössze tizenhárommillió mérföld választotta el egymástól. A Galliát most vagy magához rántja a Jupiter, vagy...
A Gallia folytatta útját a megszabott pályán.
És a Gallia lakói másnap iszonyatosan rossz kedvében látták viszont Palmyrin Rosette-et. Diadalmaskodhatott volna a derék professzor, hiszen tévedés nélkül számította ki a Gallia pályáját, örvendezhetett volna, de nem tudott örülni, mert elmaradt a nagy kaland: üstököse nem ütközött össze a Jupiterrel. Ő lehetett volna most a legbüszkébb csillagász, ám csak a legboldogtalanabb Gallia-lakó volt.
A Gallia pedig folytatta megszabott útját a Nap körül, s egyre jobban közeledett a Földhöz.
melyből megtudjuk, hogy érdemesebb a Földön üzletelni, mint a Gallián
- Ezer ördög! Ezt hát megúsztuk! - kiáltott föl Servadac kapitány, mikor a professzor csalódott képéről világosan leolvashatta, hogy elmúlt minden veszély. Ezután hozzá hasonlóan örvendező társai felé fordulva folytatta: - Most végül is olybá vehetjük, hogy mindössze kirándultunk a naprendszerbe, két évig tartó körutat teszünk! Vannak, akik még ennél is hosszabb körútra indulnak a Földön. Igazán nincs okunk a panaszra, hiszen ezentúl minden a legnagyobb rendben lesz, nem telik belé tizenöt hónap sem, s visszatérünk az öreg földgolyóra!
- És viszontlátjuk a Montmartre-ot! - tette hozzá Ben-Zuf.
A Gallia lakói valóban boldogok lehettek, hogy - tengerész kifejezéssel élve - "szerencsésen túljutottak a veszélyes zátonyon", mert ha a Gallia a Jupiter vonzereje miatt csak egyórás késedelmet szenved, a Föld csaknem százezer mérföldre járna már attól a ponttól, ahol találkozniuk kell vele. És ki tudja, mikor nyílna ismét alkalom a találkozásra? Talán évszázadok, talán évezredek múlnának el, mire az üstökös ismét a megfelelő ponton keresztezné a Föld pályáját. És ha a Jupiter kilendítette volna az üstököst a pályájáról, az idők végtelenségéig keringhetne a naprendszerben vagy a csillagközi térségekben.
November 1-ére a Galliát és a Jupitert elválasztó távolság már tizenhétmillió mérföldre nőtt. Két és fél hónap múlva az üstökös eléri pályájának azt a pontját, mely legtávolabb van a Naptól, s ezután ismét közeledni fog feléje.
A Nap sugarainak fénye és melege viszont rendkívüli mértékben csökkent. Az üstökösön állandó volt a félhomály, mert a Gallia most csak huszonötöd rész annyi meleget és fényt kapott a Naptól, mint amennyit a Föld kap. Továbbra is éreztette azonban hatását a Nap vonzereje, s hamarosan közelebb kerülnek minden fény és meleg örök forrásához. Ez a remény éltette most a Gallia lakóit, akik egyébként sem voltak hajlamosak a csüggedésre.
És hogyan élt eközben az öreg Hakhabut? Vajon ő is átszenvedte azokat a félelmeket, melyek Servadac kapitányt és társait kínozták az elmúlt két hónapban?
Nem, semmiféle ilyen aggodalom nem kínozta az öreg uzsorást, aki el se mozdult a hajójáról, mióta végrehajtotta nagyszabású kölcsönügyletét. Másnap, ahogy a professzor végzett a számításaival, Ben-Zuf visszavitte a hajóra az ezüstpénzt és a rugós mérleget, melyekért a bérleti díjat az öreg már előre megkapta. Ben-Zuf azonban e találkozásuk alkalmával elmondta neki, hogy a Gallia talaja nagyszerű aranyércből van, igaz, ennek az aranynak itt nincs semmi értéke, s akkor sem lesz, ha visszakerülnek a Földre, mert túlságosan sok ahhoz, semhogy valamit érjen.
Hakhabut uram természetesen azt hitte, egy szó sem igaz az egészből, hogy Ben-Zuf csak meg akarja tréfálni, s továbbra is azon töprengett, hogyan zsebelhetné be a Melegföld lakóinak utolsó garasát is.
A Nina-kaptárt az utóbbi időkben nem érte az a megtiszteltetés, hogy Hakhabut uram látogatására méltassa.
- Milyen furcsa - mondta néha Ben-Zuf -, milyen furcsa, hogy senkinek sem hiányzik!
Hakhabut uram azonban éppen e napokban kezdett foglalkozni a gondolattal, hogy mégiscsak érintkezésbe kellene lépnie a Gallia lakóival. Az történt ugyanis, hogy egyik-másik portékája romlani kezdett, s az öreg úgy gondolta, jobb lesz minél előbb túladni rajta jó pénzért, hiszen a Földön már semmit sem fog érni, itt a Gallián viszont olyan árat kérhet értük, amilyet akar.
A Melegföld központi raktárában ekkorra már megcsappant az olaj-, a kávé-, a cukor- és a dohánykészlet, s Ben-Zuf megkérdezte a kapitányát, vajon mitévők lesznek most. Servadac kapitány az önmaga fölállította szabályhoz híven elhatározta, hogy a Hanzáról szerzik be azt, amire szükségük van, lefoglalják az öreg Hakhabut portékáját, de becsülettel megfizetnek érte.
Az uzsorásnak már csak egy gondja volt: mi lesz, ha a Gallia lakóinak nincs annyi pénze, amennyit ő kérni akar az egész hajórakományért? Egy darabig nyugtalanul töprengett ezen az eshetőségen, de aztán eszébe jutott, elvégre ő nemcsak kalmár, hanem uzsorás is, jó magas kamatért miért ne hitelezne a Gallia lakóinak? Majd váltót írat velük alá, s a váltókért csengő aranyakat kap a Földön! Servadac kapitány és Timasef gróf ha nem is fizetőképes a Gallián, majd fizetőképes lesz a Földön!
Az öreg uzsorás nem tudhatta, hogy pontosan úgy gondolkodik, mint a hajdani gallusok, akik a "túlvilágon" fizetendő kölcsönöket adtak. Igaz, a "túlvilágon" ők az örök életet értették, a Gallia öreg uzsorása viszont a földi életet, melyet tizenöt hónap múlva remélhetőleg ismét élvezni fog.
Ahogy most a Föld és a Gallia közeledett egymáshoz, úgy közeledett egymás felé Hakhabut uram meg Servadac kapitány. A kapitány november 15-én el is indult a Hanzára, a ravasz öreg viszont úgy gondolta, jobb, ha nem mozdul, és a kabinjában várja be a látogatót, aki nyilván kérni jön.
- Hakhabut uram - kezdte Servadac kapitány minden köntörfalazás nélkül -, kávéra, olajra, dohányra és más efféle portékára volna szükségünk, csupa olyasmire, ami bőven akad a Hanzán. Holnap Ben-Zuffal együtt ismét eljövök, hogy megvásároljunk mindent.
- Irgalmas ég! - hördült fel az uzsorás, aki derűre-borúra mindig így jajongott.
- Értse meg, azt mondtam, hogy vásárolni jövünk. Vásárolni, ez azt jelenti, hogy valami árut a megfelelő áron, pénzért szerzünk be. Így hát nincs miért siránkoznia.
- Értem én, főkormányzó uram, értem én! - mondta Hakhabut remegő hangon, mint egy alamizsnáért esedező koldus. - Tudom, nem engedné meg, hogy kifosszanak egy szegény kalmárt, akinek már úgyis veszélyben forog az áruja!
- Dehogyis forog veszélyben! Mondtam már, hogy mindent kifizetünk.
- Készpénzben?
- Készpénzben.
- Mert, ugye, azt megérti főkormányzó uram, hogy nem hitelezhetek...
Servadac kapitány szokása szerint hagyta, hadd beszéljen az öreg. Az meg látva Hector Servadac türelmét, folytatta megállás nélkül:
- Mert én úgy gondolom... Igen, úgy vélem... Vannak a Melegföldön igazán tiszteletreméltó uraságok... Már minthogy fizetőképesek... Például Timasef gróf úr... Meg a főkormányzó úr is...
Hector Servadac már-már elvesztette a türelmét.
- De ugye, megérti a főkormányzó úr, úgy van ez, ha az egyiknek hitelezek, akkor hogyan is tagadhatnám meg a hitelt a másiktól? Mindenféle kellemetlenség származna belőle... Ezért hát úgy gondolom, az a legokosabb, ha nem hitelezek senkinek!
- Én is így gondolom - biccentett Hector Servadac.
- Jaj, nagyon boldog vagyok ám, hogy a főkormányzó úr is úgy gondolja, ahogy én. Mert a kereskedelemről mindig így kell gondolkodni. Szabadna megkérdeznem a főkormányzó urat, hogy milyen pénznemben óhajtanak fizetni a portékámért?
- Aranyban, ezüstben, rézben, és ha az ércpénz elfogy, majd fizetünk bankjeggyel...
- Papírpénzzel! - jajdult fel Hakhabut mester. - Hát éppen ettől féltem!
- Szóval maga nem bízik meg a Francia Bankban, az Angol Bankban, az Orosz Bankban?
- Ó, főkormányzó uram!... Igaziból csak az aranynak és az ezüstnek van értéke.
- Éppen, ezért mondtam magának, Hakhabut uram, hogy amíg tart az arany- és ezüstpénzünk, azzal fizetünk magának.
- Arannyal!... Arannyal!... Ez az igazi pénz! - sugárzott az öreg uzsorás.
- Arannyal fizetünk már csak azért is, mert aranypénzből áll a legtöbb a rendelkezésünkre.
- Ó, az a jó kis arany! - sóhajtott Hakhabut uram szinte ábrándosan.
- Akkor hát megállapodtunk, Hakhabut uram, holnap ismét itt leszek!
- Főkormányzó uram, megengedne még egy kérdést?
- Kérdezzen csak.
- Ugye, nem fognak engem akadályozni abban, hogy az áruimnak olyan árat szabjak, amilyet akarok?
- Hakhabut uram - válaszolt nyugodtan Servadac kapitány -, európai áron adja el nekünk a portékáját, másféle árról hallani sem akarok!
- Irgalmas ég! Főkormányzó uram! Ez azt jelenti, hogy meg akar fosztani jogos hasznomtól! Ez ellenkezik a kereskedelmi élet szabályaival... Jogomban áll megszabni az árat, ha minden áru az én kezemben van! És ön ezt nem ellenezheti, főkormányzó uram!... Megfosztana attól, ami jár nekem!
- Európai árakat fog kapni! - mondta határozottan Servadac kapitány.
- Hogyhogy? Ha most nem használhatom ki a helyzetet...
- Pontosan azt akarom megakadályozni, hogy kihasználhassa!
- Sohasem lesz hasonló alkalmam...
- Megnyúzni a felebarátait, ugye, Hakhabut uram? Rendben van, de ne felejtse el, hogy jogom van közérdekből rendelkezni a portékája felett.
- Rendelkezni az én áruim felett?!
- Igen, Hakhabut uram, de most nem akarom az időmet vesztegetni azzal, hogy ezt az oly egyszerű igazságot megértessem magával! Azon legyen hát, hogy engedelmeskedjék nekem, és érje be olyan árral, amit adunk, gondoljon arra, hogy akár fizetség nélkül is elvehetnénk a portékáját.
Hakhabut uram már-már újra kezdte volna a jajveszékelést, Servadac kapitány azonban intett neki, hogy ne is folytassa, s faképnél hagyta e szavakkal:
- Egyszóval az európai árak, Hakhabut uram, az európai árak!
Az öreg uzsorás a nap hátralevő részében mást sem csinált, csak szidta, átkozta a főkormányzót és az egész galliai kolóniát, mert maximálni akarják a hasznát.
Másnap, november 16-án Servadac kapitány, Ben-Zuf és két orosz matróz már napkeltével megjelentek a tartánon.
- Hej, öreg Harpagon! - hangzott Ben-Zuf üdvözlő szava. - Hogy vagy, vén gazember?
- Milyen kedvesen tréfálkozik, Ben-Zuf úr! - mondta savanyúan az öreg.
- Akkor hát egy kis baráti üzletet kötünk most veled, ugye?
- Igen... Baráti üzletet... De úgy, hogy megfizetik...
- Az európai árakat! - szólt közbe Servadac kapitány.
- Mire van szükségük, kapitány uram? - kérdezte az uzsorás.
- Kávét, dohányt, cukrot akarunk vásárolni, mindegyikből vagy tíz kilót - felelte Ben-Zuf. - De úgy vigyázz, hogy jó árut adj, mert különben jaj neked! Ismerem ám én a különböző minőségeket, merthogy a mai napra én vagyok a beszerző tizedes.
- Én meg azt hittem, hogy Ben-Zuf úr a főkormányzó úr hadsegéde!
- Igen, igen. Harpagon, ünnepi alkalmakkor hadsegéd vagyok, de ha vásárolni megyünk, akkor csak tizedes. Igyekezz hát!
- Tíz kiló kávét, tíz kiló cukrot és tíz kiló dohányt mondott, ugye, Ben-Zuf uram?
És az öreg Hakhabut máris indult a Hanza rakodóterébe majd hamarosan visszatért a karjában tíz köteg dohánnyal, melyen még rajta volt a pecsét, hogy valamennyi köteg egy-egy kilogrammot nyom.
- Tessék, itt a tíz kiló dohány. Tizenkét frank kilója, vagyis összesen százhúsz frank!
Ben-Zuf már fizetni akart, mikor Servadac kapitány leintette, s így szólt:
- Várj csak, Ben-Zuf. Szeretném látni, hogy a kötegeknek megvan-e a rendes súlyuk!
- Igaza van, kapitány uram, mérjük meg!
- Ugyan minek? - szólt közbe Hakhabut uram. - Hiszen látják, hogy mind a tíz köteg eredeti csomagolásban van, és itt van rajta a pecsét, hogy mindegyik köteg egy kiló.
- Akkor is megmérjük! - jelentette ki Servadac kapitány ellentmondást nem tűrő hangon.
- Gyerünk, öregem, szedd csak elő a rugós mérlegedet! - biztatta Ben-Zuf az öreg uzsorást, s az savanyú képpel akasztott egy köteg dohányt a rugós mérleg kampójára.
- Irgalmas ég! - nyögött fel hirtelen.
A rugós mérleg nyelve ugyanis mindössze százharminchárom grammot mutatott egy kiló helyett, minthogy a Gallián kevésbé hatott a nehézkedési erő.
- Nos, Hakhabut uram - mondta nagy komolyan a kapitány -, ugye, most már maga is látja, igazam volt, mikor le akartam méretni a dohányt?
- No de főkormányzó uram...
- Tegyen még csak hozzá annyit, hogy egy kiló legyen!
- No de főkormányzó uram...
- Gyerünk, gyerünk! - sürgette Ben-Zuf.
- No de Ben-Zuf úr...
Ám a boldogtalan uzsorás csak nem tudta meggyőzni a vevőit. Ő is tisztában volt a kisebb nehézkedési erő okozta súlycsökkenéssel, és most már csak azon jajveszékelt, miért nincs egy másfajta mérlege. Egy ideig még próbálta meglágyítani Servadac kapitány szívét, de nem ment vele semmire. A kapitány kijelentette, nem az ő hibájuk, hogy a rugós mérleg szerint az egykilós köteg mindössze 133 grammot mutat, ők csak egy kilóért fizetnek egy kilóért járó árat.
Az öreg Hakhabut nem tehetett mást, jajgatva, nyögdécselve lemérte a dohányt, a cukrot és a kávét is.
- Oda se neki, Harpagon! - vigasztalta csúfolódva Ben-Zuf. - Vagy talán jobban szeretnéd, ha fizetség nélkül vinnénk el tőled a portékát?
Hakhabut uram végül is valójában hetven kiló dohányt, ugyanannyi kávét és cukrot adott át a vevőinek, de csak tíz-tíz kiló árát kapta fizetségül.
- Elvégre a Gallia hibája! - bölcselkedett Ben-Zuf. - Minek jött az az öreg a Galliára üzletelni!
Servadac kapitány, aki természetesen csak meg akarta tréfálni az öreget, mielőtt eltávoztak volna, kifizette mind a hetven kiló portékának az árát, noha pontosan tudta, hogy az öreg uzsorás csak képmutatásból jajveszékel megállás nélkül. Valahogy nagyon gyanús volt a sok siránkozás a mérés közben.
A vevők végül is elhagyták a Hanzát, és az öreg uzsorás még jó sokáig hallotta a vidám katonanótát, melyet Ben-Zuf dalolt útközben.
melyben a Gallia lakói a végtelenség titkairól beszélgetnek
Elmúlt egy hónap. A Gallia tovább keringett Nap körüli pályáján, és vitte magával a Melegföld lakóinak kis közösségét. Kis világ volt, az igaz, de legalább nem kínozták az alantas emberi indulatok: az önzést, a kapzsiságot csak Hakhabut mester képviselte, a földi emberiségtől elszakadt kis világnak ő volt az egyetlen szégyene.
A többiek úgy viselkedtek, mintha hajóúton lennének a naprendszerben. Igyekeztek hajójukon a lehető legkényelmesebben berendezkedni, s egymás életét minél kellemesebbé tenni. A körút végén hajójuk úgyis kiköt - s ha a professzor számításai pontosak, kikötőjük az öreg földteke lesz, s ők mindörökre elbúcsúzhatnak az üstököstől.
Igaz, hogy a Gallia "kikötése" korántsem ígérkezett olyan veszélytelennek, mint a tengeri hajóké. Nyilván iszonyatos nehézségek, veszedelmek leselkednek rájuk, no de miért gyötörnék magukat a jövő gondjaival, ráérnek még azon gondolkozni, hogyan érnek földet.
Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy szinte biztosra vették, hogy aránylag rövid idő múlva viszontlátják földi barátaikat, így aztán nem is foglalkoztak azzal, hogy miként lehetne készleteket tartalékolni, vagy miként lehetne hasznosítani a Gurbi-sziget termékeny részeit és tovább fejleszteni az állatállományt.
Az üstökös január 15-én fogja elérni nagytengelyének végső pontját, vagyis ekkor lesz legtávolabb a Naptól, ezután majd egyre növekvő sebességgel halad ismét a Nap felé. Kilenc-tíz hónap múlik el, mire a tenger hajózható, a Föld pedig megművelhető lesz. Ekkor majd a Dobryna és a Hanza gyorsan átszállítja az embereket és az állatokat a Gurbi-szigetre, hogy kihasználhassák a kurta, de annál melegebb galliai nyarat. Ha kellő időben vetnek, hamarosan megterem az emberek és állatok élelmezéséhez szükséges gabona- és takarmányféleség. Aztán majd, ha végeztek a kaszálással és az aratással, ismét visszatérnek a Melegföldre, s a szigeten eltöltött nyár után majd ismét kezdődik a barlangi élet.
Igen, visszatérnek majd a Nina-kaptárba, de vajon nem kellene közben valami tüzelő után nézniük? Vajon nem akad a Gallián egy esetleg könnyen kitermelhető szénréteg? S nem kellene valami építőanyagot keresniük, hogy a Gurbi-szigeten építsenek maguknak kényelmesebb és a zordon téli hónapokban is alkalmas lakóhelyet?
A kolóniát ugyanis még egy iszonyatos veszedelem fenyegette, melynek bekövetkeztére bármelyik pillanatban számíthattak. Vajon mi biztosítékuk van arra, hogy nem alszik ki a vulkán, mely lakhatóvá teszi a Melegföldet? Hiszen a Gallia belső tüzei sem éghetnek örökké! Ha véget ér a lávaömlés, mi lesz a Nina-kaptár lakóival? Hogyan küzdhetnek meg az embertelen hideggel?
A Galliára természetesen ugyanaz a sors vár, mint a világmindenség összes többi csillagára: valamikor, a nagyon távoli jövőben, kialszik a belső tűz, halott, hideg csillaggá válik, mint amilyen a Hold, s amilyen majd a Föld lesz. A Gallia lakói azonban abban bizakodtak, hogy jóval előbb elhagyhatják az üstököst, mintsem az lakhatatlanná válna.
Az azonban bizonyos, hogy a vulkanikus működés egyik pillanatról a másikra megszűnhet, még mielőtt az üstökös napközelbe jutna. S ha ez megtörténik, mi melegíti át barlangjukat, honnan szerezhetnek olyan tüzelőanyagot, mely lehetővé tenné, hogy elviseljék a kint uralkodó mínusz hatvanfokos hideget?
A láva egyelőre változatlanul, egyenletesen ömlött, s ez mindenesetre biztató jel volt. Servadac kapitány, aki egyébként is mindig bizakodó volt, úgy vélte, nincs miért nyugtalankodniuk, legalábbis ami a közeljövőt illeti.
December 15-én a Gallia 216 millió mérföldre volt a Naptól, s már csaknem a nagytengely végére ért, s mindössze 10-12 millió mérföldes utat tett meg havonta.
Most új világ tárult a Gallia lakóinak szeme elé, s e látványban persze Palmyrin Rosette lelte legnagyobb örömét. Mióta olyan közelről figyelhette meg a Jupitert, mint még soha senki, most alkalma nyílt a Szaturnusz megfigyelésére.
A megfigyelési viszonyok persze nem voltak azonosak, mert míg a Jupitert mindössze 13 millió mérföld választotta el a Galliától, 173 millió mérföld volt a távolság a Gallia és a különös csillagzat, a Szaturnusz között. Igaz, így nem kellett tartaniuk sem összeütközéstől, sem attól, hogy a Szaturnusz vonzereje zavarni fogja a Gallia útját.
Palmyrin Rosette csillagvizsgáló távcsövén át ismét az eget leste éjjel-nappal, hiábavaló lett volna azonban őt a látottak felől kérdezgetni, a professzor nem volt beszédes kedvében.
A Dobryna könyvtárában szerencsére akadt néhány csillagászati kézikönyv, melyeket Prokop hadnagy gyakran olvasgatott, és a csillagászati kérdések iránt érdeklődő galliaiaknak sok mindent tudott mondani a Szaturnuszról.
Így Ben-Zuf nagy megelégedésére értesült arról, hogy ha a Gallia olyan mérhetetlen messzeségbe távolodnék a Naptól, mint amilyen messze a Szaturnusz van, úgy szabad szemmel soha többé nem pillanthatná meg a Földet. Ben-Zuf pedig nagy súlyt helyezett arra, hogy a földgolyó ne tűnjön el a szemük elől.
- Míg a Földet látjuk - mondogatta -, addig van remény!
A Szaturnusz ezekben a napokban 175 millió mérföldre volt a Galliától, vagyis 364 350 000 mérföldnyire a Naptól, s így csak századannyi fényt és meleget kapott, mint a Föld.
A könyvekből azt is megtudták, hogy a Szaturnusznak 29 év és 167 nap kell ahhoz, hogy 2 287 500 000 mérföldes pályáján óránként 8858 mérföldes sebességgel körbejárja a Napot. A bolygó kerülete az egyenlítőjénél mérve 90 380 mérföld, felszíne 40 milliárd négyzetkilométer, köbtartalma 666 milliárd köbméter, vagyis a Szaturnusz 735-ször akkora, mint a Föld, viszont súlya csak százszor nagyobb a Föld súlyánál, ami azt jelenti, hogy fajsúlya könnyebb a víz fajsúlyánál. Tíz óra huszonkilenc perc alatt fordul meg saját tengelye körül, így a Szaturnuszon egy év 86 630 napból áll, s egy-egy évszak hét földi évig tart.
A Szaturnusz lakóinak az éjszakáit - már amennyiben vannak lakói e csillagzatnak - nyilván csodaszéppé teszi a bolygó nyolc holdja s az éjszakákat még e holdaknál is fenségesebb fénnyel ragyoghatja be a Szaturnusz hármas gyűrűje. Tegyük fel, hogy valaki a Szaturnuszon pontosan egy gyűrű alá áll, mely ez esetben 5165 mérföldnyire húzódna a feje fölött, így alulról nézve a szemlélő mindössze egyetlen keskeny - Herschel szerint száz mérföld széles - csíkot látna, mely ragyogó szálként feszül a levegőben. Mihelyt azonban a szemlélő elmozdulna a helyéről, s kicsit oldalról nézné a gyűrűket, külön-külön látná mind a hármat: az első, a hozzá legközelebb eső sötét és áttetsző, 3126 mérföld széles ív, a középső 7388 mérföld széles, és még ragyogóbb, mint maga a bolygó, végül a harmadik, a külső gyűrű 3678 mérföld széles, és kicsit szürkés színű.
A gyűrűk tíz óra harminckét perc alatt fordulnak meg önmaguk körül. Hogy miből állnak, miféle anyag alkotja őket, azt egyelőre senki sem tudja, ám mintha csak a természet meg akarta volna mutatni a Föld lakóinak a bolygók eredetét és kialakulásuk módját, jelet hagyott arról, hogy az ősköd miként tömörült egyre sűrűbbre és sűrűbbre, hogy végül kialakuljon a Szaturnusz; még az ősköd egy másik része visszamaradván, három részre válva, gyűrűként fogta körül a megszilárdult bolygót. Valószínű, hogy maguk a gyűrűk is megszilárdultak, s ha valami okból széttörnének, úgy vagy darabokban hullanának a Szaturnuszra, vagy megannyi új mellékbolygóként keringenének körülötte.
Ha a Szaturnusznak vannak lakói, úgy azok, akik az egyenlítő és a 45. szélességi fok között élnek, roppant érdekes természeti jelenségeket figyelhetnek meg. A hármas gyűrű ugyanis hol mint roppant ív feszül az égboltjukon, s az ív boltjára magának a bolygónak az árnyéka vetődik, hol pedig teljes egészében mint szépséges szivárványt látják az égboltjukon. A gyűrűk miatt nyilván rendkívül gyakran van napfogyatkozás is, a Szaturnusz csillagászainak legnagyobb örömére. S ezenfelül még a nyolc hold: az egyik éppen fogyóban, a másik telihold, a harmadik nyugszik, a negyedik kel... Valóban csodálatosak lehetnek a Szaturnusz csillagászainak megfigyelései!
A Gallia lakói azonban mindebből keveset élvezhettek, túlságosan messze voltak a Szaturnusz varázsos világától, úgyhogy a Dobryna könyvtárának olvasói sokkal többet tudtak meg a könyvekből, mint amennyit saját szemükkel megfigyelhettek. De csöppet sem bánták a távolságot, a gyönyörű bolygó közelsége túlságosan nagy veszélyt jelentett volna az ő apró üstökösük számára.
Éppen így nem tudták megfigyelni az Uránuszt sem, csak annyit láttak belőle, amennyit a Földön látnak egy hatodik nagyságrendű csillagból, így nem vehették szemügyre a bolygó nyolc mellékbolygóját sem.
Ami pedig a naprendszer utolsó bolygóját illeti - utolsó, míg a jövő egyik nagy csillagásza nem fedez fel egy újabbat, még távolabbit -, a Gallia lakói még csak meg sem pillanthatták. Pamyrin Rosette a távcsöve segítségével nyilván látta a Neptunt, a többieknek azonban be kellett érniük azzal, hogy olvashatnak róla.
A Neptun mintegy 1200 millió mérföldes távolságban kering a Naptól, s alighanem ez a távolság egyszersmind a naprendszer határát jelzi.
Prokop hadnagy a kézikönyvekből olvasottak nyomán beszélt társainak a csillagvilág eddig megfejtett titkairól. A csillagokat egymástól elválasztó s az emberi elme számára alig fölfogható távolságokról, megemlítve, hogy a Kentaur csillagkép Alfa nevű csillagára három és fél év alatt jut el a Nap fénye, mely másodpercenként 77 ezer mérföldet tesz meg. Milyen távolságra van hát ez a csillag a Naptól? A csillagászok, a milliárdot véve egynek, azt mondják, hogy 8000 milliárd mérföldre!
Több ilyen csillagközi távolságot mértek már le, köztük a Vega, a Szíriusz és a Kecske Naptól való távolságát, mely utóbbit csak egy tizenöt jegyű számmal lehet kifejezni.
Hogy e távolságokról némi fogalmunk legyen - a fény sebességét véve alapul - említsük meg a következőket:
Tegyük fel, hogy egy határtalan látóképességgel bíró személy áll a Kecskén. Ha a Földre néz, olyan események tanúja lesz, melyek 72 évvel korábban történtek. Ha egy tízszer ilyen távol levő csillagon áll, 720 évvel korábban végbement események szemtanúja lesz. S ha egyre és egyre messzebb fénylő csillagra kerül, mondjuk olyanra, melyre 6000 év múlva jut el a fény, az özönvíz pusztítását is végignézheti. S a képzeletnek ezt a játékát akár a végtelenségig folytathatjuk, hogy végül megállapítsuk: a tények a térben úgyszólván állandósulnak, soha semmi sem múlik el, ami egyszer végbement a világmindenségben.
Talán igaza is volt a kalandvágyó Palmyrin Rosette-nek, mikor olyan forrón kívánta, hogy most már mindörökre járhassa ezt a csodálatos csillagvilágot. Ha üstököse először az egyik, azután egy második, harmadik bolygó holdjává lehetne, úgy hány meg hány bolygórendszert figyelhetne meg! A Gallia a csillaggal együtt vándorolna tovább, a csillagokkal, melyek csak látszólag mozdulatlanok, valójában örökösen úton vannak. Ám mekkora távolság választhatja el őket a Földtől, hogy a földi megfigyelések szerint még egymáshoz való helyzetüket sem változtatják!
Pedig e mozgás szükségképpen megváltoztatja a csillagképek formáját, hiszen mindegyik csillag más-más sebességgel mozog - legalábbis ezt bizonyítják a földi megfigyelések. A Göncölszekér - ki tudja, hány évezred múlva - kereszt alakban fog csillogni az égen, az Orion ötszöge helyett pedig négyszöget látnak majd a Föld lakói. Palmyrin Rosette azonban nem ezeket az évezredek alatt végbemenő változásokat szerette volna megfigyelni, hanem arról ábrándozott, hogy üstököse elszakadván a naprendszertől, valami olyan égitestnek a vonzáskörébe kerül, melynek csodáiról még csak fogalma sem lehet annak, aki csupán a naprendszert látta.
A bolygócsoportokat ugyanis nem feltétlenül egy nap kormányozza. A csillagvilág egyes pontjairól mintha száműzték volna ezt az egyeduralmi rendszert: egy, két, három vagy akár hat nap kering egymás vonzáskörében, s mindegyiknek más a színe, van közöttük vörös, sárga, zöld, narancsszínű, indigókék. Milyen csodálatos fénykontrasztokban tündökölhetnek e napok bolygói! És a Gallia egén esetleg mindig más és más színű nap kelne föl!
Ám a Gallia nem fog kikerülni a Nap vonzásköréből, és miután majd bejárta vagy 630 millió mérföldes pályáját, mindössze csak apró kirándulást tett a végtelen mindenségben!
melyben arról lesz szó, hogyan végződött a vidám újév a Gallián
Ahogy a Gallia távolodott a Naptól, a hideg egyre fokozódott, s már mínusz negyvenkét fokot mértek. Minthogy a higanyszálas hőmérő ilyen hidegben már nem használható, a Dobryna borszeszhőmérőjét vették elő, mely hamarosan mínusz ötvenkét fokot jelzett.
Közben bekövetkezett az is, amire Prokop hadnagy olyan félve gondolt: az egyre halmozódó jégrétegek lassan, de könyörtelenül egyre magasabbra emelték a Hanzát és a Dobrynát. A két hajó már vagy ötvenlábnyira emelkedett a tenger szintje fölé, s a hadnagy rendkívül nyugtalan volt a Dobryna miatt. Igaz, kiürítették, s a hajón nem maradt más, mint az árbocok és a gőzgép, de ha valami történik, hol találhat menedékre a kolónia? Mi lesz velük, ha a hirtelen bekövetkező olvadás miatt a Dobryna a mélybe zuhan és összetörik? A Melegföld lakói a Dobryna nélkül ugyan hogyan juthatnának vissza a Gurbi-szigetre?
A Hanzára alig számíthattak, a jégpáncél valahogy rosszul záródott a tartanra, s az máris nyugtalanító szögben megdőlt. Voltaképpen veszélyes volt a Hanzán maradni, de Hakhabut uram hallani sem akart arról, hogy elhagyja a hajót, éjjel-nappal őrizni akarta a portékáját. Pedig tudta, hogy az élete veszélyben forog, de nyilván még az életénél is jobban féltette a vagyonát.
Servadac kapitány kénytelen volt valami elhatározásra jutni, Hakhabut uram biztonsága ugyan nem volt éppen szívügye a Gallia lakóinak, a hajórakományt azonban feltétlenül meg kell menteniük, akár akarja a tulajdonosa, akár nem. Servadac kapitány igyekezett okosan beszélni az öreg Hakhabuttal, aztán megpróbált kicsit ráijeszteni, de az öreg csak nem volt hajlandó elhagyni a hajóját.
- Tegyen, amit akar - mondta ekkor Hector Servadac -, de vegye tudomásul, hogy a hajó rakományát átszállítjuk a Melegföldre.
Siránkozhatott az öreg uzsorás, nem hatódott meg senki, és december 20-án megkezdték az áruk átszállítását a Melegföldre.
Hakhabut urammal közölték, ha kedve van hozzá, költözzék át ő is a Nina-kaptárba, tartsa szemmel az áruit, árulja, ha akad rá vevő, senki egy ujjal sem fog hozzáérni.
Az öreg Hakhabut a szíve mélyén egyetértett a kapitánnyal, hiszen így biztonságba kerül ő is meg a portékája is, és még csak fizetnie sem kell az átszállításért, miután az "akarata ellen" történt.
Az oroszok és a spanyolok napokon át dolgoztak, hordták a sok árut a hajóról a Melegföldre. Prémekbe, bőrökbe bugyolálva végezték a dolgukat, közben csak arra ügyeltek, nehogy puszta kézzel érintsenek meg valami fémtárgyat, mert odafagyott volna az ujjukról a bőr, éppúgy, mint ahogy odaég, ha vörösizzásig hevített fémhez nyúlunk. Az átszállítás rendben lezajlott: a Hanza rakománya végre a Nina-kaptár egyik hatalmas üregébe került. Ekkor aztán az öreg Hakhabut is odaköltözött a Nina-kaptárba, az árui közé. Nem sok vizet zavart, az igaz, alig-alig látták. Még szerény ételeit is maga készítette el egy ócska spirituszfőzőn. A Melegföld lakói csak akkor beszéltek vele, ha valamit vásárolni akartak tőle. Annyi bizonyos, hogy minden arany- meg ezüstpénzük lassanként az öreg uzsorás titkos zárú fiókjába vándorolt.
Közeledett a földi naptár szerinti január 1-e. Még néhány nap, és elmondhatják, egy éve, hogy találkozott a földgolyó és az üstökös, egy éve, hogy az összeütközés ereje harminchat embert elválasztott az otthonától, barátaitól, családjától. S elmondhatják azt is, hogy valamennyien épségben, egészségben vannak: az egyenletesen fokozódó hideg semmi bajt sem okozott, hiszen nem voltak hirtelen hőmérséklet-ingadozások, s az idő sohasem volt szeles. A Gallia lakói joggal bizakodhattak abban, hogy ha az üstökös a professzor számításainak megfelelően ismét összetalálkozik a Földdel, hiány nélkül valamennyien hazatérhetnek.
Noha a földi újév napja nem esett egybe a galliai újév napjával, minthogy az üstökös csak most kezdte meg Nap körüli pályájának második felét, Servadac kapitány úgy határozott, hogy meg fogják ünnepelni.
- Nem szabad, hogy társaink elfeledkezzenek a földi szokásokról. Egy napon majd csak visszatérnek a Földre, jó, ha addig is legalább emlékeikben és ünnepeikben a Földhöz tartozónak érzik magukat - mondta. - A Földön megünneplik újév napját, ünnepeljük hát meg itt, az üstökösön is. És ne felejtsük el, hogy a Földön nyilván sokat emlegetnek bennünket. A földkerekség különböző pontjairól az emberek nyilván figyelemmel kísérik a Gallia útját.
- Én is így gondolom, kapitány úr - mondta Timasef gróf. - A csillagvizsgáló intézeteket nyilván erősen foglalkoztatja az újonnan feltűnt üstökös. Szinte látni vélem, hogy Párizs, Pétervár, Greenwich, Cambridge és Melbourne csillagvizsgálóinak hatalmas teleszkópjai miként irányulnak felénk!
- Alighanem erősen divatban vagyunk odalent! - nevetett Hector Servadac. - A két kontinens folyóiratai és napilapjai nyilván tájékoztatják olvasóikat a Gallia minden moccanásáról. Gondoljunk hát azokra, akik ránk gondolnak, és a földi újév napján legalább gondolatban legyünk együtt a Föld lakóival.
- Magam is úgy gondolom, hogy a Föld lakói sokat foglalkoznak a fölgolyóval összeütközött üstökössel - mondta Prokop hadnagy -, de még hozzátehetném, hogy ezt az érdeklődést nemcsak tudományos megfontolások s nemcsak a kíváncsiság tartja ébren. Nyilván a Földön is elvégezték azokat a megfigyeléseket, melyeket a mi csillagászunk, és gondolom, éppen olyan pontosan! Valószínűleg már régen tudnak mindent a Galliáról, minden bizonnyal ismerik az új üstökös pályaelemeit, kiszámították, hogy hol és hogyan fog találkozni a Földdel. Szerintem máris másodperc pontossággal kiszámították, hogy mikor s a Föld pályájának melyik pontján kerül sor erre az újabb találkozásra. Úgy gondolom, hogy a Föld lakóit most elsősorban e találkozás kikerülhetetlen volta foglalkoztatja. Sőt még azt is merem mondani, hogy a Földön igyekeznek mindent megtenni, hogy valami módon csökkentsék az újabb összeütközés esetleg végzetessé válható következményeit.
Logikus volt mindaz, amit Prokop hadnagy mondott: a Gallia újbóli föltűnése nyilván az érdeklődés előterébe kerül a Földön, az újabb találkozás gondolata azonban valószínűleg inkább rettegéssel, mint örömmel tölti el a Föld lakóit. Igaz, hogy a galliaiak is, noha őszintén kívánták a találkozást, szorongva gondoltak annak iszonyatos veszélyeire. Ha a Földön, mint Prokop hadnagy mondotta, azon igyekeznek, hogy csökkentsék a találkozás esetleg végzetessé válható hatását, vajon nem kellene-e nekik is tenniük valamit? Erről mindenesetre érdemes lesz beszélgetniük.
Egyelőre azonban mindnyájukat az újévi előkészületek foglalkoztatták. Az év utolsó hetében Ben-Zuf fáradhatatlanul buzgólkodott, hogy minél kellemesebb programot állíthasson össze az ünnepre. Nagyon változatos vagy érdekes szórakozásokat persze nem nagyon lehetett kitalálni a Gallián, mindenesetre elhatározták, hogy az ünnepnapon pompás lakomát rendeznek, majd utána nagy korcsolyázás következik: kirándulnak a Gurbi-sziget felé. Hazafelé fáklyákkal jönnek majd a csöndesen leereszkedő alkonyatban.
- Ha az ebéd kitűnően sikerül, ha a kirándulás igazán vidám lesz, ne is kívánjunk többet! - mondogatta Ben-Zuf.
Nagy gonddal állították össze a lakoma étrendjét: Ben-Zuf és a Dobryna szakácsa szakadatlanul tanácskoztak, s végül abban állapodtak meg, hogy a francia és az orosz konyhaművészetet egyesítve készítik el az ételeket.
December 31-én este már minden készen volt: a közös terem nagy asztalára fölrakták a hidegtálakat, a húskonzerveket, vadpástétomokat, kocsonyákat. A meleg ételeket majd január 1-én reggel főzik meg.
De mi legyen Palmyrin Rosette-tel? Vajon meghívják-e az ünnepi lakomára? Igen, úgy illik, hogy meghívják; de vajon elfogadja-e a meghívást?
Servadac kapitány legszívesebben személyesen kereste volna fel a barátságtalan tudóst, minthogy azonban tudták, milyen rossz néven veszi, ha zavarják, úgy döntöttek, inkább levelet írnak neki. A meghívó levelet a kis Pablo kézbesítette, s hamarosan megkapták a választ, mely így szólt:
"Palmyrin Rosette mondanivalója mindössze ennyi: Ma június 125-e van, holnap július 1-e lesz, minthogy a Gallián a galliai naptárhoz kell igazodni."
Tudományosan megfogalmazott visszautasítás, de azért csak visszautasítás a javából.
Január 1-én, napkelte után egy órával a franciák, az oroszok, a spanyolok és az Olaszországot képviselő kis Nina, már ott ültek a nagyasztal körül, hogy megkezdjék az ünnepélyes lakomát, amilyenben még nem volt részük a Gallián. Ben-Zuf és a Dobryna szakácsa, mint mondani szokás, önmagukat múlták felül. Egymást követték a kitűnő ételek, s a Dobryna pompás borai fokozták a jó étvágyat és a jókedvet. Francia és spanyol borokat ürítettek Franciaország és Spanyolország tiszteletére, Oroszország üdvére pedig kitűnő orosz pálinkát ittak.
Ben-Zuf nem csalatkozott a reményeiben, minden nagyon finom volt, mindenki nagyon vidám volt.
A desszertnél felköszöntő hangzott el a közös haza, a vén földgolyóbis tiszteletére, s a visszatérés reményét olyan hurrával köszöntötték az egybegyűltek, hogy még Palmyrin Rosette is meghallotta, pedig ugyancsak magasan fölöttük trónolt!
Vége volt már a lakomának, s napnyugtáig még mindig volt három órájuk. A Nap éppen akkor ért delelőpontjára. Ez a Nap azonban sohasem érlelte volna zamatosra azt a szőlőt, melynek levét most élvezték: a napkorong csak halvány hideg fényt bocsátott a Galliára. Valamennyien jó melegen felöltözködtek, hogy ne fázzanak a kiránduláson, mely az éjszakába fog nyúlni, s vidáman beszélgetve, dalolva hagyták el a Nina-kaptárt. A parton fölkötötték korcsolyáikat, és elindultak a jégen. Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy együtt maradtak, Negrete és a többi spanyol viszont káprázatos gyorsasággal száguldozott összevissza.
A Dobryna matrózai az északi országok szokásainak megfelelően, libasorban siklottak előre: jobb karjuk alatt tartották azt a hosszú rudat, melyhez a sor igazodott, s így vonatként száguldottak egyre messzebb és messzebb.
A kis Pablo és Nina kart karba öltve, vidáman kiáltozva röppent a jégen; hol odasiklottak a felnőttekhez, hol megint eltávolodtak tőlük boldog nevetéssel. Ez a két kis fiatal jószág szinte megtestesítője volt a galliai világ minden örömének és talán reménységének is.
Ben-Zuf hol az egyik, hol a másik csoport mellé siklott, élvezte a gondtalan jelent, s mit sem törődött a jövővel.
A tükörsima jégen roppant gyorsan távolodott a vidám kiránduló társaság. Mögöttük eltűntek már a parti sziklák, aztán eltűnt a partfal fehérlő orma, majd a vulkán füstölgő csúcsa is. Közben-közben megálltak, hogy kicsit kifújják magukat, de csak egy pillanatra, nehogy megfázzanak, aztán ismét nekiindultak a Gurbi-sziget irányába, noha nem akartak egészen odáig elmenni, mert haza kell érniük, mire leszáll az éjszaka.
A keleti égbolton már lefelé ereszkedett a Nap, voltaképpen mintha nem is ereszkedett, hanem zuhant volna. A Gallia lakói már megszokták ezeket a furcsa napnyugtákat, melyek nem színeztek varázsosan egyetlen felhőt sem; itt hirtelen bukott le a Nap, mintha a jégmezőn csapóajtó nyílt volna, s nyomban beállt az éjszaka.
Servadac kapitány még napnyugta előtt összeterelte az egész társaságot, s rájuk parancsolt, hogy most már maradjanak zárt oszlopban, senki ne próbáljon magányosan nekivágni a sötét jégmezőnek, melyet a csillagok sápadt világa nem tehetett biztonságosabbá.
Meggyújtották a fáklyákat, s amint a fáklyavivők sebesen előresiklottak, a lángok hátracsapódtak, fényük felizzott.
Egy óra múlva, mint roppant sötét felhő tűnt föl a látóhatáron a Melegföld partja. Nem tévedhetnek el: a vulkán erős fényt lövellt a magasba, az izzó láva fénye pedig a jég tükréről visszaverődve, roppant árnyékukat vetítette a fehéren csillogó mezőre.
Gyorsan suhantak a part felé, ám egyszer csak rémült kiáltás hangzott.
Ben-Zuf kiáltott, s valamennyien megtorpantak.
A már-már kihunyó fáklyák fényénél látták, amint Ben-Zuf a part felé mutatott.
Ekkor valamennyiükből kitört a rémület hangja.
A vulkán hirtelen kialudt. A lávaömlés egyszeriben megszűnt. Mintha egy óriás fújta volna el a kráter tüzet.
Valamennyien nyomban megértették, hogy kiapadt a tűz forrása. Kimerült hát a vulkanikus anyag? Most már mindörökre le kell mondaniuk a melegről, nincs semmi, ami átsegítené őket a galliai tél iszonyatosan hideg napjain? Eljött hát a halál, a fagyhalál ideje?
- Előre! - kiáltott Servadac kapitány erős hangon.
A fáklyák kihunytak, s ők nekivágtak a vaksötétnek. Egykettőre a parthoz értek. Nagy üggyel-bajjal megmászták a sziklákat. Berohantak a főfolyosóra, aztán a közös nagyterembe...
Sűrű sötétség, hideg. A nagyterem nyílását már nem zárta el a tüzes lávafüggöny, s Prokop hadnagy, amint kinézett, látta, hogy a lagúna eddig langyos vize máris befagyott.
Így végződött a Gallián a földi újév oly vidámnak indult napja.
melyben Servadac kapitány és társai az egyedül lehetségeset teszik
A Gallia lakói az éjszaka hátralevő részét, vagyis a napkeltét megelőző néhány órát elmondhatatlan aggodalmak között töltötték. A hideg Palmyrin Rosette-et is kiűzte csillagvizsgálójából, még ő is lemenekült a Nina-kaptárba, a többiek közé. Most aztán igazán jó alkalom nyílt volna arra, hogy megkérdezzék, lakhatatlan üstökösén vajon még mindig szeretné-e bejárni a naprendszert. Igaz, a makacs tudós képes lett volna igennel válaszolni, s ráadásul iszonyatos dühbe gurult volna.
Palmyrin Rosette-tel együtt Hector Servadac és a társai is kénytelenek voltak a hegy legmélyebbre vezető barlangfolyosóiban menedéket keresni. A nagyterem a tengerre néző hatalmas nyílásával többé nem volt alkalmas lakóhely. A barlangfalakon máris apró kristályokká fagyott a nedvesség, s még ha valamivel el is tudták volna zárni a hatalmas nyílást, a nagyteremben iszonyatos hideg lett volna.
A mélyebben fekvő barlangfolyosókon még éreztek némi kis meleget, a benti és a kinti hőmérséklet itt még nem egyenlítődött ki, de alighanem hamarosan dermesztőre hűlnek ezek a folyosók is. Szinte érezték, amint a meleg fokozatosan fogy.
- Akár a hegy gyomráig hatolunk! - kiáltott Servadac kapitány. - A kellős közepébe megyünk, és ott fogunk élni!
Másnap így szólt a kis kolónia tagjaihoz:
- Barátaim, mi veszély fenyeget bennünket? A hideg, egyedül a hideg. Ennivalónk bőségesen van, nagy a konzervkészletünk, úgyhogy le tudunk mondani a főzésről. Mi kell hát még ahhoz, hogy átvészeljük a galliai tél hátralevő néhány hónapját? Egy csöppnyi meleg, melyben eddig oly bőségesen volt részünk! Nos, ezt a meleget majd csak megtaláljuk a Gallia gyomrában, mert ha kell, egészen odáig megyünk érte!
Bizakodó szavai reményt öntöttek azokba is, akik már-már csüggedtek.
- Mondd csak, kislányom - fordult ezután a kapitány a kis Ninához -, nem félsz-e leereszkedni a vulkán gyomrába?
- Nem, kapitány bácsi, csöppet sem félek, ha Pablo is velem jön!
- Pablo is velünk jön! Bátor legényke ő, nem fél semmitől! Igaz-e, Pablo?
- Mindenüvé követem önt, kapitány uram! - válaszolta a legényke.
Ezek után akár el is indulhattak.
Arra nem gondolhattak, hogy a felső kráteren át hatolnak be a vulkán belsejébe, mert az iszonyatos hidegben a hegy lejtőit nem tudták volna megmászni. A hegy üregeiből kellett eljutniuk a kráter kürtőjéhez, de azonnal, mert a Nina-kaptár légvédettebb zugaiba is kezdett behatolni az iszonyatos hideg.
Prokop hadnagy, miután alaposan megvizsgálta, merre vezetnek a belső barlangfolyosók, rájött, hogy az egyik szűk alagútnak feltétlenül egyenesen a kráter kürtőjéhez kell vezetnie. Ha ezt az alagutat hét-nyolc méteren át tovább fúrják, feltétlenül oda bukkannak ki, ahol eddig a láva nyomult a magasba, s onnan talán nem lesz nehéz leereszkedniük.
Nyomban munkához láttak. Az orosz matrózok, akiket a hadnagyuk irányított, rendkívül ügyesen és erélyesen dolgoztak. Csákány vagy véső önmagában nem bírt volna ezzel a roppant kemény anyaggal. Apró robbantólyukakat kellett hát fúrniuk, s így robbantani a sziklát. A munka gyorsan haladt, és két nap múlva szerencsésen végeztek is vele. De még ez alatt a rövid idő alatt is kegyetlenül sokat szenvedtek a hidegtől.
- Ha nem jutunk a hegy gyomrába, egyikünk sem vészeli át a telet, elpusztul a galliai kolónia - mondta komoran Timasef gróf.
- Én még mindig nem félek ettől! - jelentette ki Servadac kapitány. - Nem tartom valószínűnek, hogyha vulkán működése azért szűnt meg, mert kialudtak a Gallia belső tüzei. A lávaömlés, szerintem, csak pillanatnyilag szünetel!
Prokop hadnagy is ezen a véleményen volt. Szerinte az is lehetséges, hogy valahol az üstökös egy másik pontján új kráter nyílott, és a láva most bizonyára az új kráter felé törekszik, új utakon. Nagyon sok oka lehet annak, miért változott meg a kitörés helye, nem valószínű azonban, hogy a Galliát alkotó ércféleség többé nem keveredik oxigénnel az üstökös gyomrában. Inkább az volt a kérdés, vajon eljutnak-e a hegy gyomrában arra a pontra, ahol már elviselhető a hőmérséklet. Erre a kérdésre azonban pillanatnyilag egyikük sem tudott választ adni.
A megfeszített munka két napja alatt Palmyrin Rosette nem vett részt sem a beszélgetésekben, sem a munkában. Jött-ment, mint holmi boldogtalan kísértet. Csillagvizsgáló távcsövét saját kezűleg állította föl ezúttal a nagyteremben, ahonnan megint egész napokon és éjszakákon át leste az eget, míg teljesen át nem fagyott. Akkor aztán visszament melegedni a többiek közé, de dühösen szitkozódott, átkozta a Melegföldet, s százszor is elmondta, hogy a formenterai csöppnyi szikladarabkán sokkal jobban megvolt.
Január 4-én csattant az utolsó csákányvágás. Hallották, amint a szikladarabok dübörögve gördültek le a kráter kürtőjén. Prokop hadnagy megfigyelte, hogy nem esnek függőlegesen, inkább mintha csúsznának a sziklafalon, bele-beleütközve a kiugró élekbe. A kráter kürtője tehát nem egyenes, hanem megdőlt, így legalább könnyebben ereszkednek le lejtőjét.
Mihelyt a nyílást annyira kitágították, hogy egy ember átfért rajta, Ben-Zuf azonnal indult fáklyával a kezében, nyomában Prokop hadnagy és Servadac kapitány. A fáklya fényénél mindhárman megindultak a mintegy negyvenöt fokos szögben hajló kürtő lejtőjén. Nyugodtan ereszkedhettek lefelé, nem kellett attól félniük, hogy lezuhannak. A kürtő falaiban különben is mélyedéseket, lépcsőszerű kiugrókat vájt az erózió, és az egészet vastagon borította a hamu. Lábuk így könnyen talált támaszt, és nem is csúszott meg. Minden arra mutatott, hogy nem régi kitörés hagyta hátra a hamut.
- Most grádics következik, uraim! - tréfálkozott Ben-Zuf.
Servadac kapitány és a hadnagy óvatosan ereszkedett lefelé ezen a grádicson, aminek azonban meglehetősen sok foka hiányzott. Vagy félórába telt, mire ötszáz lábnyira leereszkedtek, mindig déli irányban haladva. A kráter kürtőjéből itt is, ott is barlangok nyíltak, ám folyosó nem volt sehol. Ben-Zuf mindegyik nyílásba bevilágított a fáklyájával, de olyan elágazásnak, mint amilyeneket a Nina-kaptárban találtak, itt nyoma sem volt.
A Gallia lakói azonban nem lehettek válogatósak. Be kellett érniük azzal, amit találtak, s ami mégiscsak azt jelenti, hogy megmenekülnek a fagyhaláltól.
Servadac kapitány reményei ugyanis kezdtek valóra válni. Amint lejjebb és lejjebb hatoltak a hegy gyomrában, a hőmérséklet fokozatosan emelkedett, de nem úgy, mint például a bányákban, hanem sokkal gyorsabban, és ezenfelül érezhető volt, hogy a meleg forrása valahol lejjebb, a mélyebb rétegekben van. A vulkán legmélyében ugyanis még mindig fortyogott a láva, de valami előttük ismeretlen oknál fogva, nem jutott föl a kráterig, hogy ott kiömöljön, melegét viszont így legalább teljes egészében átadta a hegy érces sziklafalainak. Prokop hadnagy hőmérője hatszáz lábnyi mélységben már hat fok meleget jelzett.
- Hat fok nem elég nekünk, hiszen még hónapokon át tart az iszonyatos tél! Menjünk mélyebbre, nyugodtan mehetünk, a levegő, úgy látszik, jól cserélődik - mondta Hector Servadac.
A hegyoldalban tátongó nagy nyíláson és a hegy roppant kráterének kürtőjén át ugyanis szabadon ömlött be a külső levegő. Mintha vonzotta volna ez a mélység, mindenütt friss volt, könnyen belélegezhető. Nyugodtan hatolhattak hát egyre mélyebbre és mélyebbre, egészen addig, míg megfelelő melegre nem találnak.
Újabb négyszáz lábnyit ereszkedtek lefelé, és így mintegy kétszázötven méternyire voltak a Galliai-tenger szintje alatt. A hőmérő itt már tizenkét fokot mutatott, s ez a hőmérséklet elviselhető lesz addig, míg a Gallia ismét napközelbe nem kerül.
A három felfedező persze mélyebbre is hatolhatott volna a láva rézsútos kürtőjén, de nem volt értelme, hogy mélyebbre szálljanak. Ha füleltek, máris hallották a tompa zúgást: a központi tűz nem lehet messze.
- Maradjunk itt - mondta Ben-Zuf. - A fázósabbak majd mélyebbre mennek, ha akarnak! De szavamra mondom, nekem máris meglehetősen melegem van!
Még azt is meg kellett nézniük, vajon a hegy gyomrának ez a része alkalmas-e arra, hogy felüssék téli szállásukat. Hector Servadac és két társa letelepedett az egyik padkaszerű kiugró sziklára, és a fáklya lobogó világánál szemügyre vették a sziklaodút.
Bizony elég kényelmetlennek tűnt ez a sötét üreg, mely voltaképpen a láva kürtőjének a kiszélesedése volt. Viszont lesz hely mindnyájuk számára, legfeljebb a berendezkedés jár majd nehézségekkel. A különböző bemélyedésekben el tudják helyezni a készleteiket, de arról már szó sem lehet, hogy valakinek külön szoba jusson! Éppen csak a kis Nina számára találtak egy apró üreget, így hát a nap minden percét egymás társaságában kell majd tölteniük. Ha eddig úgy éltek, mint az üregi nyulak a vackukban, ezután úgy fognak élni, mint a vakondok, mélyen a föld alatt, a sötétségben.
Igaz, ezt a sötétséget majd eloszlatja az olajlámpák és a fáklyák fénye. Most örültek csak igazán annak, hogy több hordónyi olajuk van, ezenkívül spirituszuk is, hogy néha meleg ételt készíthessenek.
És végül mégsem lesznek teljesen elzárva a külvilágtól, hiszen ha elég melegen felöltözködnek, időnként fölmehetnek a Nina-kaptárba, de még a parti sziklákhoz is. Arra is kell gondolniuk, hogy minél több jeget vágjanak a tengerből, a jégtáblákat majd felolvasztják, hogy legyen kellő mennyiségű vizük. Valamennyiüknek munkába kell állni, most igazán szükség lesz minden dolgos kézre, mert nem lesz könnyű mulatság mindenüket lehordani a Gallia gyomrába.
Egyszóval elhatározták, hogy beköltöznek ebbe a sötét odúba, és igyekeznek a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni benne. Valamennyiüknek ez a nagy barlang lesz a szállása, de hiszen a sarkkutatók sem juthatnak külön-külön szálláshoz, ha a pólusokon éri őket a tél. Ez a barlang legalább magas, levegős, jól fűtött - vagyis egészséges.
Prokop hadnagy, aki nagyjából tisztában volt a sarkvidéki életlehetőségekkel, néhány szóval mindezt elmagyarázta két társának, s azok megértették, hogy a jelen körülmények között valóban úgy kell cselekedniük, mint a sarkvidéken rekedt kutatóknak.
Ezután mindhárman fölkapaszkodtak a Nina-kaptárba, és elmondták a többieknek, hogy mit találtak s miként határoztak.
Nem volt veszteni való idejük: a Nina-kaptárban, még a legmélyebb barlangnyílásban is, már majdnem megdermedtek. Valamennyien buzgón dolgozni kezdtek hát, hogy új téli szállásuk mielőbb lakhatóvá legyen. A barlangüreg falait megtisztogatták a még langyos, vastag hamurétegtől, aztán megkezdték a legszükségesebb holmik lehordását: lecipelték a legfontosabb bútordarabokat, szerszámokat, a Dobryna és a Hanza élelmiszerkészleteit.
Palmyrin Rosette is kénytelen volt a többiekkel együtt lemenekülni a mélységbe. Csillagvizsgáló távcsövét azonban a hegy gyomrában nem tudta volna használni, így az fönn maradt a Nina-kaptárban.
Hakhabut uram szokása szerint nyögött, jajveszékelt most is, jajveszékelése közben azonban éberen ügyelt arra, hogy a portékájával gondosan bánjanak. Servadac kapitány parancsára az öreg uzsorás minden holmiját külön rakták az egyik barlangüregbe, ott bújt meg maga Hakhabut uram is, hogy éjjel-nappal ezentúl is vigyázhasson a vagyonára.
Egyébként néhány nap alatt végeztek a berendezkedéssel. A Nina-kaptár felé lejtősen emelkedő kürtőt itt-ott fáklyák világították meg, s kicsit az Ezeregyéjszaka meséinek festői világára emlékeztetett ez a komor, de ugyanakkor olyan varázslatos kép: sötét pince, sziklaüregek s a lobogó fáklyafényben imbolygó árnyak. A közös szállásul szolgáló nagy barlangüreget a Dobryna olajlámpáival világították. Január 10-én már valamennyien elhelyezkedtek. Védelemre találtak a mínusz hatvan foknál is nagyobb hideg ellen.
- Va bene! - mondta nevetve Ben-Zuf, aki mindig mindennel elégedett volt. - Az első emeletről a pincébe költöztünk, ennyi az egész!
Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy azonban, ha nem is mutatták, meglehetősen nyugtalanul gondoltak a jövőre. Ha a vulkanikus meleg forrása elapad egy napon, ha valami késlelteti a Galliát Nap körüli útjában, ha még egy telet kell itt átvészelniük, mi vár rájuk? A geológiai időkben képződött szénrétegek után hiába is kutatnának a Gallián, ebben csak a Föld boldog lakóinak lehet része!
- Egyelőre hagyjuk a gondokat, barátaim, hagyjuk a gondokat! - mondta Servadac kapitány. - Hosszú hónapok következnek ránk, beszélgethetünk, vitatkozhatunk, töprenghetünk majd kedvünkre! S az ördög vigyen el engem, ha valami okosat ki nem találunk!
- Úgy van - bólintott Timasef gróf. - A szükség megokosítja az embert, s majd csak találunk valami megoldást. Különben meg én is úgy hiszem, hogy mire a Gallia belső tüze kialszik, addigra már rég napközelben leszünk!
- A Gallia gyomrából szüntelenül hallatszik a morajlás, tehát a láva még egyre forrásban van - mondta Prokop hadnagy. - Már ez is arra mutat, hogy a vulkanikus működés nem régen kezdődött. Mikor az üstökös a világűrben száguldott, vagyis még mielőtt találkozott volna a Földdel, nem vette körül levegőréteg, így minden bizonnyal csak az összeütközés után került oxigén az üstökös gyomrába, s csak azután jöttek létre az égés kémiai feltételei.
- Én is így gondolom, Prokop fiam - bólintott Timasef gróf. - Korántsem félek attól, hogy a központi tűz hamarosan kialszik, én inkább egy másik, hasonlóan félelmetes lehetőségtől tartok.
- Ugyan mitől? - kérdezte Servadac kapitány.
- Attól, hogy hirtelen kitörés következik be, s mi itt leszünk az izzó láva útjában!
- Ezer ördög! Hát ez is megtörténhet?
- Vigyázni fogunk! - mondta Prokop hadnagy. - Éberen ügyelni fogunk minden apró jelre, ami az esetleges kitörést megelőzi.
Öt nappal később, január 15-én a Gallia ellipszis pályája hosszanti tengelyének végső pontjához ért, s ekkor 220 millió mérföldre volt a Naptól.
mely azt bizonyítja, hogy nem jó az embernek
220 millió mérföldre lenni a Naptól
A Gallia e hónaptól kezdve növekvő sebességgel ismét közeledik majd a Naphoz. A felszínén élő emberek egyelőre mind a vulkanikus hegy gyomrába menekültek - kivéve a tizenkét gibraltári angolt.
Vajon miként viselték el a galliai tél első felét az angolok, akik önszántukból maradtak a szigeten? A Melegföld lakói kivétel nélkül valamennyien úgy gondolták, hogy az angoloknak sokkal könnyebb, mint nekik, hiszen nincsenek rászorulva a vulkanikus tűz melegére, nemcsak ennivalójuk, tüzelőanyaguk is van bőségesen. Az őrállás vastag kőfalai jól tartják a meleget, s a jól fűtött szobákban Murphy tábornok és Oliphant őrnagy nyilván roppant érdekes sakkjátszmákban mérik össze tudásukat. A Melegföld lakói tehát csöppet sem féltek attól, hogy Gibraltárban valami baj van. Anglia pedig nyilván a két tiszt és a tíz katona dicshimnuszát zengi: Arbion tizenkét fia híven a helyén maradt.
Servadac kapitánynak és társainak az is eszébe jutott, hogy a fagyhalál elől akár a Gibraltárból megmaradt szigetecskére is menekülhetnének, nyilván készségesen befogadnák őket, elvégre az angolok végveszélyben mégsem hagyják segítség nélkül embertársaikat, még akkor sem, ha a velük való első találkozás barátságosnak éppen nem mondható légkörben zajlott le. Végszükség esetén - gondolták magukban - legföljebb valamennyien elindulnak Gibraltár felé. Igaz, hosszú az út odáig, s korántsem biztos, hogy valamennyien odaérnek épségben, egészségben, így hát ameddig lehetséges, ameddig ég a tűz a Gallia gyomrában, itt maradnak együtt.
Nemcsak a holmikat, az állatok egy részét is lemenekítették a mélységbe, hiszen fönt a Nina-kaptárban elpusztultak volna a hidegtől. Servadac kapitány és Ben-Zuf jó sokat bajlódott, mire a meredek lejtőn lesegítette a két lovat, Zephirt és Galette-et, de a kapitány is meg a legénye is ragaszkodott ahhoz, hogy a két ló élve kerüljön vissza a Földre. Mindketten szerették és szánták a két derék jószágot, ezeknek aztán igazán nem volt könnyű elviselni a galliai új életet. Az egyik meglehetősen széles sziklahasadék lett a két ló istállója, takarmányuk szerencsére még volt elegendő.
A többi háziállatot javarészt fel kellett áldozniuk, mert semmiképpen sem tudták volna megoldani a teleltetés gondját. Minthogy az állatokat meg akarták kímélni az iszonyatos fagyhaláltól, nem tehettek egyebet, sorra levágták őket. A Nina-kaptár valamelyik jéggel telt üregében, a hidegben bármeddig eláll a hús, és legalább erre nem lesz gondjuk.
A Nina-kaptárból a madarak is a mélységbe menekültek, hiszen csak ott leltek táplálékra, ahol az emberek éltek. A rengeteg madár azonban olyan kellemetlenül tolakodóvá lett itt a hegy gyomrában, ahol ők maguk is szűkiben voltak a helynek, hogy hamarosan kénytelenek voltak ismét megkezdeni a vadászatot a madarakra, s javarészt el is pusztították őket.
Január vége volt, mire mindezzel elkészültek, ekkor viszont elkeserítően egyhangú napok következtek. Lelkileg vajon hogyan vészelik át a fizikai tétlenség s az ebből eredő levertség hosszú-hosszú heteit? A kis kolónia vezetői mindent elkövettek, hogy a fásultság úrrá ne legyen a lelkeken: vitákat rendezlek, fölolvasásokat tartottak, oktatták, tanították a kolónia tagjait, hogy ha visszakerülnek a Földre, okosabb, műveltebb emberként élhessenek majd szülőhazájukban.
S mit művelt eközben Hakhabut mester? Részt vett-e a beszélgetésekben, a tanulásban? Szó sincs róla! Ugyan mi haszna lett volna mindebből? Hosszú órákat töltött számolgatással, megszámlálta, majd újraszámlálta a hozzá befolyó pénzt. Már vagy százötvenezer frankja gyűlt össze, s egy része jó aranyban. Ez a csengő sárga fém komoly érték lesz majd a Földön. Az öreg egyre abban reménykedett, hogy még itt a Gallián kölcsönt kérnek tőle, s ő majd ad, természetesen váltó ellenében, jó magas kamatra, azzal is szaporodik a pénz!
A kolónia valamennyi tagja közül Palmyrin Rosette talált magának legelőször olyan foglalatosságot, mely úgyszólván minden percét kitöltötte. A jegyzetei mellett ült, számolt, rajzolt, ő aztán igazán nem találta hosszúnak a galliai napokat.
A Galliáról már mindent tudott, amit tudni lehetett, most a Nerina, a Gallia bolygója érdekelte elsősorban, mert úgy gondolta, hogy tulajdonjoga nemcsak az üstökösre, hanem annak bolygójára is kiterjed. A legkevesebb, amit tehet érte az, hogy kiszámítja s fölrajzolja útját, melyet azóta futott be, hogy a Gallia vonzereje kiszakította a csak teleszkóppal látható csillagok birodalmából.
Csakhogy szegény professzornak most nem volt "dolgozószobája", ahol csöndben, zavartalanul foglalatoskodhatott volna tudományos kutatásaival. Február elején panaszkodott is emiatt Servadac kapitánynak.
- Dolgozószobára van szüksége, professzor úr? - érdeklődött udvariasan Servadac kapitány.
- Igen, dolgozószobára van szükségem, hogy senki ne zavarjon a munkámban!
- Meglesz! - nyugtatta Servadac kapitány. - Persze lehet, hogy nem lesz olyan kényelmes, mint szeretném, de biztosíthatom, hogy csöndes lesz.
- Ezzel be is érem!
A kapitány, minthogy úgy látta, Palmyrin Rosette most tűrhető kedvében van, egészen odáig merészkedett, hogy régebbi számításaira vonatkozóan föltett neki egy számára rendkívül fontos kérdést.
- Kedves professzor úr, szeretnék öntől valamit kérdezni!
- Rajta!
- Nyilván abszolút pontosak azok a számítások, melyeket a Gallia Nap körüli útjára vonatkozóan végzett, mégis azt kell hinnem, hogy ha az ön üstököse csak egy fél percet is késik vagy siet ezen az úton, nem találkozik össze a Földdel!
- Még mindig nem értem, mit akar kérdezni!
- Azt, professzor úr, vajon nem volna-e helyes mégis ellenőrizni e számítások pontosságát?
- Felesleges.
- Prokop hadnagy boldogan segítene önnek e nagy munkában.
- Nincs szükségem senki segítségére! - csattant föl Palmyrin Rosette, akit érzékeny pontján talált ez a javaslat.
- Mégis, ha...
- Servadac kapitány! Vegye tudomásul, hogy sohasem tévedek, s makacskodása neveletlenségre vall!
- Az ördögit, professzor úr! Ön aztán nem túlzottan kedves hozzánk, és...
De aztán mégse mondta ki, amit szeretett volna, kímélnie kellett Palmyrin Rosette érzékenységét.
- Servadac kapitány - mondta ekkor szárazon a professzor -, nem kezdem elölről a számításaimat, mert ezek teljesen pontosak. Ezzel szemben közlöm önnel, hogy mindazt a számítást, amit elvégeztem a Galliára vonatkozóan, most elvégzem a Nerinára vonatkozóan is.
- Ez lesz aztán a hasznos munka! - válaszolt nagy komolyan a kapitány. - Persze én azt hittem, minthogy a Nerina a teleszkopikus csillagok zónájából való, a földi csillagászok már ismerik az összes reá vonatkozó adatot.
A professzor gyilkos pillantást vetett a kapitányra, aztán lesújtónak szánt hangon közölte:
- Servadac kapitány, ha a földi csillagászok már meg is figyelték a Nerinát, ha tudják, hogy mennyi idő alatt járja be pályáját, ha ismerik a Naptól való átlagtávolságát, pályája hajlásszögét, egyszóval, ha mindent tudnak róla, akkor is elölről kell kezdeni az összes számításokat, minthogy a Nerina többé nem teleszkopikus csillag, hanem a Gallia bolygója! Egyszóval holddá lett, s én mint holdat akarom tanulmányozni, s egyáltalán nem értem, hogy a galliaiaknak miért ne kellene éppen annyit tudniuk a holdjukról, mint amennyit a Föld-lakók tudnak a Föld Holdjáról!
Hallani kellett volna, hogy a derék professzor milyen megvető hangon ejtette ki a "Föld-lakók" szót!
- És most, Servadac kapitány - mondta végül -, azzal fejezem be ezt a beszélgetést, amivel elkezdtem: szükségem van egy dolgozószobára...
- Utánanézünk, professzor úr...
- Persze nem annyira sürgős, ráér egy órán belül!
Három óra lett belőle, de három óra múlva Palmyrin Rosette valóban berendezkedhetett egy kis lyukban, ahol elfért az asztala meg a karosszéke. Aztán napokon át, a vad hideggel mit sem törődve, fölment csillagvizsgáló távcsövéhez, hogy a Nerina különböző állásait bejelölje a rajzon. Egyébként mindig a dolgozószobának nevezett kis lyukban gubbasztott, ahol senki sem háborgatta.
A nyolcszáz lábnyi mélységben élő galliaiaknak bizony nagy lelkierőre volt szükségük, hogy elviseljék az eseménytelen, szürke napokat. A hegy gyomrából csak néha-néha mozdultak ki, ha jeget akartak vágni, hogy vizük legyen.
Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy azonban a lehető legalaposabban föl akarták deríteni, hogy mit rejt a Gallia méhe. Az aranyára nem voltak kíváncsiak, olybá vették, mint bármely más kőzetet, az aranynak itt nincs semmi értéke, s a Földön sem lesz, ha a Gallia mérhetetlen mennyiségű aranya egyszer a Földre kerül.
Felderítő útjuk során viszont rájöttek, hogy a központi tűz éppúgy működik, mint ennek előtte, csakhogy más kráter nyílt valahol a Gallia felszínén.
Így múlt el a február, a március, az április és a május, és a kolónia elfásult tagjai már nem is vettek tudomást az idő múlásáról. Legtöbbjük végtelenül levert volt, a felolvasásokhoz már alig néhányan ülték körül a nagy asztalt, a beszélgetések is elcsöndesedtek, semmihez sem volt kedvük. Főként a spanyolok állapota volt ijesztő, naphosszat hevertek a fekhelyükön, s csak néha-néha keltek föl, hogy egyenek valamit. Az oroszok jobban bírták az elzártságot, ők még a munkakedvüket sem vesztették el.
A kolónia vezetői világosan látták, hogy a helyzet napról napra romlik, ám mit tehettek volna ellene? Hiába buzdították az embereiket, hiszen még őket magukat is elfogta a mélabú, s ezt nem is mindig tudták leplezni.
A kis Nina bizonyult a legellenállóbbnak. Sürgött-forgott, biztatta, bátorította Pablót, aki, akárcsak a felnőttek, fásult közönnyel révedt maga elé. Nina kedves hangja mint madárcsicsergés hangzott a komor pincében. A kislány valóban lelke volt a mélységben élő szomorú embereknek. Az egyiknek ennivalót vitt, a másikat megitatta, ha meg túlságosan nyomasztóvá vált a csönd, vidám olasz dalokat énekelt. A sötét barlangfalak között ő volt az éltető napsugár.
Június elején mintha kicsit fölélénkültek volna a Gallia mélyének rabjai. Talán máris érezték a Nap közeledtét? Pedig a Nap még mindig nagyon messze volt, ezt Prokop hadnagy tudta a legjobban, mert ő felrajzolta az üstökös pályáját, s mindig pontosan tudta, milyen távolságra vannak a Naptól, s társait is fel tudta világosítani efelől, nem kellett Palmyrin Rosette-től kérdezősködniük.
Június elején a Gallia, miután keresztezte a Jupiter pályáját, még mindig 197 millió mérföldre volt a Naptól. Az üstökös sebessége azonban - a Kepler-törvénynek megfelelően - egyre fokozódott, négy hónap múlva már a teleszkopikus csillagok zónájában lesz, mindössze 125 millió mérföldre a Naptól.
Június közepére a kis kolónia minden tagja visszanyerte testi erejét s régi jókedélyét. Az örök jókedvű Ben-Zuf nagyokat nyújtózkodott, mint aki túlságosan sokat aludt. Egyre gyakrabban jártak föl a Nina-kaptár barlangjaiba, sőt Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy a partra is kisétált. Még mindig roppant hideg volt, de most is tökéletes szélcsend uralkodott, s az égbolton sehol egy felhő.
A partvidéknek csak egyetlen pontja változott meg: a kis öbölben, ahol a hajók teleltek, egyre magasabbra és magasabbra nyomultak a jégrétegek. A Dobrynát és a Hanzát már meg sem tudták volna közelíteni, olyan magasra nyomta a jég a két hajót. Ha megindul az olvadás, mindkettő a mélybe zuhan, s óhatatlanul összetörik. Nincs mód arra, hogy megmentsék őket.
Még jó, hogy Hakhabut uram most se mozdult a mélységben őrzött árúi mellől, mert ha látja, milyen veszélyben forog a hajója, jajveszékelésével fölveri a csöndes tájat.
Július és augusztus múltával a Gallia már csak 164 millió mérföldre volt a Naptól. A rövid éjszakák alatt még mindig kegyetlen hideg volt, ám napközben már melegítettek a napsugarak, s vagy húsz fokkal csökkent a hideg. A kolónia tagjai mindennap előbújtak a mélységből, hogy kicsit sütkérezzenek az éltető napon - s ezzel csak a madarakat utánozták, azok is ott röpködtek a szabadban, és csak napnyugtával húzódtak vissza a mélységbe.
A tavasz - ha ugyan tavasznak mondhatjuk - nagyon jó hatással volt a Gallia lakóira. Újraéledt bennük a remény, a bizakodás. A Nap korongját egyre nagyobbnak és nagyobbnak látták, éjszaka pedig a mozdulatlan csillagok között egyre nagyobbnak látszott a Föld. Végre látják a célt, igaz, távol van még, apró kis pont a végtelenben, de mégiscsak látják.
- Olyan apró - mondta Ben-Zuf -, olyan apró, hogy nem is tudom elhinni, hogy megfér rajta a Montmartre is!
- Pedig rajta van - nyugtatta Servadac kapitány. - Rajta van, s remélem, egy napon meg is bizonyosodhatunk efelől!
- Hát még én mennyire remélem! De mondja csak, kapitány uram, ha a professzor úr üstököse megmakacsolja magát, s nem akar találkozni a Földdel, nem lehetne valahogy ráparancsolni, hogy igenis találkozzék vele?
- Bizony nem, kedves barátom - mondta Timasef gróf. - Nincs hatalom, mely beleszólhatna a világmindenség rendjébe. De gondolja csak meg, mi történne, ha mindenki kedvére beleszólhatna a csillagvilág törvényeibe, ha kedve szerint irányíthatná ezt vagy azt a csillagot! Micsoda zűrzavarrá változna az, amit most világrendnek nevezünk!
melyben Palmyrin Rosette és Hakhabut mester összecsapásáról lesz szó
Eljött a szeptember. Még mindig nem hagyhatták el a Gallia sötét, de biztonságos mélyét, hogy visszaköltözködjenek a Nina-kaptárba. A méhek megfagytak volna hajdani sejtjeikben.
Szerencsére és ugyanakkor szerencsétlenségükre, semmi jele se mutatkozott annak, hogy a vulkán hamarosan ismét működni kezdene.
Szerencsére, mert egy váratlan kitörés éppen a láva útjában találta volna a Melegföld lakóit; és szerencsétlenségükre, mert ha a vulkán működik, valamennyiük örömére elölről kezdődött volna a Nina-kaptárbeli aránylag könnyű, aránylag kényelmes élet.
- Hét kellemetlen hónapot töltöttünk már itt! - jegyezte meg Ben-Zuf. - Figyelte közben a kis Ninát, kapitány uram?
- Igen, Ben-Zuf. Mintha Gallia lakóinak minden életkedve, bizakodása ebben a melegszívű kis teremtésben öltött volna testet. Igazán nagyszerű kislány!
- Igen, kapitány uram, de majd később...
- Mi lesz később?
- Hát amikor majd visszatérünk a Földre! Csak nem hagyjuk el ezt a kedves gyermeket?
- Dehogy hagyjuk el! Örökbe fogadjuk!
- Pompás, kapitány uram, legalább lesz családja ennek a kedves kis jószágnak!
Október első napjaiban a hőmérséklet már csaknem elviselhető volt még éjszaka is. A Gallia már csak háromszor akkora távolságban volt a Naptól, mint a Föld. Az átlaghőmérséklet mínusz harminc-harmincöt fok volt. A kolónia tagjai egyre gyakrabban látogattak föl a Nina-kaptárba, egyre gyakrabban mentek ki a partra is. Ismét előszedték a korcsolyákat, hogy élvezhessék a mozgást a tenger tükörsimára fagyott jegén. Boldogok voltak, mint ahogy boldog a börtönéből szabaduló rab. Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy most is mindennap összeültek, megbeszélték a helyzetet, s megvitatták "a földetérés" nagy kérdését. Mert hiszen azzal, hogy találkoznak a Földdel, még nem fordul jóra minden; gondolniuk kell arra is, hogy a földetérés veszélyeit, amennyire csak lehet, kiküszöböljék.
Palmyrin Rosette volt a Nina-kaptár legbuzgóbb látogatója. Hajdani megfigyelőhelyére vitette föl ismét a csillagvizsgáló távcsövét, s az eget kémlelte, míg csak meg nem dermedt keze-lába.
Hogy legújabb megfigyeléseinek, számításainak mi az eredménye, azt nem kérdezték meg tőle, hiszen úgysem felelt volna. Néhány nap múlva azonban észrevették, hogy a professzort valami bántja. Fölment a Nina-kaptárba, aztán megint leereszkedett a mélybe, újra fölment, s megint csak leereszkedett a meredeken lejtő kürtőn át, s közben szüntelenül dünnyögött, szitkozódott, s barátságtalanabb volt, mint valaha. Ben-Zuf, aki nem ijedt meg a saját árnyékától, néhányszor megpróbált szóba elegyedni vele, de hogy milyen fogadtatásban részesült, arról jobb nem is beszélni. Ben-Zuf a szíve mélyén persze örült a professzoron olyan világosan látható csalódottság jeleinek.
"Odafönt aligha mennek a dolgok úgy, ahogy a tudós úr szeretné - gondolta. - Bánom is én, fő az, hogy hagyjon békét a csillagvilágnak, no meg nekünk!"
A kis kolónia vezetőit viszont komolyan elgondolkoztatta Palmyrin Rosette mélységes rosszkedve. Talán mégis átnézte a számításait, s kiderült, hogy ezek nem vágnak egybe legújabb megfigyeléseinek eredményeivel? Más szóval: az üstökös pályájának nem azon a pontján volna, ahol a számítások szerint lennie kellene, s így nem fog az előre kiszámított ponton és pillanatban találkozni a Földdel?
Mindig ez volt a legnagyobb félelmük, s minthogy reménységeik alapjául kizárólag Palmyrin Rosette közlései szolgáltak, most, hogy rosszkedvűnek látták, minden okuk megvolt a szorongásra.
A professzor szemmel láthatóan a világmindenség legboldogtalanabb csillagászává változott. Ennek az oka nem lehet más, mint az, hogy a számításai nem egyeznek a megfigyeléseivel, s hiúsága most mérhetetlenül szenved. Annyi bizonyos, hogy valahányszor a megfigyelőhelyéről leereszkedett a mélységbeli dolgozószobájába, mindig valóságos dühroham vett rajta erőt. Ha valaki ilyenkor a közelébe merészkedett volna, meghallhatta volna a professzor dünnyögését:
- Átok és pokol! Mit jelentsen ez? Mi keresnivalója van ott? Pontosan kiszámítottam a helyét, és nincs ott! Ó, a nyomorult! Késik! Vagy én vagyok bolond, vagy Newton volt! Mindez ellenkezik a gravitáció általános érvényű törvényeivel! A megfigyeléseim helyesek, a számításaim pontosak! Ó, ez az átkozott tekergő!
S Palmyrin Rosette dühében már a haját tépte volna, ha van neki.
Mindig ugyanaz kínozta: következetes és megmagyarázhatatlan eltérés a számítások és a megfigyelések eredménye között.
- Gondolkozzunk csak! - dünnyögött tovább. - Megbomlott volna az égi mechanizmus? Nem! Ez képtelenség! Mégiscsak én tévedek! Pedig hát..., pedig hát...
Palmyrin Rosette belesoványodott volna a gyötrődésbe, ha még lett volna mit lefogynia.
A professzor csalódott volt, a körülötte levők viszont nyugtalanok, ám az önző tudós mit sem törődött a többiek nyugtalanságával.
Ez az állapot aztán egyszer mégiscsak véget ért.
Október 12-én a Nina-kaptárban őgyelgő Ben-Zuf arra figyelt fel, hogy a nagyteremben a professzor vadul elüvölti magát. Nyomban berohant hozzá.
- Talán megütötte magát, professzor úr? - kérdezte, és a hangja nem volt túlságosan résztvevő.
- Heuréka! azt mondtam, hogy heuréka! - és Palmyrin Rosette szabályszerűen toporzékolt. Elragadtatott hangjában öröm és düh keveredett.
- Heuréka? - mondta utána kissé tanácstalanul Ben-Zuf.
- Bizony, heuréka! Tudod legalább, hogy mit jelent ez a szó?
- Nem én!
- Akkor hát menj a pokolba!
"Még szerencse - gondolta Ben-Zuf -, hogy amikor a professzor nem akar egyenes választ adni, ezt legalább finom formában közli!"
És ezzel elment, persze nem a pokolba, hanem oda, ahol Hector Servadacot sejtette.
- Kapitány uram, valami újságot jelenthetek! - közölte.
- És mi az az újság?
- A tudósunknak... No, szóval hogy is mondjam, herkulája vagy heurékája vagy mije van!
- Megtalálta! - kiáltott föl Servadac kapitány. - De mit talált meg?
- Hát azt én már nem tudom.
- Pedig éppenhogy ezt kellene tudnunk!
És Servadac kapitány nyugtalansága most már aggasztóan fokozódott.
Közben Palmyrin Rosette ismét lefelé tartott a dolgozószobájába, s közben szüntelenül dünnyögött:
- Igen, erről van szó... Csakis erről lehet szó!... Ó, a nyomorult!... De ha valóban így van, hát meglakol érte!... De vajon bevallja-e? Soha!... De akárhogy is, kiszedem én belőle!... Majd csellel élek... És aztán majd meglátjuk!
A többiek mit sem értettek az egészből, nyilvánvaló volt azonban, hogy Palmyrin Rosette e naptól kezdve egészen megváltozott Hakhabut uram iránt. Eddig mindig kerülte, vagy ha találkozott vele, becsmérelte. Most mindez megváltozott.
Palmyrin Rosette magatartásán Hakhabut uram csodálkozott legjobban. Hogyisne csodálkozott volna! A professzor egyre gyakrabban kereste fel sötét butikjában, elbeszélgetett vele, kérte, hogy meséljen magáról, az üzleteiről, a terveiről. Megkérdezte tőle, vajon jól adta-e el a portékáját, szép haszonhoz jutott-e, javára tudta-e fordítani ezt a talán soha vissza nem térő alkalmat. S miközben így kérdezősködött, világosan látszott rajta, hogy a legszívesebben nyomban megfojtaná az öreg kalmárt.
Hakhabut uram, a gyanakvó vén róka, persze csak kitérő válaszokat adott. Sehogy sem értette a professzor hirtelen megváltozását, s már-már arra gondolt, hogy talán pénzt akar tőle kölcsönkérni. No de azt már nem! Az öreg uzsorás szívesen adott volna jó kamatra kölcsönt az orosz grófnak, de már Hector Servadac aláírását sem becsülné sokra, ami meg a professzort illeti, ugyan kinek jutna eszébe kölcsönt adni egy tudósnak?! Hakhabut uram hát csak gyanakodva pislogott Palmyrin Rosette-re.
Közben a szegény öreg uzsorás megfeledkezett valami fontos dologról. Jó pénzért sorra eladogatta majd az összes élelmiszert, s nem jutott eszébe, hogy neki magának is kell valamicske, így történt, hogy elfogyott a kávéja az utolsó szemig, márpedig Hakhabut uram, akárcsak a professzor, nem tudott élni kávé nélkül. Hosszan töprengett, mitévő legyen, végül is arra gondolt, hogy a közös tartalékokból neki éppúgy jár, mint a kolónia bármelyik tagjának, s szépen Ben-Zuf elé állt.
- Ben-Zuf úr, kérem - mondta nyájasan -, egy kis kérésem volna magához.
- Mondd csak, öreg Harpagon!
- Szeretném, ha kaphatnék vagy félkilónyi kávét, mert nekem már nincs egy szem sem.
- Fél kiló kávét?! Hogyhogy? Fél kiló kávét kérsz?
- Igen, Ben-Zuf úr.
- Hát, ez bizony nem kicsiség!
- Miért, talán nincs már több?
- De van még vagy száz kilónk.
- Akkor hát?
- Akkor hát, öregem - és Ben-Zuf aggasztó módon csóválta a fejét -, alig hiszem, hogy adhatnék neked!
- De adjon csak, Ben-Zuf úr, adjon csak, hadd örvendezzek!
- Hát öregem, hogy örvendsz vagy nem örvendsz, arra bizony fütyülök!
- De hiszen akárki kérne, adna neki...
- Bizony, bizony! Csakhogy te nem vagy akárki!
- Akkor hát...
- Akkor hát a főkormányzó úr őkegyelmessége elé terjesztem a kérésedet.
- Ó, Ben-Zuf úr, én bízom az ő igazságérzetében...
- Vigyázz, öregem, nehogy éppen az igazságérzete miatt csalódj!
S ezzel Ben-Zuf faképnél hagyta az öreget.
Palmyrin Rosette, aki újabban mindig Hakhabut mester után leselkedett, most is lesben állt, és végighallgatta Ben-Zuf meg az öreg beszélgetését. Úgy érezte, most jó alkalom nyílik arra, hogy végrehajtsa tervét, s odalépett az öreghez.
- Hallom, Hakhabut uram, hogy kávéra volna szüksége!
- Igen..., professzor úr.
- Hát minden kávéját eladta már?
- Jaj, bizony elkövettem ezt a hibát!
- Ejnye, ejnye! Pedig, ugye, a kávé nagyon kell magának? Hát bizony a jó kávé kellemesen fölmelegíti az embert!
- Így van... Ebben a sötét pincében nem tudok lemondani róla!
- Legyen nyugodt, Hakhabut uram, kap majd eleget!
- Ugye, kapok, professzor úr?... És ha százszor is én adtam el azt a kávét, nekem is éppúgy jogom van ahhoz, hogy igyam belőle, mint akárki másnak.
- Bizony, Hakhabut uram... Okosan beszél! És mondja csak, nagy mennyiségre volna szüksége?
- Csak egy fél kilócskát akarok! Hiszen annyira spórolok vele...
- És hogyan mérnénk le ezt a fél kilót? - kérdezte Palmyrin Rosette, és a hangja most némi türelmetlenséget árult el.
- Hát a rugós mérlegemmel! - dünnyögte az öreg.
- Úgy... Szóval a rugós mérleggel! Nincs más mérleg magánál?
- Nem, nincs másik!
- Pompás! Így legalább jól jár majd, fél kiló helyett három és felet kap!
- Úgy van... Így gondoltam én is!
A professzor fürkészőn nézte az öreget. Szeretett volna valamit kérdezni tőle... De aztán mégsem merte föltenni a kérdést, félt, hogy az öreg úgysem mondja meg neki az igazat, amit pedig mindenáron meg kell ismernie.
Türelmetlenségében már mégis majdnem beszélni kezdett, mikor odalépett hozzájuk Ben-Zuf.
- Mit mondott a főkormányzó úr? - kérdezte izgatottan Hakhabut uram.
- Hát bizony a kormányzó úr nem hajlandó...
- Nem hajlandó nekem kávét adni?! - jajdult föl az uzsorás.
- Nem, de azt nem bánja, ha eladunk neked.
- Eladni nekem?! Irgalmas ég!
- Igen, és ez így van rendjén, hiszen már kiszipolyoztad minden fillérünket. No, gyerünk, ide a pénzt!
- Arra kényszerítenek, hogy vásároljak, mikor akárki...
- Egyszer már mondtam, hogy te nem vagy akárki! Egyszóval vásárolsz vagy nem?
- Irgalmas ég!
- Beszélj már, mert bezárom a boltot!
- Jó, vásárolok - mondta az öreg uzsorás, aki tudta, hogy Ben-Zuffal nem tréfálkozhat sokáig.
- Helyes...
- De milyen áron kapom?
- Amilyen áron te adtad nekünk. Ne félj, nem nyúzunk meg, a bőröd nem érné meg a fáradságot.
Hakhabut uram a zsebébe nyúlt, mint aki pénz után kotorászik.
A professzor egyre fokozottabb figyelemmel leste, tekintetét egy pillanatra sem vette le az öreg uzsorásról.
- Akkor hát mennyit kell fizetnem egy fél kiló kávéért? - nyögte Hakhabut uram.
- Tíz frankot - hangzott Ben-Zuf válasza. - A Melegföldön ennyi a kávé ára. De ne törődj vele, öregem, hiszen ha visszatérünk a Földre, az aranynak nem lesz semmi értéke!
- Még hogy az aranynak nem lesz értéke! Megtörténhet ez a szörnyűség, Ben-Zuf uram?!
- Majd meglátod!
- Irgalmas ég! Tíz frankot egy fél kiló kávéért!
- Abbahagynád már a siránkozást?!
Hakhabut uram ekkor elővett egy aranypénzt, jól megnézte a lámpafénynél, és búcsúzóul majdnem megcsókolta.
- És az én rugós mérlegemen mérik meg a kávét? - kérdezte gyanúsan panaszos hangon.
- Miért, mi egyébbel mérhetném meg?
Ezzel Ben-Zuf fogta a rugós mérleget, a horgára tálcát akasztott, erre öntött annyi kávét, hogy a mérleg nyelve fél kilót, azaz a valóságban három és felet mutasson.
Hakhabut uram éberen figyelte a műveletet.
- Tessék, kész! - közölte Ben-Zuf.
- Jól megmérte? - aggodalmaskodott az öreg, és egészen közel hajolt a mérleghez.
- Rendesen megmértem, öreg Szardanapál!
- Billentse meg kicsit a tálcát az ujjával!
- Aztán minek billentsem?
- Mert... Merthogy..., merthogy a mérlegem esetleg... Előfordulhat, hogy nem egészen pontos!
E szavak hallatára Palmyrin Rosette nekiugrott Hakhabut uramnak. Elkapta a vállát, és kegyetlenül megrázta.
- Piszok! - üvöltötte.
- Segítség! - üvöltötte Hakhabut uram is.
Most már valósággal birkóztak, és Ben-Zufnak esze ágában sem volt beleavatkozni a küzdelembe. Éppen ellenkezőleg, biztatta az ellenfeleket, s közben vidáman nevetett. Az ő szemében ugyanis egyik se volt különb a másiknál.
A harci zajra azonban odasietett Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy, és mikor látták, hogy mi történik, szétválasztották a verekedőket.
- Mi történt itt? - kérdezte döbbenten Hector Servadac.
- Az történt - kiáltotta Palmyrin Rosette -, az történt, hogy ez a csaló gazember hamis mérleget kölcsönzött nekünk, ez a rugós mérleg mindig többet mutat a valódi súlynál!
- Igaz ez, Hakhabut uram?
- Kormányzó úr... Igen... Nem!... Igen!...
- Az történt, hogy ez a tolvaj csaló hamis mérleget használt - folytatta a professzor növekvő haraggal -, és mikor ezzel a hamisított mérleggel mértem meg az üstökösömet, a mérleg a valódinál nagyobb súlyt mutatott!
- Igaz ez?
- Hogy is mondjam... Nem is tudom... - dünnyögte Hakhabut.
- És végül az történt, hogy e hamis súlyt vettem az új számításaim kiindulópontjául, így hát a számítások eredménye nem egyezhetett meg a megfigyeléseim eredményével, következésképpen azt kellett hinnem, hogy nincs már a helyén.
- De kicsoda? Micsoda? A Gallia?
- Ugyan, dehogy! A Nerina! A holdunk!
- De a Gallia...
- Ugyan, hagyjuk! A Gallia most is ott van, ahol lennie kell! - legyintett dühösen Palmyrin Rosette. - Megy a maga útján a Föld felé, és vele együtt mi is, meg ez az átkozott csaló, hogy az ördög nyúzza meg!
melyben Hector Servadac és Ben-Zuf elindulnak,
hogy dolgavégezetlenül visszatérjenek
Bizony igaz volt: Hakhabut uram, mióta csak kereskedett, mindig hamis mérleggel mért. Ez, mint eladót, csöppet sem zavarta, csakhogy mikor vevő lett belőle, ellene fordult a csalás. Legfőbb vagyont csináló eszköze ez a hamis rugós mérleg volt, s most, tetszett, nem tetszett, kénytelen volt bevallani, hogy egy negyed kilóval mindig többet mutat. Ez a vallomás viszont lehetővé tette, hogy a professzornak elölről kellett kezdenie számításait.
Mikor ez a rugós mérleg a Földön egy kilogrammot mutatott, a megmért holmi valójában csak 750 grammot nyomott. A Gallia súlyából így le kellett vonniuk az összsúly negyedrészét. Minthogy a Nerina mindenkori helyzete a Gallia súlyától függött, így mi sem természetesebb, hogy a professzornak a Nerina helyzetét illető számításai nem egyeztek megfigyeléseinek az eredményeivel.
Palmyrin Rosette örvendezve, hogy annak rendje-módja szerint ellátta az uzsorás baját, szépen visszavonult, hogy elvégezze a Nerinára vonatkozó új számításokat.
De hogy ezután mennyit csúfolták szegény Hakhabutot! Ben-Zuf, valahányszor meglátta, sietett közölni vele, hogy hamis mérleg használatért bíróság elé állítják, és börtönbe csukják.
- De mikor és hol? - kérdezte Hakhabut uram.
- Majd ha visszatérünk, a Földön, vén gazfickó! - közölte nyájasan Ben-Zuf.
Az öreg uzsorás végül visszahúzódott a portékái közé a sötét barlangnyílásba, s a lehető legkevesebbet mutatkozott.
Két és fél hónap választotta el a galliaiakat attól a naptól, amelyen majd, ha reményeik valóra válnak, összetalálkoznak a Földdel. Október 17-én az üstökös ismét a teleszkopikus csillagok zónájában haladt, ott, ahol korábban magához vonzotta a Nerinát. Ez a milliárdnyi csillag valószínűleg a Mars és a Jupiter között keringő valamelyik bolygó szétrobbanásából származott.
November 1-én szerencsésen maguk mögött hagyták a teleszkopikus csillagok zónáján át vezető pályaszakasz felét. E hónapban a Gallia mintegy 40 millió mérföldet fog befutni, s 78 millió mérföldnyire közelíti meg a Napot.
A hőmérséklet elviselhető volt, már csak mínusz tíz-tizenkét fokot mértek, a fagy azonban még nem engedett: a tenger felszínét tükörsima jégpáncél borította, s a két hajó, mint valami emelvényen, úgy magaslott a jégrétegek fölött.
Ekkoriban kezdtek ismét beszélgetni a Gibraltár szigetecskén rekedt angolokról. A Melegföld lakói biztosak voltak abban, hogy semmi bajuk sem esett a kegyetlen galliai télben, hiszen mindennel jól föl voltak szerelve.
Servadac kapitány úgy beszélt róluk, ahogy az egy nemes lelkű, tisztességes emberhez illik. Igaz, mondotta, ugyancsak hűvös fogadtatásban részesültek, mikor meglátogatták őket, most mégis érintkezésbe kellene lépni velük, hogy elmondhassák mindazt, amit az angolok nyilván nem tudnak. A Földre való visszatérés, mely voltaképpen egy újabb összeütközés eredménye lesz, meglehetős veszélyesnek ígérkezik. Figyelmeztetni kell tehát az angolokat, s rá kell őket beszélni arra, hogy közös erőfeszítéssel próbálják csökkenteni a veszélyeket.
Timasef gróf és Prokop hadnagy is úgy gondolkodott, mint Servadac kapitány; nem maradtak közömbösek, mikor embertársaik sorsáról, biztonságáról volt szó.
De hogyan juthatnának el a kis szigetre?
Nyilván a tengeren át, a tükörsimára fagyott jégen, korcsolyával meg lehetne tenni az utat, míg tart a hideg.
Ha ugyanis a jég fölenged, megszűnik a remény, hogy valaha is felvehetik a kapcsolatot az angolokkal, hiszen sem a Dobrynára, sem a Hanzára nem számíthatnak. Ha meg a gőzmotoros csónakkal tennék meg az utat, elfogyna minden szenük, amire pedig égetően szükségük lesz, mikor majd vissza akarnak térni a Gurbi-szigetre.
A vitorlás szánná átalakítható csónak sem használható most, hogy a Gallián egyszerűen ismeretlenné vált a szél. Az olvadás kezdetével talán megváltoznak a légköri viszonyok is, az azonban biztos, hogy egyelőre nem várhatnak szelet.
Mindenképpen korcsolyával kell tehát megtenniük a mintegy százmérföldes utat, s Servadac kapitány nyomban felajánlotta, hogy nekivág: naponta huszonöt-harminc mérföld korcsolyával nem olyan nagy út egy magafajta edzett korcsolyázó számára. Nyolc nap alatt vissza is érhet. Visz magával iránytűt, némi húst, egy kis spirituszfőzőt, hogy kávét készíthessen magának; másra nem is lesz szüksége - mondta, s már előre örült a kissé kalandos vállalkozásnak.
Timasef gróf és Prokop hadnagy is ajánlkozott az útra, mindenáron el akarták kísérni a kapitányt, ő azonban egyre azt mondogatta, hogy a kolónia vezetői közül is kell valakinek maradnia a Melegföldön, hiszen sohasem tudhatják, nem adódik-e valami váratlan veszedelem.
Servadac kapitány csak hűséges Ben-Zufját volt hajlandó magával vinni, meg is kérdezte a derék legényt, volna-e kedve az úthoz.
- Hogy van-e kedvem?! - kiáltott Ben-Zuf. - De van ám, kapitány uram! Útközben legalább kicsit kiszellőzik a fejem! Meg aztán nem hagynám én egyedül elmenni a kapitányomat!
Servadac kapitányt elsősorban természetesen az emberiesség késztette erre az útra, úgy érezte, kötelessége, amennyiben tud, segíteni az angoloknak, ezenfelül azonban alighanem még valami más is motoszkált a fejében, de óvakodott attól, hogy erről említést tegyen Timasef grófnak. Ben-Zuf azonban megsejtett valamit, mikor az indulás előtti napon, tehát november 1-én a kapitány így szólt hozzá:
- Ide hallgass, Ben-Zuf, nem tudnál valamit keresni a raktárban, valami olyasmit, amiből háromszínű lobogót lehet csinálni?
- Dehogynem, kapitány uram!
- Hát akkor keresd meg, és készítsd el a lobogót, de ügyelj arra, nehogy valaki meglássa. Ha elkészültél vele, dugd a hátizsákodba, és hozd magaddal az útra.
Ben-Zuf nem kérdezősködött, megtette, amit a kapitánya kért.
Vajon mi volt Servadac kapitány terve, s vajon miért nem beszélt róla a társainak?
Mielőtt ezt a titkot elárulnánk, föl kell hívnunk az olvasó figyelmét arra, hogy bizonyos lélektani jelenségek éppen olyan magától értetődőek és éppen olyan érdekesek lehetnek, mint az égi mechanizmus jelenségei.
Mióta a Gallia ismét közeledett a Földhöz, Timasef gróf és Servadac kapitány szemmel láthatóan távolodott egymástól. Lehet, hogy ők maguk sem vették észre, de így volt. Hajdani vetélkedéseikről a közös sors huszonkét hónapja alatt megfeledkeztek, de most lassan ismét emlékezni kezdtek rá. A Földre visszatérve, a hajdani bajtársak vajon nem válnak-e vetélytársakká ismét? Vajon nem kezdenek-e versengeni újra ama bizonyos hölgy kezéért?
Egyszóval a gróf és a kapitány kissé elhidegültek egymástól. Igaz, meghitt barátságban sohasem voltak, inkább a bajtársiasság érzése kapcsolta össze őket az elmúlt nehéz hónapokban.
Mindezek ismeretében könnyebben meg fogjuk érteni Servadac kapitány tervét. Ez a terv egyébként könnyen lehet újabb versengés oka a gróf és a kapitány között; Hector Servadac éppen ezért akarta titokban tartani.
A terv, valljuk meg, méltó volt a kapitány féktelen fantáziájához.
Tudjuk, hogy a sziklán rekedt angolok a szigetecskét továbbra is az angol birodalomhoz tartozó területnek tekintették. A saját szempontjukból igazuk volt, hiszen ha a Földre visszatérnek, aligha akad valaki, aki vitatná jogukat Gibraltárhoz.
Gibraltárral szemben viszont ott van a kis Ceuta sziget, mely az üstökös és a Föld összeütközése előtt spanyol tulajdon volt. Ceuta földrajzi jelentősége nem kicsinyelhető le, hiszen a Földközi-tenger egyik legfontosabb pontja a Gibraltári-szoros bejáratának közvetlen közelében van. Ceuta, mint mondottuk, az összeütközés előtt spanyol tulajdon volt, most azonban egy lélek sincs a szigeten. A szigetecske annak az államnak a birtokába kerül, melynek lobogóját először tűzik ki rajta. Ki kell hát tűzni a francia lobogót, annak jeléül, hogy ezentúl francia birtok! Íme, ez volt Servadac kapitány terve.
Hector Servadac tehát november 2-án elindult a Ceuta sziget birtokbavételére. Méltó társat kapott az útra: meghódítani egy darabka sziklát Franciaország számára - ez aztán a Ben-Zufnak való feladat! Borsot törni az angolok orra alá - ez aztán a kedvére való mulatság!
Miután a két hódító a partfal tövében elbúcsúzott a Melegföld lakóitól, mikor végre kettesben maradtak, a kapitány ismertette tervét Ben-Zuffal.
Ben-Zuf örömében rögtön rázendített egy csatadalra, s vígan lendült neki a végtelenbe nyúló jégmezőnek. Hamarosan eltűnt mögöttük a Melegföld partvonala.
Útközben néhányszor megálltak, hogy egyenek valamit, s kicsit kifújják magukat. A hőmérséklet még éjszaka is elviselhető volt, s három nappal később, november 5-én a két hős már csak néhány kilométernyire volt Ceuta szigetétől.
Ben-Zufban csak úgy tüzelt a harci kedv, csöppent sem bánta volna, ha most nyomban ellenséges hadakkal kell megküzdenie.
Reggel volt: a Ceuta sziget öt-hat kilométernyire sötétlett a nyugati látóhatáron.
A két buzgó honfi alig várta már, hogy a csöppnyi sziget szikláin megvethesse a lábát.
Mintegy három kilométernyire voltak, mikor az éles szemű Ben-Zuf megtorpant s fölkiáltott:
- Kapitány uram, oda nézzen!
- Mit látsz, Ben-Zuf?
- Valami mozog a sziklán!
- Siessünk!
Néhány perc alatt megtettek még két kilométert, azután lassítottak, majd ismét megálltak.
- Kapitány uram!
- Mit látsz, Ben-Zuf?
- Most már egész határozottan látom, hogy valaki áll a Ceután, és javában integet nekünk. Olyan, mintha most ébredezne hosszú alvás után, és nagyokat nyújtózkodna!
- Ezer ördög! - kiáltott föl Servadac kapitány. - Lehet, hogy elkéstünk?
Ismét elindultak, Ben-Zuf azonban hamarosan közölte:
- Jaj, kapitány uram, hiszen ez egy távjelző oszlop!
Valóban, mozgó karokkal ellátott, szemaforhoz hasonló távjelző működött a Ceuta sziklacsúcsán.
- Ezer ördög! - kesergett a kapitány. - Ha egyszer távjelző oszlop, azt valaki vagy valakik fölállították!
- Hacsak a Gallián nem nőnek maguktól a távjelző oszlopok! - bölcselkedett Ben-Zuf.
- És ha működik, hát valaki működésben tartja!
- Az angyalát!
Hector Servadac mérhetetlen csalódottsággal pillantott észak felé.
Ott a látóhatáron emelkedett a gibraltári szikla, és Ben-Zuf meg a kapitány is úgy látta, hogy a sziget sziklacsúcsán egy másik távjelző működik, szabályosan válaszol az elsőnek.
- Elfoglalták a Ceutát - mondta komoran Servadac kapitány -, és most közlik Gibraltárral, hogy mi ideérkeztünk!
- Mitévők leszünk, kapitány uram?
- Nincs más hátra, szépen zsebre vágjuk a hódítási tervünket, és nem mutatjuk ki, hogy mekkorát csalódtunk!
- De kapitány uram, és ha öt vagy hat angol védi Ceutát?
- Nem, Ben-Zuf, szó sem lehet róla, megelőztek bennünket, és ha az érveinkre nem hallgatnak, nincs mit tennünk, nem kényszeríthetjük őket arra, hogy elhagyják a szigetet.
A két csalódott hős közben a sziklafal tövébe ért. Nyomban egy őrszem ugrott elibük, váratlanul, mintha a sziklából pattant volna ki.
- Jelszó!
- Barátok! Franciaország!
- Anglia!
Ezután újabb négy ember jelent meg a kis sziget magasabb szikláin.
- Mit óhajtanak? - kérdezte egyikük, akit annak idején a gibraltári helyőrség tagjai között láttak.
- A parancsnokkal akarok beszélni - mondta Servadac kapitány.
- A Ceuta parancsnokával?
- A Ceuta parancsnokával, ha már egyszer van a szigetnek parancsnoka.
- Azonnal szólok neki - mondta az angol katona.
Néhány pillanattal később Ceuta egyenruhába öltözött parancsnoka a kis sziget parti szikláira lépett.
Oliphant őrnagy volt személyesen.
Kétségnek nincs helye: a Ceuta elfoglalásának terve az angoloknak is eszébe jutott, ők azonban nyomban végre is hajtották. Miután a sziklát elfoglalták, őrállást építettek rajta, élelmiszert, tüzelőanyagot szállítottak oda, még mielőtt a tenger befagyott volna.
A sziklák közül vastagon kanyargó füst jelezte, hogy derekasan tüzelnek, és a helyőrség aligha szenvedte meg a kegyetlen galliai telet. A katonák megnyugtatóan jó húsban voltak, Oliphant őrnagy meg egyenesen pocakot eresztett.
Ceuta helyőrsége voltaképpen nem is maradt magára, hiszen legföljebb négy mérföld választotta el őket gibraltári társaiktól, akikkel állandó összeköttetést tarthattak fenn a távjelző oszlop segítségével.
Egyébként Murphy tábornok és Oliphant őrnagy azóta sem hagyták abba a réges-régen megkezdett sakkjátszmát. Megfontolt lépéseiket a távjelző oszlop segítségével közölték egymással.
Oliphant őrnagy most hűvös képpel várta, hogy megtudja, mi járatban van a két francia.
- Oliphant őrnagy úr, ha nem tévedek - mondta Servadac kapitány, és tisztelgett.
- Oliphant őrnagy, Ceuta kormányzója - válaszolt az angol tiszt, majd hozzátette: - Kihez van szerencsém?
- Servadac kapitány vagyok, a Melegföld főkormányzója.
- Igen?
- Uram - folytatta Hector Servadac -, engedje meg, hogy kifejezést adjak meglepetésemnek afelett, hogy önt mint parancsnokot látom itt, ezen a szigetecskén, Spanyolország hajdani birtokának maradványán. Megengedi, hogy megkérdezzem, mi jogon mondja magát e sziget parancsnokának?
- Az első megszálló jogán.
- Így mindjárt jobb, Oliphant őrnagy úr. De nem tart attól, hogy a spanyolok, akik jelenleg a Melegföld vendégei, esetleg tiltakozni fognak, és némi joggal?
- Ezt nem gondolnám, kapitány úr.
- És miért nem, ha szabad érdeklődnöm?
- Azért, mert éppen ezek a spanyolok engedték át Ceuta tulajdonjogát Angliának.
- Szerződéssel, őrnagy úr?
- Teljesen szabályos szerződéssel.
- Valóban?
- És ha óhajtja tudni, kapitány úr, angol aranyban fel is vették azt az összeget, ami e jelentős engedményért járt nekik.
- Most már értem, hogy Negretének meg a többi spanyolnak honnan volt annyi pénze! - kiáltott föl Ben-Zuf.
Valóban minden úgy történt, ahogy Oliphant őrnagy elmondotta. A két angol tiszt nagy titkon ellátogatott a Ceutára, mikor még a spanyolok is ott voltak. Tőlük aztán könnyen megszerezték a sziget tulajdonjogát Anglia számára, így hát Servadac kapitány hiába is érvelt volna azzal, hogy a galliai spanyolok nevében követeli vissza a szigetet. A hódító meg a hadsegéde csüggetegen néztek egymásra, s csak arra ügyeltek, nehogy az angolok megsejtsék, mi szél hozta őket ide.
- Szabadna megkérdeznem, minek köszönhetem látogatásukat? - kérdezte ekkor Oliphant őrnagy.
- Őrnagy úr - hangzott Servadac kapitány válasza -, azért jöttem, hogy szolgálatot tegyek önnek és bajtársainak.
- Igazán? - kérdezte az őrnagy olyan hangon, melyből világosan kiérződött, hogy nem tart igényt senkinek a szívességére.
- Ön, őrnagy úr, talán nincs tisztában a történtekkel, és talán azt sem tudja, hogy Ceuta és Gibraltár sziklái egy üstökös hátán keringenek a naprendszerben.
- Egy üstökös hátán? - mosolygott kicsit hitetlenül, kicsit gúnyosan az őrnagy.
Servadac kapitány néhány szóval elmondotta a Föld és a Gallia összeütközésének a történetét; az angol tisztnek azonban még csak a szempillája sem rezdült. A kapitány még hozzátette: erős a valószínűsége annak, hogy valamennyien visszatérhetnek a Földre, de helyesnek tartaná, ha a Gallia valamennyi lakója összefogna, hogy csökkenthessék az új összeütközéssel járó veszélyeket.
- Egyszóval, őrnagy úr, az a kérdés, hajlandó-e a Melegföldre költözködni a ceutai és a gibraltári helyőrség?
- Meleg köszönetet mondok önnek, Servadac kapitány - mondta roppant hidegen Oliphant őrnagy -, de őrhelyünket nem hagyhatjuk el.
- Miért nem?
- Nem kaptunk rá parancsot a kormányunktól, és a levelet, melyet Fairfax admirálisnak írtunk, még mindig nem tudtuk feladni.
- De hiszen egyre mondom, hogy nem a földgolyón vagyunk, és két hónap sem telik bele, az üstökös ismét összeütközik a Földdel!
- Ez nem lep meg, mert Anglia nyilván mindent megtesz, hogy magához vonzza!
Egészen világos volt, hogy az őrnagy egy szót sem hitt el a kapitány beszámolójából.
- Legyen úgy, ahogy ön akarja! Egyszóval makacsul kitart amellett, hogy nem távoznak sem a Ceutáról, sem Gibraltárból?
- Természetes, hiszen e két szigetről ellenőrizhető a Földközi-tenger bejárata.
- Csakhogy könnyen lehetséges ám, hogy nem lesz sokáig Földközi-tenger!
- Ha Anglia úgy akarja, mindig lesz Földközi-tenger! De bocsásson meg, Servadac kapitány, el kell válnom öntől. Murphy tábornok félelmetes lépést közölt a szemafor segítségével! Elnézést kérek...
Servadac kapitány viszonozta Oliphant őrnagy tisztelgését, majd akkorát pödört a bajuszán, hogy majdnem kitépte. Az angol katonák is visszavonultak, és a két hódító magára maradt a sziklafal tövében.
- Mit szólsz ehhez, Ben-Zuf?
- Hát, kapitány uram, nem valami híres hadjárat ez!
- Gyerünk innen, Ben-Zuf!
- Gyerünk, kapitány uram - mondta megadóan Ben-Zuf, s most esze ágában sem volt nótára gyújtani.
Visszafordultak hát anélkül, hogy kitűzhették volna Franciaország háromszínű lobogóját Ceuta szigetén.
November 9-én minden baj nélkül visszatértek a Melegföld partjára.
Éppen jókor jöttek ahhoz, hogy végignézhessék Palmyrin Rosette egyik leglátványosabb dühöngését. És ami igaz, az igaz, most volt oka a haragra.
Mint tudjuk, a professzor elölről kezdte a Nerinára vonatkozó számításait és megfigyeléseit. Most éppen végzett a munkájával, és végre mindent tudott az üstököse holdjáról!
A Nerina azonban nem mutatkozott a Gallia égboltján, holott már előző este meg kellett volna jelennie. A teleszkopikus csillagok zónájában nyilván magához vonzotta egy, a Galliánál hatalmasabb égitest, és a hűtlen Nerina most egy más vonzáskörben kering!
mely a Földre való visszatérés nagy kérdésével és
Prokop hadnagy merész ötletével foglalkozik
Hector Servadac beszámolt Timasef grófnak az angoloknál tett látogatásáról. Nem titkolta előtte, hogy a spanyolok eladták Ceutát Angliának, amihez egyébként nem volt joguk; viszont mélységesen hallgatott az ő Ceutára vonatkozó terveiről.
Minthogy az angolok nem hajlandók eljönni a Melegföldre, le kell mondaniuk a velük való együttműködésről, ez egyébként előre látható volt. Boldoguljanak hát úgy, ahogy tudnak!
Így hát csak azt kellett megvitatniuk, hogy ők maguk miként készüljenek fel az üstökös és a földgolyó újabb összeütközésére.
Voltaképpen kész csoda, hogy Servadac kapitány meg a Gallia többi lakója túlélte az összeütközést. Ez a csoda nyilván annak köszönhető, hogy a két égitest mozgása az adott pillanatban, előttük ismeretlen okok miatt, lelassult. Azt persze csak később fogják megtudni, hogy a Földön voltak-e áldozatai az összeütközésnek, de az bizonyos, hogy épségben maradtak mindazok, akiket a Gallia magával ragadott.
Vajon bizakodva várhatják-e a következő összeütközést is?
November 10-én Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy ezekről a kérdésekről beszélgettek lent a közös búvóhelyen. A megbeszélésen természetesen Ben-Zuf is részt vett; Palmyrin Rosette azonban, noha mint mindig, most is hívták, nem volt hajlandó tárgyalni ezekről a kérdésekről, melyek őt semmiképpen sem érdekelték. Kedves Nerinája eltűnte óta nem tudott megvigasztalódni, s csak az az egy kívánsága volt, hogy hagyják békén. Ezt a kívánságát teljesítették is.
Servadac kapitány és Timasef gróf, noha egyre jobban elhidegültek egymástól, ha közös ügyről volt szó, bajtársiasan összetartottak.
- Uraim, november 10-ét írunk - kezdte a beszélgetést Servadac kapitány. - Ha hajdani professzorom számításai pontosak - és miért ne lennének pontosak? -, ötvenegy nap múlva ismét összetalálkozik az üstökös és a földgolyó. Vajon miként készülünk föl erre az esetleg veszedelmesnek bizonyuló találkozásra? Van-e valakinek valami elgondolása?
- Az ember sok mindenre gondolhat, sok mindent tervezhet - mondta Timasef gróf -, de félő, hogy semmit sem tehetünk, ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak.
- Azért csak próbálkozhatunk valamivel, akár a sors ellenében is!
- Talán van valami ötlete, kapitány úr, hogy mit tehetnénk?
- Az igazat megvallva, még csak elképzelésem sincs.
- De, tisztesség ne essék szólván, miként lehetséges, hogy az ilyen okos emberek, mint az urak is, nem tudnak parancsolni ennek az átkozott üstökösnek, nem tudnak ráparancsolni, hogy oda menjen meg úgy menjen, ahogy az urak akarják?! - tört ki Ben-Zuf.
- Először is nem vagyunk olyan okos emberek - mondta Servadac kapitány -, de még ha sokkal okosabbak volnánk is, akkor sem tehetnénk semmit. Itt van például Palmyrin Rosette, aki pedig igazán nagy tudós, és ráadásul...
- Modortalan! - vágott közbe Ben-Zuf.
- Az lehet, de mégiscsak nagy tudású csillagász, s lám, ő sem tudja megakadályozni, hogy szeretett Galliája ne találkozzék újból a Földdel.
- Akkor hát mire jó a tudomány?
- Hogy az ember tisztában legyen azzal, hogy még nem tud mindent! - válaszolt Timasef gróf.
- Annyi bizonyos, uraim, hogy az új összeütközés különböző veszélyekkel fenyeget bennünket - tért a tárgyra Prokop hadnagy. - Ha óhajtják, föl is sorolhatom ezeket a veszélyeket, s majd meglátják, kikerülhetjük-e, esetleg ellensúlyozhatjuk-e őket!
- Mondd csak, Prokop fiam! - biztatta a hadnagyot Timasef gróf.
Olyan nyugodtan beszélgettek, mintha nem is róluk, nem az ő életükről volna szó.
- Először is felmerül a kérdés: vajon miként következik be az összeütközés a Föld és az üstökös között? - folytatta Prokop hadnagy. - Ha megvitatjuk az összeütközés minden lehető módozatát, azt is látni fogjuk, mitől kell félnünk, miben reménykedhetünk.
- Ez valóban logikus - bólintott Servadac kapitány. - De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a két égitest egymás felé tart, és az összeütközés pillanatában óránként 90 ezer mérföldes sebességgel fognak száguldani.
- Mint két derék gyorsvonat! - jegyezte meg Ben-Zuf.
- A két égitest vagy rézsútosan találkozik össze, vagy hogy úgy mondjam, szemtől szembe - folytatta Prokop hadnagy. - Az első esetben lehetséges, hogy a Gallia csak súrolja a Földet, mint ahogy az első találkozásnál is történt, ismét leszakít belőle néhány darabkát, aztán tovább kering a világűrben. Pályavonala azonban nyilván megváltozik, s ha mi túl is éljük az összeütközést, kevés reményünk marad arra, hogy valaha visszatérhetünk a Földre.
- Aminek Palmyrin Rosette úr szívből örvendene, de én ugyan nem! - jegyezte meg Ben-Zuf.
- Talán hagyjuk ezt a föltételezést - mondta Timasef gróf. - Ismerjük, vagy legalábbis el tudjuk képzelni minden előnyét és hátrányát. Tegyük fel, hogy a Gallia nyílegyenesen nekimegy a Földnek, s hozzátapadva ott is marad!
- Akár egy pattanás a homlokon - bölcselkedett Ben-Zuf.
- Hallgass már! - szólt rá Hector Servadac.
- Igenis, kapitány uram!
- Jó, vizsgáljuk meg hát ezt a lehetőséget - mondta Prokop hadnagy. - Először is tudnunk kell, hogy miután a Föld tömege sokkal nagyobb a Gallia tömegénél, gyorsaságát nem csökkenti egy ilyen találkozás, s a Föld minden további nélkül magával sodorná a Galliát.
- Ez elképzelhető! - bólintott Servadac kapitány.
- Nos, uraim, a Gallia felszínének vagy azzal a részével tapadna a Földhöz, melyen most mi tartózkodunk, vagyis az egyenlítője körüli részével, vagy az ellentétes oldalával, esetleg valamelyik sarkvidékének felszínével. Akármelyik eset következzék is be, nagyon csekély a valószínűsége annak, hogy a Gallián egyetlen élőlény is megmenekül.
- Magyarázza ezt meg közelebbről, hadnagy úr! - kérte Servadac kapitány.
- Ha a találkozás pillanatában az üstökösnek azon a pontján vagyunk, mely a Földdel érintkezik, a két égitest összemorzsol bennünket. Ha viszont az ütköző résszel szemközti oldalon leszünk, nyomban megfulladunk, mert a Gallia légköre azonnal egyesülni fog a Föld légkörével, s annak a hegynek a csúcsán, amelyen mi leszünk - hiszen a Gallia száz mérföld magas hegyet alkot majd a Föld felszínén - nem marad belélegezhető, éltető levegő.
- És ha a Gallia valamelyik sarkvidékével tapadna a Földhöz? - kérdezte Timasef gróf.
- Ez esetben mi a levegőégbe röpülünk, majd a Földre zuhanva szörnyethalunk.
- Remek! - mondta Ben-Zuf.
- Még hozzátehetem, hogy ha a három eset közül egyik sem következik be, akkor óhatatlanul elégünk.
- Elégünk? - hökkent meg Servadac kapitány.
- Igen, elégünk, mert a Gallia sebessége hővé alakul át az összeütközés pillanatában, s az üstökös részben vagy egészben izzóvá válik, hője több ezer fokra szökik fel.
Prokop hadnagy nem képzelődött, logikusan érvelt, s hallgatói feszülten figyeltek, miközben a különböző eshetőségek következményeit magyarázta.
- De mi történik akkor, hadnagy úr, ha a Gallia, mondjuk, valamelyik tengerbe esik? - érdeklődött Ben-Zuf.
- Akármilyen mély is az Atlanti- meg a Csendes-óceán, egyik sem elég mély ahhoz, hogy csökkentse a zuhanás erejét, hiszen csak néhány mérföldnyi mély mindkettő. Szóval, ha a tengerbe zuhanunk, ugyanaz történik, ami a szárazföldön történne...
- Csak legfeljebb ráadásul vízbe fulladunk! - állapította meg Ben-Zuf.
- Így hát, uraim, összemorzsolódunk, megfulladunk, szétlapulunk, vízbe fúlunk vagy megsülünk - ez a sors vár ránk, akármilyen körülmények között következzék is be a Föld és a Gallia találkozása - foglalta össze az eddig elhangzottakat Hector Servadac.
- Úgy van, kapitány úr - mondta habozás nélkül Prokop hadnagy.
- Hát, ha így állunk, szerintem csak egy okosat tehetünk! - közölte Ben-Zuf.
- Éspedig? - kérdezte Hector Servadac.
- Még az összeütközés előtt el kell hagynunk a Galliát.
- De hogyan?
- Ó, ez aztán igazán egyszerű - válaszolt zavartalan nyugalommal Ben-Zuf. - Nekem ugyan fogalmam sincs róla, hogyan csinálhatnánk meg, de biztosan egyszerű.
- Talán valóban így van! - mondta Prokop hadnagy.
Valamennyien a hadnagyra néztek, aki fejét tenyerébe hajtva, erősen gondolkodott valamin.
- Akármilyen elképesztőnek találják is a tervemet, szerintem meg kellene vele próbálkozni - mondta végül.
- Beszélj hát, Prokop fiam!
A hadnagy kis ideig még töprengett, aztán így szólt:
- Ben-Zufnak tökéletesen igaza van, csak egy módon menekülhetünk meg, ha elhagyjuk a Galliát még az összeütközés előtt.
- És volna erre mód? - kérdezte Timasef gróf.
- Igen... Azt hiszem, igen!
- Éspedig?
- Léghajóval!
- Léghajóval?! - fakadt ki Servadac kapitány. - Micsoda képtelen ötlet! Már a regényekben sem merik emlegetni!
- Hallgassanak talán végig, uraim - mondta Prokop hadnagy, s kissé összevonta a szemöldökét. - Ha pontosan tudjuk, hogy mikor következik be az összeütközés, egy órával előbb fölszállhatunk a Gallia légterébe. Ez a levegő szükségszerűen a saját sebességével sodor majd bennünket, de még az összeütközés előtt elvegyülhet a Föld légkörével; a léggömb így egyik légkörből a másikba siklik, voltaképpen meg sem érzi az összeütközést, hiszen közben a levegőben lesz!
- Rendben van, Prokop fiam - mondta Timasef gróf -, értjük az elgondolásodat, s aszerint fogunk cselekedni!
- Így egyszázaléknyi reményünk van arra, hogy megmenekülhetünk - tette hozzá elgondolkodva Prokop hadnagy.
- Egy százalék?
- Igen, mert amint az üstökös haladó mozgása megszűnik, a léghajó kigyullad.
- A léghajó is! - kiáltott föl Ben-Zuf.
- Igen, elég a léghajó is meg az üstökös is, hacsak a két légkör összeelegyedése... Magam sem tudom... Az azonban biztos: jobb, ha az összeütközés pillanatában nem leszünk a Gallián.
- Úgy van! - mondta Servadac kapitány. - Ha csak egyszázaléknyi eshetőségünk van is a megmenekülésre, így kell cselekednünk.
- De honnan veszünk hidrogént a léggömb töltéséhez? - kérdezte Timasef gróf.
- Megteszi a meleg levegő is, hiszen legföljebb egy órát maradunk a léghajón - mondta Prokop hadnagy.
- Rendben van, most már csak azt kellene tudnunk, honnan veszünk vásznat a léggömbhöz - folytatta Servadac kapitány.
- Majd a Dobryna vitorláit használjuk föl, könnyű és erős vászonból vannak...
- Jól van, Prokop fiam, te mindenre tudsz megoldást!
- Háromszoros hurrá Prokop hadnagynak! - kiáltotta Ben-Zuf.
A hadnagy valóban merész tervet gondolt ki. Minthogy azonban a kolónia pusztulása - akármilyen módon következzék is be az összeütközés - elkerülhetetlennek látszott, nem tehetnek mást, elszántan neki kell látniuk a terv megvalósításának, ha mégoly kevés reménnyel kecsegtet is. Ehhez azonban lehetőleg másodperc pontossággal kell tudniuk, hogy mikor fog bekövetkezni az összeütközés.
Servadac kapitány vállalta, hogy nagy óvatosan megkérdezi efelől a professzort. Közben a hadnagy irányításával megkezdődött a léghajó építése is. Meglehetősen nagy léggömböt kellett szerkeszteniük, hogy a hajókosár majd elbírja a Melegföld huszonhárom lakóját. A gibraltári és a ceutai angolokkal, minthogy ajánlatukat visszautasították, ezentúl már nem kell törődniük.
Prokop hadnagy úgy akarta megépíteni a léghajót, hogy az összeütközés után - ha a léggömb épségben marad - minél tovább maradhassanak a levegőben, így megfelelő helyet is kereshetnek a leszálláshoz. A hadnagy ezért elhatározta, hogy minél több üzemanyagot - száraz füvet és szalmát - visznek magukkal, hogy a léggömbben levő levegőt melegen tarthassák.
Azzal kezdték, hogy csíkokra szabdalták a Dobryna vitorlavásznát, majd kencével bemázolták, hogy még szilárdabbá tegyék. Ezután összevarrtak a csíkokat. Mondanunk sem kell, hogy sem az öreg uzsorás, sem a csillagász nem vett részt a közös munkában.
Így telt el egy hónap. Servadac kapitány még mindig nem talált alkalmat arra, hogy az összeütközés idejét illetően kérdést tegyen fel Palmyrin Rosette-nek. Napok teltek el anélkül, hogy látták volna a csillagászt. Minthogy a hőmérséklet most már nagyjából elviselhető volt, egész nap a megfigyelőhelyén tartózkodott, s egy lélek sem léphetett be hozzá. Servadac kapitány egyszer kísérletezett ugyan a közeledéssel, de a professzor szóba sem állt vele. Egyre jobban dühöngött, hogy vissza kell térnie a Földre, s mit sem törődött a visszatérés veszélyeivel, az ujját se mozdította volna a kolónia megmentéséért.
Servadac kapitány tehát kénytelen volt várni.
A Gallia fokozatosan közeledett a Naphoz. A Melegföld lakói egyre közelebbről, egyre nagyobbnak látták a földgolyót is. Novemberben 59 millió mérföldet tett meg az üstökös, és december 1-én 78 millió mérföldre volt a Naptól. A hőmérséklet egyre emelkedett, s megindult a zajlás. Csodálatos látvány tárult a Melegföld lakóinak szeme elé: dübörögve, hatalmas táblákban hasadozott a jég, csillogó erecskék futottak le a vulkán lejtőjén, aztán hatalmas hegyi patakká dagadva, zúgva szakadtak a tengerbe.
Ugyanakkor a láthatáron sűrű páraréteg keletkezett. Lassanként a szél is föltámadt, és mozgásba hozta a felhőzetet. Viharral is kell számolniuk, a meleggel és a fénnyel azonban mégiscsak az élet tért vissza a Galliára.
A zajlás kezdetekor a Dobryna és a Hanza százlábnyi magasan volt a tenger színe felett. A hajók némileg megdőlt jégemelvénye egyre erősebben meghajolt, s félő volt, hogy a legalsó jégrétegeket kimossa alóluk a meleg víz, ahogy a sarki jéghegyek talapzata is el szokott tűnni. A két hajót semmiképpen se menthették meg.
A december 12-éről 13-ára virradó éjszaka a hajók alatt fölgyülemlett jégtömb egyensúlya megbillent, s először a Hanza, majd a Dobryna zuhant a parti szirtekre, s mind a kettő nyomban darabokra tört.
Előre tudták, hogy így lesz. A kolónia minden egyes tagja mégis megrendülten nézte a hajók pusztulását: elveszítettek valamit, ami még a Földről került velük együtt az üstökösre.
Az öreg Hakhabut jajveszékelt, szitkozódott, átkozta azokat, akik ide, ebbe az öbölbe hozták a hajóját, melynek semmi baja sem esett volna, ha ott marad a Gurbi-sziget partján. Akarata ellenére hozták ide a Hanzát - mondogatta -, majd ha a Földre visszatérnek, bíróság elé állíttatja azokat, akik ilyen mérhetetlen kárt okoztak neki!
- Az ördögit, Hakhabut uram, hallgasson már el, vagy vasra veretem! - förmedt rá Servadac kapitány.
Az öreg elhallgatott, s visszabújt a sötét barlanglyukba a portékái közé.
December 14-ére elkészült a léghajó. A hálóját a Dobryna könnyű kötélzetéből készítették, a hajókosarat pedig a Hanza kabinjait elválasztó erős fűzfavessző fonatból. A hajókosár elég nagy volt ahhoz, hogy huszonhárom ember, ha szűken is, de beleférjen. Elvégre nem sokáig lesznek benne, csak amíg a léghajó a Gallia légteréből a Föld légterébe siklik át, addig meg legfeljebb kicsit összébb húzzák magukat.
Igen ám, csakhogy a kellemetlenül csökönyös Palmyrin Rosette még mindig nem nyilatkozott a két égitest találkozásának pontos idejéről, ezzel pedig feltétlenül tisztába kellett jönniük.
A Gallia ekkor ismét keresztezte a Mars pályáját, a bolygótól azonban mintegy 56 millió mérföld távolságra volt, így nem kellett attól félniük, hogy a Mars vonzása késlelteti az ütközést.
December 15-ének éjszakáján azonban a galliaiak azt hitték, ütött a végórájuk. Földrengésszerű heves mozgás rázta meg a Galliát. A vulkán úgy mozgott, mintha erős kéz markolta volna meg, s az rázná. Servadac kapitány és társai azt hitték, hogy az üstökös darabokra szakadt, sietve előbújtak a hegy gyomrából.
Ebben a pillanatban jajveszékelést hallottak Palmyrin Rosette megfigyelőhelye felől, majd megjelent a boldogtalan professzor, kezében összetört csillagvizsgáló távcsövének egy darabjával.
A Melegföld lakóinak azonban most kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy a professzort sajnálják. A sötét éjszakában ugyanis nyomban meglátták, hogy a Gallia körül egy újabb mellékbolygó kering.
A mellékbolygó nem volt más, mint az üstökös egy darabja!
Valami belső feszültség kettérepesztette a Galliát, ugyanaz történt vele, mint annak idején a Gambart üstökössel. A Galliából levált darab kirepült a világűrbe, s vitte magával a ceutai és a gibraltári angolokat.
melyben a Gallia lakói arra készülődnek,
hogy a magasból tekintsék meg üstökösüket
A Gallia szempontjából vajon miféle következményei lehetnek e váratlan eseménynek? Servadac kapitány és társai még csak el sem tudták képzelni a választ e kérdésre.
A Nap nyomban fölkelt a látóhatáron, meglepő gyorsan kelt föl, mert ha a Gallia tengely körüli forgása nem is változott, és az üstökös most is kelet-nyugati irányban forgott, a tengely körüli forgás időtartama a felére csökkent, vagyis egyik napkeltétől a másikig mindössze hat óra telt el.
- Egek! - sóhajtott föl Servadac kapitány. - Most már kétezer-nyolcszáz nap van egy galliai évben.
- Nincs is annyi szent, hogy ilyen hosszú kalendáriumra teljen belőlük! - állapította meg Ben-Zuf.
A Galliának az a darabja, mely az angolokat vitte magával, nem az üstökös körül keringett; ez máris világos volt előttük. A leszakadt rész egyre távolodott. De vajon van-e tengere, van-e légköre ennek a levált résznek, vajon lakható-e egyáltalán? S vajon visszatér-e valaha a Földre?
Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy azonban mindenekelőtt azt szerette volna tudni, vajon az üstökösnek ez a kettéválása milyen hatással lesz a Gallia haladó mozgására. Azt máris érezték, hogy a nehézkedési erő újból csökkent. Viszont ha a Gallia súlya jelentősen kisebbedett, vajon nem változik-e meg a sebessége is, nem félő-e, hogy így elkerüli a találkozást a Földdel?
Prokop hadnagy csillagászati ismeretei nem voltak elégségesek ahhoz, hogy válaszoljon a kérdésre: módosult-e a Gallia haladó mozgásának a sebessége? Csak Palmyrin Rosette tudott volna válaszolni a sürgető kérdésre. Valamiképpen rá kell tehát venni, hogy beszéljen, éspedig nemcsak a Gallia sebességéről, hanem arról is, hogy másodperc pontossággal mikor következik be a Föld és az üstökös találkozása.
A Gallia kettéválását követő napokban a professzor gyilkos rosszkedvében volt. Lehet, hogy csak távcsövének az elvesztését fájlalta, az is lehet azonban, hogy azért volt olyan irgalmatlan rosszkedvében, mert tudta, hogy elkerülhetetlen a Földre való visszatérés.
Servadac kapitány és társai örültek volna, ha így van, de erre mégse mertek építeni, s egyre törték a fejüket, hogyan kényszeríthetnék színvallásra a zsémbes tudóst. Servadac kapitánynak pompás mentő ötlete támadt.
December 18-a volt. Palmyrin Rosette Ben-Zuffal veszekedett, mert úgy érezte, hogy a kapitány legénye az üstökösét sértegetve, személyében sértette meg őt. "Szép kis égitest, mondhatom, szétesik, mint valami gyerekjáték, szétpukkan, mint egy ócska tömlő, kettéválik, mint a száraz dió! Ezzel az erővel akár bombán is élhetnénk!" Ilyeneket vágott Ben-Zuf a dühöngő professzor fejéhez.
Servadac kapitány éppen akkor tévedt oda, mikor a veszekedés a leghevesebben tombolt. A kapitánynak hirtelen eszébe jutott, hogy udvariassággal, szép szóval eddig nem mentek semmire a professzornál, hátha most, dühében, ha még udvariatlanok is lesznek hozzá, színt fog vallani. A kapitány nyomban Ben-Zuf pártját fogta, mire a professzor Ben-Zuffal együtt a kapitányt is szidni kezdte.
Hector Servadac ekkor színlelt haraggal így szólt:
- De kérem, professzor úr, ön nagyon sokat enged meg magának, ezt nem vagyok hajlandó tovább tűrni! Nyilván elfelejti, hogy a Gallia kormányzójával beszél!
- És maga meg - vágott vissza a hörcsög természetű csillagász -, maga elfelejti, hogy az üstökös tulajdonosával beszél!
- Ez nem számít, uram! Az ön tulajdonjoga végül is erősen vitatható!
- Vitatható?
- És minthogy nincs reményünk arra, hogy visszatérhessünk a Földre, vegye tudomásul, hogy ezentúl önnek is a Gallián érvényes törvények szerint kell viselkednie!
- Tréfál? Hogy a jövőben nekem a maguk törvényeihez kell igazodnom?
- Úgy bizony!
- És minthogy nincs reményünk arra, hogy visszatérhessünk a Földre?
- Úgy bizony, és így az lesz a sorsunk, hogy örökké a Gallián maradjunk.
- És ha szabad érdeklődnöm, miért ne térne vissza a Gallia a Földre? - kérdezte a professzor mélységes megvetéssel.
- Mert mióta kettévált, csökkent a tömege, és következésképpen nyilván megváltozott a sebessége.
- És ki mondja ezt?
- Én meg mindenki.
- Hát tudja meg, Servadac kapitány, hogy mindenki meg maga egy nagy...
- Professzor úr!
- Szamár, tudatlan szamarak, akik nem is konyítanak az égi mechanizmushoz!
- Gondolja meg, mit beszél!
- És a legelemibb fizikához sem...
- Uram!
- Ó, a gyalázatos rossz tanuló! - őrjöngött a professzor. - Ne higgye, hogy elfelejtettem, hogy maga volt az osztály szégyene!
- Na, ez már sok!
- Hogy gyalázatára vált az iskolájának!
- Elhallgasson vagy...
- Nem, nem hallgatok el, és tetszik, nem tetszik, végig fog hallgatni, ha százszor is kapitány lett azóta! Nahát, ez már sok! Ezek aztán értenek a fizikához! Mert hogy a Gallia tömege csökkent, hát azt képzelik, hogy mindjárt megváltozott a haladó sebessége is! Mintha a tangens sebesség nem kizárólag az eredeti sebesség és a Nap vonzerejének a függvénye volna! Nahát, magukat csak szánni lehet!
A professzor már azt sem tudta, mit beszél. Ben-Zuf azt hitte, hogy a kapitánya komolyan haragszik, ezért megkérdezte:
- Kapitány úr, nem akarja, hogy kettétörjem, hogy belőle is kettő legyen, mint abból a vacak üstököséből?
- Próbáljon csak hozzám nyúlni! - üvöltötte Palmyrin Rosette, és kihúzta magát.
- Uram - kiáltott hevesen Servadac kapitány -, nyomban észhez térítem önt!
- Én meg fenyegetésért és tettlegességért bíróság elé állíttatom!
- A galliai bíróság elé?
- Nem, tisztelt kapitány úr, majd a földi bíróság elé!
- Ugyan, ugyan! A Föld nagyon messze van!
- Akármilyen messze van is, a december 31-éről január 1-ére virradó hajnalon 2 óra 47 perc 35 másodperc és 6 tizedmásodperckor találkozunk vele!
- Kedves professzor úr, éppen ezt akartam tudni! - mondta Servadac kapitány, és mélyen meghajolt, majd faképnél hagyta a meglepetésében csak tátogó professzort.
Hector Servadac és társai végre megtudták azt, amit olyan fontos volt megtudniuk: az üstökös és a Föld tehát hajnali 2 óra 47 perc 35 másodperc és 6 tizedmásodperckor találkozik.
Így még öt teljes napjuk - földi napjuk - van ahhoz, hogy fölkészüljenek a találkozásra.
Valamennyien példás buzgalommal dolgoztak, hiszen valamennyien szerették volna mielőbb elhagyni a Galliát. Prokop hadnagy léghajóját olyan bizakodással nézték, mintha mi sem volna könnyebb, mint a léghajó segítségével átsiklani a Föld légkörébe. Eszébe sem jutott senkinek, hogy a világtörténelemben még példátlan utazás ezer meg ezer veszéllyel fenyegetheti őket. Pedig Prokop hadnagy többször is figyelmeztette társait, hogy a léghajó, ha a tengely körüli forgás hirtelen megszűnnék, nyomban elégne utasaival együtt. Servadac kapitány már csak azért is, hogy jó példával járjon elöl, mindig lelkesen beszélt a léghajóról, Ben-Zuf pedig világéletében szeretett volna légi útra indulni.
Csak a hűvösebb és tartózkodó oroszok, Timasef gróf és Prokop hadnagy töprengett az őket fenyegető veszélyeken, ám ők is készen álltak mindenre.
Közben a tenger ismét hajózhatóvá vált, s a maradék szenükkel befűtötték a gőzmotoros csónakot, és többször átmentek a Gurbi-szigetre. A madarak már mind ott voltak, oda vonzotta őket a zöldellő fű, a lombosodó fák; a tél ugyanis egyszeriben nyárba fordult.
A Gurbi-szigeten gyűjtötték össze a tüzelőanyagnak szánt szénát és szalmát, s a csónakon szállították át a Melegföldre. A napi tüzelőszükségletüket egyébként fedezték a két hajó roncsai. Mikor a Hanza deszkáit akarták felaprítani, Hakhabut uram jajveszékelve tiltakozott, Ben-Zuf azonban megfenyegette: ha nem marad békében, hát ötvenezer frankot kell fizetnie azért, hogy helyet kapjon a léghajóban.
Az öreg uzsorás fölsóhajtott és elhallgatott.
December 25-ére minden készen volt az induláshoz. A karácsonyt éppúgy megünnepelték, mint egy évvel korábban, de most abban bizakodva, hogy az újév napját már a Földön tölthetik.
Ahogy közeledett a döntő nap, Servadac kapitány és Timasef gróf egyre inkább elhidegültek egymástól. Most már mindkettőjüket földi gondok és remények foglalkoztatták, s ők a földgolyóbison, mint tudjuk, elszánt ellenfelek voltak.
Servadac kapitány az utolsó napokban ismét rímeken törte a fejét, szerette volna befejezni azt a bizonyos szerelmes verset, melynek már csaknem a végére ért, mikor a Föld összeütközött az üstökössel.
Prokop hadnagy és a többi orosz viszont egyre erősebb vágyódással gondolt a hazájára, de még a spanyolok is, akik pedig igazán jól érezték magukat a Gallián, egyre többet emlegették Andalúzia régen látott tájait. Pablo és a kis Nina voltaképpen nem sokat törődött azzal, hogy a Földön lesznek-e, vagy az üstökösön maradnak; számukra csak az volt a fontos, hogy együtt lehessenek azokkal, akiket szeretnek, és hogy egymástól soha ne kelljen elszakadniuk.
Csak egy boldogtalan ember volt a Gallián: Palmyrin Rosette, aki dühöngve esküdözött, hogy ő ugyan nem ül bele a léghajó kosarába. Nem, ő nem hagyja el az üstökösét! Jaj, csak ne tört volna el a távcsöve! Lám, a Gallia most fog behatolni a hullócsillagok zónájába, milyen sok érdekeset, soha nem látottat figyelhetne meg, ha volna távcsöve!
Az utolsó napokban valamennyien rendkívül izgatottak voltak. Prokop hadnagy az előkészületek utolsó szakaszát irányította. A vitorlás két árbocrúdját beállították a partszegélybe, a rudakhoz kötötték az óriási léggömböt, melyet még nem fújtak föl, de már ráhúzták az erős kötelekből csomózott hálót. Ott várakozott már a hajókosár is, melynek oldalaira tömlőket kötöttek, arra gondolva, hogy a léghajó esetleg nem a földre, hanem valamelyik tenger színére száll le. Persze, ha az óceán kellős közepére kerülnének, ez a néhány tömlő vajmi keveset segítene, ha hamarosan nem jönne értük hajó.
Végre elérkezett december 31-e. Még néhány óra, és a léghajó fölemelkedik a galliai levegőégbe.
A Gallia ekkor 40 millió mérföldre volt a Naptól, vagyis kissé távolabb, mint a Föld, mely felé rendkívül nagy sebességgel haladt.
A Föld és az üstökös ekkor mintegy kétmillió mérföldre volt egymástól. Hajnali két órakor a galliaiak fölkészültek az indulásra. Még 47 perc, 35 másodperc és 6 tizedmásodperc - s bekövetkezik a két égitest találkozása.
A Gallia tengely körüli forgásának módosulása miatt ekkor nappal volt az üstökösön, s nappal volt a földgolyónak azon a részén is, melyet az üstökös érinteni fog.
A léggömböt már egy órával előbb fölfújták, s most indulásra készen himbálódzott a két árbocrúd között. A hálójához akasztott kosár már csak az utasokra várt.
A Gallia ekkor 75 ezer mérföldre volt a Földtől.
Elsőnek Hakhabut uram ült be a hajókosárba, ám Servadac kapitány fürkésző szeme nyomban meglátta, hogy az öreg uzsorás roppant vastag, széles övet cipel a derekán.
- Mit kötött a derekára, Hakhabut uram? - kérdezte.
- Ó, főkormányzó úr, ebben a kis övben viszem magammal szerény vagyonkámat.
- Aztán mennyit nyom ez a maga szerény vagyonkája?
- Legföljebb harminckilónyi.
- Harminc kilót? Azonnal dobja el azt a fölösleges terhet, örülünk, ha minket magunkat föl tud emelni a léggömb!
- De kormányzó úr...
- Dobja el, ha mondom, nem terhelhetjük túl a léghajót!
- Irgalmas ég! Eldobni a keservesen szerzett vagyonkámat! - kezdte Hakhabut uram a jajveszékelést.
- Ejnye, Hakhabut uram, hiszen maga is tudja, hogy az aranynak nem lesz értéke a Földön, hiszen a Gallia 246 szextillió kilogramm aranyat visz magával!
- Irgalom, főkormányzó uram! Irgalom!
- Választhatsz! - szólt rá az öregre Ben-Zuf. - Vagy téged viszünk, vagy az aranyadat!
A boldogtalan uzsorás nyögve, átkozódva vált meg az aranyától.
S ezután következett a másik nehézség.
Palmyrin Rosette kijelentette, hogy nem hajlandó elhagyni az üstökösét, különben is ez a léghajó teljesen képtelen ötlet szüleménye, úgyis ki fog gyulladni, mikor az egyik légkörből a másikba siklik! Ő bizony a Gallián marad, az kevésbé veszélyes, meg különben is lehetséges, hogy az üstökös csak súrolja a Földet, aztán továbbmegy, s ő, Palmyrin Rosette a Gallián maradhat, hogy továbbra is a saját üstököse hátán keringjen a naprendszerben!
De akárhogy fogadkozott, akárhogy fenyegetődzött a professzor, két jól megtermett orosz matróz gúzsba kötötte a csillagászt, aztán fölkapták és berakták a hajókosárba. Servadac kapitány, aki eltökélte, hogy hajdani professzorát nem hagyja elpusztulni az üstökösön, nem riadt vissza e kissé erőszakos módszer alkalmazásától sem.
Viszont szívfájdalommal meg kellett válniuk a két lótól és Nina kecskéjétől. Az állatok közül csak a postagalambot vihették magukkal, és ki tudja, kalandos útjuk során nem lesz-e még szükségük postagalambra?
Már Timasef gróf és Prokop hadnagy is a hajókosárban ült, csak Servadac kapitány meg Ben-Zuf taposta még Gallia kemény talaját.
- Gyerünk, Ben-Zuf, szállj be!
- Csak ön után, kapitány uram!
- Nem, én maradok utolsónak, ahogy a veszélybe került hajót is csak utolsó pillanatban hagyja el a kapitánya.
- Csakhogy...
- Szállj be azonnal!
Ben-Zuf belépett a hajókosárba, nyomban követte őt a kapitánya is.
Elvágták a tartóköteleket, s a léghajó fenséges nyugalommal emelkedett a Gallia levegőegébe.
melyben a léghajó utasainak tapasztalatairól és élményeiről lesz szó
A léghajó kétezer-ötszáz méter magasba szállt fel. Prokop hadnagy úgy döntött, hogy amíg lehet, ebben a magasságban fogja tartani. A léggömb alsó függő részéhez akasztott kis vassodrony kosárba száraz füvet raktak, ezt könnyen meggyújthatják, hogy a léggömbben levő levegőt melegen tartsák, s hajójuk ne veszítsen magasságából.
A hajókosár utasai körülnéztek, lepillantottak, föltekintettek, lent a Galliai-tengert látták, innen a magasból homorú medencének látszott; északon egy magányosan sötétlő folt: a Gurbi-sziget. A gibraltári és a ceutai sziget szikláit azonban hiába keresték: a Gallia nyugati része nyomtalanul eltűnt. Ha dél felé pillantottak, látták a Melegföld fölé magasló vulkánt. S bárhova néztek, mindenütt az a különös lemezes talajszerkezet, az aranyérc lemezei, melyeken most csillogva tört meg a napsugár.
A léghajó körül, a látóhatár fölött - mely mintha velük együtt emelkedett volna a magasba - csodálatosan tiszta volt az égbolt. Északnyugati irányban azonban, éppen a Nappal szemben egy új csillagzat, azaz inkább meteorszerű csillagocska sötétlett: a Galliáról levált tömb, mely most új pályáján keringve, már több ezernyi mérföldre volt tőlük. Az éjszaka beálltával világító pontként csillog majd a messzeségben.
S végül a hajókosár fölött kissé rézsútos irányban fénylett teljes fenségében a Föld.
Ragyogó korongjának fényétől káprázott a szemük. Még túl messze voltak tőle, semhogy a két sarkot egyszerre láthatták volna, de világosan látták a felszínén fénylő foltokat: a kontinenseket; meg a sötétebb foltokat: a Nap sugarait inkább elnyelő óceánokat. S e foltok felett hosszú, fehér szalagként lebegtek a fonákjukon szürke felhők.
A másodpercenként huszonkilenc mérföldes sebességnek köszönhetően, hamarosan határozottabban kirajzolódott a Föld: világosabban látszottak a partvonalak, a hegyvonulatok - a léghajó utasai mintha dombortérképet néztek volna a magasból.
Két óra huszonhét perckor az üstökös már alig harmincezer mérföldre volt a Földtől. A két égitest valósággal röpült egymás felé. Két óra harminchét perckor már csak tizenötezer mérföld választotta el őket.
A körvonalak még határozottabban rajzolódtak ki, s Prokop hadnagy, Timasef gróf és Servadac kapitány ajkáról egyszerre szakadt föl a kiáltás:
- Európa!
- Oroszország!
- Franciaország!
Nem tévedtek. A Föld most éppen azzal a részével fordult a Gallia felé, melyen az európai kontinens ragyogott a déli napfényben. Világosan láthatták az egyes országok földrajzi határait is.
A léghajó utasai megrendülten nézték a Földet: talán pusztulásuk felé sietnek, miközben hozzá közelednek. Mégis a földetérés reménysége töltötte be egész lelküket, a veszélyek még csak eszükbe sem jutottak. Végre viszontláthatják embertársaikat, szeretteiket!
Igen, valóban Európát látták!
Az ott Anglia, kelet felé lépdelő hölgy, kusza redőjű ruhában, fején szigetecskékből, szigetekből font koszorú.
Svédország és Norvégia, a felséges oroszlán, gerincét - a hegyláncokat - nyújtóztatja, északi tájairól mintha Európára akarna ugrani.
Oroszország, mint hatalmas sarki medve, fordul az ázsiai kontinens felé, bal mancsát Törökországon, a jobbat meg a Kaukázuson nyugtatja.
Ausztria összegömbölyödött nagy macska, szundikál, rossz álmok gyötrik.
Spanyolország: kibontott lobogó Európa végén.
Törökország berzenkedő kakas, egyik karmával az ázsiai partba, a másikkal Görögországba kap.
Olaszország elegáns, finom csizma, s e csizma orra Szicíliát, Szardíniát és Korzikát bökdösi.
Poroszország, mint iszonyatos bárd Európa testében, éle Franciaországot súrolja.
S végül Franciaország: a csupa izom mellkas, a benne dobogó szív: Párizs.
Az általános megrendültség közepette is elmosolyodtak, mikor Ben-Zuf lelkesen fölkiáltott:
- A Montmartre!
Palmyrin Rosette tekintete viszont csak az elhagyott Galliát kereste, mely kétezer-ötszáz méterrel úszott alattuk. A professzor még csak látni sem akarta a Földet, csak a világűrben ragyogva szálló üstököst nézte.
Prokop hadnagy órával a kezében számlálta a perceket és a másodperceket. A száraz fűből gyújtott tüzet időnként felélesztették, hogy a léggömbben megfelelően meleg, tehát megfelelően ritka legyen a levegő.
A hajókosárban kevés szó esett. Valamennyien mohó tekintettel egyre csak a Földet lesték. A léghajó a Gallia mögött volt, vagyis az üstökös előbb fog földet érni.
De vajon hol érnek földet ők? Ha szárazföldön, vajon lakott helyre kerülnek-e, s ha nem, hogyan jutnak a földgolyó valamelyik lakott részére?
Vagy óceán tükrére szállnak le, s ott vajon reménykedhetnek-e csodában, hogy véletlenül hajó jár a közelben, s megsegíti őket?
- Két óra negyvenkét perc - törte meg a csöndet Prokop hadnagy szava.
Még 5 perc, 35 másodperc, 6 tizedmásodperc s a két égitest összeütközik... Most mintegy nyolcezer mérföldnyire voltak egymástól.
De mi lesz, ha a léghajó a két légkör nyilván viharos elegyedésekor elpusztul, s vele pusztul minden utasa? Lehetséges, hogy a Gallia egyetlen lakója sem térhet vissza embertársai közé, lehetséges, hogy emlékük, tapasztalataik, a csillagvilágban tett zarándokútjuk minden élménye a semmibe vész?
Nem! Servadac kapitány kitépett egy lapot a noteszéből. A noteszlapra fölírta az üstökös nevét, leírta, hogy az első összeütközéskor mely tájakat szakított le a Földről, följegyezte rá társai nevét, majd aláírta, és a postagalamb nyakába kötötte, aztán Nina kedves madárkáját elbocsátotta a levegőégbe.
A galamb kerengve ereszkedett lefelé.
Még két perc, s elenyészik a két égitestét elválasztó mintegy háromezer-kétszáz mérföldes távolság.
A léghajó utasai mit sem éreztek az iszonyatos gyorsaságból, léghajójuk mintha egy helyben lebegett volna a levegőégben.
- Két óra negyvenhat perc! - hangzott fel ismét Prokop hadnagy szava.
A távolság már csak ezerhétszáz mérföld. Alattuk a Föld, mint hatalmas, nyitott hordó tátongó szája - mintha el akarná nyelni az üstököst.
- Két óra negyvenhét perc! - szólt ismét Prokop hadnagy.
Másodpercenként kétszázhetven mérföldes sebesség!
Aztán valami iszonyatos zúgás, rázkódás: a Föld levegője magához szippantotta a Gallia levegőegét, s vele együtt a léghajót, mely közben majd szétszakadt, úgy megnyúlt.
Valamennyien kétségbeesetten kapaszkodtak a hajókosár peremébe.
A két légkör elvegyült. Hatalmas felhő képződött, vastag pára gomolygott. A légi utasok sem maguk fölött, sem maguk alatt nem láttak már semmit, mintha űrben zuhannának, majd egyszerre csak a Földön találták magukat. Eszméletüket vesztve távoztak a földgolyóról, eszméletüket vesztve tértek oda vissza.
A léggömbnek pedig nyoma sem maradt.
A Gallia éppen csak érintette a Földet, majd eltűnt keleti irányban.
melyből megtudjuk, hogy egy regény végén
nem mindig a főhősök házasodnak össze
- Kapitány uram! Algéria!
- És Mostaganem!
Ez volt a két francia első szava, mikor a többiekkel együtt ők is visszanyerték az eszméletüket.
Megmagyarázhatatlan csoda révén - de hiszen minden csoda megmagyarázhatatlan - valamennyien épségben voltak.
Servadac kapitány és a legénye nem tévedett: a naprendszerben tett kétéves kirándulásuk után csaknem pontosan ott értek földet, ahonnan elindultak.
Alig két kilométernyire voltak Mostaganemtől.
Fél órával később Servadac kapitány meg a társai beértek a városba.
Mostaganem lakóin - legnagyobb meglepetésükre - semmi izgalom nem látszott, békésen végezték napi munkájukat. Reggel nyolc óra volt, a Nap a régi helyén, a keleti látóhatáron tündökölt. A földgolyón jele sem volt annak, hogy valami szokatlan történt, de még annak sem, hogy lakói valami szokatlan eseményre várnának.
- Ejnye - mondta Servadac kapitány -, nem tudtak volna az üstökös közeledtéről?
- Úgy látszik, kapitány uram! - csóválta a fejét Ben-Zuf. - És én még azt képzeltem, hogy diadalmenetben vonulunk be!
A városkapuban Servadac kapitány összetalálkozott két bajtársával, a második lövészezred őrnagyával és a nyolcadik tüzérezred kapitányával.
Valósággal egymás karjába estek.
- Servadac! - kiáltotta boldogan az őrnagy.
- Bizony, én vagyok!
- S honnan jön, kedves barátom, s hol volt ilyen sokáig?
- Elmondanám szívesen, de nem hinnének nekem! Tételezzük fel hát, hogy álmodtam!
Hector Servadac ennél többet nem volt hajlandó mondani, viszont megkérdezte, mi van azzal a bizonyos hölggyel, aki miatt párbajozni akart volna Timasef gróffal.
- Férjhez ment, kedves barátom, férjhez ment a hölgy! - mondta az őrnagy.
- Hallja ezt, gróf úr! Hallja? Ezek után igazán örülök, hogy nem párbajoztunk!
- És én mennyire örülök, hogy minden hátsó gondolat nélkül, barátként szoríthatok önnel kezet, kapitányom! - válaszolt melegen a gróf.
- Így legalább nem kell befejeznem azt a rémes szerelmes verset! - örvendezett Servadac kapitány, s a két hajdani vetélytárs immár örök barátként rázott kezet.
Egyébként Timasef gróf sem volt hajlandó nyilatkozni a velük megesett rendkívüli históriákról, melyek közül a legérthetetlenebb a távozásuk és a visszatérésük volt. És végképp nem értették, miként lehetséges az, hogy a Földközi-tenger partján még csak jele sem volt a változásnak.
Határozottan okosabban teszik, ha hallgatnak arról, amit átéltek.
Másnap az oroszok elindultak haza Oroszországba, a spanyolok meg Spanyolországba, s Timasef gróf fejedelmi ajándékkal vett tőlük búcsút, hogy ezentúl soha többé ne kelljen félniük a nélkülözéstől.
Az öreg Hakhabut meg eltűnt valahol a nagyvilágban, de az is lehet, hogy indult haza Poroszországba.
- No meg az is lehet, hogy Amerikába megy, és ott majd föllép a cirkuszban, ő lesz a naprendszerből hazajáró kísértet! - mondta Ben-Zuf.
És Palmyrin Rosette?
Ha a többiek hallgattak, bezzeg beszélt ő valamennyiük helyett!
Csillagászkollégái tagadták, hogy a Gallia valaha is föltűnt volna az égbolton. Ez az üstökös különben sincs lajstromozva, nem tud róla senki. A dühös professzor két évvel később vaskos kötetben jelentette meg beszámolóját a Galliáról és személyes tapasztalatainak meg kalandjainak a történetét.
Európa tudósai azonban csak a vállukat vonogatták, sőt válaszul a professzor könyvére Egy hipotézis története cím alatt később megjelent egy másik könyv, mely Palmyrin Rosette munkáját az azt megillető helyre tette.
A professzor haragja ezúttal nem ismert határt. Közölte, hogy azóta is látta nemcsak a Galliát, hanem a Galliáról levált részt is, mely a tizenhárom angollal együtt most is ott kering a világűrben. Sohasem törődött bele, hogy nem lehet köztük ő is.
Hector Servadac és Ben-Zuf a Montmartre dombján sétálgatva, mikor biztosak lehettek abban, hogy senki sem hallja meg őket, néha elbeszélgettek rendkívüli kalandjaikról.
- Talán mégiscsak álmodtuk az egészet - mondta Ben-Zuf.
- Ezer ördög! Kezdem magam is ezt hinni! - válaszolt a kapitány.
Aztán egy szép napon a már őszülő Hector Servadac feleségül adta fogadott gyermekét, az azóta szép ifjú lánnyá serdült Ninát Pablóhoz. A fiatalok gyerekkorukban kerültek össze, és soha többé nem váltak el.
Sokáig éltek, boldogok voltak, s csöppet sem bánták, hogy nem lett belőlük Ádám és Éva, egy új világ első emberpárja.