melyben bemutatjuk a Gallia harminchatodik lakóját
A Gallia harminchatodik lakója végre megérkezett a Melegföldre. Mindeddig csak néhány, alig érthető szót ejtett ki:
- Ez az én üstökösöm! Az enyém!
Vajon mit jelentenek ezek a szavak? Talán azt, hogy a földgolyó egy üstökössel ütközött össze, s egy darabját ennek az összeütközésnek az ereje röpítette a világűrbe? Vajon a formenterai remete mit nevezett el Galliának? Az üstököst avagy a földgolyóból kiszakított és most a naprendszerben új égitestként keringő földdarabot? E kérdésekre csak a tudós válaszolhatna, aki magának követelte az "üstököst".
Az máris bizonyos volt, hogy a tudóstól származnak a Dobryna kutatóútja során talált följegyzések, s hogy ő küldte a galambpostát is. Csak ő dobhatta a tengerbe a bőrtokot, a konzerveshordócskát, s csak ő engedhette útjára a postagalambot, melyet ösztöne vezetett az új csillagzat egyetlen lakott és lakható helyére. A tudós tehát a Gallia több adatát ismeri. Mérni tudta a Naptól való fokozatos távolodását, ki tudta számítani a tangens sebesség csökkenését is. Ám - és ez volt a legfontosabb kérdés -, vajon számítások útján meg tudja-e határozni keringési pályáját, rájött-e, hogy az új csillagzat pályája hiperbola, parabola vagy ellipszis-e? S végül vajon tudja-e, hogy a Gallia visszatérhet-e valaha a Földhöz, és ha igen, mennyi idő múlva?
Ezeken a kérdéseken töprengett Timasef gróf, majd valamennyit sorra fölvetette Servadac kapitánynak és Prokop hadnagynak. Válaszolni természetesen ők sem tudtak, maguk is sokat gondolkoztak már a különböző feltevéseken, vitatkoztak is felettük, a végső választ azonban nem tudták megfogalmazni. És az egyetlen ember, aki valószínűleg tudja a választ, esetleg soha többé nem szólalhat meg, és a kis kolónia tagjainak le kell mondaniuk a reményről, hogy megtudhatják, milyen sors vár a Galliára és lakóira!
Mindent el kell tehát követniük, hogy a tudóst magához térítsék, meggyógyítsák! Jobb célra aligha használhatnák a Dobryna gyógyszertárát - s ezt nyilván így gondolta Ben-Zuf is, aki bátorítóan megjegyezte:
- Lássunk hozzá, kapitány uram! Munkára! Csuda szívósak ám az efféle tudósok, az ember nem is képzelné, mennyi erő van bennük!
Mindenekelőtt szíverősítőket adtak a betegnek, majd erősen dörzsölni kezdték kezét-lábát, hogy mielőbb meginduljon a rendes vérkeringés. Ben-Zuf és Negrete fölváltva vállalták a masszírozást, s olyan alaposan csinálták, hogy talán még a holtat is életre dörzsölték volna!
Hector Servadac közben egyre azon töprengett, ki lehet ez a francia tudós, s ő vajon hol találkozhatott már vele, hogy annyira ismerősnek látja. A kapitánynak voltaképpen rá kellett volna ismernie, de abban a bizonyos hálátlan korban találkozott vele, vagyis gyerekkorában, amikor a benyomások nagyon elevenek, de ugyanakkor nagyon múlékonyak is.
A tudós, aki most a Nina-kaptár nagytermében feküdt, azonos volt azzal a szigorú fizikatanárral, aki Hector Servadacot a Charlemagne líceumban tanította. Palmyrin Rosette igazi tudós volt, elsősorban a matematikai tudományok különböző ágazatainak nagy tudósa. Hector Servadac az első líceumi évek után a líceumból a Saint-Cyr katonai akadémiára került, és el is felejtette tanárát.
Hector Servadac diákkorában, mint már tudjuk, éppenséggel nem nagyon epekedett a tanulásért, viszont a magafajta komisz nebulókkal egyetértésben hányszor de hányszor tréfálta meg a boldogtalan Palmyrin Rosette-et!
Mert ki volt az, aki egy csipet sót dobott a kísérleti teremben előkészített desztillált vízbe, ami aztán a legváratlanabb kémiai reakciókat eredményezte? Ki csent el egy csöppnyi higanyt a barométer tálkájából, hogy aztán a tisztes mérőeszköz meglepő ellentmondásba kerüljön a valódi légnyomással? Vajon ki dörzsölte fel a hőmérőt néhány pillanattal azelőtt, hogy a professzor megnézte volna? Ki csempészett élő rovarokat a mikroszkóp lencséje alá? Vajon ki rongálta meg az elektromos áramfejlesztőt úgy, hogy az többé egyetlen szikrát sem volt képes produkálni? És vajon ki fúrt láthatatlan lyukat a légszivattyú gumikorongjába, hogy aztán Palmyrin Rosette hiába kínlódjék, sose tudjon légüres teret teremteni?
E napirenden levő, gonosz csínyek fő mestere Servadac tanuló volt, s társai nagy örömüket lelték a komisz tréfákban, melyeknek áldozata Palmyrin Rosette professzor úr, afféle igazi méregzsák volt.
Két évvel azután, hogy Hector Servadac elhagyta a Charlemagne líceumot, Palmyrin Rosette, aki nagyobb kedvet érzett a csillagászathoz, mint a fizikához, búcsút mondott a tanári pályának, hogy kizárólag csillagászattal foglalkozhassék. Szeretett volna a Csillagvizsgáló Intézetben elhelyezkedni, a tudós világban azonban veszekedő, makacs természetéről volt híres, és bezárultak előtte a tudományos intézmények kapui. Volt némi magánvagyona, így aztán minden hivatalos jelleg nélkül foglalkozott a csillagászat tudományával, s legnagyobb öröme az volt, ha más csillagászok tételeit, megállapításait bírálhatta. Egyébként Palmyrin Rosette nevéhez fűződött három új, csak teleszkóppal látható csillag fölfedezése, valamint a lajstromba vett csillagok közül háromszázhuszonöt csillag pályaelemeinek kiszámítása.
Mint már mondottuk, Hector Servadac és Palmyrin Rosette azóta sem találkozott többé, csak most, tizenkét év után, a Formentera szigeten hozta őket ismét össze a sors. Nem csoda hát, hogy a kapitány nem ismert rá az eszméletlen professzorra.
Mikor Ben-Zuf és Negrete kihámozta az eszméletlen embert a prémtakaróból, apró termetű, természettől is sovány, de most erősen lefogyott emberke feküdt előttük, kopasz feje strucctojásként világított, szakállt, bajuszt nem viselt, de látszott rajta, hogy vagy egy hete nem borotválkozott. Hosszú, horgas orrán imponáló pápaszem mutatta, hogy az öreg tudós is nyilván azok közé a rövidlátók közé tartozik, akiknél a pápaszem már szinte az egyéniség részévé vált.
Egy olyan világban, melynek lakossága harmincöt fő, nagyon fontos a harminchatodiknak az élete. Mikor a félholt emberről leszedték a takarókat és a ruhákat, megállapították, hogy ha gyengén is, de még ver a szíve. Bizakodtak tehát abban, hogy visszanyeri eszméletét, ha Ben-Zuf erélyes kezelése eredményeként fölmelegednek kihűlt tagjai, hiszen a derék tisztiszolga olyan odaadással dörzsölte az öreg tudóst, mintha a kardját fényesítené, és olyan erősen, hogy az ember azt hihette volna, menten tüzet fognak az inas, száraz tagok.
Húszperces szakadatlan masszázs után sóhaj szakadt fel az eszméletlen ember ajkáról, először egy, aztán kettő, három sóhaj. Szorosan összepréselt szája most fölnyílt. Szempilláját fölemelte, majd újra lehunyta, végül fölnézett, de látszott rajta, hogy nincs tisztában azzal, hogy hol van, mi történik körülötte. Néhány érthetetlen szót suttogott. Aztán kinyújtotta a jobbját, a homlokához emelte, mintha valamit keresne ott. Arca ekkor megrándult, elvörösödött, mintha dühroham közepette térne magához, s fölkiáltott:
- A szemüvegem! Hol a szemüvegem?!
Ben-Zuf nyomban utánanézett, és meg is találta a szemüveget. A hatalmas pápaszem beillett volna akár teleszkópnak is. Gondosan visszaigazították a tudós horgas orrára, s az ekkor ismét fölsóhajtott, sóhaja egy biztató khm-khm-mel ért véget.
Servadac kapitány Palmyrin Rosette fölé hajolt, roppant figyelmesen nézte. A tudós most tágra nyitotta a szemét. Az okuláré vastag üvegén átsütött éles tekintete, s bosszús hangon váratlanul így szólt:
- Servadac tanuló! Holnap bemutat ötszáz sornyi büntetésfeladatot!
Palmyrin Rosette tehát ráismert hajdani tanítványára, a komisz nebulóra.
A beszélgetést kezdő meglepő mondatot nyilván a régi harag hirtelen fölébredt emléke váltotta ki az öregúrból, Hector Servadac pedig, noha már-már azt hitte, hogy álmodik, ugyancsak ráismert hajdani fizikatanárára.
- Palmyrin Rosette professzor úr! Az én hajdani tanárom, itt, köztünk!... Ezer ördög és pokol! Ez aztán a furcsa találkozás! - álmélkodott Servadac kapitány.
Közben azonban Palmyrin Rosette mintha elbóbiskolt volna, és pihenését semmiképpen sem akarták zavarni.
- Legyen nyugodt, kapitány uram - mondta Ben-Zuf -, életben marad, felelek érte! Az ilyen apró emberek csuda szívósak ám. Láttam én már ennél kiaszottabbat is, az még messzebbről tért vissza az élők közé!
- Aztán honnan tért vissza, Ben-Zuf?
- Egyiptomból, kapitány uram, szép cifrára pingált ládában érkezett!
- Múmia volt az, te mafla!
- Ahogy mondja, kapitány uram!
A professzor mindenesetre elaludt, s ekkor átvitték egy jó meleg ágyba, az üstökösére vonatkozó égető kérdéseket majd később teszik föl neki.
Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy - ők voltak a kis kolónia Tudományos Akadémiája - ahelyett, hogy türelmesen várták volna a másnapot, a legvalószínűtlenebb föltevésekkel foglalkoztak egész nap. Voltaképpen mi ez az üstökös, melyet Palmyrin Rosette Galliának nevezett el? Tehát nem a földgolyó egy leszakadt darabja kapta ezt a nevet? A távolságra és a sebességre vonatkozó följegyzések tehát a Gallia nevű üstökös adatai lennének, és nem azé az új égitesté, melyen Servadac kapitány és harmincöt társa kering a világűrben?
Most ismét kérdésessé vált az olyan nehezen megfogalmazott következtetések összessége, mely egybevágott az újonnan észlelt kozmikus jelenségekkel, s mely végül is azt látszott bizonyítani, hogy magából a földgolyóból szakadt ki az új égitest.
- Ne is töprengjünk tovább! - kiáltott föl Servadac kapitány. - Itt van közöttünk Rosette professzor, aki minden kérdésre tud majd válaszolni!
Minthogy Palmyrin Rosette szóba került, Servadac kapitány elmondotta a társainak, hogy a professzor világéletében nehéz természetű ember volt, s általában feszült viszonyban van mindig mindenkivel. Javíthatatlan különc, csökönyös méregzsák, lelke mélyén azonban voltaképpen derék ember. Az a legokosabb, ha nem törődnek a rosszkedvével, mint ahogy az ember nem kezd perelni a viharral sem, hanem szépen megbújik előle.
Mikor Servadac kapitány befejezte ezt a kis életrajzi kitérőt, Timasef gróf így szólt:
- Legyen nyugodt, kapitány úr, mindent elkövetünk, hogy jó viszonyban legyünk Palmyrin Rosette professzorral. Egyébként meg azt hiszem, nagy szolgálatot fog tenni nekünk azzal, hogy ismerteti megfigyelései eredményét. Erre persze csak akkor kerülhet sor, ha...
- Ha?! - hökkent meg Servadac kapitány.
- Ha valóban ő a szerzője a kezünkbe került följegyzéseknek.
- Kételkedik ebben?
- Voltaképpen nem. Minden jel arra mutat, hogy Rosette professzor kezéből kerültek ki a följegyzések, most csak azért beszélek úgy, mintha nem volnék ebben biztos, hogy megemlítsünk és fontolóra vegyünk minden kedvezőtlen lehetőséget.
- Ugyan ki más írhatta volna ezeket a följegyzéseket, ha nem az én hajdani professzorom?! - mosolygott Servadac kapitány.
- Talán egy másik csillagász, aki magára maradt a hajdani Föld egy másik pontján.
- Képtelenség! - mondta Prokop hadnagy. - A Gallia elnevezésről csak a följegyzésekből értesültünk, és Rosette professzor első szava is az volt, hogy Gallia.
Prokop hadnagy helytálló megjegyzése értelmetlenné tette a további vitát: most már valamennyien biztosra vehették, hogy a formenterai remete volt a följegyzések szerzője. Hogy mit keresett a szigeten, ezt majd később megtudják tőle.
Egyébként a professzorral együtt a följegyzéseit tartalmazó papirosokat is elhozták, s most úgy gondolták, nem követnek el indiszkréciót, ha míg alszik, belenéznek a följegyzésekbe.
A betűk és a számjegyek valóban attól a kéztől származtak, mely a palack- és a galambpostát is írta. A számolótáblának használt ajtó még tele volt krétával írt algebrai jelekkel, s nagy gonddal vigyáztak, nehogy egy is eltörlődjék. A papirosok geometriai ábrák kusza rajzaival voltak telefirkálva: egymást keresztező hiperbolákkal, nyitott görbékkel, melyeknek két szára egymástól távolodva nyúlt a jelzés szerint a végtelenbe, parabolákkal, ellipszisekkel, zárt és amennyire csak lehetséges, elnyújtott görbékkel.
Prokop hadnagy megjegyezte, hogy ezek a különböző görbék mind üstököspályát ábrázolnak; ami a két első esetben azt jelenti, hogy a Földről megfigyelt üstökösök sohasem térhetnek vissza a földi horizontra, a harmadik esetben pedig azt, hogy hosszabb-rövidebb határidőn belül időszakosan megjelennek a látóhatáron.
A papirosok átnézése után már megállapíthatták, hogy a professzor üstökösök pályaelemeire vonatkozó számításokat végzett, ám az általa tanulmányozott görbék vizsgálatából még nem következtethettek semmire, minthogy a csillagászok számításainak alapja mindig az a feltételezés, hogy az üstökös pályája parabolát ír le.
A papirosokból ítélve arra következtettek, hogy Palmyrin Rosette formenterai tartózkodása alatt egy üstökös pályaelemeit számította ki részben vagy egészben, egy olyan üstökösét, melynek neve eddig nem szerepelt a csillagászok által fölállított lajstromban.
Vajon a január 1-én bekövetkezett kataklizma előtt vagy az után készültek-e számítások?
Erre a kérdésre a professzoron kívül senki más nem adhat feleletet.
- Várjunk türelmesen - mondta Timasef gróf.
- Várok, de majd felrobbanok a türelmetlenségtől! - válaszolta Hector Servadac, és idegesen járkált fel-alá. - Egy hónapot adnék az életemből, ha csak egy órával kevesebbet aludna Rosette professzor úr.
- Rossz vásárt csinálna, kapitány úr! - jegyezte meg Prokop hadnagy.
- Nem, mert legalább előbb megtudnám, miféle jövő vár csillagunkra...
- Nem akarom megfosztani az illúzióitól, kapitány úr - folytatta Prokop hadnagy. - De kérem, ne felejtse el, bármennyit tudjon is a professzor a Galliáról, ebből még nem következik az, hogy fel tud bennünket világosítani e csillagzatra vonatkozóan, melyen most élünk. Vajon egyáltalán van-e összefüggés a két tény között: üstökös jelent meg az, égbolton, és a Föld egy darabja leszakadván, a világűrbe röpült?
- Igen, az ördögbe is! - Kiáltott föl Servadac kapitány. - Az összefüggés nyilvánvaló! Világos, mint a nap, hogy...
- Hogy? - kérdezte Timasef gróf, mint aki türelmetlenül várja a folytatást.
- Világos, hogy a Föld összeütközött egy üstökössel, s ennek az összeütközésnek az ereje röpítette a világűrbe azt a földdarabot, melyen mi most vagyunk!
E feltevésre, melyet Servadac kapitány határozott állításként fogalmazott meg, Timasef gróf és Prokop hadnagy kis ideig némán nézett egymásra. Akármilyen valószínűtlennek tűnt is, hogy a Föld üstökössel ütközött össze, végül is nem volt képtelenség. Az összeütközés voltaképpen magyarázat lehetne arra, ami eddig teljesen érthetetlennek tűnt, talán éppen ez az az ok, mely olyan sok rendkívüli okozattal járt.
- Lehet, hogy fején találta a szöget, kapitány úr - mondta Prokop hadnagy, miután a kérdést ebből a szempontból is fontolóra vette. - Nem lehetetlen az ilyen összeütközés, és az sem lehetetlen, hogy az összeütközés ereje a földgolyó egy jelentős részét leszakította. Ha ez történt, úgy az a roppant korong, melyet a katasztrófát követő éjszakán láttunk, nem volt más, mint az üstökös, melyet az összeütközés nyilván kilendített eredeti pályájáról, és melynek olyan nagy volt a sebessége, hogy nem kerülhetett és nem maradhatott a Föld vonzáskörében.
- Ez lehet az egyetlen magyarázata az új csillag megjelenésének - mondta Servadac kapitány.
- Ez a legújabb feltevés bizony nagyon valószínűnek látszik - folytatta Timasef gróf. - így a mi megfigyeléseink és Rosette professzor megfigyelései összhangba hozhatók. Nyilván ennek az üstökösnek, minden bajunk okozójának, adta a professzor a Gallia nevet.
- Minden bizonnyal így van.
- Rendben van, kapitány úr, csakhogy így is van valami, amit nem értek.
- És mi az?
- Nem értem, miként lehetséges, hogy ezt a tudóst sokkal jobban foglalkoztatja az üstökös, mint az a földdarab, melynek hátán most ő is a világűrben kering.
- Ó, gróf úr, ne felejtse el, hogy a tudománynak ezek a megszállottjai néha valóban érthetetlenek a mi számunkra, ez a mi tudósunk meg éppenséggel nagy különc.
- Különben is lehetséges - jegyezte meg Prokop hadnagy -, hogy a Gallia pályaelemeit még az összeütközés előtt számította ki a professzor. Látta közeledni az üstököst, és meg tudta figyelni a katasztrófát.
Prokop hadnagy megjegyzése helytálló volt, a kapitány feltevését pedig elvileg elfogadták. Ezek szerint: a Föld pályáját átvágó valamely üstökös a december 31-ről január 1-re virradó éjszaka összeütközött a Földdel, és az összeütközés ereje a földgolyóból leszakított egy roppant darabot, és ez azóta kering a világűrben.
Ha a Gallia Tudományos Akadémiája még nem is ismerte a teljes igazságot, nyilvánvalóan már nagyon közel járt hozzá.
A kérdést hiánytalanul azonban csak Palmyrin Rosette tudja megmagyarázni.
melynek utolsó mondatából az olvasó megtudja azt,
amit valószínűleg úgyis kitalált már
Míg a vezetők e beszélgetéssel töltötték a napot, a kolónia többi tagja a szokott napi teendőkkel volt elfoglalva. Ők kevesebbet törődtek a professzor váratlan megérkezésével a galliai Melegföldre. A töprengésre természettől fogva alig hajlamos spanyolok és a gazdájukban rendíthetetlenül bizakodó oroszok vajmi keveset foglalkoztak az okokkal és okozatokkal. Nem hajtotta őket a türelmetlenség, hogy megtudják, vajon a Gallia egy napon ismét találkozik-e a Földdel, avagy most már mindörökre a Gallián kell élniük, pontosabban: élniük és meghalniuk, így aztán a professzor megérkezését követő éjszakát nyugodtan végigaludták.
A betegápolóvá átalakult Ben-Zuf Rosette professzor ágya mellett töltötte az éjszakát. Derekas munkát végzett. Megígérte, hogy talpra állítja a professzort, s most már a becsületéről volt szó. Dédelgette is a beteget! S milyen pompás szíverősítőket adott neki! Hogy figyelte a lélegzetét! Hogy leste a szavait! A Gallia név persze nagyon gyakran szerepelt Palmyrin Rosette nyugtalan álmaiban; hol szorongva, hol haragosan mondta ki ezt a szót. Álmában talán el akarták tőle lopni az üstökösét, vagy talán vitatták, hogy ő fedezte föl, esetleg kétségbe vonták, hogy elsőnek ő figyelte meg, ő számította ki pályaelemeit? Akárhogy is volt, Palmyrin Rosette azok közé az emberek közé tartozott, akik még álmukban is mérgelődnek.
De akárhogy figyelte is a beteget, az összefüggéstelen szavakból nem tudott olyan értelmet kihámozni, mely segített volna a nagy probléma megoldásában. A professzor végigaludta az éjszakát: először csak mocorgott, sóhajtozott, aztán hamarosan hangosan horkolni kezdett, ami igazán jó jel volt.
Mikor a Gallia nyugati horizontján fölkelt a Nap, Palmyrin Rosette még békésen pihent, s Ben-Zuf gondosan vigyázott az álmára. A tisztiszolga figyelmét azonban hirtelenében valami más kötötte le.
A Nina-kaptár főfolyosójának nyílását elzáró nagy ajtó felől dörömbölés hallatszott. Az ajtó egyébként nem annyira a kellemetlen látogatók, inkább a beáramló hideg ellen védte a Nina-kaptár lakóit.
Ben-Zuf már-már fölállt a betege mellől, de azután úgy gondolta, - hogy rosszul hallotta; ugyan ki dörömbölne? No meg egyébként sem portás ő, vannak a Nina-kaptárban mások is, akiknek nincs annyi dolguk, mint neki, menjenek azok, nyissanak kaput, ha úgy tetszik.
A Nina-kaptárban mindenki mélyen aludt. A dörömbölés megismétlődött. Nyilván bottal vagy rúddal verték az ajtót.
- No, az ördögit, ez már sok! - mondta Ben-Zuf. - Ugyan ki dörömbölhet?
Végigment a főfolyosón. Amikor az ajtó elé ért, csöppet sem barátságos hangon kiáltotta:
- Ki az?!
- Én! - hangzott a mézesmázos válasz.
- Ki az az én?
- Hakhabut!
- És mit akarsz, te Harpagon?
- Hogy nyisson nekem ajtót, Ben-Zuf úr!
- Mit keresel itt? A portékádat árulod?
- De hiszen tudja, hogy senki sem akar tőlem vásárolni!
- Akkor meg menj a pokolba!
- Ben-Zuf úr, kérem - kezdte még alázatosabb hangon az öreg Hakhabut -, a főkormányzó úr őkegyelmességével szeretnék beszélni.
- Alszik.
- Megvárnám, míg fölébred!
- Hát csak várj ott, ahol vagy, te Szardanapál!
Ben-Zuf már vissza is fordult volna, ám ekkor odaért Servadac kapitány, akit fölébresztett a dörömbölést követő szóváltás.
- Mi történik itt, Ben-Zuf?
- Semmi érdekes. Az uzsorás akar magával beszélni, kapitány uram.
- Engedd csak be, Ben-Zuf, tudnom kell, mi szél hozta ide.
- Biztos csak neki fontos!
- Engedd be, ha mondom!
Ben-Zuf engedelmeskedett. A folt hátán folt köpenyébe csavart Hakhabut mester nyomban beljebb került. Servadac kapitány elindult a főfolyosón, az öreg uzsorás meg a nyomában.
- Voltaképpen mit kíván tőlem? - kérdezte Servadac kapitány.
- Ó, főkormányzó úr, lehetséges az, hogy ön semmit sem tudott meg az utóbbi néhány órában?
- Egyszóval híreket akar hallani.
- Igenis, főkormányzó úr, és remélem, hogy szíveskedik nekem elmondani...
- Nem mondok el semmit, Hakhabut uram, minthogy nem tudok semmit.
- De hiszen tegnap este egy idegen érkezett a Melegföldre!
- Szóval már tudja?
- Igenis, főkormányzó úr! A tartanomról láttam, hogy a csónak nagy útra indult, majd vissza is ért! És úgy láttam, hogy valakit óvatosan behoznak...
- És?
- És főkormányzó úr, én úgy gondolom, hogy a Melegföldre ért egy ismeretlen, akit...
- Akit ön talán ismer?
- Nem, főkormányzó úr, nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy szerettem volna... azt szeretném...
- Mit szeretne?
- Beszélni szeretnék ezzel az idegennel, mert hátha...
- Hátha?
- Hátha a Földközi-tenger északi partjairól jött, és esetleg hozott... hozott valami...
- Mit hozott volna?
- Híreket Európából! - mondta gyorsan Hakhabut mester, és mohó figyelemmel leste Servadac kapitányt.
A csökönyös öregember tehát három és fél hónap után még mindig itt tartott! Neki, az ő anyagias gondolkodásával még a többieknél is nehezebb volt beletörődnie, hogy elszakadt a földi dolgoktól, érdekektől, noha a földgolyótól magától valóban elszakadt. Tetszett vagy nem tetszett, azt neki is meg kellett állapítania, hogy mindenféle furcsaság történik: megrövidültek a nappalok és az éjszakák, helyet cserélt két fővilágtáj, szerinte azonban mindezek a furcsaságok a Földön történtek. Ez a tenger a Földközi-tenger! Ha Afrika egy része valami kataklizma folytán el is tűnt, néhány száz mérfölddel északabbra, ott van egész Európa sértetlenül! S a lakói most is úgy élnek, mint azelőtt, s ő nyugodtan kereskedhetne velük tovább! Ha nincs afrikai partvidék, a Hanza azért nyugodtan tovább járhatná az európai partvidéket, és talán nem is veszítene ezen a cserén! Ezért sietett Hakhabut uram késedelem nélkül a Nina-kaptárba, hogy értesüljön az európai hírekről.
Hiábavaló lett volna azzal próbálkozni, hogy az öreg kalmárt észhez térítsék, és Servadac kapitány nem is vesződött ezzel. Csak nézte az öreget, aztán vállat vont.
A tisztiszolga megértette, mit akarna az öreg, s elhatározta, hogy kicsit megtréfálja. Mikor Servadac kapitány otthagyta őket, Ben-Zuf biztatóan nézett Hakhabutra.
- Ugye, nem tévedtem? - csillant föl az öreg szeme. - Ugye, valaki ideérkezett tegnap este?
- Úgy van - válaszolt Ben-Zuf.
- És él?
- Reméljük, hogy életben marad.
- És mondja, Ben-Zuf úr, Európa melyik részéből érkezett a vendég?
- A Baleárok szigetekről - válaszolt Ben-Zuf, aki szerette volna tudni, hova akar kilyukadni Hakhabut.
- A Baleárok szigetekről?! - álmélkodott az öreg. - A Földközi-tengernek ezen a részén lehet a legpompásabb üzleteket kötni! Hej, de jó üzleteket csináltam arrafelé hajdanán! Hej, de jól ismerték a Hanzát arrafelé!
- Talán ki is ismerték!
- De hiszen ezek a szigetek csak huszonöt mérföldnyire vannak a spanyol parttól, a vendég biztosan hozott híreket Európából!
- De hozott ám, Harpagon, hallasz is majd tőle olyan híreket, hogy azt se tudod, hova légy örömödben!
- Igazán, Ben-Zuf úr?
- Igazán!
- Nem sajnálnék - kezdte habozóan Hakhabut uram -, nem sajnálnék..., pedig tudja, Ben-Zuf úr, én szegény ember vagyok..., nem sajnálnék néhány aranyat attól, aki megengedné, hogy beszéljek vele...
- Dehogyisnem sajnálnád azt a néhány aranyat!
- Na igen..., sajnálnám..., sajnálnám, de azért csak odaadnám..., ha most nyomban beszélhetnék vele!
- No, csakhogy kinyögted! Sajnos, nagyon fáradt ez a mi vendégünk, és alszik!
- De ha majd felébred...
Ekkor ismét melléjük lépett Servadac kapitány, és ráripakodott az öreg kalmárra:
- Hakhabut úr! Ha bárkit is fel mer ébreszteni, nyomban kirakom innen a szűrét!
- Főkormányzó úr - hajlongott Hakhabut mester -, mégiscsak nagyon szeretném megtudni...
- Meg fogja tudni.! - vágott közbe Servadac kapitány. - Ragaszkodom is ahhoz, hogy jelen legyen, mikor a vendégünk beszámol az európai hírekről!
- Még én is ragaszkodom hozzá, öreg Harpagon - mondta Ben-Zuf -, mert tudod, nagyon szeretném látni az örvendező képedet!
Hakhabutnak nem kellett sokáig várakoznia, máris hallották Palmyrin Rosette türelmetlen hangját.
Valamennyien a professzor ágyához siettek, odaért Timasef gróf és Prokop hadnagy is, s Ben-Zuf alig tudta visszatartani az öreget, nehogy az rohanjon oda elsőnek.
A professzor még nem ébredt föl egészen, s alighanem valami álma folytatásaként kiáltozna: "Ejnye, Joseph! Hogy az ördög vinne el, te mafla! Jössz már, Joseph?"
Joseph nyilván Palmyrin Rosette szolgája volt, csak hát nem tudott eleget tenni a hívásnak, azon egyszerű oknál fogva, hogy alighanem a földgolyón maradt. A Galliával való összeütközés egyik következménye az volt, hogy hirtelen és talán mindörökre elválasztotta egymástól az urat és szolgáját.
A professzor lassan ébredezett, de közben tovább kiáltozott:
- Joseph, te nyavalyás! Hol van a számolótáblám?
- Parancsára! - hajolt meg az ágy mellett Ben-Zuf -, a számolótáblája biztonságban van, uram!
Palmyrin Rosette végre kinyitotta a szemét, jól megnézte a tisztiszolgát, és homlokát ráncolva megkérdezte:
- Te vagy az, Joseph?
- Szolgálatjára, uram - válaszolt rendíthetetlen nyugalommal Ben-Zuf.
- Akkor hát, Joseph, ide a kávémat, de nyomban!
- Igenis, uram, a kávét! - mondta Ben-Zuf, és szaladt a konyhába.
Servadac kapitány segített Palmyrin Rosette-nek, hogy felüljön az ágyban.
- Kedves professzor úr, ráismert hát hajdani tanítványára?
- Igen, Servadac, igen! - válaszolt Palmyrin Rosette. - Remélem, hogy kicsit megjavult az elmúlt tizenkét év alatt!
- Egészen megjavultam! - válaszolt nevetve Servadac kapitány.
- Helyes, helyes! - biccentett Palmyrin Rosette. - De mi lesz már a kávémmal? Kávé nélkül nincsenek világos gondolatok, márpedig ma világosan kell gondolkoznom!
Szerencsére Ben-Zuf máris megérkezett a kérdéses itallal, egy hatalmas bögre, jó forró kávét hozott.
Palmyrin Rosette, miután megitta a kávét, fölkelt, és átment a közös terembe, szórakozottan körülnézett, s végül beletelepedett az egyik karosszékbe, véletlenül a legkényelmesebbe.
A professzor ekkor - noha még mindig rendkívül mérgesnek látszott - a palackpostában talált üzenetek all rightjére, va benejére, nil desperandumjára emlékeztető elégedettséggel a hangjában, egyenesen a tárgyra tért:
- Nos, uraim, mit szólnak a Galliához?
Servadac kapitány mindenekelőtt azt szerette volna megkérdezni, voltaképpen mi is hát a Gallia, Hakhabut uram azonban megelőzte.
Hakhabut láttán a professzor megint a szemöldökét ráncolta, és türelmetlenül fölkiáltott:
- Hát ez meg kicsoda?!
- Ügyet se vessen rá! - mondta Ben-Zuf.
Csakhogy nem volt könnyű visszatartani az öreg kalmárt, és nem lehetett megakadályozni abban, hogy kérdezősködni kezdjen. Nem törődött az senki mással, nyomban afelől kérdezősködött, ami őt érdekelte:
- Uram, az égre kérem, mondja el nekünk, mi újság Európában!
Palmyrin Rosette úgy pattant föl a karosszékből, mintha rugó lökte volna föl.
- Európában? Ez az ember azt akarja tudni, hogy mi újság Európában?
- Igen..., igen - válaszolt Hakhabut mester belekapaszkodva a professzor székébe, nehogy Ben-Zuf hátrább taszigálja.
- De mit akar maga Európával? - kérdezte Palmyrin Rosette!
- Oda akarok visszamenni!
- Visszamenni? Hányadika van ma? - kérdezte a professzor hajdani tanítványától.
- Április 20-a - válaszolt a kapitány.
- No, ha ma április 20-a van, akkor Európa százhuszonhárommillió mérföldnyire van tőlünk! - mondta a professzor a boldogságtól sugárzó arccal.
Hakhabut uram megtántorodott, mint akit szíven szúrtak.
- Mi ez? - csodálkozott Palmyrin Rosette. - Hát maguk itt semmivel sincsenek tisztában?
- Máris beszámolok mindenről, amit tudunk! - mondta Servadac kapitány, majd néhány szóban ismertette a professzorral a helyzetet. Elmesélte, hogy mi történt december 31-ének éjszakája óta, elmondta a Dobryna felderítő útját, hogy miként fedezték fel azt, ami a régi kontinensből maradt, vagyis Tunisz, Szardínia és Gibraltár néhány épségben maradt pontját, hogyan jutottak a kezükbe háromszor is a névtelenül küldött üzenetek; végül beszámolt arról, hogy miért hagyták el a Gurbi-szigetet, miért költöztek a Melegföldre, hogyan tették lakhatóvá a Nina-kaptárt.
Palmyrin Rosette kissé türelmetlenül hallgatta végig a beszámolót, és mikor Servadac kapitány befejezte, megkérdezte:
- Uraim, mit gondolnak önök, hol vannak e pillanatban?
- Egy, a naprendszerben keringő új csillagzaton - válaszolt Servadac kapitány.
- És önök szerint mi ez az új csillagzat?
- A földgolyó egy leszakadt hatalmas darabja.
- Leszakadt! Méghogy leszakadt! A földgolyó egy darabja! És kicsoda-micsoda szakította le?
- A földgolyó összeütközött egy üstökössel, melyet ön, professzor úr Galliának nevezett el.
- Nos, uraim - mondta Palmyrin Rosette, s kiegyenesedett -, ennél sokkal érdekesebb történt!
- Érdekesebb? - kapta fel a fejét Prokop hadnagy.
- Bizony, érdekesebb! - mondta a professzor. - Igaz ugyan, hogy egy ismeretlen üstökös a december 31-ről január 1-re virradó éjszakán hajnali két óra negyvenhét perc harmincöt másodperckor összeütközött a Földdel, azonban csak súrolta, és mindössze annyi történt, hogy magával ragadta a Földnek azt a néhány jelentéktelen részét, melyeket önök meg is találtak felderítő útjuk közben!
- Akkor hát hol vagyunk? - szólt Servadac kapitány.
- Azon a csillagon, melynek én a Gallia nevet adtam! - közölte diadalmas hangon Palmyrin Rosette. - Önök az általam felfedezett, vagyis az én üstökösömön vannak!
melyben az üstökösökről lesz szó
Palmyrin Rosette, mikor tanár korában előadást tartott az üstökösökről, a legjobb csillagászokat idézve, így szokta meghatározni az üstököst:
- Égitest, mely a következőkből áll: a központi szilárd mag, a körülötte lebegő, üstöknek nevezett fényköd, a csóvának nevezett fénylő uszály. A Föld lakói ezeket az égitesteket csak pályájuk egy bizonyos részén láthatják, minthogy e Nap körüli pálya excentricitása rendkívül nagy.
Palmyrin Rosette minden előadásában leszögezte, hogy meghatározása hibátlanul pontos - bár az is igaz, hogy az üstökös üstökös marad akkor is, ha három alkotóeleme közül valamelyik hiányzik. Majd Aragót idézve hozzátette, hogy egy csillagzat akkor érdemli meg e szép elnevezést, hogy üstökös: 1. Ha saját mozgása van; 2. Ha rendkívül elnyújtott ellipszist ír le, vagyis olyan távolságba kerül, hogy sem a Napról, sem a Földről nem látható. Ha az égitest az első feltételnek megfelel, nem lehet összecserélni a többi csillagokkal. A másik feltétel pedig lehetetlenné teszi, hogy bolygónak nézzük. Ha tehát nem lehet meteor, nem lehet bolygó, nem lehet csillag, akkor a szóban forgó égitest csakis üstökös lehet.
Palmyrin Rosette, miközben így szónokolt egy katedráról, igazán nem sejthette, hogy valamikor majd egy üstökös magával ragadja őt a világűrbe. Mindig különös előszeretettel foglalkozott ezekkel az égitestekkel, akár volt csóvájuk, akár nem. Lehet, hogy mégiscsak megérezte, mit tartogat számára a jövő? Annyi bizonyos, hogy a csillagászatból elsősorban az üstökösök kérdése érdekelte. Az összeütközés után, mikor Formenterán magára maradt, nyilván azt sajnálta a legjobban, hogy nincs hallgatósága, hogy nyomban előadásba kezdhetne az üstökösökről, hogy témáját a következő kérdések fényében világítsa meg:
1. Hány üstökös van a világűrben?
2. Melyek az időszakos üstökösök, vagyis azok, amelyek meghatározott időben visszatérnek, és melyek a nem időszakos üstökösök?
3. Mi a valószínűsége annak, hogy a Föld összeütközik valamelyik üstökössel?
4. Mik lehetnek egy ilyen összeütközés következményei aszerint, hogy az üstökös központi magva szilárd vagy nem?
Ha előadása során e kérdésekre választ is ad, úgy nyilván a legigényesebb hallgatókat is kielégíti.
Az olvasó most e fejezetben kap választ a fenti kérdésekre.
Hány üstökös van a világűrben? - ez volt az első kérdés. Kepler szerint a csillagvilágban annyi az üstökös, mint amennyi a hal a vízben.
Arago a Merkúr és a Nap között mozgó üstökösök számából kiindulva 17 millióra becsüli a naprendszer üstököseinek számát.
Lambert szerint 500 millió mozog csupán 364 millió mérföldes zónában, vagyis a Szaturnuszig terjedő körben.
Vannak csillagászok, akik még ennél is magasabbra becsülik az üstökösök számát.
Az igazság az, hogy az üstökösöket még soha senki sem számolta meg, s nem is fogja megszámolni, de az biztos, hogy nagyon sok van belőlük. Hogy Kepler hasonlatát folytassuk: a Nap felszínéről egy halász nem vethetné horgát a világűrbe anélkül, hogy a horog üstökösbe ne akadna.
És ez még nem minden. Nagyon sok olyan üstökös is kering a világűrben, mely már nem tartozik a Nap vonzásköréhez. Akad köztük olyan csavargó kedvű, olyan szeszélyes, hogy egyik vonzáskörből a másik vonzáskörbe száguld át. Sajnálatos könnyelműséggel cserélget naprendszert: a Föld horizontján egyszerre csak föltűnik egy üstökös, melyet eddig még sohasem láttak, mások meg eltűnnek mindörökre.
De maradjunk csak azoknál az üstökösöknél, melyek valóban a naprendszerhez tartoznak. Vajon legalább ezeknek van-e fix pontjuk, melyet semmi sem változtathat meg, s így lehetetlenség, hogy az üstökös a Földdel összeütközzék? Nem! A meghatározott pályán mozgó üstökös is kerülhet idegen vonzerő hatása alá. Az ellipszis esetleg parabolává vagy hiperbolává lesz. Gondoljunk csak a Jupiterre: ez az égitest a csillagpályák legnagyobb rendbontója, mint a csillagászok megfigyelték, mintha mindig az üstökösök országútján állna lesbe, s rendkívül nagy vonzerejével erősen befolyásolja a kisebb rendű csillagokat.
A második kérdés az volt, hogy melyek az időszakos üstökösök, és melyek a nem időszakosak.
A Csillagászati Évkönyveket olvasgatva megtudjuk, hogy mindössze öt-hatszáz üstökös volt komoly megfigyelés tárgya különböző időszakokban. Ebből az öt-hatszáz üstökösből pedig alig negyvennek a pályaelemeit ismerték pontosan.
E negyven üstökös közül egyeseket időszakosnak, másokat nem időszakosnak mondunk. Az úgynevezett időszakosak hosszabb-rövidebb, de csaknem mindig szabályos időközön belül ismét föltűnnek a Föld égboltján. A második csoportba tartozó üstökösök valóban mérhetetlen távolságra kerülnek a Naptól. A visszatérő üstökösök között van tíz, melyet rövid pályájúnak neveznek a tudósok, és ezeknek a pályaelemeit egész pontosan ki is számították. A nevük: Halley, Encke, Gambart, Faye, Brörsen, Arrest, Tuttle, Winecke, Vico és Tempel üstökös.
Néhány szóban ismertetjük az olvasóval ezeknek az üstökösöknek a történetét, már csak azért is, mert egyikük pontosan úgy viselkedett, mint a Gallia.
A Halley üstökös a legrégebben ismert. Úgy tudják, hogy látták már az időszámításunk előtti 134. és 52. évben, majd 400-ban, 835-ben, 930-ban, 1006-ban, 1230-ban, 1305-ben, 1380-ban, 1456-ban, 1531-ben, 1607-ben, 1682-ben, 1759-ben és 1835-ben. Keletről nyugatra halad, vagyis a Nap körül keringő bolygókkal fordított irányban mozog. Hetvenöt-hetvenhat évenként tűnik fel aszerint, hogy útját mennyire zavarja a Jupiter és a Szaturnusz közelsége - ez ugyanis akár hatszáz napos késedelmet is okozhat. Herschel, a nagynevű csillagász a Jóreménység-fokáról figyelte meg 1835-ben, és egész 1836 márciusáig kísérte figyelemmel az üstökös útját, ezután olyan messzire került a Földtől, hogy további megfigyelése lehetetlenné vált. Pályájának a Naphoz legközelebb eső pontja 22 millió mérföld, vagyis belül van a Vénusz pályáján - akárcsak a Gallia pályája. A Naptól való távolsága 1300 millió mérföld, vagyis a Neptun pályáján is kívül esik.
Az Encke üstökös valamennyi üstökös közül a legrövidebb időn belül kerüli meg a Napot: három és fél év alatt futja be Nap körüli pályáját nyugatról kelet felé haladva, 1818. november 26-án fedezték fel, s pályaelemeinek kiszámítása után rájöttek, hogy azonos az 1805-ben megfigyelt üstökössel, így aztán, mint azt a csillagászok előre megmondták, ismét feltűnt 1822-ben, 1825-ben, 1829-ben, 1832-ben, 1835-ben, 1838-ban, 1842-ben, 1845-ben, 1848-ban, 1852-ben, és mindig pontosan megjelent az égbolton az előre meghatározott időben. Mindig a Jupiter pályáján belül kering, vagyis legföljebb 156 millió mérföldre távolodik el a Naptól, 13 millió mérföldre van tőle napközelségben, vagyis a Merkúrnál is közelebb kerül a meleg és a fény forrásához. És ami nagyon fontos: megfigyelték, hogy az Encke üstökös ellipszis pályájának átmérője fokozatosan csökken, következésképpen fokozatosan csökken a Naptól való átlagtávolsága is. Valószínű tehát, hogy az üstökös végül is a Napba zuhan, melyben megsemmisül, ha ugyan a napközelség iszonyatos heve már előbb el nem emészti.
A Gambart, vagy más néven Biela üstököst már 1772-ben, 1789-ben, 1795-ben és 1805-ben is látták, pályaelemeit azonban csak 1826. február 28-án sikerült meghatározni. Pályáját mintegy hét év alatt futja be. 32 710 000 mérföldre van napközelben, és 235 730 000 mérföldnyire van legtávolabb a Naptól, vagyis túljut a Jupiter pályáján. 1846-ban különös jelenséget figyeltek meg a csillagászok. A Biela üstökös ekkor két darabban jelent meg az égbolton. Valami belső erő hatására nyilván megkétszereződött útközben. A két darab egymástól hatvanezer mérföldre haladt, ám 1852-re ez a távolság már ötszázezer mérföldre növekedett.
A Faye üstökös 1843. november 22-én tűnt fel először, pályaelemeit ki is számították, s úgy gondolták, hogy hét és fél év múlva ismét megjelenik az égbolton, így is történt: a várt időpontban az üstökös ismét megjelent, ekkor is és a későbbiekben is 64 650 000 mérföldre volt a Naptól, mikor napközelbe ért; és 226 560 000 mérföldnyire volt pályájának a Naptól legtávolabb eső pontja.
A többi rövid pályájú üstökös éppen olyan elmélyült vizsgálatok tárgya volt, mint az előbb említett négy fontosabb és többször emlegetett üstökös.
Az úgynevezett hosszú pályájú üstökösök közül negyvenet figyeltek meg komolyabban a csillagászok.
Az V. Károlyról elnevezett, 1556-ban felfedezett üstökösről úgy gondolták, hogy 1860 táján ismét föl fog bukkanni az égbolton, ám a csillagászok csalódtak várakozásukban.
Azt az üstököst, melyet 1680-ban Newton tanulmányozott - s mely Whiston szerint a vízözön előidézője volt, minthogy túl közel került a Földhöz -, állítólag időszámításunk előtt 619-ben, majd 43-ban látták, ezután időszámításunk szerint 531-ben és 1106-ban. Mikor napközelbe ér, huszonnyolcezerszer akkora meleg éri, mint a Földet, vagyis hőmérséklete kétezerszerte nagyobb a vas olvadási hőjénél. Az 1586. évi üstökös fénye egy első nagyságrendű csillag fényével vetekszik. Az 1744. évi üstökös arról volt nevezetes, hogy több csóvája volt, az 1811. évi üstökösnek 171 mérföldes átmérőjű gyűrűje volt, és 450 ezer mérföld szélességben vette körül a fényköd, csóvája pedig 45 millió mérföldre húzódott mögötte.
Az 1843. évi üstököst azonosnak tartották azzal, amelyik 1668-ban, 1494-ben és 1417-ben jelent meg, ez mindössze 12 ezer mérföldnyire jár a Naptól, és 15 ezer mérföldet tesz meg másodpercenként, így akkora hőt kap, mint amekkorát a Föld kapna, ha 47 ezer nap sugarai árasztanák rá a meleget. Iszonyatos hőfoka annyira emelte a fényét, hogy az üstökös csóvája még napfénynél is látható volt.
A sarki ég csillagképei között olyan szépen tündöklő Donáti üstökösről azt tudják, hogy tömege a Föld hétszázad részének tömegével egyenlő. Az 1862-ben megjelent üstökös ragyogó, különös tengeri csigához hasonlított, és végül az 1864-ben feltűnt üstökös, mely pályáját - úgy tudják - 2800 évszázad alatt futja be, voltaképpen eltűnik a világűrben. Az üstökösökkel kapcsolatos harmadik kérdés az volt: vajon elképzelhető-e, hogy a Föld összeütközik valamelyik üstökössel?
Ha egy papírlapra fölrajzoljuk a bolygók és az üstökösök pályáját, azt látjuk, hogy ezek több helyen is metszik egymást. A papírlapon igen, de a világűrben nem. A Föld pályája egy bizonyos síkban fekszik, azok a síkok azonban, melyeken az üstökösök pályája rajzolódik ki, más szögben hajlanak. Jó, látjuk, hogy a természet elővigyázatosan szabta meg a csillagok útját, minthogy azonban olyan sok az üstökös, vajon nem történhetik-e mégis meg, hogy valamelyik összeütközik a Földdel?
A Földnek a Nap körüli pályája, mint tudjuk, szigorúan megszabott, a Föld nem kerül ki az ekliptikából. Tehát csak akkor ütközhetnék össze valamelyik üstökössel, ha ez az üstökös az ekliptika síkjába kerülne, és ott a Földdel közös pályára kerülvén, a pálya egy adott pontjára egyazon pillanatban jutna a Föld és az üstökös is.
Mikor Aragót megkérdezték, mi a valószínűsége annak, hogy a Föld és valamelyik üstökös összeütközzék, a híres csillagász így válaszolt:
"A valószínűségszámítás módszerei lehetővé teszik, hogy feleljünk erre a kérdésre, s azt mondhatjuk, hogy az összeütközés valószínűsége úgy aránylik a valószínűtlenségéhez, mint egy a 280 millióhoz."
Arago szerint tehát, ha nem is kizárt, csaknem képtelenségszámba megy egy ilyen összeütközés lehetősége.
Arago mintegy magyarázatként még hozzátette, képzeljük el, hogy egy urnában 280 millió fekete és egyetlen fehér golyó van, s valaki az urnába nyúlva, éppen ezt az egyetlen fehéret húzza ki. Megtörténhet, de nem valószínű.
A csillagászok szerint a Föld történelmében még nem esett meg ilyen találkozás; fölmerül azonban a kérdés: mi történnék, ha egyszer a Föld mégis összeütközne egy üstökössel?
A Gambart üstökös keltette rémületet még ma is emlegetik a csillagászok. Az történt ugyanis, hogy egy meglehetősen érdekes kozmográfiai véletlen folytán a Gambart üstökös - mint azt előzetesen kiszámították - 1832. október 29-én éjfél előtt nagyon közel került a Föld pályájának egyik pontjához. Vajon a Föld is akkor fog odaérni e ponthoz, mikor az üstökös? Nem így történt. A Föld csak egy hónappal később, november 30-án került pályájának e pontjára, mikor az üstökös már több mint húszmillió mérföldnyire volt onnan.
A Gambart üstökös egyébként már 1805-ben is közel került a Földhöz, ekkor mindössze kétmillió mérföldnyire volt tőlünk, ám minthogy erről akkoriban nem tudtak, az üstökös közelsége semmiféle pánikot nem váltott ki; 1843-ban viszont attól rettegtek, hogy a Föld legalábbis az üstökös csóvájába kerül, s ettől megmérgeződik a levegő.
És ha a Föld mégis összeütköznék valamelyik üstökössel? E vándor csillagok abban is különböznek egymástól, hogy az egyiknek van szilárd magja, a másiknak nincs. Mikor nincs szilárd magja, az üstökös olyan vékony ködökből áll, hogy a tizedik nagyságrendbe tartozó csillagok is átfénylenek rajta. Ez az oka egyébként annak is, hogy ezek az üstökösök olyan gyakran változtatnak formát, és olyan nehéz őket fölismerni. Ebből az anyagból áll az üstökös csóvája is, e tényt bizonyítja, hogy ez a csóva - hosszú toll vagy több ágú legyező formájában - csak akkor alakul ki, ha az üstökös a Földnél is közelebb kerül a Naphoz. Egyébként gyakori az olyan üstökös is, melynek nincs csóvája, nyilván azért, mert sűrűbb, ellenállóbb anyagból van, olyanból, melyet kevésbé alakíthat a Nap heve.
Ha a Föld olyan üstökössel találkoznék, melynek nincs szilárd magja, összeütközésről voltaképpen nem is beszélhetnénk. Mint Faye csillagász mondotta, a pókháló nagyobb ellenállást tanúsítana a puskagolyóval szemben, mint a ködökből álló üstökös. Ha a magot vagy a csóvát alkotó anyag nem veszélyezteti a Föld lakóinak egészségét, a találkozásból semmi baj sem származnék. Viszont ha a mag vagy a csóva izzó gőzökből állna, s fölperzselné a Föld felszínét, vagy ha az életre veszedelmes gázokkal telítené meg az atmoszférát, a találkozás katasztrofális lenne, ha ugyan erre a találkozásra valaha is sor kerülhet, ami kevéssé valószínű.
De mi történik, ha az üstökösnek, mely a Földdel összeütközik, szilárd magja van? Mindenekelőtt: vajon létezik-e ilyen mag? Minden bizonnyal létezik, vagyis létesül, mikor az üstökös a koncentráció olyan fokát éri el, hogy a gáz halmazállapotból szilárd halmazállapotba megy át.
Időszámításunk előtt 480 évvel, vagyis Xerxes korában Anaxagorasz szerint üstökös okozta napfogyatkozást észleltek. Dion szerint pedig néhány nappal Augustus halála előtt ugyancsak bekövetkezett egy ilyen természetű napfogyatkozás, amit semmiképpen sem okozhatott a Hold, minthogy ez akkor az égbolt ellenkező felén volt.
A csillagászok legendának minősítik az Anaxagorasznak és Dionnak tulajdonított beszámolót, kétségbe vonják, hogy e legendáknak valami alapja lett volna. Két újabb keletű megfigyelés azonban kétségtelenné teszi, hogy az üstökösnek lehet szilárd magja. Az 1474-ben és az 1828-ban feltűnt üstökösök ugyanis elhomályosították a nyolcas nagyságrendbe tartozó csillagok fényét. Közvetlen megfigyelések révén is arra az eredményre jutottak, hogy igenis vannak szilárd magú üstökösök. Az 1843-ban megfigyelt üstökös pedig még napfénynél is látható volt szabad szemmel, tehát feltétlenül szilárd magja volt.
Ha a szilárd magú üstökös és a Föld tömege nagyjából azonos, még az is veszélyt jelent, ha az üstökös közel kerül a Földhöz, még az is elképzelhető, hogy az üstökös magával viszi a Holdat. Ha pedig az üstökös valóban összeütköznék a Földdel, esetleg leszakítaná annak egy részét - mint a Gallia esetében történt -, vagy pedig új kontinenst alkotva, a Földhöz tapadna.
Ez esetben a földgolyó haladó mozgásának sebessége esetleg azonnal megsemmisülne, és az élőlények, a fák, a házak másodpercenként nyolcmérföldes sebességgel, vagyis az eddigi tangens sebességgel azonos erővel röpülnének ki a világűrbe, a tengerek kicsapódnának természetes medrükből, hogy mindent elpusztítsanak, a földgolyó izzó lávaanyaga a felszínre törne, és új egyenlítővonal keletkeznék. Végül: elképzelhető, hogy a Föld haladó mozgása teljesen megszűnne, így a Nap vonzerejét nem ellensúlyozná semmi, a Föld a Napba zuhanna, hogy ott megsemmisüljön. Sőt ha a Tyndall-féle elméletből indulunk ki, amely szerint a hő nem egyéb, mint a mozgás egyik formája, a Föld haladó sebessége hirtelen megszűnvén, hővé alakulna át. A több millió foknyi hő hatására a Föld néhány másodperc alatt megsemmisülne.
Befejezésül azonban még egyszer szögezzük le, hogy 280 millió fekete golyóval szemben csak egyetlenegy fehér golyó van az urnában, vagyis 280 millió a valószínűsége annak, hogy a Föld sohasem ütközik össze üstökössel, szemben az összeütközés valószínűségét jelző egyetlen fehér golyóval.
- Igen ám, barátaim - mondta később Palmyrin Rosette -, igen ám, csakhogy mi a fehér golyót húztuk!
- Az én üstökösöm! - mondta zordonan a professzor, majd szemöldökét összevonva úgy nézett hallgatóira, mintha valaki vitatni akarná tulajdonjogát a Galliára. Magában talán még azon is gondolkozott, hogy a köréje sereglő emberek miféle címen tolakodtak be az ő birodalmába.
Pedig Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy nem szólt egy árva szót sem. Végre tudták, mihez tartsák magukat. Az olvasó nyilván emlékszik még arra, hogy hosszú vitáik során mi mindenre nem gondoltak, mikor azt találgatták, miképpen kerültek a történelemben eddig ismeretlen körülmények közé, mi okozta a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka bekövetkezett kataklizmát. Először - mint emlékezetes - arra gondoltak, hogy megváltozott a Föld rotációs tengelye, majd arra, hogy a földgolyóról leszakadt darab kering velük a világűrben, végül azt a feltevést fogadták el, hogy egy ismeretlen üstökössel találkozott a Föld, melynek egy darabját az üstökös magával ragadta a világűrbe.
A múltat most már ismerik, a jelent látják. Mit tartogat a jövő? Ez a különc tudós talán azt is megsejtette? Hector Servadac és a társai tétováztak, vajon föltegyék-e neki a kérdést.
Palmyrin Rosette most teljes professzori nagyképűséggel várta, hogy a nagyteremben összesereglett idegeneket bemutassák neki.
Hector Servadac vállalta ezt a szerepet, nehogy megbántsák az érzékeny és mérges természetű csillagászt.
- Bemutatom Timasef grófot!
- Isten hozta, gróf! - biccentett Palmyrin Rosette kegyes házigazdaként.
- Professzor úr - mondta Timasef gróf -, nem egészen önszántamból kerültem az ön üstökösére, mégis köszönettel tartozom önnek a szívélyes fogadtatásért.
Hector Servadac értette a válasz iróniáját, s kicsit mosolygósan folytatta a bemutatást:
- Prokop hadnagy a Dobrynának, vagyis annak a hajónak a parancsnoka, mellyel körbejártuk a galliai világot.
- Körbe?... - hökkent meg a professzor.
- Körbe! - hangzott Servadac kapitány válasza, majd folytatta: - Ben-Zuf, a tiszti...
- Gallia főkormányzójának hadsegédje - sietett közölni Ben-Zuf a két címet és rangot, mert nagyon nem szerette volna, ha valamelyikről is megfeledkeznek.
Ezután sorra bemutatták az orosz matrózokat, a spanyolokat, Pablót és Ninát, s vastag szemüvege mögül a professzor meglehetősen barátságtalan tekintetet vetett rájuk; látszott rajta, hogy nem szereti a gyerekeket.
Hakhabut uram nem várt bemutatásra, előrelépett, s így szólt:
- Csillagász úr! Csak egy kérdést, egyetlenegy kérdést, melyet én oly igen fontosnak tartok... Mikorra remélhetjük a visszatérést a Földre?
- Ugyan, kérem! - legyintett türelmetlenül a professzor. - Ki gondol visszatérésre, hiszen jóformán alighogy elindultunk!
A megismerkedés szertartása után Hector Servadac arra kérte a professzort, mondaná el, vele hogy s mint esett a dolog.
A professzor beszámolójából a következők derültek ki:
A francia kormány ellenőriztetni akarta a párizsi délkörön végzett ívméréseket, s e munka elvégzésére tudósokból álló bizottságot nevezett ki; e bizottságba nem hívták meg a nehéz természetéről ismert Palmyrin Rosette-et. A professzor elhatározta, hogy saját szakállára fog dolgozni. Azt állítván, hogy a geodéziai alapfölmérésekbe pontatlanságok csúsztak be közölte, hogy újból ellenőrzi a felméréseket az ív déli részén, vagyis abban a negyvenmérföldes szárú háromszögben, mely Formentera és a spanyol partvidék között terül el. Ezt a munkát Arago és Bio már korábban elvégezte, méghozzá rendkívül pontosan.
Palmyrin Rosette tehát elhagyta Párizst, a Baleárok szigetekre ment, s a Formentera sziget legmagasabb csúcsán állította föl csillagvizsgálóját, s Joseph nevű szolgájával együtt remeteéletre rendezkedett be. Néhány könyvet vitt magával, a csillagászati vizsgálódáshoz szükséges eszközöket, két hónapra elegendő élelmiszert és a távcsövét, melytől sohasem vált meg, s mely már szinte szervesen hozzá tartozott. A szenvedélyes csillagász szüntelenül arról ábrándozott, hogy egyszer valami jelentős felfedezésre jut, mely halhatatlanná teszi a nevét. Ez volt a bolondériája.
Palmyrin Rosette munkája rendkívül nagy türelmet igényelt. Minden éjszaka figyelnie kellett a jelzőtüzet, melyet munkatársa gyújtott a spanyol parton, a tűznek megfelelően kellett beállítania háromszögelőjét, hogy így ellenőrizze a nappali fölméréseket. Ekkoriban rendkívül sűrű köd takarta nemcsak Európának ezt a részét, hanem csaknem az egész földgolyót. A Baleárok felett azonban több ízben is fölszakadt a köd, s Palmyrin Rosette ilyenkor - noha egy percre sem felejtette, hogy a jelzőtüzet kellene figyelnie - az égboltot fürkészte, illetve az égboltnak azt a részét, ahol az Ikrek csillagkép fénylik. Szabad szemmel mindössze hat csillag látszik a csillagképből, de megfelelő erősségű teleszkópon át hatezret láthat a vizsgálódó. Palmyrin Rosette-nak azonban nem volt ilyen jó teleszkópja, így csak csillagászati távcsövével fürkészte az Ikreket.
Egy napon azonban az Ikrek csillagai között megpillantott egy fénylő pontot, mely tudomása szerint egyetlen csillagászati térképen sem szerepelt. A fénylő pontot néhány éjszakán át figyelve, azt tapasztalta, hogy ez roppant gyorsan változtatja a helyét. Vajon új égitestet fedezett volna fel? Vajon megvalósult volna régi álma?
Palmyrin Rosette fokozott figyelemmel követte a csillag mozgását, s végül rájött, hogy üstököst lát. Hamarosan megpillantotta az üstökös fényködét és csóváját is.
E pillanattól kezdve a derék professzor vajmi keveset törődött a háromszögelési munkálatokkal. Munkatársa ezentúl is hűségesen, minden éjszaka meggyújtotta a jelzőtüzet a spanyol parton, ám Palmyrin Rosette rá sem hederített. Már csak az új, csóvás csillag számára volt szeme, s már csak az égboltnak azért a darabjáért élt, melyet az Ikrek csillagai határolnak.
Mikor a csillagászok ki akarják számítani egy üstökös pályaelemeit, mindig abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az üstökös pályája parabola. Ha egy kört meg akarunk határozni, úgy a kerületének három pontját kell ismernünk; ugyanígy, ha egy üstökös pályaelemeit akarjuk meghatározni, az üstökös három különböző állását kell ismernünk. Ebből kiszámítható az út, melyet az üstökös a világűrben követ.
Palmyrin Rosette nem érte be a három különböző állás ismeretével, az üstökös tíz, húsz, harminc különböző állását rajzolta fel, s így pontosan meg tudta állapítani az iszonyatos sebességgel haladó üstökös öt elemét:
1. Az üstökös pályájának hajlását az ekliptikára, vagyis arra a síkra, melyen a Föld halad a Nap körül. A pálya síkjai általában meglehetősen nagy szöget alkotnak, s ezért olyan valószínűtlen, hogy a Föld összeütközzék valamely üstökössel; Palmyrin Rosette viszont azt tapasztalta, hogy a két sík ezúttal egybeesik.
2. A pontot, ahol a Föld és az üstökös pályája találkozni fog.
3. A pálya főtengelyének irányát.
4. Az üstökös napközelségének pontját.
5. Az üstökös mozgásának irányát, mely ellentétes volt a bolygókéval, mert keletről nyugatra haladt.
Az öt adat birtokában Palmyrin Rosette már azt is ki tudta számítani, hogy az üstökös mikor ér napközelbe; majd legnagyobb örömére arra is rájött, hogy ismeretlen üstököst fedezett föl, és hosszan habozott, vajon a Palmyra vagy a Rosette nevet adja-e neki, majd mégis egy harmadik mellett döntött, Galliának nevezte el, s nekifogott megírni az üstökös felfedezésének történetét.
A professzor természetesen azt is tudta, hogy az üstökös és a Föld össze fog ütközni, s ez a bizonyosság egyenesen elbűvölte. Igen! A Föld és az üstökös összeütközik a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka, és az összeütközés iszonyatos lesz, hiszen a két égitest egymással ellentétes irányban halad.
Az ő helyében más elhagyta volna Formenterát. Ő azonban a helyén maradt, és senkinek egy szót sem szólt a fölfedezéséről. Az újságokból tudta, hogy a sűrű köd miatt lehetetlenné váltak a csillagászati megfigyelések, s minthogy nem hallott, nem olvasott semmi olyan híradást, mely szerint valamelyik csillagvizsgáló intézet jelezte volna az üstökös közeledtét, joggal hihette azt, hogy csak ő, egyedül ő látta meg a Galliát.
Jó is, hogy így történt, a Föld lakói legalább megmenekültek attól az iszonyatos pániktól, mely kitört volna, ha Palmyrin Rosette vagy valaki más hírül adja a rettenetes katasztrófa közeledtét.
A professzor tehát Formenterán maradt, már csak azért is, mert számításai azt mutatták, hogy az üstökös Algéria déli részének csapódva fog összeütközni a Földdel, ő pedig minél közelebbről akarta látni azt, ami történni fog, s ami "nyilván nagyon érdekes lesz", hiszen a Gallia szilárd magvú üstökös.
Az összeütközés bekövetkezett, s hogy mi lett az eredménye, azt már tudjuk. A professzor, mikor meglehetős hosszú ájulása után magához tért, egyedül találta magát egy szigetecskén, ez volt minden, ami a Baleárok szigetcsoportból maradt. Hogy Josephfel, a szolgájával mi történt, arról fogalma sem volt.
Ezt a történetet mesélte el Palmyrin Rosette, aki előadása közben szüntelenül haragos pillantásokat vetett hallgatóira, akik pedig igazán odaadóan figyeltek. Befejezésül még hozzátette:
- Jelentős változások következtek be a világrendben: fővilágtájak cseréltek helyet, csökkent a nehézkedési erő. Én azonban egy pillanatra sem estem abba a hibába, amibe önök estek, uraim, én egy pillanatig sem képzeltem azt, hogy a földgolyón maradtam. Nem! A Föld továbbra is régi pályáján kering a világűrben, s útjában tovább kíséri a Hold. A Földet egyébként úgyszólván csak súrolta az üstökös, egy-két jelentéktelen részét ugyan magával sodorta, ezen tartózkodunk mi most. A lehető legjobban történt hát minden, nincs okunk a panaszra. Elvégre az is megeshetett volna, hogy az üstökös összezúzza a Földet, vagy akár az, hogy odatapad a Földhöz, és akkor bizony mi most nem kalandozhatnánk a világűrben.
Ralmyrin Rosette olyan szemmel látható elégedettséggel beszélt, hogy senki sem mert neki ellentmondani. Csak Ben-Zuf merészelte megjegyezni, "hogy ha az üstökös nem Afrikának, hanem a Montmartre-nak csapódva ütközik össze a Földdel, akkor az üstökösnek aligha sikerült volna..."
- A Montmartre! - horkant föl Palmyrin Rosette. - A Montmartre egyszerűen szétporladt volna, mint holmi vakondtúrás, mert hiszen nem is más!
- Vakondtúrás! - jajdult föl Ben-Zuf. - A Montmartre röptében kapta volna el az ön vacak üstökösét, egyszerűen fölnyársalta volna!
Hector Servadac, hogy véget vessen a céltalan vitának, csöndre intette Ben-Zufot, és néhány szóval elmagyarázta a professzornak, hogy a derék katona milyen különös illúziókat táplál a Montmartre halhatatlanságát illetően.
A szóváltás tehát parancsszóra befejeződött, ám Ben-Zuf sohasem bocsátotta meg Palmyrin Rosette-nek, hogy olyan lenézően beszélt a Montmartre dombjáról.
Most mindnyájan azt szerették volna tudni, hogy az összeütközés után a professzor vajon tudta-e folytatni megfigyeléseit, és ha igen, megfigyelései alapján mi jövőt jósol az üstökösnek.
Prokop hadnagy tette föl a kérdést a professzornak, ügyelve, nehogy újabb dührohamra ingerelje a tudóst.
- Igen, uram - hangzott Palmyrin Rosette válasza -, az összeütközés előtt ismertem az üstökös pályáját, az összeütközés után azonban elölről kellett kezdenem számításaimat.
- De miért, professzor úr?
- Mert az összeütközés, ha nem is változtatta meg a Föld pályáját, megváltoztatta a Galliáét.
- Az összeütközés következtében megváltozott az üstökös pályája?
- Határozottan merem állítani, hogy igen.
- És professzor úr ki tudta számítani az új pályát is?
- Igen! - válaszolta habozás nélkül Palmyrin Rosette.
- De hiszen akkor ön tudja, hogy...
- A következőket tudom: a Gallia a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka ütközött neki a Földnek, január 10-én metszette a Vénusz pályáját, január 15-én került napközelbe, február 13-án keresztezte a Mars pályáját, március 10-én került a csak teleszkóppal látható csillagok zónájába, ott magához vonzotta a Nerinát...
- Mindezt tudjuk, professzor úr - jegyezte meg Hector Servadac -, hiszen szerencsénkre kihalásztuk a tengerből az ön híradásait. Csakhogy a följegyzéseken nem volt aláírás, nem tudtuk, honnan származnak...
- Hát kételkedhettek abban, hogy én írtam őket?! Hiszen százával dobtam az üzeneteket a tengerbe!
- Nem, ebben nem kételkedhettünk - mondta nagy komolyan Timasef gróf.
A Gallia jövőjét illetően azonban semmit sem mondott a professzor, aki szemmel láthatóan nem akart egyenes választ adni erre a kérdésre. Prokop hadnagy újból föl akarta tenni a kérdést, Hector Servadac azonban úgy gondolta, nem volna okos sürgetni a különc tudóst, s ezért mosolyogva így szólt:
- Mondja, kedves professzor úr, megmagyarázná nekünk, miként lehetséges az, hogy az összeütközés következtében nem jártunk sokkal rosszabbul?
- Erre a kérdésre könnyű a válasz.
- És gondolja, professzor úr, hogy a Föld, azonkívül hogy elveszített néhány négyzetmérföldnyi területet, nem szenvedett egyéb károsodást? Nem változott meg például a Föld rotációs tengelye?
- Nem, Servadac kapitány, a Föld nem szenvedett különösebb károkat. A Föld ugyanis 28 800 mérföldes óránkénti sebességgel forog, a Gallia sebessége ugyanakkor 57 000 mérföld volt. A rendkívül kemény magvú üstökös úgy hatolt át a Földön, mint közelről kilőtt puskagolyó az üvegablakon át; átlyukasztja, de nem töri össze.
- Valóban így történhetett - mondta Hector Servadac.
- Nem így történhetett, hanem így történt! - förmedt rá Palmyrin Rosette. - Az üstökös rézsútosan éppen csak súrolta a Földet, míg ha telibe találja, a legsúlyosabb katasztrófát okozta volna, talán még a Montmartre-ot is összezúzza, ha útjába akad!
- Uram! - jajdult föl Ben-Zuf.
- Csönd, Ben-Zuf! - intette le a vérig sértett legényt a kapitány.
Ekkor a tények ereje által mégiscsak meggyőzött Hakhabut mester lépett a professzor elé, s roppant nyugtalanul kérdezte:
- Professzor úr, visszatérünk mi valaha a Földre? És ha igen, mikor?
- Magának olyan sietős? - csodálkozott Palmyrin Rosette.
- Hakhabut mester kérdését én is szeretném föltenni önnek, professzor úr, csak tudományosabb megfogalmazásban! - mondta Prokop hadnagy.
- Kérdezzen!
- Úgy gondolja, a Gallia eredeti pályája megváltozott?
- Feltétlenül.
- Az új pálya talán hiperbola, mely esetben a Gallia végtelen távolságokat járna be a csillagvilágban, s nem volna remény arra, hogy valaha is visszatérjen eredeti pályára?
- Nem, nem ez a helyzet.
- Szóval a Gallia ellipszis pályát ír le?
- Úgy van.
- És ennek az ellipszisnek a síkja most is egybeesik a Föld keringési pályájának síkjával?
- Igen.
- A Gallia tehát visszatérő üstökös?
- Igen, méghozzá rövid pályájú; s ha számításba vesszük a Jupiter, a Szaturnusz és a Mars zavaró befolyását is, a Gallia pontosan két év alatt futja be pályáját.
- De hiszen akkor minden reményünk megvan arra, hogy az összeütközés után pontosan két évvel ismét találkozik a Földdel, s ugyanazon a ponton érintkezik is vele! - állapította meg Prokop hadnagy.
- Sajnos, uram, félő, hogy ez fog történni!
- Félő?! - hökkent meg Hector Servadac.
- Igenis félő! - dobbantott türelmetlenül Palmyrin Rosette. - Jól vagyunk mi itt, ahol vagyunk, s ha tőlem függene, a Gallia soha többé nem találkozna a Földdel!
melyben arról olvasunk, hogy Palmyrin Rosette
még mindig szigorúan bánik hajdani diákjával
A naprendszerben keringő üstökös lakói előtt a professzor szavai nyomán minden megvilágosodott, érthetővé vált. Nem kellett tovább töprengeniük, nem kellett különböző feltevések megvitatásába bocsátkozniuk. Az összeütközés után a vastag felhőréteg mögül a pályáján tovább keringő Földet látta Servadac kapitány, és a Föld vonzereje okozta a Galliai-tenger partján észlelt egyszeri jelentős dagályt.
Az üstökös azonban végül is megint találkozni fog a Földdel, legalábbis így mondta a professzor. De vajon elég pontosak-e az általa végzett számítások? A Gallia lakói e számításokat illetően bizony nem tápláltak túlzott reményeket.
A következő napokat arra fordították, hogy kényelmes szállást biztosítsanak a Melegföld új lakójának. A professzor a mindennapi élet dolgaiban szerencsére cseppet sem volt igényes. Éjjel-nappal a fellegek között járt, a csillagokat leste, a világűr bolygóit fürkészte, s vajmi keveset törődött azzal, hogy hol lakik, mit eszik, csak a kávéjához ragaszkodott feltétlenül. Aligha vette észre, hogy a kolónia milyen nagy gonddal igyekszik berendezni szállását a Nina-kaptárban.
Servadac kapitány a legkényelmesebb barlangszobát akarta átengedni hajdani tanárának, de a professzor, aki csöppet sem kívánt részt venni a közös életben, visszautasította a kapitány nagylelkűségét. Csöndes, jó fekvésű megfigyelőhelyet kívánt csak magának, ahol békességben dolgozhat, s tovább végezheti csillagászati megfigyeléseit.
Hector Servadac és Prokop hadnagy végül meg is találta a célnak megfelelő helyet: a vulkanikus hegyoldalban, mintegy százlábnyival a központi barlang fölött felfedeztek egy alkalmas barlangnyílást, melyben megfér a tudós is meg a felszerelése is. Akadt hely az ágy, az asztal, a karosszék és egy szekrény, no és főként a híres-nevezetes távcső számára is.
Ebben a barlangnyílásban rendezkedett be a professzor, ide hozták neki mindig pontos időben az ennivalót, itt aludt, igaz keveset, mert nappal számolt, rajzolt, éjszaka pedig az égboltot figyelte.
A hideg közben egyre fokozódott. A hőmérő átlag mínusz harminc fokot mutatott, a higanyoszlop nem ingadozott, lassan, fokozatosan süllyedt. És nyilván így fog tovább süllyedni, míg a Melegföldön is nem lesz olyan hideg, mint a világűrben, s a hőmérséklet majd csak akkor emelkedik, ha a Gallia ellipszis pályáján ismét közelebb kerül a Naphoz.
A hőmérő higanyoszlopa, mint mondottuk, egyenletesen, fokozatosan süllyedt, a galliai atmoszférában ugyanis még csak szellő sem rezzent. Mintha az üstökösön nemcsak a vizek fagytak volna be, hanem a környező levegő is. Sem szélviharok, sem a földi sarkvidékek éghajlatát olyan elviselhetetlenné tevő ködök nem zavarták az állandóan nyugodt légkört, a változatlanul egyforma égboltot, melyet hol a Nap, hol a csillagok sugarai ragyogtak be tiszta, hűvös fénnyel.
A harmincfokos hideg ilyen körülmények között könnyen elviselhető volt, hiszen a sarkvidékeken sem maga a hideg, hanem a tomboló szelek, az egészségre káros ködök, hófúvások teszik elviselhetetlenné az életet. A sarkvidéki kutatók följegyzéseiből tudjuk, hogy a legiszonyatosabb hideggel is meg tudtak birkózni, ha az atmoszféra nyugodt volt,
A Melegföld lakóinak tehát nem kellett rettegniük a csillagközi térségek hidegétől: jól el voltak látva prémekkel, bőrholmikkal, és bőségesen, egészségesen táplálkozhattak.
A "főkormányzó" különben is súlyt helyezett arra, hogy "alattvalói" melegen öltözködjenek és jól táplálkozzanak. Megkövetelte tőlük a mindennapos testgyakorlást: e szabályok alól a kolónia egyetlen tagja sem vonhatta ki magát. Még Pablo és Nina is részt vett a szabad levegőn végzett testgyakorlásban; prémkabátjukba burkolva, mint kecses kis eszkimók siklottak a Melegföld parti jegén. Pablo mindig a kislány körül buzgólkodott, játszott vele, segítette, ha fáradt volt, együtt élvezték a gyermekkor ártatlan örömeit.
S mit csinált eközben Hakhabut uram?
Miután megismerte Palmyrin Rosette-et, mogorván visszatért a hajójára. A professzortól hallottak után nem kételkedhetett tovább, nem is reménykedett, most már ő is tudta, hogy egy csavargó kedvű csillagon száguld a világűrben, millió meg millió kilométernyire a földgolyótól, melyen pedig annyi jó üzletet kötött!
Az ember azt gondolná, hogy ha valaki ilyen helyzetbe kerül, mint Hakhabut uram - vagyis egy üstökös harminchat lakója közül ő az egyik -, akkor jobb belátásra tér, nem keresi a maga hasznát, hanem beilleszkedik a közösségbe. Csakhogy nem így történt, mert Hakhabut mester maga volt a megtestesült önzés: most is egyre azon törte a fejét, hogyan tudná a helyzetet a maga javára kihasználni. Biztos lévén abban, hogy Servadac kapitány mindenképpen megvédelmezné, s nem engedné, hogy neki vagy a portékájának bárki is ártson, az öreg uzsorás így gondolkodott:
Mégiscsak elképzelhető, hogy a kolónia egyszer visszajut a Földre. A kolónia tagjai bővében vannak a pénznek. Pénzüknek azonban csak akkor van értéke, ha velük együtt visszakerül a Földre. Itt, a Gallián mit sem ér az arany, az emberek nyilván könnyen lemondanak róla, ha cserébe némi portékát kapnak.
Közben elmúlt április is, és ebben a hónapban harminckilencmillió mérföldes utat tett meg a Gallia, és így száztízmillió mérföldnyi távolságra került a Naptól. A professzor fölrajzolta az üstökös ellipszis pályáját, s ezt huszonnégy egyenlő nagyságú szakaszra osztotta, ez a huszonnégy szakasz jelentette a galliai év huszonnégy hónapját. Az első tizenkét pályaszakasz a Kepler-féle törvénynek megfelelően egyre kisebb pályahosszat jelentett, minthogy az üstökös annál kisebb utat tett meg, minél messzebb került a Naptól, és a pályaszakaszok egyre nagyobb pályahosszat jelentettek, amint az üstökös ismét közeledett a Naphoz.
A professzor május 12-én beszámolt a megfigyeléseiről és a munkájáról Servadac kapitánynak, Timasef grófnak és Prokop hadnagynak, akik érthető érdeklődéssel és figyelemmel nézték a professzor rajzát, mely az üstökös pályáját ábrázolta. A rajz világos volt, annál is inkább, mert a havonta megtett út hossza és a Naptól való távolság számokkal is fel volt tüntetve. Ha Palmyrin Rosette nem tévedett a számításaiban, úgy két év múlva a Gallia pontosan ott találkozik ismét a Földdel, ahol előzőleg. De vajon milyen következményei lesznek az új összeütközésnek? Erre még csak gondolni sem akartak.
Ha gondolatban gyanúsították is pontatlansággal a professzort, ezt kimondani vagy akár csak sejtetni sem merték.
- Így hát - mondta Hector Servadac a rajz fölé hajolva - május hó folyamán a Gallia 30 400 000 mérföldes utat tesz meg, és 139 millió mérföldre lesz a Naptól.
- Úgy van! - mondta a professzor.
- Eszerint elhagytuk már a teleszkopikus csillagok zónáját? - kérdezte Timasef gróf.
- Nézze meg a rajzon, uram, föltüntettem rajta ezt a zónát!
- És az üstökös, miután elérte pályájának a Naphoz legközelebb eső pontját, pontosan egy év múlva ér a Naptól legtávolabb eső pályaszakaszára?
- Úgy van.
- Vagyis jövő év január 15-én?
- Természetesen január 15-én... Vagyis dehogy! - kiáltott föl a professzor. - Miért mond január 15-ét, Servadac kapitány?
- Mert január 15-től január 15-ig telik el egy év, vagy ha úgy tetszik, tizenkét hónap!
- Persze, tizenkét földi hónap, de nem galliai! - jelentette ki a professzor, Prokop hadnagy meg önkéntelenül elmosolyodott. - Ha szabad érdeklődnöm, ön, uram, mit nevet?
- Úgy látom, professzor úr, ön meg akarja reformálni a földi kalendáriumot!
- Csak azt akarom, ami logikus!
- Legyünk logikusak, kedves professzor úr, legyünk logikusak! - vágta rá Servadac kapitány.
- Elhiszik-e önök, hogy a Gallia két év múlva ismét napközelbe ér? - kérdezte meglehetős barátságtalanul a professzor.
- Igen.
- És hogy ez a két év jelenti a galliai napévet?
- Úgy van.
- És ez az év, mint minden földi év, tizenkét hónapra oszlik?
- Ahogy parancsolja, professzor úr.
- Nem ahogy parancsolom, hanem...
- Jó, tizenkét hónapra oszlik fel! - mondta gyorsan Hector Servadac.
- És hány napból állnak ezek a hónapok?
- Hatvanból, minthogy a napok hossza felére csökkent.
- Servadac kapitány, gondolkozzék, mit beszél...
- De hiszen én azt mondom, amit ön...
- Egyáltalán nem!
- Akkor hát magyarázza meg...
- Mi sem egyszerűbb - vont vállat megvetően a professzor. - Minden galliai hónapban két földi hónapnak kell lennie...
- Igen, minthogy a galliai éveknek két évig kell tartaniuk.
- Két földi hónap, az hatvan földi nap?
- Igen, természetesen.
- És mi következik ebből? - kérdezte Timasef gróf.
- Az, hogy ha két földi hónapban hatvan földi nap van, akkor két földi hónapban százhúsz galliai nap van, minthogy a Gallián tizenkét óráig tartanak a napok. Ez világos?
- Igen, természetesen, de nem gondolja, professzor úr, hogy ez az új kalendárium kicsit zavaros?
- Zavaros? Január 1-e óta az új naptárhoz tartom magam!
- És most melyik hónap melyik napját írjuk ön szerint? - kérdezte Servadac kapitány.
- Márciust írunk, uraim, márciust, és a galliai év 266. napját, mely a 133. földi napnak felel meg. Ma tehát március 12-e van, és hatvan galliai nap múlva...
- Március 12-ét írunk! Bravó! Legyünk logikusak! - örvendezett Hector Servadac.
Palmyrin Rosette kicsit tanácstalanul nézett rá: vajon csúfot űz belőle hajdani tanítványa? Minthogy azonban már későre járt, a vendégei távoztak.
A professzor tehát megalapította a galliai naptárt. Csakhogy rajta kívül senki sem tartotta magát ehhez a naptárhoz, és senki sem értette meg, mikor április 47-éről vagy május 118-áról beszélt.
Közben eljött a földi naptár szerinti június hónap, melynek folyamán a Gallia 27 500 000 mérföldet fog befutni, és 155 millió mérföld távolságra kerül a Naptól. A hőmérséklet tovább csökkent, de az égbolt továbbra is tiszta, felhőtlen maradt. A Gallia lakóinak élete monoton egyhangúságban telt, és nem is ártott, hogy köztük volt a szeszélyes, izgága Palmyrin Rosette is, mert valahányszor kegyeskedett leereszkedni a többiek közé, mindig fölparázslott a vita.
Servadac kapitány és a társai ugyanis boldogan gondoltak a lehetőségre, hogy az üstökös ismét összetalálkozik a Földdel, a professzort viszont elkeserítette, földühítette az örömük, hallani sem akart arról, hogy valaha visszatérnek a Földre; úgy végezte megfigyeléseit a Gallián, mint aki arra számít, hogy mindörökre ott maradhat.
Június 27-én a professzor valósággal berobbant a közös terembe, ahol éppen ott tartózkodott Servadac kapitány, Prokop hadnagy, Timasef gróf és Ben-Zuf.
- Prokop hadnagy! Feleljen habozás és kertelés nélkül a kérdésemre: körbejárta-e ön hajójával a Galliát, és ha igen, akkor az egyenlítője közelében?
- Igen, uram - válaszolt a hadnagy, miután Timasef gróf intett neki, hogy ne ellenkezzék a morózus professzorral.
- Helyes - biccentett a professzor. - És vajon közben felmérték-e a Dobryna útját?
- Megközelítő pontossággal, vagyis kezdetleges műszereinkkel.
- És mire jöttek rá e felmérések során?
- Arra, hogy a Gallia kerülete mintegy 2300 kilométer, amiből az következik, hogy átmérője 740 kilométer.
- Úgy van - dünnyögte maga elé Palmyrin Rosette. - Úgy van, vagyis a Gallia átmérője csak tizenhatod része a Föld átmérőjének, mely 12 792 kilométer.
Servadac kapitány és a társai csak nézték a professzort, sehogy sem értették, hova akar kilyukadni.
- Most már csak azt kell megtudnom, hogy mekkora a Gallia felszíne, a tömege, a sűrűsége, és mekkora rajta a nehézkedési erő.
- A felszínt és a tömeget könnyen kiszámíthatjuk, minthogy ismerjük az átmérőt - magyarázta Prokop hadnagy.
- Én sem mondtam, hogy nehéz kiszámítani! - ripakodott rá a professzor. - Pólyás koromban is el tudtam volna végezni ezt a számítást!
- Khm, khm... - dünnyögött Ben-Zuf, aki örült, ha kellemetlenkedhetett a professzornak, merthogy az semmibe se vette a Montmartre-ot.
Palmyrin Rosette dühösen pillantott Ben-Zufra, majd Hector Servadachoz fordult:
- Servadac! Fogja a tollat! A Gallia kerületét ismeri, most mondja meg nekem, mekkora a felszíne!
- Igenis, professzor úr - hajolt meg Servadac kapitány, mint jó magaviseletű tanulóhoz illik. - A kerületet megszorozzuk az átmérővel...
- Igen, de siessen már! Már régen kiszámíthatta volna!
- A Gallia felszíne 1 719 000 négyzetkilométer.
- Vagyis 297-szer kevesebb, mint a Földé, mely 510 millió négyzetkilométer!
- Hm... - húzta félre a száját Ben-Zuf, hogy ezzel is jelezze, milyen semmiségnek tartja a professzor üstökösét.
Palmyrin Rosette gyilkos pillantást vetett Ben-Zufra, majd ismét Hector Servadacot kérdezte:
- Ezek szerint tehát mi a Gallia űrtartalma?
- Az űrtartalma...
- Servadac! Maga nem tudja kiszámítani egy olyan gömb űrtartalmát, melynek felszínét már ismeri?!
- De igen, tanár úr! A gömb űrtartalmát megkapom, ha a felszínét... a felszínét...
A hallgatóság már alig állhatta meg nevetés nélkül.
- Nos?! - türelmetlenkedett Palmyrin Rosette.
- A gömb űrtartalmát megkapom, ha a felszínét megszorzom... megszorzom...
- A sugár egyharmadával, tisztelt uram! Most végre kész?
- Azonnal! A Gallia sugarának egyharmada 123 egész... 3 tized... 3 ezred... 3 tízezred...
- Két tizedest vegyen, a többi hagyja el!
- Szívesen!
- Az eredmény?
- 211 439 460 köbméter.
- Ilyen nagy az én üstökösöm köbtartalma! Ez aztán már valami!
- Valami - jegyezte meg Prokop hadnagy -, de azért mégiscsak 5166-szor kisebb, mint a Föld köbtartalma!
- Ezt én is tudom, uram! - válaszolt hidegen Palmyrin Rosette.
- És még a Hold köbtartalmánál is kisebb - folytatta könyörtelenül a hadnagy -, és így...
- Ki beszél most a Holdról?! - dühöngött Palmyrin Rosette.
- Csak azt akartam mondani, hogy a Gallia a Földről nézve a hetedik nagyságrendbe sorolt csillagok közé tartozik, vagyis szabad szemmel nem látható!
- Ezer beduinra! - rikkantott Ben-Zuf. - Szép kis üstökös ez!
- Csönd! - kiáltotta Palmyrin Rosette magánkívül.
- Mogyoró! Babszem! Mustármag! - sorolta Ben-Zuf bosszúszomjasan.
- Hallgass már, Ben-Zuf! - szólt rá Hector Servadac.
- Gombostűfej! De az ám! Egy kis semmiség!
- Az ördögit, elhallgatsz már?
Ben-Zuf nyomban megértette, hogy a kapitánynak most már komolyan elég, fogta magát, és kiment a nagyteremből, de odakint szándékosan akkorát nevetett, hogy csak úgy visszhangoztak a barlangfolyosók.
Éppen ideje volt, hogy Ben-Zuf eltávozzék. Palmyrin Rosette már végére ért a türelmének, s most meglehetős nehezen szedte össze magát. A tudós férfiú éppen úgy nem tűrte, hogy becsméreljék az üstökösét, mint ahogy Ben-Zuf nem bírta elviselni a Montmartre lekicsinylését. Egyik is, másik is ádázul védte azt, amit a magáénak érzett.
A professzor végre ismét szóhoz jutott, és tanítványaihoz, azaz hallgatóihoz fordult:
- Uraim, ismerjük már az átmérőt, a kerületet, a területet és a köbtartalmat. Ez nem kicsiség, de korántsem elég. Közvetlen mérés eredményeként meg akarom tudni a Gallia súlyát, anyagának sűrűségét, és meg akarom tudni, hogy felszínén milyen mértékben érvényesül a nehézkedési erő.
- Ez meglehetősen nehéz lesz - jegyezte meg Timasef gróf.
- Sebaj! Meg akarom tudni, mennyit nyom az üstökösöm, és meg is fogom tudni.
- A probléma megoldását még az is nehezíti, hogy nem tudjuk, mi az az anyag, ami a Galliát alkotja - mondta Prokop hadnagy.
- Úgy? Önök hát nem tudják, mi ez az anyag? - kérdezte csúfondárosan a professzor.
- Nem tudjuk - mondta Timasef gróf -, de ha ön meg tudná nekünk mondani...
- Eh, uraim, mit számít ez nekem!... Enélkül is meg fogom tudni, amit meg akarok tudni.
- Amikor óhajtja, professzor úr, mi természetesen rendelkezésére állunk! - mondta Hector Servadac.
- Még egy hónapot kell szentelnem a megfigyeléseknek és a számításoknak - válaszolta Palmyrin Rosette csípősen -, és ugyebár kegyeskednek megvárni, míg végzek a munkámmal?!
- Hogyne, hogyne, professzor úr - mondta sietve Timasef gróf -, addig várunk, ameddig ön óhajtja!
- Akár tovább is - tette hozzá Servadac merő tréfából.
- Nos, egy hónap múlva, vagyis április 62-én találkozunk! - közölte fensőbbségesen Palmyrin Rosette.
A földi naptár szerint július 31-e volt.
melyben kiderül, hogy Palmyrin Rosette
elégtelennek találja a Melegföld fölszerelését
A Gallia a Nap vonzerejének alávetve közben tovább keringett a csillagközi térségekben. A Nerina, melyet a teleszkopikus csillagok zónáját áthaladva állított szolgálatába, továbbra is hűségesen kísérte, mozgását semmi sem zavarta, pontosan kelt és nyugodott kéthetenként. A galliai év tehát szép simán haladt a maga útján.
A Galliára kényszerült embereket azonban szüntelenül foglalkoztatta a kérdés: vajon visszatérnek-e valaha a Földre? Vajon tévedhetetlenül pontosak-e a csillagász számításai? Vajon helyesen határozta-e meg az üstökös pályáját és az időt, mely alatt körbejárja a Napot?
Palmyrin Rosette olyan barátságtalan volt, hogy nem merték megkérni megfigyelései eredményeinek az ellenőrzésére.
Hector Servadacot, Timasef grófot és Prokop hadnagyot bizony erősen nyugtalanították ezek a kérdések. A kolónia többi tagja viszont vajmi keveset törődött az egésszel, gyakorlatias életszemlélet alapján álltak, és szépen belenyugodtak a sorsukba. Főként a spanyolok. Ezek a szegény emberek még sohasem éltek ilyen jól, mit törődtek hát azzal, hogy milyen pályát fut be a Gallia! Mit törődtek azzal, hogy továbbra is a Nap vonzerejének hatása alatt marad, vagy ez alól elszabadulva, más egeken rója tovább útját! Vidáman daloltak, citeráztak, élték a világukat.
A kolónia két legboldogabb tagja Pablo és a kis Nina volt. Nagyszerű kirándulásokat tettek kettesben, bejárták a Nina-kaptár valamennyi barlangfolyosóját, megmászták a parti sziklákat. Volt úgy, hogy korcsolyával hosszú utakat tettek a befagyott tengeren, máskor meg horgásztak a lagúna vizében, melyet örökösen melegen tartott a belezúduló láva. Közben franciául is tanultak, már meg tudták magukat értetni, sőt egymással is elbeszélgettek franciául. Ezt a két kedves gyermeket végképp nem foglalkoztatta a jövő, a múltat meg ugyan miért siratták volna? Pablo egyszer megkérdezte a kislányt:
- Neked vannak szüleid, Nina?
- Nem, Pablo, nincsenek, se szüleim, se rokonaim nincsenek. És neked?
- Nekem sincs senkim. Nina. És te mit csináltál odaát a Földön?
- Kecskéket őriztem, Pablo.
- Én meg, tudod, éjjel-nappal a postakocsi lovai előtt futottam.
- De ugye, Pablo, mi most már nem vagyunk magányosak?
- Nem, Nina, igazán nem vagyunk magányosak!
- A kormányzó a papánk, a gróf és a hadnagy pedig a nagybátyáink.
- Ben-Zuf meg a pajtásunk - mosolygott Pablo.
- És a többiek is mind olyan kedvesek hozzánk - folytatta Nina. - Úgy kényeztetnek bennünket! De azért ne hagyjuk magunkat elkényeztetni! Olyan jó volna, ha továbbra is, mindig elégedettek lennének velünk...
- Te olyan okos vagy, Nina, meg olyan jó, hogy melletted szinte muszáj okosnak és jónak lenni.
- A húgod vagyok, te pedig a bátyám vagy - mondta a kis Nina nagy komolyan.
- Igen, testvérek vagyunk - válaszolt Pablo.
Az egész kolónia szerette és becézte a két kedves és szép gyermeket. Servadac kapitány és Timasef gróf meg egyenesen apaként bánt velük. Miért sírta volna hát vissza Pablo az andalúziai napégette síkságokat, vagy miért vágyódott volna vissza Nina a kopár szardíniai sziklák közé? Valójában úgy érezték, hogy egész életükben ide tartoztak, erre a tájra, ezek közé az emberek közé.
Eljött a július. Ebben a hónapban a Gallia csak 22 millió mérföldet tesz meg pályáján, a Naptól való távolsága pedig 172 millió mérföld. A Naptól tehát négy és félszer olyan messze került, mint a Föld, mellyel most körülbelül egyforma gyorsasággal keringett, minthogy a Föld egy hónapban nagyjából 21 millió mérföldet tesz meg, vagyis óránként 28 800 mérföldet.
A galliai április 62-én Servadac kapitány levelet kapott a professzortól. Palmyrin Rosette ugyanis e napon szándékozott megkezdeni azokat a műveleteket, melyek lehetővé teszik a Gallia tömegének, fajsúlyának és a felszínén ható nehézkedési erőnek a kiszámítását.
Hector Servadac, Timasef gróf és Prokop hadnagy a megadott időpontban késedelem nélkül összegyűltek a nagyteremben. A készülőben levő kísérletek persze őket korántsem érdekelték annyira, mint a professzort; ők inkább azzal szerettek volna tisztában lenni, voltaképpen mi is az az ismeretlen anyag, mely a Galliát alkotja. Palmyrin Rosette sem késlekedett, belépett a nagyterembe, most sem látszott mogorvábbnak, mint egyébkor, no de a nap még csak most kezdődött!
Az olvasó minden bizonnyal emlékszik még arra, hogy a Földhöz képest a Gallián milyen nagymértékben csökkent a nehézkedési, vagyis a vonzerő, s így milyen nagymértékben fokozódott lakóinak a testi ereje. Nem tudták azonban, hogy a vonzerőnek ez a csökkenése milyen mértékű.
Az első megoldandó kérdés az volt tehát, hogy a Gallia felszínén milyen mértékben érvényesül a nehézkedési erő; a második pedig az, hogy miféle anyag alkotja a Galliát, mekkora ennek a tömege, a súlya és a fajsúlya.
- Uraim - kezdte a professzor -, ma végére érünk az üstökösöm alapadottságaira vonatkozó tanulmányoknak. Ha tudjuk már, hogy a Gallián milyen mértékben érvényesül a nehézkedési erő, és közvetlen méréssel meg tudjuk állapítani tömegét és fajsúlyát, többé nem lesznek titkai előttünk. Nos hát, rajta, mérjük meg a Galliát!
Ben-Zuf éppen ekkor lépett a nagyterembe, s meghallotta a professzor utolsó szavait. Szó nélkül nyomban visszafordult, majd néhány pillanat múlva ismét megjelent, s gúnyosan mondta:
- Hiába kutattam át az egész főraktárát, nem találtam mérleget. Igaz, ha találtam volna, akkor sem tudnánk hova akasztani!
Közben úgy nézegetett kifelé, mintha az égbolton keresne egy jól bevert szöget.
A professzor dühös pillantására és Hector Servadac intésére mégis elhallgatta, amit még mondott volna.
- Uraim - folytatta Palmyrin Rosette -, mindenekelőtt azt kell megtudnom, mennyit nyom egy földi kilogramm a Gallián. Minthogy a Gallia tömege kisebb, mint a Földé, a vonzereje is kisebb, így a Gallia felszínén minden tárgy kevesebbet nyom, mint a Föld felszínén. Ismernünk kell tehát a két súly közötti különbséget.
- Úgy van - mondta Prokop hadnagy -, ám a tányéros mérleg, még ha akadna is, nem felelne meg e célra, minthogy két tányérja egyformán van alávetve a Gallia vonzerejének, s így nem tudnánk megállapítani, milyen viszonyban van a galliai súly a földi súllyal.
- Az a kilogrammos súly ugyanis, amit ön a mérleg egyik tányérjába tenne, olyan arányban volna könnyebb, mint a mérleg másik tányérjába tett tárgy - jegyezte meg Timasef gróf.
- Uraim - mondta Palmyrin Rosette -, ha önök mindezt azért mondták el, hogy kioktassanak engem, hát közlöm önökkel, hogy csak az idejüket pazarolják, és kérem, hagyják, hogy folytassam fizikaórámat!
Palmyrin Rosette határozottan, ex catedra beszélt.
- Van-e önöknek, uraim, egy rugós mérlegük és egy kilós súlyuk? Ha ugyanis a kilós súlyt a rugós mérlegre teszem, pontosan ki fog derülni, hogy ez a kiló mennyit nyom a Gallia felszínén, s máris tudni fogom, mi a különbség a Gallia és a Föld vonzereje között. Megismétlem tehát kérdésemet: van-e önöknek rugós mérlegük?
Palmyrin Rosette hallgatói összenéztek, majd Hector Servadac Ben-Zufhoz fordult, aki töviről hegyire tudta, miből áll a kolónia fölszerelése.
- Sem rugós mérlegünk, sem kilós súlyunk nincs - közölte Ben-Zuf.
A professzor dühösen toppantott.
- Csakhogy - folytatta Ben-Zuf - tudom, hogy hol találhatunk rugós mérleget.
- Hol?
- Hakhabut uram hajóján!
- Ezzel kellett volna kezdeni, mafla! - förmedt rá a professzor.
- Most nyomban indulni kell érte - mondta Hector Servadac.
- Máris megyek! - ajánlkozott Ben-Zuf.
- Veled megyek - mondta Hector Servadac -, veled megyek, mert Hakhabut mester esetleg nehezen áll kötélnek, ha arra kérjük, hogy kölcsönözzön nekünk valamit!
- Akkor gyerünk mindannyian a hajóra! Legalább meglátjuk, hogyan él Hakhabut uram a Hanzán! - mondta Timasef gróf.
Már valamennyien indultak volna, mikor a professzor Timasef grófhoz fordult:
- Nem tudnának ez emberei egy köbdeciméternyi darabot kivágni a Gallia talajából? Pontosan egy köbdeciméteres darab kellene!
- A gépészem megcsinálja, csak egy méterrúdra volna szüksége, hogy pontosan akkora darabot vágjon ki, amekkorát ön óhajt.
- Hát se rugós mérlegük, se méterük! - türelmetlenkedett Palmyrin Rosette.
Ben-Zuf kénytelen volt megvallani, hogy mérőrúdjuk sincs.
- Csakhogy - tette hozzá - nagyon valószínű ám, hogy mérőrúd is akad a Hanzán.
- Akkor hát gyerünk! - szólt Palmyrin Rosette, és gyors léptekkel máris megindult a főfolyosón.
Hector Servadac, Timasef gróf, Prokop hadnagy és Ben-Zuf néhány pillanat múlva a part fölé magasló sziklákra értek. Onnan leereszkedtek a partra, s indultak a kis öböl felé, ahol a Dobryna és a Hanza téli kikötője volt.
Noha a hőmérséklet rendkívül alacsony volt - mínusz harmincöt fok -, Hector Servadac és a társai prémsapkájukban, prémes köpenyegükben meg sem érezték a nagy hideget, csak a szempillájuk, szemöldökük, bajuszuk fehérlett az apró jégkristályoktól: a leheletük ugyanis nyomban megfagyott az iszonyatos hidegben.
Reggel nyolc óra volt. A Nap gyorsan emelkedett delelőpontja felé. Korongja a roppant távolság miatt csak akkorának látszott, mint a telihold korongja. Sugarai nem árasztottak meleget a Galliára, fényt is alig-alig. A parti sziklák, a vulkanikus hegység hótól fehérlett. A füstölgő hegycsúcs lejtője mögött húzódott a roppant síkság, melynek fehér hótakaróját még sohasem taposta emberi láb. A hegy északi lejtőjén füstölögve ömlött a láva, s mint megannyi hegyi patak zúdult a tengerbe.
A központi barlang fölött mintegy százötven lábnyival nyílás sötétlett a hegy oldalában, ebből a nyílásból állt ki Palmyrin Rosette csillagvizsgáló távcsöve.
A part mindenütt hófehér volt, s egybemosódott a tengerrel. A vakító fehér talaj fölé sápadt-kéken borult az égbolt. A parton mindenütt lábnyomok: a kolónia kiránduló tagjainak lábnyomai. A tenger jegén kusza rajzként csillantak a korcsolyák hasította nyomok.
Vagy fél kilométernyivel odébb volt a két hajó téli kikötője. Az öbölhöz érve Prokop hadnagy fölhívta a többiek figyelmét arra, hogy a Hanza és a Dobryna merülésvonala milyen nagymértékben megváltozott. Vagy húszlábnyival emelkedtek a tenger színe fölé.
- Ez aztán furcsa természeti jelenség - mondta Servadac kapitány.
- Furcsa és nyugtalanító - válaszolt Prokop hadnagy. - A hajótest alatt nyilván erősen dolgozik a fagy. A jég tovább vastagszik, és ellenállhatatlan erővel emeli föl mindazt, amit tud.
- És meddig fog még dolgozni a fagy? - kérdezte Timasef gróf.
- Nem tudom, bátyuska, annyi azonban bizonyos, hogy a hideg még nem érte el tetőpontját.
- Remélem is! - vágott közbe a professzor. - Igazán semmi értelme sem volna kétszázmillió mérföldes távolságra menni a Naptól, ha itt is csak olyan hideget találnánk, mint holmi földi sarkvidéken!
- Kedves tréfái vannak, professzor úr! - mondta Prokop hadnagy. - Még jó, hogy a világűr hidege nem több, mint mínusz hatvan-hetven fok, ami már ugyancsak nem csekélység!
- Ugyan! - legyintett Hector Servadac. - A szélcsöndes hideg nátha nélküli hideg, s mi még csak prüszkölni sem fogunk ettől a téltől.
Közben a jég páncélbörtönébe szorult Hanzához értek. Hakhabut mester lépcsőket vágott a jégbe, s így könnyen megközelíthették a hajót.
A Hanza tetején fölgyülemlett, összefagyott hóból kiállt a kémény, melyből kékes füst emelkedett a magasba. Az öreg zsugori alighanem nagyon takarékosan bánt a tüzelőjével, de azért nyilván nem szenvedett a hidegtől, mert az egész hajót vastagon borította a rossz hővezető hó és jég.
- Hé! Nabukodonozor! Nyiss ajtót! - kiáltotta Ben-Zuf.
melyben arról olvasunk, hogy Hakhabut mester
hogyan ad magas kamatra kölcsönt
Ben-Zuf hangjára rés nyílt Hakhabut uram kabinjának az ajtaján.
- Ki az? Mit akar? Nincs itthon senki! Nem adok semmit kölcsön, nincs eladnivalóm se! - e barátságos szavakkal fogadta vendégeit az öreg uzsorás.
- Ejnye, Hakhabut uram! - szólt rá Hector Servadac. - Hát tolvajnak néz bennünket?
- Ó, hát ön az, főkormányzó úr? - kérdezte Hakhabut mester, de csak nem lépett ki a kabinjából.
- Ő bizony! - válaszolt Ben-Zuf, és az ajtóhoz lépett. - Érezd megtiszteltetésnek ezt a látogatást! Gyerünk, bújj elő!
Hakhabut uram végre előlépett, de most is két marokkal szorította a félig nyitott ajtót, hogy veszély esetén menten becsaphassa.
- Mit kívánnak tőlem? - kérdezte.
- Kicsit beszélgetni akarunk magával, Hakhabut uram - mondta Hector Servadac. - Csakhogy idekint hűvös az idő, s nem bánnánk, ha egy negyedórácskára behívna bennünket a kabinjába.
- Be akarnak jönni? - kérdezte riadtan az öreg, aki csöppet sem igyekezett titkolni, hogy milyen gyanúsnak találja ezt a látogatást.
- Bizony, be akarunk menni - válaszolta Hector Servadac, és társaival együtt máris közelebb lépett.
- Nem tudom magukat semmivel sem megkínálni! - jajgatott Hakhabut mester. - Nagyon szegény ember vagyok ám én!
- Na tessék, megint kezdődik a litánia! - bosszankodott Ben-Zuf. - Gyerünk, Harpagon, engedj bennünket beljebb! - Ezzel galléron ragadta az uzsorást, s félrelökte, az ajtót pedig kitárta.
Mikor mindnyájan beljebb kerültek, Servadac kapitány igyekezett megnyugtatni az öreget:
- Értsen meg, Hakhabut uram! Nem azért jöttünk, hogy valamit erőszakkal elvegyünk magától! Egyszer már mondtam, ha a köz érdeke ezt úgy kívánja, habozás nélkül lefoglalom a rakományát, de akkor is megfizetem érte a rendes európai árat!
- Az európai árat! - dünnyögte keserűen Hakhabut mester. - Európai árakról szó sem lehet, csak galliai árat fogadok el, s ezt majd én szabom meg.
Hector Servadac és a társai közben körülnéztek az öreg kabinjában. Kis öntöttvas kályha állt az egyik sarokban, benne két darabka szén igyekezett minél lassabban égni, a kályhával szemben szegényes ágy, mellette kulcsra zárt szekrény, néhány zsámoly, kétes tisztaságú fenyőfa asztal és a legszükségesebb konyhaeszközök. A berendezés csöppet sem volt kényelmesnek mondható, ám jól illett a Hanza tulajdonosához.
Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Ben-Zuf első dolga az volt, hogy néhány darab szenet dobott a kályhába, mert a kabinban ugyancsak hideg volt. Hakhabut uram menten jajveszékelni kezdett a drága tüzelő miatt, szén helyett alighanem inkább a saját csontjait dobta volna a parázsra, ha aztán olcsó áron tudott volna új csontokat szerezni magának. Ben-Zuf ügyet sem vetett az öreg rimánkodására, leguggolt a kályha elé, és fújta a tüzet, hogy jobban égjen. A látogatók leültek, ki ahogy tudott, s Hector Servadacra hagyták, adja elő látogatásuk célját.
Hakhabut mester behúzódott az egyik sarokba, kezeit összekulcsolva, gyanakvóan figyelt.
- Hakhabut uram - kezdte Servadac kapitány -, csak azért jöttünk, hogy egy kis szívességet kérjünk magától.
- Szívességet?
- Szívességet, közérdekből.
- Nekem nincs senkivel közös érdekem!
- Hallgasson már meg, Hakhabut uram, és ne jajgasson, mintha a bőrét nyúznák!
- Szívességet kérni tőlem, éntőlem, aki olyan szegény vagyok! - jajongott tovább Hakhabut mester.
- A következőkről volna szó: kölcsönözne nekünk egy rugós mérleget?
- Rugós mérleget?! - hördült fel Hakhabut mester, mintha legalábbis egy milliót kértek volna kölcsön. - Még hogy rugós mérleget?
- Igen, rugós mérleget, amivel mérni lehet! - kiáltotta Palmyrin Rosette, akit a sok szószaporítás már kezdett kihozni a sodrából.
- Talán nincs rugós mérlege? - érdeklődött Prokop hadnagy.
- De van neki! - vágta rá Ben-Zuf.
- Hát igen..., azt hiszem..., alighanem - nyögdécselte Hakhabut uram még mindig a sarokból.
- Nos, kedves Hakhabut uram, volna olyan szíves kölcsönadni nekünk a rugós mérlegét?
- Kölcsönadni?! - jajdult föl az uzsorás. - A főkormányzó úr azt akarja, hogy én kölcsönözzem?...
- Egy napra! - vágott közbe a professzor. - Mindössze egy napra! Aztán majd visszakapja a rugós mérlegét!
- Csakhogy ez nagyon kényes jószág ám, kedves uram! Amilyen hidegek errefelé járnak, még eltörhetne a rugója...
- Jaj, hogy ez micsoda ostoba! - dühöngött Palmyrin Rosette.
- És ugye, az is lehetséges, hogy valami iszonyúan nehezet akarnak mérni rajta!
- Hát csak nem képzeled, te Harpagon, hogy hegységet akarunk mérni rajta?! - csúfolódott Ben-Zuf.
- Sokkal nagyobbat, mint valami hegység! - jelentette ki Palmyrin Rosette. - A Galliát fogjuk megmérni!
- Irgalmas ég! - jajgatott az uzsorás, ám világosan érződött, hogy jajgatásával valamit el akar érni.
Servadac kapitány szólalt meg ismét:
- Hakhabut uram, legföljebb egykilós súlyt akarunk mérni a rugós mérlegen.
- Egy egész kilót! Irgalmas ég!
- És ráadásul ez a kiló még egy kilót sem fog nyomni, merthogy a Gallián kisebb a nehézkedési erő. Ne féltse hát tőlünk a mérlegét!
- Jó..., jó..., főkormányzó úr. No de kölcsönözni..., kölcsönadni!
- Ha nem akarja kölcsönadni - szólt közbe Timasef gróf -, hajlandó esetleg eladni?
- Eladni?... Eladni a rugós mérlegemet? Ha eladnám, hát mivel mérném meg a portékámat? Nincs másik mérlegem! Éppen csak ez az egyetlen nagyon kényes jószágom van, és éppen ettől akarnak megfosztani!
Ben-Zuf alig értette, hogy a kapitánya nem megy neki a szörnyű kis öregembernek. Az igazat megvallva azonban Hector Servadacot szórakoztatta az, hogy az öreg uzsorással szemben kipróbálja a meggyőzés különböző eszközeit.
- Ugyan, ugyan, Hakhabut uram - mondta neki kedélyesen -, megértem én azt, hogy nem hajlandó kölcsönadni a rugós mérleget!
- Hogy is tehetném ezt, kormányzó uram?
- És eladni sem hajlandó?
- Eladni? Soha!
- És hajlandó volna-e bérbe adni?
Az öreg uzsorás szeme fölvillant.
- És felel érte, hogy nem esik semmi baja? - kérdezte mohón.
- Felelek érte.
- És hajlandó letétbe helyezni valami biztosítékot is?
- Hajlandó vagyok.
- És mennyit?
- Száz frank biztosítékot helyezek letétbe egy húsz frankot érő mérlegért. Ezzel beéri?
- Hááát..., kormányzó uram, nem sok, mert végül is ezen az új világon nincs több mérleg az enyémen kívül! De mondja, kormányzó uram, száz aranyfrank lesz ez a letét?
- Igen, aranyfrank.
- És egy napra akarja kölcsönvenni ezt az én becses jószágomat, mindössze egy napra?
- Igen, egy napra.
- És bérleti díjként mit fizet?
- Húsz frankot - jelentette ki Timasef gróf. - Beéri húsz frankkal?
- Hát igen!... Mit tehetnék egyebet? - suttogta az uzsorás, és ismét összekulcsolta a kezét. - Az embernek sok mindenbe bele kell törődnie.
Az alkut tehát megkötötték, és a vén uzsorás szemmel láthatóan elégedett volt. Húsz frank bérleti díj, száz frank biztosíték, és mindez jó francia vagy orosz aranyban! Az már bizonyos, hogy Hakhabut mester nem adta volna el egy tál lencséért az elsőszülöttségi jogát, hacsak nem igazgyöngyből főzték volna azt a lencsét.
Az öreg kalmár először gyanakodva körülnézett, aztán indult a mérlegért.
- Micsoda figura ez! - jegyezte meg Timasef gróf.
- Festeni sem lehetne igazibb uzsorást - nevetett Hector Servadac.
Hakhabut uram máris visszatért, kezében féltő gonddal hozta az alku tárgyát.
Szabályos rugós mérleg volt, horoggal felszerelve, erre kellett akasztani a megmérendő tárgyat. A mérleg nyelve fokokra beosztott félkör előtt mozgott, így jelölte a súlyt, így tehát, mint azt Palmyrin Rosette megjegyezte, a mérleg nyelvét, illetve azt a fokot, melyet a mérleg nyelve mutatott, nem befolyásolhatta a nehézkedési erő.
A Földön minden egykilogrammos tárgyról kimutatta volna, hogy egy kilogramm. Most az a kérdés, hogy ezt az egykilogrammos tárgyat mérve, mennyit mutat a rugós mérleg a Gallián.
Hakhabut uram asztalára leszámolták a százhúsz aranyfrankot, az öreg uzsorás a mérleget átadta Ben-Zufnak, és a Hanza látogatói készülődtek, hogy elhagyják a hajót.
Ám ebben a pillanatban a professzornak eszébe jutott, hogy még egy, a fizikai műveleteihez elengedhetetlenül szükséges holmira van szüksége. A rugós mérlegnek semmi hasznát sem veszik, ha a galliai talajból nem egy pontosan lemért köbdeciméteres darabot akaszt rá.
- Ez még nem minden! - mondta a professzor az öregnek. - Azonnal kölcsönözzön még nekünk...
Hakhabut mester megremegett.
- Azonnal kölcsönözzön még nekünk egy méterrudat meg egy kilós súlyt!
- Ó, kedves uram - válaszolt az uzsorás -, akárhogy sajnálom is, ez már aztán igazán lehetetlenség! Pedig igazán boldog lennék, ha szívességet tehetnék önöknek.
És az öreg uzsorás most kétszeresen igazat mondott: valóban nem volt sem méterrúdja, sem kilós súlya, és az is igaz volt, hogy sajnálkozott emiatt, hogyisne, hiszen tudta, milyen jó üzletet mulaszt el.
Palmyrin Rosette roppant mérgesen nézett a társaira, mintha őket akarná felelőssé tenni a hiányokért. És volt is oka a bosszúságra, mert hiszen a mérőeszközök nélkül hogyan végezhetné el pontosan a szükséges számításokat?
- Hát akkor majd mérőrúd meg kilós súly nélkül fogok dolgozni, majd csak boldogulok valahogy! - dünnyögte a fejét vakarva, és sietett fel a kabin lépcsőin az ajtóhoz, a társai pedig követték. De még a hajó fedélzetén sem voltak, amikor ezüstös csengés hallatszott a kabinból.
Hakhabut uram most rakta be aranyait az egyik szekrényfiókba.
A fémes hangok hallatára a professzor gyorsan megfordult, ismét lerohant a kabin lépcsőin, a többiek meg - noha mit sem értettek az egészből - buzgón szaladtak vissza vele együtt.
- Magának ezüst pénze van! - kiáltotta a professzor, és megragadta az öreg uzsorás ugyancsak öreg köpönyegének az ujját.
- Nekem?!... Ezüstöm?!... - dadogta az öreg, és elsápadt, mintha útonállóval találkozott volna.
- Igen, ezüstje! - kiabálta rendkívül hevesen a professzor. - És mondja csak, francia pénz?... Ötfrankosok?
- Igen..., nem... - hebegett a boldogtalan uzsorás, aki már azt sem tudta, mit beszél.
A professzor azonban máris a fiók felé hajolt, és az öreg Hakhabut hiába próbálta útját állni. Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy ugyan egy szót sem értett mindebből, ám elhatározták, hogy mindenképpen a professzornak adnak igazat, legföljebb nem avatkoznak bele a dologba, amíg nem muszáj.
- Azonnal adja nekem ezeket a francia ezüstöket! - parancsolt rá az uzsorásra Palmyrin Rosette.
- Soha! - kiabált most már az uzsorás is olyan hangon, mintha legalábbis azt kérték volna tőle, hogy tépje ki a szívét.
- Szükségem van ezekre az ezüstpénzekre, és meg is szerzem!
- Csak a testemen át! - üvöltötte Hakhabut uram.
Servadac kapitány jónak látta közbelépni.
- Kedves professzor úr - mondta mosolyogva -, bízza rám ezt is.
- Főkormányzó uram! Mentsen meg! Védelmezze meg a javaimat! - jajongott magánkívül Hakhabut mester.
- Csönd legyen! - szólt rá Servadac kapitány, majd Palmyrin Rosette felé fordulva így folytatta: - A mérési műveleteihez van szüksége professzor úrnak bizonyos számú ezüst ötfrankosra?
- Igen, először is negyven darab ötfrankosra van szükségem!
- Kétszáz frank! - suttogta az uzsorás.
- Azután tíz darab kétfrankos és húsz darab ötvencentime-os pénzdarabra!
- Harminc frank! - suttogta az öreg.
- Összesen tehát kétszázharminc frankra? - kérdezte Hector Servadac.
- Igen, ez összesen kétszázharminc frank - hangzott a professzor válasza.
- Rendben van - biccentett a kapitány, majd Timasef grófhoz fordult: - Gróf úr, van önnél annyi pénz, hogy biztosítékot adjon Hakhabut uramnak, minthogy én most kétszázharminc frankos kényszerkölcsönt veszek fel tőle?
- A pénztárcám a rendelkezésére áll, kapitány uram, azonban csak papírpénz van nálam...
- Papírpénz nem kell! Papírpénz nem kell! - kiáltozott Hakhabut mester. - A papírpénznek nincs értéke a Gallián!
- Talán bizony az ezüstnek van? - szólt rá Timasef gróf.
- Ide hallgasson, Hakhabut uram! - mondta ekkor Servadac kapitány. - Jól tűrtük eddig a siránkozásait, de jobb lesz, ha nem él vissza tovább a türelmünkkel. Vagy ideadja önként ezt a kétszázharminc frankot, vagy ha nem, hát elvesszük magától.
- Segítség! - kiáltozott Hakhabut mester.
De nem kiáltozhatott tovább, mert Ben-Zuf erélyes keze elkapta a torkát.
- Hagyd csak, Ben-Zuf, hagyd csak! - intette le a kapitány. - Ideadja ő szépen magától is.
- Soha!... Soha!
- Milyen kamatot kér tőlünk, Hakhabut uram, ezért az összegért?
- Milyen kamatot? Hát csak kölcsön akarják? - kérdezte Hakhabut mester, és máris sugárzott a ráncos képe.
- Igen, csak kölcsön akarjuk. Mennyi kamatot kér érte?
- Ó, főkormányzó uram - kezdte rá édeskés hangon az uzsorás -, mostanság nehéz pénzhez jutni, és főként nehéz a Gallián!
- Elég a köntörfalazásból! Milyen kamatot kér érte?
- Hát, főkormányzó uram, úgy gondolom, hogy tízfrankos kamat...
- Naponként tíz frank?
- Bizony..., naponként!
Még be sem fejezte, mikor Timasef gróf máris néhány rubelt dobott az asztalra. Hakhabut fölkapta a pénzt, és villámgyorsan számolni kezdte. Most nem törődött azzal, hogy csak papírpénz.
A professzor megkapta az áhított francia ezüstpénzeket, és szemmel látható elégedettséggel vágta zsebre az egészet.
Nem történt hát egyéb, csak annyi, hogy az öreg uzsorás ezernyolcszáz százalékos kamatra adta kölcsön a pénzét. Ha így folytatja, hát olyan gyorsan szerez vagyont a Gallián, hogy arról a Földön nem is álmodhatott volna.
Néhány perccel később Servadac kapitány és a társai elhagyták a tartant, és Palmyrin Rosette elégedetten mondta:
- Uraim, egy percig se képzeljék, hogy kétszázharminc ezüst frankot viszek most magammal, szó sincs róla, valami olyasmit viszek, amiből egy kilós súly meg egy mérőrúd lesz majd!
melyben a professzor és a tanítványai billiókkal és trilliókkal bűvészkednek
A Hanzán tett látogatásuk után egy negyedórával valamennyien összegyűltek a közös teremben, és várták, hogy a professzor megmagyarázza a szavait.
Ben-Zuf mindent leszedett az asztalról, és a professzor rárakta a Hakhabut mestertől kölcsönvett pénzt: két oszlopba rakta a húsz darab ötfrankost és egy oszlopba a tíz darab kétfrankost, egy negyedik oszlopba meg a húsz darab ötvencentime-ost.
- Uraim - kezdte Palmyrin Rosette érezhető önelégültséggel -, minthogy önök nem voltak elég előrelátók, és az összeütközés pillanatában nem gondoltak arra, hogy megmentsenek egy méterrudat meg egy kilós súlyt, nekem kellett kitalálnom, miként tudom pótolni ezt a két mérőeszközt, hogy ki tudjam számítani a nehézkedési erőt, valamint üstökösöm tömegét és anyagának sűrűségét.
A kissé hosszú bevezető mondatba foglalt szemrehányásra sem Servadac kapitány, sem Timasef gróf vagy Prokop hadnagy nem válaszolt, megszokták már a professzor furcsa természetét.
- Uraim - folytatta Palmyrin Rosette -, először is meggyőződtem arról, hogy ezek a különböző pénzdarabok úgyszólván teljesen újak, tehát mind a súly, mind a nagyság tekintetében megbízhatóak, vagyis megfelelnek annak a célnak, melyre használni fogom őket. E pénzdarabok segítségével mindenekelőtt meg fogom állapítani, hogy pontosan milyen hosszú egy méter.
A professzor még be sem fejezte ezt a mondatát, Hector Servadac és a társai máris értették, mire gondol, csak Ben-Zuf bámult rá úgy, mintha vásári bűvész bejelentését hallotta volna.
Hakhabut mester ezüstjeinek csengése hallatára a professzornak hirtelen jó ötlete támadt. Az ezüst ötfrankos átmérője 37 milliméter, a kétfrankosé 27 milliméter, az 50 centime-osé pedig 18 milliméter.
A professzor most egy papírdarabra a következőket írta:
10 db 5 frankos à 0,037 m = 0,37 m
10 db 2 frankos à 0,027 m = 0,27 m
20 db 50 centime-os à 0,018 m = 0,36 m
Összesen 1,00 méter
- Nagyszerű, professzor úr! - mondta Hector Servadac. - Most már csak egyenes vonalba kell állítanunk ezt a negyven pénzdarabot, és akkor pontosan egy méter hosszú vonalat kapunk.
- Ezer beduin! - rikkantott Ben-Zuf. - Mégiscsak szép dolog ám, ha valaki tudós!
A negyven darab ezüstpénzt sorjában egymás mellé rakták az asztalon úgy, hogy az egyes pénzdarabok közepe pontosan egy vonalba essék, s az így alkotott vonal két végét megjelölték az asztal lapján.
- Uraim - mondta a professzor -, íme, a pontos méter!
Ezután körző segítségével bejelölték az asztallapon a decimétereket és a centimétereket, majd papírból kimetszve, ezt a métert átadták a Dobryna gépészének azzal, hogy vágjon ki a Gallia talaját alkotó ércszerűségből pontosan egy köbdeciméteres darabot úgy, hogy a kockának mind a hat lapja pontosan egyforma legyen.
Most már csak az egykilogrammos földi súly galliai súlyát kellett meghatározniuk, s ez még könnyebb munka volt.
A francia pénzeknek ugyanis nemcsak a méretei, hanem a súlyuk is szigorúan megszabott. Az ötfrankos ezüst például pontosan 25 grammot nyom, vagyis negyven darab ezüst ötfrankos súlya pontosan egy kilogramm.
- No, most már látom, nem elég, ha az ember tudós, gazdagnak is kell lennie ahhoz, hogy tudja, mennyit nyom egy kiló - jegyezte meg Ben-Zuf valamennyiük nagy derültségére.
Néhány órával később a gépész meghozta a köbdeciméteres kockát.
Palmyrin Rosette-nek így már volt egy kilogrammos súlya, egy köbdeciméteres szikladarabja, és volt rugós mérlege, amivel megmérje a kilós súlyt és a kockát, hogy aztán kiszámíthassa a nehézkedési erőt, az üstökös tömegét és anyagának sűrűségét.
- Uraim - kezdte ünnepélyesen Palmyrin Rosette -, emlékezetükbe kell idéznem a híres Newton-törvényt, mely szerint a vonzerő egyenes arányban van a tömegekkel, és fordított arányban a távolságok négyzetével. Kérem, ne tévesszék ezt szem elől. Íme, ebben a zacskóban negyven darab ezüst ötfrankos van, vagyis pontosan egykilogrammos földi súly. Értik, kérem?
Miközben így szónokolt a jó professzor, szüntelen Ben-Zufot figyelte, s ezzel Aragót utánozta, mert úgy mondják, hogy a híres csillagász előadásai közben mindig azt a hallgatóját nézte, akit a legkevésbé intelligensnek tartott, s ha úgy látta, hogy ez a hallgatója is érti magyarázatait, megnyugodott, hogy világosan beszélt a tárgyról.
A derék Ben-Zuf ugyan nagyon értelmes volt, csak hát tudatlan, és a professzor úgy gondolta, hogy a jelen körülmények között egy tudatlan hallgatón is le tudja mérni, mennyire világos az, amit mond. Ezután így folytatta előadását:
- Nos, uraim, ezt a negyven pénzdarabot most a rugós mérleg kampójára fogom akasztani, és akkor megtudjuk, mennyit nyom a Gallián egy földi kiló.
A rugós mérleg nyelve ide-oda ingadozott, aztán megállt: 133 grammot mutatott.
- Ezek szerint - mondta Palmyrin Rosette - az, ami a Földön egy kilogramm, a Gallián mindössze 133 grammot nyom, vagyis hétszer kevesebbet. Világos?
Ben-Zuf nagy komolyan bólintott, s a professzor folytatta:
- És ugye, most már értik, hogy ezt a pontos eredményt tányérmérleggel semmiképpen sem értem volna el; a két tányérban egyensúlyban maradt volna a kilós súly és a negyven darab pénz, minthogy mindkettőre egyformán hatott volna a Gallián érvényes nehézkedési erő, vagyis mind a kettőnek a súlya egyformán csökkent volna. Értik, kérem?
- Még én is! - közölte Ben-Zuf.
- Nyilván azt is tudják, hogy a Gallián hétszerte kisebb nehézkedési erő hat, mint a Földön.
- Úgy van! - mondta Servadac kapitány. - Ezt most már világosan látjuk. Ezek után jó volna meghatározni, a Gallia tömegét is, kedves professzor úr!
- Nem! Először a fajsúlyát kell meghatároznunk! - intette le a kapitányt a professzor.
- Igen, mert miután ismerjük a Gallia köbtartalmát, ha megmérjük a fajsúlyát, a tömegét már könnyűszerrel számítjuk ki! - mondta Prokop hadnagy, és a professzor máris hozzáfogott kiszámítani a Gallia fajsúlyát. Fogta a köbdeciméteres kockát, és így szólt:
- Uraim, ez a kocka abból az ismeretlen anyagból van, amit önök hajóútjuk során mindenütt láttak a Gallián, úgy látszik tehát, hogy az én üstökösömet kizárólag ez az anyag alkotja. Ebből áll a partvidék, a vulkanikus hegy, a tengerfenék és a síkság, ebből az anyagból, melynek önök még a nevét sem tudják, mert semmit sem értenek a geológiához.
- Úgy van, s nagyon szeretnénk tudni, mi ez az anyag - mondta Hector Servadac.
- Úgy vélem tehát - folytatta zavartalanul Palmyrin Rosette -, joggal mondom azt, hogy az egész Galliát ez az anyag alkotja, íme, egy köbdeciméteres darab ebből az anyagból. Vajon mennyit nyomna a Földön? Pontosan annak a hétszeresét, amennyit a Gallián nyom, minthogy üstökösömön hétszerte kisebb a nehézkedési erő, mint a földgolyón. Ezt maga is érti? Maga, aki úgy bámul!
- Nem értem - közölte Ben-Zuf.
- Csak az időt vesztegetném, ha magának meg akarnék magyarázni valamit! Az urak megértették, s ez nekem elég! - jelentette ki felsőbbségesen a professzor.
- Micsoda modor! - dünnyögte Ben-Zuf.
- Mérjük le tehát ezt a kockát - folytatta a professzor. - Olyan, mintha az üstökösömet akasztanám a rugós mérleg kampójára.
A mérleg egy kilogramm négyszázharminc grammot mutatott.
- Egy kilogramm négyszázharminc grammot szorozzunk meg héttel, az eredmény csaknem tíz kilogramm! - kiáltotta Palmyrin Rosette. - A Föld fajsúlya öt, vagyis egy köbdeciméter föld öt kilogramm, a Gallia fajsúlya ennek éppen a kétszerese! Ha ez nem így volna, akkor a Gallián a nehézkedési erő nem hétszer, hanem tizenötször kisebb volna, mint a Földön!
A professzor roppant büszkén közölte ezt a megállapítást, s úgy vélte, j